* DjVu fájlokhoz használható szoftverek - A "Következő" gombra kattintva (ha van) a PDF fájlhoz juthat.
| 4.01 MB | |
| 2006-12-04 13:41:26 | |
 | |||||||
Nyilvános  1416 | 5659 | Cím: Karbunkulus 1. kötet | Alcím: regény Szerző: Halis István (1855-1927) Szerz. közl.: írta Halis István Kiadás: Nagykanizsa : Balogh Oszkár ny., 1913 ETO jelzet: 894.511-31Halis I. ; 908.439.121Nagykanizsa Cutter: H 22 Oldalszám: 200 p. A következő szöveg a könyvből készült, automata szövegfelismertető segítségével: KARBUNKULUS Regény Írta HALI S ISTVÁN Első kötet NAGYKANIZSA BALOG OSZKÁR KÖNYVNYOMDÁJA 1913 Méltóságos RÁKOSI JENŐ URNÁK igaz tisztelettel a szerző Karbunkulus. A mese-világ tengerében van egy sziget, mely csupa drágakőből áll: karbunkulusból. Egyetlen kicsi darabja többet ér, mint a föld legnagyobb gyémántja. A roppant messzeségből tigy íénylik, mint valami csillag. Mindenkit elfog a vágy a szikrázó gyönyörűség után. Még sem mer senki sem az utazásra vállalkozni. Hajós sohasem jár arrafelé. Mert aki meglátja a szigetet, az nem térhet vissza. Véghetetlcn távolságból, több száz kilométernyiről, a karbunkulus magához vonzza és nem ereszti el többé! I. A rongyos malom idillje. Majdnem az egész vármegyén végighúzódik egy fényes folyóvíz. A Sullogó. Tiszta vizében meg lehet látni a suhanó halat, s a fenék-boritó kavicsot. Szinte szikrázik a fénytől, ahol éri a nap. De ott is ragyog, ahol árnyékban halad. Csupa vidámság árad ki nevető vizéből. Tavasszal azonban mégdagad a Sullogó vize, és zavarossá válik. Ilyenkor rendesen ki szokott csapni a medréből, s megnöveszti a Morotvds vizét. A Morotvás tulajdonképpen egy kis tó, körülbelül húsz négyszögkilométer nagyságban, mely tele van kákával meg zsombékkai, s ebben ezrivel tanyázik a vizí madár. A Sullogó egyik oldalát az Orsi herceg negyvenezer holdas erdeje szegi, mig másik partján szántóföld váltakozik miveletlen bozóttal. Messzi-messzi egy malom van a part mellett. Húsz év előtt még kilenc malom kattogott a Sullogó vizén. De mióta az uradalom gőzmalmot épített, lassankint elhódította az őrlőket, és elsöpörte a vizi molnárokat. Csupán Musza Mihály nem tért ki a [élelmes erejű civilizáció hatalma elöl. Hogyne ragaszkodott volna a malomhoz? Hiszen apja is molnár volt, valamint nagyapja, szépapja, meg minden dédőse. Pedig ugyancsak szorította a megváltozott idő. Az őrlők elmaradásával a pénz kezdett ritka lenni Musza Mihálynál. Egyik baj követte a másikat. Most olyasmiért is pénzt kellett adni, amit a világ teremtésétől fogva ingyen adtak. Fizetni kellett volna az elejtett vadért, sőt a vizből kifogott halért is. Fegyverért szintén adózni kellett volna. De nem fizetett. Ezért kényszerült a puskát eldugott helyen tartani, s alattotnban használgatni. Persze rajta érték a csendőrök egy hitvány vadnak elejtésén. Ezért „házkutatást" is tartottak nála. Ekkor a kamrában megtalálták, s mindjárt el is vették a rozsdás szigonyt, azt az ősi halászó eszközt, melyet manapság csak Neptimnak szobrán lehet látni. Az öreg molnárt ugy elfogta a keserűség, hogy nevelett bele, miközben mondta: — No azt elvihetik! Régen volt az az idő, mikor még az én fél kezem elbírta azt a nehéz szerszámot! De felfedezték puskáját is az üstök aljában. Természetesen elkobozták azt is. Sőt föl is jelentették az orvvadászt. Először emberségesen büntette a szolgabiró. Az öreg molnárra „büntetlen előéletére való tekintettel" csupán pénzbírságot rótt. Musza Mihálynak első dolga volt megint egy öreg Hintát szerezni. Ezentúl jobban vigyázott, hogy meg ne csíphessék a törvény alkalmazottjai. Csakhogy halászni sem volt szabad. Az clsö években csupán azt követelte a törvény, hogy halászati kártyát vegyen. Később már a vizért is, a „halászati területért" fizetni kellett volna. Utoljára pedig egészen tilos lett a Sullogóban való halászás, mert az uradalom bérbeadta az egész folyóbeli halászatot egy részvénytársaságnak. Pedig a Sullogónak a malomparti része sohasem tartozott az uradalomhoz. Musza Mihály azt hitte, hogy sérelem esett rajta! Ugy tartotta: „vadat, halat az Isten ad!" Aztán nem élhetett anélkül, hogy néha ne lőjjön egy nyulat, vagy ne fogjon néhány halat. Mindenik őse igy élt, miért vonják meg tőle az örökidőtől fogva gyakorolt jogot? Ezt a magyarázatot azonban nem fogadták el a fináncok. Mert most még a fináncokat is rászabadította az állam a bárca nélküli halászokra, meg a vadászokra. Azok is zaklatták, nemcsak a csendörök. Ismét megbírságolták Musza Mihályt. Be is csukták volna, hanem szerencsére másik szolga-birő elé került, aki nem nagyon firtatta, hogy már volt-e elitélve ilyesmiért. De a nagy szerencse mit ért Musza Mihálynak, ha nem tudott fizetni ? Lassan-lassan pusztulni kezdett minden vagyona. A lakóház meghajolt a nagy íélszerrel együtt, 10 miként az öreg emberek szoktak meggörnyedni. Maga a malom is korhadásnak indult. Az öreg molnár nem látta maga körül a pusztulást. Mert nem valószínű, hogy például a dúsan tenyésző zöld moha ragyogó szépsége kedvéért nem javította volna az épületek tetőit! Csak a régi megszokás folytán jónak talált mindent ugy, ahogyan volt. Azzal se törődött, hogy a környék .rongyos malom" néven kezdi emlegetni az ő híres malmát, öt meg „rongyos molnár"-nak nevezgetik. Mint aféle világtól elmaradt ember, nem tudta schogyse mérlegelni az újkori állapotot. Nappal ezután is vad után járkált, éjjel pedig halra vetette ki hálóját a\' malom oldalán. Aztán másféle csapás is látogatta. Meghalt a felesége. Utána alig pár óvre meghalt egyetlen gyermeke, s hamarjában a másvilágra költözött menye is. Egész családja egy leány unokából: Ilonából állott. .No meg egy régi szolgából, aki épen olyan rozoga volt, mint a gazdája. Ilona csodálatos módon beillett ebbe a környezetbe. Alig múlt tiz éves, már ő végezte a gazdasszony tennivalóját, s ő gondoskodott a két öregről. A kis leány úgyszólván magától lett gazdaszony-nyá. A szükség hajtotta rá. Ö gondoskodott mindenről. S minthogy az őrlők mindig fogyatkoztak, sőt utóbbi időben majdnem teljesen elmaradtak, tehát neki kellett előteremteni az egész szükség- 11 leleí. Tavasztól fogva liba sereget nevelt. A libákból néha pecsenye került az asztalra, de nagy részüket el kellett adni, hogy az évi adót kifizethessék. Egyszer olyan esemény adódott elö a kis leány egyforma életében, mely nagy hatással volt további sorsára. Az történt ugyanis, hogy a molnár hajlékában keresett oltalmat egy öreg ur, mert a hirtelen kerekedett nyári zivatar miatt nem tudott tovább utazni. A bozontos szemöldökii, vastag bajszu, frissen borotvált piros arcú öreg ur mindenkiben bizalmat gerjeszteti. Puha inget, meg csokorba kötött nyakkendőt viselt. Nem volt más feltűnő ra ta, mint az, hogy vitézkötést hordott a kabátján. Elmondta, hogy ő Dán Gábor, s hogy valami járatban a szomszéd faluba igyekszik. A rongyos molnár szívesen fogadta. A kocsit beálliiotiák a pajtába, az öreg urat pedig a szobába hívták. Beszélgetés közben a vendég egyszerre észrevesz valamit a mestergerendán, melyei az idő \' erősen rnegbarnitott. Valami különös alakú vésett jegyeket. Meglepődik. Sokáig nézegeti, mig megszólal: — Mi ez? A rongyos molnár nem felel. A vendég észre veszi a bámuló tekintetből, hogy nem érti a kérdést. Olyan alacsony a szoba, hogy kézzel könnyen 12 eléri a meslergereiidát. Ujjával tehát rámutat a jegyekre, és ugy kérdezi: — Mi az, ami ide a gerendába he van vésve? Az öreg Musza vállat von: - Valami cifraság! Én bizony nem tudom mi legyen! — Különös, nagyon különös! — mondja a vendég, s mivel még mindig tombol a zivatar, hát időtöltés gyanánt a kis leánynyal kezd fog lalkozni. Megcirogatja Ilonát, s mesél neki a táltos lóról, mely emberi nyelven beszélget a gazdájával és minden \' ugrásra hét vármegyét szökik keresztül. A mcsélés alatt Ilona szeme csillogott a gyönyörűségtől, s kérte az öreg urat: — Még! Mondjon még! És a vendég mondott másik mesét. Tündér Ilonáról, ki a hold fényében táncol. A kis leány kacagolt, s megint azt mondta: — Beszéljen még, bácsi! A vendég addig mesélgetelt, mig a zápor meg nem sziint. Akkor el kellett mennie. Nem mesélhetett, hanem Ilonkának azt Ígérte : — Kicsi leányom, majd küldök én neked me sés könyvet! Lesz abban sok szép mese, meg sok gyönyörű kép! Csak tanulj meg olvasni, hogy megérthesd! A molnárnak pedig azt mondta: — Majd ide küldök egy szenl atyát! Ő meg mondja, mi az a cifraság! 13 Bán Gábor hazaérkezése után mindjárt elment a barátok kolostorába. Ott az egyik szerzetes foglalkozott minden olyan tudománynyal, mely\' nem hoz semtnitse a konyhára. Pálnak liivták az érdemes férfiút. Bán Gábor elmondotta Pál atyának a rongyos malomban tett látogatását, s figyelmeztette a mester-gerenda rejtelmes cifrázatára, mely ..alighanem valami régi pogány Írás." A barátot meglepte a tudósítás. Megcsóválta a fejet és azt mondta: — Mindenesetre megnézem, mihelyt lesz hozzá időm ! Ámbár nem hiszem, hogy szerencsésen járjak! Aztán elgondolkozva tette hozzá: — Bizony, különös lenne, ha valami ősi irásra bukkannék, amilyent már nem használunk évszáza dok óta, holott a „Szentgyörgyi-féle" régiséget nem tudom megtalálni, pedig valahol itt előttem kallódik el. Bán Gábor kétértelműén felelt: — Megtalálhatja azt is szentatyáui! Csak ke resse ! A páter nem tulajdonított e szavaknak fontos-ságol. Bán Gábor pedig nem szólt többet. Különben ez a megjegyzés arra vonatkozott, hogy a páter már sok év óla keres valami régiséget, melyei Szentgyörgyi mérnök a vármegyének hagyott, de melynek egyszerre nyoma veszett a mérnök halála után. Bán Gábor tehát dolgot adott Pál atyának, kinél azonban ez nem tett semmi különbséget, mert annyi mindennel foglalkozott, hogy ez az egy dolog már nem számított nála. . Pál atya különben sem volt közönséges ember. A maga szorgalmából megtanulta az orosz, angol, meg a spanyol nyelvel; ezenkívül magyar régiséget gyűjtögetett, és a magyarok történetéhez uj adatokat halmozott össze. Azt suttogták róla, hogy a magyarok eredetét sikerült felvinnie a bibliai első emberig: Ádám ősapánkig. Ez idő szerint tárogatón tanult játszani. Azzal okolta meg eme profán cselekedetét, hogy „lélek lakik abban a hangszerben 1" A páter hatalmas barna férfi volt, majdnem egész fejjel magasabb a közönséges embernél. Még a formátlan csuha sem tudta elfödni herkulcsi izmait. Láttára önkénytelenül arra kellett gondolni, hogy ez a szép szál ember a régi időben kiváló vitéz lehetett volna. — Most pedig átadok szentatyám egy mesés könyvet. Vigye el a molnár unokájának ajándékba! mondta Bán Gábor. A barát átvette a könyvet, s egyelőre abban maradt a dolog. Mintha nem törődött volna vele a páter. Eltelt pár hónap. A vendégről el is feledkeztek volna a rongyos malomban, ha Ilona nem íag- 15 ? gátja az öregapját, hogy tanítsa meg olvasni. Az öreg molnár alig győzte mondogatni: — Majd máskor! Ráérünk még! Néhány hónap múlva azonban egy franciskánus barát állított be a rongyos malomba. Pál atya volt. Végre rászánta magát a furcsa vésés megtekintésére. A barát megmondta, hogy az az öregúr küldötte ide, kinek a zivatarkor menedéket adtak. Ugy kezdte a dolgát a páter, hogy Ilona kezébe adta a mesés könyvet. Az „Ezeregyéj" egyik régi kiadását, melyet néhány rikitóan kifestett kép díszített. — Ezt e könyvet a múltkori mesélő bácsi küldi ajándékba! A kis leány alig tudott hova lenni örömében. Mindjárt elosont, hogy a kapott kincsben háborítatlanul gyönyörködjék. Ezután a páter Musza Mihályhoz fordult és arra kérte, hogy a mester-gerendára vésett cifraságot engedje megnézni. A rongyos molnár nem értette ugyan, hogy mi nézni való van azon a haszontalanságon, de azért szívesen mondta: Csak tessék tisztelendő ur! Vizsgálgassa a meddig akarja! A barát él az engedelemmcl. Nézegeti a vésést. Majd hanyatt esik a bámulat miatt. Igazán ősi magyar írás az! 16 Nem tud ellenállani a kísértésnek, hogy megtudja az Írásnak mi az értelme. Próbálja betűzni. De hiába minden törekvése. Semmire se megy vele. Azért előveszi a jegyzőkönyvét és nagy figyelmesen lemásolja. Ilyen volt: Mikor elkészült a rajzolással, azt mondta a gazdának: — Erre a gerendára ősi betűk vaunak vésve! Musza bácsi tudja-e, mit jelentenek? Az öreg molnár vidáman mondja: — Hadd legyenek ősi betűk! Csak más baj ne érjen bennünket! Én bizony csak annyit tudok mondani, hogy egyik déd-apám építette ezt a házat. Az vésette a gerendába azt a cifraságot! A páter még beszélgetett az öreggel, s bucsu-záskor azt mondta neki: — Vigyázzon a gerendára ! Ritka emlék az! Most pedig fogadja el tőlem ezt a Szentirást! E könyvnek olvasgatásából erőt nyer az elet küzdelmére! Musza Mihály megköszönte a könyvet. A Szent-irás öreg betüi éppen az ő öreg szeméhez valók voltak. Ünnepnapokon szorgalmasan szokta forgatni a könyv lapjait. A pogány irás jelentősége iránt pedig Bán Gábor vagy íélesztendő múlva megszólította Pál atyát. Mert feltűnő volt, hogy a szentatya elhallgatott vele. — Nem mondaná meg szentatyám, hogy a rongyus malomban levő Írásnak mi az értelme r És a minden tudományhoz értő Pál atyának szégyenszemre be kellett vallania: — - Még nem tudom megmagyarázni! Pedig kétségen kivül magyar Írás az! — Ejnye! hát olyan nehéz elolvasni? — Nem a betűk olvasása nehéz, hanem azt megtalálni, mi az értelmük! Majdnem legyőzhe tetlen akadály, hogy a betűk között csupán egyet lenegy magánhangzó van. Ezért azt kell hinnem, hogy minden betü egy-egy fogalmat jelent. Ebben az esetben pedig majdnem lehetetlen lesz azt megmagyarázni! — Hm! Különös! -- No, azért én bizom ! Talán sikerül! Néha annyit töröm a fejemet, hogy nem is alszom miatta! — Annyira nem érdemes foglalkozni vele ! De ha eredményes lenne a fáradozása, hát majd mondja meg! Mikor elváltak, a szentatya mindjárt belemerült gondolataiba. Bizonyosan a pogány magyarok jutottak megint eszébe. A rongyos molnár unokájának ajándékozott könyv pedig csodát mivelt. A magában élő kicsiny leányt annyira izgatták az Ezeregyéj képei, hogy részint öregapjától, nagyobbrészt Halis: Karbunkulus 18 jövő őrlő emberektől folyton kérdezgette a mesés könyv képeit: „Ez a madár mit csinál?" .Hát ez kicsoda, aki aluszík a fa nlatt?" A kérdés elől semmikép se lehetett kitérni, mert a kis leány nem tágított. Nem volt mit tenni: kézbe kellelt venni a könyvet és elolvasni a mesét, ezután pedig elmagyarázni a tündérmesét a gyerekek cgyügyü módján. (Szebben, mint ahogy a könyvben van megírva.) A kis leánynak legjobban tetszett a georgiai hercegnő története, ki kntyafejü népek közé került. A szörnyű emberek a hercegnőt kriptába zárják, hogy ott pusztuljon. Csakhogy a sírboltnak vannak hosszú folyosói, melyekben kétségbeesetten jár a hercegnő, míg egyszeresek szembetalálkozik a gyönyörűséges királyfival, kit szintén a sírboltba tettek a kutyafejü emberek. Persze kiszabadulnak a rettenetes helyről. Még pedig roppant egyszerű módon. Kellő időben rátalálnak a fehér kőlapra, melyre rá van Írva az utasítás: „Ha a királyfi meg a georgiai hercegnő itt össze találkoznak, emeljék fel a követ, menjenek le a kő alatt lcvi\'i lépcsőn, és rátalálnak a Napra I" Ilona álmélkodva hallgatta a csodálatos történeteket, s a mesélőktől mindenféle furcsaságot kérdezgetett. Például: - Honnan tudja, hogy a hercegnő georgiai? Ilyenkor tökéletes felvilágosítást nyert: — Nézd, ide van a könyvbe nyomtatva, ez a ge, ez meg az or, aztán gi, végén pedig a. Ez mind összetéve : georgia. A kis leány addig betüzgetett a mesés könyvben, mig egyszerre csak nyitva állott előtte az olvasás tudományának kapuja. Vasárnaponkint ezentúl ő olvasta fel öregapjának a bibliai történeteket. Mikor pedig magában volt, az Ezeregyéj káprázatos meséit olvasta újra meg újra. Azok elvitték őt másik világba. A tündér országba. És ugy járt a kis majorságban, mint valami elbűvölt király leány. Lába alig érintette a föld göröngyét, szeme folyton a távolba nézett, s nem látta a közellevő tárgy kopottságát: érezte, hogy az idő teljessé--gével eljön érte a lovag, aki nem más, mint a mesebeli király fia. Egész bizonyosan egymásra fognak találni ő meg a királyfi. Éppen ugy, mint az ezeregyéjben van megírva! És igy teltek az esztendők félig tündcrálombaii. Ilonának nem parancsolt soha senki. Egyébként ugy cseperedett fel észrevétlenül, mint a fűszál az eső után. Tegnap még semmi sem látszott, s ma már pompázik. Akármit tehetett: szabad volt. A királyi gyerekek ifjúsága csak sajnálni való volt az övéhez képest. Óra számra fürödhetett a Sullogó vizében, mert ugy úszott, mint valami vizitündér. Vagy pedig a gyepen heverészhetett a nap sugarában. 20 Ha pedig eszébe jutott, hát horgászott, vagy éppen fiira mászkált madár fészekért. Az öreg-apja régi csónakján már akkor csinált vizi utazást, mikor az evezőt alig tudta fölemelni. A szabad életmód szinle idö előtt kifejlesztene. Alig lépett a serdülő korba, már teljesen érett nő volt. Ruganyos termete ringott, ha megmozdult. A sok fürdőzéstől fényes arcát a nap bevonta barnapiros egészséges szinnel, r:iely az érett barackra emlékezteiéit. Keblének gyönyörű göm-bölyüségét sejteni lehetett a hivalkodás nélkül való ruházat alól is. Félelmet nem ismert, és gond nem volt homlokán soha. Pedig eleget dolgozott attól fogva, hogy fölcseperedett. Csakhogy a dolgot senki se parancsolta, s ő játék gyanánt végezte. A főzéshez útbaigazítást kapott a ritkán oda vetődő asszonyoktól, s azontúl valóságos gyönyörűséget okozott neki, hogy gondoskodhatott a két nagy gyerekről. Az örcgapjáről, meg a szolgáról. Volt egy tehenük is, melyet a szolga gondozott ugy ahogy, és a tejet a kis leány a háztartásra használta. Aztán volt olyan gyönyörűsége is, amilyen nem adódik közönséges gyereknek. Ez volt Misit. Egy csoda állat. Egy szelid vidra, mely kutya módra engedelmeskedett Ilonának. Akkora volt, mint valami patkány, mikor négy év előtt az öreg Musza kifogta hálóval a Sullogó vizéből. Ilona elkeresztelte a vízi csodát Misunak, és kijelentette, liogy felneveli. Az öreg molnár mosolyogva bólintott rá. Bizonyosnak tartotta a kis állat elpusztulását. Hanem Misu megnőtt, és megszelídült olyan rövid idő alatt, hogy alig vettek észre. Ilona pedig örökké Misuval foglalatoskodott, s ennek folytán összebarátkoztak egészen. Ha nem aludt Misu, akkor mindjárt felkereste a játszó pajtását, Ilonát, ki gondosan távol tartolta a víztől, nehogy elszökjék. Csakhogy Misu a maga módján megmutatla, hogy bizni lehet benne. Egyik hajnalban fickán-dozó halat hozott a szájában; és odakinálta Ilonának. A halat kint fogta a Sullogóban. Ragyogó apró szeme mintha csak mondta volna: „Látod, elszökhetnem, de nem teszem!" Ettől a naptól fogva Misu a szabadok rendjébe emeltetett. Mehetett amerre kedve tartotta. Csakhogy Mi\'su nagyon figyelmes állat volt. Mindig asszony közelében tartózkodott. Legfeljebb éjszaka szökött el néhány órára, akkor is előbb meggyőződést szerzett, hogy Ilona alszik-e. Ilyenkor az ajtó kilincsét lenyomta, és óvatosan, nesz nélkül surrant ki. Mert Misu a bizalom folytán most már abban a ? szobában hált, melyben a többiek, és melyben az ajtó sohasem volt elzárva. Szegény\' embernek nincs félteni valója. Nappal együtt fürödtek a Sullogóban. Ilona vizgyöngyökel csapkodott Misu szeme közé. Misu pedig prüszkölt örömében. Majd együtt gyönyör- 22 ködtek a georgiai hercegnő történetében. Ilona olvasta a tündérmesét, Misu pedig figyelmesen szunyókált mellette, mert éjjel nem aludta ki tnagát. Néha azonban megesett, hogy Misu nemcsak éjjel, hanem egész nap is távol maradt. Ilyenkor Ilona a vízparton aggodalmasan járkált, és Misu nevét kiáltozta. Mikor aztán Misu kiugrott a vizböl, s a rossz lelkiismeret miatt félve ment Ilona elébe, akkor a leány szemrehányást tett neki: „Te rossz vagy Misu! Merre jártál? Mit csináltál?" Misu pedig biinbánóan állott előtte, megértetni akarván, hogy ö nem tehet róla, de neki el kellett utazni, hogy el is mondaná merre járt, ha ez nem volna családi titok. És folyton erősebb lön Ilonának szeretete Misu iránt. Hanem Misut mégis kiütötték a nyeregből. Megjött a királyfi! II. A tündérmese hőse. Ne mondjátok, hogy ma már nincsen romantika! Örök életű az! Mig a téten virág illatozik, mig a bokor között szellő suttog, és a fák lombja egymásra borul, mig szerelem terem az ifjú szívben: addig a számitó ész fölött mindig a romantika fog diadalmaskodni! A szárföldi szolgabiró kérésére az uradalom a Kerek-erdő szélén levő hatalmas bükk-óriásra lépcsőt csináltatott. így könnyen lehetett a fa tetejébe fölmenni, s élvezni a magas kilátást. Ez volt a Látó-fa. Mikor a székvárosba utaztában idáig ért a szolgabiró, akkor mindig megállította fogatát, és odaadott kocsisának egy csomó újság papirost, azt parancsolván: — Vidd fel a Látó-fára ! Az a fa-tetőre tüzölt papir azt jelentette valakinek: „Ma délután!" Az a valaki észre is vette a jelet, pedig a Sullogó másik partján jó messzire lakott. S mikor a szolgabiró négyes fogata a városból visszatérő- "24 ben a Kerek-erdő c pontján megállón, akkorra már az a valaki ott várta. Az a valaki volt a rongyos molnár leánya. A kocsis a fa alá hevert, a lovak ropogtatták az erdei füvet, napsugár szikrázott a falom b között, s fenséges béke volt a természetben. A szolgabiró pedig Musza Ilonával járkált az őspompávai borított erdőben. Néha ki.öttek a fák közül oda, hol a Sullogó vize csillogott; mosolyogva gyönyörködtek az Istentől mindenfelé széthintett ragyogó szépségben, és elragadtatva mélyedtek bele egymás szemébe. Majd leheveredtek a félezer éves tölgyek alá, s gügyögtek értelmetlen semmiséget. Virágba borulva látták az egész mindenséget. De hát hogyan történt mindez? Egyszerűen: eljött a tündérmese hőse! Négy lovon érkezett. A lovakon csengett-bongott a csörgettyü-füzér. A bakon olyan paszomántos huszár ült, milyen cifrát csak a királyok fiai tarthatnak. A lovag leugrott a bricskáról. Miniha a fii se hajolt volna meg lépése alatt, olyan könynye.dén lépkedett Ilona felé. Selymes bajuszának, meg a rövid szakállának ragyogó sárgás szine ellenállhatatlanul vonzotta a szemet. Napsugár táncolt nevető arcán, égő szemét rávetette Ilonára, és azt mondta : — .16 napot Tündér Ilona!\' Valamit még beszélt, olyanfélét, hogy ő a szárföldi szolgabiró Soóghor Gyuri, s hogy hivatalosan kellett ide jönnie. 25 Musza Ilonától ugyan beszélhetett. A leány előtt egyszeriben fényesre változott minden. Ismeretlen, szédületes gyönyörűség fogta el, mintha a magasból leszállóit égbe tekintett volna be. A szavakat nem értette meg, csupán a beszéd zengését hallotta, mégis, tudta egész bizonyosan, hogy ez a királyfi, ki érte küldetett. Most majd rátalálnak a Napra ! Nem is látta, hogy a kocsiról még egy ember szállt le. Jobb is, hogy nem vette észre, mert ennek az embernek ijesztő hivatala van: közigazgatási végrehajtó. S bizony nem fogja senkinek se elhinni n georgiai .hercegnő, hogy a deli királyfi meg a kísérője azért jöttek, mert behaj-lani akarnak többrendbeli bírságot, melyet orvvadászat cimén reáróttak MuszaMihályra, ki „behajthatatlanság esetén tíz napi fogházzal sujtatik!" Hanem az is igaz, hogy a királyfi se szólt semmiféle végrehajtásról, mihelyt megtudta, hogy Musza Mihály unokája az a leány, kinek szemébe nézett. Olyan bizonyosan tudta mit kell tennie, mintha csakugyan megtalálta volna a fehér kőbe vésett utasítást. A szolgabiró jókedvűen kiáltotta a rongyos molnárnak: — Mihály bátyám! Megbüntették ugyan a nyulakért, de azért ne búsuljon semmit se! Majd rendbe hozzuk a dolgát! Hogyne keltett volna bizalmat ez a magaviselet Musza Mihályban? Szinte hihetetlen, hogy egy 26 ur ennyire megértse a szegény ember dolgát, s mindjárt segítsen is rajta! Ilyen kedves embert csak nem fog elereszteni ozsonna nélkül ! A rongyos molnárt kissé aggasztotta, hátha nem tud valami jó enni valót adni? Hanem Ilona elűzte öregapja gondját. Olyan Ízletes friss halat sütött, hogy a vendégek alig győzték dicsér-getni. Sőt meg két üveg bor is került elö valami rejtekből. Évek előtt fedezte fel Ilona a két üveget a zöldséges homokban, s azóta őrizte, hogy valami nagy ünnepség alkalmával örömet okozzon vele. Már pedig hoz-c nagyobb ünnepet az élet, mint a mostani \'i A szolgabiró vidáman beszélgetett, s igyekezett mindenkinek kedvében járni. Kedveskedve fölemlítette : — Az én apám is molnár volt! Ugy bizony, Mihály bátyám! Látom a szeméből, hogy nem hiszi! Furcsa, hogy senkise hiszi el, ha igazat mondok ! Pedig az egyszer csalódott a szolgabiró. A rongyos molnárnak eszébe se jutott arra gondolni, hogy ez a hatalmas ur ne lehetne molnár tia. Ilona előtt pedig akár koldusgycrcknck is mondhatta magát; a leány tudta, hogy ő az igazi, a várva várt királyfi. Egyébbel nem törődött. Különben a királyfi meg a georgiai hercegnő alig váltott pár szót. Hanem a szemük pillantása mindig találkozott. 27 Hiába jött be Misu, és hasztalan akarta úrnője figyelmét magára vonni! Ilona rá se nézett, pedig Misu oda is dörgölőzködött a ruhájához. Elutazás előtt a vendégeknek persze meg kellett igérniök, hogy soha el nem kerülik Musza Mihály hajlékát. A végrehajtó ugyan megkísérelte előhozakodni jövetelük tulajdonképeni céljával, de a szolgahiró oly mérgesen súgta fülébe: „Hallgass!" hogy nem merte megismételni a merényletet. Bucsuzáskor a fiatalok megfogták egymás kezét, s a gyönyörtől remegő hercegnő pillanatra hozzásimult a királyfi melléhez. A szolgabiró aztán elment néha-néha a rongyos malomba. És mindig vidámságot vitt oda. Már nem keltett aggodalmat, hogy mit adjanak enni-inni, mert attól az időtől fogva, mikor a szolgabiró először járt Musza Mihálynál, ismét mentek őrlők a régen elfelejtett malomba, s hozták a jövedelmet. Ennek pedigaz volt az oka, hogy a szárföldi szolgabiró minden emberrel megigértette, aki csak hozzá fordult hivatalos ügyben, hogy őrletni valóját a rongyos malomba viszi. Az ügyes-bajos emberek persze sziveseri eleget tettek a szolgabiró óhajtásának, csakhogy ügyük kedvezően intéződjék el. Sőt a szolgabiró utasítására mindjárt az első héten két ács köszöntött be a rongyos malomba, és uj viz-kereket csinált, mert a réginek a fogai szerfölött hiányosak voltak. 