* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)
| 268.5 MB | |
| 2023-01-10 11:51:54 | |
 | |||||||
Nyilvános  799 | 717 | Rövid leírás | Teljes leírás (7.93 MB) | NAGYKANIZSA VÁROSI MONOGRÁFIA I. NAGYKANIZSA Városi monográfia I. kötet ISBN szám: 963 03 3635 9 Ö 963 03 3636 7 I. kötet Nagykanizsa Monográfia I. kötet Műszaki szerkesztő: Brenner Árpád Kiadja Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata Felelős kiadó: Dr. Kereskai István 1994. Első kiadás 1. utánnyomása Kanizsai Nyomda Kft. — Felelős vezető: Brenner Árpád NAGYKANIZSA Városi monográfia Első kötet Nagykanizsa 1994 írták: Lektorálták: Német nyelvre fordítók: Dr. Cseke Ferenc Gyulai Ferenc Dr. Horváth László Dr. Szőke Béla Miklós Dr. Vándor László Dr. Lovász György Dr. Balázs Ferenc Dr. Szabó István Dr. Patek Erzsébet Dr. Bóna István Dr. Kubinyi András Dr. Molnár Katalin Pröhle Henrikné Dr. Straub Boldizsár Angol nyelvre fordítók: Bartosiewicz László Bassa László Giuglielmo Rachel Szendrey Tibor Szerkesztették: Dr. Béli József majd Dr. Rózsa Miklós és Dr. Rózsáné dr. Lendvai Anna TARTALOMJEGYZÉK* Dr. Kereskai István Nagykanizsa Megyei Jogú Város polgármestere ELŐSZÓ 9 Dr. Cseke Ferenc: NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TERMÉSZETI VISZONYAI II Gyulai Ferenc: DÉL-ZALA NÖVÉNYVILÁGA 43 Gyulai Ferenc: DÉL-ZALA ÁLLATVILÁGA 65 Dr. Horváth László: NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TÖRTÉNETE AZ ÚJKŐKORTÓL A RÓMAI KOR VÉGÉIG 83 Dr. Szőke Béla Miklós: A NÉPVÁNDORLÁS KOR ÉS A KORAI KÖZÉPKOR TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN ÉS KÖRNYÉKÉN . . 143 Dr. Vándor László: KANIZSA TÖRTÉNETE A HONFOGLALÁSTÓL A VÁROS TÖRÖK ALÓLI FELSZABADULÁSÁIG . . . 215 MUTATÓK. . . 425 * Részletes tartalomjegyzék a 456-458. oldalon INHALTSVERZEICHNIS* Dr. István Kereskai: Bürgermeister der Stadt Nagykanizsa mit Komitatsbefugnis VORWORT 9 Dr. Ferenc Cseke: DIE PHYSISCH-GEOGRAPHISCHEN VERHÄLTNISSE VON NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG 11 Ferenc Gyulai: DIE VEGETATION VON SÜD-ZALA 43 Ferenc Gyulai: DIE TIERWELT VON SÜD-ZALA 65 Dr. László Horváth: GESCHICHTE VON NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG VOM NEOLITHIKUM BIS ZUM ENDE DER RÖMERZEIT 83 Dr. Miklós Béla Szőke: GESCHICHTE DER VÖLKERWANDERUNGSZEIT UND DES FRÜHEN MITTELALTERS IN NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG 143 Dr. László Vándor: GESCHICHTE DER STADT NAGYKANIZSA VON DER LANDNAHME BIS ZUR BEFREIUNG DER STADT VON DEN TÜRKEN 215 REGISTER 425 * Ausführliches Inhaltverzeichnis s.S. 459-461 TABLE OF CONTENTS* Dr. István Kereskai Nagykanizsa Principal County City Major PREFACE 9 Dr. Ferenc Cseke: NATURAL CONDITIONS OF NAGYKANIZSA AND ITS ENVIRONS n Ferenc Gyulai: FLORA OF SOUTH-ZALA 43 Ferenc Gyulai: FAUNA OF SOUTH-ZALA 65 Dr. László Horváth: THE HISTORY OF NAGYKANIZSA AND ITS SURROUNDINGS BETWEEN THE NEOLITHIC AND THE ROMAN PERIOD 83 Dr. Béla Miklós Szőke: HISTORY OF THE MIGRATION PERIOD AND THE EARLY MIDDLE AGES IN NAGYKANIZSA AND ITS SURROUNDINGS 143 Dr. László Vándor: THE HISTORY OF KANIZSA FROM THE MAGYAR CONQUEST TILL THE TOWN''S LIBERATION FROM TURKISH OCCUPATION 215 INDEXES 425 * Detailed table of contents on pages 462, 463 and 464 ELŐSZÓ Nagykanizsa első tudományos igénnyel megírt monográfiáját tartja kezében a tisztelt olvasó. Több. városismertető kiadvány megjelenése után, a kanizsai vár török uralom alól történt felszabadításának 300. évfordulójára készülve merült fel a monográfia kiadásának gondolata. A terv napjainkra vált valóra. Az első kötet tartalmazza a természeti környezet leírását és a kezdetektől a vár 1690-ben történt visszafoglalásáig terjedő többezer évet öleli fel. Az egyes tanulmányok összefoglalója német és angol nyelven is olvasható. Köszönetet mondok mindazoknak, akik megírták és megjelenését elősegítették. Múltunk feltárása természetesen nem fejeződhet be. Kívánom adjon ez a munka újabb inspirációkat a további kutatáshoz, múltunk alaposabb megismeréséhez! A monográfia elsősorban a szakembereknek szól, de a város múltját megismerni kívánó minden érdeklődőnek ajánlom szíves figyelmébe! Nagykanizsa, 1993. október 25. I Nagykanizsa Megyei Jogú Város polgármestere Dr. Cseke Ferenc NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TERMÉSZETI VISZONYAI I. FÖLDTANI FELÉPÍTÉS ÉS A FELSZÍN KIALAKULÁSA i. Földtani felépítés Nagyon változatos és keletkezésükben egymástól jól elkülöníthető medenceüledékek képezik a mai zalai táj aljazatát. Feltárásuk azoknak az olajkutató fúrásoknak köszönhető, amelyeket százával mélyítettek a 30-as évektől. Az alábbi összefoglalás a Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat geológusainak kéziratban lévő elemzése alapján készült és a legújabb eredményeiket tükrözi. A belsőerők okozta változások nagyobb területűek annál, hogy csupán Nagykanizsa közvetlen környezetére szorítkozhatna a vizsgálatuk. Dél-Zala földtani fejlődésének története szorosan kapcsolódik a távolabbi környezetéhez és elválaszthatatlan Észak-Zalától és Dél-Somogytól. Az orogén fázisok alapján különíthetők el a szerkezeti emeletek. A prekambriumba sorolt metamorfitok a bajkáli oro-genézis idején keletkeztek. Ezeket a képződményeket a dél-zalai fúrások nem érték el. Barcs környékén a neo-gén üledékek aljazatát alkotják és földgázt tárolnak. A variszkuszi orogenézis idején az ún. Balatonvonal mentén gránit nyomult az idősebb metamorfitok közé. A magas hőmérsékletű magma újra meta-morfizálta a palákat. (Ez a gránit a távoli Velenceihegységben felszínre is került.) Az újpaleozóos-alsókréta emelet már komoly szerepet játszik a szénhidrogének keletkezése és tárolása tekintetében, így alaposabb elemzés tárgyát képezi. Az észak és dél-zalai fúrásokból összerakható a teljes újpaleozóos-alsókréta üledékciklus rétegsora. A me-zozóos rétegsor Észak-Zalában észak-alpi, Dél-Zalában - azaz Nagykanizsa tágabb térségében - dél-alpi (Bükk-hegységi) típusú. A felsőpermben kezdődik a Thetys-üledékgyűjtő kialakulása, a terület süllyedésével. A legidősebb képződményeket (vöröshomokkő, aleurolit) az újfalui, a semjénházi és a dióskáli fúrásokban tárták föl. Az üledékek vastagsága helyenként eléri az 1000 métert. Különbözik a többitől a dióskáli összlet fordított szerkezeti helyzete, ahol a vöröshomokkő felül van, s a transzgressziós jellegű agyagos-dolomitos-anhidri-tes üledékek pedig alul. A transzgresszió a triász karni emeletében teljesedik ki. A nori és a raeti képződmények már kismérvű regressziót jeleznek, ami az üledékgyűjtő elsekélyese-désében nyilvánul meg és az ókimmériai orogén következménye. Az észak-zalai részmedencében ekkor rakódik le nagyvastagságban az a nori dolomit, amely fontos szénhidrogéntároló képződmény. Dél-Zalában a triász kori karbonátos üledékek Sávolyon kőolajat, Patron és Liszón széndioxidot tárolnak. A triászból üledékfolytonossággal következnek a jura rétegek. Eleinte sekélytengeri mészkövek rakódtak le, majd nyílttengeri pelites-kovás anyagok, s végül újra sekély tengeri karbonátos kőzetek. A délzalai részmedencében Zalakaros és Táska környékén találunk jura üledékeket. Az alsókréta rétegek ugyancsak folyamatosan fejlődtek ki a jurából. Területünkön csupán a Nagytilaj 2-es és Nagylengyel 358-as fúrásban található, és ott eróziós felszínre települt. Az alsó- és felsőkréta időszak fordulóján kipattant ausztriai orogenézis nagy változásokat okozott. Becslések szerint a Bakony-Mecsek közti távolság negyedére zsugorodott. A térszűkülés nyugat felé fokozódott. Ugyancsak az ausztriai orogén eredményeként újult fel, illetve alakult ki a három nagy szerkezeti vonal: a Balaton-vonal, a Gyékényes-Szenta-Kaposvár vonal, valamint a Somogyudvarhely-Szigetvár vonal. Irányukban nagyhosszúságú áttolódások keletkeztek. Létrejött még néhány kisebb feltolódásos szerkezet is: Inke-Pátró vonalától északra, Budafától délre, valamint Észak-Zalában Nagylengyel déli és északi oldalán. (Ezek a kisebb szerkezetek esetleg fiatalabbak is lehetnek!) Felsőkréta-paleogén időszakban kiemelkedett a zalai terület, s ennek nyomán lepusztult a mezozóos üledékek nagyrésze. A denudációs időszakot követően a szenon emeletben kialakult epikontinentális medencében újra üledékképződés kezdődött. Észak-Zalában a több száz méter vastag üledékösszlet túlnyomó része két kifejlődésből áll: kezdőtagja a rudistás mészkő, amely Nagylengyelben a kőolaj fő tárolókőzete; zárótagja az Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai észak-zala i mezozóos eredetű kőolajok egyik fontos anyakőzete, az inoceramusos márga. Dél-Zalában a Bagola I. és a Gyékényes I. fúrásokban tártak fel agyagos-homokos felsőkréta üledékeket. Ezek kifejezetten partközeli sekélytengeri eredetű anyagok. Egy rövidebb ideig tartó kiemelkedés (larami oro-gén) után az alsóeocéntói újabb tengerelöntés következik, zömmel Nummuliteses mészkőképződéssel. Észak-Zalában csak Nagylengyel környékén találtak - vulkánitokat is tartalmazó - eocén üledékeket, de Dél-Zalában egyáltalán nem fordulnak elő. A felsőeocénban a vulkanizmus erőteljes. (Az andezit vonulatok ÉÉK-i irányban nyomozhatok a Velencei-hegységen keresztül!) Ezzel a vulkanizmussal kezdődik az újabb térszűkülést okozó és ennek nyomán Észak-Zalát kiemelő pireneusi orogén fázis. A térszűkülés nyomán egyrészt újabb áttolódások, árkok és gerincek keletkeztek, másrészt a nyomóerő keltette feszültségek hatására ÉNY-DK-i irányú harántvetők jöttek létre (olajcsapdák!). Az oligocén során az egész Zala szárazulat. Az általános lepusztulás anyagai nyugat, illetve délnyu-i. ábra. Mélyszerkezeti viszonyok Dél-Zalában. (Szerk.: Bardócz Béla) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 15 gat i irányban eltávozhattak, mert oligocén üledékeket nem találtak itt. A neogénen belül az alsómiocén üledékek csak nyomokban kerültek elő a dél-zalai fúrásokból. A kárpáti üledékciklusban, az időszak elején kialakult három kisméretű üledékgyűjtő (tengeröböl) -Lovászi-Budafa-Oltárc; Bajcsa-Belezna-Inke; Ta-rany-Nagyatád-Kadarkut-Lábod-Mecsek - feltöltődött sekély tengeri üledékekkel. Az időszak vége felé''újabb andezit és riolit kitörés jelzi a stájer orogén fázis kezdetét. A terület kiemelkedik és a hatalmas nyomóerő újabb térrövidülést okoz a régi szerkezeti vonalak mentén. A 2-3000 méter vastag plasztikus üledéktömeg ennek hatására felboltozódik, és létrejön a lovászi, budafa-oltárci, az inkei és a nagykorpád-kadarkúti gerinc. Az andezit és riolit vulkanizmus vonulatokat hozott létre Szenta-Kaposvár mélyszerkezeti vonal mentén. Hasonló vonulat keletkezett Letenye-Nagyrécse-Nagyszakácsi irányban is. A vulkanizmus hosszan tartott és északkelet felé tolódott térben és időben. A bádeni-szarmata időszakban a kárpáti emelet végén a korábban kiemelkedett és pusztulásnak indult területek is lesüllyedtek. A süllyedékbe nyílttengeri üledékek, elsősorban pelitek és karbonátok képződtek. A miocén üledékgyűjtő a bádeni időszakban éri el a legnagyobb kiterjedését Zalában. A bádeni végén és a szarmatában regressziós folyamat kezdődik. Az öböl elgátolódik, a vize kiédesül, majd a tenger jórészt feltöltődik és a szárazulattá vált terület pusztulásnak indul. A szarmata rétegek tartalmazzák a kis beleznai mező kőolajkészletét. A pliocén üledékciklusban az attikai orogenézis okozta nagyméretű süllyedés a miocén korit meghaladó tengerelöntést eredményezett. A kialakult alsópannoniai üledékgyűjtő rétegössz-letére a klasszikus hármas tagozódás a jellemző. Az alsótagozatban a peremeken márga-mészmárga, a mélyebb részeken homokosabb üledékek képződtek. A középső tagozatban kőolaj - és földgáztelepeket tartalmazó homokköves-márgás kőzetek rakódtak le (Lovászi, Budafa). A felsőtagozat túlnyomórészt márgából áll. Az alsópannon végén a rodáni mozgások hatására újabb térszűkület következett, amely felboltozódást, valamint újabb ÉNY-DK-i, illetve ÉÉNY-DDK-i irányú harántvetőket eredményezett (Budafa, Lovászi, Vétyem, Ortaháza, stb.). A mozgások hatására ágakra szakadt a tenger és a vizük fokozatosan kiédesedett. A felsőpannoniai időszakban az előzőnél kisebb üledékgyűjtő-medence alakult ki. Az üledékösszlet kezdetben beltórendszerű (lignitcsíkok), a végén a süllyedés fokozatosan lelassul és a beltórendszer feltöltődik a peremekről szállított hordalékkal. Ennek megfelelően az alsó rétegek agyagosabbak, a felsők homokosabbak. A pannoniainál fiatalabb üledékek nagyobb vastagságban az azóta is süllyedő területeken halmozódtak fel. Ilyen az Őrség közepe, a Mura és a Dráva völgye. 2. A mai felszín kialakulása A kelet-zalai úgynevezett meridionális völgyek mai ismereteink szerint komplex genézisűek, de még koránt sem tekinthetjük lezártnak a terület felszínfejlődése körül kialakult vitát (Pécsi 1986). Ezért egy rövid és nagyvonalú áttekintést adunk a korábbi legfontosabb elképzelésekről, majd bővebb ismertetést a terület részletes kutatási eredményeiről. Lóczy (1913) a meridionális völgyek keletkezésével kapcsolatban elvetette az egyszerű vetődés feltételezését. Abból indult ki, hogy a völgyek oldalán egyforma magas a perem, tehát azok árkos süllyedéssel keletkezhettek. Cholnoky (1918) megállapította, hogy a völgytalpak és a gerincek szintkülönbsége nagyjából 90 méter körül van, ezen kívül a völgyek sokhelyütt egészen összeszűkülnek és völgyi vízválasztók találhatók. Ezért: „tektonikus vonalak mentén keletkezett szélbarázdák"-nak tartotta a völgyeket. A hasadások mentén szita szerű horizontális elmozdulások történtek és az ilyen módon összezúzott anyag a defláció útján távozott. A völgyek tehát tektonikus szélbarázdák, a hegyhátak maradékgerincek. Szerinte a lösz a mozgás után telepedett le a magasabb gerincek szélárnyékos lejtőin. „Terasszerű" képződményeket is felfedez a völgyekben, ezeket azonban a hajdani hatalmas szélbarázda fenékszintjének tekinti. Az alaktani formálódást pedig a későbbi folyóvízi erózió bevágó munkája idézte elő. Albert Penck (1909) a völgyeket szélbarázdáknak, a dombokat fosszilis hosszanti dűnéknek tartotta. Az Ős-Duna és mellékvizei átfolyásának a nyomát is látják a meridionális völgyekben. A fent említett sokágú folyó a Dráva-völgy süllyedéke felé tartott (Szádeczky-Kardos 1938 és Sümeghy 1953). Terepasztal-kísérletek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az észak-déli völgyirányok a Duna hordalékkúpjának fejlődése során jöttek létre, valamint az azokat keresztező árkok is. A tektonika nem játszott szerepet a felszín kialakításában (Kádár 1960). A geológiai kutatások közben felfedezték a kőolaj-tartó szerkezeteket, s ez ráirányította a figyelmet a belső erők szerepére. Előbb gyűrődéseket ismernek föl a felsőpannoniai rétegekben (Vendl 1921). Ezután nyugat-keleti boltozatokat és teknőket találtak a mélyben (Pávai Vájna 1943). i6 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai Bizonyítéko k kerültek elő a Keszthely-Gleichen-bergi vízválasztó hátság kiemelkedésére (Ferenczi 1924)-A törésvonalak mentén függőleges elmozdulásokat is feltételeztek (Kretzoi 1936). Az 1930-as és 1940-es évek morfológiai vizsgálatai elvetették a pliocén sivatag feltételezését, a defláció elsődleges szerepét (Bulla 1962). Szerintük a tektonikus hatás is gyenge volt, bár a fővölgyeket tektonikusán preformáltnak tartották. A Keszthely-Gleichenbergi vízválasztó emelkedésével, annak a déli lejtőjén a Dráva felé konzekvens vízfolyások indultak. Tehát a hátság emelkedésével hozzák kapcsolatba a terület fölszabdalásának a folyamatát. A későbbiekben teraszokat is feltételeztek a fővöl-gyekben, amelyek kizárólag finom anyagból épülnek fel, s amit az 1950-es évek elején sikerült igazolni (Lovász 1956). A legutóbbi idők kutatásai alapján az alábbi fejlődéstörténeti kép rajzolódott ki (Lovász 1975). A felsőpannóniai tenger a felsőpliocén időszakra feltöltődött, a vize kiédesült és lassan tóvá alakult. A nyugatról és északról előrenyomuló hordalékkúpok a víztükröt lassan a mai Dráva süllyedéke felé szorítják. A szárazulattá vált enyhe lejtésű felszínen az Ős-Rába és az Ős-Mura kalandozott, miközben aprókavicsból álló takarót terített szét. Ez a kavicstakaró a Zalától északra vastag, a területünkön vékonyabb. Ma a legmagasabb dombtetőkön találkozhatunk a felszíni foszlányaival. A későbbi általános kiemelkedés miatt a többi lepusztult a pleisztocén során és a sekély medencék aljazatában halmozódott fel. Az ópleisztocén során a zalai terület emelkedik. Ennek lassúsága eleinte még nem zárta ki az átfolyó vizeket, csupán bevágódásra késztette őket. A közel egyenletes felsőpliocén térszín magasságkülönbsége ezek után is kicsi, de már megkezdődött a völgyképződés széles laposok formájában. A jégkorszaki klímának megfelelően a lejtők tömegmozgásai egyre fontosabb felszínalakító tényezőkké váltak. A középpleisztocén során alapvető változások kezdődtek. A további emelkedés következtében megszűnt az átfolyó vizek uralma. A Mura és a Rába fokozatosan a mai helyére húzódott, és megkezdődött az elhagyott hordalékkúpok pusztulása. Ezzel Zala kiemelkedett, egyben elkülönült a környezetétől és önálló fejlődésnek indult. Az epirogenetikus emelkedésen kívül az észak-déli irányú vetők mentén szerkezeti mozgások történtek a kelet-zalai területeken. A szerkezeti vonalak irányában és a lejtésviszonyoknak megfelelően a Mura és a Zala völgye felől megkezdődött a Principália- és a Szévíz, valamint azok mellékvölgyeinek a kialakulása. A völgyek kitakarítását főleg a helyi vizek eróziója végzi. Ugyancsak a középpleisztocén során kezdődik a Felsőrajktól a Muráig húzódó 4-5 km széles Principális-völgymedence besüllyedése is. Az újpleisztocénben felgyorsultak a lepusztulási folyamatok és a szerkezeti mozgások. Továbbra is jellemző a lassú emelkedés. Kialakult a korábban még csak formálódó Principális-völgymedence, melynek az újpleisztocén kori süllyedése elérte az 50-60 métert. A Principális és a Sárvíz völgyközi hátsága Felsőrajktól délre lealacsonyodott és délre billent. Nagykanizsánál már csak egész alacsony szigetek jelzik a jelenlétét. A nagymérvű süllyedés Nagykanizsától délre nem véletlen, mert az észak-déki irányú Principális-völgymedencét ÉK-DNy-i irányban - a kialakuló balatoni medencével párhuzamosan - egy széles süllyedek keresztezi, ami a Murától Nagykanizsán és Zalakomá-ron keresztül húzódik 10-15 km szélességben. Előidézője az a hatalmas áttolódás, amely a mélyben alatta húzódik. A süllyedek alacsony területén gyengébb a felszabdalódás, így az egyenletesebb felszín terjeszkedési lehetőséget biztosít Nagykanizsa számára. A két süllyedek felerősítette egymást, és az így keletkezett mocsár védelmezte hajdan Kanizsa híres várát. Az erőteljesen besüllyedt Principális-völgymedence erózióbázisul szolgált a mellékvölgyek számára. Ezek a völgyek lepusztították a magasszintek kavicstakaróját és a völgymedencében halmozták fel (2. ábra). Nagykanizsa Zala 2. ábra. A Principális-völgy geológiai hossz-szelvénye (Szerk.: Lovász György) 1. iszapos homok, 2. futóhomok, 3. kavicsos homok, 4. pannóniai alapkőzet Ugyanez a süllyedek vonzotta magához a Szévíz déli mellékvizeit, és tolta északra a gyengébben süly-lyedő Zala vízgyűjtőjének rovására a völgyi vízválasztót. Ebben az időszakban vastag vályogos-löszös üledék települt a dombtetőkre és az oldalakra. A pleisztocén folyamán jelentékeny teraszképződés is volt. A legidősebb teraszra települt a nagykanizsai vasútállomás és Palin község, az alluvium fölött kb. 12 méter magasságban. A középső terasz Nagykanizsánál a vasútállomás alatt látható kb. 5 méter magasan az alluvium fölött, de ezen van az újudvari vasútállomás is. Az alsó terasz Nagykanizsánál kb. 2 méteres teraszszigetek formájában látható, ilyen teraszszigetre épült hajdan a vár is. ''. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 17 Eze k nem igazi teraszok (Lovász 1975), mert anyaguk lerakásában és kiformálásukban a folyóvízen kívül más erők is résztvettek (3. ábra). A holocénban is folytatódik a völgymedence süllyedése. Eredményeként az elhalt mocsári növényzetből 3. ábra. Domblábi felhalmozódással és folyóvízi akkumulációval, illetve erózióval kialakított terasszerű újpleisztocén felszín általánosított felépítése. (Szerk. Lovász György) 1. homokos, iszapos fluviatilis üledék, 2. vályogos lösz, amelynek alja lejtőtörmelékkel kevert, 3. pannóniai homokos alapkőzet tőzeg keletkezett. Nagykanizsa körül csak kisebb sávokban található, de észak felé Zalaszentmihály-Pacsa vonalában, ahol a Balaton meghosszabbításában keletkezett széles árok keresztezi a meridionális völgyeket, vastag tőzegrétegek keletkeztek. A holocén meleg-száraz ún. mogyoró időszakában a völgy talp magasabbra kiemelkedő homokdombjain mozgásba lendült a homok. A dombok legszebb kifejlődésben Homokkomárom-Hosszúvölgy térségében találhatók, de számottevőek Nagykanizsától délre Be-lezna környékén is. Szélbarázdás-maradékgerinces, helyenként garmadabuckás formák is kialakultak. Az utóbbi évszázadokban maga az ember is alakította a felszínt az erdőirtásaival, a földművelő munkájával, a vizek lecsapolásával, az építkezéseivel, stb. II. ÉGHAJLAT 1. Napsugárzás és felhőzet Nagykanizsa az ország délnyugati részén fekszik. A város feletti évi legalacsonyabb napállás december 22-én 20° 02'', a tavaszi és az őszi nap-éj egyenlőség idején 43° 32'', míg az évi legmagasabb június 22-én 67° 02''. Az országon belüli déli fekvése ellenére a napsütéses órák száma 1800-1900, ami ugyancsak elmarad az Alföld középső részének a 2100 óránál magasabb napfény tartalmától. Ennél 14%-al kevesebb. Ez a hátrányos helyzet vonatkozik - a növénytermelés számára annyira fontos - tenyészidőszak (IV— IX. hónap) napsütésére is, amely nem több 1300-1400 óránál, míg az Alföldön 1500 órán felüli értékeket mérnek. A tenyészidőszaki veszteség valamivel kisebb (11%) az alföldihez képest. Az év legnapfényesebb hónapja a július 270-280 órával. A december csupán 60-70 órás napsütést élvez a rövid nappalok és a túlzott felhőzőttség miatt. Decemberi napsütéses órák száma mindössze 24%-a a júliusinak. A napsütéses órák kisebb száma hátrányt jelent a napfényigényes növények természete esetében (pl. szőlő, barack). Az előnytelen helyzet legfőbb oka az országban is jelentős mértékű borultság. A borult napok évi száma (a felhőzet 80%-nál nagyobb) 100-120. A felhős napok száma meghaladja a derültekét (1. táblázat). A Dunántúl nyugati pereme és a Kisalföld képezi az ország legborultabb térségeit. Itt a borult napok száma mintegy 20%-al meghaladja Nagykanizsáét, ugyanakkor az Alföld közepe hasonló százalékkal napfényesebb. A téli félév rendszeres délnyugati felsiklási frontjai következtében november és február között gyakoriak a ködök Nagykanizsán. A tenyészidőszakban viszont a széles völgytalpakon keletkező kisugárzási köd a gyakori. A ködös napok száma elérheti a negyvenet is (2. táblázat). 1. táblázat. Derült és borult napok átlagos száma. (Nagykanizsa, 1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV IV-IX. 2,9 4,4 5,i 4,8 5,7 Derült napok 5,7 7,5 9,4 8,9 5,9 2,8 2,6 67,7 42,0 14,6 10,7 8,7 7,9 6,5 Borult napok 5,i 4,i 4,0 5,8 9,5 14,2 16,0 107,1 33,4 2. táblázat. A ködös napok átlagos száma. (Nagykanizsa, 1940-54) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV 4,5 2,3 1,8 0,7 1,4 0,9 0,9 2,9 5,o 5,9 5,i 6,5 37,9 18 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai A nyári évszaki ködök zömét helyi tényezők alakítják ki, mint pl. a domborzati viszonyok, a terjedelmes és vizenyős Principális-völgymedence. A magasabb dombtetőkön jóval kisebb a köd valószínűsége, mint a völgyekben. Csupán az ország hegyvidékei és a folyóvölgyei ködösebbek Nagykanizsánál. Viszonylag szerencsés a város üzemeinek az elhelyezkedése, mivel az uralkodó ÉK-DNY-i szelek csak kisebb mértékben terítik a lakónegyedekre a füstködöt okozó szennyezett levegőt. 2. Hőmérséklet Nagykanizsa a 10,2 C°-os évi átlagos hőmérsékletével az ország hűvösebb tájai közé tartozik. Ennél alacsonyabb értékeket a hegyvidékeken, az északnyugat felé nyitott Kisalföldön, illetve a Nyírségben mértek (3. táblázat). Zala megye melegebb részén helyezkedik el Nagykanizsa. Egyedül Keszthely és a Balaton környéke részesül magasabb hőmérsékletben. A hőmérséklet évi járásának jellege keveset tér el az országostól. Januárban a szárazföldi eredetű száraz és hideg légtömegek elárasztják az egész Kárpát-medencét. Nyomukban felszakadozik a felhőzet és erősebb lesz a kisugárzás. A kihűlt és a néha hóval borított talaj már elvesztette a korábbi (késő őszi) meleg tartalékait. Nagykanizsa és környéke ekkor az ország legenyhébb területeihez tartozik, mivel az Adria és a Földközi-tenger felől érkező enyhe és párás levegő itt érezteti a hatását legerősebben. Ezért alakul ki északkelet felé a vízszintes hőcsökkenési gradiens az országban. Februárban még jobban érvényesül a tengeri légtömegek hatása. A hó már gyakran elolvad, a felszín lassan felenged. A havi középhőmérséklet 1,5 C°-ot növekszik januárhoz képest. Márciusban ugrásszerűen nő a havi középhőmérséklet (5,1 C°). Jelentősen felerősödik az Atlanti-óceán felől érkező ciklonok beáramlása, s az általuk okozott felmelegedés végleg eltünteti a hóta-karót. Áprilisban jelentékenyen növekszik a fölmelegedés, s az előző hónaphoz viszonyítva 4,8 C°-al magasabb a havi középhőmérséklet. Májusban tovább tart az intenzív fölmelegedés (5,0 C°), a sarki eredetű hideg levegő időszakos beáramlása ellenére (fagyos szentek). Nagykanizsa és környéke ekkor már elveszítette azt a hőtöbbletet, amelyet az ország belső és keleti területeivel szemben élvezett. Júniusban a felmelegedés üteme kissé mérséklődik, a beáramló hűvös óceáni légtömegek hatására (3,3 C°). Július a legmelegebb hónap. Gyakori az óceáni légtömegek betörése, s emiatt az előző hónaphoz viszonyított hőmérséklet-emelkedés üteme tovább gyengül (2,0 C°). Mindezek következménye, hogy Nagykanizsa környéke hazánk leghűvösebb területei közé tartozik. Augusztusban már túljutott a havi középhőmérséklet a tetőponton és megkezdődik a lassú lehűlés. A középhőmérséklet csökkenése csupán 1,0 C°. Szeptemberben a lehűlés fokozódik (4,0 C°). A földközi-tengeri légtömegek beáramlása fokozatosan elhal és bizonyos kiegyensúlyozódás jön létre az óceáni és a kontinentális légtömegek között. A csapadék tovább csökken. Az enyhe, napfényes időjárást a hónap vége felé „vénasszonyok nyarának" nevezi a népi megfigyelés. Október elején tart még a kellemes derült idő, de a nyártól örökölt meleg rohamosan csökken a gyengülő és rövidülő besugárzás nyomán (5,4 C° hőcsökke-nés). November az ősz végét jelentő hónap. Folytatódik az előző hónap erőteljes lehűlése. Az 5,4 C°-os csökkenés a besugárzás rohamos visszaesésén kívül, a sarki eredetű légtömegek betörésével kapcsolatos. Némiképp enyhíti a korán jött hidegeket a rendszeresen beáramló nedves mediterrán levegő, s ez jobbára csak itt az ország délnyugati részén érezteti hatását. Eredményeként fordulat következik a hőmérséklet országos eloszlásában. Nagykanizsa a Dél-Alfölddel és Baranyával együtt a legenyhébb térségek közé kerül újra. December hónapban a legkisebb a napsugarak beesési szöge, a legalacsonyabb havi középhőmérséklet azonban mégis késik egy hónapot. A kedvező időjárá- 3. táblázat. Havi és évi középhőmérsékletek Magyarországon és Zala megyében. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa - 1 ,0 0,5 5,6 10,4 15,4 18,7 20,7 19,7 15,7 10,3 4,9 1,0 10,2 Sopron - i , 3 0,2 4,8 9,6 14,5 17,6 19,7 18,9 15,3 9,7 4,2 0,5 9,5 Nyíregyháza - 3 ,o - 1 , 1 4,5 10,1 15,8 18,7 20,7 19,7 15,6 9,9 4,i - 0 ,4 9,5 Szeged - 1 ,2 0,6 6,3 11,4 16,8 20,0 22,3 21,4 17,5 II,9 5,9 i,4 11,2 Zalaegerszeg - 1 ,2 0,5 5,5 10,5 15,4 18,6 20,6 19,5 15,6 10,2 4,9 o,9 10,1 Lenti - 1 , 7 - 0 ,1 5,2 10,0 14,9 18,2 19,9 18,9 15,1 9,9 4,8 0,7 9,6 Keszthely - 1 ,0 0,7 6,0 10,9 15,9 19,0 21,1 20,3 16,5 10,9 5,3 1,0 10,5 Dr Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 19 s i helyzetet a gyakran beáramló enyhe és páradús óceáni légtömegek okozzák, amelyek mérséklik a kelet-európai anticiklon hidegét. Következésképp a hőmérséklet csökkenése némileg lelassul (3,9 C°). Az összehasonlításból kitűnik, hogy a hőmérséklet ingása országos viszonylatban a kisebbekhez tartozik. Ennél kisebb csak az Alpok nyúlványainak a területén, illetve a középhegységek közvetlen környezetében mérhető (4. táblázat). 4. táblázat. A hőmérséklet ingása. (1901-50) Nagykanizsa 21,7 °C Zalaegerszeg 21,8 °C Sopron 21,0 °C Pécs 22,7 °C Szeged 23,5 °C Nyíregyháza 23>" °C A léghőmérséklet abszolút maximumainak és minimumainak atlagaival, illetve ezek ingásának mértékével is lehet jellemezni egy terület kontinentalitását. Az eddig említett kiegyenlítettség olyan szélsőségeket is hordoz, amely a mezőgazdaságot keserves körülmények közé juttathatja. Az ingadozás mértéke azonban kisebb az Alföld szélsőségeinél (5. táblázat). meleg advekcióval. A hűvös nyár összefügg a hosz-szabb ideig tartó esős-zivataros időjárással, azaz a hűvös légtömeg advekcióval. A két szélsőség különbsége 23,2 C°. Érdemes megvizsgálni a hőmérséklet tenyészidő-szakra vonatkozó értékeit is, mivel a mezőgazdaságot alapvetően befolyásolja. Ötven év átlagában végzett számítások szerint 16,7 C° (IV-IX. hónap) - kevesebb az alföldi értékeknél - a mezőgazdaság előnyére. Az országos hőmérsékleti adatok 1-2 C°-os eltérései jelentéktelennek látszanak. Ez azonban csak külsőség, mert ha megvizsgáljuk ezeknek a csekély eltéréseknek a hatását egyéb gyakorisági értékekre, már jelentősebb különbségeket észlelünk (6. táblázat). 6. táblázat. Hőmérsékleti határértékek gyakoriságai. (1901-50) Nagykanizsa Zalaegerszeg Csongrád Nyíregyháza Téli nap 24 23 29 34 Fagyos nap 95 94 91 110 Nyári nap 7i 66 84 79 Hőség nap 15 13 25 23 5. táblázat. A léghőmérséklet közepes havi és évi maximuma-minimuma. (Nagykanizsa, 1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV 10,4 12,8 I9>i 24,6 27,8 Maximumok 3i,4 32,8 32,6 29,1 23,3 16,5 11,2 33,8 - I 3>i - 1 1 ,8 -5=5 - 1 , 1 3,4 Minimumok 7,9 9,6 8,9 4,3 - 0 ,4 - 4 ,7 - 1 0 ,3 - 1 6 ,7 23,5 24,6 24,6 25,7 24,4 Ingás 23,5 23,2 23,7 24,8 23,7 21,2 21,5 50,5 Sok év átlagában a januári középhőmérséklet jelentősen ingadozhat. A 23,5 C° a mediterrán, illetve a sarki kontinentális jelleg érvényesülését mutatja. Az 50 éven keresztül végzett mérések szerint az enyhébb hónapok némileg gyakoribbak mint az átlag alattiak. Ez a tengeries hatás mértékére utal. Ugyancsak 50 év átlagában vizsgált mérsékelten hűvös nyarak aránya nagyobb, mint a forró nyaraké, amely szintén a tengeri légtömegek hatását jelzi. A forró július oka az erőteljes besugárzás párosulása 3. A levegő nedvessége A levegő abszolút nedvességtartalma összefügg a csapadékösszegekkel. A meleg levegő nagyobb befogadóképességének megfelelően a nyári félévben jelentékenyebb. A mezőgazdaság szempontjából nagyon fontos a relatív nedvességtartalom. Magas értéke csökkenti a párolgást és akadályozza a talaj kiszáradását (7. táblázat ). 7. táblázat. A relatív nedvesség (%) havi és évi középértékei. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa 81 79 76 70 71 70 70 7i 75 82 84 85 76 Pécs 80 77 72 66 66 64 59 62 68 76 79 80 71 20 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai Nagykanizs a havonkénti hőmérséklet- és csapa-dékátlagaiból számított átlagos évi potenciális eva-potranspiráció hazánk kisebb párolgási értékeinek egyike. Az érték kicsisége elsősorban a nyári félév alacsonyabb középhőmérsékletével magyarázható (4. ábra). 4. ábra. A z évi lehetséges evapotranspiráció területi eloszlása Délnyugat-Dunántúlon, mm-ben. (Szerk. Kakas József) 4. Légnyomás, szél A légnyomás értékeinek az eloszlása nagy jelentőségű a légáramlás kialakításában és ezen keresztül az időjárás változásaiban. Nagykanizsa esetében az éghajlati jelentősége nem számottevő, az évi menet kiegyenlítettsége és csekély ingadozása következtében ($. ábra). Tél 750,1 A légnyomás évi maximumát januárban éri el a szibériai anticiklon nyugat felé való kiterjeszkedése miatt (kontinentális tengely). Tavaszra ez a képződmény megszűnik és a földközi-tengeri ciklonok áprilisban légnyomás minimumot idéznek elő. Ez az alacsony érték nyáron gyengén emelkedik, majd szeptember-októberre kisebb maximumot ér el, amelyet újra némi visszaesés követ. Az alábbi gyakorisági térképek szemléletesen mutatják, hogy a domborzati tényezők mennyire befolyásolják a szélirányokat (6. ábra). 6. ábra. A szélirányok évi gyakorisága Zala megyében. (1901-50) 5. ábra. A légnyomás havi, évszakos és évi középértékei, higanymilliméterben. (Nagykanizsa, 1901-50) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 2 1 Nagykanizsáná l a Principális-völgy mint meridio-nális képződmény megszűnik. A vízfolyás délnyugat felé veszi útját az alacsony térszínen, ezzel a légáramlások főirányát ÉK-DNY-ra tereli. Ez a széles tektonikus árok szélcsatornaként működik, valósággal utat nyit a Mura-medence felől a felsikló frontok számára is. Nem véletlen, hogy ennek a két iránynak a szélgyakorisági értéke 60%, nagyjából azonos részesedési arányban. Az északi és a déli szelek gyakoriságának az évi átlaga 6%, illetve 7%. A keleti és nyugati szeleké a legminimálisabb. A szélirány gyakoriságok értékei nem nagyon térnek el egymástól az év folyamán. Jellemző a szélcsendes napok alakulása. Évi átlagban Zalaegerszegen és Keszthelyen 25%, míg Nagykanizsán csupán 4%. Ez az utóbbi kétségtelenül az ÉK-DNY-ik szélcsatorna következményeivel függ össze. 5. Csapadék Nagykanizsa környezetének évi csapadékjárása egyenletesebb mint az ország többi részén (8. és 9. táblázat). A tavasz beköszöntésével a kontinentális hatást háttérbe szorítja az óceáni, és ennek megfelelően hónap-ról-hónapra növekszik a csapadék. Maximumát májusban éri el, s ez egyben az év legnagyobb havi csapadékmennyiségét jelenti. A tavaszi magas csapadékösz-szegnek nagy jelentősége van mezőgazdasági szempontból. A nyári csapadék júliusban tetőzik. Az esőmaximumot az óceáni légtömegek beáramlása (Medárd), illetve a hideg betörési frontok zivatarral kísért záporesői biztosítják. Augusztusban csökkenő csapadék jelzi a kontinentális befolyás erősödését. 9. táblázat. A csapadékértékek évszakos eloszlása. (1901-70) Tél Tavasz Nyár Ősz Tenyész-idő IV-IX Nagykanizsa 143 190 232 201 442 Nyíregyháza 103 130 207 141 351 Kecskemét 99 132 154 137 296 Pécs 127 172 193 176 375 Sopron 115 164 244 171 427 Az ősz elején elcsendesednek a nagy légtömegmozgások, a csapadék kevesebb lesz, az óceáni befolyás további mérséklődése miatt. Novemberben azonban újabb csapadéknövekedés következik a nedves középatlanti légtömegek beáramlása nyomán (őszi másodlagos maximum). Ezek a frontok csendes esőket eredményeznek. A kiemelkedően magas nyári és őszi csapadékértékek a mezőgazdaságra nézve előnyös és hátrányos következményekkel is járnak. A téli időszakban a száraz és hideg kontinentális légtömegek elárasztják a Kárpát-medencét és felszaggatják az esetleg zárt felhőtakarót. A csapadék januárfebruárban minimumra csökken. A tél száraz hidegét gyakran megtöri az óceán, illetve a Földközi-tenger felől beáramló enyhe és nedves levegő, amely havazást, esetenként átmeneti hóolvadást eredményez. A téli csapadékvíz felhalmozódása nagymértékben előkészíti a sikeres mezőgazdasági évet, a talaj víztartalékainak biztosításával. Az évi csapadékösszegek országosan is magas értéke elsősorban a város kárpát-medence-peremi fekvéséből származik (8. táblázat és 7. ábra). 8. táblázat. A csapadékértékek havi és évi összegei. (1901-70) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa 43 43 46 60 84 79 82 7i 66 65 70 57 766 Kecskemét 28 3i 32 44 56 59 50 45 42 43 52 40 522 Nyíregyháza 30 32 31 42 57 75 63 69 45 46 50 4i 581 Szarvas 32 34 33 45 59 65 50 50 40 4i 5i 43 543 Budapest 39 40 4i 49 66 73 53 50 43 50 63 52 619 Pécs 39 40 43 62 67 71 64 58 53 58 65 48 668 Sopron 34 35 42 52 70 80 90 74 61 56 54 46 694 Kőszeg 37 38 46 59 77 95 99 89 72 61 61 47 78i Keszthely 36 37 40 52 72 78 76 74 62 57 61 49 694 Zalaegerszeg 37 36 42 58 76 85 90 78 68 61 61 48 740 Zalaszentgrót* 42 42 42 55 84 96 95 68 59 59 76 53 771 Lenti* 46 48 44 60 88 97 97 77 62 62 82 57 820 Letenye 42 40 46 62 83 86 88 78 73 69 73 57 797 * 1941-70 22 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 7. ábra. A csapadék évi eloszlása. (1901-50) A z Alföldön lényegesen kevesebb a csapadék, az évi ingadozása viszont nagyobb, így az aszályra ott jóval nagyobb az esély. A Dunántúl keleti részén és a Kisalföldön valamivel jobb a helyzet. Zala megye nyugati és délnyugati területei a leg-nedvesebbek, a Balaton irányába viszont gyorsan csökken a csapadék. Nagykanizsa itt közbülső helyzetet foglal el. A csapadékjárásnál észlelt egyenletesség azonban viszonylagos tényező, a 80 éves észlelési sorban komoly szélsőségek is akadnak. A legtöbb csapadékot 1940-ben mérték: 1216 mm-t, a legkevesebbet 1921-ben: 483 mm-t. Mindkét szélsőség káros a mezőgazdaságra (10. táblázat). A táblázatból kitűnik, hogy a legcsapadékosabb évben is vannak átlag alatti értékek (március, április, június, november) és a legszárazabb esztendőben átlag feletti csapadékok (május, november). Növénytermesztés szempontjából nagyon lényeges a csapadék éven belüli eloszlása. Az előzőeknél is nagyobb szélsőségeket mutatnak a legnagyobb és a legkisebb havi csapadékértékek (11. táblázat). A tenyészidőszak csapadéka átlagosan 442 mm, megközelíti az ország legszárazabb területének évi összegét is. Az aszály ritka, a szántóföldi növények általában elegendő csapadékot kapnak, a rétek-legelők füve gazdagabb mint másutt. A téli félév 324 mm-nyi csapadéka - a csekély mértékű párolgás miatt - elegendő víztartalékot halmoz fel a talajban. A havas napok számának változása - a mediterrán hatásnak erősebben kitett területeken kívül - nagy- 10. táblázat. Legcsapadékosabb és legszárazabb év. (Nagykanizsa, 1901-80) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV 1940 73 78 43 46 136 58 163 210 192 102 56 59 1216 1921 18 32 4 52 93 58 11 39 10 54 90 22 483 //. táblázat. Legnagyobb és legkisebb havi csapadék. (Nagykanizsa, 1901-80) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. mm Év 126 1950 152 1947 159 1937 203 1903 213 1939 191 1943 192 1948 210 1940 192 1940 203 1905 202 1962 153 1903 mm Év 1 1964 0 1949 1 1929 4 1946 12 1917 13 1917 2 1904 5 1947 1 1949 I 1959 1965 4 1924 10 1972 12. táblázat. Csapadékos napok száma, legalább 5,0 mm csapadékkal. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa 3,i 3,2 3,4 4,2 5,6 4,8 4,9 4,4 4,i 4,7 4,4 4,i 50,9 Kecskemét 1,6 2,0 2,3 3,3 3,4 3,8 3,o 3,i 3,2 3,4 3,5 2,7 35,3 13. táblázat. Csapadékos napok száma, legalább 20,0 mm csapadékkal. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa o,3 0,3 0,3 0,6 0,9 0,9 1,0 0,8 0,9 0,9 0,7 0,4 8,0 Kecskemét 0,0 0,1 0,2 0,2 0,6 0,5 0,6 0,5 o,5 0,4 0,4 0,1 4,i Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 23 14. táblázat. Havas, zivataros és jégesős napok száma. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Havas napok Nagykanizsa 5,6 4,4 2,5 1,0 - - - - 0,5 2,2 5,o 21,2 Szeged 5,3 3,9 2,2 0,7 — — — - 0,1 1,7 i,7 4,3 18,2 Zivataros napok Nagykanizsa 0,1 0,6 i,4 4,4 4,5 5,6 4,2 2,0 0,8 0,3 0,0 0,0 23,9 Szombathely 0,1 0,1 0,5 2,0 4,6 6,5 7,9 6,3 i,7 0,8 0,2 0,0 3i,7 Jégesős napok Nagykanizsa 0,0 0,0 0,2 0,6 0,8 0,5 0,3 0,1 0,2 0,0 0,0 0,0 2,7 Kisújszállás 0,0 0,0 0,2 0,0 0,3 0,2 0,1 0,1 0,1 0,0 0,0 0,0 1,0 mértékbe n függ a magassági viszonyoktól, a konti-nentalitás mértékétől (14. táblázat). Nagykanizsa magasabb csapadéka az országos átlagnál több havas napot és vastagabb hótakarót eredményez. Azonban az időnként betörő enyhe és esős légtömegek gyakran megrövidítik ezt az időszakot. A 300 m tszf.-i magasságú dombhátakon (pl. az újudva-ri tv-torony környezete) néhány nappal meghosszabbodik ez az időszak. A havazás első és utolsó napja a lehető legszabálytalanabb módon ingadozik, törvényszerűséget nehéz megállapítani. A hótakarónak nagy a szerepe a vízháztartásban, ezen keresztül a mezőgazdaságban. Zivatarok szempontjából a nagykanizsai terület -összehasonlítva a szombathelyi zivatargóccal - nyugalmas területek közé tartozik. Ugyancsak szeszélyes - a zivatarokat kísérő -jégeső jelensége, mértéke országos viszonylatban is jelentős. A kártétele keskenyebb sávokban minden évben jelentkezik. III. VÍZFÖLDRAJZI ADOTTSÁGOK 1. Felszíni vizek A) FOLYÓVIZEK Nagykanizsát kettészelő Principális-csatorna vezeti le a 4-5 km széles völgymedence, valamint a meridio-nális dombok kisebb-nagyobb völgyeinek vízfeleslegét. A Principális-völgyet a keresztirányú süllyedékek és az oldalvölgyek benyomuló hordalékkúpjai rossz lefolyású, pangóvizes területté tették, sőt helyenként kifejezetten elmocsarasították. Az árvizek lefolyásukat keresve kalandoztak az ártéren, mivel a kisesésű völgytalpon nem alakult ki egységes meder. (A középkori vár védelme érdekében mesterséges gátolá-sokkal is akadályozták a lefolyást.) A mocsárvilág a közlekedés komoly akadályát képezte. A mai 7-es számú főközlekedési úttal párhuzamos K-NY-i útvonal már a római korban északról kerülte meg a mocsarat, és a Sormás-Homokkomá-rom-Korpavár-Lazsnak helységek irányában vezetett át a völgyön. A 18. századtól a katonai szempontok elvesztették a jelentőségüket, a szaporodó népesség pedig újabb területeket kívánt művelés alá fogni. Ennek nyomán még ebben az évszázadban kiásták az első csatornákat. Az első komoly lecsapolási munkát az 1906-ban alakult Kógyárberki Lecsapoló Társulat végezte a várostól északra, amely egységes csatornába gyűjtötte (és a városra zúdította) a vízgyűjtő felső területeinek a vizeit. Ezután a vízrendezést már nem lehetett tovább halasztani Nagykanizsán sem, és létrehozták a Principálisvölgyi Lecsapoló Társulatot, amely az I. világháború alatt egységes rendezést végzett. Azonban ez sem hozott tartós javulást. Az államosítás után az elhanyagolt csatornák föliszapolódtak. 1968-ban korszerű és egységes tervek alapján, gépi munka alkalmazásával újabb vízrendezés kezdődött. Ezek a munkálatok sem oldották meg véglegesen a lecsapolások ügyét. Az erőteljes föliszapolódások miatt átlagosan 5 évenként ismételni kellene a kotrásokat. A Principális-csatorna vízjárásának megállapításához a nagykanizsai mércénél mért vízhozamok alapján elemeztük a lefolyásviszonyokat. A vízjárás tükrözi a csapadék és a hőmérséklet szabta évi menetet (8. ábra). A lefolyás decemberben - a hidrológiai tél közepén - éri el a maximumát, amikor a vízzel telítetté váló talaj nem képes elnyelni a csapadékot és az olvadékvizet. Az alacsony hőmérséklet miatt lecsökkent párolgás ugyancsak fokozza a lefolyást. Az anticiklonális jellegű januárban kisebb a vízhozam. Ezt a hóalakban hulló csapadék és a tartós fagy váltja ki. 24 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 15. táblázat. Néhány vízfolyás fajlagos vízhozamának, illetve a legnagyobb és legkisebb vízhozam hányadosának összehasonlítása 8. ábra. A Principális-csatorna átlagos havi és évi vízhozama, és a havi hőmérséklet és csapadék átlagok Nagykanizsán hidrológiai évszakbeosztás alapján. (1960-69) Másodlago s maximum alakul ki februárban és márciusban a hóolvadás következtében. A vízfolyások vizét nem apasztja számottevő módon sem a kevés csapadék, sem a kissé megnövekedett párolgás. A tavasz végén és a nyáron a megszaporodott csapadék kissé lassítja a vízhozam csökkenését, de az végül is augusztus-szeptemberben eléri a minimumot. A mérséklődő intenzitású és mennyiségű csapadék nagyrészét elnyeli a kiszáradt talaj és fogyasztja a magas párolgás. A Kelet-Zala kisebb mértékű kontinentalitását igazolja a Principális-csatorna vízjárásának kisebb abszolút szélsőségi hányadosa (15. táblázat). Az ausztriai Isel az örök hóból, illetve a kiemelkedően magas csapadékból táplálkozik. Vízgyűjtője alpesi jellegű, s ennek megfelelően magas a fajlagos lefolyási érték. A Mezőföldön csordogáló Váli-víz alacsony fajlagos lefolyása, valamint hatalmas abszolút szélsősé-gességi hányadosa a - kontinentális jellegnek megfelelően - a legnagyobb és legkisebb víz óriási különbségét mutatja. Fontos szerepet játszik a domborzat síksággá szelídülése, a laza üledékekkel borított felszín jó vízelnyelő képessége. A Principális-csatorna vízgyűjtő területén viszonylag kiegyenlített és országos viszonylatban ma- Sorszám Vízfolyás Vízgyűjtő terület, km2 Fajlagos vízhozam, m3/sec • km2 LNQ LKQ 1. Isel 1198 31,90 163,6 2. Váli-víz 220 2,09 2666,0 Principális3- csatorna* 301 4,66 78,6 4- Péti-víz 59 , 11,86 26,0 * A Principális-csatorna adatai nem a teljes vízgyűjtőre (610 km2) vonatkoznak, csupán a Nagykanizsától É-ra lévő területre. gas a csapadékátlag. A lefolyást befolyásoló morfológiai és kőzettani feltételek a síkság és a hegység közötti átmenetet jelzik. A felszínt laza üledéktakaró borítja. A fajlagos lefolyási érték és a szélsőségi hányados ezt az átmeneti helyzetet tükrözi. Sajátos a karsztforrásokból táplálkozó Péti-víz kiegyensúlyozott vízhozama és a magyarországi viszonyok között magas fajlagos lefolyása. A Principális-csatornán 5,0-5,0 árhullám vonul le átlagosan a hidrológiai nyár és tél során, a gyakori záporesők, illetve eső és az olvadás együttes hatásaként. A hidrológiai tavasz átlagosan 4,9 árhullámával szorosan utána következik, s ezt 4,4-el az ősz követi. Az adatokból kiderül, hogy az árhullámok számát tekintve nincs nagy különbség az egyes évszakok között. Ezek is igazolják a terület kiegyenlített csapadékjárását. A legtartósabb árhullámok a hidrológiai tavasz idején alakulnak ki, amikor a fagyott altalaj, az eső és a hó, a magas talajvíz, valamint a gyenge párolgás miatt sok víz kerül a patakokba. Ezt a víztömeget a rendkívül kisesésű Principális-csatorna (0,4%), lassan vezeti le. Tartósság tekintetében alig marad el a tavaszi mögött a téli negyedévi érték. A tavaszi időszakkal kapcsolatban említett tényezők lényegében itt is hatnak, s ezeken kívül fontos szerepe van a többnapos esőknek. Az alacsony őszi és a még alacsonyabb nyári értékek a csapadék gyors lefutásával, a nagy párolgással, és a talaj fokozott vízelnyelő képességével magyarázható. Az ősz végi esők módosítanak ezen a képen. A fentieket igazolja az alábbi adatsor, ahol megvizsgáltuk a Principális-csatorna árhullámainak vízhozamát a vízgyűjtőre hullott csapadék százalékában. XI. XII. I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. (I 21,6 22,5 24,2 69,8 59,9 42,4 13,8 8,9 11,0 10,0 8,1 14,3 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 25 16. táblázat. A részvízgyűjtők néhány jellemző mérőszáma Vízfolyás neve Vízgyűjtőterülete*, km2 Erdősültsége, % Fajlagos vízhozama i/sec • km2 Kisvízhozama, i/sec Magassági indexe Kámáncsi-patak 3,5 56 _ 1 264 Lazsnaki-patak 8,6 62 0,2 2 281 Palini-patak 3,7 1 0,4 2 249 Homoki-patak 14,0 45 i,9 28 198 Mántai-patak 33,4 39 o,9 26 202 Bakónaki-patak 71,0 18 i,5 105 234 * vízmérés fölött Kis vízfolyások vízjárása. Nagykanizsa területét hat - a Principális-csatornába ömlő - kisebb mellékpatak érinti (9. ábra és 16. táblázat). A részvízgyűjtők kicsik és rövidek, a Principális-vízgyűjtő észak-déli irányban hosszan elnyúló alakja miatt. A mellékpatakok vizsgálatát a fajlagos vízhozamuk segítségével végeztük, melyet a havonta észlelt kisvizi hozamok alapján számítottunk. A fajlagos vízhozamot meghatározza a vízgyűjtőre hullott csapadék nagysága, befolyásolja a talaj, a domborzat, a völgysűrűség, és a vízrendezés állapota. A részvízgyűjtők kicsisége és egymáshoz való közelsége miatt a csapadékviszonyokat nagyjából azonosnak vehetjük, így a befolyásoló tényezők különbözősége határozza meg az egyes mellékpatakok fajlagos vízhozamát. Ezen az alapon a hat kisvízfolyást négy kategóriába sorolhatjuk. 1. A legkisebb fajlagos vízhozamúak a vályogos felszínű, meredek és erdős domboldalú Palini, Ká-máncsi és Lazsnaki vízfolyások. A meredek domboldalak vizet nehezen áteresztő vályogos felszínén gyorsan lefut a csapadékvíz, az erdők lombfelülete nagy mennyiségű vizet párologtat el. 2. A legnagyobb fajlagos kishozamú vízfolyás a Homoki-patak, mintegy 80%-ban homokos-alluviá-lis térszínekről gyűjti a vizét, tehát jó vízelnyelő és rossz lefolyású felszínekről. Az így felhalmozott vizet tovább növeli a völgymedence alluviumában dél felé szivárgó jelentős mennyiségű talajvíz. A 45%-os erdősültség vízfogyasztó hatása is közrejátszik, hogy a nyári időszakban a talajvíz mélyebbre süllyed. 9. ábra. Nagykanizsa folyó- és állóvize. 26 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai A homokos-alluviális jellegű Homoki-patak vízhozama különösen függ a meder kotortsági állapotától. 3. A Mántai-patak vízgyűjtőjének a felső szakasza a Lazsnakiéhoz hasonlóan erdős és nagy reliefenergiájú, s ennek megfelelően kis fajlagos lefolyású. A vízgyűjtő déli felének homokos-alluviális térszínén viszont nagy a lefolyás. Ebből a kettősségből ered a Mántai-patak közepes fajlagos lefolyása. 4. Vályogos felszínű, de - kivéve a legfelsőbb szakaszát - lankás, és művelt lejtőjű, nagy völgysűrűségű Bakónaki-patak fajlagos kisvízhozama viszonylag magas. A lankás domboldalak szántói elősegítik a beszivárgást. A nagyobb völgy sűrűség, valamint a fő-vízfolyás mesterséges kimélyítése nagyobb mértékben megcsapolja a domboldalak és az alluviumok vizeit. A Bakónaki-patak táplálja a Csónakázó-tavat, a város legnépszerűbb kirándulóhelyét. B) TAVAK Nagykanizsa területén két mesterséges tavat találunk. Az egyik a 40 hektáros Csónakázó-tó, amely a környezetével a város egyik szabadidő központját képezi, másik a 23 hektáros Palini-halastó, az Alkotmány TSZ tulajdonában. A Csónakázó-tavat a Bakónaki-patak felduzzasztásával nyerték. Ebből adódik a hosszan elnyúlt alakja. A hely kiválasztását a szép környezeti fekvés, a városhoz való közelség és az elegendő vízutánpótlás indokolta. Hamarosan nagyon kedvelt kiránduló hellyé vált. Hátránya, hogy a 38,5 km2-es vízgyűjtője zömmel művelt terület, északi részén meredek domboldalakkal, ahonnan a lefolyó és szivárgó vizek a talajjal együtt sok kemikáliát is belemosnak. Sokat szennyez a területén lévő két község is. Ezeket a tényezőket ma kivédeni nem tudjuk, legfeljebb állandóan kezelt előtározókkal lassítani lehet a feltöltődés és a szennyeződés mértékét. így talán elkerülhető lesz az 1987-es évihez hasonló óriási halpusztulás (15 tonna). A Palini-halastó szerencsésebb felépítésű létesítmény. Közvetlenül a Principális-csatorna mellett fekszik, belőle táplálkozik. Az oldalról jövő vizeket árokkal távoltartják. Halat és víziszárnyasokat egyaránt tenyésztettek az 50-es évek második felében létesített tóban. A víziszárnyas tenyésztés és a tó elhanyagoltsága következtében a növényzet elburjánzott, s emiatt fertő állapotba került. Általában megfogalmazható, hogy a begátolással létesített tavak Zalában rövid életűek. Valaha sokkal több volt belőlük, de feltöltődtek és eltűntek. Csupán soha ki nem fizetődő hatalmas költséggel lehet őket huzamosan fenntartani. Előnyösebb lenne, hogy a Principális-völgymedence kevésbé hasznosított részein a felszíni vizek kizárásával, csupán a talajvízre építenének tavakat. 2. Felszín alatti vizek A) TALAJVÍZ A csapadék leszivárog a felszín alá, egészen az első vízzáró rétegig, s fölötte felhalmozódva talajvizet képez. Általában 25-30 m mélységig soroljuk ebbe a kategóriába a vizeket. A város alatt mindenütt megtalálható talajvíz legfontosabb jellemzőit az alábbiakban vázoljuk. A talajvíz „lustán" követi a domborzat alakzatait. A völgytalpakon nagyon közel van a felszínhez, a domboldalakon felfelé haladva, egyre jobban elhajlik tőle. (A domboldalakra felhúzódott falvak legmagasabban fekvő házainak a helyét, a gazdaságosan feltárható talajvíz határozta meg.) A dombsági jellegnek megfelelően a talajvíz állandó mozgásban van. A dombhátakban felhalmozódott víz lassan a völgytalpak felé szivárog, s közben egyre közelebb kerül a felszínhez. A völgy talpak peremén -ha a szerkezeti viszonyok lehetővé teszik - források formájában felszínre kerül, ha nem, akkor a völgytalpba szivárogva távozik. Főleg a mélyebb ásott kutakban jól észlelhető a vízszint évi ingadozása. Nagyobb az ingadozás a magasabb térszíneken, illetve a finomabb szemcséjű rétegekbe telepített kutaknál. A finom (iszapos, agyagos) kőzetek szemcséinek szabad hézagtérfogata kicsi, így az adott vízmennyiség jobban megemeli a talajvízszintet, illetve csökkenéskor mélyebbre húzódik. A legalacsonyabban fekvő völgy talpak talajvize ingadozik legkevésbé, mert a völgyoldalak felől szivárgó vizek nem engedik mélyre süllyedni, a magasra emelt vizet pedig a felszíni lefolyás és a párolgás csökkenti. A talajvízjárás tekintetében egy határozott évi menet figyelhető meg és ez összefüggésben van a hőmérséklet és a csapadék járásával is (10. ábra). A talajvíz télen halmozódik fel, a jelentéktelen párolgás nyomán megnövekedett csapadékszivárgás 70. ábra. A talajvíz, valamint a csapadék és a hőmérséklet évi menete hidrológiai évszakbeosztás alapján. (1956-70) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 27 77. táblázat. A Principális-csatorna vízgyűjtőjének vízháztartási viszonyai. (Lászlóffy-Szesztai, 1901-50) XI. XII. I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. Évi /o Csapadék, mm 65 54 4i 40 44 60 79 76 78 73 68 72 751 IOO Terület párolgás, mm 13 7 9 12 27 5i 96 106 105 84 59 3i 600 80 Lefolyt vízmennyiség, mm 52 47 32 28 17 9 - 17 -30 -27 - 11 10 4i 151 20 miatt . Tavasz elején tovább emelkedik a talajvízszint és eléri az évi maximumát, majd lassan csökken. A nyári nagyobb csapadékösszeg sem képes ellensúlyozni a megnövekedett párolgást, amely gyorsan felhasználja a víztartalékot és így az ősz az alacsony talajvízállás időszaka lesz. Tehát némi fáziseltolódással a hőmérséklet és a csapadék évi menetét követi a talajvíz évi járása. A talajvíz sokévi közepes ingadozását a megelőző évek alacsony vagy magas csapadékmennyisége eredményezi. Az egymást követő kevés csapadékú évek hatására a talajvíz alacsonyra süllyed, a források egy-része elapad. A szárazság miatt sínylődik a növényzet. Szerencsére Nagykanizsa környezetében az országosnál ritkább az ilyen időszak. A túlságosan nedves évek sem előnyösek a mezőgazdaság számára, hiszen áradások, belvizek, meg-munkálatlan talajok, stb. okoznak gondokat. A talajvizek hőmérséklete tükrözi a tárolókőzet hőmérsékletváltozásait. A téli időszakban lehűlt talaj lehűti a talajvizet is, a nyári meleg viszont felmelegíti. Ez a folyamat annál inkább érvényesül, minél közelebb van a talajvíz a felszínhez, és minél lassúbb a talajvíz áramlása. A vizsgálatok szerint 10-11 m mélységben felveszi a talajvíz a terület évi középhőmérsékletét. (Még a nyitott talajvízkutakban is legfeljebb 1-2 C°-ot változik a víz hőmérséklete ebben a mélységben a téli és a nyári időszak között). A 20 m-nél mélyebb ásottkutak vízhőfoka már meghaladja Nagykanizsa évi középhőmérsékletét, ami a Föld belsejéből származó meleg következménye (11-12 C°). A talajvizek tisztasága már a múlté. A lehullott csapadék feloldja a felszín és a talaj szennyeződéseit (trágya, műtrágya, permetezőszer, egyéb ipari anyagok), és a mélybe szállítja. Minél közelebb van a talajvíz a felszínhez, annál kevésbé képes megszűrődni. A KÖJÁL vizsgálatai szerint a nitrit, a nitrát és a bakteriális szennyeződés a legtöbb kútban már közeledik az egészségre káros mértékhez. A talaj és a víz szennyeződése tovább fokozódik. (Szerencsére Nagykanizsán és a hozzá tartozó külterületeken már kevesen használják ivóvíz gyanánt, de ipari és öntözővízként még jól hasznosítható.) A talajvízkészletnek Nagykanizsa ellátása szempontjából ma már nincs különösebb jelentősége. Legfeljebb az alluviális fekvésű Kiskanizsa felszínközeli talajvizét használják fel a kiterjedt zöldségeskertek öntözésére (bár itt is kényelmesebb a nyomás alatt lévő vízvezetéki ivóvízzel locsolni!). A talaj víztartó rétegek vékonyabbak a rétegvíztartó összleteknél, ezért a kinyerhető vízmennyiség is kevesebb. Abból a szempontból viszont előnyösebbek a körülményei, hogy a talajvíz a lehullott csapadékból évente pótlódik. A völgytalpak vízutánpótlása a legnagyobb, ezenkívül közel van a felszínhez, tehát itt a legcélszerűbb a felhasználása. B) VÍZMÉRLEG A Principális-vízgyűjtő vízzel való ellátottságát a vízháztartási viszonyok vizsgálatával mérjük. A vízháztartási egyenleg bevételi oldalát a területre hullott csapadék alkotja (az esetleges öntözővíz is!), a kiadási oldalát a lefolyt és elpárolgott vízmennyiség (17. táblázat). A kiadási oldal részletesebb vizsgálatából kitűnik, hogy májustól augusztusig a területi párolgás átlagai meghaladják a lehullott csapadékot. Ezzel párhuzamosan a patakok vízhozama csökken, némelyik kiszárad. Az év további nyolc hónapjában a csapadék több mint a párolgás. Évi vonatkozásban a csapadékösszeg 80%-a elpárolog, 20%-a lefolyik. Ellenőrzés végett a nagykanizsai vízmérce adataira támaszkodva kiszámítottuk a 10 esztendő alatt lefolyt víztömeget, valamint összegeztük az ugyanezen időszak alatt a vízgyűjtő északi és középső területeire hullott csapadékot, általában 5-6 csapadékmérő állomás adatát átlagoltuk. A kapott eredmények megerősítik a szakirodalomból vett adatokat annak ellenére, hogy csupán 10 év értékei álltak rendelkezésre (18. táblázat). 18. táblázat. A Principális-vízgyűjtő északi részének lefolyása a nagykanizsai vízmérce adatai alapján 1960-69 Csapadékösszeg Lefolyás Párolgás m3 2 328 838 000 442 603 039 1 886 234961 0/ /o 100 19 81 28 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonya A 19%-os átlag csupán a Nagykanizsától északra folyó vízgyűjtőrész lefolyási viszonyait tükrözi. A déli terület lefolyási értékei meghaladják a 19%-ot, mivel ez a vízgyűjtő legcsapadékosabb része. C) RÉTEGVIZEK A mélyebben fekvő kőzetrétegek hézagaiban felhalmozódó vízkészlet alkotja a rétegvizeket. Ez a vízkészlet több százezer éven keresztül érintetlen volt, egészen a feltárásáig. Nagykanizsa rétegvizei elsősorban a Bakony felől pótlódnak, kisebb mértékben az Alpok peremhegységei irányából, de lehetséges egy egészen kis mértékű kapcsolat a felszínnel is, a felső vízzáró agyagrétegek helyenkénti kiékelődése miatt. Ez az utóbbi inkább a magasabban lévő rétegvizeket érinti. Mivel a rétegvíznek jelentéktelen a felszínnel való közvetlen kapcsolata, ezért tiszta, viszont az utánpótlása lassú a beszivárgási terület nagy távolsága és a közbeeső töréses szerkezetek akadályozó szerepe miatt. A Nagykanizsa alatti rétegvizeket a völgyekbe telepített 80-250 m mélységű artézi kutakból szivattyúzzák a felszínre. A 100-150 m vastag pleisztocén-felsőpliocén takaró alatt fekvő felsőpannóniai homokok tárolják a kitermelésre érdemes készletet. A vízadó rétegek két szintben helyezkednek el. A felső szint 100-130 m, az alsó szint 200-230 m között található. A víztartó rétegeket agyagos üledékek választják el egymástól. 11. ábra. A rétegvizek termelésterhelhetősége Délnyugat-Dunántúlon. (1984) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonya 29 19. táblázat. Néhány nagykanizsai rétegvízkút adatai A kút száma Mélység, m Vízhozam, l/perc Hőmérséklet, °C Nyugalmi vízszint, m Üzemi vízszint, m Práter C 150 600 14 - 6,1 - n 5 5 D 119 380 16 - 6,3 - 1 4 ,3 E 247 560 17 - 7,3 - 9,i Ligetváros Ill/a 120 400 16 —12,0 - 1 8 ,0 Bagola I. 200 210 17 - 1 4 ,8 - 1 7 ,8 IV. 140 180 16 - 1 2 ,0 - 1 8 ,0 A rétegvizek völgyek alatti jelentékeny mélysége jelzi, hogy a kiemelkedő és erősen felszabdalt dombhátak rétegvize lecsapolódott a völgyek kivésése során. A geotermikus gradiens alacsony értékeinek megfelelően (18-22 m/C°) a rétegvizek hőmérséklete viszonylag gyorsan emelkedik a mélység felé. A 100-130 m mélyről származó vizek átlagos hőmérséklete 16 C°, míg a 200-230 m-ről már 20-21 C°-os vizet nyernek. Az egyik 250 m mély kút talphőmérséklete 25 C°. A rétegvízkészlet nagyságát az Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984) adatai tárják fel. Eszerint Nagykanizsa a megye rétegvizekkel legjobban ellátott területe (11. ábra). Ennek ellenére mérsékelt készletekkel rendelkezik a város, hiszen a homokos, homokköves víztartórétegek pórustérfogata kicsi, nem hasonlítható a karsztos területek nagy vízhozamaihoz. Az 50-es években a fejlődő ipar nagyobb szükséglete miatt erőteljesen megnövekedett a kitermelés. Eredményeként a kutak üzemi vízszintje katasztrofálisan lesüllyedt, így újabb víznyerési lehetőség után kellett nézni (19. táblázat). Jelenleg a rétegvizek mérsékelt termelése folyik, nem várható újabb tartalékföltárás, az érdeklődés a nagy lehetőségeket tartogató Mura menti partiszűrésű vizek felé irányul. 20. táblázat. Nagykanizsa alatti rétegvizek fontosabb vízkémiai adatai. (1988) Kutak F G E C D Lúgosság 7,o 6,6 7,4 6,8 6,1 Összes keménység, Nkf 16,4 26,4 19,5 15,8 15,9 Ammónia nyom 0 0,25 0,06 0 Vas, mg/l o,45 1,0 0,92 0,50 0,26 Klorid mg/l 8 10 6,4 12 4 Nitrát mg/l 0 0 0,25 0 0 Nitrit mg/l nyom 0 0,30 0 0 A rétegvízkutak vízminőségét rendszeresen vizsgálják. Ebből az anyagból ragadunk ki néhány jellemző adatot. (20. táblázat). A víz jó minősége állandó, sőt valószínűsítik, hogy a helyi Sörgyár sörének jó minőségéhez ez is hozzájárul. Egyedül a vastartalom haladja meg az engedélyezett mértéket. D) TERMÁLVIZEK Amennyiben a fúró nem áll meg 2-300 m mélységben, hanem lehatol több száz, vagy ezer méterre, a kitűnő ivóvíz helyett sókkal telített forróvizet tárnak föl, amely szerencsés sóösszetétel esetén gyógyhatású is lehet. Nagykanizsa területének nagyobb északi része a Letenye-N''agykanizsa-Csákány vonalában húzódó mélyszerkezeti egység fölött helyezkedik el. Ez a szerkezet egy olyan „teknő", ahol a mezozóos alaphegység elsüllyedt, s a fúrók még nem érték el azt. Ilyenformán a termálvizek tározó kőzete a felsőpannóniai homok és homokkő porózusos rétegösszlete, amely 600-1500 m vastagságban található itt. A felsőpannóniai aljazatot képező alsópannóniai és miocén rétegek itt tömöttek, s azok számottevő vízmennyiséget nem tározhatnak. A város déli területe már a bajcsa-inkei boltozaton helyezkedik el. Ez a szerkezeti egység 3-4000 m mélységben mezozóos agyagot, dolomitot és mészkövet tartalmaz. Az elsődlegesen fontos szénhidrogéneken kívül termálvizek is előfordulnak, csak korlátozottabb mértékben a rétegek vékonysága és agyagtartalma következtében. A bajcsai szerkezet hidrológiai-lag nem függ össze a bakonyi karsztvízzel. Az adottságok értékelésekor figyelembe kell venni, hogy a fúrásokat szénhidrogének feltárása céljából készítették, ezért a mélységi vizekkel kapcsolatos adataink gyakran hiányosak és pontatlanok. A statikus víztartalékok kicsisége nem csupán Nagykanizsa környezetére jellemző, hanem az egész Dunántúlra (nem így az Alföldön!). Vékonyak a víztartó rétegösszletek, a szerkezeti részek szétdarabol- 30 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 21. táblázat. Két jellemző fúrás termálvíz adatai A kút száma Mélysége, m Vízadó kőzet Víz hőmérséklet, °C Vízhozam, l/P PH NaCl Összes keménység, Nkf Bj 40 1650 f. pannóniai homokkő 42 417 8,09 0,01 12,4 (Strand) Bj I. 4126 triász mészkő, márga 90 403 7,56 19,61 42,05 (Miklósfa) ta k és kisméretűek. Nagykanizsa alatti termálvíztartalékok elmaradnak a dunántúli jól karsztosodott me-zozóos szerkezetekétől is. Itt a felsőpannóniai homokkövek képezik a fő víztartó rétegeket. A fentiekből következik, hogy a geotermikus energia nagymértékű hasznosítására alkalmatlan ez a kis tartalék, legfeljebb strandfürdők, kertészetek melegvízellátását képes biztosítani. Természetesen ez az utóbbi sem lényegtelen adottság, hiszen a felsőpannóniai rétegek kútjaiból melegvíz szivattyúzható (21. táblázat). A termálvíz utánpótlódását a Bakony és az Alpok felől feltételezik. Újabban - izotópos vizsgálatok eredményeként - a jugoszláviai Kalnik és az Ivansci-ca hegységekkel való kapcsolata is valószínűsíthető. A felszínre hozott víz hőmérséklete a vízadó rétegek mélységén múlik elsősorban. Kedvező a geotermikus gradiens kicsisége, de kedvezőtlen - bár ez technikai kérdés - a csőben felfelé nyomuló víz erőteljes lehűlése. (A Bajcsa L-es kút talphőmérséklete 3596 m-en 180 C°, a felszínre érésekor 90 C°.) A termálvizek jóval több oldott anyagot tartalmaznak mint a felszínközeli rétegvizek. Bizonyos esetekben a sók mennyisége és összetétele gyógyhatást is kifejt (pl. Zalakaroson). Erről az utóbbiról még nem tudunk Nagykanizsa területén. A felsőpannóniai rétegekből származó termálvizek sótartalma (főleg a NaCl) kicsi, gyakorlatilag édesvíznek tekinthető, lerakódásaival nem tömíti el a termelőcsöveket és a felhasználását követően nem szennyezi a környezetet. Ilyen vizet tártak föl a városi fürdő területén (Bajcsa 40-es kút). A bajcsai szerkezet mezozóos rétegeiből már sós vizet termelhetnek, s talán gyógyhatása is lehet, ha valamikor hasznosítani fogják (Bajcsa I.-es kút). IV. TALAJOK A város környezetében a legnagyobb természeti értéket - az egy táblán belül is változatos - talajok képviselik. A talajviszonyokat Nagykanizsa jelenlegi közigazgatási határain belül vizsgáltuk, a város közvetlen területéhez tartozó Miklósfa, Bagola, valamint Kis-és Nagyfakos helységekkel együtt. A talajok termékenysége A város két termelőszövetkezetének közvetlen gyakorlati célokat szolgáló talajvizsgálati anyagából kitűnik, hogy országos összehasonlításban legfeljebb közepesnek minősíthető az itteni legjobb talaj, bár zalai vonatkozásban a jobbak közé tartozik. Általában humuszszegények, mert az erdőtalajokban gyorsabb a szervesanyag ásványosodása, mint a felhalmozódása. A réti talajokban sok a humusz, de nyers, s így alig hasznosul. A nitrogéntartalom hasonló képet mutat, hiszen a talajok nitrogénvegyületei szerveskötésűek, ezért a mennyiségük arányos általában a humuszanyagukkal. A termékenység szempontjából rendkívül fontos kálium és foszfor csak kisebb százalékban található bennük. A savanyúságuk összefügg az erős kilúgozással, valamint a fás növényzet által termelt szervesanyagtömeg savanyú biológiai elbontásával. A szántófölddé alakított erdőtalajok savanyúságát fokozza a nagyadagú műtrágyázás. A talajok háromnegyed része kötött, vagy erősen kötött. Az erősen kötött talaj nem csupán a művelést nehezíti meg, de akadályozza a növények fejlődését és fokozza a csapadékvíz lepusztító munkáját. Hasonlóan rossz termőhely a város nyugati peremének a futóhomokja, a mozgékonysága és a rossz vízgazdálkodása miatt. A réti talajok az úgynevezett „perctalajok" kategóriájába tartoznak. Művelésük csak rövid ideig tartó talajállapotban lehetséges és csak meghatározott géptípusokkal végezhető. Mindezek következtében 20-50%-ra csökkent a talajaink termőképessége az ország legjobb szántóihoz viszonyítva. Sőt ezt a gyenge termőképességét még tovább rontja a talajok egy részének kisebb-nagyobb erodáltsága. Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 31 12. ábra. Legfontosabb talajtípusok Nagykanizsa területén 32 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 22. táblázat. Néhány jellemző talajszelvény Nagykanizsa területéről Agyagbemosódásos barna erdőtalajok Szántó Erodált szántó Pszeudoglejes agyagbemosódásos barna erdőtalaj (Felsőerdő) Rozsdabarna erdőtalaj (Korpavár, meszes homok) Réti talaj (Bajcsai erdő) Öntés-réti talaj (Práter) (Nagykanizsai Alkotmány TSZ gesztenyése, Ungor-puszta) (Zala megyei Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság vizsgálati anyaga) PH Hu" K/A musz 5,8 1,5 5.8 i,3 5.9 i,o 5,8 0,9 47 48 49 51 PH Hu~ K/A musz 5,4 i,5 46 5,3 1,2 47 5.6 1,0 48 5.7 1,0 62 PH Hu~ K/A musz PH Hu~ K/A musz 5,6 5,6 5,9 1,6 0,6 0,5 43 43 43 5,6 4,2 4,4 4,7 4,9 5,1 5,4 8,6 2,6 i,7 o o o o 66 48 43 45 5i 47 45 PH Hu~ K/A musz 5,8 0,9 32 7,8 0,3 33 7.3 0,2 35 7.4 o 33 6,8 0 34 7.5 o 37 7.6 o 36 PH Humusz K/A 4,3 9,o 82 4.3 2,2 31 4.6 0,6 27 4.7 0,6 36 5.4 o 26 5,9 0,6 45 6,1 o 46 PH 7,2 7,5 7,5 7,6 7,5 7,5 Humusz 7,3 4,4 1,2 o o o Hogy ténylegesen mégsem ilyen tragikus a terméseredmény, az a rendszeres talajerőutánpótlásnak és a talajjavításnak köszönhető. A rendszeres meszezés javítja a savanyúságot. A nagyadagú szervestrágyázás fellazítja az eredeti nagy kötöttséget és növeli a termőerőt, a megnövelt mésztartalom könnyíti a tápanyagfölvételt és fokozza a talaj morzsalékosságát. A vizek rendezése a homokos-alluviális nyugati részeken egyenesen feltétele a termelésnek. Ezt a feladatot azonban máig sem tudták megfelelően megoldani. Ezek a termelést fokozó módszerek számottevően megdrágítják a növénytermelést, ezért csak módjával alkalmazzák őket. Az állattenyésztés jelenlegi színvonala nem biztosítja a szükséges szervestrágya meny-nyiséget (22. táblázat és a 12. ábra). Legfontosabb talajtípusok Nagykanizsa területének 44%-át a löszön kialakult, közepesen (esetenként erősen) kötött agyagbemosódásos barna erdőtalajok foglalják el. A termőrétegük vályogos és CaCo3 mentes. Amennyiben az erózió nem tarolta le, megtalálható az erdő talaj ok mindhárom szintje. Az A szint humuszos és morzsalékos; a vöröses árnyalatú B szint diós, esetleg hasábos szerkezetű, alul vasas kiválás is lehet; a C szint világosabb színű, meszes anyag. Közepes, illetve jó a vízelnyelő és vízraktározó képességük, gyengén savanyú a kémhatásuk (PH), bár a savanyodás mértéke sokat nőtt a műtrágyázás következtében. Ezek a talajok fedik a várostól keletre fekvő dombságot, de van egy homokosabb változatuk Szepetnek és Sormás környezetében. Az agyagbemosódásos barna erdőtalajok termőképessége 40-50%-os az ország legjobb talajaihoz viszonyítva. Ezek képezik a város legtermékenyebb szántóit. A földművelés következtében a felsőbb szintek összekeverednek, a humusztartalmuk 1,5% körül alakul, a savanyúságuk 4,5-5,5. Nagykanizsa az agyagbemosódásos és a pszeudoglejes barna erdőtalajok határán van, mely utóbbiak Szepetnektől nyugatra és Pátró-Surdtól délkeletre összefüggő takarót képeznek. Ezért már az agyagbemosódásos barna erdőtalajok között is megjelennek a pszeudoglejes változatok (pl. a Felsőerdő egyes feltárásaiban már kimutathatók!) A szelvénye hasonló az uralkodó agyagbemosódásos barna erdőtalajokéhoz, de a vízforgalma rosz-szabb, pangóvíz jön létre a szelvényen belül. A fel-halmozódási szint felső részében márványozottság keletkezik a gyökérjáratok és a repedések mentén. Gyakoribb a vaskiválás vasborsók formájában. A savanyúsága szintén az előzőhöz hasonló, az agyageloszlás mértékével együtt. A szántóföldi művelése javít valamennyit a szerkezetén, de így is gyenge minőségű talajt képez. A város területének 13%-át fedik, főleg Miklósfától keletre találhatók, a termékenységük csupán 20-30%-os. Az erdészeknek jobb véleménye van róluk, mert száraz időben is ellátják vízzel a bükkösöket és a gyertyánosokat. A vályogos felszíneken ezek a talajok elég egyöntetűek, különbséget leginkább az erodált -ság mértéke tesz köztük. A domboldalakról lemosott talajok a völgyek lábainál halmozódnak föl jelentékeny vastagságban. Ezeket lejtőhordalék-talajoknak nevezzük. Közös jellemzőjük, hogy nem a helyi talajképződés eredményeként jöttek létre, hanem a magasabb térszínekről lehordott talajok egymásrahalmozódásából. Jellegét a lepusztult felszínek talaja határozza meg, valamint az is, hogy a pusztuló szelvény mely részéből halmozódott föl. Néha 2-3 métert is elérheti a Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 33 humuszo s rétegek vastagsága, de a helyzetüknél fogva előnytelenül nedvesek. A patak nélküli völgytalpakon az erdészet gyakorta csupán égereseket telepíthet rájuk. A 4-5 km széles Principális-völgy nyugati szegélyén homoktérszínek húzódnak, hol összefüggő felszínt, hol teraszszigeteket alkotnak. Eredetüket tekintve folyóvízi homokok, amelyek néha alig emelkednek ki az alluviumból. Jellemző talajtípusa a rozsdabarna erdőtalaj. A termőréteg (A és B szint) CaC03 mentes. Az A szint humuszos és gyenge a vízgazdálkodása. A B szint kissé vályogosabb az agyagbemosódás miatt. Savanyú talajok (PH: 4-5). Erdészeti szempontból a telepített erdei fenyvesek és az akácok számára képez kedvező talajt. Foltokban - ahol a pannóniai meszes homok előbukkan - gyengén humuszos karbonátos talajok is megjelennek (pl. Gördövény gyenge termőhelye). Gyakoriak a kovárványos barna erdőtalajok. Sajátosságuk a felhalmozódási szintben egymás alatt futó zeg-zugos vasas szalagok, amelyek a finomabb homok csíkjai mentén keletkezett vasas kicsapódások. Az agyagbemosódásos változat jellemző itt. A kovárványok javítják a talaj vízgazdálkodását. A homokon kialakult erdőtalajok a város területének 20%-át foglalják el, a termékenységük csupán 20-30%-os. Az erdészet főleg fenyővel telepíti be, de jól fejlődik az akác, a gyertyános-tölgyes és a kocsányostölgy is. Az alluviális térszínek a széles Principális-völgyben, illetve a mellékpatakok szűk talpán találhatók. Lecsapoltsági állapotuk nagyon változatos. A nagykanizsai süllyedek vízelvezetése nem sikerült megfelelően, a feltöltődés a kisesésű mellékpatakok völgyében gyors, és visszavizenyősödik a terület. Ezért az itteni talajok nemcsak változatosak, hanem az átalakulásuk hol jobb, hol rosszabb minőség felé halad. Közös jellemzőjük az állandó vízközelség. Ennek hatására alakultak ki a réti talajok. Jellemző az A szintjük nagy humusztartalma és a humuszos rétegek vastagsága. A kötöttségük szoros kapcsolatban van a mechanikai összetételükkel, a felső rétegük gyakran erősen kötött. Tömődött és levegőtlen talajok, a talajvíz túlságosan közel van a felszínhez. A szántóföldi művelésük a levegőtlenséget javítja. A kialakulásuk erdőtlen körülmények között történt, a betelepítésük nyárral, rosszabb esetben égerrel és fűzzel a legelőnyösebb. Nedvesebb körülmények között fekete színű lápos réti talajok keletkeztek. A feltalajuk humusztartalma 5-10% közötti, ami helyi vonatkozásban nagyon magas érték, azonban ez a humusz nyers és nem hasznosul megfelelőképpen. A réti talajokra jellemző sokszögű szerkezet csak mélyebben jelentkezik, a feltalaj morzsalékos és laza, mintegy átmenetet képez a láptalajok felé. A humusztartalom éles vonallal szűnik meg, alatta glejese-dés és rozsdásodás nyomai találhatók. Közvetlenül a Principális és a többi állandó vízfolyás mentén öntés-réti talajok képződtek. A vizek korábban elterített hordaléka - a lecsapolások révén - kikerült a vízborítás alól és megkezdődött a rétitalaj képződés. Még nem alakult ki a talaj szerkezete, a humusztartalma nem több 1-2%-nál. A savanyúságát enyhíti a sok csigahéj. A szántóföldi művelés sok nehézséggel küzd a magas víztartalom miatt. A réti típusú talajok mintegy 23%-át foglalják el a város területének, a termőképességük 30-50% között van. A területük nagyobbik részét savanyúfüves rétes legelőként hasznosítják, de jelentékeny a használhatatlan vizenyős területek nagysága. Ahol a lecsapo-lás tartósnak bizonyult, ott szántóföldeket találunk, illetve zöldségtermesztésre kiválóan alkalmas kerteket (pl. Kiskanizsán). A talajok erodáltsága Nagykanizsa városkörnyéke (a volt nagykanizsai járás) talajainak erodáltsága a következő képet mutatja: Erősen Közepesen Gyengén erodált 0/ /o 7,6 23,9 18,8 Erősen erodált az a talaj, ahol az eredeti talajtakaróból 30%-nál kevesebb maradt meg és a talajréteg 20 cm-nél nem vastagabb. Közepesen erodáltnak nevezzük a 30-70%-nyi eredeti takarót, gyengén erodált az a talaj, amelynek több mint 70%-ában épen maradt a szelvény. A táblázatból kitűnik, hogy a városkörnyék talajainak 50%-a erodált. Az erodáltság mértéke és a terméshozam között összefüggés van. A vizsgálatok szerint az erősen erodált területeken az eroziómentes részek termésének csupán 45-70%-a terem (a termesztett kultúrától függően). A területünk nagyobbik részét kitevő vályogos dombsági térszínek lepusztulásának legenyhébb formája a felületi erózió, amely már a gyenge lejtőkön is megindul. A felszín egyenletesen vékony rétegben pusztul. A lassan, de állandóan végbemenő folyamatot csak akkor lehet észrevenni, ha már a talaj humuszrétege lekopott és a világosabb, illetve az erdőtalajoknál vöröses anyakőzet előtűnik. Második fokozat a barázdás erózió, amely vékony sekély erek formájában kezdődik, majd ezek egyesülnek, és 20-30 cm mély barázdákat vésnek a talajba. A barázdálódás általában megáll a szántatlan ré- 34 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai tegnél , mert az tömörebb. Az eke eltünteti még ezeket az ereket, bár a következő záporok felújítják azokat. A vízmosásos erózió - a harmadik fokozat - már mély és eltüntethetetlen a művelés során. Ez az utóbbi a legmeredekebb művelés alá fogott lejtőkön fordul elő, nagy záporok alkalmával. Az erózió mindhárom formája előfordul a város környezetében, de a harmadik fokozat csak ritkán. Mindez összefügg az enyhébb lejtésviszonyokkal. A talajpusztulás tényezői Vízerózió a legveszedelmesebb. Ha nagymennyiségű csapadék hosszú időn keresztül hullik a felszínre, azt nem képes elnyelni a talaj. Nagykanizsán 50 mm-en felüli csapadékos napok száma 15 volt 1901-40 között, ami országosan is jelentős! A lejtők meredeksége növeli a lefolyó víz sebességét, a hosszú lejtő sok vizet egyesít. Ilyen kritikus térségek a szőlőhegyek környezetében találhatók, de ott is mérsékeltebbek a lejtőhosszak. Fontos a talajszerkezet pórustérfogata. A vályogos talajaink lassan nyelik el a vizet, így azok nagyobb pusztító munkát végeznek. A lejtők kitettsége különbségeket teremthet a dombhátak erodáltsága között. A heves nyári záporok nyugati és északnyugati irányból érkeznek, így a nyugati kitettségű lejtőket támadják legerősebben, míg a keleti oldalt gyakran csak érintőlegesen „bombázzák". Az eróziónak komoly mértékben képes ellenállni a növényzettel fedett domboldal. Főképp az erdő. Itt a lombkoronán kívül a szivacs szerű avartakaró is sokat segít. A szántóföldeken ez a védettség nem érvényesül. A különböző szántóföldi kultúrák különböző módon állnak ellent az eróziónak. Végül befolyásolja a talaj nedvességi állapota is, amennyiben az egészen száraz és egészen nedves talajok a legelőnytelenebbek a lefolyás mérséklése szempontjából. A szélerózió is pusztít Nagykanizsa környékén. Már 4-6 m/sec sebességű szél megmozdíthatja a homokos talaj szilárd szemcséit. Először gördíti, illetve ugráltatja, az erősebb szél felkapja. A mozgó homok kitakarja, vagy befedi a növényeket, felsérti a lágy részeket (homokverés), megcsonkítja a talaj szelvényt. Gyakran látni Korpavár és Szepetnek környezetében a felszántott növényzettelen homokfelszínek alacsony „homokfelhőit", amint a száraz időszakot követő szeles napon homokot terítenek az országútra is. A növényzet erősen fékezi, a talaj szervesanyagtartalma köti, a nedvesség pedig lehetetlenné teszi a deflációt. Nálunk egy felszakítatlan gyeptakaró tökéletesen megakadályozza a kifúvást. Nem tartozik az eróziós folyamatok közé, de komoly kárt okoz a vízfolyások feliszapolódásából eredő vizenyősség, amely az alluviális helyzetű szántókon, réteken, legelőkön és erdőkben fordul elő. Romlik a talaj termőképessége, művelhetősége, sőt használhatatlanná is válhat. A Principális-csatorna mentén és a mellékpatakok völgyében gyakori a műveihetetlen terület. A talajpusztulás elleni védekezés Az erózió kártételeit alapjában nem lehet megszüntetni, legfeljebb a hatását mérsékelni. Nagykanizsa környezetében elsősorban a szelídebb lejtőket művelik, ugyanakkor a kisebbségben lévő meredekebb (10-15%-os) oldalakon nincs a legtöbb esetben - a lepusztulást csökkentő - rétegvonalas művelés. A legerodáltabb dombhátakra szőlőket telepítettek, de ezzel az eróziót nem állították meg (Förhénci-, Szentgyörgyvári-, Kis- és Nagybagolai-hegy). Káros, hogy a város a legjobb - alig erodált -termőföldek rovására terjeszkedik, holott az új emeletes városrészeket a Principális-csatorna völgytalpi területei, a kertvárost pedig a szőlőhegyek konforto-sodó gerincei felé kellene továbbépíteni. Nem lenne célszerűtlen - hosszabb távon - az erdészettel földcserét eszközölni. Sok erdő gyenge lejtésű széles hátakon terül el, amelyek helyi viszonylatban jó szántók lehetnének, míg a lejtőségek beer-dősítése csökkentené az erodáltabb felszínek arányát. Az nyilvánvaló, hogy a termőföld szántóként való hasznosítása értékesebb az erdőnél. A szélerózió pusztítását szervestrágyázással, a növénykultúra lehető megválasztásával, illetve erdősávok létesítésével lehet csökkenteni. (A homoki szántók területe nem jelentékeny). A vizenyős területek talajait a talajvíz viszonyok rendezésével, a belvizek elhárításával és megfelelő szántóföldi műveléssel lehet lényegesen javítani. Ez a munka drága, mert rendszeres és nagyköltségű feladatokat ró a terület gazdájára. Ennek a sorsa nincs megoldva a város környezetében. Valamennyire eredményes rendezés a kiskanizsai házikertek területén történt, ahol értékes zöldségtermelő terület alakult ki. * * * Az ábrákat Dr. Cseke Ferenc rajzolta. Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 35 IRODALO M Geológia és felszín Bardócz 1973 Bardócz Béla: A délnyugat-dunántúli medencerész, zalai és drávavölgyi kutatási tájegységek előkutatási programja. 1973. Kézirat. Bulla 1962 Bulla Béla: Magyarország természeti földrajza. Budapest, 1962. Cholnoky 1918 Dr. Cholnoky Jenő: A Balaton hidrográfiája. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. I. köt. 2. rész. Budapest, 1918. Ferenczy 1924 Ferenczy István dr.: Geomorfológiai tanulmányok a Kis-Magyar-Alföld déli öblében. Földtani Közlöny 1924., 17-38. Kádár 1960 Kádár László: Hordalékmozgás és folyószakaszjelleg. Földrajzi Értesítő 1960. 3. füzet., 309-379. Kretzoi 1936 Kretzoi Miklós: Jelentés az 1936, évben a Dunántúl nyugati részén végzett geológiai felvételekről. MÁFI. Kézirat. Lóczy 1913 Lóczy Lajos: A Balaton környékének geológiai képződményei, ezeknek vidékek szerinti telepedése. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. I. köt. I. rész. 1. szakasz. Budapest, 1913. Lovász 1970 Lovász György: A Zalai dombság főbb morfológiai problémái. In: Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete. Értekezések 1969.1. Földrajzi tanulmányok a Dél-Dunántúl területéről. Szerk.: Dr. Lovász György. Budapest, 1970., 11-83. Adám-Marosi 1975 Adám László-Marosi Sándor (szerk.): A Kisalföld és a Nyugat-Magyarországi peremvidék. Budapest, 1975. Pávai Vájna 1943 Pávai Vájna Ferenc: A Dunántúl hegységszerkezete. Földtani Intézet évi jelentése. 1943. Pécsi 1986 Pécsi Márton: A zalai meridionális völgyek, dombhátak kialakulásának magyarázata. Földrajzi Közlemények XXXIV. (CX.) kötet (1986.) 1-2. sz., 3-11. Sümeghy 1953 Sümeghy József: A magyarországi pleisztocén összefoglaló ismertetése. MÁFI. évi jelentése. 1953., 395-404. Vendl 1921 Vendl Aladár: Jelentés a Hungárián Oil Syndikate Ltd. megbízásából V. i.-VIII. i.-ig Somogy és Zala megyében végzett geológiai felvételekről. MÁFI. Kézirat. Éghajlat Bacsó-Kakas-Takács 1953 Bacsó Nándor-Kakas József-Takács Lajos: Magyarország éghajlata. Budapest, 1953. Hajósy-Kakas-Kéri 1975 Hajósy Ferenc-Kakas József-Kéri Menyhért: A csapadék havi és évi összegei Magyarországon a mérések kezdetétől 1970-ig. OMSZ. Budapest, 1975. Kakas 196J Kakas József (szerk.): Magyarország éghajlati atlasza. II. köt. Adattár. Budapest, 1967. Kéri 1952 a Kéri Menyhért: Magyarország hóviszonyai. OMI hivatalos kiadványa. 1952. Kéri 1932 b Kéri Menyhért: Magyarország hóviszonyai 1929/30-1943/44. Sajtó alá rendezte Kéri Menyhért. Budapest, 1952. Varga-Haszonits 1977 Varga-Haszonits Zoltán: Agrometeorológia. Budapest, 1977. Vízrajz Cseke 1974 Cseke Ferenc: A Principális-csatorna vízgyűjtőjének vízföldrajzi viszonyai. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1974-ben benyújtott doktori értekezés. Kézirat. Dél-Zalai Víz- és Csatornamű Vállalat rétegvízkutakra vonatkozó adatai. (Vállalati nyilvántartás) Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat Kútkönyvei. Lovász 1972 Lovász György: A Dráva-Mura vízrendszer vízjárási és lefolyási viszonyai. Budapest, 1972. Lovász 1986 Lovász György: Délnyugat-Dunántúl hidrometeoroló-giai erőforrásai. Földrajzi Közlemények 1986. 1-2. sz., 20-56. Marosi 1969 Marosi Sándor: Adatok Belső-Somogy és a Balaton hid-rogeográfiájához. Különlenyomat a Földrajzi Értesítő 1969. évi évfolyama 419-456. old.-áról. Rónai 1960 Rónai András: Magyarország felszín alatti vizei. Földtani Közlöny 1960., 419-423. Szesztai 1967 Szesztai Károly: A vízháztartás. (Magyarország felszíni vizei.) VITUKI. Budapest, 1967. Talaj Matyasovszki-Görög-Stefanovits 1953 Matyasovszki Jenő-Görög László-Stefanovits Pál: Mezőgazdasági talajtérkép. M. 1:200 000. Budapest, 1953. Stefanovits 1963 Stefanovits Pál: Magyarország talajai. 2. bőv., átdolg. kiad. Budapest, 1963. Stefanovits-Szűcs 19JJ Stefanovits Pál-Szűcs László: Magyarország genetikus talajtérképe. M. 1:500 000. Budapest, 1973. [1977.] 36 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai Dr. Ferenc Cseke Die physisch-geographischen Verhältnisse von Nagykanizsa und Umgebung I. GEOLOGISCHE STRUKTUR UND BESCHAFFENHEIT DER ERDOBERFLÄCHE Seit den 30-er Jahren wurden Hunderte von Ölbohrungen auf dem Gebiet des Komitats Zala abgeteuft. Durch die Analyse der Bohrprofile kennt man heute schon ziemlich gut die Beckensedimente, die den Grund der Landschaft bilden und die strukturellen Veränderungen (Abbildung 1.). In den sich mehrmals wiederholenden orogen Phasen (austrische, pyrenäuische, steirische, rhoda-nische) fanden umfangreiche Raumverkürzungen, Aufwölbungen und Überschiebungen statt, es entstanden die strukturellen Linien, die auch auf die heutige Oberfläche einen Einfluß ausüben. Die Oro-genesen in der laramer und steirischen Phase produzierten auch beträchtliche Andesit- und Rhyolit-eruptionen, die nachträglich im Pliozän durch mächtige Sedimentschichten bedeckt wurden. Die charakteristischen Meridionaltäler im Zala sind nach den heutigen Kenntnissen auf komplexe Entstehung zurückzuführen, jedoch kann die Diskussion um die Gestaltung der Oberfläche noch nicht abgeschlossen werden. Ihre Ausgestaltung wird von L. Löczy durch eine grabenförmige Senkung, von A. Penck und J. Cholnoky durch Winderosion interpretiert. E. Szädeczky-Kardoss und J. Sümeghy glauben in den breiten Tälern den Durchfluß der Ur-Donau und deren Nebenflüsse zu entdecken. Das umfangreiche Untersuchungsmaterial der am Ende der 30-er Jahre begonnenen Erdölforschung hat die Beweise der tek-tonischen Veränderungen klargelegt und dabei die Entstehung der Täler auf Tektonik zurückgeführt. Danach sind die komplexen Möglichkeiten der Entstehung immer dominirender geworden. Nach unserer heutigen Auffassung geschah die Ausgestaltung der jetzigen Oberfläche auf folgende Weise: am Ende des Pliozäns wurde das oberpanno-nische Meer durch Flüsse von Norden her aufgeschüttet. Die Flüsse Ur-Raab und Ur-Mur, die damals noch kein endgültiges Flußbett hatten, lagerten eine Decke kleiner Schotter auf die Oberfläche. Das Gebiet hob sich im Altpleistozän, die durchfließenden Flüsse gruben sich in die Oberfläche ein. Dann nahmen sie aber eine andere Richtung: damit fängt die selbständige Entwicklung des Gebietes an. Außer den Massenbewegungen im Pleistozän zeigen sich tektonische Bewegungen in nord-südlicher Richtung. Danach wurden die Täler hauptsächlich durch Erosion lokaler Flüsse, die den tektonischen Linien folgten, ausgeräumt. Zu jener Zeit begann das 4-5 km breite Principális-Talbecken einzusinken. Dieser Prozeß beschleunigte sich im Jungplei-stozän, die Höhenunterschiede wurden größer. Zur gleichen Zeit entstand eine umfangreiche Einsen-kung in Richtung NO-SW - parallel zum Balaton-Becken - und in einer Breite von 10-15 km durch die Siedlungen Nagykanizsa und Zalakomár. Die Seiten der breiten Täler werden - in unvollständiger Form - von drei Terrasen, in der Höhe von 12, 5 und 2 m über dem Alluvium begleitet. II. KLIMA Nagykanizsa befindet sich im südwestlichen Teil des Landes, sein Klima ist dementsprechend kühler, niederschlagsreicher und windiger als der Landesdurchschnitt. Die Sonnenscheindauer im Jahr beträgt 1800-1900 Stunden, in den wärmeren Landesteilen mehr als 2100 Stunden. Dieses ungünstige Verhältnis besteht auch in der Vegetationszeit (IV-IX. Monat), weil die 1300-1400 Stunden Sonnenschein im Vergleich zur Großen Ungarischen Tiefebene 11% Verlust darstellen. Deshalb ist der Anbau von Pflanzen mit viel Sonnenspruch (zB. Weinbau und Pfirsich) in dieser Gegend unvorteilhaft (Tabelle 1.). Durch die io,2°C Durchschnittstemperatur im Jahr gehört diese Gegend zu den kühleren Gebieten des Landes. Der jährliche Gang der Temperatur unterscheidet sich vom Landesdurchschnitt dadurch, daß die Dominanz der kontinentalen trockenen und kalten Luftströme in den Wintermonaten öfter durch die vom Mittelmeer einströmende milde und feuchte Luft unterbrochen wird. Dieses Wärmeplus geht aber in den Sommermonaten durch die einströmenden kühlen, nassen Luftströme vom Ozean verloren (Tabelle 3.). Die Verteilung der Häufigkeit der Windrichtungen im Jahr zeigt die Vorherrschaft der NO- und SW-Winde (Abbildung 6.). Diese Abbildung bestätigt, wie die Reliefverhältnisse die Windrichtungen beeinflussen und sie vermindern auch die Zahl der windstillen Tage. Der Gang des Niederschlags in der Umgebung von Nagykanizsa ist ausgeglichener als der Landesdurchschnitt und zwar durch die in jeder Jahreszeit einströmenden ozeanischen Luftströme (Tabellen 8. und 9.). Die jährlichen Niederschlagssummen sind höher wegen der Lage der Stadt am Rande des Karpatenbeckens (Abbildung 7.). Die gleichmäßige Niederschlagsvertei- Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 37 lun g und die höhere Regenmenge sichern für die Landwirtschaft günstige Bedingungen, aber es kamen während der 80-jährigen Beobachtungszeit auch einige Extremfälle vor (Tabelle 10.)• Auch die Dürre wütet manchmal. III. HYDROGEOGRAFISCHER ZUSTAND 1. Oberflächenwasser Die Oberflächenwasser und die Grundwässer von der Umgebung von Nagykanizsa werden in einem Kanal Principális gesammelt. Sein Wassermenge hat einen ausgeprägten jährlichen Gang (Abbildung 8.). Das Maximum der Wasserergiebigkeit liegt im Dezember, wenn der Boden durch die Wasseransammlung gesättigt ist. Ein sekundäres Maximum liegt im Februar-März nach der Schneeschmelze. Der zunehmende Niederschlag kann im Frühling und in Sommer die sprunghaft wachsende Evapotranspiration und die Wasserabsorption des austrockenden Bodens nicht ersetzen. Die Wasserergiebigkeit nimmt endlich im August-September durch die noch höhere Evapotranspiration und den mäßigen Niederschlag auf ein Minimum ab. Auf die nur mäßige Kontinentalität der Umgebung von Nagykanizsa weist der geringe Extremi-tätsquotient des Wasserganges im Kanal Principális hin (Tabelle 15.). Ein weiteres Charakteristikum ist, daß pro Jahr 19-20 Hochwasserwellen auf dem Fluß entstehen, deren Verteilung auf die hydrologischen Jahreszeiten fast ausgeglichen ist. Alle Gewässer um die Stadt wurden durch anthro-pogene Abdämmung errichtet. Ihre Erhaltung ist wegen der schnell erfolgenden Akkumulation, der Wasserverschlechterung und dem ungünstigen Anstieg des Bodenwassers in der Umgebung nicht ökonomisch. 2. Wasser unter der Oberfläche Das lokale Bodenwasser befindet sich überall unter der Oberfläche, seine Reserven sind gering, seine Qualität ist schlecht. Im großen und ganzen folgt es den Reliefformen. In den Talsohlen ist es sehr nahe der Oberfläche, in den höheren Teilen der Hügel befindet es sich tief. Entsprechend dem Hügelcharakter ist es in ständiger Bewegung in Richtung zur Talsohle, oft kommt es an den Talrändern als Quelle an die Oberfläche, beziehungsweise es sickert in das Bett der Flüsse. Der jährliche Gang des Bodenwassers hängt von der Temperatur und vom Niederschlag ab (Abbildung 10.). Als Akkumulationszeit gilt der Winter und da erreicht der Wasserstand des Bodens sein Maximum. Die Wasserreserve versiegt im Herbst, der einsickernde Niederschlag kommt nicht bis zum Bodenwasser, so sinkt es auf das Minimum. Die Temperatur des Bodenwassers nimmt in der Tiefe von 10-11 m die jährliche Durchschnittstemperatur des Gebietes an. Zwei beträchtliche Speicherschichten liegen in sandigem Oberpannon. Dieses Schichtwasser hat zwar gute Qualität, aber seine Reserven sind gering (Tabelle 19.). Eine Schicht befindet sich zwischen 100-130 m, die andere zwischen 200-230 m Tiefe. Die Wasserspeicher in der Tiefe aus dem Oberpannon und aus der Trias besitzen auch nur kleine Reserven. Der Wert des geothermischen Gradienten ist 20 m/C°. Es ist sehr günstig, daß man noch aus 1650 m süßes Thermalwasser gewinnt und aus größerer Tiefe Heilwasser auf die Oberfläche bringt (Tabelle 21.). IV. BÖDEN Die größte Naturressource der Umgebung der Stadt ist die Bodendecke. Die Qualität ist mittelmäßig oder noch schlechter. Die Böden sind im allgemeinen arm an Humus und Nitrogen, enthalten zu wenig Kalium und Phosphor, sie sind ferner sauer und gebunden. Dazu sind sie, wie es sich aus dem Hügelcharakter ergibt, ungefähr zu 50% mehr oder weniger erodiert (Tabelle 22.). Der Bodenanbau, ferner das Kalken, die organischen und künstlichen Düngemittel und die Wasserregulierung verbessern etwas an seinem Zustand. Der am stärksten verbreitete und fruchtbarste Bodentyp ist der tonhaltige braune Waldboden. Seine Wasserabsorption und Wasserspeicherung ist mittelmäßig beziehungsweise gut, sein pH ist ein bißchen sauer. Wenn alle drei Horizonte intakt sind, ist das der beste Boden in dieser Landschaft, obwohl seine Fruchtbarkeit gegenüber den besten Böden des Landes um 40-50% zurückbleibt. Westlich und südlich von der Stadt findet man den Pseudogleibraunen Waldboden. Er ist ähnlich dem anderen, aber der Tongehalt ist größer, sein Wasserumsatz ist mehr luftlos und schlechter. Die Forstwirtschaft benutzt ihn aber gerne, da er bei trockenem Wetter bedeutsam Wassermengen für die Bäume zurückhält. Etwa 20% der Umgebung sind durch auf Sand entstandene rostbraune Waldböden und braune Waldböden mit kovárvány bedeckt. Auch ihre Fruchtbarkeit beträgt etwa 20-30%, der obere Horizont enthält Humus, aber sein Wassergehalt ist schlecht und er ist ziemlich sauer (pH: 4-5). Auf den alluvialen Gebieten der Flüsse entstanden ganz verschiedene Böden: moorige Wiesenböden, Gießwiesenböden usw. Im allgemeinen enthalten sie viel Humus, aber sie sind roh und auch die zeitweili- 38 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai g e Überschwemmung verursacht viel Sorge. Ihre Fruchtbarkeit liegt zwischen 30-50%. Wenn es möglich wäre, die Entwässerung dauernd aufrechtzuerhalten, dann wäre der Boden für die Gemüseproduktion (Kiskanizsa) sehr gut verwendbar. Die Wasser- und Winderosion können auf den Ackerfeldern und Weinbaugebieten praktisch nicht verhindert werden. Bloß die Waldgebiete haben einen dauernden Schutz bekommen. Verzeichnis der Abbildungen auf den Textseiten 1. Tiefenstrukturen in Süd-Zala 2. Geologisches Längsprofil des Principális-Tales 3. Generalisierter Aufbau der terrassenartigen diluvialen Oberfläche, entstanden durch Anhäufungen am Hügelfuss, durch fluviale Akkumulation, bzw. durch Erosion 4. Verteilung der jährlich möglichen Evapotrans-formation in Südwest-Transdanubien, in mm 5. Monatliche, jahreszeitliche und jährliche Mittelwerte des Luftdrucks in Torr (Nagykanizsa, 1901-50) 6. Häufigkeit der Windrichtungen im Jahr im Komitat Zala (1901-50) 7. Niederschläge im Jahr (1901-50) 8. Monatliches und jährliches Durchschnittswasser des Principális-Kanals, sowie monatliche Durchschnittswerte der Temperaturen und der Niederschläge in Nagykanizsa (nach hydrologischer Jahreszeiteinteilung, 1960-69) 9. Fliessende und stehende Gewässer auf dem Territorium von Nagykanizsa 10. Grundwasser, sowie Niederschläge und Temperaturen im Jahr (nach hydrologischer Jahreszeiteinteilung, 1956-70) 11. Produktionsbelastbarkeit der Schichtwässer in Südwest-Transdanubien (1984) 12. Häufigste Bodenarten auf dem Territorium von Nagykanizsa Verzeichnis der Tabellen 1. Durchschnittliche Zahl der sonnigen und trüben Tage (Nagykanizsa 1901-50) 2. Durchschnittliche Zahl der nebeligen Tage (Nagykanizsa 1940-54) 3. Monatliche und jährliche Durchschnittstemperaturen in Ungarn und im Komitat Zala (1901-50) 4. Temperaturenschwankungen (1901-50) 5. Monatliche und jährliche Höchst- und Tiefstwerte der Lufttemperaturen (Nagykanizsa, 1901-50) 6. Häufigkeit der Grenzwerte der Temperaturen (1901-50) 7. Monats- und Jahresmittel der relativen Luftfeuchtigkeit in %, (1901-50) 8. Niederschlagswerte, monatlich und jährlich summiert (1901-70) 9. Niederschläge in den Jahreszeiten (1901-70) 10. Das niederschlagsreichste und das trockenste Jahr (Nagykanizsa 1901-80) 11. Maximale und minimale Niederschläge im Monat (Nagykanizsa, 1901-80) 12. Regnerische Tage mit mindestens 5,0 mm Niederschlag 1901-50) 13. Regnerische Tage mit mindestens 20,0 mm Niederschlag (1901-50) 14. Tage mit Schneefall, Gewitter und Hagel 15. Spezifische Wasserabgaben mancher Wasserläufe, bzw. Quotient des Höchst- und Mindestwasserabflusses 16. Einige charakteristische Messzahlen der Flussteilgebiete 17. Wasserhaushalt des Wassereinzugsgebiets des Principális-Kanals (1901-50) 18. Nördlicher Abfluss des Wassereinzugsgebietes des Principális-Kanals anhand der Angaben des Nagykanizsaer Wasserpegels 19. Angaben einiger Nagykanizsaer Schichtwasserbrunnen 20. Wichtigere hydrochemische Angaben der Schichtwasser unter Nagykanizsa (1988^ 21. Thermalwasser-Angaben zweier typischer Bohrungen 22. Tonhaltige braune Waldböden Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 39 Dr. Ferenc Cseke Natural conditions of Nagykanizsa and its environs I. GEOLOGICAL FEATURES AND GEOMORPHIC EVOLUTION Starting with the 1930s several hundred oil prospecting drillings have been made in Zala County. Based on the analyses of the borehole profiles we now possess a fairly reliable knowledge of the basin sediments which constitute the geological basement and of the structural processes (Fig. 1). During the repeated phases of orogenesis (Austrian, Pyrenean, Styrian, Rhodanian) massive folding and overthtrusts occurred, structural lines and vaults formed which have made an impact even on the evolution of the present day surface. Laramide and Styrian orogenic phases also resulted in andesite and rhyolite eruptives, which were subsequently covered by thick sediments during the Pliocene. According to our present knowledge, the characteristic meridional valleys in Zala are considered of complex genesis though the dispute over their evolution is still open. Explanations range from trench subsidence through eolian activity to fluvial origin due to the formation of broad valleys attributed to the ancient Danube and its tributaries. Since the end of the 1930s, analyses of a detailed sampling from oil prospecting boreholes have showed evidence of structural movements probably to have confirmed valley formation triggered by tectonism (F. Pávai Vaj na, 1943). More recently, ideas of a complex evolution have come to the fore. According to the contemporary viewpoint the present day topography formed as follows. The Upper Pannonian sea had been filled up with sediments transported by tributaries coming from the north. The ancient watercourses Rába and Mura laid a pebble layer onto the surface. As a result of the uplift of the area during the Early Pleistocene the rivers initially incised then changed their direction of flow so that an autochtonous geomorphic development started. Besides the mass movements during ice ages structural shifts of north to south direction also occurred and valleys running along these lines had been cleared by the local watercourses. This was the time when the 4 to 5 km wide Principális valley began to subside. During the Late Pleistocene this process accelerated and relative relief was growing. At the same time a massive subsidence occurred in northeast-southwest direction, parallel to the Balaton trench comprising a 10-15 km wide belt along the line Nagykanizsa-Zalakomár. The broad valleys though in a scattered pattern are flanked by three terraces at 12, 5 and 2 m above the alluvium level. II. CLIMATE Nagykanizsa is situated in the southwest of Hungary and accordingly the climate here is cooler, moister and windier than the country average. Sunshine duration amounts to 1800-1900 hours while in the warmer regions of the country it exceeds 2100 hours. The situation is similar during the growing season (April-September) when the sunshine duration (1300-1400 hours) is 11 per cent less than in the Great Plain (Alföld). It means that the region is not suitable for crops with high sunshine demand (e.g. grape, peaches and apricots, Table 1). As far as its mean annual temperature (10.2° C) is concerned Zala belongs to the cooler regions of the country. The temperature regime throughout the year differs from the country average with a frequent predominance of mediterranean (mild and moist) air masses over the continental (arid and cold) ones during the winter season. This positive anomaly, however, is counterbalanced by the inflow of oceanic (cool and moist) masses in summer (Table 3). Frequency of winds shows predominance of northeast and southwest directions (Fig. 6). The figure testifies on the influence exerted by the topography on wind directions also reducing the number of calm days. The distribution of precipitation in the environs of Nagykanizsa shows a more uniform pattern than the country average and this is due to invasions of the oceanic masses occurring in every season (Tables 8 and 9). The annual precipitation is higher as a result of the geographical position of the town on the margin of the Carpathian Basin (Fig. 7). A more even pattern of precipitation creates relatively favourable conditions for farming although the 80-year period of observation also experienced extreme values, such as accidental droughts (Table 10). III. FUNDAMENTALS OF HYDROLOGIE 1. Surface waters Surface and ground waters in the surroundings of Nagykanizsa are being drained by the canalised watercourse Principális. The fluctuation of water level follows a distinct annual pattern (Fig. 8). The discharge reaches its maximum in December after the soils became saturated as a result of moisture accumulation. A secondary maximum usually occures in February or March after snowmelt. Late spring 40 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai an d early summer precipitation peaks cannot supply enough moisture to counterbalance the loss due to the growing évapotranspiration and an increased infiltration into the dry ground. Finally, by August and September the discharge is reduced to the minimum as a result of the high evaporation rate and low amount of precipitation. A reduced continentality of the climate is indicated also by lower absolute values of the extremity index relating to water levels of Principális canal (Table IS). A characteristic feature of the canal is a frequent occurrence of flood waves (19-20 annually) and their quasi-uniform distribution among the hydrological seasons. The ponds in the vicinity of Nagykanizsa were created by damming. Their maintainance is uneconomical because of silting up, a permanent deterioration of water quality and frequent rises of the ground water table. 2. Subsurface waters Ground waters of local origin are frequently encountered below surface, though resources are scarce and contaminated. They follow the topography pattern lying close to the surface in the valley bottoms and deep below the hilltops. Typically to the hill pattern ground water is moving toward talwegs and appears on their margins in the form of springs or seeps to water courses. Annual regime of ground waters is a function of temperature and precipitation (Fig. 10). Winter is a season of the accumulation and also this is the time the maximum levels occur. By autumn water reserves deplete and the infiltrating precipitation moisture does not reach the ground waters, so the latter are reduced to their minimum level. At a depth of 10-11 m ground water temperature acquires the annual mean temperature value. Two Upper Pannonian sandy aquifers contain artesian waters of good quality though of rather limited amount (Table 19). One of them lies at a depth between 100 and 130, the other between 200 and 300 m. Upper Pannonian and Triassic deep aquifers also consist of low amount of water. The value of the géothermie gradient equals to 20 m/° C. A favourable condition is the presence of thermal freshwater at 1650 m depth and that of medicinal water at deeper horizons ( Table 21). IV. SOILS The most valuable natural resource encountered in the environs of the town is the soils. They are of medium or even poorer quality, of low humus and nitrogen content, poor in potash and phosphorus, of acid reaction and the ground is hard. The hill topography is responsible for the erosion hazard; 50 per cent of the soils are more or less eroded (Table 22). Soil cultivation, liming, application of organic manure and fertilisers, and drainage are factors of soil amelioration. Brown forest soils with clay illuviation (lessivated) are the most frequently encountered in the area. It has medium or good infiltration rate and water retention capacity and shows slightly acidic reaction. When all its three horizons are represented that is the best soil in Zala, though its quality is 40 to 50 per cent lagging behind the most fertile soils of the country. West and south of the town there are pseudogleys (brown forest soils) of 20 to 30 per cent fertility. It shows certain similarities with lessivated brown forest soils but clay illuviation is more manifest, ventilation is poorer and moisture regime is worse. In spite of these hindrances forests are good consumers of water since in dry periods they store a great amount of moisture. At least 20 per cent of the area is covered by rusty brown forest soils and sandy brown forest soils. Their fertility changes between 20 and 30 per cent, too, they have a humified upper layer, hydrophysical properties are poor and acidity is strong (pH = 4 to 5). On the alluvia of watercourses different soils occur: boggy meadow soils, alluvial meadow soils, etc. Their humus content as a rule is high enough but they are raw and temporary waterlogging poses problems. Their fertility ranges between 30 and 50 per cent. Amelioration could turn these soils suitable for vegetable growing (Kiskanizsa). Water and wind erosion cause serious damages to cropland and vineyards which practically cannot be prevented. Only forested areas are free of erosion hazard. List of illustrations 1. Deep structural conditions in South-Zala. 2. Geological long-grid of the Principalis Valley. 3. The general formation of plasticine surface formed by erosion of hillfoot and river water accumulation. 4. Territorial distribution of possible yearly evaporation in Southwestern-Transdanubia in mm. 5. Monthly, seasonal, and yearly mean value of atmospheric pressure in mercury milimeters. (Nagykanizsa, 1901-50.) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 41 6 . The frequency of wind direction in Zala county. (1901-50.) 7. Yearly distribution of precipitation. (1901-50.) 8. Average month and yearly water output of the Principalis Canal, as well as the average monthly temperature and precipitation in Nagykanizsa. (According to biological seasonal divisions 1960-69.) 9. Running and standing water in Nagykanizsa. 10. Yearly survey of temperature, precipitation and ground water. (According to biological seasonal divisions 1956-70.) 11. The absorption of water tables in southwestern Transdanubia. (1984). 12. Most important soil types in Nagykanizsa. List of tables 1. Average number of clear and overcast days. (Nagykanizsa 1901-50.) 2. Average number of foggy days Nagykanizsa. (1940-54.) 3. Monthly and yearly mean temperature in Nagykanizsa and Zala county. (1901-50.) 4. Fluctuation of temperature. (1901-50.) 5. The mean maximum and minimum air temperature. 6. Frequency of temperature extremes. (1901-50.) 7. Monthly and yearly mean relative humidity (%). (1901-50.) 8. Monthly and yearly total precipitation. (1901-70.) 9. Sesonal precipitation distribution. (1901-70.) 10. Dryest and wettest years. (Nagykanizsa, 1901-80.) 11. Greatest and least monthly precipitation. (Nagykanizsa, 1901-80.) 12. Number of days with at least 5.0 mm of precipitation. (1901-50.) 13. Number of days with at least 20.0 mm of precipitation. (1901-50.) 14. Number of snowy, stormy and icy days. (1901-50.) 15. Comparison of specific water output of several running water sources, more specifically the quotient of the greatest and the least water output. 16. Some characteristic measures of cisterns. 17. Conditions of the northern segment of the Principalis Canal. (1901-50.) 18. The outflow of the northern segment of the Principalis Canal on the basis of measurements made in Nagykanizsa. 19. Data of some water table wells in Nagykanizsa. 20. Important water chemical data of the water tables located under Nagykanizsa. (1988). 21. Data of the waste water two characteristic drillings. 22. Brown forest with claywashed in. Gyulai Ferenc DÉL-ZALA NÖVÉNYVILÁGA I. DÉL-ZALA NÖVÉNYFÖLDRAJZI VISZONYAI A Rába folyó, a Zala alsó vízfolyása, a Rinya-lapály és a Mura-völgy között elterülő megyényi terület növényföldrajzi szempontból változatos. Amíg a nyugati határszélen az Alpok közelsége a meghatározó, addig Nagykanizsa környékének növénytakarójában a nyugatbalkáni jelleg már határozottan felismerhető, érezteti hatását a Mediterraneum viszonylagos közelsége. A növényföldrajzi munkák - amint azt alább látni fogjuk - ha a részletekben nem is, de abban egyetértenek, hogy ez a vidék még a tágabb értelemben vett Pannóniai flóratartományhoz tartozik. Zala megye Őrséggel határos területe még kifejezetten Alpok-alji jellegű. Ezért ezt Praenoricumnak nevezzük. Zala megye déli részén pedig már számos mediterrán és illír flóraelemet találunk. A Zákány-Őrtilos alatti részeken viszont már olyan erős a mediterrán hatás, hogy ezt a területet az Illyricumhoz soroljuk. A növénytani kutatások szempontjából ez a terület - az ország más részeihez képest - egészen a XX. század második feléig mostohagyereknek számított. Ennekelőtte csak szórvány adataink vannak Dél-Zalára vonatkozóan. Az első botanikai adatok Caro-lus Clusiustól származnak. 1583-ban kiadott művében említést tesz a Zala nyugati és déli részein a boroszlánról (Daphne cneorum subsp. arbusculoides), valamint a Vas megye déli részén növő sárgaliliomról (Hemerocallis lilio-asphodelus). A Mura és a Dráva közötti területekről pedig olyan napjainkban mind ritkábban fellelhető növényfajokat is leír, mint a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a kövi pimpó (Poten-tilla rupestrisJ és a kecskeruta (Galaga officinalis). A török ellen viselt háború, majd a sokat szenvedett zalai végek újjáépítése nem kedvezett a botanika tudományának. Hosszú idő után Kitaibel Pál volt az első, aki kifejezetten botanikai célzattal kereste fel ezt a vidéket. 1799. július 20-án utazott Keszthelyről Csáktornyára. Utazása során átlós irányban haladt végig Dél-Zalán. Naplójában így emlékezik meg a látottakról: „A zalaapáti kolostorhoz tartozó Kolon praediumban, amely egykoron város volt, homokos a talaj, a szántóföldeken sok Plantago arenaria, Betula alba,Jasiona montana, Pteris és Panicum viridis nő. A másfél postakocsi állomásnyira lévő pozsonyi szemináriumhoz tartozó Kiskomárom jelentős marhakereskedelmet folytat. Az idáig tartó homokos talajon szép búza növekszik. Galamboktól a talaj egyre agyagosabbá válik. Keszthelytől mind több a domb, homok csak elvétve fordul elő, kő egyáltalán nem. Nem található meg itt sem az Acer tataricum, sem a Rhus cotinus..." A XIX. század végén fellendülőben lévő, már rendszeresnek nevezhető botanikai kutatások sajnos megintcsak elkerülték vidékünket. Az I. világháború előtti időkben Erdély, az Adria környéke, de még a Balaton is jobban vonzotta a kutatókat, mint a dimbes-dombos, a látszólag egyhangú zalai táj. Borbás Vince 1887-1897 között megírt „Vas vármegye növényföldrajza és flórája" c. művében a terület északi részeinek növényvilágáról, ha érintőlegesen is, de említést tesz. A Balaton Tudományos Tanulmányozásának Eredményei c. hatalmas monográfia 1900-ban megjelent kötete Nagykanizsa környékéről is szolgáltat botanikai adatokat. Sajnos az e század elején megjelent „Városok és vármegyék" c. monográfia sorozatból hiányzik Zala vármegye. így más megyékkel szemben itt nem áll módunkban regisztrálni a növényvilág változásait az eltelt 70-80 évben. Gayer Gyula 1925-ben megjelent „Vasvármegye növényföldrajza és a praenoricumi flórasáv*'' c. munkájában foglalkozik Zala északi részeinek flórájával. Boros Ádám (1928) a Dráva bal partjáról és a Muraköz vidékéről közöl botanikai adatokat. Belső-Somogy növényvilága kiváló ismerőjének, Héjjas Imrének az érdeme, hogy 1934-ben Zákány mellett megtalálta a hármaslevelű szellőrózsát (Ane-mona trifolia). Hasonlóképpen nagy volt az öröm, amikor Jávorka Sándor társaságában az Őrtilos mel-leti Szent Mihály kápolnánál megpillantotta a mindezidáig csak az illír vidékekről ismert zalai bükkönyt (Vida oroboides). Nagykanizsa környékének intenzív florisztikai kutatása Károlyi Árpád munkásságával veszi kezdetét. Ő az aki 1943-ban Lipseszentadorjannál megtalálja a kakasmandikót (Erythronium dens-canis). A lelkes lokálpatrióta botanikus 1972-ben bekövetkezett haláláig járja a vidéket, térképezi annak növényvilágát, fényképezi és gyűjti őket. Előbb egyedül, majd Pócs Tamással, később Balogh Mártonnal karöltve számos cikkben, majd monografikusán is: „Nyugat-Dunántúl flórája" címmel foglalja össze Dél-Zala 4 6 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága i. kép. Kakasmandinkó (Erythronium dens-canis) növényvilágáró l az eddig megszerzett ismeretanyagot. Az országban megtalálható növényfajok mintegy kétharmadát, pontosan 1530 fajt sikerült innen kimutatni. Hagyatéka a nagykanizsai Thury György Múzeumban van. A közép-európai flóraterület a Holarktikus flórabirodalom része. Ennek délkeleti felében találjuk a Pannóniai flóratartományt. Hazánk nagy része ide tartozik. Dél-Dunántúl flóravidékét, amely helyzeténél fogva a Pannóniai és az Illyr flóratartományok közötti széles zónában helyezkedik el, különböző szerzők hol az egyik, hol a másik flóratartományba sorolják. Borbás Vince (1900) az Illyr flórát egészen a Balaton vidékéig terjeszti ki. Gáyer Gyula (1925) Dél-Zalát a magyar flóratartomány (Pannonicum) átmeneti flórasávjába (Praenoricum) osztja be. Boros Ádám (1928) számos délvidéki vonást ismer fel benne, ezért a területet a Praeillyrico-Praenoricumhoz sorolja. A PraenoricumbéA külön név alatt leválasztja a Zalai flórajárást (Saladiense), a többi részt Castri-ferrumnak nevezi el. Kárpáti Zoltán (1960) a Saladiense nórajárást a Praeülyrico-Transdanubicum flóravidékhez sorolja. A Saladiense flórajárás alatt Zala megye mai területét érti. Somogy megye nyugati részét pedig már új flórajárásként kezeli. Soó Rezső (1964), majd Debreczy Zsolt (1981) véleménye szerint Délnyugat-Dunántúl a nyugatbalkáni flóraterület (Illyricum) északi Praeillyricum flóravidékéhez tartozik. Jeanplong József (1980) és Pócs Tamás (1981) a Zalai flóra járást közvetlenül a Pannóniai flóratartomány részének tekintendő Dél-Dunántúl flóravidékének veszik. A helyzet valójában az, hogy rendkívül nehéz a flóratartományok határait pontosan meghúzni. Ugyanis Dél-Dunántúl klímája - összehasonlítva az Illyricummal - attól sokkal kontinentálisabb. Területén az illír fajok mellett számos pannon endemizmus is megtalálható. Mindezeket figyelembe véve Károlyi Árpád és Pócs Tamás (1968) helyesnek látják, ha Dél-Zalát - a Zákány alatti dombok egyértelműen illír flórájának kivételével - a Pannónia flóratartományba tartozónak vesszük. Ugyanakkor egyetértenek azzal, hogy Dél-Dunántúl flóravidékének elnevezése (Praeillyricum) tükrözze ezt az átmenetet. Ugyanis a dél-dunántúli lomberdők összetételükben Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 47 a nyugat-balkáni (illír) tölgyesekkel és bükkösökkel állnak szoros kapcsolatban. A Lenti-Zalalövő vonalától délkeletre lévő, a Marcal medencétől a Bakony északnyugati lábáig terjedő területet a Zalai dombvidék flórajárashoz soroljuk. Növényföldrajzi szempontból azonban még ez a viszonylag kis terület sem tekinthető egységesnek. Délről észak felé haladva csökken a balkáni, az alpin-balkáni és a szubmediterrán fajok száma, viszont nő a pannon xeroterm bennszülött fajoké. Nyugatról kelet felé haladva ugyancsak jelentős változásokat észlelünk. A nyugati részeken az Alpok viszonylagos közelsége miatt, valamint az Atlanti óceán hatásaként elsősorban mezofil-higrofil fajok vannak uralmon. A Zalai flóraj árast ( Saladiense) Károlyi Árpád és Pócs Tamás (1968) nyomán Észak- és Dél-Zalára különítjük el. Észak-Zala viszonylag kontinentálisabb meszes-löszös területein nagyszámú mészkedvelő xeroterm növényfaj él. A reliktum erdeifenyvesekben és azok irtásföldjein nő a fehérvirágú erdei szellőrózsa (Anemone silvestris), a bíboribolya színű sarkantyús virágú keleti szarkaláb (Consolida orientális), a virágjának csúcsi részén piros, egyébként fehér színű kisvi-rágú füstiké (Fumaria parviflora), a bozontos-gyapjas virágzatú liláskék virágú borzas len (Linum hirsu-tum), a citromsárga virágú cseplesz lucerna (Medica-go prostrata), a kékesibolya, nagyvirágú leány kökörcsin (Pulsatilla grandis), a vöröslő fészekpikkelyű késői pitypang ( Taraxacum serotinum), a bíborfekete virágú fekete zászpa (Veratrum nigrum). Erdeiben őshonos az erdeifenyő ( Pinus silvestris). Dél-Zalában a xeroterm fajok már csak a Nagykanizsa környéki homokpuszta foltokon élnek. Jellegzetes zónát alkotnak a bükkösök és a gyertyános tölgyesek. Aljnövényzetük illír, alpi-balkáni, atlantimediterrán és szubmediterrán elemeket tartalmaz. Károlyi Árpád és Pócs Tamás (1968) elvégezték Délnyugat-Dunántúl nóraelemeinek flórajárások szerinti vizsgálatát is. Ennek értelmében az ország más részeivel összehasonlítva Délnyugat-Dunántúlon az atlanti -mediterrán elemek száma viszonylag magas. Amíg a Vendvidékre elsősorban az alpin, az Őrségre pedig az alpin és a boreális elemek, addig Zalára inkább az alpin-balkáni és a szubmediterrán fajok jelenléte jellemző. Alpin-balkáni fajok: pl. kisvirágú hunyor (Helle-borus dumetorum), zalai bükköny (Vicia oroboides), pofok árvacsalán (Lamium orvala), havasalj i aggófű (Senecio ovirensis) sűrű csetkáka (Eleocharis carnio-lica). Illír fajok: pl. szőrös rekettye (Genista ovata subsp. nervata), szakállas orbáncfű (Hypericum barbatum). Atlanti-mediterrán fajok: pl. hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), pici bükköny (Vicia lathy-roides), borostyán (Hedera helix), pókbangó (Oph-rys sphegodes), borostás sás ( Car ex strigosa), fonalas csenkesz (Festuca tenuifolia), ezüstperje (Coryne-phorus canescens). Szubmediterrán fajok: pl. molyhos szeder (Rubus canescens) nagy virágú lednek (Lathyrus latifolius), szakállas szegfű (Dianthus barbatus), virágos kőrisfa (Fraxinus ornus). Mediterrán (közép-európai) fajok: pl. aremonia (Aremonia agrimonioides), jerikói lonc (Lonicera caprifolium), szép zörgőfű ( Crepis pulchra), királyné gyertyája vagy genyőte (Asphodelus albus), szelídgesztenye (Castanea sativa), lónyelvű csodabogyó (Ruscus hypoglossum). Délnyugat-Dunántúl egyik legjellemzőbb ún. karakterfaja a Göcsejbe és a Vendvidékbe is átnyúló zalai bükköny (Vicia oroboides). Növényföldrajzi szempontból a Tornyiszentmik-lós-Lovászi-Csömödér-Gutorfölde-Pusztaederics-Hahót-Egeracsa-Zalaszabar-Zalakaros-Zalakomár-Zalaszentjakab-Pogányszentpéter-Liszó-Fityeháza-Murakeresztúr és az országhatár által bezárt területet több zónára: bükkösökre és a hozzájuk kapcsolódó égeresekre, valamint gyertyános tölgyesekre osztjuk. Külön fejezetként kell tárgyalni a Nagykanizsa környéki homoki vegetációt és az ottani égerláperdőket. II. DÉL-ZALA LEGFONTOSABB NÖVÉNYTÁRSULÁSAI 1. Bükkösök Majer Antal (1968) után Göcseji bükktájnak nevezzük a Murakeresztúr, Homokkomárom, Söjtör, Csö-mödér, Rédics határolta háromszöget. Ez különösképpen jó elnevezés, mert az itteni bükktáj nem tartozik egyértelműen a Zalai flórajáráshoz (Saladiense), hanem északnyugaton, nyugaton 2-4 km mélységben a Göcseji flórajárásba (Petovicium) is behatol. Itt a nyugati részeken a bükkösök erdeifenyvesekkel elegyednek. A koronaszintben egyaránt megtalálható az erdeifenyő (Pinus silvestris), a bükk (Fagus silvatica), a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) és a gyertyán (Carpinus betulus). Az ilyen fenyő öv felé tartó átmeneti típusú erdők aljnövényzete hasonló a bükkösökéhez. Jellegzetes fajai a szőrös rekettye, (Genista ovata),a kereklevelű körtike (Pirola rotun-difolia), a pillás perjeszittyó (Luzula pilosa) és az erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa). 4 8 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága A Zala megyei Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság (ZEFAG) felmérése szerint a dél-zalai bükktáj mintegy 25 ezer ha erdőterületével egyharmados beerdő-sültségnek felel meg. Erdőtársulásai közül a bükkösök 51 %-kal, a gyertyános tölgyesek 34%-kai, a völgyekben lévő éger-ligeterdők 1 %-kal, a Mura folyó ártéri ligeterdei szintén 1 %-kal, a telepített akácosok pedig 3%-kal részesednek. A bükkösök Dél-Zala nyugati részein zonális társulások. Uralkodó fafajuk a bükk (Fagus silvática). Lombkorona szintjébe azonban más fafajok is keverednek: így a dombtetőkön és domboldalakon a ko-csánytalan tölgy (Quercus petraea), a csertölgy (Qu-ercus cerris), a szelídgesztenye (Castanea sativa), olykor pedig az erdeifenyő (Pinus süvestris). A felszín alatti vizek alkotta mély bevágásokban a hegyi juhar (Acer pseudomontanus) és a hegyi szil (Ulmus scabra) is előfordul. Általános a gyertyán (Carpinus betulus) és a madárcseresznye (Prunus avium) jelenléte. A fagyzugos dombhajlatokban elegyetlen gyertyánosokat, a dombok alján pedig bükkösökbe elegyedő kocsányos tölgyeseket találunk. A bükkösök Dél-Zala nyugati részein elsősorban pannóniai agyagra települt löszön, kőzetek mállásából származó diluviális löszös üledéken és jégkori vályogon létrejött agyagbemosódásos és pszeudogle-jes erdőtalajokon fordulnak elő. A magas páratartalom, a kedvező domborzati és talajviszonyok hatására a zalai bükkösöknek - szemben az ország más, főként hegyvidéki részein díszlő bükköseivel - itt még a völgyekben is kiterjedt állományaik vannak. A legszebb zárt bükkösöket Óbornak, Lispeszentadorján, Oltárc és Tormaföld környékén találjuk. A dél-zalai bükkösökbe a szomszédos Horvátország területéről számos növényfaj nyomult be. Mindenekelőtt a zalai bükkösök legjellemzőbb faját, az ép levélszélű, sárga virágú zalai bükkönyt ( Vicia oroboi-des) kell megemlítenünk. Amint már neve is utal rá az országban csak itt és Somogy megyében fordul elő. E karakterfaj után nevezte el a mi bükköseinket Pócs Tamás és Borhidi Attila Vicio (oroboidi) Fage-rwranak. Jellegzetes faj a lónyelvű csodabogyó (Ruscus hy-poglossum) is. E örökzöld félcserje levelei elcsökevényesedtek. Nevét a levélszerűen ellaposodó szára közepéből eredő tűzpiros bogyóterméséről „csodabogyó" kapta, amely megkapó látványt nyújt a hóban. Védettsége ellenére még mindig gyűjtik a lila virágú cikláment (Cyclamen purpurascens). E származását tekintve közép-európai faj szép összefüggő állományt alkot a zalai bükkösökben, gyertyános tölgyesekben. A tél végének közeledtével tömegesen nyílnak a hóvirágok (Galanthus nivalis), később a salátaboglárkák (Ficaria verna), a lilásvörös virágú ujjas kelti-kék (Corydalis solida) és az erdei ibolyák (Viola 2. kép. Zalai bükköny (Vicia oroboides) sisvestris). A tavaszi bükkösök szépségét emelik a bókoló fogasír (Dentaria enneaphyllos) és a hagymás fogasír (D. bulbifera), a sötéten pettyezett vöröses laza fürtvirágzatú erdei- vagy turbánliliom (Lilium martagon), a halványsárga jellegzetes virágú farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia), a zöld virágtaka-rójú kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum) állománya. Ez a tarkán virágzó erdőalj a lombosodás előrehaladtával mindinkább csupasszá válik. A zárt bükkösök ugyanis csak kevés fényt engednek át, emiatt aljnövényzetük gyér (Fagetum nudum). Emiatt cserjeszintjük nincs, mohaszintjük is jelentéktelen. A dél-zalai bükkösök társulástani viszonyaikat tekintve a horvátországi szubmontán Fagetum croati-cum gyertyán elegyes bükköseihez (Melico-Fagetum) tartoznak. E bükkösök számos, a közép-európai montán bükkösökétől eltérő ún. differenciális fajjal rendelkeznek. Itt feltétlen meg kell említenünk a halvány kénsárga virágú lapickás levelű szártalan kankalint (Primula vulgáris), a gumósán megvastagodó gyöktörzsű piri-tógyökeret (Tamus communis), amely a Diascorea-ceae család egyetlen hazai, mérsékelt égövön élő képviselője, a délvidéki perjeszittyót (Luzula forsteri) és a már a római hódítás előtt is valószínűleg már itt élt szelídgesztenyét (Castanea sativa), bár ez utóbbi faj kontinuitása körül még korántsem zárult le a vita. Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 49 3. kép. Szártalan kankalin (Primula vulganis) A dél-zalai bükkösök hegyi (montán) elemekben viszonylag szegények, viszont a dombvidéki elemekben meglehetősen gazdagok. Jellemző fajai: az erdei iszalag (Clematis vitaiba), a borostyán (Hedera he-lix), a mezei juhar (Acer campestre), a virágos kőrisfa (Fraxinus ornus), a közönséges gyertyánfa ( Carpinus betulus), a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), a hegyi szil (Ulmus scabra), a vadkörte vagy vackor (Pyrus achras subsp. pyraster), az édeslevelű csüdfű (Astragalus glycyphyllus) a tavaszi lednek (Lathyrus vernus), a hólyagfa (Staphylea pinnata), a magyar varfű (Knautia drymeia), a pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), a délvidéki méhfű (Melittis melisso-phyllum), a csalánlevelű harangvirág (Campanula trachelium), a sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum), az olocsány csillaghúr ( Stellaria holos-tea),a szőrös sás (Carex pilosa), az erdei szálkaperje (Brachypodium silvaticum), a bókoló göngyperje (Melica nutans) és a télizöld meténg ( Vinca minor). Termőhelyi viszonyaik alapján a dél-zalai bükkösök három típusát különböztetjük meg: a. A szárazabb dombtetőkön, a jó vízlefolyású domboldalakon tenyészik a Carex pilosa-bükkös, gyepszintjében a nevet adó bükksással (Carex pilosa). Cserjeszintje nincs. Jellemző fajai még a borostyán (Hedera helix), az egy virágú gyöngyperje (Melica uniflora), a ligeti perje (Poa nemoralis) és a télizöld meténg (Vinca minor). b. Az üde termőhelyeken az Asperula odorata-bükkös díszlik. Ez a leginkább elterjedt, legnagyobb területeket borító típus. Koronaszintjében a bükk (Fagus silvatica) mellett szórvány jelleggel a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), a csertölgy (Q. cerris), a gyertyán (Carpinus betulus) és a madárcseresznye (Prunus avium) is előfordul. Gyepszintjében megtaláljuk a nevet adó szagos mügét (Asperula odo-rata), a cikláment vagy kanrépát (Cyclamen purpu-rascens), a hagymás fogasírt (Dentaria bulbifera), a kapotnyakot (Asarum europaeumJ, és a gombernyőt ( Sanicula europaea). c. A szélesebb, mélyebb, fagyzugosabb völgyekben találjuk az Aegopodium podograria-bükköst. Koronaszintjében a bükk (Fagus silvatica) mellett mind több kocsányos tölgy (Quercus robur) és gyertyán (Carpinus betulus) keveredik. De előfordul benne a hegyi szil (Ulmus scabra), a hegyi juhar (Acer 50 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága pseudoplatanus) és a kislevelű hárs ( Tilia cordata) is. Cserjeszintje nincs. Gyepszintjében a faciesképző podografű (Aegopodium podograria), az erdei pajzsi-ka (Dryopteris filix mas), a hölgy páfrány (Athyrium filix femina), az erdei madársóska ( Oxalis acetosella), az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), az erdei varázslófű ( Circaea lutetiana) és a sárga árvacsalán (Lamium galeobdolon) alkotnak zárt állományt. 2. Egeresek A bükkös zóna völgyeinek mélyén, a források, patakok mentén, az állandóan magas talajvízszintű réteken égerligetek (Alnetum glutinosae-incana) alakultak ki. E társulásra a mézgás éger (Alnus glutinosa) a legjellemzőbb. Állományába szívesen elegyedik a fehér fűz ( Salix alba) és a magas kőris (Fraxinus excel-sior). Jellemző fajai még a ritkás sás ( Car ex remota), a selyem sás ( Car ex brizoides), az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere). A hegyi zergevirág (Doronicum austriacum) mellett számos szeder (Ru-bus sp.) faj él itt. Az égerligetek mellett magaskórós társulások részeként keserűlapus társulásokat (Petasitetum hybri-di) is találunk. E társulás névadója a húsvörös virág-zatú szíves-kerekded tőleveleket nevelő vörös keserű- vagy acsalapu (Petasites hyridus). Jellemző fái a mézgás éger (Alnus glutinosa) és a csigolya fűz (Salix purpurea ). A szurdokvölgyekben hárs-kőris szurdokerdőket (Phyllitidi-Aceretum) találunk, aljnövényzetében a podografűvel (Aegopodium podograria) és a sárga árvacsalánnal (Lamium galeobdolon). 3. Gyertyános tölgyesek Kelet, délkelet felé haladva a zonális jellegű bükkösöket előbb csak extrazonálisan - a fagyzugos völgyekbe, völgyoldalakra kiszorulva - később egyre inkább zonálissá válva a gyertyános-tölgyesek váltják fel. Dél-Zala e harmadik erdőtípusát a Zala-kanyartól Letenyéig húzódó vonaltól délre találjuk, s a Nagykanizsa környéki dombokon már nagy területeken díszlenek. A dél-zalai gyertyános-tölgyeseket a közép-európaitól mindenekelőtt a csertölgy (Quercus cerris) jelenléte különbözteti meg. A középhegységi gyertyános-tölgyesektől eltérő fajai mindenekelőtt a szelídgesztenye ( Castanea sativa), a pirítógyökér (Tamus communis), a havasalj i aggófű ( Senecio ovirensis) és a délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri). A dél-zalai dombok szelídebb déli, délnyugati lankáin a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), mélyebb völgyeiben a kocsányos tölgy (Q. robur) és a gyertyán (Carpinus betulus) alkot elegyes állományt. A kocsányos tölgy átmenetet képez a bükkösök felé, míg a gyertyán inkább a völgyek magassásos égerlápjának égeres láperdő (Carici elongatae-Alnetum) felé jelent átmenetet. Koronaszintje kettős. A felső szintbe a bükk (Fa-gus silvatica), a csertölgy (Quercus cerris) és a madárcseresznye (Prunus avium) keveredik. A második szintet a gyertyán (Carpinus betulus), a mezei juhar (Acer campestre), valamint a kislevelű hárs (Tilia cordata) alkotják. Cserjeszintje viszonylag gazdag. Leggyakrabban a vesszős fagyallal (Ligustrum vulgare), az egybibés galagonyával (Crataegus monogyna) és a ritka vörösgyűrűs sommal (Cornus sanguinea) találkozhatunk. Termőhelyeik eltérő volta miatt Soó Rezső és Pócs Tamás a gyertyános tölgyeseket két csoportba sorolják. Mindkét szubasszociáció aljnövényzete nagyon hasonlít a bükkösökére. Bennük számos illír, atlantimediterrán és alpin elemet találni: a. Az üde, félnedves termőhelyek Querco robori-Carpinetum asperuletosum gyertyános-tölgyeseinek jellemző faja az illatos szagos müge (Asperula odorara). Aljnövényzetében tömegesen fordul elő az évelő gyöktörzses erdei szélfű (Mercurialis perennis) és az erdei viola (Viola silvestris). Átható hagymaszagot árasztanak a medvehagymás (Allium ursinum) szőnyegek. Gyakori az avarban rejtőzködő sötétbarnáspirosas virágú kapotnyak (Asarum europaeum). A nyirkos erdőkben típusalkotó az erdei sás (Carex silvatica ). b. A kifejezetten nedves termőhelyeket kedvelő Querco robori-Carpinetum Stachyetosum gyertyános-tölgyeseire az erdei tisztesfű (Stachys silvatica) jelenléte a legjellemzőbb. Gyakorta találkozni itt az erdei varázslófűvel (Circaea lutetiana), a hamvas szederrel (Rubus idaeus), a magyar varfűvel (Knau-tia drymeia), a rezgő sással (Carex brizoides), az indás Ínfűvel (Ajuga reptans), a pirítógyökérrel (Tamus communis), a podagrafűvel (Aegopodium podag-raria), az erdei nenyúljhozzámmal (Impatiens noli-tangere). Sajnos egyre ritkább a hölgypáfrány (Athyrium filix-femina). A dél-zalai gyertyános-tölgyes zóna szoros összefüggésben áll a horvátországi részekkel. Az illír bükkösök (Fagion illyricum) mindkét társulása (Vicio oroboidi-Fagetum és a Querco-Carpinetum) a Horvát-Középhegységtől egészen a Balaton vidékéig terjed. A jégkorszak után ebbe a zónába nagyszámú illír erdőelem, s mellette számos atlanti-mediterrán, szubmediterrán, alpin-balkáni növényfaj nyomult előre. így pl. a pirítógyökér (Tamus communis), a tarka lednek (Lathyrus venetus) a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), a szelídgesztenye ( Castanea sativa) , a pofok árvacsalán (Lamium orvala), a babér boroszlán (Daphne laureola). Idővel az említett fajok Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 51 4. kép. Szelidgesztenye (Castanea saliva) észa k és nyugat felé tovább terjedtek. Viszont Dél-Zalánál nem terjedt tovább a jerikói Ione (Lonicera caprifolium), a szálkás zöldhúr ( Sagina subulata), a pamatos ökörfarkkóró ( Verbascum pulverulentum), a tarka lednek (Lathyrus venetus) és az óriás rozsnok (Bromus rigidus). A dél-zalai dombok meredekebb déli lejtőin extra-zonálisan cseres-tölgyesek (Asphodelo-Quercetum robori-cerris) élnek. Társulásalkotó fafajai a csertölgy (Quercus cerris), és a kocsánytalan tölgy ( Q. petraea). A cseres-tölgyesek aljnövényzetének jellegzetes faja a királyné gyertyája (Asphodelus albus), leromlásukban pedig a saspáfrány (Pteridiutn aquilinum). Az intenzív szőlőkultúra térhódítása miatt napjainkra ez a szép növénytársulás egyre inkább eltűnőben van. Csak néhány visszamaradó facsoport, ha-gyásfa, az itt-ott foltokban megmaradt eredeti aljnövényzet néhány jellemző faja pl. a fehér pimpó (Potentina alba) mutatja helyét. Különösképpen jellemző fafaja az egykor elegyfaként, de napjainkra csak hagyásfaként előforduló szelídgesztenye. A zalame-renyei szelídgesztenye sarjak leszármazottai egy, a múlt század végén elpusztult 15 m törzskörméretű ezer esztendőre becsült, a táj évezred eleji kiterjedt gesztenyései utolsó hírmondójának. A déli kitettségű dombtetőkön mészkedvelő tölgyeseket (Orno-Quercetum) találunk, lombkoronaszintjükben a kocsánytalan tölggyel ( Quercus petraea ) és a virágos kőrissel (Fraxinus ornus). Gyepszintjükben társulásalkotó a 3 m magasra is megnövő erdei angyalgyökér (Angelica silvestris) és a havasalji aggófű (Senecio ovirensis) mellett orchideafélék, elsősorban bangó (Ophrys sp.) fajok is előfordulnak. 4. Homoki vegetáció A Principális csatorna völgyében Kilimántól Homokkomáromig, valamint a Nagykanizsa környéki Sormástól Őrtilosig terjedő homokvidék meszes homokja pannonkori pados homokkő kibúvásból származik. E homokpuszta foltokon sajátos xeroterm elemek élnek. Az itteni, sajnos a mezőgazdasági művelés térhódítása miatt napjainkban mindinkább eltűnő homokpusztai gyeptársulásokat Borhidi Attila a Fes-tucetum vaginatae arrabonicum homoki csenkesz társuláshoz sorolja. Jellemző fajai a névadó magyarvagy homoki csenkesz (Festuca vaginata) mellett a naprózsa (Fumana procumbens), a fényperje egyik innen leírt változata (Koeleria eristata var. Károlyit) és a piros pozdor (Scorzonera purpurea). Megél itt a mintegy 10% kalcium-karbonát tartalmú és a ph=8,5 körüli homokon a homoki zsellérke (Thesi-um ramosum) és a buglyos vagy magyar szappangyökér (Gypsophila paniculata) is. A maradvány homokpusztai gyepek szépségét csak emeli két ritka faj: a hegyi árvalányhaj (Stipa pennata) és a kunkorgó árvalányhaj ( S. capillata). A Nagykanizsa környéki homokvidékeken mesterséges telepítésű, jó fejlődési eréllyel bíró kultúraká-cosokat és erdeifenyveseket találunk. Őrtilos felé haladva mind jobban elsavanyodik a homoktalaj. Az itt élő acidofil homokpusztai vegetáció legjellemzőbb eleme az ezüstperje (Corynephorus canescens). Ez a mészkőkerülő homoki gyep a rejtőké (Teesdalia nudicaulis) egyetlen biztos hazai előfordulása. A Nagykanizsa melletti Gördövény homoktalaja néhány növénykülönlegességnek is otthont ad. Hazánkban mindezidáig csak Győr mellől és innen mutatták ki az orchideafélékhez tartozó kis zöldesfehér virágú nyári füzértekercset (Spiranthes aestivalis). A frissen feltört, de még nedves homoktalajok első betelepülője a dél-zalai kizárólagossággal előforduló homoki zöldhúr (Sagina sabuletorum). 5.. Égerláperdők A Nagykanizsa melletti magas talajvízszintű részeken békaliliomos-égerláperdők vannak. Legjellemzőbb növényfajai: az enyves éger (Alnus glutinosa), a békaliliom (Hottonia palustris) és a széles pajzsika (Dryopteris austriaca). A lápréteken igen kiterjedt területeket borít a zsombék sás (Carex elata) alkotta 52 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága magassáso s állomány, benne a lápi pitypanggal (Taraxacum palustre). A semlyékekben vidrafűvel (Menyanthes trifoliata) találkozni. A láprétek világának pompás színfoltja a nagy rózsaszín füzérű kígyógyökerű keserűfű (Polygonum bistorta). E hazai flórában csak ritkán előforduló faj meglétét a lecsapo-lások és a mederszabályozások alapjaiban veszélyeztetik. Az égerláperdők igen nagy természettudományos értéket képviselnek. Egyikük, nevezetesen Csörnye-berke páfrányos- és magaskőrises égerláp vidéke a 264 ha Zalakomári Természetvédelmi Terület részeként már védelem alatt áll. A láprétek vízerei, a semlyékek szélein rekettyefüzeseket (Salicetum cinereae) találni. 1953-ban Sormás mellett ilyen fűzlápban találták meg az igen ritka, jégkori maradványnak számító tőzegepret (Co-marum palustre). A tengerszint feletti magasság némi emelkedésével a mocsárvidékek lassan kaszálórétekbe (Festucetum arrhenathuetum) mennek át. Jellegzetes növényfaj itt a réteket májusban fehérré varázsoló rigószegfű (Moenchia mantica). A szeszélyes vízjárású Mura és Dráva vízborította árterein foltokban tenyésznek a hínárfajok. Ezeken a feliszapolódó, tápanyagban igen gazdag, azaz a hi-pertróf vízminőségű részeken zárt állományt alkot a kolokán (Stratiotes aloides) és a vízilófark (Hippuris vulgáris). A folyók hordalékain ártéri ligeterdők alakultak ki. III. A DÉL-ZALAI ILLYRICUM A Zákány-Őrtilos alatti részek, a Murakeresztúrtól Csurgóig terjedő dombvidék, azaz Zala Somogyba átnyúló vonulata - éppen jellegzetes flórája miatt - a Nyugatbalkáni flóratartomány (Illirycum) egy előretolt, szigetszerű részének tekinthető. Az itteni dombhátakon balkáni és atlanti-mediterrán elemekben gazdag gyertyános tölgyesek (Querco petraea-Carpinetum praeillyricum) díszlenek. Éppen aljnövényzetének délies elemei miatt ez az erdőtársulás másutt nem, vagy csak igen ritkán fordul elő. Jellegzetes fajai a pirítógyökér (Tamus communis) és a pofok árvacsalán (Lamium orvala). Az itteni gyertyános tölgyesek egyik legszebb koratavaszi virága a kakasmándikó (Erythronium dens-canis). Élénkpiros virágai és barnafoltos levelei a tavaszi lombfakadásra váró erdők üde színfoltjai voltak. E védett növényt Zalán kívül csak Dél-Somogyban, Somlón és az Alpokalján találni meg. A Drávasík és Őrtilos környéke a zöldessárga, bókoló virágzatú fürtös gyűrűvirág ( Carpesium Wulfe-nianum) igazi otthona, bár észak felé terjedésének bizonyságául Lispeszentadorján mellett is megtalálta Károlyi Árpád. Ámbár Kelet-Zalából hiányzik, itt viszont terjedésének bizonyságául újra megtalálható az Alpokaljáról kimutatott dealpin hegyi zergevirág (Doronicum austriacumJ,a zergeboglár ( Trollius europaeusj és a csipkeharaszt ( Selaginella helvetica). Bízzunk abban, hogy nem pusztult ki teljesen a tájra egykoron oly jellegzetes komlógyertyán (Ostrya carpini/olia) és a pitypanglevelű zörgőfű ( Crepis ta-raxacifolia ). IV. A DÉL-ZALAI ERDŐKET FENYEGETŐ VESZÉLYEK E tanulmány megírásakor a hangsúlyt Dél-Zala természetes vegetációjának vizsgálatára helyeztük, s csak ott, ahol elengedhetetlenül fontosnak éreztük, utaltunk az emberi tevékenység természetátalakító hatására. Nem volt célunk a mező- és erdőgazdálkodás hatásaként kialakult félkultúr- és kultúrterületek növényvilágának vizsgálata. Páll Miklós (1972) erdészeti szakember nagyszerű munkájában már megtette ezt. Végezetül mégis kötelességünknek érezzük, hogy szóljunk a zalai erdőket fenyegető veszélyekről. Az egyre intenzívebbé váló mező- és erdőgazdálkodás hatására napjainkra Zala megye erdősültségének mértéke az elmúlt ötven évben feléről harmadára csökkent. A további csökkenés mértéke az évi 500-700 ezer m3 kitermelt famennyiség ellenére úgy tűnik, megállt. A kivágott erdők helyébe újakat telepítenek. Ennek következtében folyamatosan fiatalodnak erdeink és ez nem mondható minden szempontból előnyösnek. Az erdőpusztulások Zala megyét is elérték. Mind a lombhullató, mind a fenyőfajoknál általános tünet a lombozat ritkulása, az elszáradó részek arányának növekedése, a fejlődési erély csökkenése, olykor az egyed teljes elszáradása. Az őshonos szelídgesztenyések megállíthatatlan pusztulása, az égeresek gyors elszáradása, a fejlődésben visszamaradó bükkösök tízezer hektárokban Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 53 i. ábra. Magyarország flórájának beosztása. (Debreczy Zsolt (1981.) nyomán). PANNONICU M (Magyar flóratartomány) I. MATRICUM 1. Tokaj ense 2. Tórnense 3. Borsodense 4. Agríense 5. Neogradense II. BAKONYICUM (Dunántúli-középhegység flóravidéke) 1. Visegradense 2. Pilisense 3. Vesprimense 4. Balatonicum III. PRAENORICUM (Alpokalja flóravidéke) 1. Laitaicum 2. Castriferreicum 3. Petovicum IV. EUPANNONICUM (Alföldi flóravidék) 1. Arrabonicum 2. Colócense 3. Praematricum 4. Cirsium 5. Nyírségense 6. Samicum 7. Titelicum ILLYRICUM (Illír flóraterület) V. PRAEILLYRICUM (Déldunántúli - előillír flóravidék) 1. Saladiense 2. Somogyicum 3. Kaposense 4. Sopianicum NORICUM (Alpesi flóratartomány) VI. NORICUM (Előalpi flóravidék) 1. Ceticum 2. Stiriacum CARPATICUM (Kárpáti flóraterület) VII. CARPATICUM (Kárpáti flóravidék) 1. Cassovicum 54 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 2. ábra. Délnyugat-Dunántúl növényföldrajzi beosztása. (Károlyi Arpád-Pócs Tamás (1954.) nyomán) I.: Saladiense (Zalai flórajárás) - a) Dél-Zala, b) Észak-Zala; II.: Praenoricum - a) Göcsej, b) Őrség, c) Vendvidék, d) Vasi hegyhát. A Saladiense differenciális fajai: 1.: Vicia oroboides, 2.: Allium ursinum, 3.: Carpesium wulfenianum, 4.: Crepis taraxacifolia, 5.: Fraxinus ornus, 6.: Lathyrus venetus, 7.: Peucedanum verticillare, 8.: Sagina saginoides, 9.: Trifolium striatum, 10.: Buphthalmum salicifolium, 11.: Laser trilobum, 12.: Lithospermum purpureo-coeruleum, 13.: Melandrium silvestre, 14.: Prunus fruticosa, 15.: Taraxacum serotinum. Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 55 3. ábra. Délnyugat-Dunántúl természetes növénytakarója. (Pócs Tamás (i960.) nyomán) I . Tűlevelű elegyeserdő zóna II. Szubmontán bükkös zóna III. Gyertyános-tölgyes zóna Fagion illyricum 1. Elegyetlen erdeifenyvesek (Myrtillo-Pinetum) 2. Lombelegyes erdeifenyvesek (Pino-Quercetum) 3. Bükkösök (Vicio oroboidi-Fagetum) 4. Gyertyános-tölgyesek (Querceto-Carpinetum) 5. Ligeterdők, láperdők, mocsarak és lápok 6. Cseres tölgyesek (Potentino albae-Quercetum) 7. Reliktum erdeifenyvesek és mészkedvelő tölgyesek (Cytiso-Pinetum) 8. Homokpuszták (Festucion vaginatae) 56 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 4. ábra. A zalai bükköny (Vicia oroboides) elterjedése Délnyugat-Dunántúlon. (Károlyi Árpád-Pőcs Tamás 1964. nyomán) Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 57 mérhet ő levélbarnulásai és száradásai, a tűlevelű erdőkben szálanként, a kocsányos tölgyesekben csoportokban elszáradó fák szomorúan figyelmeztetnek minket, a már-már visszafordíthatatlan következményekkel járó károsodásokra. További kutatásokra van szükség annak a kérdéskörnek a tisztázására, hogy a természetben periódusossággal jelentkező erdőpusztulások milyen mértékben egészülnek ki az ipari-, mezőgazdasági- és kommunális környezetkárosításokkal. Tény, hogy a nagyadagú műtrágyáktól elsavanyodtak talajaink, a talajélet elszegényedett. A levegő por- és füstgázokkal szennyezett. A savas ülepedés miatt a csapadékok pH értéke erőteljesen csökkent. A talajba kerülő veszélyes hulladékok nehézfémtartalmának egy részét a felszín alatti vizek nem várt távolságokra viszik el. Kimutatott, hogy a növényi szövetekbe beépülő nehézfémek akadályozzák az asszimilációt. A lecsökkent vitalitású fafajok a természetes védekezőképesség csökkenésével pedig egyre kevésbé tudnak ellenállni a mind jobban felszaporodó fakáro-sító kórokozók és kártevők támadásainak. Az erdők pusztulásának - legalábbis itt Zalában -még a kezdetén vagyunk. Meggyőződésünk, hogy az ökológusok, az erdészeti-, mezőgazdasági-, és ipari szakemberek, a természetet féltő emberek mielőbbi tevőleges összefogásával gátat vethetnek Zala megye egyedülállóan szép természeti értékének, az erdő pusztulásának. * * * A fényképeket Károlyi Árpád készítette. IRODALOM Borbás Vince: A Balaton flórája. A Balaton Tudományos Tanulmányozásának Eredményei. II. kötet 2. rész. Budapest, 1900. Boros Ádám: A Pannóniáim és Praeillyricum flóravidékének kapcsolatai. Magyar Botan''tai Lapok 27. (1928) 51-56. Clusius, Carolus: RaiiOrum aliquot stirpium Pannoniam, Austriam et vicinus quasdam Prouincias obseruatarum história quatuor libris expresse. Antwerpen, 1583. Debreczy Zsolt: Növényvilág a Balaton körül. A környék növényzete, jellegzetes növénytársulásai. In: Illés István (szerk.): Tavunk a Balaton [Budapest] 1981., 75-119. Diaria itenarum Pauli Kitaibelii. Aus Grund originaler Tagebücher zusammengestellt von Endre Gombocz. I-II. Budapest, 1945. Frisnyák Sándor: Magyarország földrajza. Budapest, 1978. Gayer Gyula: Vasvármegye növényfoldrajza és a praenori-cumi flórasáv. Szombathely, 1925. Gombocz Endre: A magyar botanika története. A magyar flóra kutatói. Budapest, 1936. Jeanplong József: Florisztika, növényföldrajz. In: Hortobágyi Tibor (szerk.): Agrobotanika. 2., átdolg. kiad. Budapest, 1980., 461-468. Jávorka Sándor: Anemona trifolia Somogy megyében. In: Botanikai Közlemények 31. (1934)., 258-262.; 259. Károlyi Árpád: Botanikai megfigyelések Nagykanizsa környékén. Borbásia. Acta Societatis Botanicorum Hunga-ricae. 9/3-5 (1949)0 18-21. Károlyi Árpád: Dél-Zala érdekes és gyógyító növényeiről. In: A nagykanizsai Thury György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Edit. Nagykanizsa, 1972., 429-454. Károlyi Árpád-Pócs Tamás: Új adatok Délnyugat-Dunántúl növényflórájához I. Botanikai Közlemények 45/3-4. (i954)o 257-267. Károlyi Árpád-Pócs Tamás: Újabb adatok Délnyugat-Dunántúl flórájához II. Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici. 8/1957., 197-204. Károlyi Árpád-Pócs Tamás: Újabb adatok Délnyugat-Dunántúl flórájához III. Savaria 2/1964., 43-45. Károlyi Árpád-Pócs Tamás: Délnyugat-Dunántúl flórája I-VII. Az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. Eger, 1968., 1969., 1970., 1971., 1972., i974-> 1975-Kárpáti Zoltán: Die pflanzengeographische Gliederung Transdanubiens. In: Acta Botanica Academiae Scientia-rum Hungáriáé. Tom. VI. Fasc. 1-2. Budapest, 1960., 45-53-Majer Antal: Magyarország erdőtársulásai. (Az erdőműveléstan alapjai.) Budapest, 1968. Páll Miklós: A Dél-Zalai bükktáj ismertetése. In: A nagykanizsai Thury György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Edit. Nagykanizsa, 1972., 4I3-427-Pécsi Márton (szerk.): A Kisalföldi és a Nyugat-Magyarországi peremvidék. Budapest, 1975. Pócs Tamás: Die zonalen Waldgesellschaften Südwes-tungarns. In: Acta Botanica Academiae Scientiarum Hungáriáé. Tom. VI. Fasc. 1-2. Budapest, 1960., 75-105. Pócs Tamás: Növényföldrajz. In: Hortobágyi Tibor (szerk.): Növényföldrajz, társulástan és ökológia. Budapest, 1981. 27-166. Soó Rezső: A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve I-VI. Budapest, 1964., 1968., 1970., 1973., 1975., 1980. Soó Rezső-Kárpáti Zoltán: Növényhatározó II. Harasztok - virágos növények. Budapest, 1968. Stefanovits Pál: Talajtan. Budapest, 1975. 58 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága Ferenc Gyulai Die Vegetation von Süd-Zala I. DIE VEGETATIONSVERHÄLTNISSE VON SÜD-ZALA Der Fluß Rába, der untere Zala, die Flußniederung um den Fluß Rinya und das Mura-Tal fassen ein Gebiet, von der Größe eines Bezirks, das aus vegetationsgeographischer Sicht sehr abwechslungsreicht ist. Während im westlichen Teil die Nähe der Alpen dominiert, wirkt sich in der Umgebung der Stadt Nagykanizsa die relative Nähe zum Mittelmeerraum aus. Vom Gesichtspunkt der vegetationsgeographischen Forschungen gilt dieses Gebiet als nicht begünstigt. Nach den spärlichen Beschreibungen der Botaniker (Carolus Clusius, Pál Kitaibel, Vince Bor-bás, Gyula Gayer, Ádám Boros) nimmt die intensive floristische Forschung ihren Anfang erst mit der Tätigkeit von Árpád Károlyi (1943-1972). Das mitteleuropäische Florengebiet ist ein Teil des Holarktischen Florenreiches. In dessen südöstlichen Teil findet man das pannonische Florengebiet. Der größte Teil Ungarns dehört dazu. Die Florengegend Süd-Transdanubien befindet sich in der breiten Zone zwischen dem pannonischen und dem illyrischen Florengebiet. Das an Őrség grenzende Gebiet vom Bezirk Zala hat noch ausgesprochen den Charakter des Alpenvorlandes. Es wird deshalb als Praenori-cum bezeichnet. Im südlichen Gebiet vom Bezirk Zala ist der mediterranische Einfluß schon so stark, daß dieses Gebiet schon dem Illyricum zugeteilt wird. Árpád Károlyi und Tamás Pócs (1968) meinen, daß die Gegend Süd-Zala - mit Ausnahme der eindeutig illyrischen Flora der Hügel südlich von Zákány - zu dem Pannonischen Florengebiet gehören. Sie sind sich gleichzeitig einig, daß die Benennung Praellyricum der Floragegend von Süd-Transdanubien diesen Übergang spiegeln soll. Die Laubwälder in Süd-Transdanubien stehen nämlich in enger Beziehung mit den Eichenwäldern und Buchenwäldern des West-Balkans (illyr). Das Gebiet südöstlich der Linie Lenti-Zalalövő, vom Marcal-Becken bis zum nordwestlichen Fuße des Bakony-Gebirges wird in den Florenkreis des Zalaer Hügellandes eingereiht. Aus vegetationsgeographischer Sicht kann aber auch noch dieses verhältnismäßig kleine Gebiet als einheitlich betrachtet werden. Vom Süden nach Norden nimmt die Zahl balkaner, alpin-balkaner und submediterraner Arten ab, aber die der indigen pannonisch-xerothermen Arten nimmt zu. Auch vom Westen nach Osten können bedeutende Veränderungen beobachtet werden. In den westlichen Teilen dominieren die mesophil hy-grophilen Arten wegen der relativen Nähe der Alpen, sowie als Wirkung des Atlantischen Ozeans. Der Zalaer Florenkreis ( Saladiense) wird nach Är-päd Kärolyi und Tamäs Pöcs (1968) im zwei Teile, Nord-Zala und Süd-Zala getrennt. II. DIE WICHTIGSTEN PFLANZENGESELLSCHAFTEN VON SÜD-ZALA 1. Buchenwälder Göcsej Buchenlandschaft heißt das Dreieck, abgegrenzt durch die Siedlungen Murakeresztür, Ho-mokkomärom, Söjtör, Csömöder und Redics. Aus pflanzensoziologischer Sicht sind die Buchenwälder in den westlichen Teilen von Süd-Zala zonale Vergesellschaftungen. Die dominante Baumart ist die Buche (Fagus silvatica). In ihren Laubkronenhorizont mischen sich aber auch andere Baumarten: auf den Hügeln und an den Abhängen die Trauben-Eiche (Quercus petraea), die Zerr-Eiche (Quercus cerris), die Edelkastanie (Castanea sativa), mitunter die Wald-Kiefer (Pinus silvestris). In den von den unterirdischen Wassern ausgestalteten Schluchten kommen auch Berg-Ahorn (Acer pseudomontanus) und Berg-Ulme (Ulmus scabra) vor. Die Anwesenheit der Hainbuche (Carpinus betulus) und der Vogelkirsche (Prunus avium) kommen überall vor. Man findet in den Hügelabsätzen, wo Frostlöcher vorkommen, reine Hainbuchen-Bestände, am Hügelfuß mit Buchen vermischte Stiel-Eichen. In die Buchenwälder von Süd-Zala sind zahlreiche Pflanzenarten vom Gebiet des Nachbarlandes Kroatien hineingedrungen. Nach der Charakter-Art der Buchenwälder in Zala, der Walderbsen-Wicke (Vicia oroboides) heißen die hiesigen Buchenwälder Vicia (oroboidi) Fagetum. Als charakteristische Arten gelten Zungen-Mäusedorn (Ruscus hypoglossum), Purpur-Alpenveilchen ( Cydornen purpurascens). Die Buchenwälder in Süd-Zala gehören nach ihren Vergesellschaftungsverhältnissen zu den submontan Fagetum croaticum mit Buchen gemischten Hainbuchen (Melico-Fagetum) im Kroatien. Diese Buchenwälder enthalten zahlreiche, von den mitteleuropäischen montan Buchenwäldern verschiedene, sogenannte Differential-Arten: Stengellose Schlüsselblume (Primula vulgaris), Gemeine Schmerwurz ( Tamm communis), Forsters Hainsimse (Luzula forsten), Edelkastanie ( Castanea sativa). Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 59 Aufgrun d der Standortverhältnisse werden unter den Buchenwälder in Süd-Zala 3 Typen unterschieden; auf den trockenen Hügeln der Carex pilosa-Buchenwald, der Galium odoratum-Buchenwald auf frischem Standort und der Aegopodium podograria-Buchenwald in den Gebieten wo Frostlöcher vorkommen. 2. Erlen In den tiefsten Stellen der Buchenzone, an den Quellen und Bächern auf den Wiesen mit ständig hohem Grundwasserstand sind Erlenauen (Alnetum glutino-sae-incana) entstanden. Neben den Erlenauen findet man die Pestwurzflur (Petasitetum hybridi). In den Schluchten befinden sich Linden-Eschen-Schluchtwälder (Phyllitido-Aceretum), mit Giersch (Aegopodium podografia) und Goldnessel (Lamium galeobdo-lon) im Unterwuchs. 3. Eichen-Hainbuchen-wälder Nach Süd-Osten werden die zonalen Buchenwälder zuerst nur extrazonal, später aber immer mehr zonal von Eichen-Hainbuchen abgelöst. Die Eichen-Hain buchen-wälder in Süd-Zala unterscheiden sich von den mitteleuropäischen vor allem durch das Vorkommen der Zerr-Eiche (Quercus cerris). Als weitere von den Mittelgebirgs-Arten des Eichen-Hainbuchen-Waldes (Carpinus quercus) verschiedene Arten treten Edelkastanie (Castanea sativa), Gemeine Schmerwurz (Tamus communis), Läger-Greiskraut (Senecio ovirensis) und Forsters Hainsimse (Luzula forsteri) hinzu. Auf den südlichen und südwestlichen Abhängen der Hügel in Süd-Zala mischen sich die Trauben-Eiche (Quercus pe-traea), in den tieferen Tälern die Stiel-Eiche (Quercus robur) mit der Hainbuche (Carpinus be-tulus). Nach den Standortverhältnissen werden die Eichen-Hainbuchenwälder in zwei Gruppen geteilt. Der Unterwuchs beider Subassoziationen ist dem des Buchenwaldes sehr ähnlich. Man findet darin zahlreiche illyrische, atlantisch-mediterrane und alpine Elemente. Die charakteristische Pflanzenart der Eichen-Hainbuchen-wälder der frischen, semihumiden Standorte ist Waldmeister (Galium odoratum). Für die Variante Querce robori-Carpi-netum Stachyetosum, die ausgesprochen die humiden Standorte bevorzugt, ist Wald-Ziest (Stachys silvatica) am charakteristischesten. Die Eichen-Hainbuchen Zone in Süd-Zala sind mit den Teilen in Kroatien in enger Verbindung. Nach dem Pleistozän sind in diese Zone zahlreiche illyrische Waldelemente und daneben zahlreiche atlantisch-mediterrane, submediterrane und alpin-balkanische Pflanzenarten eingedrungen: Gemeine Schmerwurz (Tamus communis), Venezianische Platterbse (Lythrus venetus), Stechender Mäusedorn (Ruscus aculeatus, die Edelkastanie (Castanea sativa), Großblütige Taubnessel (Lamium orvala), Lorbeer-Seidelblast (Daphne laureola), Windendes Geißblatt (Lonicera caprifolium), Pfriemen-Mastkraut (Sagina subulata), Flockige Königskerze (Ver-bascum pulverulentum), Steife Trespe (Bromus rigi-dus). Auf den steileren Südhängen der Hügel in Süd-Zala wächst extrazonal Äffodül-Eichenwald (Aspho-delo-Quercetum robori-cerris). Seine vergesellschaftungbildende Baumarten sind die Zerr-Eiche (Quercus cerris) und die Trauben-Eiche ( Quercus petraea). Die charakteristische Art des Unterwuchses des Affodill-Eichenwaldes (Asphodelo-Quercetum ro-bori cerris) ist Weißer Affodil (Asphodelus albus), in Auflösungsbereichen Adlerfarn (Pteridium aquilinum). Auf den südlich exponierten Abhängen findet man Blumeneschen-Eichenwald (Orno. Quercetum), Laubkronenniveau mit Trauben-Eiche (Quercus petraea) und Blumen-Esche (Fraxinus ornus). 4. Sandvegetation Man kann im Tal des Principális- Kanales vom Ki-limán bis Homokkomárom, sowie auf dem Sandgebiet um Nagykanizsa von Sormás bis Őrtilos xero-therme Rasenassoziationen finden. Die Sandschwingelassoziationen Festucetum vaginatae arrabonicum haben als charakteristische Arten Schwingel (Festuca vaginata), Zwerg-Sonnenröschen (Fumana procum-bens), Károlyi-Kammschmiele (Koeleria eristata var. Károlyii) und Rote Schwarzwurzel (Scorzonera pur-pur ea ). 5. Erlenauwälder Auf den Gebieten mit hohem Grundwasserstand um Nagykanizsa gibt es Froschlilien-Erlenauwälder mit Schwarz-Erle (Alnus glutinosa), Froschlilien (Hotto-nia palustris) und Breitblättiger Dornfarn (Dryopte-ris austriaca). Auf den Moorwiesen bedeckt große Gebiete der Großseggenbestand aus Steif segge (Carex elata). An den Ränden der Moorwiesen findet man Grauweiden-Gesellschaft (Salicetum einereae). Auf einem solchen Standort wurde das Sumpf-Blutauge (Comarum palustre) bei Sormás gefunden. III. DAS ILLYRICUM IN SÜD-ZALA Die Gebiete südlich von Zákány-Őrtilos, das Hügelgebiet von Murakeresztur bis Csurgó können als ein inselähnliches Teil des Westbalkanischen Florengebi- 6o Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága et s (Illyricum) betrachtet werden. Die Hügel werden überzogen von präillyrischen Eichen-Hainbuchenwäldern ( Querco petraea- Varpinetum praellyricum), die reich an balkanischen und atlantisch-mediterranen Elementen sind. Die charakteristischesten Arten sind Gemeine Schmerwurz (Tamus communis) und Großblütige Taubnessel (Lamium orvala). Eine der schönsten Blumen im Frühling der hiesigen Eichen-Hainbuchen-wälder ist der Hundszahn (Etythronium dens-canis). IV. GEFAHREN FÜR DIE WÄLDER IN SÜD-ZALA Als Wirkung der immer intensiveren Land- und Forstwirtschaft vermindern sich und verjüngen sich die Waldgebiete in Süd-Zala. Da wir noch am Beginn der Entwicklung stehen, sind wir der Ansicht, daß der Verfall der Wälderm dieser einzigartig schönen Naturressource von Süd-Zala durch die gemeinsamen Anstrengungen der Experten verhindert werden kann. Verzeichnis der Abbildungen auf den Textseiten 1. Abb. Die Einteilung der Vegetation Un- 3. Abb. Die naturwüchsige Pflanzendecke Südwestgarns. Transdanubiens. 2. Abb. Die Geobotanische Einteilung Südwest- 4. Abb. Die Verbreitung der Zalaer Wicke (Vicia Transdanubiens. oroboides) in Südwest-Transdanubien. Verzeichnis der Tafeln 1. Zahnlilie (Erythronium dens-canis) 2. Zalaer Wicke (Vicia oroboides) 3. Schaftlose Schüsselblume (Primula vulgaris) 4. Edelkastanie (Castanea sativa) Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 61 Ferenc Gyulai Flora of South Zala I. GEOBOTANICAL SETTING OF SOUTH ZALA The territory delineated by the Rába River, the lower reaches of Zala River, the Rinya meadows and the Mura Valley is diverse from a geobotanical standpoint. On the western margins, an Alpine influence prevails while the vegetation cover in the environs of Nagykanizsa reflects the relative proximity of the Mediterranean. This region has long been neglected by botanists. Following the fragmentary descriptions by Carolus Clusius, Pál Kitaibel, Vince Borbás, Gyula Gayer and Ádám Boros systematic fioristic investigations were conducted by Árpád Károlyi (1943-1972). The Central European flora region is part of the Holarctic flora realm. The Pannonicum flora province may be found in the southwestern portion of the former. The major part of Hungary lies within this province. The Flora sector of South Trans-danubium is situated in a wide zone between the Pannonicum and Illyricum flora provinces. The area of Zala County bordering with the Őrség region has a marked Subalpine character and is called Praenori-cum. In the south of Zala County there is a strong Mediterranean influence so it is considered part of Illyricum. South Zala was geobotanically attributed by Árpád Károlyi and Tamás Pócs (1968) to part of the Pannonicum flora province, with the exception of the hills in the environs of Zákány which belong within the Illyricum flora province. At the same time they agree upon using Praeillyricum as a denomination reflecting the transitional character of the South Transdanubian flora sector since the composition of broad-leaved forests here displays close similarities with the oak and beech stands of the West Balkans (Illyria). The area situated southeast of the Lenti-Zalalövő line stretching from the Marcal Basin up to the northwest foothills of the Bakony hills belongs to the flora district of the Zala Hills. However, even this area of relatively limited size should not be considered geobotanically uniform. The number of Balkan, Alpine-Balkan and Submediterranean species decreases from south to north with a growing frequency of occurrence of endemic Pannonian xerotherm species. Considerable changes can be observed from west to east, too. The western area abounds in mesophilous-hygrophilous species due to the relative proximity of the Alps and the effect of the Atlantic. The Zala flora district (Saladiense) is subdivided after Arpad Karolyi and Tamas Pocs (1968) into North Zala and South Zala. II. THE IMPORTANT PLANT ASSOCIATIONS OF SOUTH-ZALA i. Beeches The Göcsej beech region lies in the triangle enclosed by a line running through Murakeresztur-Ho-mokkomárom-Söjtör-Csömödér-Rédics. From a phytocoenological viewpoint, beech stands in the western part of South Zala are zonal communities. Here the dominant canopy tree is beech (Fagus silvática ). However, at the crown level it is mixed with other species such as sessile oak (Quercus petraea) on the hilltops and hillsides, Turkey oak (Quercus cer-ris), sweet chestnut (Castanea sativa), and in some places, Scotch pine (Pinus silvestris). Sycamore maple (Acer pseudoplatanus) and elm ( Ulmus scabra) are encountered in the deep cuts triggered by the activity of subsurface waters. Hornbeam (Carpinus betulus) and bird-cherry (Prunus avium) are wide spread. There are hornbeam stands in foothill depressions where winter frosts are common, while pedunculate oak is mixed with beeches on the foothills. The beech forests of South Zala have been invaded by several species from neighbouring broatia. The most typical example is the local wild pea (Vicia oroboides) after which the beeches of the region art called Vicia (oroboidi) Fagetum. Butcher''s broom (Ruscus hypoglossum) and cyclamen (Cyclamen purpurascens) are also considered characteristic species. As far as phytocoenological conditions are concerned, beech stands in South Zala belong to the submontane beeches of Croatia (Fagetum croaticum) mixed with hornbeam (Melico-Fagetum). These beeches are distinctly different from the Central European montane beeches with the appearance of species such as primrose (Primula vulgaris), black bryony ( Tamus communis), Forster''s wood rush (Luzu-la forsteri) and sweet chestnut (Castanea sativa). Based on their ecological requirements, three types of South Zala beeches may be distinguished: Carex pilosa beech stands on the drier hilltops; As-perula odorata beeches preferring cool and humid habitats and Aegopodium podograra beeches found in depressions with frequent risk of winter frost. 62 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 2. Alder stands Gallery forests of alder (Alnetum glutinosae-incana) may be found in the bottom of the valleys in the beech zone, in the vicinity of springs, along smaller water courses and on meadows with high ground water table. They are accompanied by communities on the slightly alkaline flats (Petasitetum hybridi). In gorges, mixed forests of linden and ash (Phyllitidi-Aceretum) are found with underbrush such as bishop''s goutweed (Aegopodium podagraria) and weaselsnout (Lamium galeobdolon). 