28 Musza Mihály néha megtörölte szemét, nem káprázat-e az egészr A régi világ csakugyan visszatért: szekerek várnak napok számra, rnig az őrlés sora rájuk kerül ? A Musza Mihály bírságolására vonatkozó irat-csomó pedig elveszett, s a bírságpénzt soha nem keresték. A szárföldi szolgabiró ezután ritkán ment a rongyos malomba, hanem előre megállapított jeladás folytán az erdőben találkozott Ilonával. Nem akart gyakori megjelenésével feltűnést kelteni. Azt a félig vad leányt csodásán átalakította a szerelem hálálnia. Szelid, odaadó teremtés lett. A természetnek megfigyelése sok olyant megértetett vele, amilyent más nő sohasem tanul meg. Mintha megszűnt volna a maga külön élete. Beleolvadt egészen a szeretett férfi gondolkozás módjába. Tanulékonysága pedig szinte meseszerü volt. Olyan tapintatosan viselte magát, hogy Soóghor Gyuri bámulatát is felköltötte. Néha megtörtént, hogy Soóghor Gyuri éjszakának idején jött el. Ilyenkor Ilona már várta. A Morotvásba állította csónakjukat, hogy a víz sodra el ne vigye. Mindketten a csónakba húzódtak, és boldogan hallgatták a Szélkiáltó madárnak a magasból hallatszó szavát. Borult éjszakán óra számra nézegették a vaksötétben \' ineg-meg csillanó folyóvizet Világos nyári éjszakán pedig, mikor tulvilági fényességgel vonta be a sugárzó hold az egész környezetet, egy bokor mellé kötötték csónakjukat, hogy kíváncsi emberszemtől védve legyenek. Ők pedig merengve, egymás karjába borulva, szótlanul gyönyörködtek az éjszaka ragyogásában. Néha Misu is a csónak után úszott. Csakhogy hiába kérte maga számára a ügyeimet! Észre se vélték; s ha föl-íöl vetette magát a vizböl, ez ok volt rá, hogy a két szerelmes szorosabban simuljon egymáshoz. Szegény Misunak befellegzett! Hiába dörzsölte orrát tlona ruhájához, ami Vidraországban olyasmit jelent: „Itt vagyok! Játszani hívlak!" Ilona alig vette észre. Nem törődött vele. És most mi is elhagyunk Misu, sok időre! Tudod, nálunk embereknél az a rendes szokás, hogy csupán a szerencsésnek legyen barátja, a szerencsétlent pedig magára hagyjuk ! HL Szegény ember dolga csupa komédia. Elnézünk másfelé. A megye székvárosába. Bizonyosan mostanában jött a huszároktól haza az a nyúlánk, barna legény, aki most belépett az árvaszék helyiségébe. Ámljár gatya van rajta, mégis elárulja előbbi huszár mivoltát a sarkantyus csizma, sárga-zsinóros atilla, piros sipka, meg a kipödrött bajusz, valamint a himbáló járás. Aztán erre vall a csizmaszárba dugott nádpálca is. Mindez a gyöngyeiéiből maradt meg. Alig múlt nyolc óra, tehát csupán az iktató Van a hivatalban. Ez elé járul a volt huszár, s összeütvén csizmája sarkát, azt mondja : — Tekintetes uram, jelentkezem ! Szabó János vagyok, kiszolgáltam az időmet! Az iktató rátekint. Nyersen kérdi: — Nem várhat? Mit akar? — Hát kiveszem az örökségemet az árvapcnz- tárból ! Mert a tekintetes szolgabiró ur azt mondta, hogy csak hozzam ide ezt a levelet, .81 meg a körösztölőmet, mingyárt kiadják a jussomat ! — Érthetetlen dolog! — morog az iktató, — no hát adja ide azt a levelet! A legény átad egy kis levelet, melyet ez a címzés diszit: „A tekintetes Árvaszéknek." Az iktató fejét csóválva szól: „Furcsa, nagyon furcsa!" Fölbonlja a borítékot. Ezt a névjegyet találja benne: ZSIiBliHAZI SOOGHOR GYURI szolgahiró SZÁRFÖLDÖN A névjegy hátsó lapján ez a néhány szó van: . Intézzék el ennek a legénynek az ügyét! Jót állok a fizetségért!" — Ezt már értem! — kiált jó kedvücn az iktató. Tetszik neki a dolog, mert azok a kliensek legalább liz forint mellékjövedelmet hoznak, kiket az arany-gyerek szokott küldeni. Aranygyereknek a szárföldi szolgabirót hivták az egész megyében. Mosolyogva mondja: Igaza van a szolgabiró urnák, barátom! Csakhogy az nem ugy megy ám ! Az árvaszékkel nem lehet máskép beszélni, csak Írásban ! írásban kell beszélni r — bámul Szabó János. Aztán hogyan cselekedjem ezt tekintetes uram ? - Magának folyamodást kell csináltatni. Azt benyújtja ide hozzám ! Innen kiadatik az előadó- 32 nak, onnan a számvevőnek. Majd ülést tart az árvaszék, és végzést hoz. A véghatározatot az irodába adják, ahol leírják. Végül a kiadó elküldi a feleknek az Írást. Legvégül a nyilvántartó bejelenti a jogerőre emelkedést, s ezek ulán szabályszerű nyugtára kifizetik az örökséget. A volt huszárgyerck megrökönyödik a hivatalos magyarázaton. Könyörögni kezd : — írja meg. tekintetes ur, mert én nem értem a dolgot! Megfizetek emberségesen, mikor kezemre adják a pénzemet! . -. . Az iktató nyájasan mondja: \' \' — No majd elvégezzük, barátom ! Üljön le arra a székre, és adja meg a szükséges adatokat! A legény leül. Az iktató pedig kérdezi az adatokat. Kiderül, hogy a volt huszár Szárföldről való, hol apja-anyja korán elhalt; hogy szülei után háza meg szőleje maradt, de mindent eladtak, s a vételárt az árvapenztárba tették; hogy pásztor-gyerek gyanánt cseperedett fel anyai nagybátyjánál: Lélek Péternél, inig onnan el nem vitték katonának. Örökségéből mindekkorig nem vett ki egyetlen fillért sem. Az iktató ugy érzi, hogy ma érdemes volt korán jönni a hivatalba. Jó keresetre van kilátás. Jegyzökönyvet vesz fel, a legcnynyel aláíratja, s rendkívül szívesen mondja : — Legyen nyugodt Szabó barátom! Csuk hagyja itt a születési bizonyítványát; maga pedig menjen szépen haza, s majd egy hét múlva 33 jöjjön be! Akkorra rendbe hozom a dolgát! A szolgabiró urat pedig tisztelem! — Áldja meg az Isten a tekintetes urat addig is! (Már tudniillik ameddig megfizethet a farad ságáért.) Az örökségemre megházasodom, s majd akkor meghívom a vendégségre! — hálálkodik Szabó János. És megrázván az iktató barátsá gosan nyújtott kezét, nyugodtan haza megy. A hét elmulta után Szabó János pontosan bc-állit megint az árvaszékhez. Vidáman köszönt, és az iktató fele nyújtja kezét. — Szerencsés jó reggelt, tekintetes uram .\' Meg- gyüttem ! Az iktató végig nézi Szabó Jánost, mintha most látná először az életben. Majd azl kérdi édeskés hangon: — Mit akar jó ember? Szabó János megbökken. A hangot gyanúsnak találja, s a kézfogás elmaradása aggasztja. Bátortalanul mondja: — Hát én vagyok a Szabó János! Az öröksé gemért gyüttem ! — Csak forduljon vissza barátom, és menjen másfelé ! — Hova, tekintetes uram ? — kérdezi Szabó János némileg aggódva, hogy több utat kell még tennie. — A pokolba ! Ott majd kiadják az örökségét! Szabó János bizonyosra veszi, hogy valami hiányosság történt az iktató ur fejében levő Halis: Karbunkulus 3 34 kerekek között. Azért inkább kíváncsian, mint rosszat sejtve, kérdezi: — Ejnye, aztán miért küld a pokolba tekintetes uram? — Mert maga csaló ! Mert az árvapénztárban nincs egy fillér öröksége sem ! Itt a keresztelője, aztán lóduljon ! — Micsoda ? Nincs örökségem ? Nekem ? — Persze magának! Nem is volt! .: — Hogyne volna \'? " — Nincs bizony! Én keresem mint a bolond, hogy miféle tétel alatt van nyilvántartva a szár- löldi Szabó János öröksége, és nem találom. Hívom a számvevőt, később aztán hozzánk jön a közgyám is. , Keressük mind a hárman. Meg nézünk minden könyvet: nincs sehol a kérdéses örökség! Hiába dolgoztunk ! Az iktató mérges beszédét iigy kell érteni, hogy nincs mellékes jövedelem. Szabó János nagyot bámul. Nem tudja mit csináljon. Végre megszólal: — Nohát majd fogadok én fiskálist! Ila pedig az se tudja kikeresni, hát fölmegyek a király udvarába! E nagy mondás után Szabó János kemény lépesekkel ment ki a hivatalból. Hanem a fenyegető magatartás rögtön megszűnt, amint kiért a városból. Alakja mintha összeesett volna. Fáradtan ballagott még vagy félóráig, mig elérte a Sullogót. A vízparton megállott. Végig tekintett a folyón. A viz fénylctt, s ha Szabó János ráhallgat, hát vigasztalódik, mert a partsurolás zaja mintha azt mondogatta volna neki: „Oda se neki, János barátom!" Csakhogy Szabó János nem is látta a barátságos vizet, bár szeme előtt csillogott. Szomorúan felnézett a napsütötte égre, ahová a szerencsétlenek mindig fel szoktak nézni és azt mondta fönhangon: (a sorsüldözöttek örök időtől fogva magukban szoktak beszélni,) „Hejtiye! Engcmet agyonütöttek!" Aztán leült a partra és gondolkozott. Vége mindennek! Már meg se házasodbatik! Hiszen ha ilyen csapás után még a leány hozzá is menne feleségül, akkor is csak annyit érne el, hogy egy koldusból kettő lesz! Néhány órát töltött el Szabó János erős gondolkozásban, míg megemberelte magát. Eb ! Mégis próbálkozik! Fiskálist fogad! Fölkelt, és újra bement a székvárosba. Ügyvéd után nézett. Mindegyik örömest fogadta. De mikor elmondta, hogy pénzét akarja visszatérittetni, mely az árvapénztárijói elveszett, az a hallatlan eset adta elő magát, hogy mindenik ügyvéd azt felelte : — Hm! Nem fogadhatom cl az ügyét barátom! Nagyon bajos lenne az örökséget kikeresni, ha nincs már a gyámi pénztárban ! Aztán nem akarok kellemetlenkedni a hivatalos emberekkel! 3* Már most mit csináljon? Úgyis bent voll a kujtorgatásban, hát elment az árvaszéki elnökhöz, ki látva az ember kétségbeesését, reményen felül megvigasztalta, bár maga is előre tudta beszéde hiábavalóságát. Azt mondta : — \\To, nincs baj ! A körgyám, az örökségéit felelős ! (Akkor még körgyám volt a hivatalos neve a községi gyámnak.) — Csakhogy már meghalt! — szólt ? közbe Szabó János. — Majd megtérítik a hagyatékából. — De én tudom, hogy a gyámom nem csalt meg! — erősködik Szabó János. — Ha nem sikkasztotta volna el az örökségét, akkor itt volna a pénz a gyámi pénztárban! F.z igaznak látszott. Csakhogy Szabó János a körgyámot ismerte, s becsületességéről meg volt győződve, tehát tudta, hogy pénze annak a kezén nem veszett el. Nagy lelki gyötrődés között érkezett haza. Nem tudta, mihez fogjon. Kiment a szolgabiróhoz, és elpanaszolta hogyan járt. A szolgabiró hallgatott egy darabig, végül azt mondta\': — Szabó barátom, én megmondom egyenest, hogy ne keressen soha semmiféle örökséget! Mert ha az árvaszék azt mondja, nincs örökség, akkor hasztalanul járunk ulánal Maga katona 37 volt, legyen hát annyi ereje, hogy tudjon megnyugodni a sorsban! — Köszönöm tekintetes uram! Megpróbálom I — Ígérte Szabó János. Csakhogy ezt könnyű volt mondani, de a szegény ember esze schogyse akarta elfogadni azt a rideg valóságot, hogy elveszett az öröksége. A szegény embernek mindig van belátása. Szabó János is belátta, hogy a szerencsétlenséget nem szabad eltitkolni mátkájának családja előtt. Meg is mondta becsületesen. A jó emberek biztatták és vigasztalták : „Majd megkerül az örökség! Isten nem engedi megcsalni az árvát!" Szabó János azonban tudta, hogy mindennek vége, liogy a rettenetes csapás tönkre tette jövőjét, melyet családi életre alapítva képzeletben olyan szépen egybeállitott. Sőt menyasszonya is ilyenformán gondolkozott, mert sirva fakadott. Egyszerű érzése megsúgta, hogy házasságukból sohasem lesz semmi. Szabó János ismét a királyra gondolt nagy bajában. Roppant együgyü istanciát irt saját maga a királyhoz. Persze a királytól leküldöttck a különös kérvényt jelentés céljából az árvaszékhez. A hivatalos jelentés aztán olyanformán szólt, hogy Szabó János kérelmének semmi alapja nincsen, mert az árvatárban nem volt öröksége, s a felségfolyamodást nem is lehet komolyan venni, „mert e tekintetben a nevezett egyén be nem számítható." 38 Ez után várhatta Szabó János a királyi igazságot! Sohasem kapott egy betűnyi értesítést sem. Néha elunta a várakozást. Újra elment az árvaszékre. Megint könyörgött az elnöknek, ki csupán azért, hogy lerázza az alkalmatlankodót, azt mondta: — Tudja mit, Szabó barátom, bizonyítsa be okirattal, hogy ennyi meg ennyi öröksége volt, akkor megtéríttetik! Szabó János nem értette ugyan teljesen a bibliai hangzású szaval: megtéríttetik, nem tudta, hogy ki teríti meg, hanem azért ez a szó mégis talpra állította egy időre. Járkál! újra egyik hivatalból a másikba. Kezdett mulatságos alakká válni. Az volt a legderekabb hivatalnok, aki legmesszebb el tudta küldeni. A falujában meg uj nevet adtak neki: a jus-keresö Szabó. Mikor legutóbb elment az árvaszékre, azzal fogadta az egyik irnok, egy barátságos uri ember: — Már rendben van a dolga, Szabó bará tom ! Csak még azt kellene igazolni, hogy a maga örökségét képezett ház meg a szőlő micsoda dü- lőbcn, melyik helyrajzi szám alatt fekszik. Men jen el a telekkönyvi hivatalba, s hozza el a bir toknak a telekkönyvi másolatát! Szabó János szépen elment a telekkönyvi hivatalba, ahol a telckkönyv-mutogató szintén igen barátságosan fogadta. Kikérdezte minden baját meg az atyafiságát. Végül kezet íogott vele, és azt mondta: 39 — Jöjjön be mához egy hetre, akkor megállapít juk az örökségét, mert most másféle sürgős dol gom van ! így ment be még hat egymás után való héten a telekkönyvi hivatalba Szabó János, mely idő alatt ellátta jóféle pálinkával a barátságos urat. Végre a barátságos ur megállapította, hogy a ház meg a szőlő most kié, hol fekszik és mi a helyrajzi száma. Aztán átadta neki a másolatokat, és szíves kézszo-ritás mellett bocsátotta útjára: „Itt az igazság!" Az irást Szabó János késedelem nélkül elvitte az árvaszékhez. Az iktató felkiáltott örömében : Nincsen semmi baj ! Csak nézzen be ide ugy két hónap múlva, ha erre visz az útja! Akkorra készen leszünk! Két hónap múlva az iktató helyén másik ur ült, ki azzal fogadta : — Ismerem az ügyét ! Rendben van! Csupán a királyi adóhivatalnak értesítésére van szükség, hogy a gyám által eladott ingatlanok árát oda fizették-e vagy nem ? Szabó János ezt már maga is fölöslegesnek tartotta s boszusan felelt : — Ne csináljanak az urak bolondot belőlem, hiszen tudják, hogy nem fizették az adóhivatalba! — Tökéletesen igaza van barátom, ezt mi is tudjuk! Csakhogy erről írásnak kell lenni! — No ha kell, meghozom azl is ! Szabó János sietett az adóhivatalba. Ott már várták. Az árvaszéktől az alatt átizentek telefonon 40 az adóhivatalba : „Most megy ama bizonyos Szabó János, kinek ügyét becses figyelmükbe ajánltuk!" Mikor aztán belépett Szabó János az adóhivatalba, szívesen fogadták, és nagyon megörvendeztették azt mondván: — Éppen jókor jött! Itt a királyi föinspektor! Most jelentkezhetik nála, ha baja van! — Hol van? Mingyárt bemegyek hozzá! — szólt Szabó János, — ki könnyen elhitte, hogy cibileknél is van, mint a katonáknál olyanféle föember, ki elfogadja mindenki panaszát. — Persze mintha ez csak ugy menne! Először be kell jelenteni ő exccllcnciájának ! — akadékos kodik a hivatalszolga. Végre tiz percnyi várakozás után Szabót bevezettek a hátulsó szobába. Ott ült ő kcgyelmes-sége egy rozoga széken. Néhány hivatalnok állott körülötte, tiszteletteljesen hallgatva. A föinspektor a fején tartotta a zsinóros sapkát, zsebéből pediu vastag arany lánc csüngött. Mind a lánc, mind a sapka a hivatalszolgáé volt, minthogy a kegyelmes ur tulajdonképen egy éhenkórász napi-dijas, ki ezt a fölséges tréfát kieszelte az árva-széki diurnistákkal. Szabó János bátran oda lépett a nagy férfiú elé, és kalapot levéve katonásan szalutált. — Jelentem, alásan ekszclenc föinspektor ur nák, hogy a szüleim után maradt kis öröksé gemet nem adja ki az árvaszék! Azt kérem meg vizsgálni ! 41 A nagyúr barátságosan ráveregetett Szabó János vállára: •— Nagyon jól van! Majd teszünk róla! Hát hová való ? — Szárföldre. — Nagyon jól van ! — mondta ismét a nagyur, és nyája?an tovább kérdezősködött: — Szép menyecskék vannak-e Szárföldön V — Én bizony nem igen nézegettem a másét, mert dolog után kell járnom ! — válaszalt Szabó János. — Nagyon jól van! Háta jegyzőneszercti-e az urát? Szabó János tudta, hogy bogaras szokott lenni minden nagy marha, azért nem igen ütközött meg a bolond kérdéseken. Miután tisztességtudóan felclgctett az ilyenekre: Szánkázik-e a falu birája? Mit fog csinálni a pénzével, ha lesz? Megissza-e a kántoruk a bort? S miután minden válaszra elégedetten mondta ő kcgyclmessége : „Nagyon jól van !" utoljára megvigasztalta, azt mondván : — Legyen nyugodt barátom ! Ha egy eszten deig meg nem kapja az örökséget, csak jöjjön \\imiixa újra, majd megrendelem én rögtön ! És egy barátságos kézlegyintés mellett elbocsájtotta Szabó Jánost, mert nem tudta magát tovább tür tőztetni a rettentő nevetési inger miatt. Alig húzta ki a lábát Szabó János, már is olyan kacagást vittek véghez a rideg hivatalszobában, hogy a padlón kellett hcntcrcgniö.k. 42 Eltelt vagy félóra, mikor telefonon kérdezték az árvaszéktől: — Mi történt Szabó Jánossal? — Sikerült! Bruhaha ! ha-ha-ha, hü-hü-hü ! Vá laszolt az adóhivatali szoha, és ugy elővette ismét a kacagás, hogy semmikép sem tudott a teleionba érthetően beszélni. Talán sohasem volt ilyen vidám napja az adóhivatali segédszemélyzetnek. Még az utcán is any-nyira kacagtak, hogy az emberek megiltődvc néztek rájuk: ,Talán megbolondultak? Mert lehetetlen, hogy józaneszü adószedők ilyen jókeri-viiek legyenek!" Hogyne kellett volna nevetniök \'i Hiszen nincs kaciigtatóbb dolog a föld hátán, mint amikor egyik koldus lóvá teszi a másikat! Szabó János pedig megnyugodott. Még egy esztendő nem a világ ! Azonban elmúlt az esztendő, s azután löbb is anélkül, hogy Szabó János közelebb jutott volna az örökséghez. Ellenben az történt vele, ami manapság csupán szegény emberrel esik meg, hogy mátkája elhagyta. Máshoz ment férjhez. Szabó János maga is belátta, hogy nem lehet rnegházasodni örökség nélkül. Tehát sóhajtott egyet, és csupán annyit mondott: — Az Isten tudja mit csinál !" Igazad van Szabó János! Várj sorodra! Ki tudja mire tartogat téged az Isten keze ! IV. A tudós ember. Szabó János magába vonult, szófián emberré lön. Sehogy sem tudta, a nagy csapást kiheverni, mely nemcsak vagyonától fosztotta meg, hanem minden reményétől is. Nem tudott gondolni egyébre mint a rettenetes igazságtalanságra, mely koldussá tette. Félelmes, legyőzhetetlen erővel újra meg njra csupán az az egyetlen gondolat uralkodott agyában. És érezte az őrület közeledését. A szünet nélkül való gyötrődés megfosztotta az álom vigaszától is. Aludni sem tudott. Végre észrevette, hogy már az utcai gyerekek sem tartják épeszű embernek. Ekkor elhatározta, hogy máshová megy; elhagyja szülőföldjét. Néha márelőbb is gondolt egy emberre, kinek csodálatos hatalmáról kapálgatás közben halkan szoktak beszélgetni. „Tudós ember" név alatt emlegették- Ö talán segit! Számtalan eset hire ment száj-ról-szájra, melynek mindegyikében megtalálta a tudós ember az igazság útját. 44 Szabó János ennek a tudós embernek a segítségéhez akart folyamodni. Csakhogy addig is miből fog élni, mig rendet csinál a tudós ember? Elrnehetne ugyan régi helyére, anyai nagybátyjához, és ott megint lehetne kanász-bojtár; de érezte, hogy ott soha sem találna megnyugvást, s lehet, hogy ott is bolondnak néznék. Nem marad más hátra, be kell menni a székvárosba. Valahogyan csak meg fog élni! Napszámosnak hazája az egész világ ! Pár nap múlva elköltözött falujából. Bucsuzkodni nem kellett semmiféle embertől, hanem csupán egykori házuktól, meg a faluvégi bokroktól. Szüleinek sírjáról csupán sejtette, hogy valahol ott vannak a jeltelen sirok között; s mivel mégis el akart búcsúzni a porladó hamvaktól, tehát megállt a temető szélén és annyit mondott; — Apám, anyám ! fénycskedjék nektek az örök világosság! A hurcolkodás pedig még könnyebben ment, mint a bucsuzás : egyszerűen a tarisznyáját a nyakába vette, és bcgyalogolt vele a városba. Csak egy zugot keresett, ahol éjjelre meghúzhatja magát. Aztán mindjárt felkereste a tudós embert. Tudós asszony még elég van nálunk. T. i. a javós-asszonyt hívják igy; mióta pedig a javós-asszonyokat a törvény kíméletlen szigora meg-ritkitotta, azóta a bábákra kezdik ráruházni ezt a nevet. Hanem tudós ember csupán egy van 45 Magyarországban. És ez az egy nem valami pásztor-féle nép, hanem uri ember, ki régi nemesi családból származott: a neve Bán Gábor. 0 volt az, kit bevert a vihar a rongyos malomba, és aki Pál atyát is odaküldte a pogány írásért. Bán Gábor valamikor két Ízben is csendbiztos volt a vármegyénél. Bün-nyomozás alkalmával néha sikeresen használta föl a nép babonáját. És csodálatos mese terjedt el róla. Tudták, hogy éjnek évadján természetfölötti erőnek parancsol, s hirc időjártával otthonos volt minden kunyhóban, ahol emlegetik az ilyen rejtelmes tudományt. Bán Gábor azután tudta meg, hogy milyen rendkívüli hatalom van birtokában, mikor a tiszt-" újításon kidobták a hivatalából. A vármegyénél semmit se tesznek indokolás nélkül, tehát a kidobatást is megokolta a főispán imigyen : — Bán elvonta a büntetés elől a gyujtogatókat, ha honvédek voltak ! A választás után, azaz a megnem-választás után, vagyis birtokon kívül, Bán teljesen másképen adta elö az okot. Azt mondta : — Ellenkezőleg van a dolog! Megvédelmeztem az ártatlant a főispán ellen, azért csaptak el ! Különben pedig az esetet igy beszélte el részletesen : — A főispán egyszer magához rendelt, és bör tönbe csukatni parancsolta pajta-gazdáját, kit gyuj- togatással vádolt. Én bizony nem csuktam be azt 46 az embert, kit különben is becsületes embernek ismertem ! És pedig nem azért, mert velem volt honvéd negyvennyolcban, hanem mert nyomozásom kiderítette, mikép nemhogy gyujtogatott volna, hanem inkább ő fojtotta el a tüzet, mely rejtelmes mádon keletkezett a sok asztag között; sőt ily módon megmentette a főispán néhány asztag silány gabonáját. Miért csapta el mégis a főispán, és miért akarta becsukatni ? Mert a gabona biztosítva volt, s a tűzkár összeg többre rúgott volna a gabona értékf-nél! Az ilyen dolgot nem szokás bolygatni. Még pedig azért, mert a főispán keze messze elér! Aztán akármikép történt, a következmény megmaradt : Bán Gábornak nem volt keresete. A hivatalvesztés után Bánra küzdelmes idő jött. Szerencsére volt egy kicsi háza, utolsó darabja az ősi vagyonnak, melyet kölcsönnel megterhel-tetett. És szerencsére a takarékpénztár szívesen kölcsönzött rá. Csakhogy ez pillanatnyi segítség volt. Nem tudott sehonnan se valamit fordítani. Nem kapott munkát, melyhez értett volna. Az első félévi kamattal csak azért nem maradt hátralékban, mert azt a takarékpénztárnál előre lehúzták. A második félévben pedig már nem tudott fizetni. A harmadik íélesztendőbcn még kevesbbé tudta törleszteni az adósságot. Természetes, hogy a házat alig két év múlva a biróság elárvereziette, és a takarékpénztár vásárolta meg. 4? Már most hová menjen? Feleségével behureolkodott valami düledezett ház egyszobás lakásába, s keserűen vigasztalta feleségét: — Ne félj asszony, ha semmink sem lesz, elmegyek kubikosnak ! Oda bevesznek, mert anicny-nyit dolgozom, annyiért fizetnek ! Aztán megélünk pompásan! Persze sirva fakadt az asszony az ilyen vigasz-tálasra. Lassankint el kellett adogatni minden ingóságát. Még igy is sokszor koplalni kényszeritette a titkolt szegénység. Szó nélkül tűrt. De az éhezés átalakítja az embert. Bán lelkében ismeretlen rossz érzelem vert tanyát. Keserűség töltötte el. Először magában lázongott. Végre is megszakadt a türelem fonala, és ilyen szóra fakadt:„No Isten! Még most sem volt elég a látogatásodból? Hiszen egészen letelepedtél nálam!" Lsten, aki azért felsőbb lény, mert a tudatlan embernek ilyen átkozódó beszédet is igazságos módon mérlegeli, éppen most határozta el, hogy megszünteti Bán nyomoruságát. Ugyanis láthatatlan módon parancsolatot küldött Bán feleségéhez, hogy azonnal induljon valahova. Hogy hová kell mennie, azt nem tudta az asszony. Olyan kényszerítő nyomást érzett a fejében Báimé, hogy nem tudott ellenállani. Késlekedés nélkül fölkelt és keresztül sietett az utcákon, mig a vármegyeházához ért. Olt bement az alispánhoz, kinek zokogva mondta el szerencsétlenségét. 48 Igaz, hogy az asszony valami bonyolódott módon sógorságban volt a vicispánnal; de akárhogyan történt is a dolog, alig pár hét multán a vármegye évi száznyolcvan forint kegydijat szavazott meg az egykoti csendbiztosnak. A kegydij fedezése könnyen ment. Egyszerűen beszüntették egyik utkaparói állást. Annak éppen havi tizenöt forint volt a fizetése. A vármegyei utak ugvsem érzik meg, hogy kevesebb lett egy utkapa-róval! Isten bizonyosan tudta, hogy ebből a havi tizenöt forintból sem lehet megélni, mert atyai kezét még egyelőre nem vonta meg Bántól. Máskép hogyan lehetne megmagyarázni, hogy pár nappal a kegydij első részletének felvétele előtt, emberek állítottak be Bánhoz, és egy szépen megnőtt borjút vezettek be udvarába? Nagyon alázatos hangon arra kérték Bánt: — Fogadja el ezt a kis állatot! Becsülettel hozzuk! Bán Gábor nagyot bámult. Persze fogalma sem volt arról, hogy Isten keze működik ebben a furcsa dologban. S mivel tudta hogy ilyesmit nem adnak ingyen, tehát megkérdezte az emberektől: — Aztán mivel kell megszolgálnom ? A becsületes emberek kissé tétováztak, de végre kirukkoltak mit akarnak; azt mondták: — Kösse meg a megyénket az- ur! Bán Gábor nem értette meg őket mindjárt. Kérdezősködött hát bajuk után. 49 Az emberek elbeszélték, hogy a szomszédjukkal állandó viszálykodásban vannak a határ miatt. Most azonban megegyeztek. Mivel pedig a szomszéd izgága ember, s attól félnek, hogy nem tartja meg az egyezséget, azért szeretnék, ha megállapított uj határt megerősítenék kötéssel. Ahá ! Most már tisztában voll Bán a tennivalóval ! Babonaságot kell csinálni, melyről elhiszik, hogy meghal az aki inegsérti! Az a közmondás, hogy „szegénység a legjobb mester", tnost is bevált. A szegénység csinált Bánból tudós embert. Minden gondolkodás nélkül megígérte : .Majd teszünk róla !" Öntudatlanul már többes számban beszél, miként a régi mágusok. Az eredmény az lön, hogy Lián elment az emberekkel. A helyszínén Bán odahivatta a viszálykodó szomszédot. A két megyés közös megegyezése szerint újra megállapította a határvonalat, melyet cövekkel jelöltek meg. Eközben beesteledett, mire Bán megkezdte a tulajdonkepeni működését. „Persze este kell csinálni!" suttogták a jelenvoltak, és bólintgattak hozzá. Bán üábor levette kalapját. A hold felé valami kanyaritást csinált vele. Aztán a bámuló emberek szeme láttára végig lépkedte ünnepélyes lassú járással az újonnan megállapított határt. Néhol Halis: Karbunkulus 4 50 megállóit, és valami ráolvasást mormogott, mit gyerek korában dajkamesébcn hallott: .Kötést ki megbontja, Verje meg az Ige, ? Ukkoin megszaggassa, Földanya kivesse !* Mikor a dolog el végződött, akkor szokás szerint áldomást ittak. Bán Gábornak gondja volt rá, hogy ismét bámulatba ejtse a megbékült szomszédokat. Az első pohár bort kezében tartva, szó nélkül lelkeit az asztaltól, kiment az udvarra, és érthetetlen szavak mondása közben a bort az uj megyére locscsantotta. Most merje valaki megsérteni a megyét ! Mindjárt akadt az emberek között, aki rámundta: „Ezt igy kell csinálni! Emlékszem rá, hogy gyerek koromban igy emlegette az öreganyám 1" Az eredmény igazán rendkívüli volt: alig harmadnap múlva megint eljöttek a tudós emberért. Konyhájába letettek egy zsák lánglisztet, négy darab sonkával, meg a megíelelö disznóorrjával együtt. Arra kérték, hogy rögtön jöjjön, mert baj van. Az ajándékot szó nélkül hagyták ott, mert máskép nincs foganatja. Az történt ugyanis, hogy a szomszéd kutyába se vette az egész hókusz-pókuszt, hanem mégabbari az éjszakában, mikor Bán a babonaságot csinálta kiásta a jelző cöveket és a megyét odább vitte. Sl Hanem megjárta : másnap feldült a kocsijával, és eltörte a lábát. Ő küldött a tudós emberért. És Bán elmegy késlekedés nélkül. A megyerontó szomszéd ágyában fekszik s rimánkodik : — Vegye le rólam a rontást! Soha sem bántom a megyét! Alighanem Isten keze működött ebben a dologban is. Bán azonban vak-esetnek mondta az egészet, melyet csak a babona tarthat rejtelmes erő következményének. De hát ne legyen-e babonás valaki, kibe az ördög belebujik, és mindaddig nem akar kijönni, inig a megyét odább nem helyezi? Aztán az ember mindjárt eltöri a lábát! Bán megint megkötötte a megyét. Aztán készíttetett egy pohár forralt bort, melybe bűvös szavak mondása közben három szem szentelt bárkát dobott, és ezt a furcsa itall megitatta a törött lábú emberrel. Ennek következtében rendbe jött minden. A szomszédok többe sohasem tolták máshová a megyét. Csakugyan megkötötte őket a titokzatos ceremónia. Feltek az Ismeretlen boszujától. Ettől az időtől fogva Bán Gábor nevét (élelmes tisztelettel emlegették a vármegyében. Seregestül kereste föl a bajos ember. Néha a szomszédos megyéből is érkezeti hozzá egy-egy embertanácsot kérni. Bán különben nagyon jószivü ember volt, tehát segített, ahol csak tudott. Vagy legalább rneg- vigasztalta a szerencsétlent. Tudta, hogy sok baja van a népnek, de sokfélcképen is segített rajta. Olykor kibékitett perben álló embereket. Sőt néha betegeket is gyógyított, ha felismerte a baj minőségét. De a betegnek házához való hozását nem engedte meg. Nem akart kuruzslásért pörbe kerülni. A szegény nép bizalmát még fokozta, hogy hiába fordult hozzá olyan ember, ki nem járt igaz utón. S tiogy nem fogadott el mást, mint önkénytes jutalmazást. Népszerűsége akkora lett, hogy faluhelyen nem akadt lakodalom, melyre ő hivatalos ne lett volna. Sőt akárhányszor elhalasztották a vendégséget, csakhogy ott lehessen. Neki kellett mondani a házaspárra az ősi áldomást: „Jöjjön hát a Földnek zsírja, Szálljon az Ég harmatja !" Máskép nem lett volna áldás az uj frigyen. Annál szivesebben vitték mulatságba, mert Bán jókedvű, tréfa-szerető ember volt. Olykor egész héten nem mehetett haza; vitték egyik faluból a másikba. Némi misztikusságot azonban sohasem feledett cl alkalmazni, ahol célszerűnek tartotta. Bölcsen tudta, hogy a népre így lehet tartósan hatni. Lelkét az előbb átélt nyomoruság fogékonynyá tette a szenvedés iránt, azért ahol csak lehetett, minden szerencséllen emberen segíteni igyekezett. Lassankint annyira növekedett jövedelme, hogy még fölösleges kiadást is megengedhetett maga- 53 nak. Annyi bevétele volt, hogy két fiskálisnak is elég lett volna. Ekkor a takarékpénztártól vissza vette házát. A takarékpénztár is megkönyörül az emberen, ha kellő mennyiségű késedelmi kamatot Ind fizetni. Azután a jómód magával hozla, hogy eljáró-gatott délelőtt a sörházba, délután a kávéházba. Azt szokta mondani : — Nincs akinek takarékoskodjam! A fináncnak, pedig nem hagyom elvinni az én uratlan hagyatékomat! Végül pedig az országgyűlési képviselőt is úgyszólván egyedül ő választotta. A népszerűség magához vonzotta a hatalmat is. Bán inkább a főispán boszantása végett, mintsem meggyőződésből vette föl először a harcot. Zászlót csináltatott zöld selyemből, azt elnevezte Próféta zászlajának, és a választáskor maga előtt vitette. A nép ezrenkint tódult nyomában, és szavazott Bán akarata szerint. Az tőrtént, hogy óriási többséggel győzött. Ettől fogva nem adta ki kezéből a hatalmat Bán Gábor. Népével rászavaztatott mindenféle jelöltre. Persze sohasem kormánypártira. Mindig a másik párton állott, mint ahol a főispán volt. A bukott kormánypárti jelöltek azután elhíresztelték, hogy a próféta zászlaja ellen hiába való minden küzdelem! Bán hatalmát ez a híresztelés is gyarapította. A próféta zászlaja pedig nevezetességgé lőn, és győzhetetlenség hire tapadt hozzá. 54 — Pedig könnyen győzhetne a kormánypárt ! — mondta egy alkalommal Bán. — Egyszerű a dolog! Csak a főispán álljon ellenzéki jelölt mellé, akkor bizonyosan kormánypárti képviselőt fogunk megválasztani! Mert akkor én kormánypárti leszek! Ez a kijelentés tréfa volt, de azért mindenki tudta, hogy igazán ugy lenne. Ehhez az emberhez ment Szabó János. — Mi jót hoztál fiam ? — kérdezte barátsá gosan a tudós ember. Szabó János kissé akadozva elbeszélte örökségének történetét, és kérte Bánt, hogy keresse ki pénzét. A tudós ember sokáig hallgatott. Már elakarta küldeni azzal, hogy ilyen dologban ő nem tehet semmit, mikor belenézett Szabó János aggódó arcába, és nem tudta elbocsátani vigasztalás nélkül. — Hadd lássam a kezedet! — szólt hozzá. Szabó János oda tartotta a kezét. A tudósember figyelmesen megvizsgálta minden oldalról a munkától megkérgesedett tenyeret, és azt jósolta: — Bizzál fiam ! Bár az elveszett pénz vissza szerzése nagyon nehéz, mégis ugy látom a kezed restriktáin, hogy nem maradsz ilyen szegénynek, hanem öregkorodban gazdag leszel ! Vagyis meg térül az örökség. Tehát várj békességben ! Lesz gondom az ügyedre. Szabó János bizony nem értette, hogy mi az a restrikta, arra sem ügyelt, hogy a jóslat kissé dodonai-szerü, hanem megkönnyebbült a lelke az 55 irgalmas szóra. Alig tudta megindultsága miatt tisztességesen megköszönni a szívességet. Izgalmában illő jutalmat kezdett emlegetni, de a tudós ember rászólt: — Fiam ! ne beszélj olyanról ! Eredj haza nyugodtan, és várj ! És Szabó János elment ruganyos lépessel. És fiityörészve! Ilyen szilárdan nem lépegetett már sok év óta ; a fütyörészcst pedig valóságos csoda, hogy el nem felejtette, olyan régen nem szoty-tyant rá kedve. Egyszerre eszébe jutott, hogy huszár volt valamikor, s halkan dudolgatnijkezdte a régi huszár nótát: „Uccu peng a sarkantyúm, Csekély gondom, semmi bum . . . Csak ugy vigadok! ..." A tudós ember pedig nem nevetett az együgyü legényen, hanem komolyan foglalkozott az ügyével. Ahányszor Szárföld környékén megfordult, vagy valahol összeakadt a vármegyének egy-egy tisztviselőjével, sohasem felejtett el adatot gyűjteni Szabó János örökségi ügyéhez, olymódon, hogy az ember nem is tudta, hogy miért kérdezi ezt vagy amazt. Mivel pedig ilymódon nem jutott semmiféle adathoz, tehát magához hivatta Szabó Jánost, és kikérdezgette rokonairól, hogy azok nyilatkozatából megállapíthassa a történteket. így tudta meg, hogy Szabó Jánosnak anyai ági rokonsága Vejszló-majorban lakik. 56 A felvilágosítás után Bán Gábor néhány nap múlva kocsira ült, és Szabó Jánost maga mellé vevén, elment a Vejszló-majorba, hogy megkeresse Lélek Pétert, kinél Szabó János bojtár volt valamikor, és kikérdezgesse Lélek Andorást, ki dédapja Szabó Jánosnak, és még mindig él erőben egészségben. Vejszlón egyszeriben ráakadtak az öreg Lélek Andorásra. Ott pipálgatott a cselédház pitvarában. Lélek Péter a csürhe mellett „szolgálatban volt." Akinek érzéke van ilyesmihez, annak figyelmét az öreg Lélek rögtön lekötötte. Minden azt mutatta, hogy nem közönséges ember. Szikár, erős alakját csak kissé hajlította meg a sok esztendő, s mozdulata elég hajlékony volt most is. Hosszú hajat viselt, mely kót oldalt szépen befonva volt, s hátul ecsellövel (fésűvel) leszorítva. Beszéde hangos, mint általában a pásztor népé. Ekkora elmaradottság csak ilyen Isten háta mögött lakó embernél volt lehetséges ! — Adjon Isten, bátya ! Nem dob ki bennünket? — köszöntötte Bán Gábor s kezet fogott az öreggel. — Fogadj Isten ! Tisztességes embert mindig szívesen látunk! — szólt az öreg, ki bizonyo san tudta, hogy kijelentése csupán hitvány em berre lehet sértő. Most előfurakodott Szabó János. A nagydarab ember megfogván az öreg kezét, megcsókolta, és csak azután szólalt meg: 57 — Jó napot adjon Fsteh dédapám ! Lélek Andorásnak még tiszta volt a látása. Azonnal megismerte Szabó Jánost, és ugy fogadta a kézcsókot, mint valami megdukáló tisztességet. Vigan kiáltotta : — Ejnye Jancsi, azt gondoltam, hogy már meg sem látogatsz bennünket! Aztán csak a Menyek országában találkozom majd veled ! Az öreg barátságosan betessékelte vendégei! a szobába, honnan előbb egész sereg gyereket kellett kizavarni. Mindannyian az öregnek voltak dédunokái, meg szép-unokái. Mert ha egyéb jószága nincsen a szegény embernek, de gyereknek bővi-ben van. Aztán egy pint bort helyezett az asztalra, és közben Szabó Jánostól mindenféle apróság felől kérdezősködött. Java beszélgetés között végre Bán rátért a dologra. Mivel félt, hogy az öreg Leiekre rossz hatása lesz, egész óvatosan mondta el Szabó János örökségének elveszését. Az öreg azonban egykedvücn vette az esetet. Nem is mondott egyebet, mint azt: — Hát ez igy szokott lenni! Hanem azért ne búsulj Jancsi, majd valahogy csak megélünk! E nyilatkozat után könnyen ment a kérdezős-ködés. Bán hozzá is fogott rögtön az adatgyűjtéshez. Először is azt kérdezte : — Emlékszik-e bátyó, Szabó János szüleire V Az öreg elmosolyodott a kérdésre. Szclid tekin tete végig cirógatta dédunokáját, mi alatt felelt: 58 — Hogyne emlékezném ! Apja volt Szárföldről való Szabó József, az anyja Lélek örzse, az én unokám ! — Volt-e ezeknek valami vagyona \'? — Volt bizony! Szabó Józsefnek volt háza. Örzsének meg én vásároltam szőlőbirtokot. Csak hogy mindkét jószágot eladta a gyám, mikor a szülék meghaltak, és Jancsit idehoztuk nevelésbe hozzánk. Bán előtt egyszerre felvetődött Szabó János iga/.sága. Tiszta dolog ez! Azt hitte, most már könnyen rendbe fogja hozni a dolgot. \' Az öreg Leiektől még sokféle apró körülményre nézve szerzett Bán közben felvilágosítást. Közben elvégezték a kikerülhetetlen evést-ivást. Aztán alkonyat tájban visszaindultak a Vejszló-majorból haza ielé. lián Gábor másnap elutazott Szárföldre. Ott megerősítést nyert Lélek Andorás minden állítása. Szabó József házának egykori vevője még élt, és megtudta mondani, hogy a vételárat huszonkét év előtt fizette le az akkori körgyám kezére. .Rendben van! Ezt nyélbe ütjük hamarjában!" — gondolta Bán, és elment a községházára, hogy a regi számadásból kiböngészsze a vételárat. Csakhogy ott nem tudtak előadni semmiféle számadást. És ekkor megakadt az ügy. Hiába volt minden kutatása. Pedig a megyénél is próbálkozott. Nem 59 tudta kideríteni, hogy a két ingatlannak vételára hova lett. Különös ügy is volt Szabó Jánosé. Minden azt mutatta, hogy igaza van, s még sem lehetett azt a pontot megtalálni, honnan az igazat ki lehetett volna emelni. Végre belátta Bán, hogy nem tehet semmit. Legjobb lesz fiskális kézre adni az ügyet! Próbálkozott is. Beszelt néhány ügyvéddel, de éppen ugy járt, mint ezelőtt Szabó János: nem vállalta el senki az örökség titkának tisztázását. Ezalatt pedig Szabó János napszámoskodott. Volt már reménysége, tehát könnyűvé vált a legnehezebb munka is. Aztán segítettek is rajta. Ha éppen nem akadt munkája, akkor véletlenül, mindig elhívták Bánhoz, kinél ő teljesített boríejtést, favágást, udvartisztogatást, meg mindenféle külső-belső tennivalót. Persze Bán felesége a napi vásárlás közben megfigyelte, hogy nyolc óráig nem hivták-c cl napszámba Szabó Jánost, s férje meghagyása folytán mindig elhívta, ha meglátta a piacon tétlenül állani. Bán rendes napibert fizetett, bár Szabó János szívesen dolgozott volna jótevőjének ingyen. Eleinte vissza is utasította a munkadíjat. Csakhogy Bán elejét vette az ilyen lázongásnak, azzal a kijelentéssel: „Fiam János! akkor elmehetsz tőlem az ügyeddel ? együtt! Nekem nem fogsz ingyen dolgozni!" Mivel pedig Ráti tudta, milyen szerencsétlen a magára hagyott, ember, tehát gondoskodott arról, hogy Szabó Jánosnak mulatságban is legyen része. Este néha magához rendelte és elvitte a Vidám Veterán-ba. Ott ő bement a vendég-szobába, Szabót pedig beküldöttc az ivóba, és szigo-ruan ráparancsolt: — Megvársz engem, mert egyedül félek haza menni! Addig pedig meg kell innod két liter bort! Ez ellen nem volt felebbezés. A tudós ember kontójára tehát ivott Szabó János, és késő éjjel szépen haza kisérte. Ámbár megesett, hogy neki magának inkább szüksége lett volna kíséretre. V. Magyarok ünnepe. Mig ilyt\'ii jó reménységben élt Szabó János, aközben elmúlt a tavasz, söt a nyár is végét járta már. Megjött Lajos nap estéje. A fogalommá vált öreg ember (Kossuth Lajos) megint megérte torinói magányában egyik neve-napját, mely az ország óhajtása ellenére megváltoztathatatlanul utolsónak volt kijelölve. A Menyek ura akár Szegedre, akár pedig másfelé, például Alibánfa község felé tekintett le, mindenütt örömet látott a sokat bűnhődött nemzet fiainak arcán. A Vidám Veterán is ünnep-tartására készülődött. Ez a Vidám Veterán valóságos rejtelem volt a maga nemében. A város többi korcsmája kongott az ürességtől, a Vidám Veteránban pedig alig tudlak a vendégeknek helyet szorítani. Talán kényelem és finom kiszolgálás vonzotta ide a vendégeket ? Szó sincs róla! A Vidám Veteránban még a jó vendégekre se voltak tekintettel. Hacsak annyiban nem, hogy a jó vendéget — ha garázdálkodott — maga a korcsmáros dobta ki a vendéglőből, mig a közönséges népséget szolga-kéz lakoltatta ki. És mégis ide járt az egész város. A katonatisztikar is mindennap pontosan megjelent az ezredestől lefelé a kadétig, és együtt iddogált a polgári elemmel. Össze nem különböztek volna a világért sem, holott egyetlen felköszöntőt sem mondtak „a polgári és katonai elem közt fennálló kölcsönös jó viszonyra." Csupán olyan nemzeti ünnepen, minő a mai, kellett a tiszteknek a me-názsiban maradni „az ezredes kívánságára." A menázsiban ;iz ezredes az első pohár bon Andocs főhadnagy távollevő testvérének egészségére ürítette, kinek szintén holnap lesz a nevenapja; mire akkora hur\'rázást vittek véghez a tisztek, milyen példátlanul áll a közös hadsereg történetében. — Az emberek meg vannak bolondulva! — sóliajtozott a többi korcsmáros. — Józan észszel nem járnának abba a rongyos butikba! Bizony semmi különöset sem lehetett találni a Vidám Veteránban. Legfölebb olcsóságot, no meg zsiros magyar konyhát. Meg olyan bort, melyet semmiféle tudomány nem tett finomabbá. Meg borravalót se fogadtak el a Veteránban, ami pedig a bátramaradottságnak cltagadhatatlan bizonyítéka. És a vendégek mégis törtek magukat utána. Ide szokott járni Bán Gábor is. A mai nagy napra pedig a vendéglőbe hozatta a próféta zászlaját is Szabó Jánossal, kinek megparancsolta, hogy ma különös kötelességének tartsa minél több liternek megivását. Ez este annyi vendég szorongott az étteremben meg az ivóban, hogy soknak hely sem jutott, hanem az udvarban telepedett le. Sőt egy része ott is állani kényszerült, mert nem volí elegendő szék. És a finnyás vendégnek még se jutott eszébe máshová menni. A mai napon megvolt ennek a maga oka. Mert ezen az estén okvetlenül a Vidám Veteránból kellett elküldeni Kollenyóba azt a táviratot, mely a kilencvenhárom éves aggastyánt „biztosította a város polgárságának hazafiui szeretetéről." Ma tehát még sokkal többen jöttek mint máskor. A vendégek között egy franciskánust is lehetett látni. Pál atya volt ez, ki el nem maradhatott egyetlen hazafias ünnepről sem, s kit emiatt közönségesen magyar páternek hivtak. Azt mondta: „Hogynejönnékén isünnepelni/i/wz/í nevenapján? Ha barátcsuhát viselek is, azért magyar vagyok!" A baráttal eljött a kántor is, Csatlós Imre, kit azzal csalt el az ünnepre, hogy a költséget fizeti helyette. Egy kántor pedig hogyne menne el mindenüvé, hol inni lehet? A Veteránban az idén rendkívül módon ünnepelték az Ország Nevenapját. Mindenki értékesítette tudományát a rendezésben. Az ivószoba falát Kossuth Lajos arcképe díszítette, melyet egy mészáros hozott ide a mai estére. Egy másik, ki a polgári életben mint ács kereste meg a mindennapi kenyerét, tizenhárom gyertyái illesztett az arckép körül a falba. Senki se ütödött meg a tizenhármas számon, mindenki tudta, mit jelent az emlékeztető gyertyaláng. Tallér János fjedig, a jómódú bádogos, kit az egész világ Johán Fetternek hivott, nemzeti zászló sokaságával tette szinessé a helyiséget. Az étterem diszitésc egyszerűbb. Az arckép szintén ott függ a falon. Fölötte a próféta zöldselyem zászlója. Ennyi az egész. Csakhogy ez a zászló az örök reménységet kelti fel a szivekben, s áhitatosan néznek rá a névnapi vendégek! Tudják, hogy a misztikus zászlót csupán akkor szabad kibontani, mikor ünnep van a magyar világon! Az ivószoba meg az étterem közt levő ajtót kiemelték sarkából, hogy ennyivel is nagyobb tér legyen. Ott az ajtó között a cigánybanda foglalt helyet. Az ünnepen persze egymást érte a felköszöntő. Először szónokoltak a negyvennyolcas félistenek, azután a honmentő rendes szónokok, meg a tüzes hazafiak. Ez utóbbiak közül kitűnt Pál 65 barát szónoklata, ki rendkívüli elragadtatásában ilyen fogadalmat tett: „Bár az én rendemet, a Szent László király nevét viselő magyar szerzetesrendel, kihalásra Ítélték, s most kiszoritgatnali bennünket ;tz egyes kolostorokból a vörös barátok kedvéért, s bár a magyar nem jött szent királya szerzeteseinek segítségére, de azért esküszöm, hogy ha a hazának szüksége lesz fiaira, hát mink mégis el fogunk menni oda, hová mindnyájunknak el kell menni!" Szűnni nem akaró rivalgás támadl a szónoklat után. Kicsi hijja, hogy egyhangúlag el nem határozták a Ladiszlaita-rend viszsza^állitását. Már közelgett az éjfél, és. nagyon emelkedett volt a magyarság kedve, mikor egy fiatalember kezdett szólani. Csengő hangú, erővel teljes, barna gyerek volt, kinek rövid bajusza birkaszarvához hasonlatosan kunkorodott fölfelé. Az ifjú szónok megindultán emlékezett meg egy bizonyos távol élő remetéről; később keményen oda mondogatott a német sógornak, utoljára pedig a magyarokat tíizbe hivta, hogy a sok szófia után tegyünk is valamit! Szűnni nem akaró éljenzés riadt fel utána. Persze a felköszöntőket nemcsak az étteremben, hanem az ivóban is hallgatták. Még pedig igen áhitatosan. A legutóbbi szónoklatnak pedig váratlan eredménye lön. Tallér János, a bádogosmester, igazán tüzbe jött. Vállára vette a legnagyobbik zászlót, intett a körötte levők- Halia; Karbunkulus 5 nek, hogy szintén ragadjanak zászlót, és azt kiáltotta : — A dicsőségét! Majd csinálok én mindjárt olyant, ami nem szófia ! Gyertek utánam ! Cigány előre! Húzd a Kossulh-marsot! Persze a vendégsereg, Bán Gáborral együtt, az étteremből kitódiilt Tallér Johán után az utcára, hogy a szokatlan cselekedetet megláthassa. Tallér bátya szépen elvezette a zajongó közönséget a templom előtti térségre. Ott megállította az ünneplő magyarokat. A cigánybandát leintette: „Ácsi more !" Aztán a kalapját leemelte a lejéről és szónokolni kezdett. Szivből jövő könyör-gést menesztett az ég urához, hogy hazánk nagy fiának odakünt sokáig növeszsze szakáilát; ezután a retorika szabályainak semmibe vevésével teljesen más tárgyra csapott, és a csillagos égre föl-löl tekintve, azok biztató ragyogása, meg az odavetődő két rendőr jelenléte melleit, megátkozta a hazaáruló kormányt. Csak az Isten őrizte, hogy nem dctronizálta Ferencz Jóskát, és ki nem kiáltotta Lajos Apánkat Magyarország örökös királyának! Ekkor valaki azt kiáltotta: ..Abcug kormány!" A harangzugáshoz hasonlatos hangban mindenki ráismert Pál barát szavára. A magyarok persze utána dörögték az abeugot, és ezzel a szokásos módon be is fejezték volna az ünnepélyt. Csakhogy az esemény bevégzése előtt a két rendőr sorompóba lépett az osztrák-magyar biro- 67 dalom megmentése érdekében. Néhányat a lázadó népség közül elfogni igyekvőnek, hogy börtönbe helyezzék. Bán csak akkor vette észre, hogy Szabó János szinten ott lengeti a próféta zászlaját, mikor már a zászlós bekisérésével bajlódtak a rendőrök. — Hohó ! — kiáltott Bán Gábor. — Magya rok ! Meg akarják szcntségteleniteni a próféta zászlaját! Védjetek meg! E vészkiáltásra a népség egy pillanat alatt elkergette a rendőröket. E műveletben Szabó János sem maradt hátra, hanem megfordította a prófétai zászlót, s boldogabb vegével néhány alkalmas ütést mért az egyik rendőrre. Így kívánta a zászló becsülete. Miután a rendőri beavatkozás megadta az egész ünnepnek a hazafias jelleget, a népség megelégedve indult hazafelé. Ekkor azt kiáltotta valaki: — Halljuk Pál atyát! A népnek sem kellett egyéb. Utána zúgta : — Halljuk a magyar pátert! Halljuk! Pál barát megrettent. Még csak az kellene, hogy a verekedés után szónokoljon ! Menekülni kell mindenáron! Egy közeli házról tudta, hogy kapuja nyitva van. Fejét lehúzta a nyaka közé, oda osont a házhoz, és behúzódott. A lelkes nép elől megmenekült Pál barát, de nem a rendőrség zaklatásától. Már másnap a városi kapitányságra idézték. Emiatt a piovinciális a szokott szelid modorában megpirongatta a szentatyát imigyen: — Máskor jobban óvakodjék fiam, a világi dolgoktól! Nem illenek azok egyházi személyhez! De mások is beleestek a csávába, meri az egyik rendőrnek a karját is eltörték a nagy buzgalomban. E hazafias cselekedettel a rendőrség egy ismeretlent gyanúsított, ki a zászlónyéllel verekedett, és akinek holléte után a különböző korcsmai helyiségekben egész éjjel kutatott. Szabó Jánosnak persze megsúgták hamarjában, hogy a rendőrség milyen szorgalmasan kérdezősködik utána, s azért nem ment haza, hanem Bán udvarában egy rózsabokor tövében aludta át az éjszakát. Líeggel pedig töredelmesen elmondta uj baját Liánnak, ki némi gondolkozás után a pincébe küldötte, hogy fejtse üvegekbe az egyik kis hordó bort. Figyelmeztette azonban, hogy ne igen mutatkozzék idefönt a napvilágosságon. Alig húzódott a pincébe Szabó János, mikor egy hajdú jött, s „különbeni elővezettetés terhe alatt" a rendőrség által kiállított idézést hozott Bánnak. Az írásban nem volt kitüntetve, hogy miért hivatják, tehát azonnal elment a rendőrkapitányhoz, és ott megtudta, hogy valóra vált, amit sejtett. Csakugyan az éjszakai lázadáséit idézik több jelenvoll magyarral együtt. 69 Bánt rögtöni cselekvésre indította a rendség munkássága. „Ezek a hivatalos verekedők szépen beakarnak mártani bennünket! Hiszen lazításnak semmiféle agyafúrt logikával sem lehet minősíteni a dolgot!" -- gondolta Bán, s késedelem nélkül felkereste Tallér bátyánkat, meg a többi vád-lottatt, a tettre hivő fiatal emberrel együtt. Meg-hivta őkel titkos tanácskozásra a Vidám Veteránba. — Nem kell félni! — bátorította őket az isme retlen fiatalember, kiről most megtudták, hogy neve Abár József, s rövid idő óta ügyvédjelölt egyik helybeli fiskálisnál. — Hát bízzuk meg a védelemmel ezt a fiatal embert! indítványozta Bán. — Húzzon ki a kátyúból ha belevitt! Az indítványt elfogadták. Valamennyi gyanúsított aláirta a meghatalmazó levelet Azzal búcsúztak cl az ügyvédjelölttől: — Aztán majd a rendőrségnél is szónokoljon ugy, mint a Vidám Veteránban! Abár József derék legénynek bizonyult. Csakugyan kitelt magáért! Az ügy tárgyalásánál nemcsak a németnek, hanem a rendőrkapitánynak is odamondogatott, ahogy dukál. Többi közt kijelentette: „Szolga lelkek, meg talpnyalók mindazok, kik mindjárt lazítás vagy fölsegsértés cím alatt vádolják be a magyart, ha szívből jött szavai nem túlságos lojálisak!" A lazítás vádját a megrémített rendőrkapitány azonnal elejtette, a verekedésben való részesedést 70 pedig senki se vállalta magára. így az eredmény várakozáson [elül fényes lön. Fölmentették valamennyi vádlottat, Tallér János kivételével, kit két forint büntetésre Ítéllek, mert az éjjeli zenét a rendőrségnél nem jelentette be. Az ismeretlen tettes ellen pedig köröző levelet adtak ki, hogy a verekedést mégis megtorolni lehessen. Tallér fetter appcllálni akart az égbe kiáltó igazságtalan Ítélet miatt. Bán csak azzal tudta az öreget megfélemlíteni: „Örülhet, hogy sáncmunkára nem ítélték !\'• Mire Fetter visszavonta a felebbezést, lefizette a két forintot, s az ünnep hivatalosan is „végbeiejezést nyert." , VI. Hogyan szerzik a diplomát? A fölmentés után ősi szokás szerint áldomást ittak a Vidám Veteránban. Mindenik vádlott eljött. Persze Abár Józscl is ott volt. Síit a kántor sem maradt el, mert inni lehetett. Abár Józseftől mindenekelőtt megkérdezték, hogy mit fizessenek a sikerült védelemért? — Semmit! Ilyen hazafias dologért nem fogad hat el fizetést magyar ember! Aztán magam is félig-meddig vádlott voltam, szerénykedett Abár József. — Niksz-nuc ! Nem szabad elfogadnunk ingyen munkát! — kiabált Tallér fetter. — Nem is lesz ingyen ! Majd egyszer valamit dolgozik számomra János bácsit — szólt a fiatal ügyvédjelölt. János bácsi! Ezt még sohasem mondták a fet-ternek! Hallatára jóleső melegség járta át keblét. Egy darabig szótlanul várakozott, aztán föl- 72 kelt, és ünnepélycsen kijelentette, hogy a városból nem fogja elereszteni ezt a derék gyereket. „Itt iogsz irodát nyitni, punktum !" —- parancsolta az ügyvédjelöltnek. Abár József nem sértődött meg az öreg rö\'g-tönös tegeződése miatt, hanem csupán azt jegyezte meg: — Szegény ember vagyok én ahhoz, hogy, egy hamar ügyvédi irodát nyissak ! Tallér fetter erre tüzbe jött, s még jobban erö-sitelle, hogy nem engedi máshova telepedni. Bán Gábor eközben elgondolkozott. Ugy érezte, hogy megjött a régen várt alkalmas ember, aki Szabó János elveszett örökségét visszaszerezheti. Tehát azt mondta: — Igaza van Tallér fetter! Ne engedjük elmenni! Nálunk is elkel egy tisztességes fiskális! Hanem ez csupán mitőlünk függ! Hisz viszonzás gyanánt ugy is kell tennünk valamit, amiért bennünket oly sikeresen megvédelmezett! Tallér letter lelkes éljenzésbc fogott. De fogad-kozott a többi magyar is, kit Abár József mentett meg a börtön rémes torkából: „Mindent megteszünk!" —- így már jól van! Most csak azt kérdezem Abár József öcsémtől, hogy hány vizsgálata van még hátra ? — Semmi más, csak az ügyvédi vizsga ! Felelte Abár József. — Mikorra szerezheti meg az ügyvédi oklevelet? 73 — Tudja Isten ! Pár év minden eselre beletelik, inig annyi pénzt megtakarítok, amennyi szüksé ges ÍI vizsgálat letételéhez. — És ha volna pénze? — Akkor leteszem félesztendő alatt! Ez a félév is csak azért szükséges, mert az utolsó szigorlat után még egy évi gyakorlatot kell igazolni, s ebből hiányzik (élesztendő. Különben már nagy részt készen állok a vizsgára ! — Na hát akkor megegyezünk a félcsztendőben, mert mi majd gondoskodunk minden szükséges ről ! — szólt Bán Gábor oly nyugodtan, mint aki tudja, hogy most egy megnem változtatható határozatot mond. — Csakhogy én nem fogadom cl! — szólalt meg Abár József. — Miért? — kérdezik a bámuló emberek. — Mert ingyen semmi sem kell! Igaz, hogy elvégeztem Angliában a teológiát protestáns ala pítványi pénzen, de ezt is vissza fogom fizetni, ha az Isten éltet! Bán Gábornak tetszett a nyakas gyerek. — Hohó barátom ! Hát ki mondta, hogy rni ingyen akarunk adni valamit Y Szó sincs róla! Keményen meg kell szolgálni érte! Csupán köl csön adjuk mindazt, amire szüksége lesz az okle vél megszerzéséig! —\' így már el lehet fogadni! szólt az ügyvéd-csemete. 74 Bán Gábor. most rátért a dolog velejére. Azt mondta az egybegyűlteknek: — Majd addig lakásról meg kosziról gondos kodunk, míg a tanulás ideje tart. Mert ez alatt az idő alatt a fiúnak nem lehet az irodába járni! Tallér bátyánk erre kirukkolt: — Majd én adok lakást! Két szobám úgyis üres. Átadom öcsémuramnak! Majd megfizeti, ha jól megy az iroda. Enni meg ad ez csárdás! A vendéglős éppen nem jött zavarba a hirtelen támadásra. Minden késedelem nélkül bizonyit-gatta, hogy szívesen hitelez kosztol két esztendeig is. — Nohát csak fogjon hozzá a tanuláshoz öcsém ! A vizsga-pénzről majd annak idején szintén gon doskodunk! — fejezte be Bán a megállapodást. Ha igy adják az urak, akkor elfogadom a szerződést! — egyezett bele komolyan Abár József. Aztán másról beszélgettek. Bán megkérdezte, hogy Szabó Jánost, az ismeretlen tettest, mi módon lehetne megmenteni a rendőrségtől ? - El kell küldeni egy esztendőre erről a vidékről, az alatt elévül a dolog! — tanácsolta Abár József. Bán még azt is megkérdezte diskurálás közben Abár Józseftől, hogy miért nem lett pap, ha teológiát végzett? — Mert nagyobb szüksége van a népnek olyan emberre, ki ezer bajában segítségére lesz, mint az én prédikációmra! — felelte a gyerek. 