3. Oak-hornbeam forests Towards the east-southeast, zonal beeches gradually turn into oak-hornbeam stands which form the ex-trazonal and then the zonal forests. They differ from the Central European stands with the presence of Turkey oak (Quercus cerris). Species different from those of the middle mountain oak-hornbeam communities are sweet chestnut ( Castanea sativa), black bryony (Tamus communis), groundsel (Senecio ovirensis) and Forster''s wood rush (Luzula for-steri). On gentle slopes with southern and southeastern exposition are mixed sessile oak (Quercus petraea) with pedunculate oak (Quercus robur) and hornbeam (Carpinus betulus) found in the deeper valleys. On the basis of their distinctly different habitats, oak-hornbeam forests are subdivided into two groups. Both subassociations have underbrush very similar to compositions in beech stands with a frequent occurrence of several Illyrian, Atlantic-Mediterranean and Alpine species. A typical plant of Querco robori-Carpinetum asperuletosum forests preferring cool and semi-humid habitats is sweet woodruff (Asperula odorata). A most typical representative of the Querco robori-Carpinetum Stachyetosum oak-hornbeam subassociation is whitespot betony ( Stachys silvatica). The oak-hornbeam zone of South Zala is closely associated with similar communities in Croatia. After the Ice Age, this zone was transgressed by many Illyrian elements and also by several Atlantic-Mediterranean and Alpine-Balkan species such as black bryony ( Tamus communis), pea vine (Lathyrus venetus), butcher''s broom (Ruscus aculeatus), sweet chestnut (Castanea sativa), dead-nettle (Lamium orvala), spurge laurel (Daphne laureola), sweet honeysuckle (Lonicera caprofolium), Corsican pearlwort ( Sagina subulata), mullein ( Verbascum pulverulentum) and brome-grass (Bromus rigi-dus). On the steeper hillslopes of South Zala, extrazonal Turkey oak stands (Asphodelo-Quercetum robori-cerris) developed with Turkey oak (Quercus cerris) and sessile oak (Quercus petraea) as community-forming tree species. Undergrowth is represented primarily by branching asphodel (Asphodelus arbus) and adderspit (Pteridium aquilium) in stands with degraded vitality. On the hilltops with southern exposures, are found oaks preferring calcareous soils (Orno-Quercetum), with sessile oak (Quercus petraea) and flowering ash (Fraxinus ornus) at the canopy level. 4. Vegetation on sands There are xerotherm grass phytocoenoses in the valley of the Principális canal from Kilimán to Homokkomárom and in the sand region from Sormás to Ortilos (environs of Nagykanizsa). Characteristic species of the fescue community Festucetum vagina-tae arrabonicum are Hungarian or sandy fescue-grass (Festuca vaginata), fumana (Fumana procumbens), June grass (Koeleria eristata var. Károlyit) and purple goat''s beard ( Scorzonera purpurea). 5. Swamp forests of alder stands On meadows with high ground water tables the typical plant community of water violet with alder features sticky alder (Alnus glutinosa), feather-foil (Hottonia palustris) and wood fern (Dryopteris aus-triaca). Extended areas on the swamp meadows are covered with tussock sedge (Car ex elata). Swamp meadows are flanked by gray willows (Salicetum cinereae). Marsh cinquefoil ( Comarum palustre) was found in a similar place in the surroundings of Sormás. III. ILLYRICUM OF SOUTH-ZALA The vicinity of Zákány-Őrtilos, the hill ridge stretching between Murakeresztur and Csurgó may be considered an insular outpost of the West Balkan Flora province (Illyricum). The hilltops are covered with oak-hornbeam forests (Quercus petraea—Garpi-netum praeillyricum) rich in Balkan and Atlantic-Mediterranean elements. The most typical species are black bryony ( Tamus communis) and dead-nettle (Lamium orvala). A most attractive early spring flower of the local oak-hornbeam forests is dogtooth violet (Erythronium dens-canis). IV. MAN INDUCED CHANGES ENDANGERING THE FORESTS OF SOUTH-ZALA Woodland areas in South Zala have recently suffered considerable shrinkage due to the intensification of Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 63 agricultur e and sylviculture so that tree stands are be- required to play a prominent role to prevent further coming younger. This transformation is considered deterioration and to protect stands, an outstanding an initial sign of forest degradation so experts are natural resource of the region. List of figures Figure 1: The division of Hungarian flora Figure 2: The phytogeographical division of Southwestern Transdanubia Figure 3: The natural vegetation cover of Southwestern Transdanubia Figure 4: The distribution of Zala vetch (Vicia oro-boidea) in Southwestern Transdanubia List of tables 1. Toothlily (Erythronium dens-canis) 3. Common cowslip (Primula vulgaris) 2. Zala Vetch (Vicia oroboides) 4. Sweet chestnut (Castanea sativa) 1 Gyulai Ferenc DÉL-ZALA ÁLLATVILÁGA I. A TERÜLET ÁLLATFÖLDRAJZI JELLEMZÉSE Az állatföldrajz a Zalai-dombság állatvilágát a Prae-illyricum faunajárásba sorolja. A Zalai-dombság területén, szemben a Vasi-hegyháttal, a kelet-alpesi jellegű fajok háttérbe szorulnak, s az illír faunaelemek válnak dominánssá. Már számos mediterrán elemmel is találkozhatunk. Az állattani kutatások eddigi eredményei alapján állatföldrajzi szempontból a Zalai-dombság további részekre nem bontható. Természetesen az éghajlati-domborzati-florisztikai viszonyok együttes hatásaként egyes vidékeken a kelet-alpesi jelleg erősebb, míg megint másutt az illír jelleg dominál. A Dél-Zala bükkös és gyertyános-tölgyes zónáira az illír faunaelemek a jellemzőek. Dél-Zala átfogó zoocönológiai és ökofaunisztikai vizsgálata még várat magára. A faunakutatók mind-ezideig az Alpokalját, a Balatont, vagy a közeli Kis-Balatont részesítették előnyben, s csak kevesen vetődtek el ide. Mindenekelőtt kiemelkedő jelentőségű a lelkes lokálpatrióta Károlyi Árpád állattani gyűjteménye. A hagyaték -a 6004 db-ot számláló rovartani gyűjtemény és a 993 tételt számláló puhatestű gyűjtemény - 1973-ban került a nagykanizsai Thury György Múzeum tulajdonába. A begyűjtött állatok többségében Dél-Zalából, elsősorban Nagykanizsa környékéről származnak. Ennélfogva a gyűjteményt akár egy fau-nisztikai felmérés részelemének is tekinthetjük. A 70-es évektől kezdve egyre gyakrabban látogatnak el ide zoológusok, akik egy-egy táj állatcsoportjának feldolgozásával, ill. azoknak az adott társulásban betöltött szerepének tisztázásával mind mélyebben járulnak hozzá Dél-Zala állatvilágának megismeréséhez, így pl. Ambrus András Kiscsehi és Orosztony nagylepkefaunájával, Tóth József a dél-zalai bükkösök bogárfaunájával foglalkozik. A mollusca kutatók és ornitológusok lelkiismeretes munkájának köszönhető, hogy végre ezekben a vonatkozásokban sem tekinthető Dél-Zala fehér foltnak. Dél-Zala állatvilága a domborzat, az éghajlat, de legfőképpen a növénytakaró miatt rendkívül változatos. Feldolgozó munkánkban csak a természetes vegetáció állatvilágát tárgyaljuk törzsfejlődéstani szempontból, s nem térünk ki a kultúrterületek faunájára. II. GERINCTELEN ÁLLATOK 1. Alacsonyabbrendű gerinctelenek Dél-Zala alacsonyabbrendű gerinctelen állatvilágáról a kutatások hiányos volta miatt mindezideig keveset tudunk. Pedig ezek a parányi lények rendkívül fontos szerepet töltenek be a talajok és vizek életében, a különböző bio-geokémiai ciklusokban. Különösen a folyóvizek holtágai, a kisebb tavak, mocsarak alacsonyabbrendű állatvilága gazdag. A vizek lebegő élőlényeit (Zooplankton) leginkább az egysejtűek (Protozoa), a kerekesférgek (Rotatoria) és a rákok (Crustacea) alkotják. A napállatka (Heliozoa sp.) hosszú sugaras plazmanyúlványaival ragadja meg áldozatát. A Zooplankton jellegzetes képviselői a kerekesférgek. A fejükön lévő, úszás közben forgó kerékhez hasonló csillóko-szorúval mozognak és táplálkoznak. Az ágascsápú rákok (Cladocera) még éppen mikroszkópos nagyságúak. Ezeknek a planktonrákoknak, közismert nevükön „vízibolhák"-nak, vizeink anyagforgalmában, a dísz- és haszonhalak nevelésében, a vízi madarak fejlődésében meghatározó szerepük van. Fontos tesztállatok vizeink szennyezettségének, toxicitásának mérésénél. A leggyakrabban előforduló planktonrákok a kis vízibolha (Daphnia pulex), a karcsú lebegőkandics (Eudiaptomus gracilis) és a Cyclops vicinus nevű kandicsrák. Az evezőlábú rákok (Copepoda) teste mindössze 1-2 mm nagyságú, megnyúlt ellipszoid, szelvényezett. Két pár csápjuk van. A parazita életmódra hajlamos kandicsrákok (Cyclopoida sp.) egyes fajai akváriumba kerülve szörnyű pusztítást tudnak végezni a díszhalállományban. A partmenti vizekben (litoral) él a ragadozó életmódot folytató szívókás véglény (Suctoria sp.). A 68 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága sekélyeb b vizeket kedveli a teknősalakú kerekesféreg (Testudinella sp.). A jól ismert papucsállatka (Paramecium sp.) a csillósok (Ciliata) közé tartozik. A zoológusok igazi csemegéje a Dráva menti holtágban élő 1-2 cm-es ritka édesvízi medúza (Craspeda-custa sowerbyi). Különösen a finom iszappal borított vízfenék (ben-tál) nyújt kiterjedt életteret az itt lakó állatok számára. Az iszaplakó állatok közül & fonálférgek (Nemato-dák), a kisrákok (Cladocera, Ostracoda, Copepoda rendek) és az árvaszúnyog (Chironomidae) lárvák a legjelentősebbek. Megtaláljuk itt a gyökér lábúakhoz tartozó óriás amőbát (Pelomyxa sp.), amely testének körvonalait folyamatosan változtatja, azaz állábakkal mozog. 2. Gyűrűsférgek (Annelida) A gyűrűsférgek rendkívül változatos világából mindenekelőtt a kultúrtalajok termőerejét fenntartó közönséges földigilisztáról (Lumbricus terrestris) és a szervesanyagok lebontásának mesteréről, az újabban iparszerű humusztermelésre fogott vörös trágyagilisztáról (Eisenia foetida) kell szólnunk. Az erdei talajokban tevékenykedik a vöröslő giliszta (Lumbricus rubellus) és az erdei giliszta (Lumbricus poly-phemus). Vízinövények gyökerén, iszapban él a mocsári giliszta (Allolobophora dubiosa). Az álló- és folyóvizek iszapjába csövet vájva kolóniákban él az akváriumi halak kedvenc eledele a csővájó féreg (Tu-bifex tubifex). Sűrű növényzetű állóvizekben élnek az élősködő vérszívó, vagy ragadozó életmódot folytató nadályok. Az orvosi pióca (Hirudo medicinalis) már egyre ritkábban fordul elő. Évszázadokon át vércsapolásra gyűjtötték. Mára számuk már erősen megritkult, ezért védelemre szorultak. 3. Puhatestűek (Mollusca) Az állatvilág második leggazdagabb, több mint 130000 fajt magában foglaló törzse a puhatestűeké. Rendkívül fontos szerepet töltenek be a talajok és a vizek anyagforgalmában. Dél-Zala puhatestű faunája változatos és fajokban gazdag. Richnovszky Andor, Pintér László munkásságának és Károlyi Árpád lelkes gyűjtőtevékenységének köszönhetően bátran mondhatjuk, hogy a terület Mollusca faunája - különösen a vízicsigák és a kagylók vonatkozásában - ismert. Az állóvizek, folyók, patakok, holtágak, mocsarak, pocsolyák, vizenyős rétek kiváló életteret biztosítanak számukra. Az itt élő kagylófajok hihetetlen mennyiségű vizet szűrnek meg, miközben eltávolítják a benne talált szerves törmelékeket, az apró élőlényeket, az egészségre káros baktériumokat. Van néhány olyan csigafaj is, amelyek az emberre is igen veszélyes férgek köztesgazdái. A világossárgás héjú, zegzugos harátvonalakkal díszített 15 mm hosszú rajzos csiga (Theodoxus danu-bialis) a tiszta vizet kedveli. A Mura, Dráva, Kerka vizeinek kemény aljzatához, főként kövekhez, olykor hajófenékhez tapad. Az elevenszülő közönséges faló-csiga (Viviparus contectus) is a tiszta oxigéndús vizeket kedveli. Ezt a halványbarna, gömbölyded kúpos házú vízicsigát a Principális csatorna korpavári, nagykanizsai részeiről, a pogányszentpéteri halastavakról és Tormaföldéről mutattak ki. A Mura és a Principális csatorna még számos vízicsigának ad otthont. Itt él az alig ismert életmódú kicsiny korongos keresztszájú csiga (Valvata eristatus), a karcsú mocsári csiga (Lymnaea palustris), a tojásdad házú közönséges vízicsiga (Bithynia tentaculata), a karimás tányércsiga (Planorbius planorbis). Ez egészül ki a Dráva zákányi és őrtilosi részeinél kimutatott lapos korong alakú 5-7 mm-es barna színű vízicsigával (Anisus spirobis), a 30 mm-t elérő nagy tányércsigával (Planorbarius corneus), az iszapos aljzaton élő 18 mm-es karimás tányércsigával (Planorbis planorbis), a vízinövények levelére, szárára tapadó alig 8 mm-es lapos, csészéhez hasonlító házú pajzscsigával (Acroloxus lacustris). Híres a Zákánynál és Nagykanizsa-Büdösároknál megtalált 15 mm-es kavics- vagy gyöngycsiga (Lithoglyphus naticoides). Folyamhordalékokból gyakorta kerül elő a fekete szerves üledéktől immáron megtisztult gömbölydedkúpos üres héja. Tormaföldénél a Kerka-patak iszapjában él a pon-tusi eredetű barna színű tornyos héjú folyamcsiga (Fagotia acicularis). A májmétely (Fasciola hepatica) köztesgazdája a májmétely csiga (Lymnaea truncatu-la) már nem kötődik szorosan a nyíltvízhez. Egyaránt előfordul a csatornák, pocsolyák, állóvizek parti sávjában, ugyanúgy mint a nedves réteken, legelőkön. Bozótos területeken, erdőkben él a nem túl gyakori a gömbölyded, de kúposán kiemelkedő házú berki csiga (Bradybaena fruticum). Nedves erdők, ligetek növényein közönséges a kerti csiga (Capaea horten-sis). A bokros helyeken különösen eső után találni sok éti csigát (Helix pomatia). Dél-Zala nyugati felében kövek, kőgörgetegek avar alatt rejtőzködik a kövi csiga (Aegopis verticillus). Nedves, árnyas helyeket, sziklahasadékokat, avar alatti részeket kedveli a délies jellegű homlokfogú csiga (Truncatellina stroebeli) és a tompavégű csiga (Or-cula doliolum). A Zákány-Őrtilos alatti Dráva mellék nedves erdeiben, ligeteiben él a két nagytermetű illír csigafaj: a Helicigonia illyrica és a H. setosa. Dél-Zala álló- és folyóvizeinek iszapos fenekén élnek a zömök, kistermetű, a 25 mm-t is alig elérő magra, vagy gombra emlékeztető Unionidae kagylófajok. A tompa folyami kagyló (Unió crassus), a fo- Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 6 9 lyamkagyló (Unió tunidus), a festőkagyló (Unió pic-torum), a tavikagyló (Anodonta cygnea) egyaránt megtalálhatóak a Balatonban, csakúgy mint a Principális csatornában. A lapos tavikagyló (Pseudanodon-ta complanata) viszont már ritka a Balatonban. A Dráva Zákány, Őrtilos részeinél mutatták ki. A Sphaeriidae családba már valamivel nagyobb méretű kagylók tartoznak. A négyszögletesbe hajló kerekded körvonalú törékeny kagyló (Sphaerium la-custre) szintúgy a Principális csatorna lakója. Itt, valamint a nagykanizsai Noszvaj tóban és Tormaföldénél a Kerkában találták meg eddig a gömbkagylót (Sphaerium corneum). Mivel terjedőben lévő faj, ezért előfordulása másutt is várható. A nagyméretű, erős héjú, olajbarna színű nagy gömbkagyló (Sphaerium rivicola) mindezidáig csak a Kerkából ismert. A kicsiny kendermag nagyságú Pisiidae kagylók közül a nagy borsókagyló (Pisidium amnicum) eddig csak a Principális csatornából, a Pisidium nitidum a Kerka mocsaraiból ismertek. Valószínűleg azonban sokkal elterjedtebbek, mint azt szórvány előfordulásuk mutatja. 4. ízeltlábúak (Arthropoda) Az ízeltlábúak ősi osztályához tartozó ikerszelvényesek (Diplopoda) közül a dél-zalai submontán bükkösök avarjában gyakorta előfordulnak a Cylindroiulus luridus és a C. meinerti nevű vaspondrók. Ugyanitt él a viszonylag nagytermetű pontozott százlábú (Litho-bius punctulatus) és a montán jellegű L. piceus. A völgyek gyertyános-tölgyeseinek jellegzetes vas-pondrói az Észak-Olaszországban is megtalálható Cylindroiulus dicentrus és a Leptophyllum nanum. A nyirkos erdők illír faunaeleme a sárganyakú karimás ezerlábú (Polydesmus coliaris). Az égeresek avarszintjében higrofil fajok, többek között ászkarákok (Isopoda) élnek. 4.1. Rovarok (Insecta) Az állatvilág fajokban leggazdagabb és formákban legváltozatosabb osztályának, a rovaroknak rendjei rendkívül fontos szerepet töltenek be Dél-Zala élővilágában is. Viszonylag kevés azon fajok száma, amelyek lárva és imágó állapotukat is vízben töltik, mint a vízipoloskák. Az árvaszúnyogok, csípőszúnyogok, és levélbogarak vízben, víz közelében fejlődnek, míg a hártyásszárnyúak inkább a partokon. Az utóbbi évek fokozódó környezetszennyezése szemmel láthatóan gyéríti Dél-Zala szép és fajokban gazdag rovarfaunáját. Nem elhanyagolható létszám-gyérítő hatása volt az iskolások kötelező rovargyűjtésének. Hála az új ökológiai szemléletet nyújtó oktatáspolitikának, ez egyre inkább megszűnőben van. Dél-Zalában is többé-kevésbé megtalálhatók az ország más részeiből ismert rovarfajok, mégis van néhány olyan faj, amely különösen jellemzi ezt a vidéket. A teljesség igénye nélkül ragadjunk ki most néhány különösen jellemző rovar rendet. A Dráva és Mura mentén szórványosan előforduló kérészek (Ephemeroptera) karcsú testű, gyenge kitin-vázú rovarok. Mindkét pár szárnyuk hártyás. Hosszú ideig fejlődő lárváik vízben élnek. Tökéletlen átalakulással (hemimetamorfózis) fejlődnek. A vízből kirepülő imágók párzás és peterakás után elpusztulnak, „kérészéletűek". A vizek környékén, főleg a nyáresti órákban látni őket. A szitakötők (Odonata) igen szép színezetű, nagy szemű, jól repülő, ragadozó életmódot folytató állatok. Lárváik vízben élnek és „álarcot" viselnek. Ez nem más, mint a fogókészülékké módosult, megnyúlt alsó ajkuk. Hemimetamorfózissal (hiányzik a bábstádium) fejlődnek. Az imágók vizek mentén élnek és repülésük során zsákmányolt rovarokkal táplálkoznak. Fénykedvelő, nappali állatok. Még mindig gyakori a közönséges acsa (Libellula depressa). Végveszélybe került a kisasszony szitakötő vagy légivadász (Agrion virgo). Igazi ritkaság a Kiscsehi környékén élő Aeschna grandis nevű óriás acsa populáció. Az egyenesszárnyúakhoz (Orthoptera) tartozó rovarok nem állnak sem fejlődési, sem táplálkozási ösz-szefüggésben a vízfolyásokkal. Mezőgazdasági területeken ma már csak kisebb mértékű kártételt okoznak a sáskafélék (Acridoidea). A lótücsök, azaz a „ló-tetű" (Gryllotalpa gryllotalpa) a földalatti növényi részek és a giliszták pusztításával okoz kárt. Nyáron a mezei tücsök (Gryllus campertris) ciripelő hangját mindenfelé hallani. A poloskákhoz (Heteroptera) igen változatos, de nagyon eltérő életmódú állatok tartoznak. Közvetlen vízparti, magasabb ártéri újholocén szinten élő fák kérgét tavasszal, párzás idején nagy számban lepik el a verőköltő bodobácsok (Pyrrhocoris apterus). Számos mezőgazdaságilag kártékony fajt találunk közöttük, mint pl. a mórpoloskát (Eurygaster maura). A karcsú testű tavi molnárpoloska (Gerris lacustris) védett helyek nyílt vizein gyakori. A vízipoloskák élettere a víz. A kis termetű búvárpoloskák (Corixidae) leginkább moszatokkal táplálkoznak. Jó repülők. Este elhagyják a vizet. Csak alakjukban hasonlítanak névrokonukhoz a víziskorpiófélék. A víziskorpió (Nepa rubra) elülső lábai erőteljes fogólábakká módosultak. Potrohúk végén lévő hosszú, kétszeres légzőcsövüket (sip-ho) kidugják a vízből. Hosszúra nyúlt, pálca alakú a vízi botpoloska (Ranatra lineáris). Dél-Zalában több száz bogár (Coleoptera) faj él. A szegélyes csíkbogár (Dytiscus marginalis) és a nagy búvárbogár (Cybister laterimarginalis) lapos testű, vízi ragadozók. A csíborfélék (Hydrophilidae) fajai, mint pl. a közönséges óriáscsíbor (Hydrous piceus), 70 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága javarészbe n víziállatok. De ezeknek csak egy része úszó, a többiek vízinövényeken, köveken élnek. Tölgyek fiatal hajtásainak megrágásával okoz kárt a szegélyes pattanóbogár (Dolopius marginatus). A pattanóbogár (Elateridae) fajok olyan helyeken is megtalálhatók, ahol más humuszevők alig élnek, mint pl. a tűlevelű erdőkben. Nagy hasznot hajtanak azzal, hogy a humusz képződéshez tevékenyen hozzájárulnak. A dülledtszemű pattanóbogár (Denticollis lineáris) álcája is hasznot hajt azzal, hogy a bükk kérge alatt élő álszúk (Anobium) lárváit pusztítja. Ezek az apró, hengeres testű, szúbogarakra emlékeztető álszúk hatalmas károkat okoznak azzal, hogy a nemes fák belsejét összerágják. Az erdőszegélyek fáin élő közönséges gyapjasbogár (Lagria hirta) közeled-tünkre földre dobja magát és mozdulatlanságba merevedik. A homokos talajú erdészeti magvetésekben, csemetekertekben okoz károkat az olykor gradáció-szerűen elszaporodó homoki kis cserebogár (Serica brunnea). Az erdőt járva különösen júniusban találkozhatunk a nagy fekete holdszarva ganéjtúróval (Copris lunaris). Virágzó fákon, bokrokon többnyire a cserjés lágybogár (Rhagonycha lignosa), egyéb virágokon a feketevégű lágybogár (R. fúlva) fordul elő. Sárga az attraktáns színe a bunkóscsá-pú repce fénybogámak (Meligethes aeneus). Ritka, védett a szarvasbogár (Lucanus cervus), a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) és a kis hőscincér (C. scopolii). A bükkös erdőkben gyakori cincérfaj a gyászcincér (Morimus funereus) és a havasi cincér (Rosalia alpi-na). Egyes években a megszokottnál is jóval több a rezes futrinka (Carabus ullrichi) és az aranyos bábrabló (Colosoma sycophanta). A lepkék (Lepidoptera) a bogarakhoz hasonlóan teljes átalakulással (holometamorfózis) fejlődnek ki. Ambrus András (1985) a zalai bükkösök zónájában fekvő Kiscsehi térségéből 469 nagy lepkefajt, a gyertyános-tölgyes övben lévő Orosztony környékéről 442-t mutatott ki. A mindkét területen előforduló közös fajok száma 339. Állatföldrajzi elemzés szerint a mindkét térségben megtalálható euroszibiriai elemek mellett Kiscsehinél - a Göcsej és az Őrség nagy lepkefaunájához hasonlóan - inkább a szibiriai, míg Orosztonyban a nyugatpalearktikus, szubmediterrán elemek dominálnak. Az ökofaunisztikai vizsgálatok azt is kimutatták, hogy Kiscsehinél inkább az üde erdei nagylepkefajok és a terület jellegénél fogva a különböző lápi társulásokhoz kapcsolódó nagylepkék a jellemzőek. Az üde erdei fajok közül nemorális (ligeti) jellegű a T-betűs pávaszem (Aglia tau), a Trichopteryx sertata nevű araszolólepke, a változékony tarkaaraszoló (Hydrio-mena furcata) és a foltos aranybagoly (Autographa bractea). Altoherbosa jellegű (a magaskóros növényzetet kedvelő) a nagyfoltú aranybagoly (Diachrysia chryson) és a ritka csipkésszárnyú bíborbagoly (Callo-pistria juventina). Lápi növénytársulásokhoz kötődő arundifil (pázsitfüveket kedvelő) többek között a kis nádibagoly (Archanara dissoluta). Láperdei-lápréti faj a nem túl gyakorta előforduló tarka levélszövő (Clostera ana-choreta). Alno-betuláris (éger-nyír) elem a fehér fűz-bagoly (Apatele leporina). A nyíresekre jellemző a csipkés sarlószövő (Drepana lacertinaria) és a szürke égeraraszoló (Aethalura punctulata). Orosztonyban a szubmediterrán quercetális és a sztyepp-lejtősztyepp jellegű fajok dominálnak. Quercetális (tölgyet kedvelő) fajok a füstös púposszövő (Peridea anceps), a tavaszi zöldbagoly (Valeria oleagi-na), a hármasfoltú bagoly (Lamprosticta culta) és a sárga tölgybagoly (Dicycla 00). Sztyepp-lejtősztyepp jellegű a fehérüröm-csuklyásbagoly (Cucullia absint-hii), a szórványos előfordulása miatt ritka fogasjegyű liliombagoly (Episema glaucina), a szarkalábbagoly (Periphanes delphinii), a gyakori bíborbagoly (Porp-hirini purpurina) és a szürkésszélű apróaraszoló (Idaea fuscovenosa). A kétszárnyúak (Diptera) rendjébe tartozó legyek, bögölyök, bagócsok nyaranta embernek-állatnak sok kellemetlenséget okoznak. Ugyanez vonatkozik a csípőszúnyogra (Culicidae). A tavaszi csípőszúnyog fajok közül leginkább a sárga szúnyog (Aédes flavens-cens) és a hasonló ökológiai feltételekkel rendelkező A. annulipes gyakori. A szúnyogkellemetlenség fő okozói azonban mégis a foltosszúnyog (Culex modes-tus), a mocsári szúnyog (Mansonia richardii) és a gyötröszúnyog (Aédes vexans). Az árvaszúnyogok (Chironomídae) bár megjelenésükben hasonlítanak a csípőszúnyogokhoz, mégis ártalmatlanok. Igen fontos szerepet töltenek be az állóvizek, holtágak üledékének eltávolításában, mindamellett haltáplálékként is szolgálnak. III. GERINCESEK (VERTEBRATA) 1. Halak (Pisces) Dél-Zalában a halak számára mindenekelőtt a Dráva, a Mura folyó és holtágai, a patakok, a csatornák, a mesterséges- és halastavak jelentik az életteret. Számos őshonos és telepített halfajt találunk itt. Dél-Zala jellegzetes vízrajzi hálózatából következik, hogy egyaránt jelen vannak itt a Duna folyamszakaszaiból ismert, és a Balaton tavi ökoszisztémájában jelentős szerephez jutó halfajok is. Ezek közül halászati és Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 71 horgászat i szempontból jelentős a tükörponty (Cypri-nus carpino morpha nobilis), a nyurga ponty (C. car-pio) és a kárász (Carassius carassius). Helytől függetlenül mindenütt megtalálhatók a keszegfélék. A faunaidegen betelepített busafélék és az angolna (Anguil-la anguilla) is elvetődnek erre. A környezeti változások, mindenekelőtt a lecsa-polási munkálatok, valamint a tájidegen halfajok betelepítése érzékenyen érintették a tápláléklánc csúcsán álló ragadozó halfajokat. Ezek a változások mind mennyiségben, mind méretben visszavetették a csukát (Esox lucius) és a harcsát (Silurus glanis). A mocsaras vidékek lecsapolásával gyakorlatilag kipusztulnak tekinthető a korábban tömeges előfordulása miatt közkedvelt réti csík (Misgurnus fossilis). Az erre a sorsra jutott lápi póc (Umbra crameri) is felkerült a védett állatfajok listájára. 2. Kétéltűek (Amphibia) Nagyobb álló és folyóvizekben, árhullámok levonulása után visszamaradt pocsolyákban, útszéli árkokban él a mind lárva, mind átalakult állapotban ragadozó életmódot folytató tarajos gőte (Triturus eristatus) és sorokba rendezett fokozatú pettyes gőte (T. vulgáris). Dél-Zala hűvösebb, csapadékosabb nyugati területein fordul elő a montán jellegű, tág ökológiai tűrőképességű sárgahasú vagy hegyi unka (Bombina variegata). Megél a tiszta vizű patakokban, az időszaki pocsolyákban, a kerékvágásokban visszamaradó poshadt vizekben, olykor még a trágyalében is. A Muravölgyi-síkon és a déli vidéken új faj, a vörösvagy tüzeshasú unka (Bombina bombina) váltja fel. Csak nászidőben tartózkodik vízben, majd elmúlta után fagyökerek között, avarban, mohák alatt él a barna színű, hasznos erdei béka (Rana dalmatina). Nádasok környékén, erdőben, réteken, olykor szántóföldeken és kertekben is megtalálni az ugyancsak hasznos, emiatt több kíméletet érdemlő barna- vagy közönséges varangyot (Bufo bufo). A zöld varangy (B. viridis) még inkább kötődik az ember közelségéhez, hiszen jobbára kertekben találkozunk vele. Az időjóslás tulajdonságával felruházott zöld levelibéka (Hyla arborea) nászidejét kivéve jobbára nádszálakon, bokrokon, fák lomblevelei között tartózkodik. Mocsarak mentén él a ritkán, de akkor annál nagyobbat ugró hosszúlábú mocsári béka (Rana arvalis Wolter storffi). A folyóvizek, a mocsarak, a lápos ingoványok, a vizesárkok a kecskebéka (Rana esculenta) igazi otthona. Hasznos kétéltű, mert tekintélyes mennyiségű, az ember szempontjából káros rovart és férget képes elfogyasztani. A halastavak környékén nem kedvelik, mert elfogja a halivadékokat is. 3. Hüllők (Reptilia) A hazai hüllőfajok széles repertóriumát találjuk meg itt. Igaz ugyan, hogy az utóbbi évtizedekben nagyon megfogyatkozott a mocsári teknősök (Emys orbicularis) száma. Ez a ma már védelmet élvező faj előszeretettel tartózkodik a sekélyvizű, mocsaras helyeken. Rejtett életmódja miatt csak ritkán kerül szem elé. A sütkérező fürge gyíkkal (Lacerta agilis) és a zöld gyíkkal (L. viridis) már gyakrabban találkozhatunk. Mivel végtagjai hiányoznak, kígyószerű, a nyirkos talajú erdők bozótos helyein élő igen ritka törékenyvagy lábatlan gyík (Anguis fragilis). Vizek, mocsarak mentén közönséges a vízisikló (Natrix natrix). A melegebb állóvizeket kedveli az életmódja miatt sokkal inkább vízhez kötött, a vízisiklónál ritkábban előforduló kockás sikló (N. tessellata). Száraz, napos, bozótos, köves helyeken él a testalkata, nagysága és rajzolata miatt sokszor viperának nézett rézsikló (Coronella austriaca). A lomberdők, erdei tisztások, romok vastag falai adnak otthont az erdei siklónak (Elaphe longissima). A talajon lomhán, a fákon viszont annál ügyesebben mozog. A rágcsálók irtása mellett sajnos a hasznos énekesmadarak fészkét is kirabolja. Ha veszélyt érez, erős sziszegő hangot hallatva támad. Harapása azonban veszélytelen. Dél-Zala szomszédságában, a somogy megyei Setétkerék-puszta, Dávodi erdő és a Balata tó környékén él a boszniai keresztes vipera (Vipera berus bosni-ensis). Előfordulását a Zalakomár melletti Ormánd-pusztáról is jelezték. 4. Madarak (Aves) Barthos Gyulának, a Kis-Balaton egykori kócsagfelügyelőjének köszönhetjük azt, hogy Dél-Zala madárvilágáról már az 1920-as évekből vannak adataink. Ez egészül ki Breuer György ornitológiai megfigyeléseivel, majd újabban Palkó Sándor irányítása alatt álló Magyar Madártani Egyesület Zalai Helyi Csoportjának kutatásaival. Adataik átadásáért ezúton mondok köszönetet. Mindezek ellenére még várat magára Dél-Zala madárfaunájának és madárökológiai viszonyainak részletes feldolgozása. A madártani vizsgálódások mellett a madárvédelemnek is szép hagyományai vannak Dél-Zalában. Ilyen célzattal küldött Nagykanizsának 1901-ben madárodukat a Soproni Állatvédő Egyesület. A természetvédők célja - számos szép eredmény és siker ellenére mint pl. a rétisas és fekete gólya fészkelőhelyek védelme - még messze nem esik egybe a mező-és az erdőgazdaság érdekeivel. Dél-Zala táj- és növényföldrajzi viszonyaiból következően madárvilága is igen változatos. Sajnos a Gelse és Murakeresztúr közötti homokterület füves 72 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága i. kép. Tengelic (Carduelia carduelis) vegetációja , mely sok érdekes növény termőhelye volt, 1941-től az erdősítések, feltörések és az intenzív gyepgazdálkodás miatt fokozatosan megszűnt. Jellegzetesen szép homokpusztai növény- és állatvilága már a múlté. Egyik legérdekesebb madara az ugartyúk (Burhinus oedicneus) volt. Az ugartyúk az 1920-as években Nagykanizsa-Gyótapusztán 15-50-es csapataival még rendszeres átvonulónak számított. Fészkelését is megfigyelték itt. Utolsó költéséről 1943 májusából van adatunk. A flóraidegen fafajok, elsősorban a fenyő betelepítése hátrányosan hatott a homokpuszták ősi madárvilágára. De a mesterséges környezet kialakítása új fajok megtelepedését is magával vonzza: így vált pl. Budafapuszta a búbos cinege (Parus eristatus) egyetlen biztos zalai fészkelőhelyévé. A viszonylag gyors folyású és szélsőséges vízjárású Mura folyó nem nyújt kedvező életteret a költésre, vagy csak táplálkozni érkező madarak számára. Ezért madárvilága szegényes. Nem így holtágainak, a Dél-Zalában szép számmal megtalálható halastavak, bányatavak madárvilága. Mind a fészkelő, mind az átvonuló madárfajok száma magas. A fészkelők körül leggyakrabban a tőkés réce (Anas platyrhynchos) és a szárcsa (Fulica atra) fordul elő. Átvonulóként, kóborlóként egyéb réce-, lúd-, cankó-, sirály- és vöcsökfajok, gémfélék is elvetődnek erre. Különlegesség, hogy a nagy halfarkas (Stercorarius skua) hazai előfordulásának bizonyító példánya a Mórichelyi halastavakról került elő 1963. szeptember 29-én. A bütykös ásólúd (Tadorna tadorna) mindezidáig csak két esetben került terítékre: 1949 októberében Nagykanizsa határában és 1956 decemberében a Mórichelyi halastavaknál. A sarki búvárok (Gavia arctica) szerény létszámú csapata már rendszeres átvonulónak számít. A Kis-Balaton tájvédelmi körzetében évről-évre mind nagyobb létszámban fészkelő kormoránok vagy kárókatonák (Phalacrocorax carbo) szívesen rándulnak át táplálkozni a dél-zalai halastavakra. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy vadászati tilalmukat feloldották. A kontyos récék (Aythya fulicula) nemcsak téli vendégként érkeznek, hanem már átnyaraló példányaikkal is találkozhatunk. Előbb-utóbb fészkelésük is várható. A Nagykanizsa melletti homokkomáromi elágazónál gyurgyalagok (Merops apiaster) és parti fecskék (Riparia riparia) fészkelnek. Sarlós fecskével (Apus apus) csak átvonulóként találkozhatunk itt. A Dél-zalai részek a kormos varjú (Corvus corone corone) legkeletibb elterjedési területe. Gyulai Ferenc: Dél-Zala Állatvilága 73 2. kép. Bölömbika (Botaurus stellaris) A vízparti szegély erdők és dús aljnövényzetük kiváló életteret biztosítanak az odúlakó és az alacsonyabb bokrokon fészkelő madaraknak. A leggyakoribb fajoknak a poszáták, a nádiposzáták, a cinegék és a harkályok tekinthetőek. A Zalakomár és Galambok községek határában elterülő 264 hektárnyi Zalakomári Természetvédelmi Terület még többé-kevésbé megőrizte eredeti természetes állapotát. Nagy kiterjedésű erdőségek borítják. Jellegzetes erdőtársulásai a magaskőrises égerláp és a páfrányos égerláperdő. Ezekben és a nyíltví-zű, olykor mocsaras, zsombékos területein számos őshonosnak számító madárfaj él. A dél-zalai gyertyános-tölgyesek legértékesebb madara az erdőművelés zavaró hatásai miatt végveszélybe került rétisas (Haliaétus albicilla). E kipusztulás szélén álló madárfajból 1987-ben mindösszesen két pár költött a Bajcsa melletti erdőben. 1988-ban Ormándpuszta mellett is megfigyelték fészkelését. Madártani adatok szerint a 20-as években még Zákány mellett is fészkelt. A néhány éve még méltán híres pati rétisas fészkelőhely is már csak a múlté. Bajcsa mellől híradásunk van barna kánya (Milvus migran) fészkeléséről is. Legalább ilyen ritka ragadozómadárnak számítanak a sólymok. Vadászatuk, de még inkább sportcélra való gyűjtésük évszázadokon át gyérítette az amúgy is szerény létszámú állományukat. A kis sólyom (Falco columbarius) téli vendég. A fátlan, sík, elsősorban a mezőgazdasági területeket kedveli. A kabasólyom (F. subbuteo) Dél-Zalában csak Letenye mellett fészkel. Ugyan 1949-ben a Tor-mafölde-Vétyempusztai bükkösben feljegyezték fészkelésüket, de zavartság miatt nem költöttek. Utóbb pedig el is költöztek. Ritka, értékes madarunk a fekete gólya (Ciconia nigra). Előfordulására az első írásos adatok 1924 augusztusából valók, amikor Nagykanizsa mellett egy fiatal, kóborló példányt láttak. 1949-ben Tormafölde mellett is fészkelt, de zavarás miatt költésük eredménytelennek bizonyult. 1985-ig Liszó mellett is fészkeltek, de erdei fészkelőhelyük környékének zavarása miatt elköltöztek. E fajból 1987-ben mindösz-sze 4 pár költött Dél-Zalában. Híres fészkelőhelyeik a Csörnyei-berek, Murarátka-Letenye és Belezna vidéke. Gyakori madárfajoknak számítanak itt az odúkészítő harkályok, az üresen maradt odvakat elfoglaló cinegék, csúszkák és örvös légykapók. Dél-Zala kiterjedt szubmontán bükköseinek jellegzetes madara a fekete harkály (Dryocopus marti-us), a kék galamb (Columba oenas), a. fehérhátú fakopács (Dendrocopus leucotus), a kis légykapó (Ficedu-la parva) és a sisegő füzike (Phylloscopus sibilatrix). A bükkösök a gyertyános-tölgyesekhez viszonyítva énekesmadarakban szegényebbek. Mindkét erdőtípus leggyakoribb ragadozómadara az egerészölyv (Buteo buteo), majd utána rögtön a héja (Accipiter gentilis) következik. A baglyok közül gyakori az erdei fülesbagoly (Asio otus), a macskabagoly (Strix aluco), az emberi települések közelében pedig a gyöngybagoly (Tito alba guttata). Becsehelyen a gyöngybagoly egy igen ritka nyugat-európai alfaját (Tito alba alba) is megfigyelték. A ligetes erdők, fás legelők, külterjes gyümölcsösök madárállományát főleg az odúlakó harkályok és cinegék alkotják. Ennek az élőhelytípusnak talán a legértékesebb madara a füleskuvik (Otus scops). Megjelenését először 1954-ben regisztrálták Nagykanizsa környékén. 1958-ban Nagykanizsa-Romlottvár térségében sikeres költését is megfigyelték. Azóta több környékbeli helyről, többek között Gelséről is jelezték. így vált Dél-Zala e mediterrán madárfaj legészakibb elterjedési területévé. A kihalófélben lévő nagytestű uhu (Bubo bubo) dél-zalai előfordulásáról mindezidáig csak egyetlen adatot ismerünk: 1925 februárjában Bánokszentgyörgyön egy fiatal példányt fogtak be. A környezetminőség romlása sajnos Dél-Zalát sem kerülte el. Hatása e változatos összetételű madárfauna faj- és egyedszámának csökkenésében is megmutatkozik. Csaknem teljesen eltűnt madárfajnak számít a szalakóta (Coracias garrulus) és a kis őrgébics 74 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 3. kép. Nagy kócsag (Egretta alba) (Laniu s minor). Viszont új jövevénynek számít az elmúlt ötven évben megtelepedett és azóta is terjedőben lévő balkáni gerle (Streptopelia decaocto) és a balkáni fakopáncs (Dendrocopus syriacus). Ritka átvonulóként, kóbolóként több érdekes és igen ritka madárfaj is elvetődik errefelé. 1914 júniusában például 2 db fakókeselyűt (Gyps fulvus) lőttek Ormándon. 1905-ben Iharosberényben, 1940-ben Homokkomáromban, 1960-ban Nagykanizsa mellett vörösfejű gébicset (Lanius senator) ejtettek el. 1926-29 között Gyótapuszta felett még rendszeresen, igaz egyre gyérülő számban figyeltek meg darvakat (Grus grus). Utóbb 1981 őszén néhány egyedet a Miklósfai réteken is láttak. Átrepülőként holló (Corvus corax) is elvetődik erre. Legutóbb 1982 szeptemberében Lenti mellett látták. A túzok (Otis tarda) előfordulására vonatkozó első dél-zalai adat 1927 szeptemberéből, a Nagykanizsa melletti Leányvári rétről való. 1955-ben Zalaszentjakabon a vasúti pályatesten egy magasfeszültségnek ütközött túzokkakas tetemét találták meg. 1987 márciusában Zalakarosnál találtak egy elpusztult példányt. Valószínűleg a kemény tél elmúlta után csapatokba verődött túzokokhoz tartozott. 1920 júniusában Nagykanizsa mellett megfigyelték az erdei szalonka (Scolopax rusticola) fészkelését. 1940 januárjában Nagykanizsa mellett rövidcsőrű ludat (Anser brachyrhynchus) ejtettek el. Nagylengyelen 1953 novemberének végén kis héját (Accipiter brevipes), 1957 júliusában pedig a Mórichelyi halastavaknál fekete récét (Melanitta nigra) lőttek. A bütykös hattyú (Cygnus olor) először 1958 június végén került puskavégre a Nagykanizsa-palini halastavaknál. Azóta már Dél-Zalában is elterjedtnek tekinthető. 5. Emlősök (Mammalia) Az erdőt-mezőt járva menyéttel (Mustela nivalis) gö-rénnyel (M. putorius), nyesttel (Martes foina), ritkábban nyuszttal (M. martes) és hermelinnel (Mustela erminea) találkozni. Vizek mentén él a védelem hatására némileg elterjedtebbé vált vidra (Lutra lutra). A terület legnagyobb ragadozója a dúvadnak minősülő róka (Vulpes vulpes). A borz (Meles meles), hasonlóan Dunántúl más részeihez, itt is jelen van. Vadásztársasági adatok szerint létszáma növekszik. A vadmacska (Felis sil-vestris) a Dunántúlon napjainkban csak szórványosan van jelen. Kelet felé húzódott. Nagyobb létszámban csak az Északi-Középhegységben, a Tisza és mellékfolyói árterén található. Egy szigetszerűen elkülönült populációja a Dráva mentén is fellelhető. A dél-zalai erdők nagyvadban bőségesek. Jelentőségüknél fogva részletesebben szólunk róla. A vadásztársaságok tervszerű vadgazdálkodást folytatnak. Figyelemmel kísérik a területeiken lévő vadállomány mennyiségét és minőségét. A kiváló életteret biztosító zalai erdőknek és ennek a tervszerű szelekciós munkának köszönhetően a zalai gímszarvas (Cervus elaphus) világhírnévre tett szert. A szarvas egyaránt kedveli a dombvidéki, a síksági és az ártéri lombos erdőket. Erdőfoltokban csak ritkán található, ugyanakkor a nagy kiterjedésű mezőgazdasági táblákon új életteret talált. Váltó vad. Mozgási körzete évente mintegy 30-40 ezer hektár. Tavasszal és télen az erdőkben, míg nyáron és ősszel a mezőgazdasági területeket szegélyező erdőkben, sűrűkben tartózkodik. A 200 kg test- és 10 kg agancstömeget is kifejleszteni képes szarvas zöldtakarmány igénye naponta testtömegének 8-10%-a. Nagy és sajátos tápanyagszükségletét az erdők és a mezőgazdasági területek növényzetéből fedezi. Mezőgazdasági kártétele tekintetében a vaddisznó után következik. Az erdővel határos földekre rendszeresen kivált, s ott legelésével, a termények letapo-sásával súlyos károkat okoz. Nagyon kedveli a répalevelet, az édes csillagfürtöt, a lucernát, a repcét és a káposztaféléket. Az őszi kalászosokat szárbaindulásig járja, de a gabonák tejes és viaszérése idején újra Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 75 vilá g legjobbnak minősített 10 szarvasagancsa között a nemzetközi pontozás szerint a 3. helyen áll a Baj-csán 1981-ben (257,05 pont), az 5. helyen a Zalako-márnál ugyancsak 1981-ben (255,67 pont), a 7. helyen Máhomfánál 1972-ben (252,98 pont) és a 10. helyen Lentiben 1970-ben (251,83 pont) lőtt szarvas. Az ország többi nagyvadas részeihez viszonyítva a Zala megyei Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság (ZE-FAG) bánokszentgyörgyi vadászterülete az elejtett érmes bikák arányában (46,44%) különösen kimagaslik. A dél-zalai szarvasállományban az utóbbi években a minőség megőrzése mellett tudatos létszámcsökkentést hajtottak végre. 1987-ben csak a ZEFAG területén 750 db szarvas került terítékre. Az őz (Capreolus capreolus) számára a legkedvezőbb környezetet az erdőfoltokkal, ligetekkel váltakozó mezőgazdasági területek jelentik. Nagyvadjaink közül az őz alkalmazkodott legjobban a monokultúrás termesztéshez. Sajátos táplálékigényét válogatással elégíti ki. Kedveli az aromatikus és ingerlő anyagokat tartalmazó lágyszárú- és kultúrnövényeket. A magas szénhidráttartalmú növényeket (pl. kukorica, zab) időnként előszeretettel fogyasztja. Helyenként a túlszaporodott őzállomány kárt okoz a gyümölcsfákban és a fiatal erdei ültetvényekben. 4. kép. Menyét (Mustela nivalis) visszatér. Mivel ezek a kultúrák nem nyújtanak takarást számára, ezért bennük viszonylagosan kisebb a kár, mint a jó takarást adó növényzet esetében. Aszályos nyarakon mellső lábával kikaparja a burgonyát és leharapja a répafejeket. Száraz őszökön a szőlőfürtökben is kárt tehet. Télen a gyümölcsfák, díszfák rügyeinek, hajtásainak, kérgének megrágásával károsít. Súlyosan károsodhatnak ilyenkor a telepített ne-mesnyárasok és a tűlevelűek. A tölgyek, a magyar kőris és a hársak úgyszólván mindenütt károsított fafajok. A nagy kiterjedésű kukorica-, kender- és napraforgótáblák biztonságos búvóhelyet nyújtanak számára. A kukoricát minden fejlődési stádiumában károsítja: a fejlődésnek indult leveleket elfogyasztja, a címert kicsavarja, a tejes, viasz és teljesérésben lévő csöveket leharapja. Sokszor itt zajlik le bőgésük is és csak a termés betakarítása után váltanak be az erdőbe. Végsősoron tiprásukkal nagyobb kárt okoznak, mint amennyi terményt elfogyasztanak. A tetemes mezőgazdasági kártételért többé-kevésbé kárpótol a bérkilövések során befolyt tekintélyes mennyiségű valuta. Minden vadász hőn óhajtott vágya a 10 kg feletti széles terpesztésű, hosszú szárú és ágú, fekete színű, szépen gyöngyözött agancs. Az alábbi adatok jól mutatják a zalai szarvasok értékét. A 7 6 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága Erdőgazdaság i kártételük igen számottevő. Kivételt képeznek a „mezei őzek", amelyek mezőgazdasági területeken élnek. Agancstisztítás és párzás idején - áprilistól augusztusig - ledörzsölik a fák kérgét. Magas hó esetén a fiatal telepítésű csemetéket is megrágják. A nagyobb csapatokba tömörült őzek különösen nagy károkat tudnak okozni. Az őz ragaszkodik környezetéhez. Erdőben mindössze 100-200 hektáron belül él. Úgy választja meg területét, hogy közelében egyaránt legyen friss víz, rét és búvóhely számára. Emiatt rendszerint az erdők peremterületén él, onnan vált ki a mezőre. A mezőn mozgási körzete jóval kiterjedtebb. A dél-zalai őzállomány csökkenő létszámú, minőségileg gyenge, kevés közte az érmes bika. A vitalitás csökkenésével magyarázható az a szomorú tény, hogy 1987 kemény telén csak a ZEFAG területén 300 db őz hullott el. A kilőtt érmes bikák aránya 1987-ben is 2% alatt maradt. A vaddisznó (Sus scrofa) tartózkodási helye az áthatolhatatlan sűrű erdő, ahol vizet, dagonyát talál. Nappal pihen, éjszaka nagy területet bejár táplálék után. Mindenevő. A rovarok, pajorok pusztításával hasznot hajt. A talaj feltúrásával elősegíti a humuszképződést. Olyan területeken viszont, ahol nincs, vagy csak kevés az erdei makk, ott a burgonya, kukorica, répa, gabonafélék fogyasztásával súlyos károkat okoz a mezőgazdaságnak. A vadásztársaságok apróvadállományát is megtizedeli. Előszeretettel fogyasztja el a fácán és a fogoly tojásait, fészekalját. A mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése kifejezetten kedvezett a vaddisznónak. Élettere kibővült. Ehhez még hozzájárult, hogy eredeti élőhelyén az erdőben zavartságot szenvedett. Dél-Zala vaddisznóállománya erősen leromlott állapotban van. Az erdőműveléssel együtt járó zaj, a gyakori hajtások miatt a vaddisznó sokszor véglegesen elmenekül az erdőből a nagyobb biztonságot nyújtó szántóföldekre, vagy az új erdőtelepítésekbe. A bőséges táplálék hatására a kocák több malacot ellenek. Intenzív vadászatuk ellenére számuk nem apad. Egész éven át lőhetők. A vadászok inkább a nagytestű állatokat veszik célba. Ezek jobbára fiatal kanok, vagy törzskocák. Érmes alig van már köztük. Ennek egyenes következménye, hogy süldőkorú kanok termékenyítik meg az alig ivarérett kocákat, ami által az utódok vitalitása csökken, ez pedig az állomány leromlásához vezet. A ZEFAG bánokszentgyörgyi területén 75 hektáros vadaskertjében korlátozott számban dámvad (Dáma dama) is él. Ennek a betelepített nemes vadnak az életmódja nagyon hasonlít a gímszarvaséhoz, de tartózkodási helyéhez jobban ragaszkodik. A nagyüzemi monokultúrás növénytermesztés hátrányos volt az apróvadakra nézve. Életterük beszűkült, számuk katasztrofálisan visszaesett. A fácán (Phasianus colchicus) létszáma annak ellenére csökken, hogy néhány vadásztársaság fácántenyésztési kísérletbe kezdett. Oly kevés a fogoly (Perdix perdix), hogy már nem is vadásszák. Mezei nyúllal (Lepus europeus) is már csak elvétve találkozni. A vadászható víziszárnyasok is tenyésztésre szorulnak. Szentpéterföldén pl. évente 2500 db röptetett vadkacsával (Anas platyrhynchos) segítik a vadásztársaikat. A fényképeket Gyulai Ferenc készítette. DÉL-ZALA VADÁLLOMÁNYA (A vadásztársaságok 1987 febr. i-i és 1988 febr. 21-i vadlétszámbecslése alapján) SZARVAS ŐZ DÁM VADDISZNÓ MEZEI NYŰL FÁCÁN FOBika Teh. Borjú Össz. Bak Suta Gida Össz. Bika Teh. Borjú Össz. GOLY FOGOLY Kisbalaton V. T. Galambok 45 28 17 90 80 90 50 220 40 100 450 60 Hubertusz V. T. Nagykanizsa 58 62 36 156 38 56 45 139 68 180 380 76 Olajip. Dolg. V. T. Nagykanizsa 55 60 25 140 40 40 25 105 3 3 50 40 150 10 Erdőgazd. Dolg. V. T. Nagykanizsa 95 85 35 215 105 120 60 285 60 140 380 20 Muramenti V. T. Letenye 5 3 2 10 80 70 50 200 20 40 350 40 ZEFAG Nagykanizsa 100 100 70 270 60 90 70 220 90 100 120 15 Bánokszentgyörgy 190 375 260 825 130 145 155 430 30 55 45 130 350 100 I IO 20 Letenye 50 I IO 50 210 45 80 45 170 90 60 I IO 15 Összesen 598 823 495 1916 578 691 500 1769 33 55 45 133 768 760 2050 256 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 77 IRODALOM Ambrus András: Ökofaunisztikai és állatföldrajzi vizsgálatok két zalai gyűjtőhely nagylepkefaunáján (Macrolepi-doptera). Erdészeti és Faipari Tudományos Közlemények. 1985/1-2., 105-119. Andrássy István: Gyűrűsférgek - Annelida I. Fauna Hungáriáé. Tom. III/10. Budapest, 1955. Barthos Gyula: Túzok Nagykanizsa határában. In: Aquila 1927-1928. Budapest, 1929., 386. Barthos Gyula: Magasvezetékek madáráldozatai. Aquila 1956-1957. Budapest, 1957., 326. Barthos Gyula: Ugartyúk fészkelése Dél-Zalában. Aquila 1959. Budapest, 1960., 275. Berinkey László: Halak - Pisces. Fauna Hungáriáé. Tom. XX/2. Budapest, 1966. Breuer György: A rétisas fészkelése Varászlón. Aquila 1952-1955. Budapest, 1955, 379. Dely Olivér György: Kétéltűek - Amphibia. Fauna Hungáriáé. Tom. XX/3. Budapest, 1967. Dely Olivér György: Hüllők - Reptilia. Fauna Hungáriáé. Tom. XX/4. Budapest, 1983. Gomány László: Nappali lepkék - Diurna. Fauna Hungáriáé. Tom. XVI/15. Budapest, 1968. Mihályi Ferenc: Igazi szúnyogok - Culicidae. Fauna Hungáriáé. Tom. XVI/5. Budapest, 1955. Peterson, Roger - Mountfort, Guy - Hollóm, Philip Arthur Dominic: Európa madarai. 4. átdolg. kiad. Budapest, 1986. Pócs Tamás-Károlyi Árpád: The Occurrence of Helicigo-na (Camoylea) illyrica Stabilé in Hungary (Mollusca, Gastropoda). Annales Historico-Naturales Musei Na-tionalis Hungarici. Tom. LIII. Budapest, 1961. 531-532. Richnovszky Andor-Pintér László: A vízicsigák és kagylók (Mollusca) kishatározója. Vízügyi Hidrobiológia 6. Budapest, 1979. Tóth József: Coleóptera fajok populációdinamikai vizsgálata fénycsapdákkal. A Soproni Erdészeti és Faipari Egyetemen 1975-ben benyújtott doktori értekezés. Kézirat. 7* Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága Ferenc Gyulai Die Tierwelt von Süd-Zala I. DIE FAUNENVERHÄLTNISSE DES GEBIETES Die Tierwelt im Hügelland Zala gehört dem Praeilly-rischen Faunenkreis zu. Auf dem Gebiet des Zalaer Hügellandes sind die Arten, die einen ostalpinen Charakter aufzeigen, in den Hintergrund gedrängt und die illyrischen Faunenelemente werden dominierend. Aufgrund der bisherigen Ergebnisse der faunisti-schen Forschungen kann das Hügelland Zala nicht mehr in kleinere Teile gegliedert werden. Als gemeinsame Wirkung der Verhältnisse von Klima, Relief und Flora ist natürlich auf bestimmten Gebieten der ostalpine Charakter, auf anderen der illyrische kräftiger. So sind die illyrischen Faunenelemente für die Buchen- und Eichen-Hainbuchen-Zonen von Süd-Zala charakteristisch. Die umfassende zoozönologische und ökofaunisti-sche Untersuchung von Süd-Zala läßt auf sich noch warten. Die Insektensammlung und Weichtiersammlung von Ärpäd Kärolyi kann als ein Teilelement einer faunistischen Aufnahme betrachtet werden. Die in den 70-er Jahren begonnenen Großschmetterling- und Käferuntersuchungen faunisti-scher Art tragen zur besseren Erkennung der Tierwelt von Süd-Zala bei. II. WIRBELLOSE TIERE Die Tierwelt von Süd-Zala ist wegen des Reliefs, des Klimas, aber vor allem wegen der Vegetation äußerst abwechslungsreich. In dieser Arbeit wird bloß die Tierwelt der natürlichen Vegetation aus phylogenetischen Gesichtspunkten behandelt. Auf die Fauna der Kulturgebiete gehen wir nicht ein. Über die niedere wirbellose Tierwelt von Süd-Zala wissen wir wegen der mangelnden Forschungen wenig. Wir wissen aber, daß die Altarme der Flüsse, die kleinen Seen und die Sümpfe reich an niederen Tieren sind. Die schwebenden Lebewesen (Zooplankton) der Gewässer sind meistens Einzeller (Protozoa), Rädertierchen (Rotatoria) und Krebse (Crustacea). In den Altarmen entlang des Flusses Dräva lebt die seltene Süßwasserqualle (Craspedacusta sowerbyi). Der mit feinem Schlamm bedeckte Wassergrund (benthal) gibt Lebensraum für die Fadenwürmer (Nematoden), die Kleinkrebse ( Cladocera, Ostracoda, Copepoda) und für die Zuckmücken (Chironomidae). Alle, in Osteuropa bekannten Arten der Ringelwürmer-Fauna (Annelida) sind hier zu finden. Die Weichtier-Fauna (Mollusca) von Süd-Zala ist abwechslungsvoll und reich an Arten; besonders erforscht sind die Wasser Schnecken und die Muscheln. Als Seltenheit soll die Zeichenschnecke (Theodoxus danubialis) in den Flüssen Mur, Dráva, Kerka, die Kegel-Sumpfdeckelschnecke (Viviparus contectus) im Kanal Principális, sowie die bei Zákány gefundene Kiesschnecke (Lithoglyphus naticoides), vorkommen. Von den seltenen Muscheln leben in dieser Gegend die Flache Teichmuschel (Pseudonodonta complana-ta), die Kugelmuschel ( Sphaerium corneum ), die große Erbsenmuschel (Pisidium amnicum). Die Hierarchie der Insecten (Insecta), die nach Arten zahlreichste und nach Formen abwechslungsreichste Klasse der Tierwelt hat eine äußerst wichtige Rolle in der organischen Welt von Süd-Zala. Die in den letzten Jahren steigernde Umweltverschmutzung lichtet in großem Maße und an Arten reiche Insektenfauna. Auch in Süd-Zala sind die von anderen Landesteilen bekannten Insektenarten zu finden; es gibt trotzdem einige Insektenarten, die für diese Region äußerst charakteristisch sind: so zum Beispiel in der Gegend von Kiscsehi die Braune Mosaikjungfer (Aeschna grandis) oder in den Buchenwäldern der Alpen-Bockkäfer (Rosalia alpina). Selten und geschützt ist der Hirschkäfer (Lucanus cervus). Die Schmetterlinge (Lepidoptera) sind gut erforscht. Nach zoogeographischer Analyse sind für die Großschmetterlinge der Buchenwaldzone die sibirischen frischen Waldarten, für die Eichen-Hainbuchenwälder (Car-pinus Quercus) die quercetalis- und steppen-Arten charakteristisch. III. WIRBELTIERE Für die Fische (Pisces) bilden in Süd-Zala vor allem der Fluß Dräva, der Fluß Mura und seine Flußarme, die Bächer und Kanäle und Fischteiche den Lebensraum. Überall kommen die bekannten Fischarten der Donau und des Plattensees vor. Aus dem Gesichtspunkt der Fischerei und Angelfischerei sind der Spiegelkarpfen (Cyprinus carpio morpha nobilis), der Schuppen-Karpfen ( C. carpio) und die Karausche (Ca-rassius carassius) wichtig. Von Ortschaften unabhängig sind die Weißfischarten überall zu finden. Zuwanderer sind die Buschfische und der Aal. Infolge der Umweltveränderungen verminderte sich der Bestand des Hechtes (Esox lucius) und der des Welses (Silurius glanis). Das Artenspektrum der Amphibien (Amphibia) und der Reptilen (Reptilia) ist groß. Alle dazugehörenden Arten sind geschützt. Die Gelbbauch-Unke Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 79 (Bombina variegata) lebt unter anderem in den niederschlagsreicheren westlichen Teilen, in den südlichen Teilen aber die Rorbauch-Unke (Bombina bom-bina). Die Blindschleiche (Anguis fragilis) kommt ziemlich selten vor. Aus Süd-Zala haben wir nur von einem einzigen Ort Information bekommen, wo die bosnische Kreuzotter (Vipera berus bosniensis) vorkommt. Aus den landschafts- und pflanzenorganischen Verhältnissen von Süd-Zala stellt sich klar heraus, daß auch die Vogelwelt (Aves) sehr abvechslungs-reich ist. Die Bearbeitung der Vogelfauna und der Vogelökologie geht ununterbrochen weiter. Nicht nur die Ornithologie, sondern auch der Vogelschutz haben große Tradition. Die Umgebung der Gewässer und der Flußarme bieten günstige Standorte für Brut und für Nahrungsaufnahme. Zahlreiche Entenvögel-, Gänse-, Wasserläufer-, Möven- und Reiherarten kommen hier vor. Auch die Kormorane (Phalacro corax carbo) suchen diese Gegend gern auf. Als Besonderheiten kann das Vorkommen der großen Raubmöve (Stercorarius skua) und der Brandgans (Tadorna tadorna) aufgefaßt werden. Unser wertvoller und seltener Vogel ist der Schwarz-Storch (Giconia nigra). Die Wälder in Süd-Zala sind reich an Bussarden und Eulen. Es gibt viel Großwild (Säugetiere - Mammalia) in den Wäldern von Süd-Zala. Nicht nur das Reh (Ca-preolus capreolus) und das Wildschwein (Sus scrofa) sind jagbar, sondern auch, wenn auch in beschränkter Zahl, das domestizierte Damwild (Dama dama). Die Pflanzenproduktion-Großbetriebe mit Monokulturen verengen den Lebensraum des Kleinwildes. Die Bestände der Fasanen (Phasianus colchicus) und der Stockente (Anas platyrhynchos) können nur durch Zucht aufrechterhalten werden. Feldhasen-(Lepus europaeus) sieht man nur höchst selten. Die Jagdgesellschaften des Gebiets üben eine planmäßige Jagdwirtschaft aus. Durch die Wälder von Zala, welche den Lebensraum sichern und dank der planmäßigen Selektionsarbeit hat der zalaer Edelhirsch ( Cervus elaphus) Weltruf. Verzeichnis der Tafeln 1. Stieglitz ( Carduelis carduelis) 2. Rohrdommel (Botaurus stellaris) 3. Silberreiher (Egretta alba) 4. Wiesel (Mustela nivalis) 8o Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága Ferenc Gyulai Fauna of South Zala I. ZOOGEOGRAPHICAL CHARACTERISTICS OF THE AREA In contrast to the Vas Ridges, the Zala Hills belong zoogeographically to the Praeillyricum fauna district. Eastern Alpine species are subdued and Illyrian fauna elements predominate in this latter region. Investigations have shown that the Zala Hills cannot be further subdivided zoogeographically. Naturally, under the joint impact of climatic, topographic and floristic factors, some areas display Eastern Alpine features whereas other places have an Illyrian character. The beech and oak-hormbeam forests of South Zala for example abound in Illyrian fauna elements. An overall zoocoenological and ecofaunal study of South Zala is a task for the future. A collection of insects and molluscs by Arpad Károlyi may be regarded as the first step towards a detailed faunal survey. Investigations into macrolepidopterans and beetles begun in the 1970''s, have contributed to one knowledge of South Zala fauna. The fauna of South Zala is extremely diverse due to relief as well as climatic conditions and especially to vegetation cover. The present description is restricted to the zoogeography of natural habitats and does not deal with the animals of cultural landscapes. II. INVERTEBRATE FAUNA We possess only a limited knowledge of the inferior invertebrate fauna of South Zala owing to gaps in studies of this kind. Yet there is enough evidence of the abundance of such fauna in ox-bows of water ways, smaller lakes and swamps. Zooplanktons are represented mainly by one-celled animals (Protozoa), rotifers (Rotatoria) and shelled animals (Crustacea). The rare fresh-water jellyfish (Cras-pedacusta sowerbyi) lives in the ox-bows of the Dráva River. The bottom of these stagnating water bodies are covered by fine sand (bental) and this creates a good habitat for free-living roundworms (Nema-toda), crustaceans (shell-covered c. - Ostracoda; branch-horned c. - Cladocea and oar-footed c. -Copepoda) and for non-biting midges (Chironomi-dae). All species of the ringed worm fauna from Central Europe may be encountered in South Zala. The molluscan fauna (Mollusca) is diverse and abounds in different species. River snails and shells are particularly well known. Otherwise, rare species such as the freshwater nerite (Theodoxus danubialis) found in the Mura, Dráva and Kerka Rivers, the common river snail (Viviparus contextus) living in the Principális canal and the pebble snail (Lithoglyphus nati-coides) identified at Zákány are worthy of mention. Of the rare molluscs, the compressed river mussel (Pseudanodonta complanata), horny orb mussel (Sphaerium corneum) and river pea mussel (Pi-sidium amnicum) may also be encountered in this region. Orders of the faunal class richest in species and the most varied in forms, insects (Insecta), play an extremely important role in the biota of South Zala. Regretfully, recent environmental deterioration has considerably reduced the insect fauna. Species known from other parts of the country may also be encountered here, however, there are insects typical of this area, e.g. the great dragonfly (Aeschna gran-dis) in the environs of Kiscsehi or long-horned beetles (Rosalia alpina) living in beech stands. A rare and protected species is the cerf-volant (Lucanus cervus). Butterflies and moths (Lepidoptera) are well known. According to the accepted zoogeographical concept, beeches are rich in species widespread in Siberian forests and confined to cool and semi-humid habitats while oak-hombeam forests are abundant in those preferring oak (quercetails) and common in steppe landscapes. III. VERTEBRATES In South Zala favourable conditions for fish (Pisces) are created by the Dráva and Mura Rivers as well as the surrounding ox-bows by smaller water ways, canals and fishponds. Fish known both from the Danube and Lake Balaton are represented. Of these, the mirror carp (Cyprinus carpio morpha nobilis), lank carp (Cyprinus carpio) and Crucian carp (Carassius carassius) are important for fishing and angling. Breams (Abramis sp.) are wide spread. Silver carp and eel are alien species. Environmental degradation is responsible for the impoverishment of eel (Esox lucius) and wels (Silurus glanis) stock. A wide variety of amphibia (Amphibia) and reptiles (Reptilia) may be found here with all species being protected. The yellow-bellied toad (Bombina variegata) lives in the western parts with abundant precipitation while southward, it is replaced by a new species, the bombinator (Bombina bombina). Slow worm (Anguis fragilis) is very rare. Balkan cross Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága adde r ( Viper a berus bosniensis) has only been reported in one place. Landscapes and vegetation in South Zala have created favourable conditions for the evolution of an extremely diverse avifauna (Aves). Local ornithological studies and investigations into the ecology of birds has been carried out for a long time. Similar to the research work, the protection of birds also has a long tradition. Ox-bows and lakes provide favourable sites for binds arriving here for feeding or breeding. Several species of pigeons, geese, sandpipers, gulls and herons may be found. Cormorants (Falacrocorax carbo) are frequent visitors to the region. Great skua (Stercorarius skua) and shelduck (Tadorna tadorna) are considered rarities. A rare and valuable Hungarian bird is the black stork (Ciconia 81 nigra). The forests of South Zala are rich in birds of prey such as buzzards and owls. The woodland of South Zala is abundant in big game (mammals-Mammalia). Roe-deer (Capreolus capreolus) and wild boar (Sus seroja) are subject to hunting in the same way as fallow-deer (Dama dama) are. Monocultural land cultivation has led to the shrinking of habitats for small game. The stocks of pheasant (Phasianus colchius) and mallard (Anas platyrhynchos) are only sustainable by breeding. Brown hare (Lepus europaeus) is considered a Brent rarity. Hunting associations in the region pursue a planned game management. Zala forests provide excellent habitat conditions and the selection activities of specialists have made the red deer ( Cervus elaph-us) of the region famous the world over. List oj tables 1. Goldfinch ( Carduelis carduelis) 2. Bittern (Botaurus stellaris) 3. Great White Egret (Egretta alba) 4. Weasel (Mustela nivalis) Dr. Horváth László NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TÖRTÉNETE AZ ÚJKŐKORTÓL A RÓMAI KOR VÉGÉIG ! 1 BEVEZETÉS Tanulmányunkban Nagykanizsa és környékének történetét szeretnénk összefoglalni az újkőkortól a római kor végéig, a rendelkezésünkre álló adatok alapján. A vizsgálandó terület kiválasztásánál meghatározó volt az, hogy egy-egy korszak általános jellemzőin kívül ne lépjük túl a monográfia keretét és csak abban az esetben tekintsünk ki nagyobb területre, amikor a környék történetének összefüggései azt megkívánják, így Nagykanizsa monográfiájánál - Nagykanizsa központtal - észak-dél irányban Gelsesziget és Mik-lósfa, nyugat-kelet irányban pedig Eszteregnye és Nagyrécse között elterülő mintegy 33 km2 kiterjedésű részt vettük figyelembe. Minden korszak történetének vizsgálatánál a rendelkezésre álló adatokra kell támaszkodni. A feldolgozás aztán lehet szürkébb, vagy színesebb, alapvetően attól függően, hogy milyen mennyiségű és minőségű anyag áll a kutatás rendelkezésére. Nagykanizsa esetében ez különösen fontos, mivel az intenzív régészeti kutatás csak nemrég kezdődött itt el. A kanizsai múzeum gyűjtőterületéről (a volt nagykanizsai, és a volt letenyei járás valamint a volt lenti járás déli fele), Dél-Zalából 1975-ig 46 lelőhelyről származó leleteket őriztek és ezek 70%-át ismeretlen lelőhelyű kőbalták képezték. így érthető, hogy a terület jóidéig fehér foltként jelentkezett a különböző térképeken és ezt sokszor azzal magyarázták, hogy a földrajzi adottságok és a klimatikus viszonyok nem kedveztek a különböző korok emberének. Jobb esetben a terület kutatatlansága miatt nem foglaltak állást. A gyűjtőterület régészeti munkálatait 1975-ig elsősorban „régész vendégmunkások" végezték el, ami akkor is természetes volt a múzeum szakember állományát tekintve. Kiemelkedő jelentőségű volt Méri István és munkatársai tevékenvsége, akik lehetetlen körülmények között mentették a menthetőt a kanizsai vár leletmentésénél. Kalicz Nándor alapvető fontosságú ásatásain ''Nagykanizsa-Sánc, Becsehely) kívül még Horváth László magyarszerdahelyi ásatása méltó említésre a kanizsai múzeum régészeti kutatásának „őskorából". 1975-től dolgozik régész a múzeumnál - a szerző személyében, - akinek elsődleges feladata az volt, hogy terepbejárások során megismerje a környék régészeti lelőhelyeit, a szükséges leletmentéseket elvégezze és a pénz függvényében ásatásokat folytasson. A régészeti topográfiai munkák a volt nagykanizsai járás lelőhelyeit tartalmazó kötet megírásáig jutottak el és ennek eredménye többek között az, hogy jelenleg a Nagykanizsa környéki 47 község területéről mintegy félezer lelőhelyről van tudomásunk. A terepbejárások 95%-át Horváth László végezte. A monográfiában érintett területen eddig 24 lelőhelyen folyt leletmentés, vagy ásatás, melyek közül az Inkey-kápolna melletti hozott jelentős eredményeket, ahol hét korszak településének nyomait tárták fel. A XV. század végén épült Botszentgyörgy (Romlottvár) várkastélyának feltárása is országos érdeklődésre tarthat számot, de konzerválása és bemutatása sajnos még nem megoldott. A múzeum gyűjtőterületén az elmúlt több mint tíz évben rendkívül felgyorsult a régészeti tevékenység, melyet a már nemzetközi hírnevű kis-balatoni ásatások és a Hahót környéki mikrorégió kutatása fémjelez. A két vidék intenzív kutatásának eredményeit a monográfia írásánál természetesen felhasználtuk. Mindezek a felsorolt munkák tették lehetővé, hogy egyáltalán valóságszerű képet adhassunk Nagykanizsa és környéke történetéről. Számos megválaszolatlan kérdés maradt, melyeket úgy kell felfognunk, mint a kutatás irányát orientáló tényezőt. 86 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Relatív ŐSKORI KULTÚRÁK A DÉL-DUNÁNTÚLON Absz. idő DK DÉL-ZALA idő korai Starcevo k. 5000 Újkőkor középső Dunántúli vonaldíszes kerámia k. késő Sopot II-Bicske k. Lengyeli k. I—II. korai Lengyeli k. III. 2500 középső Balaton-Lasinja I. k. Rézkor Furchenstich kerámia k. késő Vucedol (Bolerázi csoport) Péceli k. 2100 korai Somogyvár-Vinkovci k. 1900 Korai mészbetétes k. ? 1700 Bronzkor középső Dunántúli mészbetétes kerámia k. ? Szeremle Koszideri horizont késő Halomsíros k.. 1300 Urnamezős k. 1200 korai Hallstatt k. ? 800 Vaskor Pannonok 400 késő Kelták 1. kép Időrendi táblázat Dél-Dunántúl őskori kultúráiról I . UJKOKOR (i. e. kb. 5000-2500) Az újkőkor elején Európában forradalmi változás következett be, melyet az 1930-as években V. G. Childe méltán nevezett „neolitikus forradalomnak". Az emberiség életében ez a döntő változás az volt, hogy az ember áttért a termelő gazdálkodásra a korábbi, „passzív" életmódról (gyűjtögetés, halászat, vadászat). A növénytermesztés és a domesztikáció jelentette tulajdonképpen ezt a forradalmi változást. Ennek bölcsője, ahol a termelő gazdálkodás fokozatosan kialakult, a Közel-Keleten lehetett és még a „pre-keramikus" (a kerámia készítésének ismerete előtti) időszakra nyúlt vissza, a radiokarbon korhatározás szerint az i. e. 10. évezredig. A termelő gazdálkodás „tudománya" fokozatosan, de valószínűleg népmozgások révén jutott el Kisázsiából, a Balkánon keresztül a Kárpát-medencébe. Európában ekkor a gyűjtögető, halász-vadász mezolitikus népcsoportok éltek. Magyarország területének azért van különös jelentősége az újkőkor elején, mert - Kalicz Nándor szavaival élve - a „két világ", az európai mezolitikus életmódot folytató és a balkán-égei régió termelő gazdálkodást ismerő népei itt találkozhattak és az „új tudomány" átadása-átvétele az Alföld és a Dunántúl déli részén történhetett meg.1 A Dunántúl újkőkorát három fő szakaszra osztja a kutatás: a. Korai neolitikum (Starcevo kultúra) b. Középső neolitikum (A/ Dunántúli vonaldíszes Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 87 kerámi a kultúrája legidősebb fázis. B/ A DVK klasz-szikus és késői fázisa) c. Késő neolitikus (A/ Sopot kultúra. B/ Lengyeli kultúra) 1. Korai új kőkor (Starcevo kultúra) A Balkán nagy részét is magába foglaló kultúra északi peremterülete volt az Alföld legnagyobb része és a Dunántúl déli területe. E nagy régió északi részén lévő Körös-Starcevo-Cris néven összefoglalt műveltség adta át Európa számára a termelő gazdálkodás ismeretét, de ez a régészeti komplexum nem tekinthető teljesen egységesnek. Ezért Kalicz Nándor javasolta, hogy az Alföldet birtokló Körös, a dél-dunántúli Starcevo és a romániai Cris kultúrát önálló egységeknek kellene felfogni.2 2. kép Újkőkori edények Becsehelyről Becsehely rendkívül fontos adatokat szolgáltatott az újkőkor időszakára vonatkozóan. Kalicz Nándor a Borsfai patak keleti oldalán húzódó domblejtőn (Becsehely I = Bükkalja dűlő) és a nyugati dombtetőn (Becsehely II = Homokos dűlő) a Starcevo kultúra késői fázisára keltezhető leleteket, kis objektumokat talált.3 A két becsehelyi lelőhely azért is fontos, mert a korai neolitikumtól a késő újkőkor első fázisáig (Sopot kultúra) mindegyik szakasz emlékanyaga megtalálható. A becsehelyi késő Starcevo kultúra települése szolgáltatta az eddigi egyetlen C14-es vizsgálati eredményt a Dél-Dunántúlról és ez igen fiatal időpontot ad, az i. e. 4475=1=60 abszolút kronológiai adatot.4 Legújabban Gellénházáról ismerünk Starcevo típusú leleteket.5 2. Középső újkőkor (DVK) Közép-Európa újkőkorának kezdeteit a jellegzetes díszítéséről elnevezett vonaldíszes kerámia kultúrája jelentette. A rendkívül nagy területen elhelyezkedő kultúra dunántúli részét nevezzük a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájának. Kialakításában itt jelentős szerepet kapott a Starcevo kultúra, de kifejlődésének megítélésében még ma is több nézet ütközik egymással. Kalicz Nándor feltételezi, hogy a Starcevo kultúra legfiatalabb szakaszával egyidőben alakult ki a DVK és még a legidősebb fázisában elterjedt a Dunántúlon. Kialakulásának helyét a Starcevo kultúrától északra képzeli el, mely Nyugat-Szlovákiát és Morvaországot is magába foglalta.6 Becsehelyen a DVK legidősebb fázisának emlékei is megtalálhatók (Becsehely II), ahol három kisebb gödrét tárták fel.7 Nagykanizsa és környéke terepbejárásakor különösen Becsehely, Rigyác, Petrivente és Szépeinek térségében találtak több DVK lelőhelyet, amelyekről nehéz eldönteni -, mivel felszíni szórványok -, hogy melyik fázisba sorolhatók. Mindegyik település nagykiterjedésű lehetett. A DVK klasszikus és késői fázisának, a Dunántúl jó részét magába foglaló részének elnevezésére Kalicz Nándor a keszthelyi csoport elnevezést javasolta, mint az önálló jegyekkel bíró egység központját. A jellegzetes széles és mély vonalakból kialakított minták az uralkodók ennél a regionális csoportnál és Nagykanizsa környéke is valószínűleg területéhez tartozhatott.8 3. Késő újkőkor (Sopot és lengyeli kultúra) Korábban az újkőkor végi lengyeli kultúra, mely festett edényeiről híres, kialakulását Szlavóniában tételezték fel, a Sopot kultúra területén. Az újabb 3- kép Terepbejáráskor talált vonaldíszes edénytöredékek és kőeszközök (Eszteregnye) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 89 4. kép Újkőkori lelőhelyek 90 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig leletek azonban világossá tették a két kultúra kapcsolatának milyenségét. A Sopot kultúra korai fázisában (Ib-II) átlépte a Drávát és észak felé, a Dunántúl keleti felében eljutott Bicskéig,9 majd a Garam folyóig (Sopot II-Bicske kultúra). A becsehelyi ásatások bebizonyították, hogy a Dunántúl délnyugati részén is önálló telepei vannak, sőt ezen a lelőhelyen tovább élt, mint Bicskén. Ebben az időszakban a Dunántúl többi részén a középső újkőkor végi zselizi kultúra élt. Tehát a lengyeli kultúrát megelőzően a Dunántúlon két kultúra emlékeit találjuk, melyek fokozatos összeolvadásából alakult ki a Dunántúlon és Szlovákiában a lengyeli kultúra.10 Magyarországon három csoportját különböztetik meg, melyek között nincs éles határvonal (keleti, középső és nyugati), eddig mintegy 250 lelőhelyét ismerik. A kultúrán belül három fejlődési szakaszt állapított meg a kutatás (Lásd a következő fejezetben).11 Dél-Zala nem túl sűrűn elhelyezkedő lelőhelyeit a nyugati csoportba sorolhatjuk, habár a leletek kivétel nélkül terepbejáráskor kerültek elő és így behatóbb vizsgálatra nem alkalmasak. Külön meg kell említenünk a palini anyagnyerőhely déli oldalán húzódó nagykiterjedésű lelőhelyet, ahol földmunkáknál vékonyfalú, vörös festésű (I. fázis) edénytöredékek kerültek felszínre. Újkőkori lelőhelyek jegyzéke 1. Eszteregnye-Kisréti dűlő. Kisebb telep, terepbejárás, 1985. (Lelt.sz.: 85.39.2-4.) 2. Eszteregnye-TSz istállók. Nagyobb telep, terepbejárás, 1984. (Lelt.sz.: 85.41.1-11.) 3. Nagybakónak-Szálkai dűlő. Nagyobb telep, terepbejárás, 1982. (Lelt.sz.: 82.94.1-22.) 4. Nagykanizsa-Kiskutasi dűlő. Kisebb telep, terepbejárás, 1975. (Lelt.sz.: 75.9.1-8.) 5. Nagykanizsa-Palin (anyagnyerőhely). Kisebb telep, terepbejárás, 1977, 1989. (Lelt.sz.: 79.93.1-8., 91.1.1-8., 91.4.3-5.) 6. Nagykanizsa-Palin, (anyagnyerőhelytől délre) Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1975. (Lelt.sz.: 75-I4-I-I3-) 7. Nagyrécse-Bakónaki oldal. Kisebb telep, terepbejárás, 1981. (Lelt.sz.: 82.123.1-2.) 8. Nagyrécse-Eszaki kertek. Kisebb telep, terepbejárás, 1978. (Lelt.sz.: 79.77.1-7.) 9. Nagyrécse-P éter fai hegy. Nagyobb telep, terepbejárás, 1978. (Lelt.sz.: 79.82.1-7.) 10. Sormás-Agyagbánya. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1978. (Lelt.sz.: 79.85.1-2.) 11. Sormás-Hosszúdűlő. Nagyobb telep, terepbejárás, leletmentés, 1976. (Lelt.sz.: 77.33.1-19.3.0^.) 12. Szepetnek-Gyótapuszta I. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.44.12-38.) 13. Szepetnek-Gyótapuszta II. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.50.3.) 14. Szepetnek-Kispityer. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.49.8-22.) 15. Szepetnek-Középtábla. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.43.5-13.) 16. Szepetnek-Troszittye dűlő. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.48.4-5.) II. RÉZKOR (i. e. 2500-1900) 1. Korai rézkor (Lengyeli kultúra III) A kutatás már korábban felfigyelt arra, hogy az újkőkor végi lengyeli kultúra (I—II. szakasz) és a középső rézkori Balaton-Lasinja (I) kultúra között van egy hiátus. Ennek a hiánynak a kitöltésére tett meggyőző kísérletet Raczky Pál, aki határozottan elkülönítette a lengyeli kultúra legkésőbbi szakaszának leleteit a Dunántúlon (Lengyeli kultúra III.), megkülönböztetve azt a korábbi I. és II. szakasz festett díszítést használó emlékanyagától (a vörös-sárga-fekete festés a korai, a vörös alapon fehér festés a fiatalabb).12 Az Inkey-kápolna mellett talált lengyeli kultúrás telep azért fontos, mert anyagának nagy része erre a legkésőbbi fázisra keltezhető.13 A feltárt kilenc objektum közül egy bizonyult lakógödörnek, amelyiknél a kis-családi ház alja tapasztott volt, bejárata pedig a kinyúló délkeleti saroknál lehetett. A többi telepjelenség kisméretű hulladékgödör volt.14 Néhány vörös festésű csőtalpas tál töredéke azt sejteti, hogy a települést nemcsak a lengyeli kultúra legfiatalabb fázisában használták. A leletek legnagyobb része azonban kétségtelenül a kultúra legfiatalabb fázisára keltezhető (a plasztikus díszek különböző variánsainak túlsú-lya). 2. Középső rézkor (Balaton-Lasinja (I) kultúra Furchenstich kerámia időszaka) A Veszprém megyei régészeti topográfiai munkák kezdetén (keszthelyi és tapolcai járás), az 1960-as évek elején Kalicz Nándor figyel fel egy új emlékanyagra, amelyet balatoni csoportnak nevezett el és két fázisát különítette el.15 Nem sokkal később össze- Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 91 gyűjtött e a Dunántúl e korszakból származó leleteit, köztük Dél-Zala akkor ismert két lelőhelyét (Lete-nye, Nagykanizsa-Sánc) is megemlítve.16 Tanulmányaiban élesen elválasztja egymástól az eredet szempontjából is különböző I. és II—III. fázist. Az idősebb fázisban nagyrészt a déli elemek hatása érvényesült (Vinca-Plocnik fázis) és csupán néhány jellegzetesség (agyagkanál, csőrös fül) utalt a megelőző korszakra, a lengyeli kultúrára. A II—III. fázisban viszont a nyugati, alpi vonások a meghatározók, különösen a tűzdelt barázda díszítés („Furchenstich") számít újdonságnak a Dunántúlon. A rézfeldolgozás és a rézkereskedelem e nyugati hatásra terjedt el.17 Későbbi munkájában Kalicz Nándor megállapítja, hogy a Balaton-Lasinja kultúrának önálló fémművessége volt, akkor, amikor a közép-európai fémművesség kibontakozott.18 Mind az idősebb, mind a fiatalabb fázis kultúrájának megjelenése feltehetően migráció következménye.19 A két egymást követő periódus közötti eredetkülönbség miatt Kalicz Nándor új elnevezést javasolt, így a korai fázisra a Balaton-Lasinja I. kultúrát, míg a fiatalabbra a Furchenstich kerámia kultúrát.20 Zalában az I. fázis idején nagyon nagy a lelőhelysűrűség, így Nagykanizsa környéke is talán ekkor a legsűrűbben lakott az őskor idején. A fiatalabb fázis azonban csak néhány lelőhellyel van képviselve és ezek is a korábbi periódus településein fordulnak elő. Kalicz Nándor ez alapján feltételezte, hogy az első fázis továbbélt területünkön.21 Ennek eldöntésére még további ásatások szükségesek. Nagykanizsa környékéről eddig 32 lelőhelyről tudunk, melyek szinte kivétel nélkül terepbejárásokkor váltak ismertté. A lelőhelyek lankás dombok vízhez közeli részén helyezkednek el, de ismerünk magas dombtetőn lévőt is, mely csaknem 400 m hosszú ( Nagybakónak-Antalhegy ). Az egyedüli jelentősebb feltárást Kalicz Nándor végezte el 1971-74-ben Nagykanizsa-Sánc lelőhelyen, ahol a kisebb-nagyobb gödrökből mindkét periódus emlékei felszínre kerültek. Az I. fázis kerámiaanyaga azoknak a típusoknak példáit hozták, melyek teljesen újként jelentkeztek a Dunántúlon (kan-nelúrás díszű, fényezett felületű tálak, egy-, vagy kétfülű edények, gombos fülekkel ellátott amforák). A kanizsai anyagra különösen a peremükön gombfüllel díszített tálak a jellemzők. Az általánossá vált nyéllyukas agyagkanalak is nagyszámban kerültek felszínre.22 A Magyarszerdahely-Homoki dűlőben talált kis gödör a korai fázisba sorolható, hasonlóan a Nagykanizsa-Palin lelőhelyhez, ahol az anyagnyerőhely falában három hulladékgödör maradványát tárták fel. A Furchenstich kerámia kultúrájának időszakából előkerült sancì gödrök leletanyaga nagyon fontos a kutatás számára, mivel kevés a hitelesen feltárt ilyen korú lelet.23 A finomkerámia között sokféle tűzdelt 5. kép Középső rézkori puttony alakú edény (Nagykanizsa-Sánc) barázda díszes található, melyek egy része pozitív mintákat alkotnak (egymásba fonódó rombusz-, háromszög- és köralak, amelyek a négy irányban lefutó vonalakat töltik ki), másik részük negatív minták. Jelentős lelet egy agyagból készült pecsétlő, mely domború, ívelt alakú, rövid fogantyúval ellátott. Pe-csétlős felületét Furchenstich-minta díszíti.24 A korszak fiatalabb időszakából származik a régi y-es útnál lévő trafóállomás mellett csatornázáskor talált gödör, melyből Furchenstich díszű kerámia került felszínre. A középső rézkorból Nagykanizsa környékéről temetkezést csak Semjénházáról ismerünk, ahol az anyagnyerőhelyen egy csaknem teljesen megsemmisített hamvasztásos sír maradványait találták meg. Ez a legkorábbi ismert sír a vidékükön.25 3. Késő rézkor (Péceli (Badeni) kultúra) A legutóbbi időkig vidékünkről nem ismertünk későrézkori leleteket, abból az időszakból, amikor az i. e. 2100 körül lényeges változások történtek Magyaror- 6. kép Késő rézkori tál és bögrék (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 93 szág egész területén. Az erős déli hatásra kialakult péceli (badeni) kultúra legnagyobb kiterjedése idején csaknem az egész Kárpát-medencét magába foglalta. Banner János alapvető monográfiája dolgozta fel a későrézkori leleteket, melyeket területi és időbeli csoportokra osztott.26 Kalicz Nándor összefoglaló munkájában a kultúra sokoldalú kapcsolatait vizsgálta, hangsúlyozva az erős déli hatást.27 A kutatás a péceli kultúrán belül három alapvető fázist különböztet meg: a korait (bolerázi csoport), a középső, „klasszikus" szakaszt és a legfiatalabbat (kostolác típus). A legkorábbi fázis leleteit Torma István dolgozta fel, aki megállapította, hogy a bolerázi csoport a Dunántúlon nagyjából a későbbi, „klasszikus" badeni fokozattal azonos területet foglalta el és keleti határát a Duna képezhette. A csoport a Dunántúlon, Délnyugat-Szlovákiában, Morvaországban és Alsó-Ausztriában helyezkedik el. Megjegyzi, hogy a Dunántúl délnyugati sarkában hiányoznak a későrézkori leletek.28 A csoport kerámiájára jellemző a halszálkaminta, a többsoros ujjbenyomkodásokkal tagolt bordák, a tálak belső oldalát díszítő kannelúra és ezek hiányoznak a péceli kultúra többi csoportjánál. Jellemzők még az alacsony, nyomott gömbtestű, rövid hengeres, vagy néha ívelten kihajló nyakú bögrék, melyek testét függőleges, többször elnagyolt kannelúra díszíti. Az alagútfület a bolerázi csoport sajátosságának tartja.29 Az Inkey-kápolna melletti későrézkori telep anyagára a fentiek a jellemzők. A feltáráskor, beleértve az 1991. évi ásatást is, több mint 20 objektumot találtak, melyek közül néhány kiscsaládi lakógödör lehetett, többségük azonban sekély, kisméretű gödör volt, egy pedig egy nagyméretű, tüzelőgödörrel ellátott kemence.30 A leletek jelentőségét az adja, hogy Dél-Zalából eddig ez az egyetlen későrézkori telep-feltárás. A telepről származó kis kannelúrás bögrét Korek József kostoláci típusnak határozza meg,31 azonban ez a típus, mint a mellette lévő leletek és az egész település anyaga mutatja, a bolerázi csoportba tartozik, talán annak a végére.32 Nagykanizsa és környékéről ma már 11 későrézkori lelőhelyet sorolhatunk fel és ezeket kivétel nélkül terepbejáráskor találták. Éppen emiatt nem lehet sokszor eldönteni, hogy melyik fázisba sorolható az anyag. Külön meg kell említenünk a Nagyrécsén talált kétosztatú tál gombos töredékét, mely a péceli kultúra jellemző darabja.33 Rézkori lelőhelyek jegyzéke KORAI RÉZKOR 1. Nagykanizsa-Inkey kápolna. Telep, ásatás (HORVÁTH 1983, 9.). KÖZÉPSŐ RÉZKOR 2. Bagola-Nagyfakos. Telep, terepbejárás, 1983. (Lelt.sz.: 83.25.1-7.) 3. Eszteregnye—Arnyivölgy. Telep, terepbejárás, 1979. (Lelt.sz.: 79.117.2-5.) 4. Eszteregnye-Kisréti dűlő. Telep, terepbejárás, 1985. (Lelt.sz.: 85.39.3-4.) 5. Homokkomárom-Alsómező. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt.sz.: 79.103.2-4.) 6. Magyarszerdahely-Homoki dűlő. Telep, ásatás (HORVÁTH 1979, 6.) 7. Miklósfa-Mórichelypuszta. Szórványos edénytöredék, 1978. (Lelt.sz.: 79.53.1.) 8. Nagybakónak-Temető. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1982. (Lelt. sz.: 82.94.23.) 9. Nagy bakónak-Antalhegy. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1983. (Lelt. sz.: 83.7.1-9., 90.70.1-22.) 10. Nagykanizsa-Bükei dűlő. Szórványos agyagkanál töredék, terepbejárás, 1980. (Lelt. sz.: 80.70.20.) 11. Nagykanizsa-Kisbesenyő dűlő. Telep, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 77.10.1-2., 77.15.2-7.) 12. Nagykanizsa-Keleti sipadomb. Telep terepbejárás, 1976, 1978. (Lelt. sz.: 77.17.1., 79.135.1-3.) 13. Nagykanizsa-Palin. Telep három objektuma, leletmentés, 1989. 14. Nagykanizsa-Péterfai dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 77.19.1) 15. Nagykanizsa-Sánc. Telep, ásatás, 1971-74. (KALICZ 1975-KALICZ I976a-KALICZ 1976b) 16. Nagykanizsa-Sánci téglagyár. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 77.11.1.) 17. Nagykanizsa-Szabadhegy. Telep, terepbejárás, 1981. (Lelt. sz.: 82.127.1-6.) 18. Nagykanizsa-Szennyvíztisztító telep. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.136.1-2.) 19. Nagykanizsa-Trafóállomás. Telep, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 77.8.1-2.) 20. Nagyrécse-Aranyosi tábla. Telep, terepbejárás, 1984. (Lelt. sz.: 90.17.2-5.) 21. Nagyrécse-Pusztaszentegyházi dűlő. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.81.1-7.) 22. Nagyrécse-Északi kertek. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.78.2-3.) 23. Sormás-Hidegkúti forrás. Telep, terepbejárás, 1982. (Lelt. sz.: 82.103.1-2.) 24. Sormás-Hosszúréti dűlő. Telep, terepbejárás, 1976, 1984. (Lelt. sz.: 79.84.1-5., 90.27.1-3.) 25. Sormás-Temető. Telep, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 79.86.1-4.) 26. Sormás-TSz major. Telep, sír (?), terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.87.1-6.) 27. Szépeinek-Avast földek. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.42.1-8.) 94 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének lórtémic az újkökortól a római kor végéig 7. kép Rézkori lelőhelyek Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 95 28 . Szepetnek-Bánfapuszta. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1981. (Lelt. sz.: 82.93.1-10.) 29. Szepetnek-Hosszú ezer inkái dűlő. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.39.1-2.) 30. Szepetnek-Kispityer. Nagyobb telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.49.36-43.) 31. Újudvar-Gáztelep. Telep, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 79.89.1-4.) KÉSŐ RÉZKOR 32. Eszteregnye-Kisréti dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1985. (Lelt. sz.: 85.39.8.) 33. Miklósf a-Mórichely puszta. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.54.1-3.) 34. Miklósfa-Temetö. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 79.101.1.) 35. Nagykanizsa—Báthory utcai kertek. Kisebb telep, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 79.51.1-14.) 36. Nagykanizsa-Bilkei dűlő. Telep, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 77.5.6.) 37. Nagykanizsa-Csónakázótó. Két kisebb objektum, terepbejárás, 1979. (Lelt. sz.: 79.148.1-79.150.18.) 38. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Telep, ásatás (HORVÁTH 1983, 9-12.) 39. Nagyrécse-Északi kertek. Kétosztatú tál töredéke, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.77.8.) 40. Sormás-Hosszúdűlő. Telep egy objektuma, leletmentés, 1976. (Lelt. sz.: 77.34.1-22.) 41. Szepetnek-Gyótapuszta. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.44.39-45.) 42. Szepetnek-Troszittye dűlő. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.48.6-13.) III. KORAI BRONZKOR (i. e. 1900-1700/1650) Az i. e. 2100-1900 között Délkelet-Európában lezajló népmozgások a Dunántúlon és éreztették hatásukat. A Dunántúlon létrejövő kora bronzkori kultúrák története fokozatosan kristályosodott ki a kutatók előtt. Korábban az a nézet tartotta magát, hogy a Kárpátmedencében, a korai bronzkorban, különböző alapokon eltérő csoportok alakultak ki, melyeket összefoglaló néven zóki, vagy vucedol-zóki kultúrának neveztek el. A kultúrát három fő csoportra tagolták, úgymint a szerémségi és a baranyai területet magába foglaló késő vucedoli, az Alföldön a nyírségi és középen, valamint nyugaton a makói csoportra. Kialakulását a jelentős déli elemek mellett erőteljes keleti hatásokkal hozták kapcsolatba.34 Az 1960-as évek közepén Bóna István figyel fel egy jellegzetes, déli eredetű dunántúli csoportra, melyet Somogy vár csoportnak nevezett el.35 Ez a csoport anyagában eltért az egyidejű makói csoporttól. Az újabb baranyai feltárások eredményeképpen sikerült tisztázni, hogy ez a csoport a Dunántúlon egy különálló kultúrát képvisel, melyet a rokon jugoszláviai lelőhelyről is elnevezve összefoglalóan Somogyvár-Vinkovci kultúrának határoztak meg.36 Ecsedy István a kultúra megjelenését, a Vucedol-Zók területen, a Makó-Kosihy-Caka csoport elterjedésével párhuzamosan képzeli el és nem sokkal később elkezdett észak, északnyugat felé terjeszkedni, ahol badeni alaplakosságot talált. Ekkor alakult át fokozatosan a Dunántúl keleti részén a makói csoport korai nagyrévi kultúrává.37 A Nyugat-Dunántúl kora bronzkori kultúráival legutóbb K. Schreiber Rózsa foglalkozott, aki a Nagykanizsa és környéki leleteket is megemlítette, mint a makói csoporthoz több szállal kapcsolódó Somogyvár-Vinkovci együtteseket.38 A környékünkön a korai bronzkort a Somogyvár-Vinkovci kultúra töltötte ki és települései a lankás, vízközeli domblejtőkön kívül a magas dombhátak tetején is előfordultak. Temetkezéseiket vidékünkön egyelőre nem ismerjük. Az egyik jelentős településüket az Inkey-kápolna mellett tárták fel, ahol 20 objektumot találtak.39 Ezek közül egyet biztosan lakógödörként használtak, mely szabályos téglalap alakú volt (4 x 3 m) és lépcsőzetes, kiugró bejárata a délkeleti saroknál helyezkedett el. Padlószintje 130 cm mélységben feküdt és a rajta lévő paticsdarabok bizonyítják, hogy felmenő, vesszőfo-natos oldalfalait agyaggal tapaszthatták be. Néhány objektumnál még feltételezhető, hogy kiscsaládi lakóházként funkcionálhattak, de a legtöbbje hulladékgödör volt, vagy terménytároló verem. Az utóbbi egyikénél megfigyelték, hogy a hordóalakú verem oldalát valószínűleg vesszőfonással bélelték ki. A nagyszámú leletanyag közül említésre méltó a vallással kapcsolatos bikaszobrocska, valamint az amulett-ként használt, agyagból készült phallos.40 A kisebb és nagyobb méretű, benyomkodott bordával díszített peremű fazekak, hombárokon kívül élesen behúzott peremű tálak töredékei, zömök és nyújtott nyakú egyfülű korsók darabjai és a korra jellemző belsődíszes tálak részei kerültek felszínre. A lelőhelyet K. Schreiber Rózsa a Somogyvár-Vinkovci kultúra korai szakaszába sorolja.41 Hasonlóan nagyon fontos eredményeket hozott a Nagykanizsához közeli Börzönce-Temetői dűlőben folyó feltárás, melyet több éve Bondár Mária, a Ha- 8. kép Phallost ábrázoló amulett, bikaszobrocska és hombár a Somogyvár-Vinkovci kultúra telepéről (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 97 hót környékének mikrorégiós kutatása keretében végez.42 A vízhez közeli domblejtőn elhelyezkedő lelőhelyen több ép és kiegészíthető edényt talált (seprűs díszű fazekak, hombárok, éles törésvonalú tálak, korsók), de a legkiemelkedőbb leletek az állatokat ábrázoló agyagszobrocskák, mécses és egy kis kocsimo-dell. Az előzőekhez hasonlóan vízparti domblejtőn tárt fel Kalicz Nándor Nagykanizsa-Sáncon egy kis településrészletet ebből a korszakból.43 A nem túl sok Somogyvár-Vinkovci kulturás lelőhely közül a környékünkön ismerünk magas dombtetőn lévő lelőhelyeket is, melyek közül egy biztosan erődített lehetett. Oltárc-Márkihegyen még ma is látszanak az erődítés nyomai44 és lehetséges, hogy a Galambok-Öreghegyen lévő település is erődítve volt.45 A dombtetőn lévő magaslati lelőhelyek közé sorolhatjuk a homokkomáromi templom mellettit is.46 A Somogyvár-Vinkovci kultúra 200-250 éves élete az i. e. 1700-1650 körüli időszakban, a korai bronzkor második periódusában megszakadt vidékünkön. A Dunántúl legnagyobb részén megjelent egy jellegzetes díszítési módot, a mészbetétes díszítést alkalmazó kultúra, melyet a kutatás különböző elnevezéssel illet (Kisapostagi kultúra, a Nagyrévi kultúra szi-getszentmiklós-kisapostagi csoportja, korai mészbetétes edények népének kultúrája).47 A kerámiamű-vességben a tekercselt pálcikás díszítésű ágyban alkalmazott mészbetét a jellemző erre a kultúrára és kialakulási területe még problematikus. A Dunántúlra feltehetően északról érkező és a korábbi lakossággal összeolvadó kultúra a középső részt foglalta el, míg ebben az időszakban a keleti részen a nagyrévi kultúra késői fázisa élt, a Fertő tó vidékén pedig a Gáta-Wieselburg kultúra kezdeti periódusa alakult ki.48 A kisapostagi kultúra képezte a legfontosabb alapot a Dunántúl középső bronzkorának. Nagykanizsa környékéről és egyáltalán Zala megyéből semmiféle leletet nem ismerünk a korai bronzkor második periódusából, Keszthely környékét kivéve. A kisapostagi kultúra legnyugatibb előfordulása Zalában a Kis-Balaton térsége, ahol erődített települését és temetőjét is feltárták (Balatonmagya-ród-Hidvégpuszta) .49 E korszak és a következő időszak leleteinek hiányát nem tudjuk egyértelműen megmagyarázni. A még egységesnek tűnő kisapostagi kultúra mindenesetre nagyjából ugyanazon a szállásterületen helyezkedett el, mint az azt követő középső bronzkori kultúra (dunántúli mészbetétes edények kultúrája) csoportjai.50 A Somogyvár-Vinkovci kultúra lelőhelyei 1. Magyarszerdahely-Homoki dűlő. Település egy gödre került feltárásra 1971-ben. (Lelt. sz.: 76.28.1-90 2. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Telep, ásatás (HORVÁTH 1983, 12.) 3. Nagykanizsa—Palini halastó. Telep, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 79.92.1-5., belsődíszes táltöredék is.) 4. Nagykanizsa-Sánc. Telep, ásatás (KALICZ 1976, 149.) 5. Szepétnek-Kispityer. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.49.44-46.) 6. Szepetnek-Középtábla dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.43.14.) IV. KÖZÉPSŐ BRONZKOR (i. e. 1700/1650-1500) Annak ellenére, hogy a középső bronzkor időszakából Nagykanizsa környékéről nem ismerünk egyetlen egy leletet sem, szeretnénk röviden ösz-szefoglalni a korszak dunántúli történetét. A korai bronzkor második felében kialakult kisapostagi kultúra képezte az alapját a Dunántúl nagy részét birtokló dunántúli mészbetétes edények népe kultúrájának. Két fő csoportját különböztetik meg, az észak- és a dél-dunántúli csoportot. Ezeken belül lokális csoportokat is behatároltak, az északinál az esztergomi és a veszprémi, míg a délinél a szekszárdi és a pécsi alcsoportot.51 Bandi Gábor még tovább finomította a csoportok meghatározását.52 Az észak-dunántúli csoportnál a Keszthely környékieket N/B(N = Nord) jelöléssel látta el és nyugat felé való határát az Alsó-Zalavölgy, a Kis-Balaton nyugati részénél húzta meg.53 Ezek az alcsoportok, a feltételezés szerint egy-egy törzs szállásterületei lehettek.54 A Dunántúl keleti részén, a Duna mentén és a Duna-Tisza közét is magába foglalóan, a vatyai kultúra helyezkedett el ekkor.55 98 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig V. KESO BRONZKOR (i. e. XIV.-IX. század) i. Korai halomsíros kultúra (BB2-BC) Az i. e. 14. században jelentős változások következtek be a Kárpát-medence középső bronzkori kultúráinak életében. Északról, északnyugatról új jövevények expanziója érte a középső bronzkori népeket, megszakítva néhány évszázados nyugodt fejlődésüket. Az egész Kárpát-medencét érintő és több hullámban érkező halomsíros kultúra népeinek támadását az i. e. 1300-as évek körül számos elrejtett kincslelet jelzi, amelyet megelőző átmeneti időszakot a kutatás, a Dunaújváros melletti Kosziderpadlás lelőhelyről, Koszideri horizontnak nevezett el. A halomsíros kultúra népének támadását a középső bronzkori népek különböző módon élték át. Az első támadás hatására - amelyet talán még nem nevezhetünk igazán „Halomsíros expanziónak" - a Dunántúl középső részéről a mészbetétes edények kultúrájának népe délre húzódott (Szeremle kultúra), a Dunántúl keleti részét korábban birtokló vatyai kultúra népe az Alföld irányába mozdult el (Rákóczifalvi csoport). Elsősorban a szlovákiai későmagyarádi kultúra (Dolny Péter fázis) területéről kiinduló támadás után, a koszideri horizont idején, több későmagyarádi jellegű helyi csoportok határolódnak el. A vatyai kultúra északi területén kialakult műveltséget Rákospalotai csoportnak, délkeleten Alpár-típusnak nevezik.56 Terülentünktől nem messze, a Kis-balaton nyugati szélén, Esztergályhorváti-Alsóbárándpusztán tártak fel egy koszideri horizontba tartozó települést, mely a korszak talán egyik legjelentősebb lelőhelye.57 A leletanyag egyértelműen bizonyítja, hogy Délnyugat-Szlovákiából érkeztek a település lakói és az edények között a halomsíros kultúra legkorábbi darabjai is jelen vannak. Erre az időszakra keltezhető leletet nem ismerünk Nagykanizsa és környékéről, minthogy azt sem tudjuk, hogy a középső bronzkor időszaka hogyan zajlott le területünkön. A korai halomsíros kultúra idejét a kutatás a Rei-necke-féle kronológia szerint (BB2-BC) az i. e. XIII. századra teszi.58 A koszideri horizontot követő újabb és „igazi" halomsíros invázió valószínűleg északnyugatról, Ausztriából indult el és fokozatosan elfoglalta a Kárpát-medence nagy részét, különböző kultúrákat, csoportokat kialakítva.59 A területünkről ismert pár halomsíros (BC) lelőhely közül messze kiemelkedik agelseszigeti település. A Principális-csatorna egykori árterében lévő hosszú homokszigeten 1989-90-ben történt feltáráskor egy nagyméretű ház alapjait sikerült napvilágra hozni.60 A ház keleti vége ugyan még nincs feltárva, de az eddigi mérete alapján megállapítható, hogy a DNy-ÉK hossztengelyű épület legalább 20 m hosszú lehetett, míg szélessége 10-11 m között váltakozott. A lekerekített sarkú, nagyjából téglalap alakú építmény padlószintje az akkori felszíntől 50-60 cm-re volt és szélein végig a tetőt tartó cölöpök nyomai sorakoztak. Két ilyen cölöplyukban meg is maradt - a vizenyős talaj konzerváló hatása következtében - a kihegyezett aljú facölöp része. Az épület egyosztatú volt és bejárata a délnyugati sarokban helyezkedett el. A háztól északra egy karám-szerű építmény cölöplyukjait találták meg. A felszínre került rengeteg kerámiatöredékből több mint félszáz edényt (fazekak, bögrék, tálak, urna alakú edények) sikerült összeállítani, melyek közül többet bütyökdísz, plasztikus és karcolt minták díszítenek. Sok csontból készült szerszámot, több csontkorcsolya töredékét, orsógombokat, öt díszített nyakú bronztűt, valamint két bronztőrt találtak a feltáráskor. Az előkerült nagyszámú állatcsont a pásztorkodás, a vadászat túlsúlyát mutatja gazdasági életükben. A lelőhelyen a korai halomsíros kultúra települése mintegy 100-150 m kiterjedésű, de ugyanezen a homokszigeten a késő bronzkor fiatalabb periódusa is képviselve volt. A korai halomsíros kultúra egy másik lelőhelye a Miklós)ca-Mórichelyi halastavak (5. sz. halastó) lecsa-polásakor vált láthatóvá. Az egykori szigeten létesült település objektumaiból sok bordadíszes edény töredékét, árkolt bütykös díszű urnák töredékeit, agyagnehezékeket mosott ki a víz.61 A lelőhelyről Kőszegi Frigyes is tesz említést, mint a későhalomsíros-korai urnamezős kultúránál talán korábbi leletegyüttesről.62 Ezt a megállapítást a teljes anyag ismerete nélkül tette, mivel világosnak látszik, hogy a lelőhelyen a korai halomsíros kultúra emlékanyagán kívül a késő bronzkor fiatalabb szakaszának leletei is megtalálhatók. A korai halomsíros kultúra idejéből temetkezést nem ismerünk Nagykanizsa környékéről.63 2. Késő halomsíros — korai urnamezős korszak (BD-HAi) A korai halomsíros kultúra egy évszázados (13. század) aránylag nyugodt élete után újra jelentősebb változások következtek be a Kárpát-medencében. A minden valószínűség szerint északról, északnyugatról érkező újabb expanzió hatására a XII. században - a korábbi halomsíros kultúra törzsterületén fokozatosan urnamezős kultúrává átalakuló műveltség - a Dunántúl is az urnamezős kultúra területévé változott. Számos, helyi jellegzetességet mutató csoportjaik alakultak ki a Kárpát-medencében. A korábbi, középső bronzkori népek, a korai halomsíros kultúra és az újonnan beáramló műveltség ötvözetéből fej- 9. kép Díszített fejű bronztűk, bronztőrök és karcolt mintájú edény halomsíros kultúra telepéről (Gelsesziget) 1 0 0 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és kórnyékének története az újkökortól a római kor végéig lődtek ki ezek a különböző csoportok. Az urnamezős kultúra kialakulását a kutatók különböző módon magyarázták. Patek Erzsébet idegen eredetűnek tartja a Kárpát-medencében megjelenő urnamezős kultúrát és megkülönböztet egy idősebb (BD-HAi) és egy fiatalabb (HA2-HB) periódust, hangsúlyozva történetük folyamatosságát. A korai periódust az i. e. XII. századra teszi.64 Településtörténeti és a földrajzi adottságok alapján a Dunántúlt három csoportra osztja: egy nyugat-dunántúli és egy dél-dunántúli csoportra, valamint a fiatalabb periódusban kialakult váli csoportra (Északkelet-Dunántúl), ezeken belül megkülönböztetve a településtípusokat.65 Patek Erzsébet Dél-Zalát az akkor ismert kevés számú lelőhely alapján a dél-dunántúli csoportba sorolja.66 Az urnamezős kultúra kialakulását Petres Éva és Kőszegi Frigyes másképpen képzeli el, szerintük sokkal jelentősebb szerepet töltött be a helyi későhalomsíros kultúra az urnamezős kultúra kialakításában.67 Kőszegi Frigyes az urnamezős kultúrát öt fázisra bontja és ezeken belül különböző csoportokat határoz meg. Az I. fázist a Reinecke-féle BD, a II. fázist a BD vég-HAi (i. e. XII. század) periódussal párhuzamosítja, míg a III. fázist egy átmeneti időszaknak (HAi-HA2 fordulója, az i. e. XI. század eleje) képzeli. A IV. fázis a HA2 vége-HB nagyobbik felét (a XI. század második felétől a IX. század elejéig) öleli fel s végül az V. fázist (HB második fele) a IX. század második felére keltezi.68 A késő bronzkor kutatása számára nagyon fontos eredményeket hoztak a kis-balatoni ásatások. így például Balatonmagyaród-Hídvégpusztán a halomsíros kultúra (BC) településének helyére, a BD-HAi periódusban temetőt létesített az újonnan érkező népesség, melynek emlékanyaga bizonyítja, hogy a halomsíros kultúra továbbélő elemei mellett a sírok leletei fokozatosan „felveszik" az urnamezős kultúrára jellemző sajátosságokat. Tehát az i. e. XII. században az Alpok és a Rajna közötti területen, a korábbi halomsíros kultúra központjában, elindul egy újabb népi-kulturális átalakulás, amelyet nagyszámú urnasíros temetőiről neveznek urnamezős kultúrának. Ennek a nagy kulturális egységnek lesz része a Dunántúl is, ahol a halomsíros kultúra alapjain indul el ez az új fejlődés és szinte észrevétlenül alakul át területünkön urnamezős kultúrává. Ez a nagy átalakulás minden valószínűség szerint újabb népcsoportok vándorlásával is járt és a Dunántúlon temetkezési szokásaiban is eltérő csoportokat alakított ki.69 A legutóbbi évek ásatási eredményei azt bizonyították, hogy Nagykanizsa és környéke ebben a periódusban eléggé sűrűn lakott. Nagyobb településük több helyről ismert, melyek közül az Inkey-kápolna melletti a legjobban feltárt.70 A csaknem 30 késő bronzkori objektum legnagyobb része földbe vájt gabonatartó verem volt, egy esetben pedig a sározott aljú kis gödör alján megtalálták a termény tárolására szolgáló hombárt is. Ezek az objektumok bizonyítják, hogy a korai halomsíros népek zömmel pásztorkodó életmódja a korai urnamezős időszakban inkább a földművelés irányába tolódott el. A feltárások során csupán egy lakóházat találtak, amely 9,5 x 5,5 m alapméretű volt. A kissé földbe mélyített, sározott padlójú ház oldala vesszőfonatos és sározott lehetett. Az innét felszínre került, homokkőből készült öntőminta valószínűleg tokosbalta öntésére szolgált. A feltárás tapasztalatai és a település alaprajza alapján fel kell tételezni, hogy földfelszíni lakóházak is lehettek a településen. A díszített fejű bronztűk a BD-HAi periódus általános formái, az edények díszítése azonban helyi jellegzetességre utal. A szokványos, de kevés síkozott és turbántekercses vállú és peremű bögrék, tálak, urnák töredékein kívül feltűnően nagy számban fordultak elő a plasztikus és karcolt díszítésű darabok, melyek előzményei a halomsíros kultúra körében találhatók meg.71 A Nagykanizsa-Bilkei dűlőben egy nagyon fontos településre bukkantak 1976-ban, terepbejáráskor. A mélyszántás által erősen bolygatott nagykiterjedésű (400 x 300 m) település különböző egységeinek foltját nagyon jól meg lehetett figyelni a szántásban. A települést, mely egy vízparti dombhát déli lejtőjén helyezkedett el, ezek szerint egy árok határolta el délről, míg a település több „udvarháza" 25-30 m átmérőjű kerek, fekete foltokban jelentkezett. A lelőhelyen 1976-ban és 1980-ban szondázó ásatást végeztek, amelynek során néhány kisebb hulladékgödrön kívül egy tömésfalú ház részletét tárták fel.72 Az előkerült nagymennyiségű leletanyagban jelentős számmal szerepelnek a fényesre polírozott felületű, síkozott, kanellúrás, turbántekercses díszítésű edények töredékei, különböző fazekak és hombárok töredékei, valamint említésre méltó egy kisméretű szopókás edény. A bögrék füle leggyakrabban háromszög keresztmetszetű. Rovátkolt díszítésű bronztűn, bronztőr töredékén kívül egy örlőkő is napvilágot látott. A települést a HA periódus közepére keltezhetjük. A Magyarszentmiklós-Újréti dűlőben feltárt késő bronzkori (BD-HAi) hulladékgödörből a jellegzetes díszítésű (plasztikus bordák, kannelúra) edénytöredékek mellett egy öntőminta töredéke is felszínre került, mely spirális ékszer öntésére szolgált.73 Az ugyanezen a lelőhelyen, a településtől délre talált két sír valószínűleg a periódus korai szakaszához tartozik. Az egyik sír urnás temetkezést tartalmazott, melynél a hosszúkás bütyökdíszes urnában kettős bronzhuzalból készült két kis karperec töredékei voltak, az urna mellett pedig a máglyán átégett edények darabjai feküdtek. A másik sír szórthamvas rítusú volt.74 Nagykanizsa-Sánc lelőhelyen Kalicz Nándor végzett feltárásokat, amelyek során néhány, a korai urnamezős kultúrába sorolható hulladékgödröt tárt fel.75 Sajnos teljesen bizonytalanok annak az állítólagos két késő bronzkori sírnak az előkerülési körülményei, Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 1 0 1 10. kép Késő bronzkori plasztikus díszítésű edény (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) amelyeke t 1922-ben találtak Nagykanizsa-Alsóerdőben. Az első sírból markolatnyújtványos, I/a típusú bronzkard, egy kis bronzedény (?) és egy bronztöredék az említett melléklet, a másik sírból három gömbfejű bronztű, egy kúpfejű tű és egy korongalakú bronztárgy volt a feltételezett síregyüttes.76 E lelőhelyről egy másik kardról is tesznek említést, amely korábban a Magyar Nemzeti Múzeumba került.77 Néhány lelet alapján feltételezik (orsógomb, örlőkő), hogy ugyanitt az urnamezős kultúra települése is létezett.78 Az előzőhöz hasonlóan nem tudjuk az előkerülés körülményeit a kiskanizsai Felsőnyiresi dűlőben talált késő bronzkori fibulának, borotvának, ívelt élű lándzsahegynek, mely a kanizsai és a Magyar Nemzeti Múzeumba került.79 3. Urnamezős kultúra fiatalabb szakasza (HAi-HB) Az urnamezős kultúra korai szakaszát lezáró újabb népmozgások nagyrészt átalakították a Kárpátmedence képét. A XI. század első felében, közepén lezajló nem éppen békés időszakot nagyon sok elrejtett bronz kincslelet mutatja (kurdi horizont). A kutatás egy újabb, északról és nyugatról kiinduló urnamezős hullámot tételez fel, mely a Dunántúl északkeleti részén, a Duna-könyök táján kialakítja a váli csoportját, s hatalmát később a Duna-Tisza közének északi részére is kiterjeszti. Az Alföld déli részén elhelyezkedő gávai kultúra pedig a Marosig birtokolja a területet.80 Kőszegi Frigyes e periódusban történt népmozgásokat a „ferdén árkolt edények népének" terjeszkedő törekvéseivel hozza összefüggésbe, melyek központi területei (Kelet-Ausztria, Nyugat-Szlovákia, Dél-Morvaország, Nyugat-Dunántúl) szoros kapcsolatban állhattak egymással.81 Az urnamezős kultúra fiatalabb szakaszában a Dunántúlon megkülönböztet egy kelet-dunántúli (váli csoportot), egy Sághegy-Velemszentvid csoportot és a dél-dunántúli urnamezős csoportot (Dálya-Kiskőszeg csoport).82 A Ság-hegy-Velemszentvid csoportnak az ad különleges jelentőséget, hogy a nagy, magaslati települési központokban eléri virágkorát a széles hatósugárral rendelkező bronzipar, melynek valószínűsíthető hatása az is, hogy itt nagyon erőteljes a kelet-alpi urnamezős 1 0 2 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig körrel való kapcsolat.83 Az előbb említett három nagyobb egység területét kivéve máshol feltűnő a fiatalabb urnamezős kultúra lelőhelyeinek erőteljes csökkenése. Lehetséges, hogy emögött hatalmipolitikai (?) koncentrációk kialakulása húzódhat meg.84 A fiatalabb urnamezős kultúra időszakából Nagykanizsa környékéről csak egy-két lelőhelyet ismerünk. A gelseszigeti korai halomsíros kultúra településének feltárásakor egy urnasír is előkerült, melyet a HB periódusra keltezhetünk. Egy nagyobb méretű, lapos bütykökkel díszített fazekat használtak urnának, melyben egy bikónikus alakú, felmagasodó fülű bögrét találtak a csontszilánkok mellett.85 A sír feltehetően kapcsolatban van a lelőhely északi részén lévő urnamezős kultúra településével. A Magyarszerdahely-Homoki dűlőben, a kelta és a római temető feltárásakor látott napvilágot egy kisebb hulladékgödör, amelynek leletei között bevagdosott bordával díszített fazéktöredékek, fényesre polírozott, s grafitos felületű, vízszintes kannelúrás kerámiák fordultak elő és ezeket a leleteket az urnamezős kultúra időszakának legvégére tehetjük.86 Ez a kevés és szegényes lelőhely is bizonyítja, hogy területünk az urnamezős kultúra fiatalabb szakaszában nem volt olyan intenzíven lakott, mint a kultúra korai szakaszában. A fiatalabb urnamezős kultúra idején egy gazdasági átalakulás is bekövetkezett: a falusias jellegű települések, a Balatontól északra pásztorkodó csoportok mellett elsősorban a városias jellegű bronzipari központok játszották a főszerepet. Ez valószínűleg a nemzetségi társadalom fokozatos átalakulásával is járt.87 A késő bronzkor végén, az i. e. IX. században az Alföldön gyökeres változások következtek be, melyek tulajdonképpen a korai vaskor kezdetét jelentették. A keletről érkező „preszkita" (trák-kimmér művelődési kör) lovas-nomád népek támadása - akik a vasat már széleskörűen használták - véget vetett az itt élő késő bronzkori kultúrák életének. Jellemző leleteik nem sokkal később a Dunántúlon is jelentkeztek, de sokkal kevésbé markánsan, mint az Alföldön. A késő bronzkor végén még az urnamezős népesség dominált, de helyenként preszkita jellegű csoportok jelentek meg csoportjaik között. Különösen a fontosabb települések környékét szállhattak meg.88 Kőszegi Frigyes nagyon jól megfogalmazza a korszakváltás jelentőségét: „Az urnamezős korszak utolsó fázisától kezdve hosszú időre elválik egymástól a Dunántúl és az Alföld történeti fejlődése. Amíg az előbbi Közép-Európa részeként követi a nyugati régiók fejlődési irányvonalát, addig Kelet-Magyarország a steppe-vidék vonzási körébe kerülve hosszú időre az egymást követő etnikus mozgások színterévé vált."89 Késő bronzkori lelőhelyek jegyzéke 1. Eszteregnye-Kisréti dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1985. (Lelt. sz.: 85.39.9-15.) 2. Gelsesziget-Vasúti őrház. Telep (BC), urnasír (HB), ásatás, 1989-1990. 3. Homokkomárom-Homokbánya. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 90.19.1-12.) 4. Magyarszentmiklós-Újréti dűlő. Telep (BD-HA), két hamvasztásos sír (BD-HA), leletmentés, 1978. (Lelt. sz.: 79.6.1-6., 79.7.1-79.11.2.) 5. Magyarszerdahely-Homoki dűlő. Telep (HB), ásatás, 1971. (HORVÁTH 1979, 6.-KŐSZEGI 1988, 158.) 6. Magyarszerdahely-Kardoskuti dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 79.90.1-20.) 7. Miklósfa-Liszói elágazó. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.52.3-10.) 8. Miklós)ca-Mórichelyi halastavak. Az 5. sz. halastóban telep (BC és BD-HA), terepbejárás, 1975. (Lelt. sz.: 75.1.1-59.) 9. Nagy bakónak-Antalhegy. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1983. (Lelt. sz.: 83.7.10., 90.70.23-24.) 10. Nagybakónak-Dávori alj. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1982. (Lelt. sz.: 82.96.1-2.) 11. Nagybakónak-Puszta dűlő. Telep (HA), terepbejárás, 1982. (Lelt. sz.: 82.94.24-32.) 12. Nagybakónak-Ugora dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1983. (Lelt. sz.: 83.12.3-4.) 13. Nagykanizsa-Alsóerdő. Temető (BD-HA), ugyanitt telep (BD-HA), szórvány (PATEK 1960, 60., KŐSZEGI 1988, 163.) 14. Nagykanizsa-Bilkei dűlő. Telep (HA), szondázó ásatás, 1976, 1980. (Lelt. sz.: 77.2.1-77.5.5., 80.70.1-19.) 15. Nagykanizsa-Felsőnyír esi erdő. Szórvány bronzok (BD-HA). (PATEK 1960, 60., KŐSZEGI 1988, 163.) 16. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Telep (BD-HA), ásatás, 1976, 1979-81., 1991. (HORVÁTH 1983, 12-15.) 17. Nagykanizsa-Magyar utcai kertek. Telep (HA), terepbejárás, 1989. (Lelt. sz.: 90.109.1-70 18. Nagykanizsa-Sánc. Telep (HA), ásatás (KA-LICZ 1976, 149-150.) 19. Nagyrécse-Kisrécsei kertek. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.124.1-3.) 20. Nagyrécse-Pusztaszentegyházi dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.81.8.) 21. Szepetnek-Czerinkai dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.35.5.) 22. Szepetnek-Gyótapuszta. Telep (BD), terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.44.46-54.) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 103 11. kép Bronzkori lelőhelyek (o = Somogy vár- Vinkovci kultúra, • = késő bronzkor) 104 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 23. Szepétnek-Kispityer. Telep (BD-HA), terep- 25. Szepetnek-Középtábla dűlő. Telep (HA), te-bejárás, 1988. (Lelt. sz.:89-49.47.) repbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.43.15-20.) 24. Szepetnek-Kisszepetneki dűlő. Telep (BD- 26. Újudvar-Külső Adám rét. Telep (BD-HA), te-HA), terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.37.3-6.) repbejárás, 1975. (Lelt. sz.: 75.10.1-6., 79.47.2-3.) VI. KORAI VASKOR (i. e. VIII-V. század) A Kaukázus-vidék és Anatólia felől, Délkelet-Európán keresztül terjedt el a vas gyártásának ismerete Európában az i. e. 1. évezred kezdetén.90 Az i. e. VIII. században a Kárpát-medence történetében jelentős változások következtek be. Az Alföldre, mint az előző fejezetben már említettük, behatoló keleti népcsoportok véget vetettek a késő bronzkori kultúrák életének (mezőcsáti kultúra) és hatásuk a Dunántúlon is kimutatható. A korai vaskor második felében, az i. e. VI.-V. század fordulóján egy ugyancsak keleti eredetű és nagy területet összefogó kultúra jelent meg az Alföldön („szkíta kor"). Ezzel szemben a Dunántúlt nyugat felől érkező hódítók foglalták el és ezt a területet a keleti Hallstatt kultúra (a felső-ausztriai Salzkammergut területén fekvő Hallstatt temetőjéről elnevezve) részévé tették. Több csoportjukat lehet megkülönböztetni, amelyek lelőhelyei egy-egy, többnyire erődített magaslati központ körül csoportosulnak. Ezek a csoportok különböző sajátosságokkal bírnak és a csoportokon belül is elkülönül a továbbélő késő bronzkori népesség emlékanyaga. A nyugat-dunántúli csoport kapcsolódik természetesen a legerősebben az ausztriai Hallstatt kultúrához, de Sopron környékén speciális jellemzőkkel is rendelkezik. A kutatás megkülönböztet még egy északkelet-dunántúli és egy dél-dunántúli csoportot.91 Az erődített központok (pl. Sopron-Burgstall, Nagyberki-Szalacska, Pécs-Jakabhegy) körzetében szinte mindenhol megtalálhatók a vezető réteg halomsíros temetkezései.92 Keszthely környéke a nyugat-dunántúli csoporthoz tartozik, ahol jól megfigyelhető a korszak társadalmi és etnikai tagolódása, melyet az arisztokrácia gazdag sírjai (Keszthely-Árpád utca, Keszthely-Fenékpuszta) és a továbbélő késő bronzkori köznép temetkezései (Keszthely-Vadaskert) jeleznek.93 A Dunántúlon általános az, hogy a lelőhelyek száma erősen lecsökken a megelőző időszakhoz, a késő bronzkorhoz viszonyítva. Keszthely környékét kivéve Zalából alig ismerünk korai vaskori leletet és Nagykanizsa környékéről is csupán egyetlen egy lelőhelyről tudunk, melyet terepbejáráskor találtak. A kis település egyik gödréből jellegzetes fekete polírozású és pontsorral díszített kis tál töredéke és egy pecsételt mintájú darab került felszínre.94 Ezeket a leleteket inkább a korai vaskor utolsó periódusára, a HD-re lehet keltezni. Egyelőre nem tudjuk, hogy miért hiányoznak a korai vaskori lelőhelyek területünkön, hiszen a tőlünk nem messze lévő Mura-vidék gazdag az e korból származó leletekben.95 Lehetséges, hogy egyszerűen az húzódhat meg emögött, hogy vidékünkön nem létesítettek központot, mely maga köré gyűjthette volna a gyérszámú lakosságot. VII. KESO VASKOR (i. e. IV-I. század) 1. A kelták Dél-Zalában Az i. e. IV. század elején a Dunántúlon jelentős történeti események zajlottak le. A korábbi évszázadokban, az Alpoktól északra eső területeken, fokozatosan alakult ki a kelta nép. A hozzájuk köthető jellegzetes anyagi műveltséget La Téne (LT) kultúrának nevezi a szakirodalom a hasonló nevű svájci lelőhely után. Az időrendben egymást követő periódusait A-D jelzéssel látták el a régészek, ami nagyjából az i. e. V-I. századig terjedő időszak felosztása. Az antik források szerint a kelták túlnépesedés miatt új területek meghódítására indultak el az i. e. IV. század első harmadában. Minden valószínűség szerint Itália és a Kárpát-medence felé egyidőben zajlott le ez a vándorlás. A biturigok törzsének királya uno-kaöccseit indította el az új területek meghódítására. Rómát 388-87-ben ostromolták a kelták és ugyanakkor történhetett a Dunántúl egy részének elfoglalása is (Pompeius-Iustinus XXIV. 4., Livius V. 34.). A források szerint mintegy háromszázezer kelta vett részt a két terület felé irányuló invázióban. Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig I05 E korszak különösen jelentős nemcsak a Kárpátmedence, hanem Európa történetében is. Szabó Miklós kitűnő munkájában a következőképpen foglalja össze a La Téne-kor jelentőségét: „1. A Medi-terráneumon kívüli Európa ekkor érkezett a történelem előttiség stádiumából a történelmi kor küszöbéhez. 2. A kelta műhelyekben zajlott le Európa történetének egyik legjelentősebb forradalma. 3. A hódítások következményeként először nyílt lehetőség az „európai egység" megteremtésére, bár ez gazdasági, társadalmi és „politikai" okokból nem valósulhatott meg."96 A korai kelta leletek (LT-B periódus) azt mutatják, hogy a Dunántúlra minden valószínűség szerint a Rajna vidékéről érkeztek a kelták, magukkal sodorva Északkelet-Bajorországból és Északnyugat-Csehor-szágból kisebb csoportokat is.97 Az ausztriai leletekkel való hasonlóság bizonyítja, hogy az első kelta foglalók a Duna mentén haladva érkezhettek a Nyugat-Dunántúlra. A IV. század folyamán nagyjából a Duna-könyök, a Velence-Balaton vonalától északra eső terület jutott a birtokukba. A korai vaskori eredetű pannonok ellenállása valószínűleg megakadályozta őket Dél-Dunántúl elfoglalásában. Pompeius Trogus hosszú évekig húzódó harcokat említ a kelták és az illyrek (pannonok) között. A korai kelta leletek zalai elhelyezkedése világosan mutatja, hogy ezt a területet is elfoglalták a IV. században, és egyelőre csak a délkeleti részről nem ismerjük nyomaikat. Tehát ezek a leletek tulajdonképpen az előbb említett IV. századi foglalás déli határának nyugati meghosszabítását jelentik. Korai kelta leletek Zalában Andráshidán, Zalaszentmihályon, Zalaszentgróton, Reziben, Cserszegtomajon, Keszthelyen és Felsőrajkon kerültek elő. A megye és a régi tapolcai járás kelta leleteit Dr. Horváth László adta közre legutóbb.98 Különösen fontos az a IV. század végére keltezhető település, amelynek néhány házát Kiskanizsán a Dávid dűlőben tártak fel, mivel ez a legkorábbi kelta település Dél-Zalában.99 Lehetséges, hogy a magyarszerdahelyi kelta temető néhány sírját még a IV. században ásták meg. Az előzőek alapján fel kell tételeznünk, hogy a IV. században a kelták nagyjából a Muráig vették birtokukba a területet és Zalában valószínűleg nem ütközhettek nagyobb ellenállásba. Tudniillik Keszthely környékének kivételével a korai vaskori leletek csaknem hiányoznak innét. A IV-III. század fordulóján újabb kelta invázió kezdődött. A főleg Raj na-vidékről kiinduló törzsek nemcsak Itáliát vették célba, hanem a Kárpátmedencén és a Balkánon keresztül átvonulva Görögországot is veszélyeztették. Többek között Delphoit, a híres jóshelyet is kifosztják i. e. 279-ben. A Kárpátmedence teljes keltizálódása ekkor keződik (LT-C periódus), a korábban el nem foglalt területek is birtokukba kerülnek. A korábban Dunántúlon maradt és a Balkán-félszigetről visszatérő kelta törzsek végleg megszilárdították uralmukat hazánk területén és többek között a Dunántúl déli felét is elfoglalták. Tapasztalataink szerint az első kelta foglaláskor (LT-B) a kelták helyben maradtak és temetőiket nagyrészt folyamatosan használták még a következő periódusban is. Emellett a második invázió (LT-C) után új településeket és temetőket is létesítettek, szinte kiegészítve a korábbi kelták lakta területet.100 Nagykanizsa és környéke kelta leleteinek jó része ebből az időszakból származik, amikor a keltákkal ténylegesen benépesül hazánk területe. Több település és temető azokat az aránylag nyugodt politikai és gazdasági viszonyokat jelzi, amelyek a magyarországi kelták virágkorára utalnak. Egyelőre kérdéses, hogy ezt a békés fejlődést a kimberek i. e. 114-ben történt támadása megtöri-e vidékünkön. Azonban az kétségtelen, hogy a politikai-gazdasági viszonyokban egyébként is több változás történik a kelták lakta terülteken (LT-D). Egy-egy erősebb törzs, kisebb jelentőségű törzseket is magukba foglalva, kialakította a maga hatalmi szféráját az i. e. II. század végén. így például a Dunántúl északnyugati része a boi törzs fennhatósága alá tartozott, míg délen a scordiscusoké, nyugatra pedig a tauriskusoké a vezető szerep. Ekkor költözhetett a Balatonról délre eső területre a hercuniates törzs. Kialakultak azok a magaslati, erődített települések, amelyek a törzsi, ipari központok létrejöttét jelentették (Szálacska, Regöly stb.). Ezek a „városias" jellegű települések nagyrészt a Dunántúl keleti felében koncentrálódnak. Zalában nem ismerünk ilyen erődített kelta települést, kizárólag néhány házból álló majorságokról, vagy kisebb falvakról tudunk, ahol elsősorban földműveléssel, állattenyésztéssel, valamint háziipari tevékenységgel foglalkoztak. A pénzverés nyomai is teljesen hiányoznak területünkről. Tehát a környező részekhez viszonyítva egy társadalmi-gazdasági téren elmaradottabb törzset (?) tételezhetünk fel vidékünkön.101 Ennek a feltételezett törzsnek a nevét egyelőre nem tudjuk, de nagyjából a Rába, a Balaton és a Mura által bezárt területre jellemzőek a fentiek. Az i. e. I. században döntő események zajlottak le a kelták életében. A scordiscusokat a rómaiak visszaszorították a Szerémség keleti részébe (i. e. 88), majd a dákok támadásai jelentettek veszélyt a század első felében, illetve közepén a scordiuscusokra, valamint a boiokra és a tauriscusokra. A század utolsó negyedétől kezdve pedig a római hódítások fokozatosan felszámolták a pannonok és a kelták ellenállását.102 Dél-Zala késő vaskori történeténél hangsúlyoznunk kell, hogy az írott források csak közvetve használhatók itt, és csupán a temetők és a települések feltárásának tanulságai és a tárgyi anyag jelentik a forrásokat. i o6 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 12. kép Korai kelta pecsételt díszű edénytöredékek és korongolatlan edények (Nagykanizsa-Dávid-dűlő) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 1 0 J 2. Települések A késő vaskori telep-feltárásokat tekintve talán Dél-Zala az ország legjobban kutatott vidéke. Területünkön, beleértve a Kis-Balaton térségét is, 28-ra emelkedett a feltárt házak száma és ez több, mint az egész ország területén felszínre hozott mennyiség. Mindegyik lelőhelyet terepbejárás során találták meg és azt követték a leletmentések. A feltárások eredményeit Horváth László foglalta össze.103 Mint említettük, Nagykanizsa és környékén nem találunk erődített, magaslati kelta települést, kizárólag ún. nyílt telepekről tudunk beszámolni. Milyen körülmények között laktak itt a forrásokból harcos népként ismert kelták? A válasz mindenesetre meglepő. Mindegyik lakóhely közvetlenül a vízjárta partokon helyezkedik el. Különösen a Nagykanizsa-Dávid-dűlőben 1978-ban végzett leletmentés szolgáltatott nagyon jó adatokat az akkori településviszonyokra. Kiskanizsa északi részén, egy alacsony homokháton, közvetlenül a vizenyős rész partján találtak rá a lelőhelyre. A szántásban 11 nagyon jól elszíneződő objektumot sikerült megfigyelni, melyek szép sorban követték a partvonalat.104 Mikor társadalmi munkával elvégezték a leletmentést, kiderült, hogy csupán négy esetben maradt meg a földbe mélyített házak alapja, a többi a szántáskor megsemmisült és csak a szántásban rajzolódott ki a foltjuk. A kis falunak számító települést a LT-B periódus végén használhatták és családonként 4-5 főt számítva feltehetően 40-50 lélekszámú lehetett. Nagykanizsa közvetlen környékén ez a legidősebb kelta település, a IV. század végére keltezhetjük. A házak a Közép-Európában szokásos képet mutatják: a nagyjából téglalap alakú, földbe mélyített épület tetőszerkezetét a rövidebb oldalakon elhelyezett cölöpök tartották. Méretük átlagosan 3 x 2,4 m volt és keleti bejáratukat két esetben sikerült megfigyelni. Az egyik házban a kemence maradványai is előkerültek. A vízszintes padlószintjeik 70 cm körüli mélységűek voltak és a leletek vagy a ház betöltésének földjében, vagy a padlószinten kerültek felszínre. A település korát elsősorban az edénytöredékek alapján sikerült meghatározni. Nagyon sok kiegészíthető, korongolatlan edénytöredéket találtak a korongon készültek mellett. Ezek a korongolatlan edények még az előző korszak, a korai vaskor tradícióit őrzik, a korongolt edényeken néha előforduló pecsételt díszek pedig a késő vaskor LT-B periódusának jellegzetes mintái. Közép-Európában a kelták terjesztették el a fazekaskorong használatát. Az egyéb apró leletek (vasfibula, vasár, orsógombok, fenőkövek, vassalak) is ezt a keltezést támasztják alá.105 A LT-C periódus közepén használhatták azt a két házat, melyeket a Nagykanizsa-Katonatemető-dűlőben találtak,106 és hasonló korú lehetett a Nagykanizsa-Inkey-sírkápolna melletti, erősen megbolygatott ház is.107 A Hahót-Tsz-major melletti település egy házát 1981-ben tárták fel leletmentés alkalmával.108 Ugyanolyan konstrukciójú volt, mint a kiskanizsai házak, de ez már a LT-C periódusra keltezhető. Több edénytöredéken, agyagnehezéken, vasfibulán, fenőköve-ken, orsógombon, vassalakon kívül kiemelkedő leletek a grafitos anyagú kis öntőtégelyek töredékei, melyeket valószínűleg bronzöntésre használtak. 1978-ban Homokkomáromban egy nagyon érdekes felépítésű tűzhelyet találtak. A terepbejáráskor észlelt cserepek helyén nyitott kis szelvényben egy agyagból tapasztott, nagyjából téglalap alakú tűzhely került elő. Széleit 3-4 cm magasságig felnyúló perem képezte, közepén egy tölcséres bemélyedéssel, melyet alulról fűthették. A bemélyedésben találtak rá annak az edénynek az alsó részére, melynek felső darabjait a szántásban gyűjtötték össze. A telep elhagyásakor érintetlenül ottmaradt a tűzhelyre tett edény, tehát sietve kellett távozniuk a település egykori lakóinak,109 valamikor az LT-C periódus végén. Különösen fontos eredményeket hozott a Magyar-szentmiklós-Újréti-dűlőben végzett leletmentés. A Kürtösi-patak árterébe félszigetszerűen benyúló homokdombon egy kisebb LT-D telepet találtak. Két lakóházat és egy vermet sikerült feltárni nagyon gazdag anyaggal. Mindkét ház földbe mélyített volt, egy-egy cölöplyukkal a rövidebb oldalaikon, bejáratukat pegig egy-két cölöplyuk jelezte. Az egyik ház padlóját homokkövekből rakták ki. A jellegzetes cserepek között egy pecsételt és egy besimított díszű fültöredék is volt, de a legfontosabb lelet egy jól keltezhető nauheimi típusú bronzfibula. Az orsógombokon, agyagnehezékeken, fenőköveken, vaskésen kívül külön meg kell említeni egy agyagból készült ötvöskalapácsot utánzó gyermekjátékot. A földművelésre utal a szórványként itt talált vas ösztöke. A településtől nyugatra mintegy 150-200 m-re a homokdomb tetején találtak rá a szántás által megbolygatott temetőjükre.110 Leletmentéskor még Sormás-Hosszú-dűlőben került elő két települési objektum.111 A fent említett lelőhelyeken kívül terepbejárás során még több kelta településnyomot találtak (Lásd a lelőhelyek jegyzékét). Ezeken a kis településeken a földművelésen, állattenyésztésen kívül számos ún. kiegészítő tevékenységet is folytathattak, mint az előkerült leletanyag bizonyítja, így például szövés fonással, a vas, a bronz megmunkálásával.112 3. Temetkezések Az általános felfogás szerint a kelták - szakkifejezéssel élve - a csontvázas temetkezési módot honosították meg a Kárpát-medencében. Ez alatt azt kell érteni, hogy elföldelték a halottat. A korábbi korszakok- 108 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig ban (bronzkor vége, korai vaskor) a hamvasztás volt az általános temetkezési szokás a Dunántúlon, de a halomsíros kultúra idején és a korai vaskorban néhol csontvázasán is temetkeztek. Az újabb kutatások szerint az LT-kor korai periódusából is találkozunk hamvasztásos sírokkal - egyértelműen kelta mellékletekkel, - vagyis mind a csontvázas és mind a hamvasztásos temetkezési mód egyidőben, sőt egy temetőn belül is keveredett.113 A temetők sírszáma változó. Ismerünk nagy sírszá-múakat, közepeseket és olyanokat is, melyekbe csupán néhány halottat temettek el, de egyedüli sírokról is tudunk. A temetők használati idejének növekedésével természetesen a sírszám is nagyobb lett. Nagykanizsa környékén a legkorábbi kelta csontvázas sír (LT-B) a felsőrajki, ahol pinceásáskor egy bronzékszerekkel (torques, késői madárfejes fibula, korai duxi típusú fibulák, sima kar- és lábperecek) eltemetett kislány sírja került elő.114 A helybeliek elbeszélése alapján még több sír lehet a lelőhelyen. A Nagykanizsa és környékén feltárt temetők közül a magyarszerdahelyi a legnagyobb sírszámú (29 sír), de hazánkban sem túl sok a több sírszámú temető (Rezi, Pilismarót-Basaharc). Magyar szerdahelyen 1971-75 között folyt ásatás, amelynek során 28 kelta és 34 római kori sír került elő feltárásra ugyanazon a helyen. A két korú temető külön érdekessége, hogy a római kori temetkezésekkor egyetlen egy esetben sem bolygatták meg a csaknem két évszázaddal korábbi kelta sírokat, így fel kell tételezni, hogy a kelta sírok jelzései (halom, faoszlop?) még akkor is láthatók lehettek.115 A csontvázas és hamvasztásos sírok aránya a temetőn belül 1:9. A hamvasztásos sírok kivétel nélkül szórthamvas temetkezések voltak és ezen belül a temetkezési módban két típust lehetett megkülönböztetni: 1. A máglyára helyezett és felékszerezett halott mellé edényeket is raktak. A máglyán átégett csontszilánkokat és töredékeket különösebb gondosság nélkül szórták a sírgödörbe, néha ételmelléklet (tyúk, sertés) társaságában. 2. A kalcinált csontszilánkokat az ékszerekkel, eszközökkel együtt gondosan összegyűjtötték és valószínűleg textíliába csavarva rakták a sírgödörbe. A két temetkezési típus gyakorisága a temetőn belül 45 és 55% volt. A két temetkezési mód alapján négy körülhatárolható sírcsoportot lehetett megkülönböztetni, aminek az a magyarázata, hogy a temetőt használó kiscsaládok generációkon keresztül megőrizték a családban szokássá vált eltemetési módot.116 A szórthamvas temetkezési mód ilyen túlsúlya, mint a magyar szerdahelyik nem egyedülálló vidékünkön. Reziben 59 szórthamvas sírral szemben csupán 5 a csontvázas, míg Miklósfán 10 sírból 9 biztosan szórthamvas volt.117 Összehasonlítva vidékünket a kelták által lakott területek temetőivel azt kell mondanunk, hogy hasonló a szórthamvas rítus túlsúlya Északkelet-Magyarországon. Azonban sokkal több sírt kellene feltárni, hogy a következtetéseink megközelítsék az akkori valóságot, s esetleg etnikai szerepet is tulajdoníthassunk a temetkezési módok változásának, ha volt.118 Magyarszerdahelyen két harcos hitelesen feltárt sírja került napvilágra (30, 63. sír), de a korábbi szórványok azt jelzik, hogy a temető középső részén több fegyveres sír is volt. A 30. sír halottját szinte teljes fegyverzetében égették el a máglyán: hüvelyben lévő vaskarddal és övlánccal, vaslándzsával, pajzzsal. A ruházatát összefogó vasfibulákon kívül lábperec is volt a sírban edénymelléklettel. Ez a sír lehetett a legkorábbi temetkezés Magyarszerdahelyen.119 A kardot összehajtogatva rakták a sírgödörbe és ezt a kelta szokást úgy magyarázzák, hogy ezzel kifejezték a tulajdon egyéni jellegét és a halottól való félelmet is.120 A kard hüvelye kerek koptatójú (hat-van-boldogi típus) és külön érdekessége, hogy a hüvely felületét végig körös árkolású díszítés borítja („chagrinage"). Az ilyen díszítésű kardok között talán ez a legrégebbi és lehetséges, hogy svájci mintát vettek alapul készítésénél.121 A másik fegyveres sír 1984-ben került felszínre alkalmi homokbányászáskor (63. sír) és még publikálatlan. A szórthamvas sírban külön kupacban találtak rá a kalcinált csontszilánkokra és a fémmellékletekre, míg az edények a sírgödör déli felében sorakoztak. A sírban két vasfibula, vas lándzsahegy, vaskard hüvelyével, pajzsdudor a pajzskeret töredékével, vasolló, borotva, fenőkő és három edény volt. A kardhüvely előlapján a „magyar kardstílus" formájában megfogalmazott szimmetrikus elrendezésű vésett díszítés van és T-alakú függesztőfüle is díszített. A minták indákból, halhólyag motívumokból és poncolt körökből tevődnek össze. A szalagszerű pajzsdudor áttört és profilált szárnyakkal végződik és teljesen pontos analógiáit még nem ismerjük. Az előző két fegyver, a lándzsaheggyel együtt össze volt hajtogatva. A mellékletek közül még kiemelkedik a nagyon szép, pecsételt díszű edény. A sírt a LT-C periódus első felében (i. e. III. század) áshatták meg. A többi melléklet a hazánkban szokásos fegyveres sírok tartozékai. A temetőt használó közösség iparosára utalhatnak az egyik sírban talált, vasból készült árak.122 Általában az ipari eszközök nagyon ritkán fordulnak elő sírokban. A temetkezésekből több ékszer is felszínre került (fibula, kar- és lábperec, bronzlánc, stb.) és közülük is említésre méltó az egyik bronzfibula: lábát vésett díszű korall-berakás díszíti. A nyugati műhelyek hagyományait folytató stílusban készült ez az ékszer és a LT-Ci periódus egyik szép produktuma.123 A tálak, csuprok és urna alakú edények közül két, a keleti kelta területre jellemző geometrikus stílusú, pecsételt díszű edény érdemel még figyelmet. Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 109 TJ. kép Kelta vasfibulák és vésett díszű vaskard a magyarszerdahelyi 63. sírból I IO Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 14. kép Kelta pajzsdudor, pajzskeret töredékei, vasolló, borotva és lándzsahegy a magyarszerdahelyi 63. sírból Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig I I I 15. kép benőké, pecsételt diszü urna és tálak a magyarszerdahelyi 63. sírból I 12 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig i 6 . kép Korallberakásos bronzfibula (Magyarszerdahely), nauheimi típusú bronzfibula és agyagból készült kalapács (Magyarszentmiklós) 77. kép Bronzlánc és plasztikus díszű kelta karperecek (Miklósfa) A magyar szerdahelyi temetőt a LT-B/C fordulójától a LT-C2 végéig használhatták, nagyjából az i. e. III. század elejétől a II. század utolsó negyedéig. A másik nagyobb sírszámú temető Miklósfán, a mórichelyi halastavak északi partján húzódó homokszigeten került feltárásra. 1975-ben 7 sírt124 1977-ben 3 sírt,125 míg 1980-ban 1 sírt sikerült feltárni az itt létesített alkalmi homokbányában. Tíz sír kivétel nélkül szórthamvas temetkezést tartalmazott, a szórványként múzeumba került 1. sír anyaga viszont csontvázas temetkezésre utal. A miklósfai temetőt elsősorban a két gombbal díszített lábú fibulák alapján a LT-C2 periódusban használhatták. Ezt a keltezést támasztják alá az 1. sírbó előkerült plasztikus és filigrán díszű bronz karperecek is.126 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 113 18. kép Késő vaskori lelőhelyek i i4 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Az akkori vízrajzi viszonyokra utal az a tény, hogy az egyik, mélyebb sír feltárásakor 140 cm mélységben feltört a talajvíz, tehát annak idején, a temetkezéskor, a talajvíz szintje sokkal alacsonyabb lehetett.127 Magyarszentmiklós-Űjréti-dűlőben a korábban említett LT-D telephez tartozó temető két csontvázas sírjának maradványát sikerült 1978-79-ben megmenteni. A szántás által erősen bolygatott, D-É tájolású sírokban bronz- és vasfibula töredékek, övlánc darabjai, kék és díszített üvegkarperec töredékei voltak, egy edény és egy pecsételt díszű edénytöredék társaságában. Ez a két sír azért fontos, mert ebből a periódusból hazánkban is nagyon kevés a feltárt sírok száma és környékünkön ezeken kívül nem ismerünk egyelőre LT-D sírokat. Az i. e. I. századra keltezhető kis temető további feltárása ezért is indokolt lenne. Néhány, szórvényként még a 20-as években előkerült bronz- és vaskarperec azt sugallja, hogy Nagykanizsa-Alsóerdőben és a Teleki utcában is kelta temető lehetett.128 Késő vaskori lelőhelyek jegyzéke 1. Homokkomárom-Alsómező. Tűzkatlan leletmentése, 1978. (Horváth 1987b, 63.) 2. Magyarszentmiklós-Újréti-dűlő. LT-D telep leletmentése, 1978. (HORVÁTH 1987b, 64.) 3. Magyarszentmiklós-Újr éti-dűlő. LT-D temető, leletmentés, 1978-79. (HORVÁTH 1987b, 64.) 4. Magyar szer dahely-Hamuszinpuszta. Telep, terepbejárás, 1979, (Ltsz.: 79.91.2.) 5. Magyarszerdahely-Homoki-dűlö. LT-B2/C1 temető 28 sírja, ásatás 1971-75, 1984. (HORVÁTH 1979) 6. Magyar szer dahely-Újnéppuszta. LT-D telep, terepbejárás, 1975. (Ltsz.: 75.11.2-8.) 7. Miklósfa-Homokbánya. LT-C2 temető n sírja, leletmentés, 1975, 1977, 1980. (HORVÁTH 19-76, HORVÁTH 1978) 8. Miklósfa-Mórichely puszta. Telep, terepbejárás 1978. (Ltsz.: 79.52.11-13.) 9. Miklósf a-Szentgyörgyvári hegy. Telep, terepbejárás, 1976. (Ltsz.: 77.6.2.) 10. Nagybakónak-Dávori alj. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1982. (Ltsz.: 82.96.3.) 11. Nagybakónak-Ugora-dülő. Edénytöredék, szórvány, terepbejárás, 1983. (Ltsz.: 83.12.5.) 12. Nagykanizsa-Alsóerdő. Szórványos bronzkarperec. (HORVÁTH 1987a, 97.) 13. Nagykanizsa-Dávid-dűlő. LT-B2/C1 telep 4 házának leletmentése, 1978. (HORVÁTH 1987b, 64-65) 14. Nagykanizsa-Inkey-sirkápolna. Telep, ásatás 1981. (HORVÁTH 1983, 15.) 15. Nagykanizsa-Katonatemetö. LT-C telep két házának leletmentése, 1977. (HORVÁTH 1978.) 16. Nagykanizsa-Nagyrécsei Vasútállomás. Telep, terepbejárás, 1977. (Ltsz.: 77.10.3.) 17. Nagykanizsa-Palini halastó. Telep, terepbejárás, 1976. (Ltsz.: 79.92.6-11.) 18. Nagykanizsa-Teleki utca. Szórványos vaskarperec. (HORVÁTH 1987a, 97.) 19. Nagykanizsa-Zsidótemető. Telep, terepbejárás, 1980. (Ltsz.: 82.126.1-4.) 20. Nagyrécse-Csehi erdő. LT-C telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.80.1-11.) 21. Nagyrécse-Kisrécsei kertek. Telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.124.4-13.) 22. Nagyrécse-Északi kertek alja. Telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.9-10.) 23. Sormás-Hidekuti forrás. Telep, terepbejárás, 1982. (Ltsz.: 82.101-3-5.) 24. Sormás-Hosszú-dűlő. LT-D telep, leletmentés, 1976. (HORVÁTH 1987b, 65.) 25. Szepetnek-Czerinkai-dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.38.6.) 26. Szepetnek-Kisszepetnek-dűlő. Telep, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.37.3-14.) 27. Szepetnek-Középtábla-dűlő. Telep, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.43.21-22.) 28. Újudvar-Ádám rét. LT-D telep, terepbejárás, 1975, 1978. (Ltsz.: 75.10.7-18., 79.47.4-12.) 29. Újudvar-Zsidóföldek. Szórványos edénytöredékek, leletmentés, 1978. (Ltsz.: 79.29.1., 79.37.1-39-I-) VIII. ROMAI KOR (I-IV. század) / A római kor rövid története Dél-Zalában A romai birodalom az i. e. II. század közepétől kezdte meg terjeszkedését a Balkánon, egyrészt azért, hogy a/ 1 e 18i-ben alapított kereskedelmi központ, Aquileia hátországát, másrészt az adriai hajózás zavartalanságát biztosítsa. Sisciáx. (Sisak) i. e. 35-ben Octavianus elfoglalta és ezzel a Dunántúl a rómaiak közvetlen érdekszférájába került.129 A korábbi kutatás szerint a rómaiak i. e. 13-8. között hódították meg a Dunántúlt Augustus császár Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 115 uralkodás a alatt, Tiberius, a későbbi császár vezetésével, amikor a birodalom határát a Dunáig tolták ki.130 A kutatás ezalatt azt értette, hogy ez a határ a Duna nyugat-kelet és észak-dél irányú szakaszát jelentette. Az antik források újbóli értelmezése alapján és a régészeti leletek tanúsága szerint ma már világos, hogy a birodalom dunai határa ekkor csak a Dráva és Száva közötti Duna-szakaszra vonatkozott. A mai Dunántúl elfoglalása szakaszosan történt. így Pannónia megszállásánál három lépcsőt kell elkülöníteni: 1. Először a Pannóniától nyugatra eső Noricumot foglalják el i. e. 16-ban. 2, A Dráva-Száva közét, véres háború után i. e. 13-9 között szállják meg. 3. A Dunántúl teljes birtokba vétele az I. század közepén történt meg.131 Tiberius különösen a Dráva és a Száva között élő illír eredetű pannonokkal folytatott véres harcokat és csak i. e. 8-ban sikerült győzelmet aratni felettük. A Dunántúl teljes elfoglalásával kapcsolatban nincs adatunk az itteni bennszülöttek komoly ellenállásáról. Valószínűleg a kelta arisztokrácia törekedett a hódítókkal való kiegyezésre és a békés beilleszkedés útját választotta. A romanizáció gyors térhódítása is ezt bizonyítja területünkön. Korábban az a téves és romantikus elképzelés fogalmazódott meg, hogy Nagykanizsa területén „téglavár" állt a római korban, sőt nevét is azonosították.132 Ez az elképzelés azonban minden alapot nélkülözött. Nagykanizsa és környékének legkorábbi római kori leletei az i. e. I. század közepére keltezhetők (Hosszúvölgy, Magyarszerdahely), és azt bizonyítják, hogy a borostyánút menti, valamint a Dráva és a Száva közötti területhez hasonlóan - Noricumot nem számítva - a korai itáliai import elterjedt területünkön is.133 Ez a tény hangsúlyozza a korai kereskedelem kialakulását és a vidékünkön áthaladó diagonális út fontosságát.134 Mint korábban említettük, nem ismerjük annak az itt lakó kelta törzsnek a nevét, amelyik római fennhatóság alá került. Az adatok azonban azt mutatják, hogy mellettük jelentős észak-itáliai eredetű népességgel kell számolnunk a korai császárkorban.135 Ez nem meglepő, hisz a mai Dunántúl Itáliához legközelebb eső része Dél-Zala. A gazdag lelőhelyek alapján a római korban a környék egyik virágkora az I. század vége, II. század első fele volt (Becsehely, Sormás, Hosszúvölgy, Magyarszerdahely, Nagykanizsa-Katonatemető, Nagyrécse). A stájer márványból faragott sírkövek, kőből épített sírkamrák, a sűrű településhálózat, az import tárgyak jelzik ezt a virágkort. Talán nem véletlen, hogy a borostyánút melletti Salla (Zalalövő) ekkor, Hadrianus alatt kapott municípium rangot.136 A II. század elején a provinciát ketté osztották, így Dél-Zala Pannónia Superior területéhez tartozott, Carnuntum székhellyel.137 A provinciát a II. század közepéig viszonylagos béke jellemezte. A bennszülött lakosság fokozatosan és gyorsan romanizálódott, kialakult a közigazgatási rendszer, az úthálózat, virágzott a kereskedelem és vidékünk kultúrtájjá változott. Ezt a békés fejlődést a markomann-szarmata betörés szakította meg a 160-as évek végén és nemcsak Pannónia vált hadszíntérré, hanem még Észak-Itáliát is elérte ez a barbár támadás.138 A magyar szerdahelyi temető tanúsága szerint vidékünket nem pusztította el ez a támadás, mivel a temetőt folyamatosan használták tovább.139 A harcok csak 180-ban fejeződtek be. Septimius Severus (193-211) uralkodása jelentett valamelyes virágkort a provincia életében. Ekkor épülhetett meg a Nagykanizsa-Inkey-kápolna melletti római villagazdaság és a hasonló rendeltetésű újud-vari település.140 Pannoniát 260-ban egy újabb barbár támadás érte és a provincia szinte teljesen elpusztult. Nemcsak a Dunántúlon elrejtett mintegy 30 kincslelet jelzi a pusztítást, hanem a településeken talált pusztulási rétegek is.141 Az Inkey-kápolna melletti villagazdaság is elpusztult ekkor, de később újjáépítették.142 A magyarszerdahelyi temető használata ebben az időben fejeződött be.143 Diocletianus és Maximianus társcsászárok (284-, ill. 286-305) alatt következett be csak konszolidáció, amely közigazgatási reformmal is járt. Vidékünk Nyugat-Dunántúllal együtt Pannónia Prima elnevezést kapta.144 Újjáépítették az Inkey-kápolnánál lévő villagazdaságot és a IV. század első felének, közepének virágkorára néhány gazdag sír is utal. Egy Gelsén talált római pénzlelet145 földbe kerülése annak a gót-hun-alán támadásnak a következménye, mely 377-ben érte Pannoniát. Az Inkey-kápolna melletti település azonban túlélte ezt a támadást. Még a IV. század végén, talán az V. század elején is volt élet itt - hasonlóan az újudvart településhez - a római birodalom bukását követően. 2. Úthálózat Minden korszakban fontos szerepet töltöttek be az utak, de a római korban különösen. A mai Dunántúl ekkor kapcsolódott be először egy világbirodalom vérkeringésébe. Az úthálózat kialakulását alapvetően a földrajzi tényezők határozták meg a katonai, közigazgatási és kereskedelmi szempontok mellett. Nagykanizsa és környékének római kori úthálózatáról csak közvetett adataink vannak. A római kori útleírások nem említenek utakat erről a vidékről, a lelőhelyek azonban bizonyítják meglétüket. A legfontosabb római kori út Zalában a borostyánút volt, amely Aquileiaból kiindulva Emona-Poetovio-Hali-canum—Salla—Savaria—Carnuntum útvonalon haladt észak felé, a Keleti tengerig.146 Az őskorban is hasz- ii). kép Észak-itáliai barbotinos tál (Nagykanizsa-Katonatemető) és relief díszes germániai terra sigillata tál (Nagykanizsa- Inkey-kápolna) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 117 nál t útvonal147 elsősorban az I. században vált fontossá katonai jelentősége miatt.148 Az I. század vége és a II. század eleje volt az az időszak, amikor az ugrásszerűen megnövekedett létszámú dunai hadsereg ellátásában a Duna vízi útja mellett még az Itáliából kiinduló szárazföldi utaknak is szerepük volt (borostyánút, diagonális út). A borostyánút jelentősége azonban annyira csökkent, hogy a III. században létrejött Itinerarium Antonini a borostyánutat csak a fontosabbá vált utak részeként írja le.149 Ebből a borostyánútból ágazhatott le Halicanumnál (Alsólendva mellett) az a diagonális út, mely Poetovi-ot kötötte össze Aquincummal és ennek az útnak egyik ága területünkön haladhatott keresztül.150 A diagonális utat az itinerariumok nem említik, de a régészeti leletek alapján (korai itáliai importtárgyak, síremlékek) megrajzolható a vonala. Bilkei Irén részletesen foglalkozott a Canius kereskedőcsalád pannóniai emlékeivel. Megállapítása szerint a Poeto-vio-Aquincum diagonális út kereskedelmi forgalma kb. a II. század végéig az aquileial kereskedők kezén bonyolódott le. A feliratok alapján úgy tűnik, hogy Belső-Pannónia a Canius család érdekszférája volt, azonban kisebb jelentőséggel bírtak Pannoniában, mint a többi ismert aquileiai üzleti família.151 Mócsy András a Magyarszerdahelyen előkerült aquileiai kereskedőcsalád síremlékének közlésekor feltételezte, hogy a borostyánútból Alsólendva mellett elágazó diagonális út Zalaapátinál kelhetett át a Zalán és haladt tovább a Balaton északi oldalán. A Dél-Zalára jellemző észak-dél irányú völgyeket, dombhátakat egy nyugat-kelet irányú bevágás szakítja meg (a Kerka és Cserta összefolyástól keletre húzódó völgy) és ez biztosíthatott összeköttetést a Balaton-felvidékkel.152 A nemrég feltárt söjtöri ha-lomsíros temető emellett az út mellett helyezkedhetett el.153 A borostyánútból egy másik diagonális út is elágazott, mely a Balaton déli oldalán futhatott Aquincum irányába.154 Ez a déli út Alsólendvától a Murát követhette egy darabig, majd Letenyénél - az északdél irányú dombhátak déli lábánál - fordult északkelet felé, Nagykanizsa irányába. A földrajzi adottságok és a fontosabb római lelőhelyek alapján ez az út egyenesen folytatódhatott tovább Sormásig, a Nagykanizsa magasságában lévő szélesebb ártérig (a Principális-csatorna egykori ártere). Hosszúvölgynél kelhetett át a sokkal szűkebb ártéren, majd déli irányba fordulva kikerülte az újudvari magasabb dombhátakat. A Nagykanizsa-Inkey-kápolna melletti lelőhelynél újra északkeleti irányt vehetett é .íaladt tovább a Kis-Balaton árteréig.155 Területünkön nemcsaK a diagonális út közvetlen környezetében fordulnak elő lelőhelyek, hanem az észak-dél irányú völgyekben is (Lásd a lelőhelytérképet), így fel kell tételeznünk, hogy ezekben a völgyekben is utak köthették össze a településeket, de nem voltak olyan jelenőségűek, mint a borostyánút és a diagonális út. A vázolt római kori úthálózat tulajdonképpen egyezik a maival, ami nem meglepő, hisz a domborzati viszonyok időközben nem változtak és az optimális letelepedési helyeket minden esetben a kedvező adottságú irányban közelítették meg. A szárazföldi utakon kívül környékünkön egyedül a Mura jöhet számításba mit vízi út. Egy érdekes, újkori vonatkozása is van annak a római sírkőnek, mely az Inkey-kápolnából került a kanizsai múzeumba. A Mura felső folyásvidékén, az ókori Flavia Sol-va-ban (az ausztriai Leibnitz-ben) 1781-ben előkerült római sírkövet használt fel egy steier kőfaragó az Inkey-család egyik tagjának síremlékéhez. A hátoldalán átfaragott római sírkövet valószínűleg a Mura vízi útján juttaták el Nagykanizsára.156 3. Települések Nagykanizsa és környékéről vár jellegű települést vagy katonai tábort egyelőre nem ismerünk. A terepbejárások és az ásatások során talált római kori lelőhelyek alapján két települési típust tudunk megkülönböztetni: a kőépület nélküli, falusias jellegű települést (vicus7 és a kőépülettel is rendelkező települést (villa rustica). Ezek a kategóriák azonban változhatnak, mivel pontosan csak az ásatások után állapítható meg egy település típusa. így például a kőépület nélküli lelőhelyről kiderülhet a feltárás után, hogy sokkal jelentősebb volt a falusias jellegű településnél. A környéken jelenleg 33 római kori településről tudunk és mindegyikre jellemző, hogy vízhez közeli lankás partoldalon létesítették. Egyetlen egy esetben sem fordult elő, hogy magasabb dombháton találták meg a nyomát. Környékünkön nem sok helyen folyt római település-feltárás (Hosszúvölgy, Nagykanizsa-Inkey kápolna, Újudvar). A kőépület nélküli települések közül kiemelkedik a hosszúvölgyi, amelyre már az 1940-es években felfigyeltek,157 de ásatást csak 1976-ban és 1980-ban végeztek a fontos lelőhelyen.158 Az I-IV. századi település nyomai csaknem 500 m hosszan, nagyrészt a mai község belterületén vannak. Az 1976-ban végzett leletmentéskor a község keleti szélén, a fűzvölgyi bekötőút mellett négy, II. századra keltezhető fazekaskemencét tártak fel. A település fazekasnegyedének kemencéi egyöntetűen az egy-osztatú tüzelőteres típust képviselték. A csaknem köralakú kemencék átmérője 140-200 cm között váltakoztak, rostélyuk középen beszakadt, de a széleken lévő lyukak megmaradtak. Mindegyiknél hosszú tüzelőfolyosó csatlakozott a tüzelőtérhez. A kemencékből felszínre került leletek egy része betöltött hulladék volt (kerámia), de akadt közöttük olyan ép edény (hombár, pohár, tál), amelyik az utolsó égetéskor maradt ott, valamint rontott példányok darabjai is. 1 1 8 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az üjkökortól a római kor végéig Az 1976-os leletmentéskor egy boronafalú ház részletét is sikerült megfigyelni. Hasonló konstrukciójú, III. századi kemencét találtak 1980-ban a község északnyugati részén.159 A legépebben megmaradt kemence betöltéséből előkerült edénytöredékek közül külön meg kell említenünk egy kereszt alakú fenékbélyeges darabot, mely unikum a római kerámiáknál. A fazekas ilyen jellegű bélyege a házikerámián csak Nagykanizsa és környékére jellemző és a magyar szerdahelyi, újudvari, In-key-kápolna melletti hasonló példányok adatai alapján a III. század közepén készíthették ezeket az edényeket. A posta mellett lévő ház udvarának partoldalából, egy IV. századi gödörből, teljesen ép és faragott díszű márványedény (mortarium) került felszínre.160 A kőépület nélküli településeknél feltétlenül meg kell említenünk a Sormás-Hidegkúti forrás dűlőben, terepbejáráskor talált lelőhelyet, annak ellenére, hogy ott még nem folyt ásatás. A 200-300 m hosszú település a forrás északi oldalán húzódó lejtőn helyezkedett el és a szántásban jól meg lehetett figyelni a házak foltját és a kemencéket. Ugyanezen a részen volt a kelták települése is. A településhez tartozó és a szántás által erősen megbolygatott II. századi temetőre a keletre lévő dombtetőn találtak rá. Egy szórthamvas sírt, melyben terra sigillata is volt, terepbejáráskor tártak fel. A településtől délre, a forrás által kimosott kis völgy másik oldalán pedig fazekaskemence nyomaira bukkantak a szántásban. A fontos lelőhely feltárására azonban eddig, pénz hiányában, nem nyílt lehetőség. Magyarszentmiklóson, az Újréti-dűlő déli részén, a LT-D teleptől délre, terepbejáráskor feltártak egy római kori sekély gödröt, melyből különlegesen díszített edénytöredékek kerültek felszínre. A töredékekből rekonstruálni lehetett a teljes edényt, melynek nyakát függőleges besimítás, vállát pedig rácsminta díszítette. Ezalatt besimított lóalakok helyezkedtek el sorban. A rendkívül ritka díszítésű edénynek késő vaskori előzményei lehettek és a római kori bennszülött lakosság produktumának tarthatjuk.161 Az egyik legfontosabb római kori település a környéken a Nagykanizsa-Inkey-kápolna melletti villagazdaság volt. A letelepedésre rendkívül alkalmas helyen az 1976-os szondázó ásatás és az 1979-81 közötti tervásatás, valamint az 1991. évi feltárás során több mint 8000 m2 egybefüggő területet sikerült feltárni és ezzel pannóniai viszonylatban is nagyon jelentős eredmények születtek.162 A pannóniai kis- és középbirtokok közül ez az egyik legjobban feltárt lelőhely, de nemcsak a római kori gazdasági központ emlékei kerültek itt elő, hanem még hat korszak településének nyomai is (Lásd az előzőkben leírtakat.). A lelőhelyen nemcsak kőépületek nyomait, hanem azok között földbe mélyített kis házak alapjait és egyéb objektumokat is találtak. Ezeket a különböző építményeket minden valószínűség szerint egy időben használták a III-IV. században és erre a feltételezésre közvetett és közvetlen bizonyítékok is vannak. Egyetlenegy esetben sem fordult elő, hogy a kőépület vagy a földbe mélyített szegényes lakóház építésekor megbolygatták volna a másikat, valamint az, hogy a különböző objektumokból és a kőépületeket körülvevő járószintről néha ugyanannak az edénynek a töredékei kerültek napvilágra.163 A kőépületek falaiban lévő rossz minőségű, környékbeli homokkövet az idők során csaknem teljesen kibányászták és a feltáráskor már legtöbb esetben csak a habarcsos-sóderos-homokos sáv vagy a teljesen kiszedett fal árka árulta el, hogy az alapfalak hol húzódtak. A mezőgazdasági művelés is sokat rontott a falak állagán és a padló-, ill. járószinten. Egyedül az északi és a középső kőépület falainak néhány része maradt meg aránylag épebben. A feltárások során három kőépületet találtak (I-III. számú), amelyeknek tájolása csaknem egyező volt. Az I. számú épület domblejtőre eső északi végét nem lehetett tisztázni, mivel az erózió ezt a részt teljesen megsemmisítette. A szimmetrikus elrendezésű ház délkeleti része maradt meg épebben, de lehetséges, hogy ez egy későbbi, római kori átépítés. Járó- vagy padlószintet itt már nem lehetett megfigyelni. Az alaprajza alapján bejárata a déli oldalon lehetett. A középső, II. számú kőépület nagyjából nyugatkelet tájolású, nyugati bejárattal. Két saroktornya erődítés jelleget adott az épületnek. Zárt, belső udvarában megtalálták az emeleti részt tartó oszlopok homokkő alapozását. A III. században épült házhoz a IV. században egy kéthelyiséges fürdőt építettek hozzá. A keleti helyiség padlófűtéses volt, több helyen megmaradt a padlót tartó, téglákból készített oszlopok helye, valamint a déli oldalon a fűtést biztosító kemence maradványa. A fürdő falai freskóval voltak díszítve, vörös és zöld, növényi ornamentikára utaló töredékek bizonyítják ezt. A III. számú kőépület ugyancsak nyugat-kelet tájolású volt, nyugati bejárattal, egy nagyobb és egy kisebb helyiségre osztva. Az épületet 8-10 m távolságra kerítés vehette körül, amelynek kapuja a délkeleti sarkon volt. A kerítés nyoma végig keskeny árok formájában jelentkezett és több helyen sikerült megfigyelni a nagyobb cölöpök mélyebbre lenyúló gödrét. Az épület déli fala és a kerítés közötti részen szabályosan elhelyezkedő nagy cölöplyukak esetleg egy istálló, fészer-szerű építményre utalnak. A kőépületek közötti területen félig földbe mélyített lakógödrök voltak, melyek egy része cölöpszerkezetű volt, vagy boronaház lehetett, de előkerült olyan is, amelynél csak a gödör formája és a tűzhely utalt arra, hogy lakóházként használhatták.164 A legtöbb ilyen objektumban a tűzhely vagy a kemence maradványai is felszínre kerültek. Néhány gabonatartó ver- Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 119 me n kívül még három, alsó részén fabéléssel ellátott kutat tártak fel. A kutak átlagos mélysége 4-4,5 m volt. A gazdag leletanyag közül különösen a terra sigilla-ták fontosak a keltezéshez. A rheinzaberni reliefes és díszítetlen darabok a III. század első harmadában készültek, a kevés középgalliaiak Antoninus koriak, a westerndorfi termékek Severus koriak, míg a pfaffen-hofeni töredékek 210-260 közé keltezhetők.165 Pannóniai viszonylatban is rendkívül ritka, ún. terra si-gillata chiara (észak-afrikai áru) edénytöredékek kerültek elő az ásatáskor, melyeket Gabler Dénes a III. század végére, ül. a IV. század elejére, esetleg első felére keltezett.166 Ezt az árufajtát valószínűleg Cart-hago környékén gyárthatták és Észak-Itálián keresztül juthatott a provinciába akkor, amikor a nyugati (galliai, germániai) műhelyek felhagytak a reliefes díszű terra sigillata gyártásával.167 A besimított díszítésű kerámiát Ottományi Katalin dolgozta fel. Megállapítása szerint e kerámiafajta első periódusában, feltehetően a IV. század második felében, már használták ezeket az edényeket az Inkey-kápolna melletti településen, de több darab a IV. század végére, V. század elejére keltezhető.168 Összesen 65 névkarcolatos edénytöredék került elő a római villagazdaság különböző objektumaiból. Ezek a karcolatok nevek, betűk vagy különböző tulaj-donjegyek és az edények megkülönböztetésére szolgáltak. A nevek nagy része észak-itáliai eredetű (Co-tonius, Maximus, Paulina). Szembetűnő, hogy a karcolatok az egyszerű házi kerámián fordulnak elő, nem pedig díszedényeken. Ezek a karcolatok bizonyítják, hogy a római uralom természetes velejárójaként terjedt el az írás.169 A rengeteg kerámia közül meg kell még említenünk a pecsételt díszítésű (levélbélyeges) tálakat.170 A telepen talált 23 érem közül a legkorábbi Faustina (138-161) kopott középbronza, míg a legfiatalabb 77. Constantius (337-361) kisbronza, de a legtöbb érem III. századi.171 A fibulák (drótfibula, egygombos erősprofilú, térd-fibula, csatfibula, csuklós szerkezetű T fibula, hagymagombos fibula) II. század vége és IV. század közötti időre keltezhetők.172 Néhány ékszeren (gyűrű, csontdísztű, függő) és eszközön (kés, olló, villa) kívül különösen érdekesek a felszínre került orvosi műszerek (spatula, szike, csipesz).173 A másik villa rustica feltárására Ujudvar-Zsidóföl-dek-dűlőben, a Principális csatorna árterébe benyúló félszigetszerű dombon került sor 1978-ban.174 A valószínűség szerint az egy kőépületből álló települést a III-IV. században használhatták. Az épület alaprajzát már nem lehetett tisztázni, mivel a lelőhelyen nemcsak a szántás bolygatta meg az alapfalakat, hanem a közép- és újkorban a falait nagyrészt kibányászták. Az ugyanezen a részen elhelyezkedő középkori telep objektumai nagyon sokszor megsemmisítették a római emlékeket. Annyit sikerült megállapítani, hogy az épületet padló alatti fűtéssel látták el. A III-IV. századi leletanyag közül említésre méltó egy millefiori üvegtöredék, melyet a I—II. századra kelteztek és észak-itáliai importnak határoztak meg.175 Több III. századi keresztalakú fenékbélyeges edénytöredék is került felszínre,176 valamint egy névkarcolatos edénytöredék.177 Az érmek mind IV. századi kisbronzok és a legfiatalabbat 364-367 között • verték.178 Valószínűleg itt találták egy edényben azt a római éremleletet, amely sajnos elkallódott az előkerüléskor, az 1940-es években.179 4. Temetkezések Az egyik legfontosabb korai hamvasztásos temetőt Magyarszerdahelyen tárták fel 1971-75 között - a korábbi, kelta temető területén -, s 34 római kori sír került elő ekkor.180 Mindegyik temetkezés egyszerű földsír volt, azonban az 1935-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba került, szépen faragott sírkő bizonyítja, hogy komolyabb sírépítmény is lehetett a temetőben. A sírkövet a II. század elején állíthatták. A sírkövön szereplő család észak-itáliai, részben aquileiai eredetű lehetett. Libertus-eredetük sincsen kizárva, de aligha lehetett első libertus-nemzedékről szó. Valószínűleg az I. századi nagy italikus kereskedő-kirajzás egy tagjával van dolgunk.181 A stájer márványból készült sírkő alsó részét halfarkú griff ábrázolása díszíti, míg a középső, feliratos mező közlése szerint a családi kapcsolatok a következők lehettek: a 80 éves halott volt a családfő, felesége pedig Cania Ursula. Gyermekeik a 25 és 20 éves korban meghalt ismeretlen nevűek, a 10 éves korban meghalt Iusti(nus) és C. Iulius Ursinus, akinek felesége Annia Digna volt. Ezek gyermekei, tehát Cania Ursula unokái Veturia, Dignus és Ursulus. A halottakat Ursinus és Annia Digna temették el, a sírkövet pedig Cania állította.182 A Zalában talált kőemlékek két csoportra oszthatók: a Zala völgyében előkerült puha homokkőből faragott oltárok, sírkövek és az ezektől eltérő csoport, amely kidolgozásában és anyagában (stájer márvány) felette áll a helyi emlékek színvonalán. Ezek az olykor művészi kivitelű kövek a poetovioi műhelyek termékei lehetnek és anyaguknak a közeli Pohorje-(Bacher) hegység márványát használták fel.183 Ez utóbbi csoportnak közös vonása még, hogy mindegyik darabját az I. század végén és a II. század első felében készítették és kivétel nélkül idegen eredetű emberek (észak-itáliaiak, veteránok és felszabadított rabszolgák) családi sírkövei. Nagykanizsa és környékén Letenye, Becsehely, Magyar szerdahely a lelőhelyük.184 A magyarszerdahelyi 34 sír közül csak egy volt csontvázas, a többi sír 50%-ban urnás temetkezést tartalmazott, 50%-a pedig szórthamvas rítusú volt. I20 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Öt esetben az urnákat fedővel is ellátták. Az urnasírok gyakorisága Nyugat-Pannóniára jellemző, míg a provincia keleti részében inkább a szórthamvas rítus volt elterjedve. Kettős temetkezés két urnasírnál fordult elő, tehát a valószínűleg azonos időben elhunyt két személy csontszilánkjait külön-külön urnába rakták és utána helyezték a közös sírgödörbe.185 Az ásatáson római kori hamvasztóhelyet nem találtak, így fel kell tételezni, hogy a közös hamvasztóhely (ustrinum publicum) a feltárt területen kívül helyezkedhetett el. Az előkerült leletek alapján a temetőt az I. század közepétől folyamatosan használták legalább a III. század közepéig. A feltűnően gazdag terra sigillata-anyag szolgáltatta a legjobb támpontot a keltezéshez.186 Az észak-itáliai applikált díszű a legkorábbi (Claudius-kori), a késő itáliai reliefdíszes sigillata is még az I. században készült (Domitianus-kori), egy délgalliai pedig a századfordulón kerülhetett a sírba. A terra sigillata töredékek legnagyobb része II. századi (középgalliai sigillaták), míg a legfiatalabb példányok a rheinzaberni és a pfaffenhofeni műhelyekben készültek a III. század első felében.187 Észak-Itáliából származik néhány vékony falú, barbotinos díszű csésze, melyeket az I. század vége, II. század eleji sírokban találtak. A sírokból előkerült urnák, fazekak, poharak, korsók, háromlábú tálak, terra sigillatát utánzó és néha levélbélyeggel ellátott tálak általános nyugat-panno-niai formák. A nyakán fekete bevonatú urnát és a kereszt alakú fenékbélyeges edényeket azonban bizonyíthatóan Hosszúvölgyön készíthették a II. század elején, ill. a III. században.188 A kerámiák közül kettőn fordult elő olvasható névkarcolat (Avitus, Tenatia), az első noricumi és dal-matiai kapcsolatokat mutat, míg a másik észak-itáliai eredetű.189 A sok kerámián kívül kevés üveg és összesen négy fibula került napvilágra a sírokból, míg két ruhakap-csolótű szórvány. A fibulák a II—III. századra keltezhetők (erősprofilú egygombos, térdfibula, trombitafejű, nyergelt lovat ábrázoló kapcsolótű), míg a korábban szórványként talált hagymagombos fibula IV. századi.190 A sírokból előkerült nagyon kevés fémanyag közül említést érdemel egy Alexander Severus (222-235) középbronzzal keltezett kőberakásos bronzgyűrű és néhány eszköz (kés, ár, varrótű).191 A hamvasztásos temetkezések egy speciális formája a halomsír (tumulus). Egy-egy hamvasztásos sír fölé kisebb-nagyobb halmokat emeltek és ezek méretei nagyon változatosak voltak. A 3,5 m átmérőjű, alig kiemelkedő nagyságútól a 25 m átmérőjű, 3,5 m magas halomig találunk adatokat. Ez a temetkezési mód elsősorban Noricum és Pannónia nyugati részén terjedt el, míg Kelet-Pannóniában sokkal kisebb számban fordul elő. A legkorábbi, noricumi halomsírok az I. század közepéről, esetleg első feléből származnak, virágkoruk azonban az I—II. század fordulója, ili. a II. század eleje nyugaton. A kelet-pannoniai halomsírok legtöbbje a II. század közepére tehető. A ha-lomsíros temetkezési mód elterjedésének magyarázatára számos variáció született. Sokan a korai vaskori halomsírokat tartják előzménynek, de így megmagyarázhatatlan a több évszázados hiatus a korai vaskor és a római kor között, hiszen a kelták nem temetkeztek ekkor halomsírok alá. Kétségtelen tény, hogy a szokás elsősorban a bennszülött lakosság körében terjedt el, méghozzá a romanizációval párhuzamosan és nemcsak Pannóniában, Noricumban, hanem a birodalom más területein is.192 Egy másik magyarázat szerint a nagy területen és különböző etnikumok által gyakorolt rítus egyszerűen temetkezési „divatot" jelenthetett.193 A magyarszerdahelyi hamvasztásos, „lapos" temető mellett több halomsíros temetkezést ismerünk környékünkről, s ezek több szempontból is nagyon fontosak a kutatás számára: 1. A múlt században, Becsehely-Polán a 26 halomsír egyikéből előkerült pfaffenhofeni sigillata - amelyet később sikerült azonosítani - volt az első bizonyíték, hogy a halomsíros temetkezési szokást még a III. században is gyakorolták.194 Azóta több Nagykanizsa környéki lelet támasztja alá ezt a késői keltezést (Lásd a későbbiekben.). 