75 Bán megelégedve mondogatta: „Ez lesz az én emberein! Úgyis az Isten küldte hozzánk!1\' Ezután vidáman iddogáltak. Különösen a kántor kifogyhatatlan volt az ivásra való ok feltalálásában. Néha azt kiáltotta: „Igyunk egyet szegény hazánkért!" Majd pedig ilyent mondott: „Igyunk! a szegény embernél úgyis egyszer a van nincs, máskor a nincs van!" Majd pedig azt kiáltotta: „Urak, igyunk egyet arra. hogy veszszen Schwarcz Bertold dicsősége! Mert ö előtte már fel volt találva a puskapor!" A kántor rendszeresen gyűjtötte olyanok nevét, kik történeti hírükre méltatlanok. S leszólta őket minden alkalommal. Szóval az egész társaság jó későig ott felejtkezett a vendéglőben. Hazamenet Bán magával vitte egy darabig Abár Józsefet: — Jöjjön csak velem öcsém, valami mondani valóm lesz! Az utcán Bán rövidesen elmondta Szabó János örökségi ügyét. Kérte a leendő ügyvédet, hogy majd vegye a kezébe a dolog rendbehozását. Abár József lelkesen Ígérte : — Örülök, hogy tehetek valamit jó emberei mért, s viszonozhatom szívességüket! Fogadom becsületemre, hogy minden igyekezetemet az ügy földerítésére fordítom ! — Akkor rendben van a dolog! — felelte Bán. Az ígéret megnyugtatta. Megelégedve tért haza. 76 Tallér fetter egyedül bandukolt haza. Az egész utón hangosan mondogatta: — Ez derék ember! Azt mondta nekem: „János bácsi!" No jól van! Majd megmutatom mit tud a János bácsi ! Másnap aztán már korán reggel várta az uj lakóját Tallér fetter. De elmúlt dél, s Abár József még mindig nem jelentkezett. Tallér fetter nem várhatóit tovább! Elküldte inasát Abár Józsefhez azzal a parancsolattal, hogy: „azonnal tessék behurcoíkodni a lakásba !" Abár József nevetett, és ebéd után hamarjában áthurcolkodott a türelmetlen háziurhoz. Alig volt valamije a fiskális növendéknek, tehát nem sok fáradságába került a hurcolkodás. Bán Gábor pedig mindjárt másnap gondoskodott Szabó János biztonságáról. Levelet adott János kezébe, s azt parancsolta neki: „Este tiz órakor a vasútra ülsz, ugy hogy a rendőrség észre ne vegyen, és e levelet elviszed annak, kinek cimére kiállítva van! Aztán nála maradsz mindaddig, mig én vissza nem hivlak! Lehet, hogy egy esztendeig is ott kell meghúzódnod ! Itt van öt forint az útiköltségre:" Szabó János engedelmeskedett. Nagyon vigyázva ment a vasútra, nehogy elcsípje a rendőrség. És szerencsésen eljutott a harmadik vármegyébe, Szepeinekre, Rozgonyi Ferdinánd főer-dészhez, akinek cimére szólt a levél. — No most még messzebb estem az öröksé gemtől! busongott magában Szabó János. Rozgonyi Ferdinándnak már a külseje elárulta a vérbeli magyart. Olyan sasorra volt, hogy Árpád apánké sem lehetett különb. A nézése pedig szinte szúrta az embert. Mikor elolvasta a levelet, majd kibújt a bőréből örömében. Bár nyilván látta, hogy közönséges sorbeli ember legyen Szabó János, mégis megölelte, és elragadtatva kiáltotta: — Hozta Isten barátom ! Érezze magát otthon nálam, mintha csak a fiam volna ! Valójában a főerdész még nagyobb figyelemben részesítette Szabó Jánost, mintha igazi fia lett volna. Mert nem volt szabad a vendégnek semmiféle munkát teljesíteni, ellenben íölséges ennivalóval, meg borral jól tartotta reggeltől estig. Annyiféle vadhússal, csigával, békával meg mindenféle uri eledellel kedveskedett neki, trgy csömörtől kellett félnie. Szabó János iparkodott megszabadulni. Nem szokott ő ilyen életmódhoz! Párszor irt Bánnak, hogy visszamegy a székvárosba. Bán persze azt válaszolta, hogy maradjon veszteg, mert máskép börtönbe csukják. Utóbb könyörgésre fogta a dolgot Szabó János. Sőt végül már arra kérte Bánt, hogy engedje elmenni, azt se bánja, ha fogságot kell szenvednie ! Legalább a koplalás helyre hozza a gyomrai. Bán azonban kérlelhetetlen maradt. Újra meghagyta neki, hogy ne okvetetlenkedjék, ha örök- 78 ségi ügyét is kockáztatni nem akarja. Majd kellő időbqn értesiti, mikor megjöhet. Szabó János tehát Szepetneken maradt. Sóhaj-tozva ült a szarvaspecsenye mellé, melyet olyan pompás mártásban adtak elébe, hogy nincs a világon az a csizmadia, kinél olyan csiriz találódik, mely azt a mártást izrc megközelíti. Rozgonyi ellátta vendégét minden kigondolható jóval. Csináltatott neki két rend ruhát, olyant, aminöt az úriemberek viselnek. És a vendég hiába sza-bódott! Uri ruhában kellett járnia, s olyan cset-neki dohányt pipálnia, melynek finom füstje má-moritó illattal töltötte el a levegőt! Vitte magával vadászni, s a legjobb fegyverét neki adta. Mikor pedig egyszer azl kérte Szabó János, hogy engedjék fát vágni, akkor komolyan megfenyegette : — Öcsém! Én, az utolsó Rozgonyi, nemesi szavamra mondom, megsrétezem magát, ha még ilyent mond! A henye életmód mellett Szabó János tokái eresztett, s néha elkeseredve mondogatta: — Tönkre kell mennem. Egészen elszokom a munkától! Bámulata azonban fokozódott a tudós ember iránt, kinek ekkora hatalom van a kezében ! . . . Ez idö alatt pedig Abár József komolyan neki fogott a tanulásnak. Délig az ablak előtt magolt, ebéd után pedig egy csomó könyvet a hóna alá 79 csapván, kisétált a város mellett levő Pásztor-ictre. Ott lefeküdt valami fának árnyékába, s könyökre fektetett fejűbe szakadatlanul szedte a sok tudományi. Különben sem tehetett volna másként, mert Tallér fetter szigorúan felügyelt rá. Délelőttönkint benézett az ablakon, és látván a szorgalmas tanulót, elégedetten bólintott: „Derék gyerek!" Sőt a rétre is kiment utána, s meggyőződvén, hogy nem svindUz, ott is bólintgatott: „Igazán derék gyerek!" Alig néhány hét elmultával azonban Tallér fetter iyita meg az örökös tanulást. Fölszólította Abár Józsefet, hogy kicsit hagyja abba a dolgot. Hiszen bele talál betegedni a szüntelen tanulásba ! Inkább jöjjön, és segítsen meginni pár pohár bort! Csakhogy Abár József nem en edett! Köszöni az emberséget, de az ivás kizökkenti a tanulmányából. — Derek gyerek! — mondta Tallér fetter, és vidáman nevetett. — Hanem azért nem engedjük szomjazni szegényt! Másnap aztán Tallér fetter a Pásztor-rétre magával vitt a zsebében két üveg bort, s Abár József mellé a gyepre telepedve, iszogatásra nógatta. De a csábításra azt mondta a „fiskálisunk", hogy nem iszik, mert az nincs bent a szerződésben! Legalább igy mesélte el aznap este Tallér fe\'ter a Vidám Veteránban, s dicsérő beszédét azzal végezte: „Meglássátok, nagy ember lesz a mi fiskálisunkból!" A sors azonban gondoskodott, hogy az egyhangú tanulást némi kaland is tarkítsa. A város csordája ott szokott legelni mindennap a Pásztor-rét mellett. így aztán látásból nemcsak a csordás lön Abár József ismerőse, hanem az egész csorda is. Ugyancsak a Pásztor-réten a kettős fasorban, ugyanott, ahol Abár József tanulgatott, mások is szoktak sétálgatni. Így a többi közt ott sétált délutánonként egy már nem fiatal kisasszony a tanítványával, egy eleven süldő-leánnyal..A leány már lehetett tizenhárom-tizennégy éves, de azért cselekedetével néha kétségbeejtette a tnádmázelt. Majd leült a lübe, máskor elszaladgált pille után, sőt még fára mászni is próbálkozott. Ez illetlenkedésekre a mádmázel kiabált, különösen, mikor Abár József ott volt a közelben. A kis leány ilyenkor szótlanul nézett Abár József felé, de szeme mintha azt mondta volna: „Ugy-e nevetséges dolog?" Egyik délután szintén ott sétált a guvernáns, meg a tanítvány. A csorda nyugodtan legelgetctt. A nap féuyözönnel öntötte el a tájékot. Abár József valami kis neszre feltekintett könyvéből, és a csorda bikáján akadt meg a szeme. A bika megszegve tartotta nyakát, a földet szur-kálta szarvával, majd pedig mereven előre nézett, néha pedig bömbölt egyet-egyet. Abár József alföldi ember lévén, tudta, hogy a bika miért csclckszi ezt a furcsaságot. ,. Öklelni készül! Bántja valami!" — gondolta magában. Kutatva nézett szét. Kereste az állat haragjának okát. Hát a bika szemének irányában a kis leányt fedezi fel! Divatos, irgalmatlan nagy, piros napernyőt forgat a kezében ! A guvernáns pedig mellette jár anélkül, hogy sejtene valami veszedelmet. Abár József tudja, hogy a bika rohanása csupán pillanat kérdése. Nem kiabál, mert úgyis tudja, hogy céltalan lenne, hanem fölugrik, és rohanni kezd a két hölgy felé, amint lába birja. A futás zajára a kis leány arra fordult. Meglepetve nézi a rohanó alakot. De még nagyobbat bámul, mikor az alak erőszakosan kirántja kezéből a napernyőt és elhajítja, aztán őt magát karjába ragadja, a közeli fához rohan vele, és ott, nem is valami gyöngéden, a gyöpre helyezi. Aztán pedig késedelem nélkül, visszanyargal a niádmá-zelhcz, őt is felmarkolja és hozza magával. „Szent Isten ! Ez az ember eszét vesztette !" — A fa mellé húzódjanak! — kiáltott Abár József a rémült hölgyekre, kik hirlelenében csakugyan azt hittek, hogy őrülttel van dolguk. Ezalatt a megvadult bika előre rohant. Hallani lehetett hogyan dobog a föld a féktelen rohamtól. Az Isten irgalmazzon annak, akit elér! És mégis megmenekültek mindnyájan, mert az állat figyelmét elvonta a földre dobott napernyő. Halls: Karbunkulus \' 6 A bika a piros napernyőhöz futóit, s azt kezdte dobálni szarvával, mig össze nem rongyolta. A csordás végre iiagynehezen visszaterelte a nekivadult állalot. A megzavart hölgyek rettegve nézték a fenevad dühöngését. Csak a végén jutottak tudatára, hogy milyen veszedelemtől szabadította meg a íiatal ember. A mádmázel még most is félig ájult volt. Köszönetet hebegett franciául, s oly meghatottan szorongatta Abár József kezét, hogy csak a vak nem látta, mikép a hölgy mindenét feláldozná megmentőjének. A kis leány alighanem érezte, hogy egy kicsit hibás a dologban, mert dacoskodott. Nem is akart Abár Józseffel szóba állani. Csupán mikor a mádmázel rászólt, akkor mondott köszönetet ekképen: — Köszönöm, hogy megmentette a kisasszonyt, és hogy ugy megmarkolta az én derekamat, akár csak a bika döfködte volna meg! A tönkretett napernyőmet pedig fizesse meg! Abár József a helyzet komolysága dacára clka-cagta magát. Vidáman felelte: — Kis leány! Maga még nem tudja, hogy az élet különb dolog a napernyőnél! A leány vérpiros lett Lehet, hogy a szokatlan rendreutasitástól. Az is lehet, hogy a kis-leány szó miatt. Vagy talán az oktató beszed nem tetszett neki. Abár József azt gondolta magában: „Nini ellenségem lett ez a kis fruska, mert elkaptam a bika elöl!" A két hölgynek csak később jutott eszébe, hogy mit szólnak majd otthon a regényes eseményhez. Jót semmi esetre sem! A kis leány szepegett, sőt a mádmázel is félt kissé. Megkérték hát Abár Józsefet, hogy a kalandról ne szóljon senkinek se. Persze a lovag megígérte. A megmentett kis leány Ér Sámuel megyei ügyésznek volt egyetlen gyermeke. Abár József azonban nem törődött az esettel többet. Újra elővette a könyvét, és folytatta tanulmányát ott, ahol elhagyta: a törvényes zálogjognál. Hanem az esetnek váratlan következménye lőn. A mádmázel ezután mindennap a Pásztor-réten sétált növendékével. És sohasem mulasztotta el üdvözölni Abár Józsefet, ki mindig magyarul válaszolt: „Jó napot kívánok!" — s magában áldotta az Istent, hogy nem tud a hálás hölgy nyelvén beszélni. A növendék is köszöntötte Abár Józsefet, még pedig magyarul. De rendesen valami csipkedést csatolt az üdvözléshez. Például: „Üdvözli a megmentett kis leány!" Vagy: ,,Jó napot mentő bácsi!" Ha pedig a csorda a közelben legelt, hát ilyen-félét mondott: „Nyugodt lehet lovag ur, nincs piros napernyőnk!" Sőt egyszer halkan, — talán, hogy a guvernáns neg ne hallja, — bár nem valószínű, hogy megértette volna, azt mondta: »Ugy-e jó lenne megint megmenteni a mád-mázelt?" 84 Abár Józseí kezdetben kissé boszankodott. Magában azt gondolta : „No ennek a jövendő férjére is elmodhatjuk: Szegény tatár \'? De aztán jobb-izüen vette a dolgot. Sőt néha vissza is szólt egyet-mást. Egyszer ezt: „Jó napot kivan a napernyő pusztító!" Máskor ezt; „Duzzogó kis leány, üdvözlöm!" A mádmázclrol pedig ne beszéljünk. Még most is olyan olvadó pillantással simogatta megmen-tőjét, hogy Abár József hátán mindig hideg futott végig. Ez a kis idill mégis a világ szájára került. Isten tudja, honnan terjedt szét hire az emberek között. Lehet, hogy a csordás beszélte el. A megszólást épen Tallér fetter kezdette cl. Ablakon keresztül egyszer azl kiáltotta Abár Józsefnek: „Jó reggelt! Gratulálok! A leánynak lesz mit aprítani a tejbe! Csak okosan kell a dolgot csinálni!* És mellé olyan hamisan hunyor atott a szemével, hogy sehogyse lehetett érte megharagudni. Abár József ekkor gondoll arra először, hogy a kis leány maholnap eladó lesz. Ugy akarta a további megszólás elejét venni, hogy ritkábban ment a Pásztor-rétre. Csakhogy hiába volt ez a kísérlet. Ez is amaz is gratulált neki. Sőt akadott olyan is, aki az agg-szüzzel vekszálta, azt kérdezvén: „Igaz-e, hogy a mádmázcl olyan szives hölgy r" Maga a kis leány is megszólta az egyik találkozásnál: ,,Ejnye, a bátor mentő, ugy látszik 85 azoktól fél, akiket megmentett?" Máskor pedig egy bokréta vadvirágot nyújtott át a leány Abár Józsefnek, azt mondván: „Hálás szívvel a bátor lovagnak!" Szinte kapóra jött a tél, mely véget vetett a barátkozásnak. Már igazán nem tudta Abár József, hogyan viselkedjék. Aztán egyszerre csak elkövetkezett az ügyvédi vizsgálat napja. Mindjárt megmondhatjuk, hogy a vizsgálat szerencsésen sikerült. Abár József, mihelyt kezébe kapta az ügyvédi oklevelet, kötelességtudóim bemutatta mecénásainak, és haladék nélkül hozzá látott az iroda megnyitásához. De nem kerülhetett el egy lakomát, melyet az ügyvédi oklevél megszerzésének örömere adtak neki jó emberei a Vidám Veteránban. Nemcsak Bán Gábor, meg Tallér fetter, hanem Pál barát, meg a tőle elválhatatlan kántor is részt vettek az áldomásban. Sőt ugy látszott, hogy ők jobban örülnek a diplomának, mint maga a tulajdonos. A felköszöntőkben annyi jót előlegeztek Abár Józsefnek, hogy maga is megsokalta. Bort is többet kellett innia, mint szeretett volna, de ennek a kántor volt az oka, ki rendes szokása szerint, minden szünetet felhasznált, hogy poharat ragadjon és felkiáltson: „Urak igyunk egyet! Ez kell nekünk, nem a dolog!" Vagy pedig azt mondta: „Igyunk! mert a szegény embernél egyszer van a nincs, máskor meg a nincs van!" Rózsás volt a kedve valamennyinek, mikor hazatéri. Bán mindjárt másnap elment az uj ügyvédhez, és átadta Szabó János örökségi ügyét. A fiskálisnak különösen lelkére kötötte, hogy vigye dűlőre az ügyet, még akkor is, ha az árva nem fizethetne érte. Abár József szívesen újra megígérte : — Csak lessék nyugodtan lenni, hiszen már megigcrtem ! Addig kutatok, mig ki nem csikarom az igazságot! VII. Dolgozik az uj ügyvéd. Abár József nagyon szerencsésen nyitotta meg irodáját. Jő emberei mindenfelé széthordták hirét. Az uj fiskális ismert nevű emberré lön hamarjában. A nép kezdett hozzá özönlcni annál is inkább, mert hire terjedt, hogy néhány pert nem fogadott el, hanem kerülgetés nélkül megmondta: „A per nem igazságos! Nem vállalom, el, mert én olyan ember perét nem viszem, kinek nincsen igaza!" Hát ez a fiatal ember csakugyan komolyan meg akart birkózni a Szabó János-féle örökség nehézségével. Hanem bármilyen szerencse járt is az uj fiskális nyomában, ezzel az ügygyei nem tudott semmire se menni. Igaz, hogy rendszerint három nemzedékig eltart az ilyen ügy befejezése. S az eredmény akkor is az, hogy a Szabó Jánosok semmit se kapnak. Első beadványára értesítette az árvaszék a fiatal ügyvédet, hogy olyan örökség nincsen árva- tári kezelés alatt. Erre Abár József kérte, hogy ez ügyben a levéltárban kutatást végezhessen. Nem engedték meg, „miután úgyis céltalan és fölösleges volna." Az egész hajszával elért annyit, hogy eleinte inkább tréfából utasították vissza beadványát, most pedig komolyan megharagudtak, amiért Szabó János ügyével mindenáron kompromittálni akarja az árvaszéket. Mit lábatlankodik ilyen bolondsággal ? Egyszer aztán az történt, hogy a csintalan Ér Rózsa ily módon tett neki szemrehányást: „Most már ránk se néz, mert olyan hires ember lett belőle?" A leány szemrehányása teljesen jogos volt, mert Abár József a két hölgygyei nem foglalkozott ügyvédi irodája megnyitása óta. Minden erejét pereinek szentelte. Néha éjjel jutott eszébe valami ügyben a tennivalója. Késlekedés nélkül felkelt ágyából, gyertyát gyújtott, s följegyezte amit szükségesnek talált. Hanem iparkodásának volt is látszatja. Alig néhány hónap alatt kifizette házbérhátralékát, a koszt-pénzt, meg a kölcsön kapott vizsgálati dijat. Egyszerre arra ébredt, hogy semmi adóssága sincs. Még az angol ösztöndijat is visszatérítette. Az adóssága rendezése után édes anyjának egyre nagyobb összegben küldte a pénzt. Végre is az anyja megsokallotta, és azt irta vissza: „Édes 89 fiam, nem volt nekem sohasem ennyi pénzem, nem is tudok mit csinálni vele, azért ne küldözgess, mert attól félek, hogy ebben a rossz világban valaki meggyilkol érte!" Elégedett lehetett volna Abár József, ha folyton az nem bántotta volna, hogy Szabó János örökségének rejtelmét nem tudta kikutatni. Pedig nemcsak Bán Gábor adatait próbálta felhasználni, hanem maga is elutazott Szárföldre Szabó János egykori lakó helyére és töviröl-hegyire mindent kikérdezett újra meg újra. Fölkereste a még életben levő tanukat, és igy akarta tisztába hozni, hogy miféle kézen ment keresztül az örökség. A Szabó-ügyben Abár József elment a szárföldi szolgabirói hivatalhoz is. A föszolgabiró előtt bemutatta magát és a hivatalos iratok megtekintését kérte, hogy a községi régi gyámi számadások beadási idejét megállapíthassa. Ekkor a szomszédos íróasztal mellől egy nevető képű ur rohant Abár Józsefre és azt kiabálta : — Csau, csau, Szepi! Az ügyvéd meglepődötl, mert valamikor őt hivták e diszes néven önkéntes társai. Egyszerre felkiáltott: — Sógor Gyuri! Hogyan kerülsz te ideV — Ejnye, hát fiskális létedre nem tudod, hogy én vagyok a szárföldi szolgabiró? — kérdezte a fiatal ember. Most lön csak igazán meglepetve Abár József. Akadozva mondogatta: 90 Te ... te volnál az a híres aranygyerek? Hogyan gondolhattam volna, hiszen azt beszélik, hogy a szárföldi szolgabiró a megye első gavallérja, ki mindig négy lovas fogaton jár! — - Hát azt hiszed, hogy én nem tarthatok négy honvéd-lovat? - nevetett a szolgabiró. — No de gyere a lakásomba, mert a hivatalban nem beszélgethetünk ! — Bocsáss meg, előbb elvégzem a dolgomat! — szólt Abár József. Mire azt felelte a szolga- biró: — Rád ismerek! Még mindig a régi konok ember vagy, ki nagyon komolyan veszed az életet! Hát csak eredj az Írnokhoz, majd utba- igazit. Hanem mikor a fiskális elmondta, hogy húsz éves ügyet akar keresni, az Írnok a szeme közé nevetett, s ezzel az egyetlen kérdéssel tisztázta az ügy állapotát: — Ugyan kérem, hogyan lehetne azt most már megtalálni, mikor azóta négyszer hurcolko- dott más-más házba a szolgabirói hivatal ? Nem is találtak iratot, s a kutatás sikertelen maradt volna, ha Sógor Gyuri segítségre nem jön. Az ő útbaigazítása folytán Abár József mégis adatot talált a régi iktató könyvben, hogy a szárföldi községi gyám minden esztendőről beterjesztette a számadását, mert a szolgabiróságnál a számadásokat évenkint beiktatták. Az iktatókönyvek szélső rubrikájában pedig megjegyezve volt, hogy a számadásokat a szolgabirói hivatal ekkor meg ekkor fölterjesztette a vármegyéhez. Az adatokat pontosan feljegyezte a fiskális, kit csak a munka bevégzése után tudott megfogni vendégnek a szolgabiró. Az aranygyerek lakásán a két regi pajtás beszélt az önkéntes év viszontagságairól össze-vissza mindenfélét, ami eszökbe jutott. Persze aközben iszogattak. Az aranygyerek fölséges bort adott az asztalra. A szolgabiró a maga sorsát a legtréfásabb hangon beszélte el. Azzal kezdte: — A nevem már nem Sógor György többé, hanem zsebeházi Soóghor György. — Ejnye! Nem tudtam, hogy nemesi előneved van ? — csodálkozik Abár József. — Van bizony, Szcpi! — mondta jókedvűen a szolgabiró. Ugy szereztem, mint a király a várát. Különben te is emlékezhetnél rá, mert onnan származik, hogy önkéntes társunkat Gráf Mátyást, én elneveztem „Scmmiházi"-nak, ő pedig nekem, üres zsebemre való tekintettel, „Zsebeházi" előnevet adományozott. Senkiscm mondhatja, hogy nem nyertem adományban a predikátumot! — De hiszen ez csalás! — szólt Abár József. — Micsoda csalás van abban, ha a világ azt hiszi, hogy valami nagy família sarjadéka vagyok? Hadd higyjel Azért hiszi, mert ellenkezőjét állí tom ! Azt szoktam mondani, hogy nekem nincs se vagyonom, se előkelő rokonom | Ez igaz is. 92 Az az én erősségem, hogy megszoktam mondani az igazságot. Persze, soha sem hisznek nekem. Tréfának veszik az egészet. Azt állítják, hogy ugratom az embereket. Mert ki volna olyan együgyü manapság, hogy igazság szerint beszéljen? Magam is mepróbáltam az igazságutj át követni. Lótottam, futottam, folyamodtam valami kis alkalmazásért. Hiába ! — Mégis elég jól fölvitte az Isten a sorsodat ! — szólt közbe Abár József. — Igen, ám! De milyen utón! Mikor már sehol semmi reménységem se volt, meghalt az apám is, egyetlen támaszom. Csupán néhány száz forint örökségem maradt, a többit elvertem, amig a jogot végeztem. Ezzel a csekély összeggel kel let megállapítanom a jövőmet. És mégis sikerült! — Hogyan ? — Vettem egy homokfutót, fölfogadtam egy kocsist, béreltein két lovat a honvédségtől, a Gráftól kapott előnevet rányomattam a vizitkár tyámra, s megtoldottam pár betűvel a nevemet. Az egyszerű Sógorból Soóghor lett, s ezzel én is egy csapással úrrá lettem ! Ide jöttem a har madik vártnegyébe, tisztelegtem a főispánnál, meg az alispánnál, fölajánlottam nekik szolgálatomat, és egy-kettőre megválasztottak szolgabirónak. Aztán Írnokom neve alatt még két lovat szereztem a honvédségtől. Most négylovon járok, de van is tekintélyem ! — De hát nem furdal miatta a lelkiismereted? — kérdezte Abár József. HIÁNYZIK AZ OLDAL 94 hogy ma már nincs örökség ! Te pedig szamár vagy, ha olyant keresel, amire kimondta az árvaszék, hogy nincsen ! — Éppen azért keresem! — válaszolta Abár József. És kitisztázom az ügyet, ha mindenki ellenem támad is! Soóghor György ismét nevetett. — Adod te még olcsóbban is, Szepi 1 Majd meg tudod, hogy bölcsőnktől a sirig két géniusz vezet: egyik a származás, másik a protekció ! — Javíthatatlan cinikus vagy te Gyuri! Igazán semmit se tartasz komoly dolognak! Pedig dehogy nem ! A vendéglátást komolyan vette a szolgabiró. Abár Józseffel annyi mindenféle szeszt itatott, s aközben maga is annyit bevételezett, hogy egész komolyan becsiptek mind a ketten. Az ismerkedésnek csak reggel szakadt vége, még pedig olyan eredményesen, hogy Abár József csupán a kocsis segítségével tudott íelszállani a négyesre, melyet a szolgabiró szívesen rendelkezésére bocsátott. Másnap macska-nyöször kínozta Abár Józsefet. De harmadnapra már az árvaszóki elnöknél járt. Fölsorolta, hogy melyik évben, melyik napon küldöttek ide a megyei árvaszékhez a volt szárföldi gyám számadását. Azt a számadást óhajtotta megtekinteni. Az elnök elutasította. 95 — Itt nincsen arra az Ügyre vonatkozó irat ! Ne zaklassa vele a hivatalt! A fiskális dühbe jött. Azonnal irt egy mérges hangú följentést a miniszterhez. A följelelentés lejött az árvaszékhez, s onnan azzal a jelentéssel küldték vissza, hogy ez annak a bolond embernek a képzelt örökségi ügye, ki már őfelségét is zaklatta. Ezt a minisztériumban tudomásul vették, és ezután akár hogyan zavargóit Abár József, az ügy tovább is aludt. Utoljára a fiskális igazán bolondja lett ennek az ügynek. Fogcsikorgatva fogadta meg, hogy mégis végére jár a dolognak! ..\' ? var. .... \'?? .\'?;,. . Aki kevesebbért cseréli el a többet. Egyik alkonyatkor váratlan látogatást kapott Bán Gábor. Egy piros-pozsgás ember lepett be hozzá, ki jó estét kívánt, aztán elhallgatott. — Mivel szolgáihalok? — kérdi az ismeretlen alaktól. A jövevény kicsit ümgetett, mintha a beszed nehezére esnék. Végül azonban kivágta: — Hát elgyüttetn, tekintetes uram ! Bán csak most ismerte meg Szabó Jánost. Fölkiáltott: — Ejnye, hát visszaküldött Rozgonyi? No lám, egész ur lett belőled János fiam! — Nem küldött vissza, hanem csak ugy ellép tem bucsu nélkül! — vallotta be Szabó János. — Vagyis elszöktél! Aztán miféle baj adta elő magát ? — Kérem alássan, nem lehetett kibírni, aho gyan a főerdesz ur engemet tartott. Az egész esztendőben mindig kellett enni-inni; dolgozni pedig nem volt szabad soha! Kutyának való élet az, meg urnák! Bocsásson meg tekintetes uram! En igazán szerencsétlen ember vagyok! Szabó János szerencsétlensége tigy meghatotta Bánt, hogy csakúgy fojtogatta a nevetés belül. De azért komoly arcot mutatott. Megvigasztalta a szökevényt: — No jól van János fiam! Ne búsulj, meg- bocsátok! Hanem hogyan élsz ezután? Szabó János annyira megörült a bocsánatnak, hogy a többivel nem igen törődött. Vidáman mondta : — Majd csak eltengödöm valahogyan! Aztán az Isten megsegít! Meg is segítette. Bán Gábor mindjárt aznap este a Vidám Veteránban tanakodott néhány jó emberével Szabó János alkalmaztatása fölött. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy nem járhat többé napszámba. Hiszen szinte ur lett belőle. És megoldották a kérdést. Persze szegényesen, de jószivüen. Abár Józsefnél lesz Szabó János felügyelő, aki rendben tartja Abár József ruháját, ügyel a mosónéra, takarítónőre, meg mindenre. Ezért jár neki lakás, meg koszt, sőt némi javadalmazás is. — Ez a Szabó éppen kapóra jött, úgyis kel lett volna felfogadnom valakit! mondotta Abár József, nehogy azt higyjék róla, hogy ő most valami áldozatot hozott. Ilalis: KarbuiikulUK 7 Szabó János alig tudott hová lenni örömében,1 mikor megtudta, hogy milyen fényes állást szereztek neki. A fiskálisnál mindjárt másnap elfoglalta hivatalát. Olyan felfigyelő nincs több az országban, mint milyen lön Szabó János! Rendben tartja még az írnokokat is! Talán a huszároknál sem olyan szigorú az ügyelet, mint a minőt ö gyakorol. Abár József minden nap jobban szereti. Éppen a szeretete juttatta minduntalan az eszébe a Szabó-féle rejtelmes örökségi ügyet. Csak ezt lehetne valahogyan dűlőre vinni! Eközben történt, hogy a megyei árvaszék egy ülnöke meghalt. Készült a vármegye a megüresedett állás betöltésére. Már szét küldték a meghívót a rendkívüli gyűlésre, melyen a választás megtörténik. A főispánnak egy tönkrement atyaíia lépett föl ülnöknek. Ez igy szokott lenni, s mint valami természetes dologgal senki sem törődött. Még kevésbé gondol! valaki arra, hogy az állásra pályázzék. Egyszer aztán Bán Gábor összetalálkozván Abár Józseffel, azt kérdezte tőle tréfásan: — Kedves fiskálisunk! Nem cserélné föl az árvaszéki ülnöki állással az ügyvédséget? Szívesen megválasztanánk! A fiskális c kijelentésre ugy felkapta a fejét, mintha beleütötte volna valamibe. Megfontolva, halkan válaszolta: 99 — Mond valamit kedves bátyám ! Majd meg gondolom a dolgot! Bán jót nevetett az eseten, és másnapra elfelejtette. Abár József pedig napokon keresztül gyötörte magát. Még az utcán is elmélyedve járt, s csupán akkor zökkent ki gondolataiból, ha egyik-másik ismerősével összeütődött. — Alighanem baja van a fiskálisunknak! Való színűleg szerelmes és házasodni készül! Mondo gatta Tallér fetter a Vidám Veteránban. — No ebbe nem hal bele az ember! Az egész csak annyi, mintha a gyereknek foga női! — vélte a többi vendég. Pár nap múlva Abár József váratlanul beállított Bánhoz. Azt mondta: — Bátyám hathatós közbenjárásáért jöttem! Meggondoltam a dolgot. Föllépek árvaszéki ülnöknek! Bánt megijesztette ez a nyilatkozat. Csudál-kozva mondja: — Hiszen én nem értettem a dolgot komolyan! Ne tegye azt öcsém ! Az ügyvédi iroda legalább ötször annyit jövedelmez, mint az ülnökség. Már pedig bolond, aki kevesebbért cseréli el a többet! — Már én ilyen bolond leszek, bátyám ! — szólt az ügyvéd. — A pénz soha sem ád megelégedést és engem sohasem fog magához láncolni! Ezt a lépést meg kell tennem az ülnökség elnyeréséért, mert ki kell keresnem a Szabó János igazát, 100 akinek tulajdonképen azért is hálával tartozom, mert ö általa nyertem az ügyvédi irodámat! Hát ebben volt némi igazság. És hasztalan volt minden ellentmondás. Bán Gábor nem tudta az ügyvédet eltántorítani szándékától. Végre is Bán adta meg magát .? — Jól van öcsém ! Ha már addig van, hát oda állok melléd! Pedig ugy hiszem, neked is kárt okozok vele, mert az ilyen lelket, minő a tiéd, könnyen mártiromságba hajt az emberi gonoszság. — Köszönöm a szívességedet, kedves Gábor bátyám! Számitok a segítségedre! szólt Abár József. Sem ő maga, se pedig Bán nem vette észre, hogy már tegezik egymást. Két tiszta lelek talált egymásra, s a szavakat az érzés irányította. Befejezésül még azt mondta Bán: — Tudod öcsém, én tulajdonképen szeretem az ilyen kemény fejű embert! Aztán az élet meg tanított engem arra, hogy az arany után való szakadatlan rohanás a legnagyobb őrültség. A Szabó-féle ügyben elfoglalt állásodat is mél- tánylom. S ezért küzdeni fogok melletted teljes erőmmel. Csakhogy egészen rám kell biznod a dolgot, mert máskép még reménység sincs a győzelemre ! Ne szólj senkinek se, mert kinevet a főispán meg az ő lelketlen gárdája ! A választási hadjárat aztán ily módon történt: Bán magához hivatta Szabó Jánost, meg Tallér bátyót. Mindegyikre ráparancsolt, hogy a dologról semmiféle teremtett léleknek ne szól- 101 janak semmit. Aztán haladéktalanul munkához fogtak. Először cgybcállitották a vármegyei paraszt szavazókat. Aztán mindhárman: Bán, Tallér meg Szabó János föltünés nélkül bejárták azokat a községeket, melyek távol voltak a székvárostól. A paraszt képviselőket kitanitották, hogy senkinek sem szólva, a választás napján menjenek föl a vármegyére, hol már várni fogják és útbaigazítják őket. A vasúti költséget, vagy fuvardijat megkapták előleg gyanánt. Erre Tallér fetter meg Bán Gábor összeadtak kétszáz forintot. Hiába manapság már a Krisztus koporsóját sem őrzik ingyen! De még valaki buzgólkodott Abár József mellett. Pál barát. Egyik nap ugyanis már korán reggel bekopogtatott Bán Gáborhoz a szentatya. Megtalálta a rongyos malom fölirásának értelmét, s ezt a nagy fölfedezést elakarla magyarázni késedelem nélkül. Csakhogy Bán Gábor leintette a pátert, azt mondván : — Szentatyám! Hagyjuk most azt az irást ! Sokkal fontosabb tennivalónk van! Pál barát maga igazától felhevültén kiáltotta: — Ennél fontosabb dolog nincsen ! Hiszen világra szóló esemény lenne belőle egyszeriben, ha valamely nagy nemzet ősirása volna. De a magyar nem törődik vele ! A volt csöndbiztos legyintett a kezével: 102 — Hagyjuk! Ml az egy restaurációhoz képest? Most választásra készülünk! — Pál atya mit tehetett mást, mint elnevette magát nagy mérgiben, és azt mondta : — Már csak ilyen a magyar ! Aztán ő maga is érdeklődni kezdett az alkotmányos küzdelem iránt. Megkérdezte: — Hát miféle választásról is van szó ? Mikor aztán elmondotta Bán Gábor, hogy Abár Józsefet akarják megválasztani ülnöknek, hát maga is örömest vállalkozott a közreműködésre. Mindjárt másnap el is utazott a vidékre. Föl-tünés nélkül járt a falukban, és titokban gyűjtötte a szavazókat. Abár József emberei mindannyian nagy remény ség között várták a választást. A választás napjára a községi jegyzők nagy részét valamelyik ismerőssel vagy távoli atyafival lcfog-laltaüák. Egyik családnál valami osztályozást kellett csinálni, másiknak a sógora éppen aznapra tü/.te ki a leánya lakodalmát s a jegyző urat násznagynak hivta meg. Más községekben pedig a jegyzőnek a választás napján szerződést kellett készíteni. Mindezek a mi embereink utasítása folylán történtek, hogy a hivatalos szavazatok visszatartassanak. Tallér bátyánk már a választás előtti napon magánkivül volt az izgatottságtól. És mikor egy hajdú kereste azzal, hogy holnapra a városházára hivatják, hát ijedtében azt mondta: „Nem lehet, 103 mert Galambokra kell mennem kérészi fölállításra!" Azt hitte, hogy a választás miatt idézik, pedig csak a városgazda hivatta, mert csatorna javítást akart eszközöltetni. És Tallér fetter csupa következetességből másnap elutazott Galambokra. Bán hiába tartóztatta. Elment, „nehogy ártson az ügynek." De azért kőt legényét oda állította a vasúthoz, hogy fogadják a jövőket, és helyezzék el őket a szem elől. A sok ember máskép föltü-nést keltene. A csel sikerüli. A jegyzői kar, tehát a hivatalos szavazatok jó része majdnem teljesen távol maradt a választás napján. Megtehették, mert a központból semmiféle figyelmeztetést nem kaptak a megjelenésre. Hisz aggodalomra semmi ok nem volt, a tőispán nyugodtan nézhetett a választás elébe. A választás reggele egy kis meglepetést okozott az oszlopos embereknél. A pályázati hirdetés szerint kötelesek a pályázók kérvényüket az alispáni hivatalhoz beadni, vagy pedig a választás napján személyesen jelentkezni. Most aztán az ülnöki állásra Abár József is jelentkezett személycsen, és bemutatta oklevelét. Kezdetben kissé meghökkentek a hivatalos jelölt intéző emberei. Hátha valami matador keze működik V Azonban konstatálták, hogy a teremben összejött képviselők közül mintegy húsz falusi emberen 104 kívül, kiknek szavazata bizonytalalan, van legalább ötven bizonyos szavazat. Ez megnyugtatta őket és egyértelműen megállapodtak abban, hogy: „Ez az Abár József egyszerűen egy ostoba idealista, kit nem kell komolyan venni!" Megkezdték a gyűlést aggódás nélkül. Mindenek előtt megválasztották a kandidáló bizottságot. A bizottsági tagok egybeállítása ellen nem szólalt íöl senki, tehát emberi számítás szerint a győzelem bizonyos. Most a kandidáló bizottság tanácskozni ment a kis terembe. Ott jóféle szilvórium meg ropogós kifli várta őket. Élvezet közben sokkal engedékenyebben lehet intézni a közügyet. Beszélgetés közben az egyik óvatos tag azt ajánlotta, lugy „ne kandidálják Abár Józsefet, s ily módon teljesen biztosítsák a föispáni jelölt győzelmét. Mert az ördög nem alszik!" Csakhogy az ajánlatot a bizottság többi tagja nem fogadta el. „Már úgyis sokat ordított az újság az ilyen elejtések miatt, hát most miért tennénk megint ilyent szükségtelenül?" A bizottság tehát kandidálta mind a két pályázót. Mikor kihirdették, hogy mindkét embert jelölték, abban a pillanatban a föispáni jelölt nevét kezdték kiabálni, és a főispán régi gyakorlat szerint éppen megválasztottnak akarta kijelenteni az ő emberét, mikor az egyik paraszt választó egy \'v papirost nyújtott föl a főispánnak, mely ivén húsz képviselő névszerinti szavazást kért. Megállapították, hogy c húsz jelen is van. A főispán körülnézett, s miután ugy látta, hogy semmi baj sem történik, azt mondta: „Tartsuk be a szabályt!" Majd odasugta a szomszédjának : „Csúffá teszszük ezt az alkalmatlankodó fiskálist! Hadd szavazzon rá az a tizenöt-húsz ember!" Elrendelte tehát a nevenkitit való szavazást. Ekkor a vármegyeház termének egyik ablakához vonult az egyik paraszt, és zsebkendőjét kihúzta dolmánya zsebéből. Kint az utcán régóla vártak erre a jeladásra, s pár perc alatt félszáznál több szavazó érkezett a terembe. Előbb a Taller-iele háznál voltak elhelyezve, anélkül hogy valaki tudott volna róluk. Mire a megszaporodást észrevették, akkor már késő volt! A szavazás eredménye megdöbbentette a főispán intéző embereit. Abár József tizenhat szavazattal többet kapott, mint a hivatalos jelölt. Az ülnöki tisztség tehát Abár Józsefé lőn. Ha valakit csúffá tett ez a gyűlés, hát az a valaki a főispán volt. — írjátok ki azokat a falusi bírókat, kik elle nünk szavaztak ! Majd megboszuljuk rajtuk ! kiál totta mérges hangon Ér Sámuel, a tiszti ügyész. — Nem kell! legyintelt kezével a főispán. Hagy játok el! Hátha a megválasztottnak magának sem fog tetszeni a tisztség? . . \' . , \' A beníentesek nevettek. . \'. .? ?.". ? 