2. Több, kőépítménnyel is rendelkező halomsírt sikerült a környéken feltárni. 3. Az ásatások során kiderült, hogy nemcsak a szemmel is jól látható halmok alatt található sír, hanem a halmok között is vannak „lapos" sírok. Az egyik legkorábbi római kori halomsíros temetőt Nagykanizsa-Katonatemető-dűlőben tárták fel 1977-ben.195 A dűlőnév is jelzi, hogy már korábban felfigyeltek a szántásban lévő halmokra és a hagyomány szerint - amelynek nem volt alapja - itt temették el a törökök idejében elesett katonákat.196 A lelőhelyen két kőépít-ményes sírt és két „lapos" sírt találtak. A halomsírokat a mezőgazdasági művelés miatt már alig lehetett megfigyelni és a másik két sírra is a szántás bolygatása nyomán bukkantak rá. Az első halomsír kb. 16 m átmérőjű lehetett és magassága 1 m-re emelkedett ki jelenlegi környezetéből. A négyzet alakú sírkamra a halom északi felében helyezkedett el, de csupán a ha-barcsos homokkő-alapozása maradt meg. A kamrán belüli magasabb sírt a szántáskor teljesen megsemmisítették, a sírba elhelyezett márványozott díszű edény töredékeit és egy bronzkarikát azonban a szántásban sikerült összegyűjteni. A sírkamra északi oldalán lévő hamvasztóhely elkerülte a modern bolygatást és innét több, észak-itáliai Drag. 35/36 formájú barbotinos díszű tál máglyán átégett töredéke és Nerva 96-ban vert középbronza került felszínre. A halomsírt tehát az I/II. század fordulóján emelhették. Érdemes megjegyezni, hogy a barbotinos észak-itáliai sigillaták elsősorban a borostyánút és a Poetovio-Aquincum útvonal mentén fordulnak elő gyakran.197 20. kép II. század eleji előfolyosós sírkamra és négyzet alakú sírkamra (Nagyrécse) 122 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig A másik, hasonló nagyságú, de alig kiemelkedő halomsírnál már csak a négyzet alakú sírkamra nyomát lehetett megfigyelni, a szántáskor csaknem teljesen megsemmisítették az egész temetkezési helyet. Nem lehet eldönteni, hogy a szántásban itt talált kelta, hólyagos bronz lábperec töredéke a sírból származik-e? Az első halomsírtól keletre 150 m-re két szórthamvas és csupán néhány edénytöredéket tartalmazó sír került elő, melyek közül az egyiket tegulá-val fedték le. A II. század első felére keltezhetjük azt a temetőt, melyet Nagyrécse északi részén, a mai temető szomszédságában találtak.198 Három sír kőépítményes volt és közülük csak az egyiknél lehetett még megfigyelni a fölötte álló lapos halmot. Az egyik sír (1. sír) egy előfolyosós sírkamra (dromos) volt, melynél a téglalap alakú kamra belső mérete 200 x 175 cm, míg az előfolyosóval együtti teljes hossza elérte az 550 cm-t. A 70 cm magasságig megmaradt sírkamra falát halszálka formában (opus spicatum) elhelyezett homokkövekből építették, belső felületét fehér vakolat borította, az alja terrazzo volt. Az akkori felszínre épített előfolyosót egy bejárat kötötte össze a mélyebbre lenyúló sírkamrával és a bejáratot egy homokkőből készült sírkő zárta le. A sírkő ugyan az eredeti helyén megmaradt, azonban éppen a felső, feliratos része a szántásnak áldozatul esett. A hamvasztóhely az előfolyosón volt, mely csupán néhány vasszeget, átégett üvegtöredéket és edénytöredéket tartalmazott. A sírkamrát teljesen kirabolták és néhány égetetlen emberi csont arra utalt, hogy a sírt utótemetkezésre is felhasználták, de később ezt is bolygatás érte. Az 1. sírtól csaknem 300 m-re nyugatra egy szántás által erősen megbolygatott, téglából és homokkőből épült másik előfolyosós, kirabolt sírkamrát találtak (7. sír), amelynek bejárata azonban a déli oldalon helyezkedett el. A harmadik kőépítményes sír (3. sír) szabályos négyzet alakú volt, déli bejárattal. A terrazzo padlón, közel a bejárathoz, feküdt a homokkőből faragott sírkő díszítetlen alsó része. A sírkamra belső falát és a bejáratot fedő fehér vakolat széleit vörös sávban húzódó, s az ezen belüli fehér felületet vörös pontokból álló festés díszítette. Ez a sír is teljesen ki volt rabolva. A két, egymáshoz közel lévő kőépítményes halomsír (1, 3. sír) közötti területen négy szórthamvas „lapos" sírt sikerült feltárni, amelyek leletanyaga nagyon szegényes volt, csupán egy átégett, Pannoniában egyedülálló gall szárnyasfibula érdemel említést.199 A Katonatemető-dűlőben és a Nagyrécsén előkerült kőépítményes halomsírok szorosan kapcsolódnak Noricum és Nyugat-Pannónia hasonló temetkezéseihez. O. H. Úrban - aki összefoglalta a két terület kutatási eredményeit - az ilyen jellegű temetkezéseket (falazott sírkamra fölé hJ.mn; emelnek) a helyi szokások római átvételének tartja a II. században, de ennek nyomán a bennszülöttek egy része is átvette a kőépítkezés szokását.200 A legkésőbbi halomsíros temetkezések Nagykanizsa és környékén kerültek elő. Nagykanizsa-Alsóerdőben egy magányos halomsírt tártak fel. A nagyobb méretű (15x14x1 m) halom alatt egy, az akkori felszínről alig lemélyülő, sekély sírgödörben máglyán átégett szegényes leleteket találtak, de a legfontosabb lelet egy terra sigillata tál töredéke (Pfaffenhofen, Helenius kör), amelyet 210-240 közötti időre lehet keltezni.201 Még ennél is fiatalabb lehet a Nagykanizsa-Felsőerdőben napvilágra került halomsíros temető. A négy középméretű halom közül hármat tártak fel, melyek egyike ki volt rabolva. A szórthamvas sírokból jól keltezhető terra sigillata tál töredékei (Pfaffenhofen, Dicanus kör) kerültek felszínre, valamint egy korai T-alakú bronzfibula. Ezeket a leleteket a III. század középső harmadára keltezték.202 Környékünkről még Gelsesziget határában tudunk római kori halomsírokról, a hét halom feltárását a közeljövőben kezdik meg.203 A III. század második felében nagyon jelentős változás állt be a temetkezési szokásokban: a ham-vasztásról áttértek a csontvázas temetkezésre. Az áttérés módja nem ismert, mivel nem rendelkezünk a váltás idejéből vegyes rítusú átmeneti temetővel, s ez áll a római birodalom különböző provinciáira is. A csontvázas temetőkön belül pedig sokszor nagyon nehéz, vagy lehetetlen elkülöníteni a III. századi sírokat a későbbiektől. A változás okának meghatározása is még bizonytalan, többen a kereszténység előretörésével magyarázzák ezt.204 A III-IV. századi csontvázas temetkezések felsorolását az egyik legfontosabb és legnagyobb sírszámú temetővel kell kezdenünk. Az Inkey-kápolna melletti villagazdaság temetője a településtől keletre lévő domb déli lejtőjén létesült. Eddig 25 sír feltárására került sor.205 A csontvázas sírok szinte kivétel nélkül D-É tájolásúak (a fej délen) voltak, két sír kissé eltért ettől (DK-ÉNy), egy sírnál pedig Ny-K tájolást tapasztaltak. A temető központi sírja, amely minden valószínűség szerint a villagazdaság egyik birtokosáé lehetett, egy nagyméretű (3,5x2,1 m) téglasír volt. A sírt négyzet alakban futó keskeny árok vette körül. A temetkezést teljesen kirabolták, csupán a koponya maradt meg a sírban. Egy kis gyermeksír oldala volt még bélelve téglával. A többi sír kivétel nélkül földsír volt. A sírok egymástól távolabb (3-4 m), szinte szabályos sorokat alkotva helyezkedtek el. A sírok legnagyobb része koporsós temetkezést tartalmazott és többnél néhol homokkővel bélelték ki a sír oldalát. A temető egyik III. századi sírjában (10. sír) a fiatal férfi váza mellett összehajtogatva egy különleges bronzveretekkel díszített bőrövet találtak. A lant, Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 123 21. kép Horpasztott oldalú bögrék és mécses III-IV. századi településről (Nagykanizsa-Inkey-kápolna), besimított diszű korsó és tál IV. századi temető sírjából (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) 124 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 22. kép A z 5. számú hosszúvölgyi fazekaskemence 23. kép IV. századi szarkofág (Bagolasánc-Nagyfakos) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 125 szí v és kör alakú veretek analógiái elsősorban III. századi lószerszámveretek között találhatók, de a nagy kerek csat is bizonyítja, hogy valószínűleg katonai övként (cingulum) került a sírba. A sírgödörben talált két ezüstérmet 236-237 között (Maximinus Thrax) verték.205 A temetkezések zöme azonban IV. századi. A gazdagabb sírok közé tartozott az 5. sír, amelyből piros festésű tál és pohár, szürke tál, besimított díszű korsó, üvegpalack, vaskés, üvegpaszta gyöngysor, bronzkarperec, és 6 db 325-336 között vert kisbronz került felszínre.207 Egy másik női sírban (2. sír) üvegpohár, korsón, bronz és csont karpereceken, gyöngysoron kívül egy aranyfülbevalót is találtak.208 A gazdag és a szegényebb sírok alapján az Inkey-kápolna melletti temetői a villagazdaság birtokosai és a szolgák egyaránt használhatták. Valószínűleg egyedülálló, vagy csak néhány sírból álló temetkezési hely lehetett a Sormás-Hosszú-dűlő-ben lévő lelőhely. A szántáskor megbolygatták a Ny-K tájolású, IV. századi téglasírt, melyben egy kislány csontváza feküdt. A sírt nem sokkal a temetés után kirabolták, akkor, amikor a koporsó még egyben volt. A koporsót összetartó és díszített vaspántokat csaknem eredeti helyükön találták meg és a hosszanti oldalakon lévő két-két karika alakú fogantyú is a természetes összeroskadás utáni helyükön volt. A gondosan megépített sír alját tetőfedő cserépből alakították ki, míg falát téglatöredékekből építették meg. A korabeli rablás után már csak néhány, kék pontokkal díszített üvegtöredéket, vastűt, a koporsó vasalásait és egy aranygyűrűt találtak a leletmentéskor.209 Egy szórványként felszínre került későrómai bögre azt sejteti, hogy néhány sír lehetett még a lelőhelyen. Az egyik leggazdagabb IV. századi sír Bagola-sánc-Nagyfakoson került napvilágra 1977-ben. A gödörbe helyezett, homokkőből készült szarkofág háztetőszerű tetejét érte el az eke a szántáskor. A pannóniai viszonylatban is ritka210 késő római szarkofágban valószínűleg egy házaspár maradványai feküdtek. Először a feleséget temették el, majd néhány év után a férjét helyezték melléje, úgy, hogy a nő csontjait oldalra kotorták el. Az utótemetkezés miatt az ékszerek és a mellékletek legnagyobb része már összekeveredve feküdt a csontok között. A következő leletek kerültek elő a sírból: arany fülbevalópár, kék és zöld üveggyöngyök, 6 db csavart és sima bronzhuzalból készül karperec, két csont karperec, bronzcsat, két zöldes színű és bordázott hasú üvegkorsó, csaknem 50 cm hosszú üvegpalack és egy 364-367 között vert kisbronz ( Valentinianus) .211 Egy aranyozott, hagymagombos bronzfibula a férfi lábánál helyezkedett el. Ezt a fibulatípust a IV. század végére 24. kép Arany fülbevalópár a nagyfakosi szarkofágból és IV. századi üvegkorsó (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) keltezik és rangjelző szerepet tulajdonítanak neki. Korábban jellegzetes katonai viseletként értékelték ezt a mellékletet, de az újabb kutatások szerint inkább a bürokratikus apparátusban tevékenykedő hivatali személyekhez kapcsolható.212 Nem tudjuk egyelőre, hogy a nagyfakosi szarkofág egyedüálló temetkezés volt-e, mindenesetre néhány Inkey-kápolna melletti sírral együtt ez a temetkezés tekinthető az egyik legkésőbbi római kori sírnak a környéken. 126 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 25. kép A hosszúvölgyi IV. századi márványedény Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 127 26. kép Római kori lelőhelyek 128 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Római kori lelőhelyek jegyzéke 1. Bagolasánc-Nagyfokos. IV. századi szarkofág, leletmentés, 1977. (Ltsz.: 80.63.1-25.) 2. Eszteregnye-TSz-istállók. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1984. (Ltsz.: 85.41.12-14.) 3. Gelsesziget-Gózon erdő. Hét halomsírból álló temető. (Régi anyag, ltsz.: 75.20.1., 75.23.1.) 4. Homokkomárom-Nagymező. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.102.4.) 5. Hosszúvölgy-Belterület. Nagykiterjedésű I-IV. századi telep, terepbejárás és leletmentés, 1976-1989. (HORVÁTH 1981) 6. Hosszúvölgy-Elágazó. Magányos római (?) halomsír, terepbejárás, 1978. 7. Magyarszentmiklós-Újr éti-dűlő. Kisebb telep, terepbejárás, 1978, 1981. (Ltsz.: 79.9.1-13., 82.122.1-5.) 8. Magyar szer dahely-Hamuszinpuszta. Telep, terepbejárás, 1979. (Ltsz.: 79.91.3., 79.91.4-14.) 9. Magyarszerdahely-Homoki-dűlő. Hamvasztásos temető, ásatás, 1971-75. (HORVÁTH 1979) 10. Magyarszerdahely-Lipó-dűlö. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1979. (Ltsz.: 79.126.2.) 11. Magyarszerdahely-Nagyégés. Kisebb telep, terepbejárás, 1979. (Ltsz.: 79.127.2-3.) 12. Magyarszerdahely-Újnéppuszta. Telep, terepbejárás, 1975. (Ltsz.: 75.11.9-13.) 13. Miklósfa-Gyöngyös sziget. Telep, terepbejárás, 1989. (Ltsz.: 90.14.1-8.) 14. Miklósfa-Mórichelyi halastavak. Telep, terepbejárás, 1989. (Ltsz.: 90.11.1-5.) 15. Miklósfa-Mórichely. Telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.54.4-12.) 16. Nagybakónak-Temető alja. Telep, terepbejárás, 1982, 1983. (Ltsz.: 82.95.2., 83.11.1-2.) 17. Nagykanizsa-Alsóerdő. Magányos halomsír, ásatás, 1978. (HORVÁTH 1990. 48.) 18. Nagykanizsa-Csónakázótó. Telep, terepbejárás, 1979. (Ltsz.: 79.148.5.) 19. Nagykanizsa-Felsőerdő. Négy halomsír, ásatás, 1978. (HORVÁTH 1990. 48.) 20. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. III-IV. századi villagazdaság, ásatás, 1976, 1979-81. 1991. (HORVÁTH 1983.) 21. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. III-IV. századi temető, ásatás, 1977, 1979-81. (HORVÁTH 1983.) 22. Nagykanizsa-Katonatemető. Halomsíros temető, leletmentés, 1977. (HORVÁTH 1990. 48.) 23. Nagykanizsa-Bilkei-dűlő. Kisebb I—II. századi telep, terepbejárás, 1977. (Ltsz.: 77.7.1-3.) 24. Nagykanizsa-Kisbesenyő-dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1977. (Ltsz.: 77.15.7.) 25. Nagykanizsa-Sánc. Kisebb telep, Kalicz N. ásatása, 1971, 1974. (Ltsz.: 73.5.52., 79.69.24-38.) 26. Nagykanizsa-Szennyvíztisztító telep. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79-I36.3-4-) 27. Nagyrécse-Aranyosi tábla. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1984. (Ltsz.: 90.17.6-8.) 28. Nagyrécse-Bakónaki oldal. Kisebb telep, terepbejárás, 1978, 1980. (Ltsz.: 79.76.1-12., 82.123.3.) 29. Nagyrécse-Kisrécsei kertek. Kisebb telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.124.14-15.) 30. Nagyrécse-Temető. Halomsíros temető, leletmentés, 1979-80. (HORVÁTH 1990. 48-49.) 31. Sormás-Hidegkúti forrás. II. századi temető és telep, terepbejárás, 1982. 1984. (Ltsz.: 82.100.1.-101.2., 82.102.1-9., 82.103.3.7., 90.25.1-6.) 32. Sormás-Hosszúdűlő. IV. századi téglasír, leletmentés, 1976. (Ltsz.: 77.30.1-10., 77.35.1., 79.84.13.) 33. Szepetnek-Belterület. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.46.1-2.) 34. Szepetnek-Czerinkai-dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.38.7.) 35. Szepetnek-Hosszú Czerinka-dűlö. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.39.3-50 36. Szepetnek-Kis perház-dűlő. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.48.14-15.) 37. Szepetnek-Középtábla-dűlő. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.43.23-24.) 38. Szepetnek-Mikefai-dűlő. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.51.2-3.) 39. Szepetnek-Troszittye-dűlő. Nagyobb telep, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.47.2-15.) 40. Újudvar-Üszőjárás. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1975. (Ltsz.: 75.12.2-4.) 41. Újudvar-Zsidóföldek. III-IV. századi villagazdaság, leletmentés, 1978. (Rég. Fűz. Ser. 1. 32 (1979) 61.) ÖSSZEFOGLALÁS Nagykanizsa környékének őskori és ókori történetét összefoglalva megállapíthatjuk, hogy ez a terület nagyjából hasonló képet mutat, mint a környező részeké. A különböző korok lelőhelyeinek sűrűsége itt is megközelítően ugyanazt a nagyságrendet mutatja, azonban néhány esetben eltér a szomszédos területekétől. Az időrendi táblázat és a lelőhelyek számának koronkénti eloszlását bemutató tábla nagyon jól érzé- Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az új kőkor tói a római kor végéig 129 27. kép Az őskori és a római kori lelőhelyek számának eloszlása Nagykanizsán és környékén kelteti ezt. A külbönöző korok, korszakok lelőhelyeinek száma azt mutatja, hogy egy-egy időszakban milyen településsűrűséggel számolhatunk vidékünkön, vagyis mennyire volt lakott. A neolitikum kutatói számára kulcsfontosságú a becsehelyi lelőhely és a Dél-Zalában végzett terepbejárások azt mutatják, hogy az újkőkori lelőhelyek inkább Nagykanizsától nyugatra, Becsehely-Rigyác térségében helyezkednek el. A monográfiában érintett területről 16 ilyen korú lelőhelyről van tudomásunk, ami feltűnően nagy számú a kis térséget figyelembe véve. A rézkor elején alig lakott a környékünk (1 lelőhely), a korszak középső időszakában azonban rendkívüli módon benépesül (30 lelőhely). A Dunántúl többi részén is hasonló a helyzet, de vidékünkön ez különösen szembetűnő. A késő rézkorban kevesebb a települések száma (11 lelőhely), míg a bronzkor elején további csökkenés tapasztalható (6 lelőhely). A korai bronzkor második szakaszából és a középső bronzkor időszakából egyetlenegy leletet sem ismerünk innét, amelynek magyarázata az lehetne, hogy a klimatikus viszonyok változása miatt nem telepedtek le az erdősültségre hajlamos vidékünkön, vagy ez együtt járt a társadalmi-gazdasági élet változásával is (törzsek szállásterületének kialakulása). A késő bronzkorban eléggé sűrűn lakott Nagykanizsa és környéke (26 lelőhely), de törzsi-kereskedelmi központot nem ismerünk. A korai vaskort csak egy lelőhely képviseli, ami ugyancsak arra utal, hogy itt nem létesítettek törzsi központot. A vaskor fiatalabb szakaszában (kelták) újra sűrűn lakott a területünk (29 lelőhely) és feltételezésünk szerint egy társadalmi-gazdasági téren elmaradottabb törzs élhetett itt. A római kori lelőhelyek száma a legnagyobb (41). Annak ellenére, hogy városias jellegű, vagy egyéb fontosabb település Nagykanizsa környékén nem volt a leletek gazdagsága is bizonyítja, hogy a vidékünket átszelő diagonális útnak milyen fontos szerepe volt és hogy területünk milyen hamar bekerült a birodalom vérkeringésébe. A vidék római kori képét az erdők szélén, dombhátak lejtőjén megművelt területek között elhelyezkedő néhány villagazdaság és az azt kiszolgáló falusias jellegű települések hálózata határozta meg. JEGYZETEK Rövidítések ActaArchHung = Acta Archaeologica Academiae Scien-tiarum Hungaricae (Budapest) ArchÉrt = Archaeológiai Értesítő (Budapest) CommArchHung = Communicationes Archaeologicae Hungáriáé (Budapest) FolArch - Fólia Archaeologica (Budapest) JPMÉ = A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (Pécs) MittArchlnt = Mitteilungen des Archaeologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften (Budapest) MUAG = Mitteilungen der österreichischen Arbeitsgemeinschaft für Ur- und Frühgeschichte (Wien) 130 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig RégFüz = Régészeti Füzetek (Budapest) StudArch = Studia Archaeologica VMMK = A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei (Veszprém) A többi rövidítés az irodalomjegyzékben található. 1 Kalicz 1970, 8. - Kalicz 1988. 2 Kalicz 1988 3 Kalicz 1979, 15., 9-10. jegyzet 4 Kalicz 1988 5 H. Simon Katalin (Göcseji Múzeum) 1990-91-es feltárása. 6 Kalicz 1988 7 Kalicz 1979, 16., 15. 8 Kalicz 1988 9 Kalicz N.-Makkay J.: A neolitikus Sopot-Bicske kultúra. ArchÉrt. 99 (1972) 4. 10 Kalicz 1985, 82. 11 Kalicz 1985, 12. 12 Raczky 1974 13 Kalicz 1991, 355-, Abb. 2.1-9. 14 Horváth 1983, 9. 15 Kalicz N.: A rézkori balatoni csoport Veszprém megyében. VMMK 8 (1969) 83-89. 16 Kalicz 1974, 91. 17 Kalicz 1974, 87-88. 18 Kalicz 1982, 16. 19 Kalicz N.: Kultúraváltozások a korai és a középső rézkorban a Kárpát-medencében. ArchÉrt. 114-115 (1987-1988), 3-13. - Kalicz 1991, 367. 20 Kalicz 1982, 8. - Kalicz 1991, 367-368. 21 Kalicz 1974, 88. 22 Kalicz 1975 23 Kalicz 1976 b 24 A pecsétlővel legutóbb Makkay J. foglalkozott: Mak-kay, J.: Early stamps seals in South-East Europe. Budapest, 1984, 157. 25 RégFüz Ser. 1. No. 33 (1980) 18. 26 Banner,J.: Die Péceler Kultur. Archaeologia Hunga-rica XXXV. (Budapest, 1956) 27 Kalicz 1963 28 Torma 1969, 104. 29 Torma 1969, 102-103. 30 Horváth 1983, 9. 31 Korek József: Rézkori település Szigetcsépen. Comm-ArchHung 1984, 27. 32 Horváth 1983, 12. 33 Kalicz 1963, 41-42. 34 Vö.: Kalicz, N.: Die Frühbronzezeit in Nordost-Ungarn. Archaeologia Hungarica XLIV. Budapest, 1968. 35 Bóna, I.: The Peoples of Southern Origin of the Early Bronzé Age in Hungary I—II. Alba Regia IV-V. (1963-64), 17-63. 36 Baranya, 62, 68, - Ecsedy 1978. 37 Ecsedy 1978, iio-in. 38 R. Kalicz-Schreiber 1989, 249. 39 Horváth 1983, 12., 4. kép 40 Horváth 1983, 5. kép 1-2. 41 R. Kalicz-Schreiber 1989, Abb. 3. 42 RégFüz Ser. 1. No. 42 (1991) 6. 43 Kalicz 1976 a, 149. 44 A lelőhely területén katonai objektum van és a Göcseji Múzeum volt munkatársa, Molnár László katonaként figyelte meg a lelőhelyet és gyűjtött innét cserepeket (Lelt.sz.: 79.173.1-10.) 45 Baranya, 62.,- Horváth 1984, 20. (Lelt.sz.: 79.74.1-79. 7512-3 83.13.1-4.) 46 Horváth L. 1991. évi terepbejárása, leltározatlan. 47 Torma 1972, 30. - Bandi 1972, 41. 48 R. Kalicz-Schreiber, 1989, Abb. 10. 49 Bondár M.: Kisapostag-Kultur. In: Sieben Jahrtau-sende am Balaton. Mannheim, 1989. 31. 50 Torma 1972, 26. 51 Bóna 1975, 193 skk. 52 Bandi 1972 - Baranya, 81-82. 53 Bandi 1972, 48., 3. kép 54 Bandi 1972, 53. 55 Bóna 1975, 28 skk. 56 Kőszegi 1988, 16. 57 Horváth 1989, 38. Abb. 8. 58 Baranya, 107. 59 Kőszegi 1988, 17. 60 Horváth L. ásatása. 61 Horváth 1984, 21. 62 Kőszegi 1988, 22, 161. 63 Kőszegi F. a korai halomsíros kultúra sírjának tartja a magyarszentmiklósi urnasírt (Kőszegi 1988, 18.). Véleményünk szerint azonban ez a temetkezés inkább a BD periódus idejére tehető. 64 Patek 1968, 116-117. 65 Patek 1968, 15 skk. 66 Patek 1968, 51 skk. 67 Kőszegi 1988, 11 skk. 68 Kőszegi 1988, 59-80. 69 Horváth 1989, 39-40. 70 Horváth 1983, 14-15. 71 Horváth 1983, 6. kép 72 RégFüz Ser. 1. No. 31. (1978) 18. 73 RégFüz Ser. 1. No. 31. (1978) 15-16. - RégFüz Ser. 1. No. 32. (1979) 15. 74 Kőszegi F. nem egyértelműen határozza meg a sír korát. Az egyik helyen a korai halomsíros kultúrába sorolja (Kőszegi 1988, 18.), máshol pedig a késői halomsíros kultúrába (Kőszegi 1988, 158.) 75 Kalicz 1976 a, 150. - Kőszegi 1988, 30, 163. 76 Patek 1968, 60, 132., XCIII t. 1-5. - Kőszegi 1988, 163. - Korek 1960, 70. 77 Patek 1968, 60. 78 Patek 1968, 60. - Korek 1960, 70. 79 Patek 1968, 60, XCIII. t. 6. - Kőszegi 1988, 163. -Korek 1960, 70. 80 Baranya, 127, 132. 81 Kőszegi 1988, 45. 82 Kőszegi 1988, 46-54. 83 Kőszegi 1988, 48-49. 84 Kőszegi 1988, 71-72. 85 Horváth L. 1989. évi ásatása. 86 Kőszegi 1988, 55, 158. 87 Horváth 1989, 53. 88 Baranya, 128, 130. - Kőszegi 1988, 55-56. 89 Kőszegi 1988, 79. 90 Baranya, 133. 91 Patek Erzsébet: Előzetes jelentés az 1971-ben Sopron-Burgstallon végzett ásatásról. ArchÉrt. 99 (1972) 206. 92 Kemenczei Tibor: Újabb leletek a Nagyberki-Szalacs-ka kora vaskori halomsírokból. ArchÉrt. 101 (1974) 3-16. - Maráz Borbála: Pécs-Jakabhegy. Előzetes jelentés az 1976-77. évi ásatásokról. ArchÉrt. 106 (1979) 78-92. 93 Horváth 1989, 45. 94 Szepetnek-Kisszepetnek dűlő. (Lelt.sz.: 89.37.7-8.) 95 K. Vinski-Gasparini: Grupa Martijanec-Kaptol. In.: Praistorija Jugoslovenskih zemalja. V. (Sarajevo, 1987) 182 skk. 96 Szabó 1971, 7. 97 Szabó 1971, 11-12. Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 131 9 8 Horváth 1987 a. 99 Horváth 1987 b, 64-65. 100 Horváth 1989, 47. 101 Horváth 1987 b, 67. 102 Szabó 1971, 20. 103 Horváth 1987 b. 104 Horváth 1987 b, 12. kép 105 Horváth 1987 b, 64-65. 106 Horváth 1978. 107 Horváth 1983, 15. 108 Horváth 1987 b, 63. 109 Horváth 1987 b, 63. 110 Horváth 1987 b, 65. 111 Horváth 1987 b, 65. 112 Horváth 1987 b, 66-67. 113 Baranya, 183. - Horváth 1979, 50. 114 Horváth 1987 a, 75-76. 115 Horváth 1979, 93. 116 Horváth 1979, 50, 64. 117 Horváth 1979, 52. 118 Horváth 1979, 51-52. 119 Horváth 1979, 23-34. 120 Horváth 1979, 52. 121 Horváth 1979, 59. 122 Horváth 1979, 60-61. 123 Horváth 1979, 53-54. 124 Horváth 1976. 125 Horváth László: Újabb kelta sírok Miklósfán. Zalai Gyűjtemény 8 (1978) 3-10. 126 Horváth 1976, 13-14. 127 Horváth 1976, 12. 128 Horváth 1987 a, 97. 129 Pannónia, 31. 130 Mócsy 1962, 540-541. - Mócsy 1974, 38. 131 Tóth Endre: Pannónia provincia kialakulásához. ArchÉrt. 103 (1976), 201. - Tóth Endre: Pannónia történetének problémái. Antik Tanulmányok 23 (1976) 115. -Pannónia, 32. 132 Barbaries Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája. Budapest, 1929., 1. 133 Mócsy 1974, 74-75. 134 Pannónia, 4. térkép. - Bilkei 1981, 10. 135 Horváth 1979, 92. 136 Mócsy 1974, 143. - Pannónia, 62. 137 Mócsy 1962, 586. - Pannónia, 54. 138 Mócsy 1962, 555-560. 139 Horváth 1979, 17. kép 140 Horváth 1983, 22. - Horváth 1979, 99. 141 Pannónia, 45. 142 Horváth 1979, 92. - Horváth 1983, 22. 143 Horváth 1979, 92. 144 Pannónia, 55. 145 Numizmatikai Közlemények 48-49 (1949-1950) 57-58. A pénzlelet 285 db kisbronzot tartalmazott, utolsó uralkodó Gratianus (367-383). 146 Pannónia, 119. 147 Vékony, G.: Veneter-Urnenfelderkultur-Bernste-instrasse. Savaria 16 (1982) 34-35. - Pasquinucci, M.: Aquileia and amber trade. Savaria 16 (1982) 273. 148 Cserményi, V.-Tóth, E.: Der Abschnitt der Ber-steinstrasse in Ungarn. Savaria 16 (1982) 286. 149 Mócsy 1976, 27-28. 150 Pannónia, 121. 151 Bilkei 1981, 10-11. 152 Mócsy 1957, 86-87. 153 RégFüz. Ser. 1. No. 36 (1983) 49. 154 Pannónia, 121. - Bilkei 1981, 10. 155 Horváth 1984, 23. 156 Bilkei I.-Horváth L.: Noricumi római sírkövek Zalában. Zalai Gyűjtemény 16 (1980-81) 15-16. 157 Horváth 1979, 97. 158 Horváth 1981, 27. 159 Horváth 1981, 31. 160 A mortarium lelt. sz.: 78.1.1. A gödörből II. Cons-tantius 346-350 között vert kisbronza került elő (Lelt.sz.: 78.6.110.). 161 Horváth László: A magyarszerdahelyi kelta és római temető. A Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 1983-ban benyújtott doktori disszertáció. (A Zalai Gyűjtemény 1979. évi köteteként megjelent munka kiegészített változata.) 162 Horváth 1983, 7-8. Az 1991-es ásatást a Kanizsa Bútorgyár finanszírozta, mivel a területet hasznosítani kívánják. 163 Horváth 1983, 22. 164 Horváth 1983, 18. 165 A terra sigillatákat Gabler Dénes határozta meg. -Horváth 1983, 22. 166 Gabler Dénes: Terra sigillata chiara tálak Nagykanizsáról. Zalai Gyűjtemény 18 (1982-83), 33-35. 167 Pannónia, 204. 168 Ottományi Katalin: Késő római besimított kerámia Nagykanizsán. Zalai Gyűjtemény 18 (1982-83) 57. 169 Bilkei 1985, 11-12. 170 Horváth 1983, 9. kép 13-14. 171 Horváth 1983, 22. 172 Berecz 1991, 8. kép 173 Horváth 1983, 8. kép 25-29. 174 RégFüz. Ser. 1. No. 32 (1979) 61. 175 Katona György Zsuzsa: Millefiori üvegek Pannoniában. JPMÉ 33 (1988) 70-71. 176 Horváth 1979, 84. - Horváth 1981, 31. 177 Bilkei 1985, 11. 178 Fundmünzbericht 1978. ActaArchHung. 33 (1981) 359- (3~í5l''i''í6 I- Constantinus, 337/341 II. Constantius, 35t/354 II- Constantius, 364/367 Valens) 179 Thúry György Múzeum Irattára: 68/1950-3. 180 Horváth 1979 181 Mócsy 1957, 86. 182 Mócsy 1957, 83-84. 183 Mócsy 1976, 22-23. 184 Mócsy 1976, 27. - Die Römische Inschriften Un-garns 2. (Bp. 1976) 22-24. 185 Horváth 1979, 67-68. 186 A temetőből előkerült terra sigillatákat Gabler Dénes dolgozta fel. In.: Horváth 1979, 71-81. 187 Horváth 1979, 81. 188 Horváth 1979, 81 skk. 189 Bilkei 1985, 10-11. 190 Horváth 1979, 69-70. - Berecz 1991, 169-172. 191 Horváth 1979, 70-71. 192 Pannónia, 246-247. 193 Pannónia, 248. 194 B. Bónis Éva: A noricum-pannoniai halomsíros temetkezések korhatározásának kérdése. A Fejér megyei tu-mulusok jellegzetes emlékanyaga. ArchÉrt. 102 (1975) 249. - Gabler, D.: Die Sigillaten von Pfaffenhofen in Pannonién. ActaArchHung 30 (1978) 103, Nr. 131. 195 Horváth 1990, 48. 196 Zala megye földrajzi nevei. Zalaegerszeg, 1964. 589. 197 Gabler Dénes: Terra sigillata az inotai és a pannóniai halomsírokban. In: Noricum-pannoniai halomsírok. Veszprém, 1990. 151-152. 198 Horváth 1990, 48-49. 199 Berecz 1991, 163-164. 132 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 200 Urban, O. H.: Das norisch-pannonische Hügelgräberfeld von Kapfenstein, Steiermark. MUAG 32 (1982) 155 skk. - Urban, O. H.: Römische Dromosgräber in der Steiermark, im Burgenland und in Niederösterreich. In: Noricum-pannoniai halomsírok. Veszprém, 1990, 68. - A legkeletebbre lévő dromos-sír Balácáról ismert. (Palágyi Sylvia: Az inotai feltárások és a Veszprém megyei római kori halmok fémanyagának összehasonlítása. In: Noricum-pannoniai halomsírok. Veszprém, 1990. 12.) 201 Horváth 1990, 48. 202 Horváth 1990, 48. 203 Horváth 1990, 99. (Újudvar-Morgánypuszta név alatt). Azóta sikerült megtalálni az 1940-es években megbolygatott halmokat. 204 Pannónia, 248. 205 Horváth 1983, 23. 206 Horváth 1983, 23., 11. kép 1-3. 207 Horváth 1983, 11. kép 6-16. 208 Horváth 1983, 11. kép 17-28. 209 RégFüz. Ser. 1. No. 30 (1977) 26. 210 Pl.: A táci 430 sírból csak kettő volt szarkofág (Pannónia, 249) 211 Fundmünzbericht 1977. ActaArchHung. 32 (1980) 456. 212 Pannónia, 249. - Berecz 1991, 167. * * * A térképeket Dr. Horváth László tervei alapján Merényi Armandné rajzolta. A rajzokat Dr. Horváth László, a fényképeket Dr. Horváth László és Kádas Tibor készítették. IRODALOM Baranya Baranya megye története az őskortól a honfoglalásig. Szerk.: Bandi Gábor. [Pécs], 1979. Bandi 1972 Bandi Gábor: A mészbetétes edények népe észak-dunántúli csoportjának kialakulása és elterjedése. VMMK 11. (1972.), 41-58. Berecz 1991 Berecz Katalin: Római kori fíbulák Zala megyéből I. Zalai Múzeum 3. (1991.), 163-183. Bilkei 1981 Bilkei Irén: A Canius kereskedő család Pannóniában. Zalai Gyűjtemény 16. (1981.), 3-12. Bilkei 1985 Bilkei Irén: Római edényfeliratok a nagykanizsai Thúry György Múzeumban. Zalai Gyűjtemény 21. (1985.), 5-21. Bóna 1975 Bóna, István: Die mittlere Bronzezeit Ungarns und ihre südöstlichen Beziehungen. Archaeologi Hungarica IL. Budapest, 1975. Ecsedy 1978 Ecsedy, István: Die Siedlung der Somogyvár-Vinkovci Kultur bei Szava und einige Fragen der Frühbronzezeit in Südpannonien. JPMÉ 23. (1978.), Pécs, 1979., 97-117. Gabler 1983 Gabler Dénes: Terra sigillata chiara tálak Nagykanizsáról. Zalai Gyűjtemény 18. (1983.), 27-44. Horváth 1976 Horváth László: Kelta temető leletmentése Miklósfán. Zalai Gyűjtemény 6. (1976.), 5-20. Horváth 1978 Horváth László: Késő vaskori lakóház Nagykanizsán. Zalai Gyűjtemény 8. (1978.), 11-22. Horváth 1979 Horváth László: A magyarszerdahelyi kelta és római temető. Zalai Gyűjtemény 14. (1979.) Horváth 1981 Horváth László: A hosszúvölgyi római fazekaskemencék. In: Iparrégészet 1. Veszprém, 1981., 27-31. Horváth 1983 Horváth László: Előzetes jelentés a Nagykanizsa-Inkey sírkápolna melletti lelőhely feltárásáról. Zalai Gyűjtemény 18. (i983-)> 7-25-Horváth 1984 Horváth László: Nagykanizsa és környékének története. In: Cseke Ferenc és tsai: (szerk.): Nagykanizsa. [Budapest], 1984., 16-36. Horváth 1987 a Horváth, László: The surroundings of Keszthely. In: Corpus of Celtic finds in Hungary I. Transdanubia 1. Red.: Kovács, T.-Petres, E.-Szabó, M. Budapest, 1987. 63-178. Horváth 1987 b Horváth László: Késő vaskori ház- és településtípusok Dél-Zalában. Zalai Múzeum 1. (1987.), 59-80. Horváth 1989 Horváth, László: Späteisenzeit. In: Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur- und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege. Ausstellungskatalog. Red.: Müller, Robert. Mannheim, 1989., 47-50. Horváth 1990 Horváth László: Római halomsírok Zalában. In: Noricum-pannoniai halomsírok. Az 1988. október 21-i várpalotai tanácskozás előadásai. Szerk.: K. Palágyi Sylvia. Veszprém, 1990., 47-65. Kalicz 1963 Kalicz, Nándor: Die Péceler (Badener) Kultur und Ana-tolien. Budapest, 1963. StudArch II. Kalicz 1970 Kalicz Nándor: Agyag istenek. A neolitikum és a rézkor emlékei Magyarországon. [Budapest], [1970.] Kalicz 1974 Kalicz Nándor: A balatoni csoport emlékei Dél-Dunántúlon. JPMÉ 14-15. (1969-1970.), Pécs, 1974. 75-93. Kalicz 197 S Kalicz, Nándor: Siedlungsfunde der Balaton-Gruppe in Nagykanizsa. MittArchlnst 4. 1973. Budapest, 1975., 19-24. Kalicz 1976a Nagykanizsa-Sánc. MittArchlnst 6. (1976.), 149-150. Kalicz 1976 b Kalicz, Nándor: Die Funde der Phase III. der kupferzeitlichen Balaton-Gruppe in Nagykanizsa-Sánc. MittArchlnst 5. 1974/75. Budapest, 1976. 41-44. Kalicz 1979 Kalicz, Nándor: Funde der ältesten Phase der Linien-bandkeramik in Südtransdanubien. MittArchlnst 8-9. Budapest, 1979., 13-46. Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 133 Kalicz 1982 Kalicz Nándor: A Balaton-Lasinja kultúra történeti kérdései és fémleletei. ArchÉrt 109. (1982.), 3-17. Kalicz 198 s Kalicz Nándor: Kőkori falu Aszódon. Múzeumi füzetek 32. Aszód. Kalicz 1988 Kalicz Nándor: A termelő gazdálkodás kezdetei a Dunántúlon. Neolitikum. Tudományos doktori fokozat elnyeréséhez a Tudományos Minősítő Bizottsághoz benyújtott értekezés. Kézirat. Kalicz 1991 Kalicz, Nándor: Beiträge zur Kenntnis der Kupferzeit im Ungarischen Transdanubien. Saarbrücker Beiträge zur Altertumskunde 55. Bonn, 347-387. Korek i960 Korek József: Adatok Zala megye őskorához. In: Szentmihályi Imre (szerk.): A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950-1960. Zalaegerszeg, i960., 67-82. Kőszegi 1988 Kőszegi Frigyes: A Dunántúl története a késő bronzkorban. BTM Műhely 1. Budapest, 1988. Mócsy 1957 Mócsy András: Római sírkő Magyarszerdahelyről. Fo-lArch IX. (1957.), 83-90. Mócsy 1962 Mócsy, [András] Andreas: Pannónia. In: Pauly-Wisso-va: Realenyclopedie der classischen Altertumswissenschaft. Supplemetband IX. Suttgart, 1962., 515-776. Különlenyomat. Mócsy 1974 Mócsy András: Pannónia a korai császárság idején. Budapest, 1974. Mócsy 1976 Mócsy András: Zala megye római kori kőemlékeiről. Zalai Gyűjtemény 6. (1976.), 21-32. Ottományi 1983 Ottományi Katalin: Késő római besimított kerámia Nagykanizsán. Zalai Gyűjtemény 18. (1983.), 45-58. Pannónia Pannónia régészeti kézikönyve. Szerk.: Mócsy András-Fitz Jenő. Budapest, 1990. Patek 1968 Patek, Erzsébet: Die Urnenfelder Kultur in Transdanubien. Archaeologica Hungarica XLIV. Budapest, 1968. Petres-Szabó 19S5 Petres, Éva, F.-Szabó, Miklós: Bemerkung zum sogenannten „Hatvan-Boldog" Schwerttyp. Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. XXII. Székesfehérvár, 1985., 87-96. Raczky 1974 Raczky Pál: A lengyeli kultúra legkésőbbi szakaszának leletei a Dunántúlon. ArchÉrt 101. (1974.), 185-210. R. Kalicz-Schreiber 1989 Kalicz-Schreiber, Rózsa: Die älteste Bronzezeit in Nordwestungarn und ihre Beziehungen. Praehistorica 15-16. Praha., 249-259. Szabó 1971 Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon. [Budapest], [1971.] Torma 1969 Torma István: Adatok a badeni (péceli) kultúra bolerazi csoportjának magyarországi elterjedéséhez. VMMK 8. (1969.) 91-106. Torma 1972 Torma István: A kisapostagi kultúra telepe Balatongyörökön. VMMK 11. (1972.), 15-39. 134 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig Horváth László Geschichte von Nagykanizsa und Umgebung vom Neolithikum bis zum Ende der Römerzeit EINLEITUNG In unserer Studie fassen wir die Geschichte von Nagykanizsa und Umgebung vom Neolithikum bis zum Ende der Römerzeit zusammen, wobei wir einen Raum von etwa 33 km2 berücksichtigen. Die intensive archäologische Erforschung dieses Gebietes begann eigentlich erst 1975, als im Museum von Nagykanizsa in der Person des Verfassers ein Archäologe seine Arbeit aufnahm. Zur Zusammenstellung dieses Teiles der Monographie lieferten die Angaben die in den letzten 17 Jahren durchgeführten archäologisch-topographischen Arbeiten, Fundrettungen und Ausgrabungen. DAS NEOLITHIKUM (ca. 5000-2500 v.u.Z.) Aus dem frühen Neolithikum (Starceva Kultur) ist uns ein Fundort in Becsehely bekannt, der schon deshalb wichtig ist, da die Kenntnis der Nahrungsmittelprodukten südlicher Herkunft, vermutlich hier den weiter nördlich lebenden Völkern vermittelt wurde. Das Fundmaterial des mittleren Neolithikums (gestreifte Keramikkultur Transdanubiens) kommt vor allem westlich von Nagykanizsa (Becsehely, Rigyác, Petrivente, Szepetnek) vor, wo sich von dieser wahrscheinlich ausgedehnte Lagerstätten befunden haben. Nándor Kalicz bezeichnete die klassische und späte Phase dieser Kultur als „Keszthelyer Gruppe". Die neueren Forschungen des späten Neolithikums (Sopot und Lengyel Kultur), erbrachten den Nachweis dessen, dass sich in Transdanubien, am Ende des Neolithikums, durch die Verschmelzung zweier Kulturen (Sopot und Zseliz Kultur), die Lengyel Kultur entwickelt hat. Vor der Entwicklung gehörte unser Gebiet zur Sopot Kultur (Becsehely), zur Zeit der Lengyel Kultur hingegen war es spärlich bewohnt (Nagykanizsa-Palin). KUPFERZEIT (2500-1900 v.u.Z.) Laut neuester Forschungen füllt die 3. Phase der Lengyel Kultur-in unserer Region die Periode der frühen Kupferzeit aus. Das eine Objekt der an der Fundstelle Nagykanizsa-Inkey-Kápolna freigelegten kleineren Siedlung, war einst ein Wohnhaus und ein Grossteil des Fundmaterials wies überwiegend plastische Verzierungen auf. In der mittleren Kupferzeit (Balaton-Lasinja I. Kultur-Periode der Furchenstich Keramik), kam in der ersten Periode eher die südliche Wirkung zur Geltung, während in der zweiten die westliche überwiegt. In der 1. Phase war die Umgebung von Nagykanizsa sehr dicht bewohnt (32 Fundorte) und die Siedlungen befanden sich zum Grossteil an den sanften Hügelhängen unweit des Wassers, es sind aber auch hochgelegene Siedlungen bekannt. Die bedeutendste Erschliessung erfolgte am Fundorte Nagykanizsa-Sánc, wo auch einige Gruben der jüngeren Periode ans Tageslicht gebracht wurden. Die Oberfläche eines freigelegten Tonstempels (pintedera) ist mit Furchenstich-Muster verziert. In der jüngeren Phase der Periode war unsere Gegend sehr spärlich bevölkert. Aus der mittleren Kupferzeit ist uns nur ein einziges Einäscherungsgrab bekannt (Semjénháza). Die Funde der späten Kupferzeit (Badener Kultur ) kamen in der Umgebung von Nagykanizsa erst gelegentlich der neuesten Forschungen zum Vorschein. Die wichtigste der 11 Fundstellen befindet sich nächst Nagykanizsa-Inkey-Kápolna, wo mehrere Objekte und Kleinfamilienhäuser der frühen Kulturphase (Boleraz Gruppe) freigelegt wurden. FRÜHE BRONZEZEIT (1900-1700/1650 v.u.Z.) In unserer Landschaft füllte die frühe Bronzezeit die Somogyvár-Vinkovci Kultur aus, deren Siedlungen neben den sanften Hängen der Wassernähe auch auf den Höhen der grösseren Hügel vorkamen. Ihre Bestattungen sind in unserer Region vorläufig nicht bekannt. In der Siedlung Inkey-Kápolna wurden Getreidespeichergruben und einige in den Boden versenkte kleinere Wohnhäuser gefunden. Von den Funden sind erwähnenswert eine kleine Stierskulptur und ein als Amulette gebrauchter Phallos. Im Laufe der Ausgrabungen in Börzönce bei Nagykanizsa kamen neben mehreren wohlerhaltenen Gefässen, viele kleine Tierfiguren aus Ton, eine Leuchte und ein kleines Wagenmodell zum Vorschein. Von den Höhenfundorten der Somogyvár-Vinkovci Kultur dürfte einer sicherlich eine Festung gewesen sein (Oltárc). Aus der letzten Periode der Bronzezeit (Kisapos-tag-Kultur) ist uns in der Umgebung kein Fund bekannt, das westliche Vorkommen finden wir im Raum Kis-Balaton. 1 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 135 MITTLER E BRONZEZEIT (1700/1650-1500 v.u.Z.) Aus dieser Periode ist uns ebenfalls keinerlei Fund bekannt. Der Stammsitz des Volkes der transdanubi-schen Keramikkultur mit Kalkeinlage, das im Besitze eines grossen Teiles von Transdanubien war, endete im Westen am Kis-Balaton. SPÄTE BRONZEZEIT (14.-9. JH. v.u.Z.) Das charakteristiche Fundmaterial der Periode, welcher der frühen Hügelgräberkultur (R BB2-BC) unmittelbar voranging (Koszider Horizont), wurde im Gebiet des Kis-Balaton gefunden, in unserer Gegend mangelt es aber einstweilen noch an Funden ähnlichen Typs. Das vom Norden einwandernde Volk der Hügelgräberkultur besetzte auch unsere Gegend und von seinen hiesigen Siedlungen ragt jene von Gelsesziget weit hervor. Auf dem Fundort, im Ausmass 100-150 m, wurde ein grosses Haus (20 x n m) freigelegt. Ausser den Gefässen mit plastischer und geritzter Verzierung sowie deren Bruchteilen, kamen hier Dolche und Nadeln aus Bronze ans Tageslicht. Aufgrund der Tierknochen dürften die Bewohner der Siedlung vor allem Hirten und Jäger gewesen sein. In der späten Hügelgräber- frühen Urnenfeld-Periode (R BD-HAj) entwickelten sich in Transdanubien durch die Verschmelzung der früheren Hügelgräberkultur und der von Norden einwandernden neueren Bevölkerung, mehrere Gruppen der Urnenfeld-kultur. Die Umgebung von Kanizsa war zu dieser Zeit zeimlich dicht bewohnt. Auf dem gründlichst erschlossenen Fundort nächst Inkey Kápolna, wurden ausser einem grösseren Haus (9,5 x 5,5 m) nur Getreidespeichergruben gefunden. Die Keramikverzierungen weisen stark auf Traditionen der Hügelgräber hin. Auf dem Fundort Nagykanizsa-Bilkei dűlő wurden auch Teile eines Hauses mit abgedichteter Wand erschlossen. In Magyarszentmiklós sind uns zwei Einäscherungsgräber bekannt. Die Er-schliessungsumstände der von der Umgebung von Nagykanizsa gefundenen Bronzewaffen und Schmuckstücken sind ungewiss. Im jüngeren Abschnitt der Urnenfeldkultur (R HA2-HB) verminderte sich stark die Anzahl der Siedlungen, so sind in unserer Gegend nur einige Fundorte bekannt (Gelsesziget, Magyarszerdahely). FRÜHE EISENZEIT (8.-5, JH. v.u.Z.) Aus dieser Zeit kennen wir in unserer Region bloss einen Fundort (Szepetnek), was darauf hinweist, dass hier kein Stammeszentrum errichtet wurde. SPÄTE EISENZEIT (4.-1. JH. v.u.Z.) Die Kelten erschienen in der südlichen Zalagegend im 4. Jh. v.u.Z. (Nagykanizsa-Dávid-dűlő, Magyarszerdahely, Felsőrajk), doch kann ein Grossteil der Siedlungen und Friedhöfe auf die darauffolgenden Perioden (LT-C, D) datiert werden. In Zala sind befestigte Siedlungen unbekannt, wir können ausschliesslich aus wenigen Gebäuden bestehende Meierhöfe und kleinere Dörfer registrieren. Es fehlen hier auch die Spuren einer Münzprägung, was darauf schliessen lässt, dass sich hier ein gesellschaftlich rückständiger Stamm angesiedelt hat. Der Name des angenommenen Stammes ist nicht bekannt, er hat sich aber vermutlich auf dem Gebiet zwischen Raab, Balaton und Mur angesiedelt. Hinsichtlich der Siedlungserschliessungen aus der späten Eisenzeit, ist unsere Region das bestens erforschte Gebiet des Landes. Die Anzahl der in den verschiedenen Fundstellen freigelegten Häuser beträgt 28 und jede Siedlung liegt an Flussufern. Bezüglich der Siedlungsstruktur ist die in Nagykanizsa-Dávid dűlő erschlossene Siedlung von besonderer Bedeutung, wo in 11 Reihen angeordnete Häuser beobachtet wurden. Aufgrund der Funde, die ausnahmslos aus in Boden gesenkten Häusern stammen, kann angenommem werden, dass in dieser kleinen Siedlung ausser Ackerbau und Viehzucht auch zahlreiche sg. ergänzende Beschäftigungen (z.B. Weben-Spinnen, Eisen- und Bronzebearbeitung) betrieben wurde. Von den in Nagykanizsa und Umgebung erschlossenen Friedhöfen befinden sich in dem von Magyar -szerdahely die meisten (29 Gräber). Der Friedhof dürfte von der Wende LT-B/C bis Ende LT-C2 benützt worden sein. (Am gleichen Ort kam auch der Friedhof aus der frühen Römerzeit ans Tageslicht.) 11 Gräber des Friedhofes von Miklósfa können auf die Periode LT-C.2, während die wenigen Skelettgräber aus Magyarszentmiklós auf die Periode LT-D datiert werden. RÖMERZEIT (1.-4. JH.) An Funden aus der Römerzeit ist unsere Region sehr reich, was nicht verwunderlich ist, war doch die südliche Zalagegend jener Teil Transdanubiens das zu Italien am nächsten war. Wenn wir die kurze Geschichte dieser Periode veranschaulichen wollen, müssen wir betonen, dass die verschiedenen Blütezeiten des Römischen Reiches auch in unserer Region fühlbar sind. Die erste Blütezeit (Ende der ersten Hälfte des 2. Jhs) ist durch die aus steierischem Marmor gemeis-selten Grabsteine, die aus Stein erbauten Grabkammern, das dichte Siedlungsnetz und die Import- 136 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig gegenstände gekennzeichnet (Becsehely, Sormás, Hosszúvölgy, Marosszerdahely, Nagykanizsa-Sol-datenfriedhof, Nagyrécse). Die frühesten Funde können auf die Mitte des i. Jahrhunderts datiert werden (Magyarszerdahely). Die zweite Blütezeit erfolgte unter der Severi, zu dieser Zeit dürften mehrere Villenwirtschaften der Umgebung erbaut worden sein (Nagykanizsa-Inkey kápolna, Újudvar). Die Angriffe gegen Pannonién im 3. und 4. Jahrhundert hinterliessen in diesen Siedlungen ihre Spuren, aber sie waren bis zum Ende des 4. Jahrhunderts bewohnt. Das Strassennetz der Römerzeit wurde auch auf unserem Gebiet ausgebaut. Die von der Bernsteinstrasse abzweigende, Aquilea mit Aquincum verbindende Diagonalstrasse überquerte unsere Gegend. Die Itinirarien erwähnen allerdings diese Strassen nicht, die archäologischen Funde beweisen jedoch ihr Bestehen. Diese Strasse verlief im Räume von Nagykanizsa in west-östlicher Richtung, wobei sie das breite Überschwemmungsgebiet der Princi-pale umging und am Nordrand der heutigen Stadt (Nagykanizsa-Inkey-Kápolna) in östlicher Richtung weiterführte. Die Siedlungen und Friedhöfe sind nicht allein entlang der Diagonalstrasse dicht gelegen, sondern auch in den Tälern nordöstlicher Richtung den Geländeverhältnissen entsprechend. Ausser den festländischen Wegen kann in unserer Region nur die Mur als Wasserstrasse in Betracht gezogen werden. In der Umgebung von Nagykanizsa sind uns Siedlungen städtischen Charakters oder Soldatenlager nicht bekannt. Aufgrund der Fundorte können wir zwei Typen unterscheiden: die Siedlungen ländlichen Charakters ohne Steinbauten (vicus) und solche wo auch Steinbauten zu finden sind (villa rustica). Von den 33 bekannten Siedlungen aus der Römerzeit ist die von Hosszúvölgy hervorzuheben, wo Töpferöfen aus dem 2. und 3. Jahrhundert freigelegt wurden und von der gleichen Stelle stammt ein Marmor-gefäss (mortarium) aus dem 4. Jahrhundert. Eine Siedlung ohne Steingebäude fand man auch in Sormás, hier wurden gelegentlich der Geländebegehung ein Töpferofen aus dem 2. Jh. und ein zur Siedlung gehöriger Einäscherungsfriedhof beobachtet. Eine der bedeutendsten Siedlungen aus der Römerzeit in der Umgebung war die Villenwirtschaft bei Nagykanizsa-Inkey-Kápolna. Auf dem erschlossenen Areal von 8000 m2 konnten 3 Steingebäude, mehrere in den Boden versenkte Wohnhäuser, Brunnen und Spuren eines Holzzaunes freigelegt werden. Unter den Funden der im 3.-4. Jh. bewohnten Siedlungen waren viele terra sigillata, chiaras, Ge-fássbruchstücke mit eingeglätterter Verzierung, Bruchstücke mit eingekerbten Namen, Schüsseln mit Siegeldekoration und ärztliche Instrumente. Ein Detail des Friedhofes der Villenwirtschaft wurde auch freigelegt. Eine ähnliche Villenwirtschaft befand sich auch in Újudvar. Von den Begräbnisstätten aus der Römerzeit ist die in Magyarszerdahely die bedeutendste, wo 34 Einäscherungsgräber erschlossen wurden. Ebenfalls hier kam früher der Grabstein einer aus Aquilea stammenden Familie zum Vorschein. Der Friedhof wurde von der Mitte des 1. Jahrhunderts bis zur Mitte des 3. Jahrhunderts fortlaufend benützt. In der Umgebung wurden auch Hügelgräber (tu-muli) freigelegt. Diese Bestattungsart war gerade aufgrund der Hügelgrabfunde in der Umgebung von 1. bis zur Mitte des 3. Jahrhunderts üblich. Bei den frühen Gräbern (1.-2. Jh.) kamen in mehreren Fällen auch aus Stein erbaute Grabkammern vor (Nagykanizsa, Nagyrécse). Mehrere Hügelgräber können auf die erste Hälfte oder die Mitte des 3. Jahrhunderts datiert werden. (Nagykanizsa-Alsóerdő, Nagykanizsa-Felsőerdő) . Von dem Skelettgräbern des 3.-4. Jahrhunderts ist der Friedhof der Villenwirtschaft neben der Inkey-Kapelle der wichtigste. Bisher wurden hier 25 Gräber freigelegt und die Gräber gruppierten sich um ein ausgeraubtes Ziegelgrab. Einige Gräber stammen gewiss aus dem 3. Jahrhundert, so auch das eines jungen Mannes, in welchem dem Toten ein bronzebeschlagener Ledergürtel (cingulum) beigelegt war. Ein Grossteil der Gräber stammt jedoch aus dem 4. Jahrhundert und sämtliche Gräber sind fast ausnahmslos in nord-westlicher Richtung angeordnet. Im Friedhof von Sormás war vermutlich das ausgeraubte Ziegelgrab die einzige Grabstätte, oder befanden sich hier nur ganz wenige Gräber, ebenso der Sarkophag von Bagolasánc-Nagyfakos, in dem ein Ehepaar mit reichen Beigaben (goldene Ohrgehänge, Armbänder, eine Halskette, Glasgefäss, vergoldete Fibel) bestattet war. Das Grab kann anhand einer zwischen 364-367 geprägten kleinen Bronzemünze datiert werden. Bilderverzeichnis Abb. 1. Chronologische Tabelle über die urzeitlichen Kulturen des südlichen Transdanubiens Abb. 2. Neolithische Gefässe aus Becsehely Abb. 3. Gelegentlich einer Geländebegehung gefundene linienverzierte Gefässbruchstücke und Steinwerkzeuge (Eszteregnye) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 137 Abb. 4. Neolithische Fundorte Abb. 5. Buttenförmiges Gefäss aus der mittleren Kupferzeit Abb. 6. Schüssel und Töpfchen aus der späten Kupferzeit (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 7. Fundorte aus der Kupferzeit Abb. 8. Ein Phallos darstellendes Amulett, eine kleine Stierskulptur und ein Getreidespeicher vom Areal der Somogyvär-Vinkovci-Kultur (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 9. Verzierte Bronzenadelköpfe, Bronzedolche, Gefäss mit geritzter Verzierung vom Areal der Hügelgrabkultur (Gelsesziget) Abb. 10. Plastisch verziertes Gefäss aus der späten Bronzezeit (o = Somogyvär-Vinkovci-Kultur, o = späte Bronzezeit) Abb. 11. Fundorte aus der Bronzezeit (o = Somogyvär-Vinkovci-Kultur, o = späte Bronzezeit) Abb. 12. Frühkeltische Gefässbruchstücke mit Siegeldekoration, ungetöpferte Gefässe (Nagykani-zsa-Dävid-dülö) Abb. 13. Keltische Eisenfibeln und Eisensäbel mit eingekerbter Verzierung aus dem Grab Nr. 63 von Magyarszerdahely Abb. 14. Bruchstücke eines keltischen Schildbuk-kels und Schildrahmens, Eisenschere, Rasiermesser und Speerspitze aus Grab Nr. 63 von Magyarszerdahely Abb. 75. Schleifstein, siegelverzierte Urne und Schüsseln aus Grab Nr. 63. von Magyarszerdahely Abb. 16. Bronzefibel mit Koralleneinlagen (Magyarszerdahely) Bronzefibel des Nauheimer Typs und Hammer aus Ton (Magyarszentmiklós) Abb. 77. Bronzekette und keltische Armbänder mit plastischer Verzierung (Miklósfa) Abb. 18. Fundorte der späten Eisenzeit Abb. 19. Barbotiner Schüssel aus Oberitalien (Nagykanizsa-Militärfriedhof) und germanische terra sigillata Schüssel mit Reliefdekoration (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 20. Grabkammer mit Vordergang vom Beginn des 2. Jhs und quadratische Grabkammer (Nagyrécse) Abb. 21. Töpfchen mit eingebeulter Seite und Leuchte von der Siedlung des 3.-4. Jhs. (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna), Krug und Schüssel mit eingeglätteter Verzierung aus dem Grab des Friedhofes vom 4. Jh. (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 22. Töpferofen Nr. 5 aus Hosszúvölgy Abb. 23. Sarkophag aus dem 4. Jh. (Bagolasänc-Nagyfokos) Abb. 24. Goldenes Ohrgehängepaar aus dem Sarkophag von Nagyfokos und Glaskrug aus dem 4. Jh. (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 25. Marmorgefäss aus Hosszúvölgy vom 4. Jh. Abb. 26. Fundorte aus der Römerzeit Abb. 27. Verteilung der Anzahl von Fundorten des prähistorischen und des römischen Zeitalters in Nagykanizsa und Umgebung. 13 <• Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig INTRODUCTION This study summarizes the history of Nagykanizsa and its surroundings from the Neolithic to the end of the Roman Period. The area under discussion here covers some 33 square kilometers. Intensive archaeological research only began as late as 1975 in this area when an archaeologist, the author of this paper, was included in the staff of the museum in Nagykanizsa. Data for this monograph were provided by archaeological topograhic surveys and rescue excavations carried out over the last 17 years. NEOLITHIC (APPROXIMATELY 5000 TO 2500 B.C.) An Early Neolithic (Starcevo culture) site is known from Becsehely. This find is important because it may have been around this spot that the knowledge of food producing economies may have passed from the south to people living in the north. The Middle Neolithic (Transdanubian Linearband Ceramic culture) is predominantly represented by material found west of Nagykanizsa (Becsehely, Ri-gyác, Petrivente, Szepetnek), where large settlements of this period must have existed. The classical and late phases of this period have been termed the „Keszthely Group" by Nándor Kalicz. Research into the Late Neolithic (Sopot and Lengyel cultures) has shown that the Lengyel culture was formed by the mingling of two cultures (Sopot and Zseliz) in Transdanubia at the end fo the Neolithic. Before it came to existence, the area under discussion here belonged to the Sopot culture (Becsehely). During the time of the Lengyel culture, however, population density was low (Nagykanizsa-Palin). COPPER AGE (2500-1900 B. C.) Recent research has shown that the Early Copper Age is represented by Phase III of the Lengyel culture in this area. One of the features of the small settlement uncovered at the site of Nagykanizsa-Inkey-kápolna was a dwelling. This house is characterized by an artifactual material dominated by sherds with plastic decoration. During the first period of the Middle Copper Age (Balaton-Lasinja I. culture - the period of Furchen-stich ceramics), a southern influence may be observed. The second phase, however, showed more evidence of influences from the west. During Phase I., the surroundings of Nagykanizsa were very densely populated (as is shown by 32 sites). The majority of settlements were located on the rolling hills in neighboring marshland, although some higher elevations were inhabited as well. The most significant excavations have been carried out at the site of Nagykanizsa-Sánc, where a few pits from the younger period were also discovered. The surface of the clay seal (pintadera) found in one of these features is decorated by Furchenstich patterns. During the younger phase of this period the area was again scarcely populated. Only one Middle Copper Age cremation burial is known from the entire area (Semjénháza). Finds of the Late Copper Age (Baden culture) have become known only during the course of the most recent investigations in the environs of Nagykanizsa. Of the 11 sites discoverd to date, the most significant may be found near Nagykanizsa-Inkey-kápolna where the early (Boleraz) phase of this culture is represented by several features and a dwelling that may have housed a small family. EARLY BRONZE AGE (1900-1700/1650 B. C.) The Early Bronze Age is represented by the Somogyvár-Vinkovci culture in the area under discussion here. Its settlements were located on rolling hills near marshy areas, although some sites were found at higher elevations as well. As yet, no burials from this period have been found in the area. Grain storage pits, small pits and a few semi-subterranean pit dwellings were found at the settlement representing this period near Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Among the artifacts, a bull statuette and a phallic symbol used as an amulet are worthy of mention. Excavations at the site of Börzönce near Nagykanizsa yielded several complete vessels as well as a number of animal figurines in addition to a lamp and a small wagon model. One of the settlements of the Somogyvár culture located at a higher elevation (Oltárc) was certainly fortified. No artifacts of the Early Bronze Age''s final period (Kisapostag culture) are known in this area. The westernmost occurrence of this culture was documented in the region of the Small-Balaton. László Horváth The history of Nagykanizsa and its surroundings between the Neolithic and the Roman Period Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 139 MIDDL E BRONZE AGE (1700/1650-1500 B. C.) There are no finds representing this period near Nagykanizsa. Although people using Lime Incrusted Ware dominated in most of Transdanubia, the Small Balaton region formed the western frontier of this culture''s core area. LATE BRONZE AGE (i4th-9th CENTURIES B. C.) Although typical artifacts characteristic of the peirod (Koszider horizon), directly preceding the Early Kurgan culture (R BB2-BC), were found in the Small Balaton region, similar finds are absent in the area encompassed by this study. The people of the Kurgan culture invaded this region from the north. Of their settlements, the site of Gelse-sziget is of outstanding importance. A large (20 by 11 m) house was uncovered at this settlement. In addition to sherds with plastic and incised decorations, bronze daggers and pins were brought to light at this site. Animal bones indicate that the inhabitants of this settlement practiced herding and hunting predominantly. The Late Kurgan-Early Urnfield Period (R BD-HAj was formed by the merger of the earlier Kurgan people and a population that arrived subsequently from the north. They formed several groups of the Urnfield culture in Transdanubia. The surroundings of Nagykanizsa were relatively densely populated during this time. Again, the site near Nagykanizsa-Inkey kápolna has been the most thoroughly investigated. In addition to a large (9.5 by 5.5 m) house, however, only grain storage pits represent this period. The decoration of sherds shows a strong tradition of the Kurgan culture style. A section of a house with pounded walls was also uncovered at the site of Nagykanizsa-Bilkei-dűlő. Two cremation graves are known from Magyarszentmiklós as well. The find circumstances of some bronze weapons and jewelry from the Nagykanizsa region are uncertain. During the later period of the Urnfield culture (R-HA2-HB) the number of settlements sharply decreased and only a few sites are known from the Nagykanizsa area (Gelsesziget, Magyarszerdahely). EARLY IRON AGE (8th-5th CENTURIES B. C.) This period is represented by only one site (Szepet-nek) in the area under discussion. This shows that no tribal center was established here. LATE IRON AGE (4th-ist CENTURIES B. C.) The Celts first appeared during the 4th century B.C. in the south of Zala county Nagykanizsa-Dávid-dűlő, Magyarszerdahely, Felsőrajk). However, the majority of settlements and cemeteries date to the next period (LT-C, D). No fortified settlements were found in Zala county while only farmsteads consisting of a few houses and small villages are known. The evidence of minting is also absent in the area. It may thus be assumed that a tribe, relatively backward in terms of both its social and economic development, inhabited this area. Although the name of this hypothesized tribe remains unknown, they must have occupied the region which may be largely defined by lake Balaton and the Rába and Mura rivers. As far as Late Iron Age settlement excavations are concerned, Nagykanizsa and its surroundings are among the most intensively investigated areas in Hungary. The number of houses excavated at various sites is 28. All of these settlements are located on the banks of bodies of water. A settlement came to light at Nagykanizsa-Dávid-dűlő, where a series of 11 houses were observed. On the basis of artifacts brought to light from these uniformly semi-subterranean pit-dwellings it may be hypothesized that in addition to land cultivation and animal husbandry, a number of so-called complementary activities" (e. g. weaving and braiding, iron as well as bronze working) were also pursued at this site. Of the cemeteries excavated in the surroundings of Nagykanizsa the largest is located at Magyarszer-dahely (29 graves). This cemetery may have been in use between the turn of LT-B/C and the end of LT-C2 (a Roman cemetery was also found at the same site). Eleven burials in the Miklósfa cemetery may be dated to the LT-C2 period, while some inhumation graves at the Magyarszentmiklós cemetery belong to the LT-D period. ROMAN PERIOD (ist-4th CENTURIES) Rich artifactual material is available from the Roman Period of the area under discussion in this paper. This is not surprising since the south of Zala county is the section of Transdanubia located closest to Italy. Within this short historical description of the period it must be emphasized that the various phases of prosperity within the Roman Empire may be recognized in this territory as well. The first such period (late 1st and the first half of the 2nd century) is characterized by tombstones carved from Steyr marble, stone burial chambers, a dense network of settlements and imported artifacts (Becsehely, Sormás, Hosszúvölgy, Magyarszerdahely, Nagykanizsa- 140 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Katonatemető, Nagyrécse). The earliest finds may be dated to the middle of the 1st century. The second wave of prosperity followed during the Severian Period when many of the area''s villa farms were built (Nagykanizsa-Inkey-kápolna, Újudvar). Although attacks on Pannónia during the 3rd and 4th centuries left their marks on these settlements, they remained in use until the end of the 4th century. The Roman Period road network was also developed in the area under discussion here. The diagonal road connecting Aquilea and Aquincum to the Amber Route crossed this region. Although it is not mentioned by itineraria, archaeological finds indicate that this road existed. In the proximity of Nagykanizsa this road ran west to east around the flood-plains of the Principalis and passed by the city''s northern edge (Nagykanizsa-Inkey kápolna) toward the east. However, settlements and cemeteries also commonly occurred in areas other than along this diagonal road. Topographical research indicates that the valleys in this region oriented north to south were densely inhabited as well. In addition to the road system, only the Mura river served as a water route in the area. No urban settlement or military camp is known in the surroundings of Nagykanizsa. On the basis of architecture two types of settlements may be distinguished. The vicus, the first type is a rural settlement with no masonry buildings. The other type, the villa rustica had stone houses. Of the 33 known Roman Period settlements in this area, the Hosszúvölgy site is of paramount importance. Here, 2nd and 3rd century kilns as well as a 4th century marble mortarium were found. A settlement lacking stone buildings was found in Sormás. Here a 2nd century kiln and a cremation cemetery were observed during the course of field surveys. One of the most important Roman Period settlements in the area is the villa rustica excavated near Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Three stone buildings, several semi-subterranean pit dwellings, wells and remains of a wooden fence were found within the excavated 8000 square meters surface. Samian Ware, Chiara, ceramics with smoothed-in decoration, a sherd with a name incision, bowls with seal decorated rims as well as medical instruments were among the artifacts found at this settlement which was inhabited during the 3rd and 4th centuries. A segment of the cemetery associated with this villa farm was also excavated. A similar villa rustica functioned at Újudvar as well. Of all the Roman Period burial grounds the Magyar szerdahely cemetery is the most important. Thirty-four cremation graves were excavated at this site. Previously, the tombstone of a family originating from Aquilea was found at the same spot. The cemetery was used continuously between the middle of the 1st and the middle of the 3rd centuries. Roman Period kurgans (tumuli) were also excavated in this area. This form of burial existed between the 1st and the middle of the 3rd centuries as is evidenced by tumuli discovered in the region under discussion in this monograph. In the case of early (1st and 2nd centuries) graves several stone burial chambers were discovered as well (Nagykanizsa, Nagyrécse). Several tumuli may be dated to the beginning or the middle of the 3rd century (Nagykanizsa-Alsóerdő, Nagykanizsa-Felsőerdő). Of the 3rd and 4th century inhumations, the cemetery of the villa rustica unearthed near Nagykanizsa-Inkey kápolna contains the most important burials. At present, 25 graves have been uncovered here which were clustered around a brick grave which had been robbed. Some of these burials certainly date to the 3rd century, including that of a man who was buried with a belt having bronze mounts (cingulum). However, the majority of graves date to the 4th century and are, almost without exception, oriented south to north. Similarly to the sarcophagus found at Bagolasánc-Nagyfakos, the robbed brick grave at Sormás was probably a single burial. The remains of a married couple with rich grave furniture (a pair of golden earrings, bracelets, a necklace, glass dishes and a gilded fibula) were discovered in this sarcophagus. This burial could be dated on the basis of a small bronze mint struck between 364 and 367. List of figures Figure 1 The chronological table of prehistoric cultures in southern Transdanubia Figure 2 Neolithic vessels from Becsehely Figure 3 Linear band decorated sherds and lithic artifacts found during field surveys (Esz-teregnye) Figure 4 Neolithic sites Figure 5 Dosser shaped Copper Age vessel (Nagykanizsa-Sánc) Figure 6 Late Copper Age bowl and mugs (Nagykanizsa-Inkey kápolna) Figure 7 Copper Age sites Figure 8 Phallic amulet, bull figurine and storage vessel from a settlement of the Somogyvár-Vinkovci culture (Nagykanizsa-1 nkey-kápolna) Figure 9 Bronze pins with decorated heads, bronze daggers and vessel with incised patterns from a settlement of the Kurgan culture (Gelsesziget) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 141 Figure 10 Late Bronze Age vessel with plastic decoration (Nagykanizsa-Inkey-kapolna) Figure 11 Bronze Age sites (circles: Somogyvar-Vinkovci culture, full circles: Late Bronze Age) Figure 12 Sherds of Early Celtic stamped ware and hand formed vessels (Nagykanizsa-David-dulo) Figure 13 Celtic iron fibulae''and iron sword with chiseled decoration from Grave 63 at Magyarszer-dahely Figure 14 Celtic shield boss, fragments of a shield frame, iron shears, shaving knife and lance point from Grave 63 at Magyarszerdahely Figure 75 Whet stone, stamp decorated urn and bowls from Grave 63 at Magyarszerdahely Figure 16 Bronze fibula with coral inlay (Magyarszerdahely) Nauheim-type bronze fibula and clay hammer (Magyarszentmiklos) Figure 1 j Bronze chain and Celtic bracelet with plastic decoration (Miklosfa) Figure 18 Late Iron Age sites Figure 19 Barbotine decorated bowl from northern Italy (Nagykanizsa-Katonatemető) and relief decorated Samian ware bowl from Germania (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Figure 20 Second century A. D. grave chamber with entry corridor and square grave chamber (Nagyrécse) Figure 21 Mugs with depressed walls and lamp from the 3rd-4th century settlement (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Figure 22 Kiln No 5 from Hosszúvölgy Figure 23 Fourth century sarcophagus (Bagola-sánc-Nagyfakos) Figure 24 Pair of golden earrings from the Nagy fakos sarcophagus and 4th century glass jug (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Figure 25 Fourth century marble vessel from Hosszúvölgy Figure 26 Roman Period vessels Figure 27 The numerical distribution of prehistoric and Roman Period sites in Nagykanizsa and its surroundings i Dr. Szőke Béla Miklós A NÉPVÁNDORLÁS KOR ÉS A KORAI KÖZÉPKOR TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN ÉS KÖRNYÉKÉN BEVEZETÉS Nagykanizsa és tágabb környéke sajátos geopolitikai helyzete miatt a Kárpát-medence fontos területe a népvándorlás korában és a korai középkorban is. Itt haladt keresztül az a Kárpát-medencét diagonálisan átszelő nemzetközi kereskedelmi és hadi út, amely az Adriától kiindulva és a Murán átkelve nagyjából a mai főközlekedési út nyomvonalát követve a balaton-magyaródi háton fordult északnak, és a hídvégi átkelőt felhasználva a Balaton északi oldalán haladt tovább kelet felé, hogy a Budapest körüli dunai átkelőkön és a vereckei hágón keresztül a Kijev környéki területekig hatoljon.1 Ennek az útvonalnak fontos szerepe volt az ide települők életében, mint ahogy annak is, hogy ez a vidék a 6-11. században a Kárpátmedencét elfoglaló népek államalakulatainak határzónájává vált, s mint ilyennek, sajátos törvények érvényesültek településtörténetében is. Ez a két geopolitikai tényező határozta meg az itt élők történeti feladatát, ami a határ védelme mellett egyfajta kultúraátadó és -közvetítő misszió teljesítése volt. Térségünkben csak az 1970-es évek második felétől váltak intenzívebbé a régészeti kutatások, emiatt a történeti és a régészeti források nem mindig egyforma súllyal segítik tájékozódásunkat a vidék településtörténeti viszonyaiban.2 Különösen igaz ez tárgyalt korszakunk korai időszakaira, amikor inkább csak a történeti adatokra támaszkodva kísérelhetjük meg tájegységünk történetének rekonstrukcióját. I. HUNOK, GÓTOK, LANGOBARDOK A 370-es években félelmetes új nép jelent meg - az ókoriak szemében Európa és Ázsia határát jelképező - Tanais (Don) folyónál. Ez a magát hunnak nevező nép 350 táján, feltehetően az uar-hun törzsszövetség támadása miatt költözött el a Szir-Darja és az Ili folyók közti hazájából, Kangküből, ahová a mongóliai hiungnu birodalom felbomlása (i. sz. 91) után, az északi hiungnu vezér, a sanjü vezetésével menekültek, s ahol a helyi iráni nomádokkal (akiktől a későbbiekben rájuk és alávetett népeikre oly jellemző koponyatorzítás szokását vették át) közel két és fél évszázadig együtt éltek.3 Ezekkel az iráni törzsekkel, és az útjuk során leigázott alán népcsoportokkal együtt tűnnek fel Európa határán, a Dél-Oroszország területét már évszázadok óta benépesítő - a Visztula torkolatvidékéről ide költözött - gótok szomszédságában. Vezető rétegüket továbbra is az a hiungnu-hun népelem alkotta, melynek törökös embertani vonásait a kortárs európai történetírók oly érzékletesen jelenítették meg.4 Nyelvükre csak személy- és méltóságneveik alapján következtethetünk, ami szerint a türkhöz közelálló nyelvet beszélhettek.5 A hunok viharos erejű támadásainak, a laza kötelékekben felfejlődő, nyílzáport zúdító lovasoknak nem tudtak ellenállni a tömör egységekben, gyalogosan küzdő gótok. Törzseik közül elsősorban a „puszták lakói" (gruntungi austrogoti), a Dnyeszter és Don között lakó keleti gótok hódoltak be a hunoknak, míg „erdőlakó" rokonaik (tervingi visigoti), az Al-Duna bal partján lakó nyugati gótok átkelve a Dunán a kelet-római birodalomba kértek bebocsájtást. De magából a formálódó hun birodalomból is menekültek elégedetlenkedők nyugatra. Ilyen volt az a keleti gótokból és alán-hun népelemekből álló csoport is, amelyet a keleti gót Alatheus és az alán Saphrax vezetett. 379-380-ban már Pannoniát dúlták, együtt egy kisebb másik hun csapattal. Mivel főként a Dráva völgyében fekvő Iovia (Lud-breg) és Mursa (Eszék, Osijek) városokat, továbbá Stridont sújtották támadásaik, egyesek úgy vélik, hogy Savia tartományban telepítették le őket.6 Más vélemény szerint Gratianus császár Felső-Pannoniában (Pannónia Prima) jelölte ki szállásterületüket, ahol a nomád hunok és alánok a Kisalföldet, míg a keleti gótok az erdősebb zalai területeket vették birtokukba.7 Bármelyik véleményt is fogadjuk el, logikusnak látszik, hogy a dél-zalai terület, a rajta áthaladó fontos kereskedelmi és hadi úttal Alatheus és Saphrax ellenőrzése alá kellett, hogy kerüljön, hiszen a tartományi lakosságot zsaroló, annak gazdasági erejét lecsapoló életmódjukból kézenfekvően következett, 146 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén hogy az Itáliát a Duna-vidékkel összekötő kereskedelmi kapcsolatokat is megvámolják.8 Feltehetően ezt az útvonalat használta 394-ben az a jelentős erőt képviselő sereg is, amelyet Alatheus és Saphrax küldött Észak-Itáliába, hogy az Alarich vezette nyugati gótokkal együtt Theodosius császárt segítsék a vele Frigidusnkl szembeszegülő trónbitorló ellenében. Jellemző azonban, hogy már a következő évben a nyugati gótokkal együtt Pannónia és Illyrikum provinciák városait pusztították, s csak amikor a vandál származású Stilicho - aki a nyugat-római birodalomban a hadsereg parancsnokaként a tényleges uralmat gyakorolta - lépett fel erélyesen, akkor csendesedtek le a mozgolódások. De nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy még hevesebb korszak, egy új népvándorlás vegye kezdetét. Uldin, hun király 394-395 táján ugyanis az Al-Dunához helyezte át székhelyét, s akik csak tehették, a félelmetes új szomszéd mellől igyekeztek elmenekülni. Az Alföld síkságáról 401-ben Észak-Pannonián és a Duna medencéjén át így futottak Nyugat-Európába, majd onnan Észak-Afrikába a vandálok. Ugyanekkor a Duna jobb partján fekvő Dacia Ripensisből a Száva völgyén és a Júliai Alpokon át Itáliáig vonultak a nyugati gótok Alarich vezetésével, ahonnan azonban Stilicho Pannoniába szorította vissza őket. Alarich testvére, Athaulf a nyugati gótok másik csoportjával az alföldi szarmaták földjén át menekült Pannoniába, ahol egy ideig Alatheus és Saphrax kemény ellenállásába ütközött, utóbb azonban emezek is csatlakoztak hozzá. Athaulf népével az Itáliához közel eső délnyugat-pannoniai területeken, azaz részben a zalai dombok közt települt le. De az állandósult létbizonytalanság, a mind gyakoribb és kegyetlenebb barbár betörések hatására a romanizált lakosság is mind nagyobb tömegekben menekült Pannoniából a védettebb tartományok felé. Ennek adott még egy jelentős lökést a gót Radagaisus vezette hatalmas barbár tömeg Itáliába tartó pusztító átvonulása 405-ben. 408-ban pedig végleg elköltözött népével Itáliába Alarich és Athaulf is. Az ezt követő két évtized pannóniai eseményeit teljes sötétség fedi.9 A 4. század utolsó harmadából és az 5. század első harmadából származó régészeti leletanyag meglehetősen gyér, de amivel mégis rendelkezünk, az igen fontosnak mondható. A nagykanizsai járás területén végzett régészeti terepbejárások egyetlen településnyomot sem regisztráltak, talán csak a Balatonma-gyaród-Kiskányavár lelőhelyen feltárt települési objektumok némelyike keltezhető a századforduló idejére.10 Ugyancsak nagyjából erre az időszakra tehető az a három vagy ötrészes övgarnitúra bujtatójaként szolgáló öntött bronz övveret-töredék, melynek pelta alakú végét és kerek középrészét ékvágásos díszítmé-nyekkel látták el. A leletet Balatonmagyaród-Kánya-vári szigeten találtuk terepjárás során 1982-ben, s bár kiterjedt ásatást végeztünk a lelőhelyen, sem települési objektumra, sem pedig sírra nem találtunk ebből az időből. Ezek az ékvágásos díszű övgarnitúrák egyébként Britanniától a Duna torkolatáig, főként azonban Észak-Galliában a késő római reguláris csapatok magasabb rangú tisztjeinek övét díszítették, akik között különösen nagy volt a germán katonák arányszáma. Az összes keltezhető példány a 4. század utolsó harmadából vagy a korai 5. századból származó sírból vagy leletegyüttesből ismert, igen valószínű tehát, hogy szórványleletként talált veretdarabunk is e korra tehető, s talán Alatheus és Saphrax egyik, római szolgálatba lépett magasabb rangú tisztjének övét díszítette egykoron11 (1. tábla 1). A bizonytalan közbiztonságnak köszönhetően tömörült a lakosság inkább a védhető, erődített telepekre. Ezt a helyzetet tükrözik a Nagykanizsa-Inkey-kápolnánkl feltárt épületmaradványok,12 s Keszthely-Fenékpuszta erődített császári (?) birtokközpont vagy belső erődváros,13 Valcum (?) ásatási eredményei is. Az utóbbiban feltárt 5. számú épület második leégése vagy az Alatheus és Saphrax vezette hordák 379-380. évi pusztító tevékenységével magyarázható,14 vagy már korábban, 374-ben, a szvéb-szarmata betöréskor égett le az épület.15 Korszakunkba eső temetkezés Zalaszentgrót-Sza-badság utcában került elő, amely nagy valószínűséggel egy keleti eredetű germán harcos sírja volt. Az elhunyt mellé kétélű kardján (Spatha) kívül ezüst és rézberakásos bronz tintatartóját és a 4. század végéről származó pénzeket tettek, ruháját hagymafejes bronz fibula fogta össze. A sír valószínűleg egy laza szerkezetű, nagyobb temetőhöz tartozott, amit még az 5. században is tovább használtak.16 A korszak kétségkívül egyik legérdekesebb lelőhelyére 1988-ban Kilimán-Felső majornál bukkantunk, ahol egy (?) nagycsalád 22 sírós temetőjét tártuk fel.17 A temető a község északi szélén, a Szévíz (Pölöske) árterének keleti szélén emelkedő domboldalon, az ún. Nádas istállótól keletre feküdt. A sírok többsége normál méretű, 1—1,5 m mélyre ásott aknasír volt, s három É-D irányú sorban, Ny-K tájolással feküdt. A sírcsoport északi végénél, a dombosodás legkiemelkedőbb pontján azonban egy 295 x 225 cm-es, 145 cm mély, a többitől eltérően É-D irányba tájolt sírkamra került elő, déli végében a sírépítményhez tartozó két nagyobb cölöplyukkal. Mind ez a sír, mind pedig a Ny-K tájolású, egyszerűbb aknasírok nagyrészt ki voltak rabolva: a 9 felnőtt és 13 gyermeksírból 6 felnőtt és 4 gyermek sírja meg volt bolygatva. A rabláskor az egész sírt újra kiásták, nem elégedtek meg csak egy kisebb, célirányos rablójárattal, miként a később itt megtelepült germánoknál, pl. a langobardoknál láthatjuk majd. A nagyméretű É-D-i tájolású sírban (5. sír), melyben talán a közösség feje nyugodott, csak az elhunyt mellé tett edények töredékeit, egy csontfésű bronz Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 147 1. tábla: - Korai népvándorláskor. 1 = bronz övveret Balatonmagyaród-Kányavári szigetről, 2 = arany fülbevaló Nagykanizsa környékéről, 3-4 = gyöngysor és arany tű Kilimán-Felső major, 10. sírból, 5-6 = edények Kilimán-Felső major, 5. sírból. 148 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén szegecses darabját és egy vas szeget, továbbá állatcsont-darabokat hagytak benn a módszeres rablók. Az egyik combcsonton vas rozsdanyomok voltak, aminek alapján feltételezhető, hogy az elhunytat komolyabb fegyverrel, valószínűleg kardjával együtt temették el. A sírt bestiálisán rabolták ki, a csontokat szándékosan összetörték, a koponyát is erőszakkal több darabba vágták. A túlvilági útra adott ételt, italt tartalmazó edények közül a töredékek alapján legalább három edény rekonstruálható. Az egyik egy szürkésbarna, tört kaviccsal és durvaszemű, meszes anyaggal soványított agyagból készült, kézzel formált edényke, szájpereme enyhén kihajlik, perem alatt benyomkodott, aljánál szintén kis kivastagodó perem, „talpkorong" fut körbe. A másik kettő korongon készült: az egyik egy finom homokkal soványított, szürkéssárga színűre égetett, fényezett felületű, szűk nyakú és gömbös testű, vágott aljú kis pohár, melynek vállán két vízszintes vonal közé behúzott hullámvonaldíszes besimítás látható. A másik egy csillámos-homokos soványítású, sárgás-, feketésszürke színű, fényezett felületű, éles hastörésű, talpkorongos mély tál. A hastörés feletti matt sávba sűrű amplitúdójú hullámvonalat simítottak be, e felett enyhén kiemelkedő bordadísz fut körbe. A kidudorodó peremű, talpkorongos tálból csak kevés töredék maradt meg, ezért rajzban tudjuk csak rekonstruálni valamikori formáját (i. tábla 5-6). Az egyszerűbb aknasírokból a melléklet nélkül, vagy a csak szegényes leletanyaggal eltemetettek sírjait nem bolygatták meg a rablók, úgy látszik tehát, hogy hajdanában a sírjelek alapján biztonsággal meg lehetett állapítani, mely sírokat érdemes kirabolni. Elkerülte a rablást egy idősebb nő sírja (10. sír), akinek nyaka körül kisebb kék és zöld színű, négyszögletes üveggyöngyökből és három nagyobb, lecsapott sarkúra csiszolt, sötétvörös karneolgyöngyből álló nyaklánc, továbbá a bal mellkas közepe táján egy 3,5 cm hosszú, oktaéder fejű arany tű feküdt, fejjel a medence felé (1. tábla 3-4). Egy kislány ugyancsak bolygatatlan sírjában (15. sír) a jobb kulcscsont és az állkapocs között ¡11. - állatjárással megbolygatva - a déli sírfalnál került elő egy-egy 2,7 cm hosszú arany tű. E tűk fejét szemüvegspirál alakúra hajlították. Végül egy férfi sírjában (20. sír) a bokák táján egy vas csattövises csontcsat és egy vas csat (cipőcsatok?), a bal alsó lábszár mellett pedig egy tarsoly tartozékai, vas karika, vas ár, tűzcsiholó és tűzkövek, kisméretű vaskés, s egy nyomott gömb alakú, kékeszöld üveggyöngy feküdtek. Feltűnő, hogy a sírokból egyetlen késő római lelettárgy sem került elő, sem római fazekasáru vagy üvegedény, sem pedig római ékszer, fibula vagy egyéb használati tárgy, mint pl. a zalaszentgróti temetőrészben. Az edények készítési technikája, formái sem kötődnek a korabeli római kerámiához, azoknak nem helyi fazekas által készített utánzatai. Ezzel szemben kiváló párhuzamait találjuk meg a Marosszentanna-Csernyahov kultúra lelőhelyein (Godlowski-féle Csernyahov C3-D fázis, Artánd horizont), szinte egyenesen onnan származó daraboknak látszanak.18 Úgyszintén nem római, hanem germán, mégpedig a párhuzamok alapján leginkább a keleti germánok, gótok által divatba hozott szokás az, hogy a korábban a haj feltűzésére használt tűket most új funkcióban, párban, ruhakapcsolóként kezdik alkalmazni.10 De a temetőben megfigyelhető temetkezési szokások, a rablott sírok nagy száma, az É-D tájolású „vezér" sír a többi keskeny, hosszú Ny-K irányítású, szegényesebb sír mellett stb. is kiváló párhuzamokat mutatnak a Csernyahov kultúra más temetőivel.20 Végül, bár a leletek száma sajnos meglehetősen csekély, a korhatározás szempontjából mégis döntő, hogy egyetlen, a hun korra, vagy a keleti gótok pannóniai uralma idejére utaló lelettípus sem került elő a temetőből. Mindezek alapján nagy valószínűséggel állítható, hogy a kilimáni temetőt a 4. század utolsó harmadában és az 5. század elején egy olyan kisebb, a helyi romanizált lakosságtól kulturálisan elzárkózó, a Ma-rosszentanna-Csernyahov kultúra köréből kiszakadt kis közösség, család (?) használta, amely itt csak egy generációnyi ideig temetkezett. Ez a kis közösség pedig a történeti adatok ismeretében leginkább az Alatheus és Saphrax vezette keleti gót-alán-hun népességhez - annak is inkább keleti gót részéhez -tartozhatott, mely a 380-as évektől a 408-ban Itáliába történt elvándorlásig temethette halottait a Kilimán határában feltárt kis temetőbe. Ruga nagyfejedelem nem sokáig tartózkodott az Al-Duna vidékénél. A 420-as években az Alföldre helyezte át székhelyét, 434-ben pedig már uralma alá került Pannónia Prima és Valéria tartomány, azaz a Dunántúl területe is. Ugyanezen évben meghalt Ruga, utódai társuralkodóként unokaöccse, Bleda és annak öccse, Attila lettek. Egy ideig a szerződések megújításaival sarcolták a Kelet- és Nyugat-római birodalom urait, 440-441-ben azonban, amikor a kelet-római hadsereg fő erőit részben a vandálok, részben pedig a perzsák kötötték le, átkeltek a Dunán, s sorra elfoglalva a legfontosabb erődítéseket, meghódították Pannónia Secunda tartományt (a Dráva-Száva köz keleti felét), s végigrabolták a Balkán félsziget virágzó városait is. 445-től, Bleda halála után egyeduralkodó lett Attila, akinek a nyugat-rómaiak a következő évben - a további jó viszony biztosítása érdekében - átengedték Savia tartományt (a Dráva-Száva köz nyugati felét) is. 447-ben Attila seregei újra végigpusztították a Balkánt. Attila érdeklődése azonban egyre határozottabban nyugat felé fordult, míg végül 451 elején mérhetetlen serege élén maga is hadra kelt. A Rajna, majd a Loire völgyén át haladva jutott el végül is Mauriacum közelébe, ahol Gallia valamennyi, ellene egyesült népével ütközött össze. A döntetlen kimenetelű - tévesen catalaunumi-nak Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 149 nevezet t - csatát követően 452 tavaszán már újra háborút viselt, s valószínűleg vidékünkön is áthaladva a Júliai Alpokon és Aquileian át Itáliába nyomult. Csak a seregét tizedelő éhség és járvány tudta visszafordulásra bírni. A következő évben, 453 tavaszán az új násza alkalmával kapott agyvérzés Toppantotta derékba életét, s döntötte romba világuralmi terveit. Attila utóda fia, Ellák lett, aki azonban hamarosan áldatlan testvérháborúba keveredett a hatalomból ugyancsak részt követelő testvéreivel, Dengizikkel és Irnekkel. Ezt kihasználva sorra lázadtak fel az alávetett népek is, élükön Ardarik gepida királlyal. A hun királyfiak a pannóniai - közelebbről nem azonosítható - Nedao folyónál ütköztek meg lázadó alattvalóikkal, de csatát veszítettek, Ellák a csatatéren maradt, öccsei a Fekete-tenger északi partvidékének szteppé-jére menekültek vissza (454-455).21 Nagykanizsa környékén a régészeti terepbejárások és az ásatások sem derítettek fel ezidáig jelentősebb emlékanyagot a hun uralom időszakából. Kérdőjelesen tehetjük erre az időszakra egyetlen leletünket, egy bronz tükör töredékét, mely 1905-ben Balatonmagyaródon, a hídvégi átkelő déli oldalánál nyitott homokbányából került elő.22 A lelőhelyen 1980 óta hosszú éveken át tartó ásatásokkal több tízezer négyzetméternyi területet kutattunk át, a korszakból származó sírra vagy településnyomra mégsem bukkantunk. Ezért elképzelhető, hogy szórvány lelet volt a tükör, esetleg olyan hunkori telepobjektumból vagy sírból származik, melyet a század elején teljesen elpusztítottak.23 Biztosan hunkori viszont a Keszthely-Téglagyárnál talált, É-D tájolású, padkás sír, melyben egy arany nyakpereccel, cipőcsatokkal ill. egy vaskéssel eltemetett gyermek feküdt, akinek a túlvilági úthoz ételként egy fiatal juh hátsó lábának darabját és egy vörös festésű, téglapiros, kétfülű cserépkorsóban italt adtak útravalóul.24 Közvetett bizonyítékok utalnak arra, hogy ebben az időben a fenékpusztai erődöt is megszállták a hunok. Ennek emlékei lehetnek részben az 5. számú épületbe ásott, félig földbemélyített házak,25 az egyik északi kaputoronyban feltárt bronzműves műhely,26 az erőd délkeleti sarkában, az egyik épületben talált Villafontana-típusú fibula és egy kétélű kard,27 s talán az a melléklet nélküli sír is a keleti erődfal külső oldalánál, amiben egy torzított koponyás csontvázat találtak.28 A leletek interpretációját nehezíti azonban, hogy a Nedao menti csata után Avitus, nyugat-római császár 455-ben seregeivel megjelent Pannoniában, hogy visszaállítsa a római uralmat, s valószínűleg Fenékpusztát is megszállta, hogy katonai bázist létesítsen benne. Alig egy év múlva ellenben már a keleti gótok birtokolták az erődöt, melyet előbb felégettek, védőit legyilkolták, majd hamarosan újra helyreállíttatták a falakat.29 A keletre visszavonult hunok ugyanis a Feketetenger északi partvidékén lakó alattvalóikat, a keleti gótokat küldték az őket elűző, korábban alávetett népekkel szemben a Duna-Tisza vidékére, hogy állítsák vissza hatalmukat a Kárpát-medencében. Ok azonban, az ellenséges népek gyűrűjébe kerülve a keletrómai császár, Marcianus védelmét kérték, aki „szövetségesül" is fogadta őket. Szállás területüknek Pannoniát jelölte ki, „Sirmiumtól (Srmska Mitrovica) Vindominá"-ig (helyesen: Vindobonum - Wien, Bécs). E területből egyelőre a déli térséget szállták meg. Valamer főkirály törzsével az Aqua Nigra és Scarniunga folyók között valószínűleg Pannónia Se-cunda területén, a Dráva-Száva köz keleti felében telepedett le.30 Valamer testvére, Thiudimer iuxta lacum Pelsois, azaz a Balaton melletti területet foglalta el. A pontosabb lokalizációban azonban már eltérnek a vélemények: egyesek a Balaton nyugati felét, központjának pedig a fenékpusztai erődöt jelölik meg,31 mások szerint a Balaton-Duna-Mecsek hegység közti terület volt a fenti módon jelzett terület.32 A harmadik testvér, Vidimer inter utrosque, azaz a kettő között települt le, a Dráva vonalánál, vagy talán a Mecsek-Duna-Dráva háromszögben.33 Alighogy megtelepültek, az Attila-fiak, „mintha csak elszökött rabszolgáik után kutatnának"34 a keleti gótokra támadtak, hogy a hűtlenséget megtorolják. De elegendő volt Valamer és népe, hogy a hajdan oly félelmetes hun sereget visszaverje. Röviddel ezután hallunk arról, hogy a keleti gótok rátámadtak azokra a hun sagadf arjikra, akik még a 430-as években települtek be Pannoniába, s a Nedao-i csata után is itt maradtak.35 Szállásterületüket pontosan nem tudjuk meghatározni, egyesek szerint a Duna-kanyarban,36 illetve a Balatontól északnyugatra,37 más nézet szerint Pannónia Secunda-ban éltek.38 Utóbbi elképzelést az valószínűsíti, hogy a vérei megsegítésére siető Dengizik ide tört be, s Valamer feltételezett székhelyét, Bassianat (Petrovci) vette ostrom alá. A hunok azonban másodszor is vereséget szenvedtek s többé nem is szálltak harcba velük. A keleti gótok egyre jobban megerősödtek, katonailag egyre félelmetesebbé váltak. Előbb az új keletrómai császárral, I. Leóval szemben bizonyították be ezt, aki kénytelen volt a felbontani szándékolt „szövetséget" (foedus) újra megerősíteni, s hogy a békét biztosítsa, zálogul Valamer fiát kérte, aki azonban -gyermektelen lévén - Thiudimer fiát (a későbbi Nagy) Theoderik&t küldte Konstantinápolyba. Azután a Dunától északra lakó szvébekre. támadtak, akik Pannónia északi felét és a Borostyánút forgalmát ellenőrizték, majd pedig a Duna-Tisza közének déli felén élt szkírekvc - az utóbbiakkal vívott csatában 468-ban azonban elesett Valamer főkirály. Utóda Thiudimer lett, aki az egyesült szkír-szvéb-szarma-ta-gepida szövetséggel szemben is sikerrel küzdött meg a Bolia (Ipoly?) folyónál. Haragja elől a szvébek 150 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén ekkor menekültek el nyugatra, míg a szarmaták és a szkírek egy része délre, a szkírek másik csoportja pedig Noricumon át Itáliába költözött. Theoderik 470-ben tért vissza övéihez, de I. Leónak csalatkoznia kellett reményeiben: Theoderik egyik legelső tette volt, hogy megtámadja a szarmatákat befogadó Singidunumot (Belgrádot), s a várost saját hatalmában tartotta meg. A keleti gótok történetének fonala ezután két szálra bomlott: Vidimer népével előbb Itáliába, majd Galliába vonult (473-474). Thiudimer és fia, Theoderik a nép zömével Moesia Prima/Superior (E-Szerbia) tartományba települt át, s 15 évig ott is éltek.39 Ezt követően azonban Theoderik is felkerekedett, és Sir-miumon, a dél-pannoniai területeken át Itáliába vonult. Ravenna székhellyel létrehozott királysága megerősödésével azután 504-ben sereget küldött a korábbi „haza" visszafoglalására is. A Pitzia vezette sereg a Dráva-Száva közét és Dalmáciát Theoderik királyságához csatolta, s ezek 536 tájáig uralmuk alatt is maradtak. Miután a keleti gótok elköltöztek Pannoniából, az Itáliába menekült szkírek királya, az utolsó nyugatrómai császár, Romulus Augustulus trónfosztója, Odoaker 476 után itáliai királyságához csatolta Nyugat és Délnyugat-Pannoniát (Pannónia Prima és Sa-via területét) a két Noricummal együtt. Uralma rövid ideig újra nyugalmat hozott a vidék sokat próbált lakosságának életébe, fellendült a gazdaság és kereskedelem. Odoaker hatalmának erősödésétől tartva azonban Zeno, kelet-római császár felbíztatta a Dunától északra lakó rugiakat, hogy támadják meg ellenlábasát (486). S bár a véres harcból győztesen került ki Odoaker, a következő évben bátyja Hunvulf mégis kénytelen volt elrendelni a tartományok római lakosságának kitelepítését - s ezzel végérvényesen befejeződött a Duna-vidék római élete (488). Hamarosan Odoaker itáliai királysága is végveszélybe került: az Itália királyságáért folytatott közel négyéves háború győztese ugyanis Theoderik lett (493).40 Vidékünk régészeti emlékanyaga a keleti gót uralom és az Odoaker fennhatósága alatti időszakból sem mondható nagyszámúnak, de ami ismert, az nem jelentéktelen. Minden bizonnyal egy gazdag keleti gót nő sírjából származik az az arany fülbevalópár (1. tábla 2), amelyet a múlt század végén vásárolt meg a Magyar Nemzeti Múzeum, s amely - mint a róla tudósító rövid híradásból kiderül - „állítólag Nagy-Kanizsáról származik. Idomuk ismeretes typust képvisel, mely vidékeinken elég gyakori. A sima kör alján ugyanis tompított koczkát utánzó arany foglalvány lóg, melyet valamikor gránátos táblácskák töltöttek ki."41 A század elején jelent meg híradás arról is, hogy „Nagykanizsa környékén" I. Leó (457—474) arany pénze került elő.42 Igen valószínű, hogy ez a lelet is egy sírból származott, mely talán 461 után, az I. Leó szerződésszegését megtorló hadjáratból, vagy az ennek sikere után megemelt évpénzből jutott birtokosához. Mivel pedig a két aranylelet előkerülési ideje és helye feltűnően közel esik egymáshoz, nem lehetetlen, hogy egy olyan folyamatosan pusztuló temetőből származnak, mely valahol Nagykanizsa környékén volt. A fenékpusztai erőd keleti gót régészeti leletanyaga ahhoz képest, hogy egyes feltételezések szerint itt volt Thiudimer székhelye, sőt talán maga Theoderik is itt született, viszonylag csekély. Röviddel az erőd elfoglalása és felégetése után rendbehozatták annak védműveit és néhány kivételtől eltekintve a belső épületeket is. Valószínűleg ekkor épült az a sárral kötött kövekből felhúzott falú építmény is, amely az ún. 5. számú épület fölött állt.43 Az erődön kívül, a déli erődkaputól mintegy 200 m-re egy nemesi család 31 sírós temetőrészletére bukkantak. Az elhunytaknak, négy kivételével, hun ízlés szerint mesterségesen torzított volt a koponyája. Az egyik bolygatatlan női sírban egy háromgombos, félkörös fejű, fecskefark lábú, ékvágásos díszű, aranyozott ezüst fibulapár és egy kétoldalas csontfésű, továbbá néhány gyöngy volt, más sírokból oktaéderes fülbevalók, illetőleg karperecek kerültek elő.44 Talán ugyanebből az időből származik az északi erődkapunál is néhány sír. Az egyikben egy madárfejű bronz fibula, a másikban két egyszerű ezüst gyűrű, egy vas karperec, továbbá két lecsapott sarkúra csiszolt karneolgyöngyből, és más üveggyöngyökből álló nyaklánc volt.45 Végül pedig, talán még idevonhatóan, megemlíthető a Dabronc-Ötvöspusztán előkerült padmalyos, E-D tájolású sír, melyben ugyancsak egy keleti gót nőt temettek el. Ruháját a fenékpusztaihoz hasonló két aranyozott ezüst fibula és egy ezüst csat fogta össze, a hosszú túlvilági útra pedig egy sötétszürke, besimított díszű, nyakgalléros korsóban adtak neki innivalót.46 A keleti gótok elvándorlása (473) utáni időszakból egyelőre nincs régészeti leletanyag vidékünkről, bár feltehetően ekkor sem volt teljesen lakatlan. Van olyan vélemény, miszerint a maradék romanizált lakosság ekkor húzódott a fenékpusztai erőd falai mögé - és ezért nem szállták meg azt a langobardok a későbbiekben sem -, régészetileg azonban ezt még alá kell támasztani.47 A langobardok (= hosszú szakállúak) 450-480 között hagyták el Elba vidéki őshazájukat, s előbb a Cseh- és a Morva medencébe, majd Odoaker és Hunvulf 487-488. évi hadjárata után a rugiak földjére települtek. Hamarosan összeütközésbe kerültek a Kisalföldön lakó kerülőkkel, Nagy Theoderik szövetségeseivel. 509-ben győzedelmeskedtek felettük és immár a Balatontól északra fekvő Dunántúl is hatalmuk alá került. Theoderik 526. évi halála után pedig elfoglalták a Dél-Dunántúlt, beolvasztva népükbe az itt élő szvébeket is, a romanizált lakosságot azonban békében hagyták (erődített) településeiken. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 151 539 -ben nyugati szomszédaik, a frankok szövetkeztek a Nagyalföldön lakó gepidákkal - a langobar-dok ezért a kelet-római császárhoz fordultak támogatásért. Audoin királyuk 546-ban olyan szerződést kötött a császárral, hogy az addig a gepidáknak fizetett évjáradékért, továbbá a dél-pannoniai és a kelet-nori-cumi városok és erődítések feletti uralomért cserébe segítenek kiűzni a gepidákat Pannónia Sirmiensisből (= Pannónia Secunda-ból). 547-ben be is törtek a gepidák által megszállt területre, de a kelet-római támogatás elmaradása miatt visszavonultak. 551-ben a Sirmium és Cibalae (Vinkovci) közti Asfelden súlyos csapást mértek a gepidákra, s csak a császár békeparancsa mentette meg a gepidákat a teljes ösz-szeomlástól. 565-ben újultak ki a két nép közti ellentétek, amikor az új fiatal langobard király, Alboin Sirmium falaiig szorította vissza a gepidákat. Kuni-mund, gepida király felajánlotta a császárnak, ha melléjük áll újra, önként visszaadja Sirmiumot - így 566-ban sikeresen vissza is verték a langobard ostromot. Alboin azonban az ekkor már az Al-Dunánál állomásozó avarokhoz fordult támogatásért - s együttesen 567-ben megsemmisítő vereséget is mértek a gepidákra, Kunimund is a csatatéren maradt. A kelet-római császárság végre visszafoglalhatta Sirmiumot, de az avarok behívásával megpecsételődött nemcsak a legyőzöttek, hanem a győzők sorsa is. Az avarok egyik legelső tette volt ugyanis, még 567-ben, Sirmium elfoglalását megkísérelni, hogy rajta keresztül kaput tárva immár akadálytalanul fosztogathassák a gazdag kelet-római császárság földjét. Láthatóan csak idő kérdése volt, mikor kerül sor a „győztes" langobardokra is. Ezért Alboin - örök szövetséget felajánlva - átengedte országát az avaroknak, s szász, szvéb, thüring és gepida segédcsapataival 568. húsvét másnapján népével együtt Itáliába költözött. Itt azután, a keleti gót királyság romjain, létrehozta a közel 200 évig virágzó itáliai langobard királyságot. A lan-gobardok elvándorlásával és az avarok beköltözésével - először egyesülve a keleti és nyugati országrész egy nép uralma alatt - új fejezet kezdődött a Kárpátmedence népeinek életében.48 Nagykanizsáról és környékéről egyelőre hiányoznak a langobard időszak régészeti emlékei. Elképzelhető, hogy ezt a területet soha nem is szállták meg, mivel érdekeltségeik elsősorban délkelet felé, a Szerémség irányában voltak, az Itáliával való kapcsolat sokáig alárendelt szerepet játszott. Ezzel szemben a Balaton nyugati partjánál, Fenékpusztán és Vörsön is jelentősebb emlékek kerültek napvilágra. Vörsön langobard szabad harcosok egységének (fara) 37 sírját tárták fel. Mindegyik sír ki volt rabolva, a rablók azonban csak bizonyos tárgyakat - a férfiak sírjából a kardot, a nőkéből a díszövet összefogó súlyos, aranyozott ezüst ívfibulapárt - vittek magukkal előszeretettel. A sírokban tehát még viszonylag sok egyéb tárgy bennmaradhatott, a harcosoknál lándzsa és pajzs, a nőknél aranyozott ezüst és bronz sasos és S-fibulák, ezüstlemezes övcsüngő, díszes gyöngysorok, mindkét nemnél edények, állatcsontok stb. Hasonló temető lehetett - egy ajándékként a múzeumba került ezüst S-fibula alapján - talán Keszthely-Dobogón is.49 Ezek a temetők mind a régészeti analógiák, mind pedig a történeti adatok alapján az Audoin által kötött szerződést követő déli terjeszkedés emlékei lehetnek. Kérdésesebb a Fenékpusztán feltárt sírok keltezése. Itt a Horreumnál egy gazdag közösség temetőjének 31 sírja került elő, melyekben arany kosaras és félholdas függők, arany és ezüst korongfibulák, arany és aranyozott bronz tűk, aranyozott ezüst sasos és S-fibulák, díszes gyöngysorok és egyéb ékszerek jellemzik a leletanyagot.50 Ugyancsak egy előkelő nemes kislány tetemét rejtette az erődtől északra, a Keszthely-Fenéki úton feltárt sír, amelyben alman-din- és üvegberakásos arany csüngődíszekből és arany lemezgyöngyökből álló nyaklánc, arany korongfibulák, arany lemezekkel díszített övcsüngő, gemmás arany gyűrű, kétoldalas csontfésű, csontlemezekkel díszített ládika és egy kis szelence alkotta az elhunyt viseletét és személyes tárgyainak kis csoportját.51 Nagyrészt ugyanebből az időszakból való lehet a fenékpusztai erőd falának külső oldalánál hosszan elnyúló, nagy kiterjedésű, de jóval szegényebb temető is.52 Míg egyesek a 6. század közepe tájától keltezik e temetkezések kezdetét,53 újabban - a horreumi temető két gyermeksírjában talált korai avar övdíszek alapján - feltételezik, hogy csak 568-tól, az avar időszakban kezdődtek meg itt a temetkezések,54 s a leletanyag későantik, langobard stílusú csoportját az avarok által fogságba hurcoltak hozták magukkal. Joggal merül fel azonban az a kérdés, vajon a leletek mutatta gazdagság birtokában maradhattak-e hadifogoly státusba került emberek, népcsoportok?55 Ezért valószínűbb, hogy ez az emlékanyag egy, a 6. század közepe táján megjelenő gazdag, késő antikkal kevert, langobard műveltségű közösség hagyatéka. E kevert jellegű műveltség kialakulását segíthette az a körülmény, hogy a langobardok Dél-Pannoniában, Kelet-Noricumban és Pannónia Sirmiensisben, azaz a Sze-rémségben olyan gazdagabb késő római lakosságra találhattak, amellyel kölcsönösen előnyös alapokon, békésen együtt tudtak élni.56 Ez utóbbi népesség a langobardok Itáliába vándorlása után, legalább részben továbbra is helyben maradt, s megpróbált alkalmazkodni új uraihoz, az avarokhoz (ld. ezüst övveretek). Az eddigiekben közel 200 év történeti eseményeit és régészeti emlékanyagát tekintettük át, Alatheus és Saphrax keleti gót-hun-alán hordáinak megjelenésétől (378-380) a langobardok itáliai elvándorlásáig (568). Ez a két évszázad öt nagyobb egységre bontható: 1. a békés római évszázadok vége, a hunokat megelőző népvándorlás időszaka (379/380-408/433), 152 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén i. térkép A népvándorlás kor lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (378-380 - 568) Alatheus és Saphrax kora, pre-hun kor 1.1. Balatonmagyaród-Kiskányavár 1.2. Balatonmagyaród-Kányavári sziget 3.1. Keszthely-Fenékpuszta 4.1. Kilimán-Felső major 5.1. Nagykanizsa-Inkey kápolna 7.1. Zalaszentgrót-Szabadság utca Hun kor 1.3. Balatonmagyaród-Hídvégpuszta, déli rév 3.1. Keszthely-Fenékpuszta 3.2. Keszthely-Téglagyár Keleti gót időszak z.i. Dabronc-Ötvöspuszta 3.1. Keszthely-Fenékpuszta 5.2. „Nagykanizsa környéke" Langobard időszak 3.1. Keszthely-Fenékpuszta, horreum 3.3. Keszthely-Dobogó 3.4. Keszthely-Fenék út 6.1. Vörs Jelmagyarázat: t e l ep temető erődítés szórvány Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 153 2 . a hun uralom ideje (434-455), 3. a keleti gót királyság (Thiudimer) korszaka (456-473), 4. a szkír Odoaker itáliai királyságtól való függés (476-488), majd Nagy Theoderik itáliai királyságával való „szövetség" ideje, szvéb (?) telepesek jelenléte (504-kb. 536), 5. a langobard királyság korszaka (526-tól, ténylegesen azonban csak 546-547 tájától 568 húsvétjáig). Vidékünk régészeti emlékanyagát vizsgálva általános tanulságként levonhatjuk, hogy a korai népvándorlás időszakában erőteljesen elnéptelenedett a délzalai térség, a népesség a jól védhető erődítésekbe (pl. Fenékpuszta) és azok vonzáskörzetébe települt át. A fokozatosan csökkenő népesség ellenére a vidéket átszelő nagymúltú kereskedelmi és hadi út továbbra is komoly vonzerőt gyakorolt a gyors egymásutánban feltűnő, majd elköltöző népekre, nem véletlen, hogy a gyéren felbukkanó leletek is ennek mentén kerülnek elő (1. térkép). Nagy azonban a valószínűsége annak, hogy a mind intenzívebbé váló régészeti kutatások és az olyan módszeres településtörténeti célzatú feltárások, mint amilyenek a Kis-Balaton térségében, az Alsó-Zalavölgyben,57 illetőleg az utóbbi évektől a hahóti medencében, a Principális (Kanizsa) és Széviz (Pölöske) völgyében58 folynak, jelentősebben gyarapítják majd e korszakból való ismereteinket is. II. AVAROK ÉS SZLÁVOK A hiungnu birodalom felbomlása (i. sz. 91) után a törzsek egy része nyugatra, Kangkübc menekült (ezek utódai a 370 táján a Donnál feltűnő hunok), más része helyben maradt, s a szienpi birodalom fennhatósága alá került. Ezek a uar és hun törzsi csoportok a kínai forrásokban zsuan-zsuannak nevezett törzsszövetséget létrehozva a 4. század elejére annyira megerősödtek, hogy megdöntötték a szienpi birodalmat, majd egy részük Kangkübe betörve 350 táján elűzte onnan a (későbbi európai) hunokat, s tovább vonult Szogdiába és Tokharisztánba (ÉK-Afganisztánba), ahol létrehozta a heftalita birodalmat (467-577 tájáig). A mai Mongólia területén élt zsuan-zsuanok 460 körül újra nyugatra kezdtek terjeszkedni, s az Ili folyó vidékéről elűzték a szavírokat, akik a Kaukázus előteréhez menekülve elűzték onnan az ogurokat, majd az Attila-fiak fekete-tengerparti maradék hatalmát is megdöntve 506-557-ig uralmuk alatt tartották ezt a területet. 552-555 között egy új törzsszövetség keletkezett Belső-Ázsiában, a türköké, akik végleg megsemmisítették a zsuan-zsuanok hatalmát. Utóbbiak részben Taugastba (Észak-Kína) és a mukrikhoz (Korea), részben azonban feltehetően nyugatra menekültek, s egyesültek azokkal az uar-hunokkal, akik pedig az egyesült türk-perzsa seregektől megdöntött heftalita birodalomból (557-561) menekültek Európa irányába.59 Ez az új népszövetség, „amelyet avaroknak neveznek", 557 végén érkezett a Kaukázus előterébe, s azonnal követet is küldött I. Justinianus császárhoz Konstantinápolyba.60 A követség jöttére összefutott az egész város, hogy megcsodálja e furcsa népet, melynek „hátul nagyon hosszú volt a haja, szalagokkal megkötött és befont".61 A bizánci császárt amúgy is nyugtalanító dél-oroszországi népekkel szemben ajánlkozó új szövetséges sorra hatalma alá hajtotta az ott élő barszélt, onogur, szavír és néhány más hun népet (valószínűleg az utigurokat és kutrigurokat), majd 561-ben lerohanta az anták országát is.62 562-re már az Al-Dunához érkeztek, ahonnan újra követet küldtek a bizánci császárhoz, hogy letelepedésre alkalmas országot kérjenek tőle. A császár a herulok földjét, Pannónia Secundát ajánlotta, de ők Skythia Minort (a mai teljes Dobrudzsa területét) kérték. A császár ebbe nem egyezett bele, sőt a Dunánál határzárat rendelt el, hogy az avarok esetleges támadását visszaverhesse. Ekkor az avarok a Kárpátokat megkerülve északról a frankok földjére támadtak, Sigibert, Austrasia királya azonban megállította őket. 563-ban a türkök már maguk is követet küldtek Bizáncba, hogy az ő „szökött rabszolgáik"-kal, az avarokkal kötött szerződés felbontására hangolják a császárt.63 II. Justinus, az új császár meg is tagadta az avarokkal kötött szerződés megújítását és az évi „ajándékok" fizetését.64 Erre az avarok újra nyugaton próbálkoztak, 566-567 táján ismét Sigibert thüringiai területére törtek be. „Mikor aztán meg kellett küzdeni, (az avarok) mágikus praktikákban járatosak lévén különféle kísértetalakokat mutattak nekik és hatalmasan fölibük kerekedtek."65 Maga Sigibert is fogságba esett és csak az „ajándékozás művészetével", az avarokkal szövetséget kötve sikerült megmenekülnie. 567 elején a nyugati türk seregek már átkeltek a Volgán, az utolsó pillanatban jött tehát Alboin, langobard király ajánlata, hogy szövetkezzenek a szerződésszegő császárral és az általa támogatott gepidákkal szemben. Baján kagán, bár maga is szorongatott helyzetben volt, egy darabig kérette magát. Végül is kialkudta, hogy győzelem esetén a langobardok állatállományának tizede, a zsákmány fele és a gepidák országa az avaroké legyen.66 A megsemmisítő győzelem után 567 telét már a Nagyalföldön töltötték az avarok, s a langobardok önkéntes elvonulása után, $68 tavaszára már az egész Kárpát-medence egyeduralko- 154 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén dóivá váltak - hosszú századok után először egyesítve újra egy kézben az egész területet. Baján kagán új székhelyéről ismét követeket küldött a bizánci császárhoz, hogy újítsák meg a szerződésüket és az évi „ajándékokat". II. Justinus azonban a türkökkel kötött szövetségben bízva megtagadta ezt.67 A kagán tehát fegyverrel vonult Sirmium ellen - mely véleménye szerint hadizsákmányként őt illette meg -, s követelte, hogy a gepida Usdibadot szolgáltassák ki neki. De az ostrom közben is folytatták az alkudozást. Az avar Apsich vezetésével igyekeztek megegyezni a bizánciak fővezérével, Tiberi-wsszal, hogy avar főemberek, esetleg a kagán fiai közül vett túszok ellenében biztosítson a császár az avaroknak földet. Az egyezség végül is 574-ben jött létre az időközben caesamak választott Tiberiusszal. A türk kagán ennek hírét véve felháborodottan bontotta fel a császárral kötött szerződését, mint követével üzente, „egyik szavatokkal engem szednétek rá, a másikkal az én szolgáimat, a varchónitákat" .68 576-ban, kihasználva, hogy a bizánciak fő serege a perzsa fronton küzdött, az Al-Duna bal partján lakó szklavénok egyre merészebben támadták a thrákiai városokat. Tiberius Baján segítségét kérte, aki örömmel adta meg azt, mivel korábban hasztalan szólította fel őket engedelmességre és adófizetésre - még követeit is megölték. Most bizánci segédlettel - a Dunán hajókon ők szállították át csapatait - támadhatott rájuk, s aratott győzelmet. De a hadjárat tapasztalatait hamarosan a bizánciak ellen fordította. 579-ben a kagán elérkezettnek látta az időt arra, hogy régi tervét, Sirmium bevételét megvalósítsa. Azt állítva, hogy újra a szlávok ellen indul, Sirmium alatt egy hajóhidat kezdett ácsoltatni a Száván - közben pedig mind a singidunumi városparancsnokot, mind pedig a császárt igyekezett félrevezetni. A híd elkészülte után már nyíltan követelte a kagán a város átadását, s szabad elvonulást ajánlott fel a város lakóinak. A császár azonban nem engedett, bízott benne, hogy a perzsa frontról hamarosan át tud csoportosítani erőket északra, s a városlakók is igyekeztek kitartani. De az ostromzár mind szorosabbá vált a város körül. Nyugatról, a Dalmácia felőli hídhoz érkezett Apsich, avar vezér is, majd a falak alatt átvonult Baján haderejéhez csatlakozni.69 Végül a várost közel három évi ostromzár, éheztetés után harc nélkül átengedte Tiberius az avaroknak - a végleges békét azonban már Konstantinápolyban a trónra lépő új császárral, Maurikiosszál kötötték meg az avarok. Sirmium elfoglalásával megnyílt a kapu a kelet-római birodalom belseje felé. Hamarosan nemcsak Sirmiumban hangzott el a fohász, amelyet egy ott előkerült téglára felróva olvashatunk: „Uram Krisztus, segíts a városon és tartsd vissza az avart. Őrizd meg a római földet („Rómániát") és azt, aki ezt írta. Ámen."70 A következő években az avarok a szövetséges szkla-vénokkal többször is végigfosztogatták a Balkán félszigetet, s csak a Konstantinápolyt övező ún. Hosszú Falak tudták őket feltartóztatni. Ez az időszak az, amikor a szlávok a Peloponnesosi félszigeten is megvetették lábukat.71 591-ben azonban fordulat állt be Bizánc külpolitikai viszonyaiban. A császári csapatok visszasegítették trónjára II. Chosroést, s a vele kötött előnyös szerződésnek köszönhetően lezárult a majd húsz éves perzsa háború. Az addig ott lekötött seregeket immár a balkáni frontra lehetett irányítani, ráadásul élükre egy igen tehetséges hadvezér, Priskos került. A perzsa háború befejeződésének hírére az avar kagán is mozgósította erőit, egészen a Keleti tenger partjáig küldött követeket katonai erő gyűjtése céljából.72 A frankok és a bajorok ugyanakkor a bizánci császárhoz küldtek követséget, segítségüket felajánlva. 592-ben azután a császár megtagadta az évi pénzjuttatások felemelését, ami nyílt hadüzenetnek számított. A válasz nem késett sokáig. Az avarok már Konstantinápoly közeléig hatoltak, amikor Priskos csellel - hátbatámadásuk hírét keltve - visszafordulásra késztette őket. A következő évben fő szövetségesüket, a szklavénokat, Ardagastos és Musókios népét támadta meg és győzte le, miközben az avarokat sikeresen távol tartotta a háborútól a zsákmányon való osztozás reményével.73 A győzelem után a bizánci hadvezér a foglyul ejtett barbárokat át is engedte a kagánnak. 595-ben sikerrel védte meg Priskos Singi-dunumot az avaroktól, akik annak lakosait a „barbárok földjére" szándékoztak áttelepíteni, egyik vezére pedig a Dalmácia városait dúló seregtől ragadta el az összerablott zsákmányt.74 596-ban Thessalonikéig nyomultak előre az avar seregek,75 597-ben pedig Tornea (Tomi) városát ostromolták, s bár Priskos is a városhoz vonult, nem tudta áttörni az ostromgyűrűt. A következő év tavaszára már éhínség gyötörte az ostromlottakat, akiknek a kagán élelmet küldött -ezért hálából Priskos indiai fűszerekkel kedveskedett a kagánnak. Húsvét után szétváltak a csapatok, a visszavonuló bizánciakat üldöző avarok között azonban ragályos betegség tört ki, a kagánnak is „hét gyermeke esett mirigyduzzanat és valami tüzes forróságú lázroham betegségébe és egyetlen nap alatt mind be is fejezte életét."76 A tizenkét napos gyász elteltével megegyezett a kagán a bizánci követtel, hogy a jövőben a Duna lesz a határ a rómaiak és az avarok között, csak a szlávok ellen szabad átúsztatni a folyón, s megnövelték az avaroknak fizetendő év-pénz összegét is. De már 599-ben meg is szegték ezt a szerződést a bizánciak. Két sereggel indultak az avarok ellen, melyek SingidunumnaX (Belgrád) egyesültek, majd onnan Viminaciumhoz (Kostolac) vonultak. Közben a kagán is átkelt a Dunán, s a bizánci területet dúlta, négy, még életben maradt fiára bízva a dunai átkelők védelmét. A bizánci főerők azonban egyetlen lendületes ellentámadással átkeltek a Dunán és avar területen mérkőztek meg ellenfelükkel. Rövid Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 155 időközö k elteltével ötször csap 1! -a harmadiknál a kagán fiai is odavesztek, vjgul már a Tiszánál folytak a harcok. Priskos több ezer avar, szláv és más barbár fogollyal, győzedelmesen tért vissza.77 A sorozatos, súlyos vereségek ellenére volt annyi lélekjelenléte az avar kagánnak, hogy követét még időben, a győzelem hírével érkező bizánci hírnök előtt elküldje a császárhoz, s elérje, hogy a császár -a fenyegetőzésektől megfélemlítve - a foglyok szabadon engedését rendelje el. S még ebben az évben, ősszel - Az Agilulf király által küldött langobard hajóácsok segítségével épített hajókon - elfoglak^, Viminacium előtt azt a szigetet, ahonnan a bizánciak offenzívajukat vezették.78 602-ben ismét az avarok és szlávok ellen indultak a bizánci csapatok, amikor - valószínűleg a színleg átpártolt avar egységek felbúj tására - a bizánci katonák fellázadtak hadvezérük, Petros ellen, s Phokas századost emelték pajzsra, majd visszafordultak Bizáncba, hogy Maurikios császárt is megdöntsék. Amikor a perzsa király, Chosroés hírül vette, hogy Maurikiost fiaival együtt legyilkolták, felbontotta a békét, újra Bizánc ellen fordult. Nem tétlenkedett azonban Bizánc többi ellenfele sem. Az avarok Thrá-kiát dúlták, a langobardok pedig az avar kagán által küldött szlávokkal együtt Bizánc itáliai birtokaira törtek be. Hiába emelte meg Phokas az avarok évjára-dékát, hogy csak a perzsa frontra koncentrálhasson, az avarok támogatását élvező szlávok a következő évben már Bizánc második legnagyobb városa, Thes-saloniké alatt álltak. S bár 610-től már Hérakleios az új császár, a perzsákkal ő sem tudott békét kötni, így az avarok akadálytalanul garázdákodhattak a Balkán bizánci városait dúlva. 614-618 között Naissus (Nis), Serdica (Szófia) bevétele után ismételten megkísérelték Thessalonikét ostrommal bevenni, de a város sikerrel ellenállt - egyetlen eredmény a foglyok nagy tömege volt, akiket magukkal vittek és Pannoniában telepítettek le.79 623-ban maga a császár is majdnem a Hosszú Falakig elhatoló avarok fogságába esett, s a következő évben indított perzsa hadjárata előtt csak úgy tudta országát biztonságban hagyni, ha saját törvénytelen fiát és több főember gyermekét a kagánnak túszként hátrahagyta.80 A perzsa seregek sokáig ügyesen elkerülték a bizánciakkal való összeütközést, majd pedig, felvéve az avar kagánnal a kapcsolatot, 626 nyarán váratlanul összehangolt támadást indítottak Konstantinápoly ellen. Bizánc összeomlása elkerülhetetlennek látszott, mégis az ostromlók ellátási nehézségei, a fokozódó éhínség és a városvédők kitartó ellenállása következtében - hiába vettek részt az ostromban a gyalogos és vízi harcban edzett szláv és gepida segédcsapatain kívül a kagán saját elit egységei is - a támadás aug. 7-re összeomlott. Ezzel összeomlott az avarok harci tekintélye mind alattvalóik, mind pedig a bizánciak szemében.81 Ettől kezdve soha többé nem támadtak fegyverrel Bizáncra és nem lépték át dél felé a Dunát. Érdeklődésük végérvényesen nyugat felé fordult. Az avarok kárpát-medencei letelepedésük előtt „futó ismeretséget" kötöttek már Nyugat-Európa germán népeivel, a 6. század utolsó évtizedétől azonban megsokasodnak azok a híradások, melyek a nyugati, délnyugati szomszédok, Dalmácia, Istria, Itália illetőleg az Alpok vidékének lakói ellen irányuló támadásokról szóltak.82 592 táján még vereséget mért I. Tassilo, bajor herceg az országába betörő szlávokra, de 595-96 körül a fegyvertényt újra megismételni akaró kétezer bajor harcos már a szlávok segítségére siető avar kagán áldozatául esett. Ugyancsak 596-ban, most már Pannoniából kiindulva hatoltak be az avarok Thüringiába és igen súlyos harcokat vívtak a frankokkal. Csak miután Brunichild királynő elegendő pénzajándékot adott, tértek vissza saját országukba. A béke egyik feltétele lehetett, hogy az Alpokba behatoló és letelepülni szándékozó szlávok ellen ne fogjanak fegyvert. Valószínűleg nem véletlen, hogy ugyanekkor újították meg a békeszerződést Agilulf, langobard király-lyal is.83 így amikor Itália exarchusa, Callinicus bizánci vezér fogságba ejtette és Ravennába vitte Agilulf leányát és férjét, 603-ban a kagán által küldött szláv segédcsapatok segítségével tudták a langobardok városaikat visszafoglalni, majd az előkelő foglyokat is visszakapni.84 Az ezután kötött örök békeszerződés értelmében a langobardok is résztvettek a bizánci fennhatóság alá tartozó Istria (mely ekkor még jóval nagyobb területet jelölt) elleni avar-szláv invázióban.85 610-611 táján a szlávok egy csoportja a bajor határvidéken, Aguntumnal (Lienz) vereséget mért Garibald bajor hercegre, de a bajorok utóbb visszaszerezték a zsákmányt és kiűzték a szlávokat országukból.86 Ugyanezidőtájt, esetleg néhány évvel később, maguk az avarok is harcoltak a nyugati határnál, Friaul langobard hercegségben. Friaul fejedelme, Gisoulf merészen ellenállt és oda is veszett a csatában, felesége, Romiida pedig bezárkózott a fővárosba, Forum Iulii (Cividale) falai mögé. A kagán csellel mégis behatolt, a várost felégette, lakóit Pannoniába hurcolta, akik közül csak kevesen tudtak később hazatérni, mint pl. a langobard krónika szerzőjének, Paulus Diaconusnak a dédapja.87 623 táján I. Dagobert frank király aktív keleti politikába kezdett. Ennek első lépéseként egy Samo nevű fegyver(?)kereskedőt több társával együtt a vinedi (vend) szlávokhoz küldött, hogy azokat az avarok ellen bujtogassák fel. Miután e szlávok, akik az avarok seregében befulcusként, azaz egyfajta előőrsként szolgáltak, a sikertelen konstantinápolyi ostrom után önbizalmat vesztett avaroktól függetlenné váltak, a harcban oly vitéznek mutatkozó Samot választották meg királyuknak, aki ezután 35 évig uralkodott még felettük. Sikeresen védte meg önállóságát 631-ben Dagobert ellenében is, mert bár a langobardok és az alemannok kisebb győzelmeket értek el a karantán 156 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor e* .7 hnrai középkor története Nagykanizsán és környékén szlávokka l szemben, ő Wogastisburg (Csehországban, az Eger völgyében?) várába zárkózva ellen tudott állni. Országának, pontosabban fogalmazva törzsszövetségének kiterjedése nem pontosan ismert, valahol az avarok és a bajorok, alemannok törzsterülete között, az Elbától a Karavankákig terült el.88 A 626. évi sikertelen hadjárat a kaganátus belsejében is belpolitikai válságot idézett elő. Az avarok alattvalóiként a Kárpátoktól keletre élő bulgárok ugyanis maguknak követelték a kagáni címet - a harcokban azonban alulmaradtak, a Kárpát-medence avar uralom alatt maradt. A bolgárok egy csoportja, hogy a megtorlást elkerülje, nyugatra, a bajorokhoz menekült. I. Dagobert előbb befogadta őket, majd parancsot adott, hogy egy éjszaka az összes bulgár családot gyilkolják le. Akik megmenekültek, Alciocus vezetésével in marcha Winedorum, azaz a vend szlávokhoz menekültek, majd onnan tovább délre, s végül a 7. század utolsó harmadában Beneventum lan-gobard hercegségben telepedtek le.89 A Feketetenger északi partvidékén és Ukrajna területén azonban e harcok következtében szabadultak meg a bolgárok az avar függőségtől s jött létre a független ono-gur-bolgár birodalom, Kuvrát (Kobrát) fejedelem vezetésével. 634-635 táján „legitimálták" az új államalakulatot, azaz szövetséget kötöttek Hérakleios császárral is.90 Az avar kaganátus saját törzsterületére, a Kárpátmedencére szorult vissza. Békésebb évek, évtizedek következtek. A konszolidációt pedig csak tovább erősítette, hogy azok az onogur-bolgár törzstöredékek, amelyek Kuvrát halála után (669) a rájuk törő kazárok elől elmenekültek, Kuvrát egyik fia, Kuber vezetésével részben Pannoniában települtek le. Bár Kuber később kíséretével Thessaloniké környékére települt át, a vele menekültek nagyrészt itt maradtak.91 Az újra megszilárdult avar kaganátus a század végére némileg még területileg is gyarapodott. 680 táján megtámadták és lerombolták Lauriacum (Lorch) városát, s feltehetően Samo volt „államának" területét is bekebelezve - de volt alattvalóikat, a vend-szlá-vokat legalábbis függő viszonyba kényszerítve - a nyugati határt az Enns folyóig tolták ki. Ezt fogadták el a frankok is, amikor 692-ben békét kötöttek az avarokkal. 696-704 között az avarok az Enns két partján még a bajorok földjeit dúlták, de ez már csak amolyan utóvédharc lehetett, a gyepű kialakításával járó „gyakorlati tennivalókat" végezték el.92 Az avar betelepülés első fázisában Nagykanizsa környékén még nem szálltak meg az avarok, hiszen, mint azt a történeti adatok is jelzik, érdeklődésük ekkor dél, délkelet felé, a nomád életformának inkább megfelelő Skythia Minor (Dobrudzsa) felé irányult. Csak a 6. század utolsó évtizedében, főként a Tiszánál elszenvedett vereség után fordultak délnyugat, nyugat felé. Az Isztria, Friaul, Itália és az Alpok felé vezetett hadjáratoknál részben a Dráva-Száva közti római hadi u^kat, részben azonban már valószínűleg a vidékünket is átszelő nagy Adria-Kijev útvonalat vehették igénybe. A 7. század elején, első felében létesített települést vagy temetőt Nagykanizsa környékén a régészeti terepbejárások és az ásatások révén mintegy 20 lelőhelyről ismerünk (2. térkép). A korszak településmaradványait jelző kerámiatöredékek közül elsősorban az ún. prágai típusú kerámia szignifikáns. Ez a kerámia a 6—7. században a Kárpát-medence északi peremterületén, az Elbától Kijev környékéig élő szláv lakosságra jellemző.93 Meghatározó edényformája az erős vállú, szűk aljú, tojásdad - s gyakran aszimmetrikus -fazék, melynek pereme szinte függőlegesen áll. A kézzel formált, legfeljebb a felső harmadában korongon utánsimított, díszítetlen edényt ezen a vidéken tört cseréppel és kaviccsal, leggyakrabban azonban mésztartalmú anyaggal (tört kagyló- vagy csigahéj) soványított agyagból készítették. Az égetés közepes, a mésztartalmú soványítóanyag miatt gyakran lyukacsos felületű edények igen jellemző színárnyalatúak, pirosasbarna-sárgásbarna színűek. A 7. század közepe tájától egyre gyakrabban díszítették ezt a kerámiát is vízszintes ill. zeg-zug vagy hullámvonal alakú, bekarcolt vonalkötegekkel. A településeken és a temetőkben a prágai típusú kerámia mellett homokkal vagy tört kaviccsal soványított, szürkés- vagy vörösesbarnára, ill. feketésszürkére égetett, kézi korongo-lású, vízszintes- ill. hullámvonalköteggel díszített edények is előkerültek, melyek általánosan elterjedt kerámiatípusai az avar törzsterület településeinek is.94 A két kerámiafajta együttes előkerülése azt jelzi, hogy a településeket egy kevert avar-szláv népesség hozhatta létre (4-5. tábla). Ilyen települések maradványait ismerjük Nagykanizsától nyugatra Szepetnek-Bánfapusztáról95 és Eszteregnyéről,96 a falutól délkeletre, a műút melletti dombon elterülő telepről. Nagykanizsa területén a Magyar utcai kertek alján97 és az Inkey-sírkápolná-nál98 lokalizálható egy-egy kisebb telepmaradvány. A Principális (Kanizsa) csatorna völgyében észak felé haladva Zalaszentbalázs közepén, a Tsz-istállóknal" ill. a ''Tót Mihálok réttyén'',100 és Hahóton, a Sárkányszigetre vezető dűlőút mentén101 található egy-egy kisebb településre utaló nyom. Nagykanizsától keletre, szinte a hajdani hadi útra fűződve helyezkednek el a települések: Nagyrécsén, a vasútállomástól északra,102 Zalaszentjakabon a Rózsavízi-dűlőben,103 majd ettől délre Miháldon és Sandon (két helyen is),104 tovább kelet felé Galambokon a falutól keletre ugyancsak két helyen,105 és Zalakaroson, a garabonci homokbánya helyén.106 A kisbalatoni leletmentő ásatások hoztak napvilágra Balatonmagyaród-Kiskányavári dűlőben egy kisebb 7-8. századi településrészt, ahol szabálytalan alakú munkagödrök, földbe vájt ólak mellett szabadba épített kemence maradványai kerültek elő. A tele- 2. tábla: — Korai avar kor. Bronzlemezből készült övgarnitúra Kehida-Központi Tsz major 67/A sírból. i 5 8 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 3. tábla: - Korai avar kor. i = Ezüst fülkarikapár Kehida-Központi Tsz major 56. sírból, 2-3 = Ezüst gyűrű és fülkarika részlete Zalakomár-Lesvári-dűlő 458. sírból, 4 = Ezüst gyűrű Zalakomár-Lesvári-dűlő 378. sírból. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 159 4. tábla: - Agyagedények korai avar csontvázas sírokból, Zalakomár. 1 = 335. sír, 2 = 351. sír, 3 = 446. sír, 4 = 494. sír. i6o Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén pülés kerámiatöredékei és konyhai hulladékai (állatcsontok) között volt egy vasolvasztó kemence fuvóka-cső-darabja és egy öntőminta-töredék is.107 Balaton-magyaród-Hídvégpuszta, déli rév lelőhelyen pedig egy nagyobb, 4x4 m-es, félig földbe mélyített lakóházra, valószínűleg egy magányos halásztanyára bukkantunk. A belőle előkerült kerámiaanyag a 7. század elejére, első felére keltezhető s a rekonstruálható edényformák alapján elképzelhetjük egy korabeli háztartás edénykészletét.108 A szerencsés véletlennek köszönhetően az utóbbi években két 7. századi temető is ismertté vált térségünkben. Az egyiknek Zalakomár-Lesvári-dűlőben egy heves nyári zápor okozta vízmosás segített felszínre kerülni,109 a másikat pedig rókakölykök után ásva találták meg Kehida-Központi Tsz-majorban a falu lakói.110 A múzeumba történt bejelentés után mindkét helyen ásatást végeztünk. Mindkét temetőben a 7. század után a 9. században is temetkeztek (erről ld. később), a halottakat pedig részben - szláv szokásnak megfelelően - elhamvasztották, részben -koporsóba temetve - elkorhasztották. Hasonló módon temették el a halottakat a harmadik, Zala megyében ismertté vált temetőben, a Zala völgyében fekvő Pókaszepetken is.111 Ez a sajátos, birituális temetkezési mód a zalai temetőket az avar törzsterület többi temetőjétől - jól körülhatárolható, külön csoportként - elkülöníti. A 7. századi zalai temetkezéseket összefoglalóan a következőképpen jellemezhetjük: A hamvasztásos temetkezések a temetőn belül külön csoport(ok)at alkotnak. A hamvakat többféle módon temették el: a) urnában, b) kisméretű, négyszögletes gödörben, c) a korhasztásos sírokéval azonos méretű sírgödörben teljesen, vagy csak részlegesen elhamvasztva a halottat, d) a korhasztva eltemetett mellé, annak sírgödrébe urnában, vagy anélkül, egy kupacba rakva a hamvakat. Az utóbbi két típusú temetkezés a korhasztásos (csontvázas) temetkezések csoportján belül találhatók meg, míg alkalmanként a hamvasztva eltemettek csoportjában is ástak korhasztásos temetkezés számára sírgödröt. Az elhunytakat felöltöztetve égették el, amire a hamvak között talált összeégett gyöngyök, bronz csatok stb. utalnak, de előfordult az is, hogy a viseleti tárgyakat - ruházatot (?) - a hamvasztás után, külön tették a sírba. Többször a túlvilági útra adott élelmet tartalmazó edényt is a máglyára tették, aminek összetört cserepeit ugyancsak megtaláljuk a hamvak között. A hamvasztást feltehetően a temető területén végezték el, egy máglyahelyként interpretálható átégett foltot meg is találtunk Zalakomárban. E 7. századi hamvasztásos sírokra jellemző még, hogy a kalcinálódott csontok viszonylag nagy méretűek, azaz a hamvasztás nem volt tökéletes. A korhasztásos (csontvázas) temetkezések sírgödre mindegyik temetőben Ny-K (ritkábban K-Ny) tájolású. A fegyveres síroknál gyakori, hogy az elhunyt harcos lova (lovai) is a gazda mellé van(nak) temetve, néha vele azonos sírgödörben, a halottól egy deszkafallal elválasztva (Kehida, Pókaszepetk), gyakrabban azonban külön sírgödörben, amelyet a halott sírjával azonos tengelyben a lábvégnél (Kehida), vagy a fej mögött (Zalakomár, Pókaszepetk) ástak meg. Néha a temető szélén magányos lósírokat is találunk (Zalakomár). A lovat felszerszámozva, zabiával, kengyelekkel, nyereggel temették el, nem ritkán azonban kivették a ló pofájából a zablát, vagy pedig a ló mellé tették a felszerelést. Általában az egész lovat eltemették, néha azonban csak részlegesen, megnyúzva és kitömve temették el a lovat - de ilyenkor is felszerszámoz-ták.112 Feltűnő, hogy e temetők népességénél csak igen ritkán díszítették a lószerszámot (nemes)fém véretekkel. Csak e vidékre jellemző temetési szokás, hogy a hasára fektetett ló farára agyagedényt tettek, holott a harcos is megkapta útravaló folyadékát egy edényben vagy egy kis vaspántos favödörben.113 A férfiak sírjában gyakori a fegyver, leginkább a lándzsa vagy kopja - de nem ritka az egyélű kard vagy szablya sem. íjat ritkábban találni a sírban, de lehet, hogy csak azért, mert ritkán készítették a merevítő részeket csontból - hiszen majd minden sírból kerül elő nyéltüskés, vagy köpűs felerősítésű nyílhegy, sokszor egész köteggel. Néhány sírban harci balta és vas dudorral díszített pajzs (Pókaszepetk) is volt. A sírok mellékletei alapján szinte megelevenedik előttünk az az avar harcos, akit Maurikios császár így írt le: „Fegyverzetük bőrvért, kard, íj és kopja s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak és, amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják."114 A ruházatukat összefogó övet egyszerű vas, vagy ún. bizánci öntött bronzcsattal fogták össze, amit ritkán még egyéb fém véretekkel is díszítettek. Ezek ezüstlemezből, vagy ezüsttel bevont bronz lemezből készültek, s préselt geometrikus (2. tábla) vagy figurális (fantázialények) motívumokkal voltak ellátva. Több sírban bajor-alemann vagy észak-itáliai eredetű, a 7. század közepéről, második feléből való ezüst- és rézberakásos, niello-díszes vas vagy öntött bronz övgarnitúrák voltak. Az övet sokszor nem csatolták fel az elhunyt derekára, hanem melléje, esetleg felesége mellé tették a sírba. A zalai temetőkben igen gyakori a kettős sir, amikor az elhunyt férfi feleségét is ugyanazon sírgödörben, valószínűleg ugyanazon szertartás alkalmával korhasztásos vagy hamvasztásos módon - ld. a hamvasztásos temetkezések d) variánsát - temették el. Ez minden bizonnyal a szláv népeknél meglévő „özvegyáldozat" szokására vezethető vissza, amelyet egy 10. századi arab utazó így írt le: „Ha a halottnak három felesége volt, s az egyik azt állítja, hogy szerette őt, 5. tábla: - Urna és síredény korai avar hamvasztásos sírokból, Zalakomár. i =531. sír, 2 = 277. sír? 3 = 4J9- sítIÓ2 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén akkor vesz két fát és felállítja a sír mellett, majd a tetejükre keresztbe is tesz egy fát, amelynek közepére egy kötelet akaszt. Egyik végét egy széken állva a saját nyakára erősíti. Ekkor elveszik alóla a széket, s ő a nyakánál fogva felakasztva marad, amíg meg nem hal. Amikor meghalt, testét tűzbe vetik és elhamvasztják."115 Ez a közös sírkamra néha olyan nagyméretű, hogy még egy „hely" maradt benne a szolga (Kehida) vagy a ló (Kehida, Pókaszepetk) számára, többször azonban üresen hagyták (Zalakomár). A nők temetkezései a férfiakénál szerényebb kivitelűek. Szinte állandó „ékszer" a rovátkolt ón vagy ólom csövecskékből (ritkábban ezüst, vagy bronz lemezkékből) készített fejdísz (eredetileg valamilyen textildarabra, kendőre erősítették ezeket, amelyeket egyfajta kontydíszként viselhettek).116 Ezek a csövecskék férfiak sírjában is megtalálhatók, vagy az asszony ajándékaként (máskor ugyanis gyöngysort vagy fülbevalót tettek szerettük sírjába), vagy esetleg saját ruházatuk, nadrágjuk díszeként. A homlokpántra varrt, a halántéknál kétoldalt lecsüngő textil- vagy bőrpántokba fűzött, rovátkolt díszű, nagyméretű ezüst karikák, vagy félholdas alsó karikaívű, csillagos csüngőjű, esetleg kosaras díszű ezüst karikaékszerek szintén megtalálhatók, bár csak kevés asszony sírjában (3. tábla 1,3). Ugyanilyen ritka ékszer az ugyancsak ezüstből készült, poncolt, trébelt díszű, pajzsos fejű spirálgyűrű (3. tábla 2, 4) vagy a kürtös végű karperec. Ezzel szemben a színes bikonikus vagy szemes gyöngyökből fűzött nyaklánc - a néha közéjük illesztett bronz, ón vagy ólom lemezcsüngőkkel együtt - majd minden felnőtt nő sírjában megtalálható. A zalai temetők kitűnnek abban, hogy itt a sírok többségébe a túlvilági úthoz ételt (juh vagy kecske, sertés, baromfi csontjai, tojás maradványai) és italt (agyagedény vagy vas- ¡11. bronzlemez-pántos kis fa-vödör) tettek útravalóul a halott mellé. Az eddig megismert három 7. századi temető közös vonása az is, hogy viszonylag kicsinyek, 100-200 sírt foglalnak magukba. Ez megfelel annak, amit a települési viszonyaikról megismertünk: néhány nagycsalád által létrehozott, laza szerkezetű telepek.117 A temetők közösek abban is, ahogy a temetkezés helyét megválasztották: olyan helyre temetkeztek, ahol az agyagos felszínből egy-egy homoklencse a felszínre kibukott, s míg a korhasztásos sírokat a jó vízáteresztésű, a csontokat jó állapotban megőrző homokba ásták, a hamvakat az ezt körülvevő agyagos talajba temették el - ebbe ugyanis a szél nem tud úgy belekapni és a hamvakat a sírdögörből kifújni. Eltérnek viszont a temetők abban, hogy az eltemetettek valószínűleg nem voltak teljesen azonos jogál-lásúak. Zalakomárban ugyanis főként gyalogos, lándzsás, harci baltás harcosok alkották a közösséget, s csak vezetőiket temették el lóval, míg Kehidán és Pókaszepetken a lovas harcos sírja az általános, akit gyakran egyélű karddal, szablyával, csontmerevítős íjjal, pajzzsal és lándzsával temettek el. A 7. századi temetkezések jellemző vonásait áttekintve újfent megbizonyosodhatunk arról, hogy Nagykanizsán és tágabb környékén olyan kevert avar— szláv népesség élt, amely egymástól nem elkülönülve, külön telepeken élt és külön temetőkben temetkezett, hanem épp ellenkezőleg, közösen hozta létre településeit és közösen használta a temetkező helyeket is -bár mindkét népelem szuverén módon végig megőrizte életmódját, sajátos használati eszközeit, viseletének rá jellemző elemeit és saját temetkezési szokásait. Kérdés, kideríthető-e, meghatározható-e pontosabban honnan is származtak ezek az emberek? Van egy történeti forrásadatunk, amelyet eddig még nem említettem, pedig a benne leírtak szokat-lansága miatt méltán megérdemli figyelmünket. Ebben ugyanis arról a hadjáratról van szó, melyet az avarok - a korai avar korban egyetlen alkalommal -kelet felé vezettek. 602 nyarán a bizánciak ismét hadjáratot viseltek a szklavénok ellen. A szlávoknak a Duna bal partján fekvő országába hajókon keltek át, ahol sikeresen harcoltak és sok foglyot is ejtettek. A kagán, hogy szláv szövetségesei legalább az anták hátbatámadását (miként az 584-ben történt) elkerülhessék, „Apsichot kiküldte sereggel, hogy az anták népét elpusztítsa; ezek ugyanis (ekkor ismét) a bizánciak szövetségesei voltak."118 Apsich az előző év nyarán még az al-dunai Kataraktáknál táborozott egy nagy létszámú avar sereggel, s a rómaiakkal tárgyalt,119 s lehetséges, hogy vissza sem tért onnan, amikor a kagán parancsa elérte. A Duna mentén tovább haladva jutott el Apsich Dél-Oroszországba, ahol 602-603-ban megsemmisítette az anta nevű politikai szervezetet - méghozzá olyan alaposan, hogy a későbbiekben a források már nem is említették őket. Valószínű, hogy még tovább is a térségben maradt, s segítséget nyújtott a türkök ellen fellázadt tielö (ogur-bolgár) törzseknek. Feltehetően ez a segítségnyújtás az alapja annak a szövetségesi - vazallusi kapcsolatnak, amelyet majd csak az avarok hatalmának meggyengülése után, 634-635 táján számolt fel Kuvrát.120 Apsich visszatérésének útvonaláról nem maradt feljegyzés. Néhány későbbi forrás alapján (ld. alább) azonban erősen valószínűsíthető, hogy hazatéréskor - már csak a könnyű zsákmányszerzési lehetőség miatt is - útba ejtette az anták északi szomszédságában lakó du(d)lebek országát, s nagyszámú foglyot ejtve, a Vereckei hágón keresztül tért vissza szállásterületére. Bizonyos, alább ismertetésre kerülő adatok alapján úgy látszik, hogy ezek a du(d)leb-szláv „foglyok" - legalábbis túlnyomó részt - a Zala és a Mura közti területen települtek le, esetleg telepítették le őket. Kérdés ezek után, hogy 1) milyen alapon kötjük Apsich nevét vidékünkhöz, 2) milyen érvek szólnak még amellett, hogy a) Apsich foglyokat hozott maga- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén I 6 3 va l a du(d)lebek országából - s nem más úton kerültek azok ide - illetve, hogy b) ezeket a du(d)lebek-et éppen a zalai dombvidékre telepítették. ad 1) Apsichról keveset tudunk, de neve többször előfordul a bizánci forrásokban. Lehetséges, hogy ugyanarról a személyről van szó, lehet, hogy több azonos nevűről, s az sem kizárt, hogy esetleg egy avar méltóságnév ez.121 Mindenesetre nem érdektelen, hogy neve már legelőször is Pannoniával együtt hangzott el. Ő az, akivel 570-571 táján Tiberius hadvezér Justinus császár nevében - avar főemberek, vagy a kagán fiainak túszul állítása ellenében - a letelepedés és béke kérdésében egyezkedett, s aki nyilvánvalóan a Pannoniára támasztott jogigényt fogalmazta meg akkor, amikor azt kérte, hogy a „rómaiak biztositsanak földet, ahol az avarok letelepedhetnek" - hallgatólagosan elismerve ezzel azt, hogy hiába is kötöttek a langobard királlyal, Albionnal Pannónia átadásáról szerződést, annak eredeti „tulajdonosa", a rómaiak beleegyezése nélkül a szerződés érvénytelen, s törvénytelenül birtokolják Pannoniát.122 A kérést Justinus akadékoskodása miatt csak később, amikor Tiberius már társuralkodó (caesar) lett, teljesítették, és kötötték meg a szerződést. Az ennek folytán kialakult jó viszonynak is köszönhető, hogy a kagán megengedte Tiberiusnak, hogy katonákat toborozzon a perzsák elleni hadjáratához, aki „az Alpokon túli népek közül a rajna-vidékiek legdere-kabbjait toborozta seregébe, ugyanígy az Alpokon innenieket, a massagetákat és más szkíta nemzetségek fiait, a Pannónia (kiemelés tőlem SzBM), Moesia, Illyrikum meg Isauria környékieket; ekként közel százötvenezer főnyi, kitűnő lovasokból álló csapatokra tett szert."123 S valószínűleg nem véletlen, hogy a perzsa fronton küzdő sereg vezetői között ismét feltűnt Apsich neve...124 Nem sokkal ezután újra találkozunk ezzel a névvel. Sirmium ostrománál ugyanis Apsich az, aki seregével a Dalmácia felőli, azaz a nyugati hídnál állt, s ment át a másik hídhoz, hogy Baján haderejéhez csatlakozzék. Mivel nevét korábban nem említették az ostromlók között, valószínű, hogy seregével csak az ostrom utolsó fázisában érkezett a város alá. S mivel a város nyugati oldalán jelent meg - csak Pannoniából, pontosabban a Dunántúl felől érkezhetett. Ha meglehetősen áttételesen is tehát, de Apsich és Pannónia neve mindhárom adatunkban találkozik egymással. Ennek alapján pedig megkockáztathatjuk annak feltevését, hogy Apsich szállásterülete - függetlenül attól, hogy ez a név személy- vagy méltóságnév volt - Pannoniában lehetett. Kérdés, hogy néhány régészeti jelenség, mint pl. a lovas temetkezésnek a zalai temetőkre is jellemző módja, vagy egyes tárgytípusnak - a hosszúfülű kengyel, a nádlevél alakú lándzsahegy, a rojtos végű ezüst lószerszámveretek, a D-alakú kardfüggesztő-fülek, az ezüst álcsatok stb. - túlsúlyban a Dunántúlon való előfordulása125 nincs-e összefüggésben azzal, hogy a Dunántúlon Apsich vezetésével megtelepült népcsoport esetleg az avarságnak egy származásában, kulturális kötődéseiben is jól körülírható, külön egységét alkotta. ad 2) A történetünkben felbukkanó „fogoly" du(d)lebekről mindösszesen a következő adatokat ismerjük. A Kijevi Évkönyvek (Povest'' Vremennyh Let) szerint „a dulebek a Bug mentén éltek, ahol ma a volynjanok." Majd tovább ezt olvashatjuk: „Ebben az időben voltak az óborok (= avarok) is, akik Iraklij (= Herakleios) császár ellen hadakoztak s majdnem elfogták.126 Ezek az óborok hadakoztak a slovenekkel, és erőszakoskodtak a duleb asszonyokkal, mert utazásain minden obron 5-6 duleb asszonyt fogott a taligája elé és így büszkélkedve húzatta magát röhögvén a sloveneken. Az óborok ugyanis magas termetűek és igen erősek voltak, úgyhogy senki sem ellenkezhetett velük, ezért igen elgőgösödtek és az Isten elveszte őket és elhaltak mind Isten haragjától és ma is megvan az orosz közmondás: elvesztek, mint az óborok, akiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincsen."127 Mielőtt ezt a forrást elemezni kezdenénk - amelyről azonban annyit már most érdemes tudni, hogy ez az egyetlen forráshely, ahol a du(d)lebek ősi szálláshelyéről említés történik -, ismerjük meg a többi adatot is, amelyek az immár Pannoniába került du(d)lebekről szólnak, és további fontos információkat tartalmaznak. Német Lajos 860. évi birtokadományozási és megerősítő oklevelében ad Tudleipin említ egy salzburgi birtokot.128 Egy Arnulf nevére hamisított oklevél (891) alapján pedig nagyjából lokalizálhatjuk is ezt a birtokot. Eszerint in partibus Sclauini-ensibus vero in comitatu Dudleipa vocato in loco Rugi-nesfeld, sicut Chocil duxquondam inibi ad opus suum habere visus est et veluti Reginger in eodem comitatu iuxta aquam, que dicitur Knesaha, in beneficium habe-bat.129 A birtok neve szerepel még a 869-871 táján, Német Lajos informálására összeállított Conversio Bagoariorum et Carantanorumban is, ahol a szerző a MosaburglZalaváron lévő Keresztelő Szent János templomról szólva megjegyzi, hogy e városon kívül még több más hely mellett in Dudleipin is megtalálható ennek a védőszentnek a temploma.130 Dudleipin tehát a Mosaburg/Zalaváron székelő Kocel birtokkörzetébe tartozott, ahol a salzburgi egyházhoz tartozó templom állott. Miután a kutatók a Knesaha nevet általában a Gnas patakkal azonosítják (s semmi köze Kanizsa nevéhez!!),131 Dudleipinnek is ennek közelében, azaz valahol a Mura mentén kellett lennie, legvalószínűbben Radkersburg/Radgona körzetében.132 Ez a 9. századi írásos forrásokban többször is előforduló helynév tehát egyértelműen bizonyítja, hogy a Mura tájékán - s a régészeti adatok bizonyságaként e konkrét helynél és környékénél jóval nagyobb körzetben, a Zala és a Mura közti térségben - du(d)leb-szlávok éltek. A Dudleipa/Dudleipin/Tudleipin helynévben igen fontos nyelvtörténeti adat is megbújik: ennek 164 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén alapján rekonstruálható ugyanis e nép nevének eredeti hangalakja, mely dudleb volt. A keleti és délszláv nyelvekben a -dl- hangcsoport d-je még együttélésük idején asszimilálódott, s -/- lett (ld. a Kijevi Évkönyvek ''duleb'' népnevét), míg a nyugati szlávoknál továbbra is megmaradt az eredeti -dl- hangcsoport.133 A Pannoniába került du(d)lebek tehát őshazájukban, a Bug folyónál még a nyugati szlávok ágához tartozhattak. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a nyugati szlávok nagy csoportjára jellemző Prága-Korcak kultúra keleti határa éppen a du(d)lebek feltételezett szállásterületének keleti határával esik egybe.134 Nyugati szláv kapcsolatukat jelzi, hogy Dél-Csehor-szág területén, a Vlatava völgyében a 10. századból szintén említenek egy Dudleby nevű várat,135 illetőleg, hogy a 11. században Karintiában, a Spittal mellett is volt egy Dulieb nevű hely.136 A név csehországi előfordulása miatt Melich János még úgy is gondolta, hogy a pannóniai du(d)lebek azok közül szakadtak ki - habár ugyanő arra is felhívta a figyelmet, hogy a Dudleipin név szlovén is lehet, mivel az ószlovénben szintén -dl- volt még a mai -/- helyén.137 Az eredet kérdését eldöntendő érdemes tehát visszakanyarodnunk kiinduló forrásunkhoz, a Kijevi Évkönyvekhez. A Kijevi Évkönyvek szerint a dud(d)lebek Volhy-niában, a Búgnál laktak, az avarok ott támadták meg őket és erőszakoskodtak asszonyaikkal. Bár Váczy Péter úgy véli, hogy a forrás itt az anták ellen elkövetett önkényeskedésekről szól, maga is felhívja a figyelmet arra, hogy az Évkönyvekben az avarok kegyetlenségeiről mégis a du(d)lebekkel kapcsolatban történik említés.138 A Kijevi Évkönyvek szerkesztője a 11. században már semmit sem tudott az antákról, helyükön a Dnyeper-Dnyeszter-közben a tiverceket és uliceket említette. A du(d)lebek avar „hagyományának" kialakulásáról és írásba foglalásának körülményeiről Váczy Péter a következő szellemes gondolatmenetet fejti ki. Mint ismeretes, Methód és Konstantin (Cyrill) 866-ban Rasztiszláv morva fejedelem udvarából tanítványaival együtt útnak indult, hogy átkelve a Dunán, Konstantinápolyban felszenteltesse őket. Eközben megálltak Kocel mosaburg/zalavári székhelyén is. Kocel tisztelettel fogadta a térítő papokat, 50 tanítványt adott melléjük és maga is megtanulta a szláv írást. A Kocel által adott tanítványok között minden bizonnyal ott voltak a - Dudleipin/Dudleipa helynév alapján feltételezhető - du(d)lebek képviselői is. Megteremtődött tehát annak a lehetősége, hogy a térítő testvérek és a Mosaburgban létrehozott iskola megismerje a Mura-Zala-völgyi du(d)lebek történetét és ekkor még élő avar hagyományát. Ezt a hagyományt - már mint Methód szellemi örökségének részét - vitték magukkal a tanítványok, amikor előbb Morvaországba (879), majd onnan 885-886 táján, Methód halála után, Bulgáriába menekültek. A bulgár cár által kezdetben csak megtűrt Methód-tanítvá-nyok 893-894 körül kapták meg az engedélyt arra, hogy a fővárosban, Preslavban is tevékenykedjenek. Ez egyszeriben lendületet adott a szláv nyelvű - immár cirill írású - irodalom művelésének. Ők fordították itt le Nikephoros patriarcha rövid bizánci krónikáját is ószlávra - amelyet azután a Kijevi Évkönyvek szerkesztője is felhasznált.139 Időközben a du(d)lebek avar hagyománya - talán a tanító célzat következtében is - részben elhomályosult, részben pedig mondai elemekkel dúsult. Ilyen mondai elemként került az elbeszélésbe az, hogy a du(d)leb asszonyok az avarok szekerét vonták, vagy hogy az avarok óriások voltak.140 A mondává színeződött du(d)leb hagyományt minden valószínűség szerint csak Preslavban öntötték végleges, írásos formába. Erre következtethetünk az idézett rész utolsó mondata alapján, miszerint „elvesztek, mint az avarok, akiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincsen." A Kijevi Évkönyvek írója ugyanis tévesen állítja erről a mondatról, hogy orosz közmondás. Váczy Péter világosan bebizonyította, hogy itt olyan egyházi eredetű szólással van dolgunk, amelynek még közvetlen forrása is kimutatható. Ez pedig egy levél, amelyet Nikolaos Mystikos, konstantinápolyi pátriárka a 10. század elején írt Si-meon, bulgár cárnak. Ebben a pátriárka arról igyekezett meggyőzni Simeont, hogy ne kísérelje meg Konstantinápoly ostromát, mert annak falai úgysem vehetők be, azt ugyanis az isteni gondviselés őrzi. Aki mégis megkísérli az ostromot, az halálnak halálával lakol. így jártak a perzsák, akiknek még a neve sem maradt fenn, s így az avarok is, akik „elvesztek, s népükből maradék sem létezik". Hasonlóan pusztultak el a szaracénok, közülük is csak néhányan kerültek vissza élve az otthonukba. A levél, amely nyilván a bolgár udvarban tevékenykedő egyháziak kezébe is elkerült, s tartalmát megismerhették, mély hatást gyakorolhatott rájuk. S amikor a du(d)lebek avar hagyományát írásba foglalták, önkéntelenül felidéződhetett a levél akkor még közszájon forgó azon mondata is, amely az avarok sorsára utalt, s ezt azután nem is késlekedtek az írásba belefoglalni.141 A du(d)lebek történetének mondává szépült-torzult avar epizódja tehát ilyen kalandos úton, a Pannoniába került du(d)lebek hagyományőrzése révén jutott vissza ősi hazájuk területére, Kijevbe, s öröklődött ránk az ott szerkesztett Évkönyvekben. A du(d)lebek avar hagyománya és Apsich 602. évi, anták elleni hadjárata közötti kapcsolat, s az így rekonstruált pannóniai du(d)leb történet valószínűségét még néhány régészeti érvvel is megtámogathatjuk. Az egyik az, hogy míg az anták anyagi műveltségével, az ún. Pen''kovka kultúra leletanyagával - egy sajátos, a korabeli nomád népek kulturális hagyományait a szlávval ötvöző emlékanyaggal - a Kárpátmedencében csak elszórtan, az avar temetők egy-egy sírjában találkozunk, s csak Erdélyben, mely a Kár- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén I 6 5 páto k hágóin át közvetlenül határos vele, található meg ez a leletanyag összefüggőbb tömbben,142 addig a már többször emlegetett Prága-Korcak kultúra, amelynek jellegzetes kerámiája a Középső-Dnyepervidéktől és Volhyniától, azaz a du(d)lebek hazájától az Elbáig és délen a Dunáig terjedő hatalmas területen fellelhető (bár azon belül a kultúra lelőhelyei -feltehetően a kisebb törzsi egységeknek megfelelően - zártabb tömböket alkotnak, így a Bug-Dnyeper vidéktől nyugat felé a Vág, majd a Morava völgyében, a Cseh-medencében és az Elba-Saale közén),143 a Zala-Mura-köz településeinek és sírjainak is meghatározó leletanyagát szolgáltatja. Fontos momentum, hogy itt viszonylag zárt tömbben találhatók meg ennek a műveltségnek a karakterisztikus elemei (hamvasztásos temetkezés, tipikus kerámia stb.).144 Halvány nyomok utalnak arra is, hogy ezek a telepesek a Muraközben, Varazdin (Várasd) környékén -pl. az Ivanec melletti Vindija és Prelog (Perlak) lelőhelyeken - is létesítettek településeket.145 Másik régészeti érvként azt a jellegzetességet hangsúlyozhatnánk, hogy a Zala-Mura-közben lévő telepeket és temetőket az avarok a du(d)leb-szlávok-kal egyidőben és közösen létesítették, a telepeken mind a két etnikai elem sajátos kerámiája megtalálható, a temetők pedig birituálisak, s semmi nem utal arra, hogy akár egyik, akár másik etnikai elem már korábban megtelepült volna itt. Ez a közös és egyidejű felbukkanás pedig csak egy központi akarat megnyilvánulásaként, egy tudatos telepítési politika eredményeként értelmezhető - aminek a végrehajtására csak egy olyan nagyhatalmú, szabad térségekkel és „fo-goly"-telepesek tömegével rendelkező ember volt képes, mint pl. Apsich. S éppen e közös és egyidejű betelepülés miatt nem vizsgálhatjuk és elemezhetjük ezt a régészeti emlékanyagot úgy, hogy egy-egy részt kiszakítunk belőle, s pl. a szláv leletcsoportot különválasztva azt mondjuk róla, hogy az - mondjuk - az avarokhoz csapódott szláv segédcsapatok, esetleg a Cseh- és Morva-medencéből leszivárgott du(d)leb szlávok emlékanyaga (ahogy Melich János vélte). Hiszen ebben az esetben sokkal heterogénebb és szerteágazóbb kulturális kapcsolatokat mutató, eltérő időben, s gyakran saját, önálló telepeket és temetőket is létesítő népesség régészeti hagyatékát kellene itt megtalálnunk. De nem téveszthet meg bennünket az sem, hogy pl. a hamvasztásos temetkezés zalai temetőkben megfigyelt bizonyos formái - főként az a) és b) variáns -, hasonlóan a kerámiánál megfigyelt közös vonásokhoz, a prágai kultúra egész területére jellemzőek.146 Véleményem szerint ezek a hasonlóságok sokkal inkább a - később is fenntartott - rokonság, mint a zalai du(d)lebek cseh- és morva-medencei eredetének bizonyítékai. Amellett, ha a du(d)lebek történetének avar epizódja valamely morva vagy cseh törzsre vonatkozott volna (akik egyébként legalább úgy szenvedtek az avaroktól, ld. Fredegar elbeszélését a vinidekről), 147 akkor azt a lejegyzéskor minden bizonnyal megörökítették volna - hiszen a Methód-tanítványok nagy része éppen a morvák közül került ki.148 Végül pedig a du(d)lebek jogállásáról, mint „fo-goly"-telepesekről. A korai avar történelem fenti, vázlatos áttekintéséből is kiviláglik, de a korabeli forrásoknak is egyik legszokványosabb fordulata, hogy az avar hadjáratok „zsákmányának" egyik fontos, megbecsült része - gazdaságuk, társadalmuk „nomád feudális" jellege miatt - éppen a fogoly volt. Az avarok, akik más steppei nomádokhoz hasonlóan, egy sajátos szimbiózisban, kölcsönös haszonra alapozott kapcsolatban éltek korábbi szálláshelyeiken a városlakó - földműves, kézműves, kereskedő - rétegekkel, és élvezték a csak általuk nyújtható „szolgáltatásokat", a kárpát-medencei új szállásterületen, éppen a korábban átvonult néphullámok pusztításának köszönhetően, immár fájdalmasan nélkülözték ezeket. Ezért tehát nekik kellett - szinte a semmiből -újra megteremteni ezt a réteget, hogy gazdaságuk működésének egyensúlyát biztosítsák. Ezt pedig új hazájukban csak fogolyszerzéssel, az „agyelszívás" e kezdetleges módszerével tudták biztosítani. Foglyaik tehát nem hagyományos értelemben vett foglyok, „őreikkel" - miként a zalai példák mutatják - közös településeken élhettek, össze is házasodhattak s megőrizhették saját hagyományaikat, temetkezési szokásaikat is. Feladatuk képességeiknek és az igényeknek megfelelően eltérő lehetett. A zalaiak esetében az addig még lakatlan és a nomád életformára alkalmatlan terület megművelése, hasznosítása, azaz a földművelés és a belterjes állattartás, alkalmanként pedig - más szláv segédcsapathoz hasonlóan - beful-cusként,149 a Dalmácia, Istria, Itália, Friaul és a bajor-frank területek ellen éppen ekkortájt megszaporodó zsákmányszerző, fosztogató hadjáratokban való részvétel lehetett a fő feladatuk, ami később az avar kaganátus életében történt jelentős változásokat követően ezen a stratégiailag fontos területen kiegészülhetett a határvédelem új feladatával. Más lehetett a funkciója azoknak a településeknek, melyek tájegységünk keleti szomszédságában jöttek létre. Ezek lakosai is túlnyomórészt „foglyok" voltak, de ők inkább a kelet-római birodalom és az Alpok-vidék városaiból és villagazdaságaiból elhajtott polgárok, parasztok és iparosok,150 továbbá a helyi késő-antik erődökben, így pl. a Keszthely-Fenékpusztán meghúzódott romanizált lakosok közül lettek „verbuválva". Sajátos, a romanizált és keresztény kultúra jegyeit magán viselő anyagi műveltségük az ún. Keszthely-kultúra. Egyes elképzelések szerint e népcsoport vezető rétegének a temetkezései kerültek elő Fenékpuszta-Horreumnál, ezért azokat az 568-630 közötti időre kell keltezni.151 Kérdés azonban -ahogy már szóltam róla -, hogy reális-e ilyen gazdag romanizált, keresztény „fogoly" nemesi réteg meglé- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén tét feltételezni éppen akkor, amikor az avarok történetük egyik legagresszívabb, rabló, hódító fázisát élik?152 Inkább az látszik valószínűnek, hogy ez az az időpont, amikor felszámolták az avarok annak a nemesi családnak még a maradék hatalmát is, mely a langobardok elvonulása után is helyben maradt, remélve, hogy az avar kaganátus keretei között is megleli majd számítását. Érdekes jelenség egyébként, hogy a „Keszthelyi-kultúra" hordozói, akiknek nagy temetői ismertek a fenékpusztai erődfalon kívül, továbbá Keszthely-Dobogón és Városi temetőben, Hévízen (Alsópáhokon),153 Lesencetomajon és Kéthe-/yen,154 nem, vagy alig érintkezett kulturálisan a Zala és a Mura közében letelepítettekkel, utóbbiak régészeti leletei között csak elvétve található meg azok egy-egy jellegzetes lelettárgya. A Zala és a Mura között élő avar-szláv népesség, kihasználva a vidék kedvező földrajzi fekvését, és az általuk is használt ősi adriai út hagyományos nyugati, délnyugati irányultságát, a kalandozások után is aktív kontaktusokat tartott az Alpok-vidék szlávjaival és rajtuk keresztül Észak-Itáliával ill. a bajor-alemann területekkel. A sírleletek tanúsága szerint ez a kapcsolat a 7. század utolsó harmadáig töretlen maradt. Ekkor azonban mindhárom eddig megismert temetőben abbahagyták a temetkezéseket, s ez történt -amennyire a települések kevésbé pontosan keltezhető kerámiája alapján megítélhető - a településeken is. Vidékünk valamely rejtélyes ok következtében - a régészeti leletek eddigi tanúsága szerint - mintegy 100 évig, a 8. század végéig, 9. század elejéig lakatlanná vált. A Zala-Mura közének elnéptelenedését látszólag semmiféle külső vagy belső ok nem indokolja. A 7. század második harmadától már a harci kürt is ritkábban harsant fel a kaganátusban, s a század végére nyugati szomszédaikkal is rendezték viszonyukat az avarok (ld. a határvonal kijelölését az Ennsnél 692-ben). Kérdés, hogy a Zala-Mura-köz elnéptelenedése egy újabb (írásos forrással végképp nem adatolt) áttelepítéssel magyarázható-e - esetleg a nyugati határszélhez közelebbi területre, határőr-funkcióban, vagy ellenkezőleg, a kaganátus törzsterületén belülre, mezőgazdasági ismereteiket kihasználva -, vagy pedig maguk települtek el, „szöktek meg" a nyugatabbra lakó rokon, szláv törzsekhez... Mindenesetre furcsa és szokatlan, hogy az egész 8. században egyetlen avar vonatkozású eseményről maradt feljegyzés, s ez éppen a Zala-Mura-közzel nyugatról szomszédos területet, a karantán-szlávok földjét érinti. Forrásunk, a Conversio szerint „nem sokkal később (azaz, hogy Samo a karantánok királya volt (kb. 658-ig)) kezdték a hunok (= avarok) ezeket a karantánokat ellenséges pártütés miatt (hostili sedi-tione) súlyosan szorongatni. Fejedelmük ekkor Bo-ruth volt, aki értesítette a bajorokat, hogy a hunok serege ellenük fog vonulni, és kérte, hogy jöjjenek segíteni neki. Azok sietve meg is jelentek, elűzték a hunokat és alávetették őket és hasonlómód szomszédaikat is a királynak való szolgálatra."155 Általánosan ezt az eseményt 741-743 tájára szokás keltezni, mivel 743-ban Odilo bajor herceg seregében - mellyel a karoling háznagyok, Karlmann és Pippin ellen harcolt, és a Lechnél vereséget szenvedett - már karan-tán segédcsapatok is voltak. Másrészt pedig kimutatták, hogy Samo államalakulata és Boruth dux között azért nem említ a Conversio más karantán fejedelmet, s vonja össze a történetet a valóságosnál rövidebb időre, mert összefoglalásához nem Fredegar krónikáját, hanem I. Dagobert gestáját használta.156 Mindezen eredményeket tiszteletben tartva kérdésként merül fel mégis - éppen a zalai avar-szláv népesség titokzatos eltűnése miatt -, hogy vajon a karantánok „ellenséges pártütése" mögött nem éppen e „szökevények" befogadása rejlik-e? S ebben az esetben nem tételezhető-e fel, hogy míg ebben az első mondatban említett „súlyos szorongatás" valóban nem sokkal Samo halála után, valamikor a 7. század utolsó harmadában történt - amikor az avarok Lorch városát is feldúlták és az Ennsig tolták ki a nyugati avar határt - az e mondat után leírtak már valóban a rekonstruált későbbi időre vonatkoznak, s ennek oka talán nem is az avarok támadása volt. A fent előadott történet szerint ugyanis - ha tehát az nem két különböző eseményt foglalt egybe - a bajorok kivételével a többi szereplő a ballépések sorozatát követte el. Kezdődik mindez azzal, hogy a 8. század közepén, amikor már fél évszázada elült a csatazaj az avarok összes határánál, egyszercsak minden előzmény nélkül, furcsán, érthetetlen módon ellenséges seditio (= viszály, pártütés, zendülés) tört ki a karantánoknál, mégpedig a félelmetes szomszéddal, az avarokkal szemben. Majd pedig, nem elég, hogy magukra vonták az avarok haragját, s azok „súlyos szorongatását", nyomban elkövették a következő ballépést is: a bajorokhoz fordultak segítségért, akikről pedig tudhatták, hogy legalább annyira veszélyeztetik függetlenségüket, mint az avarok. De az avarok sem viselkedtek érthetőbben: előbb haddal indultak Boruth ellen, hogy ismeretlen ok miatti pártütéséért megleckéztessék őt és népét, majd pedig hagyták magukat a bajor seregektől elkergetni, s - ami a legszokatlanabb -, ez a maga legyőzhetetlenségében még mindig hívő, félelmetes hírével még fél évszázad múlva is egész Nyugat-Európát Nagy Károly zászlaja alá tömörítő avar sereg nemcsak hagyta, hogy elkergessék, de később is megtorlatlanul hagyta ezt a szégyent, holott akár már Odilo 743. évi vereségét kihasználhatták volna arra, hogy karantán - s „szökött" du(d)leb - alattvalóik feletti hatalmukat visszaállítsák. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 2. térkép Az avar kor lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (7. század) Település 1.1. Balatonmagyaród-Kiskányavár 1.2. Balatonmagyaród-Hídvégpuszta, déli rév 2.1. Eszteregnye 3.1.-2. Galambok 5.1. Hahót 11. Miháld 12.1, Nagykanizsa-Magyar utcai kertek alja 12.2. Nagykanizsa-Inkey sírkápolna 13.1. Nagyrécse-vasútállomás 15.1.