106 —- Persze! Hiszen könnyű lesz kiszekálni az uj tisztviselőt. Hál Islen nincsen szolgálali pragmatika ! Hanem az alispán közbeszólt: — Kutyagyerek ez mégis, akármit beszéltek! Nem engedem, hogy valamit tegyetek ellene, mig én nem próbálkozom vele ! Hátha beválik ? Így történt Abár József tisztviselővé választása. A váratlan győzelem után a szavazók csöndesen elvonultak. Látszólag semmi sem történt. De a győzelem hire gyorsan szétterjedt a vidéken. A falusi képviselők még aznap szétvitték a váratlan újságot. És az istenadta nép lelkesedése nem ismert határt. A választás napján Tallér bátyánk a galambokiak uj fakcresztjével bajmolódott. Ellátta bádogból készült csillogó Krisztussal meg a hét fájdalmu szüzanyával, kinek a feje fölé picinyke cscngetyükkel megrakott bádogsátort készített. Már éppen a munka befejezése táján volt. De még sem végezte be, mert akkor jött az izenet a választás eredményéről: Abár József győzött! E hírre Tallér fetter még hármat ütött a kalapácscsal, és minden ütésnél azt ordította : „Éljen Abár József! Éljen Abár József!" Aztán félbehagyta a munkát, miután azt a íölséges kinyilatkozást tette: „Nem, ilyen nagy ünnepen nem dolgozunk!" A kereszt mellett áldogáló népek ugyancsak bámulának a furcsa műveleten. Talán rendelet 107- jött, hogy ilyenkor azt az urat kell éltetni? sugdosták egymás között. A kisbiró sem tudta megmagyarázni a dolgot, azért nem maradt más hátra, mint magát a bádogos mestert megkérdezni, hogy „miért kell azt a nevet kiabálni ?" Tallér fcttcr a lelkesedéstől magán kívül volt, mikor felelte: — Ezt az Abár Józsefet azért kell éltetni, mert egy derék gyerek ! A szegény emberek Istene! Most választották meg árvabirónak! Ezután bátran mehetnek hozzá atyámfiai, mindenkinek szerez ő igazságot ingyen ! Majd még néhányszor éltetvén Abár Józsefet, azt mondta : Most pedig jöjjenek velem a korcsmába valamennyien, mert áldomást akarok inni! Én fizetek mindent! Aki kedvemben akar járni, az iszik rogyásig! Szerencse, hogy ezt az indítványt tette, mert már azt hitték az atyafiak, hogy Johán fetter eszében valami kavarodás támadt. Mindjárt elmentek hát a csárdába, hol Tallér mester elfizetett többet, mint amennyiért még egy keresztet föl lehetett volna állítani. S az áldomás alatt oly ragyogó dicsérettel beszélgetett Abár Józsefről, arról a derek gyerekről, hogy az egész községi elöljáróság elhatározta, mikép mindjárt másnap bemegy tisztelegni Abár Józsefhez a 108 székvárosba. Meg kell látiiiok azt a hircs embert! Azt a derék gyereket! Az elöljáróság el is ment Abár Józsefhez s szabályszerűen parolázott vele. Aztán megelégedve tért vissza falujába. Ilyen nagy várakozás mellett foglalta el Abár József a hivatalát. S ugyancsak kellett iparkodnia, hogy a nagy várakozásnak megfelelhessen. Mindenki hozzá járt tanácsért, az ügyes-bajosok neki panaszolták el bajaikat, s százanként kérték, hogy különféle ügyüket intézze el. Ő pedig nem utasitott el senkit sem. Dolgozott későig a hivatalban. Sőt gyakran éjjel a lakásán is. Mert igaz ugyan, hogy számszerint ő sem kapott az elnöktől több ügyet, mint tisztviselő társai, csakhogy a régi nehéz akták mind ő hozzá kerültek. S ezekből egynek a feldolgozása több munkával járt, mint ötven másik ügy elintézése. Az elnök mosolyogva mondta az alispánnak : „A rossz lovat hiába ütjük! Azzal próbálkozzunk hát, aki huz!" Abár József emyedctlcnül dolgozott, bár sokszor boszankodhatott volna, mert aprólékos dologgal sok volt a baja. Például: a hivatalos szobájából, mielőtt állását elfoglalta, a jó bútort elvitték a főispán kedvében járó emberek. Ellenben odahordtak minden rozzant darabot. Nevetésre fakasztotta az embert, ha látta, milyen csodálatos a szobája berendezése. Az Íróasztal össze-vissza volt faragva, s tt*. a lábai inogtak, mint a jókedvű emberé. Divánt egyáltalában nem adtak. A szekrény állandóan szellőzött, mert az oldalából hiányoztak az egyes darabok. A minden diszl nélkülöző pár szék olyan volt, amilyent kertekben szoktak használni. Csakhogy Abár József ilyen csekélységen túltette magát. Sőt még arra sem szólt, hogy hiva-lalos helyiségül egy szűk kamrafélct adtak neki. Ezen kívül még sok olyan dolog is adta elő magát, melynél csupán a vak nem láthatta, hogy gonosz szándék vetette útba. Majd minden héten egy-egy levelet kapotl a főispán, „mint a közigazgatási bizottság elnöke." A levelek névtelenek voltak, legfölebb ilyen cimek voltak alájuk Írva: „adózó polgár", „aggódó férj", „megyei képviselő". És e levelek mind Abár József hivatalos ügyeiről lettek panaszt. A névtelen följelentést az ügyrend szerint egyszerűen -félre kellene tenni intézkedés nélkül. Azonban az erélyes főispán minden egyes esetben vizsgálatot rendelt cl, azt mondván: .Nem engedem, hogy az én vármegyém Csáki szalmája legyen!" Az adózó polgár feljelenti a főispánnál, hogy Kómár József kiskorú vagyonának számadására fölmentvényt adott, pedig az adó nincs megfizetve. E följelentést a közigazgatási bizottság az árvaszékhez telte át azzal a határozattal : „Leküldetik három nap alatl leendő tüzetes és kimerítő jelentéstétel végett." 110 A megyei képviselőnek nem tetszik egy szerződés elintézése. Ez a panasz is megjött az ismeretes határozat mellett: „Leküldetik az árvaszékhez azonnali tüzetes jelentés adás végett." Az aggódó férj tudomására hozza a főispánnak, hogy Abár József hivatalos szobájában sok női személy megfordul. Orvoslást kér. E feljelentés is megküldetett az árvaszékhez: „rögtöni tüzetes és kimerítő jelentés céljából." Abár József hamarjában észre vette, hogy reá utaznak, s hogy a névtelen feljelentések hivatalos útmutatás alapján Íródnak, valószinüleg magának a főispánnak utasítására. Éppen azért nem veszítette el a türelmét s mindegyik ügy miben-állásáról tárgyilagos jelentést irt. Csupán az aggódó férj levelére tőn egy gúnyos megjegyzést; azt, hogy a kamarának való kis helyiségbe csak egyenkint jöhetnek nők, mert alig fér be kettőnél több személy. Ezen aztán boszankodhattak is, meg nevethettek is. A sok feljelentésnek semmi látható eredménye sem volt, csupán a munkát szaporították vele. Lehet különben, hogy ez volt a szándék. Látszólag fel sem vette az ilyen boszantást Abár József. Csupán Bán Gábor előtt fakadt ki egyszer, tréfásan azt mondván : — Ugy látszik balha lett a vármegyéből, mert nem tud mást, mint alattomban csipkedni! Mire azonban komolyan felelte Bán: lil — Vigyázz! mert a vármegye rúgni is tud, akár egy vérbeli paripa ! Óriási elfoglaltsága ellenére Abár József egy pillanalra sem felejtette el Szabó János ügyét. Bármiféle iratot keresett a levéltárban, mindig végig nézett egy-egy régi betüsorost. Hátha ráakad a Szabó-ügyre? De hiába volt minden igyekezete. Egyelőre semmi eredmény sem mutatkozott. Abár József különben jól viselkedett. A vármegyei urakkal szemben különösen figyelmes volt. Néha velük tartott egy-egy mulatságban is. Ugy látszott, hogy a vármegye is belenyugszik a dologba. Mind többen mondogatták: — Hisz derék gyerek ez az Abár! Három helyett is dolgozik ! Csupán egy esemény látszott némileg nyugtalanítónak. Az, hogy a főispán pár hónap múlva hivatal-vizsgálatot tartott Az uj ülnök akkor is az irattárban böngészett. Onnan hivatta fel a főispán, ki a főjegyzővel jött az ülnök szobájába. Abár Józsefnél a főjegyző ugyancsak tüzetes vizsgálat alá vett mindent, s azt a hihetetlen esetet találta, hogy az uj ülnöknek semmi hátraléka sincs. Abár József bizalommal várta a munkásságáért a „hivatalos elismerést". Mégis kapta némi módosítással. A főispán mielőtt eltávozott volna, hivatalos kimért hangon azt mondta: 1)2 — Meg kell dorgálnom ülnök urat, amiért annyit járkál más hivatalban! Tessék a saját hivatalos szobájában tartózkodni! Aztán nehez ményeznem kell, hogy az asztalán nagy rendel lenségben tartja papírjait! Ez a megrovási kaland annyira esetlen volt, hogy Abár József csak alig tudta türtőztetni magát addig, mig a távozó főispán előtt illedelmesen meghajolva azt mondhassa: „Aláz\' szolgája!" Mihelyt betette az ajtót a vizsgáló bizottság után, kitört belőle a visszafojtott kacagás. És nevetett, mig a szeme könybe borult. — No hát nem megyek ki a szobából! — fogadta meg. És ezentúl a szükséges adatért csakugyan nem járt az irattárba, közgyámhoz, kiadóba, hanem minden egyes hivatalnok által rájegyeztelte az adatot az ügydarabra. A következő évnek mindjárt az elején megint hivatalvizsgálatot vezetett a főispán. — Mi ütött a főispánba, hogy ilyen szorgal mas ? — kérdezgettek egymástól a régi tisztvi selők. -- Máskor minden hat évben szokott hivatalt vizsgálni! Abár Józsefet a hivatalos szobájában találta a bizottság. Hátraléka most sem volt. Csakhogy a főispán azért első embere a vármegyének, hogy ott is találjon valamit, ahol semmi sincs, Abár Józsefet nem dicsérhette meg, ellenben a vizsgálat végén szigorú hangon ismét leszólta, azt mondván: 113 — Meg kelt önt rónom, amiírt nem szerzi be maga a szükséges adatokat, hanem mindig itt ül a hivatalos szobájában, és a többi hivatalnok urakat fárasztja az adatok beszerzéséért! Az ámuló Abár József egy darabig töprenkedett a furcsa eseten, de aztán csakúgy nevetett fölötte, miként az első izben. Sőt hamar meg is vigasztalódott: „Hisz ez jól van! Legalább szabadon kutathatok megint!" S ettől fogva újra hozzáfogott Szabó János ügyének földerítéséhez. Folyton talált Szabó csa ládra vonatkozó ügyet, lassankint száznál is töb bet, melyet lelkiismeretesen végig tanulmányozott, s a végén mindig rájött, hogy semmiféle össze függésben sincs a szárföldi Szabó János öröksé gével. Hanem azért a sok sikertelenség sem tudta megbénítani akaratát. Lesz még egyszer ünnep a világon ! , Halis: Karbunkulus IX. Eltűnt régiségek. Persze megint közbejött valami, amely következményében kihatott mind Abár Józsefre, mind pedig Szabó János sorsára. Bucsut tartottak a barátok. Szokás szerint a vendégsereg egészen megtöltötte a refektóriumot. Az arany-gyerek is a vendégek között volt, s Pál atyának ajándékba hozott egy darab kovái. Az értéktelen tárgyat ezzel a megjegyzéssel igyekezett értékessé tenni: „Valami magyar vezéré lehetett ez a tüzszerszám!" Pál barát tréfának vette a dolgot. Sokszor dévajkodtak vele ilyesmivel. Mégis megkérdezte: — Honnan szerezte? Erre a szolgabirö azt mesélte: — A szárföldi határban szőlő ültetéskor rábuk kantak egy régi sirra. Háromféle csont volt benne: egy lóé, egy kutyáé, meg egy emberé. A cson tok mellett találták ezt a tüz-kövei. Lehet, hogy acél is volt hozzá, de azt már megette a rozsda! Ez az értesítés felkeltette a magyar páter érdeklődését. — Ejnye, hiszen akkor igazán valami pogány vezér sirja lehetett, kivel eltemették kedves lovát, meg a kutyáját! Aztán hol vannak a csontok? A szolgabiró nevetett, miközben azt mondta: — Biz azok alighanem elhányolódtak, mert senki sem törődött velük! Milyen kár! — sajnálkozott Pál atya. — Esetleg fontos dolgot lehetett volna megállapítania leletből! — Most az egyszer igaza lehet szent atyám, mert még a vincellér is rájött nézegetés közben valamire. Arra tudnillik, hogy miféle kutya volt a sirban. Azt mondta: „Ni ez a kutya olyan komondor volt, mint a számadó Sajó kutyája! Éppen olyan hosszúkás koponyacsontja van. Meg éppen akkora!" Csakhogy én kinevettem a vin cellér tudákos kijelentését! . Pál atya fejét csóválta. — Kár volt! Abból a sirból meg lehetett volna állapítani, hogy a pogány ősök kedves kutyája a fehér komondor volt, melynek egyik faját az orosz nép máig is tenyészti. Az is lehet, hogy a halott éppen fejedelem volt, kinek emlékére Szárföldnek neveztek el a helyet! Ezt az utóbbi mondást nem értették meg, de azért senki sem kérdezte mit jelent. A szolgabiró pedig majdnem zavarba jött a szemrehányásra; de segítségére sietett az ősz provinciális, ki azt mondta: liő — Nem érdemes ilyenen a fejet törni az ember nek. Jól mondja a szentirás: „Hakol hevei". Minden semmi.\' — Hát azért nincs egészen ugy, ha a szentirás mondja is! dohogott a magyar páter. — Bizony ugy van fiam! korholja s/.elideti a provinciális. — A szentirás isteni útmutatás! Ugy-e roppant sok régiséget gyűjtött össze Szentgyörgyi mérnök, és ma már senkise beszél róla ?> Pál atya elhallgatott, mert az elevenére tapintottak. Hanem most a szolgabiró [űzte tovább a szót, azt kérdi: — Aztán hol az a gyűjtemény? Sohasem hal lottam róla? — Hát azt nem tudja senki sem ! Szent györgyi a vármegyének ajándékozta összes régi ség gyűjteményét! És teljesen elveszett. Pál alya már sok év óta kutat utána, de még egyetlen darabot sem talált meg belőle! A szolgabiró azt mondja: — Hisz ez lehetetlen! A régiségnek meg kell lenni a vármegyén. Csak utána kell kérdezős ködni! Jót állok, hogy én már régen megtalál tam volna! Addig járnék a vármegye minden emberéhez, mig valaki útba nem igazitana! Pál atya bólintott; a szolgabiró beszéde uj eszmét adott neki: — No majd megteszem azt én is! Különben a magyar páter ez este még egy intelemben részesült. Pál ugyanis igy biztatta ivásra a vendégeket: — Igyunk! Legalább annál kevesebb marad a vörös barátoknak ! Ezért ismét megfedette a provinciális. Rászólt a vendégek előtt: — Fiam! Ilyen beszéd nem illik a szerzetesi öltözethez ! Pál atya\'föl se vette a korholást. Hanem a szol-gabiró szavát nem felejtette el. Mindjárt másnap elment a vármegye házába kutatni a régiség után. A rengeteg épületben egy darabig tétován járkált, végre pedig bebotlott a napidijasok szobájába. A dijnok urak nagy örömmel fogadták a szentatyát. Azt ugyan nem tudták megmondani, hol a gyűjtemény, hanem néhány szivar erejéig megpum-polták. Mikor a magyar páter ismét a folyosóra jutott, imigy elmélkedett: „Eh, miért forduljak a lábhoz, hisz mehetek a fejhez is!" És egyenest a főispánnál jelentkezett. A főispán előtt udvariasan meghajolt, azt mondván : — Jó napot kívánok méltóságos főispán ur! Szives- cngedelmét kérem a vármegyei múzeum megtekintésére! A főispán egy miniszteri titkos rendelet olvasásába volt elmerülve, érthető tehát, hogy az ilyen időben benyitó barátot végignézte. Máskor 118 mosolygó arca egyszeriben szigorúvá lett, és azt kérdezte: — Van-e valami igazolványa ? — Nem hinném, hogy arra szükség volna múzeum megtekintéséhez? — Tökéletesen igaza van! Igazolvány nem szükséges, de múzeum az már kell! A főispánnak láthatóan jól esett, mikor észrevette, mily hosszú arcot vágott a barát erre a válaszra. — Bocsánatot kérek, nem értem a dolgot! A főispán vállat vont: — Hát nincs muzeumunk! Erre kiderül Pál arca : — Ohó! Tréfálni m éltózta tik! Bizonyosan tudom, hogy van! — Ha bizonyosan tudja, nézze meg! — Köszönöm az engedélyt ! Még csak utba- igazitást kérek arra nézve, hol\'fekszik a múzeum helyisége? — Azt én meg nem mondhatom ! — Kérem alásan, talán ne méltóztatnék rébu- szokban beszélni! mondja kissé ingerülten Pál atya, Most már igazán haragra gerjed a főispán. Csakhogy a barátot is elönti a szent Antal tüze. És a két férfiú a következő kiabálást eszközli: — A tisztelendő urnák pedig ne méltózlalnék ilyen ostobasággal az időnket rabolni! — Ha szegény barát vagyok is, de azért nem vagyok kutya! Kikérem magamnak, hogy velem 119 gorombáskodjék! Olyan kényuri hangon beszél velem, mintha desposta volna, pedig csak podesta! — Ez mégis sok egy koldus baráttól! — véli a főispán. Már-már csengő után nyúl, hogy behívja a szolgát, és kivezettesse az alkalmatlan- kodót. Mégis mást gondol. Miért csináljon skan dalumot ? Gúnyolódva fenyegeti meg a szerzetest, azt mondva: — Ajánlom a tisztelendő urnák, hogy másutt próbálkozzék a nyclvbcli tudományával, mert valami váratlan esemény következtében könnyen künn találhatja magát! A magyar páter kiegyenesedett egész óriási alakjában, s azt dörögte: — Hát van-e annyi hajdúja a vármegyének, amennyi kidobhatna engem? Különben pedig ajánlom annak a miniszteri utasításnak megtar tását, mely az emberrel való udvarias bánásmódra a tisztviselőket utasítja! Ilyen hangon még nem beszéltek a főispánnal! Éppen ezért elbámult a mcltóságos ur a szokatlan dolgon. Aztán eszébe jutott valami: nem szabad megkockáztatni azt a csúfságot, hogy esetleg csakugyan ne tudjon kidobatni a vármegye házából egy rongyos barátot! Azért jókedvet mutatott s azt felelte: — Ejnye, páterkám! Azt hiszi, hogy privilé giuma van a tisztviselők szekálására ? Pál atya mérge alább hagy. Csendesebben mondja: 120 — Mégis furcsa, hogy meg felvilágosítást sem kaphat az ember! — Dehogy nem kaphat! Én azonban nem tudom érthetőbben megmondani, hogy nincs muzeumunk! Különben megjegyezheti magának szentatyám, hogy amikor a főispán azt mondja valamire: nincsen, akkor az nem létezik, meg ha a szemé vel látná is azt a valamit! Pálnak imponál ez a határozott beszéd. Tűnődni kezd, és haragja elmúlik! Azt kérdi: — Hogyan lehet ez? Talán Szentgyörgyi-mu- zeum név alatt lenne ismeretes az a régiség gyűjtemény, amelyet keresek? Most már nevetett a főispán. Azt kérdezte? — Ki az a Szentgyörgyi ? R kérdésével aztán "tökéletesen sikerült zavarba hozni Pált, ki habozva feleli: — Valami földmérő volt Szentgyörgyi, kiről bizonyosan tudom, hogy a megyének hagyta gazdag múzeumát. — Lehetetlen ! Megtréfálták önt kedves tiszte lendő uram! szólt a főispán jóízű kacagás közben. Pál gondolkozott egy keveset. Majd fordított egyet a köpenyegen, s azt felelte: —- Ugy gondolom, hogy valami félreértés lesz a dologban. Talán akad valaki a tisztviselők közül, aki felvilágosítást tud adni erről? — Nem valószínű, mert hiszen nekem is tud nom kellene róla! — mondja a főispán. — Azonban 121 megkísérelhetjük. Van egy regi tisztviselőm, majd őt megkérdezzük! Csönget. A benyitó huszárnak parancsolja: — Küldje hozzám rögtön a főjegyző urat! Csakhamar belipeg egy öreg magyar: a megye főjegyzője. — Laci bátyám! Hallotta hirét Szentgyörgyi nek ? — kérdi a főispán. — A bolond Inzseüérnek ? Hogyne hallottam volna ! Földmérő volt az ötvenes években. Ez némileg rácáfolt a főispánra, s e miatt kedvetlenül mondja: — Ez a tisztelendő ur azt állítja, hogy Szent györgyi a megyének muzeumot hagytnányozott. — Erről semmit sem tudok, mert Olaszország ban katona voltam, amikor Szentgyörgyi meghalt. Hanem arra emlékszem, hogy sok lim-lomot összegyűjtött, s azért adták neki a bolond inzsel- lér nevet. De hát hol van ez a múzeum ? — Mink is épen azt szeretnők tudni! ?— szólt közbe a főispán, örülvén, hogy nincsen múzeum, s igy nem csorbul a tekintély. — Hm, hm ! Ezt csak Bán Gábor tudná meg mondani ! mondja a főjegyző. Pál atya ennek hallatára azt mondta: — Köszönöm a szíves felvilágosítást, magamat ajánlom ! És rögtön eljött a vármegyeházból. Ugyanis most ötlött eszébe Bán Gábor múltkori beszéde, hogy a régiséget meg lehetne találni, csak keresni kell. Egyúttal az is eszébe 122 jutott, hogy Bánnál eddig is tudakozódhatott volna hisz ő tud legtöbbet a vármegye minden dolgáról. S mivel Pál atya azzal is tisztában volt, hogyha nem íaluz valahol, legkönnyebben megtalálja a Vidám Veteránban, tehát még aznap este elment a hires vendéglőbe. Bán csakugyan ott volt. A vendégsereg nagy ovációval fogadta a magyar pátert. Dicsőén ivott a tiszteletére. Pál azonban hamarjában rátért a saját dolgára s megkérdezte Bántól: — Szentgyörgyiről nem tudna-e valami adatot bátyám? — Tudok biz én ! Sőt az arcképét is megmu tathatom, mert az öreg Szentgyörgyi egy szép nyári napon udvarára rakatta kedves régiségét, s magával együtt lefotografáltatta. Pál barát kicsit mélázott, mintha valamin töp-renkednék. Végre megszólalt: — Csodálatos, hogy teljesen elveszett Szenl- györgyi múzeuma! — Veszett az ördögöt! — szólt bele Bán Gábor. — Megvan az a régi épségben! E váratlan kijelentésre nagyon izgatott lön Pál atya. Alig tudott összefüggőleg beszélni. — Igazán ? Nem tréfál urambátyám \'í Talán a gazdasszonyánál van ? — Dehogy van ! A gazdasszony már régen kidobálta volna ócskaság gyanánt az egészet! Nem ott van az, hanem egy középületben ! \'.124- — Lehetetlen ! Hisz akkor tudna róla a hatóság! Bán gúnyosan nézett Pálra azt felelte: — Naiv gyerek maga szentatya! Pál nem értette el a gúnyt, hanem fölhevülve mohón kérdezte: — Az Isten szerelméért, szóljon hát, hol van az a múzeum, ki ügyel rá, mi az oka, hogy senki sem tud róla? — Egyszerre annyi sokat kérdez, hogy cn most meg nem felelhetek! Hanem azért megeshetik, hogy fölvilágosítom a dolog mibenállásáról, csak előbb azt mondja meg, mit akar a gyüjtemény- nyel? — Hát megvizsgálnám, aztán pedig felkülde- nénk a Nemzeti Múzeumnak. Sőt talán pénzt is csinálhatnánk belőle! — Hogyan ? — Hát eladnánk a régiség gyűjteményt! — Akkor nem fogom megmutatni! — szólt Bán nyomatékosan. Pál elnevette magát. Azt hitte tréfál az öreg. — Hát majd megnézem magam? — Csakhogy nem találja meg ecsém ! — felelte Bán foghegyről. — Ugyan miért nem találnám meg, hiszen maga mondta, hogy a régiség valamelyik köz épületben van ? — Keresheti azt pincében, szobában, földben, vízben meg levegőben: jótállók, hogy egyetlen darabot sem lát belőle! 124 Pál észrevette, hogy az öreg komolyan beszél, s olyan előzmény után, minővel a múzeum kutatása eddig járt, el is hitte, hogy nem talál rá a régiségre. Könyörgésre lógta tehát a dolgot. Hiába ! Majd a hasznot emlegette : — A közönségnek is haszna lesz abból, ha olyant értékesít, mely semmi hasznot sem hajt! — Ez igaz ! — No látja igazain van! — örvendezett Pál. Hát miért ne mutatná meg? — Mert ennek a régiségnek meg kell maradni, míg olyan nemzedék női, ki megbecsüli! Eredmény nélkül diskuráltak sokáig. Uj könyörgésre azt mondta végre Bán Gábor: — Ha megfogadja szavára, hogy senkinek se szól egy szót se a régiség hol létéről, akkor megmutatom ! Pál még egy darabig próbálkozón kibújni a szóadás alól, de hiába. Utoljára némi tusakodás után lekötötte szavát. Alig várta hogy meglássa a titokba burkolt régiséget. — Hát most ide hallgasson elmesélem az egész dolgot! — mondja Bán. — Ugy volt az, hogy 1861-ben a Schmerling- korszak bekövetkezésekor, lemondott a vármegye egész tisztviselő kara; közte én is, ki akkor vol- latn első ízben csendbiztos. A beamterek orra elől elrejtettünk mindent, amit lehetett. Éppen akkoriban hagyományozta múzeumát Szentgyörgyi 125 a vármegyének, s a zavaros időben senki sem törődött a haszontalan régiséggel. A városi, meg a megyei tisztviselőknek fájt a fejük, s bizony senki se törődött a lim-lom megmentésével. Ekkor én gondoskodtam róla, mert félig magam is régész vagyok, s tudtam, hogy Szentgyörgyi gyűjteményében sokatérő darabok vannak. — Mit csinált hát? Beszéljen már bátyám I — sürgeti a türelmetlen hallgató. Bán oda hajolt a baráthoz és súgva mondta: — Pandúrjaimmal fölhordattam a Szentgyörgyi- gyüjtcmény minden darabját a régi megyeház padlására. Ez volt utolsó hivatalos munkám! — Aztán hova lett a múzeum ? — Tudhatja, hogy a vármegyénél semminek se szabad elveszni! Tehát a kincs most is ott hever ahová én tettem! — Most már látom, hogy bátyám csak tréfál! — Eszemágában sincs tréfálni! Mindez igaz! Ha Szentgyörgyi pénzt hagyott volna, akkor nem mondom, hogy gazdája nem akad. Arra azonban leteszem a fejemet, hogy a sok régiség most is mind ott van a padláson ! — Furcsa eset, ha igaz! Aztán megláthatnám a régiség-gyüjtcmcnyt? — Hogyne! Akár holnap mindjárt elmegyek és magam mutatom meg az egész gyűjteményt. — Akkor örök lekötelezettje leszek bátyám! — szól Pál, ki most is teljesen bevált jó cimbo- 126 rának. Tréfálkozott, ivott, bort hozatott s pompásan mulattatta a társaságot. Már meglehetősen ingadozó állapotban távoztak el a Vidám Veteránból valami kávéházba, hol Pál, mint aféle szakértő ember hozatott kakaót, maraszkinót, s több ilyen fölséges habarékot. A nagy élvezet következménye gyanánt ugy kellett haza kisérni a zárdába, mert attól féltek, hogy valami baj éri az utón. Pedig Pál atya nagyobb zivatart is keresztül élt már. A következő nap reggelén arra ébredt Pál atya, hogy a provinciális megdorgálta a főispánnal szemben tanúsított illetlen magaviselete miatt, mely sehogy se egyeztethető össze a szerzetesi alázatossággal. Pál csak annyit mondott: „Ejnye, de sietett beárulni a főispán! JVlajd piros nadrágot kap!" Egyébként hallgatva tűrte a szóbeli büntetést, s minthogy ez eszébe juttatta a múzeum különös dolgát, tehát azonnal felkereste Bán Gábort. Mindjárt ráterelte a beszédet a múzeumra. — Igazán megnézhetjük? — Ha mondom ! . — Külünös eset, szeretnék már tul lenni rajta ! — Nem tartóztatom szentatyám, mert látom mennyire türelmetlen! Menjünk hát a megye házba ! Útközben két darab gyertyát vásárolt Bán. Azt mondotta: 127 — Világosságra tesz szükség oda fent! Megérkeztek a vármegyeházhoz. Korán van, s igy a tisztviselők még nem jöttek hivatalba. De azért a tágas kapuban találtak valakit; egy délceg megyei huszárt, zsinóros cifra egyenruhában, bajusza olyan hegyesre van kipödörve, hogy fehérnépnek hozzá közel menni valóságos életveszedelemmel járna. Amint meglátja az urakat, szabályszerűen szalutál. -- András hol vannak a pailjás kulcsok? — kérdezi Bán a huszártól. — A Morvát Jánosnál, kérem alásan! — vála szol az udvarias gyalog-huszár. . •," \'.