-2. Sand 16.1. Szepetnek-Bánfapuszta 17.1. Zalakaros-garabonci homokbánya 19.1. Zalaszentbalázs-TSz istállók 19.2. Zalaszentbalázs-,,Tót Mihálok réttye" 20.1. Zalaszentjakab-Rózsavizi dűlő O Temető 4.1. Gyenesdiás-Alsógyenes 6.1. Hévíz (Alsópáhok) 7.1. Kehida-Központi TSz major 8.1. Keszthely-Fenékpuszta, horreum 8.2. Keszthely-Dobogó 8.3. Keszthely-városi temető 9.1. Kéthely 10.1. Lesencetomaj 14.1. Pókaszepetk-Petőfi (Avar) utca 18.1. Zalakomár-Lesvári dűlő i68 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén III. KAROLING KOR i. Korai időszak A 8. század utolsó harmadától kezdődően előbb csak szemlélői, később aktív résztvevői, végül szenvedő alanyai lesznek az avarok annak a történeti eseménysornak, amelyet a történetírás a Karoling-birodalom születésének nevez. A Merowing-királyság nagyhatalmú urának, Aust-rasia major domusának (palotanagyának), Heristali Pippinnék a fattyú fia, Martell (Kalapács) Károly alapította azt a dinasztiát, mely előbb a részeire szétesett frank királyságot egyesítette, majd hódításaival hatalmas birodalommá építette ki. Utóbbi feladatot Károly, a későbbi forrásokban Nagy Károlynak (Ca-rolus Magnus, Charlemagne) nevezett unokája végezte el, aki apja, Pippin művét, a dinasztia először királlyá felkent tagjának országépítő munkáját 768-ban előbb mint társuralkodó, majd testvére, Karlo-man hamarost bekövetkezett halála után, 771-től mint egyeduralkodó folytatta és 43 évig tartó uralkodása alatt hatalmas birodalom megteremtésével koronázta meg. Hosszú élete szinte szakadatlan háborúkkal telt el, melyeket a szászokkal, langobardokkal, szaracénokkal (arabokkal) és az avarokkal vívott. 772-ben sikeres hadjáratot vezetett a szászok ellen, majd a következő évben a langobardok itáliai királysága ellen is, ami után felvette a „langobardok királya és a rómaiak patríciusa" címet. 775-ben újra a fellázadt szászokkal hadakozott, az év végén azonban már a hasonlóképpen lázongó langobardok ellen fordult. Utóbbiak vezetőinek egy része, az elszenvedett vereség után az avarokhoz menekült 776-ban. Amikor 778-ban a szaracénoktól csúfos vereséget szenvedett, mind a szászok, mind a langobardok ellene fordultak. Nagy Károly, mielőtt újra a szászok ellen indulna, a mögöttük élő szláv törzsekkel próbált egyezkedni, akik azonban részben avar fennhatóság alatt álltak, ezért a keletkezett súrlódások miatt először került sor Lippsringben, Paderborn mellett az avar kagán követei és a frank király között béketárgyalásokra. A szász fronton 785-ben állt be fordulat: Widukind, a lázadók vezére is keresztvíz alá hajtotta a fejét. Az avarok, megérezve, hogy Nagy Károly előbb-utóbb az ő erejüket is próbára teszi, már 783-ban megerősítették a határőrséget az Ennsnél. S valóban, már 787-ben közvetlen határ jött létre közöttük, amikor Károly megszállta és alávetette az addig még viszonylag független bajor hercegséget is. Tassilo felesége, az utolsó langobard király, Desiderius leánya, Liutberga 788-ban hiába próbált egy koalíciót létrehozni avar-langobard-bizánci részvétellel, már elkésett. Nagy Károlynak sikerült a bajor nemességet megosztani. A frankbarát párt túlsúlyba kerülve őt választotta királyává. Károly seregei még ebben az évben átlépték az avar határt is, az Ybbs folyónál, majd a Dunánál is megütköztek az avarokkal, de azok ekkor még visszafordulásra késztették őket. Károly azonban 790-ben a nyílt támadás jeleként olyan határkövetelésekkel lépett fel, amelyeket az avarok kénytelenek voltak elutasítani. A „szent háborúra" nem kellett már sokáig várni.157 791 őszén Nagy Károly hatalmas, összehangolt támadást indított az avar kaganátus ellen. Egyik seregszárnya, melyet Pippin nevű fia Itáliából küldött, augusztus végén a Júliai Alpokon keresztül támadott, mintegy elterelő hadműveletként. A fő sereg azonban Regensburgban gyülekezett. Amikor megérkezett a hír a déli sereg sikeréről, szeptemberben megindult itt is a hadi gépezet. A frank, alemann, szász, thüring, bajor harcosokból verbuválódott hatalmas sereg megindult a Duna két partján és a bajor flottával magán a Dunán is, kelet felé. Az avarok azonban elkerülték a döntő összecsapást, s a felperzselt föld taktikáját alkalmazva, a kutakat megmérgezve egyre hátrább vonultak, mígnem Károly serege, az állatok tömeges elhullása és a különböző betegségek miatt Győr-Gönyű tájáig eljutva, kénytelen nem volt magától visszafordulni. A Rába mentén Savaria (Szombathely) irányában vonult vissza és november elejére már az Ennshez is ért.158 Nagy Károly kétes sikerű hadjáratának hírére a szászoknál újra lázadás tört ki, ezért 792-793-ban ismét az ottani hadszíntérre volt kénytelen utazni. Károly - maga is elégedetelen lévén eredményével -egy jobban előkészített hadjáratot tervezett a következő évre s el is rendelte egy dunai ponton-híd, továbbá a Duna és Majna között egy csatorna építését, hogy legközelebb az utánpótlás már ne okozzon gondot. A 791. évi hadjárat azonban az avar kaganátuban is - már valószínűleg korábban is meglévő bajokat felerősítő - erjesztő kovászként hatott. Az avar nemesség két pártra szakadt - talán a frank diplomáciának a bajoroknál és a langobardoknál már jól bevált aknamunkája is segítette ezt. A két avar főméltóság, a kagán illetőleg a jugurrus pártján álló két tábor 795-ben véres belháborúban mérte össze erejét. Mindkét vezér a csatatéren maradt, az egységes ellenállás lehetősége végleg szertefoszlott. Ekkor a tudun, egy harmadik avar főméltóság (dux, regulus), akinek uralma valószínűleg a nyugati országrészre és határterületre terjedt ki, követeket küldött Nagy Károlyhoz, felajánlva földjét és népét a frank királynak, és hajlandónak mutatkozott maga is a keresztvízben megmártózni. Hamarosan nagyszámú kíséretével személyesen jelent meg Aachenben, s megkeresztelése után „békével és ajándékokkal" tért vissza hazájába. Valószínű, hogy ezek után amikor az Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén év végén Erik, friauli herceg és/vagy csak Wonimir, a pannóniai (Száva-Kulpa-Mura menti) szlávok fejedelme sereggel Pannoniába hatolt be és ott az egyik kagáni székhelyet (hringct) kirabolta, a tudun tudtával és beleegyezésével tette ezt. A következő évben, vagy még szintén 796-ban Károly fia Pippin, Itália királya bajor és alemann harcosokkal szintén az avarok ellen indult. Tábort vert a Dunánál, az avarok pedig a Tiszán túlra menekültek. Amikor Pippin átkelt a Dunán, a kagán kíséretével eléje ment, s meghódolt. Egyes források szerint Pippin feldúlta a kagán székhelyét (hring)ét), mások szerint maga a kagán ajándékozta meg őt kincsek tömegével, s ezután békében távozhatott. Fontosabb azonban, hogy ezzel frank részről hivatalosan befejezettnek is tekintették az avarok meghódítását, s gyakorlatias módon már ekkor meg is hozták az avar föld jövőjét meghatározó első konkrét döntéseket is. Pippin az aquileiai patri-archa, Paulinus és a salzburgi püspök, Arno részvételével a térítés és egyházszervezés kérdéseiről konferenciát tartott a Dunánál, s hamarosan megegyeztek a térítési területekben is. A megegyezést majd 803-ban Nagy Károly is megerősíti. Eszerint a Rába, Dráva, Duna által bezárt területet, a Balaton környékét a salzburgi püspökség kapta, a Rábától nyugatra a passaui püspökség téríthetett, míg a Dráva-Száva közén az aquileiai patriarchátus - a világi fennhatóság biztosítására pedig királyi biztosokat (missi) rendeltek ki.159 Az avar végeken azonban még nem szűnt meg minden ellenállás. Feltehetően a tudun pálfordulása miatt Erik, friauli herceg 797-ben már újra a „hunokkal" harcolt, s győzött is. Az avarok ezért az „incidensért" szép ajándékokkal igyekeztek kiengesztelni Nagy Károlyt. Az ellenállás gondolatával azonban továbbra sem hagytak fel. 799-ben már újra arról olvashatunk, hogy az avarok hűtlenné váltak, ezért Erik és Gerold, bajor praefectus haddal indult ellenük. Eriket azonban, alighogy partra tette a lábát a Liburnia és Istria határán lévő Tarsatica (Trést, Rijeka mellett) városánál, a lakók tőrbe csalták és agyonkövezték. Gerold pedig, aki Bajorország felől támadt, hogy fegyverrel szerezzzen érvényt Arno, salzburgi püspök térítő szándékának, ugyancsak holtan maradt a csatatéren. 802-ben Goteram, a Duna melléki őrgrófság és Cadaloc, a karantán őrvidék praefectusai kísérelték megtörni a „rebellis" avarokat, ad castellum Guntionis (lokalizálása kérdéses) azonban súlyos vereséget szenvedtek, számos bajor lovaggal együtt ők is odavesztek. Ezek után egészen váratlan fordulatként 803-ban Zodan (= tudun?), princeps Avarorum megjelent Nagy Károly előtt Regensburgban, felvette a keresztségét és meghódolt a frank király előtt. A híradásból következően a pannóniai avarok élére új tudun került (hiszen az előző már meg volt keresztelve, ha hűségesküjét meg is szegte) - kérdés azonban, hogy miként került sor az új tudun megválasztására, s hogy miért ment el a tudun - éppen a sorozatos győzelmek után, melyeket a fennhatóságot elismertetni akaró frank seregek felett arattak - Regensburgba, hogy Nagy Károlynak meghódoljon és a keresztvízben megmártózzon? Újabban úgy magyarázzák ezt, hogy Krum, bolgár kán olyan véres és öldöklő hadjáratot vezetett a Tiszánál élő, lassan újra magára találó avar főerők ellen, hogy azok ellenállása végleg összeomlott.160 Az a forrás azonban, melynek híradására támaszkodva így rekonstruálják az eseményeket, a több mint 200 évvel később összeszerkesztett Suda-lexi-kon. Ennek az Abaris és Bulgaroi címszavaiban olvasható - egyébként a Kijevi Évkönyvek du(d)leb történetének záró mondatával feltűnően rímelő - híradása szerint „az avarokat (pedig) a bolgárok teljesen (mind egy szálig) kiirtották."161 Ez az egyetlen mondat - de szövegkörnyezete - sem tartalmaz azonban olyan konkrét támponto(ka)t, amely(ek)re építve a kései avar történelemre vonatkozóan ilyen messzemenő következtetéseket lehessen levonni.162 A 803. évi, váratlannak látszó lépés oka valószínűleg sokkal prózaibb. Úgy látszik, hogy - az előző tudun túlságos megerősödését ellensúlyozandó - sikerült egy olyan ellentábort megszervezni, amely hajlandó volt hatalomra segíteni a frankhű politikát folytató új tudunt. Ennek sikere érdekében egy frank sereg is megjelent Pannoniában. Az új tudun első dolga egyértelmű volt ezután. A Regensburgba visz-szatérő frankokkal együtt maga is Nagy Károly elé járult és magát neki alávetette.163 Ráadásul éppen ettől az időtől kezdve erősödtek fel az avaroknak oly hosszú ideig alávetett szláv törzsek „függetlenedési" törekvései is, amelyeket a frankok - saját önös érdekükből is - kezdetben még bátoríthattak is, hogy a kaganátust részekre szabdalják, s visszafordíthatatlan módon kisebb, önálló fejedelemségekre bontsák. E politika gyors sikeréről már 805-ben értesülünk, amikor Theodorus capcan Nagy Károlyhoz fordult, kérve őt, jelöljön ki számára új szálláshelyet, mert régi lakóhelyükön a szlávok zaklatása miatt (propter infestionem Sclauorum) nincs már maradása. Nagy Károly inter Sabarium et Carnuntum (Szombathely és Petronell között) ki is jelölte azt a helyet - de a capcan nem sokáig örülhetett már neki, mivel röviddel visszatérése után meghalt. Ugyanezen évben a Fischa folyónál megkeresztelkedett Ábrahám kagán is, s a frankok visszaállították hatalmát az avarok felett.164 A frank uralkodónak ez a tette a hatalmi egyensúlyra mindig is érzékenyen figyelő reálpolitikust villantja fel előttünk: amint a szlávok túlsúlyba lendülése, egy új hatalmi központ kialakulásának veszélye merült fel, kész volt akár a korábbi ellenfelet is erősíteni ennek elkerülése érdekében.165 Az indulatok azonban egyelőre még gátoltak mindenfajta reális politikai megoldást. 811-re az avarok és szlávok között már olyan heves harcok dúltak, hogy Nagy Ká- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén rolynak az avarok oldalán állva kellett a viszálykodás felszámolására sereget küldeni Pannoniába. Az ezt követő béketárgyalásokra Regensburgba érkezett az összes érdekelt fél: canisauci (princeps Avarorum),166 a tudun és a dunai szlávok előkelői és hercegei (primores ac duces Sclauorum circa Danubium) .167 Az ekkor megkötött béke immár tartós maradt, valószínűleg azért, mert lényegében a kialakult status quot ismerte el. A kaganátus nyugati fele (a tudun országrésze?) véglegesen betagozódott a frank birodalomba, a tudun intézményét megszüntették, a peremterületeken kialakult önálló szláv fejedelemségeket (a morva és a nyitrai ¡11. a Dráva-Száva-közi fejedelemséget) defacto elismerték, az avar kagán pedig visszavonult a Nagyalföldre, súlyponttal a Tiszától keletre és az Északi középhegység lábaihoz. A kaganátus e maradvány formáját is igyekeztek azért az avarok a régi elveknek megfelelően (legalább nyugat felé, a Duna-Tisza közén) lakatlan gyepűvel biztosítani.168 Politikailag pedig - de valószínűleg kulturális téren is - újra felvették, vagy inkább csak újra felerősítették a kapcsolatot keleti szomszédjukkal, a Kazár kaganá-tussal és az ott élő rokon törzsekkel.169 Utoljára 822-ben képviselte követ az avarokat a frankfurti birodalmi gyűlésen. A források elnémulásából sokan az avar nép megszűnésére következtetnek. Valójában azonban csak a politikai alakulat, nem maga a nép szűnt meg tovább élni. Ezt bizonyítják többek között azok a temetők is, melyeket Nagykanizsa tágabb környékén ismertünk meg. Mint láttuk, az avar kaganátus nyugati felét már igen hamar, 796-ban birtokba vették a frankok, az egyházi és világi hatalom gyorsan berendezkedett. Ettől kezdve az Enns és az Ybbs közti, főként szlávok lakta földet Sclavinia az ettől keletre, a Bécsi-erdő vidékéig nyúló, hajdan lakatlan gyepűt Avaria néven kezdik emlegetni. Pannoniát pedig 803 után, amikor a tudun hatalmi törekvéseit végleg sikerült megtörni, s Nagy Károly szentesítette a már korábban meghúzott térítési körzeteket, kettéosztották: a Dráva-Száva köze Pannónia inferior, az ettől északra, a Drávától és a Dunától Carnuntum-Savaria vonaláig terjedő terület Pannónia superior néven kezd szerepelni a forrásokban.170 Pannónia inferior ura Ljudevit, aki a kaganátus felbomlása után a Dráva-Száva közén Siscia (Sziszek, Sisak) központtal a friauli őrgrófságtól függő vazallus fejedelemséget hozott létre, hamarosan ösz-szekülönbözött elöljárójával, Cadaloh gróffal, annak „kegyetlen és elbizakodott" viselkedése miatt, s bizánci támogatásban bízva, nyíltan fellázadt. 819-ben Cadaloh Jámbor Lajos parancsára hadjáratot vezetett ellene, de eredménytelenül járt, s magas lázban hamarosan meg is halt. Ljudevit követ révén tudatta a frank uralkodóval, hogy milyen feltételek mellett ismeri el fennhatóságát. Jámbor Lajos ellenkövetet küldött Sisciába, de mindkét követjárás eredménytelen volt, a döntés tehát a fegyverekre maradt. Közben Cadaloh utóda Baldrich (Balderich) lett, akinek a fennhatósága kiterjedt már Karantániára is - de Ljudevit is növelte befolyását a térségben, a krainai és karintiai szlávok mellett keleti szomszédait, a timocá-nokat is maga mellé állította, Grado patriarchája, Fortunatus pedig építőmestereket küldött Sisciába. 819-822 között minden évben frank seregek dúlták Ljudevit országát. 820-ban ráadásul három sereg indult összehangolt támadással Ljudevit és szövetségesei ellen. Az egyik Itáliából kiindulva Baldrich vezetésével a krainaiakat (Carniolenses) a másik a Dráva felső folyása menti karantánokat, míg a harmadik -miként már 819-ben is -, Bajorországból Pannónia Superioron, azaz a Dunántúlon keresztül szándékozott Sisciához eljutni. Ez a sereg nyilvánvalóan a volt Borostyánutat vette igénybe, ezért valószínűleg vidékünkön is áthaladva vonult Ljudevit ellen. 822-ben végül sikerült Sisciát elfoglalni, Ljudevit a dalmáciai sorabokhoz menekült, akiknek fejedelmét elűzte s maga foglalta el helyét. Innen küldött újra követet Jámbor Lajoshoz, hogy felajánlja, személyesen is hajlandó tetteiről magyarázatot adni volt hűbérurának. A császár válaszra sem méltatta, volt szövetségesei is sorra elhagyták, s amikor a soraboknál is tarthatatlanná vált helyzete, 823-ban Nyugat-Dalmáciába, a frankhű Liudemuhslhoz (Ljudemysl) menekült, aki hagyta, hogy megöljék.171 Ljudevit katonai sikereit nagyban segíthette, hogy 818-tól nemcsak az ő országa, de az egész Délvidék forrongásban volt. Omurtag, bolgár kán, aki uralkodása kezdetén, 814-ben békét kötött az addig minden erejüket lekötő bizánciakkal, most nyugat és észak felé fordult. Erről kezdetben csak közvetett úton, a bolgár fennhatóság alól menekülő népektől hallunk. 818-ban a kelet-szerbiai Timok folyó mentén lakó timocanok követei jelentek meg Jámbor Lajos előtt, közölve, hogy felmondták a bolgárokkal való közösséget és csatlakozni kívánnak a frank védelem alatt álló határvidékhez.172 Már első követ járásukkor is Ljudevit követeivel együtt érkeztek Heristallba, a frank császárhoz, 819-ben azonban nyíltan is Ljudevit oldalára álltak - s aztán osztoztak is sorsában, többé nem is hallunk róluk, valószínűleg részben bolgár fennhatóság alá kerültek, részben pedig tovább menekültek nyugat felé, így talán a Mura és a Zala közti erdővidékre is. 822-ben, majd újra 824-ben a Duna menti Dacia (nagyjából a volt Dacia Ripensis) vidékéről érkeztek a frank császárhoz a praedenecenti, más néven abodri-ták követei, hogy segítséget kérjenek tőle a rájuk támadó bulgárokkal szemben.173 A második alkalommal azonban már a bolgár „király" követe is megérkezett ura levelével, melyben az „békét" ajánlott a frank uralkodónak. S miközben a bolgárok diplomáciai úton igyekeztek a frank uralkodót rábírni a velük való szövetségre, elszakadni vágyó „alattvalóikkal" Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén véres harcokat vívtak a Temesköz, Bácska, Bánát vidékén. 826-ban azután már keményebb hangot ütött meg a bolgár követ is: a határok haladéktalan rendezését követelte, ellenkező esetben háborúval fenyegetett. Jámbor Lajos számára azonban látszólag (?) még mindig nem volt eléggé világos, milyenek is a valós viszonyok keleti határainál, ezért Bertrich grófot küldte ki az avar határ őreihez (Avarici limes custodes) a helyzet felmérésére. 827-ben végre haddal támadtak a bolgárok. Csónakokban feleveztek a Dráván, tűzzel-vassal pusztították az (alsó-)pannoniai szlávokat, s saját kormányzókat (rectores) helyeztek a szláv fejedelmek (duces) helyére. Seregeik Felső-Pannoniába, azaz a Drávától északra fekvő területekre is betörtek, valószínűleg vidékünk is hadszíntérré vált. 828-ban Jámbor Lajos leváltotta a vereségekért felelőssé tett Baldrichot, s átszervezte az egész keleti terület közigazgatását. De hiába került a frank seregek élére a császár fia, Német Lajos, 829-ben újabb vereséget szenvedtek. Pannónia inferior, a Dráva-Száva köze bulgár fennhatóság alá került. Ettől az időtől kezdve Pannónia inferior a Rába a Duna és a Dráva közti terület lesz, míg Pannónia superior a Rába és a Bécsi erdő közötti terület. Ez azonban már csak az egyházi közigazgatásban, a térítési körzetek szempontjából fontos, a világi közigazgatásban újra egységesen Pannónia, vagy Oriens néven említik. A bolgárokkal az új kán, Malamír megválasztása után normalizálódott a helyzet, 831-ben kötnek békét. Sirmium környéke bolgár fennhatóság alatt maradt, míg Siscia új fejedelme Ratimar (Ratimir) lett (egyes vélemények szerint ő is bolgár vazallus volt, mások inkább a Ljudevit ellen fordult szlávok egyik vezetőjének tartják). A bolgárok azonban ettől kezdve a frankok hű szövetségeseiként viselkedtek.174 A 8. század végén, 9. század elején újra benépesült Nagykanizsa és tágabb környéke, a Zala és a Mura közötti terület. A terepbejárások és ásatások révén megismert mintegy 30 településmaradványból (3. térkép) azonban - mivel a 9. század elejéről, első feléből egyelőre még nem ismerünk olyan kerámiatípust, amely csak erre a szűkebb időszakaszra lenne jellemző, ezért csak a kerámia bizonyos formai, technikai jegyei alapján - feltételesen mondhatjuk néhányról, hogy talán már a 8. század végén, 9. század elején létrejött. Ilyen lehet például a Nagykanizsa-Miklósfai halastavaknál a Mórichely-Cigánykút lelőhely, ahol két, gazdasági célú gödröt is feltártunk,175 továbbá ilyenek a Szennyesi-dűlő és a Halastavak I. és II. lelőhelyek települései.176 Utóbbiakon a felszínen néhány gyöngyszemet (aranyfóliás és sötétkék rúdgyöngyöt ül. feketéskék alapon fehér koncentrikus körökbe foglalt világoskék szemes gyöngyöt), vaskést, vascsatot, fenőkövet is találtak, ezért feltehetően egy temetőt is megsértett itt a szántás. S hogy e telepeken - legalább részben - szláv lakosok is éltek, jelzi, hogy róluk nagyméretű magszárító agyagtepsi darabja is a felszínre került. Feltehetően ugyancsak a századforduló táján létesült település van a Nagykanizsa-Csónakázó tó parkolódnál"7 a Zsidótemetőnél,"* a Sormás-Hidegkúti forrásnál,119 a Nagybakónak-Ugora-dűlő-ben180 és a Gelsesziget- Vasúti őrháztól nyugatra {Gel-sesziget „B" lelőhely). Utóbbi lelőhelyen 1988-ban ásatást kezdtünk, s néhány a korszakunkba eső tárolóvermen kívül egy ún. horgas sarkantyút (Hakensporn) találtunk, ami éppen erre a korszakra jellemző.181 A kisbalatoni leletmentéseket megelőző terepbejárások révén ismertünk meg egy teljesen szétszántott települést Balatonmagyaród-Szarkavári-dűlőben, továbbá ugyanitt a Brúner-szigeteken a Fekete-szigeten és a Homoki-dűlőben tártunk fel ebből a korszakból néhány települési objektumot.182 E települések többségét a 9. század későbbi évtizedeiben is tovább használták, néhányat még a 10. században is. Vidékünk újbóli betelepülésének időpontjára a temetők leletanyaga alapján pontosabban következtethetünk. E temetők közül teljesen feltárt a Zalakomár-Lesvári-dűlőben (településének maradványait is megleltük Balatonmagyaród-Kolini-dűlőben),183 továbbá a Söjtör-Petőfi utcában fekvő,184 s feltárás alatt áll egy hosszabb időn át használt temető Kehida-Központi Tsz Mo/orban,185 ill. Vörs-Papkert B lelőhelyeken.186 A lehetőségekhez mérten teljesen kiásott nagyobb temető ismert Pókaszepetkről187 és egy néhány sírós kis temető Nagypáli-Petőfi utcából.188 Keszthely-Városi temető, és a dobogói temető legkésőbbi sírjai is a 9. század első feléből származnak.189 Ebből az időszakból nagyobb temetőrészt tártak fel Gyenesdiás-Algyenes lelőhelyen190 és egy ilyen temető pusztulhatott el Zalaegerszegen, az Új kaszárnyánál (Petőfi laktanya) is.191 A Muraközben és a Drávától délre Ljudevit és Ratimir korára keltezhető sírok kerültek elő Prelog-ban (Perlakon), s egy Petersen K típusú karddal eltemetett harcos sírja a Prelog melletti Cirkovljanban.192 Ugyancsak a 9. század korai évtizedeiben temették el azt a harcost, akinek korai karoling kardja, szakállas baltája és a kardszíjat díszítő tűzaranyozású, öntött bronz szíjvége a Durdevac melletti Medvedickán (Medvegyen) került elő. A szíj vég igen gazdagon díszített, stílusa alapján a korai karoling állatalakos szíjvégek közé sorolható, távolabbról pedig az ún. Tassilo kehely körével rokon.193 Feltűnő és elgondolkoztató, hogy a Zala-Mura vidéken előkerült temetők közül nem is egy (Zalako-már, Kehida, Pókaszepetk, Gyenesdiás) folytatta az ugyanott legkésőbb a 7. század végén felhagyott temetkezéseket, a sírokat ugyanoda ásták, ahol már korábban is voltak temetkezések. Az azóta eltelt közel száz év miatt a régi sírok helye már alig, vagy egyáltalán nem is látszott (ld. például Pókaszepetken), ezért nem is egyszer korábbi sírokat megsértve ásták meg az újabbakat. Maga a temető helye azonban egyéb 172 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 6. tábla: -Bronz lemezből készített és öntött bronz véretekből álló avar kor végi övgarnitúra Söjtör-Petőfi utca 9. sírból. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 173 felszín i jelek alapján194 még viszonylag jól körülhatárolható, felismerhető lehetett, ezért az újabb sírok csoportja igyekezett tiszteletben tartani a korábbi temetkezéseket. Fontos kapocs a korábbiakhoz az is, hogy mint a 7. században, úgy most is - s messze határban újra csak ezen a vidéken - birituálisak a temetők, azaz mind korhasztásos, mind hamvasztásos rítus szerint temettek el halottakat. Óhatatlanul felmerül tehát, vajon nem ugyanaz a népesség tért-e vissza, amelyik mintegy három emberöltővel ezelőtt hagyott fel itt a temetkezésekkel, s költözött el erről a tájékról? Mert bár bizonyos temetkezési szokások és az anyagi műveltség és viselet egyes elemei megváltoztak, a legfontosabb s a csak e vidékre jellemző egyedi vonás, a biritualitás megmaradt. Abban pedig, ahogy az újabb temetkezésekkel a 7. századiakat igyekeztek folytatni, az ősökhöz való visszatérés tudatosságát láthatjuk kifejezésre jutni. Az ősi területre való visszatérést valószínűleg az avar kaganátusban a 8. század utolsó harmadától, végétől bekövetkezett változások tették lehetővé. Ekkor nemcsak a kaganátuson belül zajlottak le komoly átcsoportosítások, közösségek áttelepülései (ld. a 805. évi évkönyvi bejegyzést a Carnuntum és Savaria közti új avar szállásterületről) de az addig lakatlan gye-pűként funkcionáló Bécsi-medence-Enns közötti terület is ekkor népesült be újra, - s valószínűleg nem volt ez másként a határsáv más szakaszainál sem. A hamvasztásos temetkezések ebben az időszakban is külön sírcsoporto(ka)t alkotnak, s most is előszeretettel ássák őket a temető agyagos talajú részébe. A pókaszepetki temetőben a hamvasztásos sírok voltak túlsúlyban, csak néhány csonvázas sírt sikerült ebből a korszakból feltárni, a korhasztásos temetőrész - ha volt ilyen - nem került elő. Eredetileg nagy számú hamvasztásos sír lehetett a söjtöri temetőben is, ott azonban a feltárások előtt a gépi talaj egyengetés miatt már elpusztult a 30-50 cm mélyre ásott sírocskák túlnyomó része, csak a korhasztva temetkező két család (?) sokkal mélyebbre ásott sírcsoportját sikerült feltárni. A zalakomári és a kehidai temetőiben csak a mezőgazdasági művelés okozott károkat a hamvasztásos sírokban, így azokat nagyrészt fel lehetett tárni. A hamvasztásos sírok típusai: a) urnában; b) kisméretű, szabálytalan alakú gödörben; c) a korhasztásos sír földjébe utólag eltemetve. A pókaszepetki temetőben a sírok mintegy 90%-a urnasír, míg a többi temetőben a két első típusú temetkezés nagyjából egyenlő arányban volt meg. A c) pontban leírt temetési mód főleg a zalakomári temetőre, annak is egy bizonyos fázisára jellemző, Kehidán és Söjtőrön jóval ritkább. Nagypáliban csak egyetlen, kis gödörben eltemetett hamvakat rejtő sír került elő a csontvázas síroktól nagyobb távolságban. Változott a hamvasztás módja is. A halottakat sokkal alaposabban égették el, a kalcinálódott csontok egészen apró szilánkokra esnek szét, s bőven került az urnába vagy a kis sírgödörbe, esetleg külön kupacba gyűjtve a hamvak mellé helyezve, a máglya elszenesedett famaradványaiból is. Többször „családi" síregyüttes alakult ki, amikor több sírocska gödrét is szorosan egymás mellé ásták. Az urnákat néha kőlappal, egy másik edény töredékével, aljdarabjával fedték le, egy-két urnánál pedig a perem alatt két kis átfúrt lyukat találni, amelyet az elhunyt „lelke" számára fúrtak. A hamvasztásos temetkezések leletanyagban még szegényesebbek, mint a 7. századiak, de az a kevés tárgy, amely előkerült, nem égett meg, azaz hamvasztás után tették őket a sírba (dinnyemag-, amfora alakú és többtagú rúdgyöngy, vascsat, vaskés, sarlódarab, orsógomb). A temetkezési szokás sajátosságai alapján a késő avar kori települési tömb szélein előkerült birituális temetőket egy közös csoportba foglalta Zoll-Adami-kowa (D csoport), mint olyanokat, melyek az avarok és szlávok anyagi kultúrájának és hitvilágának kölcsönhatási zónájában keletkeztek, s ezért elválasztották őket a Morva-medence hamvasztásos temetkezési csoportjaitól (B, C2 csoportok).195 A D-csoporton belül azonban meglehetősen nagy különbségek figyelhetők meg, s valószínű, hogy a jövőben több alcsoportra kell majd bontani az ide sorolt temetkezéseket. így például a kései avar kaganátus északi peremterületén, azaz a mai Szlovákia területén lévő birituális avar temetőkben a hamvasztásos sírok száma mindig elenyészően kevés, soha nem alkotnak külön sírcsoportot -keltezésük pedig eléggé bizonytalan, általában nem keltezik őket a 8. századnál későbbre.196 Nagyobb hasonlóságot mutatnak mind a rítus egyes elemeiben, mind pedig korban a Zala-Mura-közi temetőkkel egyes erdélyi temetők, valószínűbb azonban, hogy ennek oka inkább a párhuzamos fejlődésben, mint valamiféle közvetlen kapcsolatban keresendő.197 Sajnos e korszakból éppen a tőlünk délre és nyugatra fekvő területek régészeti leletanyagáról van a legkevesebb információnk, bár valószínűleg szorosabb kapcsolat volt velük, mint ezt pl. a Zadar melletti Kasic hamvasztásos temetőrészének urnái mutatják.198 A csontvázas temetkezések a 8-9. század fordulóján nyitott temetőkben már nem olyan egységes rítusúak, mint a 7. században. Bár továbbra is uralkodó tájolási irány még a Ny-K (így pl. Nagypáliban, Kehidán, Söjtörön, Vörsön stb.), helyenként már más tájolás a jellemző (Zalakomárban pl. É-D a sírok iránya). Vörs kivételével, ahol még feltűnően nagy számban temettek el lovas harcosokat,199 más temetőkben már csak elenyésző a lovas sírok száma, s jóval kevesebb a fegyveres harcosoké is. A lovat mindig a harcossal együtt, egy sírkamrában, de attól egy deszkafallal elválasztva, a halott bal oldalán, vele azonos tájolással temették el (Zalakomár, Söj tör, Nagypáli) (11. tábla), más esetben a halottal ellentétes irányban, esetleg fölötte volt a ló, vagy a lovat megnyúzva („részleges" 174 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 7. tábla: - Öntött b r o n z ö v g a r n i t ú r a Z a l a k o m á r - L e s v á r i - d ű l ő 388. sírból. 8. tábla: -Aranyozott bronz faleragomb kései avar sírból, Zalakomár-Lesvári-dűlő 466. sír. 9. tábla: - Agyagedények kései avar sírokból, Zalakomár. 1 = 466. sír, 2 = 372. sír, 3 = 305. sír, 4 = 365. sír, 5 = 258. sír. / >> Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 177 10. tábla: - Fegyverek és lószerszám kései avar sírokból, Söjtör-Petőfi utca. i = 12. sír, 2, 4= 16. sír, 3= 17. sír, 5-6 = 24. sír. I78 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 11. tábla: - Lovas harcos sírja, Söjtör-Petőfí utca 24. sír. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 179 12. tábla: -Női ékszerek az avar kor végéről, Zalakomár-Lesvári-dűlő, 43. sír. / 3 lábla. - Női ékszerek az avar kor végerői, 1,3 = Kehida-Kozponti Tsz major 133. sir, 2 = Zalakomár-Les vári-dűlő 225 sir (arany fülkarikapár!. 4-s = Kehida-Központi Tszmajor 33. sír, 6-7 = Zalakomár-Lesvári-dűlő 239. sír, 8 = Zalakomár-1 .esvári-dűlő 333 sir 14- tábla: - Fémpántokkal díszített vödröcskék és ún. sárga bögre a kései avar korból, i = Zalakomár-Lesvári-dűlő 201. sír, 2 = Söjtör-Petőfi utca 12. sír, 3 = Zalakomár-Lesvári-dűlő 119. sír. 182 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén lótemetkezés) helyezték a halott mellé ( Vörs) .200 Az elhunyttal adott étel többnyire már csak tyúk, tojás. Továbbra is általános sírmelléklet a kis agyagedény, a bronzpántokkal díszített, vagy az egyszerűbb vasrá-fos fa vödröcske (9., 14. tábla). A temetkezési szokásokban megfigyelhető tradíciók és változások mellett szűkebb régiónkon túlmutató, általánosabb érvényű folyamatok és változások felismerését teszi lehetővé a sírok leletanyaga. A temetőket (újra)alapító első generáció temetkezései még a kései avar korszak jellegzetes leletanyagát tartalmazzák, még teljesek a férfiak öveit díszítő, öntött bronz véretekből álló övgarnitúrák, a nőket pedig a szokásos gúla alakú üveggyöngycsüngős fülkarikapárral, üveglapokkal díszített kerek mellboglárokkal és dinnyemaggyöngyökből ill. kásagyöngyökből álló nyaklánccal temették el. De már e korai fázisban is feltűntek olyan nyugati eredetű fegyverek (köpűs, szakállas nyílhegyek, hosszú harci kések, az ún. Langsax-ok) és egyéb tárgyak, ékszerek (új gyöngytípusok, fülkarikaformák), amelyek a későbbi generációk temetkezéseire mind jellemzőbbek lesznek, s amelyek alapján egyértelmű, hogy már e generáció halottait sem temethették el a 8-9. század fordulójánál sokkal korábban. A férfiak temetkezéseire később a fokozatos „elszegényedés" lesz a jellemző. A fegyveröveket díszítő veretgarnitúrák egyre hiányosabbak lesznek, mind gyakrabban egészítették ki őket más garnitúrák véreiéivel (7. tábla), vagy éppen lemezbe préselt másolattal igyekeztek pótolni őket (pl. Söjtörön) (6. tábla). De végül ez is egyre nagyobb nehézségekbe ütözött, az övek hiányosan felszereltek maradtak, míg végül az öv véretekkel való díszítésével teljesen felhagytak, s már csak egy egyszerű bronz vagy vas csat fogta össze az övet. Hasonlóképpen jellegzetes, hogy míg a 9. század elején, az avar tradíciónak megfelelően nem sajnálták a halottal együtt eltemetni annak fegyverét, a szablyát vagy az egyélű, egyenes kardot (palást), illetőleg a hosszú harci kést (Langsaxot), s mellé adni a lándzsát, íjat vagy a harci baltát, csizmájára pedig felkötni a horgas végű sarkantyút (ún. Hakensporn) (10. tábla), a későbbiekben ezzel teljesen felhagytak, s csak egy-egy nyugati típusú, köpűs nyílhegy, széles pengéjű, nagyméretű (harci)kés került a sírba. A rangot mindössze az jelezte, hogy igyekeztek ugyanolyan nagyméretű és széles sírkamrát építeni, mint amilyen a korábbi generáció - díszövvel és fegyverekkel eltemetett -harcos tagjait megillette. S termesztésen a lovas harcos lovát is csak az első generáció időszakában volt még szokás díszesen felszerszámozva eltemetni (8. tábla), később a lovat már nem temették el gazdájával. A női sírok leletanyagát - a férfiakéval ellentétben - a fokozatos „gazdagodás", az egyre nagyobb változatosság jellemzi az idő múlásával. A késő avar kor dinnyemag- és késagyöngyökből fűzött nyakláncaiba először egyre több amfora alakú gyöngyöt fűztek, majd hamarosan ez vált általános gyöngytípussá. Ezt követően mind gyakoribb a nyakláncban az amforagyöngyöt utánzó bronzlemez- és ólomgyöngy, ill. ólomcsüngő, továbbá az arany- és ezsütfóliával díszített, ill. zöld és sötétkék, többtagú rúdgyöngy, míg végül ez utóbbiak váltak a meghatározó gyöngytípussá. Ebben az utolsó fázisban, a 9. század 30-as, 40-es éveiben gyakori, hogy sötétkék alapon fehér kerete-zésű, világoskék szemekkel díszített, gömb alakú gyöngyök ill. henger alakú, ún. szemes mozaikgyöngyök (millefiori gyöngyök) is tarkították a gyöngysort. A fej ékszereiben a korábbi üveggyöngycsüngős ékszer egyeduralmát felváltotta a drótból hajlítgatott ékszerek változatos csoportja: az egyszeres és a többszörös S-végű, a lefelé hegyesedő vagy a hengeres spirálcsüngős, ill. a láncocskás csüngőjű fülkarikatípusok, továbbá változatos formájú lemezgyöngy-csüngős, hurkos-kampós záródású függők tűntek fel. A kéz ujjaira előbb spirálisan tekert huzalgyűrűt, majd pajzsosán kiszélesedő fejű, domborított pontokkal díszített lemezgyűrűt, az alkarra pedig (ritkán) bronzból öntött karperecet húztak (12., 13. tábla). A viselet elemeinek megváltozása mind a férfiaknál, mind a nőknél folyamatosan, az élők számára szinte észrevétlenül zajlott le. E viseleti tárgyak, ékszerek úgy cserélődtek ki, hogy a korabeli népviselet fontos és meghatározó vonásai azért sokáig még nem változtak meg. így például a nőknél a halánték két oldalán lecsüngő pántokkal, s az abba fűzött ékszerekkel díszített fejék, a nyaklánc és a gyűrű, karperec továbbra is fontos részei még a viseletnek, csak a század közepére maradnak el belőle egyes elemek (pl. karperec). A férfiak viseleténél, különösen ami a díszes véretekkel ellátott övet jelenti, ugyancsak érződik egyfajta makacs ragaszkodás a régihez, megszokotthoz, mivel azonban az övveretek utánpótlási bázisai a kaganátus összeomlásával megszűntek - s a női viselethez hasonló „házilagos" pótmegoldásokra (ld. drótékszerek) nem volt mód - az ő viseletük változása, egyfajta „elszegényedése" látványosabban ment végbe. Hasonló folyamatok játszódtak le a nyugati határ mentén végig, de bizonyos hangsúlybeli eltolódásokkal,201 így amikor a 9. század közepe tájára a keleti frank birodalom határainál megszületett egy immár minőségében is más - az avar kaganátus műveltségi hagyományait a nyugati új impulzusokkal alkotó módon ötvöző - „peremkultúra", már egész sor, a kisebb politikai egységeket, alakulatokat és a helyi lakosság összetételét hűen tükröző variánsa is kialakult.202 2. Pribina és Kocel kora Vidékünk sorsának alakulását hamarosan mélyen befolyásolták azok az események, amelyek a Ljudevit-féle lázadást, és a bolgár hódítást követően a harcok Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 183 3. térkép Az avar kor vége és a korai Karoling időszak lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (8. század vége-840 körül) • Település O Temető 1.1. Balatonmagyaród-Szarkavári dűlő 3-1 Gyenesdiás-Alsógyenes 1.2. Balatonmagyaród-Brúner szigetek 41 Kehida-Központi Tsz major 1.3. Balatonmagyaród-Fekete sziget 5-i Keszthely-városi temető 1.4. Balatonmagyaród-Homoki dűlő 5.2 Keszthely-Dobogó 1.5. Balatonmagyaród-Koloni dűlő 6.1 Medvedicka (Medvegy) 2.1. Gelsesziget-Vasúti őrház (B lelőhely) 9-1 Nagypáli-Petőfi utca 7.1. Nagybakónak-Ugora dűlő 10.1 Pókaszepetk-Petőfi (Avar) utca 8.1.-2. Nagykanizsa-Miklósfai halastavak I-II. II.I -2. Prelog (Perlak), Cirkovljan 8.3. Nagykanizsa-Mórichely, Cigánykút 131 Söjtör-Petőn" utca 8.4. Nagykanizsa-Szennyesi dűlő 14.1 Zalaegerszeg-Új kaszárnya (Petőfi laktanya) 8.5. Nagykanizsa-Csónakázó tó parkolója 15.1 Zalakomár-Lesvári dűlő 8.6. Nagykanizsa-Zsidó temető 12.1. Sormás-Hidegkúti forrás Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén új színhelyén, a volt avar kaganátus másik peremszakaszán, a Duna balparti Kisalföldön és a Morva medencében zajlottak le. 822-ben - az utolsó avar követjárás miatt emlékezetes - frankfurti birodalmi gyűlésen jelentek meg először a morvák követei (legationes Marvanorum). Az ajándékokkal felszerelt követek tiszteletadása annak elismerését jelentette, hogy ők is legfőbb hűbéruruknak tekintik a frank uralkodót. Első, név szerint ismert fejedelmükről, Mojmírról 833 táján hallunk először. Ekkor űzte el Nyitra fejedelmét, Pribinát, akinek helyére egyik rokonát - a későbbi gyakorlatból következtetve - valószínűleg unokaöccsét ültette. Pribina szintén frank vazallus fejedelem (dux) volt, akinek székhelyén - ha hinni lehet a Conversio203 egy későbbi betoldásának - 827-828 táján Adalram, salzburgi érsek már templomot szentelt fel Szt. Em-meramus tiszteletére. A templom építését, mint tudni vélik, felesége szorgalmazta, aki valószínűleg a bajor Wilhelm grófi családból származott. (Gyermekeinek, Kocelnak és Unzatnak a neve sem szláv eredetű.) Pribina elűzése után először Ratbod comeshcz, Oriens (Pannónia) praefectusához menekült, aki tovább irányította Regensburgba, Német Lajos királyhoz. A keleti frank uralkodó előtt megerősítette hűségesküjét, majd parancsára a salzburgi érsekséghez tartozó Treisma (Traismauer) helységben, Szt. Márton templomában - az addig pogány - Pribinát megkeresztelték. Hamarosan azonban valamilyen viszály tört ki közte és Ratbod között, s menekülni kényszerült (836 táján). A Sirmium környéki bolgárokhoz futott, ahonnan rövid időn belül a sisciai Ratimarhoz ment át. Ratbod, aki már amúgy is csak az alkalmat várta, hogy fegyverrel indulhasson Rati-mar ellen, most az ellenségének adott menedéknyújtásra hivatkozva, Német Lajos parancsára sereggel indult meg Siscia ellen. Ratimar elmenekült, többé nem is hallunk róla, Pribina pedig kíséretével átkelt a Száván, s Krajna grófjához, Salachohoz ment, aki befogadta, majd kibékítette Ratboddal. Pribi-nának annyira sikerült megnyernie Ratbodot és környezetét, hogy hamarosan már ezek kifejezett kérésére adta neki Német Lajos hűbérbirtokul (bene-ficium) „Alsó-Pannoniának egy részét a Zala nevezetű folyó környékén".204 Itt, a vidékünket átszelő nemzetközi hadi és kereskedelmi út zalai révje közelében, a „Zala folyó egy mocsaras berkében" {Zalavár-Vár szigeten) kezdett - legkésőbb 840 táján -építeni egy erődítményt, és „elkezdte körös-körül összegyűjteni a népeket és elkezdett terjeszkedni azon a földön".20S Míg Pribina élete végre egyenesbe fordult, elűzője, Mojmír egyre elbizakodottabb lett s úgy vélte, elég ereje van immár a teljes függetlenség kivívásához is._ Német Lajos azonban megbuktatta, s helyére 846-ban unokaöccsét, Rasztiszlávot segítette a trónra. Valószínűleg ebben Pribina is tevőlegesen résztvett, amit Német Lajos azzal jutalmazhatott, hogy még ugyanebben az évben egy Regensburgban kelt adománylevéllel 100 mansiot adott Pribinának ad pleno iure, azaz teljes joggal való birtoklással a Valchau folyó mellett.206 A következő évben, 847. okt. 12-én kelt adománylevelével pedig mindazt a földet, amelyet eddig hűbérbirtokként bírt, in proprium totum, azaz teljes tulajdonába adta - kivéve azokat a birtokokat, amelyek a salzburgi érsekséghez tartoztak, vagy tartoznak a jövőben.207 850. jan. 24-én Szűz Mária tiszteletére már templomot szentelt fel Pribina székhelyén Liupram, salzburgi érsek.208 Pribina ez alkalommal udvari papját, Dominicust is „Liupram kezébe és hatalma alá" helyezte, aki ugyanakkor engedélyezte Dominicusnak, hogy egész egyházmegyéje területén misét mondjon, mint azt az ordo presbyteratus megkívánja. Erre pedig azért volt szükség, mert Dominicus eredetileg a re-gensburgi érsek alá tartozott, 840-841 táján még Német Lajos kancellárjának nótáriusa volt, s csak amikor 844 körül Kőszeg közelében, Lebenbrunn és Zöbernbach területén birtokot kapott, települt át Pannoniába, és lépett Pribina szolgálatába.209 852-853 táján Salapiuginnál210 Szt. Hrodbert ( = Rupert) tiszteletére szentelt az érsek templomot, amelyet Pribina ebből az alkalomból a többi, korábban felszentelt templommal, azaz Sandrat és Erm-preht papok templomaival a salzburgiaknak adományozta úgy, hogy azok mindörökre haszonbérletként birtokolják. E bőkezűségnek is része lehetett abban, hogy amikor Pribina az érseket arra kérte, küldjön mesterembereket, úgymint kőműveseket, festőket, kovácsokat és ácsokat, hogy „egy tiszteletre méltó templomot" építhessen, akkor maga Liupram építtette meg a templomot, melyben azután Szent Adorján (Hadrianus) vértanú testét helyezték el.211 Pribina tevékeny templomépítő. Várában állt még egy harmadik, Keresztelő Szt. János tiszteletére épített templom is - ennek építési körülményeiről azonban hallgatnak a források.212 Várán kívül működése alatt további 13 templom felépüléséről hallunk, melyeket a salzburgi érsekek, Liupram és Adalwin szenteltek fel. Udvarában pedig Dominicus halála után is jelentős személyek töltötték be a pres-byteri, majd az esperesi tisztséget. Előbb Swarnagel praeclarus doctor, azaz a kitűnő egyházi tanító érkezett Salzburgból diaconusokkal és klerikusokkal együtt (859 előtt), majd ennek halála után Altfrid magister artis, minden tudományok mestere, s mint ilyen, kitűnő építőmester tevékenykedett Pribina udvarában. Rangját hamarosan archipresbyter (= esperes) fokozatra emelték, mivel ezzel is csökkenteni kívánták az ekkortájt Pannoniában tevékenykedő Os-baldus chorepiscopusnak (térítő püspöknek) a hatalmát. Osbaldus ugyanis I. Miklós pápa szövetségeseként - aki a tartományi egyházi, így Salzburg különállásának letörésére, egyházi ügyekben a Szentszék Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén I 8 5 kizárólago s fennhatóságának megerősítésére törekedett - önálló püspökség létesítésében reménykedett, Salzburg megkerülésével levelezett a pápával, aki pedig határozott utasításokkal látta el őt. Osbaldus halála (863) után azonban a zalavári főpap jelentősége is lecsökkent, Altfrid utóda, Richpald ismét csak közvetlenül Salzburgnak alárendelve tevékenykedhetett.213 Pribináról utoljára 860-ban hallunk. Ebben az évben febr. 20-án még Regensburgban tartózkodott, ahol Otgar apát kérésének eleget téve megerősítette adományát, amelyet Salapiuginnál tett a nieder-altai-chi kolostor számára,214 azután azonban - nyilván Német Lajos oldalán - résztvett annak a lázadásnak a leverésében, amelyet a király fia, Karl(o)man és Rasztiszláv, morva fejedelem szerveztek Német Lajos ellen. A harcok során valószínűleg Pribina is elesett, mivel 861. márc. 21-én már a fia, Kocel jelent meg Regensburgban, hogy a freisingi apátságnak adományt tegyen. Pribina fordulatokban gazdag, kalandos élete tehát egy olyan lázadás leverésével ért véget, melyhez hasonlónak ifjabb korában maga is részese volt. Érdekes, hogy az írásos forrásokban általában mindenféle titulus, rangjelzés nélkül említették, csak Német Lajos 860. évi adománylevelében olvashatjuk neve mellett, hogy fidelis dux nostemek, azaz hű hercegünknek, fejedelmünknek nevezik.215 Mosaburg/Zalavár új ura Pribina fia, Kocel lett. Kocel még Nyitrán született, így serdülő gyermekként maga is végigszenvedte apja odisszeáját. 850 táján azonban már elérhette a felnőttkort, mivel ekkor a nemesek élén ő kísérte Liupram érseket Sand-rat és Ermpreht papok templomainak felszenteléséhez, s ez alkalomból maga is adományokat tett. Még 859 előtt hallunk egy másik adományozásáról is, amelyet valószínűleg anyai örökségéből tett a regens-burgi Szt. Emmeramus egyház részére: Strogomint és két beneficiumkt, Reginumartesdorfot (Reginwar-tersdorf) és Rosdorfot adományozta el.216 Kocel apja halála utáni, első adományát 861-ben a freisingi Mária templomnak tette: a Pilozsvve ( = Bilisasseo, = Balaton) melletti Wampaldi villát adta szőlőjével, rétjével és erdejével a templomnak.217 864 karácsonyát Kocel várában ünnepelte Adalwin érsek, majd a következő napon Wittimar birtokán templomot szentelt Szt. István első vértanú tiszteletére.218 865. jan. i-én Kocel birtokán, Ortahun szentelt fel az érsek egy templomot Szt. Mihály tiszteletére,219 ezután jan. 13-án és 14-én még négy további helyen, Mosaburg/Zalavár környékén: Weridében Szt. Pál apostol, Spizzunban Szt. Margaréta szűz, Term-perchben Szt. Lőrinc, Fizkerében pedig egy meg nem nevezett szent tiszteletére, s mindegyik templomhoz saját papot is adott.220 Még ugyanezen évben visszatért Adalwin érsek, és Kocel testvére (?), Unzat birtokán Cellében (Celje) Szent Péter apostolfejedelem tiszteletére szentelt templomot, továbbá öt újabb településen: Ztradach templomát Szt. István, Weritae-ben Szt. Péter, Quartinahaban Szt. János evangélista tiszteletére, ezeken kívül pedig még Ablanzában és Muzzilicheschirichunban. Itt is mindegyik templomhoz saját papot nevezett ki.221 A salzburgi érsek feltűnően sok időt töltött ezekben az években Mosaburgban. Valószínűleg nem véletlenül. Bár 863-ban elhunyt Osbaldus, a Salzburgtól független, önálló pannóniai püspökségben gondolkodó chorepiscopus, de ugyanebben az évben kezdték el missziós tevékenységüket a morva fejedelemségben Konstantin (Cyrill) és Methód, az „új tanítást", szláv nyelvű liturgiát magukkal hozó térítő testvérek. Adalwin érsek talán abban bízott, hogy demonstratívan aktív, személyes jelenléte elegendő ellensúly lehet e kísértésekkel szemben.222 Konstantin és Methód három év alatt jelentős egyházszervezési munkát fejtettek ki, számos tanítványt gyűjtöttek maguk köré. 866-ban elérkezettnek látták az időt arra, hogy visszatérjenek Konstantinápolyba, s tanítványaikat ott felszenteltessék. A Dunán átkelve azonban útjukba ejtették Kocel udvarát is, ahol Mosaburg/Zalavár ura nagy tisztelettel fogadta őket, 50 tanítványt adott melléjük - köztük azokat a du(d)leb leszármazottakat is, akikről a fentiekben szó volt - és maga is megtanulta a szláv írást. Itt, Kocel udvarában érte őket I. Miklós pápa meghívása, hogy menjenek Rómába. Azonnal útra kelve 867. dec. 14-én meg is érkeztek a Szent Városba, ahol azonban már az időközben elhunyt pápa utódja, II. Adorján fogadta őket. A pápa, aki elődje szellemében tevékenykedett tovább, megnyerte a testvérpárt is Róma elképzeléseinek. Konstantin azonban hamarosan súlyosan megbetegedett s 869. febr. 14-én elhunyt. Rómában, a Szt. Kelemen templomban, az oltártól jobbra lévő sírboltban helyezték örök nyugalomra. Methódot mélyen lesújtotta testvére halála, s a visszavonulás gondolata foglalkoztatta. Kocel sürgető levelére (869. első fele) azonban mégis elállt ettől a tervétől s folytatta missziós tevékenységét. Mint pápai legátus tért vissza Kocel udvarába, magával hozva II. Adorján megbízó levelét, amelyet Kocel-nak, Rasztiszlávnak és Szvatopluknak címzett (869. második fele). De Kocel kevesellte azt a jogkört, amelyet a pápa Methódra ruházott, s húsz nemes kíséretében visszaküldte őt Rómába: azt kívánta, hogy a pápa püspökké nevezze ki Methódot, hiszen az a jogkör, mint amilyet a pápa Methódnak adott, az ő saját esperesének is volt. Kérésének váratlanul külső megerősítése is támadt. Időközben ugyanis a bolgárok is Rómához fordultak, kérve a pápát, hogy saját püspökséget hozhassanak létre. Róma azonban habozott. Bo(go)ris kán bizánci tanácsadóira hallgatva ezért újra a konstantinápolyi pátriárchához fordult, aki most már, a konkurens feltűnése miatt végleg döntött: gyorsan kinevezte i86 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén József érseket és tíz püspököt rendelt alája.223 Ez az esemény adta meg a döntő lökést ahhoz, hogy immár a római pápa se tétlenkedjen tovább. Kinevezte tehát Methódot Sirmium székhellyel Pannónia érsekévé. Sirmium kiválasztása tudatos volt. így még egy utolsó esélyt adott a bolgároknak is arra, hogy meggondolják magukat, s esetleg mégis Rómához csatlakozzanak. Róma azonban már végleg elkésett. S nemcsak a bolgárokat vesztette el örökre, de hamarosan Pannoniáról is le kellett mondania. 869 végén, 870 elején Methód mint érsek és pápai legátus tért vissza Kocelhoz, akinek az udvarából esperese, Richpald - immár végképp reménytelennek látva esélyeit - visszatért Salzburgba. Ekkor döntötte el a salzburgi érsek, hogy Német Lajos informálására egy memorandumot állíttat össze, kifejtve benne, milyen érdemeket szerzett Salzburg Pannónia és a keleti végek népeinek keresztény hitre térítésében (Conversio Bagoariorum et Carantanorum) .224 Koceltól közben tovább, a morvákhoz utazott Methód. Ott azonban már nem Rasztiszláv ült a trónon, hanem Szvatopluk, aki azonban Karlmann, az Oriens praefectusa „védnöksége" alatt állt, így tehát nem ütközött akadályba, hogy Methódot elfogják, s a regensburgi synodus elé állítsák. Mint „püspökség nélküli püspököt" (szerintük ugyanis Pannónia jog szerint a salzburgi érsekség része volt) elítélték és két és fél évig fogva tartották. A pápa és a bajor egyház közötti vitára végül is 874-ben a forchheimi béke tett pontot.225 A Morvaországba visszatért Methód azonban szerzetesi szigorával, puritán életmódjával egyre jobban elidegenítette magától Szvatoplu-kot is. így, amikor 885-ben meghalt, utódja, Gorazd, Methód karizmatikus erejének híján, már nem tudott sikerrel megbirkózni Wiching, nyitrai püspökkel és bajor támogatóival, ezért a Methód-tanítványokkal a bolgárokhoz menekült. Pannóniának, s benne Kocel területének - kinevezésétől fogva - elvileg Methód volt az érseke, gyakorlatilag azonban már Methód elfogásától kezdve visz-szaállt Salzburg hatalma. Kocelnak azonban - úgy látszik - nem kellett bűnhődnie Methód támogatása miatt, mert bár a salzburgi érsekség fennhatóságától igen, de Német Lajostól soha nem próbált függetlenné válni, továbbra is hű vazallus maradt. S éppen egyházi téren megszerzett bizonyos függetlenségét meg is őrizte, amit jól példáz, hogy a pápával való közvetlen kontaktusa még a Methód-epizód után sem szakadt meg: 873-ban, a VIII. János pápával váltott levelében a házasságtöréssel kapcsolatos véleményéről kérdezte.226 Nem sokkal ezután azonban - feltehetően természetes módon - eltávozott az élők sorából. Egy 876-880 között készült adománylevélben ugyanis már azt olvashatjuk, hogy egy bizonyos Gundbato diaconus a regensburgi Szt. Emmeram templomnak adta Quartinaha nevű birtokát, cserében pedig azokat a Rábánál fekvő birtokokat kapta meg, melyeket Kocel dux adományozott lelki üdvéért a nevezett egyháznak.227 Bíborbanszületett Konstantin a 10. század első felében „A birodalom kormányzásáról" írott művében úgy tudta, hogy Kocelt azok a horvátok ölték meg, akik fellázadva a frankok ellen, hét évig küzdöttek velük s a melléjük állt Kocellal. Végül is a horvátok győztek, s függetlenné válva a római pápától kértek püspököket, akik Borna idejében meg is keresztelték őket.228 E történetben azonban több, különböző idejű esemény és név keveredett össze, hiszen a történet elején minden bizonnyal Ljudevit és Borna ill. Cado-lah (neve összecsenghetett Koceléval) és Baldrich harcairól lehet szó -, míg a második részben arról, amikor 860-ban I. Miklós pápa közvetlenül a Szentszék alá rendelte a nini püspökséget.229 Kocel halála után Mosaburg/Zalavár jelentősége aláhanyatlott. Újabban felmerült, hogy utódja talán az a Choz(i)vin comes lett, akinek templomát 874-ben Diotmar (Theotmar), salzburgi érsek szentelte fel Petowaban (Pettau, Ptuj), s hogy Kocel területét Karinthiához csatolták. E feltevés mellett azzal érvelnek, hogy Choz(i)vin comesi rangú, s hogy temploma, amelyet az érsek szentel fel, olyan területen feküdt, ahol korábban Pribina és Kocel birtoka volt.230 A Conversio azonban egész sor olyan templom „érseki" felszenteléséről tud, amelyek biztosan nem voltak Pribina vagy Kocel birtokában, s amelyek építője náluk alacsonyabb társadalmi réteghez tartozott. Meglehetősen furcsa az is, hogy e templomszentelési eseményen kívül sem korábban, sem később nem találkozunk a comes nevével - holott elődei ugyancsak aktívak voltak, s a Conversion túl is egy sor más oklevélben örökítették meg nevüket. Ezért is tételezik fel, hogy Choz(i)vin csak pár évig töltötte be Pribina és Kocel tisztét, s 876 után, amikor Karinthia közvetlenül Karimán fennhatósága alá került, az ő feladata is megszűnt.231 Végül pedig azért, mert egy korábbi Pribina-Kocel birtokon most egy comesi rangú személy is szenteltet templomot, nem elegendő már azt is feltételezni, hogy ő lett e család egész korábbi területének is az ura - ráadásul anélkül, hogy a mosaburgi székhelyet elfoglalta volna... Kocel halála után Mosaburgot valószínűleg a keleti frank uralkodó gyakran változó személyű megbízottai irányították. Csak a század végéről, a magyar honfoglalás évéből ismerjük az egyiket név szerint. Braslav duxot, Karimán fia, Arnulf király hűbéresét, a szlavóniai szlávok fejedelmét ekkor bízták meg Pannónia és a „Mocsárvár" vezetésével is.232 Braslav ezeknek az éveknek egyik kulcsfigurája. 892-ben a magyarokkal szövetkezve vett részt a morvák elleni pusztító hadjáratban, s ő bírta rá a bolgárokat is arra, hogy ne adjanak el a morváknak sót. A magyarok 895-ben, amikor a Nagyalföldön már megtelepültek, az Arnulffal kötött szerződés miatt még nem szállták meg Pannóniát. Ezt a területet hagyta ezután Arnulf Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén I 8 7 Braslavra , amikor 896-ban Rómába indult, hogy császárrá koronáztassa magát. 899-ben pedig, amikor Arnulf újra a magyarok segítségét kérte - most Be-rengár itáliai királlyal szemben - Braslav kalauzolta őket keresztül Pannónián Itália felé. Valószínűleg a Kijev-Adria útonvalat használta és így vidékünkön is áthaladhatott az a magyar sereg, amely azután a Brenta folyónál legyőzte Berengár seregét és végigpusztította a Pó völgyét. Szövetségesük, Arnulf halálának hírére a visszatérő harcosok - mivel már nem kötötte kezüket a szerződés - az eléje menő többi magyarral együtt 900-ban megszállták Pannóniát és a karantán végeket, sőt betörtek Bajorországba is. A magyarok fennhatóságával ettől az időtől számolhatunk nemcsak Mosaburg/Zalavárott, de tágabb környékén is. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ténylegesen is megszállták vidékünket. Erre majd csak néhány évtizeddel később, a kalandozások leáldozá-sával került sor, amikor a magyar állam kialakulásával járó belső átrendezések, áttelepítések hulláma vidékünket is elérte.233 Mosaburg/Zalavár a kiépülő magyar állam egyik korai egyházi központjaként továbbra is jelentékeny hely maradt. Az ezredfordulót követő években Bezp-rim (Veszprém) herceg, Bátor Boleszló, lengyel király és Géza (vagy valamely más Árpád-fi) lányának a gyermeke birtokos volt Zalavárott is, s valószínűleg neki köszönhető a Szt. Adorján templom helyreállítása és újbóli felszentelése is. 1019-ben, amikor I. (Szent) István a zalavári apátságot megalapította, fejedelmi udvarhelyével együtt átengedte ezt a bencés rendnek.234 Mosaburg/Zalavárnak a Karolingkorban kialakult központ funkciója, állandósult vonzáskörzete még az ezredforduló táján is érzékelhetően meghatározta a vidék arculatát, nem véletlen tehát, hogy az I. (Szent) István alatt kiépülő megyerendszer zalai központja Colon civitas is itt jött létre.235 Még egy általánosabb érvényű történeti kérdésre érdemes röviden kitérnünk. Ez pedig az, hogy vajon hogyan, milyen formában illeszkedett be Mosaburg/ Zalavár a keleti frank peremterület vazallus fejedelemségei közé, milyen feladatot szántak neki, s azt vajon miként töltötte be. Sokáig majdhogynem általánosan elfogadott nézet volt az, hogy Pribina és Kocel a pannóniai szlávok élén álló fejedelmek voltak, fejedelemségük pedig valamiféle etnikai közösség alapján szerveződött meg. De sem titulusaik nem támasztják alá ezt a feltevést - Pribinát éppen halála előtti évben nevezte hűbérura fidelis dux nostemck, azaz hű hercegünknek (fejedelmünknek), Kocelt pedig (még apja életében) 859 előtt humillimus comesnek, azaz kis comesnek, majd comes de Sclavi, vagy egyszerűen dux vagy co-mes címmel illették,236 miként a ranglétra hasonló fokán álló frank grófokat -, sem Mosaburg/Zalavár egész, fentebb megismert története nem tükröz olyasmit vissza, mintha itt egy egységes (szláv) közösség, népcsoport szeretett volna vezetői révén bármiféle önállóságot kivívni. Pribina „grófságának" már a kialakulási körülményei is ez ellen szólnak. A Nyitráról menekült, s immár végképp „megtért", megbízható vazallussá vált „fekete bárány" - Pribina nem is jutott volna a Zala folyónál beneficiumhoz, ha a Ljudevit-Ratimir- ül. a Mojmir-Rasztiszláv-féle, állandó lázadással fenyegető „puskaporos hordók" között egy újabb hasonló létrejöttének veszélye fenyegetett volna. Mosaburg/Zalavár urai sikeresen elkerülték mindazokat a buktatókat, melyek hasonló helyzetbe sodorták volna őket. Újabban felmerült, hogy Mosaburg/Zalavár valamiféle határvédelmi funkciót ellátó grófság volt.237 Ennek az elképzelésnek azonban az a gyengéje, hogy a mosaburgi grófsággal sehol a közelben nem állt szembe potenciális veszélyforrásnak tekinthető másik hatalom. A bulgárok a Dráva-Száva-köz keleti felét, Sirmium környékét tartották ellenőrzésük alatt, s a kezdeti néhány évet leszámítva az utolsó pillanatig hűséges szövetségesei voltak a frankoknak, az avarok a Duna-Tisza közén kiürített gyepű mögött, a Tiszántúlon tanyáztak, s eszükbe sem jutott, hogy akár a frankokra, akár szövetségeseire támadjanak, a morvák pedig ilyen szempontból nem is jöttek számításba, hiszen az ő fő „csapásirányuk" a Dunától északra fekvő terület, a mai Alsó-Ausztria volt. Úgy látszik tehát, hogy Pribina grófságának létrehozása, mintegy „mintagrófságként" kezelése inkább egyfajta kiinduló- és támpont lehetett azon - az írásos forrásokból kiolvasható, valószínűsíthető - tervhez, hogy hasonló módon megszervezve az egész barbár Oriensi, bekapcsolhassák azt a modern kora feudális keresztény Európa vérkeringésébe. S valóban, Mosaburg és a hozzá tartozó területek nemessége - megnyilvánulásai, az írásos és a régészeti források alapján rekonstruálható életvitele alapján - akár a frank birodalom belsejében létesült grófság is lehetett volna. Gazdaságát, udvarházát a karoling curtis mintájára szervezte meg és alakította ki, templomát a karoling láb arányrendszerében, nyugati templomok mintájára építette, karoling ruhadíszeket, sarkantyút, fegyvereket viselt. Egyedül a női ékszereknél figyelhető meg egyfajta helyi, a késő avar ötvösség hagyományait továbbvivő, továbbfejlesztő irányzat,238 amelyet - mivel sokáig csak a morva nemesség temetkezései voltak ismertek - „nagymorva" sajátosságnak tartottak, és „veligrádi" stílusú ékszercsoportnak neveztek el.239 Mosaburg szolgálónépe azonban, bár Pribina hívó szava - mint majd látni fogjuk - Bajorországtól a bulgárokig elhallatszott, döntő részben a hajdani avar kaganátus népeiből verbuválódott. Ennek megfelelően az avar kulturális hagyományokat is továbbörökítette, amit azonban szervesen egyesített a Karoling birodalomból érkezett új impulzusokkal, s e két fő i88 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén áramlatból egy sajátos, új anyagi műveltséget, „peremkultúrát" hozott létre, amely a lokális eltérések ellenére nagyfokú hasonlóságot mutat Dalmáciától a Cseh-medencéig. Pribina és Kocel vára Zalavár- Vár szigeten épült meg, melyet a korabeli források Mosaburg, urbs palu-darum, azaz ''Mocsárvár'' néven emlegettek. A sziget széleit követve egy kő-fa szerkezetű, gerendavázas sánc futott körbe, amelyet később többször is megújítottak. Ezen belül Pribina és Kocel udvarházát külön egy paliszádfalas erődítés (gerendákból épített kerítés) vette körül; ez volt a vár akropolisz. Ebben a lakótornyon kívül a régészeti ásatások éppen a legutóbbi időben egy nagyméretű, háromhajós, félköríves szentélyzáródású, ún. szentélykörüljárós bazilika alapfalainak maradványait is napvilágra hozták. A szentélyeket kívülről kerítő kis folyosónak helyenként még épen maradt téglapadlója alatt arannyal festett, angyalt, Krisztust és különféle betűket ábrázoló színes ablaküvegcserepek is előkerültek. A templom típusa, az ablakok minősége és más apró jelek arra utalnak, hogy ez az a templom, amelyet a salzburgi érsek építtetett az általa küldött mesterekkel, s ahol Adorján vértanú testét helyezték el.240 A Vársziget délnyugati végén állt egy másik félköríves szentélyzáródású bazilika is, amelynek falait azonban még a 18. században, főként a zalaapáti bencés kolostor építéséhez elhordták, s csak Giulio Turco 1569-ben készített rajzáról ismerjük alaprajzát. Mivel ez a templom is infra civitatem Priwinae, azaz Pribina városán belül épült meg, ahol a Conversio szerint a Szt. Adorján templom mellett csak a Szűz Mária tiszteletére épített templom állt még, ez csak az utóbbi lehetett.241 Előkerült egy harmadik jelentős, ugyancsak háromhajós kőbazilika a Várszigettől ÉK-re fekvő Récés-kút-szigeten is. Ezt talán a Conversióban említett, in eadem civitate, azaz ugyanazon városban fekvő Keresztelő Szt. János templommal242 azonosíthatjuk, hiszen Pribina civitasa, „városa" nemcsak a Várszigetre korlátozódott, hanem valószínűleg hozzá tartoztak és szerves részét képezték azok a körülötte lévő szigetek is, amelyeket dorongutak kötöttek össze egymással és a Várszigettel.243 A civitas Priwinae, vagy az urbs paludarum megnevezésekben előforduló ''város''-ról azonban tudni kell, hogy ez az ''urbs, civitas'' fogalom tartalmilag nem azonos a középkori városéval. Pribina és Kocel „városa" még csak városcsírának sem fogható fel, mivel ennek a településagglomerációnak - hasonlóan a hatalmas méretű morva sáncvárakéhoz, mint pl. Staré Mésto vagy Mikulcice - mások a szerveződési elvei. Valójában nemesi udvarházak konglomerátuma, a hozzá kapcsolódó kézműves- és kereskedőréteg házaival, amelyek azonban nem alkotnak külön települési egységet, s e rétegnek nincs sem gazdasági, sem jogi különállása, nem is szólva az állandó piacról.244 Mégis, mint közigazgatási és egyház központ, amelyik nagyobb tömegű népességet koncentrált, s ráadásul egy fontos nemzetközi kereskedelmi és hadi út mentén fekszik, amelynek tehát több tíz kilométernyi az ellátási- és vonzáskörzete, leképezhetett bizonyos, a kora középkori városokra jellemző funkciókat, s a távolsági és belföldi cserekereskedelem természetes központjává válhatott. A civitas templomai körül találhatók meg Mosa-burg¡Za\avár keresztény lakóinak sírjai. Az egyház szigorú előírásainak megfelelően az elhunytak túlnyomó részét - így valószínűleg a nemesek egy részét is - mindenféle melléklet, ruhadísz és ékszer nélkül temették el. A magasabb társadalmi pozícióra részben a sír helye utalt - a legelőkelőbbek a templomban voltak eltemetve, a kevésbé rangosak pedig igyekeztek a templomhoz, különösen a szentélyhez minél közelebb temetkezni, ezért is gyakori ott a többrétegű temetkezés -, részben pedig az, hogy számukra nagyméretű, ácsolt koporsókat, néha sírkamrát, kövekkel, téglával kirakott oldalú sírokat készítettek. Ritkán azért ékszer, viseleti tárgy vagy fegyver is került a halott mellé: a férfiak lábára sarkantyút - kedvelt volt a csatos felerősítésű, főként a dalmáciai horvátoknál elterjedt típus -, egyszerű csattal összefogott övére vaskést vagy rövid harci kést (scramasaxot) erősítettek, míg a nők aranyozott ezüst vagy ezüst, ún. velig-rádi stílusú függőket, gyűrűket, lemezgombokat, mellboglárt viseltek, nyakláncukba pedig többtagú rúdgyöngyök és szemes mozaikgyöngyök voltak fűzve. A két várszigeti templom körül, de talán a récés-kúti és a Zalaszabar-Borjúállás szigeti templomnál is folyamatosan temetkeztek a 9. századtól a 10. század közepéig, második feléig, talán még a 11. században is. Valószínűleg a 10. századi mostohább körülményeknek, a magyarok megjelenésével felerősödött pogányságnak köszönhető, hogy e temetőkben ekkor néhány sírban edénymelléklet is megjelent. A Mosaburg/Zalavár tágabb körzetében (4. térkép) lévő temetőkben, Zalavár-Rezes-szigeten,245 Zalavár-Kövecses-szigeten,246 Esztergály horváti-Alsó-bárándpusztán, Zalaszabar-Dezsőszigeten, Zalasza-bar-Kisesztergályon,247 Nagyradán,2*8 Garabonc-Ofalu I és 7/249 temetőkben, Keszthely-Dobogón,250 Keszthely-Fenékpusztán,251 Balatonszentgyörgy- Vasútállomáson252 és Fórsön253 már kizárólag a településagglomeráció szolgálónépe, a köznép temetkezett. Ez a heterogén összetételű népesség már jóval lazábban tartotta be az egyház előírásait, lépten-nyomon pogány vonásokkal találkozunk, maguk a temetők is pogány szent ligetekben feküdtek.254 A sírok Ny-K tájolásúak, sorokat alkottak és a családi kötelékeknek megfelelően csoportosultak. A halottak mellé - szinte általános szokásként - a túlvilági útra ételt (főként baromfit és tojást, ritkábban marha-, sertés- vagy juh/kecskehúst) és agyagedényekben, ritkábban vas-pántos kis favödörben italt tettek. Az ún. vasbabona miatt néha sarlót is helyeztek az elhunyt hasára, lába- Ih Szőke Béla Miklós. A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 189 ra. 255 Ugyancsak erősen kötődnek a pogány hitvilághoz azok az agancs ír- vagy sótartók, melyekre különféle állatalakokat, keresztet karcoltak.256 Az elhunytakat felöltöztetve, felékszerezve, használati eszközeikkel és ritkábban fegyverükkel együtt temették el. A férfiak viseletének meghatározó része volt a vas vagy bronz csattal összefogott öv, melyről (bőrrel bevont) fátokban kés(ek) ill. a bőr- vagy textiltarsoly „pásztorkészség") csüngött le. A tarsolyban tartották a héztköznapi élet kellékeit, a tűzcsiholót, tűzköveket (az elporladt taplóval), továbbá az árat, fenőkövet, ritkábban fésűt, borotvát. Néhol sarkantyút is találni a lábbelire erősítve, még ritkábban pedig fegyvert, így pl. kétélű kardot, szakállas baltát (Garabonc I), langsaxot, szárnyas lándzsát (Keszthely-Fenék-puszta) és szakállas, köpűs nyílhegyeket. A nők jellegzetes ékszerei a textil- vagy bőrpántra szerelt, a halántéknál lecsüngő fülkarikák, mint az aranyozott ezüst, ezüst vagy bronz egy- és kétoldalas szőlőfürtös függők, az üveggyöngy- és lemezgyöngy-csüngős fülkarikák, melyeknél a gyöngycsüngő aljára kis ún. lengőcsüngőt szereltek még (ún. karantán típusú ékszerek, Köttlach I horizont), a drótékszerek közül pedig a lefelé szélesedő, spriálcsüngős, továbbá a pödrött végű, a hurkos-kampós záródású és a két-pántos, vagy a sima, nyitott végű drótkarikák. A nyakláncok porózus, a század első felében készítettnél rosszabb minőségű, világos- és sötétkék, zöld, sárga, ezüstös többtagú rúdgyöngyökből és ritkábban szemes mozaikgyöngyökből fűzöttek, a felsőruhát vas- vagy bronzfülű üveg (ritkábban lemez)-gomb fogta össze, az ujjakra pajzsosán kiszélesedő fejű, kereszt vagy csillagalakban trébelt pontokkal és nagyobb dudorokkal díszített lemezgyűrűket húztak. Feltehetően széles textilöv övezte a derakat, s ehhez ívagy ebbe) erősítették a (ritkán csontnyelű) vaskést, csont vagy vas- ill. bronzlemez tűtartót, orsógombot (75. tábla). A halottak eltemetési módja, körülményei, azaz a temetkezési szokások világosan jelzik, hogy ez a szolgálónép, mely Pribina és Kocel udvarát és udvartartását volt hivatva kiszolgálni, alapjában még pogány, ha formálisan talán eleget is tett az egyház követeléseinek, azaz fizette az adót, esetleg a nagy ünnepeken - a templomon kívül állva - résztvett az istentiszteleten. A fontosabb életmegnyilvánulásokon azonban, mint születés és halál, továbbra is ragaszkodott pogány rítusaihoz -se felett a papok talán szemet is hunytak. Mégis talán néhány apró, tárgyi jele van annak, hogy ezt a rétegei is megérintette már a kereszténység: Garabonc il 1 emetőben egy kislány síriában egy kereszttel díszített öntött ólomgomb fogta issze a kis ruhácskát. Erről a kis gombtípusról elter-icdése és előkerülési helye, körülményei alapján kimutatták, hogy valószínűleg a Methód utáni korszak térítő tevékenységének egyik emléke, „kegytárgya" volt.257 De gyakran kereszt alakú az agyagedények alját díszítő fenékbélyeg, s a kereszt jele rákerült a csont tégelyekre is, sőt Zalaszabar-Dezsőszigeten igyekeztek a korábbi ábrát el is tüntetni a föléje vésett kereszt kedvéért. A temetők embertani anyagának vizsgálata azt mutatja, hogy Mosaburg/Zalavár köznépe valóban „körös körűiről" lett összegyűjtve. Míg Garabonc I temető közössége főként nyugati szláv és frank területekről verbuválódott, Garabonc II temetőben a helyi alaplakosság embertani jegyei dominálnak, Zalasza-bar-Dezsősziget sírjainak többségének pedig a környékbeli avar temetők antropológiai ismérvei tűnnek fel. Érdekes, hogy Garabonc I közösségébe bekerült egy olyan kiscsalád is, amely minden bizonnyal a bolgár cárság területéről vándorolt el, mivel egyikőjük koponyáján a csak a dunai bolgárokra jellemző koponyatorzítás ismerhető fel. Végül Zalavár-Várszigeten, a homokgödörnél feltárt temetőrészletre az erős protoeuropid vonás jellemző, ami közel áll a morva embertani anyaghoz.258 Szokatlanul kései britiualitása miatt külön kell szólni az Alsórajk-Határi táblánál feltárt temetőről.259 Ez a kis, mindössze 35 sírós családi temető a zalai erdőkben megbújva, a Szévíz (Pölöske) árterének keleti szélénél feküdt (a kilimáni 4. század végi temetőtől alig 100-150 m-re északra). A korhasztásos rítusú (csontvázas) sírok leletanyaga semmiben sem különbözött a fent leírttól, a hamvasztásos sírokban pedig néhány cserépdarabon kívül más lelet nem is volt. Az utóbbi sírok kitűntek azonban az eltemetés módjával. Hét hamvasztásos sír számára nagyobb kerek gödröt ástak a csontvázas sírok között, ill. két esetben azokat részben metszve. A hamvasztás igen gondos volt, a kalcinálódott csontoknak csak kis töredékeit sikerült megtalálni. A temető északi szélénél ellenben két, egymáshoz derékszögben elhelyezett, 6,5 x i,5 m nagyságú árokszerű gödröt ástak, melyet kitöltöttek sárga agyaggal (a domb egyébként homokos löszös talajú) és ebbe ásták meg a hamvak számára a kisebb gödröket. Az egyik ilyen nagy árokban mindössze egy kis kalcinált csonthalmazt találtunk, a másikban azonban legalább 7 halomban voltak a hamvak. Ennek a temetési módnak egyelőre hiányoznak a párhuzamai. Lehetséges, hogy a két árok felett ún. halottak háza, egyszerű nyeregtetős építmény állott. A temetés egyéb vonásai, a gondos hamvasztás, az agyagos talajhoz való ragaszkodás (a temetés megkezdése előtt ugyanis agyaggal töltötték ki azokat a nagyobb kerek gödröket is, amelyekbe a két nagy árkon kívül még hamvakat temettek) a 9. század első feléből megismert hamvasztásos temetkezések rítusára emlékeztetnek. A csontvázas sírok embertani anyaga is eltér a Zalavár körüli temetőkétől, egy-két sír halottjától eltekintve egységes, s egy erős testfelépítésű, helyi lakosságra utal.260 Nem kizárt tehát, hogy e temetőben vidékünk 7. század eleje óta honos lakosságának, 190 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 75. tábla: - Karoling kor. Női ékszerek Alsórajk-Határi tábla 21. sírból. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 191 a z avar-du(d)lebek egy kis közösségének halottai nyugodtak. Nagykanizsáról és szűkebb környékéről egyelőre nem ismerünk e korszakból származó temetőt. Nagyon valószínű azonban, hogy az a kézi korongolású, hullámvonalköteggel díszített és kereszt alakú fenékbélyeggel ellátott kis edény, amely 1940 táján került elő Nagykanizsa-Leányváron, a korszak fentebb megismert köznépi temetőihez hasonlóból származik.261 Ilyen temető részletei váltak ismertté egyébként Letenyén, a Béci patak kanyarulatánál emelkedő domboldalról, a Kossuth utcában is.262 A Muraközből és a Drávától délre fekvő határterületről a 9. század második felére keltezhető temető egyelőre szintén nem ismert.263 A Pribina-Kocel korszak településeinek kiválasztását megkönnyíti egy, csak e korszakra jellemző díszkerámia. Ennek a leggyakrabban palack alakú, de ritkábban mély tál, pohár, sőt fazék alakú kerámiának jellemzője, hogy igen finom homoksoványítású, sárgás, vörösessárga színűre égetett (törésében néha szürke), korongolt és polírozott felületű. Ez a késő avarkori előzményekre visszavezethető, fémedény formákat utánzó díszkerámia a nagyobb közigazgatási központokban (így Mosaburg/Zalaváron, ill. Mi-kulcicén, Staré Méston, Bfeclav-Pohanskon stb.) alakult ki a 9. század második harmadában, közepe táján.264 De azokból a fazekasműhelyekből, melyek ezt a díszkerámiát előállították, igen jó és állandó minőségű „házi" kerámia is kikerült. Ezek a jól korongolt, vékonyfalú, egyenletesen, csengőre égetett, széles szájú, erős vállú fazekak és gömbösebb testű vagy tojásdad csuprok a korábbi időszakhoz hasonlóan hullámvonalköteggel és vízszintes vonalköteggel vagy ferde fésűbeszurkálások sávjával vannak díszítve. Arányaiban azonban egyre gyakoribb lesz az egyes körbefutó vonaldísz, az ún. csigavonal, amely majd az Árpád-korban lesz az edények vezérmotívuma. Bár a 9. század elején, első felében létesített telepek többségét tovább használták, a század közepétől egy sor új település is létesült, nem utolsó sorban Pribina szervező tevékenységének és Mosaburg/Zalavár vonzásának köszönhetően. Erre az időszakra keltezhető telep ismert Tótszerdahely-Szentmihályi-dűlőből.265 Eszteregnyén, a falutól és az My-es úttól délre fekvő dombon,266 Nagykanizsa-Práter-domb, Botanikus kertből,267 Hosszúvölgy keleti szélénél,268 Alsórajk-Kasténydombon (polírozott felületű palacktöredék),269 Nagyrécsén (Vasútpart II),270 Zalaszent Jakabon a temető mellett,271 Miháld-Malom-dűlöben.272 Már szorosabban Mosaburg/Zalavár vonzáskörzetéhez tartozik Zalamer enye-Gyöp lelőhely, ahol a terepjáráskor edénytöredékek mellett több vaskés és vastárgy is gyűjthető volt,273 Garabonc-Ófalu szigete, ahol a temetők mellett egy településrész is napvilágra került,274 s Esztergályhorváti-Huszárvár, ahol pedig egy kora Árpád-kori templom alatt és mellett több 9-10. századi településobjektumot is feltártak.275 Végül pedig a balatonmagyaródi háton, amely Mosaburg/Zalavár egyik legfontosabb élelemtermelő bázisa lehetett a zalavári háttal együtt, Balatonmagyar ód-Kiskányavaron, -Kányavári szigeten, -Fekete szigeten, -Hídvégpuszta, déli révnél és Zalakomár-Kápol-na pusztán fedeztünk fel korszakunkba tartozó településnyomokat. Az utóbbi lelőhelyről homokbányá-szás során (sírban?) talált szárnyas lándzsa került a keszthelyi Balaton múzeumba.276 Az alsó-zalavölgyi körzetben több, nagyobb kiterjedésű telepásatás végzésére is alkalom nyílt. Megállapíthattuk, hogy ezek a szolgálónépi települések halmazfalvak voltak, a házakhoz azonban viszonylag állandó határú telkek tartózhattak. A lakóházak 9-16 m2 alapterületű, négyszögletes, félig földbevájt, egyhelyiséges, ún. félverem házak voltak. A tetőszerkezetet tartó oszlopok gödreit ritkán ásták olyan mélyre, hogy azokat meg is találjuk -ilyenkor egyébként a házak Ny-K irányú tengelyében álltak -, de az is elképzelhető, hogy a házak egy része boronafalú volt.277 Keszthely-Halászcsárda és Főnyed-Szegerdő lelőhelyeken vesszőfonású, agyag-tapasztású falai voltak a félverem-házaknak, sőt előbbi helyen egy vályogtéglából épített ház nyomaira is rábukkantak.278 Fűtőberendezésük - a környéken talált különböző kövekből, őrlőkődarabokból, római téglákból épített kőkemence, illetőleg a földház oldalába vájt, agyaggal kitapasztott kemence - a bejárattal szembeni sarokban volt. Megfigyelhető volt, hogy - mivel vidékünk kőben szegény - a házak felhagyásakor lebontották a kőkemencéket, s annak kő- és téglaanyagát az új háznál ismét felhasználták. Nemegyszer csak a ház közepén találtunk átégett foltot. Ilyenkor valószínűleg a házba parazsat hoztak, amivel kődarabokat hevítettek fel, majd az ezekre loccsantott víz gőzével melegítették be a helyiséget. A házak padlója döngölt, több helyen kisebb-nagyobb tárolóverem mélyült beléjük. Balatonmagyar ód-Fekete-szigeten az egyik ilyen gödörben egy egész háztartásra való vaseszközt, késeket, sarlót találtunk. Ugyanitt - de Hidvégpusztán is több házban - nagyméretű magszárító agyagtepsi került elő, melyben a veremből kivett, átnedvesedett gabonát felhasználás előtt megpörkölték. A félverem-házakon kívül szabadban álló, nyitott munkagödrű kenyérsütő kemencék (Hidvégpusztán egész sort alkottak), földbe mélyített disznóhizlaló kutricák, gömbösen kiképzett oldalú, szűk szájú tárolóvermek és egyéb, ma még kiderítetlen funkciójú gödrök váltak ismertté a településekről. A különböző településrészekből mintegy 40 házat és közel 100 egyéb objektumot ismerünk. Más típusú települést ismerhettünk meg Zalasza-bar-Borjúállás szigeten. Ennek az egyutcás, kisebb 192 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén településnek a szabályos telkein nagyobb földfelszíni épületek álltak, s mindegyik telekhez külön kút tartozott, amelyet deszkával béleltek ki. Utóbb, a 9. század második felében ezt a települést megszüntették és helyére egy nemesi udvarházat építettek, fatemplom-mal, kis emeletes(?) „kúriával".279 Ha végigtekintünk a Karoling-kori temetők és települések térképén, igen plasztikusan rajzolódik ki az adriai kereskedelmi és hadi út képzeletbeli nyomvonala. Az ezen kívül eső területek települési sűrűsége sokkal kisebb, mint ennek mentén. Ennek az útnak a zalai átkelőhelyénél, annak déli oldalán egy nagyobb szolgálónépi települést tártunk fel (Balatonmagya-ród-Hidvégpuszta, déli rév). E településnek, a fennmaradt adományozási oklevelek alapján, nagy valószínűséggel meghatározható a neve is. A már korábban is említett, 876-880 között kelt oklevél szerint diaconus quidam venerabilis nomine Gundbato azaz az igen tiszteletre méltó Gundbato diaconus a regens-burgi Szt. Emmeramus templomnak adományozta proprietatem suam, quam habvit ad Quartinaha iuxta Bilisasseo, azaz a Balaton melletti Quartinaha nevű birtokát, ahol Keresztelő Szt. János tiszteletére emelt templom, mellette parochia, udvarház állt, s vele adta minden megművelt és műveletlen földjét, rétjeit, erdeit, vizeit, id est ad fluvium Salum, quod Fropreht iam olim in beneficium habvit, et ad Velih ceteris om-nibvs mobilibus et inmobilibus, ami tehát a Zalánál van, s amit korábban már Fropreht hűbérbirtokul bírt, továbbá a Velihnél (Válicka?) lévő ingó és ingatlan tulajdonát. A hűbérbirtokért a regensburgiaktól cserébe azokat a Rábánál fekvő birtokokat kapta, quod Chezil dux quondam pro remedio anime suae adpredic-tum sanctum condonavit iuxta. . . Raba, amelyeket tehát még Kocel adományozott az említett egyháznak „lelki üdvéért".280 Az oklevél szerint a birtok a Balaton mellett, a Zala folyónál fekszik - ami együtt csak a torkolatnál képzelhető el. Mivel pedig az újkor kezdetéig a Kis-Balaton a Balaton szerves részét alkotta, ez a torkolat csak Hídvégpusztánál lehetett.281 Mivel pedig ez a birtok önmagában nem volt elegendő a cserébe kapott birtok értékének kiegyenlítéséhez, ezért adhatta még hozzá Gundbato diaconus a Velihnél fekvő ingó és ingatlan tulajdonát. A birtokcserét 883-887 között újra megerősítették.282 Ezt ugyanis megakadályozta az, hogy Szva-topluk 883-ban sereggel tört be Pannóniába, pusztította Arnulf birtokait, majd 884-ben újból visszatért, és 12 napig a Rábától keletre fekvő birtokokat dúlta. Olyan súlyos károkat okozott, hogy, mint a következő évben feljegyezték, Pannónia de Hrabe flumine ad orientem tota deleta est, azaz Pannónia a Rába folyótól keletre teljesen megsemmisült.283 Ha már a 9. századi forrásokban szereplő helynevek azonosítási kérdéseinél tartunk, óhatatlanul ki kell térnünk azokra a magyarázatokra is, melyek Kanizsa nevének 9. századi előzményeire vonatkoznak. Általában két nevet kötnek össze Kanizsával. Az egyik Knesaha, melyről a Dudleipin-Dudleipa lokalizálásával kapcsolatban már elhangzott, hogy a mai Gnasbach-hal (Knes-aha = Gnas-bach) azonosítható.284 A másik név Keisi vagy Kensi (Gen-si).285 A Kensi alakról újabban feltételezik, hogy knez+ja birtokos melléknévképzős Kneéa hímnemű változata, és a knezb átírása olyan természetes objektumra, amely hímnemű, pl. ''pótok'' (patak).286 Ennek a magyarázatnak is vannak azonban nehézségei. Ha ugyanis ez a név is a (dél)szláv knez (= fejedelem, herceg) szó jb képzős melléknévi származéka,287 ahogy azt Melich János a legrégibb magyar hangalak alapján Kanizsa nevéről feltételezi (Knésa ~ Knézsa) Knisa ~ Knizsa, illetve Kénésa ~ Kéné-zsa > Kanisa > Kanizsa), akkor választ kell találnunk arra, mi indokolja azt a 9. században egyedülálló helynévadást, hogy nem a birtokos nevével (ld. pl. a Conversioban a -chirichun (= Kirche, ''temploma'') és a -dorf (''falva'') végződésű helyneveket), hanem rangjával jelölik meg a helyet.288 Ráadásul, ha a helynév közszóval összetett vagy ragozott volt, mint pl. Salapiugin (= ''a Zala folyó kanyarulata'', ahol a-piugin többes dativus esetben áll, és az ófelnémet piugi (= Beuge, ''kanyarulat'') képzett változata), akkor ezek a szavak mindig német eredetűek (-piugin, -giskeit, -purc, -burg, -chirichun stb.).289 E vidék 9. századi helynévadási gyakorlatában tehát egyszerűen nincs reális alapja annak, hogy egy területet, folyót vagy helyet (akár szláv nyelven is) külön kihangsú-lyozottan a „fejedelemé" megjelöléssel illessenek. Ezzel pedig elesünk attól a lehetőségtől is, hogy a Keisi ~ Kensi helynevet mai területtel, helynévvel azonosítsuk. Sokkal valószínűbb, hogy Kanizsa neve a magyar honfoglalás után született meg, hasonlóan a többi kárpát-medencei ''Kanizsa'' helynevekhez.290 Az oklevelekben és egyéb írásos forrásokban ránk maradt 9. századi pannóniai helynevek közül egyébként is szinte egyetlen egy sem élte túl a magyar honfoglalást. Ami megmaradt, az már a 9. században is régi helynév vagy földrajzi név volt, mint pl. a római, vagy még régibb eredetű helységnevek (Sabaria, Sirmi-um, Carnuntum), vagy víznevek Sala, Hraba = Rába, Bilisasseo (lat. Pelissa ~ Pelso = Balaton stb.). S az egyetlen, a zalavári bencések által felélesztett Szt. Adorján patrociniumon kívül a többi 9. századi templom védőszentjének a neve is a végleges feledés homályába veszett.291 Ennek oka pedig valószínűleg az, hogy a karoling-kori nemesség a magyar honfoglaláskor szolgálónépe egy részével nyugatra menekült, a helyben maradtakat pedig akkor, amikor a magyar állam kiépülése vidékünket is elérte, az újonnan kialakított központok köré, esetleg több helyről is egy új településre költöztették át, a Zala vonalától nyugatra eső területet pedig gyepűvidékké alakítót- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 193 16. tábla: - Ezüstözött bronz fülkarika Nagykanizsa környékéről. ták. Megszűnt tehát a helységek kontinuitása és ezzel a helynév továbbélésének lehetősége is. Míg Nagykanizsa és környéke a Karoling időszakban Pribina és Kocel grófságának egyik, szolgálónépi falvakkal - és valószínűleg nemesi udvarházakkal -benépesített területe volt, a magyar honfoglalást követő súlypont-eltolódások révén a kora Árpád kortól kezdve egyre jelentősebb szerepre tesz szert, régiójának egyre határozottabb központjává vált, amit nem utolsó sorban újra csak a rajta áthaladó Adria-Kijev nemzetközi kereskedelmi és hadi útnak köszönhet. Ezt bizonyítja egy Nagykanizsa vidékéről származó, tévesen a 7. illetőleg a 9. századra keltezett leletegyüttes is. Minden bizonnyal egy női sírból került napvilágra egy ezüst, vagy ezüstözött bronz fülkarikapár, amelynek alsó karikaívén filigrándótból hajlított madárszerű figura ül, alul pedig „börtüs" díszű áttört gömbökről kacsatalpra emlékeztető csüngők lógnak le (16. tábla), továbbá egy háromszög átmet-szetű, zárt ezüst (?) gyűrű, amelyek 1905-ben a bécsi Naturhistorisches Museumba kerültek.292 A fülkarikáknak ugyan nincs pontos párhuzamuk, mégis felmerült, hogy leginkább még antik vagy népvándorlás kori ékszerekkel hozhatók kapcsolatba.293 Utóbb olyan nézet is megjelent, miszerint - hasonlónak látszó stará koufimi ékszerek alapján - a 9. századból származhatnak.294 Ez a vélemény már közelebbinek tűnik a valósághoz, ugyanis az ékszerek igazi párhuzamai az ún. törtezüst leletek körében találhatók meg. Erre utal a karikák zárási módja - a két véget ugyanis ellapították, majd átlyukasztották, s az egymás fölé illesztett lyukakon áthúzott dróttal vagy textilszállal zárták össze a karikát -, az alsó karikaív filigrándrót tekercselése, a „börtüs" áttört gömbdíszek, a „kacsatalp-csüngők" stb. Ezeket a technikai és díszítő elemeket a 11-12. századi kijevi típusú függőknél295 találjuk meg, míg a karikaív belsejébe illesztett madárka a IX. törtezüst csoport jellegzetes díszítő eleme.296 Aligha kétséges tehát, hogy innen a Kijev-Adria útvonalon juthatott el vidékünkig ez az oroszországi erdős zóna területéről származó ékszerpár. A keltezést pedig megerősíti - az eddig nem sok figyelemben részesített - zárt karikagyűrű is, amely tipikus lelettárgya a magyar köznépi viseletnek a 11-12. században.297 Az adriai út másik irányból is közlekedő forgalmára utal végül egy ugyancsak unikumnak számító kerámia, amely Balatonmagyaród-Hídvégpusztán került elő.298 A sárgászöld mázas, amfora alakú, kétfülű korsó bizánci eredetű edényforma, a bulgároknál széles körben elterjedt a 10. század második felében, hozzánk azonban valószínűleg az Adrián át, közvetlen bizánci környezetből juthatott el.299 ÖSSZEFOGLALÁS Ha röviden össze akarjuk foglalni Nagykanizsa és környéke népvándorlás kori és kora középkori történetét, azt mondhatjuk, hogy ebben az időben a város területe és közvetlen környéke még nem játszott kiemelkedő szerepet a Kárpát-medence történetében. Annál inkább maga a tájegység, a dél-zalai térség, ahol ekkortájt szűnt meg az őskortól a római kor végéig oly jelentős Borostyánút kultúraközvetítő, 194 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 4. térkép A kései Karoling időszak (Pribina és Kocel kora) lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (9. század második fele) 19.1. Zalaszabar-Borjúállás sziget - település, udvarház, templom, temető 21.X. Zalavár-Vársziget - erődítés, udvarház, lakótorony, templomok, temetők 21.2. Zalavár-Récéskút - templom, temető Település 1.2. Alsóraj k-Kastélydomb 2.1. Balatonmagyaród-Hídvégpuszta, déli rév 2.2. Balatonmagyaród-Kányavári sziget 2.3. Balatonmagyaród-Kiskányavár 2.4. Balatonmagyaród-Fekete sziget 4.1. Eszteregnye 5.2. Esztergályhorváti-Huszárvár 6.1. Főnyed-SzegerdŐ 7.3. Garabonc-ófalu 8.1. Hosszúvölgy 9.2. Keszthely-Halászcsárda 11.1. Miháld-Malom dűlő 12.2. Nagykanizsa-Práter domb, Botanikus kert 14.1. Nagyrécse-Vasútpart II 15.1. Tótszerdahely-Szentmihályi dűlő 17.1. Zalakomár-Kápolna puszta 18.1. Zalamerenye-Gyöp 20.1. Zalaszentjakab Temető I.I. Alsórajk-Határi tábla 3.1. Balatonszentgyörgy-Vasútállomás 5.1. Esztergályhorváti-Alsóbárándpuszta 7.1.-2. Garabonc-ófalu I—II. 9.1. Keszthely-Dobogó 9.3. Keszthely-Fenékpuszta, déli erődkapu 10.1. Letenye—Kussuth utca 12.1. Nagykanizsa-Leányvár 13.1. Nagyrada 16.1. Vörs-Papkert 19.2. Zalaszabar-Dezsösziget 19.3. Zalaszabar-Kisesztergály 21.3. Zalavár-Rezes sziget 21.4. Zalavár-Kövecses sziget Jelmagyarázat: XX erődítés templomma.1, 6 udvarház templommal, • település O temető Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 195 kapcsolattart ó szerepe, s vette át ezt a feladatot a tőle keletebbre haladó, az egész Kárpát-medencét diagonálisan átszelő Adria—Kijev útvonal, amelynek egy fontos pontja, s több más, kisebb jelentőségű út találkozási helye a Balaton nyugati oldalánál lévő zalai átkelőhely. Nem véletlen, hogy ennek környékén alakultak ki a korszak központjai, Keszthely-Fenékpuszta, majd MosaburgIZalavár, amelyek vonzás- és ellátási körzetébe tartoztak a jövendő Nagykanizsa és vidéke települései is. De a nemzetközi útvonalon bonyolódó forgalom hasznát és előnyeit élvezték környékünk egyszerűbb lakosai is. Vidékünk - a régészeti kutatások, terepbejárások tanúsága szerint - a népvándorláskor kezdetén eléggé elnéptelenedett, a ro-manizált lakosság elvándorolt, a rövid néhány évtizedre itt megtelepült hunok, gótok, langobardok számára pedig inkább a hajdani római központok és közvetlen környékük a vonzó; igaz, idejük sem volt a vidék sűrűbb benépesítésére. Megváltozott a helyzet az avar korszaktól kezdve, amikor Apsich nagyobb számú avar és du(d)leb szláv telepest hozott ide. Ezek a 7. században létesített településeikre néhány emberöltőnyi kényszerű(?) távollét után a 9. század elején - tovább sokasodva - újból visszatértek. Ez az avar-du(d)leb lakosság alkotta a 840-es évektől kezdve Pribina és Kocel grófságának alapvető népi hátterét, s ez az a népesség, amely a honfoglalást követő újabb áttelepítéseket is átvészelve továbbra is helyben maradt, s a középkori Zala vármegye, a mind jelentősebbé váló Nagykanizsa őslakosaiként az ide települt magyarokkal, besenyőkkel és egyéb szláv népcsoportokkal együtt alakította ki a tájegység népi, etnikai arculatát. JEGYZETEK Rövidítések ActaAntHung = Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae (Budapest) ActaArchHung = Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae (Budapest) AntikTan = Antik Tanulmányok (Budapest) ArchAustr = Archaeologica Austriaca (Wien) ArchÉrt = Archaeologiai Értesítő (Budapest) ArchHung = Archaeologica Hungarica (Budapest) Attila = Attila és hunjai. Szerk.: Németh Gyula, és hunjai 1940 Budapest, 1940. BAR = British Archaeological Reports (Oxford) Bogyay i960 = Bogyay, Thomas: Die Kirchenorte der Conversio Bagoariorum et Carantano-rum. Südost-Forschungen 19 (i960) Bona 1984 = Bona István: A népvándorlás kor és a korai középkor története Magyarországon. In: Magyarország története I. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, 1984. 265-373. ComArchHung = Communicationes Archaeologicae, Hungáriáé (Budapest) Czeglédy 1969 = Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Budapest, 1969. Dietz 1987 = Dietz, Karlheinz: Schriftquellen zur Völkerwanderungszeit im pannoni-schen Raum (von 378-584 n. Chr.) In: Germanen 1987, 27-67. Dolg. = Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múze-Kolozsvár um Érem- és Régiségtárából (Kolozsvár) FolArch = Folia Archaeologica (Budapest) FontesArch- = Fontes Archaeologici Hungáriáé (Buda-Hung pest) Germanen 1987 = Germanen, Hunnen und Awaren. Schätze der Völkerwanderungszeit. Nürnberg, 1987. JbRGZM = Jahrbuch des Römisch-Germanischen Zentralmuseums (Mainz) KBM = Keszthelyi Balatoni Múzeum Kis-Balaton = 1986 Kos 1936 = Melich = 1925-1929 MFMÉ MIA MittArchlnst = MMFH MNM Mócsy 1975 — MPrHistKom = Wien Müller 1987 = Müller 1987a = NumKözl OTKA PamArch Pohl 1988 RégFüz Sági 1984 SCIV Sedov 1982 Régészeti kutatások a Kis-Balaton térségében. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg 1986. Kos, Milko: Conversio Bagoariorum et Carantanorum. Ljubljana, 1936. Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. A magyar nyelvtudomány kézikönyve I. 6. Budapest, 1925-1929. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve (Szeged) Materiali Isledovanija po Arheologii SSSR Mitteilungen des Archaeologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften (Budapest) Magnae Moraviae Fontes Historici. I-V. ed L. Havlik et al. Brno 1966-1977. Magyar Nemzeti Múzeum Mócsy András: Pannónia a késői császárkorban. Budapest, 1975. Mitteilungen der Praehistorischen Kommission der Österreichischen Akademie der Wissenschaften (Wien) Müller, Róbert: Die spätrömische Val-cum am Plattensee. In: Germanen 1987, 270-274. Müller Róbert: Megjegyzések Fenékpuszta történetéhez. Zalai Múzeum 1 (1987), 105-122. Numizmatikai Közlemények Országos Tudományos Kutatási Alap Památky Archaeologické (Praha) Pohl, Walter: Die Awaren. Ein Steppenvolk in Mitteleuropa 567-822. n. Chr. München, 1988. Régészeti Füzetek (Budapest) Sági Károly: Az ötvöspusztai V. századi sir. VMMK 17 (1984), 81-90. Studii si Cercetäri de Istorie Veche (Bu-curesti) Sedov, V. V.: Vostocnyje slavjane v VI-VIII. vv. Arheologija SSSR. Moskva, 1982. IO/6 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén Cs. Sós 1973. Szádeczky- Kardoss 1978-1986 T G Y M U n g j b Váczy 1938 Váczy 1940 Váczy 1974 Várady 1969 Vékony 1986 V M M K Wolfram 1979 Cs. Sós, Agnes: Die slawische Bevölkerung Westungarns im 9. Jahrhundert. Münchner Beiträge zur Vor- und Frühgeschichte 22. München, 1973. Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai I ArchÉrt 105 (1978) 78-90; II ArchÉrt 106 (1979) 94-111; III ArchÉrt 106 (1979) 231-243; IV ArchÉrt 107 (1980) 86-97, 201-213; V ArchÉrt 108 (1981) 81-88; VI ArchÉrt 108 (1981) 218-232; 109 (1982) 136-144; VII ArchÉrt 110 (1983) 89-99; VIII ArchÉrt m (1984) 53-71; IX ArchÉrt 113 (1986) 83-112. Thury György Múzeum (Nagykanizsa) Ungarische Jahrbücher (Berlin) Váczy Péter: Magyarország kereszténysége a honfoglalás korában. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára I-III. Szerk.: Serédi Jusztinián. Budapest, 1938. I. 215-265. Váczy Péter: A hunok Európában. In: Attila és hunjai 1940, 61-142. Váczy Péter: A frank háború és az avar nép. Századok 108 (1974) 1041-1061. Várady, László: Das letzte Jahrhundert Pannoniens 376-467. Budapest, 1969. Vékony Gábor: A Karoling birodalom „délkeleti" határvédelme kérdéséhez. Komárom Megyei Múzeumok Közleményei 2 (1986) 43-75. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei Wolfram, Herwig: Conversio Bagoario-rum et Carantanorum. Das Weißbuch der Salzburger Kirche über die erfolgreiche Mission in Karantanien und Pannonién. Wien-Köln-Graz, 1979. Jegyzetek 1 Szőke Béla Miklós-Vándor László: Kísérlet egy táji egység településtörténeti rekonstrukciójára (A Kis-Balaton programot kísérő régészeti leletmentő ásatások (1980-1985) tapasztalatai). Zalai Gyűjt 26 (1987), 83-100, különösen 91. 2 Lásd Horváth László ide vonatkozó adatait a kötetben. 3 Ligeti Lajos: Attila hunjainak eredete, az ázsiai hunok. In: Attila és hunjai 1940, 11-60; Czeglédy 1969, 8-52. 4 Ammianus Marcellinus 31.2.; Jordanes, Getica 24.127-128, 25.182. stb.; Váczy 1940, 64-65. 5 Németh Gyula: A hunok nyelve. In: Attila és hunjai 1940, 217-226; Czeglédy 1969, 81-83. 6 Mócsy 1975, 180. 7 Váczy 1940, 72. Bóna István lektori véleményében egyik elméletet sem tartja elfogadhatónak. Szerinte a két dux lovasai a késő római hadsereg elit alakulatai közé tartóztak, s a belső erődvárosokban állomásoztatták őket. 8 A viszonyokról érzékletesen tudósít egy Stilicho-t dicsőítő udvari költemény 399-400 körűiről. Claudianus, Cons. III. Stil. 2.184-207. (Dietz 1987, 29) 9 A történeti áttekintéshez felhasznált irodalom: Váczy 1940, 61-91; Várady 1969; Mócsy 1975, 177-190; Wolfram, Herwig: Geschichte der Goten. Von der Anfangen bis zur Mitte des sechsten Jahrhunderts. Entwurf einer historischen Ethnographie. München, 1979. 308-321; Mócsy András: A római kor. In: Magyarország története I, Budapest 1984., 251-264; Bóna 1984, 265-267; Bóna, István: Eine historische Zusammenschau. In: Germanen 1987, 116-130; Dietz 1987. 10 Kis-Balaton 1986, 9. 11 Hasonló, a 4. század második felére, de főként utolsó harmadára, végére keltezett veret került elő Dunapente-léről (Intercisa) (Behrens, Gerhard: Spätrömische Kerbschnittschnallen. In: Schumacher-Festschrift Mainz, 1930. 285-294. Abb. 8), Cuxhaven-Sahlenburg 32. sírból, Kre-feld-Gellepről és Sámsonból egyes leletként, Vermand III. A. sírból, stb. (Böhme, Horst Wolfgang: Germanische Grabfunde des 4. bis 5. Jahrhunderts zwischen Unterer Elbe und Loire. Münchner Beiträge zur Vor- und Frühgeschichte, Band 19. München, 1974. 83-85, 161-162, Abb. 54, Taf. 40.1-10, 81.5-13, 101.9-11, 136.4-11.), az Epfach melletti Lorenzbergről (Pohl, Gerhard: Die Kleinfunde der mittleren und späten Kaiserzeit. In: Der Lorenzberg bei Epfach. Die spätrömischen und frühmittelalterlichen Anlagen. Hrsg. von Werner, Joachim Münchner Beiträge zur Vor- und Frühgeschichte, Band 8. München, 1969. 182, Taf. 39.2), továbbá Vron, Dép. Somme, 173/a sírból (Gallien in der Spätantike. Von Kaiser Constantin zu Frankenkönig Childerich. Ausstellungskatalog des Römisch-Germanischen Zentralmuseums Mainz, 1980, 159. Nr. 232), Richborough, Kent és Shakenoak, Oxon lelőhelyekről (Böhme, Horst Wolfgang: Das Ende der Römerherrschaft in Britannien und die angelsächsische Besiedlung Englands im 5. Jahrhundert. JbRGZM 33 (1986) 472-476, Abb. 6.6-8) stb. 12 Horváth László: Előzetes jelentés a Nagykanizsa-Inkey-kápolna melletti lelőhely feltárásáról. Zalai Gyűjtemény 18. (1983) 7-25; 22-23. 13 Mócsy 1975, 131-142; Bóna István lektori véleményében inkább a belső erődváros megjelölést tartja elfogadhatónak. A kérdéshez ld. még Müller 1987a, 108. 14 Sági Károly: Keszthely és környéke. Veszprém 1978., 47.; Erdélyi István: A fenékpusztai régészeti kutatások rövid története. Zalai Gyűjtemény 18 (1982-83), 63. 15 Müller 1987, 270. 16 Müller Róbert: Római kori leletek Zalaszentgrótról. Zalai Gyűjtemény 6 (1976), 3-68.; 56-64. 17 Szőke Béla Miklós ásatása. 18 Godlowski, Kazimierz: The Chronology of the Late Roman and Early Migration Periods in Central Europe. Krakow, 1970. Kovács István: A marosszentannai népvándorlás kori temető. Dolg. Kolozsvár 3 (1912), 250-367.; Grebennikov, Ju. Sz.-Grebennikov, V. B.-Magomedov, B. V.: Cernahovskije mogilniki zapadnogo poberezja Bugs-kogo Limana. In: Pamjatniki rimskogo i srednevekovogo vremeni v Severo-Zapadnom Pricernomorje. Kiev, 1982. 136-149.; Etnokulturnaja karta territorii Ukrainskoj SSR v I. tys. n.e. Kiev, 1985. 42-51.; Diaconu, G.: Tirgsor, Necropole din secolele III-IV. e.n. Bucuresti, 1965; Mit-rea, Bucur—Préda, Constantin: Necropole din secolul al IV. e.n. in Muntenia. Biblioteca de arheologia, Bucuresti 10 (1966); Salamon, Agnes-Barkóczi, László: Bestattungen von Csákvár aus dem Ende des 4. und dem Anfang des 5. Jahrhunderts. Alba Regia n (1970), 35-80; Tejral,Jaros-lav: Die donauländische Variante der Drehscheibenkeramik mit eingeglätteter Verzierung in Mähren und ihre Beziehung zur Tschernjachower Kultur. Vznik a pocátky Slovanű 7 (1972), 77-139; Kaltofen, Andrea: Studien zur Chronologie der Völkerwanderungszeit im südöstlichen Mitteleuropa. BAR International Series 191 (1984), 73-77. 19 A kilimáni 10. sír arany tűjével szinte még méretre is azonos tűpár került elő a jobb mellkason egymás mellett Bratei (Baráthely), 1/1964. sírban, melyet közlője az 5. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 197 száza d első felére keltez, s keleti gótnak határoz meg (Bár-zu, Ligia: Monumente germanice descoperite la Bratei, jud. Sibiu. SCIVA 37 (1986), 89, 91-97. Fig. 2.3). Botosa-ni-Dealul Cärämidärici I. 9. sírban a jobb medencelapát szélénél volt egy ezüst tű, a 11. sírban pedig mindkét medencelapát táján feküdt egy-egy ún. fehérfém (nagyobb részt ezüstöt, kisebb részt rezet tartalmazó) lapátfejű tű. A sírokat a 4. század végére, 5. század első felére keltezik a szerzők (Zaharia, Emilia-Zaharia, Neculai: Les nécropoles IVe-Ve siècles de Botosani-Dealul Cärämidärici. Dacia 19 (1975)5 205-210, Fig. 7., 9., 12.1-4). Az utóbbi tűpárhoz hasonló két ezüst tű volt Viminacium ( Kostolac )-Butdelj -az 5. század végéig használt keleti gót temető - 63. sírjában, a mellkas két oldalán (Zotovic, Ljubica: Nekropola iz vre-mena seoba naroda sa uze gradske teritorije Viminacija. Starinar 31 (1980), 114., Tab. XV. 8). Callatis 351. sírban egy lecsapott sarkú karneolgyöngyöt és egy korong alakú borostyángyöngyöt tartalmazó nyaklánccal együtt volt a poliéder fejű bronz tű. A sírt a benne talált ezüst csat alapján a 4. század végére-5. század elejére keltezi a szerző. Mivel szomszédságában több más egyszerű földsír van még, melyekben a Marosszentanna-Csernyahov kultúra elemei jelennek meg, valószínű, hogy a nagy kiterjedésű -és a római kortól a 7. század elejéig használt - temetőben egy kis keleti gót családi sírcsoport különült el (Preda, Constantin: Callatis. Necropola romano-bizantina. Biblioteca de arheologie 38. Bucureçti, 1980. 113, Pl. XXX). A kilimániakhoz hasonlóan kisméretű az az eredetileg kerek kőberakással (gránáttal?) díszített szemű, madárfej alakban végződő arany tűpár, amely Zmajevo (Ókér), lelőhelyen került elő, s az 5. század első felére keltezi közlője, nyugati gótnak határozva meg viselőjét (Beninger, Eduard: Der westgotisch-alanische Zug nach Mitteleuropa. Mannus-Bibliothek 51. Leipzig, 1931. 33-36, Abb. 10). A kilimáni tűk viseletének ugyancsak fontos párhuzama a Kapolcs 1. és 2. sírban talált tűpár. Előbbiben a nyakcsigolyák mellett volt a két rovátkolt díszű fejjel ellátott aranytű, míg a másodikban a melltájékon volt két lapított fejű ezüst tű (Cs. Dax, Margit: Keleti germán női sírok Kapolcson. VMMK 15 (1980) 97-106). A kilimáni 15. sír spirálfejű tűpárjának szinte pontos mása Mezőkövesd, Nyárfa u. 8. alatt került elő, szintén aranyból. A két tű itt egy 30-35 éves nő koponyája két oldalán feküdt, egy arany fülbevalópár és egy borostyángyöngy társaságában (Csallány, Dezső: Archäologische Denkmäler der Gépiden im Mitteldonaubecken (454-568 u. Z.) ArchHung 38 (1961); 235, Taf. CCXV. 1-4). A viselet története szempontjából érdekes, hogy a tűpár Kilimánban megfigyelt viselete megtalálható az Ami-ens-től DK-re, a l''Avre folyó melletti Moreuil 109. sírbari, ahol az S-alakúra hajlított fejű arany tűpár kísérőleletei alapján az 5. százzá második felére, utolsó negyedére keltezhető (Bayard, D.-Piton, D.-Schuler, R.: Le cimetière mérovingien de Moreuil (80). Cahiers Archéologiques de Picardie 1981., n° 8.202, Pl. 20), s feltűnik az 5. század közepén, második felében Észak-Afrikában vandál környezetben, de mint keleti germán viseleti elem, Bone (Annába) Hippo Regius, Nagy bazilika, a ciszterna „gazdag" női sírjában aranyszálvarrásos homlokpánt, arany gyöngyök és arany fiitterek társaságában, ahol a két poliéder fejű arany tű a vállakon, fibulaként volt viselve, s hasonlóan Spanyolországban, Málaga római színházában talált sírleletben (Keonig, Gerd G.: Wandalische Grabfunde des 5. und 6. Jahrhunderts. Madrider Mitteilungen 22 (1981), 303-304, 317, 321, 328, Abb. i.a, Taf. 52. h). 20 Nikitina, G. F.: Sistematika pogrebalnogo obrjada plemen cernahovskoj kulturi. Moskva, 1985; Ionita, Ion: Veränderungen der Bestattungssitten im Gräberfeld von Tîrgsor. in: Peregrinatio Gothica. Archeológia Baltica, Lodz 8 (1989) 159-183; Istvánovits Eszter: Adatok a Felső-Tiszavidék 4-5. századi történetéhez a tiszadobi temető alapján. MFMÉ 1984-85 (1991), 29-40. 21 Váczy 1940, 74-136; Bóna 1984, 265-288. 22 KBM lelt. sz. 58.738.617.; a tükör átmérője 6,7 cm. Közli Sági 1984, 6. ábra. 23 Sági 1984, 86. a leletet hun temetkezés maradványaként interpretálja, s a tükröt a Werner szerinti Cmi-Brigetio csoportba sorolva teszi Attila korára. A kérdéshez ld. még: Werner, Joachim: Beiträge zur Archäologie des Attila-Reiches. München 1956., 22; Barkóczi, László-Salamon, Agnes: Das Gräberfeld von Szabadbattyán aus dem 5. Jahrhundert. MittArchlnst 5 (1974-75), 103-104. A tükröt esetleg halotti tor emlékeként is interpretálhatnánk ld. Alföldi András: Leletek a hun korszakból és etnikai szétválasztásuk. ArchHung 9 (1932); Bóna 1984, 288. Nem kizárt azonban az sem, hogy a későbbi keleti gót időszak emléke ld. Kiss, Attila: Funde aus dem 5-6. Jahrhundert im Gebiet von Brigetio. FolArch 32 (1981), 202.; Cs. Dax Margit: Keleti germán női sírok Kapolcson. VMMK 15 (1980) 97-106. (az 1. sír tűz-ónozású tükre). 24 KBM lelt. sz. 55.22.1-4, 6-7. Sági Károly: Hunkori sír Keszthelyen. ArchÉrt 82 (1955), 185-189.; Germanen 1987 189. Taf. 10. 25 Müller 1987, 270. 26 Müller Róbert: V. századi bronzműves műhely maradványai Keszthely-Fenékpusztáról. ArchÉrt 105 (1978) 11-29; Müller Róbert: A keszthely-fenékpusztai erőd északi kapujának feltárása 1971-ben (ásatási jelentés). VMMK 14 (1979) 141-142. 27 Sági 1984, 86. 28 Radnóti Aladár: Római városok élete a korai feudalizmusban. MTA 2. Oszt. Közi. 1954. 503; Nemeskéri János: An Antropological Examination of Recent Macrocephalic Finds. ActaArchHung 2 (1952), 223. 29 Müller 1987, 270.; Müller 1987a, 108-109. 30 Jordanes, Getica, 268. (Dietz 1987, 34-35); Alföldi, András: Der Untergang der Römerherrschaft in Pannonién. Berlin-Leipzig, 1926., 101-104.; Várady 1969, 336; Bóna 1984, 290. 31 Alföldi, Várady, Bóna i. m. - ld. 30. jegyzet Sági 1984, 87. 32 Kiss Attila: Ein Versuch die Funde und das Siedlungsgebiet der Ostgoten in Pannonién zwischen 456-471 zu bestimmen. ActaArchHung 31 (1979) 336. 33 ld. 32. jegyzet, továbbá Várady 1969, 336. 34 Jordanes, Getica 268-269. (Dietz 1987, 34-35) 35 Jordanes, Getica 128. 36 Gerevich László (föszerk.): Budapest története I-V., Budapest, 1974-1980.; Tarn. IV.: Nagy Tibor: Budapest története az őskortól a honfoglalásig, p. 190. 37 Várady 1969, 335; Sági 1984, 86. Sági Károly ennek alapján a Keszthely-Téglagyárnál talált sírt sadagar-nak, a Dabronc-ötvöspusztai sírt pedig sadagar családba beházasodott keleti gót nő sírjának véli. 38 Váczy 1940, 137; Jordanes, Getica 272-273. (Dietz 1987, 35) 39 Jordanes, Getica 283-285 (Dietz 1987, 37) 40 A történeti összefoglaláshoz ld. Bóna István: Bevezetés. In: Eugippius, Szent Severus élete. Budapest, 1969., 267-290; Bierbrauer, Volker: Die ostgotischen Grab- und Schatzfunde in Italien. Spoleto 1975., 17-52.; Wolfram, Herwig: Geschichte der Goten. .. München, 1979.; Bona 1984, 288-294; Dietz 1987, 31-42. 41 MNM lelt. sz. 76/1894. 1-2.; Hampel József: A Nemzeti Múzeum Régiségtárának gyarapodása. ArchÉrt 14 (1894) 373. 198 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 42 Börzsönyi Arnold: A győri főgimnáziumi múzeum és a környékbeli kincsleletek. NumKözl 14 (1915) 98. 43 Ld. 14. jegyzetet.; Müller 1987a, 109. 44 Erdélyi István: Drevnosti epohi velikogo pereselenija narodov V-VIII. vv. Moskva, 1982., 64-69. 45 Müller Róbert: A keszthely-fenékpusztai erőd északi kapujának feltárása 1971-ben (ásatási jelentés). VMMK 14 (1979) H5-I49-46 Sági 1984, 81-90. 47 Müller 1987, 271.; Sági, Károly: Das Problem der pannonischen Romanisation in Spiegel der völkerwanderungszeitlichen Geschichte von Fenékpuszta. ActaAnt-Hung 18 (1970) 160. 48 A történeti összefoglaláshoz: Bóna István: A középkor hajnala. Budapest 1974; Bóna 1984, 299-309; Bóna István: Die Langobarden in Pannonién. In: Die Langobarden von der Unterelbe nach Italien. Neumünster, 1988., 63-73. 49 Sági Károly: A vörsi langobard temető. ArchÉrt 87 (i960), 59; Sági Károly: Das langobardische Gräberfeld von Vörs. ActaArchHung 16 (1964), 359-408; Germanen 1987, 583-50 Barkóczi László: A 6th Century cemetery from Keszthely-Fenékpuszta. ActaArchHung 20 (1968) 275-311; Barkóczi László: Das Gräberfeld von Keszthely-Fenék-puszta aus dem 6. Jahrhundert und die frühmittelalterlichen Bevölkerungsverhältnisse am Plattensee. JbRGZM 18 (1971) I79-I9I-51 Germanen 1987, 583; Sági Károly: Egy VI. századi keszthelyi temető és mondanivalója a „Keszthely kultúra" etnikumának szempontjából. A Tapolcai városi múzeum közleményei, 2 (1991) 113-141. 52 Müller 1987a, 109-110. 53 Ld. 50. jegyzet. 54 Ld. 51.-52. jegyzet s Bóna István: Ein Vierteljahrhundert Völkerwanderungszeitforschung in Ungarn (1945-1969). ActaArchHung 23 (1971), 296-297, 299-300. ss Müller 1987a, 109. 56 A Fenékpuszta-horreumi temető embertani maradványainak biokémiai vizsgálata szerint a temetkezések korai fázisára a langobard etnikai elem túlsúlya a jellemző (Hegykő, Vörs, Várpalota), míg a későbbi fázisra a késő római jellegű népességé (Keszthely, Pécs), ül. a helyi elemekkel kevert korai avar etnikumé (Környe). Lengyel Imre: Das Laboratoriumsuntersuchung des Gräberfeldes von Keszthely-Fenékpuszta aus dem 6. Jahrhundert. JbRGZM 18 (1971), 191-199. 57 A kutatások eredményeiről rövid összefoglalást ld. Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur- und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege. Ausstellungskatalog, red. Müller, Robert, Mannheim, 1989. 58 Az 1986-ban megkezdett kutatásokat a MTA Régészeti Intézete és a Zala megyei Múzeumok Igazgatósága OTKA támogatással közösen végzi, Szőke Béla Miklós vezetésével. 59 Czeglédy 1969 passim. 60 loannes Ephesinus VI. 24; Menander Protector, Ex-cerpta de legationibus (következőkben: EL) 442.3-27 (Szá-deczky-Kardoss 1978, 84) 61 Theophanes, Chronographia, 6050; Chron. Monembasi-ne, 9-13. (Szádeczky-Kardoss 1978, 85); Pohl 1988, 18. 62 Theophylactus Simocatta VII.8.1-6; Menander Protector, EL 443. 10-28 (Szádeczky-Kardoss 1978, 87-88); Pohl 1988, 21-27. 63 Theophanes, Chronographia 6055 (Szádeczky-Kardoss, 1979 96); Pohl 1988, 45. 64 loannes Ephesinus VI. 24. (Szádeczky-Kardoss 1979, 100-101) 65 Georgius Turonensis, Históriáé IV.29. (Szádeczky-Kardoss 1979, 101-102) 66 Menander Protector, EL 454.23-456.5. (Szádeczky-Kardoss 1979, 102-103); Pohl 1988, 52-57. 67 Menander Protector, EL 452.6-21; Theophanes By-zantinus apud Photium, Bibliotheca 64. (Szádeczky-Kardoss 1979, 105-106) 68 Menander Protector, EL 203.25-28, 205. 10-206.21. (Szádeczky-Kardoss 1979, 233-234); Pohl 1988, 58-60. 69 Menander Protector, EL 208.11-210.2, 220.6-221.11, 471.25-477.18. (Szádeczky-Kardoss 1979, 235-240); Pohl 1988, 70-76. 70 Inscriptio de Avaris in latere Sirmiensi (Szádeczky-Kardoss 1979, 241) 71 Ennek az időszaknak a forrásait ld. Szádeczky-Kardoss 1980, 86-97, 201-213; Pohl 1988, 94-127. 72 Theophylactus Simocatta VI.2.i.kk. (Szádeczky-Kardoss 1981, 220-221) 73 Theophylactus Simocatta VI.6.2-10.3, II.I—21, VII.1.1. (Szádeczky-Kardoss 1981, 227-230) 74 Szádeczky-Kardoss 1982, 136-144. 75 Szádeczky-Kardoss 1983, 89-99. 76 Theophylactus Simocatta VII.13.7.-15.14. Szádeczky-Kardoss 1984, 53-70) 77 Theophylactus Simocatta VIII.2.10.-4.3. (Szádeczky-Kardoss 1984, 63-64); Pohl 1988, 128-162. 78 Paulus Diaconus, Hist. lang. IV.20. (Szádeczky-Kardoss 1984, 63-64) 79 Miraculi Sancti Demetrii (II.1) 179-186, 189-191, 193-194, 196-198. (II.2) 198-214, 284 (Szádeczky-Kardoss 1986, 99-103); Pohl 1988, 237-248. 80 Nicephoros Patriarcha, Opuscula Hist. Const. 12.29.-14.10, 17.16-24. (Szádeczky-Kardoss 1986, 106-112) 81 Bóna 1984, 310-315; Pohl 1988, 248-255; régészeti oldalról az ezután megszűnő pénzjáradékokról és egyéb változásokról. Garam Éva: Adatok a közép avar kor és az avar fejedelmi sírok régészeti és történeti kérdéseihez. Fol-Arch 27 (1976), 129-148.; Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei. Szolnok megyei Múzeumi Évkönyv 1982-1983., 81-160. 82 A pusztítások hiteles fokmérői a korabeli zsinati okmányok. 572-577-ben utoljára vett részt a gradoi zsinaton a scarbantiai (soproni) püspök, 589-591 között utoljára szerepeltek Grado-ban egyes karintiai, stájerországi, tiroli püspökök, 592-ben Lissus (Albánia) püspöke is Dél-Itáliá-ba menekült. Tóth Endre: Vigilius episcopus Scaravaeien-sis. ActaArchHung 26 (1974), 269-273; Szádeczky-Kardoss 1980, 212; Pohl 1988, 148-150. 83 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV. 10-12 (Szádeczky-Kardoss 1982, 143-144); Pohl 1988, 150-152. 84 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV.20,28, Gregorius Magnus, Epist. IX.154, X.15 (Szádeczky-Kardoss 1986, 88) 85 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV.24 (Szádeczky-Kardoss, 1984, 68) 86 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV.39,40 (Szádeczky-Kardoss, 1986, 92-93); Pohl 1988, 239. 87 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV. 37-38 (Szádeczky-Kardoss 1986, 90-92); Pohl 1988, 239. 88 Fredegar, Chron. IV.48,68. (MMFH I. 20-21); Labu-da, Gerard: Wogastis-Burg. Slavia Antiqua 2 (1949-1950) 241-252; Preidel, Helmut: Die Anfänge der slawischen Besiedlung Böhmens und Mährens I. Gräfelfing, 1954. 101.; Pohl 1988, 256-261. 89 Fredegar, Chron. VI.72. (MMFH I. 23-24); Paulus Diaconus, Hist.lang. V. 29. (ed. Gombos F. Albin Brassó, 1901. 211-212); Moravcsik, Gyula: Zur Geschichte der Onoguren. Ungjb 10 (1930), 70-80; Bóna, István: Das erste Auftreten der Bulgaren im Karpatenbecken; Probleme, Angaben und Möglichkeiten. Studia Turco-Hungari-ca 5 (1981), 105-107. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 199 90 Szádeczky-Kardoss Samu: Kuvrat fiának, Kubernek a története és az avarkori régészeti leletanyag. Antik tanulmányok 15 (1968), 85-87; Bóna István: Avar lovassír Iván-csáról. ArchÉrt 97 (1970), 259-261; Bóna 1984 316; Werner, Joachim: Der Grabfund von Malája Perescepina und Kuvrat, Kagan der Bulgaren. München, 1984. 38-40; Pohl 1988, 268-274. 91 Werner, Joachim: Der Schatzfund von Vrap in Albanien. Wien, 1986., 19-23. 92 Arbeo, Vita St. Haimrammi ed. Bischoff, Bernhard: Leben und Leiden des heiligen Emmeram. München, !953-, 87.; Ann. Mattenses a. 692 (MGH SS I. 320) 93 Borkovsky, Ivan: Staroslovanska keramika ve stfedni Europé. Praha, 1940; Dostál, Bofivoj: Bfeclav-Pohansko III. Casné slovanské osídlení. Brno, 1985; Jelinková, Dagmar: Doplnky k mapé nalezist s keramikou prazského typu na Moravé. PamArch 76 (1985), 456-473; Parczewski, Michal: Poczatki kultury wczesnoslowianskiej w Polsce. Krytyka i datowanie zródel archeologicznych. Wroclaw-Warszawa-Kraków-Gdansk-Lódz, 1988; Fusek, Gabriel: Vcasnoslo-vanské sídlisko v Nitre na Mikovom Dvore. SlovArch 39 (1991) 289-330; Rejholcová, Maria: Vcasnoslovanské poh-rebisko v Cakajoviciach, okres Nitra. SlovArch 38 (1990) 357-420; Bar an, V. D.: Die frühslawische Siedlung von Raskov, Ukraine. In: Beiträge zur allgemeinen und vergleichenden Archäologie 8 (1986), 1989, 73-175. 94 Bóna István: VII. századi avar települések és Árpádkori magyar falu Dunaújvárosban. FontesArchHung Budapest, 1973.; Rosner Gyula: Avar kerámiaközpont Szekszárd környékén. A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9 (1977-78), 1979., 97-108. 95 TGYM lelt. sz. 82.93.11-14. 96 TGYM lelt. sz. 79.117.6-8. 97 TGYM lelt. sz. 79.51.14-17. 98 TGYM lelt. sz. 80.14.4-6,15.11-20, 36.5-6; 81.7.1-7, 9.1-23,10.1-5, 22.1-4; Horváth László: Előzetes jelentés a Nagykanizsa-Inkey sírkápolna melletti lelőhely feltárásáról. Zalai Gyűjtemény 18 (1983) 7-25.; 23., ahol a települési objektumokat még 9. századiként említik. A 7. századi településrész objektumainak és leletanyagának teljes publikálása: Szőke Béla Miklós: 7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán. Zalai Múzeum 4. (1992) 129-167. 99 TGYM lelt. sz. 80.72.21. 100 TGYM lelt. sz. 80.73.1-8. 101 TGYM lelt. sz. 82.85.2-4. 102 TGYM lelt. sz. 77.10.4. 103 TGYM lelt. sz. 82.114.2-5. 104 TGYM leltározatlan 105 TGYM lelt. sz. 79.109.8-9; 79.111.6. 106 TGYM lelt. sz. 82.131.1-2,5-7. 107 Kis-Balaton 1986, 9-10. 108 Kis-Balaton 1986, 7. 109 Az ásatások 1977-1982 között folytak Horváth László, majd Szőke Béla Miklós és Vándor László vezetésével. Szőke, Béla Miklós: Die Gräberfelder des 7.—10. Jahrhunderts des südlichen Teils des Kis-Balaton (Klein-Platten-see). in: Interaktionen der mitteleuropäischen Slawen und anderen Ethnika im 6.-10. Jahrhundert. Symposium Nővé Vozokany 3-7. Oktober 1983. Nitra, 1984. 255-260. 110 Az 1985-ben megkezdett ásatásokat Szőke Béla Miklós és Vándor László vezeti. 111 Cs. Sós, Agnes: Das slawische Urnengräberfeld von Pókaszepetk, Pannonién. Studien zur europäischen Vor-und Frühgeschichte. Festschrift von Jankuhn, Herbert. Neumünster, 1968, 282-285; Cs. Sós Ágnes: Jelentés a pókaszepetki ásatásokról. ArchÉrt 100 (1973), 66-76. 112 A külön sírgödörbe eltemetett ló csak a dunántúli avarokra jellemző. Némethi Mária: Kora avar kori lovastemetkezések (szakdolgozat). Budapest, 1987.; a részleges lótemetkezésekről: Mesterházy Károly: Korai avar részleges lovastemetkezések Ártándról és Biharkeresztesről. Fol-Arch 38 (1987) 219-245. 113 Ehhez a temetkezési szokáshoz Cs. Sós Ágnes a muro-mák földjén véli a párhuzamot megtalálni (i.m. ArchÉrt 100 (1973), 74). Az ott feltűnő, ugyancsak szláv etnikumhoz köthető lovas temetkezések azonban több szempontból is mások, mint a zalaiak. így pl. azok kurgántemetkezések, a lovat nem a hasára, hanem az oldalára fektetve temették el, és több temetőben is az elhamvasztott lovas maradványai a ló mellett feküdtek. Ettől az általános szokástól csak a Cs. Sós Ágnes által is idézett podbolotyevx temető tér el annyiban, hogy ott a külön eltemetett ló mellé viseleti és használati tárgyakat és néha kerámiát is tettek. Ezt a temetőt azonban a 6-7. századtól a 11. századig folyamatosan használták, s a közleményből sajnos nem derül ki, hogy ezek a lovastemetkezések melyik időszakból származnak. Smir-nov, A. P.: Ocerki drevnej i srednevekovoj istorii narodov Srednego Povolzja i Prikamja. MIA 28 (1952), 146-148. 114 Mauricius, Strategikon XI.2.6. (Szádeczky-Kardoss 1981, 84) 115 Ibn Ruszta és Gardizi (Györffy György: A magyarok eredetéről és a honfoglalásról. Budapest, 1958., 58) 116 Cs. Sós Ágnes: Das frühawarenzeitliche Gräberfeld von Oroszlány. FolArch 10 (1958), 105-124. 117 Sedov 1982, 10-18. 118 Theophylactus Simokatta VIII.5.8-13. (Szádeczky-Kardoss 1984, 67-68) 119 Theophylactus Simocatta VIII.5.5-7. (Szádeczky-Kardoss 1984, 67) 120 pritsak, Omeljan: Die bulgarische Fürstenliste. Wiesbaden, 1955., 35-36; Czeglédy Károly: Ogurok és türkök Kazáriában. In: Tanulmányok a bolgár-magyar kapcsolatok köréből. Budapest, 1981., 53-57; Szádeczky-Kardoss 1984, 70; Bóna István: Avar lovassír Iváncsáról. ArchÉrt 97 (1970), 259-261; Werner, Joachim: Der Grabfund von Malája Perescepina und Kuvrat, Kagan der Bulgaren. München, 1984., 38-40. 121 Pohl 1988, 175, 177, 188. 122 Menander Protector, EL 459.26-460.11. (Szádeczky-Kardoss 1979, 109); Nagy, Tibor: Studia Avarica II. Anti-quitas Hungarica 2 (1948), 138-143; Kovrig Ilona: Adatok az avar megszállás kérdéséhez. ArchÉrt 82 (1955), 39-40. Bóna István lektori véleményében úgy vélte, hogy itt csak a bizánciak kezén lévő Pannóniáról (Pannónia Secunda/ Sirmiensis) lehetett szó, nem a teljes - a Dunántúlt is magába foglaló - Pannóniáról. Tény, hogy még 562-ben a Szerémségről, a „herulok földjéről" volt szó, amikor az avarok letelepedésre alkalmas földet kértek a bizánci császártól. A mostani helyzetben azonban, amikor az avarok már az egész Kárpát-medence tényleges urai, s Sirmiumot éppen most kísérelték meg fegyverrel bevenni, az így megfogalmazott kérés nem e konkrét kis területre vonatkozott - amelyet ekkor még valóban nem birtokoltak -, hanem inkább legitimációs jellegű, a jogi kérdések tisztázását célzó lehetett, ebben az esetben pedig egész Pannóniára vonatkozhatott. 123 Euaugrius V.14 (Szádeczky-Kardoss 1979, 233) 124 Theophylactus Simocatta I.14.5; II.3.1 (Szádeczky-Kardoss 1979, 233, jegyzet) 125 Kovrig Ilona: Adatok az avar megszállás kérdéséhez. ArchÉrt 82 (1955), 39; Garam, Éva: Bemerkungen zum ältesten Fundmaterial der Awarenzeit. In: Typen der Eth-nogenese unter besonderer Berücksichtigung der Bayern II, hrsg. von Friesinger, Herwig - Daim, Falko Wien, 1990. 253-272., Abb. 1, 2, 9, 10. 126 623-ban a Thrákiában tartózkodó kagán már a Hosszú Falakig jutott el. A császár ajándékokkal igyekezett 2 0 0 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén eléje, hogy békét kössenek. A kagán azonban hirtelen fegyverrel támadt ellene, csapatai áttörtek a Hosszú Falakon is, több tízezer foglyot ejtettek s a császár is csak álruhába öltözve tudott megmenekülni. Nicephoros Patriarcha, Opuscula Hist. Const. 12.29-14.10, 17.16-24. (Szádeczky-Kardoss 1986 106-112) 127 Hodinka Antal: Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai. Budapest, 1916., 35. 128 MMFH III. 60; Váczy 1974, 1045, 17. jegyzet. 129 MMFH III., 127-128. 130 Conversio c. 11 (Wolfram 1979 54-55) 131 Posch, Franz: Zur Lokalizierung des in der Urkunde von 860 genannten Salzburger Besitzes. Mitt. der Gesellschaft für Salzburger Landeskunde 101 (1961), 255-266.; Váczy 1974, 1045, 18. jegyzet. 132 Cs. Sós 1973, 38; Váczy 1974, 1045, 18. jegyzet; Kos 1936, 86 - további lehetőségként említi még Omroz környékét a Dráva mentén, ahol a Miklasevki pótok másik neve Dubljevska, továbbá feljebb a Mura mentén a Lebringen melletti St. Margarethen környékét, az antik Flavia Solvat. 133 Baleczky Emil-Hollós Attila: Ószláv nyelv. Budapest, 1968., 13. 134 Sedov 1982 92; Klanica, Zdenék: Pocátki slovanského osídlení nasich zemi. Praha, 1986., 33-48, obr. 10. 135 Turek, Rudolf: Zemépisné oblasti Cech v dobé hra-distní. Vznik a pocátki Slovanű 3 (i960), 299-309. 136 Melich 1925-1929, 395. 137 Melich 1925-1929, 395. 138 Váczy 1974, 1044. 139 Ld. 127. jegyzetet. 140 Valószínűleg a történetet megörökitő kézirat többszöri másolásával válhatott az avarok ob(b)rinb neve az ''óriás'' jelentésű obr-ra. Zástérová, Bohumila: Avari a dule-bové svédcetvi Povesti vremennih let. Vznik a pocátky Slovanű 3 (i960), 15-17; Váczy 1974, 1047. 141 Váczy 1974, 1044-1074. 142 Sedov 1982, 27-28; Etnokulturnaja karta SSSR v I. tys. n. e. Kijev, 1985. 91; Prihodnjuk, O. M.: Anty i pen''-kovskaja kultúra. In: Drevnije slavjane i Kijevskaja Rus. Kijev, 1989., 58-69; Bóna István: Az avar uralom századai. In: Erdély története I. A kezdetektől 1606-ig. Budapest 1986. 170-189; Horedt, Kurt: Siebenbürgen im Frühmittelalter. Bonn, 1986., 59-72. 143 Sedov 1982, 92, Klanica, Zdenék: Pocátky slovanského osídlení nasich zemi. Praha, 1986., 33-48. obr. 10. 144 A mai Magyarország területéről néhány hamvasztásos sírról van még tudomásunk: így Pécs-Kertváros temetőjéből (Nagy Erzsébet ásatása, RégFüz 36 (1983), 64-65), illetőleg Vác-kavicsbánya lelőhelyen a 7. századi (?) temetőrész szélén voltak urnasírok (Tettamanti Sarolta: Avar kori öntőminta Vácról. ArchÉrt 104 (1977), 79-85). 145 Tomicié, Zeljko: Rezultati ranosrednjovjekovnih arheo-loskih istrazivanja u Medimurju i Varazdinskoj regiji. In: Arheoloska istrazivanja u sjeverozapadnoj Hrvatskoj. Zagreb, 1978., 209-221, Sl. 2-5. 146 Zoll-Adamikowa, Helena: Wczesnosredniowieczne cmentarzyska cialopalne slowian na terenie Polski I—II. Wroclaw-Warszawa-Kraków-Gdansk, 1979. 147 ld. 89. jegyzetet. 148 Zástérová, Bohumila: Zu den Quellen der Geschichte Wolhyniens und der Duleben im 6. Jh. In: Byzantinische Beiträge, Berlin, 1964.; Váczy 1974, 1048, 25. jegyzet. 149 „A vinidek »befulcus«-ai voltak a hunoknak (= avaroknak) már régi időktől fogva, úgyhogy mikor a hunokkal együtt akármilyen nép ellen háborúba vonultak, a hunok egész seregüket a tábor előtt állították fel, a vinidek pedig harcoltak. Ha elég erősnek bizonyultak és győztek, akkor a hunok mentek a zsákmányért, ha viszont a vinidek alul maradtak, a hunok segítségére támaszkodva (tfultii) megint összeszedték erejüket. Ezért is nevezték őket a hunok »be-fulcusmknak, mert az ütközetben kettős rendet formálva jártak a hunok előtt." Fredegar, Chron. IV. 48, 68 (MMFH I. 20-21.); a „befulcus" kifejezést többféleképpen értelmezik: szláv „bivalyhajcsár", umbriai „pásztor" („bebulcus"), frank „segédnép" („Beivolk") stb. Pohl 1988, 114. 150 Bóna István: Avar lovassír Iváncsáról. ArchÉrt 97 (1970), 257-258, 122. jegyzet; Müller 1987a, 109, 20-22. jegyzet. 151 ld. 55.-56. jegyzeteket, továbbá: Bóna, István: Ein Vierteljahrhundert Völkerwanderungszeitforschung in Ungarn. ActaArchHung 23 (1971), 297; Sági Károly: Adatok a Keszthely-kultúra korai szakaszának ötvösiparához. Zalai Gyűjtemény 21. (1985) 23-32., 29. 152 Müller 1987a, 110. 153 Lipp Vilmos: A keszthelyi sírmező. Budapest 1880 Lipp Vilmos: A Keszthely-dobogói sírmező. Budapest 1884 Lipp Vilmos: A fenékpusztai sírmező. Budapest 1886 Müller Róbert: Die Keszthely-Kultur. In: Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur- und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege. Mannheim, 1989., 64-71. 154 Kovrig Ilona: Megjegyzések a Keszthely-kultúra kérdéséhez. ArchÉrt 85 (1958), 66-72; Kiss Attila: A Keszthely-kultúra helye a pannóniai kontinuitás kérdéséhez. ArchÉrt 95 (1968), 93-101; Sági Károly: Das'' Problem der pannonischen Romanisation im Spiegel der völkerwanderungszeitlichen Geschichte von Fenékpuszta. ActaAnt-Hung 18 (1970), 147-199; Müller 1987a, 109-112; 5. Peré-mi Ágota: A Lesencetomaj-Piroskereszti Keszthely-kultú-rás temető. MFMÉ (1984-85) 1991. 155-169; Költő László: A Kéthely-Melegoldali Keszthely-kultúrás temető (előzetes jelentés). MFMÉ (1984-85) 1991. 171-185; Müller, Róbert: Neue archäologische Funde der Keszthely-Kultur. In: Awarenforschungen I. hrsg. Daim, Falko, Wien 1992, 251-307. lss Conversio c. 4. (Wolfram 1979, 42-43) 156 Wolfram 1979, 74-75. 157 Az alább következő történeti összefoglaláshoz ld. a következő irodalmat: Váczy 1938, 215-220; Deér, Josef: Karl der Große und der Untergang des Awarenreiches. in: Karl der Große I. Düsseldorf, 1965., 717-791; Csendes, Peter: Zu den Awarenkriegen unter Karl dem Großen. Unsere Heimat 41 (1970), 93-107; Cs. Sós 1973, 3-27; Váczy 1974, 1048-1060; Bona 1984, 336-346; Wolfram, Herwig: Die Geburt Mitteleuropas. Geschichte Österreichs vor seiner Enstehung 378-907. Wien, 1987., 253-273; Pohl, Walter: Die Awarenkriege Karls des Großen 788-803., Militärische Schriftenreihe 61. Wien, 1988. 158 Az eseménnyel foglalkozó források jegyzékét ld. Cs. Sós 1973, 193. 159 Az esemény hátteréről, Salzburg és Arno szerepéről ld. Wavra, Brigitte: Salzburg und Hamburg. Erzbistumsgrün dung und Missionspolitik in karolingischer Zeit. Osteuropastudien der Hochschulen des Landes Hessen, Reihe I Band 179. Berlin, 1991., 175-200. 160 Váczy 1974, 1059-1060; Bona 1984, 343-346. 161 Suidae Lexikon, ed. Adler, Ada, Stuttgart 1971. (Le-xicographi Graeci I, 1-5) 4, 483-484; A forrás ellentmondásairól először Gjuselev, V.: Bulgarisch-fränkische Beziehungen in der ersten Hälfte des IX. Jh. Byzantinobulgarica 2 (1966) 15-39; Szőke Béla Miklós: O severnoj granice pervogo bolgarskogo gosodarstva v IX veke. in: Problemi na prabolgarskata istorija i kultúra. Sofia, 1989. 105-116. 162 A mondatnak Krummal való összekapcsolását azzal indokolják, hogy a Bulgaroi címszóba még egy olyan forrásrészt is felvettek, mely szerint Krum avar foglyokat kihallgatva arról faggatózik, hogy miként pusztult el az Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 201 avaro k vezére és népe (ami a feltételezett összefüggés esetében már önmagában ellentmondás) - a történet és az idézett mondat között azonban érezhetően semmi összefüggés nincs. A különféle forrásokból idéző lexikoníró csak arra fordított gondot, hogy minden olyan, számára elérhető írott szövegrészt, amely tartalmazta a címszóban előforduló nevet, egy csokorba gyűjtse. Az azonban így is kihámozható, hogy az avarok kiirtására vonatkozó mondat egy korábbi eseményre vonatkozik. A Bulgaroi címszóban a szerző előbb arról szólt, hogy a bolgárok átvették az avarok ruházatát és mindmáig így öltözködnek, s hogy Justiniánus alatt volt Tervelis, bolgár fejedelem (700-718) uralkodásának fénykora. Ezután olvasható az idézett mondat először, majd hosszabb szövegrészt szentelt a lexikonszerkesztő az avar foglyok országuk pusztulásának okairól adott beszámolójának, végül pedig záró mondatként, kissé megváltoztatva („Az avarokat pedig, mint olvasható, mind egy szálig kiirtották") újra az idézett mondattal fejezte be a szócikket. Még árulkodóbb azonban e mondat helye az Abaris címszóban. Itt ugyanis az 5. századi Priskos rétor művéből vett idézetet, melyben a jól ismert történetet, a népvándorlást megindító griffek támadását jegyezte le, a következőképpen vezeti be: „(Azt is mondják,) hogy az avarokat a bulgárok minden erővel, teljesen kiirtották; hogy ezek az avarok űzték el a szabi(no)rokat..." A történet tehát valószínűleg sokkal korábbi, lehetséges, hogy még a szteppei közös múlt valamelyik eseményének, esetleg a Dél-Oroszországban 634-635-ben vívott (bolgár „függetlenségi") küzdelmeknek az emléke. Érthetetlen egy 9. század eleji bolgár hadjárat feltételezése már csak azért is, mert 670 tájától éppen egy olyan dinasztia került a kárpát-medencei avarok élére, amely a dunai bolgárokkal rokon volt, de azért is, mert Krum ebben az időben a déli határnál, a bizánciakkal vívott küzdelemben volt minden erejével lefoglalva. Ha pedig a bolgároknak e feltételezett írtóhadjárata a frank diplomácia sikere lett volna, arról - mégha azt a frank évkönyvek írói az „agyonhallgatással" jutalmazták is volna - legalább a puhatolózó tárgyalások fázisáig valami írásos említésnek fenn kellett volna maradnia. Hiszen nem sokkal később, amikor a bolgárokban is felmerült annak gondolata, hogy valamiféle hasznuk származhat az avar kaganátus összeomlásából, meg is jelentek Erdélyben és a Szerémségben, s erről bőségesen be is számoltak a frank évkönyvírók. Régészeti oldalról Id.: Comsa, Maria: Die bulgarische Herrschaft nördlich der Donau des IX. und X. Jh. im Lichte der archäologischen Forschungen. Dacia 4 (i960), 395-422; Horedt, Kurt: Die frühgeschichtliche Siedlungslandschaft Siebenbürgens. Aluta io-n (1980), 77-95; Mester-házy Károly: A Tiszántúl IX.-X. századi bolgár emlékei. FolArch 28 (1977), 157-170; Szőke, Béla Miklós: Zur awarenzeitlichen Siedlungsgeschichte des Körös-Gebietes in Südost-Ungarn. ActaArchHung 32 (1980), 181-203; Fodor István: Bolgárok a honfoglaláskori Magyarországon. Honismeret 1983. évi 5. sz., 19-23; Mesterházy Károly: Népvándorláskori cserépüstök. FolArch 36 (1985), 149-163; Bóna István: Erdély története I. A kezdetektől 1606-ig. Budapest 1986. 189-194; Szőke Béla Miklós: Kora középkori tanulmányok II. Zalai Gyűjtemény 26. (1987), 47-64., 62-63. 163 Ann. reg. Franc, ad a. 803 (ed. Kurze 1895 (1950), 118); joggal foglalja össze ennek az évnek az eseményeit az Ann. Lobienses ad a. 803 (ed. Waitz 1881, 230) úgy, hogy Eo anno Pannónia cum finitimis regnis sub ditione imperatoris redacta est. 164 Ann. reg. Franc, ad a. 805 (ed. Kurze 189s (1950), 119) 165 Hasonló célja lehetett a wilz és abodrita szlávok közös urának frank elismerése. Ernst, Raimund: Die Nordwestslawen und das fränkische Reich. Beobachtungen zur Geschichte ihrer Nachbarschaft und zur Elbe als nordöstliche Reichsgrenze bis in die Zeit Karls d. Gr. (Giessener Abhandlungen zur Agrar- und Wirtschaftsforschung des europäischen Ostens. Bd. 74) Berlin, 1976., 138-174. 166 A névről és jelentéséről (kan jabgu), mint a kagán egyik méltóságnevéről Pohl 1988 304-305; ld. még: Besev-liev, Veselin: Die Protobulgarischen Inschriften. Berlin, 1963., 251; Ligeti Lajos: A pannóniai avarok etnikuma és nyelve. Magyar Nyelv 1986. évi 2. sz. 129-151. 167 Ann. reg. Franc, ad a. 811 (ed. Kurze 1895 (1950), 134) 168 Ez lehet az a terület, amelyet Nagy Alfréd a Karan-tánföld (= Pannónia) és Bulgária (ekkor a Szerémség, Bánság, Erdély területéig) között fekvő pusztának (westenne) írt le (Boc pe man Orosius nemned. MMFH III 338), illetőleg amiről Regino krónikája 889-ben mint a Pannónia és Avaria közötti pusztaságról (solitudines Pannoniorum et Avarum) írt (Regino, Chron. ad a. 889. MMFH I 137). 169 Szőke, Béla Miklós: Südost-Ungarn im 9. Jahrhundert im Lichte der Siedlungsforschungen. In: Trudy V. Mezdunarodnogo kongressa arheologov-slavistov. Kijev, 18-25. sentjabrja 1985. g. Tom 4. Sekcija I. Drevnije slavjane. Kijev, 1988. 199-204; Éry Kinga: Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a Kárpát-medence 6-12. századi népességeinek embertanához. VMMK 16 (1982), 35-85, különösen 72. 170 Bóna, István: Die Verwaltung und die Bevölkerung des karolingischen Pannoniens im Spiegel der zeitgenössischen Quellen. MittArchlnst 14 (1985), 151-156. 171 Krahwinkler, Harald: Friaul im Frühmittelalter vom Ende des fünften bis in die Mitte des zehnten Jahrhunderts, (masch. phil. Diss.) Wien, 1985. 188-194. 172 qui nuper a Bulgarorum societate desciverant et ad nostros fines se contulerant. Ann. reg. Franc, ad a. 818. (ed. Kurze 189s (1950) 149) 173 In quo conventu (Frankfurtban) omnium orientalium Sclavorum, id est.. . Praedenecentorum, et in Pannónia residentem Abarum legationes cum muneribus ad se directus audivit. Ann. reg. Franc, ad a. 822. (ed. Kurze 1895 (1950), 159); Caeterum legatos Abodritorum, qui vulgo Praedenecen-ti vocantur et contermini Bulgaris Daciam Danubio adiacen-tem incolunt.. . qui cum de Bulgarorum iniqua infestione quererentur et contra eos auxilium sibi ferri deposcerent. . . Ann. reg. Franc, ad a. 824. (ed. Kurze 189s (1950), 166); Az ún. Bajor Geográfus is a frank birodalom határainál élő népek leírásakor a Duna jobb partján élő népek között először említette a keleti abodritákat (Osterabtrezi). Desc-riptio Civitatum. . . MMFH III 288. A ''praedenecenti'' név magyarázatáról Gjuselev, V.: Bulgarisch-fränkische Beziehungen in der ersten Hälfte des IX. Jahrhunderts. Byzan-tinobulgarica 2 (1966), 28-32. 174 A kérdésről részletesen ld. még: Gjuselev i.m. 31-35; Cs. Sós 1973, 22-23; Kürti, Béla In: Szeged története I. Szeged, 1983. 210-215; Fehér Géza: A bolgár-török műveltség emlékei és magyar őstörténeti vonatkozásaik. Arch-Hung 7 (1931), 165-166; Bóna István: Opponensi vélemény Cs. Sós Ágnes: „A Dunántúl IX. századi szláv népessége" c. kandidátusi értekezésről. ArchÉrt 95 (1968), 112-115. 175 Szőke Béla Miklós: 7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán. Zalai Múzeum 4. (1992) 129-167. 176 Horváth László, Spolár Erika és Tábori László terepbejárása, TGYM, leltározatlan. 177 TGYM lelt.sz. 77.16.1-2. 178 TGYM lelt.sz. 82.126.6-11. 179 TGYM lelt.sz. 82.101.6-7. 2 0 2 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 180 TGYM lelt.sz. 82.96.4-5. 181 Szőke Béla Miklós ásatása. A sarkantyú legközelebbi párhuzama Söjtör-Petőfi utca egyik sírjából került elő. 182 Szőke Béla Miklós ásatásai 1982-1985 között. TGYM leltározatlan, Kis-Balaton 1986, 4-5. 183 Szőke Béla Miklós-Vándor László: 8.-9. századi birituális temető Zalakomár határában. ZalaiGyűjt 18 (1982-1983), 69-86; Szőke, Béla Miklós-Vándor, László: Neue Ergebnisse der Ausgrabungen im Kisbalaton-Ge-biet. In: Die Bayern und ihre Nachbarn II. hrsg. von Friesinger, Herwig und Daim, Falko Wien, 1985., 207-212, Taf. 1-4. 184 Szőke Béla Miklós ásatása 1985-ben. 185 Szőke Béla Miklós és Vándor László ásatása, 1985-től. 186 Szentpéteri Józsefes Költő László ásatása; Szentpéteri József: Késő avar kori lovas temetkezések Vörsön (Somogy megye). MFMÉ (1984-1985) 1991. 265-276. 187 Cs. Sós, Ágnes: Das slawische Urnengräberfeld von Pókaszepetk, Pannonién. Studien zur europäischen Vor-und Frühgeschichte. Festschrift Jankuhn, Herbert Neumünster, 1968., 282-285; Cs. Sós Ágnes: Jelentés a póka-szepetki ásatásokról. ArchÉrt 100 (1973), 66-76; Cs. Sós 1973, 84-88. 188 Müller Róbert: IX. századi sírok Nagypáliból. Zalai Gyűjtemény 8 (1978), 31-46. 189 Magyarország Régészeti Topográfiája 1. Veszprém megye, a keszthelyi és a tapolcai járás. írták: Bakay Kornél, Kalicz Nándor, Sági Károly Budapest, 1966. 21/7 és 21/48. lelőhelyek. 190 Müller, Róbert: Vorbericht über die Freilegung des Grabes eines hohen Militärs aus der Mittelawarenzeit in Gyenesdiás. ComArchHung 1989., 141-143. 191 1955-ben ajándékként került a zalaegerszegi Göcseji Múzeumba egy aranyozott, áttört indadíszes övgarnitúra, egy vascsat és két háromtollú nyílhegy. A veretek párhuzamát ld. Bunardzié, Radovan: Izlozba menőre iz Celarova, Beograd, 1980. Tab. XIV. 192 Tomicié, Zeljko: Rezultati ranosrednjovjekovnih ar-heoloskih istrazivanja u Medimurju i varazdinskoj regiji. In: Arheoloska istrazivanja u sjeverozapadnoj Hrvatskoj. Zagreb, 1978., 212-215. 193 Vinski, Zdenko: Novi ranokarolinski nalazi u Jugosla-viji. Vjesnik Arheoloskog Muzeja u Zagrebu 10-11 (1977-1978), 143-208; Vinski, Zdenko: Marginalia uz izbor karo-linskog oruzja u jugoistocnoj Evropi. Starohrvatska prosv-jeta Ili/is (1985), 61-117. 194 Szőke, Béla: Spuren des Heidentums in den frühmittelalterlichen Gräberfeldern Ungarns. Studia Slavica 2 (1956), II9-I55-195 Zoll-Adamikowa, Helena: Die Verwendbarkeit der Grabfunde aus dem 6.-10. Jahrhundert für die Aussonderung der Stammesgruppen bei den Westslawen. Rapport du IIP Congrés International d''Archéologie Slave. Bratislava, 1979., 941-952, főleg 946. 196 Eisner, Jan: Devínska Nová Ves. Bratislava, 1952.; Kraskovská, L''udmila: Pohrebisko v Bernolákove. Slov-Arch 10 (1962), 442-443; Kraskovská, L''udmila: Slovans-ko-avarské pohrebisko pri Záhorskej Bystrici. Bratislava, 1972; Minác, Vladimir: O osídlení bratislavskej brány v 7. a 8. storoci. Sbornik Slovanského Národného Múzea 72 (1978), 61-81. 197 Székely, Zoltán: Sud-estul Transilvaniei in secolele VI-XIII. e.n. (Délkelet-Erdély a VI-XIII. században). Aluta 6-7 (1974-1975), 57-69; Bóna István: Az avar uralom századai. In: Erdély története I. A kezdetektől 1606-ig. Budapest, 1986. 182-185; Horedt, Kurt: Siebenbürgen im Frühmittelalter. Bonn, 1986., 60-72. 198 Belosevié, Jankó: Die ersten slawischen Urnengräber auf dem Gebiet Jugoslawiens aus dem Dorf Kasic bei Zadar. Balcanoslavica 1 (1972), 74-78. 199 ld. 186. jegyzetet. 200 Szentpéteri József: Késő avar kori lovas temetkezések Vörsön (Somogy megye). MFMÉ (1984-1985), 1991. 266. 201 Pertlwieser, Manfred: Die frühmittelalterlichen Gräberfeldgrabungen des OÖ Landesmuseums. In: Baiern und Slawen in Oberösterreich. Linz, 1980., 43-80; Tovor-nik, Vlasta: Die frühmittelalterlichen Gräberfelder von Gusen und Auhof bei Perg in Oberösterreich I. ArchAustr 69 (1985), 165-250; II. ArchAustr 70 (1986), 413-460; Friesinger, Herwig: Beiträge zur Besiedlungsgeschichte des nördlichen Niederösterreich im 9. bis 11. Jahrhundert I. ArchAustr 37 (1965), 79-114, II. ArchAustr 38 (1965), 44-85; Friesinger, Herwig: Studien zur Archäologie der Slawen in Niederösterreich I. MPrHistKomWien 15-16 (1971-1974), IL MPrHistKomWien 17-18 (1975-1977); Dolenz, Hans: Frühmittelalterliche Bodenfunde aus Kärnten. Carinthia I 150 (i960) 733-749; Korosec, Paola: Zgodnjesrednjeveska arheoloska slika karantanskih slova-nov I—III., Ljubljana, 1979; Dostán, Bofivoj: Das Vordringen der großmährischen materiellen Kultur in die Nachbarländer. In: Magna Moravia. Praha, 1965., 361-416; Dostál, Bofivoj: Slovanská pohfebiste ze stfedni doby h^a-distní na Moravé. Praha, 1966; Szőke Béla Miklós: ^ora középkori tanulmányok. I. Zalai Gyűjtemény 25 (1986), 21-36.; 21-33, Ca. II. Zalai Gyűjtemény 26 (1987), 47-64. 202 Szőke, Béla Miklós: Die Beziehungen zwischen dem oberen Donautal und Westungarn in der ersten Hälfte des 9. Jahrhunderts (Frauentrachtzubehör und Schmuck). In: Awarenforschungen II. hrsg. Daim, Falko Wien, 1992 841-968. 203 A Conversio Bagoariorum et Carantanorum (A bajorok és karantánok megtéréséről) Adalwin, salzburgi érsek (859-873) megrendelésére a király, Német Lajos (817-876) informálására készült 869-871 táján. A három fő fejezetből álló irat a bajorok (1-2), a karantánok (3-9) és Alsó-Panno-nia (10-14) megtérésének történetét mutatja be tárgyszerűen, bár a salzburgiak érdemeinek kidomborítása érdekében néha bizonyos csúsztatásokkal, elhallgatásokkal. Az érsek megrendelésének oka Methód - szerinte jogtalan - térítő tevékenysége volt Pannoniában. Ez a mű az egyik legfontosabb korabeli hiteles dokumentum Pannónia 9. századi etnikai, politikai és egyházi viszonyairól. Első modern közlése Kos 1936, újabban Wolfram 1979. Egyes részeinek magyar forditása: Györffy György: A magyarok elődeiről és a magyar honfoglalásról. Budapest, 1958., 150-157; kritikai értékelése: Váczy 1938, 237-241; Wolfram 1979, 9-22; Bóna 1984, 364. 204 Conversio c. 11 (Wolfram 1979 52-53) .. .inferioris Pannóniáé in beneficium partém circa fluvium, qui dicitur Sala. 205 U.ott. 206 MMFH III 41. A Valchau folyó azonosítása bizonytalan. Egyesek szerint ez az Eszéknél a Drávába ömlő Valko vagy Valpo folyó (Pirchegger, Hans: Karantanien und Un-terpannonien zur Karolingerzeit. Mitt. des Inst, für Ös-terr. Geschichtsforshung 33 (1912) 283), esetleg az ugyanezen a tájon lévő Vucica ill. Vuka folyó, vagy pedig a későbbi oklevelek Uelih, Uueliga folyójával azonos (ad. a. 876-880; 883-887, MMFH III 68-69, 72), amit pedig a Válickával szokás egynek venni. Legvalószínűbb, hogy itt - ahogy erre Bóna István is felhívta a figyelmet lektori véleményében - a német Valchau szerepel, amely a ma a Fertőbe ömlő Wulka folyó lehet. 207 Conversio c. 12 (Wolfram 1979, 54-55), MMFH III 41-42. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 203 20 8 Conversio c. 11 (Wolfram 1979, 52-53), Sedpostquam praefatum munimen aedificavit (Pribina), construxit infra primitus ecclesiam, quam Liuprammus archiepiscopus. . . in honore sanctae dei genitricis Mariae consecravit anno videli-cet DCCCL. . . VIIII Kalendas Februarias. 209 Váczy 1938 224 skk. 210 Lokalizálása bizonytalan, de mindenképpen a Zala folyó egy kanyarulatánál (jriugin = Beuge, ''kanyarulat'', ''hajlat'') és a Rábától nem messze kellett lennie, mert egy 860-ban kelt oklevélben Hrabagiskeit (Hraba — Rába) található a szomszédságában. Ezért általában Zalabér, Zala-szentgrót tájára helyezik. E lokalizális lehet, hogy igaz, az az érvelés azonban, hogy azért kell Szentgróton lennie, mert a város neve a Szt. Hrodbert templom patrociniumára megy vissza, téves okoskodáson alapul. A város ugyanis az Árpád-kori Szt. Gellért (latinul Gerardus, Geroldus) templomáról kapta nevét. Mivel a Rába folyónak is a közelben kell lennie, téves az az elképzelés is, hogy Salapiugint a Zala alsó (egyébként is csak a mesterséges mederbe tereléskor kialakult) kanyarulatához helyezik, Balatonmagyaród térségébe. Legutóbb pedig felmerült olyan nézet is, hogy mivel az említett oklevélben szerepel az ultra Salam fiuvio-lum megjelölés is, amit „Kis-Zalára" fordíthatunk, a helyet a Szőcei patak közelében kell keresni. A Salapiuginra vonatkozó okleveles említéseket ld. MMFH III 54, 60, 92, 94. A lokalizálásokhoz: Cervinka, I. L.: Slované na Moravé a físe velkomoravská. Brno, 1928., 245; Bogyay 1960, 54-55; Holub József: Zala megye története III., Zalaegerszeg, 1933 (kézirat); Bóna 1984, 359, 26. térkép; Vékony 1986, 53-54-211 Conversio c. 11. (Wolfram 1979, 54-55) Qui (ti. a mesteremberek) infra civitatem Priwinae honorabilem ecclesiam construxerunt, quam ipse Liuprammus aedificari fe-cit... In qua ecclesia Adrianus martyr humatus pausat. 212 Conversio c. 11 (Wolfram 1979, 54-55) .. .in eadem civitate ecclesia sancti Iohannis baptistáé constat dedica-ta..., a templomokról legutóbb Cs. Sós Ágnes: Zalavár a középkorban. Zalaegerszeg (é.n.) 213 Váczy 1938 226-227. 214 Ld. 210. jegyzetet. 215 Cs. Sós 1973, 40. 216 MMFH III 49-51. Az oklevél 868. évi keltezésű, de az adományozásnál jelen volt Ratbod comes, aki 859-ben kegyvesztett lett, ezért csak ez előtt születhetett az adomány. Az oklevél humillimus comesnek nevezi Kocelt. A birtokok Alsó-Ausztriában voltak. 2,7 MMFH III 61. A helyet egyelőre nem lehet azonosítani. Az oklevélben comes de Sclavis titulussal szerepel Kocel. 218 A templom valószínűleg azonos a Müller Róbert által 1980-1985-ben Zalaszabar-Borjúállás szigeten feltárt fa-templommal, amelyet a Kis-Balaton 1986 18-21. oldalain még a Conversioban említett Keresztelő Szt. János templommal azonosított. Wittimar birtokával kapcsolatban felmerült már Keszthely-Fenékpuszta neve is, s a templomot az ún. II. bazilikával azonosították, feltéve, hogy annak egy részét nem a 7. században, hanem a 9. században építették át. Bogyay 1960 67; Magyarország Régészeti Topográfiája 1. Veszprém megye, a keszthelyi és tapolcai járás. írták: Bakay Kornél, Kalicz Nándor, Sági Károly Budapest 1966., 21/33. lelőhely; Müller 1987a, 113-114. 219 Ortahu lokalizálása bizonytalan. Megkísérelték azonosítani a Cserta melletti Ortaházával, a somogyi Orda községgel is, de a legtöbb érvet a Veszprémmel való azonosítás mellett sorolták fel. Itt ugyanis az 1002. évi alapítólevél szerint már állt egy Szt. Mihály templom. Mivel azonban sem Veszprémből, sem pedig a környékéről nem ismerünk 9. századi települést vagy temetőt - amit egy feltételezett curtis (udvarház) esetében joggal elvárnánk -, s régészeti nyomai sincsenek egy 9. századi templomnak, az azonosítást nem tarthatjuk még bizonyítottnak. Bogyay i960, 58, 67-70; H. Gyürky Katalin: Die St. Georg-Kapelle in der Burg von Veszprém. ActaArchHung 15 (1963), 341-353; Gervers-Molnár Vera: A középkori Magyarország rotundái. Budapest, 1972., 28. 220 Conversio c. 13. (Wolfram 1979 56-57). A helyneveket nem lehet lokalizálni. 221 U.ott. 222 Az alábbiakban következő eseményekről részletesebben ld. Váczy 1938, 217-253; Cs. Sós 1973, 29-83; Wolfram 1979; Bóna 1984,346-373; H. Tóth Imre: Konstantin-Cirill és Methód élete és működése. Budapest, 1981; Zagi-ba, Franz: Die baierische Slawenmission und ihre Fortsetzung durch Kyrill und Method. Mit besonderer Berücksichtigung der Anfange der literarischen Tätigkeit und des kulturellen Lebens bei den Slaven. Jahrbücher f. Osteuropa 9 (1961) 1-56. (a korábbi irodalommal); Graus, Frantisek: Die Entstehung der mittelalterlichen Staaten im Mitteleuropa. Historica 10 (1965), 5-65; Bosl, Karl: Das Großmährische Reich in der politischen Welt des 9. Jahrhunderts. München, 1966; Stökl, Günther: Kyrill und Method - Slawenlehrer oder Slawenapostel. Wirklichkeit und Legende. In: Kirche im Osten, Studien zur osteuropäischen Kirchengeschichte und Kirchenkunde. Bd. 23 (1980) 13-31; Dopsch, Heinz: Passau als Zentrum der Slawenmission. Ein Beitrag zur Frage des „Großmährischen Reiches". Südostdeutsches Archiv 28/29 (1985-86), 5-28; Dopsch, Heinz: Slawenmission und päpstliche Politik - zu den Hintergründen des Methodius-Konfliktes, in: Salzburg und die Slawenmission. Mitt. der Gesellschaft für Salzburger Landeskunde 126 (1986), 303-339; Althoff, Gerd: Zur Bedeutung der Bündnisse Svatopluks von Mähren mit Franken. In: Symposium Methodianum. Selecta Slavica 13 (1988), Neuried. 13-21. 223 Váczy 1938, 232-250. 224 Kos 1936, Wolfram 1979, továbbá ld. 203. jegyzetet. 225 Methód fogvatartásának ideje alatt a passaui püspökség - kihasználva, hogy Rasztiszláv megbuktatásával Szva-topluk Karimán vazallusa lett - megpróbálta a morva területet is térítési körzetéhez csatolni. Szvatoplukot hűtlenséggel vádolták, s Karimán be is záratta őt. Szvatopluk utóda rokona, Szlavomir lett, aki azonban elűzte a föléje helyezett bajor „gondnokokat", Engilsalk és Wilhelm grófokat. A nyílt lázadás hírére Karimán kiengedte a fogságból Szvatoplukot, s sereget adva mellé, visszaküldte Morvaországba. Ott azonban ő, küldetésével ellentétben, kiegyezett Szlavomirral, és immár együttesen fordultak a frankok ellen, súlyos vereségeket mérve rájuk. Ennek a háborúskodásnak a végét jelentette a forchheimi békekötés, amikor Szvatopluk hűséget esküdött és adófizetést ígért, s szabad mozgást engedett a passaui térítőknek. Azonban, mert a békét lényegében az új pápa, VIII. János képviselője, a velencei János pap közvetítette, ennek fejében elismerték a Szentszék igényeit is Pannoniára. Ennek az elismerésnek a felemásságát mutatja ugyanakkor, hogy a közben kiszabadult Methód nem Pannoniába, hanem csak a morvákhoz térhetett vissza, ahol pedig - befolyásának mintegy ellensúlyaként - a Karimán támogatását élvező Wiching presbytert nevezték ki Nyitra püspökének. 226 MMFH III 171-172. 227 MMFH III 68-69. 228 Konst. Porph., DAI 30.85-90. ed. Moravcsik Gyula Budapest, 1950. 145. 229 Wolfram 1979, 144. 204 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 230 Ann. s. Rudberti Salisburgensis ad a. 874; Ann. Ad-munt. ad a. 874; Auct. Garst, ad a. 874 (MMFH IV 402); Conversio c. 11 (Wolfram 1979, 54-55) 231 Vékony 1986, 63. - tévesen Arnulfot ír Karimán helyett. 232 Ann. Fuld. ad a. 896. MMFH I 123: Pannoniam cum urbe Paludarum tuendam Brazlavoni duci in id tempus com-mendavit. 233 Kiss Attila: A magyar államalapítás telepítésének tükröződése dunántúli köznépi temetőkben. ArchÉrt 95 (1968), 1969., 243-256. 234 Györffy György: István király és műve. Budapest, 1977., 88, 176, 231, 276, 283, 323, 325, 513. 235 Az 1002. évi veszprémi és az 1019. évi zalavári alapító levelekben említett Colon (civitas) valószínűleg azonos az 1203-ból ¡11. 1251-ből származó oklevelek Colon helységével, amelyet 1494-ben oppidumként (mezővárosként) említettek. Ez utóbbi település nyomai Zalakomár-Kiskomá-romtól északra, a balatonmagyaródi dombhát nyugati lejtőjében majd egy kilométer hosszan húzódnak. Régészeti ásatás felszínre hozta a település kis templomának az alapfalait (Cs. Sós Agnes ásatása, közöletlen), ¡11. kora Árpádkori temetőjét (Szőke Béla Miklós-Vándor László ásatása, közöletlen). Kis-Balaton 1986 29-30; Holub József: Zala megye története III. Zalaegerszeg, 1933. (Kézirat); Györffy György: István király és műve. Budapest, 1977., 113, 182, 195, 232, 325. 236 Cs. Sós 1973, 40. 237 Vékony 1986, 63-65. 238 Szőke, Béla: Über die Beziehungen Moraviens zu dem Donaugebiet in der Spätawarenzeit. Studia Slavica 6 (i960), 75-112. 239 Dostál, Bofivoj: Das Vordringen der großmährischen materiellen Kultur in die Nachbarländer, in: Magna Mo-ravia, Praha, 1965., 361-416. 240 Cs. Sós Agnes ásatása, közöletlen. 241 Cs. Sós, Agnes: Die Ausgrabungen Géza Fehérs in Zalavár. ArchHung 41 (1963) 5-117; Tóth Sándor: A keszthelyi Balaton Múzeum középkori kőtára. Zalai Múzeum 2 (1990), 147-187.; 148-149, 1. kép. 242 Cs. Sós, Ágnes: Bericht über die Ergebnisse der Ausgrabungen von Zalavár-Récéskút in der Jahren 1961-1963. ActaArchHung 21 (1969), 51-103; Tóth Sándor: Régészet, műemlékvédelem, történelem. Építés- és építészettudomány 5 (1973), 617-630; Szőke Béla Miklós: Zalavár. Zalai Gyűjtemény 6 (1976), 69-103; Cs. Sós Ágnes: Megjegyzések a zalavári ásatások jelentőségéről és problematikájáról. Zalai Gyűjtemény 6 (1976), 105-140; Tóth Sándor: 241. sz. jegyzetben i.m. 149; Bogyay Tamás: Történeti forrás- és művészettörténeti stíluskritika Zalavár körül (Megjegyzések Tóth Sándor „A keszthelyi Balatoni Múzeum középkori kőtára" című tanulmányához). Zalai Múzeum 4 (1992) 169-177. 243 Csalog József: Híd- és dorongutak Zalavár környékén. A Göcseji Múzeum Közleményei 9 (i960), 137-149. 244 Ennen, Edith: Frühgeschichte der europäischen Stadt. Bonn, 1953. 294; Hensel, Witold: Anfange der Städte bei den Ost- und Westslawen. Bautzen, 1967. 29-30. 245 Cs. Sós Ágnes ásatása, közöletlen. Kis-Balaton 1986, 22-24. 246 Cs. Sós Ágnes: Előzetes jelentés a Zalavár-Kövecsesi mentőásatásról. FolArch 31 (1980), 175-187; Cs. Sós Agnes: Zalavár-Kövecses. Ausgrabungen 1976-1978. RégFüz Ser.II. No.24. Budapest, 1984. 247 Müller Róbert ásatásai, részben közöletlenek; Müller, Róbert: Gräberfeld und Siedlungsreste aus der Karolingerzeit von Zalaszabar-Dezsősziget. in: Die Karolingerzeit im unteren Zalatal. Antaeus 21. Budapest 1992., 271-336. 248 Sági Károly: RégFüz I 10 (1958), 34-35. 249 Szőke Béla Miklós: Karolingerzeitliche Gräberfelder I—II. von Garabonc-Ofalu. in: Die Karolingerzeit im unteren Zalatal. Antaeus 21. Budapest 1992., 41-203. 250 Sági Károly: Das römische Gräberfeld von Keszthely-Dobogó. FontesArchHung Budapest. 1981., 120-121. 251 Cs. Sós Agnes: Das frühmittelalterliche Gräberfeld von Keszthely-Fenékpuszta. ActaArchHung 13 (1961), 247-305-252 Bakay Kornél: Honfoglalás- és államalapításkori temetők az Ipoly mentén. Studia Comitatensia 6 (1978), 188-189. 253 A Papkert B. lelőhelyen Szentpéteri József és Költő László ásatása, közöletlen. 254 Ld. 194. jegyzetet. 255 Somogyi Péter: A kárpát-medencei sarlós temetkezési szokás eredete. ArchÉrt 109 (1982), 191-200. 256 Ilyen ír- vagy sótartók, tégelyek kerültek elő Zalasza-bar-Dezsőszigeten, Esztergályhorváti-Alsóbárándpusztán és Balatonmagyaród-Hidvégpuszta, déli rév településen, a házak között ásott kis sírcsoport egyik sírjában. A hitvilági háttérről: László Gyula: A népvándorlás lovasnépeinek ősvallása. In: László Gyula: Régészeti tanulmányok. Budapest, 1977., 125-170; analógiákról: Török Gyula: Sopronkőhida IX. századi temetője. FontesArchHung Budapest, 1973., 47-49, 54-59; Friesinger, Herwig: Studien zur Archäologie der Slawen in Niederösterreich II. Wien, i975_i977-J 55-56, Taf. 14; Belosevic, Janko: Materijalna kultúra hrvata od VII do IX stoljeca. Zagreb, 1980., 125-128. 257 Mifinsky, Zdenik: Kosoctverecné olovéne kfízky a jejich chronologické postavení v rámci hmotné kultury stfedni doby hradistni. In: Rodná zemé. Brno, 1988., 122-145. 258 Garabonc I. és II, továbbá Zalaszabar-Dezsősziget temetők embertani anyagáról Éry Kinga: Anthropologische Untersuchungen an drei Populationen aus dem 9. Jahrhundert in Westungarn, in: Die Karolingerzeit im unteren Zalatal. Antaeus 21. Budapest 1992., 337-474. Zalavár-Várszigetre ld. Cs. Sós Agnes: Ausgrabungen Géza Fehérs in Zalavár, ArchHung 41 (1963), 65-67. 259 Szőke Béla Miklós ásatása 1987-ben, közöletlen. 260 gry Kinga dolgozta fel a csontanyagot, fenti adatai tájékoztató jellegűek. 261 Gerócs Jenő ajándéka, TGYM lelt.sz. 75.16.1. 262 H. Kerecsényi Edit: IX. századi sírok Letenyén. FolArch 24 (1973) 135-151. 263 Ld. 192. jegyzetet. 264 E kerámiával kapcsolatos kérdésekről ld. Cs. Sós Ágnes: Das frühmittelalterliche Gräberfeld von Keszthely-Fenékpuszta. ActaArchHung 13 (1961), 283-297. 265 TGYM lelt.sz. 80.71.1-6. 266 TGYM lelt.sz. 79.118.2-4. 267 Szőke Béla Miklós: 7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán. Zalai Múzeum 4 (1992), 129-167. 268 TGYM lelt. sz. 79.140.9-10. 269 TGYM lelt. sz. 79.125.9. 270 TGYM lelt. sz. 79.81.13. 271 TGYM lelt. sz. 83.18.1-3. 272 TGYM lelt. sz. 83.2.21-25. 273 TGYM leltározatlan 274 Marx Mária ásatása 1981-ben, leletanyag a TGYM-ben, leltározatlan. 275 Cs. Sós Ágnes ásatása. Kis-Balaton 1986, 14-15. 276 KBM lelt. sz. 65.392.1; Kovács, László: Bemerkungen zur Bewertung der fränkischen Flügellanzen im Karpatenbecken. MittArchlnst 8-9 (1978-1979), 103-104. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 205 27 7 Rekonstrukciós kísérletet ld. Cs. Sós Agnes: Zalavár-Kövecses, Ausgrabungen 1976-78. RégFüz Ser. II. No. 24. Budapest, 1984., Taf. XLII-XLIII. 278 Müller, Róbert-Szőke, Béla Miklós: Spätkarolingerzeit, in: Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur- und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege. Mannheim, 1989. 92-93., Abb. 22. 279 Müller Róbert ásatása, közületien. Kis-Balaton 1986, 18-21. 280 MMFH III 68-69. 281 Quartinahat korábban megpróbálták már Fenékpusztával (Simonyi Dezső: Fenékvár ókori neve. Antik tanulmányok 9 (1962) 27-30), de Balatonmagyaród-Kolonpusztával és Hídvégpusztával is azonosítani (Sági Károly: A Balaton szerepe Fenékpuszta, Keszthely és Zalavár IV.-IX. századi történetének alakulásában. Antik tanulmányok 15 (1968), 41). Újabban Vékony 1986 54-55, 61-62. a Válicka folyóval azonosította Quartinahat, ami azért furcsa, mert a Bilisasseo = Balaton azonosítást elfogadja. Az -aha ((lat. aqua) = ''víz, foly'' jelentésével kapcsolatban érdemes felhívni a figyelmet a hídvégpusztai lelőhelytől közvetlenül délre eredő forrásra, amelynek eltömődött, tószerű mélyedése még ma is látszik. A helynév előtagja a Quartinus személynévből származhat. Egy ilyen nevű, római és breon nemzetiségű (nationis Noricorum et Pregnariorum) személy 827/28. évi okleveleit is felvették a freisingi tradíciókönyvbe (Heuberger, Richard: Rätien im Altertum und Frühmittelalter, Schiern-Schriften 20 (1932) 152-153; Wolfram, Herwig: Überlegungen zur politischen Situation der Slawen im heutigen Oberösterreich (8.-10. Jh). in: Baiern und Slawen in Oberösterreich. Linz 1980, 21, 19. jegyzet). 282 MMFH III 72, Vékony 1986, 82. 283 Szvatopluk támadásának előzménye, hogy annak a két grófnak, Engilsalknak és Wilhelmnek, akik Morvaország ''gondnokai''-ként 871-ben Szvatopluk és Szlavomir egyesült hadaival reménytelenül küzdve, a harctéren maradtak, a fiai 882-ben Arnulf király vazallusai lettek, s szüleik halálát megbosszulandó, Szvatopluk életére törtek. Miután Szvatopluk hiába próbálta Arnulfot - akinek az egyik fiát pedig ő tartotta keresztvíz alá - eltéríteni vazallusai támogatásától, pannóniai birtokait kezdte dúlni. Az eseményről ld. még Bóna István: Die Verwaltung und die Bevölkerung des karolingischen Pannoniens im Spiegel der zeitgenössischen Quellen. MittArchlnst. 14 (1985) 157. - aki úgy véli, hogy a morvák ekkor avarokat irtottak, ezért is volt „farkasokhoz" hasonlóan vérengző a hadjárat, s szerinte az ő pusztává vált területükről szólt 889-ben Regino mint solitudinesrcA. 284 Ez a név csak a 891. évi oklevélben szerepel. MMFH III 127-128. 285 Keisi alakban Conversio c. 11 (Wolfram 1979 54-55), Kensi formában Német Lajos 860. évi adománylevelében (MMFH III 60), amit később többször megújítottak (MMFH III 92, 94, 123). Lokalizálásával kapcsolatban felmerült Kisek (Güns, Kőszeg), Kenéz (Gensdorf, Güns-bachnál), Balatonkenese és a Csabrendek melletti Keszi helynév is (Kos 1936 88). Bogyay i960 62. szerint a magyarban megőrzött szláv helynevek egyikével sem azonosítható. 286 Vékony 1986, 57. 287 Melich 1925-1929, 390-391. 288 Wolfram 1979, 135-136. 289 Melich 1925-1929, 379-380. 290 Melich 1925-1929, 130-136. 291 Dávid Katalin: Adatok Zala megye középkori művelődéstörténetéhez. Zalai Gyűjtemény 6 (1976) 157-169. 292 Wien, Naturhistorisches Museum, Prähistorische Abteilung, lelt. sz. 40.287-289. A „Sammelposten Post IV. 1906. Prähistorische Funde verschiedenen Alters aus Oesterreich-Ungarn" szerint Hoerness, M. és Szombathy, J. leltározták be 1906. május 25.-én. A leleteket 70 korona körüli összegért vették meg, de a lelőkörülményekről semmit sem jegyeztek fel. A gyűrű a leltárkönyvi bejegyzés szerint ezüst, valóságban ezüstözött(?) vagy ónozott bronz. Később az egyik fülkarika - a bécsi leltárkönyvben azonosíthatóan a 40.288. lelt. számú - eltűnt a gyűjteményből, majd 1944-ben, több más lelettel együtt, mint „Sopron környékéről" származó tűnt fel New Yorkban, ahol a Metropolitan Museum of Art vásárolta meg. Poltiny, Stephan: Archäologische Funde aus dem Karpatenbecken in Metropolitan Museum of Art in New York. Mitteilingen der Österr. Arbeitsgemeinschaft für Ur- und Frühgeschichte 26 (1976), 103-105. Taf. 4.1. 293 Foltiny i. m. 105, 37. jegyzet. 294 Kiss, Gábor: Funde der Awarenzeit aus Ungarn in Wiener Museen 2. ArchAustr 69 (1985), 150. Taf. 7.1-2. 295 A sajátos zárási mód kialakítására az ún. kolt-ok lehettek hatással. Vasilenko, V. M.: Russkoje prikladnoje iskusstvo. Moskva, 1977. 232-240, obr. 93, 95, 100, 101, 103, 105, 106; A „kacsatalp-csüngőkhöz" Utkin, P. L: Russkije juvelirnyje ukrasenija. Moskva, 1970. ris. 1.; Mu-zej istoriceskih dragocennostej USSR. Fotoalbom. Kijev, 1984. 38. 296 Jakimowicz, Robert: Über die Herkunft der Hacksilberfunde. Congressus secundus archaeologorum baltico-rum Rigae 19-23. VIII. 1930. Rigae, 1931., 260-261; A finnugor eredetű madárfigura kedveltségéről Sedova, M. V'',: Juvelirnyje izdelija drevnego Novgoroda (X.-XV. vv.) Moskva, 1981. 31-34., ris. 8.9., továbbá Pletneva, S. A.: Stepi Jevrazii v epohi sredn''evekovja. Archeologija SSSR. Moskva, 1981. ris. 79.9-10. 297 Szőke Béla: A honfoglaló és kora Árpád-kori magyarság régészeti emlékei. Régészeti tanulmányok 1. Budapest, 1961., 97.-98; pontos párhuzama Bjelo Brdo-ból ismert: XV. tábla 8. 298 Horath László, Szőke Béla Miklós, Vándor László ásatása. Az edény a 299. objektumból került elő 1987-ben. Fotóját ld. Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur-und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege, red. Müller, Róbert Mannheim, 1989. Taf. 23. 299 Donceva-Petkova, Ljudmila: Bulgarska bitova kera-mika prez rannoto srednevekovije. Sofija, 1977. 82-85, Tab. 21-22. Egyetlen hasonló, kétfülű, amfora alakú, mázas korsó ismert még, Sóshartyáriban (Nógrád megye) került elő, honfoglaláskori sírból. MNM lelt. sz. 12/1936.3. Dienes István: A honfoglaló magyarok. Hereditas. Budapest, 1972. 82, 29. kép. A térképeket Dr. Szőke Béla Miklós tervei alapján Merényi Armandné rajzolta, a fényképeket Kádas Tibor készítette. 206 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén Szőke Béla Miklós Geschichte der Völkerwanderungszeit und des frühen Mittelalters in Nagykanizsa und Umgebung EINLEITUNG Zur Zeit der Völkerwanderung und des frühen Mittelalters versahen die regionalen Zentralfunktionen der südlichen Zalaebene noch nicht Nagykanizsa und Umgebung, sondern die an der Mündung des Zala-Flusses entstandenen befestigten Siedlungen, wie Keszthely-Fenékpuszta (Valcum?) und später Mosaburg/Zalavár. Die Ebene zwischen Mur und Zala spielte jedoch als eigenartig gelegene geographische Landschaft, die eine Trennungszone zwischen Völkern und Kulturen und eine die Gegend überquerende internationale Handels- und Kriegsstrasse zwischen Adria und Kiew zugleich war, dank der mittelalterlichen via regia eine kulturvermittelnde, gleichsam als ein Verbindungsglied, zuweilen selbst die geschichtlichen Ereignisse des Karpatenbeckens gestaltende, wichtige historische Rolle. Die Geschichte des südlichen Zalaraumes ist gerade deshalb mit tausend Fäden an die Geschichte der ausgedehnteren Regionen gebunden. Demzufolge kann es -schon im Interesse einer Veranschaulichung der gemeinsamen und der unterschiedlichen Züge - nicht umgangen werden, das Studium der Geschichte dieser Landschaft ohne Berücksichtigung der Geschichte des Karpatenbeckens (fallweise selbst des Balkans und Westeuropas) in Einklang mit dieser zu bewerkstelligen. Die Kapitel werden dementsprechend durch eine historische Schilderung der infolge der Stürme der Völkerwanderung in die Donaugegend getriebenen Völker eingeleitet, dem - namentlich in der Karolingerzeit - eine Analyse der schriftlichen Quellen, in Bezug auf die engere Region folgt, und schliesslich durch die Bewertung des zur Verfügung stehenden archäologischen Quellenmaterials abgeschlossen wird. I. HUNNEN, GOTEN, LANGOBARDEN In der Zeitspanne vom Erscheinen der durch Ala-theus und Saphrax angeführten östlichen Horden (378-380) der Hunnen, Goten und Alanen, bis zur Ansiedlung der Awaren und Einwanderung der Langobarden nach Italien (567-568), entvölkerte sich unser Gebiet beträchtlich. Die romanisierte Bevölkerung zog sich hinter die Mauern der befestigten Siedlungen zurück oder wanderte in ruhigere Ge-gende. Die Hunnen, Goten und Langobarden, die sich hier auf wenige Jahrzehnte angesiedelt haben fühlten sich eher von den einstigen römischen Zentren und deren nächster Umgebung angezogen; so hatten sie auch keine Zeit die Region dichter zu bevölkern. Im letzten Drittel des 4. Jahrhunderts und zu Beginn des 5. Jahrhunderts erlosch das Leben in der einstigen römischen Siedlung von Nagykanizsa-Inkey kápolna.12 Die restliche romanisierte, zum Teil schon christliche Bevölkerung der näheren und weiteren Umgebung zog sich hinter die Festungsmauern von Keszthely-Fenékpuszta (Valcum?13-15) zurück. Auch das sich als foedarati hier angesiedelte Volk des Alatheus und Saphrax besetzte diese Gegend nur sehr spärlich. In Balatonmagyaród-Kánya-vári sziget11 weisen die bronzenen Bruchstücke eines Gürtelbeschlages, in Zalaszentgrót16 einige Gräber, in Kilimán-Felsőmajor17"20 aber die Grabstätte einer Grossfamilie (Csernyahov C3-Ártánd horizont) auf die neuen Ansiedler hin. Vermutlich stammen der bei Balatonmagyaród-Hídvégpuszta freigelegte Bronzespiegel,22"23 sowie das bei Keszthely-Téglagyár erschlossene Grab schon aus der Hunnenzeit.24 Nach der Niederlage der Hunnen an dem Nedao (454-455) besetzte unsere Gegend die von Thiudi-mer geführte Gruppe der Ostgoten.31"32 Ihr Zentrum dürfte Keszthely-Fenékpuszta gewesen sein, wo an der nördlichen Festungsmauer einige Gräber45 ausserhalb des südlichen Festungstores, aber auch die Grabstätte44 einer kleineren Adelsfamilie zum Vorschein kamen. Es ist anzunehmen, dass jene gotische Begräbnisstätte in der Stadt Nagykanizsa oder deren nächsten Umgebung, aus deren Fundmaterial ein Paar goldener Ohrgehänge und eine Geldmünze des Leo I. (457-474) bekannt sind,41"42 Ende des vorigen oder zu Beginn unseres Jahrhunderts vernichtet wurde. Nach Abzug der Goten geriet unsere Gegend rasch unter die Herrschaft der Langobarden. Gemäss unserer derzeitigen Kenntnisse zog sich jedoch die westliche Grenze ihres Siedlungsgebietes entlang der Linie Fenékpuszta-Vörs,49"56 wobei die südliche Zalaebene unbewohnt blieb. II. AWAREN UND SLAWEN Die Awarenlandnahme (568) eröffnete nicht allein in der Geschichte unserer Gegend sondern auch in der des Karpatenbeckens ein neues Kapitel. Der östliche und westliche Landteil vereinigten sich erstmals unter der Herrschaft eines Volkes um nach fast zwei Jahrhunderte dauernden sich häufig wechselnden Volsk- und Machtverhältnisse wieder unter die Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 207 Herrschaf t eines sich auf längere Zeit eingerichteten Staatgebildes, des awarischen Kaganates zu gelangen. Die Anfangs mit dem Bizantinischen Reich -und weniger intensiv mit den westlichen Nachbarn -geführten schier endlose Kriege, beutgierige Streifzüge,59"81 Hessen aber das gleiche Schicksal ahnen das infolge der parasitischen Lebensweise ihren Vorfahren zu Teil wurde. Die um die Wende des 6.