- — Hivjad ide Horvátot! A huszár távozása után félénken tolmácsolja Pál barát: — Talán az alispán uramat kellene megkérni? Bán egyet legyintett a kezével. — Csak hagyjuk a dolgot Horvát Jánosra! Ha ő el nem végzi, akkor az alispán is kevés hozzá ! Megjött Horvát János, aki öreg legény volt már, s Bán perzekutorsága idejében mint pandúr szolgálta a vármegyét. Megörült, hogy régi főnökének szolgálatára lehet. Mikor megértette, hogy a tisztelendő ur a régi megyeház padlását kívánja megnézni, azt mondta : — Ez a legkevesebb, ha csak ennyit akar, ámbár bajos lesz felnyitni az ajtót, mert amióta 128 eszemet tudom, senkisem járt a régi ház padlásán I E kijelentés után Horvát János visszaballagott a lakásába, kikereste a kérdéses kulcsot. Aztán átvezette az urakat a megye régi házához. Az öreg azonban hasztalanul erőlködött az ajtó kinyitásán, s végre abba hagyta a munkát azt mondván: — No ezt az ajtót sem nyitja ki senki em berfia ! — Majd én megpróbálom ! — szólt Pál atya. — Csak tessék! Úgyis hiába lesz! — mondja Horvát. Pál aztán megmarkolta a kulcsot, egy darabig dolgozott megfeszített izmokkal, de a zár nem fordult. Horvát .János mosolygott: amit ő megmondott, az szentirás. Ekkor Bán adott egy tanácsot. Azt mondta: — Rázza meg tisztelendő ur a závárt, hátha kinyilik! — Félek hogy eltörik, szólt Pál atya. Mire Horvát megnyugtatta : — Az nem lesz baj, legalább mindjárt uj závárt csináltatunk rá, amit használni lehet! Erre Pál a falhoz feszítve térdét, megrántotta a kulcsot, és az ajtó nyitva állott. A rozsdacttc szegek az ajtószárfából kijöttek, és eleresztették a zárt. Az ajtó kinyitása után mind a hárman felmentek az ódon épület padlására. Bán meggyuj- 129 tolta a magával hozott gyertyákat s egyiket Pálnak adta kezébe. — Vigye, mert sötét van oda fent! A padláson ujjnyi porréteg födött mindent, mely a/ emberek lépésére felkavarodott. Hangos beszédükre pedig felriadt néhány szárnyas-egér. Micsoda különböző tárgyak hevertek szerteszét! Bán mindenről tudott magyarázatot adni és mindent ismert. — Ezek az inzurgens-korbeli kardok; amott a vármegyei huszárok régi öltözékének darabjai: csákó, cifra tarsoly, sarkantyú, kantár, heveder, nyereg. — Ez meg bizonyosan ágyukerék volt! — mondja Pál, rámutatva egy nagy kerékre. — Nem ágyukerék, hisz akkor párja is lenne! A vármegye hóhérának szerszáma ez, melylyel a kerékbe-törést végezte! Amodább majd találunk másféle eszközt is. — Nini ezek a rettentő hosszú kardok bizo nyosan a Szentgyörgyi-muzcumből valók! — Dehogy! Két darab hóhér-pallos az! Mind a kettő a vármegyéé. Amott van két darab hóh\'ér- szék is. Ha leveri róluk a port, meglátja, hogy vörösre vannak festve, mert a vérnek nem volt szabad rajtuk meglátszani; ezekhez kötötte a hóhér a lenyakazandókat. — Hagyjuk el ezt a borzasztó helyet, menjünk a régiséghez! Ilalis: Karbunkulus - - . ? 9 130 — Azok a déli oldalon vannak. Gyerünk hát arra felé! Csakugyan ott hevert halomba döntve roppant mennyiségű régiség: urna, korsó, borostyánkő- ékszer, csörtető, fibula, szobordarab, bronz-üst, fülbevaló, madárfejes karika, csatt, gyürü, csengő, karperec, gyöngy, sokféle amulett, csodálatos épségü agyagedény, kőkorbcli mindenféle eszköz, fegyver meg házi szerszám. : Különösen kitűnt egy malomkerék nagyságú teljes épségben megkövesedett ős-csigahéj, meg egy ősvilági másik állat rettenetes nagyságú fejének megkövesedett agyagba nyomódott negatív formája. Pál atya folytonosan kiabált meglepetésében miközben a régiséget vizsgálgatta: — Milyen ritkaság! Be szép 1 Rz aztán csodá latos példány! Milyen pompás darab! Igazán nagyszerű! Valóban gyönyörű gyűjtemény volt az. Szentgyörgyi Mihály talán maga sem tudta, hogy mily nagy értékű ritka régiséget hordott össze. Akkor még jobban hátra voltunk a régészet terén, mint most vagyunk! A történet előtti ember összes foglalkozását magában foglalta ez a gyűjtemény, mely meglepő gazdag adatot szolgáltat Pannónia kiveszett népeinek szokásáról, lakásáról, iparáról, meg temetkezéséről. 131 Ott volt a kőkorbcli ősember földalatti lakásának teljes felszerelése, valamint a későbbi kor emberének vasból kalapácsolt minden eszköze. Végül pedig nagyszámú szobordarab hevert szerteszét, mely a legyőzhetetlen római uralom idejéből maradt fenn. Pál hirtelenében áttekintette a régiséget, és nagyjábani számítással tizenöt-húszezer forintra becsülte az egészet. Amint az első meglepetésen átesett, megkérte a megyehuszárt, hogy engedje a régiséget közelebbről megvizsgálni. — Csak nézegesse tisztelendő ur egész bát ran : akár el is viheti, ha annyira tetszik \\ — mondja szívesen Horvát János. A szerzetes mosolygott a huszár nagylelkűségén és magában azt gondolta: — Ha valakinek ezt elmesélem, hát a sze membe kacag! Hihetetlen, milyen könnyen cl lehetne lopni az egész muzeumot, és mégse lehet egy darabot se elvinni belőle! Aztán az is külö nös, hogy sok éven keresztül nem tudtam reá találni arra, ami úgyszólván az orrom előtt volt. Pál atya figyelmes vizsgálat alá vette a regi-séggyüjtemény minden darabját. Cseppet se törődött csuhájával, mely piszkos lett hamarjában. Bán pedig másféle tárgyakat vizsgálgatoll, melyek nem látszottak olyan régieknek. Különösen sokáig nézegetett egy megfakult zöld rongyot, mely rámába foglalva üveg alatt . ? . . 9* 132 volt. A piszkot letörülgettc, miközben ilyenfélét beszélt: — Ez egy zászlódarab a forradalomból; Vilá gosnál vagdalták össze a honvéd lisztek, és fel osztották egymás között. Szentgyörgyi is kapott belőle, meg az apám is. Csakhogy apám a sirba vitte magával. Különben nekem is van, csakhogy az enyém fehérszinü! Pál kivette az ereklyét Bán kezéből. Hosszú ideig nézte s aztán a zsebébe csúsztatván, azt mondta : — Ezt az egyet nem adom vissza, hanem elvi szem akár mit csinál Gábor bátyám! — Hát csak vigye szentatyám! Úgyis tudom, hogy meg fogja becsülni! — Köszönöm! Holtig magammal hordozom! — fogadta Pál, és tovább vizsgálódott. Megnézte az edények, urnák belsejét, sőt a szobordarabok ruházatának redöit is figyelmesen kikutatta. — Mi a manót keres ez a barát a sok szemét között? — tűnődött a huszár, kinek rettentő unatkozását csupán a Bántól kapott szivarok füs tölése tette türhetővé. Egy arasznyi nagyságú elefántcsontszobor nézegetése közben Bán Gábor azt mondja : — Enne\'; párja egy idevaló tanárhoz került, ki háromezer forintért adta el egy külföldi amatőrnek ! Pál barát még mindig hitte, hogy valami anyagi haszonnal Bánt le lehet venni lábáról. Azért halkan megjegyezte: — Én az amerikai tröszt-királynak, már több ször adtam el régiséget. Mondhatom dupla árért fizeti. Ha ezeket is eladhatnánk nekik, jól járna a vármegye is, én is, meg bátyámra is jutna néhány ezer forint haszon! Mire Bán csak ennyit mondott: — Ezt nem fogja eladni semmiféle tröszt-király nak ! Aztán, szentatyám, nem szeretném, ha többé ilyesmiről szó esnék köztünk! Pál sóhajtott egyet, s tovább nézegette a töredezett régiség-halmot. Végre abbahagyta. A gyűjtemény minden darabját megvizsgálta már. Keze, arca, ruházata csupa piszok volt. Igyekezett leverni magáról a port, de nagyon csekély eredménynyel. Végre azt mondta : — Most rnár mehetünk! A lépcsőnél Bán egyszerre megállt. Majd elfelejtettem valamit! Jöjjön csak nézzük meg szentatyám ! Visszamentek a padlásra, hol a nyugati sarokban az utolsó szarufát Bán figyelmesen vizsgál-gátja. Majd egy csomag régi iiást huz ki a gerenda alól és leveri róla a port. -- Hála Isten, megvan még! Nézze csak páter-kám, ebben nevezetes eset foglaltatik ! A megyénkben száz év előtt élt vezér-férfiak meg akarták dönteni francia segítséggel a Habsburg uralmat, azoknak nevét és tervét rejti ez az Írás. Martinovics elfogalásakor ide rejtették az iratot, hogy a bécsi kéz meg ne találja ! 134 Aztán merengve hozzátette: — Éppen száz esztendeje! Az én szépapám is köztük volt, és a herceg csőszének gunyhójábiin húzta meg magát, mig a rettentő boszuállás első vihara elvonult. Sőt a vicispáh is bujdosott négy hónapig. Pál azt mondja: — Menjünk már! Ilyen dolog nem érdekel! Bán szerelettel lapozgatta az iratcsomót és megszellőztette. Aztán gondosan ismét oda rejtette a szarufa alá. — Csak maradj itt, biztosabb helyen ugy sem lehetnél! A huszár meg a barát szótlanul állnak mellette, mig elvégzi kegyeletes dolgát. Horvát János nem érti az urak dolgát, a szerzetes előtt pedig az ilyenféle kész lelségsértés az Isten kegyelméből .uralkodó király ellen. Vissza indulnak. Mikor az inzurgensek fölszerelése előtt járnak, Pál atya tréfásan odaszól a huszárhoz: — János bácsi adjon egyet emlékül ezekből a cifra tarsolyokból! Az öreg huszár szembe fordult a baráttal és mérgesen dörögte: — Köszönje az ur, hogy régi komiszárusom vendége, mert máskép rögtön följelenteném! Pál ijedten csititotta az öreget: — Kedves János bácsi, ne haragudjék, hiszen eszem ágában sem volt bűnre csábítani! Csak tréfáltam! X. Szemét eladás. Pál atya a gyűjtemény megtekintése után elkísérte Bán Qábort a lakásáig. Aztán pedig a kolostor felé ballagott gondolatokba merliltcn. Nem hitte, hogy ilyen bolond esemény megtörténhessék, mint amilyen vele megesett. Még az ebédről is teljesen elfelejtkezett. A cinteremben egy ember áldogált. Olyanféle alak, kit a falusi humor Aligur néven szokott emlegetni. Egy foltos sárga arcú kopasz ember, kit a tulmerészen görbült orr, meg a hosszú vékony bajusz kiemelt a közönséges emberek sorából, s kinek ruházata csupán akkor lehetett volna ko-pottabb ha meg jobban takarékoskodhatott volna vele. Pál az átélt rendkivüliség hatása alatt volt, és mindaddig nem vette észre az embert, mig az ismeretlen azt nem mondta barátságosan: — Jó idő van! Pál atya mosolyogva bólintott: — Az ám! 136 Ekkor az Aligur rögtön rátért a személyes ügyekre, s azt kérdezte: — Mit gondol a tisztelendő ur, ér-e valamit az az ócskaság a megyeház padlásán ? Pál páter esze még mindig valahol a régiség mellett kalandozott, s azért majdnem öntudatlanul válaszolta : — Bizony lehetne néhány darab ezrest érte kapni! A kopasz ember jóízűen felkacagott: — Hehe! Tréfálni méltóztatik ! Hol találkoznék olyan barom, ki annyi pénzt kidobna semmiségéit! Pál alya hirtelen észre tért. Elszólta magát, pedig megfogadta, hogy senkinek sem tesz említést a régiségről. Aztán bántotta az embernek osloba fecsegése, kinek fogalma sincs a gyűjtemény nagy értékéről. Kissé ingerülten szólt: — Talán a londoni Rotschild, vagy valamelyik amerikai pénz-király mégis kidobna érte pár ezer forintot! . ?„??., - • Az idegen szabadkozott: — Ké-kérem alássan, ne tessék haragudni ! Előttem ugyan furcsának tetszik, hogy valamelyik milliomos ilyenbe fektetné a pénzét, de azért elhiszem! A páter boszus volt. Éppen valami gorombaságot akart mondani, mikor szerencsére a kopott ember leemelte kalapját jó napot kívánt, és vissza gyalogolt a városba. Egyenest Ér Sámuelhez tért be. 137 Ér Sámuel valamikor, nem is olyan régen, szegény ügyvéd volt. Ma pedig a vármegye leghatalmasabb embere. Magas szikár alak, kellemetlen merev arcvonásokkal. líossz leikéi elárulta az a szokása, hogy sofia se nézett a vclcbcszclő szeme közé. Összefüggő két mondatot nem tudott elmondani, s mégis félelmes ügyvéddé közdötte fel magát. A vármegyében csak hóhér néven emlegették. Hir szerint az alispán mondta egyszer: „A vármegyében csak két ember rendelkezik óriási kézzel: Ér és a hóhér!" (Akkor még élt a vármegye régi hóhéra.) S ezért hívták volna hóhérnak. Akárhogyan történt, de a név találó volt, s azért közhasználatnak örvendett. Minden tervéhez törhctctlcnül ragaszkodott. Az alperesről lehúzta az inget, s maga mégis ócska ruhában iárt mindig. A legkisebb alkalmat sem mulasztotta el, hogy befolyását ne gyarapítsa. Akaratát rendkívül szi-vósan vitte keresztül a vártnegyénél. Ha valaki akadályt mert gördíteni terve elé, tiz év múlva is boszut állott rajta. Féltek tőle, mint valami dögleletes állattól. Irgalmat nem ismerő évtizedes munkája meghozta a gyümölcsét. Gazdag emberré lön. Természetes, hogy ekkor a főispán kinevezte tiszti ügyészszé. Az igaz, hogy az egész vármegye -138 utálta, de azért a főispán jobbkeze volt, és az aknamunkához alkalmasabb eszközt sehogy se találhatott volna. Az uj tisztségben szintoly bámulatos munkásságot fejtett ki az árvák vagyonának megkaparintásában, mint ahogyan clöbb a peres felekét elharácsolta. Hihetetlen dolgokat meséltek róla az egész megyében. Például: egy anyát tönkretett, ki a magánál levő kiskorú gyermekének tartozott apai örökség fejében százharminc forinttal. Az örökség rá volt kebelezve az anya házára. Az ügyész azon a cimen, hogy „zsupos ház nem képez kellő fedezetet", megpereltc, s ellene tizenötször tüzetett ki árverést és ugyanannyiszor fizettetett árverési költséget. E miatt nemcsak anya lőn koldus, hanem a kiskorú gyerek öröksége is elveszett. A zárkózott természetű fiskálist csupán egyetlen leánya szeretete melegítette feLnémileg. Ez volt Uózsa, akivel Abár Józsefnek volt az életmentési kalandja. Tehát ehez az ügyészhez tért be a cinteremből jövő ember, ki nem volt más, mint az ügyvéd Írnoka: Fogel Mátyás. Fogel Mátyás a törvénybe ütköző müveleteié/t már két ízben szenvedett börtönt. A legfurfan-gosabb ügyet, melyet- Ér Sámuel megvalósított, mindig Fogel Mátyás eszelte ki, s ő ülte le az érte járó büntetést is. 139 A vizsla szimatja vezette Fogel Mátyást ma a a vármegyeházhoz, hol meglátta, mikor Bán Gábor, meg a páter kijött. A János szolga kisérte ki őket. Vájjon mit csinálhattak ott bent? Fogcl Mályás rögtön az öreg szolgához szegődött és tudakolta tőle, mit kerestek a vármegye házánál azok az urak? — Hát a padláson voll nekik dolguk! Össze vissza nézegették a sok szemetet! válaszolt Hor vát János. — Miféle szemetet ? kérdi Fogel Mátyás és ártatlan képet vágott hozzá. — Azt, ami ott fönt van a régi padláson ! Le het néhány kocsival! Adja meg a felvilágosítást a becsületes Horvát János. — Aztán mit csináltak a szeméttel? — Semmit se! — Hát akkor miért bujkáltak a padláson V — Azt mondták, hogy az a sok szemét tulaj donképpen régiség s azért vizsgálgatlák. Fogel Mátyás görbe orra megérzett valamit. Régiség! Talán valami nagy értéke van! Bővebben akart valamit megtudni a dolog felől, azért Bán háza mellett leskelődött mindaddig, mig a páter visszajött a háztól és a kolostorba indult. Ő is utána osont. Kint a cinteremben megtudta, amire szüksége volt. Most pedig otthon főnökének referál az esetről azzal a szándékkal, hogy valami hasznot húzzanak belőle. 140 Ér Sámuel egész éjjel törte az eszét azon, hogyan használhatja ki Fogcl Mátyás fölfedezését. Másnap reggel elkészült a tervével. Már kilenc órakor benézett a vármegyei számvevő hivatalos szobájába. — Szervusz, számvevő öcséra ! — mondta nyá jasan. — Jó reggelt, bátyám, mi jóban járszr fogadta a- számvevő. — Semmi különös dolgom nincsen, hanem erre volt dolgom, hát beszólok, mert hallom, hogy tisztaság dolgában rongyul áll a vármegye! A számvevő kérdőleg néz az ügyészre. Nem tudta, hova akar ütni ez a sanda mészáros. — Ugy bizony! Annyi szemét gyűlt össze a vármegye régi házában, hogy maholnap lesza kasztja a padlást! Nem is volna csoda, mert legalább százesztendő óta nem volt ott tisztoga tás ! pattogott Ér Sámuel. Ez valószínűen hangzott, de azért a számvevő azt a megjegyzést bátorkodott kockáztatni: — Mi köze van ahhoz a számvevőnek! No még ez kellett! Ér Sámuel redőkbe vonja a homlokát és kiabál: — Persze a vármegye emberénél a legfő a semmittevés ! Kényelmesebb, ha azt mondja, mi közöm hozzá, és nem törődik semmivel! Azért van piszok a megyeház padlásán, és elégedetlen ség a népben! 141 A számvevő jól ismerte ezt a hangot. Tudta, hogy Ér Sámuel irgalmatlanul tör célja felé, s még azt is megteszi, hogy a hitvány dolgot felfújva a vármegye gyűlésén előhozza. Csak azt nem tudta, hogy ezutlai mit akar elérni a hónéi". Félig megszeppenve mondja : Ugyan, édes bátyám, szólj, mit csináljak í Tudod, hogy mindent megteszek a kedvedért! Xo, nem az én kedvemért kívánom, hanem a vármegye tisztaságáért, hogy fogd meg a lollat, és tégy jelentést az alispán úrhoz a szemét elhor-datása, illetőleg eladatása iránt! Szólt az ügyész egyszerre szelídebbre válva. A számvevő még mindig nem tudta, hogy mit akar Ér Sámuel. Megkérte hát, hogy diktálja le a jelentést. És az ügyész mondatolása után a számvevő megírta a következőket: Tekintetes Alispán ur! ? " ? ? - Amidőn tisztelettel jelentem, hogy a vármegye régi épületének padlásán nagy mennyiségű kő, csont, meg rozsdás vas, valamint egyéb törmelék gyűlt össze, mely az épület biztosságát veszélyezteli, egyúttal van szerencsém véleményezni, miképp ennek a szemétnek cladatására nyilvános árverést kitűzni, annak idejét a szokásos módon kihirdettetni, s az árverés teljesítésével alulírottat megbízni szíveskedjék. Móger László, ?? . számvevő. 142 Mikor a jelentéssel elkészültek, Ér Sámuel azt mondta: „Na, szervusz, öcsém!" és átment az alispán szobájába. S miután ott újfent összeszidta a vármegyét, rátért a szemét ügyre. Az alispán, hogy az ügyészt elhallgattassa, azonnal behozatta a számvevő jelentését, az árverésen való eladásra határozatot hozott, és elrendelte a hirdetménynek kifüggesztését a fekete táblára. Örült, hogy ily könnyű szerrel rnegmenckedett Ér Sámuel hajszájától, esetleg a főispán szekálásától. A szabályszerűen kifüggesztett árverési hirdetést pers/.e az ördög se olvasta, Érthető tehát, hogy az árverésen csupán Ér Sámuel jelent meg Írnokával, Fogel Mátyással. Ezek sem Ígértek semmit sem. A számvevő ránézett az ügyészre, s azt mondta: — Látod Samu bátyám ? Nem tudunk semmit se tenni! Nem lehet az árverést megtartani! Rr Sámuel ugy mutatta, mintha haragudnék. Kiabálni kezdett: — Hát persze a munka nem való a törvény hatósághoz! A szemét csak maradjon a várme- gyénél, mert elhordása pénzbe kerülne! Szegény számvevő megijedt. Csititotta az ügyészt. — Mit csináljak hát, bátyám? Aztán az ügyész jóakarata folytán nyélbe ütötték a dolgot. Az ő útmutatása szerint a számvevőnek még meg kellett Ígérnie, hogy az ócska holminak a padlásról való lehordásához a vármegye 143 adja a napszámosokat. Ezzel a föltétellel, mely a jegyzőkönyvbe is beíratott, Ér Sámuel az árverésen megvette az összes régiséget három forintéri oly formán, hogy vevő gyanánt Fogel Mátyás nevét irattá a jegyzőkönyvbe. Az árverés után a hóhér barátságosan megveregette a számvevő vállát, és azt mondta: — Öcsém ! Ezt az áldozatot azért hoztam, hogy a vármegyét megszabadítsam a szemét től ! Ér Sámuel várt még tizenöt napig, hogy jogerős legyen az árverés, aztán elszállittatta a megvett régiséget a házához. Három napig tartott, míg a napszámosok lehord-ták a padlásról a temérdek ócskaságot s az a meglepetés érte a számvevőt, hogy napszám fejében tizenkét forintot kellett kifizetni. Eszerint a megye ráfizetett ugyan az üzletre, de az a haszna volt, hogy Ér Sámuel megint megdicsérte: — No, sok régi piszoktól megtisztítottad a vár megyét ! Ezután pedig Ér Sámuel nem vesztegette az időt. A régiség értékesítéséhez azonnal hozzá fogott. Levelet irt (persze németül) a londoni Rotschild Ferdinándnak s megvételre ajánlott egy rendkívüli régiséggyüjteményt, minő nincsen az egész -világon. Ugy intézte a dolgot, hogy esetleg Bán Gáborral találkozott, s tőle megkérdezte: 144 — Kedves urambátyárn ! nem tudná megmon dani véletlenül, hogy ki a világon a leghíresebb ritkasággyfljtő ? Fogadtam rá ! Bán Gábor nem jött zavarba a hirtelen kérdésre, s bár nem tudta mit akar a hóhér, tréfásan kikerülte az egyenes választ. Azt felelte: — Hogyne tudnám! Valami amerikai tröszt király; de a nevével nem szolgálhatok! Hanem Ér Sámuelnak ez mégis uj eszmét adott: — Keressünk tröszt-királyokat! llögtön alázatos kérvényt irt Orsi herceghez, ki örökké Angliában tartózkodott. Arra kérte, hogy a gazdag angol főuraknak meg az amerikai tröszt-királyoknak figyelmét felhívni méltóztassék Ér Sámuel gyönyörű múzeumának megvásárlására. Az igazat megvallva, maga Ér Sámuel sem hitte, hogy a herceg tegyen valamit. De néha elslil a kapanyél is ! ?\' ? ..??•?. XI. Drága üzlet. Körülbelül két hónap múlva egy köcsögkalapos ember tudakozódott Ér Sámuel udvarában a cselédektől, hogy itthon van-e az ügyvéd ur ? Ér éppen kinézegetett az ablakon. — Ugyan mit keres itt ez a kondignációs fejű ember? — kérdi Írnokától. Fogel Mátyás szintén kitekintett az ablakon, és vállat vont. Nem tudja. Eközben bejön az idegen, és megszólal magyarul : — Ér Sámuel úrhoz jöttem! — Jó helyen jár. Én vagyok! biztatja Ér. — A Rotschild-cég megbízásából jöttem valami hires régiség-gyüjtcmény megtekintésére! Aján lották egyik főnökünknek, Rotschild Ferdinánd nak ! Én különben Erdősi Mór vagyok! — mondja az idegen. — Ah! Örvendek! Méltózlassék helyet fog lalni ! Azonnal intézkedem! — udvariaskodott Halis: Karbunkulus . - • 10 146 meglepetésében Ér Sámuel. Már majdnem elfelejtette a Szentgyörgyi-féle haszontalanságot. Az idegen mentegetőzött. — Kérem ne tessék megzavartaim magát! Az idő pénz! Csupán egy szolgát kérek kíséretül. Majd hamarjában végezünk! — Hát csak tessék ezzel az úrral menni, majd ö megmutat mindent! — szól az ügyvéd. Aztán írnokához fordult és utasította hivatalos stílusban: — Fogel tegye meg a szükséges intézkedést! Fogel Mátyás kivezette az idegent az udvar hátsó felén levő pajtába, hol halomba hányva hevert a megyeházból elhordott sokféle törmelék. Az idegen kissé csudálkozott, hogy az értékesnek mondott régiség ilyen kezelés alatt van. Azt hitte, hogy eiéle tárgyak pazarul épített nagy termekben vannak elhelyezve. Hanem azérl figyelmesen nézegette az egyes darabokat. Fogel Mátyás pedig valami pompás üzletet sejtvén, szünet nélkül dicsérgette a régiség darabjait, melynek minőségéről fogalma sem volt. Később a kocsist is oda hivta segítségül, kivel a törmeléket ugy ahogy, szélszedegettc, hogy jobban megvizsgálható legyen. Az idegen mintegy félórai vizsgálás után a régiség árát kérdezte. Az irnok ötölt-batolt. Újra dicsérgette az állítólagos rendkívüli ritkaságot. Végre kimondotta nagy nehezen: — Az ár, ötvenezer forint! m Ér Sámuel utasította írnokát, hogy ilyen túlságos árt kérjen. Aztán majd alkusznak. Fogel Mátyás azt hitte, hogy a vevő megijed a nagy összeg hallatára. De az idegen csupán elmosolyodott kissé, és annyit mondott: -- Majd vissza jövök valami szakértővel. Addig is állványokra kellene rakni minden egyes tárgyat, hogy tanulmányozhassa az ember. Fogel Mátyás jó reménysége egyszerre megsemmisült. Bizalmatlanul fogadta a visszajövésre tett Ígéretet is. Talán azt gondolta, hogy valahogyan az idegen nyakába sózhatja a régiséget, azért megkérdezte: — Hát mégis, mennyit Ígér a gyűjteményért ? Erdősi Mór azonban nem állt kötélnek. Azt felelte: — Most nem szólhatok semmit, majd ha visz- szajövök! — Mikor lesz ismét szerencsénk? — Néhány hét múlva megint ide jövök, miután cégemtől utasítást fogok kapni az ügy mikénti elintézésére. Azalatt Magyarországon leszek. Én tudniillik dunántúli magyar ember vagyok, és ezzel az üzlettel kapcsolatban két hónapi szabad ságidőt kaptam ! Ha majd szétrakták a régiséget, akkor írjanak Sárszegre Erdősi Mór cim alatt, s talán rendbe tudjuk hozni az ügyet. Bizalmasan előre figyelmeztetem, hogy nem szabad a régi ségért ilyen borzasztó nagy árt kérni. Hisz nevet ségessé teszik az egész üzletet! 10* 148 Az ámiiló Fogel Mátyással barátságosan kezet szorított Erdősi Mór, és elment. Fogel Mátyás beszámolt az eredményről Ér Sámuelnek, s egyúttal ajánlotta állványok készítését, mert a sok lim-lom mindjárt mutat valamit, ha rendbe rak\'ják. Az ügyész meg volt elégedve. Lám az egyik levelére már megjött a válasz! Talán majd a másikra is hoznak feleletet! Azt mondta Fogcinek: — No hát csináljatok valamit a kocsissal. Az Írnok aztán el is végezte az egész dolgot a kocsis segítségével. A pajta falába nagy fa-szegekel vertek, ezekre deszkákat helyeztek, és a régiségeket ugy ahogy szétrakták. Most látták csak, milyen rengeteg sok darabból áll a gyűjtemény. Nem csak a pajta, hanem az üstökalja, sőt az egész hátsó udvar tele lön törmelékkel. Most azlán írtak Sárszegre, de Erdősi Mór nem akart megjönni. Ér Sámuel vári egy hetet, aztán kettőt, majd három is eltelt. Ekkor már méregbe jött és azt mondta Írnokának: — Ha nem jön vevő, hát kihordatom azt a szeme tet a trágya-dombra, mert széna berakáshoz kell a pajta! Vagy egy hónap múlva egyszerre két egyén állított be Ér Sámuelhez. Angoloknak kellett len-niök, mert szakállukat megnövesztettek, bajszuk ellenben le volt borotválva. Az egyik magyarul mondta: Jó napot! Míg a másik, — mintegy negyven éves, erős nézésü, merev lartásu, közepes nagyságú férfiú, — azt mormogta : Good day ! (Jó napot!) A magyarul beszélő gentleman elmondta jövetelük célját: — Én Chester Frank Dyer vagyok, az Fgyesült- Állatnok budapesti koiizula, társam pedig Morier .larnes amerikai régiség tudós. Az eladatni szán dékúit muzeumot óhajtjuk megtekinteni! Ér Sámuel örült a szerencsének, kezet szorított az urakkal, és Fogel Mátyásnak a szokott módon kiadta a parancsot a múzeum bemutatására. Ekkor Er Sámuelnak ravasz eszméje támadt: a mostani vevőket, meg a Uotschild-cég ügynökét ki kell játszani egymás ellen! Telegráfozott Sárszegre Krdősi Mór nevére: „Erdősi ur rögtön jöjjön! Nagy üzletet csinálhatunk!" Ezt a sürgönyt maga adta fel Er Sámuel. Az irnok pedig ezalatt annyira dicsérgette a tárgyak ritkaságát, amennyire csak tudta. De a két idegen egyetlen egy szót sem szólt a magasz-talásra. A konzul csak állt és nézegette, hogy társa milyen figyelmesen vizsgáigalja az egyes darabokat. Beletelt pár óra, mig végre néhány szót váltott a két idegen egymásközt. Ezalatt Fr Sámuel hazajött és halkan mondta Írnokának: — Sürgönyt küldtem Sárszegre. Azért az eladást hagyjuk holnapra. 150 Fogel Mátyás megértette miről van szó. Mikor aztán a gyűjtemény árát kérdezték, azt felelte: — Tessék csak beszelni a gazdával. Az idegenek bementek Ér Sámuelhez. Tudakolták, hogy mennyiért adja el a régiséget. Ér Sámuel azt mondta: — Uraim ! Kevés türelmet kérek! Most még nem uyüatkozliatom, mert valakinek elővételi jo got adtam. Tehát köt az adott szavam. Holnapig azonban tisztázom az ügyet, s akkor megal\'.ui- szunk! — Jól van! Eljövünk holnap! Egyezett bele a konzul. Ér Sámuel kezdett neki tetszeni, Hisz ez nagyon becsületes ember, ki nem játszik a sza vával ! Mire másnap megérkeztek az amerikaiak, már ott volt a Rotschild-cég megbízottja is. Erdősi Mórnak nem igen volt vevő szándéka olyan nagy áron. Inkább kíváncsi volt, hogy mit szólanak az amerikaiak az ötvenezer forint árhoz. Különben Ér Sámuel még az amerikaiak meg-jöttc előtt arra kérte az ügynököt: — Nagyon szépen kérem kedves Erdősi urat, ne szóljon semmit se közbe, amig én az idege nekkel beszélek a régiség eladásáról! Ugy-e, megteszi ? Az ügynök azt válaszolta a furcsa kérésre: — Megígérem, ha károm nem lesz belőle! — Szó sincs róla, hogy kára lehessen! Köszö nöm a szives igéretét! 151 Az amerikaiakkal kiment Ér Sámuel meg az ügynök a pajtába a régiségek közé. Ott azt mondta az ügyész: — A Rotschild-cégnek ötvenezer forinton elő vételi joga van a gyűjteményhez. De aki többel igér, azé lesz a kincs ! Az amerikaiak egymás között beszélgettek valamit, s egyszerre azt mondta a konzul: — Jól van ! Tehát árveréssel fogjuk a csomót megoldani! Legyen azé a gyűjtemény, aki többet ád érte! Erdősi nem szólt egy szót sem. Ígérete kötötte. Mindannyian hallgattak pár pillanatig. Végre a konzul azt mondta: — A gyűjteményért beígérek százezer forintot! A váratlan Ígéretre ugy elfogta a bámulat az ügynököt is, meg Ér Sámuelt is, hogy nem tudtak szólni. Némi várakozás után a konzul azt kérdezte: — Kifizethetjük az árát, minthogy senki se igér többet? Ér Sámuel fejével igent bólintott. Felelni nehezére esett, mert hátha az első szóra leszállítják az árát. Hanem az idegenek nem teketóriáztak. A jenki elővett pénztárcájából egy csekklapot, kilöllötte százezer forintról és átadta Er Sámuelnak. Ches-ter Frank Dyer pedig azt mondta : — Tessék itt van az ára, a pécsi városi bank hoz kiállított csekkben! A gyűjtemény elszállítá sát azonnal megkezdjük! 