-7. Jahrhunderts erlittenen schweren Niederlagen und schliesslich die erfolglose Belagerung von Konstantinopel (626) Hessen es die Awaren erkennen, dass ihnen, falls sie ihre Lebensweise und Anschauung nicht ändern, ein allmählicher Untergang beschieden ist. Die Konsolidierung des awarischen Kaganates wurde Ende des 7. Jahrhunderts beendet. (Die Einwanderung eines Teiles der Onogor-Bulgaren nach dem Tode von Kuvrat, Verschiebung der westlichen Grenze bis an die Enns).82-91 In der ersten Phase der Landnahme mieden die Awaren noch unsere Gegend, richtete sich doch damals ihr Interesse dem Süden, Südosten zu. Vom letzten Jahrzehnt des 6. Jahrhunderts an begannen sie aber auch die Werte Transdanubiens immer mehr zu schätzen und im Laufe ihrer Streifzüge in Richtung der Adriaküste, Italiens und des Alpengebietes vermochten sie immer häufiger auch den Stras-senzug Adria-Kiew in Anspruch zu nehmen, der die südliche Zalaebene durchquerte. Gelegentlich der archäologischen Begehungen und Grabungen in Nagykanizsa und Umgebung, wurden an die 20 Siedlungsreste94"108 und mehrere Grabfelder (Zalakomár, Kehida, Pókaszepetk)109"111 vom Beginn und der ersten Hälfte des 7. Jahrhunderts bekannt. Sowohl die Keramik der Siedlungen, als auch die Bestattungsriten der Friedhöfe weisen eine eigenartige Zwiefältigkeit auf. Neben den gebräuchlichen awarischen Keramikformen kam nämlich auch eine Reihe von charakteristischen Gefäss-formen der Prager Kultur zum Vorschein. Ein bezeichnender Charakterzug der Bestattungen ist die Biritualität, d. h. dass innerhalb des gleichen Friedhofes (allerdings zumeist in gesonderten Gruppen) nach slawischem Gebrauch eingeäschert, teils der awarischen Bestattungsart entsprechend verwest (skelettenförmig) begraben wurde. Das Fundmaterial der Einäscherungen ist ziemlich ärmlich, es ermöglicht nur eine Zeitbestimmung innerhalb sehr grober Grenzen, in den westöstlich angelegten Skelettgräbern ist hingegen ein abwechslungsreicheres Fundmaterial zu finden. Die Männer wurden mit beschlagenen Gürteln, verschiedenen Waffen114 und vielfach auch mit ihrem beschirrten Pferd112 begraben. Das Grab des Pferdes wurde in der Achse des Grabes seines Herren ausgehoben und auf den Hinterteil des Pferdes wurde - als lokale Eigenartigkeit -oft auch ein Tongefäss gestellt.113 Auch Doppelgräber kommen häufig vor in denen auch die Gattin(?) des Kriegers bestattet wurde (siehe den Brauch des Witwenopfers der Slawen).115 Die Kleidung der Frauen ist bescheidener als die der Männer, neben farbigen, bikonischen Glasperlen und grossen Ohrringen ist der aus Zinn/Bleiröhrchen hergestellte Koprschmuck (Knotenschmuck?)116 fast eine ständige Beigabe. Aus der gemeinsamen im allgemeinen gleichzeitig (Anfang des 7. Jahrhunderts) begonnenen Benützung der Siedlung und Friedhöfe kann darauf geschlossen werden, dass sich das awarisch-slawische Volk hier nicht spontan vermischt und niedergelassen hat, sondern zu gleicher Zeit bewusst in diese Landschaft angesiedelt wurde. Von den spärlichen schriftlichen Angaben (Kiewer Jahrbücher, einige Urkunden), den sprachwissenschaftlichen und den sich stets vermehrenden archäologischen Daten, kann diese Ansiedlung wie folgt rekonstruiert werden. Im Jahre 602 führte As-pich an der Spitze transdanubischer Awaren, auf Befehl des Kagans, einen Feldzug gegen den Bund der Anten aus Südrussland. Nach dieser erfoglrei-cher Durchführung griff er heimkehrend auch die nördlichen Nachbarn der Anten, die Du(d) leben an, nahm zahlreiche Gefangene, die er dann mit einer Gruppe seiner awarischen Untertanen auf dem Gebiet zwischen Mur und Zala angesiedelt hat - wobei er ihnen nebst einer gewissen Produktenabgabe, den Grenzschutz zur Aufgabe machte.117"154 Diese Bevölkerung Hess um das Ende des 7. Jahrhunderts einheitlich ihre Siedlungen und Friedhöfe in der Zalagegend auf und zog sich vermutlich in westlicher Richtung in die Flusstäler der Alpen, unter den Schutz ihrer slawischen Verwandten zurück.155"156 III. ZEIT DER KAROLINGEN 2. Früher Zeitabschnitt Die Gesellschaft des awarischen Kaganats erfuhr im 8. Jahrhundert eine kräftige innere Entwicklung, ihre Struktur gestaltete sich tiefer gegliedert und geriet bis zum Ende des Jahrhunderts in das Stadium der frühen feudalen Anarchie. Daher wurden sie gegenüber der dynamischen und erfolgreichen karolingi-schen Expansion schutzlos und stürzten noch tiefer in Richtung der Zergliederung (791-796). Vergebens lavierte der Tudun, Herr des westlichen Landteiles, noch einige Jahre erfolgreich zwischen Unterwerfung und Widerstand, das Streben der angrenzenden slawischen Stämme nach Selbständigkeit und die inneren gesellschaftlichen Probleme, rieben auch seine Kräfte auf. So anerkannten die Awaren im Jahre 819 in Regensburg nur noch den bestehenden status quo. Um diese Zeit entstanden die Fürstentümer in Mähren, in Neutra und zwischen der Drau 208 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén und Save, und Transdanubien wurde endgültig zur Provinz des Karolingischen Reiches, während das Kaganat auf die Grosse Tiefebene zurückgedrängt wurde. Im Jahre 822 vertrat die Awaren zuletzt eine Delegation am Reichstag in Frankfurt. Viele sind der Meinung, dass hernach die Quellen wegen des Erlöschens des awarischen Volkes verstummten. Doch wie dies die archäologischen Funde beweisen, hörte nicht das Volk sondern nur sein politisches Gebilde auf zu sein.1S7"169 Nach dem Zerfall des awarischen Kaganats zog in diese Gegend der Friede noch nicht ein. Zwischen 819 und 831 revoltierte noch das südliche Gebiet. Die Streitmacht der Ostfranken war anfangs durch den Aufstand der Slawen zwischen der Drau und Save, unter den Fürsten Ljudevit (819-823), später durch die Zurückdrängung der Eroberungsbestrebungen der Bulgaren festgebunden. Es ist anzunehmen, dass sich damals ein Teil der Timocanen und Abodriten (praedenecenti), die gegen die Bulgaren fränkischen Schutz suchten, in der Gegend von Zala angesiedelt haben.170"174 Ende des 8. Jahrhunderts, anfangs des 9. Jahrhunderts bevölkerte sich Nagykanizsa und deren weitere Umgebung, das Gebiet zwischen der Zala und Mur, abermals. Aus dieser Zeit sind uns die Überreste von etwa 30 Siedlungen (ein Teil dieser war während des ganzen 9. Jahrhunderts bevölkert) und eine Anzahl von Friedhöfen bekannt.175"193 Auffallend ist, dass ein Grossteil der Friedhöfe an Stelle der im 7. Jahrhundert aufgelassenen Gräbnisstätten wieder eröffnet wurden und auch die Bestattungsweise gleichwohl biritual war. Daraus scheint die Annahme für logisch, dass sich das gleiche Volk, d. h. das der Awaren-du(d)leben auf den Boden ihrer Ahnen wieder angesiedelt hat. Die Einäscherungsgräber enthalten nach wie vor nur zur annähernden Zeitbestimmung ausreichendes Fundmaterial.194"198 Die Verwesungs- (Skeletten-) gräber sind zum Teil noch in west-östlicher, zum Teil aber auch schon in nord-südlicher Richtung angeordnet. Nur zur Zeit der ersten Generation wurden den Männergräbern Waffen beigelegt, bzw. Pferde (in der gleichen Grabkammer wie ihre Herren) begraben.199"200 In späterer Zeit gestaltete sich ihre Kleidung immer ärmlicher, es verschwanden die gezierten Waffengürtel und die wertvollen Waffen, nur Eisenspangen, Eisenmesser und einige Pfeilspitzen wurden beigelegt. Demgegenüber wurden die Frauenkleidungen immer wechslungsreicher, es gerieten immer neuere Perlentypen, Schmuck und Gebrauchsgegenstände in die Gräber.200"202 Die Kleidung beider Geschlechter verlor aber allmählich ihren awarischen Charakter und glich sich bis zur Mitte des Jahrhunderts dem Trachtenbrauch der keinerlei Volkscharakter aufweisenden ostfränkischen Kul->ur an 2. Die Zeit von Pribina und Kocel Kaum war der Kriegslärm im südlichen Grenzgebiet stiller geworden, zogen die Aufmerksamkeit des ostfränkischen Herrschers die im Mährischen Becken und in der Kleinen Tiefebene, am linken Ufer der Donau entstandenen Fürstentümer auf sich. Gegen 833 verjagte der mährische Fürst Mojmir, den Fürsten von Neutra, Pribina, der am Ende seiner langen „Odyssee" zu Beginn der 840er Jahre von Ludwig dem Deutschen „einen Teil Nieder-Pannoniens in der Umgebung des Zala genannten Flusses" erst als Lehensgut (beneficium) und bald danach als Eigentum (in proprium totum) erhielt. Hier „in einer sumpfigen Au des Zala Flusses", in Zalavár-Vársziget begann er das Zentrum seines Besitzes (Mosaburg, urbs paludarum) auszubauen, später Hess er - als eifriger Neophyt - nicht nur an seinem Sitz, sondern auch in zahlreichen Höfen seiner Grafschaft, Kirchen errichten, die durch den jeweiligen Salzburger Erzbischof eingeweiht wurden.203"215 Nach seinem Tod setzte Kocel das Werk seines Vaters fort, bis 866 Konstantin und Method samt ihrem Gefolge seinen Hof aufsuchten. Kocel unterstützte aktiv den Erzbischof Method und die Idee eines nur von Rom abhängigen Bistums in Pannonién. Seinem weltlichen Lehensherrn Ludwig dem Deutschen wurde er aber niemals untreu und verlor dessen Gunst auch nach dem Misserfolg der Mission Methods nicht. 873 erfolgte noch ein Briefwechsel zwischen ihm und dem Papst Johannes VIII, doch starb er kurz danach.216"229 Hinsichtlich der Geschichte unserer Landschaft ist der Besuch Methods in Mosaburg in noch einer Beziehung interessant. Hier und damals lernten nämlich Method und seine Schüler die Geschichte der Du(d)leben kennen, die dann Ende des Jahrhunderts im Preslaver Hof, seitens der damals aus Mähren schon zum Bulgarischen Tzar geflüchteten Mönche (vielleicht als Lehrstoff) aufgezeichnet wurde. Diese Geschichte übernahm und überlieferte der Nachwelt im 11. Jahrhundert der Verfasser der Kiewer Jahrbücher.138"141 Kocels Nachfolger wurde gemäss einiger gewisser Angaben der Comes Choz-(i)vin. Nachher haben Mosaburg oft wechselnde Personen verwaltet, bis Ende des Jahrhunderts für einige Jahre Dux Braslav damit beauftragt wurde. Nach der Landnahme (896-900) geriet auch Mosaburg gewiss unter ungarische Oberherrschaft, doch zu ihrer endgültigen Besetzung kam es erst einige Jahrzehnte später.230"235 Die Ausgrabungen des letzten Jahrzehntes legten von den Bauten Pribinas, Kocels und des Adels der Grafschaften Mosaburg bedeutende neue Funde frei. Es stellte sich heraus, dass sich innerhalb der Befestigung von Vársziget ein Gebiet bestand, das von einer Palisadenmauer umgeben, die Akropolis Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 209 de r Festung war, wo sich ein Wohnturm und eine mächtige Kirche mit drei Schiffen und einer Ringkrypta erhoben. Auf der nahegelegenen Insel Zala-szabar-Borjüälläs (Sitz von Wittimar?), kamen ein gleichfalls innerhalb von Palisadenmauern erbautes Herrenhaus eines Adeligen, eine Holzkirche mit einem Friedhof umgeben ans Tageslicht.236-244 Während sich in den Gräbern der Kirchhöfe - den christlichen Vorschriften entsprechend - überwiegend keine Beigaben befanden, befolgte diese, das die Siedlungsagglomeration versorgende Dienstvolk viel leichtfertiger, ihre Begräbnisstätten befanden sich den heidnischen Bräuchen gemäss, in heiligen Hainen, ja in entfernteren Gebieten, wie z. B. in der Gemarkung von Alsörajk wurden zum Teil die Toten noch immer eingeäschert.245 264 Ihre Siedlungen waren Sammeldörfer, mit rechteckigen, halb in den Boden versenkten Häusern mit Steinöfen, Freilichtbacköfen, Speichergruben für Produkte, Erdställen.265"279 Das eine Gut bei Bala-tonmagyaröd-Hidvegpuszta kann vermutlich mit dem diaconus Gunbato, Quartinaha genannten Besitz identifiziert werden.280 283 Es ist jedoch nicht wahrscheinlich, dass der Name ,Kanizsa'' auch auf eine Vorgeschichte aus der Karolinger Zeit zurückgeführt werden kann. Es kann vielmehr angenommen werden, dass er ähnlich der übrigen Ortsnamen,Kanizsa'' im Karpatenbecken, nach der ungarischen Landnahme entstanden ist.284 290 Nagykanizsa und Umgebung war in der Karolingerzeit schon relativ dicht bevölkert und blieb so -allerdings mit einer Verschiebung des Schwerpunktes - auch nach der ungarischen Landnahme. Das ist nicht zuletzt der die Landschaft überquerenden via regia, dem Strassenzug Adria-Kiew, zu verdanken, die von diesem Zeitpunkt an wieder einen regen Verkehr abzuwickeln begann. Das verauschaulicht. z. B. ein irrtümlich auf das 7. bezw. 9. Jahrhundert datiertes, silbernes Ohrringpaar, welches in der frühen Arpadenzeit aus dem Gebiet jenseits von Kiew in die Gegend von Nagykanizsa gelangte,292"297 ebenso ein amphorenförmiger Krug mit grüner Glasur und zwei Henkeln, der in der zweiten Hälfte des 10. Jahrhunderts, vermutlich vom bizantinischem Gebiet über die Adria nagy Balatonmagyaród-Hídvégpuszta geriet. Verzeichnis der Landkarten Landkarte 1 Fundorte der Völkerwanderungszeit in Nagykanizsa und Umgebung (378-380 568) Landkarte 2 Funde aus der Awarenzeit in Nagykanizsa und Umgebung (7. Jh.) Landkarte 3 Das Ende der Awarenzeit und Fundorte der frühen Zeit der Karolingen in Nagykanizsa und Umgebung Landkarte 4 Fundorte der späten Zeit der Karolingen (Zeit des Pribina und Kocel) in Nagykanizsa und Umgebung Tabellenverzeichnis Tabelle 1 Frühe Volkswanderungszeit. 1 = Gürtelbeschlag aus Bronze von Balatonmagyaród-Insel Kányavár, 2 = goldenes Ohrgehänge von der Umgebung Nagykanizsas, 3-4 = Perlenkette und goldene Nadel aus Grab 10. in Kilimán-Felsőma-jor, 5-6 = Gefässe aus Grab 5. in Kilimán-Felső-major Tabelle 2 Frühe Awarenzeit, Gürtelgarnitur aus Bronzeplatten aus Grab 67/A in Kehida-LPG Zentralmaierhof Tabelle 3 Frühe Awarenzeit, 1 = silbernes Ohrringpaar aus Grab 56. von Kehida-LPG Zentralmeierhof, 2-3 = silberner Ring und Ohrringfragment aus Grab 458, von Zalakomár-Lesvári-dűlő, 4 = silberner Ring aus Grab 378. von Zalakomár-Lesvári-dűlő Tabelle 4 Tongefässe aus frühawarischen Skelettgräbern von Zalakomár, 1 = Grab 335, 2 = Grab 351, 3 = Grab 446, 4 = Grab 494 Tabelle 5 Urne und Grabgefäss aus Einäscherungsgräbern der frühen Awarenzeit von Zalakomár. 1 = Grab 531, 2 = Grab 277, 3 = Grab 419 Tabelle 6 Gürtelgarnitur aus Bronzeplatten und gegossenen Bronzebeschlägen vom Ende der Awarenzeit aus dem Grab in der Petőfi Gasse 9. in Söjtör Tabelle 7 Gegossene Gürtelgarnitur aus Bronze vom Grab 388. in Zalakomár-Lesvári-dűlő Tabelle 8 Vergoldeter Faleraknopf aus Bronze aus dem spätawarischen Grab 466. von Zalakomár-Lesvári-dűlő Tabelle 9 Tongefässe aus spätawarischen Gräbern, 1 = Grab 466, 2 = Grab 372, 3 = Grab 305, 4 = Grab 365, 5 = Grab 258 Tabelle 10 Waffen und Pferdegeschirr aus spätawarischen Gräbern, Söjtör, Petőfi Gasse. 1 = Grab 12; 2, 4 = Grab 16, 3 = Grab 17, 5-6 =Grab 24 Tabelle 11 Grab eines Kriegers zu Pferd in Söjtör Petőfi Gasse, Grab 24 2 1 0 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén Tabelle 12 Frauenschmuckstücke vom Ende der Awarenzeit, Zalakomär-Lesväri-dülö Grab 43 Tabelle 13 Frauenschmuckstücke vom Ende der Awarenzeit, 1, 3 = Kehida-LPG Zentralmeierhof, Grab 133, 2 = Zalakomär-Lesväri-dülö, Grab 225 (goldenes Ohrringpaar), 4, 5 = Kehida-LPG Zentralmeierhof, Grab 33, 6-7 Zalakomär-Lesväri-dülö, Grab 239, 8 = Zalakomär-Lesväri-dülö, Grab 333 Tabelle 14 Mit Metallreifen verzierte Eimerchen und s. g. gelbes Töpfchen aus der späten Awarenzeit. 1 = Zalakomár-Lesvári-dűlő Grab 201, 2 = Söj-tör-Petőfi Gasse Grab 12, 3 = Zalakomár-Lesvári-dűlő Grab 219 Tabelle 15 Zeit der Karolingen. Frauenschmuck Alsóraj k-Határi tábla, Grab 21 Tabelle 16 Versilberter Ohrring aus Bronze aus der Umgebung von Nagykanizsa Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 2 1 1 Béla Miklós Szőke History of the Migration Period and the Early Middle Ages in Nagykanizsa and its surroundings INTRODUCTION During the Migration Period and the Early Middle Ages Nagykanizsa and its surroundings did not yet function as the regional centers of the Zala plain. This role was played by fortified settlements in the estuary area of the Zala river, such as Keszthely-Fenékpuszta (Valcum?) and, subsequently, Mo-saburg/Zalavár. On the other hand, the plain between the Zala and Mura rivers was a region with a special geographical position. It simultaneously served as a border zone dividing peoples and cultures and as a segment of the international trade and strategical route connecting the Adriatic to Kiev. As such, the Medieval via regia became a link mediating between cultures and from time to time even played an important historical role in shaping the history of the entire Carpathian Basin. It is for this reason, that the history of the southern Zala area is linked by thousands of connections to the histories of broader regions. Consequently, events in this area cannot be studied without reviewing coeval historical developments in the Carpathian Basin or occasionally even the Balkans or Western Europe. Such comparisons are of fundamental importance in delineating similarities and differences as well. Accordingly, the chapters of this work are introduced by outlining the history of people in the Danube region which were driven here by the storms of the Migration Period. These reviews are followed by an analysis of written sources dealing with the more narrowly defined region, especially during the Carolingian Period. Finally, evaluations of the available archaeological sources are provided. I. HUNS, GOTHS AND LANGOBARDS The area under discussion here was dramatically depopulated between the arrival of the eastern Gothic-Hunnic-Alanic hordes led by Alatheus and Saphrax (378-380) and the Avar invasion that followed the movement of Langobards to Italy (567-568). The Romanized population either withdrew behind the walls of fortified settlements or moved to more peaceful areas. For the Huns, Goths and Langobards who only settled here for no longer than a few short decades, former Roman centers and their immediate surroundings were most attractive. They would not even have had time to populate the area massively. The Roman Period settlement of Nagykanizsa-Inkey kápolna was abandoned during the last third of the 4th and the beginning of the 5th centuries.12 The remaining romanized population (partially Christianized by this time) withdrew behind the fortified walls of Keszthely-Fenékpuszta (Valcum?).1315 The people of Alatheus and Saphrax settled as foederati here but only lightly populated the area. Remains left behind by the new settlers include a fragmented bronze belt mount from Balatonmagyaród-Kányavár sziget,11 a few burials at Zalaszentgrót16 and a large family cemetery (Chernahow C3-Ártánd horizon) at Kilimán-Felső major.17"20 A bronze mirror found at Balatonmagyaród-Hídvégpuszta22"23 as well as the burial uncovered at Keszthely-Téglagyár24 probably originate from the Hunnic Period. After the Huns were defeated along the Nedao river (454-455) a group of Eastern Goths led by Thiudimer occupied the area under discussion here.31"32 Their center was probably at Keszthely-Fenékpuszta, where a few of their graves were found at the fort''s northern gate45 as well as the cemetery of a smaller noble family found outside the southern gate.44 The Gothic cemetery from which a pair of golden earrings and a golden coin struck by Leo the First (457-474)41 42 became well known, was probably destroyed either at the end of the last or at the beginning of this century somewhere in Nagykanizsa or in its outskirts. Following the departure of the Goths the area soon fell under Langobard rule. As far as is presently known, however, the western border of their occupation did not extend beyond the Fenékpuszta-Vörs line. The southern part of the Zala plain west of this frontier was left uninhabited. II. AVARS AND SLAVS The Avar Conquest (568) opened a new chapter not only in the history of this narrowly defined region but in the entire Carpathian Basin as well. The western and eastern sections of modern day Hungary were, for the first time, united under the rule of one people. Following two centuries of ethnic and power fluctuations the history of this region was again defined by a long standing state formation, the Avar Khanate. In the beginning endless warfare with Byzanthium and to a lesser extent with the western neighbors as well as, Avar military raids,59"81 threatened to lead to a destiny similar to that caused by the parasitic way of life of the previous occupants 212 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén of the area. The Avars were defeated within the area of the Khanate at the Tisza river at the turn of the 6th and 7th centuries. This and the subsequent unsuccessful siege of Constantinople made the Avars realize that unless their mentality and way of life changed they would face slow destruction. The consolidation of the Avar Khanate was accomplished by the end of the 7th century (Some of the Onogor-Bulgarian population moved here following the death of Kuvrat and the western border was extended to the Enns river). The area under discussion in this study was avoided during the first phase of the Avar Conquest since the attention of conquering Avars at this early time, was directed toward the south and southeast. After the last decade of the 6th century, however, the value of the Transdanubian area was increasingly recognized. The Adria-Kiev route crossing the south Zala plain was increasingly used in military raids directed toward the Adriatic coast, Italy and the Alps. Some 20 early 7th century settlement remains94"108 and several cemeteries (Zalakomár, Kehida, Póka-szepetk were discovered during archaeological surveys and excavations carried out in Nagykanizsa and its surroundings. A unique duality is reflected by both the ceramic material from these settlements and the burial rites observed in the cemeteries. In addition to the usual Avar forms of pottery, characteristic vessel types of the Prague culture were also regularly found. In addition, bi-rituality is one of the distinctive features in the cemeteries. This refers to the fact that (even if in separate groups) cremated burials following the Slavic tradition and Avar-style inhumations occur within the same cemetery. The artifactual material of cremation burials is poor thus permitting only gross dating within broad chronological ranges. On the other hand, the west to east oriented inhumations provided richer find assemblages. Men were buried with mounted belts and several kinds of weapons.114 They were often accompanied by horses buried in full gear.112 Horse graves were usually dug in a line with the owner''s grave. A local feature of these burials is that a clay pot was frequently placed on the dead horse''s rump.113 Double inhumations are similarly common in which warriors and their wives (?) were buried together (see the Slavic custom of sacrificing widows).115 Female attire was more modest than that of men. In addition to large earrings and colorful biconical glass beads, head decorations made from thin tin/lead tubing occur almost regularly in graves.116 Since both these settlements and cemeteries came to existence during the same period (at the beginning of the 7th century), it may be concluded that this mixed Avar-Slavic population was not the result of spontaneous mingling. They may have been settled in this area within the framework of a conscious policy. Scarce written sources (the Kiev chronicles and some diplomas) and linguistic as well as increasingly abundant archaeological evidence permit the following reconstruction of settlement policy. In 602, the Khan ordered Apsich, leader of Transdanubian Avars, to conduct a raid against the Anta alliance in southern Russia. On the way home, the successful commander also raided the Du(d)leb people, northern neighbors of the Anta, taking numerous prisoners. These prisoners were then settled, together with Apsich''s own subordinates in the area between the Zala and Mura rivers. Aside from tax duties paid in the form of produce, this group may have been in charge of border defense as well.117"154 Around the end of the 7th century, this population abandoned its settlements in Zala at once. Its members presumably moved west seeking refuge at their Karantan-Slavic relatives who lived in the river valleys of the AJps 155156 III. CAROLINGIAN PERIOD 1. Early phase A strong internal social development took place within the Avar Khanate during the 8th century. Its structure was characterized by deep social stratification and achieved a state of early feudal anarchy. As a result, the Khanate was defenseless in the face of the dynamic and successful Carolingian expansion, further exacerbating internal divisions (791-796). Although for a few years the tudun, leader of the western territory managed to carry out a balancing act between giving in to and resisting this pressure, his forces were eroded by the independence efforts of the Slavic tribes living along the border as well as internal social trouble. Thus, in Regensburg the Avars only accepted the current status quo in 811. By this time sovereignities had been formed in Moravia, Nitra and between the Drava and Sava rivers while Transdanubia irreversibly became a province of the Carolingian Empire. The Khanate, pushed eastward, was restricted to the Great Hungarian Plain. Avars were, in the end, represented by a delegation at the Frankfurt Imperial Assembly in 822. Many researchers conclude that the subsequent lack of a documented presence was caused by the disappearance of the Avar people. The evidence from archaeological artifacts shows, however, that it was not the people but rather its political structure that ceased to exist.159"169 The disintegration of the Avar Khanate brought no peace to the area. The southern territories were still in turmoil between 819 and 831. Eastern Frank- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 213 is h forces were first tied down by the usurpation of Liudevit (819-823), the sovereign of Slavs living between the Drava and Sava rivers. Subsequently, they became bogged down in an effort to halt the advancement of the Bulgars. It is likely that some of the Timocan and Abodrite (Praedenecenti) people, seeking Frankish defense against the Bulgars, moved to Zala as well at this time.170"174 By the end of the 8th and beginning of the 9th centuries, Nagykanizsa and its broader environs as well as the area between the Zala and Mura rivers were repopulated. The remains of some 30 settlements (in part inhabited during the 9th century) and a number of cemeteries are known from this period.175"193 It is remarkable that the majority of these new cemeteries were opened in earlier burial sites continuing cemeteries abandoned during the 7th century. The mode of burial is similarly bi-ritual. This seems to logically support the hypothesis that the same people, that is the Avar-Du(d)lebs, returned to their ancestral land. Cremations again contain artifacts of a quality sufficient only for rough typochronological dating.194 198 Some of the inhumations are still oriented west to east, however, graves with a north to south orientation also occur. Male burials are only characterized by weapons and horses (buried within the same pit) only during the time period represented by the first generation.199"200 Subsequently, men''s attire became more modest with mounted belts and weapons no longer part of the grave furniture. Iron buckles, knives and a few arrowheads are characteristic of these assemblages. Female attire, on the other hand, became more varied. New types of beads, jewelry and utilitarian tools were placed in the graves.200"202 Gradually, by the middle of that century, the attire of both sexes lost its Avar character and took on aspects of the culture of the eastern Frankish provinces. This style had no particular ethnic character. 2. The Period of Pribina and Kocel Shortly after fighting died down along the southern frontier, the attention of the east Frankish ruler was directed to the new sovereignities established in the Moravian Basin and in the section of the Small Hungarian Plain located on the left bank of the Danube. Moimir, the Moravian sovereign, drove Pribina, the Nitra sovereign away around 833. At the beginning of the 840''s, following a long "odyssey", Pribina was given "a part of Lower Pannonia near the Zala river" by Louis the German. First, he was only a beneficiary of this property (beneficium), but the donation soon became his full property (in proprium totum). He started building the center of this property (Mos-aburg, urbs paludarum) at Zalavar-Varsziget in "one of the swampy lots within the marshland of the Zala river". Being an avid neophyte, he not only erected a series of churches in this center but at many county mansions as well all of which were consecrated by the archbishops of Salzburg.203"215 Following the death of Pribina (860), his work was continued by his son Kocel, until 866 when Constantine and Method visited his court with their disciples. Kocel actively supported Archbishop Method in his efforts to create a Pannonian diocese dependent exclusively on Rome. He remained, however, loyal to his secular liege lord, Louis the German, so that he did not fall out of favor even after the failure of Method''s mission. Kocel was still corresponding with Pope John the Eighth in 873 but died soon after.216"229 Method''s visit to Mosaburg is particularly interesting from the point of view of the history of the area under discussion here. It was that time that Method and his disciples heard the history of Du(d)-lebs. This story had been recorded by Moravian monks who had fled to the Bulgar Emperor (possibly with an educational purpose in mind) at the Preslav court at the end of the same century. The identical story was adopted and immortalized by the editor of the nth century Kiev Chronicles.138"141 Some uncertain data indicate that Kocel was followed by the comes Choz(i)-vin. Subsequently a number of presumably changing personalities were entrusted with running Mosaburg. This office was given to Braslav dux during the last years of the century. Following the Hungarian Conquest (896-900), Mosaburg also probably fell under Hungarian rule. De facto occupation, however, took place only decades later.230"235 Excavations carried out over the last decade, have uncovered a significant new group of monuments representing the construction activities of Pribina, Kocel and the noblemen of Mosaburg county. It could be established that a palisade separated an "acropolis" within the fortress built in Vársziget. This enclave contained a habitation tower and a large three nave church with ring crypts. A similar palisade was observed at a mansion house on the property of Wittimar (?) at the nearby site of Zalaszabar - Borjúszállás. It enclosed a wooden church and was surrounded by a cemetery.236"244 Following Christian ritual, the majority of burials discovered around these churches contained no grave furniture. On the other hand, common people servicing the agglomeration of settlements at Mos-aburg/Zalavár observed such rites in a much more relaxed manner. Their cemeteries were located in pagan sacred groves. In remote areas, such as the site of Alsórajk-Határi tábla, cremation was even sometimes practiced.245"264 The settlements of these common people took the form of clustered villages with rectangular, semi- 214 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén subterranean pit dwellings equipped with stone ovens. Open-air baking ovens have been identified as well. Other features included storage pits and earthen styes.265"279 One of the estates located at Balatonmagyarod-Hidvegpuszta may in all probability be identified as diaconus Quartinaha, the property of Gundbato.280''283 It is unlikely, however, that the name of Kanizsa itself could be traced back to roots in the Carolingian Period. It seems much more plausible that it came to existence following the Hungarian Conquest, similarly to other locations called "Kanizsa" within the Carpathian Basin.284 290 Nagykanizsa and its surroundings had become relatively densely populated by the Carolingian Period and remained that way following the Hungarian Conquest although the pivotal points of the settlement pattern may possibly have shifted. This situation was related to the geographical importance of the region which was cut across by the via regia connecting the Adriatic with Kiev. This route regained its commercial importance as is shown by a pair of earrings (erroneously dated to the 7th and 9th centuries respectively). They were imported to the Nagykanizsa area from the territory east of Kiev during the Period of the Árpád Dynasty.292 297 It may be assumed that another artifact, an amphora-like green glazed jug with two handles, was brought to Balatonmagyarod-Hidvegpuszta from Byzanthium across the Adriatic sea during the second half of the 10th century.298"299 List of maps Map 1. Migration Period sites in Nagykanizsa and its surroundings (378-380 to 568) Map 2. Avar Period sites in Nagykanizsa and its surroundings (7th century) Map 3. Sites of the late Avar Period and early Carolingian rule in Nagykanizsa and its surroundings Map 4. Late Carolingian Period (the rules of Pribina and Kocel) sites in Nagykanizsa and its surroundings List of tables Table 1. Early Migration Period. 1 = bronze mounts from Balatonmagyaród-Kányavári-sziget, 2 = golden earrings from the surroundings of Nagykanizsa, 3-4 = string of beads and golden pin from Grave 10 at Kilimán-Felső major, 5-6 = vessels from Grave 5 at Kilimán-Felső major Table 2. Early Avar Period. Set of belt mounts made from bronze sheeting from Grave 67/A at Kehida-Központi TSz major Table 3: Early Avar Period. 1 = Pair of silver earrings from Grave 56 at Kehida-Központi TSz major, 2-3 = Silver ring and earring fragment from Grave 458 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 4: Clay vessels from early Avar inhumation graves at Zalakomár. 1 = Grave 335, 2 = Grave 351, 3 = Grave 446, 4 = Grave 494 Table 5: Urn and grave vessels from early Avar cremation graves at Zalakomár. 1 = Grave 531, 3 = Grave 277, 3 = Grave 419 Table 6: Late Avar Period set of belt mounts made from bronze sheeting and molded bronze from Grave 9 at Söjtör-Petőfi street 9 Table 7: Molded bronze belt mounts from Grave 388 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 8: Gilded bronze phalera boss from the late Avar Period Grave 466 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 9: Clay vessels from late Avar Period graves at Zalakomár. 1 = Grave 466, 2 = Grave 372, 3 = Grave 305, 4 = Grave 365, 5 = Grave 258 Table 10. Arms and horse harness mounts from late Avar Period graves at Söjtör-Petőfi utca. 1 = Grave 12, 2 and 4 = Grave 16, 3 = Grave 17, 5-6 = Grave 24 Table 11: Grave of a mounted warrior (Grave 24) from Söjtör-Petőfi utca Table 12: Women''s jewelry from the end of the Avar Period from Grave 43 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 13: Women''s jewelry from the end of the Avar Period. 1 and 3 = Grave 133 at Kehida-Központi TSz major, 2 = Grave 225 at Zalakomár-Lesvári-dűlő (pair of golden earrings), 4-5 = Grave 33 at Kehida-Központi TSz major, 6—7 = Grave 239 at Zalakomár-Lesvári-dűlő, 8 = Grave 333 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 14: Small buckets decorated with metal bands and a so-called yellow mug from the late Avar Period. 1 = Grave 201 at Zalakomár-Lesvári-dűlő, 2 = Grave 12 at Söjtör-Petőfi utca, 3 = Grave 119 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 15: Carolingian Period. Women''s jewelry from Grave 21 at Alsórajk-Határi tábla Table 16: Silver plated bronze earring from the surroundings of Nagykanizsa Dr. Vándor László KANIZSA TÖRTÉNETE A HONFOGLALÁSTÓL A VÁROS TÖRÖK ALÓLI FELSZABADULÁSÁIG I. A TELEPÜLÉS KIALAKULÁSA (900-1245) 1. Honfoglalás és megtelepedés. A kalandozások kora A 9. század vége Pannónia földjén a nagy változások jegyében köszöntött be. Még nem telt el egy évszázad az avarok bukása óta, és még alig múlt el néhány évtized azóta, hogy megszilárdult a frank uralom a térségben, amikor a belháborúk és morvákkal kirobbant összeütközések újra bizonytalanná tették a helyzetet. A Kárpátok keleti oldalán a század első harmadának végén megtelepült magyarok először 862-ben Karlmannak, apja, Német Lajos keleti frank király elleni lázadásakor jelennek meg a Duna-Tisza tájékán. Ezután 88i-ben, majd 892-től szinte folyamatosan, hol az egyik, hol a másik harcoló fél szövetségeseként, egyre fontosabb szereplőivé válnak az itt folyó háborúknak. 894-ben éppen a morvákkal karöltve dúlta a magyar had a Dunától nyugatra eső területeket. Ez a sereg valószínűleg télre sem tért vissza az etelközi szállásokra, hanem a Felső-Tisza vidékén táborozott amikor a besenyő támadás 895 elején az otthon maradottak ellen bekövetkezett. Az elszenvedett vereség hatására a magyar törzsek a már jólismert átjárókon átkeltek a hegyeken, és Árpád fejedelem vezetésével birtokukba vették a Kárpát-medence keleti felét. A honfoglalók törzsszövetségének letelepedését pár év nyugalom követte. A források nem tudósítanak a magyarok harci cselekményeiről, aminek oka nyilván a besenyőktől elszenvedett vérveszteség volt. 899-ben azonban, amikor Arnulf császár észak-itáliai ellenfeleivel szemben szövetségre lép a magyarokkal, ismét sereg indul nyugat felé. Ezek a hadak még Itália földjén voltak, amikor a császár meghalt, így a következő év (900) tavaszán hazainduló magyarok a szövetségesi kötelezettség alól - a kor szokásának megfelelően - feloldva, felszámolták a pannon térségben az amúgy is csak névleges frank uralmat, és ezzel az egész hegyek koszorúzta medence tényleges uraivá váltak. Pannónia elfoglalása együtt kellett hogy járjon Mosaburgnak, a Balaton nyugati végét őrző erődítménynek a birtokbavételével. Ez komolyabb harcok nélkül ment végbe, hiszen az írásos források hallgatását megerősítendő, a régészeti feltárások sem mutatták ki komolyabb pusztítás nyomait. A vár környékének sűrűn települt lakossága helyben maradt, és élete olyan keveset változott, hogy az új urak jelenlétére is csak halvány tárgyi jegyekből következtethetünk.1 A Balaton nyugati vége és a Mura alsó folyása közötti térségben a magyar megtelepülés időrendjéről, sűrűségéről nem rendelkezünk régészeti adatokkal. A 10. század első két harmadából egyáltalán nincs a honfoglalókhoz kapcsolható emlékanyagunk, hacsak nem vesszük számításba azt a Nagykanizsán előkerült - egyéb tárgyakkal nem datálható - lószerszámleletet, amelyet csikózabiája alapján közzétevője, Hampel József erre az időre keltez.2 Ez a leletszegénység - amelyet esetleg tekinthetünk a kutatás hiányosságának is, de sokkal valószínűbb, hogy őseink az életmódjuknak nem megfelelő erdővidéket nagyobb rajokban csak később szálltak meg - Zala megye egész területére érvényes. A honfoglalók klasszikus leletanyagának legnyugatibb előfordulásait mindeddig csak a Zala folyó völgyének keleti feléből ismerjük. A Pakodon 1927-ben előkerült sírleletek sajnos elkallódtak, a zalaszentgróti téglagyár területén feltárt sírok pedig a 10. század közepénél semmi esetre sem korábbiak.3 A régészetileg legjobban kutatott Alsó-Zala-völgy (Zalavár és Zalakomár közötti terület) leletanyagában a magyarsághoz kapcsolható sírleletek közül egyik sem keltezhető korábbra a 10. század utolsó harmadánál. Ezek mindegyike az ún. koraárpádkori soros temetőkből származik, a fegyveres, lovastemetkezéses honfoglalókat, akik Mosaburg népei felett az új hatalmat képviselték egyelőre még nem sikerült megtalálni.4 Történetírásunk már régebben tisztázta, hogy ezek, a régészek által mindeddig hiába keresett harcosok a magyar törzsszövetség harmadik méltóságának, a harkának törzséhez tartoztak, hiszen ők telepedtek meg a későbbi Zala és Vas vármegyék területén. Élükön a 920-30-as években Kál állt, akit fia Bulcsú követett. Bulcsúnak és vezető rétegének helyzetét a 10. század közepén két tényező határozta meg. Az egyik, hogy fő haszonélvezői közé tartoztak a nyugati irányú kalandozásoknak, ami a területi elhelyezkedésből következett, a másik, hogy Pannónia legsűrűbben lakott és legjobban kiépített - mezőgazdasági és háziipari szolgáltatásokra berendezkedett -térségét, a mosaburgi várat és tartományát bírták. Bulcsú harka kiemelkedő szerepére utal 948-ban az a 218 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig követjárás , amelyről Biborbanszületett Konstantin császár és Szkülitzész krónikája is beszámol. A küldöttséget vezető harka kíséretében találjuk Árpád leszármazottját a fiatal Tormás herceget is. A császár Bulcsúnak patríciusi méltóságot adományozott, és ami ennél is fontosabb, megkeresztelte a magyar vezért. Valószínűnek tarthatjuk, hogy ebben az aktusban, amikor a magyarok harmadik méltósága, és öt év múlva 953-ban, amikor a fejedelem utáni második méltóság, a gyula veszi fel a bizánci keresztségét, nem csupán a császár térítési szándékát ismerhetjük fel, hanem Fájsz nagyfejedelemnek és tanácsának a bezáruló nyugati kapcsolatokkal szembeni déli irányú nyitását is. Azonban az erdélyi és délvidéki emlékekkel szemben, itt Zalában nem tudjuk kimutatni, hogy a törzsfő megtérítését bizánci misszió követte volna. Sőt a néhány évtizede felvett kereszténység - melynek hatóköre amúgyis az egyházi központok szűk körzetére korlátozódott - helyén ismét pogány szokások uralkodóvá válását figyelhetjük meg.5 Az egyház azonban minden bizonnyal tovább működik az a meghódolt lakosság egy részének körében, és bizonyosnak tűnik, hogy a harka megkeresztelkedése, ha nem is segítette, de nem gátolta a keresztény közösségek fennmaradását, aminek bizonyítékát láthatjuk a mosaburgi (Zalavár) Szent Adorján templom titulusának átöröklő-désében.6 A dunántúli hatalmi erőviszonyok gyökeres átalakulása annak a vereségnek a nyomán következett be, amelyet a Bulcsú, Léi és Sur által vezetett kalandozó sereg Augsburg mellett elszenvedett. A súlyos csapás a vezérek halála mellett a katonai kíséretet, a törzsfők, nemzetségfők és a módosabb nagycsaládfők környezetét érte. A kalandozó hadjáratok harcosai az ő soraiból kerültek ki, nem az egyszerű köznépből. Annak a bizonysága, hogy a nyájat őrző, földet művelő köznép aligha vehetett részt a hadjáratokban, hogy a kalandozó sereg gyakorlatilag teljes megsemmisülése után sem kerekedett felül a szláv nyelv térségünkben, pedig ennek a népességnek az aránya - elsősorban Zalában - nagyon jelentős volt. A törzsfők halála és katonai kíséretük megsemmisülése így elsősorban nem a népességben, hanem a magyar uralkodó rétegen belüli erőviszonyok eltolódásával okozott jelentős változásokat. A későbbi fejlemények azt mutatták, hogy Bulcsú és kíséretének pusztulása azt jelentette, hogy nemzetsége elvesztette részfejedelmi méltóságát, más nemzetségek feletti törzsfői uralmát. Megmaradt leszármazottai kénytelenek voltak átengedni helyüket az intakt seregekkel rendelkező vezéreknek, pontosabban a hadjáratban részt nem vevő nagyfejedelemnek, aki a Dunántúlon egyedülmaradottként ezt a helyzetet képes volt kihasználni. A bajor győzelem és a nyugati törzsek haderejének pusztulása azt is jelentette, hogy Pannónia veszélybe került. A legfontosabb feladattá vált a törzsfői hatalmát vesztett és Zala megyébe visszaszorult Bulcsú (későbbi nevén Vérbulcsú) nemzetség és kíséretének helyére új katonai erőt telepíteni és a határvédelmet kiépíteni. 2. A határvédelem rendszere, a ,£yepű" A magyarság uralmának határa a 10. század első felében a Duna völgyében az Enns folyónál húzódott. Az innen a Bécsi erdőig terjedő területet, a magyarok igyekeztek lakatlanul tartani, csupán néhány őrtelepük helyezkedett el a térségben. Ugyanez volt a helyzet a Mura, illetve a Dráva völgyében is, de az itteni határokat források hiányában nem ismerjük pontosan. Ezt az első határvédelmi rendszert a augsburgi vereséget követően fokozatosan keletre kellett visszavonni, és újra kiépíteni. A határvédelem rendszerét a magyarságnál a „gyepű" jelentette.7 A gyepű avagy gyepűelve alatt a letelepedett, földművelésre, helyhezkötöttebb állattartásra áttérő népeknek - tehát nem a nomádoknak - jellemző területvédő, határválasztó sávját értjük, amely törzsek és nemzetségek között éppúgy húzódhatott, mint különböző etnikumok elhatároló vonalán. A gyepűt többnyire erdős, mocsaras, termelőtevékenységre nem alkalmas, ritkán lakott övezetekben alakították ki oly módon, hogy ahol szükséges volt, ott mesterséges akadályokkal is megerősítették. Védelmére az úgynevezett gyepűőrök voltak hivatottak, akik gyakran kerültek ki a meghódított, vagy csatlakozott népelemekből, az ún. katonai segédnépekből. Ez a védelmi vonal - ellentétben korábbi elképzelésekkel8 -nem alkotott egy láncszerű vonalat, hanem mélységben tagozódott (belső és külső gyepű). A külső őrvo-nal előtt húzódó lakatlan, vagy gyéren lakott területet nevezték gyepűelvének, ennek területét sajátjuknak tekintették. A gyepűn át való közlekedés céljára átjárók (kapuk) léteztek, melyeket szigorúan őriztek. Ezek általában természetes módon is jól ellenőrizhető átkelőkben, szorosokban voltak, melyeket gyakran erődítettek is. Ezek emlékét őrzik a „Vaskapu" helynevek. A gyepű, gyepűelve övezetekből alakultak ki a határispánságok, melyek utóbb a vármegyerendszerbe tagozódtak be.9 A határvédelmi rendszer meghatározó jelentőségű volt térségünk 10-11. századi történetében, de azért is szükséges bővebben foglalkozni vele, mert országhatárainkon belül egyedül itt a Délnyugat-Dunántúlon tanulmányozhatjuk emlékeit. Az új határvédelem megszervezése Taksony fejedelem nevéhez fűződik, aki a nyugati törzsfők katonai erejének megsemmisülése után a tényleges hatalom birtokosa lett a Dunántúlon, és ezzel a nagyfejedelmi hatalom pár évtizedes háttérbeszorulása után újra Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 219 els ő számú vezetőként léphetett fel. Az adott körülmények között szövetségi politikájának keleti irányt kellett, hogy szabjon, s mint Anonymus tudósít róla, „a kunok földjéről" vett feleséget.10 A „kunok földje" azaz a Kárpátok előterében lévő térség urai ekkor a besenyők voltak. Taksony fejedelem felesége az ő fejedelmük leánya volt. A házasságot jelentős besenyő népesség beáramlása követte, letelepítésükre elsősorban a Dunántúlon és a nyugati gyepűben került sor. Mosón környékén, a legveszélyeztetettebb gye-pűkapuban egy tömbben, másutt szórtabban telepítették a „tolmács" és a „kölpény" törzsbelieket. Az ő telepeik láncolatára lehet alapozni, amikor a Taksony kori határvédelem vonalát megpróbáljuk térképre rajzolni. A Mura-Dráva vidékén a besenyő törzsi helynevek legnyugatibb előfordulása a Mura völgyében a stájerországi Leibnitz melletti Tilmitsch helység. Ezen a területen, amely már 969-70-ben bizonyosan a karantán őrgrófság uralma alatt állott, joggal sejthetünk egy előretolt őrtelepet, mint azt, hogy valamikor is itt húzódott volna a gyepűvonal.11 A zalai gyepűvonal megrajzolására a legmegalapo-zottabb kísérletet Holub József''tette.12 Kiindulópontja az volt, hogy a 12. század közepén az országba akkor betelepülő Hahót nemzetség olyan hatalmas összefüggő birtoktestet kap a Kerka vidékén és a Muraközben, amelyre a kialakult birtokviszonyok között nem lett volna lehetőség. Ugyanakkor a veszprémi püspökség és a Szent László által alapított zágrábi püspökség határa északnyugat-délkelet irányban úgy metszi át a megyét, hogy az említett nagybirtokok ettől nyugatra helyezkednek el. Az összefüggő hatalmas területek adományozása és az egy megyén belül létrejött egyházi igazgatási megosztottságnak csak egy magyarázata lehet. Az említett területek a gyepűelvéhez tartoztak, a zalai gyepűvonal megszűnése után tagozódtak be az ország és a vármegye szervezetébe. 1. térkép. A 10—11. századi gyepűvidék emlékei 2 2 0 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig E z a történeti adatok alapján meghúzható gyepű-vonal a Mura-Dráva torkolattól a Mura mellett haladt Letenyéig, ahonnan északkeleti irányt vett Magyarszerdahelyig, itt északnyugatra fordult és Ber-zencén, Szentpéterföldén, Hernyókén, Zalabaksán át a Kerka vizéhez ért, s emellett vonult Csesztregen át Ramocsáig, a vasi határig.13 Ahol a Kerka mellett élő gyepűőrökről, akik a Vas megyei őrséghez szorosan kapcsolódó településeken éltek, több későbbi írásos emlékünk is fennmaradt.14 Mint már említettük, a gyepűvédelem mélységében tagolt volt. Különösen a természetes átjárók környékén számolhatunk ezzel, így pl. a Zala és a Mura folyók völgyében. A természetes átjáróknak csak egy része volt közlekedésre szolgáló gyepűkapu, a többit igyekeztek eltorlaszolni. Emellett ilyen helyeken erődítményekkel is számolhatunk a védelem részeként. A 10. századi zalai gyepűvonal kialakulásához, illetve annak pontosabb megrajzolásához a nyelvészeti, régészeti és a történeti anyag vizsgálata számos új adatot szolgáltatott. Fontos lépés volt annak a felismerése is, hogy a gyepű nem volt állandó, a mindenkori erőviszonyok függvényében mozoghatott is.15 A 955 és iioo között fennálló zalai gyepűvonal meghatározásához a régészet eredményei közül az a legfontosabb, hogy nem került elő a magyarsághoz kapcsolható n. század előtti leletanyag a Felső-Válicka, illetve a Szévíz-Principális völgytől nyugatra. Az ettől keletre, a Zala észak-déli folyásáig terjedő területéről is csak a 10. század második felére, inkább utolsó harmadára utaló leletek ismertek.16 Ez a régészeti adatokból kirajzolódó vonal egybeesik annak a Nyugat-Magyarországi belső gyepűnek értelmezhető erődláncnak a folytatásával, amelyet a Mosonma-gyaróvár-Kapuvár-Sárvár-Ikervár-Vasvár, az utóbbi és Győrvár között húzódó ún. Római sánc, Egervár, és a Zala völgyének szűkületét őrző Zalaszent-iván-Kisfaludi-hegyi vár rajzol meg.17 A Zala völgytől a Muráig épített határvédő objektumokat egyelőre nem ismerünk. Erre talán nem is volt szükség, hiszen a Zalát átszelő széles mocsaras völgyek, és az azokat elválasztó meredek erdős tagolt felszínű dombok önmagukban is elég védelmet nyújtottak. Egyetlen, mindmáig régészetileg nem kutatott erődítmény, az Oltárc és Bocska közötti Márki-hegyi - felszíni leletei alapján késő bronzkori - földvár megfigyelt sajátosságai sejtetik, hogy az a pont, ahol a történeti adatok alapján megrajzolható n. századi gyepűvonal északnyugatra fordul, a IO-II. században erődített lehetett.18 Ennek a völgyekre támaszkodó belső gye-pűvonalnak a létét, egyben a 10. századi településhatár szélének megvonását bizonyítja a Szent István király által alapított zalavári benedekrendi apátság ún. 1019-es alapítólevele, és 1024-es adománylevele, amelyek ugyan 14. századi hamisítványok, de birtokösszeíró részeik 11. századi összeírásra mennek visz-sza. Ha az ezekben szereplő adományozott helységeket térképre vetítjük, akkor a Zala és Válicka összefolyásánál fekvő Csácstól a Válicka völgyében Bakig, majd itt a vízválasztón átlépve a Szévíz melletti Barnákig, innen a patak eredetéig Pölöskefőig, majd megint egy völggyel keletebbre lépve a Principális völgyében fekvő Gelsén át a mai nagykanizsai határba olvadt Besenyő faluval vonhatjuk meg ezek nyugati határát, amely pontosan összeesik a régészeti adatok alapján megrajzolt határral.19 Ennek a területnek az eladományozása pedig az adott időben azt jelenti, hogy a belső gyepű vonala nyugatabbra tolódott, az új települések fokozatosan jöttek létre a Kerka völgyéig.20 A zalai gyepűvonal déli - Nagykanizsa környéki -szakaszának problematikája elsősorban azzal kapcsolatos, hogy a Mura folyása természetes átjárót nyitott itt az ország belseje felé, ugyanakkor maga a Mura jobb part - a Mura-köz -már a gyepűelvéhez tartozott. A Mura bal partján húzódó természetes útvonal, amely az Alpok felől a Kárpát-medence közepe felé tartott, a mai Letenye körül fordult el a folyótól, amely innen egyre délebbre tolódva, majd a Drávával egyesülve peremfolyóvá vált. A Lendva vidéki, illetve a Kerka torkolati sík vidékek után a zalai dombok Letenye mellett Murarátkánál szinte a folyóig nyomulnak előre, remek természetes, jól védhető erősséget, kaput alkotva. Az emögött elhelyezkedő őrtelepek Tolmács, Kozár, Bekcsény és az ezek fegyverrel való ellátását biztosító Csatárt a 10. századi külső gyepűvonal részének, a muravölgyi gyepűkapu telepeinek vélhetjük, melyek ugyanakkor a Mura vonalát őrizték és amelyek őrtelep voltukat egészen a 11. század végéig megőrizték.21 A Letenyénél a Murától elkanyarodó főútvonal a dombok lábánál fordul Nagykanizsa irányába, ahol az esetleges támadók, akik az első gyepűkapun átjutottak egy újabb, jelentős természetes akadályba ütköztek, a Principális (középkori nevén Kanizsa) széles mocsaraiba. Emögött a mocsaras völgy mögött találjuk azokat a helységneveket, amelyek a 10. századi gyepűvonal itteni meglétét bizonyítják. A Mura és a Dráva összefolyásánál Orti-los, majd a katonai segédnépekre utaló Ság (Liszó határában). Berény (ma Iharosberény), Besenyő (Nagykanizsától keletre). Ság (Újudvar - Gelse térségében), illetve talán a Keszi helynév (Nagybakónak határában).22 Ezek katonai jelentőségüket talán már az ezredforduló előtt elvesztették, így kerülhetett sor a Bakónaki patak partján álló őrtelep, Besenyő elado-mányozására is a 11. század elején.23 3. Az államszervezés kora. Az egyházi és világi közigazgatás kialakulása Az a nagyméretű átalakulás, amelynek végeredménye a magyarságnak a nyugat-európai kultúrkörhöz való kapcsolódása volt, Géza nagyfejedelem uralkodása Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 221 alat t vette kezdetét. Az állam és egyházszervező tevékenység nyomait írásos adatok hiányában a régészettudománynak kellene kimutatnia. A megye nagy részéről egyelőre még hiányoznak az erre a korszakra utaló emlékek, de Mosaburg térségében, amely majd a 12. században Zalavárkínt bukkan fel a forrásokban, erről az időszakról fontos megfigyelésekkel rendelkezünk. A vár környékén, amelyet még Taksony vehetett el Bulcsú utódaitól, jelentős népmozgás zajlik a 10. század vége felé. A vár környéki szigetvilág településeinek megszűnése, a 9. század közepe táján nyitott temetők elhagyása, a magasabb területeken, így a Zalavár-Balatonmagyaródi háton, az útvonalak mellett létrejövő új településeket egy átgondolt koncepció részeként tudjuk értékelni. A telepekhez tartozó temetők leletanyaga, amely a pontosabb kormeghatározást lehetővé teszi, azt mutatja, hogy ezek a települések a 10. század utolsó negyedében jöttek létre. Erre utalnak a Balatonmagyaród-Kolonpusztai temető leletei, ahol a temető nyitásakor kialakított sírcsoportot hurkos-kampós záródású nyakperec, rombusz átmetszetű hegyesedő végű nyitott karperecek és kéttagú csüngők keltezik.24 Ezt a korszakot dokumentálja a település északi peremén előkerült kerámia, ahol a 9. századi fazekasság hagyományai keverednek a már az inkább a n. századot jellemző díszítésmódokkal.25 Kolon település kialakulásának ideje egybeesett a Dél-Zalai térség környezetében beállt változásokkal. Géza nagyfejedelem rokonát Koppányi, aki korábban valószínűleg a Nyitra környéki dukátust bírta, „Somogyvárba" telepítette át, ebbe a korszakban jelentéktelen, forgalmi jelentőségét vesztett térségbe. Ezzel a zalai területek a Balaton délnyugati csücskétől a Kanizsa folyó (Principális) Murába torkollásáig az Árpád-ház mellőzött hercegének szomszédaivá váltak. Géza katonai intézkedésekkel igyekezett elszigetelni Koppányt, akit fia István ellenében ki akart zárni az utódlásból. Győrffy György ezekkel a katonai intézkedésekkel hozza kapcsolatba Kolon vár építését a Balaton nyugati végét megkerülő út mellett, és a Nagykanizsa környéki katonai segédnépekre utaló telepneveket is. Ez utóbbiak elhelyezkedése azonban sem földrajzilag, sem stratégiailag nem támasztja alá ezt a felvetést.26 Más kutatói vélemény szerint a magyar név-adású Kolon, amely nevében első ispánja nevét őrzi, a 10. század végén épült volna.27 A régészet eredményei mint a korábbiakból kitűnik, egyelőre tág határok között a 10. század utolsó évtizedeire keltezik a település létrejöttét, de az ide feltételezett várat mindeddig nem sikerült megtalálni. Bizonyos azonban, mivel a térség útvonalai nem közvetlenül a nagyfejedelem szállásterülete felé vezettek, a pogány hagyományokat továbbvivő Koppányt pedig nyugat felé nem kellett elzárni (a Dráván túlnyúló Somogy ebben az irányban és dél felé amúgy is nyitott volt), a mai Nagykanizsa és környéke a századfordulón nem volt politikailag fontos terület. Az országhatár és Koppány közé ékelődött Dél-Zala uralmi viszonyai labilisak lehettek, és valószínű, hogy a Koppány seregében harcoló zalaiak, a sértett Bulcsú-leszármazók mellett, erről a területről érkeztek. 997-ben azonban Koppány lázadásával a Muramellék hovatartozásának a kérdése végérvényesen eldőlt. Géza halálával bekövetkezett az, amitől a nagyfejedelem joggal tartott. Koppány nem ismerte el a Géza által bevezetni kívánt primogenitúrát, az elsőszülött fiú utódlási jogát. A pogány magyar szokásjog a szeniorátus alapján állt, mely szerint a nemzetség, illetve a nagycsalád legidősebb utódlásra alkalmas férfitagja lép az elhunyt helyébe. Ezzel összhangban állt a levirátus elve, hogy az uralommal és a vagyonnal együtt jár az özvegy kezének megöröklése is. Koppány fellépése tehát egyértelműen a Géza által megkezdett út elleni támadás volt. István, apja akaratából mint az ország fejedelme saját és felesége német testőrsége, és harcos jobbágyai élén lépett fel az apja által építeni kezdett új rend védelmében a pogány hagyományokat továbbvinni szándékozó rokona ellenében. A valószínűleg Veszprém körül megvívott csatában Koppány elesett, ezzel a pannon térségben minden akadály elhárult azelől, hogy István befejezze az apja által elkezdett nagy művet, a magyarság bevezetését Európába. A Géza által visszafordíthatatlanná tett orientáció szellemében a pápa által adományozott koronával 1000. december 25-én (vagy 1001. január i-én) a magyarok első királya lett. Az államszervezet kialakításának fő lépcsői, amelyek Istvánhoz fűződtek, az új rend ideológiai és hatalmi megalapozása volt. Az ezzel kapcsolatos ellenállás jórészét már Géza megtörte, a térítések, ha ezek felszínesek voltak is, jórészt lezajlottak. így akadály nélkül végrehajtható volt az egyházi szervezet kiépítése, amelynek fő egységeit, a püspökségeket Szent István király már az ezredforduló körül létrehozta. A veszprémi püspökség 1009. évi okleveléből tudjuk, hogy Kolon vármegye, Veszprém, Fejérvár és Visegrád társaságában alkotta a püspökség területét. A kutatás már régebben bebizonyította, hogy Kolon néven a későbbi Zala vármegye értendő, maga a vármegye első székhelye pedig a Balatonmagyaród és Kiskomárom közötti Kolon-pusztával azonos.28 Az egyházi igazgatás kisebb, általában a vármegyével azonos egységei a főesperességek voltak, amelyek alapjai a megyével együtt jöttek létre. Az igazgatási központokban emelték a keresztelőegyházakat ( ecclesia baptismalis). A zalai főesperesség kiterjedése -korai létrejötte miatt - jól mutatja a megyehatárokat a 11. században, és nyugat felé - mint a korábbiakból kitűnik - a megye határjellege folytán a gyepűvonalat is.29 A térítőtevékenységben nagy szerepe volt a szerzeteseknek, akiknek első kolostorát Zalaváron maga a 2 2 2 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig királ y alapította 1019-ben, és a neki adományozott jelentős birtokok között ott találjuk Kanizsa keleti szomszédját, az egykori őrtelep Besenyőt is.30 A vármegye központjában, Kolonban székelt a megye ispánja. Az ő feladata volt a király megbízásából a várszervezetbe tartozó népek felügyelete, a gazdasági ügyek intézése, törvénykezés, és háború esetén a várszervezet hadköteles népeinek vezetése is. Helyettesei az udvarbírák (comes curialis) voltak, akiket a várhoz tartozó népek legelőkelőbb rétegéből, a várjobbágyok közül választottak. A várjobbágyok (ioba-giones castri, miles) szabad, szolgálati birtokkal rendelkező emberek voltak, akik elszegényedés, vagy más ok miatt a király védelme alá húzódtak, de közéjük tartoztak a meghódolt szlávok előkelőbbjei is. Ők adták a hadnagyi, a száznagyi és tíznagyi (maior exer-citus, centurio, decurio) a várszolgák kerületei feletti tisztségeket is, és emellett tartoztak az ispán zászlója alatt hadba vonulni. A nagy kiterjedésű várbirtokok művelését, a királyi uradalmak gazdasági munkáit, a szükséges ipari tevékenységeket, azaz a naturális gazdálkodás összes szükségleteinek kielégítését a várszolgák végezték. A civilis, castrensis név alatt összefogott nagy létszámú népesség összetétele rendkívül heterogén volt, eredetük a rabszolgáktól, a meghódított népeken át a magyarság legszegényebb rétegéig terjed. Századokba és tizedekbe osztották őket, emelett létezett a szolgáltatások szerinti megkülönböztetésük is, ami gyakran a falunévben is tükröződött (pl. Kürtös Börzönce mellett, Vörrü, a verő = kovács szóból) Szentpéterúr mellett.31 Kanizsa környékén - az okleveles adatok alapján -várföld volt, Bagota (Újudvar mellett), Bille és Váró (Kanizsa és Récse között), (Nagy)Récse, (Nagybakónak és Aty (Nagykanizsa Sánc nevű városrésze helyén), tehát a keleti szomszédság, míg nyugatra várföldet csak az egykori gyepűben találunk (Tolmács és Kozár).32 Jelentősebb világi nagybirtoka, csak a Bikács nemzetségnek volt, akik a Kanizsa melletti Kisfalud (ma Szentgyörgyvári hegy), Kerektó és Csákány (a mai Nagykanizsa területén), valamint Libolca és Dobolnak faluk (Kiskanizsától északra) urai voltak. Kisebb világi birtokosai voltak Palinnak, Vajdának (Palintói északra), Andnak (Récsétől délre).33 Az itt élt népesség etnikai összetételéről a helynevek adnak felvilágosítást. A mai Nagykanizsa környékén találjuk a Dunántúlon talán a legsűrűbben a szláv település- és vízneveket. A ma is álló faluk közül Eszteregnye, Komár, Bakónak, Belezna, Lasztonya, Gelse, Oltárc, Letenye, Récse, Szepetnek, Palin stb. neve szláv eredetű, de szláv személynévből már magyar névadással keletkezett Bagola, Pátró, Rajk stb. neve. A mai város területén, illetve határában egykor létezett falvak - Libolca, Bille, Vajda, Zimány - és a pataknevek - Bakónak, Zápolya - mind jelentős számú délszláv lakosságról tanúskodnak. Török eredetű helységnevek Csákány és Besenyő a közvetlen, Ság, Berény, Kozár, Tolmács és Zákány a szélesebb környéken. A korai helynevek közül magyar eredetű Aty, Sormás, Surd, Süly és talán And, kissé távolabb a Somogy megyei Iharos, Üllő, Őrtilos és a zalai Kerecseny.34 A helynevek egyértelműen a szláv, a helyben maradt és meghódított lakosság igen jelentős arányára, az első időkben bizonyára túlsúlyára is utalnak. A hozzájuk köthető helynevek csoportjába tartozik a Kanizsa név is. 4. Kanizsa neve Kanizsa neve a középkori, latin nyelvű forrásokban Kanisa, Kanysa, Kanissa, Kaneza, Knyza, Kenése, Kanesa alakokban fordul elő. A Canisa alak egy hamis oklevéltől eltekintve csak a 16. század második felétől bukkan fel a Canischa, Canissa formákkal együtt elsősorban külföldi forrásokban.35 Ez utóbbiak szolgáltak annak a délibábos nyelvészkedésnek az alapjául, melynek alapján a város nevét a latin canis = kutya szóval hozták összefüggésbe. Ezek az eredetmagyarázatok elsősorban Barbarits Lajos monográfiája nyomán terjedtek széles körben, pedig ekkor már ismeretes volt a kor egyik legnagyobb nyelvészének Melich Jánosnak a - lényegében a mai napig is érvényes - fejtegetése a Kanizsa név eredetéről.36 Mivel a régi magyarban az 5 és zs hang jelölésére is szolgált, a legkorábbi forrásokban felbukkanó Kanisa, Kanysa alak kiejtése a maival egyező lehetett, Fontos megjegyezni, hogy a Kanizsa név a forrásokban víznévként és a település neveként is felbukkan. A Kanizsa ,fiuvius" (folyó) Rádó határában ered,37 és már a szomszédos Pacsánál széles mocsaras tóvá (lacus Kanysa) szélesedik.38 A víznév Pacsától a torkolatig nagyon egységes formát mutat, Kanisa, Kanysa és Kanesa. A településnél a név először Knyza, majd Kenesa, Kenése alakban is előfordul, és csak 1323-tól válik véglegessé a Kanissa, Kanysa alak. A Kanesa, Kenése alakok kizárólag a mai Nagykanizsára vonatkozóan ismeretesek, így nevezik a birtok melletti erdőt, sőt itt a folyót is. Úgy tűnik, hogy a birtok (település) a 13. században egy más, archai-kusabb (?) hangalakot őriz, mint a mellette lévő vízfolyás. Az okleveles adatok azt mutatják, hogy semmi alapja nincs annak a feltevésnek, hogy a Kanizsa elnevezés mint egy vidék neve alakult volna ki. A különböző Kanizsa nevű földrajzi objektumok vagy a vízfolyással kapcsolatosak, vagy a mai Nagykanizsa település ősénél magának a birtoknak, illetve az azon lévő képződményeknek a jelzőjeként tűnnek fel.40 Ennek a nyelvészeti és nem a valós földrajzi, történeti alapozottságú tévedésnek a kiindulópontja a Kanizsa név etimológiája. Az alapja a délszláv knéz szó, Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 223 amelyhe z a ja képző járul. Az + j hangkapcsolatban a régi szlávban zs lett. Ezzel a képzővel fejezi ki a szláv, hogy „valakinek a tulajdona, valakié". A knez + ja tehát knèzsa lesz ejtésben, jelentése pedig annyi mint a „fejedelemé" a „kenézé".41 Annak eldöntése, hogy a folyónév, avagy a mellette lévő, vele azonos helynév közül melyik az elsődleges, igen nehéz feladat. Általában a folyónév tartható annak, hiszen ezek eredete általában az ősidőkbe nyúlik vissza, mellettük népességek cserélődtek, települések pusztultak el, de az újonnan érkezők továbbörökítették a régi nevet. Azokban a csoportokban azonban, amelyek műveltségi neveket rejtenek, és ugyanakkor nyelvhez is köthetők, általában egyértelműen eldönthető a kérdés, de itt sem zárható ki a tévedésmentes állásfoglalás. Kanizsa esetében nehéz az elsődlegességet egyértelműen a folyóhoz kötni, hiszen a név értelmezése inkább területtel, birtokkal kapcsolatos. Ennek ellenére több jeles kutató, így Melich János és Ortvay Tivadar is a folyónevet tartotta korábbinak, Markó Imre Lehel pedig bonyolult és tévútra vezető magyarázatba keveredett, amikor a Kanizsa nevet egy vidék jelzőjeként kívánta felfogni.42 Kérdés, hogy mikor nyerte el elnevezését ez a település, vagy folyó. A nyelvészek közül Melich János úgy véli, hogy „nem lehetetlen, ... bár bizonyítva semmivel nincs, hogy a Kanizsa folyó neve hasonló hangalakban a honfoglalás előtti időkben is meglehetett."43 Bizonyosnak tekinthető, hogy a név délszláv eredetű, és a helyben lakó szlávoktól való átvétel,44 de eldönteni, hogy a 9. században Pribina és Kocel idején, avagy a 10. században Bulcsú, Taksony avagy Géza fejedelem birtokaként nyerte nevét az ittlakók-tól, nem tudjuk. 5. Dél-Zala a 11-13. század közepéig Szent István király államszervező tevékenységének eredményeként létrejött világi és egyházi közigazgatás fokozatosan megszilárdult, és a 11-12. század fordulóján elnyerte végleges kereteit. A gyepű őrtelepei már a Kerka völgyének peremén húzódtak a 11. században, és mögöttük új települések sora keletkezett.45 Szent László és Könyves Kálmán hadjáratai nyomán Horvátország a magyar királyság része lett, ezzel a zalai gyepűvonal értelmét vesztette. Szent László király megalapította a zágrábi püspökséget, amelynek joghatósága kiterjed az egykori gyepűelvé-re. Nem sokkal korábban a 11. század folyamán alakultak ki a főesperességek, amelyeknek a területe általában az egykori vármegyék területével esett egybe, segítségükkel pontosan megrajzolhatjuk a korabeli közigazgatási határokat.46 Az újonnan alakított zágrábi püspökségnek két főesperessége alakult a zalai gyepűelvén, a Dráva-Muraközi és a bekcsényi (becsehelyi), amelyeket később összevontak, így amikor a zágrábi káptalan statútuma a 14. században felsorolja a terület plébániáit, már csak az utóbbi létezett, mint a püspökség igazgatási egysége a Drávától nyugatra. A két püspökség határának pontos vonala is meghatározható: a Mura és a Dráva összefolyásánál a (bekcsényi főesperesség felől) a Mura a határ, utána Tótszerdahely, Tótszentmárton, Becsehely mellett vonul, majd Oltárc, Berzence és Magyarszerdahelynél visszafordul északnyugatnak, és (Puszta)Magyaródon át húzódik fel a Kerka mellett a megyehatárig. A Kerkavidék és a Muraköz egyházi-lag Zágráb, ám világi közigazgatásilag Zala vármegye része lett.47 Ezt a hatalmas terület nagyrészét később az 1163-ban betelepült, és III. Istvánt a trónjára visszasegítő Hahót (Búzád) nemzetség birtokában találjuk, akik emellett a Zala parti Szabartól Hahóton át Szemenyéig a megye közepének a legnagyobb birtokosaivá válnak.48 Kanizsától keletre, délkeletre húzódott a megyehatár, Belezna, Mórichely, Fakos, (Zala)Szentjakab plébániái a segesdi főesperesség-hez, azaz Somogyhoz tartoztak,49 de Szentmiklós (ma Miklósfa), Szentgyörgy és Bagola ekkor Zalában volt.50 A királyi udvarházak rendszeréről, amelyeknek egyike Nagykanizsától északra Újudvaron létezett, viszonylag keveset tudunk. Ebben az időszakban (11-12. század) a királyi az egyházi és a világi magán nagybirtokokon a földesúri mezőgazdasági munkaszervezet, latin nevén a praedium, magyarul udvar, lak a jellemző. A praedium tulajdonképpen földesúri házi gazdaság, korai, primitív majorság (allodium) volt, amelyben a termelés a földesúri tulajdonban lévő földön folyt. A királyi praediumok, rajta a királyi kúriával és az ehhez tartozó kápolnával allodiális gazdálkodást folytató központok voltak, amelyeket elsősorban az alávetett népek munkajáradékával műveltek meg. A kor szállítási viszonyai között az itt termelt felesleget nem lehetett a tulajdonoshoz vinni, így a folyamatosan mozgó királyi udvar kúriáról kúriára járva élte fel azt. A jelentős számban meglévő kúriák a legkorábbi időktől az adományozás tárgyát képezték, a 12. század végéig a királyi adományok fő forrásai voltak. így adományozta el II. Géza király neje Eufrozina királyné a székesfehérvári keresztesek számára az újudvari praediumot is. Erről 1193-ban értesülünk, amikor III. Béla megerősíti anyja intézkedését, aki a székesfehérvári Szent István király monostoregyházat birtokaival együtt a johannita (is-potályos) lovagrend jeruzsálemi rendházának juttatta, és bőkezűen megajándékozta.51 Néhány évtized múlva már áll itt a johanniták monostora, létezését 1236-tól tudjuk nyomonkövetni.52 A birtok határainak leírásakor említik először a Kanizsa folyót, valamint szomszédságában Pamlént (Palint) és Vajdát. A johanniták kolostorában jelentős hiteleshelyi tevékenység folyt, Kanizsa körzetében ez volt a legközelebbi oklevélkiadó hely, számos oklevél kiállítója a 224 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig „conventus fratrum cruciferorum domus hospitalis de Nova Curia" egészen a rendház 14. századi megszűnéséig.53 A nyugati szomszédságban egy 1184-88 tájára keltezhető oklevélben bukkan fel Szepetnek, amelynek egyházát János veszprémi püspök a nehéz anyagi viszonyok között elő káptalannak adta, ami egy márka jövedelmet jelentett. Maga a birtok a püspökségé volt, mint későbbi adatokból kitűnik, számos más faluval együtt a környéken.54 E korszak régészeti anyagába az Újudvaron 1975-76-ban folytatott ásatások révén tudunk betekinteni. A feltárás ott, ahol a néphit a johannita kolostort sejtette, - a „Gurda" nevű helyen egy keskeny meredek oldalú dombnyúlványon - egy kisebb templom jórészt kiszedett alapfalait találta meg. Az ún. Törökkori temető helyén a mocsár peremén azonban egy nagyméretű, kváderkőből rakott falú, félköríves szentéllyel bíró templom került elő. A templom hajóját nyugat felé a 14. század elején téglafalakkal meghosszabbították, a toldást sarkain támpillérekkel láttak el. A meghosszabbítás oly módon történt, hogy a korai templom nyugati homlokzatát nem bontották el, a korábbi zárófal, rajta a betétes kapuval osztófalként megmaradt. Bebizonyosodott, hogy az 1930-as években Újudvaron előkerült, és jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában őrzött kaputimpanon dombormű ebből az épületből származik. A leletek és a kőfaragványok alapján a templom építésének az ideje a 12. század végére keltezhető, és valószínűleg a johanniták templomával azonosítható, - annak ellenére, - hogy az épülethez csatlakozó kolostor falmaradványait nem találtuk meg. A templomot széles beiszapolódott árok vette erődí-tésszerűen körül. Tőle északra és keletre egy szigetszerű kiemelkedésen épületnyomok voltak, amelyek közül egy félig földbemélyített, belsejében veremmel ellátott lakóházat sikerült feltárni. A 13. századra keltezhető ház leletanyagában került felszínre egy kézzel formált cserépbogrács, amely kiöntőjével, három kifelé hajló fülével a mai napig párhuzam nélkül áll.55 Néhány száz méterre nyugatra egy másik szigeten bukkant elő a johanniták falujának egy különálló része, ahol egy szintén félig földbemélyített ház padlójába Károly Róbert király ezüstdénárja volt beletaposva.56 Az Újudvaron előkerült házak alapján rekonstruálható a 13-14. századi falukép, még a földbe mélyített lakóházak dominálnak Kanizsa térségében. Az egyes települések kisebb-nagyobb egymástól jól elkülönülő házcsoportokból álltak, a települészszerkezet szórt volt, a lakosság, különösen a mocsarak szigetein a művelt föld mellé települt. Jegyzetek A korszak köztörténetének felvázolásához a Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Fő-szerk.: Székely György. Szerk.: Bartha Antal (Budapest, 1984.) c. munkát használtam. Erre az események leírásában külön nem hivatkozom. 1 Régészeti kutatások a Kis-Balaton térségében. 1. Az Alsó-Zalavölgy régészeti emlékei. Tájékoztató az 1980-85. évi kutatások eredményeiről. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg, 1986., 29. 2 Hampel József: Újabb tanulmányok a honfoglalási kor emlékeiről Budapest, 1907., 52. 3 Zalavármegyei Újság, 1927.; Dienes István: X. századi magyar temető Zalaszentgróton. In: A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950-1960. Szerk.: Szentmihályi Imre. Zalaegerszeg, 1960., 107-126.; 119. 4 Régészeti kutatások a Kis-Balaton térségében. 1. Az Alsó-Zalavölgy régészeti emlékei. Tájékoztató az 1980-85. évi kutatások eredményeiről. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg, 1986., 29.; Szőke-Vándor 1987., 83-84. 5 Szőke-Vándor 1987., 21-28. 6 Győrffy 1983., 324-326. 7 Győrffy 1983., 83. 8 Holub L, 28-29., 61.; Győrffy 1983., 196-197.; Tagá-nyi Károly: Gyepű és gyepüelve. Magyar nyelv 1913. 97-104., 145-152., 201-206., 254-266. 9 Holub L, 29.; Tóth Endre-Kiss Gábor: A vasvári „Római sánc" és a „Katonák útja" időrendje és értelmezése. (Adatok a korai magyar gyepűrendszer topográfiájához. 1.) Communicationes Archaeologicae Hungáriáé 1987., 101-137.; Győrffy 1983., 329. 10 Győrffy 1984., 707. 11 Győrffy 1983., 84.; Győrffy 1984., 708. 12 Holub L, 29-30., 343., 405., 407. 13 Holub L, 411-413. 14 Holub L, 31-32.;.61-63. 15 Legújabban: Kristó 1988., 112-113. 16 Szőke-Vándor 1987., 83-85.; Zaljko Demo: Bje-lobrdski privjesci u Jugoslaviji. Podravski Zbornik, 83. Koprivnica, 1983., 271-301. 17 Szőke-Vándor 1987., 84.; A vasvári sáncról legújabban: Tóth Endre-Kiss Gábor i. m.: Zalaszentiván-Kisfaludi hegy égetett (vörös) sáncos földváráról: Nováki, Gy.: Zur Frage der sogenannten „Brandvalle" in Ungarn. Acta Ar-chaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae. Tom.: XVI. 1964. 99-149.; 120-131. 18 Nováki Gyula terepbejárási jelentése. Göcseji Múzeum Adattár. Molnár László tud. techn. munkatárs helyszíni megfigyelése a honvédség által megbolygatott sáncokról azt a lehetőséget veti fel, hogy itt is vörös sánccal van dolgunk. 19 Füssy 29-43., 48-54. 20 A Válicka völgyében teljesen feltárt pusztaszentlászlói temető legkorábbi sírjai Salamon (1063-1074) előtt nem keletkezhettek. Szőke-Vándor 1987., 78-79. 21 Tolmács (ma Kistolmács) várföld volt, amelyet IV. László adományozott el (Z. O. L, 103.) Kozárral (elpusztult falu Kistolmácstól É-ra) együtt. Tolmács neve besenyő törzsnév, Kozár pedig a kabarokkal csatlakozott kazár néptöredék itt letelepült csoportjára utal. (Kiss I. 701.). Bek-csény (ma Becsehely) nevét újabban magyar személynév- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 225 bő i próbálják levezetni (Kiss I. 180.), azonban elfogadhatóbbnak tartjuk Németh Gyulának a megfejtését, aki török eredetűnek tartja, vagy a beg „bég" szónak kicsinyítőkép-zős alakjából, vagy a bekci „őr" szónak a magyar kicsinyí-tőképzővel ellátott alakjából vezeti le a helynevet, amelyet Holub József is elfogad a legkorábbi okleveles előfordulásokra alapozva (1278. Becchun, Bexin.; 1333. Bexin Bek-chin, Bekchyn. 1340. Bekchen), és amelyeket Kiss Lajos nem ismer. (Holub L, 409.) Csatár elpusztult falu Letenyétől Ny-ra. Neve szláv eredetű és pajzsgyártó-fegyverkészítő jelentésű szó. (Kiss I. 310.) A falu első okleveles említése csak a 14. századból ismeretes, de feltárt kerek alaprajzú, Szent Kereszt titulusú templomát az ásató rendkívül korainak a 11-12. század fordulóján épültnek határozza meg. Maga a település kezdete a 10-11. századra keltezhető, és az ásatáson vassalak darabok is előkerültek, amelyek az itt élők foglalkozásának bizonyságai. (Parádi Nándor: A Letenye-szentkereszt-dombi kerek templom feltárása. A nagykanizsai Thury György Múzeum Jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Judit. Nagykanizsa, 1971. 239-264.) A Zalaszentiván-Kisfaludi hegyi földvárhoz közel fekvő Csatár faluban a fegyverműveseknek az egész telepe előkerült. (Valter Ilona: Árpád-kori kovácsműhely Csatáron. Zalai Gyűjtemény 12. (1979.) 43-74.) 22 Őrtilos nevében az „Őr hn. középkori magyar határvédő őrök lakóhelyére, birtokára utal" (Kiss II. 301.). Ság, Berény és Besenyő török eredetű segédnépek (Győrffy 1983. 117., 197., 238.). Keszi magyar törzsnév, azonban a Nagybakónak határában lévő Gyura-Keszi földrajzi név falunévként való értelmezése bizonytalan (ZMFN. 545.) 23 A Nagykanizsához közeli Besenyő falu a Bakónaki patak keleti partján (a mai Csónakázó-tó mellett) feküdt. A hamis zalavári ún. 1019 évi alapítólevélben mint az apátságnak adományozott falu szerepel. (Füssy 1902. 31.) Mint az apátság falujának 1335-ben megjárták a határait (Z. O. I. 294-307.). 24 Göcseji Múzeum Adattára. Szőke Béla Miklós és Vándor László ásatása. 25 Göcseji Múzeum Adattára. Szőke Béla Miklós és Vándor László leletmentése. 26 Győrffy György Kozárt és Tolmácsot, a Gelse környéki Ságot és a Nagybakónak melletti Keszit (melynek településvoltát régészetileg nem lehet igazolni) Koppány du-kátusát körülvevő katonai telepítésnek véli. Kozár és Tolmács közvetlen egymás melletti telepek Letenyétől ÉK-re a Mura folyóra nyíló oldalvölgyben, kb. 25 kilométerre Somogy határától. Ugyanennyi a távolság a kanizsai völgyben lévő Ságig, Keszi helye egy zárt völgyben van, a főútvonalak ellenőrzésére alkalmatlan helyen. 27 Kristó 1988., 248. 28 Holub L, 23-26. 29 Holub I., 342-343. 30 Füssy 28-31.; Z. O. I. 294-307. 31 A vármegye szervezetéről Holub I.; és Kristó 1988. A szolgáló népekre Heckenast Gusztáv: Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. Budapest, 1970. és Győrffy György: Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. Történelmi Szemle. 1972. 261-320. 32 Holub L, 76., 82., 86-87., Z. O. I. 221. 33 A Bikács nemzetségre: Karácsonyi 1900-1901. I. 244-247., a többi községre Holub III. 34 Kanizsa környéke szláv földrajzi neveiről Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. Budapest, 1925.; Kniezsa István: Magyarország népei a XI. században. In: Emlékkönyv Szent István Király halálának kilencszázadik évfordulójára I—III. Szerk.: Serédi Jusztinián. Budapest, 1938.; II. 365-472. A török eredetű helynevekre Kniezsa i. m. és Győrffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről Budapest, 1959., 87-92.; Uő. István király és műve. 2. kiadás. Budapest, 1983.; Uő. Századok 1958. 55-87. Összefoglalóan a helynevekről Kiss vonatkozó szócikke és Holub III. vonatkozó szócikke. 35 A 13-15. századi oklevelek jelzetét a II. fejezetben közlöm. Hangsúlyozni kívánom, hogy a Kanizsa név írásmódját a középkori oklevelek, a legújabb nyelvészeti publikációk sem veszik figyelembe. Markó Imre Lehel: Zalai helynév fejtési problémák (Kanizsa, Tűrje, Egerszeg) Zalai Gyűjtemény 2., Zalaegerszeg 1974., 3-16.; 5, 6. is azt írja, „hogy a régi metszeteken vagy a korábbi adatokat tartalmazó oklevelekben Canisa, Canissa, Canisscha formában olvasható a város neve." 36 Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Budapest, 1929.; Melich 130-136. 37 Markó Imre Lehel i. m. 6. 38 Z. O. I. 36. 39 Kanisa (1231, 1251, 1322, 1323, 1358, 1420, 1423, 1443, 1446, 1455, 1469, 1481, 1488) Kanysa (1256, 1260, 1271, 1278, 1325, 1435, 1381) Knesa (1193) Knysa (1245) Kenesa (1257) Kanese (1262) Kanissa (1382) Kaneza (1312) 40 Kanizsa területén: terra, predium, villa, poessio, oppi-dum (föld, birtok, falu, mezőváros), castrum (vár), és silva (erdő) fordul elő. A vízfolyásra fluvius (folyó) illetve Pacsa mellett a lacus (tó) megnevezést használják. 41 Markó Imre Lehel i. m. 5. A szó részletes etimológiájára és a magyarázatra vonatkozó irodalommal. (3. és 5. lbj.) 42 Melich 390-91.; Markó Imre Lehel i. m. 8-9. 43 Melich 390. 44 Melich 391. 45 Holub I., 31-32. 46 Kristó 1988., 213-214. 47 Holub I. 408-412. és Kristó 1988. 233., 308-309. 48 A nemzetiségről és birtokviszonyairól: Wertner Mór: A Buzád-Hahót nemzetség. Turul XVI. (1898.) 19-33., 59-65. A nemzetség Muraközi és Kerkán túli birtoktestének létrejöttéről Holub I. 29-30. Nem véletlen, hogy a feltételezett 10. századi gyepüvonaltól nyugatra esik Zalában (és Vasban) gyakori falva típusú helynevek többsége. Kázmér Miklós: A „falu" a magyar helynevekben. (XIII-XIX. század) Budapest, 1970. 49 Kristó 1988. 258. 50 Holub III. (Vonatkozó címszók). 51 Mon. Strig. I., 143. 52 A. U. O. VII. 24. 53 Újudvart 1382-ben zálogosította el János vránai perjel a Kanizsaiaknak. OL. Dl. 6952.; C. D. IX/7. 467.; X/i. 52. 54 Veszprémi káptalani levéltár. Epp. Szepetnek 1. A püspöki birtokok felsorolása Zs. O. I. 162. (1415.) OL. Dl. 7580. (Szepetnek, Eszteregnye, Mánta, Bánkfalva, Sormás és Mártonfalva.) 55 Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei. Budapest, 1938. 88., 192. Vándor László ásatása. Göcseji Múzeum Adattára. Zalaegerszeg, 357-77. 56 Horváth László ásatása. 226 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig II . KANIZSA KIALAKULÁSÁTÓL A MEZŐVÁROS VIRÁGZÁSÁIG (1245-15. sz. közepéig) 1. Kanizsa első említésétől a Kőszegiekig (1245-14. sz. elejéig) A 13. század első fele a királyi birtokszervezet bomlásának, az első nagy adományozásoknak az időszaka, amelyet csak rövid időre szakít meg IV. Bélának apja halála után egy ellentétes tendenciát erőltető - kérész életű - korszaka. A megszaporodó írásos emlékek elemzése egyre plasztikusabb, árnyaltabb képet nyújt a dél-zalai térség birtokviszonyairól, eseményeiről. Ekkor jelenik meg az 1193. évi első említés után a Kanizsa név egyre többször a forrásainkban. 1231-ben egy Chernél nevű személy végrendeletében Galambok praedium felét a kanizsai Szent Kereszt templomnak, a másik felét pedig feleségének, Dominikának hagyta.1 Ez az adat azonban nem vonatkoztatható Nagykanizsa város előzményére, mert ennek területén ilyen titulusú templom nem volt. 1251-ben azonban ismét találkozunk ezzel a titokzatos templommal, de már mint kolostorral és annak apátjával. Ekkor Tamás „Abbas Monasterij Sancte Crucis de Kanisa" a Hahót nemzetségbeli Ponich comessel egyezkedik Rakacia helység ügyében.2 1263-ban IV. Bélának a komári (Zalakomár) hospe-seknek adott kiváltságlevelében szerepel a kanizsai Szent Kereszt egyház Csót nevű földje, amelyet a király csere útján szerzett meg és adott telepeseinek.3 Az adatok alapján nyilvánvaló, hogy itt nem egy templommal, hanem birtokkal rendelkező kolostorral állunk szemben. A 12-13. században a kolostorokat gyakran említik „ecclesia" jelzővel.4 Szent Kereszt tiszteletére emelt monostor egy van a megyében, méghozzá a Kanizsa folyó mellett, annak a Murába torkollásának közelében, a (Mura-)keresztúri apátság. Bizonyos, hogy ez szerepel a 13. században „de Kanizsa" jelzővel, és tért át a 14. században a „de iuxta fluvium Mura" megkülönböztető jelző használatára.5 A tulajdonképpeni Kanizsa település első említésével 1245-ben abban az oklevélben találkozunk, amelyben IV. Béla király Princ (Prinz) comesnek, Renold co-mes fiának „Zala vármegyében egy bizonyos Bille nevű földet, mely Knysa nevű földjével határos", „örök időkre" adományozta. Az adománylevélből kitűnik, hogy Kanizsa birtokosa Princ egy olyan területet kapott, melyet már egyszer apja Renold is királyi adományként bírt II. András kegyéből. Ezt a földet IV. Béla visszavette, de most Princnek juttatta, aki gyermekkorától szolgálta őt, részt vett hadjárataiban mind itthon, mind Oroszországban, Bulgáriában, Németországban és a tengerparton (Dalmáciában). Bille földről azt mondja az oklevél, hogy „egykor várnépek laktak (itt), akik már kipusztultak, s a terület üresen maradt".6 Kanizsát és Biliét az oklevél a „terra" megnevezéssel illeti. A terra ebben az időben valamilyen földet, földterületet jelentett, amely lehetett kisebb vagy nagyobb, lakott vagy lakatlan, művelt vagy műveletlen. Az oklevélírók ilyen értelemben használták gyűjtőszóként. Tehát az általánosságban földbirtok jelentésű „terra" lehetett falu (több falu) is. A 11. századtól a 13. század utolsó negyedéig dívott a falunak „terra" szóval való megjelölése is. Elsősorban akkor sejthetünk rajta valóban falut, ha a „terrá"-nak saját neve volt, ha saját határaival említik, esetleg éppen határjárás alkalmával.7 így valószínű, hogy 1245-ben feltűnő „Knysa terra" lakott település volt. Kanizsa első ismert birtokosa Princ (Prinz) comes alakja és szerepe jól megrajzolható. Jeles szereplője a IV. Béla korában formálódó zalai nemesi vármegyének. 1268-ban elsőként felsorolt tagja a szolgabírói testületnek, amelynek ítélőszékén bizonyos kényszerhelyzetre hivatkozással (causa necessitatis) nem tudott résztvenni.8 Ennek a „kényszerhelyzetnek" az okát is ismerjük, az ítélkezés idején a szomszédos Somogyban, Pat faluban a királynéi hospesek által elfoglalt hat ekényi birtokrészét kellett visszaszereznie a somogyi bizottság segítségével, negyvenedmagával letett esküje révén.9 Mind a Kanizsát először említő oklevél, mind Princ szerepét taglaló okleveleink IV. Béla belpolitikájának tükrében érthetők. Uralkodásának időszakában több nagyobb birtokrendezés folyt. Az első (1228-1239) nagy apparátussal az ifjú Béla nagyatyja korabeli státusát volt hivatva visszaállítani, az apja idejében történt „haszontalan és felesleges örökadományok visszavonása" révén. Ekkor került sor Bille visszaszerzésére Princ apjától. A második (1254-1258) már a tatárjárás utáni revideált politikai és reformelképzelés részeként, amely valami egyensúlyt kívánt teremteni a királyi hatalom és a magánbirtok viszonyában.10 A király a tatárjárás után szakítva korábbi merev álláspontjával, szintén megkezdte híveinek a birtokadományozást, mint Bille 1245. évi eladományozásánál láttuk. Az 1267-ben Esztergomban tartott gyűlésen pedig dekrétumba foglalta a nemesi vármegye keretei között szervezkedő kis- és középnemesség kiváltságait. A dekrétum ötödik cikkelye kimondja, hogy a nemesek mindazon földjeit, amelyeket a királyi vagy királynéi „szabad falvak" népei (populi liberarum villarum), valamint udvarnokok vagy várszolgák elfoglaltak, állíttassanak vissza a Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 227 nemese k birtokába.11 Princ 1268. évi mindkét szereplése ennek a cikkelynek a végrehajtásához kapcsolódik. Princ comes elsősorban zalai birtokos volt, rokonságával, a „Jüan bán atyjafiainak" titulált Kanizsai családdal (nobiles de Kanisa) együtt Kanizsa birtokosa. 1257-ben a fehérvári káptalan előtt egyezkedik a rokonság a birtokon, amely korábban sok veszekedésre adott okot. A rokonok Egyednek, Jüan bán fivérének fiai, Egyed, Tibor és Péter, Fulcusnak, Jüan másik fivérének fiai Fulcus és Egyed beleegyezésével részletesen leírták Princ birtokának határait, melyet a rajta épült Szent Margit egyház után Szent Margit földnek neveztek. A határ északon Potulen Gordun fiainak földjétől a „királyi út" (via Regis) mellett haladt a Kanizsa folyó (fluvius Kenesa) felé, innen a folyó partján haladt egy malomig, amely Kerektó faluval (villa Kerektou) szomszédos. A malom egy szigeten van, ahol a határ a folyóból kilép a szigetre, majd egy gyümölcsösben lévő határjelnél keletre fordul, átszeli a mocsarat, és tart „Princh" régi határáig, ahol Kerektó Gug nevű földje van. Emellett terül el a rokonság kanizsai erdeje, akik beleegyeznek, hogy a folyó és főleg a malom tekintetében minden jog Princet illet meg.12 Az oklevél alapján rekonstruálva Princ birtokának határait, úgy véljük, hogy északon Palin és Lazsnak között volt a határ, ahol a „királyi út", a régi 7-es út nyomvonalán Zalakomár felől jőve elérte a Kanizsa völgyét, majd nyugaton a patak mellett haladt egy szigetig, amely mellett Kerektó falu állt a mocsár nyugati partján, és melynek határa délen átnyúlóit a keleti partra a szigeten keresztül, ahol egy malom állt. A falu a malom által duzzasztott tóról nyerhette nevét azon a tájon, ahol egykor a Pivári malom állt. Sajnos a keleti oldalon az oklevél a határokat nem mondja el, hanem mint „Prinz régi határait" ismertnek veszi. 1262-ben Princ tovább terjeszkedik dél felé. A fehérvári káptalan előtt eladja Egyed a már említett kanizsai erdő használatát és haszonvételeit, tűzifa nyerésére, építkezésre, makkoltatásra, testvéreinek Tibornak és Péternek a beleegyezésével 10 márka ezüstért, Princ comesnek és népeinek, akik Szt. Margit egyháza mellet és Lusukon (Lazsnakon) élnek. Kikötötték azonban, hogy a használat csak saját célra történhet, a fák másoknak el nem adhatók. Kijelentették azt is, hogy amennyiben Egyed vagy örökösei az erdőt eladnák, akkor a 10 márkát Princ comesnak vagy örököseinek visszafizetni tartoznak. Bármilyen, az erdővel kapcsolatos vitás ügyben, amennyiben a használatban a comest, vagy háznépét zaklatnák, az igazság kivizsgálására az újudvari preceptort kérték fel. 1263-ban ezt a kanizsai erdő ügyében kelt szerződést megerősítette.13 1262-ben egy másik ügylet is zajlott Princ (Prench) comes és az ekkor már magukat Kanizsai Egyed fiainak (filii Egidii de Kanizsa) nevező fivérek között. Egyed fiai ekkor 50 márka ezüstért eladtak egy bizonyos szigetet Kanizsában (quam in Kanisa sitam habent) amely Princ (Prench) Kanizsának nevezett prediuma közvetlen szomszédságában volt, amely birtokon egy Szent Margit tiszteletére emelt egyház állt. Az eladáshoz Csák (Chak) fia Gug hozzájárulását adta. Ez az oklevél most már teljes bizonyságot ad arra, hogy Kanizsa egy olyan nagyobb birtoktest volt, ahol egyrészről Princ birtokát találjuk, ahol a Szent Margit templom állt (Predio comitis Preunch Kanisa vocato, in quo ecclesia est hono-re beaté Margarete fundato), másrészről itt helyezkedtek el Kanizsai Egyed fiainak birtokai is. Princ birtoka predium volt, ahol a földesúr kúriája körül saját szolgáival megművelt mezőgazdasági „üzeme" működött.14 1263-ban, amikor IV. Béla királyi udvarházat épített Romárban és körülötte hospeseket telepített, a környező földeket, így a már említett kanizsai (murakeresztúri) apátság földjét és az itt élő várjobbágyok földjeit is csere útján megszerezte. Az adományozó iratból derült ki, hogy 1245-ben a király nem az egész Biliét adta Princnek, mert ekkor Szemere (Zemere), Gubás, Bencs (Bench) és Mika nevű várjobbágyok kapják a zalai vár földjét Biliét és mellette egy Váró nevű földet. A határok megszemlélésén jelen volt Princ comes is. A határki jelölésnél világosan kitűnik, hogy Bille határának csak egy részéről lehet szó, hiszen az adományozott terület Princ földjén kívül határos Biliéi Domokosnak, a zalai vár hadnagyának (maior exercitus) földjével is. A határjárás világosan leírja, hogy Bille ezen része Kanizsa és Récse között helyezkedik el, érintkezik a vajdai (Woiauoch) nemesek földjével északon, keleti szomszédja Récse, bizonyos Orbán földje és erdeje, majd Péter fia Herchek (a nevezett föld lehetséges, hogy a későbbi Péterfal-vával azonos), délen egy Zápolya (ma Potyli) nevű patakig él, amelyen túl van Váró föld, majd nyugaton Biliéi Domokos földjével és végül északnyugaton Princ földjével határos.15 Egy év múlva a csurgói keresztesek házának főnöke megjárja Biliéi Domokos földjének határait, és ez IV. Béla által megerősítést nyert.16 Ekkor a határjárás során délen találkozunk ismét Gug földjével, Szaka fiainak földjével (terra filiorum Zaka), Bille szőlőivel, és északon azzal a nagy úttal, amely Récséről Újudvarra megy. Az ismertetett oklevelekből kirajzolódik előttünk Kanizsa föld (terra), amely egy nagyobb kiterjedésű birtoktest volt, és a Kanizsa folyó (fluvius) keleti partján húzódott észak-dél irányban. Két megnevezett település volt rajta, Lazsnak (Lusuk) és a Szent Margit egyháza melletti település, amely Princ comes praediuma. Kellett lennie még egy településnek, hiszen szó esik a Princcel rokon kanizsai nemesekről (nobiles de Kanisa), akik minden valószínűség szerint a Bikács nemzetség tagjai. Princ nem lehetett ennek a nemzetségnek a tagja, csupán rokon, hiszen a ké- 228 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 2. térkép. A K a n i z s a i - b i r t o k határai 1257-ben Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 229 sőbbiekbe n leszármazóit sem nevezik ebből a nemzetségből valónak, ellentétben Egyed fiaival. A későbbi Kanizsává formálódó település magja: az említett templom, a birtok határai északon Lazsnak és Palin között húzódnak, keleten a többek által birtokolt Biliével határos, amely a Zápolya (ma Potyli) patak két partján húzódott párhuzamosan Kanizsával és a régi 7-es út környékétől dél felé, és a mai Szabadhegy szőlőit is magába foglalta. Kanizsa déli fele a Bikács nemzetségé volt, amely erdős területét Princ magának megszerzi. A déli határok bizonytalansága, illetve meghatározatlansága összefügg azzal, hogy Kanizsa határain túl is mindenütt ennek a Tolna vármegyéből eredő nemzetségnek a birtokai feküdtek. Hosszabb idő elteltével 1296-ban találuk ismét Kanizsára vonatkozó adatot. Ekkor Kanizsaszegi Eynard (Aynard) comes a zalavári konvent előtt megveszi a biliéi nemesek birtokának egy ekényi részét négy márkáért. Adatok hiányában nem tudjuk megállapítani, hogy Eynardnak milyen kapcsolata van a már említett családokkal, de az bizonyos, hogy újonnan felbukkant birtokosról van szó, és a nevében szereplő Kanizsaszeg (Kenesazyg) is új, eddig nem szereplő birtoktestet jelöl a felvázolt Kanizsa birtokon belül, amelynek neve és a később feltűnő várral való névazonossága Eynardban az első kanizsai vár építtetőjét sejteti.11 A 13. század végén vagy a 14. század legelső éveiben a Kőszegiek uralma kiterjedt egész Zala vármegyére, így Kanizsára is. A királyi hatalom rohamos hanyatlásával és a tartományúri hatalom látványos előretörésével jellemezhető időszakban a Héder nemzetségből származó Kőszegi család Vas vármegyéből kiindulva, a kiskirályságát az egész Nyugat-Dunántúlra kiterjesztette. A központi hatalom elleni harcot az a Henrik indította el, aki IV. Béla leghűségesebb híveként a király oldalán harcolt a belháborúkban az ifjabb királlyal, Istvánnal szemben. IV. Béla halálakor (1270) cseh földre menekült, és csak IV. László trónralépésekor, két év múlva tért vissza. Ettől kezdve a Kőszegiek pártállását a mindenkori nagyobb haszonszerzés elve határozta meg. Kun László ellen ötször ütöttek pártot, s ajánlották fel szolgálataikat a király ellenfeleinek. III. Andrással szemben az Anjou-ház híveiként szerepeltek 1291-1300-ig. Mikor Károly Róbert partraszállt Dalmáciában, váratlanul visszapártoltak III. Andráshoz, majd halála után a cseh Vencel és a bajor Ottó trónja ügyében tevékenykedtek. Hatalmuk alá kényszerítették a nagyhatalmú bárói családok sorát, a Hahót-, Csák-, Győr-, az Aba-, Gutkeled- és Héder nembelieket. A középbirtokosok közül az Oslokat, Nagymartoniakat, Zalából a Sza-lók, Péc, Koppányi nemzetség tagjait, hogy csak a legismertebbeket említsem. A kifosztott, megalázott nemzetségek és az „önként" csatlakozottak voltak a tagjai annak a famíliának, amely a hatalmi bázisukat képezte. A Kőszegiek hatalmát az is erősítette, hogy országos méltóságaik mellett számos megye ispáni tisztét is viselték. Kőszegi Henrik egyik fia, János az 1270-90-es években vasi, soproni, zalai, orbászi, sza-nai, garici, gackai (gecskei), a másik, Miklós soproni, mosoni, szanai és raviscei ispán volt.18 A Kőszegiek zalai előretörése az adatok alapján is körvonalazható. 1270-ben már bitorolják a Hahót nembeli Arnold Sztrigó nevű várát a Muraközben.19 1292 körül foglalják el a másik Hahót várat Buzádszi-getet (Hahót mellett).20 A 14. század elején kezükben volt szinte minden jelentősebb nyugat-dunántúli vár. Zala vármegyében ekkor már bent ültek az említetteken kívül Pölöske, Lendva, Szigliget, Nempti (Lenti), Résznek és Kanizsa váraiban. Valószínű, hogy ezenkívül még Tátikát is ők bitorolták. Ez azt is jelentette, hogy a várakkal tartozékaikként 15-20 falu is a tulajdonukba került. Zala vármegyében ezeken túl a 12. század óta a Kőszegiek birtokában lévő kapornaki monostoron kívül Egerszeg, Pölöskeszeg, Kehida, Pózva, Fancsika és talán Kolon települések is hatalmuk alá tartoztak.21 Az elfoglalt várak várnagyai a Kőszegi famíliában bizalmi állást töltöttek be, katonailag és gazdaságilag is a kiskirályság pillérei voltak. A bitorolt zalai várak közül kettőnek ismerjük a várnagyát. Nemptiben (Lenti) a Szalók nembeli Kaba Demeter, Kanizsaszeg várában az Osl nembeli Lőrinc volt a várnagy.22 Az 1310-es években a királyi hatalom megerősödésével megindult a Kőszegi-szerviensek kiválása a fa-miliaritásból. Az erőszakkal összetartott kötelék szétpattanása egyre csak gyorsult, annak ellenére, hogy gyakran nem maradt el a megtorlás és a kegyetlen bosszú sem. A tizes évek második felére tehető az Osl nembeli Imre fia Lőrincnek az átállása a király táborába. Magával vitte természetesen saját szervienseit is, akikkel együtt keményen harcolt korábbi urai ellen. Haditettei sorába tartozott annak a várnak -Kanizsának - a visszavétele, ahol mint várnagy működött. 1321-ben a király a lázadó Kőszegi Kakas Miklós helyett zalai főispánná tette. Az új zalai főispán a visszafoglalt és így a királyra szállt várat szolgálatai fejében adományul kérte a királytól. 1323. április 29-én kelt az adománylevél, amelyben I. Károly Kanizsaszeg várát és tartozékait Osl nembeli Imre fia Lőrinc mesternek adományozza. Ezzel az adománynyal Kanizsa és Lőrinc családjának sorsa és neve két évszázadra összefonódott.23 2. A Kanizsai család eredete (Az Osl(i) nemzetségtől (Kanizsai) Lőrincig) A nyugati határszélen, Sopron vármegyében őshonos Oslok leszármazását korábban több kutató többféleképpen magyarázta.24 Ma már bizonyosnak tű- 230 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig nik , hogy az Osl(i) nemzetség őse - amelyből a Kanizsai család is származott - az a kalandozó Sur vezér volt, akit az augsburgi vereség után Bulcsúval és Léllel együtt kivégeztek.25 A nemzetségnek az oklevelekben először említett tagja Osl ispán volt, aki a 12. század második felében élt. Fiainak 1217-ben II. András az udvarnokok földjét adományozza a rajta megtelepedett lakókkal együtt. Később adományát visszavonta és helyette más birtokot adott.26 A fiúk IV. Béla alatt jelentős szerepet játszottak, II. Osl szörényi bán lett,27 Beled, Bélának, mint ifjabb királynak a főpincemestere,28 és ismert még Móric, Sur, Benedek püspök (váradi, aztán győri) is.29 Az Osl nemzetség számos ágra bomlott, a Sur ágból származtak az Agyagosiak, Móric ágából a Szemenyeiek és a Szántaiak, Beledtől a Kis-Heflániak, Lozsiak és Viczaiak, II. Osl hét fiának leszármazottai a Herbotyaiak (Csávaiak), Vásáros-Falviak, Asszonyfalvi Ostfiak, Bresztóciak, Tardiak, Szentmártoniak. Bennünket a fiúk közül Tamás érdekel, aki az 1228-1248 közötti oklevelekben szerepel.30 Két fia volt Tamás és I. Imre, akik 1264-ben - ekkor már apjuk nem élt - a székesfehérvári káptalan előtt megosztoznak birtokaikon. Tamásé maradt Ysabor falu minden tartozékával, Imre pedig a csornai, mórod és széplaki birtokrészeket, az utóbbit lakótoronnyal, Halászi szigetet a Fertő mellett és a Somogy megyei Nagácson lévő birtokokat kapta.31 Ysabort több kutató a zalai Ysaborral (elpusztult falu Pacsa határában), míg Pór Antal a rábaközi Szoborral azonosítja. A források elemzése alapján az utóbbi vélemény a valószínűbb, így az Oslok 13. századi zalaibirtoklását semmi nem igazolja.32 Bizonyos, hogy Tamásnak nem volt fiúgyermeke, ellenben I. Imrének hat fiúutódja volt, akik közül hárman vitték tovább a családot. II. Imre és Mihály leszármazottai magukat Csornaiaknak nevezték, Lőrinc pedig a Kanizsai család őse lett. Lőrinccel és összes testvérével, Gergellyel, Lászlóval, II. Imrével, Mihállyal és Dénessel 1308-ban ismerkedhetünk meg, amikor a szintén Osl nemzetség-beli II. Herboldnak és fiának Istvánnak átengedik a Sopron megyei Beledet, amelyet I. Herbold I. Imrétől megvett ugyan, de utóbb pörösködtek miatta. Most, hogy a pert megszüntették, ennek elismeréséül Herbold leszármazottai az utódok nélkül elhalt András fia Jakabtól örökölt birtokrészekből Csornának, Belednek és Csapod-Családnak a negyedrészét átengedték Imre comesnek és ivadékainak.33 Lőrinc későbbi testvéreivel együtt a Kőszegiek szolgálatában áll. Ez kitűnik abból az 1314 évi oklevélből, melyben Gergely fia András és Kakas Miklós, a néhai Miklós nádor fia a Héder nemzetségből visszaadták Imre fiainak a rábaközi Sobur (Ysobur) birtokot, amelyet a zavaros időkben elfoglaltak, noha ahhoz semmi joguk nem volt.34 Lőrinc ekkor a Kőszegiek hegykői ispánja volt.35 /. kép. A Kanizsai család címere. I I . L a j o s címeradománya 1519-ből. (OL. Dl. 24 772.) Lőrinc pályafutásának egyik bizonytalan pontja, hogy mikor viselte a kanizsai várnagyi és egyben a zalai alispáni tisztséget. Az időpontot a már korábban idézett évnélküli oklevél adatai alapján lehet behatárolni. Holub József szerint: „... Újudvari István mester és Péter megidéztették elébe Bakonoki Márk comest, aki ott elismerte, hogy fentieknek elzálogosított eredejét a határidőre nem tudta kiváltani, s így egy későbbi terminuson az újudvari konvent bizonysága és Lőrinc embere előtt azoknak átengedi." Mivel itt azt olvassuk, hogy „ad nostram legitimé evocas-sent presentinem" és a beiktatás „presente homine nost-ro" megy végbe, kétségtelen, hogy Lőrinc várnagy alispán volt, mert hiszen a vár, melynek várnagya volt, a Héder nembelieké volt, s 1312-1320 között a Héder nembeli Miklós és András voltak a főispánok!36 Egy másik kutatónk ezt az időpontot tovább próbálja szűkíteni, és úgy véli, hogy mivel Lőrinc 1313-ban a Kőszegiek hegykői ispánja,37 pályafutásának ismeretében kanizsai működését vagy 1312-ben vagy 1314-15-ben határozza meg.38 Bizonyos, hogy az utóbbi időpont a legvalószínűbb, hiszen 1314 december 20-án kelt az az oklevél, amely Bille birtok tárgyában Kanizsai Eynard fia Máté és Osl nembeli Lőrinc között keletkezett.39 Ebben ugyan Lőrinc titulusát nem említik, de teljesen bizonyos, hogy más minőségben, mint kanizsai várnagy nemigen tartóz- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 231 kodhatot t volna itt ebben az időpontban. Ez az oklevél, amelyből megtudjuk, hogy ekkor megveszi a Kanizsaszegiek birtokait, magyarázatát adja későbbi kanizsai szereplésének. Lőrinc mester 1316 és 1319 között hagyta el a Kőszegieket és tért át Károly Róbert hűségére.40 1316 az az esztendő, amikor a királyi hatalom ereje először érződik ebben a térségben, I. Károly seregei ostrom alá fogták Kőszegi János Tolna és Baranya megyei várait és a drávántúli területeiket. A király szolgálatában Lőrinc mester abban a hadjáratban tűnt ki, amit Amadé fia Miklós soproni ispán, későbbi sziavon bán vezetett a Kőszegiek segítségére jött németek ellen.41 1319-ben Szalafőnél és a vasi Kőszegnél a Köcski Sándor vezette királyi sereg súlyos csapást mér a német segítséget igénybe vevő Kőszegiekre.42 A kiskirályság hatalma megroggyant, a király kezére kerül Tolna vármegyében Dombó, Döb-rököz és Nyék, Baranyában Kőszeg, Kéménd, Zalában Pölöske és Kanizsa vára. Kanizsa (Kanizsaszeg) várának visszafoglalója az Osl nembeli Imre fia Lőrinc mester volt, akinek három lovas szerviense az ostrom során életét vesztette.43 Kanizsának a király részére történt visszafoglalásával hozható kapcsolatba az a múlt század végén előkerült éremlelet, amely bécsi, gráci, és friesachi véretekből áll és közzétevői földbekerülési idejét a 14. század elejében - 1308 után - határozták meg. Elrejtő-jében joggal sejthető a vár védőinek valamelyike, hiszen ki másé lehetett volna egy ilyen összetételű kincs, mint az osztrákokhoz pártolt Kőszegiek emberéé.44 Lőrinc, mint a király egyik legmegbízhatóbb híve lehetett alkalmas arra, hogy 1321-ben Zala vármegye főispánjaként - egykori ura a lázadó Kőszegi Kakas Miklós helyére lépve - a nemrég visszahódított terület közigazgatását vezesse. Ezt a tisztséget az írásos emlékek tanúsága szerint 1321 szeptember 25. és 1323 április 29. között viselte.45 A nagyfokú uralkodói kegy jele volt az a királyi rendelet, amelynek előzménye a király ellenségei elleni kemény - talán nem is egészen mindig csak a törvényes keretek közötti - fellépés volt, amely utasítja az ország összes hatóságát, hogy Lőrinc zalai főispánt semminemű kártétel miatt felelősségre ne vonják.46 Különösen keményen járt el a Kőszegiek kegyurasága alatt álló Zala vármegyei benedekrendi apátság, Kapornak ellen. 1323-ban Henrik apát megjelent a király előtt, és azokról a károkról panaszkodott, amiket Imre fia Lőrinc zalai ispán éveken át okozott a monostornak. így látszik, hogy a dolgot a király is sokallta, mert Hahóti Miklóst megbízta az apátság védelmével.47 A legnagyobb kegy, amelyet a királytól kért, az az általa elfoglalt kanizsaszegi vár és uradalmának részére való adományozása volt. Kanizsai várnagy korából pontosan tudta, hogy a vár és környéke - ahol ekkor ő maga is birtokos lett - mennyire jelentős gazdasági és katonai szempontokból is, uralva a Horvátország felé vezető kereskedelmi útvonalakat. Főispánságának időszakában kérte és kapta meg adományul azoknak a birtokoknak egy részét Zalában, amelyeket a király a Kőszegiektől kobzott el. Lőrinc jellemének megvilágításához hozzá tartozik, hogy ezeket a falvakat - annak ellenére, hogy érvényes királyi adornánylevéllel rendelkezett - sorra megvásárolta hajdani tulajdonosaiktól, mivel tudta, hogy a Kőszegiek ezeket a birtokokat mily módon szerezték meg. Ezzel az eljárással ugyanakkor minden későbbi pertől is megóvta magát. így mikor 1322-ben a királytól megkapta Kehida falut, tisztázta, hogy azt még Kőszegi Miklós nádor foglalta el a Koppányiaktól, és most hogy a nádor fia Kakas Miklós leverettetett, és a király neki adta, a régi tulajdonos hozzájárulása is szükséges az aktushoz, amelyet hálából és szeretetből a Koppányiak pártolásáért meg 2. kép. Osl nembeli Lőrinc kanizsaszegi várnagy, Zala megye alispánja által kiadott oklevél 1314-15 tájáról. (Veszprémi kápt. lt.) 232 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig i s kapott.48 Hasonlóan történt ez Igrice esetében ugyanebben az évben, ahol Póka fia Luka és Adorján mondott le jogairól, azért a támogatásért amit nehéz napjaikban Lőrinc nyújtott nekik.49 A kanizsai vár uradalmának felkérése előtt 1322-ben Princ unokáitól megveszi Kanizsa falut (villa seu praedio), ahol Szent Margit tiszteletére emelt templom áll, és azt a szigetet, amelyet Princ 1262-ben vásárolt.50 Ugyancsak megvette a Bikács nembeli Egyed fiaitól azt a szigetet, amelyen várhely (locus castri) van Kerektóval és a Csákány nevű faluval együtt.51 Csak ezek után kéri az adományozást I. Károlytól, ami 1323 április 29-én meg is történik. Ebben az adománylevélben említik egyébként utoljára Lőrincet zalai főispánnak. Az oklevél elmondja a kérés és az adományozás menetét, elsorolja az adományozott érdemeit, és kimondja, hogy az adomány Kanizsaszeg várából, Kanizsa, Lazsnak, Leányfalu, kivéve Pink, más néven szintén Leányfalu, valamint Venéce, Csákány és Kerektó helységekből áll.52 Meg kell említeni, hogy létezik egy 1321-re keltezett adománylevél is ugyanebben a tárgyban, ez azonban későbbi hamisítvány.53 Lőrinc ezekben az években kiegészítette a Kanizsa környéki birtokokat. 1324-ben Princ már említett unokáitól Imrétől és Balázstól megveszi Biliének azt a részét, amelyet 1245-ben kapott ősük IV. Bélától. Az oklevélben azt is leírják, hogy ez a birtok Kanizsa szomszédságában (in vicinitate Kanisa) fekszik.54 Megkapja adományul Récsének azt a részét is, amelyet Kőszegi Henrik fia Miklós birtokolt, és annak idején egy Tiborc nevű orvostól vásárolta.55 1325-ben e birtoknak az ügyében pereskedett a vajdai nemesekkel, mire a király megjáratta a határokat a zalai konventtel és felosztotta köztük a birtokot úgy, hogy északi fele a vajdaiaknak, déli pedig Lőrincnek jutott.56 1325-ben észak felé is terjeszkedik. Venys asszonytól, Tomaji László lányától - aki Szentbalázsi János özvegye volt - és fiaitól Bodevtől, Ilemértől és Benedektől megveszi Pamlén (Palin) birtokuknak az északi felét 25 márkáért. A birtokrész Újudvar mellett a Kanizsa folyó szomszédságában terült el. Az ügylethez hozzájárulását adta a szomszédság miatt Fülöp, a jeruzsálemi Szent János lovagrend (johanniták) nagymestere is.57 Nemcsak Kanizsa körül, hanem Sopron vármegyében (Garablyán, Gyalóka, Dicske58, Nimig59,) és Somogyban (Kisasszond60) is kapott szolgálataiért a királytól birtokokat. 1326-ban a Kőszegiek újból fellázadtak a király ellen. Vas vármegyében Köcski Sándor indul ellenük és beveszi Sárvár, Németújvár, Kőszeg és Szalónak várát. Szlavóniában a királyi sereg vezetője Ákos nembeli Mikes szlavón bán, akinek seregében, a Kőszegiek fő támaszpontja Kapronca ostromakor, magát nem kímélve ott küzdött Lőrinc mester. Tetteiről a király több oklevelében emlékezett meg, de talán a legtalálóbban foglalja össze érdemeit a Peresztegre vonatkozó adománylevélben, amely 1327 január 30-án kelt, közvetlenül a lázadás leverése után. Ebben az uralkodó tekintetbe véve „Lőrinc mester hűségét és kedves, nagyszerű, szívesen látott, érdemdús szolgálatait, amelyeket irántunk és országunk iránt különféle hadjáratokban és veszedelmekben kitett helyeken uralmunk és méltóságunk felmagasztalásáért és az országban a béke újbóli megteremtéséért, különösen pedig a hűtlenek és lázadók, tudniillik Gergely fia: András és a Kakasnak nevezett Miklós összezúzásában és ugyanezeknek tetszés szerinti megalázásában, és igen sok várunk megvívásában a felségünknek történt átadásában, sok költséges fáradozásában és személyének veszedelmeiben a saját és övéi vére ontásával dicséretes módon tanúsított és kimutatott. Ezekből - mivel hosszú lenne és untató a jelen oklevélben mind egyenként elmesélni - ezt a keveset, valójában sok dicséretre méltót az utódok emlékezetére és a többiek felvilágosítására a jelen oklevélben feljegyezni megparancsoltuk, ugyanis amikor bizonyos fegyveres sereget küldtünk az ő elöljárójának, a jó Amadé fiának Miklósnak, Sopron vármegye akkori ispánjának, majd egész Szlavónia bánjának kapitánysága alatt, hogy támadjon az említett, hozzánk hűtlen és lázadó Gergely fia: Andrásra, ugyanezen híveink tudomására jutott, hogy néhány nagy hatalmú német báró fegyveresek hatalmas seregével az említett András megsegítésére Kőszeg városánál összegyülekezett, és ezek ellen az égi oltalom erejének közepette előnyomultak, ugyanezen ellenséggel kemény ütközetet vívtak és dicsőséges győzelmet arattak. Ebben az ütközetben Lőrinc mester hűsége hevületében és az irántunk való hódolatában férfiasan küzdött, és egy bizonyos Stadeuker nevű nagy hatalmú bárót az ellenséges csatasorból elfogott és börtönünkbe juttatott, jóllehet maga is életveszélyes sebeket kapott, és övéi közül igen sokan ugyanott holtan estek össze. Továbbá mostanában, amikor nemrég újból Kapronca várát, amelyet a hűtlen Henrik fia védett ellenünkben, Mikccsel, egész Szlavónia bánjával, kedvelt hívünkkel vívattunk, ez a Lőrinc mester, akit a bán megsegítésére rendeltünk, szervienseivel méltóságunk növeléséért ez alatt a vár alatt is derekasan küzdött, s ott ő maga személyesen, mind pedig az övéi életveszélyes sebeket kaptak, és egyik szerviensét, a Burdeznek nevezett Pált megölték."61 Lőrincnek mindössze pár esztendő állt rendelkezésére, hogy a vagyont, amelyet magának és családjának megteremtett, élvezhesse is. Ezalatt leginkább a királytól kapott legnagyobb adománybirtokát, Kanizsát igyekezett gyarapítani. A Sopron vármegyei ősi birtokok helyett lakóhelyét ide tette át, ezáltal megteremtette a lehetőségét, hogy utódainak majdan a település és vár adjon nevet. Ő maga azonban ezt a családne- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 233 ve t még nem használta, majd fia nevében tűnik fel közel egy évtizeddel halála után. Megjegyzendő, hogy ezzel párhuzamosan egy ideig még felbukkan nevükben a Csornai jelző is, ősi birtokuk és az Oslok közös nemzetségi monostora jogán.62 1330-ban a Kanizsai család alapítója abban a szörnyű háromnapos csatában esett el Posadánál, ahol Basarab havasalföldi vajda egy hegyszorosba tőrbecsalta I. Károly seregét. Maga a király is csak úgy menekült meg, hogy ruhát cserélt Dénes fia Dezsővel. A Képes Krónika szinte megeleveníti előttünk a tragikus eseményt, „fent a meredeken mindenfelől számlálhatatlan sok valah futkosott és nyilazott a királyi seregre mely összeszorult az út mélyén; nem is út volt ez, valóságos hajófenék, a tolongás miatt ösz-szevissza buktak a legerősebb paripák a vitézekkel együtt ... beszorultak mint a halak a varsába. Elestek az ifjak, a vének és válogatás nélkül a főemberek."63 Itt találta Lőrincet „vitézül harcolva" a halál.64 3. A kanizsai vár építési idejének és topográfiájának kérdései Napjainkig makacsul fel-felbukkannak különböző írásokban azok a múlt század második felének Nagykanizsa helytörténetírásában keletkezett fantáziaszülte vélekedések, amelyek a mind ősibb és dicsőbb múlt bizonyításának igényével a kanizsai vár keletkezését a kelta időkbe vezették vissza. A hely fontosságát hangsúlyozva a rómaiaktól a honfoglaló magyarokig újra meg újra felépülő és elpusztuló vár fantomképének hitelesebbé tételére még a vár életéhez kapcsolódó eseménytörténetet is kitaláltak.65 A régészeti feltárások, leletmentések, a város területéről ismeretes emlékanyag, valamint az írott források elemzése semmi bizonyítékát nem adta, hogy a történeti város területén bármilyen, 13-14. század fordulója előtt létezett erődítés maradványai rejtőznének. Az építés idejének behatárolásában rendkívül fontos, hogy a várat mind Lőrinc itteni szereplésekor, mind adományozásakor Kanizsaszegnek nevezik. A település történetében ez az elnevezés - mint már korábban említettük - 1296-ban Kanizsaszegi Ey-nard comes nevében (Eynardo comite de Kanisazyg) bukkan fel.66 Eynard comes 1308-ban újabb birtokrészeket vásárol Bilién az ottani nemesektől. Ezek a területek egy völgyben a kanizsai népek földjével határosak (terra populorum Keneza) .67 Néhány évvel később Eynard fia Máté már szabadul ezektől a birtokoktól, 1314-ben nem másnak, mint Osl nembeli Lőrincnek adja el, akinek titulusa ebből az oklevélből nem ismeretes, de más forrásból tudjuk, hogy kanizsaszegi várnagy a Kőszegiek szolgálatában.68 A keltezetlen oklevélben való szereplése várnagyként (castellenus de Kenesazyg), és itteni birtokvásárlása teljes bizonysággal összefügg egymással, így ez utóbbi a másik oklevelet is keltezi. Ez az időpont az, amely - ha közvetett is - a kanizsai vár meglétét egyértelműen bizonyítja. Ez a megállapítás megegyezik azzal a korábbi - más adatokra támaszkodó -következtetéssel, amely Lőrinc itteni várnagysága valószínű időpontjának 1314-15-öt adta meg.69 Hiteles emlékünknek, amelyben a kanizsai vár szerepel, csak az 1323-as adománylevél tekinthető, amelyből megtudjuk, hogy „castrum Kanisazyg" Kőszegi Kakas Miklós tulajdona volt, mielőtt Osl nembeli Lőrinc a király számára elfoglalta. Az elfoglalás éve 1319-re tehető.70 1322-ben, amikor Lőrinc - az adományozás biztos tudatában - elkezdi megvásárolni a Kanizsa körüli birtokokat, Kanizsa falut és a mellette lévő szigetet Princ fiaitól, Imrétől és Balázstól szerzi meg.71 Az oklevélben szó sem esik a várról, holott jól tudjuk, hogy Kanizsa vára a település melletti szigeten állt. Ellenben amikor ugyanebben az évben a Bikács nembeli Egyed fiaitól megvesz egy szigetet a Kanizsa folyó közepén Kerektóval és Csákány faluval, a szigeten egy várhely van. (. . .quandam insulam in medio fluvii Kanisa existentem, locum castri cum Kerektov vulgaliter vocatum. . . cum villa Chakan. . .). A Bikács nemzetség a Kanizsai völgyben dél felől volt határos Princ birtokaival, az említett két helység is a későbbiekben itt határozható meg. Az oklevélben szereplő várhely azonban nem hozható kapcsolatba Kanizsaszeg várával.72 Kanizsaszegi Eynardot a források hiányossága miatt nem tudjuk egyik nemzetséghez sem kapcsolni, de bizonyosan nem állt rokonságban sem Princ-cel, sem a Bikács nembeliekkel. Birtokai közül csak a Bilién vásároltak lokalizálhatok, amelyek a kanizsai népekkel, tehát nem saját birtokaival határosak. Maga az előnév csak annyi következtetést enged meg, hogy Kanizsa valamely szögletében, szomszédságában volt birtokos. A Kanizsaszeg név felbukkanása a századforduló zűrzavaros időszakában, majd a család terjeszkedése vásárlásokkal új birtokost sejtet. Előnevük és a Kőszegiek birtokában megjelenő erődítmény közötti összefüggés nyilvánvaló. Ennek az időszaknak a hatalmi viszonyai lehetővé tették a királyi engedély nélküli várépítéseket. A Kőszegiek itteni megjelenése is sokkal inkább azzal függ össze, hogy az itteni várat szerezték meg, minthogy minden előzmény nélkül ők emeltek volna egyet. A kanizsaszegi vár építője minden bizonnyal az 1296-1308 között szereplő Kanizsaszegi Eynard volt. Előnevének használata és a vár felépülése közötti vélhető összefüggés alapján az új erősség emelését a 13. század utolsó évtizedében határozhatjuk meg. Erősíti a várnak a Kanizsaszegiek általi építése valószínűsítését az a tény, hogy még 1308-ban a család birtokbővítéssel foglalkozik, hat évvel később szerzeményeiket eladják a Kőszegiek várnagyának, és kör- 234 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 3- térkép. Kanizsa középkori topográfiájának vázlata Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 235 nyékbel i birtokosként többet nem szerepelnek. Birtokaik „eladása" az adott körülmények között nyilván nem volt egészen önkéntes. A hatalmukat jelentő erősségtől megfosztott Kanizsaszegiek eltávoztak a környékről. Ez az időpont egyben tehát a Kőszegiek foglalását is behatárolja 1308-1314 közé, valószínűbben 1314 körűire. A várépíttető személyének meghatározásán túl van egy másik rendkívül fontos kérdés, nevezetesen, hogy van-e területi kontinuitás a Kanizsaszegnek nevezett és a később Kanizsának nevezett vár között. Ezt a problémát azért kell felvetnünk, mert a későbbi (16-17. századi) alaprajzokból és metszetekből, majd Méri István ásatásából pontosan tudjuk, hogy a Kanizsai család által lakott várkastély közvetlenül a város mellett állt egy szigeten.73 Mint korábban szó volt róla, Kanizsa falu - ahol a Szt. Margit titulusú egyház állt - és a mellette fekvő sziget 1322-es megvásárlásakor szó sem esik várról. A Bikács nemzetségtől vásárolt várhely pedig az oklevél alapján nincs Kanizsa határában, hanem egy szigeten Kerektónál. Ezt a szigetet 1321-ben meg is nevezik, ekkor is szó esik a Csákány szigetén lévő várhelyről.74 Ezekből a forrásokból Kanizsaszeg várának helyéről legfeljebb annyit tudunk meg, hogy nem állt a Kanizsa melletti szigeten. Az adatokat elemezve Fü-gedi Erik fogalmazta meg először azt a gondolatot, hogy az „eredeti vár" nem azon a helyen volt, ahol később a Kanizsai család várkastélyát felépítette.75 Méri István ásatási eredményei - amelyek Fügedi vélekedésénél jóval korábbiak, de sokáig közöletlenek voltak - ezt a feltevést megerősítették. Sem a várkastély területén, sem a kölső vár térségében végzett kutatások nem tudták bizonyítani az első okleveles említések korára tehető - csak lényegesen későbbi -épület, erődítmény nyomait.76 így a történeti és a régészeti adatok tükrében aligha valószínű, hogy az a vár, amelyet Osl nembeli Lőrinc kapott, azonos a későbbi kanizsai várral. Ha írásos adatok nem is állnak rendelkezésre, megkíséreljük annak a helynek a meghatározását, ahol Kanizsaszeg várát sejthetjük. A 18. században a kanizsai völgyről készült térképen déli irányban két szigeten elhelyezkedő erődítmény nyomait láthatjuk. A Kanizsa (Principális) és a Bakónaki patak összefolyása felett látható a Leányvári szigeten egy, a másik lényegesen feljebb, a mai pályaudvar vonalában. A Leányvár helynevek a középkori forrásokból az 1323-as adománylevétől kezdve ismeretes Leány falu (villa Leán) nevét őrzik, amely a 15-16. század fordulóján vált elhagyott hellyé, pusztává.77 A délebbi erődítménymaradvány talán azonos a Bikács nem várhelyével, a másik, amely helyet ma Kisleányvári szigetnek neveznek, s amelyről a hagyomány is tudja „régen vár volt itt, melyet vizesárok vett körül", Kanizsaszeg várával véljük azonosnak. Halis István, Nagykanizsa történetének jeles ismerője 1917-ben ezt írja erről a helyről: „Megerősített kis hely volt, s falai még félszáz év előtt mintegy fél méter magasságban állottak, de manapság már semmi sincs belőle. Csupán a kanizsai vasúti állomással szemben a réten egy kis domb mutatja hol feküdt."78 4. A Kanizsai család történetének vázlata 1532-ig. a) Kanizsa és a Kanizsai család a 14. század közepén (1330-137S)-Lőrinc mester halála után fiai léptek az örökébe. 1330 körül kelt az az oklevél, amelyben a legidősebb fiú /. János fivéreivel, /. Istvánnal, I. Miklóssal és Levkó-val (Lőrinc) a zalavári konvent előtt Biliéi Gubás utódaival megosztozik Bille birtokon.79 Az ötödik fiúval, Benedekkel - akit magisternek neveznek - egy Récse-Szentkereszt birtok ügyében kiadott megerősítő levélben találkozhatunk először. Tudjuk róla, hogy részt vett az 1347-es nápolyi hadjáratban, birtokos volt a Kanizsa melletti Libolcán, ahol 1357-ben homokkomári Vörös Bánd fia István követett el hatalmaskodást. Utoljára egy 1363-ban kelt oklevélben fordul elő a neve.80 Hivatalviseléséről és utódairól ugyanúgy nem tudunk, mint Miklós és Lőrinc esetében, akiket utoljára 1372-ben említenek.81 A fiúk közül az elsőszülött János vitte tovább a családot, de a Kanizsaiak további sorsának irányításában az egyházi pályára lépett /. István személyisége és karrierje volt a meghatározó. Vele a család tagjai közül az első lépte át a határt, amely a politika végrehajtóit annak alakítóitól elválasztja. Kanizsai I. István az 1330-as említése után 1342-ben mint bácsi olvasókanonok, majd 1347-1357-ig mint óbudai prépost, egyúttal I. Lajos király udvari káplánja fordul elő.82 Hivatala közvetlenül a király mellett hatalmas lehetőségeket rejtett magában. Mint diplomata nagy érdemeket szerzett a király itáliai ügyeinek intézésében, különösen a második nápolyi hadjárat előkészítésében. Öccse megbosszulására és nápolyi uralma érdekében vezetett első hadjáratában mint láttuk Kanizsai Benedek vett részt, 1350-ben pedig /. István és bátyja /. János is ott lovagolt uralkodója oldalán. Érdemeik elismeréseként Aversa várában kelt szeptember 8-án az az oklevél, amelyet a vár elfoglalása után állított ki a király, s benne a Sopron vármegyei Szovátot adományozta a Kanizsai fivéreknek.83 1356 júniusában Kanizsai I. István óbudai prépost vezette Avignonba azt a küldöttséget VI. Ince pápához, amelynek az volt a célja, hogy Nagy Lajos velencei hadjáratát diplomáciailag megalapozza. Ekkor nyerte el sikeres szereplésével a zágrábi püspökséget, majd pedig az ország nyugati határán fekvő Szarvkő várának megvásárlásával megteremtette a vagyoni 236 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig alapját , hogy a Kanizsaiak az ország bárói közé lépjenek.84 1366-ban majdnem végzetes törés következett be a sikeres pályán. Maga a király mondja el, hogy a püspököt, - aki ekkor már, mint helytartó a szlavón bánságot is kormányozta - némely hazug emberek, név szerint Kont Miklós nádor, megrágalmazták, ami miatt a király hivatalától megfosztotta, bezáratta, majd amikor pedig V. Orbán pápa ez ellen erélyesen fellépett, akkor száműzte.85 Ártatlansága azonban kiderült, és a király 1369 elején visszavette kegyeibe. Engesztelésül birtokadományokban is részesítette, és így Sopron vármegyei adományok mellett neki és testvérének adta a gyilkossági ügybe keveredett egy-házasbillei Kónya Pálnak és fiának birtokait a Kanizsával szomszédos Bilién.86 A teljes bizalom visszatértének a jele, hogy 1369-70-ben az ország határát fenyegető németekkel szemben /. Istvánt és testvérét /. Jánost bízta meg Vas és Sopron vármegyék védelmével. A németek támaszai a határszélen a hűtlen Nagy-martoniak voltak, akiket Nagy Lajos azzal büntetett, hogy minden adásvételi szerződésüket érvénytelennek nyilvánította, kivéve azokat, amelyeket a Kanizsaiakkal kötöttek. Ennek alapján a Kanizsaiak az eladósodott és súlyos pénzügyi zavarokkal küzdő Nagymartoniaknak az Esztergom, Komárom és Pozsony vármegyei birtokaikat először zálogba, majd véglegesen megszerezték. 1371-ben - nyilván Kanizsai I. István kezdeményezésére - létrejött az a csereüzlet, amelynek révén a király Szalónak váráért (amelyet ő adott a Kanizsaiaknak) továbbá az Esztergom vármegyei (Nyerges-)Újfalu, Bajót, Pál, Csenke, a Komárom megyei Kesző, a Pozsony vármegyei Sárfő, Csetaj, Keszi, Csánok (Senkvics), Szemet és Nyá-rasd nevű volt Nagymartoni birtokokért a kanizsai uradalmuk mellett fekvő Somogy vármegyei Szentpál, Berény, Ság, Varászló, Falkos, Dencs (Deuch), Remeteszentpéter, Poch és Páld nevű birtokokat és a Sopron vármegyei Fülest adta.87 A kilenc faluval a kanizsai uradalom értéke mintegy megduplázódott és a Kanizsaiak egyforma súllyal lettek képviselve a megyehatár mindkét oldalán. Kanizsai I. Istvánnak a teljesértékű visszatérését jelzi az a különös királyi kegy, hogy amikor 1370 júniusában Nagy Lajosnak Katalin nevű lánya megszületett, a püspököt szemelték ki annak keresztapjául.88 Utolsó éveiben a tapasztalt diplomata a kis királylány és apja terve érdekében tevékenykedett. A király úgy vélte, hogy Katalinnak Valois Lajossal (a francia király másodszülött fia) megkötendő házassága esetén, Johanna magtalan halála után, mégis lehetőség nyílna a nápolyi trónnak a magyar Anjouk általi megszerzésére. Ennek érdekében Kanizsai I. István megfordult a francia és a pápai udvarban, azonban sikeresnek látszó közvetítése Katalin halálával meghiúsult.89 1375-76 fordulóján a Zágrábban dühöngő járvány áldozata lett.90 3. kép. Kanizsai István püspök, szlavón h e l y t a r t ó pecsétje A Kanizsai család jogszerinti feje János mester volt, aki forrásainkban először 1330 február 14-én apjával együtt szerepel a drávántúli Raszina zálogba vétele ügyében. 1337-ben királyi apród, majd udvari vitéz.91 1346-ban, amikor Nagy Lajos Zárát igyekezett felmenteni a velencei ostrom alól, súlyosan megsebesült, de a nápolyi hadjáratban már részt vett.92 Sikereit főleg öccsének köszönhette. A püspök személyes kapcsolata a királlyal, ebbe a belső körbe kerülése természetesen a rokonokra is kiterjedt. Nem véletlen, hogy Kanizsai I. János, öccse zágrábi püspöksége és szlavóniai helytartósága alatt előbb Orbász és Zána, később Várasd és Zagoria ispánjának tisztét viselte.93 Rezidenciáját Kanizsán, illetőleg Kanizsaszeg várában tartotta. Erről az oklevelek győznek meg bennünket, amelyek kisebb-nagyobb ügyeikben itteni szerepléséről szólnak. 1339 december 26-án „dátum in Kanysa" kelt az az oklevél, amelyből megtudhatjuk, hogy egy jobbágyát (név szerint Köbének nevezett Tamást), „aki kegyetlenül, kemény szívvel, lelkiüdvösségének kárára urát, Gálos fia Demetert (De-metrium filium Gallus) megölte", Kanizsai I. János a főispántól kapott engedély alapján elítélte és a halálos ítéletet végrehajtotta.94 Az egész eljárás jogi szempontból hibás volt. Kanizsai I. Jánosnak nem volt joga halálos ítéletet hozni, hiszen nem pallosjogra, csak a főispán engedélyére hivatkozik. A főispánnak viszont Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 237 ne m volt felhatalmazása ilyen engedély kiadására. A nyilván fellebbezésre választ adó oklevél jogellenes cselekedetért két egymást fedező nagybirtokos - Al-sólendvai Miklós főlovászmester, zalai főispán és Kanizsai I. János - tettének bizonyítéka.95 Az 1343-as kehidai megyegyűlésen a szomszédsággal való torzsalkodás ügyében hoz ítéletet Ákos nembeli István főispán és a szolgabírák. Kanizsai I. Jánost esküre kötelezték abban az ügyben, amelyben úgy vallott, hogy ő Biliéi Jánosnak egy lovát és tíz rőf posztóját nem vitte el.96 Mint olvashatjuk, ezekben az oklevelekben nevezi magát először Kanizsainak. (1340. ,Johannes filius Laurencii filii Emerici de Kanissa."; 1343. ,-Johannem filium Laurencii de Kanizsa"). Magáról Kanizsáról az ő idejében nemigen esik szó, csak 1333-ból tudjuk, hogy a kanizsai egyház plébánosa, György 20 zágrábi és 22 apró dénárt fizetett pápai tized fejében.97 A kanizsai uradalmat I. János is igyekezett gyarapítani. Eszközei és lehetőségei azonban egészen mások voltak, mint testvérének. Megmutatkoznak ezekben az ügyekben a kicsinyesség, makacsság és ugyanakkor a szívósság is, amelyek a legidősebb Kanizsai fivért jellemezték. 1352-ben a Szentgyörgy nevű birtokból a Mórichely felőli részen vesz meg három telket (a Bikács nembeli) Szentgyörgyi Pétertől.98 1358-ban az ugyancsak Bikács nembeli Gyo(v)adi Miklós özvegyétől Szeglaki-Szentmiklós nevű birtokát veszi meg.99 A leghosszabb harcot a kehidai birtoka melletti Kiskallos megszerzéséért folytatta. Ezt a birtokot ugyanúgy komári várjobbágyok kapták IV. Bélától, mint Biliét és Récsét,100 akik a Billeiekkel a rokonságot a 14. században is őrizték. 1341-ben a birtok tulajdonosa Karács fia Miklósnak nem volt utóda, úgy döntött, hogy örököse Biliéi János lesz. Ha mégis fia születne, akkor annak gyámja János lesz, ha pedig lánya, akkor azt tartozik kiházasítani.101 1341. július 11-én végrendelkezett, és néhány nap múlva már nem volt az élők sorában, mivel Károly Róbert az ekkor már Karacsföldének nevezett, rá visszaszállt birtokot Kanizsai I. Jánosnak és fivérének adományozta.102 Ez a gyors intézés csak úgy volt lehetséges, hogy a szomszédos kehidai birtokukról Karács fia Miklós halálhírére azonnal lovasfutárt indítottak Visegrádra, hogy mindenkit megelőzzenek. Mikor azonban birtokba akartak lépni, az özvegy bejelentette, hogy teherben van, így Jánosnak királyi parancsra visszakoznia kellett.103 A fiú meg is született, majd az özvegy 1347-ben újra férjhez ment. Ekkor azonban Biliéi János kelt perre, hogy a gyermek apjával kötött egyezség alapján a birtokra és a gyámságra vonatkozó jogait érvényesítse.104 A per eredménye nem ismeretes, de annyi bizonyos, hogy a kis Bálint 1349-ben birtokban van, és perli Kanizsai János kehidai jobbágyait az ő birtokában elkövetett sérelmek miatt.105 1351-ben határper dúl Kehida és Kiskallos között.106 Kanizsai I. János láthatóan nem törődik bele, hogy akciója sikertelen maradt. Valószínűleg Biliéi Jánosnak volt a fia az a Szentgyörgyi Miklós deák, aki az ősi jogon bírt Bille és Váró föld nevű birtokait átengedi Kanizsai I. Jánosnak, akit ez vétel jogán illetett, Kiskallos, másnéven Karacsfölde birtokáért, amit Miklós rokonsági alapon bírt, a Kanizsaiaknak viszont Károly királytól volt rá adománylevelük.107 1360-ban Miklós meghalt, és ekkor újra jelentkeztek a Kanizsaiak Karacsföldéért. Lajos király beiktató levelének azonban ismét többen ellentmondtak -köztük Miklós fiai -, amiért elhúzódó perre került sor.108 1363-ban még javában folyt a per,109 mikor Kanizsai I. István, I. János és Benedek kehidai emberei Kiskallos birtokot elpusztították.110 De nemcsak feldúlták, hanem el is foglalták a falut, amiről 1364-ben a leszármazottak Köcski Jakab, Csuka János és Karmacsi János panaszkodnak.111 A zaklatásnak a Kiskallost birtokló nemesek nem tudtak ellenállni. 1365 és 1368 között sorra eladták a birtokukban lévő részeket.112, és 1372-ben az utolsó birtokukban lévő oklevelek is a Kanizsaiak kezébe kerültek.113 A nagy harc végeredményét aztán - ki tudja milyen okokból - Kanizsai I. István püspök, nem sokkal bátyja halála után a csornai konventnek - ahol ősei nyugszanak -adományozta.114 A birtok nem volt valami nagy, mindössze 3 eke nagyságú, tehát kb. 450 hold, mint ezt 1360-ból egy oklevélből megtudhattuk. Kanizsa I. Jánosra, testvérei halála után egyedül várt a feladat, hogy a család nevét továbbvigye. Első feleségétől, Pozsegai Gelet fia Miklós mester lányától nem származott gyermeke.115 Második feleségétől, akinek származása nem ismert, négy fia született. 1367-ben már szerepelnek fiai: 77. Miklós, III. Lőrinc és II. János, a negyedikről, II. Istvánról csak apja halála után, 1333-ból van az első említés.116 Kanizsai I. Jánost 1370. szeptember 9-én néhainak írják.117 b) A Kanizsai család fénykora (1375—1428.) A hatalom legmagasabb csúcsaira a család harmadik generációja, Kanizsai I. János fiainak sikeres pályáján keresztül jutott. A család csillagának irányításában a főszereplő még az előző generáció legtehetségesebb tagja, Kanizsai I. István zágrábi püspök. Fő támasza Kanizsai I. János papi pályára lépett hasonló nevű fiának, akinek neveltetése azt mutatta, hogy a prelá-tusok közé először emelkedett Kanizsai unokaöccsének sem szánt kevesebbet, mint önmagának. Kanizsai II. János tudását és műveltségét a pa-dovai egyetemen szerezte, ahol 1377-ben az ultra-montánok („hegyeken túliak" az Alpeseken túli országokból jöttek) a rektorukká is megválasztották. Arra, hogy milyen eredménnyel tanult, abból is következtethetünk, hogy népes kíséretében oxfordi ka- 238 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A Kanizsai család leszármazási táblája (REISZIG EDE nyomán) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 239 nonoko n kívül két könyvmásoló is élt.118 Tanulmányait 1369-ben a zágrábi káptalan tagjaként, 1376. május 28-tól egri, 1377. december 21-től pedig esztergomi prépostként végezte, így jelentős jövedelmek birtokosa volt.119 Hazatérte után hasonlóan néhai nagybátyjához, királyi káplán120, majd innen vezetett útja az egri püspöki székbe 1384 augusztusában.121 Zsigmond trónkakerülésének fő támasza, s mint ilyet, ott találjuk már 1386-ban a király táborában, amikor a brandenburgi őrgróf a Horvátiak által fogságba vetett hitvese, Mária királynő kiszabadítására tesz kísérletet.122 Zsigmond e hadjárat során 1386 november-decemberét Segesden és Csurgón, Kanizsa tőszomszédságában táborozva tölti123, s mivel előzőleg Magyaróváron tartózkodott hosszabban, ahol vendéglátója Kanizsai Miklós várnagy, István bátyja volt, elképzelhető, hogy híveinek birtokára, Kanizsára is ellátogatott. Kanizsai II. János püspök és Lackfi István nádor 1387-ben a Zsigmondot támogató főúri párt legtekintélyesebb tagjaiként nemcsak azt vitték keresztül, hogy az őrgrófot magyar királlyá koronázták, hanem - a magyar történelemben mindeddig egyedülálló módon - szerződésszerűen kötelezték a királyt ígéretei megtartására. A párt irányítója Kanizsai II. János volt, azzal is biztosította magának a főhatalmat, hogy a tisztségek szétosztásánál megszerezte a főkancellári hivatalt. Alig kellett pár hónapot várnia, amikor október 9-én az elhunyt Demeter esztergomi érsek utóda lett. Zsigmond nagyon sok mindent köszönhetett a kiváló tanultságú, politikai érzékű, művelt diplomata főpapnak. Trónján túl azt is, hogy nem maradt társuralkodó felesége Mária mellett, hanem fokozatosan az ő kezébe összpontosult a királyi hatalom. Szellemi fölényével, okos és meggyőző érvelésével egy évtizedre a Zsigmondot trónra emelők elismert vezetője maradt. Hatalmában senkivel nem kívánt osztozni, így a sikertelen keresztes hadjáratot (1396) betetéző nikápolyi vereség után - ahol ott pusztultak a Kanizsai testvérek bandériumai is - kihasználta a Lackfiak sikertelen lázadását, 1397. február 27-én Körösön (Szlavónia, Körös vm.) végleg megszabadult a tárgyalások ürügyén odahívott vetélytársaktól.124 Legfőbb ellenfelét Stibort, aki a király önállósulási törekvéseinek fő támasza volt, azonban bárhogy igyekezett, nem sikerült kitúrnia a hatalomból. A család jogszerinti feje az érsek bátyja II. Miklós volt, akit 1385-ben magyaróvári királyi várnagyként ismerhettünk meg.125 1387-ben Sopron és Vas vármegyék, 1388-ban pedig egyúttal Zala vármegye főispánja is.126 János érsek a befolyásának gyors növekedését sikeresen használta ki testvére érdekében, aki már 1388-ban tárnokmester lett.127 Fiatalabb öccsüket, II. Istvánt 1386-ban Mária királynő kíséretének tagjaként ismerjük meg, amikor a lázadó Horvátiak fogságába esik, majd hamarosan, kinőve az apródkorból már székelyispán lesz.128 Pár év múlva 1395-ben főajtónállómester, és még ugyanebben az évben udvarmester. Ezt a két hivatalát felváltva viselte 1401-ig.129 1395 szeptemberében a somogyi főispánságot is megkapja130, ezzel az egész Nyugat-Dunántúlon, ahol a Kanizsai birtokok elterültek, a családi hatalom biztosítva volt. Testvérein keresztül az érsek beleszólása a városi és hadszervezeti ügyekben is érvényesülhetett, értékes információkat szerezhetett ezekről a fontos területekről. Természetesen egyedül János érsek testvéri támogatása kevés lett volna 77. Miklós és II. István hosszabb távú karrierjéhez, ehhez a Kanizsai testvérek egyéni adottságai is kellettek. Nem ismerjük Kanizsai II. Miklós iskolázottságát, de az emlékek, melyek diplomáciai működéséről szólnak, tanultságát feltételezik. 1394-ben a tárnokmester vezette Velencében azokat a tárgyalásokat, amelynek célja - Zsigmond (és a Kanizsai-liga) egyetértésével - egy nagy nyugati lovagsereg létrehozása volt, amellyel úgy vélték, a török kiszorítható lenne a Balkánról. Kanizsai II. Miklósnak ezeket a tárgyalásait a problémakör egyik alapos ismerője a 14. századi diplomáciai művészet mesterművének nevezte.131 Tárgyalásai során 1395 nyarán több itáliai udvarban, és VI. Károly francia királynál is megfordult.132 Kanizsai II. Miklóst 1401. február 17-én már mint volt tárnokmestert említik133, így nem lehetett már hivatalban, amikor az országnagyok öccse és Bebek Detre nádor vezetésével a királyt fogságba vezették. Távozásának nem lehetett politikai oka, így nem járunk messze a valóságtól, ha visszavonulását betegségével magyarázzuk. Ezt támasztja alá IX. Bonifác pápának a veszprémi püspök felterjesztésére 1400. április i-én adott felmentése, amelyben Kanizsai II. Miklós vitézt a testi gyengesége, a nagy távolság és a gyakori úti veszedelmek miatt felmentette a Szentsír meglátogatására tett fogadalma alól.134 Miklós neve már korábban is szerepelt a pápai iratok között. Feleségének, Katalinnak halálakor fogadalmat tett, hogy többet nem köt házasságot. De mivel „nemzetsége időközben számbelileg jelentősen megfogyatkozott", IX. Bonifáctól engedélyt kért ennek megszegésére, amit meg is kapott. Az 1393. november 7-én kiadott pápai felmentés birtokában135 azután meg is nősült, mert 1409-ben özvegye szerepel egy hatalmaskodási ügyben.136 A legfiatalabb testvér II. István, akinek kismartoni esküvőjén maga a király is részt vett, mint katonai vezető tűnt ki, amikor 1394 végén Zsigmond Havasalföld és Moldva ellen indult. A székely ispán a moldvaiakkal szemben vitézkedett, a szorosokat eltorlaszolta és megszállta, a székelyekkel pedig utat tört egészen a vajda székhelyéig, Szucsaváig, melynek elfoglalása után István vajda meghódolt.137 A Kanizsaiak a politikai karriert remekül ötvözték a gazdasági felemelkedéssel, birtokszerzéssel. Kanizsai II. János súlyát és főkancellárságából adódó le- 240 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig hetőségei t jelzi, hogy míg Kanizsai II. Miklós önállóan mindössze két alkalommal kapott (ebből egyszer három, egyszer egy) birtokot, Kanizsai II. Istvánnak csak egyetlen alkalommal sikerült (egyszerre kettő) birtokot szerezni, addig a birtokadományok döntő többségeiben az érsek neve szerepel első helyen, utána sorolja fel testvéreit. Természetesen ezek a szerzemények ily módon is a közös családi vagyont, a két nős testvér leszármazóinak örökrészét gyarapították. Az adományokat, melyeket szolgálataikért kértek és kaptak, nem célunk teljességében felsorolni. A legfontosabbak azonban önmagukban is érzékeltetik a birtoknövekedés nagyságát. 1387 és 1401 között alig másfél évtized alatt váraik száma kettőről (Kanizsa, Szarvkő) tízre emelkedett. Már 1387-ben a királyválasztás körüli érdemeiért II. János maga és testvérei számára megszerezte a hatalmas kapuvári uradalmat.138 1388-ban zálogjogon megkapják a Vas vármegyei Borostyán várát, amely négy év múlva már az övék.139 1390. április 17-én szerzik meg a Sopron vármegyei Rov várát140, és még ugyanebben az évben, július 25-én zálogba kapták Léka és Sárvár várait, valamint Csepreg és Sziget (Sárvár) mezővárosokat Vas vármegyében141, amelyek a századfordulóra már a kezükben vannak.1421397-ben az övék a Lackfi vagyonból Simontornya, tartozékaival együtt.143 1393-ban megvásárolják Szentgyörgyi Tamástól a Sopron vármegyei Zaszlop várát 6800 forintért.144 A török fogságba esett Ilsvai Leusták volt nádor gyermekei, hogy apjukat kiválthassák, 1400. április 13-án kénytelenek voltak a Bars vármegyei Hrussó várát 1600 arany forintért elzálogosítani a Kanizsai testvéreknek,145 akik 1403-ig itt is birtokban voltak. Hatalmas birtokszerzeményeik mellett igyekeztek minél több örökösödési jogot biztosítani maguknak a királlyal, rokonaik és familiárisaik azon adományaira, melyeket bizonyára az ő közbenjárásukkal szereztek.146 Kiemelt figyelmet fordítottak Kismarton (Ei-senstadt) fejlesztésére és a kanizsai uradalom bővítésére, kiépítésére, amellyel részletesebben is foglalkozunk. A hatalmas vagyonszomj elapadhatatlan volt. Az érsek még arra is gondolt, hogy majdan egyházi pályára lépő unokaöccsei megélhetését is biztosítsa. Olyan birtokokat vásárolt a királytól örökjogon, amelyekre felhatalmazást nyert, hogy azokat bárkinek, mégis főleg egyházaknak vagy egyháziaknak, akiknek tetszik, adhassa, hagyhassa, adományozhassa, elörökíthesse, elcserélhesse életében és végrendeletileg egyaránt.147 A Kanizsaiak nagy generációjának sorsa azonban úgy alakult, hogy nem volt lehetőség, hogy a leszár-mazók közül valamelyik Kanizsai egyházi pályára léphessen, sőt érdekes módon a családból - talán az érsek hatalmas árnya miatt - később sem választotta senki az egyházi szolgálatot. 1401-ben Kanizsai II. Jánosnak és pártjának komoly ellenfeleiként jelentkeztek Zsigmond idegen származású kegyencei, különösen a már említett Sti-bor és az 1397-ben zágrábi püspökké kinevezett Eberhard személyében. Az idegenellenes hangulatot kihasználva megpróbálták eltávolítani őket, de a király ellenállt, sőt inkább a fogságot választotta. A magát a „Szent korona kancellárjának" nevező és a hatalmat magához ragadó érsek és pártja végül is elérte célját - az idegenek kiszorítását -, de ennek nagyon nagy ára volt. Elvesztette a király bizalmát, aki Ciliéi Hermannal és Garai Miklóssal lépett szövetségre. A hatalom kicsúszott a Kanizsai liga kezéből, akik, hogy mentsék ami menthető, 1403-ban Nápolyi László (Kis Károly fia) trónra emelése mellett döntöttek. A lázadás elbukott, de az erőviszonyokra jellemző módon a résztvevők mind kegyelmet kaptak. Zsigmond Székesfehérváron 1403. október 29-én kelt oklevelében a Kanizsai testvéreknek, Be-bek Detre volt nádornak és Bebek Imre aurániai perjelnek megbocsátott és megígérte, hogy kártérítést sem követel tőlük, összes korábbi birtokaikat is megerősíti.148 Pár nap múlva, november 4-én pedig a kegyelmet minden, a Kanizsaiakhoz csatlakozott személyre kiterjeszti.149 A felkelés legnagyobb hatású következménye a Kanizsaiakra nézve az volt, hogy az érseket a király eltávolította a főkancellárságból, ezzel mind a korlátlan befolyásnak, mind a birtokszerzéseknek vége szakadt. Szolgálatait, befolyását a nagyratörő uralkodó nem nélkülözhette, így néhány év múlva 1411-ben Kanizsai II. János elnyeri a német birodalmi főkan-cellári címet, a világ szemében még fontosabbat, mint amit elveszített, de ezt az erkölcsi kárpótlást a későbbiekben már nem követte anyagi gyarapodás.150 Sőt annak ellenére, hogy ígéretet kapott birtokai megtartására, az érsek elvesztette Esztergom, Hrussó és Sárvár várakat, tehát egyházi és családi birtokokat egyaránt. Az 1404-ben elhalt II. Miklóst II. János 14 évvel élte túl. 1418. május 20-án hunyt el,151 míg II. István, aki 1413-ban visszakapja a Sopron vármegyei főispánságot, 1427-28 körül távozott az élők sorából.152 A korábbi generációknál gyakori nagy fiúáldás a 15. század elején megszakad. Kanizsai II. Miklósnak két fia volt, 777. János és 777. István, míg 77. Istvánnak csak egy fia volt, 7. László. III. János és 777. István 1406-ban szerepelnek először apjuk halála után,153 777. István rövidesen, 1411-12 fordulóján meghal és csak egy leányt hagy maga után.154 777. János, aki tanult ember volt, nagybátyját János érseket elkísérte a konstanzi zsinatra is, ahol hosszasan tartózkodott.155 Az 1420-as év őszétől szerepel újra csak Magyarországon,156 amikor azután 1424-ben nagybátyjával 77. Istvánnal együtt egy csereügyet bonyolít, melynek keretében Ozorai Pipóval o.,^iQ; Fülöp) Simontornya váráért megkapják azt a Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 24I 4Ja kép. Kanizsai László főispán aláírása 1458. ( S o p r o n v. l t . D l . 1660.) 4Jb kép. Kanizsai Imre Zala, Vas, S o p r o n és V e s z p r ém vármegyék kapitánya aláírása. 1458. ( S o p r o n v. lt. D l . 1695.) Sárvárt , amelyet 1403-ig már zálogjogon bírtak.157 Nagybátyja, II. István halála után 1428-ban ő lesz Sopron vármegye főispánja.158 1429-ben már nem él, és helyét II. István fia Kanizsai II. László veszi át, aki 1429-től 1434-ben bekövetkezett haláláig áll Sopron vármegye élén.159 c) A Kanizsaiak utolsó évszázada (1429-1532) A Kanizsai család az 1403-as lázadással elvesztette Zsigmond király kegyeit, - és bármily hatalmas birtokokkal és befolyással rendelkeztek tagjai - uralkodása ideje alatt nem lehettek az ország bárói, a legnagyobb hivatal, amelyet viselhettek, a Sopron vármegyei főispánság volt. Kanizsai II. István fia I. László soproni főispánként is volt azonban akkora úr, hogy amikor Zsigmond 1432-ben Sienában a császár koronázására várakozva levelet írt neki és száz lándzsás-nak Friaulba küldését kérte, füle botját sem mozgatta, bár ennek a levélnek a hangja valósággal könyörgés volt. Három hónap múlva a csalódott uralkodó -hivatkozva különböző jótéteményeire - kérését megismétli, és becsületének megmentésére hivatkozva kéri, hogy legalább száz könnyű fegyverzetű lovast küldjön.160 A hatalomba való visszatérés még a következő generációnak, II. Miklós és II. István unokáinak sem sikerült. Kanizsai II. Miklós ágán 777. János mester fia az az Imre, aki 1428-1465 között szerepel a forrásokban. 1434-ben, mikor nagybátyja, I. László meghal, még kiskorú, ugyanúgy, mint László gyermekei.161 Mivel a családnak egyetlen felnőtt férfi tagja sem volt, a birtokait gyámok kezelték.162 Imre 1442-ben rövid ideig Vas vármegye főispáni tisztét viselte.163 Kanizsai I. László Sopron vármegyei főispánnak négy fiúgyermeke volt: 7/7. Miklós, IV. János, II. László és IV. Lőrinc. IV. János és IV. Lőrinc fiatalon meghaltak, így 7/7. Miklós és II. László vitte tovább a családot. Kiskorúságuk alatt anyjuk, Garai Miklós nádor lánya, Dorottya nagy aktivitással intézte a család ügyeit.164 Zsigmond halála után a Kanizsaiak Albert király, majd annak halála után özvegye, Erzsébet pártjához csatlakoztak, V. László trónigényét támogatták. A magyar rendek másik szárnya által trónra ültetett I. Ulászló ezért Kanizsai Imrét és I. László fiait hűtlennek nyilvánította,165 sőt Kehida birtokukat el is adományozta. 1440 őszén I. Ulászló hadai az Erzsébet pártiak Veszprém, Vas és Zala vármegyei várai ellen indultak, 1441 tavaszán sorban megostromolják az ellenpárt fészkeit. I. Ulászló március 10-én Kemend alatti táborában mondja ki az ellenálló Ludbregi Kakas János és rokonai birtokfosztását, március 27-én Lenti vára alatt mond ki hasonló ítéletet az Egerváriak fancsikai és reszneki erősségeire, április 9-én már Körmend alatt táboroz.166 A Kanizsaiaknak sikerült a királyt kiengesztelniük, aki ekkor nevezi ki Imrét vasi főispánnak, de 1443-ban ismét az Ulászló elleni párt- 242 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig ba n találjuk őket. A Rozgonyiak 1443-ban kihasználva a belpolitikai zavarokat, a Kanizsaiak ellen Ulászló híveiként léptek fel. Elfogták Kanizsai Imrét, majd Rozgonyi János, Rajmund és Osvát hadaival elfoglalták Kapuvárt és Sárvárt. A család hívei Kanizsát is csak külső segítség igénybevételével tudták megmenteni.167 Kanizsai II. László Hunyadi János kormányzó táborához csatlakozott, részt vett az 1456-os hadjáratban és vitézül harcolt Nándorfehérvár alatt. A nagy hadvezér halála után Hunyadi László bizalmi embere, V. László őt is börtönbe veti a Hunyadi fiúkkal együtt. Szökéséről, amely Hunyadi László kivégzését követő éjjel történt, romantikus verziók keringenek.168 Kétségtelen, hogy 1457. június 11-én már mint szabad ember tárgyal a soproni tanácscsal.169 Mátyás, koronázása körül szerzett érdemeiért főlovászmesterré, Vas és Zala vármegyék főispánjává nevezi ki.170 1459-ben testvérével együtt belekeveredik a Garai László által szervezett összeesküvésbe, amelynek során a lázadók a trónt II. Frigyes császárnak ajánlották fel. Az április 7-i körmendi ütközet előtt azonban átszökött a király táborába, ezért Mátyás neki és testvérének is megbocsátott, sőt, kimondta, míg váraik a császár kezében lesznek, neki adományozza a Zala vármegyei kamarahasznot,171 és Rozgonyi Sebestyén mellett erdélyi vajdának nevezi ki. Unokatestvérük, Imre ellenben február 10-én Budán azok között a főurak között volt, akik hűségesküt tettek a királyra,172 és keményen védte várnagyával Csornai Istvánnal együtt Kapuvárt a támadó osztrákokkal szemben.173 Pedig őt korántsem halmozta el a királyi kegy, de hogy mennyire megbízható embere volt a királynak, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Mátyás 1458-ban Vas, Zala és Veszprém vármegyékre kiterjedő hatáskörrel kapitánnyá tette.174 A közügyekben később nemigen vett részt, életének utolsó emléke 1465-ből ismeretes.175 1467. május 23-án özvegyéről, Dorottyáról van adatunk.176 Egyetlen fiú, IV. Miklós maradt utána, aki a II. Miklóssal (a tárnokmesterrel) indult ág utolsó hajtása, leánya, Margit Baumkirchner Vilmosnak, Szaló-nak urának hitvese lett. Kanizsai III. Miklós 1461-ben öccse, II. László után Sopron főispánja, 1460-1463-ban együtt viselik ezt a tisztet Sopron, Vas és Zala vármegyében.177 1470. január 21 előtt halt meg, így a család feje Kanizsai II. László lett. Kanizsai II. László 1461-ig erdélyi vajda, soproni, zalai és vasi főispán, mely címei közül az utóbbiakat 1464-ig megtartja.178 Zalai főispánságában 1466-ban is szerepel,179 ugyanakkor Ellerbach Bertolddal együtt 1464-66-ban főlovászmester is.180 1467-ben már minden hivatal nélkül említik Mátyás május 23-án kelt leiratában.181 Nem ismerjük pontosan mellőzésének okait, de valószínű, hogy belekeveredhetett az erdélyi lázadásba, amelynek főszereplői hajdani hivatalviselő társai Szentgyörgyi János, Zsigmond és Ellerbach Bertold voltak. Nem tudjuk ugyanis másképpen magyarázni, mit keresne Kanizsa vára Mátyás kezében 1469-ben.182 Sokáig nem is kapott hivatalt, majd 1476-ban Vas főispánja lehetett.183 1478-ban egy peres ügyben már néhainak mondják.184 Feleségével, Magdolnával 1461-ben kötött házasságából három fia maradt, III. László, V. János és IV. István. Kanizsai III. Miklós után egyetlen fiú, Kanizsai György, és két leány maradt, akik közül az idősebb Katalin, Ferenc szentgyörgyi és bazini gróf neje, Dorottya pedig első ízben Vingárti Geréb Péter nádor, majd annak 1503-ban bekövetkezett halála után Perényi Imre nádor felesége lett. Az 1531-ig élt nagyasszony örökre beírta nevét a magyar történelembe azzal a tettével, hogy a mohácsi csata halottait eltemette.185 Kanizsai Imre fia, IV. Miklós az ágának utolsó sarja 1471-ben, jóval apja halála után tűnik fel először a forrásokban.186 Ettől kezdve folyamatosan hallunk róla a családi birtokügyekben. Egyetlen hivatali működésének van bizonysága, 1484-ben Zala vármegye élén állott.187 Mátyás halála után II. Ulászló híve, aki 1491-ben szolgálatai fejében megerősíti több birtokában.188 Ez volt utolsó szereplése, 1493-ban már özvegyéről esik szó.189 II. László fiai közül 777. László 1468-ban testvérével V. Jánossal egy zálogüzlet kapcsán szerepel.190 1485-ben, amikor Mátyás Bécset ostromolja, őt bízza meg Sopron környékének védelmével.191 A nagy király halála után Corvin János híve, 1490. június közepén Újlaki Lőrinc hadaival ő is Budára vonul és valószínűleg részt vesz a Tolna vármegyei Csontmezei ütközetben.192 Egy ideig nem szerepel a közéletben, majd 1493. július 4-én hallunk róla megint, amikor Kanizsai IV. Miklós halála után a király által megbízott bírák előtt egyfelől ő és testvérei, másfelől Kanizsai III. Miklós fia György Sárvár, Léka, Kapuvár és Kanizsa várakat, a hozzájuk tartozó uradalmakkal két részre felosztották.193 1494-95-ben már II. Ulászló főhivatalnoka, dalmát-horvát-szlavón bán.194 1495-ben jajcai bán.195 E hivatalában a török elleni küzdelem volt a fő feladata, amelyet a rábízott végek jókarban tartásával együtt becsületesen ellátott, egészen az 1500-ban bekövetkezett haláláig.196 Kanizsai V. János a Kanizsai família leggátlástala-nabb egyénisége. Már Mátyás uralkodása alatt hatal-maskodási ügyek főszereplője, majd 1490 őszén, amikor Miksa római király magyar területre nyomul, István nevű testvérével együtt pusztított és rabolt a német hadakkal. II. Ulászló ugyan megbocsát neki 1492-ben197, garázdálkodásai azonban ekkor sem szűnnek meg. Köztudomásúlag Miksa híve, aki erről egy 1498-ban kelt oklevélben szól is, majd később 1510-ben az osztrák örökös tartományok területére honfiúsítja.198 II. Ulászló mégis megteszi soproni Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 243 főispánnak , sőt 1504-1505-ben jajcai bánnak is.199 Szerepel 1506-ban II. Ulászlónak a Miksa császárhoz Innsbruckba küldött követei között.200 Megszerzi az Inn folyó feletti Neuburg várát. Bécsben házat tart fenn, magát pedig Neuburg és Kanizsa örökös grófjának, lékai és kapui bárónak címezteti.201 Hazatérése után az 1510-es évek első felében Sopron vármegyében hatalmaskodik, mire a király Zápolyai Jánost küldi ellene, aki elől jobbnak látja végképpen Ausztriába visszahúzódni.202 Mivel magyarországi birtokai ügyeit így már nem tudta intézni, azokat 1515-17-ben elzálogosította Kanizsai György özvegyének és fiának Kanizsai IV. Lászlónak.203 1522-ben utódok nélkül hal meg. Vele a Kanizsai II. István székelyispán, főajtónálló által alapított két ág közül az egyik kihalt. Legfiatalabb öccsük IV. István sem élt már ekkor (akiről mint Hippolit egri püspök bandériumának tagjáról 1507-ben esik utoljára szó204), mivel örököséül csak Kanizsai György fia IV. László (unokatestvérének a fia) és unokanővére Kanizsai Doroty-tya jelentkezett Alsó-Ausztria marsallja előtt.205 Kanizsai III. Miklós fia György ága volt a család utolsó hajtása. Az ifjú György unokatestvérével 777. Lászlóval Corvin János oldalán küzd 1490. július negyedikén a Tolna vármegyei Csont-mezőn az ellenpárt hadai ellen. Báthori István erdélyi vajdának a fogságába kerül, ahonnan csak Beatrix özvegy királyné közbenjárására, az Ulászlóra letett hűségeskü ellenében szabadul.206 Ezután figyelmét mindinkább a vagyonszerzés és a hatalomban való emelkedés köti le. A vagyon legegyszerűbb és legkifizetődőbb módját, a házasodási választja. 1493. január 3-a előtt feleségül veszi alsólendvai Bánfi Pálnak a lányát, Erzsébetet, aki Rozgonyi László özvegye volt.207 Felesége hozományaként, illetve a másik örökös, Rozgonyi István részének 10 000 ft-ért történt megváltásával a Heves vármegyei Debrő vár és tartozékainak ura lesz.209 Kisebb nagyobb bonyodalmak után beiktatják a Rozgonyiak által zálogjogon bírt semptei vár uradalmába is.209 Az 1493. évi nagy osztozkodás során, amelyről már beszéltünk, a családi uradalmak fele részét szerezte meg.210 Az ország egyik leggazdagabb főuraként hivatali pályáját 1493-ban mint főpohárnok kezdte, amely tisztségében 1497-ig szerepel. II. Ulászló 1494. szeptember 4-én valószínűleg Báthori Andrással együtt Zala vármegye főispánjává nevezi ki.211 1495 . augusztus 31. és 1496. február 21. közötti időben meghalt felesége.212 Szinte ugyanakkor távozott az élők sorából Egervári László horvát-szlavóndalmát bán, akinek özvegye Rozgonyi Klára, felesége nővérének, Bánfi Dorottyának és Rozgonyi Jánosnak a gyermeke volt.213 Kanizsai György nem sokat várakozik, már 1496 februárjában elveszi az özvegyet, nem törődve azzal, hogy a másodízigleni rokonság alól a pápától felmentést kellett volna kérnie.214 Hamarosan meg is kapták az egyházi fenyítést (Iexcom-municatio), mert már 1496. június 17-én II. Ulászló Bakócz Tamás egri püspöknek és rokonainak adja az egyházból kitagadott Kanizsai György debrői uradalmát.215 A Bakócz-rokonság birtokba jutása azonban nem sikerült, a minden követ megmozgató jóakarók segítettek, Kanizsai György és felesége megkapták a pápai feloldozást.216 A király hamarosan visszafogadja kegyeibe, már 1497 áprilisában újra főpohárnokmester,217 egy év múlva pedig horvát-szlavón-dalmát bán.218 Rövidesen új poszton találjuk mint nándorfehérvári bánt, és 1507-ig az ország legfontosabb véghelyét védi.219 A házasság pedig, amellyel akkora kockázatot vállalt, végül is meghozta azt, ami a fő cél volt, az Egervári vagyon megszerzését. Egervári Lászlónak egyetlen fia István élt, akivel 1507. június 10-én Kanizsai György fia, IV. László nevében kölcsönös örökbefogadási szerződést kötött.220 Ennek alapján Egervári István 1512-ben bekövetkezett halálával a hatalmas birtokok végleg a Kanizsaiaké lettek, bár György ezt már nem érhette meg. De már 1508-ban e szerződés alapján bevezettette magát Csókakő, Vitány, Velike (Kőrös vm.) és Stinisnyák (Zágráb vármegye) várakba.221 1509-től Kanizsai György ismét dalmát-horvát-szlavón bán, egyúttal Zengg várának a kapitánya volt.222 1509 őszén még a törökkel csatázott, 1510. augusztus 10-én már nem élt.223 Egyetlen fia, IV. László 1496-ban született. 1512-ben Egervári István halálával reá szállott Egervár, Csókakő, Velike és Stinisnyák vára és uradalma.224 Már 17 éves korában Vas vármegye főispánja lett, amely tisztét Felsőlendvai Tamással közösen 1524 végéig viselte.225 1519-ben II. Lajostól érdemeiért címereslevelet kapott, melyben a nemzetség ősi címerét két sárkány rendtartóval ékesítették fel.226 1522-ben rövid ideig országos kincstartó is volt.227 1522-ben Kanizsai V. János halálával az egész Kanizsai vagyon urává lett. 1524. március 11-én II. Lajos király előtt Budán kölcsönös örökbefogadási szerződést kötött bélteki Drágffy János temesi főispánnal és fiaival a maga és Ferenc fia javára, melyben magszakadás esetén egymást kölcsönösen örökösül és osztályos atyafiakul fogadták. Ebből a szerződésből megismerhetjük Kanizsai IV. László vagyoni állapotát, amely budai házából, Kanizsa (Zala vm.), Egervár, Léka, Sárvár (Vas vm.), Kapu (Sopron vm.), Csókakő (Fejér vm.), Stinisnyák (Zágráb vm.), Velike és Vasmegyericse (Kőrös vm.) váraiból és uradalmukból állt. Övé volt még Csepreg városa és a Fertő tó is.228 Utolsó közszereplése 1525 nyarán volt, amikor részt vett a Hatvanban tartott országgyűlésen. Az országgyűlésről hazatérőben a frissen országbíróvá választott Drágffy János előtt augusztus 31-én Magdolna nevű lányát eljegyezte Batthyány Kristóffal.229 Szeptember 21-én már özvegye, bélteki Drágffy Anna, és gyermekei Ferenc, Magdolna és Orsolya részére állít 244 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig k i oklevelet II. Lajos.230 A mindössze 29 évet élt Kanizsai IV. László, mint egyetlen férfi, mindent megtett családjának továbbvitele érdekében. Házasságából öt gyermek született, akik közül halálakor már csak az említett három volt életben. 1528-ban már Magdolna sem élt,231 míg a család utolsó férfitagja, Ferenc 1532. június 9. előtt néhány nappal hunyt el, aszerint az oklevél szerint, amelyben Szapolyai János király Orsolyát, Nádasdy Tamás jegyesét fiúsí-totta.232 Egy évvel korábban az árvák gyámja, Peré-nyiné Kanizsai Dorottya is elhalálozott.233 Az utolsó Kanizsai, Orsolya, aki 1533-ban kötött házasságot Nádasdy Tamással, 1571 tavaszán halt meg. Vele végérvényesen lezárult a középkori Magyarország egyik legjelentősebb családjának története. 