152 Ér meghökkent. Alighanem csalás lesz a dologban ! — Hát aztán ki áll jót érte, hogy ezt a csek ket beváltják ? A konzul elncvette magát: — Barátom, a csekk Pierpont Morgan tröszt király állal van kiállítva, és kifizetik bárha száz millióról szól is! — Tehát a tröszt-király a tulajdonképeni vevő? — Igen! Ér eltette a csekket, de beváltása végett még aznap elutazott Pécsre. Hohó! Ér Sámuel nem engedi becsapatni magát! A llothschild-cég ügynöke pedig elutazott. Fogel Mátyásnak azt mondta: — Ilyen bolond história sem esett meg raj tam ! Az Írnok meg nem állhatta, hogy ne dicsekedjék. Egészen el volt ragadtatva, mikor mondta: — Az én főnököm mégis nagy gazember, ugy-eV Talán nincs is párja az ügyvédek között! Alighanem ilyenformát gondült Erdősi Mór is. Az Ér Sámuel által bemutatott csekket a bank szó nélkül beváltotta. Az egész összeget kifizettek ropogós ezres bankókban. A fiskális a százezer forintot azonnal betette az Első Hazai takarékpénztárba. Hadd kamatozzék ! Másnap a takarékpénztári könyvecskét hóna alatt szorongatva jó kedvűén tért haza Ér Sámuel. Kezét dörzsölgettc s azt mondta Fogcl Mátyásnak: . 153 — Ezeket hát becsaptuk, mi? — No, ez igazán sikerült! — feleli az Írnok. Az amerikaiak megjöttek a házhoz. A konzul azt kérdezte: — Lakik-e errefelé olyan egyén, ki angolul beszél\'r Ér egy pillanatig gondolkozott s azt felelte: — Egyet ismerek. Az árvaszéki ülnököt! Azaz még valaki tud angolul, Pál atya! Óhajtanánk tisztelegni náluk, s azért szeretnénk tudni, hol laknak ? — Majd elvezetem hozzájuk magam az urakat! — ajánlkozott szolgálatkcszscgesen Er, kivel ma darat lehetett volna fogatni. Mivel pedig Abár Józsefet nem találták lakásán, hát utána mentek a hivatalba. Olt aztán megismerkedtek egymással. Az udvarias konzul Érrel beszélgetett magyarul, Abár József pedig szórakoztatta a másikat angol nyelven, s minél többet diskurálgatott, annál jobban érezte magát a sokat utazott széles látókörrel biró tapasztalt ember társaságában. A két jenki végre arra kérte Abár Józsefet, hogy szíveskedjék őket megtisztelni látogatásával. A megyeházi vendéglőben vannak szállva. Ugyanígy történt Pál atya meglátogatása. Őt is meghívták a vendéglőbe. Másnap aztán visszaadták a látogatást. Pál alva is, meg az ülnök is elment a vendéglőbe. S ekkor Abár Józsefet, meg Pál atyát arra kérték az amerikaiak, hogy töltsék 154 velük szabad idejüket, mert a néhány napig, ameddig itt kell maradniuk, szeretnének szórakozni, A magyarok szívesen megígértek. Maguk is örültek, hogy a rég nem gyakorolt angol nyelven beszélhettek. Különben pedig az amerikaiak nem szóltak többé a vételről, s igy Abár Józsefnek, ki úgysem ismerte a Szentgyörgyi-féle gyűjteményt, sejtelme sem volt a régiség mivoltáról. Hanem Pál atya rögtön megismerte a tárgyakat. Arra a kérdésre, hogyan került ide a régiség, megállt a páter esze. Egész napi töprengés után végre Bán Gábornak el mondta a fölfedezést. Bán Gábor meghökkent, azt felelte: — Lehetetlen, hogy azok a tárgyak a Szent györgyi-féle régiségből valók! Különben majd kikutatom hamarjában! Egyenest Horvát Jánoshoz ment. Attól aztán megtudta, hogy mi történt a Szentgyörgyi gyüj-teménynyel. Bán Gábor a fejét ingatta a lehetetlen történet hallásakor. Majd azt kérdezte Horváttól: — Talán elvittek azt az irást is, amelyik a szarufa alatt volt ? — Nem, azt nem vittek cl! — válaszolt Horvát. — Hála Istennek ! Bán Gábor lelke megkönnyebbült. Kezdetben dohogott kissé. Jól összeszidta az egész vármegyét főispánostől, de különben nem csinált házust 155 belőle. Sőt utóbb, mikor már teljesen elmúlt bosszúsága, némi elismeréssel mondogatta: — Ki hitte volna, hogy ezt is elsinkófdlják ? Aztán minő agyafurtan csinálták ! Mikor pedig megtudta az eladás mikéntjét, hát akkor szívből nevetett Bán Gábor. Megbékítette, hogy a hóhér, túljárt nemcsak a vármegye eszén, hanem Rotschildén is, meg a dollár-királyén is. Még öt napig tartott a konzul tartózkodása a városban. Ez idő alatt állandóan dolgozott Ér udvarában három asztalos legény, meg egész csapat napszámos. Szabó Jánost mint felvigyázót alkalmazták Abár Józseí kérése folytán. A régiség minden darabjához deszka burkolatot készítettek, hogy a drága darabok a hosszú utón össze ne törjenek. A két jenki állandóan ügyelt a munkásokra, ez okból nappalra odahivatta a barátot is, meg Abár Józsefet is Ér Sámuel pajtájába. Esténkint pedig a vendéglőben szoktak összejönni. Ér Sámuelnél a hölgyek is észrevették Abár József jelenlétét, s a háladatos mádrnázcl meg a megmentett kis leány egy nap sem felejtette el a pajtába felkeresni. Csakhogy soha sem jöttek mind a ketten egy időben, hanem először a mád-mázel maga, s azután a kis leány szintén egyedül. Ugy látszik rejtegeti a nevelőnő előtt, hogy ő is elmegy mindennap a megmentét üdvözölni. Az amerikaiak pedig közönyösen szemlélték a 156 háladatosság ilyen gyakorlását Legalább nem szóltak egyetlen szót se róla. Ekkor hihetetlen dolog történt. Ér Sámuel, aki hircs volt fösvénységéről, nagy vacsorát rendezett a két jenki tiszteletére. Ez az esemény megmagyarázhatatlan volt az ismerősök előtt. A lakomához Pál páter is, meg Abár József is hivatalos volt. Ér Rózsa ez alkalomkor kapott először hosszú ruhát, s bár a szép öltözék derekát egy pompás széles legényfogó ékesítette, mindennek dacára a két jenki nem dicsérte meg. Talán észre se vette. A vacsora alatt különben látni lehetett a vevőkön, hogy nem valami meghatottan hallgatják a gazda íelköszöntőjét. Ennél jobban látszott őket érdekelni, hogy a gazda leánya ugy viselkedett, mintha most látná először Abár Józsefei. Erre a fölfedezésre a konzul súgott valamit Moriernek, ki szemével hunyorgatott, és e közben mosolygott: „Titkuk van ezeknek!" Pedig csupán annyi volt az egész, hogy Abár Józsefnek kötelessége volt a szerencsés kimenetelű futásról hallgatni, s így leplezni kellett a régebbi ismeretséget. Vacsora közben a tröszt-király titkára meglepetést szerzett a magyaroknak. Azt a kijelentést tette, hogy ő még itt szándékozik maradni huzamosabb ideig, mert régészeti nyomozást akar eszközölni. 157 — Csak ásatni kell a vidékünkön! Talál nálunk mindenféle régi időből maradt emléket! mondja Abár József. — Aztán majd segítségére is leszünk egyben- másban ! ajánlkozik Er Sámuel, mikor megtudja, hogy mi a jenki szándéka. Köszönöm a szívességét! Csakhogy én magyar emléket, népviseletet, meg régi népszokást fogok keresni! Rábámultak az amerikai emberre. Nem igen értették meg. Csak Er Sámuel eresztett meg némi dicséretet a vállalkozásra : — Mégis praktikusak ezek az amerikaiak! Persze ez a dicséret is inkább gúny számba ment. Hanem a magyar páter megragadta Morier kezét és azt kiáltotta: — Isten hozta közénk"! Majd meglátja, hogy itt maradása nem lesz haszon nélkül való! Az olyan kutatásnak rendkívül gazdag talaja van nálunk! Másnap aztán Abár József előtt megint meg lepő kijelentést tett a jenki. Megkérte, hogy ta nítsa meg a magyar nyelvre. Az ülnök azt mondta : — Szívesen rendelkezésére állok én csekély tudományommal. De nekem sok a hivatalos dol gom. Pál atya inkább ráér, meg az angol nyel vet is jobban beszéli, mint én, tehát őt jobban ajánlanám nyelvtanárnak! 158 Moricr James maga is gondolt a páterre. Megköszönte hát a tanácsot, és a zárdába ment, hol Pál atya előtt megismételte kérelmét. A páter örömest vállalkozott rá. Legalább ö is gyakorolja az angol nyelvet. Ekkor a jenki elárulta, liogy valamit már tud magyarul. Tanult a grammatikából. Inkább csak a szó kiejtésben, meg a hangsúly megtanulásában kell magát tökéletesíteni. Mindjárt be is mutatta tudományát, Szótagon-kent mondta : — Jou nap-pot! Beszellenk inagy-gyarl Hagygy van en ? Pál barát mosolyogva mondta. — Egészen jól beszél! Csak megérteni nehéz. Ez különben azt mutálja, hogy a mi nyelvünket nem lehet grammatikából megtanulni, mert ős- nyelv ! A jenki megörült a dicséretnek. Jó kcdvüen mondta: -Annál inkább szükségem lesz tanításra, inert én csak könyvből tanultam! Aztán mit fizetek a tanításért V Pál atya hirtelen meg se értette a kérdést. Uri emberek az ilyent barátságból szokták tenni nálunk. Halkan válaszolta: — Semmit! — Jól van! — mondja Morier James. — Akkor nem fogok tanulni magyarul! Aztán feszesebbre húzta magát, ami kétségtelenül haragot árult el. 1S9 A páter gondolkozott. Hírből ismerte a jenki szokásokat, s ki akarta békiteni azzal a kijelentésével: — Majd a végén megalkuszunk a díjazás iránt! — Jól van! —- egyezett bele Morier és kezet nyújtott. Ezzel az alkut megkötötték. Pál atya igazán örült, hogy a derék férfiút sikerült kibé- kiteni. A következő napon Pál atya párszor megnézte az amerikaikat Er Sámuel házánál. Abár József pedig mihelyt kijött a hivatalából, mindjárt az amerikaiakhoz csatlakozott beszélgetett velük, és nézegette a munkások sürgését Ér Sámuel pajtájában. Az asztalos legények, meg a felfogadott napszámosok végre elkészültek a drágán vásárolt törmelék csomagolásával. Az összes régiséget a vevők szünetnclkül való ügyelete alatt a vasútra szállították. Az elszállítás alkalmával a konzul visszautazott Budapestre. Ekkor a vasúti állomáshoz kisétált Ér Sámuel is a leányával. Pál barát valami hivatalos elfoglaltsága miatt nem jöhetett ki, ellenben Abár Józsefet már ott találták a két jenkivel beszélgetve. Embereink ndvariaskodtak egymással, s Chester Frank Dyer már a vaggonba akart szállani, mikor valami manó csiklandozására Ér Sámuel odahajolt a konzulhoz, és azt sugla a fülébe: Ifit) — Uram, a régiséggyüjtcrncnyt akkor is oda adtam volna, ha nem százezer forintot, hanem csupán huszadrészt, ajánlottak volna érte! Chester Frank Dyer homlokán kis redő mutatkozott. Hunyoritott egyet s azt kérdezte Értől, ugyancsak halkan: — Emlékszik ön arra a két darab kőre, melyek egymásba illettek? Ér Sámuel nem emlékezett. A konzul folytatta: — Tudja, a kettő együtt valamivel hosszabb lehet két méternél? Bizonyosan emlékszik, hiszen ön kérdezte, hogy ezt a két darabot miért cso magoljuk be olyan feltűnő vigyázattal ? — Igen, most már emlékszem ! Olyan hosszú kás horpadás volt rajtuk, felelt kissé vontatottan Ér Sámuel. — De azt nem tudja, hogy a horpadás mit ábrázol ? "— Ugyan mit! — szólt foghegyről Ér Sámuel. — Egy vízözön előtti óriás hüllő bóbitás fejé nek homorú megkövesülcsét. Tudja mi az a bóbi tás hüllő? — Bánom is éti, akármi! — szólt az ügyvéd némileg boszusan, mert érezte, hogy valami kel lemetlenség pattan ki a sok kérdezösködésböl. — Pedig aligha meg nem bánja, mert az egy ősvildgi sárkány lejének tökéletes formáját őrizte meg. Ehhez fogható régiség nincsen a föld ke- rekségén! Sárkánynak megkövesedett csontvázára akadtak már másutt is, de külső alakjára nézve 161- most is a mesére, meg a képzelődésre vagyunk utalva, mert a puha testű állat külseje nem maradt reánk, hanem elmállódott. Tudja mit jelent-ez? Ér Sámuel szó nélkül nézett a konzulra, ki még jobban rneghalkilott hangon mondta: — Azt jelenti, hogy a gyűjteménynek csupán ezt a két darabját megvettük volna Pierpont Morgan részérc, ha százezer forint helyeit egy milliót kért volna érte ! Ezzel Chester Frank Dyer barátságosan intett egyet, s mosolyogva beszállt a vasúti kocsiba. A vonat pedig füttyentett és elindult. Morier James meg Abár József integettek utána. Hanem Ér Sámuel előtt elsötétült a világ: egyet fordult maga körül és elvágódott. Megütötte a guta. Csak az esés zajára fordultak feléje a többiek és vették észre a szerencsétlenséget. A leány sikoltva borult a szederjessé vált arc fölé. A jenki rémülten nézte az eseményt. Abár József azonban nem vesztette el a fejét, hirtelen kigombolta Ér Sámuel mellényét és felszakitotta ingét. A fiskális tátogatott néhányat, de szemlátomást tűnt belőle az élet. Ekkor Abár Józsefnek eszébe jutott valami. Kivette zsebéből toll-kését, és mély szúrást csinált Ér Sámuel felső karján. Nem jött vér! Egy pillanat sem volt veszteni való. Még egyet vágott bele a karba, és az élettelen testet nyomkodni kezdte. Halis: KarbLinkiilüs . 11 162 Egyszerre kiszökkent a vér nagy sugárban és befecskendezte mindnyájukat, — Él még! kiáltotta Abár József. \' "> Rövid idő múlva Ér Sámuel csakugyan felnyitotta a szemét és lélekzetet vett. Az ülnök feszülten vigyázott. Mikor már elégnek vélte a vér kibocsájtását, szüksége volt valamire, mivel az eret elkösse. — Kisasszony adjon valami ruhafélét, amivel a kart elszorithatom, hogy a vérzést elállithassam! szólt l\'\'.r Rózsához. Csakhogy a leánynak az esze sem volt a helyén. Nem értette meg. Tehetetlenül állott Morier James-sel együtt. Az orvosi tudományban kontárkodó Abár József rémülten gondolt rá, hogy a beteg elvérzik keze alatt. Hirtelen végig nézett magán, aztán társain : van-e olyan ruhadarabjuk, mivel az eret elköt-hetné? Egyszerre rnegakadott a szeme a leány ruháján, melyen ott lengett a hosszú legényfogó. Fclin-dultan kiált a jenkire: — Tear off immediately the ribbon of teli girl\' dress! (Tépje le rögtön a pántlikát a leány szok nyájáról !) Morier James megértette a veszedelmet Késlekedés nélkül leszakította Er Rózsa ruhájáról a hosszú szalagokat, melyeket felhasznált Abár József a kar elkötésére. A művészi legényfogót véres pecsétek tették tönkre. 163 A műtétei után kocsit hozatott Abár József, és haza szállította Ér Sámuelt. A hirteleni érvágás megmentette ugyan a haláltól, azonban tel-jcs mozdulatlanságban maradt a teste, s há^ja szemét ki nern nyitja, halottnak lehetett volna tartani. ll* m A bogaras ember. Chester Frank Dyer elutazása után másnap kora reggel már a páter cellájában volt a jenki. Késedelem nélkül meg akarta kezdeni a magyar leckéket. Pál atya szívesen fogadta. Mindjárt nekifogtak a magyar nyelvnek. Sőt ha Pál atyának néha el kellett valahová menni, az amerikai okkor sem maradt el, hanem vele ment. A menet való pár percet is fölhasználta tanulásra. És ez így ment nap-nap után. Egyik délulán Morier James egy levelet vett ki tárcájából és a páternek átnyújtván, azt kérdezte : — Ismeri-e azt az urat, kinek a levél szól? Pál atya nézegette a címzést. Meglepetten mondja: — Hogyne ismerném ? Ö az uradalmi kor mányzó. Hogyan került a levél önhöz? Mért nem mutatta már előbb? 165 — Dolgom elvégzése előtt nem akartam sen kinek terhére lenni. Hogyan kaptam e levelet, annak külön története van. — Kíváncsivá tesz a levél históriára. Mondja el kérem. A jenki beszélni kezdett: — Mint Pierpont Morgan titkára megismerked tem Londonban Őrsi nevű dzsentlemennel. Ezt az urat Ér Sámuel megkérte levélben, hogy va lami nagy múzeum eladására hívja fel a gazdag emberek figyelmét. Egyszer aztán a klubban be szélgetés közben Őrsi ur nekem megemlítette a dolgot, minthogy tudta, hogy tanulmányaim köz ben régiséget kutatok Pierpont Morgan részére. — S igy került ön hozzánk Magyarországba ? — Igen. Az első beszélgetésre azonnal kijelen tettem Őrsi urnák, hogy elmegyek és megvizs gálom a muzeumot. — És szerencsésen meg is vásárolla ? — Ohó ! Előbb más is történt. Többször be szélgettem Őrsi úrral Magyarországról, melynek létezéséről csupán pár év előtt olvastam először. Őrsi úrtól sok érdekes dolgot tudtam meg. Őrsi Magyarországon valami pceri (pir) rangot visel- — Ölyanfélét. Ilitbizomány ura és e mellett még herceg is 1 Erősitgette a páter. — Hát én előttem érthetetlen volt ez a nagy méltóság; kivált mikor elmondta, hogy már huszonhét év óta állandóan Angliában lakik. 166 — Ugy van! — szólt Pál atya. — Sohasem jön haza. Láthatatlan mint az Isten. Csak a jöve delmet viszi el. Emiatt nálunk Láthatatlan néven emlegetik az eriiberek. De nem kérdezte, hogy miért nem látogat el hazájába ? — Hiszen megkérdeztem. Azt mondta, hogy az okot nem tudja megmagyarázni, mert megér tésére nem bir megfelelő szavakat találni az angol nyelvben. Arra a kérdésemre, hogy talán odahaza nincsen alkalmas lakása? ?— elncvette magái, s azt felelte: „Az éppen volna, talán nagyobb is. mint a mekkorában lakom itt Londonban!" Körül belül olyanfélct sejtetett, hogy hazájában igen nagy urnák kellene lennie, azért kényszerül Ang liában élni szegényesen. — Igazat mondott! — szólt a páter. — No, én az ellenkezőjét gondoltam. Őrsi meg sejtette a gondolatomat, mert védekezett . . . Morier James minduntalan abba hagyta a beszédet. Pál atyát pedig érdekelte a dolog, és azért folyton kérdezgetett, s majdnem fogóval szedte ki a jenki szájából a szavakat. — Aztán mivel védekezett a láthatatlan herceg? — Állítása szerint régi előkelő nemzetség sarja, s az ős-apja Atilla király egyik vezére Urs volt. Éppen ezért nem engedi a családi tradíció, hogy otthon koldus gyanánt éljen. — Ugy van ! bólintott a páter. — Dehogy van! Hiszen nem volt szegény! Megkérdeztem mennyi fizetése van, s azt felelte, 167 hogy az ő személyére évenkint egy millió forint van rendelkezésére, melyből Angliában eléldegél, de hazájában nem elég szolga fizetésre. Családjának többi tagja évenkint csupán ötvenezer forintot huz fejenkint. Abbeli kérdésemre, hogy hányan vannak, azt felelte: huszonkettőn. — Ugy van! mondta megint Pál atya. A jenki ránézett s azt felelte: — Nem tudom, hogyan van, de nagyon olyan formán beszélnek, mintha bolondot akarnának csinálni az idegenből! — Pedig mégis ugy van uram ! Az Őrsi her cegség hitbizoniánya szekvesztrum. alatt áll, s annyi járadékot húznak a családtagok! jelentette ki Pál atya. — Most értem ! Bérbe adták a birtokukat! kiál totta Morier James. — Szó sincs róla! Teljesen az övék a birtok, de azért csak sok év múlva kapják a kezükre. Előbb vagy hatvan millió forint adósságot kell kifizetni a jövedelemből I A jenki felugrott: — Hisz ezek fejedelmek ! — Koldusok, kik fejedelmek voltak, és majd fejedelmek lesznek! Mindketten hallgatásba merültek. Végül a páter ismét felvetette a kérdést: — Miért kapta tehát a levelet a Láthatatlan hercegtől, ha nem használta föl a régiség meg vásárlásánál V 168 — Mert nem azért kértem a levelet, hogy a muzeumot olcsóbban megvehesscm. Pierpont Mor- gannak nincsen szüksége protekcióra! Hanem, mert a magyarok közé akartam jönni, kik különös magukra hagyatoUságuknál íogva, meg az isme retlen nyelvük miatt {elköltötték figyelmemet. De mivel abban a hirben vannak a külföld előtt, hogy veszekedő népség, hál Orsi ur támogatását azért kértem ! — Bizony a külföld nem ismer bennünket! — Ugy van ! Pár év előtt még magam is csak annyit tudtam a magyarokról, hogy az ő királyuk volt Mátyás, kinek gyönyörű aranytálát megvet tem Pierpont Morgan részére. Aztán valami Rumi-féle hires magyar bilikomol, is sikerült meg szereznem. Ekkor ötlött először eszembe, hogy meg kellene ismerkedni azzal a néppel, melynek ilyen remek tárgyai vannak. Mikor aztán Őrsi úrral találkoztam, ő annyi érdekeset beszélt nem zete szokásáról, hogy megint kedvem kerekedett a különös néppel megismerkedni. Csak ekkor tudtam meg, hogy a magyar nép egészen más nyelvet beszél, mint a német. Vettem hát magyar grammatikát, hozzáfogtam a magyar nyelv tanu lásához. Most Pál atya vette át a beszéd fonalát. — Igazán örvendek, hogy akadt idegen ember, aki törődik velünk! Biztosítom, hogy sokkal több érdekességre akad nálunk, mint gondolná: Ez állításom okadatolására el kell mondanom, hogy 169 én foglalkozóin többi között a Babilonban felásott emlékek megfej lésével is. Ott a múlt homályából felmerült egy titokzatos ős-nép, mely szumir és rnég több más néven fordul elő, s mely eltűnt a később jövő med, asszír, káldi és egyéb nép forgatagában. E nép nyelvének egybeállítása közben a világ tudósai meglepő felfedezésre jutottak: arra, hogy az ős-nép nyelve az élő nyelvek küzül a magyarhoz hasonlít. — Micsoda? ámult a jenki. De a páter nem vette figyelembe a kérdési, hanem folytatta : A magyar nyelv szerkezete hasonló a szu-mirhoz. Tehát összehasonlító tanulmányt csupán a magyar nyelvben tehetünk. Már pedig ugy hiszem, mindenkit izgat az a gondolat, hogy élhetnek olyan emberek, kik az első emberek nyelvét beszélik! A furcsa beszédre a jenki azt felelte: — Ez a beszéd engem meglep! Mert én ma gam is foglalkoztam a csudálatos szumir néppel. Az igaz, hogy én inkább a külső dolgukat: az ős-nép építési módszerét, az emlékek stílusát meg a följegyzések megmagyarázását tanultam. Talán azért nem vettem észre a nyelvi rokonságot! — Értem ! Naivitásnak tartja mondásomat! Ehhez hozzá vagyok szokva, mert saját népem sem hisz annak valóságában ! Meg kell azonban jegyeznem, hogy én nemcsak a magyar népet tartom Ádám- lói származottnak, hanem a régi nemzetek nagy 170 részét. Sőt ilyenek nemcsak az eltűnt népek, hanem az élők közül a szuomi (finn), meg a török is. Aztán a Magor nép Indiában. 3 talán az orosz népek egyrésze is! ?- magyarázta Pál atya. — így nagyobb a valószínűség benne! De az a különös, hogy éppen a napokban hallottam Abár úrtól, mikép társtalanul van a magyar a világ népe között! Pedig eszerint mennyi rokona van ! Máskor majd beszélgetünk még az érdekes dologról! Most nézzük meg a kormányzót ! — monda a jenki. \' A barát megértette, hogy a jenki nem veszi komolyan az állítását. Kissé megsértődött. Abban-hagyta az érdekes magyarázatot, és azt felelte: — Rendben van a dolog! Még ma átadjuk a levelet a kormányzó urnák ! Elmentek a kormányzóhoz, ki amikor elolvasta a levelet, rábámult a jenkire. Volt ok a csudái-kozásra, inert a Láthatatlan herceg még soha sem parancsolta, liogy valakinek minden kívánságát teljesítsék, mint a jenki javára meglette ebben a levélben. Ez volt a tartalma: „Kormányzó Ur ! Levelem átadóját, Moricr James urat, amerikai tudós régészt, fogadja szívesen! Míg Magyarországban fog tartózkodni, addig az uradalom vendége lesz, és a vendéglátás a költségvetésben számolandó cl. Minden óhaját teljesítsék, sőt a régi kincstárt, meg a családi levéltárt is bocsássák rendelkezésére, ha tanulmányozni akarja!" 171 A levél elolvasása uláti rendkívül barátságosan beszélgetell vendégeivel a kormányzó, azaz, hogy csak Pál atyával, kit külön megkért: — Kedves szent atyám! Ön beszél angolul. Minthogy pedig ez az ur hercegünk vendége, azért jól kell magát nálunk éreznie, tehát nagy örömet szerezne nekünk, ha minden szabad óráját vele töltené, és az idegen urat szórakoztatná- Pál megígérte. Anélkül se hagyta volna el — tanítványát. Az uradalom késedelem nélkül gondoskodott vendégéről. Morier James minden ingóságát, mely tulajdonkép alig állott másból, mint egy láda könyvből, rögtön elhozták a vendéglőből, s elhelyezték a kastély legszebb termében. A jenkinek hat szobái bocsátottak rendelkezésérc. Akkora kényelem vette körül, hogy lépten-nyomon beleütközött valami hajdúba, vagy inasba, kiket az ő szolgálatára rendeltek. Az uradalmi cselédség annyira igyekezett eltalálni Morier kívánságát, hogy amikor egy Ízben kurta pipájára rá akarván gyújtani, azt mondta Gyuri huszárnak: „Mécs !" (matsch = gyújtó), hát a huszár késedelem nélkül odahozta az istállóbeli mécset. Morier pompásan rágyujihatoll a füstölgő lángnál. A kormányzó kiadta parancsban: „Kedvét kell keresni az amerikai urnák! Mert arra volt eset, hogy az Orsi hercegek milliókat kidobtak sem- 172 miért, de az még soha sem történt, hogy a családi kincstári, meg a levéltárt valakinek a rendelkezésére bocsátották volna !" Ennek következménye volt, hogy a kormányzónál olyan lakomát kellett Morier Jamesnak s vele együtt Pál páternek, mint elmaradhatatlan vendégnek, végig enni minden délben meg este, hogy mihamarabbi elpatkolástól lehetett tartani. A páteren kivül a kormányzó meghívta Abár Józsefet is vendégnek, hogy több ember legyen, kivel a jenki beszélgetni tud. Különben vacsorára ritkán jöhetett el Pál barát, mert az esti kimaradáshoz mindig engedélyt kellett kérni a provinciálistól. A lakomára mindig hivatalos volt néhány ur, ki a kártyapárti kiegészítéséhez volt szükséges. A jenki nem kártyázott, pedig az ő tiszteletére játszottak. Hanem hogy mégis figyelt a játékra, kitűnt abból, hogy pár nap múlva ámulatba ejtette Pál atyát azzal a mondással: — Fogadjunk tiz fontba, hogy az a kopasz ember fog legelőször káromkodni a kártya rosszasága miatt! A páter mosolyogva jegyezte meg: "\' ? — Sohase fogadok ! Hanem az evést azt győzte a jenki. Csakhogy utoljára mégis megsokalta. Azt mondta Pál atyának : — Szíveskedjék megkérni a kormányzó urat. hogy ne adjon mindennap lakomát! Hiszen a végén ki sem tudom fizetni a számlát! 173 — Ez már igy szokás nálunk! Fizetést meg agy sem fogadunk el érte! - szólta el magát a páter. — Micsoda ? Akkor itt valami visszaélés tör ténik ! Visszamegyek a vendéglőbe! szólt in dulatosan Morier James, és Gyuri után kiabálva, intézkedett könyvcinek elszállítása iránt. Pál atya rögtön elmondta a kormányzónak a rendkívüli dolgot. A derék ur nem akarta elhinni, hogy ilyen meglörténhetik, mire a páter elmon-dotia saját esetéi a tanítási díjról. A kormányzó gondolkozott, s végül azt mondta: — Kérem világosítsa föl Morier urat, hogy nyugton maradhat, mindent felfogunk számítani! Persze az uradalmi számadásban ! Hiszen nem engedhetem elmenni a herceg vendégét ! Csak igy lehetett a jenkit maradásra bírni. Mikor az élelmezés bőségét szintén előhozta a páter, hát arra a kormányzó azt telelte: — No már abból nem engedek! Még csak az kellene, hogy az uradalom vendége ne laknék jól! Majd akkor beszéljen Morier ur, ha még a hátralévő kilencven urodalmat is végig eile ! Hanem a jenki nem mutatott hajlandóságot, hogy a környékről eltávozzék és megnézze a többi urodalmat. Ellenben igazi vas akarattal tanulta a magyar nyelvet. Pál atya naponkint feladott neki egy csomó magyar szót. Morier James kisétált a városon kívül, és fönhangon m\'agolt, 174 amerre csak járt. Az emberek megálltak és mosolyogtak rajta: „Hiányzik egy kereke!" Ha valami ismeretlen megkérdezte, hogy miféle furcsa szerzet légyen az a magában beszelő alak, azt mondták: — A bogaras ember! Morier James azonban rá se liederitett senkire. Rendületlenül haladt kitűzött célja felé. Lankadatlan szorgalmával elérte, hogy rövid idö alatt beszélni tudott magyarul. Nem csoda, hisz első naptól fogva törte a magvar beszédet. Pál utasítása folytán egyik zsebében szótárt, másikban jegyzőkönyvet hordozott. A szótárban minduntalan megnézte a hallott szónak jelentőségét. Amit pedig nem értett meg, beírta a jegyzőkönyvbe. Pál atyának hozzátartozott a tanítási módszeréhez, hogy magyar könyvet olvastatott a jenkivel. Különösen olyan könnyebb fajta ifjúsági iratot. Ezenkívül utasította, hogy igyekezzék mindenkivel a napi dologról beszélgetni. És a szorgalmas tanítvány szóba ereszkedett mindenféle emberrel, kit útjába talált. Persze nem értette meg a közönséges szójárást, se pedig a könyvek nehezebb kifejezését, de ez csak fokozta buzgóságát. Tapasztalta, hogy Pál atyának igaza van: „A magyar nyelvet nem lehet hamar elsajátítani !" Különösen eleinte minden második szóra föl-világositást kért a pátertől. :m Kezdetben persze a fölvilágosiíást ilyenforma kifejezésekre kérte: Mit jelent ez: „a fűzfán íülyölő rézangyalát?" Vagy, mi az értelme ennek a mondásnak: „azt a kegyelmes sujjantását ?" Az elsöt még csak megmagyarázta Pál atya, hogy az nem más, mint hivatkozás a rézből való égi lényre, ki szájának időnkénti összecsucsoritá-sával fűzfán gyakorolja zenei tudását. De a másik káromkodással schogyse tudott megbirkózni, bár a veritek is kiverte az igyekezet miatt. A jenki megelégedve bólintott s azt mondta : — Jól van! Így kell lenni! Majd megértem utóbb, ha tökéletesen megtanulok magyarul! Később már nyelvtani furcsaságot szokott kérdezgetni Morier James. Például ezt: — Miért mondjuk: Rákóczi piros csizmájának nyomát a szél puha hóval borítja? s miért nem kell ugy mondani: pirosnak csizmájának nyomát a szél puhával hóval borítja ? Pál atya megfelelt: — Mert a magyar ősi-nyelv, mely a mellék nevet nem ragozza, hanem csupán a főnevet. Különös előszeretettel beszélgetett Morier James a szabadban dolgozó minden munkással. Gatyásnak hivta őket. És amikor a páter azt állította róluk, hogy ruhájuk azonos a világ legrégibb népének öllözetével, akkor a jenki bólintott, azt mondván: 176 — Alighanem igaza van! Néha figyelmeztették a jenkit, hogy kóborlása közben agyonüthetik, mire nyugodlan felelte : — A gatyás nép közt olyan biztosságban vagyok, mint az apámnál! A nadrágosokkal szemben pe dig vigyázok magamra! S megelégedetten néze gette kemény öklét. Egy alkalommal kint a szabadban Fogel Mátyással találkozott. Rövid beszélgetés után Fogel kitapasztalta, hogy a jenkinek olyan társra volna szüksége, ki vele csatangolna mindenfelé. Ezt az irnok felhasználta mellékes jövedelem szerzésére. Fölajánlotta szolgálatát illő díjazás mellett. Könnyen tehette, mert amióta Ér Sámuelt a guta megütötte, attól fogva az irodában annyit dolgozott, amennyit akart. Senki se parancsolt neki. Morier James az ajánlatra azt mondotta: — Rendben van ! Elfogadom! Ettől az időtől fogva Fogel Mátyással járta a vidéket. Figyelt mindenre. És kérdezett összevissza mindenféle tücsköt-bogaral. Egyszer ezzel a különös kijelentéssel állott elő: — A magyarok hibásan mondják: „fiz, liusz, harminc." — Miért? — kérdi Fogel Mátyás. — Mert a van és ven annyi mint tiz, tehát igy kellene mondani: egyven a tiz helyett, kettő- ven a húsz helyett, háromvan a harminc helyett! 177 Aminthogy a többit jól is mondjuk, igy: negyven, ötven, hatvan stb. Fogcl Mátyás ráhagyta : — Persze ! Magától értetődik ! A következő tanórán a jenki megemlítette a számolási furcsaságot. Pál atya gondolkodás nélkül megadta rá a magyarázatot: — Tudja-e, miért számolnak igy a magyarban? Mert a magyar az ősidőben hetes számrendszert használt, s csak később vette át a tizes számítást. És ez bizonyíték arra, hogy a hetes szám szent lehetett a magyaroknál! — Biz ez valószínű ! — felelte a jenki. Mire a páter még merészebb állítást kockáztatott meg: — Keleten máig is élnek sok ezer év clöttről megmaradott szekták, melyeknél szent a hetes szám, és semmiféle szertartási nem teljesítenek hét tag jelenléte nélkül. — Ugy van! — erősiti a jenki. — S tudja-e miért van ez meg a magyarnál ? Morier James nem tudta. Pál atya tehát kénytelen volt tovább magyarázni : — Mert a magyar nyelv jórészben megmara dót!, a mai napig ősi formájában, s a hetes szám rendszernek azért van meg a nyoma ! — De hát van-e még valami a számoláson kiviil, ami megerősíti azt, hogy a hetes szám a magyaroknál alkalmaztatott? — kérdi a jenki. Mnlis: Kartnmkulus 12 178 No hiszen jótól kérdezte! A páter gondolkodás nélkül egész rakás dologgal állt elő : — A hetes szám fontossága történetünkben igen sokszor feltalálható. Mikor mostani hazánkba, a hét víz országába érkeztek őseink, akkor króni káink szerint hét nemzetségből állott a magyar nemzet, s azért hét vezérük volt. Sőt a rokon besenyő meg a kun népnek is szintén hét vezére volt. De a későbbi időben is előfordul a hetes szám különös ereje. Az eskü súlyosabb voltára nézve emliti a kuruc ének a hétszeres hitre letett esküt. A hizclkcdő emberre máig is azt mondjuk: hétrét görbül. Sőt más is bizonyítja, hogy a hetes számnak valami különös jelentőséget tulajdonítot tak a régi magyarok. Mert a honfoglaláskor Mun kács várának elfoglalása után első cselekedetük a2 volt a krónika szerint, hogy m ég építettek hat várat. Vagyis hét várra volt szükségük. Szeren (Puszta szeren) hét dombot emeltek a hét vezér tisztele tére. Mindez csak megerősíti, hogy a magyar a világ legrégibb népe! . ; A jenki hallgatott. — Hát azt tudja-e, — folytatta Pál atya, — hogy a legrégibb népnek nyelve az a szent nyelv, melyből a később jövő összes népek átvetlek az Isten neveket, a varázs szavakat, meg n hetes szám misztikus szentségét? A jenki vállat vont: — Lehet, hogy ugy van ! 179 E nemtörődés annyira bántotta Pál atyát, hogy nem folytatta tovább az érdekes eszmecseréi. Egyik délután azzal rontott be Pál atya cellájába a jenki: — Mit jelent: „Isten jó nab?" — Nem nab az, hanem nap! — mondja a páter. — Hát legyen nap! És mit jelent? Pál atya készségesen megmagyarázta a kifejezést. — Isten jó nap, ez a nép köszöntési formája. Ehelyett mondja: Adjon Isten jó napot! Külön ben pedig mind a három szó Isten neve, kit az ősök Istennek, Jónak, Napnak neveztek! A jenki mosolyogva helybenhagyta: : .? — Az bizony meglehet! Minthogy pedig Fogel Mátyás napról-napra szcmtelenebbül használta ki a jenki gavallérságát, azért gondoskodni kellett az eltávolításáról. Mert már ilyenfonna számlákat mutatott be Morier Jamesnél kifizetés végett: „Számla Morier James ur részére folyó hó 22. napjáról: Járkálás a szőlömunkások között ... 3 frt. Ugyanakkor értekezés a magyar számrendszerről 3 frt. Szabó Jánost ajánlották tehát neki uj kisérő-nek. Ez legalább megbízható, tisztességludó ember. Morier James azt mondta, hogy nehezére esik elbocsátani az egyetlen magyart, ki pénzt fogad 12* 180 el szolgálatáért. Mégis fölfogadia Szabó Jánost, ki ez által könnyű és jól díjazott napi foglalkozáshoz jutott. Ezentúl tehát Szabó Jánossal kóborolt a jenki szerte-szét a vidéken. Mindenütt akadt valamire, amit fontosnak talált. Elment pásztorok közé. És pompás eszközöket szerzett azoktól. Persze majdnem ajándékba kapta az érdekes tárgyakat, meri legfölebb dohányt fogadtak el értők. Egyiktől kapott fából való olyan gyújtó kátulát, melynek oldalára huszár van vésve, ki annyira vágtat, hogy mentéjének ujja csak ugy röpül utána, és aki meztelen kardot tart a jobb kezében. Mindenki tudja, hogy mit jelent az a íarag-vány, mert alá van vésve: „Mcggyün Kossuth Lajos !" Másiktól cifrázott dohánytartót kapott, melynek csodálatos módon sehol se volt varrása. Harmadiktól bika szarvából faragott művészi sótartót szerzett. Sőt szert tett olyan ostor-nyélre is, melynek cifrázata szikvizes üveg ólmával voll beöntve. Negyediktől kapóit ősi tüzgerjesztö szerszámol: acélt, kovát, meg taplót. És még számtalan tárgyat szedett össze könnyű szerrel a jenki, amelyek közül egyik érdekesebb volt mint a másik. Mindezeket a fölséges tárgyakat azután gondosan elhelyezte szobáiban. 181 Egyszer Pál atya elvitte Leányegyházára búcsúra a jenkit, meg a kísérőjét Szabó Jánost. Pál atya elvégezte a misézésl, s délután együtt kóboroltak mind a hárman. Mikor a bábos sátorok között járkáltak, Moricr James egy különös alakú botot látott meg valami pásztor féle ember kezében. Figyelmesen nézegette. — Miíéle bot lehet az ? — kérdi. Szabó János odanéz, és egyszeriben felvilágosítja : — Az nem más, mint cifra-bot. Pásztorok szok ták készíteni. Majd szólok a gazdájának, hogy mutassa meg ! Szabó kérésére a legény szívesen oda nyújtotta botját: — Tessék csak nézzék meg! Aztán büszkén hozzá teszi: A magam faragása ! — A boton kigyó tekeredik végig, melynek feje a fogantyúnál van, és almát tart a szájában. Az egész egy darab fából van kifaragva. Morier nézegeti, majd felkiált: — A paradicsombeli kigyó! Milyen mesteri munka ! Megvásárlóm! Mi az ára V Pál barát elmondja a jenki vevő szándékát. Csakhogy a bot gazdája azt feleli: — Nem eladó ! Morier szomorkodik. Nagyon szeretné a szép tárgyat. Ezt látván Szabó János, újra beszédbe ereszkedik a legénynyel. Kéri: „Adja el a botját, 182 hiszen faraghat másikat. Ez a messze földről való ur igen megbecsüli és az árát megfizeti!" — Nohát oda adom ingyen ! - mondja a le gény, és odanyujtja a botot. Csakhogy az ajándékozás ellen meg a jenki tiltakozik. — Nem fogadhatok el ingyen ilyen gyönyörű munkát! — Hát adjon érte az ur amennyit akar! — egyezik bele a bot tulajdonosa. Most van ám megakadva a jenki! Nem tudja mennyit adjon. Habozva súgja Szabó Jánoshoz: „Mit gondol, elég lesz kétszáz forint?" Mire Szabó azt feleli: „Ezt a dolgot majd én elvégzem vele!" Szabó pár szó után kiegyezett három forint árban. — Adja át a pénzt, és fogjon vele kezet, mert ez így szokás minálunk ! — mondja a jenkinek. Morier kiíizeti a bot árát, és boldogan nyújtja kezét. Az eladó nagy csattanással belevág a tenyérbe, és megszorítja azt mondván: „Hát csak hordozza az ur jó egészséggel! Most pedig igyuk meg az áldomást!" — Hát persze! Áldomás dukál a vételhez! Miután ezt a lényeges adás-vevési kelléket Pál atya megmagyarázta Moriernek, mindannyian be ültek a csárdába: és fccerunl magnum Aldumás. Ezzel a vásárlás szabályszerűen el volt intézve, Morier elvitte a botot. 183 Az áldomás után egy kicsit bámészkodtak a korcsma udvarában. A kocsiszínben cigányok húzták a talp alá valót. A környék legénysége pedig táncolt, és duhajkodott. Mikor aztán megtörtént, hogy az egyik legény kivette a másiknak a kezéből a táncosnőjét, hát Szabó János tisztában volt azzal, hogy itt rögtönös elégtétel-adás lesz. Azért azt mondta : — Menjünk innen ! — Miért mennénk\'! — kérdi a jenki, rábá mulva Szabó Jánosra. — Mert itt baj lesz mindjárt! — hangzott a rejtelmes válasz. Csakugyan ! Még mielőtt bővebb felvilágosítást nyert volna a jenki, a kocsiszínből kiabálás hallatszott : Megszűrt! Fogjátok meg! "? .; A lefőzött legény tudniillik megkéselte a másikat, s aztán elillant a táncosok közül. Persze nagy kavarodás történt. A megszűrt legényből bugyogott a vér, mig a sebet össze-varta a jegyzőtől előhívott körorvos, kit rendes lakóhelyéről az előrelátó jegyző iderendelt a bucsu napjára. Ne mondhassák, hogy rossz a közigazgatás ! Az orvosi műtétei után a legényt haza szállították. Útközben azt kiáltozta: — Megállj sógor! Téged még lepedőben visz nek haza, akkor is, ha mind a hét Isieri téged segít! 184 Pál atya szeme ragyogott, mikor kiáltotta: — Hallották ? A hét Istent emlegette ! Íme az ösi származás eltagadhatatlan bizonyítéka! Hisz Erek meg Ur városában kiásott minden szentély a hét Istennek tiszteletére épült! A jenki szótlan maradt. Később azonban azt kérdezte : — Vájjon mi okból mondották sógornak a késelő legényt? Erre Szabó János felelt meg: — Mert a bicskázó suhanc sváb volt! Nálunk németet hívják sógornak ! Szóval Morier James uton-utfclen gyarapította ismeretét. Sőt külseje is átalakult. Egyszer azt mondta : „Külsőnk is legyen olyan, mint a magyaroké!" Es megnövesztette a bajszát. A soká borotvált helyen olyan bajusz szálak meredeztek, hogy láttukra a tüskés borz is elbújhatott volna szegy enletében. A jenki bizonyos népszerűségre tett szert. Persze nem az urak között, hanem a közönséges népnél. A dolgos emberek mindegyike szívesen elegyedett szóba vele: „Becsületes ember, csak bogaras kicsit!" dicsérgették a háta mögött, — és vidáman füstölték a tőle ajándékba kapott dohányt, szivart. A jenki szinte állandóan vidéken kujtorgott, s az uradalomnak nem sokat alkalmatlankodott. 185 Pedig a kormányzó minden találkozáskor megkérdezte, hogy nincs-e valami kívánni valója ? Morier James utóbb csak a fejét rázta. Nehezére esett kimondani mindig azt az egy szót: „nincs!" így teltek hetek meg hónapok különféle tapasztalatban. Most már azt is megtette Morier James, hogy hálni sem járt haza, mert olyan messzire kalandozott Szabó Jánossal. Lassankint az intelligens emberek is meggyőződtek arról, hogy Morier Jamesszel nincsen minden rendben. Maguk között nem is hittak másként, mint ahogyan a köznép elnevezte: — „A bogaras ember". . ? . . ? ? " \'.\'?-)?? XIII. Ér Sámuel feltámadása. Sok hónap múlt cl a jenki tanulása közben. Éa az egész idö alatt Er Sámuel ágyban feküdt. A gutaütés minden tagját megbénította. Csupán szempilláját tudta mozdítani. A szerencsétlenség fölött napok számra sirán-kozott Ér Rózsa. Egyedül ő volt, aki igazi szeretettel vonzódott a rideg emberhez. Az is igaz, hogy az ügyvéd kérlelhetetlen volt ugyan mindenki iránt, de egyetlen leányától sohase tagadott meg semmit se. A szélütött ügyvéd irodája részére gondnokot rendeltek, s vagyonát összeírták. A leltározó bizottságot nagy meglepetés érte: az összeírásnál a pénzes szekrényben néhány értékpapír meg kisebb-nagyobb összegű betétkönyv között olyan takarékpénztári könyvre akadtak, melyre százezer forint volt betéve. Az eladott régiség ára. Az ügyvedet általában gazdag embernek tartották, de azért ilyen vagyonosnak senki 187 sc hitte. Megállapodtak abban, hogy a szívtelen emberek hamar gazdagodnak. A betétkönyvet hatósági őrizet alá vették, s aztán lassankint megszűnt beszéd tárgya lenni Ér Sámuel sorsa. Kezdetben meglátogatta néhány oszlopos ember, ki félt tőle. De lassankint elmaradoztak. Látták, hogy tehetetlen az egykori irgalmatlan ember, tehát magára hagyta mindenki. Sőt egyszer eljött Abár József is. S e látogatáskor érezte meg, hogy szereti Ér Rózsát, mert ottléte alatt alig tudott közönséges dolgokról beszélni megindullsága miatt. Persze a világért se nyilatkozott volna, mert még azt hihetnék, hogy pénzért akarja elvenni a gazdag leányt. Többet nem is merészelte meglátogatni, mert attól felt, hogy kompromittálja Rózsát. De mégis akadt valaki, aki nem hagyta el. Senki sem találná cl, hogy ez az egy férfiú Soóghor Gyuri volt. Az arany-gyerek akárhányszor bement a székvárosba, sohasem mulasztotta el fölkeresni Ér Sámuelt. Odaült a mozdulatlan ember mellé s vidám történetekkel mulattatta. Szívességét a leány szokta megköszönni apja helyett. Néha megesett, hogy Er Rózsa éppen sétáját végezte a kertben, mikor Soóghor Gyuri megjött Ilyenkor az arany-gyerck először a kertbe ment, ott kettősben elbeszélgetett Rózsával, 5 csak azután ment föl a lcánynyal együtt Ér Sámuelhez, mikor már a sétának vége lett. Megtette azt is 188 az ő szemtelen szeretetreméltóságával, hogy az apának azt mondta Rózsa jelenlétében: „Nern-csoda, ha valami huz ehhez a házhoz: mert itt van a vármegye legszebb lánya, ki amellett a legvagyonosabb is!" Eleinte nem tudták, hogy kellene bánni a szélütött emberrel. Később azonban fölhasználták a szempilla mozgathatóságát a megértés eszközéül; a beteghez szóltak valamit, — rendesen kérdés alakjában, s ha kétszer mozdította meg szempilláját, az igeni jelentett, a szem lehunyása pedig a nem jele volt. A jel-beszéd által némi rendességbe jöhetett a beteg ápolása meg a szórakoztatása. Rózsa a nap nagy részében az ágy mellett ült. Mindenféléről beszélt apjának. Naponkint megkérdezte azt is: „Apám megmondjam, hogy mit főzünk ebédre?" És Ér Sámuel igen pillantására aprólékos gazdaszszonyi dolog elbeszélésével szórakoztatta apját. Mikor pedig meghozták a napi hírlapot, akkor azt kérdezte: „Ugy-e. felolvashatom az újságot apám ?" Ks az igen pillantásra felolvasta neki a napi hírlapot. Aztán azokon a napokon, melyeken nem kuj-torgott valahol, bejött Fogel Mátyás, az írnok. Ö mindenféle hivatalos ügyről tartott előadást. A perekre nézve nem adhatott az ügyvéd utasítást, de legalább tájékozódott egyik másik ügy mibenlétéről cs gondolkozhatott róluk. 189 Ezenkívül a mádmázel is mindennap odatilt egy órácskára a beteg mellé. Es beszelt. Beszélt mindenféle tarka dolgot szédilő összevisszaságban. A mozdulatlan ember mulalság gyanánt vette ezt is, mert megértették vele, hogy ezalatt Rózsának egészségi okból a kertben kell járkálni friss levegő szivása végett. ftjjelenkinl pedig egy fogadott ápolónő szunyó-kált a beteg mellett levő szobában, hogy szükség esetén rendelkezhessék. lir líózsa előtt mindjárt bezáródott a külső világ, amint nagy lányuyá lett. Azonban a váratlan csapás okozta fájdalom lassankint csillapodott, de e helyett valami ismeretlen vágyakozás ütött sátort szivében. Az arany-gyerek mindig vidámságot hozott Rózsának. Sőt egyébként is gondoskodott szórakoztatásáról. Olvasnivaló könyvvel látta el a leányt, ki ekkor ismerkedett meg Jókai hatalmas hőseivel, meg a költők szerelmes lovagjaival. Naponkénti magános sétáján Rózsa kutatva nézegetett szét a kert bokrai között. Mintha várt volna valamire; maga sem tudta mire. A szomorúság komolyabb kifejezést adott arcának, termetét nyúlánkabbá tette, s általában emelte ifjúi szépségét. Az a híre keletkezett, hogy legszebb leány a vármegye területén Persze a sok pénznek is része volt ebben a híresztelésben. A környék összes orvosa mind kipróbálta tudományát, hogy a szélütött gazdag embert lábra 190 állítsa. De nem tudott segíteni. Néhány orvos pedig őszintén kijelentette, hogy a gyógyulás egyedül Istentől várható. F.z a nyilatkozat nem sok reménynycl biztatott, már csak azért sem, mert az ügyvéd sohasem állott valami jó lábon az Istennel. Már az egész család beletörődött a változtat-hatatlanba. Tiz hosszú hónap múlt el igy egyformaságban. A tizenegyedik hónap egyik délutánján az történt, hogy Er Sámuel néhány tagolatlan hangot hallatott, s ugyanakkor mintha nagy erőltetéssel megmozdította volna lábát. Egyszerre csak felült ágyában, és azt kérdezte a mellette locsogó mád-mázeltöl: — Hol van Fogel Mátyás ? A mádmázel annyira megrémült, hogy hirtelen becsukta folyton kerepelő száját, és kiszökött az ajtón. Rózsa éppen rendes napi sétáját végezte kertjükben, mikor a mádmázel hozzárohanl, s azt kiáltotta : „Jeszszus Mária!" Nagynehezen megértvén Rózsi a csodálatos eseményt, rögtön futott édes apjához. Ér Sámuel még mindig ült az ágyban. Lánya örvendetes kiabálását mintha nem is hallaná, újra azt mondta : — Fogel Mátyás hol vany Küldjétek ide! Addig mig elökeritették az írnokot, Ér Sámuel fel akart kelni az ágyból azért, hogy felöltözködjék, és dolga után lásson. 191 Csakhogy nem tudott egyetlen lépést sem tenni. Tizenegy hónap alatt elszokotl a járástól, s most újra kell megtanulnia. Mihelyt megjött Fogel Mátyás, azt kérdezte a főnök az írnokától: — Ugy-e, a maga nevére vettük meg a régi séget? . . - — Igen. — Siessen tehát, és azonnal vegye ki az árve rési jegyzőkönyvet hiteles másolatban! — Ma már nem lehet, mert félóra múlva vége a hivatalos órának. --- Nincs lehetetlenség! kiáltotta Ér Sámuel ingerülten. — Röglön fusson az irattárnokhoz, és Írassa le hivatalos órán kívül a jegyzőkönyvet! Fizessen a lemásolásért két forintot, és azután külön fizesse meg a hitelesítéshez szükséges bélyegeket. Akármilyen későn végez, jöjjön be hozzám. Fogel Mátyás eljárt a dologban, és folyton azon tépelődött, hogy az ö fukar principálisa miért lett egyszerre ilyen adakozó ? Már este volt, mikor meghozta az iratot. És akkor Er Sámuel megint kérdezett valami különöset az írnoktól: — Hogyan tudhatnánk meg a vevőnek, Pier- pont Morgannak a rendes lakásátV Fogel Mátyás furcsa arcán mosoly nyoma mutatkozott, mikor azt felelte: 192 — Hiszen misem könnyebb ennél! A milliomosnak titkárja, ki eljárt az adás-vevésben, máig sem utazott el, hanem néprajzi kutatással bajmolódik itt minálunk! Ettől megtudhatjuk! Ér Sámuel betegségének hosszú ideje alatt szünet nélkül egy tárgyról gondolkozott: „hogyan lehetne Picrpont Morgant arra kényszeríteni, hogy a ré-. giség árát egy millió forintra fölemelje?" Ilyen fogas kérdés erős fejtörést okoz még olyan furfangos embernek is, mint amilyen Er Sámuel volt. Tiz hónapon keresztül hiába hányt-vetett meg minden elképzelhető módot. Egyik sem biztatott sikerrel. Most végre rátalált a dolog nyitjára, és abban a pillanatban oly erősen felindult, hogy önkény-telén erőfeszítéssel fölkelt az ágyból, és megszólalt. Egyik izgalom megbénította, a másik talpra állította. Szándéka megvalósításához mindenek előtt szükséges volt megtudni, hogy hol lakik Picrpont Morgan vevő fél. Pert fog ellene indítani. Magában már úgyis elhatározta, hogy felgyógyulása után nagy lakomát fog csapni. Most a mulatság éppen jó alkalom lesz, hogy megtudja a jenkitől a tröszt király pontos lakását. Addig pedig magát fölmenteti a gondnokság alól, és a betétkönyveket visszaadatja. Haladék nélkül hozzáfogott a szándéka megvalósításához. Behívatta leányát, és szokatlan parancsot adott neki: — Pár hét múlva mulatságot adok íölgyógyu- lásom örömére. Addig megerősödöm, Meghívjuk a vármegye minden nevezetes emberét, s főkép el ne felejtsük meghívni Morier Jarnesl! Hózsa bámult. Azt kérdezte: — Miért adunk mulatságot, édes apám ? Ér Sámuel megölelte leányát. Máskor nem szokott ilyent cselekedni. Majd tréfásan felelt: — Hadd tudja meg a vármegye, hogy te eladó leány lettél! Rózsát zavarba ejtette az apja beszéde. Többet nem kérdezősködött, hanem hozzálátott a mulatságra való előkészülethez. A lakoma napján F.r Sámuel szobái tele voltak vendéggel. Soóghor Gyuri is megjelent, bár kissé megkésve érkezett. Egy bokréta rózsát hozott a házi kisasszonynak: „Rózsát a Rózsának !" bókolt a leány előtt, s odavetőleg megjegyezte: „Az egyik lovam kidőlt a város végén, mert a mai napra kitűzött közigazgatási bejárást olyan későn végeztük be, hogy ugyancsak vágtatni kellelt! De azért mégis megérkeztem kellő időre!" Különben a vendégsereg egy részét a kíváncsiság hozta oda, hogy a fukar ügyvéd vendéglátásának rendkivüliségét élvezze. A vendéglátó gazda különös figyelemmel foglalkozott a jenkivel. Szívesen beszélgetett vele, s nagy kerülővel óvatosan megkérdezte tőle : Halis: Karbunkulus 13 194 — Ugyan hol is van Pierpont Morgan lakása? Felelet helyett kiment a jenki a szobából. Ér Sámuel azt hitte, hogy ez az ördöngös jenki belelátott a kártyájába. Pedig Morier James csupán a másik szobában hagyott felsőkabátját kereste meg, abból kivette tárcáját, és Ér Sámuelnek egy névjegyet nyújtott át azt mondván: — Erre rá van nyomva Pierpont Morgan lakása. Legalább nem felejti el! Az ügyvéd a névjegyet megköszönte, s azt mondta: — Csak tessék hozzám fordulni, bármi tekin tetben szívesen teszek viszont szolgálatot! A jenki helyeslőén intett a fejével, s azt válaszolta: — Köszönöm az ígéretet! Mindjárt használatba is veszem. Arra kérem, hogy leányát adja fele ségül Abár Józsefhez! Ér Sámuelt majdnem megint baj érte, annyira meglepődött. Gúnyolódva kérdezte: — Igazán? Mit gondol? Jó lenne? Ugy tudom, a kérőnek nincs vagyona ? Morier -Tamcs komolyan vette a dolgot: — Éppen egymásnak valók ! A leánynak van elég vagyona, a férfi pedig becsületes, iparkodó ember, kinek szép jövője van. E házasság bol dog lesz! Különben én nem vagyok kérő, de az a fiatalember gyámoltalanabb szerelmes, hogy- sem feleségül merje kérni az ön leányát, hát csupán barátságból teszem! 195 — No majd meggondoljuk, mit csináljunk! — szólt Ér Sámuel, és többet nem beszéltek a házasságról. Egyébként a lakoma a szokásos módon folyt volna le, ha a Dél-Vidék törekvő szerkesztője kitűnni nem akart volna Ér Rózsa előtt, és szavalni nem kezdi: „Egy gondolat bánt engemet!" Az evés meg a borozás nagyban való élvezetétől hangos vendégsereg éljenzése, vagy más okozta-c, de annyira megzavarta az az egy gondolat a szerkesztőt, hogy három Ízben is visszatért arra a helyre: „Ott essem el én . . ." Bizonyosan el is esett volna az általános derültség között, ha a házi kisasszony tapsolni nem kezd. F.z volt Ér Rózsa első szereplése a nyilvánosság előtt. Kissé belepirult, mert arra gondolt, hátha nem cselekedett illendően, azonban csakhamar látta, hogy az ő kezdésére, mint valami jeladásra az egész vendégsereg tapsol, és éljenez. A vidám zajban aztán a szavalás szépen elmaradt. Csakhogy ezzel a vendégek figyelme művészi élvezetre irányult, s most már a házi kisasszonyt kezdték ostromolni, hogy zongorázzon valamit. Ér Rózsa kérdőleg nézett apjára, kinek intésére aztán zongorához ült, és magyar nótát játszolt. Egyszerre kiáltás hallatszik: „Halljuk Abár Józsefet! Halljuk Balog Ádám nótáját\', énekeljen Abár József. 13* 196 Soóghor Gyuri kiabált. Csupán ő tudta, hogy Balog Ádám nótáját szokta valamikor énekelgetni önkéntes korában Abár József. A többi vendég is halljukkozni kezdett, s mindannyian zajongva követeltek a kuruc nóta éneklését. Az ülnök nem sokat kérette magát, hanem oda állt Rózsa mellé, és a zongora kiseret mellett férfias kellemes hangon énekelte: . ? Fakó lovam a Murza, , Lajta vizét megússza, Bécs várába futtatom, ? . • A császárt megugratom. A vegén valaki azt kiáltotta: (később ugy rémlett Abár József előtt, mintha főnöke, az árvaszéki elnök lett volna,) — „Újra! Halljuk még egyszer!" Mire Abár József ismét elénekelte Balog Ádám nótáját, és utána még kivágott egy másik csu-folkodó kuruc nótát. Ezt: Ó te csodálatos német! Hogyan íössem le a képed, , Rozsdás tobákos orroddal, Poloncsapott kalapoddal? -. . ? Huncul német, ,. : ? . Selma német! — — — Egy kis jelenet is történt Hózsa meg Abár József között. Ugyanis amig az ének után az arany-gyerek harsányan kiáltozta; „Fölséges volt! 197 Éljen a két művész!" Rózsa azalatt hallkan azt mondta az ülnöknek: — Már azt hittem, hogy egész este ide se jön mellém ! Abár József zavartan elpirult. Rózsa pedig folytatta: — Persze magától ilyen figyelmesség nem telik ki ! Lássa, példát vehetne a szolgabirótól, ki agyonhajtotta egyik lovát, csak hogy kellő időben itt lehessen a virággal! — Elég lelketlenség! —? szólta el magát Abár József. Mire Ér Rózsa durcásan magára hagyta az udvariatlan lovagot. Különben pedig a rebelis nótát rettenetes éljen-zés követte. Ilyenfélét kiabáltak: „Micsoda! Hisz ez nagyszerű egy magyar!" „Krdemes volt megválasztani!" Össze-vissza ölelték az ülnököt, és valamennyien cokipoharat ittak vele. Az eredmény az lön, hogy Abár József meglehetősen becsipett állapotban indult útnak Soóghor Gyurival, ugy reggel tájban. Csakhogy nem tért haza. Az aranygyereknek nem akaródzott lefeküdni, s jókedvű kurjongatás közben bevonult Abár Józseffel a kávéházba. Az éjszakai füsttől szagos kávéházban szerencsésen pajtásra is találtak. Az egyik billiárd asztalon feküdt valaki, kit persze rögtön fölkeltettek, és akiben a kántort ismerték fel, Csatlós Imrét. 19S Az örök-szomjuságtól gyöiárt férfiú felnyitotta szemét, és azt rebegte: Adjon knikebájnt!" Azonban a kávés rákiáltott: — „Ilyen ember ne parancsoljon, mint maga! Nálam: Geld spricht!" A kántor meglapult a rendreutasitásra; hanem az arany-gyerek ugy fölháborodott a kávés durvaságán, hogy ráförmedt: ..Rögtön hozzon tizenkét knikebájnt, mert ugy fölrúgom, hogy meg se áll a hetedik menyországig." Mire a kávés szaladva hozta meg a kívánt italt, és íutás közben ilyeniclét mondott: „Ez már beszéd! Hiába mindjárt meglátni, ki az igazi ur!" A jókedvű gyerekek iddogáltak a gyalázatos italból, és számtalanszor eldanolták a kuruc nótát. Ilyen íölséges hangulatban miért ne billiárdoz-tak volna? Tekéztek bizony! És olyan lyukat hasítottak a zöld posztóba, hogy csupa gyönyörűség volt látni! Közben vidáman hadouáztak, s amint ilyenkor szokásos: a dákótól bezuzódott egyik ablak-üveg. Maguk se tudták ki ütötte be tulajdonkeppen. A kávésnak szive repesett örömében: „Ezek aztán uri emberek!" Szóval mulattak az ifjak. Abár József talán sohase volt ilyen csucsos kedvében. Társai célszerűnek látták haza kísérni, világos reggel, mert az ülnök ur nagyon cifrázta a lépést, s mikor az ágyba feküdt még akkor is dudolgatta a Murza fakó dicséretit. 199 Másnap olyan rettentő fejfájásra ébredt föl Abár József, hogy nem tudott hivatalba menni. Pedig éppen most hozott valami hivatalos Írást a vármegye egyik szolgája, ki látván a gyötrődő beteget, minden szó nélkül az iratot az asztalra helyezte. Ér Sámuelnek pedig másnap első dolga volt leányának megmondani: — Kérőd akadt Rózsa! Egészen újfajta kérő, ki őszintén tudtomra adta, hogy családalapítás végett szüksége van a te hozományodra. Még pedig nagy összegű hozományodra ! Rózsa elpirult kissé. Izgatta az első megkerctés. A hozományra való figyelmeztetésből kitalálta, hogy ez a kérő nem lesz az igazi. Tréfásan azt kérdezte : — Aztán ki volna az a hires gavallér? Ér Sámuel rekedten krákogott, mely nála a nevetést pótolta. Művészi szünet után felelte: — Az a gavallér Abár József! Az életmentő követeli a jutalmat! Engem életre hozott, meg követeli tehát, hogy keservesen szerzett vagyo- nom az övé legyen! No, a leányomat is elveszi, — ráadásnak! Rózsa elhalványodott a rettentő beszédre. Szótlanul kimenl. Ennyi romlottságot\' nem gondolt a férfiakról. Arról az egyről pedig sohasem hitte volna, hogy ilyen rossz legyen! Soóghor Györgynek pedig első dolga volt, hogy az agyonhajszolt ló helyett másikat szerezzen. 200 Bemutatott a katonai hatóságnál egy hivatalos bizonyítványt, melyet a járási állatorvos irt arról, hogy a kérdéses ló ebben meg ebben a bclsö betegségben hullott el. Ez alapon kérte, hogy mentsék fel a ló árának megfizetése alól, és adjanak másik lovat. Katonáéknál azonban nem megy könnyen az ilyesmi. Ott szabályosan kell csinálni mindent. Nem fogadták el a bejelentést, hanem felülvizsgálták — az orvosi bizonyítványt. És mikor a szigorúan teljesített felülvizsgálat rendben találta az ügyet, csak akkor mentették fel Soóghor Györgyöt a ló árának megfizetése alul. És azután adtak neki másik lovat. Sok utánjárásba került a kincstári négyes kiegészítése. Valami gyámoltalan ember bizonyriyal nem tudta volna kijárni. 1 |