5. Kanizsa és az uradalom kiépülése (1323-1400) 1323-ban Kanizsaszeg várával együtt hét helységet adományozott I. Károly király Imre fia Lőrinc mesternek. Ebben az oklevélben Kanizsát „possessio"-nak nevezik, 1322-ben pedig, amikor Lőrinc Princ fiaitól megveszi a „villa seu praedio" jelzőt használják.234 A possessio eredeti jelentése birtok volt, a 13. század első évtizedei óta azonban használták falu, vagy csupán a falu egy részét alkotó földbirtoknak a jelölésére is. A 13. század óta az is előfordult, hogy egy-egy tulajdonnevet viselő földbirtok több falut foglalt magába. A praedium vagy villa pedig a földesúri gazdaság faluszerűségére, falusias jellegére, de leginkább talán már faluvá alakulására mutat. Ugyanis csak így értelmezhető pontosan a magyar falu szót fedő „villa" szónak a földesúri gazdasági telepet jelentő „praedium" szóval való összekapcsolása. A klasszikus praediumok a jobbágyrendszer kiteljesedésével fokozatosan megszűnnek, vagy faluvá alakulnak a 13. század második felétől.235 Ezek és későbbi oklevelek is bizonyítják, hogy az 1321-es évre keltezett hamis adománylevél, amely Kanizsát „civitas"-nak, városnak nevezi, a 15. század előtt nem keletkezhetett, előbb nem ismert a település mezővárosi rangja.236 Kanizsa történetét az oklevelek alapján nyomon kísérni csak nagyon vázlatosan lehet. A középkori oklevelek keletkezésének oka jogi eredetű, adományozást, elkobzást, adásvételt, hagyományozást, örökségi ügyeket rögzítenek. Legtöbb írásos emlékünk azokról a településekről van, amelyek tulajdonjoga körül többször dúlt vita, adták, vették őket, avagy nagyhatalmú szomszédok garázdálkodtak rajta, Kanizsa azonban 1323-tól folyamatosan egyetlen család birtokában van, ezt tőlük soha nem vitatta el senki, s ahogy nőtt a Kanizsaiak hatalma, a rendkívüli események lehetősége is csökkent. Egészen a 15. század legvégéig, a gazdasági jellegű írott források megjelenéséig a település kiteljesedésére, nagyságára, lakosságára, topográfiájára nem ismerünk adatokat. A 14. században az adományozás után először 1333-ban a pápai tizedjegyzékben találkozunk Kanizsával. (A pápaság először 1199-ben rendelte el az egyházi jövedelmeknek a Szentföld felszabadítására történő szedését. A gyűjtés arányai, kiterjedése többször változott, 1332-1337-ig a plébánosoktól a papi tized tizedét szedték be.) Ebből megtudjuk, hogy az itteni plébános György 20 zágrábi és 22 apró dénárt fizetett.237 A szomszédos Palinban János plébános 23 zágrábi dénárt, Atyon (Sánc őse) Mike 12 zágrábi és 22 kis dénárt, Récsén Pál 36 zágrábi dénárt. 1334-ben pedig Biliéről Mike 8 széles dénárt fizetett.238 Ezek az adatok azt jelzik, hogy Kanizsa még egyáltalán nem volt a környék kiemelkedő települése. Ezt a szerepet ez időben Szépeinek töltötte be, amelynek papja, Benedek 100 zágrábi dénárral adózott.239 A püspöki falu jelentősége mellett szól az is, hogy 1325-ben I. Károly Henrik püspök kérésére szombati napra hetivásárt engedélyezett ide.240 Bizonyos, hogy a földesúr - Kanizsai I. János -1340-ben Kanizsán lakott, hiszen Alsólendvai Miklós főispán itt keltezi azt az oklevelet, amelyben egy gyilkos kivégzése miatt a további kereset alól felmenti.241 1373 májusában Kanizsai II. Miklós (a későbbi tárnokmester) panaszára László veszprémi püspököt és jobbágyait Kanizsa (possessio Kanisa) használatától Arany Mihály szolgabíró eltiltja.242 1382-ben ismét a szomszédos Szepetneket és környékét birtokló veszprémi püspök embereire emelnek panaszt Kanizsai II. János esztergomi prépost és testvére II. Miklós és II. István ellen. A püspök jobbágyai a panasz szerint a Kanizsa faluhoz tartozó erdőben felállított vadászhálójukat tönkretették, az erdőt pedig elpusztították.243 Nemcsak a földesúr jövedelmét fokozta, hanem Kanizsa fejlődését is elősegítette az a per, amelyet még Kanizsai I. Lőrinc fia I. János kezdett el a Ko-már irányából Kanizsán keresztül a zákányi révhez vezető fontos kereskedelmi és hadiúton szedhető vám kérdésében. 1360-ban ugyanis Mórichelyi Miklós fia Farkas mester szedte a vámot Mórichely nevű birtokán (az elpusztult falu a Nagykanizsa-Gyéké-nyesi út liszói elágazójánál állott), amelynek jogosságát Kanizsai I. János per útján vitatta.244 Az ügy még 1372-ben, I. János halála után is ott tartott, hogy a Kanizsaiak szerint övék a vámjog, a mórichelyi vám kárukra van, és nem is jogos. Ekkor felszólították Mórichelyi Basó mestert, hogy mutassa fel okleveleit, de ezt ő nem tudta megtenni. Csupán azt hangsúlyozta, hogy régtől fogva gyakorlott módon szedett vámot birtokán.245 1374-ben azután eldőlt a per, Kanizsai II. Miklós megnyerte az országbíró előtt, a kihirdetett ítélet szerint Basó jogtalanul szedette a vámot Mórichelyen.246 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 245 4. térkép. A Kanizsaiak legfontosabb uradalmai 1321-1566 246 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A Kanizsaiak számára rendkívül fontos volt a kanizsai uradalom, hiszen egészen az 1380-as évekig ez volt a legnagyobb birtoktestük. Igyekeztek is minden eszközzel gyarapítani. A növekedés üteme az első időszakokban meglehetősen lassú. 1352-ben Kanizsai I. János három telket vásárol a Szentgyörgy nevű birtokban (nevét ma a Szentgyörgyvári szőlőhegy őrzi) Mórichely felől.247 Még ugyanebben az évben Szentgyörgyi János fia Miklóssal úgy egyeznek meg, hogy az átengedi nekik Biliét és Váró földet, amely a Kanizsaiakat vétel útján, őt pedig ősi jogon illeti. A Kanizsaiak ezért átadják neki Karácsföldét, másnéven Kiskallost, melyet ők Károly királytól kaptak, Miklós pedig azt állítja, hogy rokonság jogán őt illeti.248 Ez a szerződés, mint a korábbiakban láthattuk, inkább csak elméleti, mint gyakorlati jogokat biztosított. 1357-ben már birtokolják Libolcát, amely korábban a Bikács nemzetségé volt. Ekkor mint Kanizsai Benedek birtoka tűnik fel, ahol a szomszédos földesúr Homokkomári István követett el hatalmaskodást.249 1358. október 6-án Kanizsai I. János a szintén Bikács nembeli Gyovadi Miklós özvegyétől megvásárolja Szeglaki-Szentmiklóst, amelyről azt mondják, hogy Zala vármegyében, Kanizsa folyó mellett, a keleti parton fekszik, (iuxta fluvium Kanisa habite, a párta orientali) és ahol Szent Miklós tiszteletére szentelt templom található.250 Ez a falu bizonyosan a mai Miklósfával (egykor Szentmiklós) azonos, bár a korábbi kutatás Magyarszentmiklóssal próbálta azonosítani.251 1360-ban Kanizsai I. István zágrábi püspök Egyházasbakonak birtokot kapja testvéreivel együtt Nagy Lajostól,252 és bár Bakónaki Miklós fia Mihály és Kozma fia György ellentmondanak, a Kanizsaiak birtokba lépnek.253 1369-ben ugyancsak Kanizsai I. István és testvére I. János kap birtokot Kanizsa szomszédságában, amikor Lajos király nekik adja egyházasbillei Kónya Pál és fia birtokát, akik, mivel megölték unokatestvérüket, elvesztették azt.254 A kanizsai uradalom alakulása szempontjából jelentős volt az a csere, amelyet Kanizsai I. János és I. István, püspök bonyolítottak Nagy Lajossal. 1371-ben a birtokukba jutott - volt Nagymartom féle - Esztergom és Komárom megyei falvaikat elcserélték Kanizsa szomszédságában a Somogy megyei Szentpál, Berény, Ság, Varászló, Falkos, Dencs, Remeteszentpéter, Pat(Poch) és Páld nevű birtokokra és a Sopron megyei Fülesre.255 Jelentős szerzemény volt 1382-ben Újudvar, palini birtokuk északi szomszédja, amelyet a johannita lovagok Kanizsai I. János fiainak zálogosítottak el. Bár több súrlódás volt korábban a két birtok között, nyilván nem ez volt az ok, amely a lovagokat rendházuk megszüntetésére késztette.256 A birtokot soha nem váltották ki, végleg a Kanizsaiaké maradt. Egy 1472-es oklevélből megtudjuk, hogy Palinai János vránai perjel volt a zálogba adó, aki Mária királynő engedélyével 4000 arany forintért adta oda Kanizsai II. János esztergomi prépostnak és testvéreinek.257 A zálogba adás körülményei valószínűsítik, hogy a rendház ekkor már nem működött. A Zsigmond kegyeibe jutott Kanizsai testvérek tudatosan törekedtek Nyugat-Dunántúli birtokaik növelésére, ezen belül kiemelten a Kanizsa környéki terjeszkedésre. A királyi donációk mindjárt a koronázás évében egy szerényebbel kezdődtek. 1387 decemberében a király nekik adja a Horváti Jánoshoz csatlakozott és így hűtlenné vált Bakónaki Péter birtokait.258 Néhány hónap múlva 1388. május 7-én már három faluval gyarapodnak Kanizsától északra. Megkapják Zsigmondtól Gelse, Lak (Kacorlak) és Sziget (Gelse-) birtokokat, amelyeket a király csereképpen szerzett Treutul Miklós pozsegai főispántól.259 Az adományt, annak ellenére, hogy már a beiktatás is megtörtént, szükségesnek tartották Mária királynővel is megerősíttetni.260 A Kanizsaiak Somogy felé is terjeszkedtek. 1388-ban az ugyancsak hűtlenségbe esett Korpádi János és László Korpád, Simon, Márga, Henyz és Tótfalu nevű birtokait kapták.261 1389-ben az akkor királyi tulajdonban lévő Egerszeget kapják új adományként.262 Ez utóbbi birtok nagyságrendjét és értékét tekintve több volt egy egyszerű falunál. Kitűnt ez abból a csereügyletből, amelyet a veszprémi püspökkel a következő évben lebonyolítottak. A püspökség szepetneki uradalma meglehetősen távol feküdt Veszprémhez, - ugyanakkor mint láttuk - a szomszédos Kanizsaiakkal is eléggé rossz volt a kapcsolat. Azonban nemcsak velük, hanem egyéb szomszédaikkal is elmérgesedtek a viszonyok. 1388 májusában a környékbeli nemesek és jobbágyaik Demeter püspök Bánkfalva nevű birtokára rontottak, ahol egy jobbágyát megölték, annak feleségét megsebesítették és 200 forintját elvették.263 Hasonló eset történt, amikor a Libolca elleni hatalmas-kodásból ismert Homokkomári István fiai familiárisaikkal és név szerint felsorolt jobbágyaikkal fegyveresen megtámadták a püspök Eszteregnye nevű birtokát, tiszttartóját megsebesítették, egy ott őrzött tolvajt kiszabadítottak, raboltak, a vüHcust, akinek a házában a tolvajt őrizték, megsebesítették.264 Nyilván ezek az ügyek nagymértékben hozzájárultak, hogy amikor a Kanizsai testvérek felajánlották a kanizsai váruktól távol fekvő Egerszeget cserére a szepetneki uradalomért, a püspök örömmel elfogadta az ajánlatot. 1390. január 30-án a káptalan is megadta a hozzájárulást a birtokcseréhez.265 így azután március 24-én létrejött a szerződés, mely szerint Kanizsai II. János esztergomi érsek, királyi főkancellár, II. Miklós tárnokmester és István mester elcserélik Zala vármegyei Egerszeg birtokukat a Mária Magdolna tiszteletére emelt kőegyházzal és kegyúri jogával, valamint tartozékai között a Zala folyón lévő malmokkal, vásár és útvámmal együtt Demeter veszprémi püspök és a püspökség Szepetnek (Zepethnuk) nevű Zala várme- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 247 5 . Hosszútóti György alispán levele özv. Kanizsai Györgynéhez adóhátraléka tárgyában. 1516. (OL. Dl. 25 577) gyei birtokával és tartozékaival: Eszteregnye (Eszte-regnye), Mánta (Mantha - elpusztult falu Sormás határában), Bánkfalva (elpusztult falu Szepetnek határában), Sormás (Saramas) és Mártonfalva (Mar-tunfalva-Tótszentmárton) falvakkal, kivéve az egyházi tizedet, amelyet a püspök fenntart magának és egyházának.266 A Kanizsa környéki nagy birtokszerzemények közül is kiemelkedik a becsehelyi uradalom, amely még 1380-ban is a 13. század óta itt birtokos Szalók nemzetség kezében volt. Nem tudjuk, hogy került a királyhoz, aki Becsehelyt (Bexenhel) (amelynek jelentőségét az adta, hogy főesperesi székhely volt), Geré-cét (Gereche), Bikalját, Perennyét, Basfalvát (ma Borsfa), Csarnahát (Csornoha), Kislagdot, Janocot, Cinegédfbldét és Szegedét 1392-ben a Kanizsai testvéreknek adományozta.267 1392-ben kapták adományul a hűtlenné vált Szenesei János Körös vármegyei birtokait,268 amelyeket 1393 januárjában elcseréltek a közeli Somogy megyei Iharos falura.269 1395-ben megkapják az utódok nélkül meghalt ormándhidai Waryo János Somogy megyei Ormándhida (ma Zala-komár-Ormándpuszta) és a Győr vármegyei Varjas nevű birtokát.270 Úgy látszik, nem az egész Ormánd- 248 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig hid a lett az övék, mert 1395-ben a távolabb fekvő somogyi birtokaikat - névszerint Kozma, Korpád, Heniz, Syman, Maragya, Mariamagdalena, (Pa)pol-cha, Ithmees, Lucafalva, Tóthfalu nevű birtokok és (. . . )dusfalva nevű birtokrész - elcserélik Inakodi Kálmán, László, János és Szemere Somogy megyei Ormándhida, Gárdos és Moroc (M)or(ouch) nevű birtokaival.271 1397-ben Kővágóőrsi György esztergomi várnagytól a szintén somogyi Benneket vásárolják meg 2800 aranyforintért.272 A kanizsai uradalom, amely 1323-ban 7 birtokból állt - azzal együtt, hogy néhány falu később nem szerepel a forrásokban (pl. Kerektó, Lazsnak) - a századfordulóra negyvennél több falut foglalt magába. 6. A Kanizsaiak középkori vára a) A vár az írott emlékekben (1323-1532) A kanizsai vár 1323-tól egészen a 15. század elejéig nem szerepel az írott forrásokban. Újra csak 1406 táján tudunk létezéséről, amikor várnagya, Bucsai Benedek a plébánossal együtt azt jelenti Kanizsai I. Lászlónak, hogy a vár kincseskamrájából 119 márka ezüst-marhát a kulcsaival együtt átadott Laki Lászlónak, aki azokat el fogja vinni hozzá.273 Tíz esztendő múlva 1416-ban Petkei Mátyás a várnagy, aki a szentpéteri pálosoknak eladja Németiben lévő birtokait, majd 1420-ban esik szó ismét a kanizsai várnagyról.274 A vár egy másik helyiségéről, a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt várkápolnáról 1423-ban olvashatunk, amikor Kanizsai II. István az általa épített tőli Szent Bertalan kápolna papjának kötelességévé teszi, hogy a kápolnának tett donációk fejében itt pénteken, szombaton és vasárnap misét mondjon.275 1443-ban az I. Ulászló és Erzsébet (Albert király özvegye) között dúló belháború Kanizsára is kiterjedt. Az Ulászló híveként fellépő Rozgonyi Rajmund az Erzsébet pártján vasi ispánná lett Kanizsai Imrét - a család egyetlen nagykorú férfitagját - elfogta, majd saját, valamint Rozgonyi János és Oszvald csapataival ostrom alá fogták Kanizsa várát. A várat bakónaki Török László és Nádasdi Oszvald várnagyok vezetésével az odamenekült környékbeli familiárisok és Benedek kanizsai plébános, veszprémi kanonok védték. Ekkor a vár bástyákkal erősített fallal volt körülvéve és a magja egy kastély volt (bastte et castella) amelyet az ellenség hadigépekkel és más alkalmas szerkezetekkel támadott. A hosszan tartó ostrom - Holub József szerint hét hónapig tartott276 -felőrölte a védők erejét, ezért segítségül hívták a szomszédos alsólendvai Bánfiakat. A védők, valamint Bánfi István és Pál között létrejött szerződés értelmében a Bánnak mindaddig megtarthatták a várat, amíg költségeieket vagy az uradalom falvaiból vissza nem nyerik, vagy azt a Kanizsaiak más módon meg nem térítik. Emellett megfogadták, hogy Kanizsai Imrét Rozgonyi Rajnáid fogságából kiszabadítják, a védők pedig kötelezettséget vállaltak, hogy a Kanizsaiak valamelyike Bánfi István leányát, Dorottyát feleségül veszi.277 A várat a Bánfiak megvédték, és Kanizsai Imrét is sikerült a fogságból kiszabadítani. De a Roz-gonyiak a Kanizsaiak más várainál sikeresebbek voltak, Kapuvárt és Sárvárt elfoglalták. Kanizsai Imre feleségül vette Bánfi Dorottyát, és az 1446-os országgyűlésen Hunyadi János kormányzó előtt a Roz-gonyiak is ígéretet tettek az elfoglalt várak visszaadására, ígéretüket azonban nem tartották meg, így a türelmüket vesztett Kanizsai testvérek, Imre unoka-öccsei, III. Miklós és II. László 1454 novemberében ostrommal kiűzték őket Sárvárból.278 Kanizsa védelmében különösen Török várnagy tüntette ki magát, aki súlyos sebet is kapott. Saját pénzéből kétezer forintot fordított a várat védő zsoldosok és katonák költségeire, hadiszerek, fegyverek beszerzésére. Ezt méltányolta ura, Kanizsai Imre, aki 1444-45-ben két Somogy megyei birtokot adott neki, Patot és Varászlót.279 Az 1443-as oklevélből tudjuk, hogy a kanizsai várat Imre tekintette lakhelyének, mivel a védők hangsúlyozottan őt nevezik uruknak (dominum videlicet mostrum). Maga a vár közös tulajdon - mint valamennyi Kanizsai birtok, ahol a másik várnagy Nádasdi Osvát Kanizsai László fiainak érdekeit képviselte -, ami kiviláglik az 1446. augusztus i-jén Kanizsán kelt oklevélből. A vár ostroma körül felmerült költségek egymás között még ekkor sem voltak elrendezve. Kanizsai II. László és III. Miklós bizonyos közös ezüstneműk fejében Kanizsai Imrének hétszáz forinttal adósak maradtak. Kanizsai Imre várnagya, Török László a vár megvédésére négyszázharminc forintot fordított és ezért neki biztosítékul Kanizsai László fiainak egy bibliáját adták, és a mindezekért elzálogosított Gelse, Sziget, Kehida és Kisasszond (Somogy vm.) birtokok közös visszaváltását határozták el.280 Török László, aki új szerzeménye alapján majd a bakónaki előnevet pati-ra cseréli fel, 1446-ban még a somogyi Benneket is megkapja.281 Az adományozáshoz 1451-ben Kanizsai II. László és III. Miklós is hozzájárulását adta.282 Kanizsa 1443-as ostromakor a Rozgonyiak valószínűleg használtak már ágyúkat, mert az oklevél machi-nis szavát így is értelmezhetjük.283 1457-ben a Kanizsaiaknak már bizonyosan voltak ágyúik, hiszen március 16-án a Hunyadi fiúk elfogásának hírére a zűrzavartól tartó Kanizsai Imre várait erősíteni kezdi, és Sárváron kelt levelében arra kéri a soproni polgárokat, hogy részére egy mázsa puskaport vásároljanak.284 A következő írásos emlékben Kanizsa várát 1469. szeptember 20-án, Mátyás király kezében találjuk. A király utasítja ebben az iratban Magyar Balázs kapi- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 249 6. kép. A kanizsai várkastély ásatási alaprajza, M é r i István 1954-58 tányt, kanizsai alvárnagyát (vicecastellanus), hogy Csapi Andrásnak Kanizsa várához foglalt birtokait alsólendvai Bánfi Miklósnak adja át.285 Ennek a meglepőnek tűnő fejleménynek a hátterében azt sejthetjük, hogy a Kanizsaiak belekeveredtek az 1467 őszén kitört erdélyi lázadásba. A lázadás vezetőinek, a Szentgyörgyieknek és Ellerbach Bertoldnak Kanizsai Lászlóval szoros kapcsolatára utal az Ellerbach birtokán, Szentpéterfán (Vas vm.) épült - 1468-70 közöltre datálható - templom címersora, amelyben mindannyiuk címerét elhelyezték.286 Mátyás ekkor ültethette saját várnagyát Kanizsa várába, ám a lázadás vezetői bocsánatot nyertek, így hamarosan újra a Kanizsaiak birtokában találjuk az erősséget. 1478-ban Syei Loránd kanizsai várnagy hatalmaskodik az Újudvar melletti Bagotán.287 1488-ban mórichelyi Farkas Péter viseli ezt a tisztséget.288 1493. évi uradalmi urbáriumból ismerjük a mezővárosnak a vár karbantartására vonatkozó kötelezettségeit. Itt értesülünk a várárokról és a Kanizsa folyócskán átvezető hídról.289 A vár fenntartásához szükséges jobbágyi szolgáltatások teljességükben az 1530. évi urbáriumban foglalódnak össze. A megismert adatok mellett a vár előtti hídról és a „Gyaloghíd"-ról szerezhetünk ebből ismereteket.290 A 16. század elején a Kanizsai család fenegyereke, V. János majdnem idegen kézre juttatta Kanizsát, amikor 1515-ben a zalai sedriára (vármegyei törvényszék) igyekvő Meggyesi Domokost elfogatta és Léka várába záratta. II. Ulászló ezért elkobozta tőle birtokait és - benne Kanizsa vára felét - Pálóczi Mihálynak és testvérének, Antalnak, valamint Erdődy Péternek adományozta.291 Hamarosan ismét János birtokában találjuk Kanizsát, a király megbocsátott a vétkesnek. Az 1323-1530 közötti írásos emlékek áttekintése után megállapíthatjuk, hogy az építmény képéről, szerkezetéről, elhelyezkedéséről általánosságokon túl vajmi keveset tudhatunk meg. Információink a következők: a vár mocsárban fekszik, hiszen töltésen lehet hozzá eljutni, a kapuja előtt két híd van a vizes- 250 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig árkon , amely a várat övezi, a várat bástyás fal veszi körül, benne van a kastély (castellum), amelynek mindössze két helyiségéről, a kápolnáról és a kincseskamráról értesülünk. A várnál töltés megy át a Kanizsa vizén a két part között Kanysam est quaendam repletura), amelyet nyilván a vár ellenőriz. Magáról a vár épületéről csak a 16. század második felében, a királyi végvárrá lett erősségnek az átépítéséhez szükséges felmérések és a metszetanyag vallomása áll rendelkezésünkre. Közülük is kiemelkedik az 1569 táján készült, az átépítés kezdetét megörökítő alaprajz. Ezen láthatunk egy zártudvaros épületet, amely a kanizsai vár magja, de az egyértelmű kormeghatározásához ez is kevés.292 Az első közlő Pataki Vidor egy „palotáról", vagy „kolostorról" beszél293, míg Balogh Jolán szerint az alaprajz egy négyszögletes alaprajzú árkádos udvarú reneszánsz palotát ábrázol, amelyet a 16. század második felére keltez és Pietro Ferabosco művének tart.294 A föld felszínéről véglegesen eltűnt várról a legtöbbet a régészeti kutatás eredményeiből tudhatunk meg. b) A Kanizsaiak várkastélyának régészeti maradványai295 Méri István feltárása nyomán ismerjük meg az egykori kanizsai várkastélyt, aki 1954-57 között - az utolsó pillanatban a teljes beépítés előtt - feltárta a vár hozzáférhető maradványait. Bár nem is törekedhetett a teljességre, feltárásait siker koronázta. A lehetőségekhez képest a legkiterjedtebb munkát az akkori szeszgyár területén folytatta, amelynek a főépületét valósággal az itt megtalált középkori várkastély alapfalainak közepébe építették. Megállapította, hogy a várkastélyt egy kis homokdombra emelték oly módon, hogy az épület alapjainak kijelölésekor figyelembe vették a domb alakját. Az alapfalakkal ennek a szélét igyekeztek követni, ez a magyarázata, hogy az alaprajz kissé szabálytalanra sikerült. Az épület ötszög felé hajló négyzet alakú, szélessége északon 36,25 méter, míg délen csak 34,40 méter. Keleti hosszúsága 38,5 m, a nyugati 38,25 m, azaz a két utóbbi oldal megközelítőleg egyforma, annak ellenére, hogy a déli homlokfal keleti fele a nyugatihoz képest ferde. Az épület főhomlokzata dél felé nézett, az ennek a közepén elhelyezkedő kaputorony kiugró része már a dombot környező mocsárba nyúlott. Ugyanígy azok az egymástól kb. 2,5 méterre lévő és a falalapozás síkjából 1,80-2,20 méterre kiugró támpillérek, amelyek a homoksziget talaja, de még inkább a környező mocsár miatt az alapozást erősítették. Ezek a támpillérek többnyire 140-150 cm szélesek voltak, az épület sarkainál kereszt alakot képeztek. A homokdomb szélén a mocsár szintje alá nyúló alapozásokat úgy fogták össze, hogy az alapozás szegélye mellé sűrűn cölöpöket verettek le, kiszorították a vizet, kiszedték a tőzeget és a cölöpök közé alapoztak. Különösen az erősen kiugró kaputorony alapozását készítették el gondosan. A homokdombon a kastély alapozása 1,30-1,60 méter mélyen volt. Ott, ahol a falak megcsúszásától tartani kellett, a falcsatlakozásoknál vastagításokat is alkalmaztak. A falalapozásokat - elsősorban a főfalakat - faragatlan mészkő lapokból és darabokból készítették, amelyeket egységesnek látszó erős habarcs fogott egybe. Téglaalapozások csak az épület belső részeiben fordultak elő. Annak ellenére, hogy felmenő falakat nem sikerült találni, az omladékrétegek azt bizonyították, hogy a falakat téglából építették, és a későbbiekben is ilyen anyaggal újították meg. Csupán az ajtó-ablakkereteket, és valószínűleg a falsarkokat, párkányokat stb. faragták kőből. A déli homlokzat legjellegzetesebb része a hatalmas kaputorony, amelyet helyenként 4 méter szélesen alapoztak. A torony érdekes módon az épületszárny közepe táján záródik, míg külső szegélye kifelé többszörösen megtörő tagolással nyúlik túl a déli homlokfalon. A déli épületszárny zárófalai közepén, a torony széleihez igazodóan két hatalmas pilléralapozás került elő. A déli szárnyon a kaputoronytól keletre és nyugatra csak egy-egy nagy helyiség van. Figyelemreméltó az épület többi szárnyának tagolása is. Az északi rész az osztófalak alapján hét helyiségből állt. A szárny középső helyisége - a kapuval pontosan szemben - az írásos emlékekből ismert várkápolnával azonosítható, mivel itt sírokat találtak, amelyek Méri István véleménye szerint nem alkalmi, hanem rendszeres temetkezések képét mutatták. A kápolnától jobbra és balra két-két keskeny helyiség helyezkedett el, amelyeket ketté bontott tereknek is értelmezhetünk, mivel a kettő közötti osztófal keskenyebb volt a többi osztófalnál. A ketté választott helyiségek közül a sarkok felé esőknek különleges rendeltetése volt, ugyanis mindkettőnek az alapozásszintig lenyúló alápincézésére, avagy ilyen szintre való lemélyítésére derült fény. Végezetül a sarkoknál ismét két nagyobb helyiséget találtak. A nyugati és a keleti szárny osztófalakkal egyaránt 3-3 nagyjából egyforma részre volt tagolva. A várkastély belsejében a 16. századi alaprajzon ábrázolt árkádos folyosó létét az álló épület belsejében folyó ásatás egyértelműen nem tudta bizonyítani, de cáfolni sem. A keleti oldalon a szárny belső falából indulóan alapozások húzódtak az udvar belseje felé, ezeknek a kiszerkesztett változattól való eltérése azonban önmagában nem cáfolja a körbefutó pilléralapok sorát, mert egy ilyen az északi szárny udvari homlokzata előtt, a várt helyen elő is került. A négyszögletes épülettömböt kaputoronnyal és anélkül több olyan metszeten is láthatjuk, amelyek a kanizsai vár 1600. évi átadását és az 1601. évi vissza- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig a-b . Gótikus mérműves ablakkeret-töredék (a közraktárak területéről, a Várúttól D-re). c-d. Kerek ablakkeret töredéke, e-f. Ablakkeretkő két darabban, ablakrács lyukaival, beleerősített kampós szeggel (i: 10) 7. kép. A kanizsai várkastélyból és várból előkerült kőfaragványok, Méri István nyomán foglalási kísérletet ábrázolják. Ezek azonban azon túl, hogy a metszetek bizonyos fokú hitelességét alátámasztják, még egy fontos információt közölnek, azt, hogy a várkastély emeletes volt.296 Bizonyos, hogy az emeleti szintet ábrázolja az 1572. évi alaprajz, amely azon túl, hogy a földszintitől teljesen eltérő beosztást mutat, kifelé tekintő ablaknyílásokkal van ábrázolva. Márpedig kifelé tekintő ablaknyílások egy ilyen típusú épületnél csak az emeleten képzelhetők el. Az alaprajz méretei összevetve az ásatási felméréssel, meglehetősen azonosak, amennyiben a rajzon megadott léptéket bolognai lépéssel, azaz 1,8 méterrel számoljuk át.297 Ugyanakkor, ha eltekintünk az alaprajzi szabálytalanságok ábrázolásának hiányától - amire a kor felmérői nemigen adtak - két szembetűnő eltérést tapasztalhatunk. Ferabosco nem jelzi a támpilléreket, és hiányzik a déli oldalról a kaputorony. A közelmúltban vált ismertté az a Kanizsát 1600 őszén ábrázoló rajz, amely teljes bizonyossággal a helyszínen készült.298 A rajzoló nem volt művész, hanem katona. A meglehetősen kis méretű ábrázoláson az erődítményben elhelyezkedő várkastély is eléggé vázlatszerű, és a rajzoló meglehetősen távolról a mai kiskanizsai oldalról készítette. Mindenesetre az előbb felvetett kérdésekre választ ad. Az épület tám-pillérei csak az emelet födémszintjéig nyúlnak fel, így az emeleti alaprajzon már nem kellett őket ábrázolni. A déli oldalon itt sem látjuk az ásatási alaprajzról ismert kiugró kaputornyot. A várkastélyt, ugyanúgy mint 1572-ben, vizesárok veszi körül. Ezen azonban nem ábrázolja a kapuhoz vezető hidat. Fontos, egye- 252 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig a-c , d-f. Ablakkeret-szárkövek, g-h. Vízvetőkő oldal- és felülnézetben (i: 10) 8. kép. A kanizsai várkastélyból és v á r b ó l előkerült kőfaragványok, Méri István nyomán Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 253 a-c . Elszedett ablakkeret kövei, korábbi felhasználás nyomával (1:10) 9. kép. A kanizsai várkastélyból és várból előkerült kőfaragványok, Méri István nyomán 254 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig düláll ó információja a rajznak, hogy a keleti oldal sarkain tornyokat ábrázol. Azt ugyan nem tudjuk, hogy ezek a tornyok mikor épültek - korábban is megvoltak, avagy csak a török idők alkotásai -, de bizonyítják, hogy bár az alaprajzokon nem ismerjük fel a saroktorony létezését, az épület megjelenését nagymértékben befolyásolhatták a könnyűszerkezetű, de a négy saroktornyos várkastélyt imitáló megoldások. Mindezek alapján bizonyos, hogy a kiugró kaputorony egy korábbi periódushoz tartozott. A 16. század második felében a déli homlokzat már átépített formát mutat. Esetleg ezzel függ össze, hogy Méri István a kapualj belső részén az eredeti kőalapo-zásnál későbbi téglaalapozású átépítések nyomait rögzítette. A déli oldal volt az egész várkastély alapozásának leglabilisabb része, - s talán ez magyarázza a hatalmas kaputorony elbontását - ahol a sziget falát az ingoványos föld megkötése céljából ferdén levert kettős - az épület irányába támasztó - cölöpökkel, ezeket összekötve vesszőfonattal erősítették, sőt a két cölöpsor közé még agyagot is döngöltek. Az épületet a falaktól 3-4 méterre (a feltárás csak a D-i oldalon folyt) egy másik cölöpsor fogta közre. Ez a sűrűn levert cölöpsor, amely mellé kívül és belül agyagot döngöltek, szintén a belső vár homokdombjának megfogását, egyúttal az épület előtti árok betöl-tődésének megakadályozását segítette elő. c) A kanizsai várkastély építési idejének kérdése Az építkezésekre vonatkozóan forrásaink hallgatnak, s ezért a várkastély építési idejének meghatározásában csak a régészeti leletanyag és az épülettípus analógiái segíthetnek bennünket. A feltárás során - elsősorban az épület homlokzata előtti szakaszán - jelentősebb mennyiségű tárgyi emlékanyag is előkerült. A felső omladékré-tegben lezuhant faragott kövek, elsősorban ablakos ajtóbéletek voltak. Sajnos ezek egyszerű elszedett darabok, amelyek legfeljebb annyit árulnak el, hogy a gótika korában készültek. A kisebb leletek közül kiemelkednek a 15. századi áttört mázas és mázatlan emberalakos és madáralakos kályhacsempék, ezek azonban inkább a század második felére keltezhetők.299 Jelentősek az üvegleletek -köztük díszes csiszolt, dudoros, bordás darabok, csavarnyakú palackok, poharak töredékei, zömükben a 16. század első feléből. Sok késő középkori edénytöredék és több vastárgy (faragóbárdok, patkók stb.) is előkerült. A leletanyag kormeghatározó értéke azonban Méri István szerint is sajnos csak annyira elegendő, „hogy ez az épület a XV. században is állott". Az ásatás során a talajvíz miatt a várárok aljáig nem lehetett lehatolni, így abból a legkorábbi leletek nem kerülhettek elő.300 A kanizsai várkastély ahhoz a szabályos alaprajzú vártípushoz tartozik, amelynek itáliai eredeztetése sokáig szinte közhelyszerű volt a szakirodalomban.301 A szabályos alaprajzú paloták az Anjou-korban jelentek meg a budai, visegrádi és más királyi építkezéseken.302 A visegrádi palota az 1370-es években kapja meg alaprajzi elrendezését. A vidéki királyi rezidenciák közül a négysaroktornyos várak hazai alap- és iskolapéldája, a diósgyőri, 1378 előtt készülhetett el, Zólyom, ahol csak két saroktorony van, szintén az 1370-es években, Végles vára pedig - itt a szabályos négyszögű váron nem találunk saroktornyokat - a 14-15. század fordulójára keltezhető.303 A hasonló főúri várak építése elsősorban a királyi várépítészet példáival indul Magyarországon, az ezt követő szabályos kastélytípus négy épületszárnyas megoldása a fejlődés során a palotajelleg és a tornyok redukálódásával jár.304 Ez a szabályos vártípus a Kanizsai család több birtokáról is ismeretes. A legkorábbi példa a kismartoni vár építése. 1364-ben veszi meg Kanizsai János püspök Szarvkő várát Wolfárti Eglolftól.305 1371-ben Nagy Lajos megengedi Kanizsai János mester özvegyének és fiainak, II. Miklósnak, III. Lőrincnek, II. Jánosnak és II. Istvánnak, hogy a Szarvkő várához tartozó Kismarton mezővárosukat az ország védelme érdekében fallal kerítsék be.306 Ekkora tehető a város északnyugati sarkában a vár építésének kezdete is. A négysaroktornyos, falsíkból kiugró saroktornyokkal épült várkastélynak - amely az Eszterházy kastélyba belefoglalva ma is áll - 1392-ben már készen kellett lennie, amikor Kanizsai II. István Zsigmond király jelenlétében itt tartotta az esküvőjét.307 Hasonló, de minden bizonnyal már 15. századi építés Sárvár zártudvarossá tétele is. A kanizsai vár legközelebbi párhuzamának tartható Ozorai Pipó ozorai várkastélya. Az 1398-ban Pipó birtokába jutott uradalomban 1416-ban kelt engedély alapján kezdődött meg az építkezés, amely 1426-ra már biztosan befejeződött.308 A szabályos négyzet alaprajzú palotaépület a kanizsaival megközelítőleg azonos nagyságú (mintegy 36 X 36 m), azonosak - 10 méter körül - az épületszárnyak szélességi méretei is. Ozora is két - jelentős belmagasságú - szintre tagozódik. A földszinten helyezkedtek el az alárendeltebb funkciók (konyha, sütőház, raktárak), míg a lakó- és reprezentatív helyiségek az emeleten voltak. A kanizsai várkastély térbeli elképzeléséhez segít bennünket Ozora ismert 18-20 méteres falmagassága.309 A kanizsai építkezések időhatárát elsősorban a fenti párhuzamok alapján a 14-15. század fordulójára tudjuk elképzelni. Láthattuk, hogy a 14. század utolsó negyedében az ország életében kiemelkedő szerepet játszó Kanizsaiak az elsők között építenek a királyi példa nyomán négy saroktornyos várkastélyt Kismartonban 1471 után, ahol az építkezés kezdete egybeesik Diósgyőr és Zólyom befejezésével. A már Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 255 10. kép. A hídút részlete M é r i István nyomán a kanizsai várból Zsigmon d által a századforduló körül építtetett Véglessel egy időben és még Ozora építése előtti időben tudjuk elképzelni azt a változatot, amikor már a saroktornyok nélküli megoldás, de még az erődjelleget tükröző kiemelt kaputoronnyal bíró változat létrejöhetett. A Kanizsai birtokok közösek voltak, de a rezidenciáját a család minden felnőtt férfi tagja külön tartotta. A századfordulón a névadó ősi birtok a legidősebb fiú, Kanizsai II. Miklós székhelye volt. Kanizsai II. Miklós az első a várat birtoklók közül, aki megfelelő anyagi eszközök birtokában a nagyszabású rezidenciaépítkezést végbevihette, és akinek rangja ezt meg is követelte. A kanizsai uradalom hatalmas méretű felduzzasztása és Kanizsa mezővárossá válása a századfordulón ugyanúgy ezt az időpontot valószínűsíti, mint azt, hogy a családfő rezidenciája nem lehetett alávalóbb testvéröccsénél. II. Miklós tárnokmesterről tudjuk, hogy nagy építtető volt. Ezirányú tevékenységéről - ha nem is a várra vonatkozóan - oklevelek szólnak. Vas és Sopron vármegyék mellett a zalai ispánságot is viselte 1387 és 1400 között, tárnokmesteri hivatalából adódóan sok időt töltött Budán, ahol több háza is volt. Saját ágának monostort kívánt teremteni, amikor a kehidai birtokuktól északra, a Zala folyó szigetén élő pálosrendi remetéket az örményesi hegyre telepítette, ahol hatalmas kolostort építtetett a számukra 1378 előtt, valószínűleg 1376-ban.310 1392-ben két budai házát adja Bernhardi Ferenc polgárnak, aki ezért jelentős évi juttatásokra lett kötelezett az örményesi kolostor részére. Ugyanakkor három további budai házát is a kolostornak adta.311 1393-ban IX. Bonifáctól búcsúengedélyt jár ki Örményes számára, amelyben külön hangsúlyozzák, hogy a klastrom a „nemes férfiú Kanizsai Miklós jóvoltából újból kánonilag megerősítve és megfelelően ellátva áll fenn."312 1400-ban újabb kiváltságokat szerez a kolostor számára.313 De nemcsak a pálosokról gondoskodott, ő volt az, aki a kanizsai Szűz Mária-templom számára 1374-ben búcsúengedélyt szerzett XI. Gergelytől.314 A kanizsai vár befejezésének időpontjául valószínűnek tartjuk az 1393-as évet, amikor Zsigmond Kanizsa várában köszöntötte az újévet. Ezt bizonyítja az 1394. január 2-án Kanizsán kelt oklevele, amelyben a Kehida melletti örményesi pálosok ügyében intézkedik.315 Három évvel később, a Lackfiakkal Körösön történt leszámolás után Zsigmond ismét a kanizsai vár vendége volt. Március 2-án a zákányi révnél adott ki oklevelet, március 4-én pedig Kanizsán kettőt is. Itt adta az elkobzott Lackfi birtokokból Simontornya, Léka várait és Csepreg mezővárosát a Kanizsai testvéreknek, II. János érseknek, II. Miklós tárnokmesternek és II. István ajtónállómesternek. Csak 256 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 11. kép. A kanizsai vár és város 16. századi alaprajza (Bécs, Hadilevéltár) i2Ja kép. A Kanizsaiak kismartoni várának alaprajza, Marosi Endre nyomán i2\b kép. A Kanizsaiak kismartoni várának és a városnak alaprajza, Marosi Endre nyomán március 7-én utazott tovább, mert ekkor a közeli Újudvaron tartózkodott.316 A nagyhatalmú Kanizsaiak a királyt udvartartásával bizonyosan már az új várban látták vendégül. Az építtető II. Miklós, miután egészségi állapota miatt hivatali tisztségeiről leköszönt, Kanizsára vonult vissza, ahol 1404 márciusában elhunyt. Az általa annyira szeretett örményesi pálos kolostorban temették el.317 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 257 7 . Kanizsa mezőváros A magyar városfejlődés a 14. század társadalmi mozgásai és a munka termelékenységének növekedése következtében felgyorsult. Az igazi városok mellett nagy számban fejlődtek ki a városiasodás alacsonyabb fokát képviselő mezővárosok (latinul oppidu-mok), amelyek elsősorban helyi szükséglet kielégítésére alkalmas - részben vagy egészében - kézművességgel is foglalkozó réteggel rendelkeztek. Ezek igen gyakran vásáros helyek voltak, ahol a szűkebb vagy tágabb környék árui cseréltek elsősorban gazdát. Kiváltságaikat - amelyek szerényebbek voltak, mint az igazi városoké - a földesurak általában kiváltságlevélben (privilégium) rögzítettek. Kanizsa kiváltságlevele nem maradt fenn, és sajnos egész Zala vármegyéből sem ismeretes egyetlen darab sem. így csak általánosságban mondhatjuk el a mezőváros sajotássága-it. A település itt is jobbágytelkekre volt felosztva, de az adót a lakosok maguk szedték be választott tisztségviselőik útján. Ez igen előnyös volt, hiszen maguk oszthatták be egymás között terheiket, amelyeket egy összegben egyenlítettek ki a földesúrnak. A bíróválasztás és a peres ügyek tekintetében a kivívott jogok igen eltérőek voltak. Az üresen maradt telkek ügyében általában a földesúr maga döntött, de meghallgatta a mezőváros lakóinak véleményét is. A vásártartási jog is a földesúré volt, ő szedette a vásárra igyekvők vámját is. Zala vármegyében a mezővárosi fejlődés a 14. század utolsó negyedében indul csak meg, ennél korábban csak (Mura-)Szemenye szerepel „civitas" megjelöléssel 1367-ben.318 A városiasodási folyamat - nyilván a déli és nyugati kereskedelmi főirányon fekvő -alsólendvai Bánfi birtokokon folyik a legerősebben, ahol Szemenye után Lenti és Kebele oppidumokvól tudunk 1381-ből.319 Alsólendvát és Lentit, Dobrona-kot, Szemenyét 1389-ben civitasnak nevezik.320 A mezővárosi fejlődés e szakaszában elterjedő oppidum megjelölés mellett még használatban volt a korábban általános, a városiasodó településekre is alkalmazott civitas kifejezés, így e megnevezések mögött nem kell jogállási, nagyságrendi különbséget keresnünk. Az azonos jogállást tükröző elnevezések mögött azonban igen jelentős gazdasági különbségek rejtőztek. 1389-ben a földesúr rezidenciájának tövében fekvő Alsólendván négy szabó, két varga, takács, mészáros, ács és nyilván elsősorban a földesúri igényeket kielégítő aranyműves, fegyvercsiszár és nyílkészítő volt. A mezővárosban volt kereskedő és seborvos is, és olyan várbeli szolgálattevőket is foglalkozásukon neveztek, mint 2-2 pecért és szakácsot. Ugyanakkor Dobronokon mindössze három iparos élt (takács, varga és kovács), míg Nemtiben (Lenti) egy sem.321 Bizonyos, hogy legalább ekkora különbségek voltak a térség többi mezővárosai között is. A hatalmas birtoktest közepén álló vár tövében fekvő Kanizsa fejlődése az uradalom terebélyesedésével együtt kellett hogy gyorsuljon. Az uradalom minden falvából ügyes-bajos dolgaikkal, az adókkal ide igyekvő emberek minden külső behatás nélkül is a környék leggazdagabb piacközpontjává változtatták a települést, de a vásártartás jogának megszerzése pénzjövedelmei fokozása érdekében a 14. század második felétől a földesúrnak is elsőrendű érdeke volt. A Kanizsai család tagjai - nem utolsósorban itáliai tapasztalataikat is ismerve - mindent megtettek birtokaikon a városok és piachelyek számának növelése érdekében. Különösen jól figyelemmel kísérhető ez a folyamat a Bécs felé fekvő fő kereskedelmi irányon található kedvelt birtokuk, Kismarton (Eisenstadt) fejlesztésénél, amely 1371-ben még mint bizonytalan jogállású helység ( Villa seu oppidum) került a kezükbe. 1388-ban kapnak ide országos vásártartási jogot, ekkot már „libera civitas "-nak, szabad városnak nevezik, ahová a kereskedelem fejlesztése érdekében zsidókat is telepítenek. A gyorsan városiasodó településen ferences kolostor épül, amelynek alapítója Kanizsai II. István volt ajtónállómester, aki 1420-ban a szerzetesek javára nagy adományt tesz.322 Kanizsa kereskedelmi központtá válásában fontos szerepet játszott az ország közepe felől a zákányi réven át délre vezető kereskedelmi út, amely Székesfehérvárról tartott Horvátországon át a tengerpart felé. Ez a „Hadiút", vagy ahogy Zalában nevezték, „Hadinagyút", a Balaton északi partján haladt, Ba-latonhidvégnél keresztezte a Zalát, majd Komáron és Galambokon át tért Kanizsára, ahonnan délre fordult és a zákányi révnél lépett be Szlavóniába.323 1257-ben „királyútjának" nevezik Kanizsa határjárásakor.324 Kanizsánál erről az útról több irány is elágazott. Nyugatra a mocsáron át vezetett az egyik Becsehelyen át Letenyére, ahol ketté vált, az egyik átlépte a Murát, a másik a folyó mellett haladt Lendván át az országhatár felé. A Muraközbe leggyorsabban Sze-petneken át a Molnári melletti szentmihályi réven lehetett átjutni, és innen Perlakra, ami a Dráva egyik fő révhelye folt. Északi irányba Gelsén át vezetett Kapornak felé egy út, amely az istvándi Zala révhez ért, míg a Felsőrajknál leváló ága Pölöske-Henye irányába tartott. Erről az útról kanyarodott le egy út Palintói északra, amely Nagybakon keresztül Egerszeg-Vasvár felé tartott.325 A kereskedelmi utakon a középkor folyamán rendkívül fontos bevételi forrás volt a vámszedési jog, amely kezdetben a iura regaliák közé tartozott. A 13. századra ezeket már királyaink eladományozták, és bőven osztogatták mind az új vámok felállítására, mind a vámok alóli mentességre vonatkozó engedélyeket is. A közlekedési vámok és vásárvámok jelentős bevételi források voltak a földesurak kezén. 258 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Kanizs a mezővárossá fejlődésének egyik lépéseként is értékelhető, amikor a Mórichelyi családtól sikerült per útján a vámszedési jogot elvenni, és Kanizsára helyeztetni, így 1374 után Kanizsára került a „Hadinagyút" vámszedési joga.326 A vám az uradalom rendszeres és jelentős bevételi forrása volt. Az 1493., az 1525., és az 1530. évi urbáriumok felsorolásában találkozunk vele, mint rendszeres jövedelemmel.327 Sajnos ennek összegszerű nagyságáról nem maradt fenn adatunk. Kutatásunk sokáig úgy vélte, hogy a 15-16. század fordulóján a Kanizsa melletti Szombathelyen is volt vám, ma azonban bizonyossá vált, hogy ezek az adatok is a kanizsai vámra vonatkoznak.328 A vámszedési jogot megszerző Kanizsai II. Miklós, a későbbi tárnokmester, a település fellendülését minden eszközzel igyekezett elősegíteni. Ebben fontos lépés volt, hogy nagybátyjához, István zágrábi püspökhöz hasonlóan igyekezett a kanizsai és a Kanizsa környéki egyházaknak a nagy zarándoktömegeket vonzó búcsúengedélyeket megszerezni. Az első ilyen engedély 1374-ből, az utolsó 1402-ből ismeretes.329 A település mezővárossá fejlődése Miklós tárnokmester idejében zajlott le, bár erről csak pár évvel a halála utánról van adatunk. 1409-ben egy három vásáron való kikiáltást (perbe idézést) elrendelő okirat nevezi Kanizsát oppidumnak először. Ebből az oklevélből azt is megtudjuk, hogy a mezőváros hetivására keddi napon volt.330 Később szombati napon is tartottak itt hetivásárt, amiről egy 1483-ban kelt, hasonló kikiáltást elrendelő okmányból értesülünk.331 Országos vására Kanizsának Szent György napkor volt.332 A kanizsai vásárok nemcsak az uradalom, hanem a széles környék legjelentősebb piacai voltak. A Zalára, Somogyra kiterjedő hatalmas birtoktest jobbágyai mellett a 15. században a Balaton és a Mura közti egész térség lakossága keresett itt vevőt árura. A reánk maradt kevés adatból úgy tűnik, hogy a piackörzet határa 40 kilométerre biztosan kiterjedt. 1448-ban például a gersei Pethők három jobbágyát fosztották ki a Marcaliak emberei Kolonnái, amikor a kanizsai vásárról hazafelé igyekeztek. 1520-ból tudjuk, miszerint a komári, galamboki és a karosi jobbágyok sóval, hallal, gabonával és borral megrakott kocsikkal igyekeztek a kanizsai hetivásárra, tehát egy olyan térségből, ahol több helyi piacot találunk.333 Nyilvánvalóan kül- és belföldi kereskedők is megfordultak a kanizsai vásárokon, de erről forrásaink hallgatnak. A vár, a város és a környék területén folyt régészeti kutatások során előkerült külföldi eredetű áruk szélesebb kapcsolatokra, délen egészen Itáliáig nyúló kereskedelemre utalnak. A kanizsai piacon adták el áruikat a helybeli iparosok. Róluk a szűkszavú források úgyszintén keveset árulnak el. Ebben az időszakban terjednek el azok a foglalkozásra utaló vezetéknevek, amelyekből egy-egy iparosfamíliára következtethetünk. 1493-ban Kanizsán Varga és Szíjgyártó nevűvel találkozunk. 1493-ból ismerjük az első részletes urbáriumot, amely a kanizsai uradalomról készült. Ekkor a Kanizsai György által birtokolt részen a mezővárosban -amely mintegy fele volt a településnek - 21 telkes jobbágy élt, közülük egész telkes volt egy, fél telken gazdálkodott 8, negyed telken 14. Üresen állt 4 fél telek és 5 negyed telek. A telekszámok és telkes jobbágyok felsorolása azonban nem árulja el a lakosság tényleges számát. Egy telken több ház is lehetett, nem írtak össze a házakban zselléreket, szegényeket sem. A mezőváros szolgáltatásai lényegesen könnyebbek voltak, mint az uradalom falvaié. Mindössze az 1 forintot kitevő cenzus fizetése terhelte őket negyedtelkenként, amelyet Szent Márton napkor kellett leróniuk. Emellett bizonyos rétművelés, mint munkajáradék terhelte őket. Rendszeres kötelezettségük volt - Szombathely lakóival együtt - télen a várárok jegét feltörni, és a Kanizsa mocsarain átvezető (híd) töltés rendben tartása.334 A város teleknagysága a későbbi forrásokkal egybehangzóan 19-19,5 egész telek volt. A lakosság ingadozása azonban ebben a békés korszakban is nagy volt, természeti csapások, járványok és erőszakos cselekmények egyaránt befolyásolták. 1510-ben súlyos pestisjárvány sújtotta a térséget.335 így nem csoda, hogy 1512-ben az urbárium összesen 19 adózó családfőről tudósít, akik 25 és 1/2 negyed telken élnek, 22 és 1/2 negyed telek pedig pusztán áll.336 A város még magához sem tért a járvány okozta csapástól, amikor 1519. július 7-én éjjel Héderváry Ferenc emberei fegyveresen megrohanták, a jobbágyok házait kirabolták, 100 Ft kárt okoztak.337 1530-ban az első nagy török támadás előestéjére a város a századelő csapásait már kiheverte. Telkeinek száma 68 negyed és 2 egész telek (összesen 19 telek). A változást elsősorban az jelzi, hogy pénzbeli fizetési kötelezettségük negyedtelkenként 25 dénárra csökkent, viszont helyére jelentősebb szállítási kötelezettség lépett.338 Rendkívül keveset tudunk a város lakóinak életmódjáról, életkörülményeiről. A későbbi török kori emlékek és városégések folytán bizonyos, hogy a kő-, téglaépület kivétel számba ment Kanizsán. A lakóházak fából, vályogból épültek, nád- és zsúpfedésűek voltak. A középkori város területi egybeesése a mai belvárossal a mai napig megakadályozta a régészeti kutatásokat. Mégis vannak olyan közvetett és közvetlen adataink, amelyek a városiasodás jeleként foghatók fel, ugyanakkor az általánosságokon túl a városiasodás fokát is megvilágítják. Valószínű, hogy működött itt plébániai iskola, ahonnan elindulhattak azok a kanizsai és környékbeli diákok, akiket 1444-ben a padovai egyetemen találhatunk meg.339 A pezsgő életű kereskedőtelepnek Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 259 olya n közhasznú intézményre is szüksége volt, mint a fürdő, amelynek létéről 1423-ban értesülünk. A fürdőnek olyan jövedelme volt, amelyet egy kápolna fenntartására lehetett fordítani.340 1481-ből tudjuk, hogy a városnak ispotálya is volt, ebben az időben az időben a rectorát említik.341 Az utóbb említett intézmények léte arra az időre datálódik, amikor a Kanizsai család egyik ága még Kanizsán tartotta rezidenciáját. A városra vonatkozó részletesebb összeírások pedig akkor bukkannak fel, amikor a székhely végérvényesen Sárvárra kerül át. A földesúri udvar, az udvar igényeinek kielégítése -mint másutt jól kimutatható - számos olyan foglalkozás jelenlétét feltételezi, amelyek a földesúri udvar távozásával létalapjukat vesztették. A 15-16. század fordulójától egyre szemléletesebben megismerhető település így már egészen más, mint néhány évtizeddel korábban volt. 8. A mezőváros egyházi intézményei A középkori Kanizsa plébániaegyháza a 13-14. század eseményeinél már megismert Szent Margittemplom volt. 1322-ben hallunk róla újból, amikor Lőrinc mester megvásárolja Kanizsa falut, majd 1333-ban szerepel plébánosa a pápai tizedjegyzékben.342 A későbbiekben általában a kanizsai plébánossal találkozunk, többször emlegetik összeírások, urbáriumok a birtokában lévő jobbágy telkeket.343 Maga a templom említése 1554-ben a legkorábbi ismert veszprémi egyházmegyei canonica visitatió-ban bukkan fel, ekkor már, nyilván a török támadások miatt nagyon rossz állapotban van, nincs teteje és a cinterem is elpusztult körülötte. A plébánia azonban működik, több Kanizsa környéki falut, így Bille-Mindszentet és Csákányt is a kanizsai pap látja el.344 Az 1560-as években még nyomon lehet kísérni a plébánia létezését a plébános birtokai alapján, pusztulásának pontos időpontját nem sikerült meghatározni. A plébániatemplom helyét a mai napig nem sikerült egyértelműen beazonosítani. Elhelyezkedésére az írott források nem sok támpontot nyújtanak. Az 1554. évi egyházlátogatás alapján, amely az épület siralmas állapotát vetíti elénk, úgy látszik, hogy nem a palánkfallal körülvett Belső-Kanizsán, hanem ezen kívül állhatott. A korábbi lokalizálási kísérletet, amely a vártól délre, egy szigetre helyezte a templomot, nem tudjuk elfogadni.345 A 14. század második felében egy újabb kanizsai templomról van tudomásunk. 1374. augusztus 28-án XI. Gergely pápa a kanizsai Szűz Mária-templomnak (ecclesia eiusdem sancte Marié de Kanisa) a veszprémi egyházmegyében búcsúengedélyt ad. A Sor-gues-ban az avignoni egyházmegyében kiadott búcsúengedély „... minden bűnbánónak és vezeklőnek, akik karácsonykor, a körülmetélés ünnepén, vízkeresztkor, föltámadáskor, a mi urunk Jézus Krisztus testének mennybemenetelekor, pünkösdkor, a Boldogságos Szűz születésének az angyali üdvözletnek ünnepén, Gyümölcsoltó Boldogasszonykor, a Boldogságos Szűz mennybevitelének ünnepén, Keresztelő Szent János születésének, a mondott apostoloknak Péternek és Pálnak, valamint ama bizonyos templom felszentelésének ünnepén, valamennyi szent látogatásakor, továbbá karácsony, vízkereszt, föltámadás, Krisztus testének mennybemenetele, Keresztelő Szent János születése, Péter és Pál apostol ünnepének nyolcadára, és a pünkösdöt követő hat napon, azt a templomot fogadalmuk szerint meglátogatják, évente legalább egyszer, valamint a felszentelés ünnepén, továbbá nyolcadokon és a mondott hat napon, száz napot kegyesen elengedünk a vétkeiért kirótt vezeklésből, a feltétel teljesítésétől számított tíz évre. Azt akarjuk, ha idegenek bűnbocsánat nyerése céljából felkeresik az előbb említett templomot, vagy egy bizonyos időre még nem szabadultak meg vétkeiktől, apostoli hatalmunknál fogva feloldozzuk őket ..." Ezzel az engedéllyel, amelyet Kanizsai I. István zágrábi püspök kapott - aki ekkor Franciaországban járt Nagy Lajos megbízásából, és augusztus 10-én tető alá hozta Katalinnak, a király első szülött lányának, és V. Károly fiának Lajos orleans-i hercegnek az eljegyzését, hazafelé utaztában felkeresve a pápai udvart -, Kanizsa a legjelentősebb búcsúhelyek sorába lépett.346 A templomot tehát bizonyosan Kanizsai I. Lőrinc fiai építették az 1374 előtti években. De nemcsak erről az egyetlen új egyházi épületről van tudomásunk. 1402-ben egy Szent Miklós tiszteletére emelt kápolna is van már Kanizsán, amelynek IX. Bonifác pápa 7 évi, illetve száznapi búcsút engedélyez.347 Úgy látszik, hogy a Kanizsaiak ebben az időben igencsak szaporítani igyekeztek a búcsúhelyeket a környéken, hiszen 1400-ban újudvari birtokukon lévő Szent János-kápolnának is szereztek búcsúengedélyt.348 Pontosan ismerjük a vártól nyugatra fekvő Tői349 falu kápolnájának alapítóját, Kanizsai II. István volt ajtónállómester személyében. A kismartoni rezidenciával bíró II. István a névadó központban is emel egyházi épületet, amelynek jelentős adományokat tesz, papjának ennek fejében a várbeli kápolnában tartandó hétvégi istentiszteleteket teszi kötelességévé.350 A 15. század elején a mezővárossá fejlődött Kanizsa jelentős új egyházi intézménnyel gyarapodik, a ferences kolostorral. Több korábbi történetíró Pázmány Péter jegyzéke alapján Kanizsai II. János érseket vélte az alapítónak, és 1418-ra tette az építkezés befejezését. Valójában talán a kolostorépítkezés kezdődhetett ekkor, mert az igazi alapító Kanizsai III. János mester, Kanizsai II. Miklós tárnokmester fia volt, aki 2Ö0 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 1423 . december 26-án kapta meg V. Márton pápától az alapítás jóváhagyását.351 A kolostor egyházának a védőszentje a mennybevitetett Boldogságos Szűz (beaté Virginis gloriose) lett. A templom Mária titulusa alapján jogos a gyanú, hogy III. János mester a búcsújáró templom mellé épített rendházat és bízta annak gondozását a ferences szerzetesekre. Az alapítást a búcsújáróhellyé lett templommal kapcsolatos megnövekedett egyházi feladatokon túl bizonyára az is inspirálta, hogy Kanizsai II. István, János nagybátyja Kismartonban (Eisenstadt) szintén ferences kolostort alapít 1415 előtt.352 1436-ban Kanizsán a kolostorban tartják a rend közgyűlését. Az alapító unokája, IV. Miklós volt az, aki Rómában jártakor 1484-ben hét évi búcsút eszközölt ki a pápától a kolostornak Nagyboldogasszony, Szent Sebestyén, és Szent György vértanúk, Szent Balázs és Miklós püspökök ünnepére. Ezenkívül megengedte a guardiánnak hat gyóntató kiválasztását és felhatalmazását.353 A kanizsai kolostorban azonban az engedélyekkel visszaéltek és azokat már egy esztendő múlva a pápa 1485. szeptember 19-én visszavonta.354 Birtokos volt a kolostor a közeli Zsigárton.355 Az 1493-as urbárium Kanizsa belsejében említi a kolostort, és annak a közelében egy szobrot.356 1533 az utolsó év, amelyben létezéséről adatunk van.357 Fontos megemlíteni, hogy Kanizsától keletre Somogyban Szentpéter faluban (ma Pogányszentpéter) pálos remetetelep volt már akkor, amidőn 1371-ben Lajos király több más birtokkal együtt a Kanizsaiaknak adta.358 A már ekkor Remete-Szent-Péternek nevezett település kolostorát is a Kanizsaiak, I. János vagy I. István zágrábi püspök építteti fel, mert amikor 1410-ben Kanizsai I. István az itteni pálosoknak adományt ad, az ősei által alapítottnak mondja.359 Mind a kanizsai ferences, mind a szentpéteri pálos kolostor főnöke gyakran szerepel a Kanizsai család tagjai mellett különböző ügyekben.360 9. A kanizsai uradalom (1400-1550) A 15. század első éveire kialakult nagykiterjedésű uradalom a későbbiek során már nemigen gyarapodott, inkább, ha nem is nagymértékben, de fogyatko- 5. térkép. A K a n i z s a i - u r a d a l om falvai Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 2ŐI zott . A fogyatkozás okai többfélék lehettek. 1431-ben például birtokcseréről értesülünk, amikor laki Ka-czor Miklós fiai János, András és Dávid Vas megyei gencsi birtokukat a Kanizsai családnak adják azok Lak (később Kacorlak) birtokáért.361 Az 1443-as ostrom alatt jelesen tevékenykedő Török László várnagy - amint a korábbiakban erről részletesebben szó volt - Gárdos, Pat, Varaszló és Bennek birtokosa lesz a Kanizsaiak jóvoltából.362 A szentpéteri pálosok jelentős adományokat kapnak patrónusaiktól, így pl. 1420-ban egész Szent Pétert, 1425-ben Páld részeit.363 1455-ben Kanizsai III. Miklós és II. László kanizsai várnagyuknak, a Baranya megyei Biliéi Györgynek adták eszteregnyei részeiket élethossziglani élvezetre, mert gyermekkoruktól szolgálta őket.364 A későbbi adatokból tudjuk, hogy ez a falu fele része volt.365 A Kanizsai familiárisok között, a 16. század elején nagy szerepet játszottak az Észak-Zalából származó Hásságiak, 1523-ban Kanizsai László Kehidát nagy szolgálataiért Hássági Dénesnek adományozta.366 A Kanizsaiak gyakran adták - pénzügyi nehézségeik idején - zálogba az uradalom egyes részeit. 1454-ben Kanizsai III. Miklós Récsét Csapi Andrásnak, 1456-ban Kisasszondot (Somogy vm.) Perneszi Pálnak adja zálogba.367 1467-ben Becsehely, Geréce, és Bánkfalva zálogba adása történik.368 1507-ben Kanizsai György bakónaki birtokai voltak zálogban.369 A zálogbirtokokat általában kiváltották, de előfordult, hogy végképpen a zálogba vevőnél maradtak. A később „pati" előnévvel szereplő Török család tagja volt az a László, aki Kanizsai IV. Miklós gyámja volt. így szerezhette meg Miklós bakónaki részeit, amelyekbe 1483-ban be is iktatták,370 és így jutott a közeli Bacónak pusztán lévő Kanizsai-birtokokhoz is. Mikor 1491-ben Miksa pártjára állt, II. Ulászló ezeket elvette tőle és visszaadta IV. Miklósnak,371 de végül mégis Török-birtok maradt Bacónak. A Kanizsai család birtokviszonyai a 15. század elejétől aképpen alakultak, hogy birtokaik fele II. Miklós volt tárnokmester ágának, a másik fele pedig testvérének II. Istvánnak a leszármazói kezében volt. 1491-ben a tárnokmester ágának utolsó hajtása, IV. Miklós távozott az élők sorából, így birtokai II. István ekkor már kétfelé szakadt leszármazóira, unoka-öccseire maradtak. A nagy osztozkodás előtt 1492-ben összeírták a kinek-kinek jutó javakat, majd 1493-ban választott bírák előtt az összes birtokokat két részre osztották. Egyik fele Kanizsai III. Miklós fiának Györgynek, a másik fele pedig II. László fiainak III. Lászlónak, V. Jánosnak és IV. Istvánnak jutott. Sárvár vár birtokába György, Léka vár birtokába unokaöccsei kerültek, Kanizsát és Kapuvárt megtartották közös kezelésben. Attól függetlenül, hogy egy-egy vár kié lett, a hozzá tartozó birtokokat mindig megosztották, a vitás kérdésekben az apróbb kiigazításokat a döntőbírák végezték. Kanizsa vára ettől kezdve a család egyik ágának sem székhelye. De továbbra is itt élt IV. Miklós özvegye - s ez is bizonysága a kihalt tárnokmesteri ág kanizsai székhelyének - aki ebből az uradalomból kapja haszonélvezetre Ötvös, Kehida és Eszteregnye birtokokat.372 1493-ban a nagy osztozkodás után készült Kanizsa első részletes urbáriuma, amelynek sajnos csak a Kanizsai Györgyre vonatkozó része maradt fenn.373 Ebből, annak ellenére, hogy a korrekciók miatt csak nagy vonalakban alkalmas a teljes uradalom adatainak kiszámítására, először kapunk képet a térség lakosságáról és gazdálkodásáról, így alapját képezi a későbbi összeírásokkal, urbáriumokkal való összehasonlításnak. A kanizsai uradalomról ettől az időponttól kezdve nagyon sok gazdasági irat - elsősorban urbárium -maradt fenn. 1510-ből ismeretes Kanizsa vár tartozékainak urbáriuma374, 1512-ből Kanizsai III. László részeinek urbáriuma,375 1519-ből ugyancsak az ő részeit ismerjük.376 1530-ból való tárgyalt korszakunkon belül az első, a teljes uradalmat tükröző urbárium, amikor a másik ág kihalása után az egész birtok Kanizsai IV. László tulajdonába kerül.377 Ez az utolsó, még a török pusztításokat megelőző összeírás. Az urbáriumok felhasználása az uradalom valós nagyságrendjének megállapítására korántsem egyszerű. Vannak falvak, amelyek egyikben sem szerepelnek, később felbukkannak, mások pedig elvesznek szemünk elől. A pontos okokat nemigen ismerjük, de mint láttuk, zálogba adásra, esetleg eladományozásra is gondolhatunk. Szólni kell arról is, hogy bizonyos falvak végleges eltűnése a falu pusztává válásával is összefügghet. Ezt a folyamatot jól tükrözik a kanizsai urbáriumok. így az 1323-ban Kanizsa várának tartozékai között megnevezett Leányfalu 1493-ban már lakatlan puszta, ahol Kanizsai Györgynek 120 hold szántója van. A Kanizsától északnyugatra fekvő egykori Libolca falu esetében az egész folyamatot végigkísérhetjük. 1493-ban még falu, ahol Kanizsai György részén két lakatlan telek van. 1519-ben elhagyott falunak írják, 1530-as urbárium szerint pedig már Almaszeg faluhoz tartozó lakatlan puszta.378 A kanizsai uradalom urbáriumainak feldolgozása még nem történt meg. Részletes, statisztikus elemzésük pedig kimerítené ennek a munkának a kereteit. Ezért az összeírásokból csak egyes, fontosnak érzett részeket emelünk ki, jellemzőnek vélt adatokat közlünk, remélve, hogy részletes közlésükre, az egész 16. századot felölelően rövidesen lehetőség nyílik. A kanizsai uradalom nagysága az urbáriumok alapján tárgyalt időszakunkban is változik. Az 1530 előtti urbáriumok azonban nem az egész uradalomra vonatkoznak, és valószínű, hogy nem minden családtagnak volt minden faluban része, így ebben az időben mindenre kiterjedő összehasonlításra nemigen vállalkozhatunk. 1530-ban a kanizsai uradalomhoz 2Ó2 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Zalába n 29, Somogy vármegyében 11 település tartozik. Az uradalomban az összeírás alapján: 10 egésztelkes 453 féltelkes 1330 negyedtelkes 12 nyolcadtelkes jobbágy élt. Ennek az urbáriumnak az alapján a Kanizsai-uradalomban 1805 járadékot fizető családfővel számolhatunk. Ez a szám azonban csak egy megközelítően pontos adat lehet. Ugyanis, ha a korábbi és az ezt követő összeírásokat megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy ebben a lajstromban is vannak hiányosságok. Nem szerepel itt a zalai Újnép és a somogyi Szentpéter falu, amelynek az idetartozását a későbbi urbáriumok folyamatosan bizonyítják.379 A jövedelem mértékét nagymértékben befolyásolták az ebben az időben gyakori járványok. Az 1509. évi pestisjárvány okozta népességcsökkenést jól nyomon lehet követni az 1510. évi adatokból. A fekete halál aratása után az urbáriumban szereplő 25 zalai és somogyi településen 297 lakott telek mellett 54-et jegyeztek fel a járvány következtében „deserta"-ként. A pusztulás mértéke helységenként különböző volt. Üres telkek egy mezővárosban és 13 faluban keletkeztek, lakatlanná azonban egyik település sem vált. Ság faluban például 7 jobbágytelek közül négynek a lakóit vitte el a járvány, Almaszegen pedig még 1519-ben is 21 telekből 12 elhagyott.380 A földesúri jövedelmek nagyságát befolyásoló okok után vizsgáljuk meg magukat a jövedelmeket. A jobbágyok az általuk használt telek után földjáradékot fizettek, amelynek mértéke az urbáriumokban volt lefektetve. Ez három formában történt, pénzben, terményben és munkában. A census fizetésének fő napjai Szent Mihály (szeptember 29.), Szent György (április 24.), húsvét, karácsony, pünkösd voltak. Emellett egyes falvakban más járadékfizetési napok is léteztek, pl. a templom búcsújának napja. A pénzjáradékot a földesúrnak általában Szent Mihály napján fizették, mértéke 25 dénár volt negyed telkenként. Az uradalomban a századforduló idején nemcsak a magyar, hanem a bécsi pénz is a járadékfizetésben általános volt. Ennek oka - akárcsak a Kanizsaiak sárvári uradalmában - az Ausztriával folytatott kereskedelem révén beáramló jelentősebb meny-nyiségű pénz volt. Az élelmiszeradót a főbb termények után fizették, pl. a búza után kenyér formájában. A baromfitenyésztés utáni adó főleg tyúkokra és kacsákra, valamint a tojásra terjedt ki. A térségben folyó állattartási viszonyokra jellemző a juhokkal, kecskékkel történő adózás. A szarvasmarha tenyésztése után fizetendő járadék kétféleképpen jelentkezik. Egyrészt vaj, sajt formájában, másrészt az élő szarvasmarha beszolgáltatásának pénzbeli megváltásában. A sertéstenyésztés utáni járadékot szintén megváltják. A terményekben való fizetés falvanként igen eltérő képet mutat. Kenyérből 1493-ban Kehidán féltelkenként karácsonykor 6, húsvétkor 3, Gelsén negyedtelkenként ugyanezekben az időpontokban 4-4-et szolgáltatnak. 1519-ben Almaszegen évente 2 negyedfél-) telkenként 5 csirkét, egésztelkenként egy kacsát, és negyedtelkenként 1 meszely vajat adtak. Bánkfalván és Martonfalván (Szentmárton) 6 csirke, 1 kacsa és 1 sajt vagy vaj volt az adó. A többi falura is ezek az értékek a jellemzőek. A marha és a sertés pénzbeli megváltása 1519-ben már általánossá válik. Ezek az összegek megmagyarázhatatlanul különbözőek, még egymáshoz közel fekvő falvak esetében is. 1530-ban Eszteregnyén egy hízott ökör megváltására 2 bécsi dénárt, egy hízott disznóért 50 dénárt, ugyanekkor Sormáson 8 bécsi dénárt és 2 Ft-ot, Bánkfalván 4 bécsi dénárt, illetve 1 Ft-ot fizettek. A munkakötelezettség, a robot mértéke is falvanként különböző. Nagymértékben függ attól, hogy a falu területén vah-e az uraságnak saját kezelésben lévő földterülete, allodiuma, szőlője. így falvanként változó szántási, aratási, szőlőművelési és szállítási kötelezettség terhelte az uradalom jobbágyait.381 A kanizsai uradalomban igen jelentős jövedelem származott a nagykiterjedésű szőlőhegyekből. Sajnos, a legfontosabb bortermelő falvak hegyvámjegyzékei már a török pusztítás időszakából - 1563 -származnak. Ennek ellenére az ezekben szereplő adatok is igen szemléletesek. Néhány jellemző adat az uradalom bortermelő falvaiból: A jegyzékekből kitűnik, hogy az egyes falvak határában nemcsak az ottani jobbágyoknak, hanem más falvakban lakóknak is van szőlője. Ezek nemcsak a kanizsai uradalom jobbágyai lehettek, pl. a becsehelyi hegyekben 10 nem az uradalomhoz tartozó faluból Palin 77 birtokos. Szőlő mennyisége: megművelt: 136 köböl 3 pint, puszta: 109 köböl 3 pint. Újudvar 189 birtokos Szőlő mennyisége: megművelt: 416 köböl 2 pint, puszta: 200 köböl 2 pint, földesúri: 58 köböl 7 pint. Gelse Szőlő mennyisége: megművelt: 382 köböl 2,5 pint, puszta: 127 köböl 2 pint, földesúri: 18 köböl 7 pint. Becsehely 155 birtokos. Szőlő mennyisége: megművelt: 358 köböl 1 pint, puszta: 28 köböl 14 pint. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 263 i s voltak „extraneusok".382 A szőlőhegyeken feltűnnek a Kanizsa környékére a mai napig is jellemző szelídgesztenyések. (Újudvar 1519. Quum castanea-rum collecio advenerit.; Gelse 1563. „de silva casta-nos")383 Voltak különlegesebb szolgáltatások is. A Mura melletti Szentgyörgy halászai hallal, a somogyi (Fa-zekas-)Dencs fazekasai pedig termékeikkel adóztak.384 A munkajáradékokból figyelemreméltó az igen jelentős mennyiségű szénakaszálási kötelezettség, amelynek alapján az uradalom jelentős szarvasmarhatartását, és természetesen a katonák lótartását lehet sejteni. A földesúr a különböző gazdasági és katonai tisztségviselőit is a jobbágyok járadékaiból fizette. Az egyes falvak szolgáltatásaiban ott találjuk az officiáli-soknak, a várnagynak fizetetteket. Itt kell megemlíteni azt is, hogy az uradalmon belül, a Becsehely környéki dombvidéken létezett egy sajátos igazgatási, gazdálkodási egység, amelyet 1530-ban Felföldnek (Felfewld), 1563-ban pedig Hegyföldnek (Heghf-fewld) neveznek. Ezek főbb szolgáltatásait egységesen határozzák meg. Az egykori nyolc kis dombvidéki faluból ma már csak Borsfa (Borsfalva) létezik, a többinek, köztük a templommal is rendelkező Gerecse (Geréche) helyét csak a helynevek őrzik. Sajátos munkakötelezettség volt - mint már a korábbi fejezetekben is szóltunk róla - az egyes településeknek a várhoz teljesített szolgálata. Ez az első időkben még csak néhány szorosan Kanizsa környéki helységben jelentkezik, a török veszedelem fokozódásával azonban mind területileg, mind mértékben megnövekszik. 1493-ban Kanizsa mezőváros és Szombathely ad munkát a Kanizsa folyón átvezető töltés (híd) javításához, a várba vezető „gyalog hyd" fenntartása az almaszegiek feladata, a Kiskanizsa helyén álló Tői pedig sajátos helyzetben van. Minden egyéb szolgáltatás alól mentes, mert lakói a várban szolgálnak. („Item censem et proventum nullum solvet nisi obligatur servire ad castrum.") 1530-ban részletesebben is szólnak ezekről a munkákról: ők tartják tisztán a várat, fát vágnak, egész télen fűtenek a vár kályháiban. Ugyanakkor a télen befagyó várárok jegének feltörése folyamatosan a kanizsai és szombathelyi polgárok kötelessége. A kanizsai uradalom területén Kanizsán kívül még négy helység szerepel mezővárosként (oppidum). Ez a jogállás azonban nem lehetett stabil, mivel 1493-ban Becsehely, Szepetnek, 1530-ban már csak Sze- 6. térkép. Kanizsa és környékének középkori úthálózata 264 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig petnek , 1563-ban már egyik sem volt mezőváros a zalai részén az uradalomnak. A somogyi oldalon Szentpál 1530-ban még viseli a rangot, de 1563-ban már csak falunak írják. Szolgáltatásaikban sem mutatható ki olyan mértékű eltérés a falvakétól, mint Kanizsa mezőváros esetében. Az uradalom területét az 1532. évi hadjáratot követően egyre inkább fenyegeti a török pusztítás. Azok az urbáriumok, amelyek a királyi kezelésbe vételig készültek, a hanyatlást folyamatosan tükrözik. Folyamatosan csökken a lakott telkek száma, nő a telekap-rózódás, a zsellérek, szegények száma. Az 1540-es években kezdődik az a folyamat, amely a vidék egyre ismétlődő pusztításai után az elnéptelenedés felé vezet. 1548-ban a dicális összeírás szinte minden Kanizsa környéki falut elégetettnek „combusta" jelez.385 Az 1563. évi urbárium összegzett adatai (ezekben nem szerepel az 1530. évivel összevetve Mártonfalva, Illő, Zimány, Tői, Páld, Szegede és Szombathely, viszont benne van Szentpéter és Ujnép) az elmondottakat támasztják alá: egésztelkes 4 féltelkes 109 negyedtelkes 258 nyolcadtelkes 3 jobbágy, ism. teleknagysággal 50 zsellér 107 szegény, koldus 45 mentességet élvez 121 Az összeírt családfők száma 30 év alatt 1805-ről 697-re apadt.386 Az uradalomban ugyanekkor az áruértékesítés lehetőségei lecsökkentek, a pénzszolgáltatás helyébe újból egyre inkább a természetbeliek léptek. A háborús helyzet illusztrálására csak néhány példa: Gelsén a hízott ökör megváltása 1564-ben 800 bécsi dénár, Palinban 1 Ft 33 dénár 1 vien, Újudvaron 2 Ft 66 dénár és 2 vien. A sertéseket már mindenütt természetben adják. Gelsén meg is írják, hogy régebben 2 Ft-ot adtak a hízott sertésért, ma azonban,387 hogy kötelezettségüknek eleget tudjanak tenni, 2 sertést pénzért vesznek meg ebből a célból. A kanizsai uradalom a 16. század közepe után nem volt képes arra, hogy a várban állomásozó megnövekedett létszámú katonaságot eltartsa.388 10. Nagykanizsa és környékének középkori topográfiája (A mai közigazgatási határok közé eső terület) Mind a város, mind az azt övező térség középkori településrendjének megrajzolására vállalkozni rendkívül nehéz és hálátlan feladat. A vár körül dúló hadiesemények a közvetlen környéket pusztává tették, az egykor itt élt lakosság a török uralom időszakában vagy elpusztult, vagy más vidékekre menekült a visszatérés reménye nélkül. A 90 éves török uralom azt jelentette, hogy Kanizsa és a környék menekültjeinek utódai másutt eresztettek gyökeret. így, míg Zala vármegye „szerencsésebb" részein ha el is pusztultak falvak, szinte mindegyiknek akadt olyan szomszédja, amely túlélte ezt a vészterhes időszakot. Ezek a szomszédok, amelyek lakossága közt gyakran ott találjuk az elenyészett települések meg-maradottjait, megőrizték helynevekben az elpusztult községek emlékét, az utódok gyakran a mai napig pontosan tudják, hogy hol kell ezeknek a nyomait keresni. Kanizsa körül azonban egymással szomszédos falvak tűntek el örökre. így többnek egykori helyére ma már dűlőnév sem utal, másokat, ha meg is őrzött az egyre fakuló emlékezet, nem pontosan, hanem nagyobb területre vetítve hagyta ránk. Elenyésztek a lokalizácó szempontjából rendkívül fontos templomok is. Az építőanyagban szegény vidéken a vár erősítése körüli munkákhoz nemcsak a felmenő falakat, hanem még az alapfalakat is elhordták. Minél közelebb volt egy elhagyott épület a várhoz, annál gyorsabban és alaposabban jutott erre a sorsra, hacsak valami kegyeleti emlék nem fűződött hozzá, mint a nagy Thury György tetemét őrző kápolnához, amelyet még ellenségei is sokáig tiszteletben tartottak. A középkori oklevelekben felbukkanó falvak helyhez kötése a mondottak miatt csak nagy vonalakban lehetséges. Nem minden esetben tudjuk meghatározni pontosan még egymáshoz való viszonyukat sem, ha pedig szerencsés esetben határaik leírása rendelkezésünkre áll, az abban szereplő helynevek döntő többségének azonosíthatatlansága miatt csak kevés segítséget nyújtanak. Maguknak a településeknek a pontos helymeghatározására, területi kiterjedésük megrajzolására a legalkalmasabb módszer a régészeti terepbejárás. Ott, ahol beépítetlen, művelt földterületen lehet elvégezni ezt a munkát, bizonyosan célt érünk, az oklevelekben körvonalazódó területen a falut pontosan rögzíteni tudjuk. Műveletlen földeken, erdőben a módszer kevésbé hatékony, beépített területeken pedig szinte hasznavehetetlen. Sajnos a mai város és a környező szőlőhegyi birtokok terjeszkedése több egykori falu helyének azonosítását lehetetlenné tette. A városban és határában szisztematikus, a középkor emlékeire irányuló régészeti kutatás még nem folyt, az idő előrehaladtával pedig egyre csökken a remény, hogy számos, a múltra vonatkozó kérdésre választ kereshessünk. Ezeket a problémákat előre kellett vetíteni, hogy az ebben a fejezetben jelentkező bizonytalanságokat megérthessük, és számos probléma megoldását a jövő szerencsés kezű kutatóira bízzuk. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 265 a) A középkori Kanizsa település elhelyezkedésének kérdései A középkori Kanizsa falu, majd mezőváros a 16. században a török támadások következtében többször elpusztult és újjáépült, mígnem aztán az 1600. évi ostrom előtt Paradeiser főkapitány parancsára elpusztították. Ezután területén a török uralom 90 éve alatt nem laktak.389 A 18. század elejétől az a térség, amely a középkori település maradványait rejtheti, fokozatosan beépült, s mivel az új város kialakulását nem befolyásolták a régi maradványai (legfeljebb az egykori erődített rész körüli árkok vonala), a mai városszerkezet alig alkalmas a korábbi település területének lokalizálására. A középkori mezőváros kiterjedésének meghatározására régészeti kutatás nem folyt, a város területén hitelesen azonosítható középkori objektumot a mai napig nem ismerünk. Ennek ellenére Méri István, a kanizsai vár régészeti kutatásának irányítója a rendelkezésére álló adatok, felszíni megfigyelések alapján, elsősorban egy 1582-1594 közötti időre keltezhető városalaprajzból kiindulva megkísérelte - úgy véljük, legfőbb vonalaiban sikeresen - a 16. századi mezőváros erődített részét behatárolni. Ezzel a középkori topográfia megrajzolását - hacsak vázlatosan is - lehetővé tette, és megalapozta a továbblépés lehetőségét is.390 A 16. század végén a város palánkfalakkal körülvett erődített része a vártól keletre, azzal megközelítőleg egy vonalban, a mai város központjának helyén egy közel négyszög alakú területet foglalt magába, melynek hozzávetőleges méretei (a rondellák nélkül) nyugatról 280, keletről 300, míg északról és délről 350-350 méter. Az erődített város széleit képező árkok vonalát Méri István a következőképpen határozta meg: délen a ferences templom és kolostor északi homlokzata előtt, attól nyugatabbra indulóan haladt, a Zrínyi Miklós utcai déli oldalának házai mögött a Csengery út felé, kb. a zsinagóga vonaláig. Innen a várost védő árok a múzeum Fő úti épületének nyugati homlokzata előtti rész felé vette az irányt, a város északkeleti sarkát a Rozgonyi utca Sugár út és az Erzsébet tér közötti szakaszának közepére helyezte. Az északi oldalt védő árok iránya ettől a ponttól az Erzsébet teret középen átszelve, a Városháza északi széle mellett elhaladva, tart kissé északnyugat felé. A város nyugati (mocsár parti) szélét a Király utcának az Erzsébet tér és a Zrínyi Miklós utca torkolata közti szakaszának középvonalában határozta meg. Egyetértve a város északi és nyugati szélének megvonásával, a keleti és nyugati oldal rögzítésénél, ahol Méri István is a tervrajz a vár és a város közti távolságának méretezetlensége, valamint a felszíni formákban beállt változások miatt bizonytalan volt, az azóta előkerült régészeti leletek alapján korrekciót javaslunk. Az Erzsébet tér-Ady Endre út sarkán álló ún. „Vasemberház" pincéjében előkerült gerenda és cölöpmaradványok a palánkfal keleti szélének az Ady Endre út vonalában való meghúzását indokolják, mivel ezeket a maradványokat csak a városfal maradványaiként értékelhetjük.391 Az erődített terület nyugatabbra tolását indokolják azok a régészeti leletek is, amelyek a Király utca és a Zrínyi Miklós utca találkozásának környékén és a Király utca 14. sz. alatti, ún. MEZŐGÉP-székház építése során kerültek elő.392 Az erődített város problematikájára a későbbiekben még vissza fogunk térni. E lokalizáció ilyen szintű előrevetítése azonban főleg azért fontos, mert az egyetlen kiindulópontot jelenti a középkori Kanizsa kiterjedésének, elhelyezkedésének meghatározásához. Méri István is megállapította, hogy ez az erődített terület az egykori mezővárosnak csak egy részét foglalja magába. Erre bizonyítékul szolgálnak azok a 16. századi források, amelyek 1531 és 1598 között folyamatosan megkülönböztetnek egy Belső (Interi-or) és egy Külső (Exteriőr) Kanizsát.393 Belső Kanizsában, azaz az erődített városban találunk olyan objektumot, a térkép felirata szerinti „Magyar templom és hadiszertár"-t (Die Hungerische Kirchen Vnd Zeughaus), amelyet a város valamely középkori épületével azonosíthatunk. A térképen L alakúnak ábrázolt épület a felirat és az alaprajz szerint is úgy értelmezhető, mint egy templom és egy vele egybeépült épületszárny. Ez az alaprajz teljesen megfelel a Zala megyei ferencesrendi kolosotorok ismert sémáinak, ahol a templomhoz általában egyetlen szárny (Zalaszentgrót, Hahót-Alsófakospuszta) vagy L alakú szárny (Egervár, Keszthely, Muraszemenye) csatlakozik. A minden oldalról épületekkel körülzárt kerengőre a környéken egyetlen példát sem ismerünk.394 így tehát úgy véljük, hogy ez az épület a középkori kanizsai ferencesrendi kolostorral azonos. A kolostor mellett ábrázolt piactér (Der Marckt Canisa) kialakulása valószínűleg összefügg a kolostor felépülésével, az azonban korántsem bizonyos, hogy a 15. század előtt is itt voltak a kanizsai vásárok, ez volt-e a korai Kanizsa centruma. A korábbi központot inkább a város plébániatemplomának környezetében kereshetjük, ezzel együtt a 13-14. századi település magját. Ez a terület bizonyosan kívül esett a később megerődített területen, erre utal az 1554. évi egyházlátogatás (canonica visitatio) jegyzőkönyve is, amely akkori állapotát rögzíti. A jegyzőkönyv szerint „a templom és a cinterem fedél nélkül" áll, azaz a török támadásoknak kitett külső részen helyezkedik el.395 A templom helyének meghatározását Méri István kísérelte meg először, aki egy 16. század közepére keltezhető, és Ferabosco kanizsai erődítési terve első változataként nyilvántartott alaprajzból indult ki. Az erődítésterv egy, a középkori vártól eltérő helyszínen építendő új várat ábrázol, amelynek magja egy keletéit szentélyű középkori templom, amely köré már 266 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig korábba n egy kisebb palánkerődítést emeltek. Az ábrázolás helyhezkötésének megkísérlése során az említett szerző jó felismerte, hogy itt a kanizsai vártól délre elhelyezkedő malmok, és az itt a mocsarat keresztező út környezetéről van szó. Ennek alapján a tervezett erődítést és benne a templomot a vasútállomás vonalában, attól nyugatra határozza meg, arra a helyre, amelyre korábban más források alapján az első kanizsai várat, Kanizsaszeget helyeztük. A rajz figyelmes tanulmányozása során azonban rájöhetünk, hogy ez az erődítés egyértelműen a Kanizsa mocsarainak nyugati partján helyezkedett volna el, a tervező mocsarat a malmokkal csak az építendő vártól keletre ábrázol. így Aíérmek az a vélekedése, hogy az itt ábrázolt templom Kanizsa először 1257-ben említett Szent Margit titulusú templomával lenne azonos, bizonyosan téves. Minden korai forrásunk, köztük Kanizsa 13. századi határainak leírása egyértelműen bizonyítja, hogy a település a mocsár keleti partján állt. Egyébként sem tudnánk települési kapcsolatot találni egy akár a vasútállomással szemközti szigeten, akár a mocsár nyugati partján álló falu és a bizonyosan a keleti parton, az általa is biztosan meghatározott erődített mezőváros között.396 A város területéről - döntően nem szakember által kiásott - de helyhez köthető középkori leletanyag alapján a 13-16. századi Kanizsát a mocsár keleti partjának szegélyén kell keresnünk, a 16. században erődített területtel összekapcsolódóan, mégpedig attól vagy északra, vagy délre kiterjedően. Észak felé a Zrínyi Miklós és a Kisfaludy utca vonala közötti területen, az Ady Endre út nyugati oldalán épült lakótelep földmunkái során nem kerültek elő régészeti leletek. Egyedül a Kisfaludy utca és az Ady Endre út kereszteződésétől délnyugatra, az egykori Tsz-major területéről ismerünk néhány melléklet nélküli sírt, amelyek talán tartozhattak egy középkori temetőhöz, de lehettek valamely hadiesemény, ostrom során eltemetettek sírjai is. Mindenesetre a városárok és az e közötti üres térség kizárja a település ezirányú kiterjedését.397 Annál gazdagabb felszínen is megfigyelhető középkori leletanyagban az említett térségtől északra elhelyezkedő terület. A Báthory utca alatti telkeken és a Magyar utcából számos helyről ismerünk középkori leleteket. A Magyar utca 55., 75., stb. alatti telkeken, a 77. sz. alatti leletmentés során nagy tömegű embercsontra, vasszerszámokra, fegyverekre és középkori edény töredékekre bukkantak.398 Erre a területre a 17. századi ábrázolások és helyszínrajzok egy kör alakú kápolnát jeleznek, melyben Thury György tetemét 1571-ben eltemették.399 A kör alaprajzú templomok, kápolnák építése Magyarországon a 11-13. századra jellemző, így bizonyosan egy ilyen korú épülettel számolhatunk ezen a helyen is. Ennek azonosítása azonban a rendelkezésünkre álló adatok alapján Kanizsa bármely egyházával - talán a Szt. Miklós-kápolnával - csak nagy bizonytalansággal képzelhető el.400 A Magyar utca térségében fekvő középkori lelőhellyel kapcsolatban kell foglalkoznunk egy, a forrásokban először 1493-ban említett Szombathely nevű településsel, mivel Méri István ezt a lelőhelyet ezzel veszi azonosnak.401 A Szombathelyet először említő urbárium Kanizsai György itteni birtokait írja össze, mely szerint neki itt 4 féltelkes és két negyedtelkes jobbágya, valamint 2-2 üres negyedtelke van. Ugyanitt birtokol a kanizsai plébános 2 üres telket is.402 Az 1530-as évben kelt urbárium Szombathelyt Kanizsa mezővárossal együtt tárgyalja. Eszerint Kanizsán 68 negyedtelek és két új (integras) telek van, Szombathelyen pedig 65 negyedtelek, tehát gyakorlatilag a két település egyforma nagyságú. Mindkét település teljesen azonos szolgáltatásokat teljesít.403 Ez Szombathely utolsó említése. Ettől kezdve bukkan fel a dicális összeírásokban Belső és Külső Kanizsa. Méri István úgy vélte, hogy Szombathely bizonyosan korai település, amely a 16. század harmincas éveiig önállóan létezett, mígnem a század közepére beolvad a mezővárosba, mint annak egyik utcája, hiszen az 1567-es összeírásban megjelenik a Szombathely utca elnevezés.404 A Szombathely név mögött a kutató joggal sejt egészen korai települést, hiszen ez a név az Árpádkori jellegzetes vásáros falvak elnevezési csoportjába tartozik, amelyek az itt tartott hetivásárok napja után kapták nevüket.405 Ugyanakkor felvetődik egy másik kérdés is, az, hogy miért nem találkozunk a viszonylag jelentős számú Kanizsára és környékére vonatkozó okleveles anyagban egyszer sem Szombathely település nevével. A szorosan Kanizsához kapcsolódóan feltételezett falu nem említődik Kanizsához Lőrinc mester részére való királyi adományozásakor sem, amely pedig a várhoz tartozó összes falut felsorolja. Kanizsának két hetivásárjáról tudunk, az egyik keddi, a másik szombati napon volt. Nehezen képzelhető el két azonos napon tartott hetivásár egymástól egy kilométeren belül, bár vélekedhetnénk úgy is, hogy később Szombathely vásártartási joga megszűnt. Inkább afelé a vélemény felé hajlunk, hogy a mezővárossá fejlődött Kanizsa északi része kapott egy időre megkülönböztető nevet a rendszeresen itt tartott hetivásárok alapján. A későbbiekben meglátjuk, hogy a középkorban is voltak faluátnevezések, sőt kétnevű települések is. Gyanúnkat tovább erősíti az a tény, hogy a Kanizsa egészét tárgyaló 1563. évi urbárium a város telkeinek számát megközelítően azonosnak veszi a korábban Kanizsán és Szombathelyen összeírt telekszámmal.406 Azaz Belső és Külső Kanizsa együttes telekszáma - bizonyosan nem véletlenül -azonos Kanizsáéval és Szombathelyével. Ettől a területtől északkeletre az Egyesült Izzó építési munkái során egy nagyméretű templom ma- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 267 radványai t sértették - semmisítették - meg. Az innen a múzeumba került gótikus kövek alapján bizonyosak lehetünk, hogy jelentős épületről van szó.407 A rendelkezésünkre álló egyházi összeírások a középkorban egyszer sem tesznek említést Szombathely egyházáról, itt pedig ugyanazon településen belül két egyházi épületről is tudunk.408 Mindezeknek az adatoknak az alapján úgy vélekedhetünk, hogy a korai Kanizsa területe a Magyar utca és az Egyesült Izzó közötti részen helyezkedett el, és az utóbbi helyen előkerült templom lehetett Kanizsa plébániatemploma. A későbbiekben a várkastély felépülésével a települési terület déli irányban terjeszkedett, e terület szélének közelében létesült a ferencesrendi kolostor és tolódott mellé - a vár közelébe -a piactér is. Ezen a magasabb helyen, a várhoz jól kapcsolható részen jött létre a veszedelmes időszak eljöttével a mezőváros erődített része. Az itt felvázolt települési elrendezés megerősítését avagy korrekcióját a jelzett területeken bizonyosan szükségessé vMó ásatások alapján lehet csak majd elvégezni. b) A mai Nagykanizsa területébe és határába beolvadt középkori települések A mai Nagykanizsa közigazgatási határa az utóbbi évtizedekben jelentősen kiterjedt, számos egykori önálló községet csatoltak területéhez. Az eredeti közigazgatási határon belül 8 középkori, azóta elpusztult községet sikerült meghatározni. Az azóta hozzácsatolt községek: Palin, Miklósfa (Szentmiklós), Ba-gola és Bajcsa középkori eredetű falvak határában olyan ma is élő középkori faluval is találkozunk, mint Fakos (ma Alsó- és Felsőfakos), továbbá három biztosan azonosítható középkori faluval, amelyek ma már nem léteznek; azaz legalább 15 középkori település állt a mai Nagykanizsa területén. Ezeken kívül még sejtünk néhány kisebb, esetleg a mai kanizsai határban egykor létezett települést, ezek meghatározása azonban területileg annyira bizonytalan, hogy velük csak érintőlegesen foglalkozunk. A falvakra vonatkozó középkori források váltakozó nagyságúak, van, amelyre csak néhány adatunk van, s van olyan, amelyről önálló tanulmányt lehetne írni. Pontosan ezért, mert a városmonográfiából nem hagyható ki, a források ismertetésénél az arányosságra való törekvés vezetett, miértis csak a leglényegesebb adatokat igyekeztem rögzíteni. A középkori falvak tárgyalásánál alapvető kérdés volt, hogy milyen sorrendben foglalkozzam velük. Megnevezésük mindenképpen a középkori név alapján történik. ABC-sorrendben tárgyalom először a mai város szorosan vett lakott területébe beolvadt falvakat, majd az azon kívül esőket. Természetesen külön jelzem, ha ma is élő településről van szó, illetve ha azóta a neve megváltozott, módosult. A város területén fekvő egykori falvak: Aty (a mai Sánc területével vehető azonosnak): Első említése 1328-ból ismert, de ebből az oklevélből tudjuk, hogy sokkal régebbi település, még IV. Béla adta cserébe Ivánnak komári birtokaiért. Ekkor Iván unokái kérték határa megjárását. Ebből tudjuk, hogy a Zápolya (ma Potyli) patak mellett feküdt, szomszédos volt a Récséről Mórichelyre vezető úttal és a Bakolnok (Bakónaki patak) vizével. Határos volt továbbá a somogyi határszélen birtokos Gyovad nemzetség birtokával is.409 1456-ban már igen kicsi település, ekkor mint pusztát említik, és azt írják róla, hogy a Zápolya patak mindkét oldalán fekszik.410A 15. században bagolyai Besenyő Miklós fiainak és Andi Ferencnek voltak itt birtokai, akik Csapi Andrásnak zálogosították el azokat. Még másoknak is voltak itt birtokai, mert Csapi András még ebben az évben megveszi rokonainak Csapi Lénártnak és Lászlónak itteni földjeit. Ekkor már, mint olyan pusztát említik, ahol egyetlen jobbágy él, Nagy András, azért Atyot más néven Nagyandrásházának is nevezik. Néhány év múlva, mikor Csapi András birtokairól rendelkezett, ennek a jobbágynak már csak az özvegye élt, ezért a helyet Nagyandrásnéházának nevezik.411 Ezek az adatok is mutatják, hogy már a századvégén megszűnt önálló településként. Csákány falu, amelynek elnevezése valószínűleg török eredetű412, először 1299-ben szerepel mint Gugmindszente (Bille falu része) és Kerektóval határos falu.413 1321-ben a Bikács nemzetség birtoka, és a Kanizsa folyó közepén lévő Csákánysziget, Kerektó és Csákány faluval Andrásnak és Lászlónak jutott.414 1322-ben aztán eladták Osl nembeli Lőrincnek, megemlítve, hogy a hatalmasok régebben elfoglalták tőlük, de most visszakapták.4151323-tól a kanizsai vár uradalmához tartozik.416 Egy 1423-as oklevél alapján bizonyosnak látszik, hogy a Kanizsa patak keleti partján feküdt.417 Az 1493-as urbáriumban Venécé-vel és Tőllel együtt írják össze.418 1530-ban 6 fél és 8 negyed telekből álló kis falu, de három malom van itt a Kanizsán.419 1563-ban, majd 1566-ban is megvan, ekkor azonban már csak két malom áll.420 1566-ban a várbeli németek azzal fenyegetőznek, hogy Csákányt elégetik, mert a várnak nagy ártására van.421 Utoljára 1593-ban írják össze mint Kanizsa és Mindszent közötti elpusztult falut.422 1554-ből tudjuk, hogy a mindszenti plébániához tartozott.423 A jelzett adatok alapján helyét a Vasútállomás-Ligetváros térségben lehet meghatározni. Lazsnak nevét a mai napig őrzi Lazsnakpuszta Nagykanizsa északi határán. Az eléggé kicsi falu helye régészetileg ugyanitt jól behatárolható a mocsaras völgy peremén. Ugyanakkor ez a település az egyik legrosszabb a források szempontjából. 1262-ben tűnik fel először, amikor Princ comes birtoka.424 1323-ban szerepel Kanizsa várának tartozékai között, ettől kezdve azonban nincs rá írott adat.425 Valószínűleg 268 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig korá n pusztává vált falu, amelynek nevét azonban sikerült szerencsésen átmenteni az utókorra. Tői falu a legbiztosabban meghatározható a Nagykanizsába olvadt területű középkori falvak közül, a mai Kiskanizsa őse. Minden oklevél a vár közvetlen szomszédságában említi. Kései telepítésű falu, az alapító bizonyosan a Kanizsai család volt. Nem szerepel az 1323. évi adományban, először pontosan száz év múlva fordul elő, amikor Kanizsai II. István és fia László adományt tettek a tőli birtokuk végén épült Szent Bertalan kápolnának. Az adott telkeket úgy határozták meg, hogy a falu végén Venéce felé feküdtek, de határosak voltak Csákánnyal is.426 Lakói a várban teljesítettek szolgálatot, belső cselédek voltak. 1493-ban a várban szolgálnak, cenzust nem fizetnek.427 Az 1530-as urbárium részletesen leírja a várban teendő munkáikat.428 Utoljára 1563-ban írják össze.429 Neve lehet, hogy a „tölgy" szóból származik,430 de az is elképzelhető, hogy a „7W"-ként említett a falu Tul olvasatának jelentése a váron túli falu volt. Tőit már Méri István is lokalizálta Kiskanizsa helyére, a Szent Bertalan kápolna helye pedig a csatornázás során talált sírok alapján biztosan meghatározható a Pivári utcában.431 Bizonyos, hogy a középkori Kanizsa területi elhelyezkedését tárgyaló fejezetben ismertetett Ferabosco első várterveként említett alaprajzon szereplő középkori templomalaprajz, amely körül kis erődítés is épült, ezzel a kápolnával azonos.432 A város határában fekvő középkori települések: Bagoly a (ma: Bagola). A ma is álló falu neve valószínűleg szláv személynévi eredetű.433 A 13. század végétől ismerjük történetét, amikor bagolyai Körtvé-lyesd fia Leusták fiai ősi birtokának mondták, akik 1294-ben Mikó bánnak, Ivánka mesternek és a Gyo-vad nembeli Kemény fia Péternek adták el, akinek Aty nevű birtokával volt szomszédos.434 Ekkor már áll a Szent Kozma és Dámján tiszteletére emelt egyháza. A 14. században Bagolyaiaknak nevezik birtokosait.435 A 15. században a bagolyai Csontos, a bagolyai Kemény és a bagolyai Besenyő családok mellett az Andi család is birtokos Bagolyán.436 A 15. század közepén Csapi András, a környék ekkori nagy birtokszerzője veszi zálogba az itteni földeket, majd azok leányai örökségéből a bajnai Both családhoz kerülnek.437 1513-ban Both Ferencnek 8 és 1/2 portája van itt.438 A török támadások következtében 1566-tól folyamatosan többször elpusztul, 1593-ban elhagyott falu.439 Besenyő. Ennek a falunak az emlékét ma a Bakónaki patakból duzzasztott Csónakázó-tó környékén dűlőnév őrzi.440 Neve egykori lakóinak eredetét, a török nyelvcsaládhoz tartozó besenyők emlékét őrizte meg, akiket a 10. században telepítettek ide, vélhetően határőrzési feladattal. Lakóinak katonai tevékenysége már a 11. század elejére feleslegessé vált, így Szent István király a települést az általa alapított zalavári benedekrendi apátságnak adományozta.441 Egykori lakói közül azonban számosan küzdöttek fel magukat a nemesség soraiba, amint ezt a környező falvakban birtokló Besenyő előnevű családok bizonyítják.442 1335-ben az apátság megjáratta határait, aminek alapján egészen pontosan helyhez köthető. Szomszédja volt északra Péterfalva és And (elpusztult falvak a mai nagyrécsei határban), keleten Csehi (elpusztult falu ugyanott), délen a Majolás patak és a (Somogy)Szentpálról Kanizsára vezető út mellett Aty, nyugaton a Bakónaki patak.443 1522-ben Miklós apát Kovács Demeter andi nemest az apátság nemes jobbágyai közé fogadta és itt adott neki egy nemesi telket.444 1564-től folyamatosan pusztul, 1593-ban elhagyott faluként írják össze.445 Bille azok közé a falvak közé tartozik, amelyekről igen jelentős számú adatunk maradt fenn, helyét azonban ennek ellenére nem sikerült pontosan rögzíteni. Emlékét a nagyrécsei határ közelében a Biliéi dűlő őrzi, de a régészeti megfigyelések szerint a település nem ezen a helyen feküdt.446 A falu határa területileg jól meghatározható: a Kanizsa és Récse közötti területen a Zápolya (Potyli) patak mindkét oldalán helyezkedett el, északon területe túlnyúlt a kanizsa-récsei úton, délen Aty és Szentgyörgy területéig ért. Először 1245-ben mint lakatlan föld tűnik fel és kerül IV. Béla adományaként Princ ispán birtokába.447 Hamarosan megtudjuk, hogy ez Biliének csak egy része, hiszen birtokosok itt várjobbágyok is, akik pert indítanak Princ ellen. 1263 táján Princ úgy egyezik meg Domokossal, a zalai vár hadnagyával, Gergely mesterrel, Baksával és egész biliéi rokonságukkal, hogy hat ekealja földből 180 holdat nekik ad, s elengedi annak az öt csöbörnek a fizetését, amelyek a Bilién lévő öt szőlő után jártak neki. Domokos és társai pedig kötelezték magukat, hogy Princ és Herch fia Here ellen a további pereskedéstől elállnak.448 1263-ban az is kiderül, hogy még a király kezén is van Biliének egy része, amelyet IV. Béla kárpótlásul ad Komári Szemerének és rokonainak a tőlük elvett komári földekért. A birtokrész határjárásából, amely Princ szomszédságában feküdt, megtudhatjuk, hogy ez a terület Récsétől a Zápolya vizéig terjed, és ezen túl volt még egy Váró nevű föld.449 A következő évben a király Biliéi Domokos földjének határait járatja meg, amely a récse-újudvari nagy út mellett feküdt és határos volt Princ comessel. Ennek a földnek a közepén egy Mindszentnek tiszteletére emelt egyház állt. Ennek alapján a falut később Mindszent-biliéként kezdik nevezni. Domokos leszármazottja ezt az oklevelet 1372-ben már mint Mindszentbillei János íratja át.450 Ezt a nemzetséget V. István emelte a nemesek közé.451 A 13. század végén Kanizsaszegi Eynard szerez itt birtokokat, melyeket fia Máté 1314-ben elad Osl nembeli Lőrincnek.452 Lőrinc 1321-ben Princ fiainak a részét is megveszi.453 Az itt terjeszkedő Kanizsaiak Szemere leszármazottaival peresked- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 269 ne k a 14. század közepén.454 1369-ben a Kanizsaiak megkapják a gyilkosságért elítélt Egyházasbillei Kónya Pál fia László birtokát, majd egyezkedés után megvásárolják Mindszentbille és a templom felét.455 1467-ben a birtokukban lévő fél falut Csapi Andrásnak adják zálogba,456 aki a következő évben Polyáhi Mihály itteni birtokait is zálogba veszi.457 A zálogba adásból végleges birtoklás lesz, mert Csapi leány révén 1482-ben már bajnai Both András és János birtoka lesz - ekkor már Mindszent néven.458 A 16. században már Mindszentnek nevezik. 1554-ben plébániájáról azt írják, hogy 22 éve üres, a kanizsai plébános szolgál benne.459 1567-ben égett falunak mondják, 1578-93 között jórészt elhagyott faluként írják össze.460 Egyházából a 16. század végén a kanizsai várhoz tartozó erődítményt építenek.461 Ennek a birtoknak a része lehetett a Gug-mindszente, amelyért 1299-ben a Billeiek és a Bikács nembeliek pereskednek. Ez a rész egészen délen volt, hiszen Kisfaluddal, a későbbi Szentgyörggyel volt határos.462 Fakos (ma Nagy- és Kisfakos) a középkorban Somogy megyéhez tartozott. 1307-ből ismerjük első említését Falkos néven.463 A Kanizsai család 1371-ben lett ebben a faluban birtokos.464 1484-ben itteni birtokaikat zálogba adták bajnai Both Jánosnak.465 A 16. század közepén pusztult el.466 Leányfalu. Ez a település a Kanizsa mocsarainak egyik szigetén állt, Kanizsától délre. Nevét ma is számos helynév őrzi a környéken, a vasútállomástól nyugatra-délnyugatra.467 Először 1323-ban szerepel, a kanizsai vár tartozékai között. Ekkor együtt említik Pink faluval, amelyet hasonlóan Leányfalunak is neveznek.468 Utóbbiról később nem tudunk. 1423-ban Kanizsai II. István az általa alapított tőli kápolnának ad itt egy nagy kaszálót.469 1493-ban már puszta, ahol 120 hold szántó van Kanizsai György tulajdonában.470 Az ebben a térségben lévő szépszámú szigeten több kisebb, rövid ideig fennálló település is állhatott. A 14. századig az oklevelek együtt emlegetik Csákányt, Leányfalut és Kerektót. Ez utóbbi nevében bizonyosan az itteni malmok által felduzzasztott tavat sejtjük. 1257-ben említik először a Kanizsa folyó mellett.471 1299-ben Csákánnyal és Gug-mindszenttel határos falu.472 1321-ben a Bikács nemzetségé, akik Csákánnyal együtt eladják Osl nembeli Lőrincnek.473 1323-ban Kanizsa tartozékaként szerepel utoljára, aztán eltűnik a forrásokból.474 Mórichely mint puszta ma is megvan Miklósfától délre, azonban a középkori falu nem itt, hanem a liszói útelágazó tájékán feküdt, ahol templomát 1978-ban sikerült feltárni.475 Egykor igen jelentős település volt. 1276-ból tudunk róla először, amikor István ifjabb király mint egy Elek nevű, utódok nélkül elhalt nemes birtokát a Hahót nemzetség tagjának, Panyt comesnek adományozza, majd ezt az adományt IV. László megerősíti.476 1292-ben azt írják róla, hogy egyik fele Zalában, a másik Somogyban van.477 A 14. században a Mórichelyi család birtoka, akik 1360-ban kezdenek pereskedni Kanizsai I. Jánossal, aki kétségbe vonta itteni vámszedési jogukat.478 Hosszú pereskedés után 1372-ben kötelezték őket jogaikat dokumentáló okleveleik felmutatására. Ez nem sikerült, s a per 1374-ben Kanizsai Miklósnak a javára dőlt el.479 Továbbra is a Mórichelyi család birtoka marad, akik a Kanizsai család familiárisai lettek. Mórichelyi Farkas Péter 1488-ban a kanizsai várnagyságig emelkedett.480 Az 1560-as években az Árpádkorban emelt kör alakú templomát (rotundá)ót) a török ellen erőddé erősítettek.481 A kanizsai főkapitánysághoz tartozó kis várat az 1570-es évek végén lebontották.482 A faluról, mint elhagyott helyről 1593-ban találtuk az utolsó adatot.483 Pemlén (ma Palin) neve szláv eredetű személynévből keletkezett magyar névadással.484 Nagyon korai említése ismeretes, 1193-ból. Újudvar szomszédai között szerepel, amelyet III. Béla anyja adott a székesfehérvári Szent István egyháznak, és azzal együtt a johannita lovagok birtokába.485 Első ismert birtokosa Szentbalázsi János özvegye Venys asszony és fiai voltak, akik ennek a birtokuknak északi felét a Kanizsa folyó mellett Újudvar szomszédságában 1323-ban eladták Osl nembeli Lőrinc mesternek.486 1377-ben Kanizsai János fiai az ellen tiltakoztak, hogy Arnold újudvari keresztes saját és rendje nevében az ő pamléni birtokuk jó darabját Újudvarhoz csatolta.487 A későbbiekben úgy tűnik, teljesen a Kanizsai család birtokába jut. 1493-ban 8 jobbágy lakott itt Kanizsai György részén (kb. a birtok felén), ezek 13 negyed telken gazdálkodtak, puszta volt 6 negyed telek.488 1512-ben Kanizsai IV. László itteni birtokrésze ismert, amin 7 negyed-, 2 féltelkes jobbágy élt, és volt 23 néptelen negyed telek.489 Kanizsa 1519-es urbáriuma szerint 13 jobbágy lakja 7 negyed és 5 fél telken, pusztán áll 19 negyed és 20 fél telek.490 Ez bizonyosan a korábbi járvány következménye volt, mert 1530-ban már 14 fél és 26 negyed telek lakott ismét.491 1563-ban már csak 22 család él itt, ez azonban már a török betörések időszaka.492 Egyházának létéről először 1333-ban tudunk,493 amely az 1325-ös oklevélből ismerten Szent Márton hitvalló tiszteletére volt szentelve. 1554-ben az egyház már nagyon rossz állapotban van, de még van plébánosa.494 1566-ban a török elégeti, ettől kezdve többször részben elpusztult, 1593-ban teljesen puszta falunak írják. 1598-ra azonban újratelepül.495 A 17. században pusztul el. Szentgyörgy. A falut korábban Kisfaludnak nevezik, majd egyháza után kapja ezt a nevet. Emlékét a Nagykanizsától délkeletre lévő Szentgyörgy vári szőlőhegy őrzi.496 A Kanizsa környékén jelentős birtokokkal rendelkező Bikács nemzetség tulajdonaként 270 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig bukka n fel, de birtokosok itt mások is 1333-ban.497 1352-ben szereznek itt birtokokat a Kanizsaiak is, mégpedig a Mórichelyre vezető híd közelében.498 1420-ban a Csapi család birtoka a szomszédos Szentmiklóssal együtt, akik a Kanizsaiakkal egyezkednek határainak ügyében.499 Csapi András szabad rendelkezést nyerve birtokaira, azokat leányaira hagyta.500 Az egyik leányát feleségül vevő Both János 1478-ban megszerzi a másik Csapi leány, Lónyai Albertné itteni részeit.501 A bajnai Bothok Mátyás engedélye alapján 1480-ban várkastély építésébe kezdenek itt.502 1481-ben már folyik az építkezés,503 a kész kastélyról azonban csak jóval később, 1507-ből van adatunk.504 1538-ból ismert részletes leírása egy osztozkodással kapcsolatban, amelyben helyiségeit részletesen felsorolják.505 Az 1570-es évek végén a Kanizsa környéki védelmi koncepció megváltozásakor elrendelik megsemmisítését.506 A mellette lévő falu azonban ezt túléli. Bár többször teljesen elpusztította a török, 1566-1567-ben, majd újratelepülése után 1578-ban, még 1593-ban is összeírják mint részben puszta települést.507 Minden valószínűség szerint 1600-ban Kanizsa török ostromakor pusztul el véglegesen. Szentmiklós (későbbi nevén Somogyszentmiklós, majd Miklósfa) 1278-ban tűnik fel először Szentmiklósi Jakab fia János nevében, aki magát Kanizsa mellettinek nevezi.508 Bizonyára ő is a környéket bíró Bikács nemzetség tagja, mert 1338-ban a közülük való Egyed fia András comes fiai és rokonuk a fehérvári őrkanonok Szeglak birtokból - amelynek másik neve egyháza után Szentmiklós volt - a falu felét átengedik Szeglaki Egyed özvegyének és két leányának leánynegyed fejében.509 Később Szeglakiszentmiklós a neve,510 melynek felét 1358-ban Kanizsai I. János vásárolta meg.511 Ennek a két famíliának a birtokában van később is, a Bikács nemzetség része azonban később a rokonságukhoz tartozó Csapiak kezére jut.512 A Csapi birtokok azután Andrásnak a már többször említett végrendelete folytán leányaira, köztük Both Jánosnéra szállnak.513 Ettől kezdve a bajnai Both család birtokaként működik.514 Mint neve mutatja, egyházas hely volt. A középkori falu és a templom helyét a mai temető körül sikerült meghatározni. A templomnak 1554-ben már nem volt plébánosa, a lakók között a lutheránus hit terjedt el.S151578-79 körül a kanizsai főkapitány erődítményt emeltet itt, melynek feladata a lebontott szentgyörgyi és mórichelyi várak kiváltása volt.516 1566-tól a török többször elpusztítja a falut, 1593-ban már teljesen elhagyott.517 Vajda elpusztult falu nevét szintén a helynevek őrizték meg Nagykanizsától észak-északkeletre. Helyét a szőlővel betelepített területen pontosan nem tudtuk megállapítani. Neve méltóságnévből keletkezett, amelyet a középkorban személynévként is használtak.518 Már 1193-ban fennáll, ekkor említik Wyu-oda néven Újudvar határjárásában.519 A Vajdai család birtoka egészen a 15. század közepéig. 1308-ban Biliével határosán két Vajda szerepel.520 Ezeket Nagy- és Kisvajdának hívták,521 és Récsével is határosak voltak.522 1456-ban lesz birtokos Nagyvajdán Csapi András,523 később egész Nagy- és Kisvajdát megszerzi, s azokat a többi más birtokával együtt leányaira hagyja.524 A családba házasodott bajnai Bothok birtokaként ismerjük 1498-ból, akiknek itteni erdejében a Kanizsaiak hatalmaskodtak.525 1566-ban elpusztítják a törökök, de újratelepül, 1593-ban írják össze utoljára mint részben puszta falut.526 Nem volt önálló falu, de a Vajdai család tulajdonában lévő önállóan kezelt lakott birtok volt Cser-fő, amelynek neve a mai napig fennmaradt.527 Vajdához hasonlóan a 15. század közepén megy át mások tulajdonába. 1453-ban veszi meg pati Török László, aki megjáratta határait. Ebből tudjuk, hogy Vajda határain belül feküdt, tehát nem volt önálló helység, földdarabnak, szőlőhegyrésznek mondták. A határjárás azt is megmondja, hogy Bacónak szomszédja volt.528 Venéce (valószínűleg a mai Bajcsa) egyike a legproblematikusabb Kanizsa környéki falu a helyének meghatározása szempontjából. Többen összekeverték Ventével (a mai Petrivente), pedig adataiból bizonyos, hogy Kanizsa melletti faluról van szó.529 1323-tól a Kanizsai család birtokában van.530 1423-ban pontosan meghatározzák, hogy Tői mellett, attól délre fekszik.531 1447-ben a Kanizsai család szolgálatában álló bakónaki Török Lénárt itteni birtokáról történik említés.532 Az 1493. évi kanizsai uradalmat felsoroló urbáriumból egy másik nevével is megismerkedhetünk, mely szerint Anyádva-laga, más néven Venéceként nevezik meg. ( „Anyád-waloga alias Weneche") Az urbáriumok mindig ebben a környezetben, azaz Tőllel, Csákánnyal és Leányfaluval fogják össze.533 Utoljára 1563-ban szerepel, a későbbi összeírásokban nem találjuk nyomát.534 A régészeti terepbejárások során a bajcsai homokbánya területén bukkantunk Kiskanizsától délre az első falunyomra, ahol a leletanyag az Árpád-kortól a 16. századig létezett településről vallott.535 1578-ban bukkan fel először a Bajcsa név, a stájerországi segítséggel épülő erődítménnyel kapcsolatban.536 Ilyen nevű falura a középkorból semmiféle nyomunk nincs.537 Úgy tűnik, hogy az 1563-1566 között elenyészett Venéce területén létező helynév alapján kapta nevét az erődítmény, amelynek emléke 1600. évi pusztulása után is fennmaradt és öröklődött át a török után újratelepülő falura. Zsigán (ma Zsigárd puszta) falu nem a ma is létező major helyén, hanem attól északra, a nagykanizsai határ korpavári kinyúlásának délnyugati sarkában létezett a terepbejárások adatai alapján.538 Területe a Kanizsa nyugati oldalán, az újkori alapítású Korpavár északi felét, és dél felé a mai homokkomáromi Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 271 hatá r keleti részét ölelte fel. írott forrásban meglehetősen későn, 1460-ban szerepel először, ekkor már mint a Kanizsai család birtoka.539 Általában Újudvarral fogják össze az urbáriumokban. Egészen kicsi falu volt, hiszen 1493-ban Kanizsai György itteni részén, amely a falu fele volt, egy fél- és 14 negyed telek volt mindössze.540 1530-ban 9 negyedtelkes jobbágycsalád lakja.541 1566-tól mindig részben elpusztult faluként szerepel, utolsó említése 1593, amikor teljesen elhagyott.542 Jegyzetek A köztörténeti részek megírásához Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában. (Budapest, 1987.), Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387-1437. (Budapest, 1984.) c. munkát használtam. 1 „Pro ecclesia sanctae Cruets de Kanisa". Budapesti Egyetemi Könyvtár. Kéziratok. Hevenesi kéziratok LXV. kötet. 270. 2 A. U. O. VII. 334-335-3 C. D. VII/i. 322-323.; Endlicher, Stephanus Ladisla-us: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Edidit-Sangalli (= Sankt-Gallen) 1849., 503-504.; Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához I. rész 1000-től 1526-ig Szerk.: Léderer Emma. Budapest. [1964]., 297-298. 4 Pl. Dömös 1138. Magyar Nyelv 1936. 56-57.; Zalavár 1339. (ún. 1024. évi oki.) Z. O. I. 1-3.; Tihany 1118. Z. O. I. 3-4.; Kapornak 1237. Z. O. I. 11-12.; Tűrje 1247. Z. O. I. 18.; stb. 5 A murakeresztúri apátságról: Sörös Pongrác: Elenyészett bencés apátságok. A Pannonhalmi Szent-Benedekrend története 12/B Budapest, 1912. 322-327.; Az apátság 1347-ben szerepel először Muramentiként. Z. O. I. 469. 6 A. U. O. VII. 191-192.; Renold ispán, aki 1235 előtt már egyszer adományul kapta Biliét, 1235-ben szerepel (Hahót nembeli) Arnold zalai főispánnal együtt. (U. o. VII. 7.) 7 Szabó 1971., 40-47. 8 Holub I. 43.1. 33. lbj. A „comes" cím, amely kezdetben a megyés ispán titulusa, jelző nélkül az illető előkelőségére utal. Szűcs Jenő: Az 1267. évi dekrétum és háttere. Szempontok a köznemesség kialakulásához. (In: Mályusz Elemér emlékkönyv Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Mak-say Ferenc. Budapest. 1984.) 341-394.; 389. Kimutatta a „comes" cím használatának megjelenését a szolgabírói testületben.; U. o. 388. A kényszerhelyzetre való hivatkozás. 9 H. O. VIII. 115. 10 Szűcs Jenő: i. m. 376. 11 Szentpétery Imre: Középkori oklevélszövegek. Budapest, 1927., 53. 12 A. U. O. VII. 469-471. 13 A. U. O. VIII. 62-63. 14 OL. Dl. 37359. IV. Béla 1263. március 19. átiratában. Közli: Szentpétery I. 410. (1343. sz.).; Szabó 1971., 47-51. 15 A. U. O. VIII. 64-66. 16 A. U. O. VIII. 91-92. és 117-118. 17 Z. O. I. 113-114.; Köszönettel tartozom Kubinyi Andrásnak, aki az Eynard, vagy Aynard keresztnév és a Zsámbéki család kapcsolatára, valamint a -szeg utótag olykor várra való utalására felhívta a figyelmemet. 18 Fügedi 1986. 150-156.; Kristó 1975. 251-268. 19 Szentpétery II. 2094. sz. 20 A. U. O. XII. 525. A vár a 14. század eleji belháborúk-ban elpusztul (Z. O. II. 6.), helyén a 15. században az ákosházi Sárkány család emel várat, amelyet Sárkányszigetnek neveznek. 21 Kristó 1975., 244. 22 Z. O. I. 184-185.; Z. O. I. 119. 23 Z. O. I. 164-168. 24 Horváth István: Magyarság gyökeres régi nemzetségei, Pest, 1820., 75.; Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal I-XII. és Pótlék kötet. Pest 1857-1868. VIII. 297.; Uö. Turul 1883. 7.; Pór 1890., 155-56.; Turul 1891. 49., 112. és 179. Pór Antal és Nagy Géza vitája. 25 Győrjfy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. Budapest, 1959., 20. 26 A. U. O. XI. 157.; C. D. III. 300.; VII/i. 203.; A. U. O. VI. 407.; C. D. VII/V. 566. 27 C. D. V/III. 500. 28 A. U. O. I. 309.; IV. 275.; VI. 524.; VII. 54.; XI. 175.; C. D. III/I. 465.; H. O. V. 16. 29 Pór 1890., 185. 30 A. U. O. VI. 455., 511.; XI. 251.; 5. O. I. 18. és 32. 31 Z. O. I. 46-48 > 32 Pór 1890.; A. O. I. 335.; Holub III. 33 A. O. I. 154. 34 A. O. I. 335. Ez az oklevél bizonyítja, hogy a Z. O. I. 46-48. szereplő oklevél nem a Zala megyei Isaborra vonatkozik, így az Oslok 13. századi zalai birtoklásáról nem tudunk. 35 Karácsonyi 1900-1901. II. 408.; 5. O. I. 76. „Nos magister Laurentius, filius Emerici, comes de Igku." Fügedi 1977., 148. Lőrincet mint hegykői várnagyot nevezi meg. Lektorom, Kubinyi András hívta fel a figyelmemet, hogy mivel Hegykőn nem volt vár, így az itteni ispánság nem járt együtt várnagysággal. 36 Holub I. 455. 37 Lásd 35. lbj. 38 Fügedi 1977. 148. 39 A. O. I. 367. 40 Kristó 1975. 262. 41 Z. O. I. 166. 42 Kristó Gy.: A feudális széttagolódás Magyarországon. Budapest, 1979., 207. 43 Z. O. I. 166. 44 Höfken: Num. Zeitschrift 1887. Band 19.; Luschin von Ebengeuth, Arnold: Steierische Münzfunde. Klny. Jarbuch für Altertumskunde. 1907. I. kötetéből; Gedai I. Acta Arch. XXI. 131. 45 Holub I. 436. 46 Z. O. I. 157. 47 OL. Dl. 38806.; C. D. VIII/6. 67-68. 48 Z. O. I. 160. 49 Z. O. I. 161. 50 Z. O. I. 161-162. 51 Z. O. I. 162-164. 52 Z. O. I. 164-168. Fordítása: Vándor 1988., 51-53. 53 A. O. I. 626. 54 Z. O. I. 179. 55 Z. O. I. 309. 272 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 56 Z. O. I. 187-189. 57 Z. O. I. 190-191. 58 5. O. I. 84. 59 5. O. I. 99. 60 A. O. II. 165. 61 Károly Róbert emlékezete. A szöveganyagot válogatta, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Kristó Gyula és Makk Ferenc. Budapest, 1988. 156-157.; 5. O. I. 108-113. 62 A. O. I. 154. és Reiszig 1941., 22. 63 Képes Krónika. Fordította és a szövegmagyarázatokat összeállította Geréb László. Budapest, 1978. 180-181. 64 5. O. I. 264. 65 Balogh J. 1897.; Barbarits i. m.; V. Molnár László: A kanizsai vár, Honismeret 1986. évi 5. sz. 42-46. 66 Fügedi 1977. 147-148. 67 A. O. I. 164. 68 A. O. I. 367-368.: Z. O. I. 119. 69 Fügedi 1977. 147-148. 70 Z. O. I. 164-168.; Fügedi 1977., 147-148. 71 Z. O. I. 162. 72 Z. O. I. 163. 73 Mén 1988., 17-20. 74 Z. O. I. 162-164., 165., 167. 75 Fügedi 1977., 148. 76 Aíén 29. és 64. 36. sz. jegyzet. 77 Lásd: 467-470. sz. jegyzetet. 78 Halis István: Zalai krónika. Első kötet ötödik füzet. Nagykanizsa. [1917.], 402. 79 Z. O. I. 253-254. 80 C. D. VIII/IV. 219.; 5. O. I. 212., 335.; Z. O. I. 572-573.; OL. Dl. 5226. 81 OL. Dl. 2612., 6034. 82 5. O. I. 173., 295.; Karácsonyi II. 409. 83 5. O. I. 212-213. 84 Fügedi 1977., 197.; Pór 1890., 188.; 5. O. I. 354-361., 399.; Magyar diplomáciai emlékek az Anjou-korból I—III. Szerk.: Wenzel Gusztáv. Budapest, 1874-76. II. 479. 85 C. D. IX/IV. 576.; IX/VII. 386. 86 Z. O. II. 35-36.; C. D. IX/VI. 166.; 5. O. I. 384., 406. 87 5. O. I. 395. 88 Pór 1890., 189. 89 Pór 1890., 189. 90 Pór 1890., 189. 91 A O. II. 461.; Karácsonyi II., 409. 92 Fór 7S90., 188.; 5. O. I. 212-213. 93 5. O. I. 350.; C. D. IX/III. 560. 94 Z. O. I. 377-378. 95 Olvasókönyv Zala megye történetéhez. Összeállította Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1961. 12. 96 Z. O. I. 415. 97 Mon. Vespr. II. 67. 98 Z. O. I. 514-515. 99 Z. O. I. 595. 100 Holub III. (Kallósd, Bille és Récse címszavak) 101 Holub III. (Kallósd címszó) 102 OL. Dl. 3400. 103 OL. Dl. 3404., 3409. 104 OL. Dl. 3294. 105 Z.O.l. 484. 106 Z. O. I. 512. 107 OL. Dl. 4279. 108 OL. Dl. 5014., 5015. 109 OL. Dl. 5243., 5247. 110 Z. O. I. 638-640. 111 OL. Dl. 5355. 112 OL. Dl. 5390., 5384., 5655., 5697. 113 OL. Dl. 6026. 114 C. D. IX/IV. 515. 115 A. O. V. 205. 116 OL. Dl. 5619.; Pór 1890. 189.; C. D. IX/IV. 534. 117 Reiszig 1941., 23. Iis p^r . Adatok a bolognai és pádovai jog-egyetemen a XIV. században tanult magyarokról. Századok 1897. 769-795.; 778. sk.; Mályusz 1984., 24. 119 5. O. I. 418., 420., 442., 451., 462.; Körmendy Kinga: Literátusok, magiszterek, doktorok az esztergomi káptalanban. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. és az előszót írta: Fügedi Erik. A bevezetést írta Köpeczy Béla. Budapest, 1986., 176-202.; 187. 120 Fügedi 1986., 279. 121 Pór 1890., 190. 122 Zi. O. IV. 324. 123 Mályusz 1984., 21. 124 pfo jggo t ig2. A király Kanizsai II. Miklóst Bulgáriából visszaküldte, míg //. János, az érsek és II. István Zsigmonddal együtt a csata után hajón menekült meg.; Mályusz 1984., 37. 125 Sopron szabad királyi város története. I. rész. 1-7 kötet. Közli Házi Jenő. Sopron, 1921-1929. 207. 126 5. O. I. 483., 488., 491., 495., 529. és Holub I. 460. 127 5. O. I. 489., 491. 128 Mályusz 1984., 25.; Reiszig 1941., 24. 129 Reiszig 1941., 25. 130 C. D. X/II. 268-276.; Zs. O. I. 449. (4094. sz.) 131 Mályusz 1984., 104-105.; Silberschmidt, Max: Das orientalische Problem zur Zeit der Entstehung des Türkischen Reiches nach venezianischen Quellen. Leipzig-Berlin 1923., 105. 132 MTK I. 233. 133 5. O. I. 541-553. 134 Zs. O. II. 26. (172. sz.) 135 Mon. Vespr. I. 291. 136 Zs. O. II. 249. (6838. sz.) és 265. (6958. sz.) Kanizsai II. Miklóst 1405. február 16-án írják néhainak C. D. X/IV. 448., de töredékes sírkőfelirata szerint márciusban halt meg, ami csak 1404. lehet. 137 5. O. I. 504.; Pór 1890., 194.; Reiszig 1941., 25. 138 Zs. O. I. 7. (68. sz.), 8. (71. sz.), 10. (94. sz.), 14. (143. sz.) 139 Zs. O. I. 49. (505. sz.), 262-263. (2408. sz.) 140 Zs. O. I. 165. (1450. sz.) 141 Zs. O. I. 179. (1606. sz.) 142 Mályusz 1984., 27. 143 Zs. O. I. 534. (4845. sz.), 513. (4656. sz.) 144 Zs. O. I. 300. (2767. sz.), 301. (2773. sz.); Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmondkorban (1387-1437). Budapest, 1977., 170. 145 Zs. O. II. 28. (201. sz.) 146 Zs. O. I. 617. (5603. sz.), 677. (6090. sz.) 147 Mályusz 1984., 28. 148 Zs. O. II. 311. (2677. sz.) 149 Zs. O. II. 315. (2677. sz.) 150 Mályusz 1984., 55. 151 Reiszig 1941., 24. 152 5. O. II. 103-105., 111-112. és II. 124. 153 5. O. I. 496., 551. 154 Reiszig 1941., 26.; OL. Dl. 20745., 23250. 155 C. D. X/VIII. 558. 156 Reiszig 1941., 26.; OL. Dl. 10984. 157 OL. Dl. 11575.; S. O. II. 177-179. 158 OL. Dl. 12030. 159 5. O. II. 124. 160 Mályusz 1984., 69.; OL. Dl. 12475., 12484.; C. D. X/VII. 418., 474-161 5. O. II. 212. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 273 16 2 5. O. II. 225. 163 Iványi Béla: A római szent birodalmi széki gróf Teleki család gyömrői levéltára, (Archívum gyömröense gentis comitum Teleki de Szék.) Szeged, 1931., 127. 164 S. O. II. 225., 227., 234. 165 Z. O. II. 504-506. 166 Z. O. II. 506-512. 167 Reiszig 1941., 27.; Z. O. II. 519. 168 Reiszig 1941., 71. 169 Házi I. 4. 193. 170 Házi I. 4. 277., 293. 171 Z.O.U. 574. 172 Reiszig 1941., 28. 173 Házi I. 4. 368., 408. 174 Házi I. 4. 321. 175 Házi I. 5. 176. 176 Házi I. 5. 264. 177 Z. O. II. 577.; OL. £>/. 15740. és 15764.; Holub I. 468. 178 Házi I. 5. 99., 166.; OL. Dl. 15681. 179 Holub I. 470. 180 Reiszig 1941., 72.; F. O. II. 105. 181 Házi I. 5. 264. 182 Z. O. II. 591. 183 Csánki II. 860. 184 5. O. II. 513. 185 Reiszig 1941., 78-79. 186 OL. Dl. 17218. 187 Afon. Vespr. III. 292. 188 OL. Dl. 19757. 189 5. O. II. 567., 570. 190 OL. Dl. 16700. 191 //ázz I. 6. 33. 192 Reiszig 1941., 73. 193 5. O. II. 567.; OL. ŰZ. 20032. 194 A Blagay család oklevéltára, Szerk.: Thallóczy Lajos és Barabás Samu. Budapest, 1897., 435.; Thallóczy 1915., 124. 195 Thallóczy 1915. 130-139. 196 Thallóczy 1915. 107-118. 197 OL. Dl. 19851. 198 OL. Dl. 21002.; Reiszig 1941., 74. 199 Reiszig 1941., 74. 200 F. O. II. 270. 201 5. O. II. 616. 202 OL. ű/. 22142., 22185., 22148., 22351., 26146.; í/ózt /. 6., 298., 314-329-203 OL. D/. 22656., 22698., 22816., 26162.; 5. O. II. 616. 204 Századok 1872., 295. 205 OL. £>''. 23634. 206 Reiszig 1941., 75. 207 Reiszig 1941., 75-76. 208 OL. D''. 20067. 209 OL. Dl. 20355. 210 5. O. II. 567. 211 OL. ű/. 19936., 20521.; Z. O. II. 635.; Holub /., 473-74. Főispán valószínűleg 1496-ig. 212 OL. Dl. 20353., 20398. 213 Egervári László 1495. szeptember 18-án még él, 1496. január 27-én már néhai. Turul 1900. 119. 1. 214 1496. április 18-án Rozgonyi Klára még özvegy. OL. Dl. 20406. 215 Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei 1002-1599-ig. Budapest, 1938., 308-330. 216 OL. Dl. 20514. 217 OL. Dl. 20556. 218 Thallóczy 1915., 141. 219 Reiszig 1941., 76-77. 220 OL. Dl. 21745. 221 OL. Dl. 21818., 34263., 34262. 222 Thallóczy 1915., 222-223.''•> OL. Dl. 32826. 223 A Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára. Szerk.: Thallóczy Lajos és Aldássy Antal. Budapest, 1907., 330-337-; OL. Dl. 32826. 224 H. O. V. 409. 225 Reiszig 1941., 79. 226 OL. Dl. 24772. 227 OL. Dl. 23634., 23641. 228 A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára. Codex diplomaticus Károlyi de Nagy-Károly. Sajtó alá rendezte Géresi Kálmán. I-V. Budapest, 1882-1897., III. 150.; 5. O. II. 620. 229 OL. Dl. 24183. 230 OL. Dl. 24190. 231 Anyja, Dragffy Anna 1528. március 7-én kelt végrendelete már nem emlékezik róla. Reiszig 1941., 80. 232 Reiszig 1941., 80. 233 Reiszig 1941., 79. 234 Z. O. I. 162., 165., 167. 235 Szabó 1971., 36-54. 236 A. O. I. 627. 237 Mon. Vespr. II. 67. 238 Mon. Vespr. II. 67. és 75. 239 Mon. Vespr. II. 74. 240 Veszprémi kápt. It. Epp. Szepetnek 1. 241 Z. O. I. 377-378. 242 Z. O. II. 69-70. 243 Z. m. It. Dl. 19. 244 OL. Dl. 4932. 245 OL. Dl. 6076. 246 OL. Dl. 24915. 247 Z. O. I. 514., 515. 248 OL. Dl. 4279. 249 Z. O. I. 572-573. A falu Kiskanizsa és Homokkomárom között feküdt, már a 16. században a szintén elpusztult (ma Sormás határába lokalizálható) Almaszegbe olvadt be, mint puszta. 250 Z. O. I. 595. 251 Holub a mai Magyarszentmiklóst veszi Szeglakszentmiklóssal azonosnak. Magyarszentmiklós azonban nem a Kanizsa mellett, hanem attól nyugatra található több mint 2 km-re. Lsd. Holub III. (Szentmiklós címszavak). 252 OL. Dl. 4974. 253 C. D. IX/III. 149. 254 Z. O. II. 35-36. 255 5. O. I. 395. 256 OL. Dl. 6952.; C. D. X/VII. 467., X/I. 52. 257 OL. Dl. 17789. 258 Zs. O. I. 34. (346. sz.), 43. (444. sz.), 78. (779. sz.), 83. (829. sz.) 259 Zs. O. I. 52. (537. sz.), 70. (696. sz.), 73. (725. sz.) 260 Zs. O. I. 80. (805. sz.), 83. (834. sz.) 261 Zs. O. I. 60. (609. sz.) 262 Zs. O. I. 136. (1098. sz.) 263 Zs. O. I. 54. (557. sz.) 264 Zs. O. I. 57. (579. sz.) 265 Zs. O. I. 156. (1341. sz.) 266 Zs. O. I. 162. (1415. sz.) 267 Zs. O. I. 259. (2378. sz.). A felsorolt falvak közül Geréce, Bikalja, Jánóc (v. Gyánóc), Szegede és Perenye a mai becsehelyi határban, Kislagd Tótszentmárton, Cinegédfölde részben Becsehely, részben Petrivente, Csornoha talán Borsfa (az oklevélben Basfalva) határába olvadt be. 268 Zs. O. I. 265. (2422. sz.) 269 Zs. O. I. 301. (2781. sz.) 270 Zs. O. I. 423. (3875. sz.) 271 Zs. O. I. 455. (4158. sz.) 274 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 27 2 Zs. O. I. 532. (4829. sz.) 273 OL. Dl. 25463. 274 OL. Dl. 10419., 10460.; Csánki II. 696.; OL. Dl. 10994. 275 OL. Dl. 11371. 276 Holub III. (Kanizsa címszó) 277 Z. O. II. 519-521. 278 Érszegi 104-105. 279 OL. Dl. 13820., 13828., 13829. 280 Z. O. II. 530-532. 281 OL. Dl. 13993. 282 OL. Dl. 14511. 283 Magyar oklevél szótár. Régebbi oklevelekben és egyéb iratokban előforduló magyar szók gyűjteménye. Legnagyobb részüket gyűjtötte: Szamota István. Szótárrá szerkesztette Zolnai Gyula. Budapest, 1902-1906., 7. 284 Házi I. 4. 171. 285 Z. O. II. 591. 286 Bugár-Mészáros Károly: Szentpéterfa középkori rk. temploma. BME. TDK. 9. 1975. 287OL. Hg. Festetics levéltár. Comitatus Castrifferrei Nro. 271 la. 288 OL. Dl. 19439. 289 OL. Dl. 36997. 290 OL. U. et C. 101/19. 291 OL. Dl. 22442. 292 Kriegsarchiv Wien. Hofgeratliche Aktén, 1572. maj. 77-0065. 293 Pataki Vidor: XVI. századi várépítés Magyarországon. In: A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. Első évfolyam. Szerk. Angyal Dávid Károlyi Árpád közreműködésével. Jahrbuch des Wiener Ungarischen Historis-chen Instituts. Erster Jahrgang. Redigiert von Dávid Angyal unter Mitwirkung Árpad v. Karolyis. Budapest, 1931.5 98-132. 294 Balogh Jolán: A magyar renaissance építészet. Budapest, 1953., 30-31. 295 A kanizsai vár régészeti feltárását Méri István végezte. Az erről készült publikációja halála után Kovalovszky Júlia szerkesztésében jelent meg. Lásd: Méri i. m. Azóta a szerző és Horváth László végzett több kisebb leletmentő ásatást a vár területén. 296 Cennerné Wilhelmb Gizella: A kanizsai vár metszetábrázolásainak típusai. In: A nagykanizsai Thury György Múzeum Jubileumi Emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Edit. Nagykanizsa, 1972., 69-83.; 69., 82. 297 Méri István idézett művének a 81. sz. jegyzetében részletesen kifejti a Giulio Turco féle alaprajz léptékének átszámítási problémáit. Következtetéseit saját feltárásaim eredményei is alátámasztják. (V. L.) 298 A rajzot Hans Leonhard von Zell, a Kanizsa felmentésére küldött sereg Feldquartiermeister-e készítette, 1600. októberében. Jelzete: Kriegsarchiv Wien. Alte Feldakten 1600/13/3, Fo. 535. A rajzot Ivanics Mária fedezte fel, és ismertette 1990-ben Nagykanizsa török alóli felszabadulásának 300. évfordulóján tartott nagykanizsai nemzetközi tudományos konferencián. Eredményeinek közléséhez hozzájárulását ezúton is köszönöm. 299 Parádi Nándor: A nagykanizsai vár középkori kályhacsempéi. Fólia Archeologica. XIII. Budapest, 1961., 183-186.; 186. 300 Méri, 28. 301 Feld István: Későközépkori várkutatásunk újabb eredményei. In: Középkori régészetünk újabb eredményei és időszerű feladatai. Budapest, 1985., 190. Legújabban: Búzás Gergely: A visegrádi királyi palota. Valóság 1990., 91-101.; 94. Előzmények után, de a típus magyarországi kialakulását vallja. 302 Magyarországi művészet 1300-1470 körül. I—II. Szerk.: Marosi Ernő, Budapest, 1987., I. 393. A vonatkozó részt (II. fejezet 2/a) Entz Géza írta.) A típus előképeként azonban az óbudai palotát is jogosan számításba vehetjük (Kubinyi András lektori véleménye. 303 Uo. 393-395. Búzás i. m. a visegrádi palotát újabb ásatások alapján keltezi. 304 Holl Imre: Négysaroktornyos szabályos várak a középkorban. Archaeológiai Értesítő 1984. 194-217.; 214. 305 5. O. I. 354., 361. 306 S.O.l. 394. 307 Dümmerling Ödön: A kismartoni középkori vár. Soproni Szemle 1960. 80-86.; Mo. művészet. 40. 308 Mo. művészet. 508-511. Marosi Ernő itt felveti, elképzelhető, hogy az építkezés már az 1416. évi engedély előtt - véleménye szerint a tízes évek elején - megkezdődhetett, mivel 1426-ban már meglévő, valószínűleg évek óta kész várról esik szó. 309 Uo. és Feld István: Középkori várkutatásunk újabb eredményei. In: Középkori régészetünk újabb eredményei és időszerű feladatai. Szerk.: Fodor István és Selmeczi László. Budapest, 1985., 175-201. 310 Reiszig 1941., 24.; Gyöngyösi Gergely: Arcok a magyar középkorból. A szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta V. Kovács Sándor. Budapest, J983., 354-; Hervay Ferenc: A pálos rend elterjedése a középkori Magyarországon. In: Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Budapest, 1984., 159-171. 311 Z. O. II. 257-258.; Zs. O. I. 294. (2719. sz.) 312 Mon. Vespr. II. 290-291. (1393. nov. 3.) 313 Mon. Vespr. II. 318. 314 Mon. Vespr. II. 258. 315 Zs. O. I. 361. (3272. sz.) 316 Zs. O. I. 5I2-5H- (465i-> 4653-> 4655-> 4656., 4659-sz.) 317 Engel Pál—Lövei Pál-Varga Lívia: Főnemesi sírkövek a Zsigmond kori Magyarországon. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorból. Szerk. és az előszót írta Fügedi Erik. A bevezetést írta Köpeczy Béla. Budapest, 1986., 203-233., 218-219. és 351. 318 Holub III. (Szemenye címszó) 319 Holub III. (Németi és Kebele címszavak) 320 OL. Dl. 7467.; Zs. O. I. 94-103. (940. sz.); OL. Dl. 7468.; Zs. O. I. 104-114. (944. sz.) 321 Zs. O. I. 94-103. (940. sz.) 322 5. O. I. 394., 491., 493-; Karácsonyi 1922. I. 128. 323 Holub József: Zala vármegye vámhelyei és úthálózata a középkorban. Századok 1917. 45-60.; 56. 324 Á. U. O. VII. 470. ...„iuxta quandam viam, que via regis nuncupatur". . . 325 Holub József 323. sz. jegyzetben i. m. 59. 326 Lásd 244-245. sz. jegyzetet. 327 OL. Dl. 36997., 26339.; OL. U. et. C. 27/55. 328 Holub József és nyomában mások az urbárium „Cen-sus seu proventus annuales" részében Szombathely után felsoroltakat egyértelműen erre a településre vonatkoztatták. Az előtte összeírt Kanizsa után nincsenek szolgáltatások felsorolva, és a végén felsorolt „iurati" között kanizsaiak is vannak, ezért bizonyos, hogy mindkettőre vonatkozik. Az 1530. évi urbáriumból is egyértelműen kiderül, hogy abban a két település szolgáltatásait együttesen sorolták fel, így a vám ugyanúgy Kanizsán is lehetett. OL. Dl. 36997.; Holub III. (Szombathely címszó); Holub 1917. 55. 329 Mon. Vespr. II. 238., 318., 338. 330 Zs. O. II/2. 255. (6884. sz.) 331 Holub III. (Kanizsa címszó). A Talián család levéltára alapján. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 275 332 Holub III. (Hg. Festetics cs. lt. Zalád 139.) 333 Holub III. (Hg. Festetics lt. Zalád 139.) Z. m. lt. Zalavári ap. lt. 532. 334 OL. Dl. 36997. 335 OL. Dl. 38646. 336 OL. Dl. 36998. 337 OL. Dl. 22576. 338 OL. U. et C. 27/55. (Közli: Maksay 1969., 138.) 339 Németh József: Adatok Zala megye kulturális emlékeiről. I. Zalai Gyűjtemény 8. (1978), 47-60.; 57. 340 Csánki III. 20.; OL. Dl. 11371. 341 OL. Dl. 18504. 342 Z. O. I. 162.; Mon. Vespr. II. 67. 343 Z. O. II. 519.; OL. Dl. 36997.; OL. U. et C. 27/56. stb. 344 Pfeiffer 28.; OL. Dic. 1566-1567. A kanizsai plébános Fityeházán, Kanizsán és Péterfalván birtokos. 345 Méri 1988. 35-36. Ferabosco első erődítési terveként számontartott alaprajzon ábrázolt középkori templom azonosításának kísérlete. Azonosítási kísérletünket a kanizsai plébániatemplomról lásd 266-267. old. 346 Mon. Vespr. II. 238. 347 Mon. Vespr. II. 338.; Zs. O. II/l. 218. (1836. sz.) 348 Mon. Vespr. II. 318-319. 349 -ygi faju a maj Kiskanizsa helyén állt. Lásd: 430. és 431. sz. jegyzetet. 350 OL. Dl. 11371. 351 Karácsonyi I. 118-119.; Mon. Vespr. III. 47. Az itt szereplő évszám - 1424 - téves. 352 Karácsonyi I. 119. és 128. 353 Mon. Vespr. III. 292.; Karácsonyi L, 119. 354 Karácsonyi L, 119. 355 OL. U. et C. 27/55. (Közli: Maksay 142.) 356 OL. Dl. 36997. 357 Karácsonyi L, 119.; 1564-ben az urbárium 10 hold földet említ, amely egykor a kolostorhoz tartozott. OL. U. et C. 27/56. 358 5. O. I. 395. 359 Zs. O. Il/a. 326. (7374-; 7375- sz.) 360 OL. Dl. 11980.; Karácsonyi L, 119. 361 OL. Dl. 12382., 12437. 362 OL. Dl. 13296., 13828., 13829., 13820., 13993. 363 Csánki II., 696. 364 OL. Dl. 14912. 365 OL. Dl. 20068.; 5. O. II. 568.; OL. Dl. 21321.; OL. U. et C. 27/61. 366 Zm. lt. Zalavári ap. lt. 2151. 367 OL. Dl. 15061.; Z. O. II. 556. 368 OL. Dl. 16502. 369 Zm. lt. Dl. 167. 370 OL. Dl. 18808. 371 OL. Dl. 19757. 372 5. O. II. 567.; OL. Dl. 20032.; 5. O. II. 570. 373 OL. Dl. 36997. 374 OL. Dl. 38646. 375 OL. Dl. 36998. 376 OL. Dl. 37007. 377 OL. U. et C. 27/55. (Közli Maksay 133-142.) 378 OL. Dl. 36997.; OL. Dl. 37007.; OL. U. et C. 27/ 55-379 1530. Az uradalom települései (Maksay). Zalai falvak: - Almaszeg (Almaszegh), elpusztult falu Sormás határában, - Bánfalva (Banfalwa), elpusztult falu Szepetnek határában, - Becsehely (Beckhehel), - Borsfa (Bosfalwa), - Bikalja (Bykallya), elpusztult falu Becsehely határában, - Cinegédfölde (Czyneghedfewlde), elpusztult falu Becsehely és Petrivente határában, - Csákány (Chakan), elpusztult falu Nagykanizsa határában, - Csornoha (Chornoha), elpusztult falu Borsfa(?) határában, - Eszteregnye (Ezteregnye), - Gelse, - Gerecse (Gereche), elpusztult falu Becsehely határában, - Gyanóc (Gyanowcz), elpusztult falu Becsehely határában, -Kanizsa (Kanysa), ma Nagykanizsa (mezőváros - oppi-dum), - Kislagd (Kyslagd), elpusztult falu Tótszentmárton határában, - Mártonfalva (Martonfalwa), ma Tótszentmárton, - Mikefalva (Mykefalwa), elpusztult falu Szepetnek határában, - Palin (Pamlyn), ma Nagykanizsa városrésze, - Perenye, elpusztult falu Becsehely határában, - Sormás (Sarmas), - Szegede (Zeghedew), elpusztult falu Becsehely határában, - Szentgyörgy (Zenthgyergh), elpusztult falu Murake-resztúr és Molnári határában, - Szepetnek (Zepethnek), - Szombathely (Zombathel) Kanizsa külvárosa volt, a mai Nagykanizsa területén fekszik. - Tői (Thewl) elpusztult falu a mai Nagykanizsa (Kiskanizsa) területén - Újnép (Wynep) ma Magyarszerdahelyhez tartozó lakott puszta - Újudvar (Wywdwar) - Venéce (Venecze) elpusztult falu a mai Bajcsa határában - Zsigárt (Sygnaarth) elpusztult falu Nagykanizsa határában. Somogyi falvak: - Berény (Béren), ma Iharosberény - Csicsó (Chycho), ma Somogycsicsó - Dencs (Dench), Fazekasdencs puszta Inke határában - Iharos - Miháld (Myhald) - Páld (Paald), Páldpuszta Iharosberény határában - Ság (Saagh), elpusztult falu Liszó határában - Szentpál (Zenthpaal), elpusztult mezőváros (oppi-dum) Iharosberény és Pogányszentpéter között - Szentpéter (Zenthpeter), ma Pogányszentpéter - Üllő (Illew), elpusztult falu Iharos környékén - Zimány (Zyman), elpusztult falu Iharosberény tájékán 380 OL. Dl. 38646., 36998. 381 OL. Dl. 36997., 37007., OL. U. et C. 27/55. 382 OL. U. et C. 27/55. 383 OL. Dl. 37007., OL. U. et C. 27/57. 384 OL. U. et C. 27/55. 385 OL. Dic. Zala 2. köt. 1548. 386 Maksay 143. 387 OL. U. et C. 27/56., 95/11. 388 Müller 19. 389 Méri 57. 390 jtféri 42-57. 391 Kerecsényi Edit leletmentése 1965. T. Gy. M. Fotótár 8611-8613. 392 Kerecsényi Edit leletmentése 1959. T. Gy. M. 59. 1-57. Kerecsényi Edit leletmentése 1972. T. Gy. M. 79. 50. 276 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 1-6 . Horváth László leletmentése 1976. T. Gy. M. 77. 1-18. 393 OL. Dic. Zala megye. Horváth László András kivonata erről az időszakról falvanként. Zalaegerszegi Göcseji Múzeum adattára. 394 Vándor László: A ferencesek középkori építészeti emlékei Zala megyében. Zalai Gyűjtemény 25. (1986.) 49-75-395 Pfaffér 28. 396 Méri 34-36. és III. tábla 397 Horváth László szíves szóbeli közlése. 398 Méri 82. 213. lbj. T. Gy. M. Adattár 316/1962. A. 270. 399 Méri 53-54. Részletesen felsorolja a vonatkozó metszeteket, alaprajzokat. 400 Gervers-Molnár Vera: A középkori Magyarország rotundái. Művészettörténeti Füzetek 4. Budapest, 1972. 401 Méri 54. 402 OL. Dl. 36997. 403 OL. U. et C. 27/55. Közli: Maksay 138-139. 404 Méri 54., 65. 44. lbj. (összeírás: 1567.) 405 Mo. tört. I/i. 886-887. 406 Maksay 144. 407 Kerecsényi Edit lelet-megfigyelése 1969. T. Gy. M. Fotótár 11423-11425. 408 Mon. Vespr. II.; Pfeiffer. 409 Z. O. I. 221. 410 Z. O. II. 567. 411 OL. Dl. 15334.; Z. O. II. 583. 412 Kiss I. 301. 413 H. O. VII. 273. 414 A. O. I. I. 643. 415 Z. O. I. 163. 416 Z. O. I. 165. 417 OL. Dl. 11371. Kanizsai II. Istvánnak és fiának a tőli kápolnának tett adományával kapcsolatban írják, hogy a telkek Venéce (azaz dél) felé feküdtek, de határosak Csákánnyal is (azaz keletről). 418 OL. Dl. 36997. 419 OL. U. et C. 27/55. 420 Müller 48. 421 Barabás II. 84. 422 OL. Dic. Zala megye 1593. 423 Pfeiffer 28. 424 A. U. O. VIII. 42. 425 Z. O. I. 165. Az 1321. évi hamis adománylevélben szintén említik. A. O. I. 627. 426 OL. Dl. 11371. 427 OL. Dl. 36997. 428 OL. U. et C. 27/55. 429 OL. Dic. Zala megye 1563. 430 Kiss II. 675. 431 Valter Ilona leletmentése 1962. Régészeti Füzetek 1963. Az 1962. év régészeti kutatásai. Szerk. Sz. Burger Alice. Budapest, 1963., 71-72. 432 Lásd 396. sz. jegyzetet. 433 Kiss I. 136. 434 C. D. VII/2. 176-177. 435 OL. Dl. 5015.; Zm. It. Zalavári ap. lt. 321. 436 Holub III. (Bagolya címszó). 437 OL. Dl. 15334.; Z. O. II. 583.; Z m. lt. Zalavári ap. lt. Prot. C. 408. 438 OL. Dl. 32206. 439 OL. Dic. 1566-1593. 440 ZMFN. 590. 441 Füssy 31. 442 Lásd 410., 435. lbj. 443 Z. O. I. 302. 444 Holub III. (Besenyő/a címszó) 445 OL. Dic. Zala megye 1564-1593. 446 ZMFN. 589. 447 A. U. O. VIII. 192. 448 Szentpétery I. 415. 449 A. U. O. VIII. 64. és XI. 526. 450 A. U. O. VIII. 117., 92. 451 OL. Dl. 708.; C. D. V/i. 137. 452 Z. O. I. 113.; A. O. I. 164., 145., 367. 453 Z. O. I. 179. 454 Z. O. I. 273.; OL. Dl. 4279. A per Szemere leszármazottja, Gubás ellen indul, de az ezúton megszerzett földet Szentgyörgyi Miklós deák követeli magának Kanizsai I. János mestertől és István óbudai préposttól. A per megegyezéssel ér véget, a Kanizsaiak Szentgyörgyit másutt kárpótolják. 455 Z. O. II. 36. 456 Holub III. (Bille címszó). 457 U. o. 458 Z. O. II. 583. 459 Pfeiffer 28. 460 OL. Dic. Zala megye 1567-1593. 461 Bilkei-Turbuly 45., 46. 462 H. O. VII. 272-274. 463 A. O. I. 140. 464 5. O. I. 395. 465 Csánki I. 679. 466 Velics 188. 467 ZMFN. 593. 468 Z. O. I. 164-167. 469 OL. Dl. 11371. 470 OL. Dl. 36997. Leányfalu puszta ekkor Tői, Csákány és Venéce mellett szerepel. 471 A. U.O.l. 470. 472 H. O. VII. 273. 473 A. O. I. 643.; Z. O. I. 163. 474 Z. O. I. 165. 475 Vándor László ásatása, 1978. Göcseji Múzeum. Adattár 562. 476 Z. O. I. 82. 477 H. O. II. 23. 478 OL. Dl. 4932. 479 OL. Dl. 6076., 24. 915. 480 OL. Dl. 19439. 481 Pataki 19. 482 Takáts Thengöldi 396. 483 OL. Dic. Zala megye. 484 Kiss II. 309. 485 Mon. Strig. I. 143. 486 Z.O.l. 190. 487 OL. Dl. 24485., 6439. 488 OL. Dl. 36997. 489 OL. Dl. 36998. 490 OL. Dl. 37007. 491 Maksay 142. 492 Maksay 144. 493 Mon. Vespr. II. 67. 494 Pfeiffer 27. 495 OL. Dic. Zala megye. 496 ZMFN. 603.; Karácsonyi 1900-1901. I. 246. 497 Z.O.l. 272. 498 Z. O. I. 512. 499 OL. Dl. 10945. 500 Z. O. II. 583. 501 Zm. lt. Zalavári ap. lt. Prot. C. 408. 502 OL. Dl. 18403. Az engedély nem nevezi meg konkrétan a várépítés helyét; vagy somogyi, vagy zalai birtokaikra szól. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 277 50 3 OL. Dl. 18459. Fát szállítanak az épülő castellum számára. 504 OL. Dl. 21785. Várnagyát említik, névszerint Vidi Kis Mihályt. 505 Szentgyörgy vára. Közli: Szerémi. Archaeologiai Értesítő 13. (1879.) 218-229. 506 Takáts: Thengöldi, 400. Maradványait, melyeket Romlott vár néven ismernek, 1976-ban, majd 1989-90-ben feltárták. Vándor László: A Romlott vár. Élet és Tudomány. 1991. évi 44. sz. 1386-1388.; Uő.: A szentgyörgyvári várkastély. Élet és Tudomány. 1991 évi 46. sz. 1455-1458. 507 Ol. Dic. Zala megye. 508 Z. O. I. 88. 509 Z. O. I. 335-336. 510 OL. Dl. 3613. 511 Z. O. I. 595. 512 A Kárász család oklevelei. Levéltári Közlemények 1926. 244. old. 1. sz. a. közölt oklevél-kivonat. 513 Z. O. II. 583. 514 OL. Dl. 32206. 515 Horváth László terepbejárása.; Pfeiffer 28. 516 Stájer tartományi lt. Graz. Kriegs Wesen. 568. fasc. 1579-517 OL. Dic. Zala megye. 518 Kiss II. 723. 519 Mon. Strig. I. 143. 520 A. O. I. 145-146. 521 A. O. VII. 91. 522 Z. O. I. 187.; OL. Dl. 6352. 523 Z. O. II. 562. 524 OL. Dl. 15334.; Z. O. II. 583. 525 Holub III. (Vajda címszó). 526 OL. Dic. Zala megye. 527 ZMFN. 588. 528 OL. Dl. 14700., 14596. 529 Holub III. (Venéce címszó) a keveredés alapja, ahol a szerző összekeverte a két falu adatait. Venéce a kanizsai urbáriumokban mindig Csákánnyal együtt szerepel, míg Vente fekvését egy 1431. évi oklevél (Z. O. II. 472.) pontosan meghatározza. 530 Z. O. I. 164-167. 531 OL. Dl. 11371. 532 OL. Dl. 14084. 533 OL. Dl. 36997. 534 Maksay 147. A Zala megyei dicalis összeírásokban nem szerepel. 535 A szerző és Horváth László terepbejárásai. 536 Roth, Franz Ottó: Wihitsch und Weitschawar. Zeit-schrift des Historischen Vereines für Steiermark. Bd. LXI. Graz, 1970. 151-214.; Takáts Sándor: Stájerország magyar huszárjai. In: Takáts: Emlékezzünk II. 254-55. 537 Sem Holub József (Holub III.), sem Csánki Dezső (Csánki III.) nem talált Bajcsára vonatkozó középkori adatokat. A középkori forrásgyűjtemények áttekintése során magunk sem találtunk ilyent. A Z. O. I. 181-nél szereplő Boych semmiképp nem azonosítható Bajcsával. Ezen a véleményen van Kiss I. 139. is. 538 Horváth László terepbejárása.; ZMFN. 571. 539 OL. Dl. 15437. 540 OL. Dl. 36997. 541 Maksay 142. 542 OL. Dic. Zala megye. III. KANIZSA TÖRTÉNETE A NÁDASDYAK URALMA ALATT (1532-1567) 1. Kanizsa és vára története (1532-1554) A Kanizsai (Kanizsay) család férfi ágon történt kihalását követően a család egyetlen élő leszármazottja Orsolya maradt, akit Szapolyai János király 1532-ben fiúsított, ezzel a hatalmas Kanizsai-hagyaték jogos örökösévé tett. Orsolya ekkor már Nádasdy Tamás jegyese, akinek - mint ekkor a király pártján álló főúrnak - nagyon tevékeny része volt e jogi aktus létrehozásában.1 A Nádasdy család törzsbirtokai Vas vármegyében, a Kanizsaiak tulajdonát képező Sárvár környékén és a megye déli felében a nemzetségnek nevet adó Nádasd falu körül terültek el. A családot régi kapcsolat fűzte a Kanizsaiakhoz, familiárisaikként szerepelnek a 15. század óta. A Nádasdyak Zala és Vas vármegyékben mint alispánok szolgálták a főispáni tisztet betöltő Kanizsaiakat, ügyeik miatt gyakran távol levő uraik helyetteseként, pl. 1402-ben Nádasdy András Kanizsai Miklós zalai alispánjaként.2 Nádasdy Tamás őse volt az a Nádasdy Oswald, aki Kanizsa egyik várnagyaként 1443-ban megvédte a várat a Rozgonyiak ellen.3 Nádasdy Tamás apja, Ferenc pedig Kanizsa várának volt a várnagya.4 Nádasdy Tamás volt az, aki ebből a köznemesi famíliából kiemelkedve a családot a főnemesség soraiba juttatta. Nádasdy Tamás személyiségének megismeréséhez hozzátartozik, hogy műveltségével is messze kiemelkedik kortársai közül. A grazi, bolognai és a római egyetemeken tanul, ahonnan Cajetán bíboros tolmácsaként tér vissza Budára, majd királyi titkárként II. Lajos udvarába kerül. 1526-ban őt küldik segítséget kérni a speyeri birodalmi gyűlésbe, ahonnan üres kézzel tér vissza már Mohács után. Egy év múlva Buda kapitánya, majd zsoldos katonái kiszolgáltatják a töröknek, azok pedig Szapolyai Jánosnak (1529). Ferdinánd híve volt, de fogságból való szabadulásának áraként Szapolyai táborába kellett, hogy álljon. Szolgálataiért ekkor jut először nagybirtokhoz. 1532- 278 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig ben , mint már említettük, eljegyzi a 12 éves Kanizsai Orsolyát, eléri a királynál a fiúsítást, amelyben az a kikötés is szerepel, hogy az örökösnő csak János király hívével kötendő házasság esetén érvényesítheti jogait.5 Ez nem volt véletlen, hiszen a Kanizsai birtokokhoz hét vár (Kanizsa, Kapuvár, Sárvár, Léka, Egervár, Velike és Sztenyisznák), tíz mezőváros, másfélszáz falu és falurész tartozott, amelyek a Dunántúlon, a Dráva-Száva közén is alapjai lehettek a király hatalmának. Nádasdy azonban - elsősorban Grittivel való összeütközése miatt - négy év múlva visszatért Ferdinánd pártjára. Előtte azonban kikötötte birtokai megtarthatását, sőt azt is, hogy nem kell volt ura ellen hadakoznia, kivéve, ha a török csapatokkal együtt támad.6 Ettől kezdve karrierje gyorsan emelkedik. Először Vas vármegye főispánja, 1537-től Horvát-Szlavónország bánja, három év múlva országbíró. 1554-ben elérte a legmagasabb méltóságot, országos főkapitány és nádor lett.7 Sárvári udvara a kor magyarországi humanista központjává vált, ahol hazai és külföldi tudósok, művészek fordultak meg. Gondos gazdája volt birtokainak a legapróbb részletekre odafigyelően, mint ez szépszámú fennmaradt levelezéseiből kitűnik.8 Mikor Nádasdy Tamás feleségül vette a szinte még gyermek Kanizsai Orsolyát (1534-35 fordulója körül), ő lett az ország egyik leggazdagabb földbirtokosa.9 Ettől az évtől egészen 1568-ig Kanizsa története új földesúri família történetével fonódott össze. Nádasdy Tamás gyakorlatilag még át sem vehette a Kanizsai-örökséget, amikor 1532-ben I. Szulejmán hadait ismét Bécs irányába indította, de nem az 1529-es Duna menti útvonalon, hanem a rövidebb, ám nehezebb, a Dunántúlt átmetsző irányt választotta. Az eszéki átkelés után a Dráva mentén haladt felfelé Zákányig, majd a Kanizsa folyó völgyén vezető főúton fordult északi irányba. A szultán útjába eső erődítmények nem fejtettek ki ellenállást, a Ferdinánd-pártiak őrsége elmenekült, kapitulált, Szapo-lyai híveinek erősségei pedig átengedték őket. A Kanizsa környéki események csak török forrásból ismertek. Dselálzáde Musztafa a török történetíróknál szokásos sallangokkal, a szultán haditetteit felnagyító túlzásokkal tűzdelt leírása szerint a hadjárat során Harsány, Siklós és néhány, a török nyelvű szövegben történő elferdülés miatt nehezen azonosítható kisebb erősség meghódolása után Bélavár, Babócsa, Ötvös, Berzence és „Csicsova" (vagy Csurgó, vagy So-mogycsicsó) útvonalon, ahová július 27-én értek, Zákány váránál fejezték be somogyi hódításukat. Ezután érkeztek „a hegy nagyságú tornyokkal tele levő Kanizsa nevű erős vár" alá. A történetíró szerint a várbeliek „megrémülve a halált okozó éles kardoktól s kegyelemért kiabálva feladták várukat". A valóságban az adott esetben bizonyosabb a névleges birtokbavétel, amit a török zászló kitűzése jelentett. A szultán serege gyors ütemben haladt Kanizsa alól észak felé, augusztus i-jén már Kapornakot vette birtokába. Meghódolt Pölöske vára is, két nappal később Kemend, és másnap már Vas megye területén jártak. A török haderő átvonulása természetesen jelentős pusztításokkal is járt, számtalan helység vált a sereget kísérő portyázó segédcsapatok áldozatává.10 E hadjárathoz kapcsolódóan kell szólni arról a szakirodalomban magát hosszú ideig tartó tévedésről, amely szerint ekkor Huszti György volt a kanizsai kapitány, aki harcba keveredett a Kőszeg alól visszavonuló török sereggel, csatát vesztett, s ő maga is fogságba esett. Huszti rabszolgaként a szultán udvarába került, beutazta a birodalom ázsiai részeit, majd kiváltása után újból Kanizsán telepedett le, itt írva meg viszontagságait, utazásainak történetét. A kutatás azóta egyértelműen tisztázta, hogy Huszti György, aki a Körös vármegyei Raszinya faluban született 1512 táján, valóban török fogságba esett, de nem Kanizsán, hanem szülőfalujában. A pécsi káptalani iskolában tanultságot szerzett ifjú 1542-ben szabadult ki, majd ausztriai utazásai után Pozsonyban, később a Mosón vármegyei Járfaluban telepedett le, és itt fejezte be emlékiratainak megírását 1566. október 27-én, mint a helyi harmincadhivatal tisztviselője. Csak 1565-ben emelkedett a nemesség soraiba, mint azt a soproni levéltárban megőrzött, Miksa király és császár által kiadott armálisának másolata bizonyítja. Latin nyelvű kéziratát a vatikáni könyvtár őrzi. Kanizsai eredeztetése Horányi Elek irodalomtörténész 1776-ban kiadott munkájából származik, aki a szerző kéziratát nem ismerte eredetiben, és ebből a tévedésből indult útjára és vált mind színesebbé Huszti kanizsai szereplése, egészen addig, hogy róla teret neveztek el a városban. Pedig csak a kortárs Istvánffy Miklós történetíró munkáját kellett volna elolvasni, aki a raszinyai ütközetről szólva megírja: „Itt fogták el s innen hurcolták el Huszti Györgyöt, aki ezt követően az egész Keletet bejárta és Indiáig is eljutott; vándorlásainak feljegyzését az utókorra hagyta."11 Ebben az időben a kanizsai várnagy személyét nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy ekkor a várban tartózkodott Bakics (Bakyth) Pál, akinek fennmaradt egy július 26-án kelt levele, amelyben értesíti Nádasdy Tamást, hogy a török szultán Somogyon át Kanizsa közelében felkerekedett, miután az ottani várakat elfoglalta.12 A török pusztításának mértékére Kürtösi János zalavári várnagy 1532. augusztus 8-i leveléből következtethetünk, amelyben azt írja, hogy Zalavár mezővárost és Bárándot kivéve a vár összes birtokát felégették, Csácson is csak a malmok maradtak meg.13 A pusztulás felmérésére és a teendők végett Nádasdy Tamás is Kanizsára jött, miután a törökök szeptember végén eltakarodtak a térségből. Október 15- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 279 é n ugyancsak Kürtösi írja urának, hogy mivel kollégájának, Kevsdi Jakabnak el kellett mennie, így ő a várat el nem hagyhatja, ha tehát Nádasdy Kanizsára jön, úgy intézze, hogy okvetlenül találkozzanak.14 Ekkor Nádasdy még mint vőlegény gondoskodik Kanizsa sorsáról, hiszen az esküvőre csak 1535-ben kerül sor az akkor alig 14 esztendős Orsolyával.15 Birtokbalépése után Mátéssy (Matyssy) György lesz Kanizsa várnagya, akinek itteni működéséről 1536— 37-ből tudunk.16 1539-ben Miklós deák a kanizsai udvarbíró (Nicolaus Literátus provisor Kanisiensis), aki az itteni gazdasági ügyek irányítója.17 A közben Ferdinánd pártjára visszatért Nádasdy Tamás ekkor már Horvát-Szlavónország bánja, 1540-től országbíró, majd rövidesen főkapitány, a hadügyek legfőbb irányítója. Az országos elfoglaltsá-gú főúr mellett erre az időre nő fel igazi nagyasszony-nyá Kanizsai Orsolya, és válik a Nádasdy-Kanizsai uradalom gyeplőjét szorosan kezében tartó munkatársává. Foglalkozik a gazdasági ügyekkel, sőt katonai dolgokkal is. Az ő leveléből értesülünk az 1542-es évben Kanizsa környékén is végigseprő újabb pestisjárványáról: ,,. . .hallotta, hogy Szálában igen halnak meg, megnem állott az halál sem Kanisa tartományban sem Szalavár tartományban. . ,"18 Az 1540-es években a járványokon túl már a török is veszélyeztette Kanizsa és a környék lakosságát. Buda 1541. augusztus 29-i elfoglalása után I. Szulej-mán megkezdi a Duna menti útvonal biztosítását. 1543-ban elfoglalja Siklóst, Pécset és Tolna vármegye várainak egy részét, majd Esztergomot, Tatát és Székesfehérvárt is birtokába veszi. Közben „Uliman bég felrablá Somogyságot".19 1544 a török további terjeszkedésével telik. Uléma boszniai pasa elfoglalja Velikét és a stájer határig dúlja Szlavóniát, a budai pasa beveszi a még magyar kézen maradt tolnai várakat, Ozorát, Simontornyát és Tamásit.20 1546-ból ismerjük az első konkrét adatokat a Kanizsa környékére is kiterjedő török rablóportyákról. Június 18-án Kanizsáról jelentik, hogy a törökök jönnek, és felállították a hírlövő ágyúkat, amelyek arra szolgálnak, hogy a föld népével tudassák a közelgő veszedelmet.21 Ugyanekkor kelt Kesás Pál levele Kanizsán Várdai Pálhoz a török készülődéséről és arról, hogy megrohanták Kanizsát, ahol ütközet volt velük.22 Ezek az események nagymértékben közrejátszottak, hogy az 1547. évi nagyszombati országgyűlés erőteljesen foglalkozott az új katonai közigazgatás szervezetének kialakításával, és a 20. cikkelyében indítványozta a második főkapitány kinevezését a Dunántúlra, Szigetvár, Kanizsa vagy Pápa székhellyel. Kanizsa nevének megjelenése mint lehetséges főkapitányi székhely a legkorábbi felismerése az akkor még korántsem kiépített erődítmény stratégiai jelentőségének. A cikkelyeket a király jóváhagyta, és ennek értelmében Zrínyi Miklóst nevezték ki először erre a tisztségre.23 A 16. század közepének időszakában alakul ki az a helyzet, amelynek révén Kanizsa története a következő másfél évszázadban összekapcsolódik a horvát főnemesség egyik legrégibb és legelőkelőbb ágát alkotó, a Subic nemzetségből származó Zrínyiekkel. Az 1542-ben horvát bánná kinevezett Zrínyi Miklós 1546-ban szerzi meg a Muraközt, aminek révén a csáktornyai vár lett a Zrínyi birtokok központja, a horvát grófok magyarországi nagybirtokosok lettek. 1552-ben már nem csak délen, hanem keleten is a kanizsai uradalom szomszédja lett, Csurgó megszerzésével.24 A hatalmaskodásoktól sem mentes birtokszerzések révén a Zrínyi és Nádasdy birtokok és az azokon fekvő végvárak fogaskerékként kapcsolódtak össze a védelemben. Ez a felismerés vezette a két hatalmas birtokost, hogy 1549-ben Sárvárott örök barátsági szerződést kötöttek, melynek lényege „az ország békéjének, egyetértésének és nyugalmának" közös erővel való megvédésére irányult^25 Az 1546. évi támadás is szerepet játszott abban, hogy 1549-ben Kanizsa már komoly erőt képviselő vár, ahol Nádasdy Tamás dunántúli főkapitány alatt 200 lovast vettek zsoldjegyzékbe.26 Az 1550-es évek a török további terjeszkedésének jegyében teltek el a Dél-Dunántúlon. 1550. március 3-án kelt levelükben a somogyi megyegyűlés tagjai Térjék Tamás kanizsavári prefektushoz fordulnak segítségért a török ellen, akik a hedrehelyi kolostort várrá akarják alakítani.27 Úgy tűnik, az ettől az időtől egyre többet szereplő Térjék, mint Nádasdy bizalmi embere nagy ütemben fog hozzá a védelem megerősítéséhez. Ehhez elsősorban minél több és jobb ágyúra van szüksége. A korszak legjobb minőségű ágyúi bronzból készültek. Valószínűleg ezzel a tevékenységével függ össze az a levél, amelyben lendvai Bánffy László Nádasdy Tamáshoz fordul, és arra kéri, hogy adassa vissza a kanizsai várnagy által elvett harangokat, amelyek megszerzésével kereskedőket bízott meg.28 A vidéknek van oka rettegnie, hiszen szeptemberben a török már szinte az egész megyét dúlja. Kanizsai Orsolya erről így ír férjeurának:,,.. .elmúlt hetven a törökök is még rabiának ide mi felénk, közelbe nem voltak, Bérnél, Simeg és Tádik (Tátika) között ment el a had, Szent Grótben hat házat égettek, azon innét egy falut el is égettek, Szent Gróttul fogva Csányig és Szent Györgyvárig mondját(!) hogy rablottak, de nem az, ki Kanizsa mellett. A Balaton mellett mentek alá. . ,"29 Térjék Tamás 1553-ban újabb szomorú eseményről számol be: „. .. a pestis felő azt Írhatom le kegyelmednek, hogy immár csak Becsehelyen nincs az pestis, de egyebütt az úr jószágában mindenütt vagyon, kapun állók az várból egy néhányan meghalának, az szegény György mester, az nyirő meghala, itt Kanizsán az városban minden nap temetnek, de mégis nem olyan fölötte mint az előtt." A járvány még a következő esztendőben is szedi áldozatait.30 A vidé- 280 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig ke t sújtó veszedelmek közepette a török berendezkedés újabb eseményeiről is értesülünk. Koppány megerősítéséhez már 1543-ban hozzákezdtek a törökök,31 de szandzsákká szervezésére csak 1551 után került sor.32 1552. június i-én Hadim Ali budai pasa elfoglalja Veszprém várát, ugyanakkor egy másik sereg Szlavóniában Varasdig pusztít.33 A Dunántúl szerencséjére az ezévi hadjárat felvonulási útvonala az Alföldet veszi célba, így a budai pasa is az északmagyarországi várak felé fordítja hadait. A kezdeti sikerek után Eger ostrománál kudarcot vall, a fősereg elhagyja az országot, és a következő két esztendő során sem a Dunántúl irányába indítja a hadműveleteket. Az 1554. esztendő tavaszán Kanizsa ura az ország első emberévé emelkedik, az országgyűlés április 15-én nádorrá választotta. 2. Kanizsa vára átépíttetése Nádasdy Tamás által (1554-1559) A kanizsai várról 1549-ből rendelkezünk az első részletesebb leírással. Az inventárium elkészítését Térjék Tamás rendelte el.34 Az összeírás nem katonai célzatú, a várban és a hozzá tartozó majorokban lévő termények, állatok, eszközök számbavétele a célja. Mégis nagyon fontos adatokat szolgáltat arról az állapotról, amely a még a Kanizsaiak korában kiépült várkastély és a hozzá kapcsolódó erődítések milyenségét rögzíti. Ebből tudjuk, hogy a várban megkülönböztetnek egy belső várat, amely a várkastéllyal vélhető azonosnak. A várkastélyban egyes helyiségeket is felsorol, így találkozunk az „Abrakos pynche"-vel. „Nagy és közeph Pynche"-vel, „nag bolt pince"-vel és „kys bolt pynche"-vel. Van itt „tömlöcz Pynnche" is, de ekkor már ebben is, ugyanúgy mint a többiben terményeket, elsősorban bort tárolnak. Van egy „nag zoba Alat való pynce" is, ugyancsak boroshordókkal tele. Megismerkedünk a Közép vártai, ahol egy pince, sütőház, „kowach" ház, lisztes ház, szalonnás ház helyezkedik el, itt van a tömlöc is a közép pince mellett. A belső vár helyiségei a már említett nagy szoba és a mellette lévő „ház", a toronyban való bolt, a zöld szoba, a tárház mellett való ház, a nagy bolt, a nagy bolt mellett való szoba, a torony alatt van a kapu, a konyha mellett való szoba. A közép kapu után sorolja fel az összeírás a porkoláb szobáját, a fürdőházat, a nagy bástyát, a deák szobáját, amelyekről nem tudjuk biztosan, csak sejtjük, hogy már a középvárban helyezkedtek el. Kitűnik az is, hogy a várkastély emeletes, mivel a sütő ház feletti folyosón sót tárolnak. A várban még működik a kápolna is. A várban felsorolt berendezési tárgyak már nem mutatnak főúri életet: szőnyegeket, szekrényeket, asztalokat, székeket, abroszokat és három réz gyertyatartót sorol fel. Sajnos az inventárium a fegyverekre egyáltalán nem tér ki. A vár az összeírás alapján egyértelműen két részből áll, a várkastélyból és az ún. középvárból. Az elnevezés egy külső vár létét is feltételezné, erről azonban nem esik szó. A vár erődítései 1554-re már meglehetősen rossz állapotban vannak. Márciusban István deák csurgói provisor Szele Jakab kanizsai prefektusnak azt jelenti, hogy a török Pécsről Kanizsa ostromára készül.35 A várőrség az erődítményhez hasonlóan hiányosságokkal küzd. „Továbbá mind Kegyelmed kalauzaiban s mind az itt való végbeli uraimban megfogyat -kozám" írja Zichy István Nádasdynak.36 Ugyanő jelenti a vár állapotáról: „Az kapu mellett ki vizárok vagyon, az vizárok által az vizben ki rovás volt, az eldőlt. Azt mondja Tamás uram hogy sövénnyel megfonyatta volna, de mostan az viztől hozzá nem férnek; az boronáját és földét kihordatta az vizből.. . az vizárokban ki czövekeket felvertek, kin az rovás állott. . ,"37 Megérett az idő, hogy a kanizsai vár rendbetételével a nádorispán foglalkozzék. A meglehetősen nagy létszámú őrsége ellenére maga Nádasdy is a kanizsai várat ebben az időben (1555) a kisebb erődítések (fortaliciumok) közé sorolta.38 Az induló munkát nagymértékben meggyorsította, hogy Tojgun budai pasa szeptemberben, hogy előkészítse Szigetvár elfoglalását, bevette Kaposújvárt, Koroknát és Babó-csát.39 Támadása váratlan volt, és Kanizsa is súlyos veszélybe került. A császár parancsára Sforza Pallavicini felvonul hadaival a Rábához, a pasa azonban megelégedve sikerével visszafordul, így további hadműveletekre nem kerül sor.40 A kanizsai vár átépítésére vonatkozó adatok ismertetése előtt érdemes áttekinteni a magyarországi várépítészet helyzetét a 16. század első felében, a század közepén. Pataki Vidor volt az, aki alapvető munkájában máig ható érvénnyel végigkövette a török elleni védekezésre berendezkedő 16. századi Magyarország várépítkezéseit, és meghatározta a jellemző építészeti korszakokat.41 Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a délvidéki végvárrendszer Mohács előtti összeomlása után az ország belsejében nem voltak a kor követelményeinek megfelelő erődítmények. A középkori várak, a 15. század békésebb periódusában létrejött, a lakófunkció irányába eltolódott várkastélyok (castellumok), a középkori falakkal körülvett városok nem voltak alkalmasak a komolyabb, tüzérséggel felszerelt hadseregek elleni védekezésre. Hogy a törököt meg lehessen állítani, ezeket sürgősen át kellett alakítani, vagy új, korszerű erődítéseket kellett építeni. Buda eleste után az egész országban lázas építőmunka indult meg. Ezt az 1541-től 1556-ig terjedő időszakot a „Hevenyészett építések kora"-ként jellemezhetjük. A Horvátország meg nem szállott részén Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 28l 13. kép. A kanizsai vár és város 16. századi alaprajzának mai térképre vetítése M é r i István által, és korrekciója az ásatási, leletmentési eredmények alapján. induló , a somogy-zalai területen, majd a Balaton északi partján át Veszprémen, Palotán, Tatán, Komáromon keresztül az Eger, Ónod, és Tokaj irányába kiépülő végvárrendszer létrehozása élet-halál kérdése volt. A korszak harcászatában, a területvédelemben döntő szerep jutott a száguldó könnyűlovasságnak, amely képes volt a vártól nagyobb távolságokban is beavatkozni, a lakosságot megvédeni. Ezért a kis alapterületű várak mellett meg kellett építeni az ezek elhelyezésére alkalmas külső várakat, amelyeket a funkciójuk után gyakran huszárvárnak neveztek. A meglévő várak ágyúk elhelyezésére is alkalmas védműveinek kiépítésén túl, egy-egy már meglévő vár közötti területen, a lovasság hatósugarának arányában új erődítéseket kellett emelni. Az új erődítéseket igen gyorsan kellett megépíteni, helyük kiválasztásánál az alkalmas terep mellett elsődleges szerepet kapott egy-egy szilárd, már álló kőépület, templom, kolostor, nagyobb nemesi kúria. A gyors építkezéshez elsődlegesen a rendelkezésre álló anyagot, a fát és a földet használták, azt az ősi építési módot, amely a magyar várépítés kezdeti szakaszát jellemezte, de valójában ha visszaszorultan is, az egész középkorban létezett. A korszak várépítési utasításaiból azt látjuk, hogy a középkori várak falmagasságából mindenütt lebontottak, hiszen ezek a magas falak a védők fejére omolhattak az ágyútűzben. Az alacsonyított falakat belül földtöltéssel erősítették, a karcsú tornyokat az ágyúkat is elbíró bástyákká szélesítették, amelyekről kereszttűzzel oltalmazhatták a lealacsonyított falakat. Az árkokat mélyítették és nagymértékben kiszélesítették, az innen kikerülő földtömeget részben a vár belső szintjének emelésére, az ágyútelepek működését elősegítő földdombok építésére használták, jórészt azonban a várárok külső peremén emeltek töltést belőle, ezt oly magasra húzva, hogy az a vár falait lehetőleg takarja, ezáltal lehetetlenné tegye az ellenség számára a várfalak derékba lövését. A tornyok helyett kialakított bástyák széles, eleinte kerek, majd rövidesen három-négy-ötszög alakot mutattak. Az építők általában szakemberek, a kisegítő munkát a föld népe végzi mellettük. Már a korai időszakban jelentős számban feltűnnek az olasz mesterek, akik módszereikkel nagy elismerést vívnak ki, szere- 282 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig pü k az idővel arányosan egyre nő. Az ő révükön válik általánossá az úgynevezett ó-olasz bástyaforma, melynek lényege a két hosszabb csúcsba futó ún. homlokoldal, és az ezekre merőleges két rövid oldal, a szárny, amely a bástyákat összekötő falból, vagy kötőgátból (cortina) indul ki. Ez a forma ekkor már szülőhazájukban elavultnak látszik, de mifelénk mindenütt ez épül. A komolyabb, jelentősebb erődítményekben 1552 után mind nagyobb számban jelennek meg a királyi építészek. A Dunántúlon Győr, Komárom, Magyaróvár, Pápa és Szigetvár rendelkezik ilyen, kizárólag az erődítési feladattal foglalkozó szakemberrel. Természetesen a kis udvarházak, kúriák megerősítését maga a földesúr végezteti saját embereivel, formájában azonban utánozza a jelentősebb környékbeli erődítéseket. 1556-ban jött csak el az ideje, hogy a végvárrendszer kiépítése egységes gondolat, egységes terv alapján egy központi szerv kezébe összpontosuljon. Ebből a célból alakította meg I. Ferdinánd 1556-ban az új udvari kormányhivatalt: az Udvari Haditanácsot.42 A várépítésnek ezt a korszakát, amely az 1556-1570 közti időszakot fogja át, „a Haditanács ó-olasz rendszerű építkezései" néven tartjuk nyilván. A várépítészeti mód, mint a korszak elnevezéséből kitűnik, továbbra is az olasz stílus marad. Az építőanyag továbbra is döntően a föld és a fa, és az ún. palánképítést alkalmazzák. Ez nem más, mint párhuzamos facölöpök közé döngölt agyagsánc, amelyet rétegenként keresztgerendakötésekkel szilárdítottak. A cölöpök közét rőzsével sövénnyé fonták, a sövények külső oldalát pedig vastagon besározták, védve azt a felgyújtás ellen. Ez az építési technika előnyösebbnek tűnt a kőfallal szemben, a száraz agyagíalba az ágyúgolyók nem voltak képesek nagyobb réseket ütni. Ha az ágyúgolyók merőlegesen, vagy csaknem merőlegesen érték a falat, akkor ez az előny még szembetűnőbb volt, ha azonban horzsolva érték a falsíkot, leverték annak agyagtapasztását, és a várat könnyen fel lehetett gyújtani. Erre a török hamar rájött, s ettől kezdve a palánkok tüzérségi támadással szemben elvesztették létjogosultságukat. Hozzátehetjük még, hogy a palánknak csak az elkészítése olcsóbb a kőfalénál, a jó karban tartása annál több időt és munkát követel. Hogy mégis döntő elem maradt, azt az állandó pénzhiány, a szakemberhiány és a szállítási nehézségek egyaránt megmagyarázzák. A kő és téglaépítkezés csak a nagyobb királyi várak és az építőanyagban gazdag vidékek jellemzője volt, a Dunántúl nagy részén, így Zala és Somogy vármegyében erre alig találunk példákat. Ennek a korszaknak a Haditanács alkalmazásában álló építészei mind idegenek, zömükben továbbra is olaszok. Kanizsa várára visszatérve megállapíthatjuk, hogy annak Nádasdy Tamás által elvégeztetett átépítése pontosan a két várépítési korszak határára esik. Adataink, mint a későbbiek során világosan kirajzolódik, a konkrét építőmunkák során a vár tisztségviselőinek irányításával folytak. Hogy azonban a vár ó-olasz rendszerű kialakításának tervezésében itáliai mester, konkrétan Giovanni Maria Speciecasa nápolyi hadiépítész is részt vett, nagyon is elképzelhető.43 Első adatunk a meginduló munkáról 1555-ből származik, de az építkezés minden bizonnyal már 1554 őszén megkezdődött, erre utal a munkát irányító Térjék Tamásnak Nádasdy Tamáshoz február 21-én írt levele.44 A munkák Tojgun pasa somogyi hadjáratának befejeződése után késő ősszel gyors ütemben folytatódnak. Október 6-án a munkák állásáról jelentik: „Az közfalnak czövekeit és gerendáit felverettem val. Immár félig fel vagyon rakva, az kik látják dicsérik. Lövőhely két helyen lészen rajta, az vízszintben és azon felül."45 Úgy látszik, a nádor szinte napi pontossággal akar tájékozódni a munkáról, mert a következő nap újabb levelet írtak a számára, amelyből megtudjuk, hogy Térjék szerint a rótt palánknak két halomtöltést kellene csinálni az ágyúk számára. Az egyiket a Rajki bástyánál, a másikat a kis kertben kellene megcsinálni. E célra földhordó szekereket és száz kézentoló talyigát kér. Megtudjuk azt is, hogy egy Antal nevű német pattantyús magyarázza a kanizsaiaknak, hová kell az ágyúkat elhelyezni.46 A következő fennmaradt jelentés december 6-án kelt: „Továbbá az palánk felől írhatom, hogy állatása és fonása ez két nap alatt megkészült, de sározása nem tudom mi módon lehet az földnek fagyása miatt."47 Ez utóbbi levél írója a kor híres katonája, Magyar Bálint, a későbbi fonyódi kapitány, aki a török által gyűrűbe zárt várat élete végéig tartani tudta. Úgy látszik, ekkor ő a katonai parancsnok, a várkapitány Kanizsa várában. December 17-én írt levelében a gyalogság fizetetlensége miatt panaszkodik, fél, hogy ha azok elhagyják a várat, súlyos helyzetbe kerül. A palánkról jelenti, hogy fonása készen van, sározni azonban továbbra sem lehet a fagyott föld miatt.48 Úgy tűnik, hogy csak a kemény fagyok eljöttével szünetelt tehát a munka, de a tavaszi teendők szervezése télen sem maradt abba. Szele Jakab 1556. január 2-án kéri Nádasdyt, hogy pallért kellene fogadnia, neki egy Marko nevűt ajánlanak, aki „Szigetvár bástyáját formálta".49 Nem véletlen ez, hiszen a török már a következő évi hadjáratra készülődik, Kanizsa katonasága nagyon is érzi a veszedelmet az építés alatt álló erődítményben, Magyar Bálint kapitány erről január 18-án részletesen beszámol. Megírja, hogy a török Babócsán gyülekezik. Igen kevesen vannak a tapasztalatlan palánkban, pedig a környező földet is védeniük kell. Szinte minden nap esik lövés a környéken.50 Tavasszal folytatódik a munka, most már igen veszélyes körülmények között. Május 10-én mindössze 27 katona van a fontos várban, amelynek Sziget elvesztése esetén a környéket is védelmeznie kell.51 Május 15-én a vár összes tisztviselője ugyanazzal a Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 283 kérésse l fordul Nádasdy Tamáshoz, külön-külön írt leveleikben. A környék népe hordja ugyan a fát a vár építéséhez, de nagyon kevesen vannak. Az egész vármegye segítségére szükség volna. Kérik pallér küldését is, aki még mindig nem érkezett meg.52 A kérést Térjék május 18-án újabb sürgető levelében szinte szórói-szóra megismétli.53 A levelek hátterét, a katonai helyzetet Magyar Bálint kapitány szintén ezekben a napokban kelt levelében tudatja. A lovasok a mezőn legeltetnek, gyalogos csak 50 van a várban. A török már többször megkísérelte a mezőváros felégetését és kirablását.54 Az előzményekhez tartozik, hogy Szele Jakab már januárban kérte a vármegye segítségét a munkákhoz, de mint kitűnik, ennek nemigen volt foganatja. így az építkezés nehezen halad, és nem mentes problémáktól sem. Június 2-án Erdély Tamás így mentegetőzik: „Az épületet, kit én kezdettem vala, azt nem én magam fejétől miveltem, hanem az több vitézlő uraim tanácsára."55 Ekkor már a hírek bizonyossá kezdenek válni a török Szigetvár elleni támadásáról, Magyar Bálint végső kétségbeesésében más uradalmak jobbágyait is a munkálatokhoz kényszeríti. A veszedelmet azonban nem mindenki érezte egyformán. Széchy Margit például nem engedte jobbágyait, és amikor a kanizsai kapitány fenyegetőzni kezdett, így írt neki: „.. .még az nádorispán ellen is megoltalmazzuk jószágainkat. Azért ha reájok mentek dúlni, bizony megbánjátok."56 így viszonyult egy környékbeli földesúr egy nappal azelőtt a környéket oltalmazó erősséghez, hogy Ali budai pasa megkezdte Szigetvár ostromát. A június 13-án meginduló ostrom az építési munkálatokat megakasztotta. Kanizsa is a védelemre készülődik, Szele június 14-én pattantyúst kér, „ki labdákat tudna csinálni".57 A felmentő sereg a Kanizsa alatti táborban gyülekezett, itt volt Nádasdy Tamás is és vele fia, Ferenc. Az aggódó édesanya így írt hozzá: „Értem, hogy kegyelmeitek elindult kanizsárul, az hatalmas úristen legyen vezéretek és igazgatótok minden igytek-ben."58 A táborban ott találjuk Nádasdy Kristófot és Zrínyi Miklóst is.59 A felmentő sereghez csatlakozott csapataival Tiroli Ferdinánd (I. Ferdinánd fia), aki Bécsből érkezett Kanizsára. A magyar főuraktól itt kapott vértezete, amelyet „ezüst huszárvértezet" megjelöléssel világszerte emlegetnek, lehetséges, hogy kanizsai ötvös munkája.60 A sereg megindul, és június 15-én - hogy a támadókat Szigetvár alól elvonja - elfoglalja és lerombolja Babócsát.61 Az összegyűlt csapatok mindent megtesznek, hogy a törököt a hősiesen védelmező Szigetvár alól eltávolítsák. Csá-nyi Ákos azt tanácsolja a nádornak, hogy égesse el a falvakat Fehérvár felől lefelé.62 A hadieseményekben a kanizsai lovasság is tevékenyen részt vesz. Magyar Bálint vezetésével ott van Babócsa alatt, majd Nádasdy Kristóffal és enyingi Török Ferenccel megszágul-dotta Korotna alját is.63 A július 31-ig elhúzódó ostrom időszakában csak a Kanizsa térségében tevékenykedő magyar haderő fejtett ki aktivitást, a császári fősereg Győr és Komárom között, Ferdinánd főherceg pedig a Muraközben állt, de nem avatkozott a küzdelembe. Miután a török feladta a hiábavalónak tűnő ostromot, Ferdinánd főherceg augusztus 24-én megindult, és a tél beálltáig harcolt a Dráva vidékén. Sikerült neki Korotna várát is visszafoglalni.64 A Kanizsa alatti tábor sem oszlik fel, támogatja a hadműveletet. A nádor augusztus 26-án a Kanizsa melletti táborból betegségéről értesíti feleségét.65 A hadihelyzetet jól jellemzi szeptember 30-án feleségéhez írt levele: „Azt is írhatom, hogy Ali basa az budai és Kászon basa az temesvári és az boszniai Pécsett együtt vannak, várják a beglerbéget is. Mi itt vagyunk (ti. Csurgón), mi is nézünk őreájuk, ők is mirejánk... az király fia velünk vagyon... jüne az török, hogy nálunknál öresb (erősb) lenne, hát általmennénk az Muraközbe.. ,"66 A hadjáratnak a tél beállta vetett véget, és csak a következő esztendőben lehetett folytatni a félbehagyott kanizsai építkezést. Ekkorra már látva a kanizsai vár helyzetének súlyosságát, a király is intézkedik. I. Ferdinánd 1556. évi decrétuma 6. cikkelyének 1. §-ában intézkedik, hogy Zala „vármegyének a másod-harmadrésze pedig, tudniillik, amely közelebb van, a szekereket és munkásokat Kanizsához adja.. .".67 Sajnos az 1557-es esztendő dolgairól hallgatnak a forrásaink. 1558-ban azonban ismét bizonyosan folyik az építkezés. November 6-án Szele Jakab udvarbíró összefoglaló jelentéséből már a folyamatos munka, illetve annak megakadása tűnik ki: „Továbbá jelenthetem ezt is te nagyságodnak, hogy az mely bástyákat és palánkokat meg kellene béllelni, sem kötést, sem béllést nem mívelhetünk azon, míglen az kötéseket meg nem erősítik; annak pedig erősítésén szűkülködünk öreg vas-szegek nélkül, itt annak szerét nem tehetjük." A hadifelszerelés is rossz, három tarack van a várban, de csak a toronyban lévő ép. A királynak is van itt két tarackja, de azok is rosszak. A pattantyús is meghalt.68 A végzett munkák összefoglaló jelentését Zele (Szele) Jakab Csányi Ákoshoz 1559. január 27-én kelt leveléből ismerjük: „Továbbá az Rayki bástyája között és az kapu mellett való bástya között való falnak béllését, kinek fonását félbe hagytok vala, azt mind az kapu mellett való bástyával egyetemben elvégezték az fonását a falnak és az harmadik középső falt es felállattattam; az bástyának az eleinek, a honnan lőhetnék, három ől temérdekséget hagyok, és az két mellékének két-két ől temérdekséget hagyok mindenfelől. Továbbá az Máté diák bástyáját elvégezték, mind az felső lövőhelyekkel egyetemben; meg is gerendázták, négy mestergerendát tétettem kö-rösztül belé. Továbbá az tömlöcz ellenébe való falt az Zalay Lénárt bástyája között és a Máté diák bástyája 284 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig közöt t valót, annak az falnak a harmadik belső falát is felállattattam és az fonását is elvégeztettem. Uram ő nagysága írt vala ez ősszel, hogy segétséget adna, kiknek immáron elég mívet adhatnánk: ha mívesünk vóna, az bástyát és az falt kellene töltetnünk földdel. Továbbá, az szegénységnek ennek és inniok kell adnunk, kivel az mi szaporább és iste-nesb leszen. A tavalyi minek szaporasága attul val, hogy ebéden, vacsorán két-két tál étket adtunk az szegénységnek és ferestekembe és idő közben bort és kenyeret adtunk nekik; értse meg kegyelmed uramtul, hogy ha mastan is ugyan cselekedjük-e, mert az mi nagy és az míves kevés. Továbbá, ha valamely falt és bástyát meg-épétünk, ha meg nemzsendelezik, időnap előtt elvész; de emlékezzék kegyelmed uramnak ő nagyságának az zsendel felől, hogy elyen nagy munkát ne hannánk elveszni födetlen. Továbbá, ha az gonosz ut engedi, hogy az palánk karó-fát behordathatnám, az Hwzár Pál bástyáját is megbélletném ez farsangba; de gonosz uta vagyon az fahordásnak. Emlékezzék kegyelmes uramnak ő nagyságának az pattantyús felől, ki nélkül elyen fő háznak csak egy nap sem kellene lenni, kinek sok hasznát is vehetnénk."69 Az építési munkák ebben az évben is folytatódtak,70 és talán már ez évben, legkésőbb azonban 1560-ban befejeződtek. A király 1559. évben kelt dekrétumának 30. cikkelye értelmében, melyben a dunántúli vármegyék ingyenmunkálatainak a várakhoz való rendelése ügyében intézkedik, ezeket „főképpen pedig az ő kanizsai várához" rendeli. Az indoklás szerint, ha Szigetvár és Babócsa elvész, csak ennek a várnak a segítségével lehet távol tartani a törököt a mögöttes országrésztől.71 A vár Nádasdy Tamás által 1555-1559 közötti átépíttetésére vonatkozó írásos forrásokon túl egy, ezt a korszakot hitelesen bemutató alaprajzzal is rendelkezünk. 1568 után, amikor megkezdődött a királyi kézre került vár átépítése, készült egy felmérés, amely a Nádasdy-féle erődítményt ábrázolja.72 Ez a Ferabosco nevével jelzett alaprajz világosan mutatja, hogy a vár legfontosabb része a központi épülettömb, vagyis a belső vár — azaz a Kanizsai család által épített várkastély - volt. Ezt a zártudvaros épületet - mint a rajzból és a forrásokból is egyértelműen kitűnik -övezte a földtömésű palánkfalakkal épített középső és külső vár. A középső vár a belső vár épülettömbjéhez hasonlóan É-D irányban hosszúkás és nagyjából téglalap alaprajzú volt. Mérete kb. 46 x 90 méter. Északi nagyobb szakasza - mintegy kétharmada - olyan közel (átlag 3-4 méterre) van a belső várhoz, hogy tulajdonképpen annak közvetlen védelmére szolgál. Déli felében bővül egy jelentősebb, 46x31 méteres térséggé, ahová a belső várból a kapu előtti vizesárkon átívelő hídon lehet átjutni. A középső vár négy sarkán olasz bástyák vannak, amelyek kissé eltérő méretűek (ezekkel együtt a középső vár kb. 57X no méteres). Az egészet 14-19 méter széles vizesárok veszi körül, amelynek csak a keleti szakaszában vezet át egy híd a város irányából jövő út folytatásában. A külső vár É-D irányban ugyancsak hosszúkás, de kissé szabálytalan négyszögű (191-198 x 62-85 m), és úgy öleli körül az előbbit, hogy szintén a déli kisebb, s egyúttal a várból nyugat felé kifutó hídút („hosszú híd") vonalától össze is szűkülő szakaszában jelöl az alaprajz jelentősebb méretű szabad térséget. Az északi nagyobb részében a középső vár vizesárka főként kelet és nyugat felől elég szűk (6-10 m) teret hagy. A külső vár bástyáinak alakja nem mind egyforma. Közülük három, mégpedig az ÉK-i, az ÉNy-i és a DNy-i különböző méretű ugyan, de ugyanolyan olasz bástya, mint a középső vár négy bástyája. A DK-i szabálytalan, ötszögű sarokbástya viszont alakját tekintve korábbi korszakra utal, erősítve azt, hogy a négyszögletes külső vár már az olasz bástyák megépítése előtt erődített volt. A keleti kapu melletti négyszögletes bástya Méri István szerint még korábbi időkből származhat. Azért vélekedik így, mert a bástya igen nagy mérete (21x24 m) benne azt a gyanút kelti, hogy ennek cölöpszerkezetű falát talán egykori lakótorony alapjai köré tervezték. Erre abból is következtet, hogy falainak vastagsága elüt a vár többi falától, és nem kaputorony, mert a mezőváros felől a hídút nem rajta át, hanem déli fala mellett vezet be a külső várba. Méri Istvánnak ezt a feltételezését az előzőekben közölt feltevésen kívül egyelőre semmilyen más adattal nem tudjuk alátámasztani, magának a felmenő szerkezeteknek a Nádasdy-korban történt építéséről az előzőekben közölt 1559. január 27-i forrás egyértelműen tanúskodik. Anélkül, hogy megfelelő adatok hiányában Méri Istvánnak ezt a hipotézisét kétségbe vonnánk, meg kívánjuk jegyezni, hogy egyedül a kaputorony nagysága, vagy a torony falvastagságának eltérése a vár többi részétől, nem tekinthető elmélete melletti bizonyítéknak. A falvastagságot a vár legjobban támadható kapujának védelme is indokolja, és szükségessé teszi az is, hogy abba kifelé tölcséresen szélesedő lőréseket tudjanak beépíteni. Ugyanakkor a kapunak a bástya mellett való elhelyezése a kor várépítészetében a kapu oldalazó védelme céljából eléggé elterjedt alaprajzi formát mutat. Ezeken kívül a két északi külső bástya között a kötőgát közepe táján egy szabálytalan kiugró, talán ágyúpadnak szánt nagy bástyaféle van, amely esetleg a most leírt vár építésének utolsó szakaszából való. A külső vár vizesárkának csak a nyugati fala mentén húzódó viszonylag keskenyebb (5-7 m-es), és a déli oldalon erősen kibővülő (21-34 m-es) szakaszát jelzi világosan a tervrajz. Keletről az alaprajz készítésének időpontjában már épültek az új védművek, és Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 285 it t már az új építési periódushoz készült, a régit nyomtalanul eltüntető várárkok láthatók. Önként kínálkozna az a lehetőség, hogy a Nádas-dy-féle számadásokban és más feljegyzésekben a várbeli építkezésekkel összefüggő adatokat az alaprajzzal összevessük. Kiindulhatunk mindjárt abból, hogy az alaprajz megjeleníti az erődítménynek a feljegyzésekből ismert hármas beosztását, vagyis a belső a középső és a külső várat. Ez a beosztás azonban már korábban, a Nádasdy-féle átépítés előtt is létezett.73 Több kapuját név szerint is megismerhetjük, az írott adatok szerint a város felé, vagyis keletre nézőt Kenéz-kapunak, a nyugatra nyílót pedig Jézus-kapunak nevezték.74 A Nádasdy birtoklása idején épített, akkor újdonságnak számító olasz bástyák önmagukban arról tanúskodnak, hogy a főúr igyekezett lépést tartani a várépítkezések korszerű előrehaladásával. Amíg azonban a kapuk egyeztetése a számadásokkal említettekkel megvalósítható, a bástyák nevének egyeztetése a tervrajzon láthatókkal nem egyszerű, szinte lehetetlen feladat. Ugyanis több, más-más nevű bástyáról olvashatunk, így a Délső-, a Rajki-, a Máté diák, a Szalay Lénárd, a Huszár Pál bástyáról, vagy a Szlunyi által épített bástyáról, stb.75 Ezek azonosítása a tervrajz bástyáival többek között azért nehéz, mert a nevek nem közvetlenül egyidejűek, tehát másmás neve azonos bástyának is lehetett, pl. építője vagy átépítője szerint. Nem mindig dönthető el az sem, hogy a külső vagy a középső vár bástyájáról van-e szó, hiszen helyükre vonatkozó biztosabb megjelölést csak elvétve találunk. Talán legjobban felhasználható mégis a már említett 1559. január 27-i levél, amelyből úgy tűnik, hogy a külső vár bástyáinak építéséről van szó. Ebből any-nyi bizonyos, hogy az ÉK-i bástyát hívták ekkor Rajki bástyának, és szó esik a kapu mellett való bástya és az e közötti falszakaszról is. A levelet író Szele Jakab következetes volt, és ha az ez után sorrendben leírt bástyák ezt az irányt követik, akkor a DNy-i volt a Máté diák bástyája, a DK-i a Szalay Lénárd bástyája, és az ÉNy-i - még az építés legkezdetlegesebb fázisában lévő, a legkevésbé veszélyeztetett irányt védő - a Huszár Pálról elnevezett bástya. A tervrajz a középső és a külső vár falait, bástyáit egyaránt - amint említettük - faszerkezetűnek ábrázolja. A rajz világos képet nem adhat a földtömésű falakról, hiszen azoknak általában csak a külső szegélyét mutatja, s azt a sűrűn egymás mellé levert cölöpökkel nyilván csak jelzi. Ám azt sem mindenütt azonos módon, hanem láthatólag különbséget tesz erősebb és gyengébb falak, ill. bástyák között. Ez abban nyilvánul meg, hogy pl. a középső vár szegélyét körös-körül, és a külsőét is, a keleti oldal kivételével, egysorosán levert cölöpökkel jelzi. A külső vár keleti falát a DK-i sarokbástyával együtt erősebbnek mutatja, egymás melletti kétsoros cölöpökkel jelezve, míg a kapu melletti lőréses bástyát párhuzamosan futó, kitöltött, szélesebb közű kettős cölöpsorral a legerősebbnek ábrázolja. Az egész ábrázolásmód inkább jelképesnek vehető, hiszen nem egyszerű faszerkezetről van itt szó, amint az az említett írott forrásokból elénk tárul. Annyi azonban valószínű, hogy ezzel a jelzésmóddal mégis valóságos helyzetre utal, hogy a vár K-i oldala kívánt erősebb védelmet. A külső vár K-i szakaszának megerősítésére azért volt szükség, mert ezen az oldalon keskenyebb a mocsár, tehát közelebb volt a vár a parthoz és a városhoz, míg a túlsó nyugati oldalról az óriási mocsaras terület komoly védelmet nyújtott. Ezen kívül a DK-i ötszögű bástyának erőteljesebb kiépítését az is indokolja, hogy a középső és külső várban is álltak épületek (pl. sütőház, kovácsház, tömlöc, stb.) és a vártól délre egy erődítetlen kis sziget is volt, amelyet a várral híd kapcsolt össze. Ez a terület azonos lehetett az írott forrásokban a várral kapcsolatosan említett kerttel. A tervrajzon a mocsaras területeken áthaladó útszakaszoknál ugyanúgy, mint a vizesárkon átvezető hidaknál többnyire láthatólag sűrűn egymás mellé fektetett dorongfákat jeleznek, amiből általában cölö-pös hídutakra következtethetünk, amint arról a későbbiekben sorra vett írott adatok is tanúskodnak. A most elmondottakból láthattuk, hogy az ábrázolás és a várra vonatkozó írott források sok mindenben kiegészítik, magyarázzák egymást, de azért nyitott kérdéseket is hagynak. 3. Kanizsa vára és környéke hadieseményei (1560-1567) a) A vár Nádasdy Tamás és özvegye kezén (1560-1566 nyara) Az 1560-as évek elején Zalában a török támadásoktól sújtott terület inkább a megye északi fele volt. 1552-ben a török elfoglalta Veszprémet, és hosszan kísérletezett a Balaton-felvidéki várak elfoglalásával. A kanizsai őrség ennek a térségnek az eseményeit is figyelemmel kíséri. Zichy István 1555 áprilisában felderítőinek jelentése alapján figyelmezteti a nádort, „lm irtam Sennyei uramnak es, hogy Veszprém felöl es vigyázzanak uraim."76 Az ismétlődő támadások csak a hatvanas évek elején vezettek eredményre. Az 1561. április 16-ról 17-re forduló éjszakán Zala északi felében nagy veszedelem támadt. A törökök elfoglalták Hegyesd várát, és ebben nagy bűne volt Gergely porkolábnak, aki az erősséget hanyagul őriztette. Április 19-én Ormány Józsa sümegi kapitány levélben kérte Csányi Ákost, hogy fogassa el Gergely porkolábot, aki a vár elfoglalásakor részegen feküdt egy pin- 286 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig cében , mert nagyon félő, hogy előbb-utóbb átszökik a törökhöz, ahol felesége és négy szép fia fogságban van.77 Június 12-én Ormány arra kéri Csányit, hogy írjon Komár és Szentgyörgy váraiba a megye viceispánjának, legalább ezer emberrel támadjanak a törökre.78 A törökök ugyanis Hegyesd birtokában újabb várakat akartak elfoglalni. Szengrótot kezdték ostromolni, de a várak figyelmeztető lövéseit hallván visszavonultak.79 Végülis Hegyesdet Nádasdy Tamás tevékeny kezdeményezésére csak 1562. április 9-én 11 napi kemény ostrom után sikerült visszafoglalni.80 A Hegyesddel kapcsolatos események igen foglalkoztatták Nádasdy Tamást, amit bizalmi emberének, Csányi Ákosnak a leveleiből láthattunk, hiszen a török erről a támaszpontról egyaránt veszélyeztette a sárvári uradalmat és a Kanizsával való összeköttetést is. Nádasdy Tamás 1562. június 2-i halála után az özvegy, Kanizsai Orsolya összes, a török torkában fekvő birtokainak védelme Csányi Ákosra nehezedett. Csányi Ákos egyike azoknak a zalai köznemeseknek, akiket familiárisi kapcsolat fűzött Nádasdy Tamáshoz. A hajdani nagyhatalmú Hahót-Buzád nemzetség leszármazottja valószínűleg az 1540-es évektől szegődött szolgálatába, és hamarosan Nádasdy legfőbb bizalmi embere lett. A familiárisok, szervitorok közötti kialakult lépcsőzetes függési rendben magasan állt, a közvetlen családi ügyekben is gyakran intézkedett. 1556-ban „praefectus arcis Kanysa" kap levelet Somogyi Benedektől, 1557-ben Ormányi Jó-zsa sümegi kapitány „in locum tenens domini Palatini" titulussal illeti. A prefektus az egész uradalom élén áll, általában jelentős katonai tartalommal is töltve, gyakorlatilag katonai és gazdasági irányító egy személyben. Az egyes szervitorok egymáshoz való viszonya nem eléggé tisztázott. Csányi Ákos prefektusi működésével párhuzamosan pl. Szele Jakabnak is ugyanez a titulusa Kanizsán, és 1564-ben egyértelműen ő az uradalom irányítója. Ugyanakkor Csányi Ákos szerepe is világosabb, egyértelműen ő Kanizsai Orsolya legfőbb embere, alája tartozik Szele Jakab, akinek teljesítenie kell „amit Csányi uram mint superintendens asszonyom és gyermeke javára asszonyom akaratjábúl mond és hagy."81 A vár, amely zömében romlékony anyagból, fából épült, állandó felújításra szorult. A munkákban elsősorban az uradalom ingyenmunkájával számoltak. 1564-es instructio szerint: „Az vár mive is az ő dolgok, mikor reá hirdetik, de nem csak ő magok, hanem mind szabadosok mind plébános jobbágyi, mind futott nemes népek, kik itt a városban házat tartanak, kötelesek legyenek ezféle kezenséges jóra és megmaradásra niző munka terhére." A vár praefectusa továbbra is Szele (Zele) Jakab, a jelzett utasítást is hozzá intézték. Tőle függenek a porkolábok (ezek viselik az épületek gondjait) mind az „egyéb rendbeli lovagh és gyalogos szolgák".82 Az 1564. évi leltár, illetve az instructio alapján a várban és a majorokban tevékenykedő Nádasdy-emberek száma 100-ra tehető, közülük közvetlenül a várban működők száma 78. Szele Jakab várnagy (praefectus) nyolc lóval (lovassal), 2 porkoláb 6-6 lóval, 2 viceporkoláb, 22 kapunálló, 10 hópénzes drabant, az udvarbíró négy lóval, Pálffy Ambrus 6 lóval, Bogdán négy lóval, Erdélyi Tamás két lóval és Máté deák számtartó. Ismerjük néhány évvel későbbről (1568) a vár tisztségviselőinek fizetését is: Szele Jakab 200 forintot kap évente, abrakot 15 lóra; Thőke Benedek porkoláb fizetése pénzben 93 forint 75 dénár; Koskoczy Vitális porkoláb ugyanennyit kap: Nagy Benedek udvarbíró (provisor) 60 forintot és 4 lóra kap abrakot.83 A kanizsai vár hadifelszereltségét az 1566. június 9-én készült leltár alapján pontosan ismerjük, és ugyanakkor jó forrás a vár szerkezetére is: „Kanizsa várának inventariomja Zalay Benedeknek Bakonakynak kanizsai praerectusnak Szele Jakabnak Szentbalasynak adatott június 9. napján... 1566. Belső vár Malomház Szalonnásházban 21 hitvány paizs Csépesház 2 sisak 2 pajzs 1 szablya 1 hegeszter 11 kopja 1 hitvány német kard Kápolna Kisbolt ház Boltfolyosón 3 zászló kopja Sütőház Konyha Középvár Folyosón ágyú alá való kerekek 10 2 ágyú alá való vasrúd tengelyével Belső várban az fölső folyosón 29 kopja Belső bástya 47 kopj avas Az agyú (ágyú) szerszámoknak számai Az fölső folyosón nap esetön való porházban vagyon 4 szerszámíj 12 számszeríj 68 puskapalack 9 fokos szekérhez való láncos szeg 61 puskaforma Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 287 5 4 puskamezek 35 puskagolyóbis 15 Puskavesszőbe való vas 6 szakállas mezek 24 kosár laptha 67 tű laptha 10 szakallas-tüzelő vasas vessző 3 öreg bőr porzsák 1 kis bőr porzsák 3 tarackhoz való forma 5 szakállas forma 2 vasmacska 1 vashorog kibe gonosz embert visznek 1 ládában egy kis bőrzsákban tarackpor 4 vas tarackgolyóbis egy kender kötél 23 tonna tarack és puskapor és egy 1/2 tonna por egy remek tarack vas szakadozott 17 szakállas golyóbis 14 laptha puska 23 szakallab 1 öreg tekenő 1 kis tekenő 1 földvágó vas Az kápolna fölött való házban az fölső folyosón, egy kasban vas chonkoly Az kapunállók szobájában vagyon 3 szakállas Az folyosón ugyanott 1 tarack agy, vasazott, tengelyével egyetemben 1 rézdob 3 vas lámpás kivető 1 vasazott tarackhoz való agy tengelyével egyetemben A nagy szoba fölött 1 üres tarack agy, vasazott két kerekével Az középső folyosón való boltban por hordó (kis) 19 és 2 1/2 hordó másféle por 36 hordó 10 ón tábla 238 vas lapát 125 kővágó csákány 283 hegyes kapa 59 irtó kapa 22 vasasásó 20 csigára való istráng Az toronyban 7 számszeríj 21 számszeríj nyele 1 kis atalagh 1 tarack agy vasazatlan 102 puska 1 szakállas palack 1 teknő 1 tarackhoz való láda 1 rosta 1 vaslapát 2 tarackhoz való kanál 1 tarack golyóbis 1 vasas tarack gyújtó pálca Az thorony mellett való házban, kiben Wyda porkoláb lakik 66 vas nyelvű szakállas 17 fa nyelű szakállas 2 vaslapát 2 lámpás Az belső kapun 1 vas nyelű szakállas 3 fa nyelű szakállas Az közép kapun 3 vas nyelű szakállas 26 fa nyelű szakállas 3 fél szakállas 3 puska 8 tarackhoz való szeg 1 törött szakállas 100 szakállas golyóbis egy bőr tartóban 5 szakállashoz való palack 3 hegesterből csinált dárda 2 kaputoló dárda 5 porzsák 2 szakállashoz való vessző 1 portörő szakállas 1 fekete ládában öreg tarack golyóbis 23 28 közép tarack golyóbis 228 szakállas golyóbis, ugyanazon ládában vágó vas 1 2 lukasztó vas 1 tarack forma Az közép kapu fölött való szobában 7 szakállas 6 szakállas tisztító pálca vasas Az kenéz kapun 8 fanyelű szakállas 64 szakállas golyóbis 1 forgó tarack tisztító 2 szakállas tisztító vasas 1 dárda Az kápolnabeli boltban fenyő szurok fél csöbörrel fenyő szurok fél altalaghal fenyő szurok egy kis hordóval két kis hordóban kénkő szitált kénkő fél fazékkal öreg tarack golyóbis 208 közép tarack golyóbis 100 1/2 szakállas golyóbis 108 1/2 Ágyúk száma Az toronyban 1 tarack A nagy szoba fölött 1 tarack 288 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A szalonnás ház mellett i tarack A belső várban 3 mozsár pattanytú egy seregbontó 3 szakállassal egy eltörött vastarack rajta 1 öreg harang Az nagy bástyában 4 tarack Az belső bástyában 4 tarack vagyon ottan folyosón 2 tarack Az kenéz kapun 1 tarack vagyon ottan az belső bástyában 6 Ezek szerint a várban 14 használható, 1 törött tarack ágyú, 3 mozsár pattantyú és 1 seregbontó, 153 szakállas, 119 puska, 23 számszeríj, 21 számszeríj nyél, 23 pajzs és 87 kopja található. A lőporkészlet 23,5 tonna tarack és puskapor, 57,5 hordó különféle minőségű puskapor, valamint 9 porzsák, a lőszerkészlet 365 1/2 tarackgolyóbis, 517 1/2 szakállasgolyóbis és 35 puskagolyóbis. Mindezek alapján Kanizsa vára védelmi képessége (a környező várakhoz képest) a török Szigetvár elleni támadásának előestéjén a környező várakéhoz viszonyítva összehasonlíthatatlanul jelentősebbnek mondható. Ugyanakkor feltűnő, hogy az ágyúk, szakállasok számához képest mennyire kevés a beléjük való golyók száma, nyilvánvaló, hogy ezzel a mennyiséggel egy komolyabb ostrom esetén nehéz lett volna hosszabb ideig védekezni. A puskagolyók igen kis száma viszont magyarázható azzal, hogy ezeket zömmel a puskákat használó katonák részére osztották ki. b) A kanizsai főkapitányság létrehozása (Tahy Ferenc főkapitánysága), a vár kettős uralom alatt (1566—156/*) Szigetvár 1566-os ostroma idején már a figyelem a stratégiailag rendkívül exponált kanizsai várra terelődött. Kanizsán jelentős létszámú katonaságot, köztük sok német zsoldost vontak össze, félve attól, hogy a vár szintén a török támadás áldozatául esik. Báró Palhiller Miklós levele szerint: „őfelsége VI. 16-án kelt levelét VI. 18-án vettem. Ebben az áll, hogy egy cohorsot (zászlóaljat) gyalogos légiómból küldjek Kanizsára... A probléma csak az odaküldendő katonaságnak az élelmezése meg a zsoldja.. . "85 Palhiller „problémája" az ellátatlan katonaság tekintetében sajnos beigazolódott. Azok ellátásukat a város és a környék kirablásával kívánták biztosítani. A német katonák és a helybeli lakosság között kirobbant ellentétek a város elpusztulásához vezettek. Kanizsa mezővárost a német katonák felgyújtották. Lakóit a városba betelepedett németek elűzték, így az gyakorlatilag üressé vált.86 A török Szigetvár eleste utáni napokban tovább támadott és elfoglalta a Somogy megyei Vízvár, Geszt, Babócsa, Csákány és Csurgó várakat.87 A kanizsai vár előterét védő legfontosabb erődítményt, Babócsát Perneszi István és Verebélyi Mihály parancsnokok gyáván otthagyták, harc nélkül került a török kezébe. Berzencét, amelyet Szálai Kelemen szintén gyáván üresen hagyott, a török szerencsére elfelejtette megszállni. A Kanizsa elleni támadás is bekövetkezett, de még előtte Récsénél a török lest vetett, melybe a vár védői beleszaladtak és Keg-levich Péter hadnagy is elesett, valamint éjszakai rajtaütés során Botszentgyörgyöt is megpróbálták megszerezni. Bár a hasonló éjszakai roham Kanizsánál is sikertelen maradt, a „védők" kártétele a városban egy komoly ostroméval vetekedett. Szerencsére a támadók nem rendelkeztek tüzérséggel, így az éjszakai rajtaütéskor fejszékkel igyekeztek betörni a palánkot, visszaverésüket a Kanizsára rendelt Tahy Ferencnek csak nagy veszteségek árán sikerült elérni. A török lovasság közben szinte egész Zalát végigdúlta, súlyos károkat okozott, még a Rábán túlra, Ják és Szombathely térségéig is eljutott. Az egyik ilyen zsákmányoló lovascsapatot Thury György és Török Ferenc verte szét Szakadatnál, „mi Kapornak, Peleske és Rajk között fekszik."88 Szigetvár pótlására Kanizsát jelölték ki, s még az őszön a dunántúli főkapitányságot ketté választották és létrehozták a Balaton és Dráva közti főkapitányságot kanizsai székhellyel, melynek élére Tahy Ferencet nevezték ki.89 Tahy Ferenc P-1573) aki 1550-1552-ben Szigetvár kapitánya, ugyanakkor dunántúli főkapitány, 1553-tól Pozsega vármegye főispánja, 1554-től főlovászmester, az ország egyik főrendje volt. Már 1544-ben Zrínyi Miklóssal - akinek Ilona nevű húga volt a felesége - majd 1556-ban Nádasdy Tamással együtt harcolva részt vett a török elleni küzdelemben a Dél-Dunántúlon, jelentős katonai tapasztalatokkal rendelkezett, ismerte a rábízott térséget is. Kíséretében több jelentős ismert tiszt és vitéz érkezett Kanizsára, mint a szomorú sorsú Keglevich Péter testvére, Máté, Alapi János (Gáspár is), Geszti Ferenc, Palaticz György és mások.90 Tahy Ferenc főkapitányi hatalma kiterjedt a térségben létező összes erődítményre, az azokban állomásozó katonaságra. Kanizsán létrejött az a furcsa helyzet, hogy Tahy Ferenc mint királyi kapitány nem függött a vár gazdájától, Nádasdy Ferencnétől. A vár tulajdonképpen Szalay Ágoston kapitány és Szele Jakab praefectus irányítása alatt maradt, ők rendelkeztek a várban állomásozó, a Nádasdyak zsoldjában álló katonaság fölött.91 A királyi katonaság elsősorban az erődített városban állomásozott, köztük és a várbeliek között állandó volt a súrlódás. Bizonyosnak tűnik, hogy a királyi katonák egy részét magában a várban is állomásoztatták, amit bizonyít Szalay Benedek várnagy egy levele, amelyben azt írja, hogy őt egy Fynther nevű német hadnagy „az torony alatt" kegyetlenül leszidta, s kijelenti, hogy a németekkel együtt ő ott nem marad.92 1567 tavaszára a katonai helyzet nagyon veszélyessé válik Kanizsa környékén. Május 21-én Tahy Ferenc jelenti, hogy a törökök á Rinya folyó másik oldalán Babócsát akarják újjáépí- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli jelszabadulásáig 289 7 . térkép. A Kanizsai Főkapitányság 1566-1600 290 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig teni , valamint Segesdet. 14 falu meghódolt a töröknek, kb. 1000 lovas és gyalogos Csákány erődöt (Somogy vm.) támadta meg, ugyanezen a napon a törökök Galamboknál is támadtak. Tahy véleménye szerint „így őfensége birtoka elnéptelenedik".93 Júniusban Salm Eck győri főkapitány arról értesíti a császárt, hogy a törökök Kanizsa körül készülnek dúlni, sőt a minap is volt valami portya Kanizsánál. Kéri, hogy Tahy Ferencet küldjék Kanizsára. Ezek szerint a főkapitány a rendkívül veszélyes helyzet ellenére sem tartózkodott a gondjaira bízott erődítményben.94 Augusztusban a törökök ismét megtámadták Kanizsa elővárát, Csákányt.95 Szeptember i-én Miksa számol be a budai pasának kanizsai jelentések alapján a törökök bűneiről: a törökök 6 felégetett erődítmény helyreállításával foglalkoznak, a Mura Kanizsa és Komár között fekvő területét bekerítik. Augusztus 24-én két bég 3000 lovassal és gyalogossal Csákány körül portyázott, mások ugyanakkor Szécsényt ostromolták hevesen bombákkal és kisebb ágyúkkal.96 Ugyanerről az eseményről ismerjük Tahy Ferencnek a királyhoz küldött levelét is.97 Musztafa pasa Csákányra vonatkozólag azt a választ adja, hogy a csákányi portya okozója Tahy Ferenc volt, mert ő 2000 lovassal és gyalogossal összeütközést provokált.98 Musztafa Trautson János királyi tanácsosnak szintén erről az eseményekről írva megemlíti, hogy Tahy Ferenc Kapusnál „kastellt czinalthatoth, my arra semmy szóth nem teszwnk". Másnap válaszol Trautson János a budai pasának. Sziget, Babócsa, Koppány táborának praefectusai ellenséges vállalkozásra készülnek Kanizsa környéke ellen. Az az ürügyük, hogy Tahy Ferenc Szécsényt újjáépítteti. Pedig - mint írja - Szécsény őfelsége birtokának közepén van, a császárnak jogában állna tehát építkezni, de a fegyverszünet megtartása érdekében ettől a jogától eláll.99 Mint láthatjuk, 1567 folyamán a török folyamatosan offenzívában van Kanizsa előterében, Tahy Ferenc csak védekezik, ugyanakkor a rendelkezésére álló haderő ütőképességét csökkenti, hogy a főkapitány nem mindig tartózkodik Kanizsán. Rendkívül rossz a kanizsai katonák ellátottsága is. 1567 januárjában királyi utasítás szólítja fel a Kamarát, hogy küldjön 900 forintot a katonák számára, majd 1000 forint átutalásáról volt szó Tahy Ferenc részére, szintén a kanizsai katonák fizetésére.100 Februárban Nádasdynéval a katonák megfelelő táplálékkal való ellátásáról tárgyalnak.101 Tahy Ferenc mint kanizsai főkapitány 1567 januárjában utasítást kap, hogy ha szükséges, katonasággal támogassa a vármegyei adószedőt (dicátort) az adó behajtásában. Az ügy nyilván a rendkívül nyomorúságos helyzetben lévő vármegyében nehezen megy, az összegyűjtött pénz viszont Tahy főkapitányt illeti a katonák kifizetésére.102 A zalavári apátság tizedeit is a kanizsai katonák zsoldjára fordították, de ezek az összegek kevésnek bizonyultak, a király zsoldosainak fizetése állandóan hátralékban van.103 Nem volt jobb a helyzet a Kanizsai Orsolya szolgálatában álló katonák között sem. 1566-67-ben többnyire abban az ügyben leveleznek, hogy az elfogott törököket, illetve azok váltságát maguknak szeretnék megtartani. Az özvegy az érték egyharmadához ragaszkodik „.. . könyörgünk te nagyságodnak, hogy el ne vegye tőlünk az rabot, és az harmadot is belőle, hadd segitsünk magunknak vele."104 A vár átadása előtt 1568-ban a Nádasdy-emberek száma az 1564. évi 100-ról 85-re, a várban lévőké 68-ról 53-ra csökkent. A tisztségviselők ugyanazok maradtak. Fizetségükről az 1568. február 18-i in-structio intézkedik. Nagy Benedek provisor 6 lóra kap abrakot (azaz 6 lovasra kap fizetést), évi 120 forintot ruhákra, ezen kívül gyermekével együtt ingyen táplálkozik. Négy szolgája van, akik 1-4 font húst, kenyeret és 1/2 pint bort kapnak naponta. A provisor kap még 20 köböl búzát, lovainak szénát és takarmányt.105 A fizetés nagyobb mint a korábbi volt, de az idők és a feladatok is változtak. A provisor feladata a vár jövedelmének felbecslése, az elhagyott pertinentiák lakóinak visszahívása. A parasztoktól be kell szedni az adót, és gondoskodni kell, hogy az összeg időben a Kamarához jusson, ő gondoskodik arról is, hogy a vendéget tisztességesen fogadják, ebben segíteniük kell az ellenőrnek (contrascriba), a számtartónak és a várnagyoknak. Mint az instrukcióból kitűnik, a tiszttartó ekkor már gyakorlatilag két urat szolgált.106 A királyi zsoldban álló katonák létszámát sajnos nem ismerjük, így Kanizsa valódi katonai ereje 1566-67-ben homályban marad. Van egy olyan adat, mely szerint Tahy főkapitány 1567-ben 2000 emberrel provokált egy összeütközést, de ezt a létszámot nyilván az egész főkapitánysága erődítményeiből, s talán a vármegyei és a hozzá csatlakozott magánkatonaságból szedte össze.107 Tahy Ferenc kanizsai főkapitánysága idején már nem volt fiatal ember, sőt betegsége is gyötörte. így tisztére, amikor a vár királyi kézbe vételének gondolata felmerült, egy fiatalabb, agilisabb főkapitány jelölésére volt szükség. Tisztségétől 1567 szeptemberében vált meg.108 4. Kanizsa mezőváros (1532-156 j) Az 1540-es évekig a közelben zajló hadűveletek még nem érintették Kanizsát, melynek 1542. évi összeírása szerint itt Nádasdy Tamás birtokában 18, a helybeli plébánoséban 2 porta található, azaz a mezőváros lakossága körülbelül az 1530-as állapottal azonos.109 Valószínű, hogy az 1546-os, vagy egy következő évi török támadás következménye volt, hogy amikor 1548-ban a mezővárost összeírták, megállapították, Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 291 hog y teljesen leégett, minden háza a tűzvész után épült („Combusta. Totaliter novae domus.")}w Ennek a nagy török támadásnak Kanizsán 24, az uradalom többi falujából pedig Becsehelyen 30, Szegeden 27, Gelsén 26, Venécén és Csákányon 10, Palinban 14, Újudvaron 40, Almaszegen 15, Újnépen 15, Sormáson 17, Szepetneken 46, Szentgyörgyön és Mike-falván 20, Cinegédföldén 15, Bánfalván 17 és Eszte-regnyén 13 porta esett áldozatul. 111 A mezőváros életében a török szomszédság mind erőteljesebb jelenléte, az állandó veszélyeztetettség, a meg-megújuló támadások jelentős változásokat hoztak. Nem tudjuk mikor került sor a település egy részének megerődítésére - gyanúnk szerint már a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, talán az említett támadást követően - de ebben az időszakban a dicális összeírások alapján már megkülönböztetik Belső (In-terior) és Külső (Exteriőr) Kanizsát. Az előbbin nyilvánvalóan az erődített, a várhoz közelebb fekvő városrészt értve.112 Az erődített városrész jelentette az egyetlen, ha nem is túlságosan erős védelmet az itt élő lakosság számára. Ezt az állapotot dokumentálja a mezőváros lakosságának földesurához intézett 1560 körül kelt levele: „.. .nem tudunk hová kérni, mert csak vagyunk fejenként az Úristen markában. Az pogán ellenségnek vagyon minden szándéka igen nagy mireánk. ..". Kérik, hogy viseljen az úr gondot rájuk, inkább szolgálnak neki, mintsem a török rabjai legyenek. ,,... Im ez palánk is semennyire jó, hogy ahhoz valamit bizhatnánk, mert mind délrül, fölszélrül, napkeletrül és napesésérül megromlott, semmi oly akadokja sem kapuja. El annyira, hogyha csak valamennyire építenénk, mind az egész vártartománynak gondja volna vele, mert az setét télnek ideje rajtunk vagyon.. ."113 Felvetődik az a kérdés, hogy Kanizsának ez a kettéválása nem csírája-e a dunántúli végházak mellett a 16. század második felétől általánossá váló kétsejtes megoldásnak, amikor a mezőváros erődített részében a katonák és családtagjaik laknak, mellette pedig külön helyezkedik el a település polgári része. Ha a teljes hasonlóság esete fenn is forog, sőt bizonyos, hogy a katonaság egy része az erődített városban lakott, nem lehetett csak a Nádasdy uralom időszakának viszonylag kis számú katonasága az oka a település kettéválásának. A források alapján mindkét városrészben döntően polgári lakosságot találunk, és hogy nem az egész települést erődítették meg, azt elsősorban a település szerkezete és elhelyezkedési körülményei magyarázzák. Kanizsának az északi fele, amely az Ördög-ároktól terjedt Lazsnak irányába, viszonylag nagy és szórt lehetett, elhelyezkedése, valamint a vártól való távolsága miatt, falakkal történő megerősítése esetén is védhetetlen volt. A török támadások mellett a várost 1542-ben és 1553-ban pestisjárvány is sújtja.114 A támadások, járványok következményeként megszűnik az élet a kanizsai ferences kolostor falai között. Utoljára 1533-ban tudunk létezéséről, amikor Terebezdi Jánost rendelik ide guardiánnak.115 Nem tudjuk, hogy ezután mikor és milyen körülmények között mennek el innen a szerzetesek, de bizonyosan még nem a terjedő reformáció, hanem a veszélyes helyzet kényszeríti őket erre a lépésre, hiszen a katolikus plébánia továbbra is működik. 1550-ben Miklós (Nicolaus) a plébános,115 maga a plébánia, és egyáltalán a katolikus hitélet azonban - hasonlóan a megye plébániáinak többségéhez - igen csak fellazult állapotban van. A zalai főesperesség 1554. évi kánoni látogatásának jegyzőkönyve szerint: „Demeter a plébánosa, idős, fiatalt vett feleségül, két szin alatt áldozik, a káplán is karing és haran-g(ozás), (csengetés?) nélkül, külső tiszteletadás nélkül viszi a szentséget a betegekhez, nem tudja rászánni magát a plébános, hogy megjavuljon, a templom és a cinterem fedél nélkül, A kegyúr Ná-dosdi nagyságos úr." Három év múlva volt egy újabb visitatio is, sajnos ennek jegyzőkönyve nem maradt ránk.117 A kanizsai plébánia sorsát a későbbiekben is tudjuk követni. Maga a plébános Kanizsa városában is jelentős földbirtokos volt. A Szombathely utcában 12 negyedtelek lakosainak volt a földesura (ami tovább bizonyítja azt a feltevésünket, amelyet a korábbiakban Szombathely és Külső Kanizsa azonosságáról, ül. a plébánia templom helyéről írtunk), továbbá több faluban voltak részbirtokai, sőt egész falvai, a később az uradalomhoz csatolt Fityeházát is ő uralta.118 Az új hit, a reformáció is gyorsan gyökeret ver a mezővárosban. Elterjedésében a Kanizsai család familiárisai játszhatták a szerepet. Hássághi Dénes kanizsai tiszttartó, Kanizsai Orsolya keresztapja és gyámja fiát, Ferencet a wittenbergi egyetemen iskoláztatja 1536-ban, aki Dévai Bíró Mátyással a „magyar Lutherrel" is itt ismerkedik meg. A Nádasdy udvarban Sárváron is már a protestantizmus szelei fújtak, 1537-ben létesül itt a nyomda, ahol 1541-ben megjelenik Sylvester János Újszövetség fordítása, így nem csoda, ha a kanizsai tiszttartók is támogatói, esetleg hívei is voltak az új tanoknak. 1544-ben már lutheránus lelkész itteni működéséről is tudunk, Sze-remlyéni Mihály személyében, aki éneket írt „Egyiptomból kijövetelének Izraelnek". Szeremlyéni 1551-ben lett a soproni evangélikus gyülekezet első lelkésze, aki saját levelében állítja, egy őt ért váddal kapcsolatban, hogy őt gonosz cselekedetei, vagy eretneksége miatt sehonnan sem űzték el, hanem esztendeinek száma kitelvén jött el Sopronba. A későbbiekben is folyamatosan számolhatunk evangélikus lelkésszel vagy hívekkel Kanizsán. A támogatók avagy hívek közé számítható Térjék Tamás is, akihez Szegedi Máté a kálmánacsai lelkész fordult bizalommal leve- 292 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig lében , és kéri, ajánlja őt Nádasdy Tamásnak, mint Isten igéjének hirdetőjét.119 A középkori városban egyetlen adatból (1481) tudunk az ispotály létezéséről, amely bizonyosan még a 16. században is fennállt. Az elesettek befogadására létesített intézmény, ha jobbágyokkal nem is, de szántókkal 1568-ban is rendelkezett a város határában.120 A város élete azonban a nehéz körülmények között is még a mindennapos kerékvágásban halad. Rendszeresen megtartják a vásárokat, ahová a környező uradalmakból is érkeznek áruval. 1560 júniusban Szele Jakab várnagynak a nádorhoz írt leveléből tudjuk meg - amelyben a Zrínyi jobbágyoktól elvett só dolgához fűz magyarázatot -, hogy ezek rendjét írott és szokásjog is szabályozza: „Ez dolgot nagyságod így értse, hogy itt a kanysai varasban sokadalmak napján ollyan törvénnyel és szokással élnek, hogy senkinek nem szabad savát eladni, vagy megvenni áltáljában tíz horának előtte, de azért kevesenként szabad eladni, tíz hora után áltáljában is szabad eladni, ezt penigleg az sokadalomnak estin és napján meg szokták kiállta-ni, de ezzel semmit nem gondolván az Zryny uram tüsér kereskedő jobbágyi, az sokadalomnak estin átaljában ennihány szekér sót megvettenek vala és az sokadalomnak napján kétszer árán adták és árulták az szegény községenk az sót: ez okáért hagytam vala, hogy törvényt láttatnéjek ez dologban és Batthyány Mihály uram által és több nemes uraim által könyörgenek, hogy ne törvényködném velők. Azért az kenyergéskor szerzés szerint minden sze-kértül egy-egy sót adtak, kit az nagyságod háza szükségére költöttünk; és ez dolognak vagyon négy esztendeje."121 Kanizsa és a kanizsai vásárok a 16. század első felében, Szigetvár elestéig kiemelkedő szerepet játszottak annak a kereskedelmi útnak a forgalmában, amely Velence és szárazföldi tartományai felé vezettek. A középkori Magyarországot három fontos útvonal kötötte össze a lagunavárossal. Az egyik Kanizsáról Légrád, Zágráb, Topusko, Modrus, Zengg útvonalon ment a tengerpartra, erről ágazott le Zágrábnál a Kostanjevica, Loz, Fostojna, Triest, ül. Rijeka útvonal. Az egyetlen közvetlen szárazföldi irány Kanizsáról Nedölcén, Pettaun, (Ptujon), Ciliin, (Celjen), Laibachon, (Ljubljanán) és Görzön keresztül vezetett Velencébe. Ezeken az útvonalakon elsősorban a marhakereskedelem bonyolódott, amely Somogy vármegye irányából haladt Velence felé. Somogy vármegyéből két marhahajtó út érkezett Kanizsára, melyek Szentpálnál egyesültek. Ezek az útvonalak közvetlenül is fordulhattak volna a zákányi rév felé, s hogy nem ezt tették, csakis a kanizsai vásárok kereskedelemszervező fontosságával magyarázhatjuk. Tudjuk, hogy itt külföldi kereskedők is megfordultak állatvásárlás végett, azonban azt is meg kell jegyezni, hogy a kanizsai vámbevételek a vásárok jelentőségét nem tükrözik kellőképpen, a század közepi kanizsai urbáriumok szerint az ebből befolyt jövedelem 40 és 50 forint között mozgott. Természetesen a kanizsaiak Szentpálon is szedtek vámot, amelynek jövedelme 20 forint körüli értéket mutatott.122 Az osztrák források is megerősítik Kanizsa jelentőségét a déli irányú marhakereskedelemben, miszerint az idegen és a muraközi magyar kereskedők Sziget, Kanizsa, Kálmáncsehi és Babócsa mezővárosok vásárain találkoznak dunántúli partnereikkel.123 Ennek a fontos kereskedelmi útvonalnak a lehanyatlása a török térhódításával, de leginkább Szigetvár elestével vált véglegessé, amikoris az 1570-es években a velencei kereskedők már a nyugat-magyarországi Dunamenti vásárhelyeket látogatták, ahol a Duna-Tisza közi és a tiszántúli kereskedőktől szerezték be szükségleteiket.124 A török támadások mellett az újból és újból kitörő járványok sem kímélik Kanizsa és a környék lakosságát. 1561 februárjában Szele Jakab az újabb csapásról tájékoztatja a nádorispánt: „... mind az falvakon és az külső belső városban igen halnak és betegek is vannak, de itt benn az várban egy drabantnál több még nem halt.. ."12S A város állapotáról az 1563-64-es esztendőkben készült urbáriumok alapján tájékozódhatunk. 1563-ban 31 censust adó jobbágyot (colonus) tartanak nyilván. Ezek 17 egész telken és egy nyolcadtelken (fél negyedtelek = quartam 1/2) gazdálkodtak, megkülönböztettek két iparost, a pajzsgyártót és a lakatgyártót, valamint a bírót (iudex) és a kocsmárost (educillator vini). Ezen kívül 12 zsellér és 3 mészáros is élt itt. Jogállás szerint közülük 30 jobbágy, 8 szabados (libertnus, aki a katonai vagy egyéb szolgáltatás miatt a jobbágyterhek egy része alól felszabadított) és 12 zsellér volt, összesen 50 család. A 18 és fél telek után 18 forint 25 dénár censust fizettek.126 Egy 1564-es úrbéri összeírás gyakorlatilag ugyanezeket az adatokat ismétli. Egyedül a cenzuális jobbágyok számát adja meg eggyel kevesebben, megadja a családok számát 49-ben, az egész telkek számát 17,5-ben, melyek után 17,5 Ft censust fizettek. E bevételhez jött még a földesúri vám.127 Az 1564. évből kelt részletes urbárium megadja a bíró, az esküdtek, a mezővárosi polgárok és a zsellérek neveit. Megtudjuk, hogy a polgárok közül 3 egész, 5 háromnegyed, 2 ötnyolcad, 24 fél és 1 negyedtelkes, 12 zsellér, 3 mészáros, azaz 50 család él itt. Közülük 1 szabad (liber), 1 lakatos (seripar), egy pedig kocsmáros. A puszta telkek száma II. Ezeket a polgárok használják és a provisornak fejenként 1 köböl zabot fizetnek érte. Nem minden kanizsai jobbágy volt a Nádasdy családé, jelentős a plébános jobbágyainak száma, összesen 9-en vannak. Kanizsa polgárainak szolgáltatása 1 egész telek után évi 1 forint census. A földesúri (allodialis) földek nagysága 100 hold, ezen kívül 10 hold, amely régebben Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 293 a monostorhoz tartozott. A földesúri jövedelemhez tartozik a vámszedési jog. A földesúr Nádasdy Tamás özvegye Kanizsai Orsolya.128 A nádorispán ugyanis 1562. június 2-án Egerváron meghalt.129 Ismerünk még egy jobbágyösszeírást ugyanebből az évből, amely 30 cenzuális jobbágyot és 12 zsellért sorol fel, valamint azt, hogy az ekék száma 12.130 Az 1564-es esztendőből származó dicális összeírás, amelynek szempontjai mások voltak, mint az urbáriumoké, a porták számában megegyezik a többi adattal, amivel mást, illetve többet mond, az a következő: a lakosság többsége az erődített Belső Kanizsán él, a falakon kívül mindössze 10 család, ebből is 6 zsellér és egy szegény (pauper). Belső Kanizsán megemlíti a várnagy, a tiszttartó házát (domus castellani, servitor domine) és a molnárét. Ugyanakkor 14 menekült nemesi családot (nobilis fugitivus) is összeírnak, akik nemességük ellenére a vár erődítési munkáin kötelesek dolgozni.131 Az egymást követő, illetve ugyanabból az évből származó összeírások adatai alapján 59 család élt Kanizsa mezővárosában (a dicális összeírásban szereplő menekült nemesek nélkül). Ebből 50 özvegy Nádas-dyné, 9 pedig a plébános jobbágya volt. Ezt a számot összehasonlítva az 1530. évi 135 családdal (Szombathellyel együtt), a törzslakosság 56%-os csökkenését állapithatjuk meg 34 év alatt. Az önálló iparosok száma is csak 4-5 fő, mindegyikük (pajzsgyártó, lakatos, mészárosok) a katonaság kiszolgálását végzi. A telekszám a 33,75-ről 17,5-20,25-re csökkent, ugyanakkor a vár kiszolgálására hivatott allodiális birtok nagysága gyors ütemben nőtt, ami a robotterhek erős megnövekedésével járt együtt. Nagyon valószínű, hogy az összeírt, a jobbágytelkeken élők nem mindegyike tartozott egyforma szolgáltatásokkal a földesúrnak. Bizonyos, hogy az iparosok mellett a menekült nemesek is a földesúr jobbágytelkeit használják, de a cen-suson kívül nincsen más, elsősorban robot kötelezettségük. Másképpen ugyanis nem tudjuk magyarázni a kanizsai polgároknak 1565-ben Csányi Ákoshoz intézett levelét, amelyben tiltakoznak az egyre növekvő terhek ellen, hivatkoznak régi urbáriumukra, és azt írják „... valamint az ország elvégzett annak kívül mi sem akarunk menni...". Elmondják, hogy urbáriumuk szerint 2 hordó bort Sárvárra vittek, kettőt kocs-máltak. A vár körüli árkot télen jegelték, ha az úr a várba jött, 1-2 szekér fát hoztak a konyhára. A szentegyház malmának töltését javították. Igen súlyos terhük a szőlők kapálása, hiszen csak 18-an vannak, . abban is könnyebbséget várnánk önagyságától, mert itt az töröknek torkában élünk.. ."132 1566-ban igen súlyos csapások érik Kanizsa városát. A Szigetvár alól idáig nyomuló török lovasság egy éjszaka megtámadta a várost és a várat, és ha tüzérsége nem is volt, nagy erővel, fejszékkel igyekezett a palánkot megbontani. Tahy Ferencnek azonban, ha nagy veszteségek árán is, de sikerült őket a falakról visszaverni.133 Ami azonban a törököknek nem sikerült, azt a vár védelmére idevezényelt német katonák véghezvitték. Szalay Benedek szeptember 27-én jelenti Kanizsai Orsolyának: „lm az németek itt vannak, a külső váras elégé pénteken estve (szeptember 20) soholt csak egy pajta sem maradt; ki azt mondja, hogy a németek égetek el, ki azt mondja, hogy az török, mert immár az égés igen késén történnék. Az németek azt mondják, Chákánt is megégetik, mert az várnak nagy ártására vagyon; kéreméssel kértem, hogy meg ne égessék", de választ még nem kapott, „a mi az szigetben itt a vár mellett gabona vagyon, még azokban tűrhető kár vagyon, de az külső kiskertek mind veteményivel és kertével oda vannak, a szőlőt peniglen szabadon hordják."134 Két nap múlva egy másik levél a magyarok és a németek közötti, az események miatt kirobbant gyűlöltséget ecseteli: „Én inkább akarnám a török miá ölettetném meg, üdvösségemre, hogy nem mint a németek miá... Eleibe viszem vén fejemet, de az németekkel együtt nem maradok".135 Szalay még óvatosan fogalmaz, de a dicális összeírok a pusztításról már egyértelműbben nyilatkoznak. Belső Kanizsa „coloni per Germanos partius Expulsi partium deserta". Külső Kanizsa is elégett („combusta").136 Ugyanez derül ki az ezévi urbáriumból is, amely szerint „a mezőváros jelenleg teljesen puszta, mert a német katonák felégették. . ."137 1567. február 16-án Zala vármegye közgyűlése elrendeli. Kanizsa mezőváros megerősítésére Bánffy László gróf és Bánffy István gróf ajtónálló és asztalnokmester javaiból 100 szekér, Zrínyi György, Zichy Margit és Thurzó Erzsébet javaiból ugyanannyi szekér vesszőt és karót küldjenek emberekkel, a többi urak és nemesek pedig munkásokat küldjenek hat napra.138 A gyors ütemben meginduló helyreállítási munkák ellenére Kanizsa az 1568. február 18-án felfektetett urbárium alapján szomorú képet mutat. Ugyanakkor, mivel felsorolja az összes lakosokat, illetve az elhagyott telkek egykori tulajdonosait is, a mezővárosra vonatkozó egyik legjobb és legteljesebb forrásunk Kanizsa 16. századi lakosságára és telekviszonyaira: 1.) A most is a várban lakó és annak szolgáltatásokkal tartozó jobbágyok („coloni eiusdem nunc in valló novo manentes et ad arcem sua servitia pestan-tes"): Túrós György bíró 1/2 telkes Buza Mátyás 1/2 telkes Herceg Miklós 1/2 telkes Bebők Tamás 1/2 és 1/4 telkes Balog Imre 1/2 telkes Bedők Pál 1/2 és 1/4 telkes Pipo András 1/2 telkes Kalmár Mihály 1/2 telkes Bocskor Ferenc 1/2 telkes Bagoly János 1/2 és 1/4 telkes 294 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Szente s János 1/2 telkes Hencse Máté 1/4 telkes Lakatgyártó Lőrinc 1/2 telkes Pajzsgyártó Antal 1/2 telkes (Az utóbbi kettő - mivel mesterségével szolgál a várhoz („qui tamen suo artificio servunt ad castrum"), - libertinus) 2.) A veszedelmes hadihelyzet miatt szétszóródott jobbágyok („coloni procul dispersi proper pericu-la"): Kósa István egész telkes Kósa Imre egész telkes Bedők Barnabás egész telkes Bakos Mihály 1/2 telkes Bagoly Ambrus 1/2 telkes Bebők Kis Mihály 1/2 telkes Nagy Gergely 1/2 telkes Kalmár György 1/2 telkes Kósa János 1/2 telkes Tót Márton 1/2 telkes Kósa Péter 1/2 telkes Ilona, Varga Balázs özvegye 1/2 telkes 3.) A teljesen elpusztult telkek tulajdonosai („ses-siones penitus desertae et hominibus carentea") korábban ezek voltak: Buza Ambrus 1/2 telkes Pósa Illés 1/2 telkes Bus Imre 1/2 telkes Kovács Pál 1/2 telkes Annyán Imre 1/2 telkes Farkas István 1/2 telkes Becske András 1 ¡2 telkes Bagoly Albert 1/2 telkes 4.) Zsellérek, akiknek semmi földjük nincs, de szolgálnak a várhoz ( „inquilini de eodem oppido nullás terras habentes et servintes"): Mészáros György deák Mészáros János Becke Barnabás Pósa Illés Pósa Kristóf Szíjgyártó János Varga Balázs Varga Antal Gyalus Balázs Bardély András Kósa János Kalmár Tamás Kaza Benedek Bus György Tót Miklós özvegye Buza Ambrus özvegye Bus Imre özvegye Varga András özvegye Jánoska Gergely özvegye Buza Balázs özvegye Kósa Bálint özvegye.139 Az összeírás alapján is megállapíthatjuk, hogy Kanizsa teleknagysága a 16. században végig 19,5 telek volt, ugyanakkor a nagyfokú pusztulás folytán nagymértékben előrehaladt a közösség felbomlása, tovább folytatódott a polgári lakosság számának csökkenése, ami majd a század végére eljut odáig, hogy a városban kívül és belül egyaránt csak katonák laknak. Az is kitűnik az összeírásból, hogy a korábban említett két mesterembert - mivel ez az időszak az előnevek kialakulásának korszaka - foglalkozása utáni előnévvel illeti (Lakatgyártó Lőrinc és Pajzsgyártó Antal). Feltűnő, hogy a zsellérek közel fele iparra, vagy kereskedelemre utaló nevet visel (3 Varga, 2 Mészáros, Szíjgyártó, Gyalus, Barbély, Kalmár), ami nem lehet véletlen. A város lakossága ugyanakkor a nevek tanúsága szerint dötően magyar, nyomát sem találjuk akár német, akár délszláv elemeknek. 1568-ra gyakorlatilag az egész mezővárosban nincs már egésztelkes jobbágy, három 3/4 telkes, tizenegy 1/2 telkes és egy negyedtelkes, összesen 14 helyben lakó jobbágyot találunk, közülük is a két mesterember libertinus, aki mesterségével szolgál a várhoz. Az elmenekültek 3 egész és 9 féltelkes jobbágy. Teljesen puszta 8 fél telek. Jelentős a föld nélküli zsellérek száma, 21, közülük 7 özvegyasszony volt. Gyakorlatilag a mezőváros népessége 1568-ra annyira lecsökkent, hogy már csak jogi státusában volt a legtöbb környékbeli falunál jelentősebbnek tekinthető. 5. Az uradalom (1550-1567) Az állandó török beütések.a kanizsai uradalom területén még a mezővárosnál - melyet a vár katonasága úgy ahogy megvédelmezett - is nagyobb pusztulás képét mutatják. Már a korábban idézett 1548. évi összeírás adatai is képet adnak ennek nagyságáról, amikoris a Kanizsa környéki falvakban 290 portát égetett el a török.140 Az 1547-52 közötti viszonylagos békeidőszak után az 1556 évi hadjáratot követően 1557-ben kelt az uradalom jobbágyainak az a levele, amely így kezdődik: „Kászin bég kétszer is elpusztította a tartományt... "141 Hasonló emberirtást végeztek el ismétlődő járványok is. Az 1553. évi az egész uradalmat végigpusztította, a tiszttartó jelentése szerint „immár csak becsehelyen nincs az pestis, de egyebütt az úr jószágában mindenütt vagyon...". 1561-ben újból végigseper a fekete veszedelem a falvakon.142 A népesség csökkenése nagymértékben gyengítette az uradalom gazdasági erejét. 1555-ben Kanizsa vár tartományában a jobbágyekék megoszlása a következő volt: Újudvar 17, Kanizsa 12, Pamlén 4, Hegyfölde 10, Becsehely 3, Szepetnek 8, Almaszeg 4, Sarmas 7, Iharos 3, Berény 3, Csicsó 6, Szentpál 2, Dencs 3, Miháld 1, Szentpéter 3, Ság 4, Eszteregnye 3, Gelse 11, Újnép 4, Csákány és Venéce 5, Mikefalva és Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 295 Szentgyörg y 5, Bánfalva 3. Összesen tehát 121, amiből szembetűnő a somogyi falvak nagymértékűén bekövetkezett pusztává válása. E falvak a felsorolt 24 helység egyharmadát alkották, ugyanakkor mindössze 25 ekével, az összesnek nem egészen 12%-ával bírtak. A mindehhez rendelkezésre álló munkáskéz száma körülbelül 150 fő, ezzel mintegy 800 hold uradalmi földet lehetett megműveltetni.143 A jobbágyság egyre súlyosbodó munkakötelezettségeit világítják meg az alábbi adatok. Szele Jakab 1559. évi levele szerint „minden eke baromtul két holdat tartozik felszántani egy-egy jobbágy." 1560-ban Kanizsa tartományban „minden ekével tavaszinak két holdat, kölesnek egyet, gabonának hármat, háromszor szántsanak", a tavaszi szántás tehát egy-egy jobbágytól hat napot vett igénybe. 1565-ben viszont az barmos gazdák egy-egy holdat háromszor tartoznak és bevetni egyenként", ezen kívül kell csépelni, és szőlőt művelni is.144 A gazdasági utasítások és a valóságos, a jobbágyokra kényszerített terhek közti ellentmondásokra világít rá a vártartomány 1556 táján kelt panaszlevele: „... Most pedig a tiszttartó azt végezte, hogy mindenki, ha csak 1 vagy 2 ökre van is, szántani menjen és 15 napig szántott velük a tiszttartó. Az ökrök elaléltak a sok szántástól, haza sem lehetett őket hajtani. Ez pedig csak tavaszi szántás volt. Kölesvetés Szt. György napkor lesz, ott ismét egy hétig kell lenni. Szent János-nap után elkezdődik a parragszán-tás, újabb kétheti folyamatos robot. Ez soha nem volt törvény itt. Rendelje el a földesasszony a szántás mennyiségét, mert így maguknak nem szánthatnak és így az úrnak sem tudnak fizetni. Egy nyárban ötször hajtják őket a szántásra, ez sohasem volt törvényük. Egy nyárban ötször vagy hatszor van vaj- és túrószedés, az sem volt. Ahol a tiszttartó a jobbágynál egy jobb borjút lát, azt is elviteti egy fillér nélkül. Régebben ártány után 1 frtot adtak váltságként, most a tiszttartó 3 frtot akar szedni ártány helyett. Sok a munka a várhoz, olyan jobbágy is van, akit az itteni munkáról egy hónapig sem bocsátanak haza még csak élésért sem. A tiszttartó, Szele Jakab, Újudvar falutól 70 hold földet vett el, amely nélkül éhenhalók leszünk. Bánfalvától is elvett 100 holdat és egyebütt is sokat vett el, annyira jutottak immár, hogy a baromfiat nincsen hová kibocsátani. A tiszttartó ráküldi lovait a fűre és amikorra kaszálni kellene, nincs mit kaszálni és jobbágynak nem lesz szénája. A tiszttartó megfenyegette őket, amikor az úrasszonyhoz indultak, hogy közben otthon a bírákat vasravereti és akik az úrnál voltak, hazatértük után felakasztatja. Azt mondta: Hová mentek keresztes bestyék! Segítsen rajtuk a földesasszony, mert nem akarnak szárnyai alól elbujdosni."145 A megfogyatkozott, amúgy is túlhajszolt jobbágyságot ezen kívül még a földesúrként viselkedő tiszttartók túlkapásai is sújtották, és szembe kellett nézniük a panaszkodásuk következményeivel is. „Míg a födesúrnőnél voltak panaszaikat előadni, addig a tiszttartó, Szele Jakab otthon bíráikat megfogatta s nappal dolgoztatta őket, éjjel pedig börtönben tartotta. Az úton haza felé le akarta őket vagdalni. A szegény népnek nincs miből fizetni, - mert kenyérből sem ehet eleget. Heringet áruitat a jobbágyokkal, ami soha nem volt törvényük. Különböző árukat, pl. olajat vesz és azt a jobbágyokkal áruitatja a maga hasznára. A saját borát a tiszttartó úgy áruitatja velük, mint a magáét. Két urat nem győznek szolgálni. Elég az úr borát egyedül árulni. A szepetnekiekkel Szele a saját vetései alá szántatott. Először a tiszttartónak kell szántani, csak azután jön az úr és ezután a jobbágy maga. Ezt a 4 jobbágyot választotta a tartomány, higy-jen szavuknak az úr és adjon könnyebbséget."146 A várban állomásozó, egyre növekvő számú katonaság eltartása az uradalom egyre csökkenő létszámú jobbágyságának kiszipolyozását vonta maga után. Juhász Lajos szerint 1530-ban a kanizsai uradalomhoz 2289 1/4 telek tartozott. 1564-re ehhez képest jelentősen apad a telkes jobbágyok száma, feladják telküket, zsellér módjára élnek.147 Maksay Ferenc számítása azt mutatja, hogy a családfők száma 30 év alatt (1530-1563) az uradalom területén 1805-ről 697-re apad, ebből is 107 a zsellér, 45 a szegény és koldus, 121 a mentességet élvezők száma.148 A háborús idők hatásaként, amikor az áruértékesítés lehetőségei korlátozódtak, a pénzbeli szolgáltatás helyett a természetbelieké emelkedik. Bár az uradalom terményeit elsősorban a várbeli katonaság ellátására fordították, bizonyos termények eljutottak a földesúr sárvári udvarába is. Úgy látszik, főleg a jó minőségű Kanizsa környéki gyümölcsöket becsülték, mint ez abból a levélből is kitűnik, amelyet 1559. március 19-én írt Nádasdy Tamás feleségének: „Az a gyümölcs, az kit még ez ősszel hoztak volt Zalából és háromféle: ma-karia körtvély, nevetlen körvély és muskotály alma. Jóllehet a muskotály alma elég rosszul vagyon, de a körtvély igen szépen megállott."149 Növekszik az allodiális földek nagysága, 1564-ben a kanizsai uradalomban 7 majorságról is tudunk.150 Az allodiális gazdálkodás céljaira a vár tiszttartója jobbágy telkeket is elvett. A sormási jobbágyok 1565-ben erről panaszkodnak: „... tíz puszta hely vagyon keztek, kiknek földeit őnagysága számára foglalták el..." A Bánffyak is ezzel vádolták Szele Jakabot: „... a szegény ember holdja szerint 140 holdat vett el: minden helytől negyedfél holdat.. ."151 A legfontosabb forrásunk a kanizsai uradalom viszonyairól Kanizsai Orsolyának Szele Jakab tiszttar- 296 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig t ó részére 1564-ben adott instrukciója. Ez a becses dokumentum teljes képet ad arról, hogy mi volt a várnagy (praefectus) feladata a katonáin túl az uradalom gazdálkodásában, egyben összefoglaló képet nyújt annak állapotáról, jövedelmi viszonyairól. A jövedelmet a „Jakab uramnak asszonyom keze írása alatt való lajstom", azaz az urbárium adja meg, amely tartalmazza a jobbágyok és a zsellérek számát, az ekék számát, a szokott adó és pénz járandóságokat. Ezen kívül van a hegyvám a kappan adással együtt. Vámszedési joga van az uradalomnak négy helyen, a „páldi kit most Szentpállt szednek, a kisberényi (Iharosberény), a kanizsai, és a bekcsehelyi (Becsehely). Ezen kívül a várhoz huszonkét szőlő tartozik, valamint három malom a Murán, kettő-kettő Csákányban, Palinban és Újudvaron." A majorságok számát, az ebben lévő állatok és ekék számát szintén az urbárium tartalmazza. Az utasításból kiderül, szerepel a hét major, a kanizsai, a „berki", a mártonfai, a szentgyörgyi, az újudvari és a gelsei. Ehhez vannak bizonyos ekeszámok a majorokban, amelyek számának növelésére ad Kanizsai Orsolya utasítást „a szegény nép szántása megszállásához képest." A praefectus kötelessége a jövedelem beszolgáltatása, a „majorság szaporítása", és külön pontban a kereskedésből, a marhák adásvételéből, borból, bőrből és egyébből származó haszon növelése. A jobbágyokra kirótt kötelezettség, minden eke után egy „jó holdot, őszinek valót háromszor szántani", tavaszit két holdon egy szántással és a vetés. Az aratást kepe számra vetették ki a háznép száma arányában. A vár szőlőinek kapálása is a jobbágyok dolga, de a munkát természetben megfizetik, liszttel és borral, „hogy a szegényeknek legyen mint ételekből, mint italokbul segítség". Vannak pénzen műveltetett szőlők, ezeket napszámra fizetik „nyolcz nyolcz pénzt adván". A kaszálás szükség szerint történik, enek behordása ugyanúgy a jobbágyok dolga a majorságokban, mint a gabona behordása, borszűrés és szállítás. Ehhez járultak még a várban és a váron végzendő munkák. A jobbágyok panasza, és főleg a falvak állapota azonban már figyelmeztető, ezért az úrnő kíméletre inti embereit, külön könhyíti a töröktől jobban sújtott somogyi falvak népének kötelezettségeit. Külön foglalkozik az instructio a szegény jobbágyok helyzetével. Ezeket minden kötelezettség alól felmenti, hogy lehetőségük legyen „földöket mie-ket ismét felvegyék, házokat épiccsék és két esztendő múlva ismég adózó és szolgáló jobbággyá legyenek." A jobbágyság számának szaporítására a nehéz körülmények között egyéb kedvezmények is vannak. A zsellérek, ha akarnak, jobbággyá válhatnak. Aki puszta telket vállal, az négy évig, aki elhagyott puszta házat, az két évig mentes az adó és a szolgáltatás alól. A prefectust külön is inti, hogy a megadottakon kívül semmi mást nem követelhet. A kocsmáitatás, a „borárulás" fontos jövedelmi forrás mind a jobbágyok, mind az uradalom számára. Ezt részletesen szabályozták. „A szőlőhegyes falvakban azokra farsankban egy bort vessen áruitatni, azon kévül szent Mihály naptul fogva szent György napig tebb borárulással ne báncsák, hanem szent György naptúl fogva szent Mihály napig mind asszonyomnak árulják." A szőlők nélküli faluban Szent Mihály naptól kiskarácsonyig szabadon árulható a bor, attól fogva újra Szent Mihályig az uradalom bora árulható. Maximálta az instrukció a főtiszttartó által kiszabható bírságot is, 4 forintra, de a bírság mértékének kiszabásában is mértékletességre intett.152 Úgy tűnik az utasítás alapján, hogy Kanizsai Orsolya a nehéz helyzet ellenére megpróbál a lehetőségei határáig elmenni a kedvezményekben, hogy az egyre fogyatkozó munkáskezet megtarthassa az uradalomban. Azonban a következő néhány esztendőben a török támadások a pusztulás folyamatát megállítha-tatlanná tették. A sokat szenvedett uradalomra a végső csapást 1566-ban a Szigetvár alól kirajzó portyázok mérték, akik szinte a teljes környéket kirabolták és felégették. Az 1566. és 1567. évi összeírások a vártartománynak szinte minden faluját elégettnek, vagy elhagyottnak nyilvánították.153 Az életben maradottak egy része is e veszedelmes vidékről más, békésebbnek tűnő vidékre menekült. Nem véletlen, hogy 1568-ban a királyi kézbe került vár provisorának kinevezett Nagy Benedek instrukciójában mint fontos feladat jelentkezik az elhagyott telkek lakóinak visszacsalogatá-Jegyzetek 1 Szapolyai János 1532. jún. 9-én kelt oklevele. In: Horváth Mihály: Gróf Nádasdy Tamás élete, némi tekintettel korára. Buda, 1838.; 59-61. 2 OL.Dl. 8712. 3 Z.O. II. 519-521. 4 Sinkovics: Sárvár 342.; V. Molnár 28. 5 Lásd 7. sz. jegyzetet. Kanizsai Orsolya születési évét mind Reiszig, mind Érszegi 1523-ra teszi, eszerint 1532-ben 9 éves volt, ugyanakkor Sinkovics: Sárvár 12 évesnek mondja. 6 Érszegi 342. 7 Szerelmes Orsikám. Grinaeus Tamás utószava. 290-291.; Komoróczy 15-17. 8 Uo. 290.; Sinkovics: Sárvár 349-357. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 297 9 Uo. 291. (V. Molnár 28. tévesen 1532-re teszi.); Sin-kovics: Sárvár 342. Szerinte az esküvő 1534 végén volt. 10 Török hadak Magyarországon. 1526-1566. Kortárs török történetírók naplórészletei. Thury József fordítását válogatta, jegyzeteit bővítette Kiss Gábor. [Budapest] [1985.]; 100-105. 11 Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról. Közreadja Tardy Lajos. Budapest, 1977., 23., 208.; 159.; Vándor 1988. 24. 12 Bakyth Pál levele Nádasdy Tamáshoz. OL. Nádasdy Missilisek. Bakyth Pál levelei. 13 Füssy 118. 14 Füssy 118. 15 Szerelmes Orsikám. 291. 16 OL. Nádasdy cs. It. Missilisek. M. csomó 17 OL. Nádasdy cs. It. Missilisek. L. csomó 18 Nádasdy Tamásné Szálai Jánosnak. 1542. szept. 15. Mályusz Elemér: Az Országos Levéltár Nádasdy levéltárának magyar levelei. Levéltári Közlemények 1923. 126-149., 287-309.; 295. 19 Memória Rerum 1504-1566. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Bessenyei József. [Budapest] 1981., 92. 20 MTK. II. 377. 21 Közös Pü. It. Hung. 1546. írja és a jelzetet közli Takáts: Századok 1908., 51. 22 Wien. Gemeinsames Finanzarchiv, Hungarn fasc. Nro. 14-335-23 Marosi HTK. 1974. 34.; MHT. I. 202-203. 24 Benda Kálmán: Zrínyi Miklós a szigetvári hős. In: Szigetvári emlékkönyv. Szerk.: Ruzsás Lajos. Budapest, 1966., 15-51.; 16-27. 25 Uo. 30.; Barabás II. 2. rész, 65. sz. 26 Thallóczy, Századok 1877. 172.; Szendrei HTK. 1888. 418. 27 OL. Nádasdy cs. It. Missilisek. P.2. csomó. 28 OL. Nádasdy cs. It. Missilisek. Bánffy levele. 29 Nádasdy T. cs. lev. 79. 1550. szept. 4. Kapu. 30 Szalay: 400 levél. 119-120.; MTK II. 387. 31 Szakoly Ferenc (ifj.): Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526-1566). In: Tanulmányok Tolna megye történetéből. II. Szerk.: Dr. Puskás Attila. Szekszárd, 1969., 7-85.: 74. 119. lbj. 32 Vass Előd; Törökkoppány 1556. évi adóösszeírása. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 3. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1972. 57-73.; 57-58. 33 MTK II. 385-386. 34 Kultúrtörténeti szemelvények a Nádasdyak 1540-1550-es számadásaiból. Fasc.II. Az anyagot közli Kumoro-vitz L. Bernát és M. Kállai Erzsébet. Sajtó alá rendezte Belányi Márta, Gáborján Alice közreműködésével. Bp. J959- 38-50.; OL. Nádasdy számadások. Fasc. B. 1556. 35 Szalay: 400 levél. 126. 36 OL. Nádasdy-féle iratok. A jelzetet és az idézetet közli Takáts: Századok 1907. 827. Az idézetet az alábbi jelzettel közli: Nádasdy-féle iratok. 1554. október 28. 37 Takáts: Századok 1907., 735. 38 Takáts: Rajzok II. 57. 39 MTK. II. 389. 40 Mo. tört. 3/1. 271-272. 41 Pataki 42 Pataki 14. 43 Banfi 1940. 147. 44 OL E 186., B 1549. 117. Közli Méri. 65., 56. sz. jegyzet, amelyben közli a jelzetet. 45 OL. Nádasdy It. Missiles., Közli Takáts: Századok 1907. 734. 46 Uo. és Takáts: Századok, 1908., 52. 47 OL. Nádasdy-féle iratok. Magyar Bálint levele. Közli Takáts. Századok 1907. 817. 48 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. 1535. dec. 17. 49 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Zele Jakab levele Nádasdy Tamáshoz. 1556. jan. 2. 50 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Magyar Bálint Nádasdy Tamásnak. Kanizsa. 1556. jan. 18. 51 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Erdély Tamás levele Nádasdy Tamáshoz. 1556. máj. 10. 52 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Térjék Tamás, Erdély Tamás levelei Nádasdy Tamáshoz; Erdély Tamás levele Byk Ágostonhoz. 53 Takáts: Századok 1907. 821. 54 OL. Nádasdy It. Magyar Bálint Nádasdy Tamáshoz, 1556. máj. 16. 55 Takáts: Századok 1907. 736. 56 Takáts: Kapitányok 249. 57 Takáts: Századok 1908., 52. 58 Nádasdy T. cs. lev. 95. Kanizsai Orsolya Nádasdy Ferenchez 1556. jún. 13. 59 Szigetvári levelek 1982., 117. 60 Temesváry Ferenc: Díszfegyverek főúri kincstárakban. Tihany, 1969. 24. 61 MTK. II. 390.; MHT. I. 187-188. 62 Nádasdy T. cs. lev. 232-233. 1556. június 27. 63 Takáts: Kapitányok. 244. 64 MTK. II. 391. 65 Nádasdy T. cs. lev. 15-16. 66 Nádasdy T. cs. lev. 16. 67 C.J.H. II. 399. 1556. évi 6. cikkely. 68 Müller 22. 69 OL. Nádasdy cs. It. Missilis. Szele Jakab kanizsai várnagy levele Csányi Ákoshoz. 1559. január 27. Kanizsa. Kiadva: Barabás I. 501-502. 70 Takáts: Rajzok II. A magyar erősségek 21. 71 C.J.H. II. 461. 1559. évi 30. cikkely. 72 Az alaprajzot közli Pataki (Kriegsarchiv. Hofgeratli-che Aktén 1572. máj. 77-0065. jelzettel.) 73 Lásd. 35. sz. jegyzetet. 74 Mén 79.146. lbj.; OL. E 186., B 1549 117. Térjék Tamás levele Nádasdy Tamáshoz 1551. febr. 21. 75 Takáts: Rajzok II. A magyar erősségek 21-22.; Mako-viczky Gyula: A kanizsai vár története. Kézirat. T. Gy. M. Adattár, a. 1208-81. sz. 17-19.; Barabás 1.501-502. 89. 76 Magyar levelek a XVI. századból. Közli: Komáromy András, V. közi. Történelmi Tár 1908., 426. 77 Ua. I. közi. Történelmi Tár 1907., 134. 78 Veress D. 82. 79 Ua. 83. 80 Ua. 87-89. 81 Bilkei Irén: Csányi Ákos - egy zalai köznemes pályája a XVI. században. Zalai Gyűjtemény 33. (1993.) (Nyomdában); 88. lbj. 82 OL. Nádasdy cs. It. E 185. 17/187. Instructio vagy Tanulság Kanizsai várba Zele Jakab uramnak, ott való prefectusnak, 1564. esztendőben (magyar nyelven). Közzé teszi Szamota István. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1894.; 66-71. 83 Uo. és Müller 52-53. Müller Vera tévesen számolja a várban működők számát 68 főre, ugyanakkor az az értelmezése is téves, hogy ezek közül csak 32 végez katonai tevékenységet. Ez utóbbin nyilván a 22 kapunállót és a 10 drabantot érti. Ezzel szemben természetes, hogy a felsoroltak mindegyike adott esetben katona is, és fizetésükért a megadott számú lovast köteles tartani. 84 OL. Nádasdy cs. It. E 185. F. 17. 1566. jún. 9. Kanizsa várának inventariomja Zalay Benedeknek Bakonakynak kanizsai praefectusnak Szele Jakabnak Szentbalasynak adatott .. . (Csak a leltár hadi vonatkozású részleteit közöltük). 298 Dr. Vándot László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 85 Szigetvári levelek. 1982. 124-125. (Báró Palhiller Miklós Nádasdy Tamáshoz. 1566. VI. 20. Pápa. OL. E 185. B 1540.) 86 OL. E 158. Die. Zala, III. 527. (1566); Barabás II. 84. 87 MTK. II. 397.; Szántó 1980. 41. 88 Istvánjfy II. 550., 553-555.; Müller 24.; A Kanizsa körüli eseményekről török részről Pecsevi Ibrahim ír. (Török történetírók III. Ford. és jegyzetekkel ellátta: Karácson Imre, Budapest, 1916., 79.) 89 MHT. 203.; Takáts: Thengöldi 235. 90 Mo. tört. 3/1. 627.; Szerelmes Orsikám 364.; Istvánjfy II. 554-91 Müller 24. 92 Barabás II. 83-84.; Takáts: Thengöldi 234. 93 Staatsarchiv. Turcica. 22/72. 1567. január 20. Maxi-milianus secundus Archiduci Ferdinando; Uo. Fol. 282. Joannes Trautson supremus curiae magister. Staatsarchiv. Turcica. 22/338. Albertus de Wys: Sacratissime Imperator; Uo. Fol. 494. Articuli ex literis Francisci Tahy s. c. m. proponendi. 94 Müller 26.; Staatsarchiv. Turcica 23/138. Eckius Co-mes a Salm: Sacratissime Imperator. . . 1567. június 26. 95 Uo. 23/86. 1567. aug. 25. 96 Uo. 23/102. Budai pasához Maximilianus: Querelae contra Turcas. 1567. szept. I. 97 Uo. 23/106. Franciscus de Thachy: Sacra Romanorum Imperatoria. 1567. szept. I. 98 Uo. 23/m. 1567. szept. 8. Max. Secundus Passae Budensi. Fol. 118. Musztafa Basa Budae Locumtenens: Serenissime ac Inclitissime Imperatore. 99 A budai basák 37. 32. levél. 1567. szept. 9.; Staatsarchiv. Turcica 23/133. Joannes Trautson consil. magister Passae Budensi. 1567. szept. 10. 100 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 13. 1567. jan. 20.; OL. E 554 VKI. Fol. Lat. 1333. 1567. 101 OL. E 21. KL. Ben res. N. 33. 1567. febr. 4. 102 OL. E 75. KL. Exp. cam. mutatók 1567. jan. 25. 103 OL. E 15. KL. Exp. cam. mutatók 1567. jan. 25.; 1567. febr. 28. 104 Müller 33. (1566. júl. 23. PálfFy Ambrus Nádasdy Tamásnénak) 105 Müller 53.; OL. Nádasdy es. lt. E 185. 17/231-233. 1568. 106 Müller 36., 53. 107 Müller 60.; Staatsarchiv. Turcica 23/111. 1567. szept. 9. 108 Istvánjfy II. 555.; Müller: Thury 34-35. 109 OL. Die. Zala m. I. 20. 1542. 110 OL. Die. Zala m. 2. k. Fol. 248/v. Kanysa, 1548. 111 Komoróczy 24. (OL. Die. Zala m. conscr. 52. k. 1548. alapján) 112 Kimutatás az OL. Zala megyei dicalis összírásaiból 1531-1622 között. Készítette Horváth László András. Göcseji Múzeum. Adattár. 1594-92. (Kanizsa Interior és Exteriőr 1531-1598 között szerepel.) 113 OL. Nádasdy es. It. Missiles Kanizsa város levele é. n. 1560 körül. 114 Lásd 24. és 36. sz. jegyzetet. 115 Karácsonyi 1922. I. 119. 116 OL. E 150. Acta Eccl. 19/41. 1550. Plébániák lajstroma. Zepethnek vicaria. 117 Pfeiffer 28.; OL. Nádasdy es. lt. Missiles. Szele Jakab levele Nádasdy Tamáshoz, 1557. „Veszprémi püspök uram szombaton ide Kanizsára az n. visitatora jött vala és vasárnapon ebéd után mene el." 118 Szakály: Kanizsa. 23. 119 Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig, Budapest, [1921.] 245-246.; Fónyad Pál: A nagykanizsai evangélikus gyülekezet története. Nagykanizsai Honismereti Füzetek 3. Nagykanizsa, 1991. 3-4.; Régi magyar költők tára II/i kötet. XVI. századbeli magyar költők művei 1527-1546. Közzé teszi Szilády Áron. Budapest, 1880., 461. 120 Csánki III. 20.; Szakály Kanizsa.; OL. U. et C. 27/59- (1567) 121 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Kiadva: Barabás I. 552-553-122 Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 4. Szerk. Kanyar József. Kaposvár 1973., 55-112.; 55-62. 123 Ua. 89. 124 Ua. 101. 125 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Zele Jakab levele Nádasdy Tamáshoz. 1561. febr. 4. 126 OL. U. et C. 101/19. (1563), közli: Maksay 144. 127 OL. U. et C. 95/11. (1564) 128 OL. U. et C. 27/56. (1564) 129 MTK. II. 393. 130 OL. U. et C. 27/58. (1564) 131 OL. Dic. Zala. III. 327. (1564) és 82. sz. jegyzet. (Az Instructio 16. pontja alapján.) 132 Jobbágylevelek 34., 9. sz. Kanizsai polgárok Csányi Ákoshoz, 1565. 133 Lásd 94. sz. jegyzetet. 134 Barabás II. 84. Bakónoki Szalay Benedek özvegy Kanizsai Orsolyának 1566. szeptember 27. Kanizsa. 135 Takáts: Századok 1907. 824. Az általa közölt jelzet: OL. Nádasdy-féle iratok. Szentgyörgyi levele Nádasdyné-hoz, (ugyanezt a levelet Takáts: Thengöldi 234. mint Szalay kanizsai kapitánynak Nádasdynéhoz intézett levelét közli.) 136 OL. Dic. Zala III. 527. (1566.) 137 OL. U. et C. 27/59. „Oppidum. . . est desertum, quia milites germani autumno superiori combusterunt..." 138 Z. m. It. IV-i/a-i. Zala Vármegye Nemesi Közgyűlésének irata. Közgyűlési és részgyűlési jegyzőkönyvek (Pro-tocolla congregatiorium) Egerszeg, 1567. febr. 16. 139 OL. U. et C. 29/9. Közli Szakály: Kanizsa 23-24. 140 Lásd 34. sz. jegyzetet. 141 Jobbágylevelek 25. Keltezetlen, 1555 után. A kanizsai tartomány jobbágyai Nádasdy Tamásnéhoz. (A levélből kiderül, hogy tavasszal írták, azután, hogy „A német had is nagy pusztaságot tőn a jobbágyokon", ez pedig csak az 1556-os hadjárat lehetett. így a helyes keltezés 1557.) 142 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Szele Jakab levele Nádasdy Tamáshoz 1561. febr. 4. 143 Komoróczy 74. 144 Komoróczy 94-95. 145 Jobbágylevelek 25. 4. sz. irat. A kanizsai tartomány jobbágyai Nádasdy Tamásnéhoz. Keltezetlen, 1555 után (valószínű 1557-ben, lásd 98. lbj.) 146 Ua. 28. 5. sz. irat. Ugyanazok Nádasdy Tamáshoz. 147 Juhász Lajos: A porta története 1526-1648. Századok 1936., 497-578.; 532. 148 Maksay 143. 149 Nádasdy T. cs. lev. 37-38. Nádasdy Tamás Kanizsai Orsolyához, 1559. márc. 19. 150 Maksay 24., 144. 151 Komoróczy 61. 152 Lásd 88. lbj. 153 OL. Dic. Zala m. 1566., 1567. 154 HKA. Hoffin. Ung. F. 16. 1568. február 8.; Juhász Lajos 147. sz. jegyzetben i. m.-e 532. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 299 IV . KANIZSA KIRÁLYI KÉZEN (1568-1600) 1. A kanizsai főkapitányság története 1567 szeptemberétől az 1577. évi hadügyi reformig a) Kanizsa átadásának menete és Thury György kapitánysága (1567. szeptember-isy 1. április 2.) A király 1566. december 2-án foglalkozott először komolyan azzal, hogy Kanizsát, a Délnyugat-Dunántúl kulcserődjét saját kezébe vegye, és egyúttal megerősítse, miután Szigetvár elestét követően a Dunán inneni főkapitányságot átszervezték és kettéválasztották, a Duna és a Balaton közti főkapitányságra Győr, valamint a Balaton és a Dráva közti főkapitányságra Kanizsa székhellyel.1 Az ezzel kapcsolatos tárgyalások még érdemben meg sem kezdődtek, amikor 1567 augusztusában a király Mezőlaky Ferencet, Zsembery Boldizsárral vagy Söjtöry Balázzsal együtt akarta megbízni a vár átvételével, de Mezőlaky azt, mivel Csányi Ákossal haragban volt, nem vállalta.2 Mint láttuk, az újonnan kinevezett főkapitány székhelye egy magántulajdonban lévő várban volt, ahol ebből adódóan kettős hatalom állt fenn, ami állandó súrlódásnak volt a táptalaja. Az ötlettől a megvalósulásig azonban mintegy másfél esztendő telt el, amely időszak sem az országnak, sem a vár és az uradalom birtokosának nem használt. Miksa és az új szultán, II. Szelim között 1567 januárjától megindult béketárgyalások ellenére a hadiesemények folytatódtak, ugyanakkor a kanizsai várban a két urat szolgáló katonaság között mindennaposak voltak az ellentétek, amelyek a haderő ütőképességét nagymértékben csökkentették.3 Tahy főkapitány, aki másirányú elfoglaltságai miatt nem sok időt töltött a vár falai között, nem volt képes úrrá lenni a helyzeten.4 Szükségessé vált egy jó szervezőképességű, kiváló katonára, aki mind tekintélyében, mind képességeiben pótolni tudta a Szigetváron hősi halált halt Zrínyi Miklóst, és egyetlen feladatának főkapitánysága határainak védelmét tekinti. Ezt az embert sikerült megtalálni Thury György személyében. Pályájának kezdeteiről nem sokat tudunk. A 16. század negyvenes éveiben Ságon (Ipolyság) szolgált mint huszár főlegény, Várdai Pál esztergomi érsek katonájaként. 1552-ben, amikor a török elfoglalta Drégelyt és Ságot, Teuffel Rézmán táborába vezényelt volt, ahol részt vett a palásti csatában. 1556. március 7-én nevezik ki a lévai vár kapitányává, ahol !557- április 4-től 1558. február 14-ig nemcsak a kapitányi, hanem a provisorx (udvarbírói) beosztást is viselte, tehát jártasságot szerzett gazdálkodási ügyekben is. Mindkét állás után a természetbeni járandóságon kívül 100-100 forint havi fizetésben részesült. Kiemelkedő érdemeit bizonyítja, hogy kapitányi tiszte mellett 1558-ban Bars vármegye főispánja lett. Még ugyanebben az évben fordulat következik be életében. Podmaniczky Rafael és felesége kérésére elfogadja és szeptember 8-án átveszi a palotai vártartomány gazdasági irányítását. Rövidesen meghal a vár ura és özvegye, Lomniczai Johanna a várat és tartományát átadja a királynak. Ekkor már valószínűleg a vár kapitánya, és marad a király szolgálatában is. Palota kapitányaként egyre híresebb, eredményes portyákat vezető vitézként, kiváló bajvívóként ismerik meg. A zsákmány révén sikeresen pótolja az egyre szűkebben csordogáló zsoldot, sőt a javakból a királynak is juttat. Nem marad el a királyi elismerés sem, birtokadományokban részesül, sőt ilyeneket kijár leghűségesebb katonáinak, köztük íródeákjának Alis-tály Mártonnak is. Az állandó fizetetlenség miatt 1565-ben le kíván mondani, de maradásra bírják. 1566-ban jött el a kiváló kapitány dicsőségének csúcspontja. Arszlán budai pasa, a kor egyik legkiválóbb török hadvezére ostrom alá veszi Palota várát. Tíz napi heves ostrom után Győrből megérkezik a felmentő sereg, a sikertelen pasát a szultán kivégezteti. Thury a kapitányságot közvetlen ezután Benedek nevű öccsére bízza, maga pedig a Győrben állomásozó táborhoz csatlakozik. Mahmud, Székesfehérvár parancsnoka megtámadta a tábort, a csatában Thury vezetésével seregét szétverik, őt magát elfogják. Érdemeiért a császár aranysarkantyús lovaggá üti Thu-ryt. 1567 júliusában újra Palota élén találjuk.5 1567 szeptemberében előzetes alkudozások után a király felajánlja Thury Györgynek a kanizsai kapitányságot, és Török Ferenc mellett az országos főkapitány-helyettesi tisztséget.6 Egész szeptemberben ebben az ügyben leveleznek egymással.7 Mivel a levelek elvesztek, a tartalmi kivonatokból csak következtetni lehet, hogy Thury feltételekhez kötötte a kinevezés elfogadását. De szeptemberben már kanizsai kapitányként intézkedik, élelmet, fizetést kér Kanizsára. Szepterjiber és október folyamán már ilyen minőségében több utasítást (instrukciót) kap a Haditanácstól. Úgy tűnik tehát, hogy ha nem is szívesen, de vállalja a megbízatást.81567. október 21-én már ténylegesen ő a vár kapitánya, a Tolna mezőváros ajándékozásáról szóló reverzális levélben - ez a birtok is az alkudozások tárgya volt - már ezzel a címmel illeti magát.9 November 22-én megkapja főkapitányi utasítását is.10 Ténylegesen előbb lett Kanizsa főkapitánya, mint az a király kezébe került volna. Az átadás azonban ekkor már folyamatban volt. Az érdemi tárgyalások Kanizsai Orsolyával és fiával 1567. október 9-én indultak meg. Május i-ig szándé- 300 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig kozot t a király a várat átvenni, a vár értékeinek (gazdasági helyzetének és hadifelszerelésének) felbecsülésére királyi biztosok kiküldésében állapodtak meg, és kérték, hogy az özvegy a katonák eleséggel való ellátására adjon kölcsön a kamarának 16000 forintot.11 Hosszas alkudozások után végül is megállapodtak. Királyi biztosnak Vízkelety Györgyöt választották,12 a feltételeket 1568. január 24-én rögzítették. Nádas-dyné Kanizsai Orsolya és fia kárpótlásul a Nyitra vármegyei Csejte várát és a borsmonostori apátságot kapják, az özvegy Kanizsa átadása mellett 10 000 forintot ad kölcsön a királynak a katonák kifizetésére.13 Újólag rögzítik, hogy az átadást május i-ig kell végrehajtani}* Az ezt követő időszakban a királyi biztosok megkezdik a legfontosabb feladatok végrehajtását: leltárak elkészítését, a katonák eleséggel és zsolddal való ellátását és a szükséges építkezések megindítását.15 A munkák irányítói Nagy Benedek, a kinevezett udvarbíró és Szentábrány Jakab ellenőr (contrascriba). Ők kapják az utasításokat a kamarai tanácsosoktól - név szerint a kanizsai ügyek intézői Chuzy János és Szenthpétery Miklós - a vár jövedelmének felbecslésére vonatkozólag.16 Thury György kapitánynak pedig gondoskodnia kellett az udvarbíró és az ellenőr zavartalan tevékenységéről.17 Februárban elvégzik a felméréseket, elkészülnek a leltárak.18 Kanizsa 1568 márciusától gyakorlatilag a királyé, azaz teljesen Thury György irányítása alatt áll. " A vár az átadásakor abban az állapotban volt, ahogy azt Nádasdy Tamás 1555-1559/60 között átépítette. Ez sem nagyságában, sem szerkezetében nem felelt meg annak a feladatnak, amelyre az Udvari Haditanács Kanizsát szánta. Döntés született a főkapitányság székhelyének a legmodernebb elvek alapján nagyszámú katonaság befogadására alkalmas átépítésére. Szakértők vizsgálták meg az átépítés lehetőségét, különböző tervek születtek. A tulajdonképpeni munkák végül is 1568-ban Pietro Perabosco és Sallustio Perruzzi irányítása alatt kezdődtek meg.19 Kanizsa újabb átépítését külön fejezetben tárgyaljuk, itt csak annyit kívánunk megjegyezni, hogy ennek a nagyszabású tevékenységnek az előkészítése, s magának a munkának a megkezdése a katonai irányítás és az uradalom ügyei mellett természetesen nagy feladatot róttak az újonnan kinevezett főkapitányra is. Thury Györgynek ahhoz, hogy a kanizsai főkapitányság katonai erejét megfelelő állapotban tartsa, mindenekelőtt a katonák ellátásáról, zsoldjáról kellett gondoskodnia. Mint már korábban láttuk - és a későbbiekben a kanizsai uradalom gazdasági viszonyait az 1568-1600 közötti időszakban bemutatjuk, - Kanizsának az uradalomból származó bevételei ehhez korántsem voltak elegendőek. A vártartomány deficitjét az egyházi tizedekből próbálták fedezni. Kanizsának és a hozzá tartozó palánkoknak az ellátására a zalavári, kapornaki, pornói apátságok, és a győri püspök szepetneki uradalmának tizedei voltak rendelve.20 A kapornaki és a zalavári apátság tizedeit már 1567-ben Kanizsának adták bérbe.21 1569-ben a veszprémi püspök is bizonyos tizedeket Kanizsának enged át.22 A következő évből arra van utalás, hogy a zágrábi káptalannál feljegyzett tizedeket árendába adják a kanizsai várnak.23 Az árendát azonban a befolyó összegekből általában nem tudták kifizetni, pl. 1570-ben a veszprémi püspök sem kapta meg azt a 200 forintot, amellyel neki tartoztak a tizedek használata miatt.24 Másik fontos feladata, egyben jövedelme volt a kanizsai várnak, hogy annak a Szigetvárnak az örökébe lépett, amely hat vármegye királyi adóját szedte. Ezt a feladatot a török által meghódított területen ettől kezdve Kanizsa látta el.25 A vár irányítása két részből tevődik össze: a katonai feladatok ellátásából és a vár életének, gazdálkodásának biztosításából. A vár királyi kézbe kerülése után a gazdasági és katonai irányítás jobban elválik egymástól, mint korábban, és szakszerűbben is történik. A gazdasági irányítás és az ezzel szoros összefüggésben álló pénzkezelés kamarai irányítás alatt áll. A Kamara küldi szét a muníciót és ügyel az élelemkezelésre is.26 A gazdasági ügyek intézése továbbra is a provisor feladata, akinek tisztét Nádasdy emberétől, Nagy Benedektől egy bizonyos Wyda nevű veszi át. Ugyanakkor azonban, mivel a főtanácsos Hieronymus Beck nem tud Kanizsára menni, hogy a régi provisortól és az ellenőrtől átvegye a várban lévő gabonát, úgy tűnik, hogy Nagy Benedek marad a későbbiekben is a provisor.27 1569-ben tehát a vár gazdasági irányítását a következők látják el: provisor Nagy Benedek (ugyanakkor egy levél említi a német udvarbírót, mint Germanus provisort), az ellenőr Szentábrány Jakab literátus, a számtartó Mátyás deák. Feladata a jövedelem adminisztrációja. Kamarai tanácsosok: Szentpétery Miklós és Chuzy János. Kamarai főfelügyelő a tulajdonképpeni élelmezési felügyelő, Hieronymus Beck. Külön irányítója és főfelügyelője van az építkezéseknek Pöppendorf Ferenc személyében, akinek önálló fizetőmestere is van.28 Felmerül a kérdés, hogy milyen volt a viszony a kapitány és a pénzügyeket intéző provisor között. Végső soron mindenért, ami a várban történik, a kapitány a felelős. Ő a provisor felettese, és közvetlenül a komoly gazdasági ügyekbe is beleszólása van. A jövedelmek behajtásáról a vár mindenkori kapitánya köteles gondoskodni, aki e célból egyaránt igénybe vehette a vármegyei szolgabírákat, adószedőket, sőt a királyi harmincadosokat is. Az e tekintetben történő eljárást az instrukció szabta meg, amelyet a Királyi Kamarától a hadiadók, katonai és várbeli kiadások és jövedelmek tekintetében legfőbb hatóságától hivatal- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 301 b a lépésekor kapott.29 Thury Györgynek kellett ellátnia a jövedelmekkel kapcsolatos adminisztrációt is.30 Ha a provisor és a várnép között összeütközés támadt, a kapitánynak kellett igazságot tennie. Ezt Thury teszi meg mindig tárgyilagosan. A panaszokat a Kamara, a Haditanács, vagy maga a király felé is a kapitány továbbította, nyilván az ő szavának nagyobb súlya volt.31 Ilyen módon történt Kanizsán a vár és népének irányítása. A várszolgák, a falvak lakói dolgoztak otthon földjeiken, ellátták a várat, a katonák pedig védelmezték őket a támadások ellen. Döntően befolyásolta a vár védelmi képességét az ellátás másik fontos összetevője, a hadieszközök mennyisége és azok állapota. A vár felszereltsége a rendelkezésre álló adatok szerint Kanizsa átvételekor nagyjából Szigetváréval volt egyenlő. Az 1568. február 10-i leltár szerint Kanizsai Orsolya tulajdonából 7 ágyút, 952 golyót és 32 puskát vesznek át. Ezt összehasonlítva a már korábban említett 1566. évi leltárral, láthatjuk, hogy már a vár átvétele előtt is a felszereléseknek megközelítőleg a fele a király tulajdonában volt, és azok karbantartásáról is a királynak kellett gondoskodnia.32 Arra tekintettel, hogy Thury György kapitányságának ideje alatt hivatalosan béke volt, komoly török támadásra nem került sor, ostromot nem kellett kiállnia, a tárgyalt időszakban sokkal izgalmasabb vizsgálni a vár hadierejének szubjektív oldalát, a katonák létszámát. A kanizsai katonák eszmei létszámát kb. 1000-re lehetett becsülni ebben az időszakban. Ez a létszám valójában mindig csak papíron létezett, és általában tartalmazta a várban élő nem katonai szolgálatot teljesítők létszámát is. A katonák ellátására - a 16. század közepéről rendelkezésre álló adatok alapján - a következőket fordították. A gyalogos katona zsoldja havonta 2 magyar forint, a lovasé 3 forint 20 dénár volt. A katonáknak ruházatuk mellett a zsoldból kellett volna élelmet is venniök és a lovasoknak a lovaikat ellátniuk. Rendes körülmények között a zsold mellett a katona napi szükséglete 2 font kenyér, 1 font hús vagy sajt, vaj, szalonna. Ha nem volt zsold, egy ember kapott egy napra 2-4 font kenyeret, 1 font húst, fél vagy egész pint bort vagy sört; a lovakra pedig bizonyos mennyiségű szénát, zabot.33 Közismert, hogy a 16. század közepétől a zsoldfizetés egyre rendszertelenebbül történt. Emellett az élelemmel való megfelelő ellátás is akadozott. Adatok tömege bizonyítja ezt Kanizsára vonatkozóan is.34 Azért mert Thury György kapitányságának időszakáról vár lajstromunk sajnos nincs, a hadrendről és a katonai hierarchiáról viszonylag keveset tudunk. Neveket csak a Thury György halálát dicsőítő énekből és egy-két levélből ismerünk. Tudjuk, hogy Thury hadnagya volt Lengyel István, akit egy másik forrás lovaskapitányként említ. Fizetése évenként 500 forint, igaz, hogy a király 1566. május 10-től 1567. május 10-ig adósa volt 5000 forinttal.35 A következő nevek ismertek még: Balaskó Vince deák, Adoni Bálint, György deák, Újlaki Sebestyén, Thury György titkára (secretariusa), aki a levelezését intézte, Kereszthury Gáspár volt.36 A várban élő kb. 250-300 német katona37 külön kapitány alatt tevékenykedett. Egy 1569-ből való ext-ractus két kapitány nevét említi, Augustinus Rakke-lét és Ioannes Berlenét.38 Valószínűbb azonban, hogy az egyik volt a kapitány, a másik pedig a hadnagy. Tudnivaló, hogy az elnevezéseket nem határolták el szigorúan, a cím nem mindig fedte a tisztséget. A lényeg az, hogy bár a németek és a magyarok külön irányítás alatt álltak, mindnyájuk főnöke Thury György volt. Találkozunk olyan esettel is, hogy Thury német katonákkal indult portyára. A németek és a magyarok közötti viszály - amely gyakran előfordult - elsimítása is a főkapitány feladata volt.39 Már utaltunk rá, hogy Thury kapitányságának időszakában az 1567 januárjától 1568. február 17-ig tartó alkudozások utolsó napján Miksa király és II. Szelim szultán megkötötte a drinápolyi békét.40 A béke lényegében az 1547 óta kötött egyezmények alapján állt, és 8 évre fogadták el. Miksa vállalta évi 30000 forint fizetését a porta részére, tilalmazta a végvári őrségek közötti párviadalokat, rendezte a kétféle adózó „közös" jobbágyok helyzetét, a fennálló helyzetet fogadva el. A megállapodás értelmében a szerződő felek területeiken új erősségeket építhetnek és a fennállókat kijavíthatják.41 A béke megkötését a Habsburgok diplomáciai sikernek tekintették, hiszen megakadályozta, hogy a török újabb területekre terjessze ki uralmát. Ennek fejében eltűrték a török rablóvállalkozásait, és megtiltották a magyar végváriaknak, hogy megszegjék a békét. Thury kapitányságának időszakát e megállapodás ismeretében értékelhetjük csak. Béke volt, amely azonban nem jelentett nyugalmat. A főkapitány feladata Kanizsa és a hozzá tartozó kisebb várak, erődítmények és az azokat kiszolgáló falvak megvédése volt. 1567-68 tele viszonylag csendesen telik el, komolyabb összeütközésekre nem kerül sor, minek magyarázatát az adja, hogy a fegyverszüneti tárgyalások menetét egyik fél sem akarja megzavarni. Bár a drinápolyi béke a bajviadalt is tiltja, 1568 januárjában Thury nem tér ki egy ilyen kihívás elől egy őt kihívó béggel szemben.42 1568. február 11-én Thury György jelenti „fáért és szénáért kimenő katonák közül egyet a törökök elraboltak és a szigeti béghez hurcoltak". A bég Thury visszakövetelésére azt válaszolta, hogy a fegyverszünet idején mindenkinek legyen jó, gyors lova, és a katonát nem adta vissza. Április 24-én a törökök nagy számban Kanizsa mezővárosig törtek előre, és el akartak hurcolni egy magyart, de a mieink nyomon követték őket, győztek, és elfogtak egy agát, valamint zsákmányoltak egy zászlót.43 Thury sikerei miatt a törökök 302 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig egyr e mérgesebbek, állandóan panaszt tesznek rá, sőt a porta Ibrahim nevű követének útján elmozdítását is követelik. Ezt a követelést azonban a bécsi udvar elutasította.44 1568. június 19-én a budai pasa azt panaszolja, hogy Ibrahim portai követ szolgáját, Hisszein Bynck szpáhit elrabolták és Kanizsára vitték, jóllehet béke van. A budai pasa Tolnai Ádám diákot küldte egy levéllel Thuryhoz, aki állítólag a diákot méltatlanul fogadta, kigúnyolta, sőt letartóztatta. Érdekes, hogy a panasz elhangzása előtt jóval királyi utasításra már szabadlábra került.45 Júniusban ismét török portya indult Kanizsa körül.46 Az 1568-as év jelentősebb eseményei közé tartozik, hogy mindkét fél erődítményépítkezésekbe kezd. A törökök Marcalit kezdik megerősíteni, minek ellensúlyozásául Thury Komárt építteti.47 Ez a Hofkriegsrat tudomásával és beleegyezésével történik.48 Ugyanebben az évben a kanizsai építkezésekkel párhuzamosan magyar oldalon megkezdik (Mura-)Ke-resztúr kiépítését is.49 A kanizsai főkapitánynak voltak egyéb, mégpedig abból a hivatalából adódó kötelességgei is, hogy ő parancsnokolt a térség fegyveres ereje felett. Mikor Mezőlaky Ferenc zalavári apát halála után Csány Bernát, Csány Gergely, Hásságh Imre és mások Zalavárt elfoglalták és kifosztották, 1568. május 29-én a király tudtukra adta, hogy ellenszegülés esetén Thury György kapitány parancsot kapott Zalavár és Kapornak fegyveres elfoglalására. Mivel a hatalmaskodók ennek ellenére sem engedelmeskedtek, Thury megkapta a támadási parancsot, és hadaival megjelent Zalavár kapui előtt, így kényszerítette Hásságh Imrét a vár átadására.50 Az 1569-es évben megfigyelhetjük a magyar sikerek és győztes portyák számszerű gyarapodását. Történik ez olyan körülmények között, amikor Thury folyamatosan panaszkodik az emberei ellátatlanságára, és fokozódik a városban lévő magyar és német katonák közötti ellentét is.51 Az ellentét oka leginkább azzal magyarázható, hogy a Haditanács megkü-lönböztetően a németek zsoldkifizetéséről gondoskodik. Nem csoda, hogy ez kiváltotta a többiek méltatlankodását. A német provisor és a kanizsai jobbágyok között is súlyos konfliktus támad, a kanizsai jobbágyok és zsellérek panaszkodnak a katonákra, akik éjszakai nyugalmukat megzavarják, és tőlük akarják kikényszeríteni a zsoldfizetést.52 A parasztok el akarnak költözni, viszont az ellenséges viszonyok miatt feltétlenül nagy szükség van rájuk.53 A szinte reménytelen helyzet miatt Thury 1569. július 18-án elbocsátását kéri, amibe a király persze nem egyezik bele.54 A helyzet javítására tett intézkedések ellenére a főkapitány a sereget nem tudja eltartani, ellátásukért könyörög.55 1569 júniusában Mórichelynél kerül sor ütközetre, amelynek pontos eredményét nem ismerjük.56 Még ugyanebben a hónapban a kanizsai kapitány a Zalavárig előretört törököket állította meg.57 A portyázásokról megállapítható, hogy általában a török a kezdeményező és Thury a győztes. A következő évben az adatok és a levelek Thury főkapitány rohamosan növekvő sikereiről számolnak be. A török folyamatos betöréseit sorozatosan visszaveri, komoly veszteségeket okoz nekik. Sikereinek súlyát növeli, hogy mindezeket a hadisikereket olyan áldatlan körülmények között éri el, amikor katonái fizetetlenek, egyedül a főkapitányuk iránti szeretet tartja bennük a lelket. Thury szeptemberben kétszer kér zsoldot, novemberben már a katonák lázadását is kilátásba helyezi.58 A törököket Thury személye idegesíti, mert állandóan figyelniük kell Kanizsára, nemcsak a közelben tartózkodóknak, de a budai pasának, sőt a szultáni divánnak is. 1570. január 26-án írja Musztafa pasa, budai helytartó: „Továbbá, hogy az mi birtokunk alath valókra panaszkodik felséged: hogy untalan ingerkednek és veszteségben nem vannak, csak felséged birjon az ti alattatok valókkal, mi birunk az mieinkkel...". „Ez el múlt időkben az Komáromiak öszvéreinket vinek el az Szygetségből ym ez némely nap is még kertünkből ky. . . "59 Május i-én Carolus Rym konstantinápolyi követ értesíti a császárt, az a hír járja, hogy Thury György kanizsai kapitány a berzencei agát és több más törököt elfogott, ezeket vissza kell adni.60 Decemberben megint Carolus Rym követi beszámolójából értesülünk a Thury által elkövetett szörnyűségekről. Azt írja, hogy Mehemed pasától hallotta, hogy december 24-én bizonyos Arszlán aga kért tőle kihallgatást, az aga látványosan rázta bilincseit és mutatta a bilincsektől kisebesedett karjait. Története szerint három évvel ezelőtt Thury György német puskásokkal az agát két kísérőjével együtt elfogta, Kanizsára vitte, majd Ke-sző castellumba rejtette el őket, ahol kegyetlenül bánt velük. Három év múlva csak 4000 forint váltságdíj ellenében szabadult az aga, aki a bilincseket, mint tiltott büntetőeszközöket mutogatta.61 A valósághoz tartozik „Thury György ingóságainak jegyzéke" szerint, „maradoth az meg holth vitezleo Tury Gerorg-nek rabjai, kik valchsagra tartatnak 22. Ezeknek kezességen menth ell Orozlan aga, kiknek sarcholása volt h. fl. 3000."62 Mindebből nyilvánvaló, hogy az aga indulata hevében panaszában 1000 forinttal megtoldotta váltságdíját. Augusztus 13-án a törökök nem messze Kanizsától 28 nemest elfogtak, Thury a nemesek ellen erőszakot alkalmazó, s a vidéket feldúló törököket legyőzte.63 Szeptember 14-én egy jelentés szerint a törökök Se-gesdről ismét magyar területre törtek, Thury néhány törököt megöl, és foglyokat ejt. Majd a szomszéd castellumokból kitörő, nap mint nap portyázó török csapatokat is legyőzi.64 Ez év nyarán, őszén és telén a császár és a török szultán, ill. Miksa és a konstantinápolyi követ közötti levélváltás középpontjában az új erődök, castellumdk Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 303 építése i állnak. Eszerint a törökök újjáépítik Marcalit, Szenyért, Zákányt és Csurgót, valamint teljesen új castellumot építenek Segesden, ahonnan a zalavári apátság birtokait - amelynek népei sohasem voltak török adófizetők - dúlják.65 Augusztus 17-én Károly főherceg válaszol a budai pasának azon panaszára, miszerint Thury György török területen Csákány, Szécsény, Udvarhely és más meg nem nevezett várakat építtetett. Károly válasza szerint az említett várakat még a békekötés előtt Tahy Ferenc emeltette, Thury egyedül Isabort (Pacsa mellett) építtette, de ez messze van a török területtől, tehát az építkezés jogos.66 Október 9-én Musztafa pasa II. Miksa császárnak ekképpen indokolja Segesd felépítését: „Az mi kegyelmes fejedelmünknek panaszkodott volt mi felőlünk, mint mostan is az Segesd castel felől pa-naszkodoth felséged, kit mi nem az felséged határában földen, az okáért építettünk, hogy se onnan az felséged rendjéről se innét az mi rendünkről, az szegénységnek, az sok tolvaj latrok miatt romlások és hántások ne essék, mivel hogy az kastélyon belől meg nagy földön egy néhány faluk irattattanak az mi fejedelmünk könyvében. . .". Eszerint tehát az új vár a török területen fekszik, és feladata egyaránt óvni a területet a fizetetlen magyar katonáktól és sajátjaikétól is, különben is a magyarok csak hallgassanak az ügyben, mert „Turi György az kanisay kapitan, az mi kegyelmes fejedelmünk határában, Szécsény és Csákány nevü kastelt építtetett."67 Az igazsághoz tartozik, hogy Török Ferenc főkapitány és Thury állandó támadással igyekeztek megakadályozni, hogy a törökök,,.. .megerősítsék a Szent Ferenciek següs-di zárdáját, mit hajda a Marczel főurak építettek... de az éjjel nappal szakadó eső miatt, mi a lőfegyvert sem engedé használni, czélt nem értek, s az ellenség az építést bevégzé."68 Végeredményben megállapíthatjuk, hogy a tömeges levélváltás és vádaskodás ellenére mindkét oldalon folyik erődítmények építése, ill. újjáépítése, minek eredményeként a kanizsai főkapitány ság határvonala megszilárdult, és ellenőrizhetőbbé vált. A török négy olyan kastélyt építtetett, amelyeket a drinápolyi béke kifejezetten tiltott - köztük egy teljesen újat, Segesdet -, mindez a szomszédos törököknek Thury főkapitánytól való nem indokolatlan félelmét bizonyította. A törökök nem bírtak a Thury vezette kanizsai katonasággal, annak ellenére, hogy mint 1571. január 8-án a főkapitány maga írja, a nyomor és éhezés miatt, különösen a gyalogos katonák nyíltan szöknek a várakból.69 De nemcsak a magyarok, a német katonák zsoldja sem érkezik meg.70 A nagy leszámolás ekkor már előkészületben volt. Ami nem sikerült nyílt csatában, azt megpróbálták a korban szokásos cselvetéssel. Ali bég, Szigetvár parancsnoka volt a terv kiagyalója, aki „egy lovas vezérét Malchust, erős török csapatokkal Kapornak felé-küldte, hogy pusztítsanak, utasítva őt, hogy különböző alkalmas helyeken leseket állítson, s mindenképpen azon legyen, hogy az óvatlanul előnyomuló Thu-ri abba beleessék." A főkapitányt, aki a közeli rajki várban tartózkodott, nem érte váratlanul az esemény, azonnal elindult, amikor a fellobbanó falvak lángját meglátta „és az éjjel Iszebre (Isabor) nyomult, hol az ellenséges előcsapatot megverte, s benne sokat levágott, 48-at pedig foglyul ejtett." Ugyanakkor pedig elkövetett egy súlyos hibát. Nyilván úgy vélte, hogy egy szokásos rablóportyáról van szó, rendkívül óvatlan volt. „A futókat hevesen űzvén, nem jutott eszébe, hogy a netán vetett lest, s az ellenség számát a foglyoktól megtudja; a gyors üldözésben a gyalogság őt követni nem volt képes, sőt az egész nap kifáradt lovasság egy része is elmaradozott, így érkezvén Orosztóra (Orosztony)... s hol az ellenség az erdőben nagy számmal rejtőzött." Kemény csata fejlődött ki, amelyben már-már Thury felülkerekedett, amikor az eddig az eseményeket csak figyelő Malchus 600 lovasával beavatkozott a küzdelembe. „A csata színhelye egy szűk sáros völgy volt, mely kevéssel ezelőtt esett hótól egészen fellágyult. . . Túrinak. . . fáradt lova elesett, ő látva a veszélyt talpra állott... s magát hősiesen védelmezé... végre minden oldalról nyomatva... egy mély kardvágást kapván összeesett és meghalt." A katonái közül is sok elesett, a gyalogság pedig hallva vezérének elestét, visszavonult Kanizsára. Az események hírére Zrínyi György sietett csapatai élén a helyszínre, ahol már csak Thury fejetlen, kifosztott holttestét találta, melyet „Kanizsára vitt, s fölötte mint atyja s jótevője fölött igaz könnyeket hullatott... "71 Testét egy régi kápolnában tették örök nyugalomba. Hős ellenfelük emlékét a törökök annyira tisztelték, hogy még több mint száz esztendeig ehhez a kápolnához egy ujjal sem nyúltak, azt a török kiűzésekor a császári hadak pusztították el.72 Fejét a törökök Konstantinápolyba szállították, s az esetről a leghitelesebb szemtanúk, Carolus Rym és Gaspar Minquith követek 1571. június 19-én ekképpen számolnak be: „jelen hónap 10-én Őfensége boldog emlékezetű kanizsai kapitányának Thury György úrnak a fejét igen sok csapástól megcsonkítva és szétdarabolva, majd összevarrva a közös diván elé hozták kilenc más fejjel együtt, valamint 14 fogollyal, 3 zászlóval és két kézidobbal. A basa Thury fejét kézbe vette, gondosan megtekintette, szakállát megsimogatta, majd meghagyta, hogy Thury György fejét vigyék ki a bűnös foglyokkal együtt a háromevezős hajókhoz és tisztességgel temessék el." Nem sokkal ezután kiderült, hogy a fejet a szultán is személyesen megtekintette. A követek kérték, hogy a fejet adják ki nekik, hogy hazaszállíthassák, kérésükre azonban választ nem kaptak.73 Thury György halála óriási vihart kavart nemcsak a magyar végeken, de az udvarokban is. Gróf Salm 304 lh I ''undor 1 ászló- Kanizsa történele a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Ec k győri főkapitány személyesen utazott Kanizsára, hogy kivizsgálja az esetet. Jelentését eljuttatta a királyhoz és a budai pasához is.74 A kanizsai főkapitány „nagy" ember volt, akinek halálát békeidőben nem lehetett volna szó nélkül hagyni. A török is magyarázkodott, és a konstantinápolyi császári követeknek adott magyarázat szerint „...150 lovassal és 300 gyalogos kíséretében török vidékre indult portyára, azzal a szándékkal, hogy a falvakhoz adóbehajtásra érkező törököket ebben megakadályozza...".75 A valóságot azonban mindenki tudta, de még Thury György halála sem ért meg egy török háborút az udvar számára. A török óriási örömmel vette a nagy ellenfél halálának hírét, a budai pasa egyenesen így nyilatkozott: „Istennek dicsősége, hogy a tyrannus és a béke megsértője és megzavarója meghalt."76 Thury György elvesztését a magyar végeken és az általa védett zalai falvakban érzékelték csak igazán. Halálát és vele sok kanizsai vitéz katonáét históriás ének örökítette meg: „Körülvaló község is mind siratja, Valaki közülök szavokat hallatja; Minden ember Turi Györgyöt kiáltja, Kicsiny, öreg mind egy arán óhajtja. Kár lön vitéz most itt neked meghalnod, Mert Szalaság azt bizonnyal megbánod, Vagy az, hogy a földet te pusztán hagyod, Vagy az, hogy az adót nekik megadod."77 A főkapitány halála, ahogy a végváriak és a nép is érezte, súlyos következményekkel járt, több mint harminckét falu hódolt meg a töröknek.78 A török adójegyzékek 1571-ben mint a kaposvári nahijéhez tartozókat tüntetik fel Kanizsa szomszédságában többek közt Karos, Galambok, Sánd és Miháld falvakat.79 Míg a vitéz kapitány életében egyetlen esetről sem tudunk, hogy ellenséges katona lépte volna át a Kanizsa mocsaras völgyét, ettől kezdve a török rablás rendszeressé vált Nyugat-Zalában. b) Kanizsa várának újjáépíttetése az Udvari Haditanács által (1568-1587) A vár királyi kézre kerülése után döntés született a főkapitányság székhelyének a hely jelentőségéhez méltó, korszerű, nagylétszámú katonaság befogadására alkalmas átépítéséről. Az építkezés megkezdését - Thury György főkapitány ismételt sürgetésére - az 1567. évi országgyűlés döntése alapján rendelték el. A 17. cikkelyben utasítást adtak, hogy Zala vármegye legnagyobb része, a nádorné birtokaival együtt vegyen részt a munkálatokban.80 A bécsi levéltárakban fennmaradt anyag bizonyítja, hogy a tulajdonképpeni munkát megelőzően több építész is megbízást kapott a legmegfelelőbb forma, illetve hely kiválasztására, mai kifejezéssel élve tanulmánytervek készítésére. Közülük két, meg nem valósult terv maradt ránk. Az egyik Nicolo Angelininek tulajdonított terv, a régi vár helyére készült, amit a vár alapszerkezetének megtartása bizonyít. A régi erődnél kb. 2,5-szer nagyobb alapterületet tervezett, egy ötszög alakú várat, sarkain új-olasz stílusú, ún. fülesbástyákkal. A fülesbástyák közül az a kettő, amelyek a keleti part, tehát a város felé néztek, valamivel nagyobbak a többi háromnál, kissé szabálytalan alakúak, szárnyaiknak a part felé forduló oldala kissé hosszabb a másiknál. A terv megtartja a régi vár területét, azt egy vizesárokkal - a régi erőd nyugati árkával - elválasztja az építkezésbe újonnan bevont keleti, nagyobb területtől. A vár korábbi keletre néző kapuját megszüntetve az ÉK-i kötőgátban, az ÉK-i sarokbástya szárnyának takarásában nyit egy új kaput, amelytől egy éles töréssel a keleti partra vezető új hídutat tervez. Hasonló a megoldása a nyugati partra vezető kapunál, ahol az ötszög csúcsát képező nyugati bástyától induló ÉNy-DK-i kötőgátba tervezi a kaput, amelynek útja szintén töréssel vezet ki a partra. A vár belső épületeiből semmit nem tart meg, teljesen új épületeket tervez, a vár közepére, a várat megosztó csatorna nyugati partjára gondolt tér köré. Emellett a tervrajz hatalmas földmunkával a vár alakjához igazodó, a védelmét elősegítő vízrendezésre is gondol.81 A másik meg nem valósult tervvel, amelyet Fera-bosco első kanizsai erődítési terveként tartanak számon, már korábban, a benne ábrázolt templom azonosítása kapcsolatban foglalkoztunk. Ez a terv az új kanizsai várat egy teljesen más helyszínre, mégpedig a Kanizsa folyó mocsarainak keleti partjára képzeli el, alapjaként egy középkori templomot - amelyet korábban azonosítottunk a tőli kápolnával - és a körülötte már létező, de a terv szerint elbontásra ítélt cölöpfalú, téglalap alakú ó-olaszbástyás kis erődítményt képzelve el. Ennek a tervnek is a lényege az ötszögű alaprajz, amely talpával kelet felé a mocsárral támaszkodik. Alapvető eltérés a másik tervtől, hogy a bástyák ó-olasz rendszerűek, és a belső beépítettséget a meglévő templomon kívül, amelyet egy Landhaus-nak nevezett épülettömbbe foglal bele, csak még egy épületet ad meg konkrétan, ettől északra, az élelmezési raktárát (casa di munizione). Ezek az épületek a tervezett vár keleti felét foglalják el, a nyugati részre csak vázlatos épülettömbök kerültek. A várnak két tervezett kapuja volt, az egyik -DK-re néző, a mocsáron ívesen átvezető hídúthoz kapcsolódik, amely egy malomháznál éri el a partot. A másik kapu itt is a nyugati bástya mellett, de ezúttal attól északra, az ÉK-DNy irányú kötőgátból nyílik.82 Végül is Pietro Ferabosco és Sallustio Peruzzi kaptak megbízást, akiket már 1568-ban Kanizsára küldtek azzal a feladattal, hogy az új építkezések végett a mocsaras területeket lecsapolják, az új várat megtervezzék. A tervet Ferabosco készítette el, aki a helyi Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 305 14. kép. A kanizsai vár átépítési tervrajza. P i e t r o Ferabosco, 1572. (Bécs, Hadilevéltár) adottságoknak megfelelően modern bástyaövet tervezett a régi Nádasdy-vár köré, és nyilván a takarékosság elvét figyelembe véve, annak használható részeinek megtartásával. A terveket Ottavio Baldigara ellenőrzése alatt, az 1576-1590 között hosszan elhúzódó építkezés során is csak részben tudták megvalósítani.83 Tudjuk, hogy a tervvel kapcsolatban a Haditanács kikérte Carlo Theti véleményét is. Szerinte Kanizsa vára, mivel tóban épült, fekvésénél fogva nem alkalmas az ellenség feltartóztatására, mert az kényelmesen elhaladhat mellette. Az olyan várat, melynek nem a határ védelme, hanem urai kincseinek megvédelmezése a feladata, azt érdemes tóba építeni. A végvárnak azonban magaslatra kell épülnie, ahonnan az egész terepet, főleg az utakat ellenőrizheti. Úgy tehát az ellenség csak a vár megvívása árán haladhat tovább. A kanizsai várat helyzete nem teszi alkalmassá feladatának megoldására, mert nemcsak alkalmatlan, hanem egészségtelen helyen is fekszik, levegője ártalmas, iható vize nincs, s ezen még kúttal is alig lehet segíteni. Szerinte mindenképpen a tavon kívül kellene megerősíteni Kanizsát, e célra a tó mellett fekvő magaslatot ajánlja. Bár egy magaslatra épült vár nem lehet olyan erős és védett, mintha víz közepére építenék, de a kanizsai tó olyan kevés vizű, hogy könnyen feltölthető. Ha a tó melletti magaslat várépítésre nem volna különösképpen alkalmas, azt ajánlja, hogy inkább hagyják ott a vízivárat és a határon belül keressenek másutt alkalmas helyet az építésre.84 Nem tartjuk kizártnak, hogy az említett ún. Ferabosco-féle első változat ennek a szellemében fogant. Az új vár tervezője és kivitelezésének végig az irányítója Pietro Ferabosco olasz építész volt, aki 1512 körül született a lombardiai Como tartományban La-ino faluban, kőműves családból. Gróf Salm szolgálatában dolgozott mint festőművész, itt nyerte el Ferdinánd főherceg, a későbbi magyar király pártfogását. 1542-től állandóan Bécsben élt, sokoldalú művészemberként az építőművészet nem jelentéktelen szakértőjévé képezte ki magát. Kezdetben Bécs erődítésein dolgozott, majd a pozsonyi és győri építkezéseken is. 1564-től a győri vár építkezését vezette, mint építészeti felügyelő (Bau-Superintendent), amely a legmagasabb rang volt, melyet polgári építész elérhetett, de dolgozott Komárom erődítésén is. Dolgozott kifejezetten művészi feladatokon, a prágai és a pozsonyi királyi rezidenciák helyreállításán, és máshol is polgári építkezéseken. Kanizsára rendelése előtt 1568-ban Egerben kamatoztatta tehetségét, 3°6 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 75. kép. A kanizsai v á r meg n em valósult átépítési t e r v e . Nicolo Angelini (?) 1560-1570 körül (Bécs, Nemzeti K ö n y v t á r) ahov a terveinek szakértőjeként később is visszajárt. A kanizsai építkezések irányítása mellett folyamatosan dolgozott másutt is. Hosszú kort ért meg, 1588-ban ment csak nyugdíjba 76 éves korában, és még vagy tíz esztendőt élt.85 Az építkezéseknek az első szakaszában a közvetlen irányítója, főfelügyelője, az építőmunkások vezetője, a gazdasági ügyek intézője Franz Poppendorf (prae-fectus et superintendens) volt. A munkások fizetésének és ellátásának ügyeit alárendeltje, Johannes Babtista Ehn intézete.86 Fizetésüket a magyar Kamara biztosította. A kezdő építkezéseket megtekintette Schwendi Lázár generális kapitány is.87 Az 1569. XIX. törvénycikk Kanizsához irányította Zala és Somogy vármegye megmaradt részeit, a Ná-dasdy család javainak és Vas vármegye egy részének munkáit, kivéve belőle Zrínyi György birtokait. Ennek alapján 2022 embert és 160 szekeret biztosítottak 12 napra, összesen három hónapig. Az osztrák örökös tartományokból további 400 munkás érkezett. 1569-ben a mocsárutat 500 stájer munkás építette, a pénz elfogytával azonban a munka félbeszakadt.88 Ennek előzménye bizonyosan az volt, hogy ez év április 19-én II. Miksa császár, augusztus 27-én pedig Károly főherceg fordult a stájer rendekhez, hogy Kanizsa erődítésére újabb munkásokat küldjenek.89 A pénzzel folyamatosan probléma van, már a munkák kezdetétől. Az utasítások ellenére az általában késik, FeraboscoX. pedig, aki a kezdetektől legalább 1577-ig minden évben hosszabb-rövidebb ideig Kanizsán tartózkodik, részletes elszámoltatásokra utasítják.90 1568 júniusától 1571 augusztusáig tartózkodott Ferabosco mellett Sallustio Peruzzi is Kanizsán, aki a nagy sienai Baldasare Peruzzi építész fia volt. Nagyjából ez lehetett a mocsár lecsapolásának időtartama.91 A tulajdonképpeni várépítés valószínűleg csak 1570-ben kezdődik el. Wessenstein császári építőmester, aki ekkor érkezik ide, azt írja, hogy Kanizsának sövényépítéssel készült, földdel töltött öt bástyája van, palánkfalai is ilyen módon készültek.92 Ez még a régi állapotok leírása. Még ebben az évben azonban Zala vármegye 689 portája után 689 embert adott 12-12 napra, ezek hordták a palánkfát, a földet és a Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 307 vesszőt , építették a Schwendi bástyáját német építőmesterek irányítása alatt.93 Ugyanebben évben Otto Henrik von Puchaim haditanácsos jelentése szerint: „Kanizsai palánk nyitva van, s több helyen bedőlt, ha nem gondoskodnak az építésről, napról napra nagyobb lesz a kár... Pöppendorf sietve jöjjön le az építkezés folytatására. Pénz nélkül azonban ő is hiába jön."94 Az építkezések azonban a gyakori megakadások, pénzhiány ellenére is tovább folynak. 1571-ben Kanizsán dolgozott Martino Secco beosztott építőmester. A pallérok vezetője Giovanni Ciangmia volt.95 1572-ből ismerjük az egyik legjobban felhasználható dokumentumot az építkezések akkori állásáról. Ekkor készült az a bizonyos alaprajz, amelynek részletes leírását, mint a Nádasdy-féle építkezések végeredményét közöltük.96 Az alaprajz szerint a változatlan állapotban lévő régi vár keleti - város felőli -oldalán építés alatt áll két hatalmas méretű új-olasz bástya. Közülük a DK-i sarkon lévő van előrehaladottabb állapotban, ahol már a fülek mögötti ágyúkamrák építésén dolgoznak, és a felmenő falak építését is elkezdték. Az ÉK-i bástya az alapozásnál tart, ÉNy-i sarkánál még a cölöpöket sem verték le. Az alaprajzról, a tervezett vár építésmódjáról, sőt tervezett alakjáról is fontos következtetéseket vonhatunk le, hiszen mint láthattuk végül is pontosan Fe-rabosco tervének elfogadott változata nem maradt ránk. Ferabosco az épülő vár tervezésénél messzemenően figyelembe vette a Nicolo Angelininek tulajdonított alaprajz fő elemeit, ezt mutatja a korábbi várhoz csatlakozó épülőfélben lévő, két egymásnak megfelelő óriási méretű füles bástya is. Az építésnél a korábbi vár hosszúkás négyszög alakú - nyilván magasabban fekvő - területét vették figyelembe, most már déli irányba megnyújtva, belefoglalva az ott lévő kis szigetet is. A régi várból a két bástya között felhasználták a keleti kötőgátat, mint megmaradó elemet. Az ötszögű vár hárombástyás nyugati szakasza ezen az alaprajzon még nem szerepel, azonban a régi vár határain túl (a nádasnak, zsombékosnak jelzett, tehát nyilván alacsonyabb területen) a két épülőfélben lévő nagy bástyáról kiindulva nyugat felé, csupán a kötőgát tervezett külső vonala látható, a másik két bástyának a füléig. Már ez is sejteti a tervezett várnak a régihez viszonyítottan nagy méretét, az épülő bástyáktól széttartó két vonal pedig világosan elárulja, hogy ötszögűre tervezett építést kezdtek meg. A bejelölt két egyforma hosszú, de az épülő bástyák közöttinél rövidebb kötőgát szabályos, de nem egyenlő oldalú ötszögű várról árulkodik. A régi vár átalakításakor elsősorban a középső vár déli szakaszának falait, bástyáit szüntették meg, vizes- 16. kép. Ferabosco kanizsai erődítése első terveként ismert alaprajz. X V I . század közepe (Bécs, Hadilevéltár) 3o8 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig árká t töltötték fel, így a belső vár előtti térség várudvarrá válhatott. Az útnak a vár keleti részén betorkolló szakaszát is - úgy látszik - áthelyezték, így csaknem szembe került a nyugat felé kivezető szakasz irányával. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor bontották le a régi út betorkollása melletti nagy, négyszögletes bástyát, de feltehetően egyidejűleg az út áthelyezésével. A bástyát Ferabosco még említi, de később már nem láthatjuk az alaprajzokon. Boltozott kaputornyokról hallunk, és az ábrázolások is ezt mutatják. A tornyok az erődítés falában helyezkednek el, az út pedig átvezetett rajtuk, valódi kaputornyokról van tehát szó.97 A belső vár szilárdan épített épülettömbjét ésszerű módon nem rombolták le, továbbra is megtartották belső várként, amint azt a 16. század végi ábrázolásokról ismerjük, és írott forrásokban is hallunk róla. Az ábrázolásokról leolvashatóan annyi változás történt, hogy a középső vár lebontása után a közvetlen védelem érdekében a vizesárkot az egész épület körül kialakították. Az építési alaprajzon a DK-i bástyát látjuk legjobban kiépítve, a jelentésben a Császár-bástya leg-előrehaladottabb építéséről értesülünk. A kettő egyezése nem csak bizonyos összevethető adatok (pl. a megépített magasság) alapján biztos, hanem azon egyszerű logikai tény alapján is, hogy a kincstár birtokába került épülő vár első bástyáját az uralkodóról nevezték el.98 A tervrajzon szereplő, másik épülőfélben lévő bástya (az ÉK-i) a jelentés Schwendi-bástyájával egyeztethető. Ezt nyilvánvalóan Schwendi Lázár generálisról nevezték el, aki -mint mondtuk - Kanizsát ebben az épülő szakaszban meglátogatta.99 A rajzon szereplő, még el sem kezdett két bástyáról Ferabosco későbbi jelentése alapján megállapítható, hogy a Császár-bástyától DNy-ra a Salm bástyát építették meg, nyilvánvalóan Salm Miklós tábornokról elnevezve, a Schwendi bástyától ÉNy-ra pedig a Khielmann-bástyát.100 Khielmann András a vár nagyobb ütemű építkezésétől kezdve volt Kanizsán várkapitány (1577-1581).101 Ezek az adatok egyben a vár kiépülésének időpontjait is behatárolják. Az ÉK-i bástyán a meginduló munka az olasz nyelvű feliratokat is figyelembe véve földfeltöltéssel kezdődik, majd láthatóan a cölöpsorok keverésével folytatódik. Ezt a bástyát a jelentés szerint 1,5 ölről 3,5 ölre magasították a víz szintje fölé. A DK-i bástyánál előrehaladottabb a munka. A jelentés szerint a bástya magasságát is 3,5 ölre emelték. A rajzon a függőleges cölöpsorok egymásra rétegződő, rácsszerű, vízszintes összekötésének módja is világosan felismerhető, és jól látszik a cölöpfalakból épített bástyatorkok kialakítása is. A bástyák külső szegélyét több sorban sűrűn egymás mellé levert cölöpök kísérik, a felirat tanúsága szerint ezen belül alakították ki az ágyúpadokat ( Bankhetta ). Egyértelmű tehát, hogy a bástyákat, kötőgátakat nem csak alapjaiban, hanem föld feletti szerkezeteiben is fából építették. Ehhez hatalmas tömegű fára volt szükség, melyet a Zalában rendelkezésre álló erdők biztosítottak. Ugyanakkor az ilyen építési mód ki volt téve a különböző pusztító erőknek, az időjárás viszontagságainak, természeti csapásoknak. A környező várárok vize kimoshatta és aládönthette a cölöpöket, a zajló víz megrongálhatta őket, villámcsapás vagy gyújtogatás következtében is a tűz martalékává válhattak. Nem említve a háborús cselekményeket, mindemellett a föld feletti faépítmények természetes korhadásával is számolni kellett. így egy ilyen várnál időről-időre szükséges volt a cölöpsorok kijavítása, kisebb-nagyobb falszakaszok újjáépítése. Mindez tehát gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy ilyen hosz-szan elhúzódó építkezés esetén az új építkezések mellett az állandó és folyamatos karbantartás és újjáépítés is szükséges volt, hogy az erődítmény megfelelő állapotban legyen. Ennek az ábrázolásnak a készítőjéről a szakirodalomban többféle vélemény hangzott el. Pataki Vidor szerint Pollath (Polladt) Jeromos kanizsai építőmester készítette,102 Banfi és Maggiorotti egy közös munkájukban még szintén úgy vélik, hogy Girolamo Polladt, mint Ferabosco építőmestere kiegészítette a rajzot.103 Egy másik munkájukban viszont cáfolják Pataki állítását, arra hivatkozva, hogy a tervrajz olasz nyelvű feliratai is Feraboscora utalnak.104 Majd Banfi ugyanarra a leltári számra hivatkozva, mint Pataki, egy másik alaprajzot tesz meg Ferabosco első tervrajzának.105 Velük szemben Gerö László Giulio Turco hadmérnök munkájának tartja az alaprajzot. Állítását azzal támasztja alá, hogy Turco mérte fel a környék várait, és az alaprajzon lévő olasz nyelvű bejegyzések is szólhatnak Turco mellett. Ugyanakkor a rajz a Bécsi Hadilevéltárnak abból az anyagából származik, amelyet Giulio Turco anyagként tartanak nyilván. Mivel Turco a felméréseket 1569-ben végezte és 1571-ben már halott volt, Gerő a nyilvántartásban szereplő 1572-es év helyett a rajz készítésének idejét 1569-re teszi.106 Méri István Banfi véleményéhez csatlakozva a rajzot Ferabosco alaprajzának tartja, mivel annak készítési idejeként az 1572-es évet nem csak azért tartja elfogadhatónak, mert a Bécsi Hadilevéltárban ezzel az évszámmal jegyezték be, hanem azért is, mert Ferabosco 1568-ban megbízását még csak a vár melleti mocsár egy részének lecsapolására kapja, és azon kívül egy másik, kétségtelenül korábbi tervrajzáról is tudunk. A rajz Ferabosco kanizsai megjelenésénél későbbi, és a közeik írásos források alapján is az építés állása szerinti állapot az 1572. évinek felelhet meg.107 így csatlakozva Méri Istvánhoz, szintén elfogadhatónak tartjuk a rajz Feraboscotól való származását. 1572-ben Kanizsa főépítőmestere Pollath Jeromos volt.108 1574 és 1584 között Süess tanítványa, Gio- Dr. Vándor László Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 309 íj. kép. Schwendi Lázár császári fővezér, Thury György kapitány és Miksa király. Ismeretlen német mester fametszete. (Magyar Nemzeti Múzeum - Magyar Történelmi Képcsarnok). vanni Arconato volt kanizsai építőmestere. A kerületi fizetőmester Philiph Awer, majd Jacob Kuecher volt. Az építési munkálatokat támogatóan a magyar országgyűlés 1574. évi 13. cikkelye előírta Kanizsa környéki és Zala vármegyei kisebb várak katonai megerősítését.109 Az építési főfelügyelő továbbra is Pop-pendorf Ferenc, aki rendszeresen meglátogatja Kanizsát. Intézkedései közé tartozik, hogy Albertinus Antalt és később Salvino Józsefet - mindketten építőmesterek -, utóbbit három kőművessel küldeti Kanizsára.110 A lendületesen meginduló munkák azonban félbeszakadtak. Egy külső szemlélő véleményét ismerjük erről az állapotról 1575-ből: „És ugyanez határőrhely kiépítését megkezdték, de pénz hiányában"... „olyan rosszul és befejezetlenül hagyták félbe, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem is építették volna tovább." Csupán két „földből hányt" bástya van, „de negyed részig nincsen befejezve" állapította meg a leírás készítője. „A többi bástyát, melyből mindenütt ötöt terveztek, még el sem kezdték. Az erődítményt több helyen favázakból és keretekből, oszlopokból készítették, tehát a legnagyobb veszélyben van."111 Az 1576-77-es években Kanizsa építésével - ami az akkori gyakori intézkedések szerint újra nagyon fontossá vált - kapcsolatban véleményüket nyilvánítják Théti, Süess Orbán, Ferabosco, Siebenbürger Tamás, Magnó Bernát.112 1577 márciusában villámcsapás következtében felrobban a puskaporos torony, miáltal „Canisa kettészakadt", de az építkezések nem maradtak abba.113 1577 júliusában Ferabosco azt jelentette, hogy három bástya teljesen elkészült, és mind az ötnél a kazamaták és az alkatrészek készen állnak. A bástyát a hosszú híd felé a legújabb javaslatok szerint készítette el. (Ez nyilván a nyugati bástya volt.) Ugyanakkor Bécsbe küldte a vár fából készült modelljét, a Haditanács azonban a vár térképét is felkéri.114 Ebben az évben a Haditanács rendkívüli ülésén szóba került Kanizsa. Elégtelennek minősítették a palánkok állapotát és az őrség ellátását. Határozatot hoztak az építkezésekről.115 3 i o Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 1578 . április 9-én kelt újabb Ferabosco-jelentés szerint a Császár- és a Schwendi-bástya fülei, továbbá a Salm(Sallman)- és a Khielmann-bástyához tartozó kötőgátak gerendázása az ágyúpadokkal (Bank-heta) szintén elkészült részben, vagy egészben. 1578 júliusának végén Ferabosco újabb jelentést küld a tavasz óta végzett munkáról. E szerint április óta a Schwendi-bástya déli oldalán befejezték a fület, a Khielmann-bástyától a Schwendi-bástyáig és ettől a Salm(Salben)-bástyáig a kötőgátat felemelték 25 claffter116 hosszúságban és 2,5 claffter magasságban, azonfelül a Khielmann- és a Schwendi-bástya, valamint a Császár- és Salm(Salben)-bástya közötti árkok is elkészültek. A kötőgátak befejezése, az árkok képzése a contrascarpával és a híd előtti védőmű felépítése maradt még vissza. A jelentés szerint egy új árkot ástak az erődön keresztül 22 claffter hosszúságban és 5 claffter szélességben.117 E jelentések alapján 1578-ra kiépült a palánk védő-öv, a kötőgátak, árkok és néhány más munka volt még hátra. Az ezévi országgyűlésen újból megerősítették korábbi határozatukat a Kanizsához rendelt munkákról, továbbá a 28. cikkelyben bizottság kiküldését javasolták.118 A jelentések alapján befejezéshez közeli munkát sejthetünk, ugyanakkor a 80-as években is folyamatos munkáról értesülünk. 1580 márciusában Ferabosco ismét Kanizsán tartózkodik, parancsot kap, hogy a várépítési munkákon 24 foglyot alkalmazzon.119 Az 1574 óta itt dolgozó Arconato építőmester (Bauoffizi-er) 1584-ben sikkasztásba bonyolódott, emiatt Zrínyi György feljelentése alapján bebörtönzik. Az ügy folytán ismerjük az 1583. évi építési költségeket, melyek 4671 forint 57 dénárra rúgtak. Arconato építési írnoka Hueber Perger Pál volt, a kőművesmesterek: Pollanio Barnabás, De Savalia János, Antonio Péter, Pammer Bertalan, Perradl János stb.120 1583-84-ben Baldigara Ottavio itt tartózkodásáról is értesülünk.121 1586 májusában elkészítik Kanizsa térképét. A rajz felbecsülhetetlen forrása lehetne Kanizsa kiépülésének, sajnos azonban mindmáig közö-letlen.122 Ferabosco utolsó kanizsai tartózkodásának dátuma 1587, valószínűleg ez az építkezések befejezésének időpontja is.123 Nagyon sok forrásunk szól a kanizsai építkezések finanszírozásáról, főleg a szükséges összegek utalására vonatkozóan. Sajnos ezek az adatok főleg az 1570-es évekből állnak rendelkezésünkre,124 Kanizsa építésének részletei az 1580-as évekből még eléggé feltáratlanok. Összegzés képpen megállapíthatjuk, hogy az 1568-ban megindult és az 1580-as évek végéig elhúzódó munkálatok során Ferabosco a kritikai ellenzék (Théti) leküzdése után a régi vár helyén terveinek megfelelően egy ötszög alakú, nagy kiterjedésű erődítményt épít, 18. kép. Thury G y ö r g y pallosa (Magyar Nemzeti Múzeum) amelyet nagyjából be is fejez. Az ötszögű vár két részből tevődik össze, amelynek kissé magasabb szintű és kisebb méretű K-i részét, a tulajdonképpeni régi várat É-D felé húzódó vizesárok választja el az erődítmény nagyobb méretű külső részétől. Az adatok azt bizonyítják, hogy ez a K-i rész teljesen kiépült, benne különböző épületeket emeltek, a régi várkastélyt élelmiszerraktárrá alakították.125 A vár Ny-i részén csak a bástyák és a kötőgátak, valamint a hosszú híd melletti kapu építéséről hallunk, ennek a területnek a belső beépítését valószínűleg el sem kezdték, az beépítetlen marad. Az ily módon elkészült várról pontos képet is nyerhetünk egy olyan alaprajz alapján, amelyet tévesen mint 1664-ből keltezettet ismertetnek.126 Már Méri István megállapította, hogy ez az alaprajz, amely együtt ábrázolja a várat és a várost, semmiképpen nem keletkezhetett 1664-ben. Az alaprajzon német nyelvű feliratok és elnevezések találhatók, az ábrázolt építmények között egyetlen török eredetű sincs. Meglepő rokonságot árul el viszont a Kanizsát ábrázoló legkorábbi metszetek egyik csoportjával, amelyek a várat és a mezővárost együtt tüntetik fel.127 Az alaprajz helyes tájolásban a vár és a város kapcsolatát rögzítve készült, nagy hiányossága azonban, Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 311 hog y lépték nem szerepel rajta. A várat szabályos ötszögűre szerkesztették, így olasz bástyái és a kötőgátak azonos méretűek. Ettől az ideális alaktól mint korábban említettük, a valóság biztos, hogy eltéréseket mutatott. A rajzoló az alaprajz készítésekor nyilván ezeket figyelmen kívül hagyva sematizált, egyszerűsített. Az ötszögű várat a már ismert É-D irányú keresztárok pontosan felezve a kötőgátakat, egy kisebb, beépített keleti és nagyobb, beépítetlen nyugati szakaszra bontja. A beépített résznek a két kapu közötti szakaszán szabad térség, a keresztárok felé eső szegélyén pedig szögletes kaputorony van. A vár beépített belsejében az átépítési terv egyetlen épülettömbjét, a belső várat is megtaláljuk, de bizonyára a nem pontos és részletes felmérés következtében a valóságosnál kisebb méretben, és belső beosztásában is egyszerűsítve. Az épülettömböt a jelmagyarázat élelmiszerraktárként (Profiandt) említi, ugyanúgy, mint a 16. század végi írott forrásaink. Ferabosco jelentésével hely, illetve név szerint is egyeztethető az építőudvar (Pauhof), a keleti, a mezőváros felé nyíló falazott kapu (Die gemaurt Portén), amely a jelentésben Huszár-kapuként (Hussaren Thor) szerepel. A beépített területen a kastélytól délre több kisebb-nagyobb épületet is feltüntet a rajz, amelyek közül a komiszárius lakása (Comissarij Haus), a sörház (Preu Hauss) és az új hadiszertár (Dass Neue Zeug-haus) található a már említett építőudvar mellett. A beépített várszakasz nyugati szegélyén a várat kettéosztó árok mentén sem a sarkokon, sem lentebb nincsenek bástyák, hanem a jelmagyarázat szerint a középső kaputól (Mitter Portén) északra és délre két-két kisméretű rondella van, a sarkokon pedig egy-egy valamivel nagyobb sarokrondella, egyik közülük az északi száraz malomnál (Rossmuhl). Az alaprajz megnevezi a vár bástyáit is, az ÉK-i sarkon a Schwendi-bástyát, a DK-i sarkon a Császár-bástyát találjuk. Megismertet bennünket a K-i beépítetlen terület három bástyájával, a már ismert Khielmann-bástyával északon, a Salm-bástyával délen, és a nyugatra néző Stájersarok (Steuer Eck) nevű bástyával is, amelyet névszerint egyedül ebből a forrásból ismerünk. A várnak ezen a beépítetlen részén átvezető út, a vár keleti feléből kilépve, enyhe ívben kanyarodik DNy-i irányba, majd a Stájersarok-bástya déli oldalán lévő kötőgátnál a bástya sarka melletti kapun lép r o . kép. Thury G y ö r g y karabélya (Magyar Nemzeti Múzeum) ki. Ezt a kaput a más forrásokban is szereplő hosszú hídról nevezték el (Portén auf der langen Pruggen). Az alaprajz összességében azt az állapotot tükrözi, amelyet már megismertünk. A keleti oldalon a belső rész kiépítetlenségen túl a bástyák sincsenek teljesen befejezve, hiányoznak a szárnyak mögötti ágyúkamrák, amelyeket csak a keleti oldal két bástyájánál építettek meg. A váralaprajz keltezésének kérdésére visszatérve, egyértelműen 16. századi állapotok ábrázolásáról van szó. Az írott forrásanyaggal összevetve, 1577-8i-nél korábbi nem lehet, mert a Khielmann-bástya szerepel az alaprajzon, és Khielmann a fenti időben volt Kanizsa főkapitánya. Bizonyítékként fogadhatjuk el további keltezésként a városalaprajzon szereplő „Brauneck" bástyanevet, amelyet nyilván Braun Rézmánról, Kanizsa Khielmann utáni kapitányáról (1581-82) neveztek el. Az alaprajz keltezésének kora tehát a jelzett időszaktól 1600-ig számításba vehető ugyan, de mégis szűkíteni lehet az 1594. év előtti időre, ugyanis a városban még ábrázolja a templomot - erről a későbbiekben még részletesen szólunk -, de az 1594 után ismert főkapitányi proto-collum-könyvekből már egyértelműen kiderül, hogy a városban a templom addigra már elpusztult.128 Ilyen beszűkítésben ezt az alaprajzot 1587-94 közötti időre tudjuk keltezni, készülésének körülményeire vonatkozóan pedig úgy véljük - Méri Istvánnal megegyezően -, hogy a 16. század végén rajzolták meg a katonai vezetés számára, hogy megkönnyítse a várral ül. a várossal kapcsolatos döntések előkészítését. Az 1594-95. évi protocollumoknak a várra vonatkozó megjegyzéseiből a rajzon ábrázolt állapot rajzolódik elénk, kiegészítve annyival, hogy a várat ért pusztítások, természeti csapások (pl. az 1590. évi és későbbi földrengések, amikor a bástyák és a falak is a víz alá süllyedtek, és rájuk már csak mint alapokra építkezhettek), valamint a karbantartások elmaradása, a várnak az ideálisnak tekintett képét alaposan megváltoztatták. Az ötszögű erőd nyugati részéből talán csak a többé-kevésbé megmaradt bástyák és a kötőgátak állhattak. Báró Haym Kristóf főkapitány többször is kiépítetlennek és elhanyagoltnak nevezi az erődítményt, az egyik bástya süllyedéséről, a falazott kapu leomlásáról, stb. is beszél. Mindent összevetve valószínű, hogy a vár a török kézre kerülésekor már sem abban az alakban, de főképpen nem abban az állapotban volt, ahogy azt Ferabosco megtervezte és kiépítette.129 Mindezt megerősítik a régészeti kutatások és a helyszíni megfigyelések eredményei is. Az ötszögű -nek ábrázolt vár alapja Nagykanizsa felé - a Nagykanizsa-Szombathely vasútvonal közelében -, csúcsa az üveggyár telkének Kiskanizsa felé eső széle táján, az elsőként emelt épületek és a vízelvezető csatorna környezetében volt. A vár korábbi és későbbi része közötti választóárok É-ról D felé a szeszgyár telkének nyugati kerítésén kívül a régi vásártéren, majd az 312 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig országúto n áthaladva a közraktárak telekhatára mentén húzódhatott. A K-ről Ny felé haladó út a vár régi szakaszán a mai Vár utcától kissé délre, azzal csaknem párhuzamosan a közraktárak telkén húzódott, majd az üveggyár 1953-ban még nagyrészt kiépítetlen telkén - egyik szélén fasorral felezve - ívelten haladt az üveggyár első épületéről délre, a vár külső szakaszának kikövetkeztetett területéről. Itt hirtelen megtörve kapcsolódott bele a Kiskanizsa felé vezető, a múlt század végi országút irányát jelző és a térképeken meglévő dűlőútba.130 c) Átmeneti időszak (1571. április-iS73 • november) A nagyhírű kapitány halála után hirtelen meg kellett oldani az utódlás problémáját. Ez a Haditanácsnak nyilván sok fejfájást okozott, hiszen nem lehetett akárkit erre a felelősségteljes helyre ültetni. Először ideiglenesen egy hónapra Majthényi László komári főkapitány veszi át a tisztséget.131 Április 18-án a fenyegető veszély miatt Salm gróf utasítására Nádas-dy II. Ferenc 100 gyalogost és 50 lovast küld Kanizsára.132 Áprilistól az előző időszak folytatásaként folyamatos a levelezés a katonák és a haditanács között a zsoldfizetés ügyében, melynek eredményességét a havonta ismételt kérelmek mutatják.133 Máig is tisztázatlan kérdés, hogy kik voltak Thury György közvetlen utódai a főkapitányi tisztségben. Takáts Sándor úgy véli, hogy Majthényi után Thal-lóczy Bánfi Bálint volt a következő főkapitány, akit Alapy Gáspár követett.134 Ugyanezt írja Istvánffy Miklós krónikájában, aki azt is tudja, hogy Bánfit Schwendi ajánlására nevezték ki, és Bánfi Bécsben bekövetkezett halála után kapja tisztségét Alapy Gáspár.135 Ugyanakkor Takáts 1572 elejétől Thengöldi Bornemissza János itteni kapitányságáról ír ugyanabban a tanulmányában.136 Az ellentmondásra Mül-ler Vera mutatott rá, és ő közli azt is, hogy már 1571 novemberében a Haditanács a kanizsai magyar hadinépnek és Bornemissza Jánosnak küldött utasítást.137 Nyilvánvaló, hogy pápai kapitányságából való áthelyezése ideiglenes, ebben Takáts és Müller Vera nézetei egybeesnek.138 Thengöldi Bornemissza János jól ismerte Kanizsát és a környék viszonyait. Katonai szolgálatát Magyar Bálinttal együtt Nádasdy Tamás hadában kezdte, Ná-dasdy Kristóf huszárai között szolgált.139 1556-ban Szigetvár első ostromakor részt vesz a Kanizsa környéki hadműveletekben. Ott van Babócsa ostrománál, majd a kanizsai táborban.140 Egyszerű katonából hadiérdemeivel küzdötte fel magát a pápai kapitányságba, egyben Salm országos főkapitány helyettese.141 Mikor 1571 augusztusában a pápai zsoldproblémák megoldatlansága miatt felmentését kérte, áthelyezték egy még nehezebb helyre, Kanizsára, ahol valamilyen okból üresedésben volt a főkapitányi szék.142 Az épülőfélben lévő erődítmény is elég gondot okozhatott, rossz volt az élelmezés, késett a fizetés, ugyanakkor a török állandóan a vár körül portyázott, hogy a munkálatokat megakadályozza. A folyamatos harcok során több jeles kanizsai vitéz fogságba eséséről is értesülünk.143 A török attól sem riadt vissza, hogy a Kanizsa előtti végvárvonalba új erődítés építésével megpróbáljon beékelődni. 1572 áprilisában Salm gróf főkapitánynak jelenti Bornemissza, hogy „Ezen órán jöve egy emberem ... hogy az töröknek gyülekezeti ... Ko-márhoz fél mérföldnyire egy szentegyházhoz, kit Simoninak (ma Somogysimonyi), hogy azt akarják kastélynak megcsinálni."144 A király a kapitány által tett válaszintézkedésekkel meg lehetett elégedve, mert 25 jobbágytelek adományozására tett neki kötelező ígéretet.145 1573-ban azonban változik a helyzet. Katonai zendülés tör ki Kanizsán, amelynek pontos okát nem ismerjük, legfeljebb sejthetjük, hogy az örök probléma, a fizetetlenség lehetett a fő ok. A lázadásban többen Bornemisszát is vétkesnek találták, de ő a vád ellen erőteljesen tiltakozott, és személyes kihallgatást kért. Kiállt mellette Salm gróf is, aki a királyhoz írt levelében ezt írja: „Bizonyos dolog, hogy fölséged összes végházaiban ném sok Bornemisszát, és nem sok hozzá hasonló vitézt lehet találni, aki a török ellen úgy megállná a sarat, mint ő."146 A lázadás azonban ideiglenes főkapitányi működésének véget vetett, mert rövidesen ismét a pápai kapitányságban találjuk. Egy olyan adatunk van, amelynek alapján úgy tűnik, hogy Istvánffy tudta jól, hogy Alapy Gáspár előtt thallóczy Bánfi Bálint viselte rövid ideig a főkapitányi tisztséget. 1573. október 20-án kelt az a levél, amely arról tudósít, hogy a zalavári és kapornaki apátságokat Bánfi Bálintnak adták bérbe. Mivel ez a jövedelem a későbbiekben is a kanizsai főkapitányokat illette, joggal gondoljuk, hogy Thallóczy Bánfi Bálint főkapitánysága 1573 áprilisától ennek az évnek késő őszéig tartott.147 d) Alapy Gáspár főkapitánysága (IS73- november-i574. augusztus 9.) Az új főkapitány kinevezése elég szerencsétlen lépésnek bizonyult. Alapy Gáspár működésének rövid ideje alatt száznál több falu hódolt a töröknek, veszett el végleg a magyar királyság számára. Alapyt Istvánffy gyámoltalan embernek nevezi („semmi egyéb tulajdonnal nem bírt, mint előkelő születéssel"), aki a vár védelmére nem fordított elég gondot. Még kevésbé volt alkalmas a mezei csatákra, pedig ebben az időben a vár sorsa nem annyira a falak között dőlt el, hanem térségének, az azt tápláló falvaknak a megőrzésénél.148 Alapy Gáspár előéletéhez tartozik, hogy 1566-ban Szigetváron Zrínyi egyik főembereként a Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 3 T 3 kirohanás alkalmával elbújt, és a törökök mikor később megtalálták „csúnya fekete arca, s alacsony termete miatt, hitvány fegyverhordozónak tartván, életben hagyatott." Legnagyobb hadiérdeme a horvátországi (Gubec Máté féle) felkelés leverése volt - amely kirobbantója egyértelműen Tahy Ferenc, Kanizsa egykori első főkapitánya, a birtokain támasztott elviselhetetlen terhek kirovásával - 1573. február 9-én Stubicánál (Zágráb vm.).149 Jellemét az a per is megvilágítja, amelyből megtudjuk, hogy 1573-ban mint főkapitány Nagy István nevű katonáját vasra verve tömlöcbe csukatta egészen 1574 aprószentek ünnepéig, közben házára tört, és két török foglyát is elrabolta.150 Istvánffy Miklós krónikájában egyértelműen Alapy Gáspár bűnéül rója fel azt a nagy port felvert Kanizsa elleni támadást, amelynek során az erődített várost a török elfoglalta és kirabolta. Ennek az eseménynek az időpontja Istvánffy krónikájában az 1573. esztendőnél szerepel, de a krónikás, ha az eseményekről jól is értesült, az évszámokat illetően gyakran téved. A támadás semmiképpen nem lehetett ebben az évben, hiszen ekkor még nem Alapy a főkapitány. A legújabb publikációk is 1573. február 3-ra teszik ezt a Kanizsa számára szomorú eseményt, pedig bizonyosan Ta-káts Sándornak van igaza: mindez 1574. február 20-án történt. Alapy 1573 februárjában horvát vicebáni minőségében a parasztfelkelés leverésével volt elfoglalva. A támadás 1574. február 20-ról 21-re virradó éjjelen történt, Alapy Gáspár kapitánysága idején.151 Ezen a farsang utolján az őrség és - Istvánffy szerint - maga a kapitány is ivással, mulatással töltötte a napot, az őrjáratokat is elhanyagolták, mikor a sötét éjjelen, egy áruló kalauzolásával, a szigeti és pécsi szandzsákbégek a befagyott árkokon keresztül meglepték a várost. A palánkfalat bezúzták, és a keletkezett résen az alvó városra törtek. Fölgyújtották a házakat és a polgárokon kívül 35 huszárt, 26 hajdút és 42 német gyalogot vágtak le. Az elesettek között volt számos jeles vitéz, köztük az éppen itt vendégeskedő Takaró Mihály kapitány is. Többeket fogságba hurcoltak, a felsoroltak közt van Aga Imre vajda, Pozs-gay Tamás, Kathona Máté, Bekovics András, stb. Elvittek 41 német asszonyt és 23 német gyereket. A 800 elhurcolt polgárt viszont csak úgy tudjuk elképzelni a gyér számú polgári lakosság mellett, hogy ez alatt a katonák családtagjait, gyermekeit is értették, de az sem kizárt, hogy a Bécsbe küldött híradás ebben az esetben kissé túlzott.152 Ez a támadás békeidőben történt, ami felbőszítette - joggal - a végek katonáit. Zrínyi György Batthyány Boldizsárhoz címzett levelében - amelynek dátuma 1574. március 2., és amely Takáts időpontját támasztja alá - írja az ügyről: „Adna őfelsége nékünk szabadságot reája, hogy ahol árthatunk nékik hadd árthatnánk mi is, bizodalmam vagyon Istenben, hogy az mostani kanizsai égetést megtorolhatnánk hamar idén."153 Az engedélyt azonban nem kapták meg, sőt ebben az időben több kapitány kap büntetést portyázásai miatt. A török a sikeren vérszemet kapott, és hiába folytak a diplomáciai manőverek, folyamatosan Kanizsa körül ólálkodott. A város elégetése ugyanakkor megfosztotta a várat fő erősségének, a huszárságnak a szállásától. A király Puchaimb haditanácsost küldte le, és Salm országos főkapitányt is megbízta, hogy intézkedjék a város dolgában. Nagy dilemmaként merült fel, hogy újjáépítsék-e az elpusztult várost, avagy másutt emeljenek új huszárvárat. Puchaimb a város új j építése mellett döntött, amihez a király Sopron és Zala vármegyét is kirendelte. Először a palánk fonásához kezdtek, amihez ezer munkásnak száz szekér hordta a vesszőt. A munkások őrzésére magyar katonaság volt kiküldve.154 Az építkezésen túl a kanizsai őrség megerősítése is sürgős feladat volt. Hosszabb huzavona után mindössze arról született döntés, hogy száz német puskást rendeltek Kanizsára. Ez azonban édes keveset sem segített a bajokon. Annál is inkább, mert az őrségnek nem volt élelme, és fizetést sem kapott. 1574-ben a kanizsai huszárok zsoldhátraléka 7225, a hajdúké pedig 9275 forintra ugrott. Ebben a reménytelen helyzetben az őrség megpróbálta fizetésének emelését kérni. Szerették volna, ha a huszárok havi zsoldját 5, a hajdúkét 3 forintra emelik. A zsold nem érkezett meg, s ezért megnőtt a szökések száma. A huszárok jórésze élelem után kóborolt. így alakulhatott ki az a lehetetlen helyzet, hogy amikor 1574. június 9-én a fizetőmesterek Kanizsára érkeztek, a lajstromban szereplő négyszáz huszárból mindössze tizenhatot találtak az erődítményben. így kénytelenek voltak azt jelenteni, hogy 8700 forintjuk megmaradt.155 Ugyanakkor Kanizsa őrsége papíron elég jelentős volt. A hivatalos kimutatás szerint 400 huszárnak, 400 hajdúnak és 300 német puskásnak kellett lennie. A Kanizsa közvetlen védelmét szolgáló kisebb erődítményekben, Szentjakabon, Andon, Csákányban, Mórichelyen, Szentgyörgyön, Kerecsényben, Sárkányszigeten, Isaboron és Rajkon még további 52 huszár és 238 hajdú őrködött. A kanizsai huszárság tisztikara: Istvánffy István, Kecze István, Ficsor Mihály, Tahy Gábor és kardjuk alatt 40 nemes főlegény. A gyalogság vajdái: Fejér Gáspár, Mohácsy László, Rácz János, Ifjú Benedek, Fügi György, Hetey György, Aga Imre és Kröpfel Fülöp.156 A kanizsai létszám amennyiben teljes lett volna, akkor bizonyosan a legerősebb magyar végvárnak tarthatnánk, azonban mindig sokan hiányoztak. A tényleg meglévő őrség is fizetetlen, rosszul felfegyverzett és rosszul ruházott volt. A kanizsai fizetésnek olyan rossz volt a híre, hogy senki sem sóvárgott az itteni szolgálat után. Pl. amikor Tahy Gábor huszárhadnagy helye megürült, az egész országból nem akadt, aki betöltésére jelentkezett volna.157 A rosszul felfegyverzett, elkeseredett kanizsai őrség még ki sem 314 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig hevert e a város elpusztításának következményeit, amikor 1574. augusztus havában Szent Bertalan napján a törökök átjöttek a berken, és rajtaütöttek Szépeinek, Sormás, Eszteregnye és más környékbeli falvakon. A hír hallatán a kanizsai huszárok kimentek, hogy a rablókat elűzzék, de a törökök lesre csalták őket. A kanizsai vitézeket részint levágták, részint rabul ejtették. A jelentés szerint a főnépek mind elestek, Ficsor Mihály csatavezető kapitány, Bögötei János, továbbá Keszi István a halottak között voltak. Rácz Iván vajda, Aga Imre vajda, Pozsgay Tamás, Kathona Imre, Rátky Boldizsár huszárfőlegények és Vetkovics András, Alapy Gáspár fegyverhordozója Konstantinápolyba, a héttoronyba kerültek. A hivatalos jelentés szerint a kanizsaiak 200 embert vesztettek.158 Alig egy hónappal ezután a véres vereség után újból szomorú nap virradt a kanizsai őrségre. Ez alkalommal Istvánffy István kapitányt, a híres történetíró fivérét csalták lesre és fogták el többedmagával együtt. A folyamatos támadások miatt a király panaszos levelet írt a budai pasának. Musztafa válaszában azt írta, hogy mindennek az oka Zrínyi György, aki folyton támadja a törököket.159 e) Zrínyi György első főkapitánysága (1574. augusztus 10-1575. december 4.) E szerencsétlen harcokban a kanizsai vitézek színejava elpusztult, az egész őrséget újra kellett szervezni. A Haditanács ezt már nem akarta a tehetetlen Alapy Gáspárra bízni, ezért új kapitány után nézett. Mivel Salm gróf halálával a dunántúli főkapitányság is üresedésben volt, a király és a Haditanács úgy döntött, hogy a dunántúli főkapitányság székhelye ezentúl Kanizsa lesz, főkapitánynak pedig Zrínyi Györgyöt nevezték ki, aki ezt a tisztet korábban már rövid ideig viselte. Az Udvari Haditanácsnak a főkapitányi székhely Pápáról Kanizsára történő áthelyezése ügyében hozott döntése jelentős szervezési változást hozott a dunántúli végek rendszerében. Ennek a lépésnek az oka a török támadásoknak egyre jobban kitett Stájerország védelme volt, amit Kanizsáról jobban lehetett irányítani. Az új főkapitány, Zrínyi György kiváló, tapasztalt hadvezér volt, aki a török elleni harcot ugyancsak komolyan vette, saját költségeit sem kímélve jelentős haderőt tartott állandóan fegyverben. Hibája volt, hogy hirtelen haragú, szeszélyes és ideges embernek bizonyult. A király már 1573-ban egyszer felajánlotta a horvát bánságot és a kanizsai főkapitányságot Zrínyinek, aki ezt nem fogadta el. Ezt hosszabb alkudozás követte, amelynek során 1573. július 26-án Zrínyi úgy nyilatkozott, hogy a bánságot nem, de a kanizsai főkapitányságot az általa szabott feltételekkel hajlandó lenne elfogadni. Ez az alku sem jött létre. Végül is 1574-ben megszületett a megegyezés, amelynek alapján augusztus hó 18-án tette le az esküt, mint dunántúli és egyben kanizsai főkapitány.160 Zrínyi György (1549?-!603. máj. 4. Vép), Kanizsa új főkapitánya Zrínyi Miklós fia, apja török elleni küzdelmeinek folytatója, hatalmas birtokok ura. 1573-tól tárnokmester, aki Kanizsa környékének védelmében saját birtokait is óvta a török ellen.161 Zrínyi most sem minden feltétel nélkül fogadta el ezt a beosztást, a katonák rendszeres fizetésén túl kikötötte, hogy tisztségét csak egy évig köteles viselni, s ha egy éven belül lemondana, régi magyar szokás szerint ezt csak előzetes három havi felmondással teszi. Miután az új országos főkapitány megvolt, helyetteséről is gondoskodni kellett. Mivel ezt a tisztet eddig közmegelégedésre Bornemissza János viselte, a király Bécsbe hívatta, hogy rábírja a további szolgálatra és az ezzel együtt járó kanizsai kapitányság elfogadására. Némi vonakodás után Bornemissza igent mondott, s mivel Zrínyi Györgyöt a kettős tisztségből adódó teendői gyakran szólították el Kanizsáról, a vár ügyeit a továbbiakban gyakorlatilag Bornemissza intézte.162 Zrínyi György a beiktató királyi biztosokkal és a magával hozott katonasággal vonult be Kanizsára - ugyanúgy, mint Bornemissza is, aki Pápáról magával hozta kedvelt embereit -, ahol a beiktatás a szokott szertartással esett meg. Csak egy dolog maradt el, a katonák fizetése. A végbeli szokástörvény szerint a kapitányok beiktatásakor az őrségnek legalább két havi zsoldot kellett volna kapnia. Zrínyinek ígértek is e célra 2000 forintot, de ezt az összeget még a következő év tavaszán sem kapták meg.163 Zrínyi nem akart a katonák előtt kellemetlen helyzetbe kerülni. Ezért kénytelen volt több birtokát zálogba vetni, hogy a kiadásokat fedezze.164 A főkapitányhelyettes sem járt jobban, nemhogy előleget nem kapott, még a Pápáról járó elmaradott zsoldját sem fizették ki neki. így érkezett Kanizsára, ahol kiégett puszta város, félig kész palánk és elkeseredett, éhező katonaság várt rá. Rengeteg kérvény után végül is december 31-én rendelte el a Kamara, hogy a hátralékos zsold fejében 1000 forintot fizessenek ki neki, dehát ez is csak rendelet maradt, mert március 22-én kelt a király újabb utasítása, hogy Bornemisszának és hajdúinak a már kiutalt 1000 forintot végre fizessék ki. Ezután sem történt semmi, mert július 5-ről ismerjük a király újabb sürgető levelét. A végeredményt is ismerjük, a főkapitány helyettes és hajdúi még két év múlva sem kapták meg zsoldjukat, végül is Bornemissza a magáéból fizette ki őket.165 Az anyagi bajon kívül még más is bőven akadt Kanizsán. A jól értesült környékbeli bégek ismervén a helyzetet, állandóan Kanizsa körül ólálkodtak, a környékbeli palánkokat és falvakat pusztították. A Kanizsához tartozó kisebb végvárakban is teljesen hasonló volt a helyzet. Kisserényi Gábor Komár kapitánya 1574-ben jelenti, „Rothadton rothad az vár. Az árok is oly igen mély telén... Komárra tizen- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 315 eg y végház néz! sok az ellenség körülöttünk és szüntelen rabol s felesen jár. Az élés dolgában sem az békességes földről, sem a török birtokából semminemű életet ide nem hoznak. Egyebet lábas marhánál ki nem ereszt az török. Az hodulatlan ember ide nem mer felénk jönni."166 Fonyód még rosszabbul járt, ahol az egész őrség hős kapitányával együtt a végsőkig ellenállt a támadóknak, a török csak a holttesteiken át juthatott be a várba.167 Még ilyen körülmények között is Zrínyi György és Bornemissza János mindent megtettek azért, hogy a törököt megfélemlítsék és Kanizsát biztosíthassák. Mint tapasztalt katonák, jól tudták, hogy a vár csak akkor tartható meg, ha tartományának falvait a behódolásról visszatartják, és minél több török kézen lévő falut kényszerítenek az adóztatásra. Kanizsai tevékenységük során e cél megvalósításán munkálkodtak. Zrínyi György, amikor Kanizsán tisztét elfoglalta, a kor szokásai szerinti udvariassági formulával minden szomszédos béggel tudatta ezt, és egyben megírta, hogy őfelsége parancsa szerint jó szomszédságban és békességben kíván velük élni. Október 9-én pl. a szigeti bégnek ezt írta: „Nagyságos énnékem tisztelendő szomszédos barátom! Köszönetem után minden szomszédi barátságomot ajánlom. Ez napokban jöttem ide Kanizsára; kívánom kegyelmed jó egészségét és a többi vitéznek egészségét hallom." Természetesen békességről szó sem volt, hiszen ugyanebben a levélben írja: „Nem tudom micsoda az oka, hogy kegyelmed alattvaló vitézeivel csatáztat. Ez elmúlt éjjel is az én kegyelmes uram jószágára: Sarmas-sy kastélyra rájöttek és erősen ostromolták, kiknek Isten kegyelmességéből semmit sem tehettek. Akarnám kegyelmedtől megérteni, ha kegyelmed akaratjával mívelik-e vagy sem? hogy én is tudnám magamat hozzátartonom."168 Nem tudjuk, mit válaszolt a levélre a szigeti bég, és Zrínyi György sem búsult bizonyára a török támadásai miatt, mert így oka volt rá, hogy megkezdhette azt, ami a célja volt, a török falvak behódoltatását. Alig pár napja volt még csak Kanizsán, máris sorozatban bocsájtotta ki a hódoltató leveleket tiszttartója, Kapitánffy István által a somogyi, tolnai és baranyai falvaknak, figyelmeztetvén őket „Inkább égjenek el mind, hogysem mint nekem ne szolgáljanak."169 Zrínyi mindezt nagyon komolyan gondolta és a szigeti bégnek is megírta, hogy a pécsi és a siklósi tartomány az ő édesatyjának a birtoka volt, az ottani népnek meg kell fizetnie az adót, úgy a király, az egyház, mint az ő részére. „Mert ha kegyelmed ellentart, nyilván az falukat és városokat megégettetöm, és gyermeköket, feleségöket, s űmagokat levágatom, hogysem tinéktek sem minékünk ne legyenek. Ezzel Isten legyen velünk."170 Leveleiért és tetteiért a török szokásos módon bepanaszolta, mire a király december 24-én ezen iratot leküldte neki és magyarázatot kért. Zrínyi csak az új évben, január 17-én válaszolt. Azt írja, hogy a porta azzal vádolja, hogy az egész szigeti tartományt magának követeli, nem tartja meg a békét és falvakat éget. Kapósnál katonáival lesre csalta a törököt, akiket részben levágott, részben elfogott. Zrínyi szerint a törökök az ő hódoltató leveleinek szövegét meghamisították. Annyi igaz, hogy Kapitánffy írt a falvaknak adóért és a szolgáltatás dolgában. Egyedül a Csurgó vidéki hódoltatás igaz, de Csurgó az övé. A kaposi támadás is igaz, erről jelentést is írt, de ennek oka az volt, hogy a törökök Szentbalázst elpusztították. Mióta itt van Kanizsán, a vitézeket csak az ellenség üldözésére bocsájtotta ki.171 A szokásos jelenséggel állunk szemben, a béke ellenére folyamatos az egymás elleni hadviselés, a török és magyar kapitányok egymást vádolják a béke megszegésével. De mivel sem Zrínyi, sem Bornemissza nem tartozott a békességet kedvelő kapitányok közé, ezek a dolgok mindennaposak voltak. Az 1575-ös esztendő is folyamatos hadakozással telt el. 1575 márciusának végén a szigetvári törökök átjöttek a kanizsai tavon, és az Egyeduta nevű falut elégették.172 Májusban újabb hatalmas török sereg jelent meg, elpusztította Letenyét, Szentgyörgyöt, Becsehelyt, stb. és környékét. Júniusban újabb hat falut raboltak ki. Augusztus 18-án a szigeti, mohácsi és koppányi törökök Kanizsa fölött négy mérföldre raboltak. Szeptember 24-én ugyancsak Kanizsa fölött 16 falut pusztítottak el, és 1000 embert hurcoltak el. November 10-én a szigeti és más törökök Szentbalázst, Kanizsa egyik vigyázó házát támadták meg, és 50 embert hurcoltak el. A kanizsaiak azonban lest vetettek a visszatérő török seregnek, és azt teljesen szétverték, a rabokat kiszabadították, és a zsákmányt elragadták. Valamivel később Mórichelyt, majd Szentgyörgyöt ostromolták meg, de sikertelenül. A kudarcot vallott segesdi törökök ezután Peleskét és Szentmihályt elpusztították, de a zsákmánnyal és 60 rabbal hazatérő törököket Zrínyi György szétverte. Ezekben a harcokban a kanizsai őrség ugyancsak kitett magáért. Cseltől sem riadtak vissza tehát, hogy minél nagyobb kárt tegyenek bennük. Március 28-án Zrínyi György azt jelentette, hogy 3000 török lovas Mindszent mellett lesben állt, majd furfangos levelet írt a kanizsai várba, melyben a lakosság nevében segítségül hívta őket a csekély számú rabló török ellen. A kanizsaiak átlátták a tervet, és nem mentek rá a lesre.173 A Kanizsa környéki háborúskodásnak a végeredménye az volt, hogy míg a törökök hódoltatással semmire sem mentek, a magyaroknak sikerült számos községet adófizetésre szorítaniuk. A budai pasa ez ellen panaszt is tesz Bécsben, amelyben azt írja, hogy nem tűri, hogy azokat a falukat, amelyeket 30-40 éve fegyverrel szereztek meg, „és mostan is bírnak, min-dön cseppkők és katonák azt ne mondhassák, hogy ez atyámtul maradott, vagy atyámfiától maradott örökségem, és ott adóztatná és szolgáltatná őket."174 316 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A bécsi udvar és hivatalai természetesen nagyon jól tudták, mi folyik Kanizsa környékén. Hiszen a folyamatosan érkező jelentések mindkét oldalról tájékoztatták őket erről. Minden okuk megvolt tehát, hogy Kanizsa várának és őrségének a sorsát szívükön viseljék, de érdekükben nem tehettek, ill. nem tudtak tenni semmit. A katasztrofális pénzügyi helyzet miatt Bornemissza 1574 végén már elbocsájtását kérte. Zrínyi, hogy visszatartsa, két falut is adott neki, és az Udvari Kamara is parancsot kapott a neki járó összegek kifizetésére, ez azonban nem történt meg. 1575. július 5-én Bornemissza azt panaszkodja a királynak, hogy megszámlálhatatlan kérésével sem tudott saját és katonái nyomorúságos helyzetén könnyíteni.175 Zrínyi György dolga még rosszabbul állott, neki ugyanis mint országos főkapitánynak még több kiadása volt. A kincstár már beiktatása előtt 10 000 forinttal tartozott neki. S bár saját költségén is sok katonát tartott, a királyi zsoldot nem tudta kierőszakolni. Mint mondtuk, heves és hirtelen haragú ember lévén türelmét hamar elvesztette. Nem kért, hanem fenyegetőzött. Már június elején elhatározta, hogy otthagyja Kanizsát. Dolgát személyesen akarta a királynak elmondani, de az állandó török támadások miatt nem mehetett Bécsbe. Július 14-én a király már Károly főherceget is értesítette Zrínyi lemondásáról. Károly főherceg válaszában világosan látja a helyzetet. A török folyton támadja az erődítményt, a mostani viszonyok mellett lehetetlen Kanizsát megtartani. Akárki lesz is a főkapitány, fizetetlen katonasággal semmire sem mehet.176 A fizetés helyett azonban a király Zrínyit akarta marasztalni, legalább addig, míg az új főkapitányt kinevezi. A főkapitány azonban hajthatatlan, kijelenti, hogy kitelt az esztendeje, még egy hónapig hajlandó Kanizsán maradni. „Lehetetlenség Kanizsán továbbmaradnom, ha csak azt nem akarom, hogy fejemet koczkára vessem s hogy tisztes híremet és őseim erényével s apám dicsőségével szerzett jó nevemet tönkretegyem. Mit tehetek itt e teljesen puszta és erősség nélkül való helyen? Hogyan védekezzem a napról napra támadó hatalmas ellenség ellen? Mi módon szálljak szembe az ellenség ezreivel, mikor csak kiéhezett, elgyengült és fizetetlen katonáim vannak?"177 Zrínyi bátor hangú kijelentéséhez csatolja katonáinak nyilatkozatát is, az őrség már szeptemberben kijelentette, ha nem fizetik, otthagyja Kanizsát.178 Az őrség nyilatkozatát Zrínyi maga vitte Bécsbe, a felelet október i-jén érkezett, őfelsége nem teszi fel róluk, hogy megszegik esküjüket.179 A királyi nyilatkozat azonban olaj volt a tűzre, Bornemissza Bécsbe sietett, hogy mentse ami menthető. Mikor azonban üres kézzel érkezett vissza, Zrínyi türelme is elfogyott. Miután egy évig nem tudta elérni, hogy katonái bármi járandóságukat is megkapják, a nagyúr maga állt az elégedetlenkedők élére, így esett meg az a páratlan, szégyenletes eset, hogy a dunántúli főkapitány éhező vitézei élén a török szeme láttára kivonult Kanizsa várából.180 Zrínyi Bornemisszát is rá akarta venni, hogy tartson vele, helyettese azonban hajthatatlan maradt. A felbőszült Zrínyi még azt a falut is visszavette, amelyet Bornemissza családjának adott, így annak családja fedél nélkül maradt.181 f) Bornemissza János főkapitánysága (1575. dec. 5-1577. ápr. 19.) Már 1575 nyarán Bécsben világosan tudták, hogy Zrínyi távozási szándéka komoly, a kanizsai tiszteket próbálták madarasra bírni. Júliusban Károly főherceg Orsych István huszárkapitánynak ír ebben az ügyben, kéri, hogy legalább addig maradjanak, amíg az új főkapitány lejön és pénzt hoz. Szeptemberben a haditanács Bornemisszát győzködi, hogy minden követ mozgasson meg a magyar katonaság visszatartására, ha Zrínyi csakugyan távozna.182 Az udvar azonban pénzügyileg lehetetlen helyzetben van, még az építkezés is leáll olyan stádiumban, hogy igaza van Zrínyinek, amikor azt mondja, hogy Kanizsa „teljesen puszta és erősség nélküli hely."183 Az udvar pénzt nem tud küldeni, december 5-én ideiglenesen Bornemisszát bízzák meg a főkapitányság vezetésével,184 aki ugyan hű maradt esküjéhez, de lehetetlenre nem akar vállalkozni, és elbocsátását kéri. A haditanács december 8-án maradásra igyekszik bírni, sikerrel.185 Az ideiglenes főkapitány seregesen kapja az utasításokat, jótanácsokat, de pénzt nem. Pedig neki elsősorban huszárokra volna szüksége, akik a törököt meg tudják állítani. A német lovasságnak nem sok hasznát veszi, és már 1576 januárjában kéri a falvakat pusztító német lovasság elhelyezését.186 Sok huzavona után végre sikerült az udvarnak némi pénzt kerítenie, és Kanizsára küldeni Schrott Kálmánt három havi zsolddal. A katonák, mikor megtudták, hogy a teljes fizetés helyett mennyit kapnak, nem voltak hajlandók felvenni a pénzt. A főkapitány közbelépése sem segített, mint maga Schrott írta „csak egy dolog használ, a hiányzó 7301 frt leküldé-se!"187 A fizetőmester kimutatása szerint 1576 februárjában mindössze 150 huszár és 250 hajdú maradt Kanizsán, de a fizetetlenség miatt napról-napra szöknek. A Kamara jelentése szerint az egész dunántúli főkapitányság lovassága nem volt több 150 főnél. Kanizsára rendeltek 200 német gyalogost, de ezek mindjárt otthagyták a puszta várat és a falvakba húzódtak. Már a németek is szöknek, a hatszázas létszám helyett ötszázan sincsenek.188 Az alkudozások nem vezettek eredményre. Bornemissza két hónapot töltött Bécsben, ahol azt tanácsolták neki, eressze szélnek az elégedetlen katonákat és fogadjon fel helyettük 800 új huszárt és 800 hajdút. Bornemissza azonban kijelentette, hogy a hátralékos Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 317 zsoldo t ki kell fizetni. A katonák csak addig maradnak, amíg ő visszajön. Új katonaságot pedig csak úgy tudna verbuválni, ha három hónap előleget tud fizetni. Végül is eredmény nélkül távozott, azzal, hogy a régiek két, az újak egy havi zsoldot kapnak, ha lesz pénz!189 Az üres zsebbel visszaérkező Bornemisszát igen rossz hír várta. Távollétében megbízott helyettesét Lengyel Lőrinc kapitányt Komár és Kanizsa között a török lesre csalta, és három vajdájával, egy hadnagyával és 40 emberével fogságba esett.190 Bornemissza hosszadalmas bécsi tartózkodása egy „eredményt" hozott. Mint kinevezett főkapitány érkezett vissza Kanizsára. A főkapitány beiktatása pedig a hadiregula szerint zsoldfizetés nélkül nem történhetett meg. Május 7-én tehát elrendelte a Haditanács, hogy a fizetőmester menjen Kanizsára léhen-pénzzel, és azzal az ígérettel, hogy a többi pénzt a beiktatáskor fogják kifizetni.191 Bornemissza még júniusban sem volt emiatt beiktatva. Helyettese, Újlaky Sebestyén június 6-án jelentette: hírei szerint a török aratás előtt megtámadja Kanizsát, a budai pasa két béget küldött a szigeti bég támogatására, őt magát is várják. Erősítést kér. Az áradás sok kárt tett a várban. A várárokban 17 oszlopot kidöntött a palánkból s majd beszakította a bástyát. A város puszta, és messze esik a vártól. Kanizsához közel nincs végház. A vár árkai bedőltek. Az őrség napról-napra kevesedik.192 A pénz nem érkezett, július végén, augusztus elején 200 horvát küldéséről alkudoznak, mert magyar katonát már nem kapnak Kanizsára.193 Bornemissza ebben a helyzetben teljesen magára volt hagyva. Zrínyi távozásával a dunántúli főkapitányság is üres maradt. Az udvar Nádasdy Ferenccel alkudozott, aki feltétlenül kikötötte, hogy székhelye Kanizsa helyett Pápa legyen, ismerve az ottani szomorú állapotokat.194 Közben az udvar, hogy Bornemisszát kielégítse, 4000 Ft hátralékos zsoldja fejében a Duna menti Kemle falut adományozta neki. Mikor azonban birtokba akart lépni, kiderült, hogy az ottani földek jórészére Braun Rézmán óvári kapitány már rátette a kezét. Ebből csúnya villongás támadt, mire Bornemissza arra kérte az uralkodót, vegye inkább vissza adományát, és fizesse ki zsoldhátralékát, amiből természetesen nem lett semmi.195 A helyzet Kanizsán továbbra sem változott, némi toldozáson és foldozáson kívül a váron az intézkedések csak papíron maradtak. Mind a magyar, mind a német katonaság igen rossz helyzetben volt. Mivel a király a kanizsai katonák több panaszos levelére még választ sem adott, a magyarok és a németek közösen elhatározták, hogy egy-egy társukat küldik a királyhoz panaszuk előadására. Az éppen távol lévő főkapitányhoz intézett levelükben így írnak erről: „Kegyelmednek ellene ne legyen, mi embert választunk német közül egyet, magyar közül mást és felküldjük őfelségéhez, ezt megjelentsék őfelségének."196 A németek Wecker Mártont és Martin Jánost, a magyarok Silkó Menyhárt hadnagyot akarták az udvarba küldeni szerencsét próbálni. De még elutazásuk előtt ők is és a főkapitány is kemény hangú levelet írtak a Haditanácsnak és Ernő főhercegnek. A hosszú levélből idézve jól érzékelhetjük a katonák hangulatát. „Mind magunk s lovunk éhei halunk meg! Im az hideg tél is rajtunk vagyon. Ruhátlanok vagyunk. Az ki éhei meg nem hal, hideggel is meg kell halnia... Mert im mi minden szükségünket és nyavajánkat tudtára adtuk fölségednek. Éhség miatt megszakasz-kodtunk és - fölséged megbocsássa - meztelen, fegyvertelen házat nem őrizhetünk."197 Hiába volt minden könyörgés, fizetésről egyelőre szó sem lehetett, hiszen nem csak Kanizsa, hanem valamennyi magyar végház hasonló helyzetben volt. A magyar katonaság jelentéseit és leveleit nem vették készpénznek, de mivel épp ekkor Kanizsán járt a Haditanács embere, Sticzl József fizetőmester, aki a panaszokat mindenben megerősítette, jelentése alapján Ernő főherceg december 6-án a királyhoz fordult gyors fizetést sürgetve, - mondani sem kell, eredmény nélkül. Stilcz jelentéséből emellett kiderül, hogy a legutóbbi mustrakor Kanizsán nem volt több 50 huszárnál és ugyanannyi gyalognál. A tisztek kijelentették, hogy a mostani „fizetés" mellett Kanizsára katonát egyáltalán nem kapnak.198 Az ügy pedig hú-zódott-húzódott tovább. Közben a küldöttség megjárta Bécset, szintén eredmény nélkül. Pedig már a katonák a Zrínyiéhez hasonló kivonulással fenyegetőztek.199 Ebben a helyzetben a török teljesen elszemtelenedett. December 3-án a szigeti törökök lajtorjákkal és más hadifelszereléssel megjelentek a vár alatt, és az őrséget ki akarták csalni. Ernő főherceg jelentése szerint ha a kanizsai és a kiskomári hadinép teljes számban a várban lett volna, a törököket bizonyosan szétverték volna. De most minden akadály nélkül jöhetnek és mehetnek.200 Bornemissza december 20-án fordul újra Ernő főherceghez. Elmondja, hogy Kanizsa várának falai (különösen a nyugati részen, ahol a német katonák laknak) erősen düledeznek. A pusztulás oly mértékű, hogy azt saját erejéből nem tudja helyreállítani. Kéme jelentése szerint a mostani fagyos időben a török Kanizsa megtámadását tervezi, s azt is tudják, hogy a nyugati rész felől fognak támadni. Az a bizonyos Pribék Sándor nevű renegát, aki Alapy kapitánysága idején a Kanizsa elleni támadáskor is vezette a törököket, biztatja őket, és fejére esküszik, hogy Kanizsát megszerzi nekik. Már kért Halek Vitus szlavón főkapitánytól is segítséget, de nem tudja, hogy kap-e. Éjjel-nappal őrködnek, de mivel a város távol fekszik a vártól, ha az ellenség berontana a várba, azok nem tudnának segíteni.201 3 i8 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Decembe r 22-én a kanizsai vitézek levelükben értesítették Ernő főherceget, hogy a Bécsben hiába időző Silkó hadnagyot visszahívták, és újévkor mind otthagyják a várat: „Azt ne mondja fölségtek, hogy féltünkbe megyünk ki. Nem féltünkbe megyünk ki, hanem az éhenhalás viszen ki bennünket."202 1577. január i-vel Bornemissza szerződése lejárt, joga lett volna, hogy a katonaságával együtt távozzon. Ezt az időt azonban Ernő főherceg önhatalmúlag május i-ig kitolta. Most már azonban az udvar is megijedt, és Ernő főherceg sürgetésére 4 havi zsoldot leküldött Kanizsára, melynek kifizetésére 1576. december 31-én, vagy 1577. január i-én került sor. Ugyanakkor határozott ígéretet kaptak a katonák, hogy február végén teljes fizetésüket is megkapják. Erre a hírre aztán olyan katonák is visszajöttek Kanizsára, akik már régen más kenyér után néztek. A hadi fizetőmester ez alkalommal készített hivatalos lajstroma szerint Kanizsán (papíron!) 400 huszárnak és 400 magyar hajdúnak kellene lenni. Ezek zsoldhátraléka 14500 forint. Az 500 főnyi német gyalogságnak ugyanitt 13 120 forint volt a hátraléka. A Kanizsához tartozó kisebb várak közül Kéthelyen 20 gyalog, Rajkon 40 gyalog, Peleskén 35 gyalog, Csákányban 30 huszár és 70 hajdú, Szemenyén 25 lovas és 30 hajdú állomásozott. Ezek hátralékos zsoldja összesen 3814 forint. A Kanizsán székelő kerületi főkapitányságnak ezen kívül volt még külön 100 huszárja és 50 „janicsár lovasa", valamint 100 hajdúja, ezek zsoldhátraléka 5400 forint volt. A kanizsai főkapitánysághoz tartozó Légráddal, Zalavárral és Kapornakkai együtt az egész zsoldhátralék 39 915 forint volt.203 Ugyanekkor valamennyi magyar végháznak a fizetési hátraléka 253 T75 forintot tett ki. Ez akkora összeg volt, amelyet a kincstár képtelen volt előteremteni.204 A kanizsai őrség ebben a helyzetben is folyamatosan harcban állt. 1575 végén a törökök Kanizsa mellett súlyos vereséget szenvedtek. Az esetről Bécsből hivatalos jelentést kértek, a török rabok vallomásával együtt.205 A következő évben - 1576 - a törökök többször próbálkoztak Kanizsánál, minden eredmény nélkül. A Szent Jakab górét (őrházat), amelyben csak két strázsa volt, sikerült elégetniük.206 Július 18-án történt az a szomorú eset, hogy a szigeti bég hajnalban megrohanta az andi castellumot (az erődítmény a mai Nagyrécse határában volt), falait felrobbantotta, a bent lévő őrség hősi halált halt. Újlaky hadnagy jelentése szerint a törökök négy szekér halottat vittek magukkal, a kanizsaiak segítséget nem tudtak küldeni, mert „tizenhat lóval semmit sem csinálhatunk az ellenség ellen." Azt is megjegyzi: „nemsokára Kanizsa is így fog járni".207 A környező falvak is sokat szenvedtek. Július 12-én Kanizsa körül 15 falut rabolt ki a török. A törökök a parasztokat Szigetvár építésére hajtották, a kanizsaiak viszont az őket őrző törököket támadták meg.208 A folyamatos háborúskodás 1576-ban csak az ősz beálltakor szűnt meg. Ekkor ugyanis országszerte kitört a pestisjárvány, amely török és magyar közt egyformán aratott, s mindkét fél harci kedvét elvette. Amint azonban az idő hidegebbre fordult, és a járvány enyhült, a török újra mozgolódni kezdett.209 E folyamatos harcok közepette Kanizsa népe 1577 elején örömünnepre készült. Bornemissza János főkapitány egész családja is Kanizsára érkezett. A családapa ugyanis itt a várban, a katonái között akarta Anna nevű egyetlen lányának lakodalmát megtartani. A vőlegény, az ifjú Batthyány István jeles huszártiszt, a főkapitány tanítványa volt. Jó ideig Kanizsán szolgált mint huszár főlegény, majd a Kanizsához tartozó csákányi végvár kapitánya lett, ezt a tisztséget viselte vőlegénysége idején is.210 Bornemissza a kor szokása szerint a királyt és Ernő főherceget is meghívta lánya lakodalmára. A meghívólevél szerint az esküvő február 10-re volt kitűzve.211 Rudolf király január 31-én kelt átiratában Ernő főherceget bízta meg, hogy Bornemissza lányának a lakodalmán őt képviselje, valamint az ilyen alkalommal szokásos ajándék küldését elintézze. A főherceg aztán díszes ezüstserleget készíttetett, és két nemes emberrel képviseltette magát és őfelségét a lakodalmon.212 A lakodalom a szokásos szertartással és ünnepséggel kezdődött, és meglehetősen hosszadalmasan folytatódott. A lakodalomra jött vendégek egy része még március 24-én is a várban mulatott, amikor ezen nap éjjelén kitört zivatar során villám csapott a puskaporos toronyba. Az ott elhelyezett 80 mázsányi lőpor felrobbant. A robbanás ereje olyan rettenetes volt, hogy szétvetette a bástyafalakat és ledöntötte a palánkot.213 Emellett emberben, állatban is hatalmas kárt okozott. A romok alá temetett emberek között volt Bornemissza János is. Hű vitézei a robbanás után pár pillanattal már a romok között voltak, hogy főkapitányukat és annak családját kiássák. Nagy munka után még élve sikerült Bornemisszát a kőhalom alól kiásniuk, a reá hullott kövek azonban összevissza zúzták, csontjait is eltörték. Azután egymás után kerültek elő a romok alól Bornemisszáné és leánya, Batthyány István, a főkapitány egész háza népe, mindannyian holtan. Velük együtt 45 jó katonának is csak a holttestét találták meg. A sebesülteknek se szeri se száma nem volt. A kanizsai veszedelem hírét legelőször a törökök tudták meg. A számukra örvendetes hírt gyors futár vitte Konstantinápolyba. A török szerint Kanizsa vára mindenestől fölrobbant, 1000 ember pusztult el benne, Bornemissza Jánossal együtt.214 Bécsbe is túlzott hírek érkeztek, ami nem is volt baj, mert legalább gyors cselekvésre kényszerítették az udvart és a kamarát.215 A robbanás következtében súlyosan károsodott a vár, a zűrzavar, elégedetlenség és a gyász közepette egyedül a súlyosan beteg Bornemissza János nem Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 319 vesztett e el a fejét. Fő gondja az volt, hogy a várat addig is tarthassa, amíg segítség nem jön. Április 2-án kelt levelében Ernő főherceghez fordul, és a katonák gyors kifizetését sürgeti. Azt írja, hogy Stilcz József már bizonyosan előadta a kanizsai veszedelmet. „Azért fölséges uram, ezt ne gondolja fölséged, hogy én az magam hasznáért írok vagy törekedem. Nem! mert nincs nekem kit féltenem. Az kiket én féltettem az Isten elvévé én előlem! Hanem az fölséged javaiért irok: mert kegyelmes uram, itt nincsen embernek ellensége ellen mi erősség mellett megmaradni immár, az míg esmég megépítik. Addig ha reá jő az ellenség, az oda leszen. . . Tudom fölségednek tudtára vagyon az én nagy törődésem és nagy sebeim az pornak és kőfalnak romlási miatt. Im én sem élhetek, sem halhatok! Hanem im az én esztendőm eltelik. Aznap előttem, mely napot fölséged hagyott az én esztendőmnek, fölségednek könyörgök, mint kegyelmes uramnak, fölséged adna szabadságot, hogy mehetnék el valahová, hon magamnak orvost találnék, vagy hévizben, doktoroknál. Addig vicehadnagyomat itt hagyom, ki az fölséged hadnagyival úgy viseli gondját az fölséged házának, mintha én magam itt lennék. . . "216 A levél végéhez csatolt utóiratban még megemlíti, hogy helyettesének, Kapra Ferencnek adta át embereinek irányítását, és ugyanitt kéri, hogy a meghalt Batthyány István tisztét öccsének, Batthyány Farkasnak adják, aki Kanizsán szolgál, mint hadnagy.217 Bár Kanizsán nem volt orvos, Bornemissza állapota némi válságos időszak után jobbra fordult. Több levelet is ír, melyben pénzt és elbocsájtását kéri, hogy magát gyógyíttathassa. A beteg főkapitány azonban már az udvar számára nem annyira fontos, kérését ugyan méltányosnak találják, de nincs pénz.218 Annál fontosabb volt maga Kanizsa vára, amelynek megtartásától függött Stájerország és Ausztria sorsa. „Szinte csodaszámra megy - írja Takáts Sándor - minő gyorsan s minő buzgósággal intézkedtek a bécsi kormányszékek a robbanás után Kanizsa érdekében". Az egyik rendeletet a másik után bocsájtották ki, lóhalálában küldték a hadifelszerelést, az élelmet és a segélycsapatokat Kanizsára. Szép és okos javaslatokat dolgoztak ki Kanizsa rendszeres élelmezéséről is.219 A törökök sem tétlenkedtek. Három nappal a robbanás után, március 27-én már 1500 lovassal és 1000 gyalogossal Kanizsa előtt álltak. A katonák a várban még a holtak eltemetésével foglalkoztak, a bástyák és a falak egy része az árokban hevert. A kanizsaiak azonban ilyen körülmények között sem várták az ellenséget a vár maradványaiban. A lovasság kitört a városból és három ütközetből álló csata után elüldözte az ellenséget, amely 150 halottat hagyott Kanizsa falai előtt.220 A felmentő csapatok csak ezután érkeztek. Stájerországból nehézlovasságot és gyalogságot, Komáromból 100 német puskást, Ausztriából tüzérséget küldtek a várba. Zrínyi György magyar katonaságot küldött. A segélycsapatok április 3-án már Kanizsán voltak, a török felderítés hatékonyságát jelzi, hogy a budai pasa ezt már másnap tudta. A törökök a nagy kanizsai nyüzsgésből arra gondoltak, ellenük készül valami. Musztafa budai pasa Ernő főhercegtől rákérdezett az ügyre, aki megnyugtatta, hogy csak a robbanás miatt elpusztultak pótlásáról van szó, eszükben sincs Berzencét megtámadni, mint a törökök vélték.221 Azonnal megkezdődött a romok eltakarítása, az árkok kitisztítása. A környék jobbágyait ingyenmunkára Kanizsára rendelték. A nagy felbuzdulás aztán gyorsan lecsendesedett. A katonák zsoldját, amely február végére volt ígérve, még áprilisban sem fizették ki. A katonák sürgető levelére Ernő főherceg Rudolf császárhoz fordult, aki április 16-án azt felelte neki, nem tud küldeni, a birodalmi segélyből semmi sem folyt be. A kanizsai fizetőmesterek saját bőrüket féltve 2000 forint előleget fizettek ki, amelyet eredetileg a kiskomári őrség számára küldtek.222 Közben az udvarnak sikerült megtalálni az új főkapitányt, Khielmann András komáromi főkapitány személyében, akinek megérkezésekor Bornemissza elhagyta a várat. 2. A kanizsai főkapitányság története 1577-től 1600. október 22-ig a) Khielmann András főkapitánysága, az új védelmi rendszer kiépítése (1577. április 19.-1581.) Bornemissza János szerencsétlensége kapóra jött az udvar és a Haditanács számára. Miksa halála után ugyanis az új császár, Rudolf (magyar király I. Rudolf néven 1576. okt. 12.-1608. jún. 25., II. Rudolf néven német-római császár 1612-ig) 1577-ben tanácskozást hívott össze a hadüggyel kapcsolatos kérdésekről. A tanácskozás apropója a törökkel megújítandó béke kérdése volt. Az összegyűltek két egymásnak ellentmondó koncepciót vitattak meg. Az egyiket Rueber János felsőmagyarországi főkapitány készítette, aki a béke fenntartása ellen, támadó hadműveletek indítása, a török kiűzése mellett foglalt állást. Véleménye szerint csak egy ilyen háború utáni béke szilárdíthatja meg a Habsburgok nemzetközi helyzetét, és vethet véget a magyarok elszakadási törekvéseinek. A másik tervezetet Schwendi Lázár -Rueber elődje a főkapitányságban - készítette. Szerinte nem lehet Európa támogatására számítani, egyedül a németek nem bírhatnak a törökkel. Nem szabad tehát őket ingerelni, ugyanakkor, mivel - a tapasztalatok alapján - a török úgysem tartja meg a békét, fel kell készülni a védekezésre. A védelmi vonalat korszerűsíteni kell, a véghelyeket szét kell 320 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig osztan i a Habsburg országok között. Ausztria kapná az Észak-Dunántúlt (győri főkapitányság), Kanizsa környékét a német lovagrendre kell bízni, Belső-Ausztria a horvát-dalmát végeket. Cseh- és Morvaország Sziléziával pedig felső- és alsó-magyarországi várakról gondoskodna. A tanácskozás Ernő főherceg elnökletével az utóbbi álláspontot fogadta el. Ugyanakkor leszögezték, meg kell tiltani a magyar csapatok török területre való betörését, ellencsapásra csak török támadás esetén, főkapitányi engedéllyel lesz lehetőség. Hosszas vita folyt a magyarok szerepéről, végül is pozitívan értékelték szerepüket, megtartásuk és jóindulatuk elnyerése mellett foglaltak állást, leszögezve, hogy nem szabad felmorzsolódásukat a török területekre vezetett támadásaikkal megengedni. Végezetül pedig állást foglaltak a béke megújításáról.223 Ennek a tanácskozásnak a szellemében többé nem volt szükség a harcias, nehezen féken tartható magyar főkapitányokra. Kanizsára Khielmann András addigi komáromi főkapitányt nevezték ki. A vele kötött egyezség szerint ezentúl Kanizsán állandó zsoldon hatszáz huszárt, száz német nehéz lovast, száz német karabélyost és ötszáz landsknechtet (német zsoldos gyalogos katonát) fognak tartani. Az új főkapitány illetményét havi 400 forintban (az eddigi négyszeresében) határozták meg.224 Ezzel Kanizsa a legnagyobb helyőrséggel rendelkezett magyarországi végvár lett! Ugyanakkor Khielmannak tetszésére bízták, kit válasszon helyettesének (Obristlieutenant), csak annyit kötöttek ki, hogy az magyar legyen, aki ismeri az ottani viszonyokat. Az ilyen ember pedig, írják neki „Kapra Ferenc, az eddigi helyettes főkapitány, a ki derék és nagyhírű vitéz". A főkapitánynak megengedik, hogy két német prédikátort vigyen Kanizsára, mivel a magyar vitézlő rendnek is van ott prédikátora.225 Ez az első ismert hiteles híradás a magyar és a német helyőrség ezidejű vallási hovatartozásáról, egyértelműen mutatva, hogy mindkét nemzetiség többsége protestáns. Az udvar számítása Kanizsának a német lovagrendre bízása ügyében nem vált be. Az előzményekhez tartozik, hogy Schwendi javaslatára az 1576. évi regensburgi birodalmi gyűlésen Miksa császár már felszólította a rendet, hogy települjön be Magyarországra, Kanizsa várába és környékére, harcoljon a törökök ellen. A lovagrend azonban évekig tartó halogatás után sem vállalta a megbízást.226 Az új főkapitány hosszú ideig szolgált Komáromban, a végbeli viszonyokat jól ismerte. Megtanult magyarul is, és eléggé jól érezte magát közöttük. Csöndes ember, buzgó protestáns volt, a portyázásokat, a mezei hadakozást nemigen kedvelte, s mint Takáts Sándor írja: „A katonáit nem a harcra, hanem a prédikációra vezetgette". Tökéletesen megfelelt az udvar követelményeinek, és a törökök számára is, hiszen végre egy várban ülő kapitány került a kanizsai végek élére. Igaz, hogy a törököt nem ingerelte harcra, akit nem is nagyon kellett, anélkül is folyton Kanizsa körül kóborolt, de az őrség zúgolódását nem tudta lecsillapítani. Ennek tagjai zsoldjuk ügyében ezután is legalább annyit alkalmatlankodtak Bécsben, mint Bornemissza idején.227 Khielmann megérkezve Kanizsára felmérte az ottani valóságos állapotokat, hamar elvesztette kedvét az ottmaradásra. Megpróbálta Bécsben elérni, hogy elbocsássak, ez azonban nem sikerült. így kénytelen volt ő is a fizetések, a létszámbeli hiányok pótlásával foglalkozni. Lelkiállapotáról, gondolatairól jól tájékoztat bennünket az a levél, melyet Batthyány Boldizsárnak írt, alig pár hónappal kinevezése után: „Hiszem, hogy kegyelmednél nyilván vagyon, mivelhogy őfelségétől kényszerítettem az kanizsai tisztet felvenni, íme az elmúlt napokban látni mentem vala be. Látám az szolgáló népnek kevés voltát benne lenni. Igyekezvén azon, hogy mennél hamarabb lehetne, az vitézlő népet meggyüjteném, miérthogy hazánkat és az kereszténységnek oltalmára az szükség szorgalmatosképpen megkívánja... Kérem tehát kegyelmedet ..., hogyha mely vitéz embernek, az kegyelmed birodalma alatt valóban kedve lenne bejönni, kegyelmed ne lenne ellentálló benne."228 Látszik tehát, hogy Kanizsa az új főkapitány alatt sem lett népszerű hely a katonák számára, nagyon nehéz volt embert szerezni, annak ellenére, hogy a Haditanács a félbeszakadt építkezést, és a robbanás okozta károk kijavíttatását már 1577 nyarán nagy ütemben megindította.229 A lovagrendre nem lehetett számítani, ennél fogva Kanizsa környékének védelmi ügyei a legérintettebb, Stájerország hatáskörébe kerültek az 1577. évi bécsi határozatok és az 1578 elején kelt brucki végrehajtási utasítások értelmében.230 A stájer rendek már korábban is világosan felismerték Kanizsa jelentőségét hazájuk védelme szempontjából, és már az 1575. évben Bruckban tartott tanácskozásukon szóba került, hogy milyen könnyen meg tudják az erődöt a törökök északról kerülni, most pedig ugyanez a vártól délre aggasztotta őket.231 Nem kevésbé volt veszélyes számukra a török Barcson állomásoztatott drávai flottillája, amelynek féken tartására a Dráva parti erődök mellett a Mura mentiek, Légrád, Molnári és Szeme-nye is fontos volt.232 Ugyanakkor a stájerok pontosan tudták, hogy a Muraközt védő Zrínyiek támogatása is milyen előnyöket hoz nekik. így támogatásukról biztosították Zrínyi Györgyöt, aki Csáktornya és Légrád biztosítására további hat erődöt emelt, és részt vett az 1574-ben tűzvészben súlyosan megrongálódott Légrád újjáépítésében is.233 1578 februárjának közepén a törökök Kanizsától 6 mérföldnyire északra törtek be a mögöttes vidékre, elpusztították a Mura alsó folyásának vidékét egészen Letenyéig, február 19-én pedig Alsólendva környékét.234 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 321 Eze k voltak azok a körülmények, melyek a stájer rendeket Bruckban arra bírták, hogy a stajei natárok megvédése érdekében erőiket mozgósítsák a kanizsai végvidék bevágására, vagy másként gyepűsítésére (németül Passverhackung, latinul obstructio viarum et passuum, vagy resecatió) ami az utak és átjárók elzárását jelentette az erdők széles sávon történő kivágásával. Mielőtt a munkálatokat elkezdték volna, terveket dolgoztak ki az ezen dolgozók biztosítására. Ernő főhercegnek az volt az elképzelése, hogy a kanizsai főkapitány építsen egy-egy új erődöt Nagyrécsén és Galambokon a Kiskomárról jövő út biztosítására, míg a stájerok ehelyett egy Újudvaron létesítendő erődítményre voksoltak, és arra, hogy a kanizsai mocsárvidék mindkét partját védő nyolc erődbe további 420 gyalogost és 50 lovast kell telepíteni, név szerint Kacorlakra, Sárkányszigetre, Rajkra, Pölöskére, Isa-borra, Kapornakra, Zalavárra és Zalabérbe(P), mert ezeket néhány óra alatt össze lehet vonni, és bevetni a munkások védelmében.235 A környékbeli magyar főuraknak is megvolt a saját elképzelésük. Batthyány például kijelentette, hogy ő németeket - nyilván nem minden tapasztalat hiányában - nem enged a váraiba, és ez a véleménye a többi uraknak is. Zrínyi és Batthyány ugyanakkor Ernő főherceget egy Babócsa és Segesd elleni támadó hadműveletről igyekezett meggyőzni, míg a főherceg csupán tőlük és a megyei hadaktól a gyepűsítési munkák biztosítását várta el Kanizsától északra.236 Hosszadalmas tárgyalások után 1578 tavaszán 1000 favágót küldtek Stájerországból a munkálatok megkezdésére, akiknek eszközeit a Murán tutajosok szállították egészen (Mura)Keresztúrig. A favágók Alsólendván keresztül érkeztek, és dolgoztak őszig, amikoris a beköszönő ősszel közülük sokan, elsősorban a szakemberek megszöktek.237 Khielmann főkapitány azt szerette volna, ha a Mura és a Kanizsa közti bevágással együtt elkészül a Zala és a Rába gyepűje is. Erre a munkára Vas vármegyét, valamint Nádasdy Ferenc és Batthyány Boldizsár segítségét kívánták volna igénybe venni. Az urak azonban azt felelték, hogy ők nem favágók, seregük nemesekből áll. Inkább Segesd ostromára indulnának, ha ez nem lehetséges, akkor hazamennek. A kérést előadó Poppendorf ekkor az országgyűléssel és a királlyal példálódzott, mire Batthyány azzal felelt, ő szabad úr, neki Ernő főherceg nem parancsol, Nádasdy pedig az egész munkát haszontalannak ítélte.238 Közben folyt Kanizsától délre az egész gyepű biztosítására hivatott bajcsai erőd építése. A félig kész vár ideiglenes kapitánya félve a munka leállásától, a szökevények példás megbüntetését követelte.239 A török természetesen nem nézte tétlenül a határon folyó munkálatokat. Berzence, Babócsa és Barcs helyőrségét hatszáz fővel erősítették meg, sorozatosan támadták először a Dráván túli kisebb várakat, majd olyan jelentés érkezett, hogy a pozsegai bég átkelt a Dráván, hogy a szigetváriakkal közösen lépjen fel az erdőirtási munkák megakadályozására.240 Szeptember 6-án a kanizsai őrség csatába bocsájtko-zott a támadókkal, és mintegy 150 embert vesztett.241 A mind veszélyesebb helyzetben a munkák biztosítására jelentősebb haderőt vezényeltek, amelyek tagjai szeptember 11-én érkeztek meg, és szálltak táborba Bajcsa mellett. A haderő létszámát pontosan nem ismerjük, a jelentésekből ugyanis kiderül, hogy az 5000 emberbe a favágókat és az építőmunkásokat is beleszámolták. Mindenesetre 50 ágyú, 700 huszár, 1000 magyar gyalogos és az ún. 30. regiment jelenlétéről tudunk. A táborba érkezett Zrínyi György is embereivel.242 Hamarosan jelentik, hogy nekiálltak a munkának, néhány nap lefolyása alatt 100 hold „szélességben" és fél mérföld hosszan kivágták az erdőt, és hegyes karókat állítottak. Csak még egy további hetet akarnak a táborban tölteni, „mert a várat és az őrhelye-ket(!) kell felépíteni." Hamarosan azonban technikai problémák merülnek fel. Nincs elég szállítóeszköz, építőanyag.243 Közben szeptember 17-én a bajcsai tábor parancsnokai Újudvaron, ahol a közben megérkezett Batthyány és Nádasdy táborozott, sikertelenül egyezkedtek a magyar urakkal az ügyben, hogy azok az ottani erőd építésébe belefogjanak.244 Eközben a szigeti, koppányi, pécsi és simontornyai bégek összevonták hadaikat Babócsánál azzal a szándékkal, hogy a bajcsai építkezést lerohanják. Úgy döntöttek, hogy Kanizsát északról megkerülve Baj-csát hátba támadják. Az egyébként kitűnő török hírszerzés azonban ekkor csődöt mondott. Nem értesültek a magyar csapatok Újudvarra érkezéséről, és szeptember 18-án váratlanul a két főúr hadaiba botlottak. A lövöldözésre mind a kanizsai várból, mind a bajcsai táborból elindult a segítség, és a hadrendbe fejlődésüket látva, a török megfutamodott, száz halottat és mintegy 200 sebesültet hagyva a harcmezőn, miközben a mieink a sebesültek mellett mindössze három halottat vesztettek.245 A siker ellenére Khielmann felismerte, hogy az építkezés nagy veszélyben forog. Joggal tartott a török bosszújától, különösen miután értesült arról, hogy szeptember 19-én a fehérvári bég is megérkezett 900 lovassal és 1000 gyaloggal a török táborba. Erősítést kért, és nem is annyira Kanizsáért, vagy a bajcsai táborért, mint Kiskomár váráért aggódott. Közben a kanizsai katonák a törököket azzal bosszantották, hogy az elesettek fejét - köztük magyar parasztokét, akik között ismert törökvezető rablók voltak pl. Nagyrécséről - a vár falaira közszemlére kitűzték.246 Bajcsa vár erősítésére Khielmann főkapitány Poppendorf parancsára 100 németet vezényelt 1578. szeptember 30-án, és rendelte az ideiglenes kapitány Herkovitz parancsnoksága alá. Október 8-án Bajcsáról 322 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig az t jelentik, hogy fontos volna a hideg beállta előtt az építkezést befejezni, valamint a várat munícióval felszerelni, mielőtt a török újra támad.247 Szeptember végén Szemenyén az építkezés vezetői arra a megállapításra jutottak, hogy miután a magyar főurakkal nem jutottak dűlőre, a tervezett újudvari ( Vgitwar) erődöt az osztrákoknak kell felépíteni oly módon, mint ők Bajcsát, Keresztúrt, Molnárit és legalább 300 fős őrséget belehelyeznek, hogy az egész eddigi munkának értelme legyen.248 A kimutatott tételes építési költségek 9108 forint 48 krajcár és 2 dénár összeget tettek ki. Ennek ellenére a valóság igen keserves volt. A tél elején Bajcsa katasztrofális állapotban van, ugyanúgy mint a szintén építés alatt álló Keresztúr.249 Bajcsát stratégiailag igen jól kiválasztott helyen kezdték el építeni, csak azt nem mérték fel, hogy a mocsár partján emelkedő magaslat teljesen homokból van. Ennek következtében a várárkok beomlottak, a kút építésénél is súlyos problémák jelentkeztek.250 Megszületett a döntés arról is, hogy a Mura és Kanizsa közötti szakasz őrzésével Zrínyi Györgyöt bízták meg, akinek katonáit Stájerország fizette. Végeredményben az úgy ahogy elkészült erődítményben a stájerok részéről Servan von Teuffenbach és mások Khielmann kanizsai főkapitány jelenlétében 1578. november 9-én mustrát tartottak, ahol Zrínyi György kétszáz lovasa horvát nyelven letette az esküt. A mustra adatai szerint ezen kívül 202 német katona és Herkovitz 300 „haramiája" alkotta a bajosai helyőrséget. Huszonkét katonát egy hadnaggyal Keresztúrra helyeztek. November 11-én Herkovitz átadta a várat a bizottságnak, akik azonnal Zrínyi György gróf gondjaira bízták. Zrínyivel egyetértésben Malakóczy Miklóst kinevezték Bajcsa és Keresztúr várainak kapitányává.251 Zrínyi vállalta, hogy a vár építését befejezi. Ugyanakkor arra a megállapításra jutottak, hogy „Bajcsavár vára a hadinép szállásaival zsúfoltan épült be, az amit előbb nagynak és tágasnak szántunk most kicsi lesz."252 A stájerok által fizetett és védett, a Murától Kanizsáig tartó határszakasz ügyében még egy fontos döntés született. Zrínyi Györgynek kell Molnári várát saját költségén felépíteni, de fenntartásáról és legénységéről nem neki kell gondoskodnia.253 Zrínyi és Khielmann ugyanakkor szükségesnek tartotta, hogy Bajcsa és Keresztúr között további három őrházat felépítsenek, úgymint Fityeházát (Fitschehase), Ber-nátházát(?) (Bernasschhase) és Csákányt (Tschag-khan) .254 Közülük Bernátháza(?) teljesen azonosíthatatlan helység, Csákány pedig valószínűleg a mocsár keleti partjára lokalizált Csákány faluval azonos, melynek szerepe Bajcsával szemben mintegy jelző, élőerődként jöhetett szóba. Ezzel az aktussal a kanizsai és az eddig vele szomszédos varasdi főkapitányság között egy különleges helyzet jött létre, amelyet világosan megmagyaráz a Zrínyi Györgynek 1579. február 28-án adott utasítás. Eszerint feladata a baj-csavári csapatainak jó kiképzéséről gondoskodni, emellett a varasdi és a kanizsai főkapitánnyal „bizalmas jó levelezést" fenntartani, mert Veit von Hallegg és Andreas Kielman von Kielmansegg és Zrínyi György közösen tartoznak „a Mura és Canisa közötti tractus biztos és szorgalmas őrzéséről és védéséről hűen és lelkesen gondoskodni."255 Itt tehát a határ őrzésének gyakorlati követelménye átsiklott a hatáskörök felosztásán, az amúgy is a földrajzi viszonyok következtében nehezen áttekinthető kanizsai védelmi szakasz egy része külön parancsnokság alá került. Mindez hosszadalmas tárgyalások eredménye volt, melyek lényege, hogy eredetileg a stájerok azt szerették volna, ha Bajcsa és Keresztúr kiépítése után az Khielmann hatáskörébe kerül. A kanizsai főkapitány azonban kijelentette, hogy 2600 zsoldossal 26 vár (Kanizsán kívül) mellett nem képes még két vár gondjait átvenni, a stájerok viszont vállalták a két erődben ötszáz katona tartását, ha Khielmann a Kanizsa feletti utak, illetve a Zala folyó átkelőinek biztosítását garantálja.256 Az itt ismertetett események „békeidőben" zajlottak. A vázolt körülmények között, a kapkodva, rossz helyre épített bajcsai erőd nem volt képes arra a feladatra, amire szánták. Szerepét egyre inkább (Mu-ra)Keresztúr vára veszi át. Az 1580-as évek végén már szinte tarthatatlan állapotban volt, végül mégis csak az 1600. évi török támadáskor hagyták magára.257 Miközben a nagyszabású munkák folytak, a kanizsai őrség a szokásos gondokkal küzdött. A Kamara -egyebe nem lévén - október elején bort és élelmiszert küldött Kanizsára. Peleske kapitánya azonban nem adott katonai kíséretet a szállítmánynak, így aztán az a közelben a török zsákmánya lett. A kísérők közül 11-et levágtak, 9 foglyul esett, a kocsikat 66 lóval együtt elvitték, egyedül, hithű muzulmánokhoz méltóan a boroshordókat hagyták ott, amelyeket azután sikerült Kanizsára szállítani.258 Az ellátási problémák miatt Khielmann is eljutott arra a pontra, hogy bejelentette, otthagyja Kanizsát. Ernő főhercegnek azonban sikerült meggyőznie, hogy még egy évig maradjon, de feltételül szabta, hogy őt és katonáit rendesen fizetik. Ernő főhercegnek a királyhoz írt jelentéséből tudjuk a főkapitány elkeseredésének okait. A katonák fizetése tizenhárom hónapja késik. Kanizsán annyi pénz sincs, hogy a gabonát Szombathelyről Kanizsára lehetne szállítani. A lovaknak nincs télre szénájuk, így a huszárok nem maradhatnak a várban. Az építkezésekre is hiányzik a pénz. Hiába ajánlja a főherceg, hogy a birodalmi segélyből utaljanak Kanizsára, a Kamara kijelentette, hogy csak két év lefolyása alatt képes a kért 5-6000 forintot kifizetni.259 A főkapitány kanizsai katonai működésének utolsó általunk ismert emléke az a jelentése, amely 1579. december 18-án kelt. Ebben azt jelenti, hogy 2500 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 323 törö k Kolon alá száguldott. „Ez Komár mellett van - írja - ahol én egy templomból skartházat építettem." Ugyanezt az eseményt részletesebben ismerjük Vejsz pasának Ernő főherceghez 1580. január 6-án írt leveléből, aki a sikertelen támadás után azt bizonygatja, hogy Kolon az ő területükön van, és „Kolon megépítésének még alig vagyon egy hónapja".260 Kanizsai főkapitányságának ideje alatt Khielmann 1578-79-ben a zalavári és a kapornaki apátságoknak volt bérlője.261 1580. június 14-én az üresedésben lévő apátságokkal kapcsolatban hozott utasításban említik.262 1580. október 12-én a megyegyűlés jegyzőkönyvében szerepel, hogy Rudolf király újra kinevezte főkapitánynak, ami mint tudjuk, egyéves megbízást jelentett.263 A december 6-i közgyűlésen több vád is felmerül ellene: az egytelkes nemeseket paraszt módjára terheli; a megye alispánját, Eördögh Gergelyt több helyen megtámadta; Hetes falut elpusztította. Mindezért a megye eljárást kezdeményezett ellene. De panasz volt Khielmann ellen a peleskei katonák fizetsége ügyében is.264 Khielmann idejének kitelése után visszatért Komáromba, és ott várta a már 17356 forintra rúgó zsoldjának kifizetését.265 b) Braun Rézmán főkapitánysága (1581-1582) Khielmann távozása előtt 1580-ban gróf Salm Miklós volt a jelölt a főkapitányi tisztségre, legalábbis augusztus 12-én így emlegetik.266 Bornemissza János is szerette volna a tisztet újra megszerezni, az udvarnak azonban jobban megfelelt egy újabb német kapitány Braun Rézmán személyében. Az új főkapitány, mint korábban láttuk, az óvári kapitányi tisztből érkezett, amely vár távol esett a hadicselekményektől. Takáts Sándor egyszerűen „gyámoltalannak" nevezi, akinek fogalma sem volt a török harcmodoráról. Szerencsére kiváló helyettese akadt Tarnóczky Farkas személyében, aki még Khielmann idejében vette át ezt a tisztet. Tarnóczky ifjúkorától a végvárakban nőtt fel, ismerte a módját, hogy kell a portyázó törökkel elbánni. Ekkor történt, hogy a török, azért hogy Kanizsa és Kiskomár közé beékelődjön, Újudvaron és Galambokon a régi templomokból erődítményt akart csinálni. A 4-5000 emberrel felvonuló török orra előtt a főkapitányhelyettes a templomokat felrobbantana, így a török nem tudta tervét végrehajtani. Ő építette meg a tervezett kisebb erődöket a kanizsai mocsárban, így Szentmiklóst, és valószínűleg Újudvart (a mai Korpavárat) is.267 1581. január 12-én találkozunk először a szentmiklósi (miklósfai) erőddel abban a kezességlevélben, melyet Kemesmaly János ottani vajda és katonái adnak Nagy Ferenc érdekében, akit Tharnóczky Farkas kanizsai vicekapitány és Pray Bertalan a német katonaság kapitánya jelenlétében kiszabadítanak fogságából.268 A következő évben változás következik be a kanizsai vicekapitányságban. 1582 júniusában Újlaky Sebestyén kanizsai kapitány nevével találkozunk egy birtokügy kapcsán.269 Braun Rézmán itteni működésének nem sok emléke maradt. Bizonyosan az ő kapitánysága alatt építik újjá a város északnyugati sarokbástyáját, amely a „Braun-eck" nevet viseli. Méri István Braun Rézmán kanizsai működését 1581-1582. évekre teszi.270 c) Zrínyi György második kanizsai főkapitánysága (1583-1590) A kanizsai főkapitányság történetének legkevésbé feltárt korszaka az 1581-1594-ig terjedő időszak. Amilyen keveset tudunk Braun Rézmán kinevezési és távozási körülményeiről, ugyanúgy nem ismerjük utódjának, Zrínyi György újbóli e tisztre kerülésének sem pontos időpontját, sem részleteit. Csak sejthetjük, hogy a Kanizsa déli szárnyán parancsnokló főnemes, mint kézenfekvő megoldás jöhetett szóba, ha nem is felelt meg az udvar „békés" főkapitányokról vallott igényeinek. 1583. szeptember 11-én Zrínyi már mint Kanizsa parancsnoka ír levelet a vármegyéhez a megrongálódott kanizsai híd kijavítása ügyében. A megyegyűlés pedig ennek alapján elrendeli, hogy minden 50 jobbágyporta után egy szekeret küldjenek Kanizsára, ahol 12 napot kötelesek dolgozni a híd felépítésén.271 1584-ben a főkapitány leleplezi és feljelenti a vár sikkasztó építőmesterét, Arcona-tot.272 1585-ben ugyancsak a megyegyűlés elé terjeszti, hogy mivel a vár és a város szűkölködik munícióban, és a vár megerősítése is szükséges, az ingyenmunkát pénzben kéri megfizetni.273 A folyamatos építési munkákhoz 1586. június 31-én Zrínyi megkeresésére Zala vármegye minden összeírt portája után 6 nap ingyenmunkát, 25 portánként egy szekeret küldenek.274 A kanizsai vár építésére, majd karbantartására elrendelt ingyenmunkák, avagy ezek pénzbeli megváltásának ügyei a főkapitány egész működési idején nyomon kísérhetők.275 Zrínyi György katonai működését kapitányságának első éveiben a visszafogottság jellemzi, avagy a török is nyugton maradt, mert komolyabb hadieseményről nem értesülünk a kanizsai végekről. Az 1580-as évek második felében azonban élénkült az élet a végeken. A szigeti bég, akit „kis" Hasszánnak neveztek, először északi irányba egészen a Rábán tűiig dúlta végig a zalai és vasi falvakat, majd sikerén felbátorodva egy Ulasith Mátyás nevű áruló kalauzolása mellett - aki Csáktornyáról, ahol halálos ítéletére várt, megszökött - a Muraközre tört. A falvakat rabló török hírére Zrínyi György lóhalálában vágtatott a helyszínre, de a törököknek az utolsó pillanatban sikerült átkelnie a Murán, zsákmányukkal együtt.276 324 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A z elszemtelenedett törökök a következő évben, 1587-ben méltó választ kaptak. Februárban Nádasdy Ferenc a győri főkapitányság hadaival megrohanta és elfoglalta Koppány (Törökkoppány, Somogy vm.) várát és hatalmas zsákmányt ejtett.277 Augusztusban Sasvár (Seszuvar) szigeti bég a környék helyőrségeiből összevont - a kortársak szerint 8000 főnyi - sereggel, amelyben négy szandzsákbég is jelen volt, bosszúhadjáratra indult. Bár tapasztalt tisztjei óvatos felvonulást tanácsoltak neki, elbizakodva haderejének létszámától. Palin mellett nyíltan kelt át a kanizsai mocsarakon. Zrínyi azonnal riadóztatta Batthyány Boldizsárt és Nádasdy Ferencet, sőt a varasdi főkapitányság erőit is. Zrínyi nem próbálta megakadályozni a törökök átkelését, amit ők az ellenség erejének alábecsülésével magyaráztak. A török had akadálytalanul nyomult a Kerkáig, majd azon átkelve Rédicsig, ahol Serényi István alsólendvai kapitány csekély haderejét szétverték, maga Serényi is holtan maradt a csatatéren. A falvakat kifosztó törökök nagy zsákmánnyal és rengeteg fogollyal indultak visszafelé. Közben Zrínyi György Sárkánysziget és Kacorlak között egyesült a segélyhadakkal, ahova Trautmannsdorf vezetésével német vértesek, sőt a pápai huszárság is megérkezett. Az összegyűlt haderő mintegy 3000 lovast és ugyanannyi gyalogost számlált. Sasvár hadai éjszaka értek a mocsaras völgy peremére, Szentbalázsra (Zalaszentbalázs), ahol észlelték, hogy az átkelőpontokat a magyarok elzárták. Kémlelőket bocsájtottak ki, hogy más lehetőséget találjanak, de az ellenfél jobban ismerte a terepet. így kénytelenek voltak hajnalban megkísérelni az áttörést Kacorlak irányába. A törököt a magyar sereg már átkelés közben lerohanta. A heves csatában a környéket jobban ismerő berzencei és segesdi törökök cserbenhagyva társaikat megfutottak és egérutat nyertek. A pécsi, mohácsi és pozsegai katonaság kétségbeesetten küzdött, de nem volt menekvés. A golyózáporban a mocsárba szorult fáradt törökök jórésze a megadást választotta. Sasvár bég, hála jó kalauzainak, elmenekült, de fogságba esett Mahmut pécsi és Hasszán az új koppá-nyi bég is, Szinán mohácsi bég pedig elesett. A foglyok között volt számos főtiszt is, az összes fogoly számát Istvánffy 1513-ra, Takáts Sándor 1300-ra teszi. A foglyok egy részét a környékbeli kisebb erődök katonái és a parasztok ejtették, akik a mocsárból és a környékbeli erdőkből szedték össze másod-harmadnap is a bújkálókat. A török halottak száma 2000 főre becsülhető. Istvánffy szerint 1100 ló és 19 zászló került a győztesek kezébe. Az egyesült hadak mindössze 11 embert vesztettek. A kanizsai végek legnagyobb és legdicsőbb mezei csatája után közakarattal szeptember 6-án Alsólend-ván rendezték meg a zsákmány árverezését, ahogy akkor mondták, a kótyavetyét. A két elfogott béget az udvar magának követelte, s bár a győztesek vitatták ezt az eljárást, végül engedniük kellett. Nem csekélységről volt szó, hiszen az udvar a két főtisztért 100 000 forintot követelt, míg végül többévi alkudozás után 60000-ért elengedte őket. Mivel a kótyave-tyén pompás lovak is árverésre kerültek, az udvar leküldte Braun Rézmán főkapitányt, a volt kanizsai parancsnokot vásárlási célból. Braun népszerűtlenségét mutatja a magyarok körében, hogy mint panaszából kiderült, még a lovakat sem mutatták meg neki, nem hogy vásárolni hagyták volna. Az ő jelentésében van az is, hogy a „kótyavetye (Kothiabethi) nagyon részrehajló leszen ez. Csak hatszáz török rabot bocsátanak kótyavetyére: pedig 1300 rabjuk van." Sasvár Konstantinápolyba ment, hogy magát kimentse, de mikor rájött, hogy erre nincs remény, méreggel vetett véget életének.278 Természetesen a török bosszú sem váratott sokáig magára. A következő évben az alaposan felkészült török csapatok megtámadták a Kanizsai főkapitányság kisebb végházait. Sajnos ennek a hadjáratnak a részleteit nem ismerjük, csak a végeredményét. Elpusztították Fityeháza, Hídvég, Kacorlak, Kehida, Kéthely és Rajk, stb. erődítményeit.279 1589 decemberében a töröknek egy korábbi, de ez évi támadásáról értesülünk Kanizsa környékén. Ferhát budai pasa Ernő főherceghez intézett leveléből tudjuk, hogy panasz érkezett a törökhöz „az mi alattunk való vitézek szintén az Canisa kapujáigh mentek vuolna akarván ezeket lesre venni", természetesen ahogy szokott, tagadva az esemény megtörténtét.280 A kanizsai vitézek ellátása ebben az időben sem volt jobb, s különösen az okozott problémát, mint 1590-ben is annyiadszor írják, hogy Kanizsán nincs bor, de ser sem, mert árpa hiányában nem tudnak főzni. A mocsaras helyen fekvő vár ivóvize alkalmatlan lévén az ivásra, a bor nemcsak a múlatás, hanem egyszerűen az egyetlen egészséges italhoz való jutás lehetősége volt ebben az időben.281 Zrínyi György 1590 tavaszán otthagyta a kanizsai főkapitányságot. Az esemény február 11. és május 23. között következett be. Az első időpontban Zrínyi még mint kanizsai kapitány intézkedik, májusban azonban már Geréczy (Gerecsy) Bertalan alkapitány fordul Zala megyéhez az az évi ingyenmunka pénzbeli megváltásának ügyében, mivel a főkapitányi szék üresedésben van.282 d) A kanizsai főkapitányság 7590. május 23-tól 1594 júniusáig A kanizsai főkapitányság történetében ezt az időszakot, mint már utaltunk rá, alig kutatták. Igazából arra sincs adatunk, hogy mi történt a kanizsai főkapitányság irányításában ebben a mintegy négy esztendőben. Csak közvetett adatok alapján sejtjük, hogy Zrínyi után Geréczy vagy ideiglenesen, vagy Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 325 pedi g esetleg kinevezéssel, mint kanizsai főkapitány működött.283 1591-ben nagyon hasonló esemény következett be, mint 1574-ben Kanizsán, de most a Kanizsához tartozó legjelentősebb végvárban, Kiskomárban. A kis-komári vár parancsnoka ebben az időben a volt kanizsai alkapitány, Kapra (Kecskés) Ferenc volt, aki már 1588-ban panaszkodik a zsold elmaradása miatt, írja, hogy a kőházakat zsindelyeztetni kellene, a gerendák teljesen elkorhadtak, és legalább 200 lovasa és gyalogosa hiányzik a végházban a környék védelméhez.284 1591-ben aztán egy éjszaka egy nagyobb mulatság után a török szinte teljesen ugyanúgy járt el, mint Kanizsa esetében. Lerohanta a kábult őrséget a rozzant falakon keresztül, s hiába volt a felébredt kapitány hősies ellenállása, szégyenszemre megesett, hogy a kiskomári vár a török kezére jutott. A törökök az egész őrséget lemészárolták a nők és a gyermekek kivételével, az egész hadifelszerelést Segesdre hurcolták. Zrínyi és a kanizsai őrség csak a néhány meg-menekülőtől és a vár lobogó lángjaiból értesült az eseményekről.285 Kiskomár nemcsak Kanizsa, hanem a Zala-völgy számára is igen veszélyes helyzetet teremtett, így nem csoda, hogy a megrémült vármegye sokat tett a feldúlt kiskomári vár újjáépítésének ügyében is. Már 1591 őszén Ernő főherceg parancsára, amellyel Kanizsához rendelte a vármegye igyenmun-káját, kérték, hogy inkább Kiskomár várához szolgáltatnák azt. 1592 februárjában aztán kérésükre őfelsége és Ernő főherceg elrendelte, hogy az ingyenmunkát a kiskomári vár felépítésére és megerősítésére kell fordítani.286 Közben, bár 1592-ben ismét megújították a békét, 1593 kora nyarán Hasszán boszniai pasa ostromolni kezdte Sziszek várát, ahol csúfos kudarcot vallott. Erre III. Murád szultán, bár a török volt a támadó, augusztusban hadüzenettel válaszolt, és kezdetét vette a 15 éves háború.287 A Délnyugat-Dunántúlon 1594 márciusában „csúf és hideg időben" kezdődtek meg a hadműveletek, minek során Zrínyi György dunántúli főkapitány, valamint Herberstein és Trautmannsdorf egyesült hadai, miután Kanizsánál táborba szálltak, majd egyesültek a kanizsai és a megyei hadakkal, 11 ágyúval először Berzence alá nyomultak, melynek őrsége jöttükre elmenekült s a várat felgyújtotta. Ezután Csurgót szállták meg. A segesdi vár őrzői be sem várták az ostromlókat, szintén elmenekültek. Zrínyi megkísérelte Babócsa elfoglalását is, de a török elpusztította a hidakat, és a hóolvadásban megduzzadt mocsarakon nem kísérelte meg az átkelést. Ezért elpusztította az elfoglalt várakat és az indulástól számított tizedik nap a sereg visszatért Kanizsára.288 A háborús időben tovább fokozódott a megyei nemesi hadak szerepe a török elleni védelemben, melyek részt vettek - mint láttuk - az 1594 márciusi hadműveletekben. A mind többszöri igénybevétel lehetett az oka, mint Zala vármegye közgyűlése 1594. május 27-én megállapította, „a megye nemes és nem nemes lakói között sokan vannak olyanok, akik megtagadják, hogy szükség esetén az alispánok szavára hadba vonuljanak." Ezért úgy határoztak, hogy ezeket 12 forint bírsággal sújtják. Ugyanakkor, mivel híre jár, hogy a szigeti várnál az ellenség cselre készül, határozat született, hogy a megye minden lakója köteles azonnal fegyveresen felkelni, és összegyűlni szükség szerint Sümeg, Kapornak és Rajk váraknál a fenti büntetés terhe alatt.289 Ezek az adatok világosan mutatják mind a területi, mind pedig stratégiai vonatkozásban, hogy adott esetben a megyei hadaknak mely útvonalakra kellett összpontosítani erejüket. e) Báró Haym Kristóf főkapitánysága (1594. június 1-1598. (?)) 1594. június i-jén rendelte magához Mátyás főherceg Haym Kristóf báró alsó-ausztriai kamarai tanácsost, hogy a kanizsai vár főparancsnoksága tárgyában vele személyes megbeszélést folytasson. Ennek a levélnek a kivonata és Haym Kristóf kanizsai főkapitányságának egész időszaka a legátfogóbban tárul elénk abból a nagykanizsai Thury György Múzeum gyűjteményéhez tartozó, három eredeti protocol-lum-könyvből, amelyekben az „összes, a kanizsai főkapitányi tisztre, egyéb ügyekre, továbbá e vár és a hozzá tartozó végvárak dolgában kiadott dekrétumok, parancsok és az udvarhoz intézett iratok foglaltatnak", mit ez az említett három könyv címeiből kiderül. Ez a hatalmas iratanyag számtalan apró részletet is elénk tár Kanizsa és a főkapitányság mindennapjaiból, amelyekbe eddig nem nyerhettünk bepillantást. A protocollum-könyvekből a 15 éves háború elindulásának pillanata, s ennek hatása a főkapitányi székhelyre, ugyanúgy érzékelhető, mint Kanizsának és végvárainak ügyes-bajos dolgai, s magának a főkapitány személyiségének kisebb-nagyobb problémái. Nem tudjuk, hogy Haym-ot milyen szempont alapján jelölték ki erre a felelősségteljes tisztségre. Az sem derül ki a beiktatása előtti hosszadalmas levelezésből, hogy ki volt az elődje, és mik voltak az előd távozásának körülményei. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy Haym nem igazán volt tájékozott felkérésének időszakában Kanizsa dolgaiban, de fokozatosan tárul elénk az a kép, hogy különböző információk megszerzése után mind részletesebb kérdéseket, problémákat vet fel jövendő tisztével kapcsolatban. Június 11-én Mátyás főherceg előterjeszti mindazt, amit a főkapitánynak ígér tisztsége elfoglalása esetén. Ebből megtudhatjuk, hogy milyen volt a kanizsai főkapitány személyes környezete, amellyel és amelynek segítségével hivatalát ellátta. A főkapitány juttatása: - havi 200 tallér = 250 rénes forint fizetés, 326 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig - 12 német lóra, mindegyikre 12, valamint 200 csekélyebb értékű huszárlóra tartás, - a szokványos asztaltartás, - az alezredesnek (a főkapitány helyettese) 40 ré-nes forint és 100 lóra a szokványos asztalpénz, - egy német és egy magyar titkárra mindegyiknek havi 6 forint, - három trombitásnak és egy lármadobosnak fejenként 12 forint, - egy tolmácsnak 8 forint, - négy drabantnak mindegyiknek 8-8 forint, ösz-szesen 32 forint, és végül - egy szakácsnak 6 forint. Haym Kristóf ugyanúgy, mint az eddigi főkapitányok, kérte beiktatásához a legénység fizetését, a munícióval és élelemmel való ellátását. Közel egy hónap telt el, s az egyre tájékozottabb Haym még mindig nem foglalta el hivatalát, de szorgalmasan levelez követeléseinek tárgyában. Június 26-án arról értekezik Mátyás főhercegnek, hogy Kanizsa „fővár, mely a valót megírva, az osztrák örökös tartományok legfontosabb kulcsa" rendkívül leromlott állapotban van, ezért ellenállásképes véd-művekkel és kellő felszereléssel ellátva lesz csak képes arra, hogy feladatát betöltse. Azt írja, hogy a várban lévő két rendes és egy rendkívüli német zászlóalj emberei közül annyi a gyenge és a beteg, hogy abból 100 ember sem igazán harcképes. 500 huszárnak kellene lennie a várban, de a mustramester jelentése szerint ezek csak mustra és fizetés alkalmával találhatók ott, egyébként legfeljebb csak 10-20 lézeng belőlük az erődben. 600 haramia (gyalogkatona) a papíron lévő létszám, a valóságban 200 van belőlük. Szavahihető jelentés szerint Kanizsa körül néhány mérföldre a török a falvakat és a mezővárosokat felégette, a lakosságot elkergette, gyakorlatilag a környéken semmiféle élelmiszer nem szerezhető be, azok legközelebbről és csak 6-8 mérföldről, nagy veszélyek közepette, háromszoros áron juthatnak be a várba. Ezért a katonákat és élelmiszert, és legalább további 200 főnyi archibusierx. (számszeríjjal vagy puskával felszerelt lovaskatona) erősítést is kér. Nagyon fontosnak tartja, hogy megfelelő kalauzok (kémek) álljanak rendelkezésére, akik közül kettő is van a várban, egy Wuin és egy Kuschi Wan (talán Kis Iván) nevű, akiket meg kellene tartani megfelelő fizetséggel, és kérik a kémkedési pénzt, ami békében legalább 200 tallér volt. Arról is tudósít, hogy van a várban egy gyógyszerész, akivel a katonák meg vannak elégedve. Ő látja el a betegeket, de zsoldhátraléka van, és nagyon rossz volna, ha elmenne Kanizsáról. Ugyanakkor rendkívül szükségesnek tartaná, hogy egy orvos is legyen a helyőrségben. A katonaság ellátásáról megtudta, hogy egy-egy katonának naponta csak két kenyeret adnak, semmi más ellátásuk nincs, s mivel a legtöbbnek családja is van, a zsoldfizetés pedig bizonytalan, éhséggel és gondokkal küzdenek. Tudja, hogy a Kanizsa mezővárosban lévő főkapitányi lakás le van rombolva, kéri ennek felépítését. A kanizsai tisztek és legénység részéről egyhangúan arról kapott tudósítást, hogy Kanizsa város támadás esetén annyira nyílt és védtelen, hogy azt az ott lakó katonák inkább felgyújtanák, s a várba menekülnének. Közben zajlik a 15 éves háború egyik legszomorúbb eseménye, Szinán nagyvezér az 1594. július 15-től szeptember 29-ig tartó ostrom után elfoglalja a Dunántúl legerősebb várát, Győrt, amely Bécs előterét védte. A főkapitányi székhely elestét követően októberben a rendkívül fontos pápai vár is a töröké lesz.291 Haym báró közben egyre jobban tisztába jön annak a helynek a „viszonyaival", ahova őt az udvar szánja, és nyilván az észak-dunántúli példák - Har-degg győri főkapitány kivégzése - sem ösztönzik, így egyre inkább vonakodik helyének elfoglalásától. Hosszú-hosszú alkudozások folynak, amelyekben komoly érv az őrség hathónapi zsoldjának kifizetése, amint ez a beiktatáskor szokásos, és erre a Kamarának most sincs pénze. Csak az év vége felé jutnak el oda, hogy Mátyás főherceg kiadja az instrukciókat a főkapitány részére, amely 13 pontban foglalja össze annak kötelességeit.292 Végül is az udvar elvesztette türelmét, és 1595. január 27-én, mivel kémjelentések szerint a szigeti törökök Kanizsa megrohanását tervezték, Haym parancsot kapott, hogy Püchler mustramester kíséretében azonnal induljon székhelyére, amely az őrszolgálatot ellátni nem hajlandó katonaság lázadása miatt végveszélyben van. Haym február 2-án már a Vas vármegyei Hídvégen útközben tartózkodik, amikor értesül arról, hogy Újudvar erődje leégett. 4-én érkezett Kanizsa várába, ahol 6-án az istrukció értelmében előadták a főherceg parancsát. Itt minden úgy zajlott, ahogy a korábbi főkapitányi beiktatásokból már tudjuk. A katonák amikor megtudták, hogy csak 5 hónapi zsoldjukat kapják meg, azt nem akarták elfogadni, végül még egy havi zsold ígéretével sikerült őket lecsillapítani. Haym szomorú állapotokat tapasztalt mind az élelmezésről, mind a szállásával kapcsolatban. Érdekes leírást kapunk a várkastély állapotáról, ahol ekkor a provián (élelmezési hivatal) működött, Haym a városbeli lakás hiányában ide akart beköltözni, de a hivatalvezető nem akarta a szükséges szobákat kiüríteni. A vár teteje bekorhadt, szükséges lenne annak teljes újjáépítése. Haym a maga részére egy szobát és egy kamrát, továbbá egy ebédlőt, titkárának egy szobát, káplánjának és személyzetének is egy-egy szobát kíván, az elhelyezkedéséhez szüksége lenne az intéző helyiségeire és pincéjére. Megszemlélte útközben Újudvart is, ahol a fél erőd leégett, vele a kapuk és egy rondella is. Az újjáépítést Kaufmann kapitány és az építési írnok már saját felelősségére elkezdte, a tett intézkedésekért már ő vállalja a felelősséget. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 327 Néhán y nappal megérkezése után Haym egy intézkedésével majdnem zendülést provokált a német katonák részéről. A katolikus Haym az udvartól engedélyt kapott, hogy káplánokat is tarthasson 16 forint zsold melett a várban. Mivel jól tudta, hogy Kanizsán katolikus istentisztelet már régen nem volt, s itt sem templom, sem oltár, sem felszerelés nincsen, ezért még Bécsben egy oltárt vásárolt, amelyet magával hozott. Amikor megérkezett, két káplánja már Kanizsán tartózkodott. Helyiséget keresett az oltár felállításához, s úgy találta, hogy a várban a német katonáknak van egy szobájuk, ahol prédikációjukat vasárnap (egyébként hétköznap pedig a városban Lippart kapitány lakásán) tartják, és egy kálvinista oltár áll, ami nem más, mint egy asztal török kendővel letakarva, és ennek a szobának a kulcsát a provi-ánt-intézőné\ a várban, mint fő egyházi férfiúnál őrzik. Miután tőle a kulcsot megpróbálta megszerezni, hogy a saját oltárát felállítva istentiszteletet tarthasson, ez csak erővel sikerült neki. Erre a három német zászlóalj legénysége fellázadt, és közölte, hogy ezt a helyiséget a felség és a főherceg adta nekik, és az oltárt a papokkal együtt az ablakon akarták kihajítani. Haym azt kérte a főhercegtől, hogy hadd tarthassa itt a saját oltárát, s hajlandó tiszteletben tartani a más vallásúakét is. Végül sikerült a katonákkal kiegyeznie mindebben. Haym e nem túl szerencsés bemutatkozása közepette értesült arról, hogy a szigeti török Babócsa és Kanizsa irányába kivonult, de szerencsére mindez csak rémhír volt, mint kémei utólag jelentették. Ennek ellenére a következő napokban kisebb-nagyobb csatározások folytak a határvidéken. Március 4-én érkezik a jelentés, hogy a szigeti bég megostromolja Rajk várát, Rajki Albert vajda azonban sikeresen ellenállt. A közben nem csituló vallási háborúskodás tárgyában Mátyás főherceg leiratot intézett Püchler Jakab mustramesterhez, amelyben megbékélésre és kiegyezésre inti. Püchler úgy tűnik mindent megtett a főkapitány lejáratására a katonák között, ami nem volt nehéz, hiszen az elmondottakon kívül úri allűrjei is nagy visszatetszést keltettek. Haym nem tudta kapitánysága alatt sem a magyar, sem a német katonákkal a kellő hangot megtalálni, és komoly ellentétei voltak az alárendelt várak egyes vezetőivel is, leginkább a nyakas Bakó Farkas kis-komári főkapitánnyal. Mindezen események közepette végül is március 10-én Haym jelentette, hogy 8-án mind a magyar, mind a német lovasságnál megtörtént a beiktatása, 9-én pedig végbement a mustrá-lás. A főherceg1 parancsára Uhrmüller Vilmost kapitánnyá, De Rosso őrmestert pedig fendrich-é beiktatta. Szinte ezzel egyidőben, 7-én, 300 török lerohanta Hahótot, ahonnan 120 embert és asszonyt a gyerekekkel együtt elhurcolt. 12-én egy másik, a vár számára rendkívül veszélyes esemény történt, egy Glob-lich János nevű német katona, aki a várat kiválóan ismerte, és korábban Kaufmann kapitány tolmácsa volt, átszökött a törökhöz. Szerencsére az utána küldött lovasok másnap utolérték, és 14-én vallatás után, melyben beismerte árulását, karóba húzták. A Haditanács még 1594 őszén sem tudta eldönteni, mit tegyen a két üresen álló lerombolt török erőddel, Segesddel és Berzencével. Novemberben Haym már levelez ez ügyben. Januárban arról ír, - úgy látszik akkor komolyan gondolták a két fontos vár újjáépítését, - hogy a nagy költség miatt ezzel fel kell hagyni. A levelekből bepillantást nyerhetünk a békeidőben is, de háborús helyzetben igen csak fontos kémszolgálat ügyeibe is. A kanizsai főkapitánynak a török várakban is voltak emberei, így Pécsett is. Nagyon fontos, de nem mindig megbízható hírforrást jelentettek a hódoltságbeli parasztok, akik rendszeresen hozták a híreket Kanizsára. A kanizsai kémszolgálat működése igen hatékony volt. Thuri Benedek kémjelentéséből értesült először az udvar III. Murát szultán haláláról és III. Mehmet trónra lépéséről is. Nagy szerepe volt a „nyelv fogásnak" is. Március 18-án Horváth Miklós huszárkapitányt küldte ki törököt fogni, aki egy foglyot hozott, aki részletesen vallott a török terveiről és gondjairól. Jelentős szerepet kaptak a felderítő portyák, Kis Iván kapitány megfigyelés céljából embereivel az eszéki hídig is elmerészkedett. A folyamatos kémjelentések érkezésének és továbbításának ügyei napi kérdések ebben a háborús időben. Ugyanakkor Haym nem tudta elérni, hogy a katonaság, különösen a huszárok ebben a háborús időben a várban maradjanak. Mint Mátyás főhercegnek a főkapitányhoz intézett leiratából tudjuk, a huszárok csak mustra alkalmával mentek be a várba, amikor 300-nál is többen voltak, de számuk mindjárt utána 50 alá apadt, ám az is előfordult, hogy csak 5 volt a várban. A magyar kapitányok, Horváth Miklós és Kis Iván szabadon járt portyázni, miközben Haym is távol volt, helyettese pedig nincsen, halljuk július 3-án. Közben érlelődött az újabb hadjárat terve. Június 28-án Zrínyi György Kanizsára érkezett 600 lovas és gyalog katonával, ezzel a hadrafogható létszám 1000 főre nőtt. Július 4-én az Újudvaron táborozó Zrínyitől tudta meg a kanizsai főkapitány, hogy Traut-mannsdorf, a Haditanács elnöke és Ferdinánd főherceg, aki a stájer hadinép felett parancsnokolt, megállapodtak a Babócsa elleni ostromban. Július 15-én kelt Mátyás főherceg, 16-án Ferdinánd főherceg leirata az ügyben. Haym azonban különböző kifogásokkal él, nem akar segítséget és ágyúkat adni a július 18-án Babócsa alá induló Zrínyinek. Az ügy sokáig húzódik, végül július 24-én kiadja a Zrínyi által kért 17 kis és nagy ágyút. Július 30-án Babócsán kelt a főkapitány levele, melyből megtudjuk, hogy Zrínyi 328 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Györg y táborába érkezett a stájerok mellett Török István, Battyhány Ferenc, Istvánffy István, Szécsi Tamás és a két Bánfi. A török azonban nem várta meg az ostromot, július 29-én a várat felgyújtotta. Azonnal megkezdték az erőd helyreállítását. Július 31-én a török otthagyta Barcsot is. Hosszas tanácskozás után a további támadás helyett Babócsa felépítésében egyeztek meg, Haym jelentős őrséget rendelt Babócsára, kapitánnyá a Kanizsáról átvezényelt Horváth Miklóst tette.293 Ugyanakkor Haym ismét felvetette a Kanizsa számára nagyon fontos, Segesd és Berzence felépítésének kérdését, természetesen eredménytelenül. Közben Babócsa újjáépítése a török állandó támadásai között nehézkesen, de folytatódott. 1595 tele nyomorúságos állapotban találta Kanizsát és a környező várakat. A fizetetlenség, éhezés következtében a katonák lázadoztak, a környező falvakat fosztogatták. Haym hiába kísérelte meg őket a szolgálat ellátására kényszeríteni. A teljesen kétségbeesett Haym személyesen indult az uralkodóhoz Prágába, de csak Bécsig jutott el. 1596. január 2-án egy 33 pontba foglalt jelentésben részletezi főkapitánysága kétségbeejtő állapotát. Több hónapos távollétét kanizsai ellenségei, Püchler és köre arra használták fel, hogy a feladatának ellátására alkalmatlan, önös érdekeit mindig előtérbe helyező óbester ellen koncentrált támadást indítsanak. Akciójuk sikerült is, perbefogták, parancsnokságába nem engedték vissza, felfüggesztették, egy időre áristomba csukták. (1596. június)294 De az ügy ezzel nem zárult le, hosz-szadalmas pereskedés kezdődött. Miksa főherceg a császár július 6-án kelt leiratára július 22-én hozott határozatából az derül ki, hogy az ügyben hadbírósági tárgyalás lesz. Kanizsán az ügyek intézésével Püchler mustramester kapott megbízást, s mellé hadi ügyekben járatos személyt rendeltek ki a parancsnokság betöltéséig. Közben a török sem tétlenkedett Kanizsa előterében. Az alatt az idő alatt, amikor a mezőkeresztesi csatára készültek, és a hadak mind a táborban voltak, Hasszán, a szigeti bég 4000 emberrel és ágyúkkal ostrom alá vette Babócsát. A vár parancsnoka, a még Haym által kinevezett Horváth Miklós volt (Istvánffy szerint „ez a nagyszájú de a veszélyben mint kisült, gyáva, gyalázatos rabló ember"), szándékosan eltávozott a várból, és így azt helyettesei, Vég György és Uhrmüller német kapitány védte meg Zrínyi György felmentő csapatainak érkezéséig.295 1597. április 29-én a per még mindig nincs lezárva, tárgyalás sem volt. Ez derül ki Mátyás főhercegnek a császárhoz írt jelentéséből, és hogy Haym - papíron - még mindig főkapitány. A császár szándéka pedig az, hogy három havi felmondással lemondassa, és helyére Paradeiser Györgyöt szánja. A főherceg azt a tisztességes megoldást javasolja, hogy Haymot jogilag is vissza kellene tisztségébe helyezni, akkor maga kérné a felmondását. Ebben az esetben úgy lehetne elbocsájtani, hogy becsületén nem esne csorba. Erre törekszik maga Haym is, de se rehabilitáció, se tárgyalás nem történik. A főkapitányi protocollum-könyvek 1597. október 26. után zárulnak, amikor Haymnak, még mindig mint kanizsai ,,óbester"-nek ír Mátyás főherceg. Az utolsó levelek bizonyos török foglyok ügyében keltek, amelyekre Haym válaszolt, valamint a kanizsai zászlóshoz intézett nagy számú kérdés felsorolásával, amelyekben a Haym-Püchler ügy részleteire kérdeznek rá. A bizonyosan 1598-ra áthúzódó, és rengeteg embert pro és contra állásfoglalásra késztető ügy lezárulásának körülményei még a levéltárak mélyén lapulnak. Megdöbbentő ez a rettenetesen elhúzódó jogi procedúra a háborús viszonyok között, annak ellenére, hogy a levelezésekben számtalanszor találkozunk azzal a megállapítással, hogy a rendkívül fontos kanizsai vár élére minél előbb rátermett főparancsnokot kellene kinevezni. Akkor, amikor a Dunántúlon komoly hadműveletek folynak, 1595. augusztus 20-án visszaveszik Pápát, szeptemberben kudarcot vall Győr visszavívásának kísérlete, majd három évig áll a török Bécs kapujában, mígnem a megismételt hadművelet sikerrel végződik (1598. márc. 29.), s közben Kanizsának nincs hivatalban lévő főparancsnoka.296 f) Paradeiser György főkapitánysága (1598. szeptember-1600. október 22.) 1. Kanizsa helyzete az 1600. évi ostrom előtt Haym utódjául az udvar egy hasonlóan kevéssé népszerű embert, Paradeiser Györgyöt szemelte ki. Paradeiser régi karinthiai protestáns katonacsalád sarja, nem tartozott az ismertebb, tapasztalt hadvezérek közé. 1596-ban Zengg parancsnokaként részt vett Kiissza sikertelen felmentési kísérletében, ahol egy időre török fogságba is esett. Klisszánál játszott szerepe miatt eleve gyanús volt a végvári katonaság szemében.297 Mint láttuk, neve már 1597 áprilisában mint egyetlen lehetséges jelölté bukkan fel, Paradeiser beiktatására mégis csak - nyilván a Haym-ügy lezárulása után - 1598 szeptembere táján került sor.298 Az új főkapitány ugyancsak nem sok ismerettel rendelkezett a várvédelem és a török harcmodorát illetően, és ugyanezt lehetett elmondani német tisztjeiről is, akikre elsősorban támaszkodott. Ugyanakkor Paradeiser ugyanazokat a gyarló állapotokat örökölte Kanizsán, amelyekről Haym főkapitányságával kapcsolatban részletesen szóltunk. így nem csoda, hogy tevékenysége is elsősorban abban merült ki, hogy folyton pénzt, katonát, lőszert kért és sürgetett. A magyar katonasággal, ahogy elődje, úgy ő sem tudott bánni, ezért elsősorban neki is német zsoldosok kellettek. Tisztikarát kinevezésekor úgy örökölte, egyik helyettese Lipparth Zsigmond, szintén német Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 329 ember , már 1595-ben itt szolgált, Hollósy János volt a magyar lovasok kapitánya, Kürtös János pedig a gyalogság fővajdája. A másik német kapitány Hayden Rudolf volt. 1599 szeptemberében már osztopáni Perneszy László (Zala megyei birtokos nemes) a kanizsai lovasság kapitánya, és 1600. májusában osztopáni Perneszy Ferenc a gyalogosok kapitánya. A német egységek kiegészítését csak 1599-ben sikerült elérnie, ekkor Kugler György 550 zsoldos verbuválására kapott megbízást.299 1599 telén, ha Segesd és Berzence nem is épült fel, komoly lépés történt a Balaton alatti vidék biztosítására. A Pálffy Miklós és Adolf Schwarzenberg vezette hadak elfoglalták a somogyi Lakot és Bolondvárt (Balatonszemes), és megkísérelték Kaposvár bevételét is, ez azonban a tél beköszönte miatt (november 23.) nem sikerült. A visszavonuló sereg az ágyúit, mivel azokat vontatni nem tudta, Kanizsán hagyta.300 T599- január 14-én már kémjelentések érkeztek arról, hogy a török Kanizsa ellen készül. Ekkor úgy szólt a híradás, hogy egy pasa több béggel Szigetvárra érkezett, és télen is marad seregével. Ha a víz befagy, Kanizsa városát és várát akarják megostromolni. Közben Kanizsán március 23-án tűz ütött ki a városban, amelynek során nemcsak a palánkok, de a város kapui is elégtek. 300 munkást és 800 forintot küldtek a helyreállítási munkákra.301 Április 10-én azt jelentették Kanizsáról, hogy nagy ott a veszedelem. Minden épület szalmával és náddal van fedve, tehát fecskendőt kérnek. Valamivel később Paradei-ser a már sokszor megsürgetett három havi zsoldot kérte, de hiába várt. A Kanizsát fenyegető veszéllyel példálózott, de még május 23-án, június 9-én, majd július 28-án is hiába várt a pénz megérkezésére. Augusztus 7-én már végső szükségről írt. Augusztus 17-én a három legveszélyeztetettebb helyre, Kanizsára, Babócsára és Kiskomárra pénzt, élelmet és muníciót követelt.302 A törökkel kapcsolatos hírek ebben az évben igaznak bizonyultak. Ibrahim nagyvezér hadai azzal a céllal indultak meg Magyarország felé, hogy Kanizsát és Esztergomot elfoglalják, de a Dunán küldött hadiszállítmányát Tolna mezőváros közelében elfogták a Pálffy által felfogadott hajdúk, akik dél felé portyázva felgyújtották az eszéki hidat is. A vállalkozásban részt vettek a kanizsai és a bajcsai hajdúk is. A késedelem miatt Ibrahim nem tudta tervét valóra váltani, és dolgavégezetlen vonult téli szállásra Belgrádba.303 1600. január 26-án Mátyás főherceg és az udvari kamara 60000 forintnyi kölcsön felvételét sürgette, hogy kanizsa és a horvát bán hadinépét fizetni lehessen.304 Február 23-án az élelmezési főnök írta, hogy a törökök Simontornya körül nagy tömegben gyülekeznek és támadásra készülnek. A várakban nagy a hiány az élelemben.305 Ha túl sokat nem is, azért valamit folyton küldtek Kanizsára. 1600. május 8-án Paradeiser 200 forintot kapott kémkedésre.306 Arról, hogy Paradeiser hogyan gazdálkodott Kanizsán, igen kevés adat maradt ránk. Annyi bizonyos, hogy semmiféle vitézi cselekedet nem fűződött kapitányságához. Közben az év a katonai események szempontjából a Dunántúlon nagyon szerencsétlenül kezdődött. Pápa fizetetten vallon és francia őrsége fellázadt. A vár visszavételét maga Schwarzenberg tábornagy, a magyarországi hadak főparancsnoka irányította, aki egy'' roham során elesett. A várat sikerült ugyan augusztus 9-én elfoglalni, de a vitéz fővezér elvesztése nagy csapás volt. Utóda Philip Emánuel von Lothringen, Mercoeur hercege lett, aki egyből nehéz feladatot kapott, rá várt Ibrahim nagyvezér megállítása.307 A nagyvezér ugyanis ekkor fogott előző évi tervének megvalósításához. Mintegy 48000 főre becsülhető török és tatár hadai élén a Dráva mentén nyomult előre, azzal a céllal, hogy Kanizsa várát megszerezze. Szeptember elsején értek seregei a Kanizsa előterét védő Babócsa alá, melyet viszonylag könnyen elfoglaltak.308 Babócsát Pető Gergely védte, aki a vár kapitánya lett, miután Horváth Miklós alkalmatlansága kiderült. A vár helyreállítása a korábbi ostromok után nem sikerült túlságosan jól, nemigen volt képes hosszabb ideig ellenállni. Három napi ágyúzás után így szabad elvonulás feltételével a védők Babócsát feladták és a kanizsai várba vonultak. Voltak, akik Petőt a korai feladásért hibáztatták, mert úgy vélték, ha még néhány napig kitart, Paradeisernek marad ideje a zsoldra pénzt kérni, és 500 hordó lőport beszállíttatni, amely úton Kanizsa felé, már Alsólend-ván volt.309 Közben a nagyvezér által Buda védelmére rendelt Lala Mohamed ruméliai beglerbég parancsot kapott, hogy seregével induljon Kanizsára. A pasa Székesfehérváron keresztül - ahol magához vette a Pápáról odamenekült és török zsoldba állt francia zsoldosokat - a koppányi úton indult el. Útközben az útjába eső Bolondvárt egynapi ostrommal elfoglalta, és megszállta az őrsége által otthagyott Lak várát is. Útirányába esett Kiskomár, amelyet szintén elfoglalt. Ez utóbbi mikéntjéről egyelőre nincs adatunk, csak a tényről értesülünk. Lala Mohamed már Kanizsa alatt csatlakozott a fősereghez.310 Paradeiser júniusban kapta az első megbízható híreket a várható támadásról. A helyzete elég kétségbeejtő volt. Helyettese, Haiden kapitány sikertelenül kilincselt Bécsben a zsoldhátralék ügyében. Június 30-án eredménytelenül kérte, hogy a várat lássák el élelmiszerrel, lőszerrel és erősítéssel. Geizkoffler élelmezési főbiztos és a szlovén határvidéki kollégája, Leopold Grafenegger hiába látták előre a fejleményeket, akaratukat nem tudták keresztülvinni. A Kanizsa irányába amúgy is mindig rugalmatlan bécsi adminisztráció tétlenkedése nagymértékben elősegítette az eseménvek későbbi alakulását.314 330 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Valószínűle g igaza van Istvánffynak, hogy Paradeiser mégis úgy vélt, hogy az ellenség talán nem nyomul tovább Babócsánál. Ezt a hírt maga a ravasz nagyvezér is terjesztette. így csak az utolsó pillanatban adott parancsot a Kanizsa körüli kisebb erődítményeknek, hogy azok a várakat felgyújtva, Kanizsára vonuljanak be. Balog János fő vaj da vezetésével Újudvarról 52 magyar és 32 német, Kacorlakról 20, Khielmannszigetről 20 és Peleskéről 13 magyar be is érkezett.312 2. Kanizsa ostroma és elfoglalása (1600. szeptember 8-október 22.) Kanizsa várának állapota 1600-ban meglehetősen távol volt az ideálistól. Az állandó pénzhiány miatt régóta csak a javításokra telt, ez meglátszott a bástyák és a falak állapotán, a belső épületek eleve korlátozott befogadó képességűek voltak, ugyanakkor megfelelő mennyiségű élelmiszer és lőporkészlet sem állt rendelkezésre. A várőrség létszáma Istvánffy Miklós szerint 800 németből és ugyanannyi magyarból állt, továbbá 400 huszár és egy század német puskás, de ez papíron lévő létszám volt. A zsoldfizetés és a katonák számára barátságtalan takarékos parancsnok viselkedése ezt még tovább apasztotta. Paradeiser későbbi vallomása alapján 460 főnyi összlétszámról tudunk, de ez az ostrom végi állapot. Takáts Sándor véleménye szerint Kanizsán a katonák száma jóval több volt 800-nál, és használható parasztok is voltak benn bőven. Az ostrom történetét az osztrák források alapján feldolgozó Günther Cerwinka is 800 körüli létszámról, valamint két hónapra való munícióról és élelmiszerről tud.313 A főkapitány tisztikara az ostrom idején a két főkapitányhelyettesből, Sigismund Lippart-ból és Rudolph Haidenből állt (a második főkapitány kinevezésére minden bizonnyal az ostrom miatt került sor), akiknek eleste után Péter Hesch foglalta el ezt a tisztséget. Az ostrom során kétes hírnevet szerez Georg Kugler és a patikárius, aki egyben vajdai tisztséget betöltve katonai parancsnok is volt. A magyar katonák vezetői között jelentősebb szerepet játszottak Szívós (Zivos) Mihály és Balogh János fővajdák. Az őrség harci szellemével nem volt kezdetben probléma, a katonák mindjárt a megszálláskor megesküdtek, hogy védelmezni fogják a várat. Horváth Péter későbbi vallomása szerint így vélekedtek: 8. térkép. Kanizsa 1600. évi elfoglalása Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 331 „é s ki legelőször valamit említeni mer a feladásról, ha szinte az főkapitány ő maga lenne is, koncra adják".314 A török seregek szeptember 8-án reggel Palinnál vertek tábort. Paradeiser, miután a hadianyagokat és a lőport a várba hordatta, a védhetetlennek ítélt mezővárost felgyújtatta. A vár alatt ekkor táborba szálló sereg még csak az elővéd volt, melynek parancsnoka Méhemet kihaja fogoly parasztokkal azonnal a túlpartra vezető utak járhatóvá tételéhez kezdett, hogy a seregét a Kanizsa nyugati partjára átjuttathassa. A munka elkészülte után mintegy 20000 emberével költözött át és a kiürített bajcsai vártól délre vert tábort. A másnap megérkező Ibrahim nagyvezér a palini táborhelyet foglalta el, ezzel megtörtént a kanizsai vár minden oldalról való körülzárása. Méhemet a vártól délnyugatra két sáncot építtetett, melybe felállíttatta lövegeit, és megkezdte az ágyúzást. Az egyik ütege az éléstár helyén állt, a másik pedig a nagy oszlopos híd feljárójánál. Ibrahim a leégett városban és a temető közelében állíttatta fel ütegeit és szeptember 11-én innen kezdett a tüzeléshez. A vár földből és fából épült vastag falakkal rendelkezett, ezért a tüzérségi tűz túl nagy kárt nem okozott. Mikor ez kiderült, a nagyvezér tanácskozást tartott a környékbeli török erődök parancsnokaival, akik a hely fekvését jól ismerték, és úgy döntött, hogy saját hadait is a nyugati partra viszi át és egyesíti Méhemet táborával. A keleti parton 3-4000 embert hagyott, akik a tábort őrizték, és a várbeliek mozdulatait szemmel tartották, elzárván előlük a közlekedést. Szeptember 10-én a sereget kísérő könnyűlovas tatárokat a környező vidék dúlására küldték, akik egészen Alsólendváig és Lentiig pusztítottak. A tatárokat Lentinél Zrínyi György, egy másik helyen pedig Sigismund Herberstein alaposan megverték, így azok visszahúzódtak a török táborba. Közben Paradeiser ágyúival folyamatosan nyugtalanította a törököt, és ellenállásra buzdított.315 Nem tűnik valószínűnek Takáts Sándornak Zrínyi György levele alapján tett az a megállapítása, hogy Paradeisert az ostrom kezdetétől katonái nem is látták, és hogy az ostrom végéig egy szilárdan épített boltban hevert, ahonnan elő sem jött.316 10 napi ostrom után a török bizonyossá vált, hogy ágyúzással semmire sem megy, ezért a környékről összehajtott parasztokat a nyugati part és a vár közötti mocsár feltöltésére irányította. A nagy mennyiségben összehordott hasábfákat a mocsárba zúdítva lépésről lépésre közelített a vár falai felé. Paradeiser a veszélyt látva, szeptember 18-án tanácskozást hívott össze. Az őrséget három részre osztotta. Egyik helyettese, Haiden 333 némettel, öt „vajdányi" hajdúval és 42 más katonával szállta meg a vár egyik felét, Lippart, a másik helyettese 257 némettel, 56 hajdúval és 97 más katonával a vár másik felét őrizte. Hatvan huszárt és néhány puskást tartalékba rendelt.317 Ugyanakkor azt próbálták kisütni, hogyan lehetne ezt a fahalmazt lőporral felgyújtani vagy szétrobbantani. Török András (Andre Trügg) tüzérparancsnok úgy vélte, hogy apró lőporzacskókkal a farakást meg tudja semmisíteni és erre a munkára ajánlkozott is. Közben szeptember 25-én a janicsárok először indítottak rohamot a falak ellen, de sikertelenül. Nagy veszteségeket szenvedtek. A közelharcban elesett Haiden kapitány is. Ugyanekkor éjszaka a vár sorsát megpecsételő esemény történt. Istvánffy szerint miközben Török tüzérparancsnok a lőporoszacskókat töltötte a lőporraktárnál, nem volt elég óvatos, és több katona, akinek tölténye kifogyott, ott lőporért tolakodott, véletlenül tűz támadt, és az egész épület a levegőbe repült. A robbanás sok katonát széttépett, a halottak között volt maga Török, Sigismund Lippart kapitány, a városban lakó német katonák hadnagya, és még 20 legény. Istvánffynak ezzel az előadásával szemben Takáts Sándor azt írja, hogy szeptember 25-én „a német tűzmester, nem tudni kinek a parancsára, meggyújtotta a puskaport." A későbbi vallomások szerint 25-én éjjel 10-11 óra tájban néhány katona Andre Trügg (Istvánffynál Török) vezetésével, miközben lőport töltött egy hordóba, robbanást okozott. Hetven mázsa lőpor és 80 katona esett áldozatul, és leomlott a várfal egy része is. A török történetírók szerint a puskaporos torony ajtaja nyitva volt, és egy török rab vetett üszköt bele, így történt a robbanás.318 A főkapitány ezek után nemcsak katonái balesetén aggódott, hanem leginkább azért, mert ami lőpor ezután maradt, az már rendkívül kevés volt. Aggodalmát növelte az is, hogy az ellenség, de kivált a janicsárok derékig a sáros mocsárban gázolva a falhoz oly közel férkőztek, hogy a védőkből naponta többet is lelőttek, köztük Perneszi László lovashadnagyot, akit szemén talált a golyó. Paradeiser aggasztó helyzetét felismerve Kováczi János nevű tolmácsát egy másik katonával levelével Zrínyi Györgyhöz küldte segélyt és lőport kérve. Megírta, hogy a várat, amíg él, védeni fogja, de fél, hogy ha a segély késik, az őrség esetleg mást gondol. Zrínyi válaszában megírta, hogy a felmentő sereg útban van, és a horvát hadak is már táborba gyűltek, így Kanizsát rövidesen fölmentik.319 Közben a 7-8000 főre becsülhető felmentő sereg Győr vára alatt szállt táborba és szeptember 18-án Mátyás főherceg parancsára útnak is indult. A hadak parancsnoka Mercoeur hercege volt. Serege Pápa felé vette az irányt, 22-én érkezett Kaidra, majd 23-án Zalavégre. Másnapa Zala folyó mentén Zalaszentivánra vonultak, ahol csatlakozott a sereghez Thurn gróf és Siegfried Kollonitsch ezredes 1000-1000 lovassal, valamint Nádasdy Ferenc dunántúli főkapitány és Batthyány Ferenc vezetésével magyar huszárok és gyalogság. A magyar sereg zömét az érsekújvári hajdúk és huszárok adták, számuk 1-2000 főre tehető. Ugyanide érkezett meg Andreas Hofkirchner 332 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 20. kép. Kanizsa feladása 1600-ban. ( G e o r g K e l l e r metszete) német gyalogezrede is. Szeptember 25-én vertek tábort Zalaegerszegen, amikor már Kanizsától csak mintegy 50 km-re voltak. Itt Mercoeur haditanácsot hívott össze, amelynek fő témája volt, hogy az ellátási gondokkal küzdő sereg melyik úton menjen Kanizsára. Batthyány és Hofkirchner javaslatára kerülő út mellett döntöttek, amely kétszer olyan hosszú vplt, és legalább 5 napos késést jelentett. Ettől a kerülőtől azt remélték, hogy az Ausztriából érkező élelmiszer szállítmányok biztonságosabban és gyorsabban érkeznek meg a sereghez. Ugyanakkor Zrínyinek és seregének nem kellett a portyázóktól veszélyeztetett Muraközt elhagynia, hanem a horvát és a stájer hadakkal együtt csatlakozhattak a felmentő sereghez. Innen a sereg a gyorsabb haladás érdekében három részre váltva haladt tovább. Szeptember 27-én indultak el és három nap múlva a gyülekezőhelyül kijelölt (Tor-nyi-) Szentmiklóson találkoztak. Október 2-án Sze-menyénél (Muraszemenye) megtörtént az egyesülés a horvát és a stájer hadakkal, ami mintegy 5000 újabb ember csatlakozását jelentette. Szemenyén újra haditanácsra ültek össze a parancsnokok, és eldöntötték, hogy a törökkel nyílt csatára fognak vállalkozni, mert a terepviszonyok miatt a mocsáron át jelentősebb segítséget e nélkül nem tudnának az ostromlott várba bejuttatni. Az itt végzett mustrálás során, a betegeket nem számítva, a felmentő sereg 13700 embert számlált. Október 3-án érkeztek Letenyére, ahol egy napot kellett várniuk az ágyúkra. 5-én átkeltek az utolsó nehéz útszakaszon és a sereget csatarendbe állították.320 Istvánffy Miklós szerint a szemenyei táborban lévő vezérekhez Ibrahim nagyvezér levelet intézett, amelyben felajánlotta a béke megkötését. A haditanácson részt vevők azt válaszolták, hogy ennek előfeltétele, hogy Kanizsa alól vonuljon el, és jelöljön ki egy helyet a további tanácskozásra. Erre azonban a nagyvezér nem adott választ, s ezért a békekezdeményezés terve lekerült a napirendről.321 A felmentő sereg hadrendje október 5-én Sormásnál fejlődött ki, ahol rövidesen a török csatára kényszerítette, de néhány órás küzdelem után, főleg a magyar gyalogság heves támadásának hatására a törököt sikerült táborába visszaszorítani. Ezután éjjel saját táborukat Kari Ludwig von Schulz által építtetett sánccal vették körül. A döntő csatára október 7-én került sor. Délután 2 óra körül a török támadást intézett a sereg jobb szárnya ellen, de ezeket sikerült heves tüzeléssel visszaszorítani. Ezután Mercoeur parancsot adott Her- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 333 bersteinne k és Kollonitschnak, hogy 3000 emberrel a vár felé vezető átjárónál lévő, janicsároktól védett sáncot rohamozzák meg. Az áttörés sikerült, és a török súlyos veszteségekkel a táborig futott. A jól sikerült támadás következtében a török táborban pánik tört ki, és már remény támadt, hogy a törököt sikerül a mocsár túloldalára szorítani. Közben azonban a tatárok két oldalról megtámadták a tábort, amely körül csata bontakozott ki, s késő éjjelig tartott. Istvánffy szerint ebben a harcban a török mintegy 2000 lovast és 1000 janicsárt vesztett, míg a felmentő sereg vesztesége minimális volt. Ugyanakkor ezt a csatát más források mint vereséget írják le.322 Ez utóbbi lehetett az igaz, mert ettől kezdve a török október 1 i-ig folyamatosan támadja a tábort, és átveszi a kezdeményezést. Október 12-én a sereg ellátásában problémák támadtak, mert a török és tatár lovasság a táborba igyekvő élelmiszer-szállítmányokat elfogta. Mercoeur hercege ekkor már a visszavonulás gondolatával foglalkozott, hiszen a katonaság már az ágyúgolyók által megölt lovakat ette. Közben azonban gróf Salm mintegy 200 kocsi élelemmel megérkezett, ezért a döntést másnapra halasztották. Felmérvén a készleteket rájöttek, hogy ez a sereg szükségletét egy, legfeljebb két napig tudja fedezni, a lovaknak pedig semmi ennivalójuk már nem volt, azok naponként döglöttek. Ezért az a döntés született, hogy megkezdik a visszavonulást a Muráig, ahol a hadat megpihentetik és nagyobb készletet felvéve újra támadni fognak. Egyedül Kollonitsch ellenezte a tervet, mert látta, hogy a visszavonulás a kanizsai védőket végső kétségbeesésbe hajthatja. Október 13-án megkezdődött a visszavonulás, amely kezdetben a nagy köd és a sötét éj miatt zavar nélkül folyt. A török azonban hamar reagált erre a hadmozdulatra és lovasságával sorozatosan intézte ellenük a rohamokat. A hadrend felborult, a sereg összezavarodott. A mocsarak átkelőinél különösen jelentős mennyiségű poggyászt vesztettek. Miután megvirradt, és a köd eloszlott, a török mintegy 20 000 emberrel koncentrált támadást intézett az utóvéd ellen. Állandó harc közepette vonult a sereg Letenyéig, a Murán épült hajóhídhoz, ahol három napig álltak. Mercoeur 16-án azt ajánlotta a haditanácson, hogy nyomuljanak ismét Kanizsa alá, de ezredesei jobban felmérve a helyzetet, az utánpótlás hiányát, a visszavonulás mellett voksoltak.323 Paradeiser és a kanizsaiak látva a sereg elvonulását, még mindig nem adták fel a reményt. Az október 15-i leltár szerint mindössze 28 mázsa lőporuk maradt. A törökök annyira kiépítették sáncaikat, hogy szinte lőni sem lehetett őket. Különösen jeleskedtek ebben a munkában a török zsoldba állt pápai francia zsoldosok. Sikertelenül próbálták a védők felgyújtani a sáncokban felhalmozott anyagokat is. Október 20-án az egyik bástya őrsége bejelentette, hogy nem tudja tar- 21. kép. Kanizsa feladása 1600-ban. ( W i l h e lm Peter Zimmermann metszete.) 334 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig tan i magát, a főkapitány parancsára azonban helyükön maradtak. A lőszerhiány akkora volt, hogy a oelőtt török ágyúgolyókat lövöldözték vissza.324 Paradeiser ekkor János diákot, az írnokát egy Her-bersteinhez címzett segélykérő levéllel megpróbálta kiküldeni a várból, azonban a törökök elfogták, és arra kényszerítették, hogy az ostromsáncból a feladásra beszélje rá az őrséget. A főkapitány beleegyezésével Szívós Mihály fővajda, Váradi János kacorla-ki vajda és Lippart kapitány szállásmestere a bástyából beszélt egy János és egy Benedek (Benedikt) nevű pribékkel, de csak abba egyeztek bele, hogy a feltételeket közlik a parancsnokkal.325 Október 21-én vasárnap délelőtt a lőszerhiány akkora volt, hogy Paradeiser parancsot adott a tüzelés abbahagyására, amit csak a legnagyobb veszély esetén lehet megszegni. Ekkor jutottak oda a tisztikar egyes tagjai, Hesch Péter főkapitányhelyettes, SZÍVÓS Mihály fővajda és Hieronimus Frank, hogy a feladás mellett kardoskodjanak. Emellett volt a közkatonák jórésze is. Frank vallomása alapján tudjuk, hogy Paradeiser még ekkor is tiltakozott, de a tiszti tanácskozáson egyedül Balogh volt az, aki vállalta volna végsőkig a harcot. A török ekkor már gyakorlatilag a falak aljáig jutott, bármikor megkezdhette a végső rohamot. A magyar és német katonák is követelték az átadást, és a még mindig lövöldöző Baloghot is rávették, hogy a védekezést hagyja abba. Az ostrom utáni 43., és a felmentő sereg visszavonulása utáni 8. napon egyezkedni kezdtek a törökökkel. Bár Paradeiser még most is vonakodott, de Hesch Péter és a patikus nyomására beleegyezett, hogy szabad elvonulás mellett a várat feladják. A valósághoz hozzátartozik, hogy a török a kor szokása szerint többször is adott be „szózat"-ot a várba, amelyben a vár feladását sürgette. Konkrétan Paradeiser helyettese, Hesch tárgyalt a törökkel. Ezt követően történt a döntés. Az átadás úgy folyt le, hogy három tiszt, Heibersperger hadnagy, Csécsi Máté és Gerzey György kiment a táborba, ahonnan Szinán csausz, Mehmet csausz és a hatvani bég pedig bement Kanizsára. A vár feladásakor Kanizsán volt ötven egynéhány ágyú, három hónapra elegendő búza, 30 hordó „piskóta" és négyszázhatvan katona.326 A török történetíró Kjátib Cselebi szerint is a lőszerhiány volt a megadás közvetlen oka, szerinte két-három küldött érkezett, akik elmondták, „lőporunk nem maradt, különben a várat vívással nem foglalhattátok volna el."327 Október 22-én, a vár átadása után 200 török katona kísérte el a kanizsai őrséget. Megeresztett zászlókkal, fegyveresen vonultak ki, és 100 társzekéren vitték magukkal holmijukat. A nagyvezér virágokkal hímzett pompás kaftánt küldött Paradeisernek, melyről ő azt állította, hogy nem fogadta el.328 22. kép. Paradeiser és társai kivégzését ábrázoló metszet, 1601. (Nagykanizsa. T h u r y G y ö r g y Múzeum.) Dr. Vándor László: Kanizsa története a hónfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 335 Októbe r 30-án a szentgotthárdi táborban vették vallatóra Paradeiser Györgyöt. Itt azt vallotta, hogy nem ő, hanem a lázadó közkatonák egyezkedtek a törökkel, és az ő akarata ellenére adták át a várat. A feladáskor az ingoványok már a sáncig''be voltak töltve, az ellenség már a bástyákban tartózkodott. Paradeisert perbe fogták, és a hóhér kezére került Pankraz Nuschal és Georg Kuglerrel együtt. 1601. október 19-én, ártatlanságát mindvégig hangsúlyozva, lépett a vérpadra. A kanizsai őrséget kötelezték háromévi zsold nélküli szolgálatra, a határvidék legveszélyesebb szakaszán. Pető Gergely és Balogh János börtönbüntetést kapott, majd később kegyelmet nyert. A felmentő sereg tábora feloszlott, a hadak téli szállásra vonultak.329 Ha kortársai szemében Paradeiser és társai árulóknak tűntek is, az utókor józan ítélete alapján megállapíthatjuk, hogy nem gyávaság okozta Kanizsa elvesztését. Még csak nem is Mercoeur vitézül harcoló seregének távozása, hanem az a hivatalszervezet, amely nem volt képes sem az ostromra készülő várat, sem a felmentő sereget megfelelően ellátni. Paradeiser katonáival addig a pillanatig kitartott, amíg az értelmetlen „hősi" halál és a feladás közötti válaszúiig el nem érkezett. Természetesen nem lehet mentegetni a parancsnok emberi és katonai gyengéit, amit a vád is bőven emlegetett: a kishitűséget, félénkségét és a döntésképtelenséget, de azt sem, hogy az elvonuláskor a sebesülteket szállító szekerek elől az ökröket kifogatta és sajátjai elé állíttatta, azokat cserbenhagyta. A halálos ítéletben már a kortársak és az utókor történészei is észrevették azt az indíttatást, amely a lutheránusok ellen a bécsi udvar részéről megnyilvánult. Maga a per is csak a bürokrácia miatt nyúlt el hosszú ideig, a döntést, hogy példát fognak statuálni, már az eljárás elején meghozták.330 Kanizsa eleste gyakorlatilag a környék kisebb várainak pusztulását is jelentette. A török csapatok egészen Kapornakig megszállták a vidéket, melynek őrsége nem állt ellen, és a törökök is békében hagyták. A török által elfoglalt, illetve a magyarok által kiürített várak között volt Kiskomár, Isabor, Rajk, Sárkánysziget, Kacorlak, Újudvar, Bajcsa, Szentmiklós, Keresztúr stb. vára. Gyakorlatilag az egész védelmi vonal megsemmisült, Zala délnyugati felében a török lett az úr.331 3. Kanizsa mezőváros története 1567-től az 1600. évi elpusztulásig. A mezőváros a német katonák által 1566-ban történt elpusztítását többé nem tudta kiheverni. A polgári lakosság jórésze nemhogy visszatért volna, még inkább elmenekült a török torkában fekvő településről, ahol ráadásul állandóan ki volt téve a mindig éhező katonaság zaklatásának. Az 1570. évi összeírás szerint Külső-Kanizsa teljesen elhagyott, az erődített Kanizsa Interior új mezőváros (nóvum oppidum), amelyben 9 új ház van, mind a királyé, semmi más.332 A polgári lakosság helyére a katonaság költözött, a város gyakorlatilag teljesen Kanizsa külső várává, huszárvárává vált. A nagy létszámú huszárság mellett, amely el sem fért volna a belső várban, az építkezés miatt a gyalogság jórésze is itt kapott helyet, az épülő házakban a katonák éltek családjukkal. Egy 1570. évi leírás szerint Kanizsa városa, ahol a huszárság tartózkodott, fonott és sározott palánkkal van körülvéve. A város jó távol van a vártól.333 1574 februárjában, amikor a szigeti török elfoglalta és feldúlta Kanizsa mezővárost, már döntően a katonák családtagjai közül kerültek ki az elhurcoltak. A támadás során a polgárokon kívül 35 huszárt, 26 hajdút és 42 gyalogot vágtak le. Az elhurcoltak számát 800 főben adták meg, akik között volt 41 német asszony és 23 német gyermek. Ez a szám lehetséges, hogy némileg túlzott, de bizonyosan csak a katonák családtagjaival együtt képzelhető el.334 Úgy tűnik, hogy a polgári élet utolsó maradványai is ekkor semmisültek meg Kanizsán. A Haditanácsot azonban jobban érdekelte az, hogy a számában és önbizalmában is megfogyatkozott huszárság ezzel elvesztette szállását, a vár legütőképesebb ereje bázis nélkül maradt. Puchaimb hadi tanácsost és Salm grófot küldték Kanizsára, hogy eldöntsék, vajon újjáépítsék-e a várost, vagy más helyen oldják meg a huszárság elhelyezését. Sok lehetőségük a kiküldötteknek nem volt. A vár építése kezdeti stádiumban volt, a huszárságnak a keleti, a támadásnak kitett oldalon volt a helye, s a város, amely a mocsár miatt így is az optimálisnál távolabb feküdt a vártól, még mindig a legközelebbi, gazdaságosan megerődíthető helyét jelentette. így Puchaim azonnal elrendelte a munka elkezdését. A király Zala és Vas vármegye ingyenmunkáját is ide rendelte. Zala vármegyéből 40 szekeret és 400 jobbágyot, Vas vármegyéből 60 szekeret és 600 jobbágyot parancsoltak ingyenmunkára a mezővárost kerítő falak újjáépítésére. A munkások élelmet kaptak, és kirendelt katonaság óvta őket egy esetleges török támadástól.335 A viszonylag gyors újjáépítés csak ugyanazon a helyen mehetett végbe, ahol eddig is az erődített város állt, az építkezéskor azonban már semmi polgári tulajdon nem gátolta a tervezőket a város - külső vár - belső szerkezetének kialakításában. Az ezévi összeírás rögzíti a török támadás utáni állapotokat. E szerint a város teljesen elégett, csak azok a házak állnak benne, amelyeket a katonák újonnan építettek. Külső Kanizsáról az összeírásban már szó sem esik. Ettől kezdve minden összeírás csak Belső (Interior) Kanizsával foglalkozik, ahol kizárólag katonák laknak. Néha, mint pl. 1578-ban, megemlítik a külvárost, mint teljesen elpusztult települést (totaliter deserta) 336 336 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A szomszédos területek adatai alapján dolgozó kutató is ugyanerre az álláspontra jut, megemlítve, hogy a hajdan híres Kanizsa mezőváros, melynek vásárára valamikor Ljubljanából és Karintiából is jártak a kereskedők, már nem egyéb Kanizsa külső váránál.337 Már korábban foglalkoztunk azzal az alaprajzzal, amelyet tévesen kelteztek 1664-re, s a valóságban a kanizsai vár és a város állapotát rögzíti az 1587-1594 közötti időben. Ez az ábrázolás a város egyetlen hiteles alaprajza.338 Mint már mondottuk, a rajzon sajnos nincsen lépték, és a magyarázó felirata is közli, hogy a város és a vár közötti távolság nem pontos. A vár és a város között a várat övező széles árokból indulóan négy keskenyebb árok húzódik a kissé szabálytalan négyszöget mutató, a várnál sokkal gyengébben erődített város árkáig. A négy árok, amelyek közül a két középső keskenyebb, szabálytalan közű, más-más szélességű három sávra bontja a vár és a város közötti területet. A két belső közül a déliben a várkaput a város szemben lévő kapujával összekötő cölöpös hídút halad, a másik belső pedig a vár északkeleti bástyájának belső sarkától a város belsejébe is behatol, ahol két helyen az utcák vonalában híd vezet rajta keresztül. A város erődített falain, a jelmagyarázat szerint, s megnevezve, különböző méretű bástyák, ,rondellá"-k vannak. Ezek a négy sarkon ó-olasz jellegűek, és az északkeleti kivételével igen kicsinyek. Köztük a város falain - a vár felőli nyugati oldal kivételével - ugyancsak apró, négyszögű „ron-dellá"-kat jelöltek, mégpedig keletről hármat, délről és északról kettőt-kettőt. A város belsejét szabályos rendben sorakozó, váltakozóan kisebb és nagyobb méretű négyszögletes tömbök tagolják, amelyek a város keleti felének közepe táján négyszögletes térséget fognak közre, amelyen néhány kisebb tömb van. Ez a belső merev rend a városon keresztül haladó, egymást keresztező főutakhoz igazodik. Az utak közül az észak-déli irányú a város belsejét egy feltűnően nagyobb keleti, és kisebb nyugati részre, míg a keletnyugati irányú út kb. két egyforma részre osztja. Ezek az utak a városkapukhoz vezetnek, amelyek közül csak a vár felőli ugrik ki szögletesen a városfal síkjából, és a várost övező árkon keresztül híddal kapcsolódnak a külső területekhez. A város körülvevő árok szárazárok volt. Az alaprajz megnevezi a városfal rondelláit is. Az ó-olasz jellegű sarokbástyák neve északnyugatról északkelet felé haladva Alsó rondella (Unter Rundell), Braun-sarok (Praun-eckh), Felső sarokrondella „im Sauwünckhl (Oben Eckh Rundell), Alsó rondella „im Sauwünckhl" (Unter Rundell im Sauwünckhl). Az északi, ún. Német kaputól keletre lévő kis bástyát Új rondellának (Die Neie Rundell), a keleti oldalon a felső kaputól (Die ober Portten) északra a Braun-sarok melletti bástyának (Rundell bey dem Prauneckh), magát a kaput déli oldalról ellenőrző bástyát külön nem nevezik meg, míg az attól délebbre a kötőgát közepéből kiugró bástyát Radics rondellának (Radich Rundell) nevezik. A déli fal síkja elé két bástya ugrik ki, egy közvetlenül a Haramia kapu mellett (Haramie Porttel), és attól keletre a kötőgát közepén a Magas rondella (Dass hoch Rundell) található. A vár felé nyíló kapu, amely egyedül egy falsík elé kiugró kapubástyában foglal helyet, a Várkapu nevet viseli (Die Schloss Portten ). Sajnos a város belseje nem ilyen gazdag a megismertetést segítő elnevezésekben. A város tömbökkel közrefogott belső szögletes térségén, azaz a Piac téren (Der Marckt Canisa) két jelentősebb épületet jeleznek, az ezredes, vagyis a főkapitány szállását (Oberis-ten losamendt), továbbá a magyar templomot és a hadiszertárt (Die Hungarische Kirchen und Zeughau-se), melyek közül az utóbbit már azonosítottuk a szerzetesek által elhagyott ferences kolostorral. Ezeken kívül a városalaprajz a kerített terület északnyugati, a város többi részétől a falak mögé benyúló vizesárokkal elválasztott részét német szállás ( Teutch quartier), míg a nagyobb délnyugati részét magyar szállás (hungerisch quartier) névvel illeti, mutatva a különböző nemzetiségű katonák elkülönült lakókörzeteit. A város a valós alaprajzhoz hasonló alakban szerepel Georg Keller 1600-ban készült metszetén, még a rondellák elhelyezkedése is nagyjából pontos. Világosan kitűnik az is, hogy a várost szárazárok övezi. A belső ábrázolása azonban már erősen sematizált, mégis úgy tűnik, a mester több támpontot ismert rajza elkészítésekor. A várostól északra egy szegletes, magas kőtornyot ábrázol, amely körül szórtan sírhantokat jelez. Bizonyosan a Thury György testét őrző kápolnát örökítette meg, a mai Magyar utca vonalában. A későbbi metszeteken mindig téves pozícióban ábrázolt Szt. Miklós templomot (Miklósfa) is jó irányon, a várostól délre, de a valóságosnál sokkal közelebb ábrázolta.339 A másik, ugyanekkor keletkezett metszeten, melynek alkotója Wilhelm Péter Zimmer-mann, ábrázolása már sokkal sematizáltabb, csak a város négyzet alakja és a négy égtáj felé néző kapuk tekintetében elfogadható.340 Egyetlen olyan dolog tűnik fel mindkét metszeten a város vonatkozásában, amely a hiteles városalaprajzon nincs rajta, megléte azonban nagyon valószínű. A városfallal párhuzamosan futó, nagyobb területet övező árok nélküli cölöpkerítés - amelynek keleti oldalának közepén egy figyelőtorony is van -, az ún. latorkert, amely a magyar huszárvárak tipikus tartozéka, az a terület, ahol a huszárok lovaikat különösebb felügyelet nélkül kicsaphatták, futtathatták. A városnak - amely már valójában csak nevében őrizte egykori szerepét - ez a szerkezete, mint már a középkori városterület azonosításánál kiderült, semmiképpen nem azonos a középkorban kialakulttal. A szabályos utcahálózat, a mérnökien kirajzolt tömbök Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 337 egyértelműe n mutatják, hogy itt már egy hadmérnök által tervezett beépítésről van szó, amely minden bizonnyal az 1574. évi pusztulás után keletkezett. Ez már egy szabályos elővár, a katonák számára épített garnizon, amelyet a kényszer szült. Ha pénz és ember lett volna a vár nyugati felének befejezésére, a feltöltés elvégzésére, az épületek megépítésére, akkor bizonyosan már régen feladták volna területét, hiszen katonai szempontból való alkalmatlanságát, védhetetlenségét nem győz ték hangsúlyozni. A „város" erődítésrendszere teljesen alkalmatlan volt komoly erővel, tüzérséggel támadó ostromló megállapítására, feladatát csak „bé-keidő"-ben volt képes ellátni. Ennek ellenére az 1577. évi robbanás óta a főkapitányok kint laktak a városban, azelőtt csak a helyettesük. A város egyházi életéről nagyon kevés ismeretünk van. A katolikus plébánia, és nyilván a templom megszűnésével az 1570-es évek elején számolhatunk. Ahogy másutt is az országban, a század közepétől a reformáció, mégpedig a Dunántúlon annak lutheri változata veszi át az uralkodó szerepet. Az 1570-es évekre a zalai és somogyi falvak népének döntő többsége protestáns, ez még inkább így van a végvári katonák körében. A „Magyar templom", ahogy az egykori ferences templomot nevezik, a magyar katonák és családtagjaik lutheránus istentiszteletének színhelye. 1574-ben a boroszlói születésű Hosius Jakab, 1580-ban Hohenberg Farkas az itteni lelkész. Kanizsán született evangélikus szülőktől 1585 táján a dunántúli reformátusok hírneves püspöke, Kanizsai Pálfi János, aki 1634-ben tért visz-sza szülőföldjére, ahol a Kanizsához legközelebb eső magyar végház, Kiskomár lelkésze 1639-ig. Miután a templom megsemmisül, a magyar és a német katonák külön-külön házaknál, illetve az utóbbiak, mint láttuk, a várban is tartják az istentiszteleteket.341 1594-ben, nyilván egy nem sokkal korábbi tűzvész nyomán a főkapitányi lakás lerombolt és leégett állapotban van. Ezért Haym főkapitány amikor 1595 februárjában hivatalba lépett, kénytelen volt visszaköltözni a várba. A városban sok a sárból épült ház, de vannak erősebb anyagú épületek is. A templom már nincs meg. A város körül egy viszonylag magas palánk húzódik, de annyira roskatag, hogy át lehet rajta járni, nagy része már ledőlt. A rondellák ugyanúgy roskadoznak.342 A tűzvészek is gyakoriak voltak, az utolsóról 1599. március 23-án értesülünk, amikor a palánkok és a város kapui is leégtek. A helyreállításra kiutalt 800 forintból nem lehetett sokat javítani az állapotokon. Ha némi javítgatás történt is, a város erődítményei olyan állapotban voltak, hogy a város védelmét 1600-ban meg sem kísérelték. Paradeiser főkapitány felgyújtatta, helyén majd csak a 18. században emelnek újra épületeket.343 4. A kanizsai uradalom pusztulása, a vár ellátásának kérdései A Kanizsához tartozó váruradalom az 1566. évi török égetés után még magához tért, de az állandó török támadások,'' az ellátatlan végvári katonák zaklatásai egyre fogyasztották népességét, és mind kisebb szerepet játszott a megnövekedett létszámú katonaság ellátásában. Különösen a Kanizsa patak keleti partjának települései, ezen belül is a somogyi falvak, a közvetlen Kanizsa melletti falvak pusztulása volt látványos. A törökök ugyanis tudatosan törekedtek arra, hogy a vár környékének lakosságát megsemmisítve, elüldözve megnehezítsék a vár védőinek helyzetét. Természetesen ugyanezt tették a kanizsai katonák a török végvárak környékén is. A várhoz közeli Palin például 1567-re újratelepül, de mindössze 6 család lakja. 1568-ra az elmenekült lakosság visszaszivárog, már 16 családról tudunk. 1570-ben ismét elhagyott, majd néhányan visszatérnek és 1597-ben 7, 1598-ban pedig mindössze 6 család él itt.344 Az uradalom két legnépesebb Kanizsa közeli faluja, Újudvar és Gelse is hamar újjáéled. Az 1566-os égetést követően lakóik előmerészkednek, de 1570-re újból elpusztítják a falvakat a törökök. Újudvar bizonyul életképesebbnek, az 1568-ban 68 család által, majd 1573-ben mindössze 1 család által lakott faluban 1597-ben 21, egy év múlva is 18 házat írnak össze.345 Gelse 1568-ban az uradalom legnépesebb faluja 69 családdal. Többszöri elmenekülés után lakói újra és újra visszatérnek, 1597-ben a szegényekkel együtt 31 család lakik benne, 1598-ban 26 házat számolnak itt meg.346 A kisebb falvak kevésbé életképesek. Lakóik ha életben maradtak, a közeli nagyobb falvakba húzódtak, több védelmet remélve. A Sormástól északra fekvő Almaszeg az 1580-as évektől már teljesen elhagyott.347 1567-68-ban 1 negyed telek után 25-50 dénárt, hízott ökör megváltásáért 100-200 kr-t, hízott sertés megváltásáért falunként 1-2/0,5-1 Ft-ot adtak, de jelenleg természetben adják. A teleknagyság az uradalmon belül is igen változatos volt. Sormáson 1 fél telekhez 11 hold szántó és bőséges mennyiségű rét, ugyanakkor Becsehelyen 6 hold szántó és közepes mennyiségű rét, Eszteregnyén 1 negyed telekhez 12 hold szántó és közepes mennyiségű rét, Szepetneken az egész telekhez 16 hold szántó és elegendő mennyiségű rét járt. A különböző munkaszolgáltatásokon belül a szőlőhegyes falvaknál jelentős a kapálási munka. Nemcsak a helybeliek, de az uradalom távolabbi falvai is dolgoznak a várhoz tartozó szőlőkben. A szőlőnagyság mértéke a „kapás" (fossor), amely alatt az egy ember által egy nap alatt megkapálható területet értették. A kanizsai vár ellátása szempontjából legfontosabb jelentősége az újudvari és a gelsei szőlőhegynek volt. 338 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A z újudvari hegyen 11 szőlő volt, ebből 8 a kanizsai várhoz, egy az újudvari plébániához, 2 Kanizsa mezővároshoz tartozott. Ezek: 1. 54 kapás, a pamléni (palini) lakosok művelik. 2. 140 kapás, Kanizsa mezőváros lakói művelik. 3. 80 kapás, az almaszegi lakosok művelik. 4. 128 kapás, a sormási lakosok művelik. 5. 128 kapás, Szepetnek mezőváros lakói művelik. 6. 100 kapás, a szentgyörgyi és mikefalvai lakosok művelik. 7. 48 kapás, a bánfalvai lakosok művelik. 8. 17 kapás, az eszteregnyei lakosok művelik. 9. 60 kapás, az újudvari és újnépi lakosok művelik. 10. 45 kapás, a csákányi lakosok művelik. 11. 45 kapás, a csákányi lakosok művelik. Gelse szőlőhegyén három nagy szőlő tartozott a várhoz: 1. 100 kapás, a gelsei lakosok művelik. 2. 180 kapás, az újudvari lakosok művelik. 3. 100 kapás, az újnépi lakosok művelik. A szőlőmunkákra tehát az 1560-as évek végén már 20-25 kilométer távolságból is rendeltek jobbágyokat a robotra (Szentgyörgy), de a falvak egy része (Mike-falva, Bánfalva, Szepetnek, Sormás) 10 kilométer körüli távolságban volt. Mindez mutatja a vár ellátásában megnövekedő igények és a rendelkezésre álló munkaerő közötti aránytalanságot.348 A török adóztatás 1571-ben már Kanizsa előteréig terjedt, az ekkor a pécsi szandzsákhoz tartozó kaposvári nahije adólajstromában Rada, Karos, Galambok, Sand és Miháld a legközelebbi falvak.349 1579-ben viszont már a kanizsai nahije is megjelenik, és hűbérbirtokként adták a messze Kanizsa mögötti falvakat is. Ekkor Zala vármegye a török közigazgatás alapján két részre volt osztva, a kanizsai és a zalai nahijéra, mindkettő a szigetvári szandzsákhoz tartozott. Ez a defter a kanizsai nahijében közel 500 helységet sorol fel, a benne szereplő összegek tanúsága szerint azonban nem tényleges adóztatást szolgált, hanem valójában a különböző tárgyalások alkalmával igazolni igyekezett a török adóztatási kísérletek, rablóportyák jogosságát. A tulajdonképpeni adóztatás még ekkor is csak részlegesen, az 1580-as évek második felétől kísérhető nyomon.350 A század végére a helyzet lényegesen tovább romlott. A kanizsai uradalom állapotát jól megvilágítja az a három összeírás, amely a Magyar (Pozsonyi) Kamara gyűjteményéből került elő. A három jegyzék ugyan nem tartalmaz datálást, de a bennük szereplő információk alapján az első kettő 1594 előtt-re, a legkésőbbi 1597-re keltezhető. Az a jegyzék, amely a török adóról készült, időben a két másik közé helyezhető.351 A legkorábbra datálható urbárium csonka, 35 falut tartalmaz a kanizsai uradalomból, amelyek közül 12 - Almaszeg, Bánfalva, Újnép, Szepetnek, Venéce, Keresztúr, Fityeháza, Miháld, Szentpéter, Páld, Szentpál és Csicsó - teljesen üres, de ilyennek vehető maga Kanizsa is, melynek nem volt polgári lakossága (egykori lakói a környező falvakba húzódtak), Dencs, melynek csak pár lakosa van és Berény, melynek megmaradt lakói új falut építettek maguknak a határ egy másik pontján. Más adatokkal is összevetve, az urbárium keletkezési idejét meghatározó kép az 1584. évi dicához áll legközelebb, Venéce nevének szereplése miatt azonban még korábbi időre is gondolhatunk.352 Az összeírás 311 jobbágyot, 43 zsellért, összesen 354 családot regisztrál, a legnépesebb közülük Gelse 53, Újudvar 39, Becsehely 37, Sormás 32 családdal, ebben a négy faluban él az uradalom népességének 45,4%-a. A többi 19 lakott faluban 2-21 közötti családszámot találunk, közülük 10 településen 10 alatt van az ott élő családok száma. A kanizsai uradalom 9 falujának volt a másik jegyzék szerint török földesura (szpáhija). Az összeírás alapján a somogyi Berény, Iharos, Dencs mellett Újudvar, Gelse, Sormás, Szepetnek és a viszonylag messze Kanizsa mögött fekvő Becsehely és Basfalva (Borsfa) is adózott pénzben, bárány tizedben, kaszapénzben, vajban, mézben és szövetben török földesuruknak. Eszerint a jobbágy saját személye után egy tallért fizetett, ez azonban két tallérra is felmehetett, felesége és a vele közös háztartásban élő 20 év feletti fia után egy-egy, 10 év körüli fiú és leánygyermeke, valamint ökre és lova után fél-fél tallért, minden hold bevetett földje után 20-20 dénárt. Tehene után járt a vajadó, ez pintben falvanként változó, 10 és 60 között. Mindez családonként nem számítva a robotot, átlagosan 15-18 tallérra becsülhető. A magyar végvárvonal mögött fekvő helységek meglepően nem szabott évi összeggel, hanem egyénenként adóztak, ami a családi és termelési viszonyok állandó ellenőrzését feltételezi. Még meglepőbb, hogy a törökök a feleséget, a leánygyereket, az igaerőt és vetésterületet is „adóalap"-nak minősítették, s a háztartásra kivetendő összeget ennek alapján kalkulálták ki. Emellett egyéb szolgáltatásaik is voltak a töröknek, ezek természetbeni szolgáltatások és készpénz formájában is megjelentek. Ehhez járult még a robot, Berény, Iharos, Dencs, Újudvar és Gelse oly közel esett a török várakhoz, hogy lakosaikat szinte naponként beszólították azokba. A török kincstárnak fizetendő adóról - a dzsizjéről vagy karácsról - az összeírás csupán Becsehelynél emlékezik meg, ez évi 39 tallér volt.353 A kanizsai várhoz teljesítendő „magyar robot"-ról az 1597. évi jegyzék ad felvilágosítást. Eszerint minden falu köteles volt igaerejével a szabott mennyiségű Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 339 szántó t két vagy három ökör által vontatott ekével megművelni. Az igényelt iga és a bevetett terület mennyisége így alakult: Alattvalók száma Ekék száma bevetett terület (hold) Sármás 25 8 16 Szepetnek 21 5 10 Újudvar 21 7 14 Gelse 30 8 16 Új nép (elpusztulása előtt 11 3-4 6-7 Iharos 22 Fazokas Dencs 12 10 20 Berény Becsehely* 30 + libertinus 8 16 Bósfalva 3 6 Pamlény** 7 2-3 6 Összesen 17+ 1 libertinus 61-69 IIO-III * a Kanizsán szolgáló királyi gyalogosok élelmezésére is szolgál ** újjáépülőben Az uradalom jobbágyai - akik már cenzust nem is fizettek - nem annyira a szabott terhek, hanem inkább amiatt panaszkodtak, hogy mindezen felül még sokféle munkát végeztetnek velük: szántatnak, szőlőt kapáitatnak, szénát kaszáitatnak és szállíttatnak, csépeltetnek, valamint fát vágatnak velük, mind a katonák számára való kenyérsütéshez, mind pedig az éjszakai őrhelyekhez. Nekik kellett két Kanizsa melletti malom és a kanizsai hidak karbantartásáról is gondoskodniuk. A legtöbb panasz a Babócsára irányuló prófuntszállítás miatt volt, melynek során a parasztoknak 50 ökre pusztult el. A jobbágyoknak választási lehetőségük volt abban, hogy vagy évi 250 szekér szénát kaszálnak a vár számára, vagy pedig megművelik azt a három kincstári szőlőt, amelyekről Sormásnál és Becsehelynél tesz említést az összeírás, Kocsmáitatásra az uradalomban nincs lehetőség a „garázda katonák miatt, akik a borért nem akarnak fizetni."354 A kanizsai vár ellátásában nagy szerepe volt a hódoltságba egészen a Dunáig benyúló tartománynak. Kanizsa más nagyobb várakhoz hasonlóan több száz török megszállás alatt álló települést kényszerített fennhatósága alá. A kanizsaiak Szigetvár eleste után gyorsan jelentkeztek a gazdátlanná vált Duna melléki mezőváros, Tolna adójáért. Miksa király 1567 őszén a kanizsai kapitányságra frissen kinevezett Thury Györgynek adományozta a mezőváros haszonélvezetét. 1568 májusától Thury hódoltató levelekkel árasztotta el Pécs és Szigetvár vidékét, fegyverrel fenyegetve az ottani lakosságot, ha nem akarnak Kanizsára adózni és szolgálni. Zrínyi György beiktatása után hódoltató levelek tömegét bocsátotta ki somogyi és baranyai falvaknak és nemcsak a földesúri, hanem az egyházi adót, a tizedet is beszedette Kanizsa számára, így volt ez a következő évtizedekben is, még az 1590-es évek elején a Dél-Dunántúl Kanizsához legtávolabb eső részén, Délnyugat-Tolnában is legalább 44 olyan helységről tudunk, amelyek rendszeresen ehhez a várhoz adóztak. Sajnos azok az urbáriumok, amelyekből ezek az adatok származnak, nem árulják el, hogy a szóban forgó helységeket maga a vár -vagyis az ott szolgáló katonák közössége, - vagy egyes katonák birtokolták-e. Ez utóbbi esetben hiába várjuk, hogy a - majdnem bizonnyal előkerülő - kanizsai várvizsgálatok jegyzőkönyveiből információkat meríthetünk Kanizsa hódoltsági tartományáról, hiszen a biztosok ezek adóztatására és sorsára már nem terjeszkedhettek ki.355 Kanizsa ellátásához, mint láttuk, az egyházi jövedelmeket is igénybe vették, és nemcsak a hódoltságban, hanem az uradalomból és a környező falvakból is. 1569-70-től a kanizsai várhoz tartoztak árendába (haszonbérletbe) a kapornaki, zalavári apátságok, a veszprémi püspökség környékbeli birtokainak és a zágrábi püspökségnek járó bizonyos tizedjövedelmek. 1597-ben a porvai pálos kolostor javait is Kanizsához árendálja a Kamara.356 A kanizsai vár katonáinak ellátása az országos rendelkezések értelmében elsősorban Zala vármegye feladata volt. A megyei rendeletekből tudjuk, hogy összeírt portánként limitált áron kellett adott meny-nyiségű élelmiszert beszállítani. 1580-ban egy mérő búzáért 1 forintot, a lisztért 80, a zabért 50, az árpáért 80 dénárt kellett a kanizsaiaknak fizetni. 1587-ben egy mérő lisztet egy forintos árért, egy mérő zabot 33 dénárért, aki nem teljesítene határidőre (Szent Lukács evangélista napjáig, okt. 18-áig), azt dupla teherrel sújtják. Ha valaki nem tud búzalisztet adni, jó a rozsliszt is, 80 dénárért. 1596-ban 2 zalai köböl zabot, köblönként 25 dénárért, valamint 50 kenyeret 2 dénár értékben vetettek ki. A 15 éves háború alatt már a nemesi kúriákra is kiróják a szállítási kötelezettséget. 1599-ben két egerszegi köböl zabot kellett köblönként 25 dénárért beszállítani. Ugyancsak a vármegye kötelezettsége lett erre az időre a tüzelő (vártafa) és a palánkfa beszállításának elvégzése portánként egy társzekérrel, amit a távolabbi falvak 32 dénáron megválthattak. A kanizsai huszárok lovainak legeltetése is a falvak rétjein történt, maximum azonban 15 napig tarthatott. 1600-ban a vármegye kéri, hogy ezt 4 napra engedjék csak. Természetesen mind a fizetést, mind a legeltetés rendelkezéseit a katonák nem vették szó szerint, az állandó visszaélések miatt tömeges volt a panaszkodás. A katonák a nemesek és jobbágyok marháit elhajtják, fizetés nélkül vagy a szabott ár alatt, és levágják. Már 1580-tól a kanizsai kapitány az egytelkes nemesektől ugyanazt a szolgáltatást megköveteli, 340 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig min t a parasztoktól. Mindennaposak voltak a rablások, erőszakosságok is.357 A vár építésének és karbantartásának munkái is, mint láttuk, döntően a megye lakosait terhelték. A fából épült falak és bástyák az építkezés folyamán és azután is állandó karbantartást igényeltek. 1580-ban összeírt portánként 6 napot kellett dolgozni és egy szekeret küldeni, ugyanakkor 1 forint 20 dénárt fizetni. 1583-ban a híd építéséhez 50 portánként egy szekeret és 12 napi munkát köteleztek a megyére. 1586-ban és 1589-ben is minden porta után 6 nap, de csak 20 portánként egy szekér kiküldése volt kötelező. Mint a híd esetében, voltak más rendkívüli munkák is. 1590-ben a mindszenti és a szentmiklósi castellumok közötti erdő kivágására 9 környékbeli falu lakóit kötelezték 6 napi munkára. 1600-ban a várat fenyegető veszély hírére június 5-től június 24-ig 12 forint büntetés terhe alatt 10 porta után egy négyökrös szekeret, és portánként egy embert kellett kiállítani, akik közül kettő a szekeret fogja be, 8 pedig dolgozni köteles.358 5. A kanizsai főkapitánysághoz tartozó végvárak A Balaton és a Dráva közti, avagy kanizsai főkapitányság az 1566-tól 1600-ig tartó története során, mint ahogy a neve is elárulja, egyfelől annak a területnek az oltalmazására jött létre a Dunántúl délnyugati térségében, amely a Balaton nyugati medencéje és a Dráva közti vonaltól nyugatra Magyarországból megmaradt, másfelől a mögötte elhelyezkedő osztrák örökös tartomány, Stájerország védelmére. Fennállásának nagy részében azonban inkább a Mura és a Balaton közötti területet tartotta birtokában. A végvárrendszer mélységben legtagoltabb része mindvégig a Nagyberek és a Zala torkolata közötti mocsárvidéken húzódott. Az 1566-1577 közötti időszakban a Kanizsa előtti térséget is védték, és a Kiskomár-And-Botszentgyörgy-Mórichely-Keresztúr vonal biztosította Kanizsa előterét a Lak-Segesd-Berzen-ce-Babócsa török végvárvonallal szemben. And eleste, Botszentgyörgy és Mórichely lerombolása az 1578-ban kigondolt új védelmi koncepció keretében a Mura és Kanizsa között a kanizsai mocsárig húzta vissza a védelmi vonalat, amelyet a keleti parton Keresztúr és Szentmiklós, a nyugati parton Bernátháza - Perneziháza(P), Fityeháza és Bajcsa biztosított, Kanizsa felett pedig az újudvari (korpavári) erőd próbálta elzárni az átkelés lehetőségét. Kanizsa előterében mindössze a mindszenti erőd állt, pár kilométerre a fővártól, ezzel gyakorlatilag a török szabadon elérhette Kanizsát, a Kiskomár felé vezető út amúgy is gyenge biztosítása pedig teljesen megszűnt. A hetvenes évek végétől a Kanizsa és a Mura közti széles, és nehezen járható terület, amelynek megerődítése elkészült, új irányt szabott a török hódoltatásnak. Rendszeresen Kanizsától északra, Újudvar és Sárkánysziget között keltek át, a Kanizsát környező dombokról pedig szinte beláthattak a városba, ahol az őrség főerejének, a lovasságnak a mozgását figyelemmel kísérhették. Ugyanakkor a kanizsai főkapitányság feladatkörében mind fontosabbá vált a tőle távol eső északi irány, a Zala folyó átkelőinek biztosítása. A Babócsa-Segesd-Berzence háromszöget uraló törökök ellenőrizték a területet Kanizsa kapujáig. Igaz, hogy a kanizsai lovasság a török várrendszer között, mint számtalan adat bizonyítja, szabadon mozoghatott, de bármilyen Kanizsa elleni akció gyakorlatilag török területen tette lehetővé a felvonulást Kanizsa ellen. A mindenáron fenntartandó béke érdekében ezt a három várat a tizenötéves háború kezdetéig meg sem kísérelték elfoglalni. A török erődítmények felszámolása pár évre Kanizsa előterében csak látszólag teremtett új helyzetet. A térség kulcsát, Babócsát nem sikerült annyira megerősíteni, hogy komolyabb támadás esetén legalább annyi ideig feltartóztassa a törököt, amíg a fővár felkészül az ostromra. Nem sikerült felépíteni a terület elzárásában rendkívül fontos segesdi és berzencei erődöket sem. A Kanizsa mögött, illetve az attól északra elhelyezkedő kisebb helyőrségek csak helyi jelentőségűek voltak, inkább jelző szerepük volt, hiszen létszámuknál fogva nem lehettek képesek nyílt ütközetben szembeszállni az átlagos létszámú török portyázókkal sem. Figyelemre méltó, hogy a Stájerországba vezető utat őrző, de mélyen Kanizsa mögött fekvő Szeme -nye milyen jelentős erővel bírt az észak-zalai, de akár a török torkában fekvő többi kisebb várhoz képest. A Kanizsához tartozó erődítmények viszonya a főkapitány sági székhelyhez - a források alapján egyértelműen - más és más volt. Ez leginkább a zsoldjegyzékekből tűnik ki. A kisebb erődítmények zöme közvetlenül kapcsolódott a kanizsai őrséghez, ott tartották nyilván őket, zsoldjukat is együtt fizették.359 Ez volt az az állomány, amelyről Ernő főherceg úgy nyilatkozott, hogy Kanizsa körül annyi kisebb vigyázóház van, hogy az őrség fele állandóan ezekben tartózkodott.360 Ezek közül csak a nagyobbak parancsnokát nevezték kapitánynak, a kisebbekét vajdának. A kapitánynak nevezettek a kanizsai zsoldjegyzékben hadnagyként szerepelnek.361 Ez tehát azt jelentette, hogy ezek a kanizsai sereg kihelyezett egységei voltak. A nagyobb váraknak, mint Kiskomár, Zalavár, Légrád, önálló kapitány alatt külön zsoldjegyzékük volt, ezek önálló katonai egységek voltak, a kanizsai főkapitány irányítása alatt.362 Tulajdon alapján is különbség volt e várak között. Voltak, amelyek a király tulajdonában, és amelyek magántulajdonban voltak. Ez utóbbiak kapitánya általában a tulajdonos volt, aki a várában magánkatonaságot is tartott, s ehhez kapott királyi zsoldosokat. Ezeknek a váraknak a valós létszámait nem ismerjük, hiszen csak a királyi zsoldon lévőkről vannak kimutatá- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 341 sok. 363 A Mura és Kanizsa között stájerországi pénzen kiépült erődvonal az 1570-80-as évek fordulóján egy ideig önálló, Kanizsától elkülönülő katonai körzetet alkotott. Természetesen harci cselekmények esetén a magánkatonaság is mozgósítható volt. Bizonyos, hogy ezek száma nem volt igazán nagy, sőt a vártartományok pusztulásával az eltartható katonák száma is csökkent, de a kanizsai főkapitányság valós hadra fogható erejénél számolni kellett velük. Az egyes várakra vonatkozó forrásanyag nagyon eltérő mennyiségű és jelentőségű. Van, amelyről önálló kismonográfiát lehetne írni, van olyan, amelyről csak említésünk van. A Kanizsához tartozó erődök pontos száma nehezen állapítható meg, többször változott. 1578-ban Khielmann főkapitány idején 26-ról tudunk, ebbe akkor nem tartozott bele Bajcsa, Keresztúr és Molnári.364 A főkapitányság várainak csak egy része működött a tárgyalt egész időszak alatt, jórészük csak hosszabb-rövidebb ideig állt fenn. Sajnos egyetlen olyan jegyzéket sem ismerünk mindeddig, amely pontosan meghatározta volna a kanizsai főkapitánysághoz tartozó várakat egy adott időpontban. Úgy tűnik azonban, hogy a főkapitányság első évtizedeiben a Kanizsához tartozó erődítmények észak felé a megye középvonaláig nyúltak, míg az utolsó évtizedben, a 15 éves háború kirobbanása után nemcsak a Zala völgyét védő erődöket, hanem a Zala és a Rába köztieket is a kanizsai főkapitány alá rendelték.365 Ebben a fejezetben ezeknek a váraknak csak rövid ismertetésére vállalkozhatunk, de enélkül a tárgyalt időszak Kanizsával kapcsolatos eseménytörténete nehezen lenne érthető. A várakat földrajzi egységenként, katonai feladataik szerinti csoportosításban ismertetjük. a) A Nagyberek és a Zala torkolat mocsarai között elhelyezkedő várak, amelyek a Balatont nyugatról megkerülő irány első vonalát védték 1. Kéthely vára (Somogy vm.) 1555-ben a somogyi vidékek török általi elfoglalása után épült. 1566-ban őrsége felgyújtotta és elmenekült. Tahy Ferenc és Thury György újjáépíttetik. 1576-ban őrsége 20 hajdú. 1588-ban a török elpusztította. A palánkfalú erődítmény négyszög alakú volt, sarkain egy-egy rondellával és földsánccal.366 2. Szöcsény vára: (Somogy vm. Somogyzsitvától délre Szőcsénypuszta) a középkorban önálló község gótikus plébániatemploma és környékének meg- 23- kép. Botszentgyörgy és M ó r i c h e l y alaprajza, G i u l i o T u r c o , 1569. (Bécs, Hadilevéltár). 342 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 24. kép. ( M u r a - ) K e r e s z t ú r és M o l n á r i alaprajza, G i u l i o T u r c o , 1569. (Bécs, Hadilevéltár). erődítés e révén jött létre. Az erődítmény még valószínűleg az 1550-es években épült, a török somogyi terjeszkedésének idején. 1566-ban őrsége Szigetvár eleste után felgyújtotta és elmenekült, 1567-ben Ta-hy Ferenc, aki a kanizsai főkapitányság keleti védővonalát létrehozta, építette ki és helyezett őrséget a várba. A török által újjáépített Marcaliból Kiskomár-Kanizsa irányába vezető utat zárta. Az 1569. évi alaprajzon mély és széles, száraz árokkal körülvett szabálytalan négyzet alakú palánkvár három, a palánkfalak síkja elé kilépő szögletes bástyával, délkeleti sarkán a gótikus templommal. Kapuja dél felé néz, belsejében a templom falai mellett és a vár északi felében különböző faépületekkel. A várat később jelentősen átalakították, északi, támadhatóbb oldala kivételével három párhuzamos árokkal vették körül. Az erőd az 1580-as évek közepén újra török kézre jut. A templom szentélyrésze Szt. Vendel kápolnává alakítva ma is áll.367 3. Csákány vára (Somogy vm.): közvetlenül Sző-csénytől nyugatra, mintegy ennek hátát biztosítva a középkori ferences kolostorból kialakított erődítmény állt. Még az 1500-as évek elején építette a kolostort az itt birtokos koroknai Allya család. A szerzetesektől elhagyott épületet 1543 után erődítették meg. Őrsége 1566-ban szintén elhagyta, de újjáépült, és 1569-ben már sikeres ostromot is kiállt. Kiskomár előtt a legnagyobb erődítmény. Őrsége 1576-ban 30 huszár és 70 hajdú. Az 1569-ből származó alaprajza gyakorlatilag a vizesárokkal körülvett kolostort ábrázolja, melynek kapuja nyugat felé néz. A vizesárkon kívül egyszerű palánksor kerítette. A vár árkaiból ma csak északon látható valamennyi, a többit betemették. Az erősen átalakított templom azonban a középkori maradványokat őrzi.368 4. Szenyér vára (Somogy vm.) 1464-ben már állt. 1556-ban a török nem tudta elfoglalni. 1566-ban Szigetvár elestének hírére őrsége felgyújtotta és elmenekült, de még ebben az évben újjáépítik. A mintegy 50 x 50 méter alapterületű várnak ma már csak sáncai láthatók.369 5. Kiskomár vára (ma Zalakomár) a kanizsai főkapitányság legfontosabb erődítménye. Bár már korábbi erődítményekről is tudunk a községben, azt az erődöt, amely végvárrá vált, az óbudai prépostság építette az 1540-es években és 1565-ben került királyi tulajdonba. 1566-ban mindössze 21 ember szolgál itt. 1568-ban Thury kezdi kiépíteni, őrségét is megnöveli. 1573-ban a török feldúlja és kirabolja, újjáépítése után a legjelentősebb Kanizsához tartozó vég- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 343 ház . 1577-ben jelentős költséggel építik, majd 1588-ban ismét. Ekkor kapitánya szerint 200 lovas és gyalog kellene ide. 1600-ban a török elfoglalja, de visszaveszik, és a török Kanizsa ellenében a legfontosabb magyar végvár lesz. A Kanizsa, és egyben a Zala völgye felé vezető út kulcsa volt. Ez a vár tudta megakadályozni a Balaton nyugati végének megkerülését. 1569. évi alaprajza szerint a mocsár peremére épült két részből álló vár.370 b) A Zala völgyét, illetve a Zala, Kanizsa és Pölöske (Széviz) patakok mocsaras völgyei között a Nyugat-Zala irányába vezető utakat záró várak 6. Zalavár vára a Szent István által alapított ősi benedekrendi monostor megerődítésével jött létre. A kolostor köré épített palánkövvel körülvett szigeterőd egyik legfontosabb védelmezője volt az Alsó-Zala-völgynek. Katonáinak feladata volt a Kiskomár felé összeköttetést biztosító hídvégi rév őrzése, ahol egy rövid ideig fennálló kisebb őrházzal is számolhatunk. Alaprajzát 1569-ből ismerjük. A kolostor körüli téglalap alakú erődítmény sarkain kerek rondellák álltak. A vizesárkon kívül egy palánköv vette körül egy újabb sánccal, melyen a kapuval együtt 10 kisebb bástya volt. Teljesen elpusztult, maradványainak nagy része is megsemmisült.371 7. Csány vára a Csányi család kőből épült udvarházának megerődítésével készült a 16. század közepén. Alaprajza szerint az udvarház köré vezették a Csányi patak vizét. Csak a század végén került a főkapitány jogkörébe, 1595-ben már bizonyosan ide tartozott. Valószínűleg Kanizsa elestével pusztul el. A 43 x 54 méter alapterületű vár maradványai ma is láthatók.372 8. Gétye vára írásos nyomára eddig nem bukkantunk, de 1569-ből ismert az alaprajza. Valószínűleg az 1570-80-as években elpusztulhatott. Helyét nem sikerült azonosítani.373 9. Isabor várát, amely Pacsától keletre egy azóta elpusztult faluban állt, Thury György építette. Egy kőépület köré emelt kisméretű palánkerőd, amely Kanizsa török kézre kerüléséig állt fenn. Pontos helyét nem sikerült azonosítani.374 10. Kapornak vára a benedekrendi apátság palánkfalakkal és bástyákkal történt megerődítése révén alakult ki. A falat alaprajza szerint öt bástya tagolta, amelyek közül négy ó-olasz, illetve az északnyugati sarkon ötszögű volt. Egy bástya az északi oldalon a falsík közepéből ugrott ki, ez négyzet alaprajzú. 1600-ig másodlagos szerepet játszik, utána a Kani- 25. kép. Kiskomár alaprajza, G i u l i o T u r c o , 1569. (Bécs, Hadilevéltár) 344 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig zsáva l szembeni végvárak fontos előretolt egysége. A részlegesen megmaradt kolostortemplom körül a vár maradványai ma már nem észlelhetők.375 11. Pölöske vára az Árpád-kor óta fennálló vár. A Pölöske (ma Szévíz) patak mocsaras völgyében egy szigeten állt, szabálytalan négyzet alakú téglavár volt, amelyet még egy palánkfal is kerített, sarkain kerek rondellákkal. A 16. században a pölöskei Ördög családé, amelynek tagjai 1569-ben kötelezik magukat, hogy saját költségükön 18 katonát tartanak benne. 1576-ban 35 királyi zsoldon lévő hajdú is őrizte. A Kanizsa mögötti várak egyik legfontosabbika. 1595-ben királyi őrsége igen jelentős, Haym főkapitány 50 embert rendel innen Babócsára. 1600-ban Paradeiser parancsára őrsége felgyújtja, de rövidesen újjáépítik és Kapornakkai együtt a Kanizsa elleni végvárak előretolt lépcsője.376 c) A Kanizsa és a Pölöske (Széviz) mocsarainak átkelőit védő várak Kanizsától északra 12. Szentbalázs vára is a Kanizsa és a Pölöske mocsarainak átkelőit ellenőrző erődök közé tartozott. Több adat szól róla, de helyét nem sikerült azonosítani; talán a mai templom környékén lehetett. 1570-ben már megvan, valószínűleg Thury György főkapitány építette. 1575-ben sikertelenül támadja a török. Az 1580-as évektől nem hallunk létezéséről.377 13. Kerecseny néven az erődítményről már az 1570-es években hallunk. A későbbiekben neve eltűnik, de megjelenik Khielmann sziget, amely a mai Kilimánnal, Kerecsennyel közvetlenül szomszédos faluval azonosítható. Nagyon valószínű, hogy Khielmann András főkapitány nevét őrizte meg így, aki az itteni erődöt átépíttette. Őrsége 1600-ban felgyújtotta, többet nem épült újjá. Helyét még nem sikerült azonosítani.378 14. Kacorlak vára valószínűleg az 1570-es években épült a Szentbalázs és Gelse közötti átkelő biztosítására. 1588-ban a törökök elpusztították, de újjáépült. 1600-ban őrsége felgyújtotta és elhagyta. Nem épült újjá. A falu északi végén, a Kanizsa és a Pölöske völgye közti hátat átmetsző vízfolyás nyugati peremén ma is láthatók maradványai.379 15. Sárkánysziget vára: Árpád-kori vármaradvány felhasználásával az ákosházi Sárkány család építette a 15. század közepe után. A kanizsai főkapitányság megalakulása után végvár, parancsnokai ennek a családnak a tagjai. Belső és külső várból álló palánkerőd, belsejében téglaépületekkel, a Pölöske patak mocsarának szigetén. 1600-ban parancsra felgyújtják, mielőtt királyi őrsége Kanizsára bevonult. Maradványai a Hahóthoz tartozó Sárkánysziget pusztán ma is láthatók.380 16. Rajk vára a 16. század közepe táján a Rajki család udvarházának megerődítésével épült ki, amely a Kanizsa mocsaraiban egy nagyobb szigeten, a mai Várhely-pusztán állt. 1569-es alaprajza szerint egy központi épület körüli négyzet alakú palánkerőd, sarkain ó-olasz bástyákkal. Őrsége 1576-ban 40 hajdú volt. Parancsnokai az itt birtokos Rajki család tagjai. 1588-ban a törökök elpusztítják, de újjáépül. 1595 márciusában a szigeti bég megostromolta, de Rajky Albert visszaverte a támadást. 1600-ban pusztult el. Maradványait a helyén épült kastély és major építésekor megsemmisítették.381 17. Újudvar vára a mai Korpavárral azonos, a mai falu nyugati peremén állt, a Kanizsáról Zalaegerszeg, Vasvár felé vezető út mocsári átkelőjét őrizte. Több más várhoz hasonlóan az 1570-es évek végén kialakított új védelmi koncepció jegyében fogant, valószínűleg 1581-82 körül. A források gyakran Újvárnak nevezik. Őrsége 1600-ban Paradeiser parancsára felgyújtotta. Alaprajza szerint négyzet alakú volt, sarkain kerek rondellákkal. Felszíni nyomai ma már alig észlelhetők.382 d) Kanizsa előterét keletről védő várak 18. And vára ma pontosan meg nem határozható helyen, Nagyrécse határának déli felében állt. And középkori község volt, templomos hely, nagyon valószínű, hogy mint annyi más helyen, a templomot vették körül palánkfalakkal. Az erődítmény 1570-ben már állt. 1576. július 18-án a szigetvári bég ostromolta, elfoglalta, majd felrobbantotta. Őrsége az utolsó szál emberig elesett. Később nem épült újjá.383 19. Botszentgyörgy vára építését, amelyet a nagykanizsaiak Romlott-vár néven ismernek, 1480-ban kezdték meg a bajnai Both család tagjai. 1566-ban őrsége Both Gáspár vezetése alatt sikeresen ellenállt az ostromló töröknek. Tahy Ferenc helyez bele királyi zsoldon lévő őrséget, ettől kezdve végvár. 1575-ben a török sikertelenül ostromolja. 1577 után feladják, helyette épül Szentmiklós vára. A téglából épült várkastélyt, amelynek alaprajzát 1569-ből ismerjük, felrobbantották. A régészeti kutatás során kiderült, hogy a mély szárazárokkal körülvett erődöt az 1570-es években délről, nyugatról és északról földsánccal is megerődítették.384 20. Mindszent vára, amely a Kanizsától keletre fekvő Bille(Mindszent) faluban állt, valószínűleg az 1570-es évek végén készült And pótlására. Úgy tűnik, itt is a templomot erődítik meg. Eddig egyetlen adatot találtunk róla, mely szerint 1590-ben Zala vármegye közgyűlésén elrendelik a mindszenti cas-tellum és Szentmiklós közötti erdő kivágását.385 21. Babócsa vára: középkori eredetű várát először 1555-ben foglalták el a törökök, de a következő évben sikerült visszafoglalni. 1566. évi török kézre kerülése után csak 1595-ben, a tizenöt éves háború alatt kerül újra Magyarországhoz, és egészen 1600-ig, amikor a Kanizsa ellen vonuló török fősereg elfoglalta, Kani- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 345 zs a legfontosabb elővára volt. A Rinya egykor mocsaras völgye fölé emelkedő erdős dombon ma is felismerhetők a vár sáncai. e) A Kanizsa-patak völgyét Kanizsától délre a Muráig védő várak 21. Szentmiklós vára a mai Miklósfán Botszentgyörgy pótlására épült 1580-81 körül. Az erőd egészen 1600-ig áll, amikor őrsége felgyújtja.387 22. Mórichely vára Miklósfától délre, a liszói útelágazás mellett állt, ahol a középkori Mórichely falu Árpád-korban épült kör alakú templomát (rotunda) és környékét veszik körül palánkfalakkal és árokkal. Alaprajzát 1569-ből ismerjük. 1575-ben sikertelenül ostromolja a török. Az 1570-es évek végén Botszentgyörggyel egy időben adják fel és pusztítják el.388 23. Keresztúr vára a mai Murakeresztúron, ma még bizonytalanul meghatározható helyen, a középkori benedekrendi kolostor megmaradt temploma környékének megerődítésével jött létre. A vár a végvárvonal déli, a Murára támaszkodó végét biztosította, ezért nagyon fontos volt. Kiépítésén Kanizsával egy időben olasz építőmesterek is dolgoztak. 1569. évi alaprajzán a templomot négyzet alakú sarkain ó-olaszbástyás palánkerőd övezi. 1578-ban újra átépítik, a század végén a déli szakasz kulcserődje. 1600-ban pusztul el.389 24. Bajcsa vára Kiskanizsától délre a Kanizsa mocsarainak peremén 1578-79-ben Stájerország által felépíttetett ötszög alakú, jelentős nagyságú palánkvár. A rossz helykiválasztás - homokos talaj - miatt fenntartása igen problematikus volt, ugyanakkor céljának, hogy a Kanizsától délre eső terület katonai központja legyen, egyre kevésbé tudott megfelelni. Ennek ellenére 1600-ig fennáll, amikor őrsége sorsára hagyja.390 25. Fityeháza vára erődítményének építését Bajosához hasonlóan 1578-79-ben határozták el. 1588-ban a török elpusztította, de újjáépült. 1600-ban ürítik ki.391 26. Bernátháza-Pernezyháza neveken szereplő erődítmény valószínűleg azonos. Helyének meghatározása teljesen bizonytalan, az adatok alapján úgy tűnik, hogy Bajcsa és Kanizsa között volt. Többször esik szó megépítéséről, de hogy valójában felépült-e, nem tudjuk.392 27. Légrád vára a Mura és a Dráva összefolyásának szögletében épült palánkerődítmény, amely nagyon fontos szerepet játszott mind a Muraköz védelme, mind a Dráva és Mura folyók vízi útjának ellenőrzésében. A Zrínyi család tulajdona, 1571-től újjáépítik. 26. kép. Bajcsa várának alaprajza, 18. század végi térképen. (OL. Battyhány lt. S-20. 79. sz.) 346 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A kanizsai főkapitánysághoz tartozásáról először 1575-ben tudunk. Később sem kerül török kézbe, Kanizsa eleste után is magyar végvár marad.393 f) Kanizsa hátában lévő várak 28. Molnári vára a Kanizsát Stájerországgal összekötő út és a Mura átkelőjének biztosítására épült valószínűleg 1566 után. 1569. évi alaprajza szerint egy központi épület köré emelt négyzet alakú palánkerőd, sarkain körbástyákkal. 1578-ban jelentősége felértékelődött, 1579-ben Zrínyi György kapott utasítást újraépítésére, költségeit Stájerország viselte. Pusztulásával 1600-ban számolhatunk.394 29. Sormás vára mindössze egy adatban szerepel. 1574-ben a törökök sikertelenül ostromolták.395 30. Szemenye vára a Muraszemenyén, a Hahót nemzetségbeli alsólendvai Bánn(Bánffy) család által alapított ferencesrendi kolostorból épült ki, amelyet palánképítésű falakkal vettek körül. 1576-ban 25 lovas és 30 hajdú a királyi őrsége. Kanizsa ellátása szempontjából volt jelentős szerepe. Kanizsa eleste után is magyar kézen maradt, az 1610-es években azonban eddig ismeretlen okból feladják.396 g) Az 1500-as évek végén, a 15 éves háború alatt több, a Zalavölgy átkelőjét, illetve a Zala és Dráva között az Ausztria felé vezető utak biztosítását végző kisebb vár is a kanizsai főkapitány jogkörébe került. Ezeknek a váraknak mindegyikét nem ismerjük, forrásainkban az alábbiak szerepelnek: 31. Kemend (Kemendollár) 32. Lövő (Zalalövő) 33. Egervár (Vas vm.) 34. Mogyorósd (Vas vm.) 35. Nádasd (Vas vm.)397 Több, ezen a területen álló kisebb-nagyobb vár és a főkapitányság viszonya ma még nem tisztázott, pl. Szentgrót, Kehida, Egerszeg, Csatár, Tárnok, Szé-csisziget stb. Számtalan vigyázó ház, góré és egyéb őrhely is állt a Kanizsához tartozó különböző várak mellett, ame- 27. kép. Újudvar ( K o r p a v á r ) v á r a 19. század eleji térképen. (OL. Battyhány lt. S-20. 207. sz.). lyek között kisebb erőd nagyságúak, és egyszerű őrhelyek is voltak. Ezek az egyes várakhoz tartoztak, az onnan kihelyezett katonák őrizték azokat. Ilyenek voltak Kanizsa szomszédságában, köztük a tőli (Kis-kanizsa), amely a templom felhasználásával épült. Megtaláljuk őket a többi kisebb erődök között is, mint a Kiskomárhoz tartozó Szt. Jakab (ma Zalaszentjakab) góré, melynek 2 főnyi őrségét 1576-ban ölték meg a törökök,398 vagy a másik nagyságrendből - az ugyancsak Kiskomárhoz tartozó - Kolon, amely a falu templomának megerődítésével készült, és 1579-ben 2000 főnyi török ostromlónak is ellen tudott állni.399 Jegyzetek 1 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 165. 1566. dec. 2. (Petitur opinio Qua rone arx Kanisa, a domina Palatinissa recipi, et quid Uli ad sua postulata responderi debeat): I. 203. 2 Füssy 159. (OL. E 21. Ben. res. fol. 127.; Ua. fol. 129.) 3 Müller 25. 4 Müller 25-33. 5 Müller 9-14. 6 Takáts: A nagy Thury György 116. 7 Uo. 8 Hofkriegsrat. Exp. 1567. szept.; Hofkriegsrat. Reg. 1567. szept., okt. 9 HKA. Hoffin., Ung. 15/68. 1567. okt. 21. 10 Hofkriegsrat. Reg. 1567. nov. 22. 11 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 232. (De transactione inter Caesar em et relictam Thomae Nadasdi, super Kanysa inita.) 12 OL. E 15. KL. Exp. cam. Mutatok 1568. jan. 12. 13 HKA. Hoffin., Ung. 18/3. 1568. jan. 24.; OL. Liber Regius, III, 1190. (1568.) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 347 14 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 25. 1568. jan. 24. ls Hofkriegsrat. Exp. 1568. jan. 16 HKA. Hoffin. Ung. F. 16. 1568. febr. 8. 17 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 94. 1568. márc. 2. 18 OL. Nádasdy es. It. 17/242. Regestrum; OL. E 211. Lymbus III. ser. Militaria. F. 8. 1568. febr. 10.; OL. Nádasdy es. lt. E 185. 17/227. 1568. febr. 18. 19 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 117. 1568. jún. 21. 20 Demkó Kálmán: Magyarország hadi ereje III. 127. (Demkó a szepetneki uradalom tizedeit illetően téved, mert azok a veszprémi püspökséghez tartoztak.) 21 OL. E 75. KL. Exp. cam. Mutatók. 1567. jan. 25.; 1567. nov. 14. 22 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 190. 1569. aug. 16. 23 Uo. N. 138. 1570. jún. 25. 24 OL. E 41. KL. Litt, ad Cameram exaratae. 1569.; E 21 KL. Ben. res. N. 149. 1569. aug. 8.; Uo. N. 140. 1570. júl. 18. 25 Szakály 1981 87., 102-103., 109., 121-122. 26 Müller 52.; Szegő Pál: Végváraink szervezete 75. 27 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 24. 1568. jan. 22.; Uo. N. 283. 1569. júl. 20. 28 Müller 54. 29 Szendrei HTK. 1888. 99.; Müller 54-55. 30 OL. E 21. KL. Ben. Res. N. 94. 1568. márc. 2. 31 Hofkriegsrat. Reg. 1568. febr. 1569. márc. 17.; OL. E 75. KL. Exp. cam. 1569. máj. 16., máj. 25.; OL. E 75. KL. Exp. cam 1569. máj. 16. Ad Georgium Thury. 32 OL. E 211. Lymbus III. ser. Militaria F 8. 1568. febr. 70.; Müller 59. 33 Müller 60.; Demkó Kálmán: Magyarország hadi ereje III. 200. 34 OL. E 21. KL. Ben res. N. 52. 1568. márc. 31.; Uo. N. 33. 1567. febr. 4.; OL. E SS4- VKI. Fol. Lat. 1333. 1567.; HKA. Ung. Rechnungen. F.32. 1568. okt. 14. stb. 35 Müller 61.; Az vitéz Turi György haláláról. . . Demkó Kálmán: Magyarország hadi ereje III. 320., 322. 36 Az vitéz Thury György haláláról. Lásd 77. sz. jegyzetet.; HKA. Hoffin. Ung. 22/149. !57°- nov. 15. 37 Takáts: Bajvívó 232. 38 HKA. Hoffin., Ung. 19/1-61. 1569. máj. 21. Extractus et aestimatio. .. 39 Müller 62.; Hofkriegsrat. Reg. 1569. ápr. 2. 40 Müller 67.; MTK II. 398. 41 Mo. tört. 3/1. 277-279.; Müller, 67. 42 Szegő Pál: Végváraink szervezete 197.; Csányi Ákos levele özv. Nádasdy Tamásnéhoz. HTK. 1894., 391-393-43 Staatsarchiv. Turcica. 24/115. 1568. febr. 11. Annoni-tatio depredationum rapinarium, captivationum damnorum-que per Turcas ab initio huius anni sexagesimi octavci, et paulo ante undique in finibus Suae Caes. Maiestatis facto-rum.; Staatsarchiv. Turcica. 24/117. 1568. ápr. 25. Thury György. 44 Müller 72. 45 Staatsarchiv. Turcica. 24/193. 1568. jún. 19.; Hofkriegsrat. Reg. N. 142. 1568. ápr.; N. 91. 1568. máj; Hofkriegsrat. Exp. 1568. ápr. 46 Hofkriegsrat. Reg. N. 150. 1568. június. 47 Takáts: Rajzok II. 62. (így ír erről Thury Petheő Péter komári kapitánynak: „lm most juta hirem Romárból, hogy az török Marczalit csinálja...") 48 Hofkriegsrat. Reg. N. 103. 1568. febr. 49 Uo. N. 141. 1568. ápr. 50 Füssy 165-166. 51 Hofkriegsrat. Exp. 1569. jan. 26.; Hofkriegsrat. Reg. 1569. febr.; Hofkriegsrat. Exp. 1569. febr.; Uo. 1569. márc; Müller 74. 52 OL. E 75. KL. Exp. cam. 1569. máj. 16., máj. 25.; OL. E 21. KL. Ben. res. N.42. 1569. 53 OL. E 75. Exp. cam. Mutatók. 1569. máj. 16. Ad Georgium Thury. 54 Takáts: Bajvívó 262. 55 Müller 75.; OL. E 21. KL. Ben. res. N. 270. 1569. aug. 5.; N. 190. 1569. aug. 16. 56 Hofkriegsrat. Reg. 1569. jún. 57 Hofkriegsrat. Exp. 1569. jún. 58 Hofkriegsrat. Exp. 1569. szept.; Uo. 1569. nov. 59 Müller 77, 79.; A budai basák 40. 36. levél. Musztafa basa Miksának. 60 Staatsarchiv. Turcica. 26/67. T57°- máj. 1. 61 Staatsarchiv. Turcica. 27/232-241. 1570. dec. 24. (Ca-rolus Rym) 62 Eőr-Darmay: Törökverő Thury György ingóságai, 725-63 Staatsarchiv. Turcica. 26/144. 157°. Jún. 20-szept. 12. (Gravamina iniurae et damna enormia recens Sacrae Caes. Mtis ditioni et subditis contra expressa pacta conversa pacis et militibus in confiniis et limitibus illata.) 64 Staatsarchiv. Turcica. 26/144. J57°- Jún. 20-szept. 12. 65 Uo. 66 Wien. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Hungarica. Allgemeine Akten. 96/58—59. 1570. augusztus 17. Carolus Passae Budensi. 67 A budai basák 43-44. 39. levél. 1570. okt. 9. Musztafa basa Miksának. Ugyanebben a tárgyban: Staatsarchiv. Turcica. 27/96. 1570. okt. 29. 68 Istvánffy II. 575. 69 HKA. Hoffin. Ung. 22/54. 1571. jan. 8. Sacr. Caes. Mti Georgius Thury. 70 Uo. Fol. 72-73. 1571. márc. 15.; Hofkriegsrat. Exp. N. 45. 1571. febr.; Hofkriegsrat. Reg. N. 59. 1571. ápr. 71 Istvánffy II. 575-576.; Hasonlóan mondja el az eseményeket a Thury halálát megörökítő históriás ének is. Lásd 77. sz. jegyzetet. Ettől eltérő verziót örökít meg Forgách Ferenc: Magyar Históriája 1540-1572. Forgách Simon és Istvánffy Miklós jegyzéseikkel együtt. Közli: Majer Fidél, bevezette Toldy Ferenc. Pest 1866. 521. E változatról már az azt jegyzetekkel ellátó Forgách Simon is megjegyzi: „Ez az narratio nem igaz". Uo. 521.; MTK. II. 401. 72 Takáts: Régi idők 225. Katonatemetés a török világban.; Istvánffy 854. (Az 1601. évi ostrommal kapcsolatban.) Látható a kápolna ábrázolása Kanizsa 1664. évi ostromának térképén. Közli: Méri XXXVI. tábla. 73 Staatsarchiv. Turcica. 27/202. 1571. jún. 19. 74 Wien. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Hungarica. Allgemeine Akten. 97/71. 1571. ápr. 14. 75 Lásd 73. sz. jegyzetet. 76 Müller 87. 77 Magyar irodalmi szöveggyűjtemény. Szerk.: Waldapfel József. I. kötet. Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból I. rész. Szerk.: Barta János és Klaniczay Tibor, Budapest, 1951. 78 Takáts: Bajvívó 272. 79 Defterek I. 211. 80 Marosi HTK. 1974. 52. 81 Banfi 1940. 148-149. I. melléklet.; Méri 33-34., II. tábla. 82 Banfi 1940. 147-148. Szintén Ferabosco 1572. évi tervének tartja.; Méri 34-36., III. tábla. Tévesen a vasútállomással szembeni szigetre lokalizálja, a rajta szereplő templomot pedig Kanizsa plébániatemplomával azonosítja. 83 Banfi 1940. 147.; Marosi HTK. 1974. 52.; Müller 39.; OL. E 21. KL. Ben. res. N. 117. 1568. jún. 21.; Bánrévi 191. 348 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 84 Banfi, Florio: Charlo Theti és a magyar várépítészet. HTK. 1932. 18-19. 85 Maggiorotti-Banfi 1933. 156-165. 86 Müller 39.; OL. E S54- VKI. Fol. Lat. 1229. 1568. szept. 3.; OL. E 21. KI. Ben. res. N. 170. 1568. aug. 11. 87 Marosi HTK. 1974. 52.; Skublics Pál: Zala megye várairól. In: Adatok Zala megye történetéhez I-V. Szerk.: Bátorfi Lajos. Nagykanizsa, 1876-1878. II. 161. 88 Marosi HTK. 1974. 52-53. 89 Roth 155. 90 Bánrévi 190-197.; Pataki 114. 91 Maggiorotti-Banfi 1933. 169. 92 Takáts: Rajzok II. 73. 93 Takáts: Rajzok II. 73-74. (An den Schwendy und Solbin Pasteyen Stecken geschlagen, führen jetzt Erde heréin etc. Schütling Albert Buchschreiber jelentése Kanizsáról 1570.) 94 Müller 40.; Takáts: Bajvívó, 266. 95 Marosi HTK. 1974., 53. 96 Pataki (Kriegsarchiv, Hofgeratliche Aktén. 1572. máj. 77-0065. jelzettel.) 97 Méri 36-37. 98 Méri 37. 99 Méri 37. Lásd 84. sz. jegyzetet; Gerő 1955. 458/a jegyzet.; Takáts: Kapitányok 119. 100 Méri 37.; Maggiorotti-Banfi 1933. 170-171. 101 Méri 37.; Istvánffy, II. 855. 102 Pataki 17. 103 Banfi F[lorio J-Maggiorotti L[eone] A[ndrea]: La fortezza di Giavarino in Ungheria, ed i soni architetti militari italiani specialmente Pietro Ferabosco. Roma, 1932., 74, 76. 104 Maggiorotti-Banfi 1933. 170. 73. sz. jegyzet. 105 Banfi 1940. 147. 106 Gerő 1955. 374.; Cennerné ezzel a véleménnyel azonosul, (a II. rész 296. sz. jegyzetében i. m. 69-70.); Gerő véleménye Méri 66. 75. sz. jegyzet. 107 Méri 18. Véleményének részletes indokolása 66. 75. sz. jegyzet. 108 Pataki 25. (117. sz. jegyzet.) 1572 K.-155-66. H.-227-69.) 109 Marosi HTK. 1974. 53. Arconato kanizsai működését tévesen 1574-78-ban adja meg. Helyesen Pataki 25. 1574-1584. 110 Pataki 24-25. 111 Roth 155-156. Steiermárkisches Landesarchiv, Das landschaftliche Archiv. 2. A IV 1 - Beziehungen zum Reich, Reichshilfe 1497-1575.; Gesandteminstruktion für den Regensburger Wahltag, ddo. 1575, August 21, Bruck a. d. Mur. alapján. 112 Pataki 25. és uo. 119. sz. jegyzet. 113 Roth 156. 114 Maggiorotti-Banfi 1933. 171.; Pataki 25.; Marosi HTK. 1974. 53. 115 Marosi HTK. 1974. 53. 116 A jelentésben használt hosszmérték a „claffter", a német „Klafter" = a magyar öl, mely általában 6 lábnyi, illetve 1,6-2,1 méteres nagyságban dívott. Az osztrák királyi öl 1552-ben 1,746498 m nagyságú, a legjobban elterjedt bécsi öl, amely pedig szintén 6 láb (Fuss) osztással 1,896 méter. (Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig, Budapest, 1978., 87.) 117 Maggiorotti-Banfi 1933. 171. (Mindhárom Ferabosco-jelentésből közölnek részleteket); Banfi 1940. 149. a jelentést Octavio Baldigarának tulajdonítja.; Pataki 25. 118. sz. jegyzet. Ferabosco terjedelmes jelentésére hivatkozik. Ugyanakkor Baldigara itt tartózkodásáról is ír ekkor. 118 Marosi HTK. 1974. 53. 119 Maggiorotti-Banfi 1933. 172. 120 Pataki 25-26., 123-124. sz. jegyzet. 121 Pataki25. 119. sz. jegyzetben hivatkozik 1583. júl. és 1584. febr. jelentéseire. 122 Pataki 26. 124. sz. jegyzet közli jelzetét KA. 1586. máj. Nr. 76. 123 Maggiorotti-Banfi 1933. 172. (Kriegsarchiv HKR 1587. Prot. Exp. 152. alapján); Marosi HTK. 1974. 53. 124 Bánrévi, 190-197., 318-330. 125 Lásd 114. és 117. sz. jegyzeteket; Méri 45. 126 Eperjessy Kálmán: A bécsi Hadilevéltár magyar vonatkozású térképeinek jegyzéke. Szeged, 1929. 152. 2515. Valószínű, a téves keltezés oka, hogy a korábban készült alaprajzot az 1664. évi ostrom tervezésekor felhasználták, és ekkor besorolták az ezévi anyagba. 127 Méri 41. 128 Méri 48. 129 Méri 50. 130 Méri 19. 131 Takáts: Thengöldi 236.; Müller, 91. 132 OL. Nádasdy es. It. Missiles. 1571. április 18. 133 Hofkriegsrat. Reg. N. 59. 1571. április.; Hofkriegsrat Exp. N. 19. 1571. aug. (német hadiemberek kérnek fizetést); Uo. N. 68. 1571. aug. (magyar hadiemberek kérnek fizetést); Müller 91. 134 Takáts: Thengöldi 236. 135 Istvánffy II. 594. 136 Takáts: Thengöldi 25. 137 Müller 91.; Hofkriegsrat. Reg. N. 29. 1571. november. Thengöldi 27.; Müller 92. Thengöldi 7. Thengöldi 9. Thengöldi 19. Thengöldi 23-25. Thengöldi 25. Thengöldi 25-26. Thengöldi 26. 138 Takáts: 139 Takáts: 140 Takáts: 141 Takáts: 142 Takáts: 143 Takáts: 144 Takáts: 145 Takáts: 146 Uo. 147 Füssy 192. (Miksa király 1573. okt. 20-án kelt levele. OL. Ben. res. in orig. alapján.) 148 Takáts: Thengöldi 236. 149 Istvánffy II. 547., 590.; Mo. tört. 3/1. 628.; MTK II. 402. 150 Vas m. It. Kápt. Connctationes variae, 1580. 24-29., 55-71. A. 1584. Egybehangzó tanúvallomásokkal. 151 Az 1573. február 3-i dátum Mo. tört. 3/1. 506.; MTK II. 402; Istvánffy, akinek testvére szolgált ekkor Kanizsán, szintén az 1573. év eseményei között mondja el. I. m. II. 595-596. Az 1574. február 20. mellett Takáts Thengöldi 236-238. levéltári adatokra hivatkozva. Uo. 241. 2. sz. jegyzet. Brevis Extractus etc. alapján ugyanezt állítja. Bár Takáts jegyzetelése nem mindig pontos, ebben az esetben a több összecsengő jegyzete alapján, és Zrínyi György Batthyány Boldizsárhoz írt levele szerint (153. sz. jegyzet) az ő adatai tűnnek elfogadhatóbbnak; Vas megyei It. Kápt. Connctationes variae, 1580. köt. 24-29. Egy Alapy ellen 1573-ban elkövetett hatalmaskodás tárgyában folytatott vizsgálat anyagában a Kanizsa elleni támadást 1574-re, circa dominicam Carnisprivii (febr. 21.) egy éjjel „magnus numerus turcarum superveniens idem oppidum Kanisien in-tercepisset et in cineram redegisset." (150. lbj.) 152 Az esemény részletes leírása magyar részről Istvánffy 594-595., török részről leírja Pecsevi Ibrahim (Török történetírók III. kötet. Fordította és jegyzetekkel kísérte: Karácson Imre. Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Szekfű Gyula. Budapest, 1916. 83.), aki a támadás vezetőjét, a szigetvári Szári Ali béget megnevezi. 153 Takáts: Thengöldi 237. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 349 154 Takáts: Thengöldi 239. 155 Takáts: Thengöldi 239-240. 156 Takáts: Thengöldi 240.; Ugyancsak Takáts idézi Ernő főherceg jelentése alapján: „Kanizsa körül 1574-ben annyi kisebb kastély vagy vigyázó ház volt, hogy a kanizsai őrségnek több mint a fele állandóan ezekben őrködött." Takáts: Rajzok 68. 157 Takáts: Thengöldi 240-241. 158 OL. Batthyány It. Missiles. 1574. aug. 28. Rohoncz. Batthyány Boldizsár jelentése a szerencsétlenségről.; Ta-káts: Thengöldi 241. Rácz Iván folyamodványa konstantinápolyi börtönéből Ungnádhoz.; Takáts: Rajzok III. 404-405. 159 Takáts: Thengöldi 241-242.; Istvánffy István később 5500 talléron váltotta ki magát. 160 Takáts: Thengöldi 242-243.; Veress D. III. 161 Magyar életrajzi lexikon I—III. Főszerk.: Kenyeres Ágnes, Budapest, 1967-1981.; II. 1086.; Csuday Jenő: Zrínyiek a magyar történelemben 1566-1704. Szombathely, S84. 1-37. 162 Takáts: Thengöldi 163 Takáts: Thengöldi 164 Takáts: Thengöldi 165 Takáts: Thengöldi 166 Takáts: Thengöldi Takáts: Kapitányok "243-244. "244. "244. "245. " 246-247. 167 Takáts: Thengöldi 246-247.. 257-168 Takáts: Thengöldi 247-248.; Takáts: Rajzok II. 242. Zrínyi levele Ali szigeti béghez 1574. okt. 9. A levél beköszöntőjében közli pontos titulusát: „Az nagyságos Zrínyi György az hatalmas római császárnak, németországi, csehországi és magyarországi királynak tárnokmestere, tanácsa és Dunán innét Magyarországnak és Kanizsa várának főkapitánya." 169 Takáts: Thengöldi 248-249. 170 Lásd 168. sz. jegyzetet. 171 Takáts: Thengöldi 249-250. 172 Takáts: Thengöldi 251. Károly főherceg levele a budai pasához, 1575. ápr. 15. 173 Takáts: Thengöldi 251-252. Az eseményekre vonatkozó levéltári jelzetekkel. 174 Takáts: Thengöldi 252. Musztafa budai pasa levele Miksa királyhoz, 1575. dec. 17. 175 Takáts: Thengöldi 252-253. 176 Takáts: Thengöldi 253-254. 177 Takáts: Thengöldi 254. 178 Takáts: Thengöldi 254-255., (Universitas militum Canisiensium utriusque ordinis.) 179 Uo. A katonák kijelentik, ha több évi hátralékukat nem kapják meg, még a kapitányukat sem várják meg, hanem mindnyájan eloszlanak. 180 Takáts: Thengöldi 181 Takáts: Thengöldi 182 Takáts: Thengöldi 1 8 3 Lásd: í n . és 177 184 Takáts: Thengöldi 185 Takáts: Thengöldi 186 Takáts: Thengöldi 255-255-254-255. sz. jegyzetet. 256. 256-257. 256-257., 1576. január 23-án írja Bornemissza János a királynak a német lovasokról: „tanta alimenta exposuerunt, quod quadringenti milites cum tanto victu potuissent pertinere". 187 Takáts: Thengöldi 257-258. 188 Takáts: Thengöldi 257. 189 Takáts: Thengöldi 258-259. 190 Takáts: Thengöldi 259-260. 191 Takáts: Thengöldi 260.; Ex consilio bellico, 1576. május 4. Ehhez van csatolva a hadi fizetőmester kimutatása. A fizetőmester már a tervezett létszámemelést vette figyelembe. Azaz 800 huszárt vett fel egy hóra 3700 frt és 600 hajdút egy hóra 1755 frt fizetéssel. E szerint egy hóra 5455 frt kellene a kanizsai magyar katonaság fizetésére, ha t. i. a létszám teljes volna.; május 7. A hadi tanács ugyanekkor a Győrre rendelt 178 német gyalogost Kanizsára küldte. 192 Takáts: Thengöldi 261. 193 Takáts: Thengöldi 261. 1576. júl. 30. Ex consilio bellico alapján. 194 Takáts: Thengöldi 261. 195 Takáts: Thengöldi 403-405. 196 Takáts: Thengöldi 406-407. 197 Takáts: Thengöldi 407-409. Az idézett levél 1576. nov. 14-én kelt, aláírói: „Az fölséges alázatos, hív szolgái Kanizsán az magyarok, lovag és gyalog mind fejenként kicsiny és nagy." 198 Takáts: Thengöldi 409-410. 199 Takáts: Thengöldi 410-412. 200 Takáts: Thengöldi 412-413. Ernő főherceg a királynak. Wien, 1576. dec. 17. 201 Takáts: Thengöldi 413. 202 Takáts: Thengöldi 414. 203 Takáts: Thengöldi 416-418. Január 4-én már a mustra és fizetési lajstromot kérik a Kanizsán minap megesett fizetésről. A lajstrom az eltávozott katonákat is a Kanizsán lévőkhöz számítja. A kanizsai főkapitányság teljes zsoldhátralékára idézi: Közös pü. lt. Hung. 14371. fasc. Extract, was die Kay. Maj. dem teutsch und hungr. kriegsvolk zu Kanizsa und derén zugethonen granitzen zu endts. febr. 1577. zu bezah schuldig sein.; 1574-ben egy másik jelentés szerint „legénysége 400 német katona a lövészekkel együtt, 400 magyar katona és 100 további katona „Obersten alda wegwn der Craishaubtmanschafft gehalten", valamint 550 lovas.; Roth 154. 204 Takáts: Thengöldi 418. 205 Hofkriegsrat. Reg. 1575. nov. 14. Bornemissza jelentése hiányzik. 206 Takáts: Thengöldi 420. 1576. júl. 7. Kisserényi Gábor jelentése Komárból. 207 Takáts: Thengöldi 420. 1576. júl. 18. Újlaki Sebestyén hadnagy jelentése. 208 Takáts: Thengöldi 420. 209 Takáts: Thengöldi 420-421.; MTK II. 404. 210 Takáts: Thengöldi 421.; Bornemissza kérésére nevezték ki a lemondott Thóti Lengyel István helyett Batthyányi. 211 Takáts: Thengöldi 421. A meghívólevelek Kanizsán 1577. január 10-én keltek. Bornemissza és Batthyány külön-külön hívták meg a királyt és Ernő főherceget. 212 Uo. Prága 1577. jan. 31. Takáts megjegyzi, hogy Rudolf tévesen írja a vőlegény nevét Bottyán Sebestyénnek. 213 Takáts: Thengöldi 421-422.; Joachim Rothuet jelentése Rudolfnak. 214 Takáts: Thengöldi 422. Dávid Ungnad jelentése a királyhoz 1577. május 16. és 17. 215 Takáts: Thengöldi 422.; Ugyanő említi a tragikus esemény nagy külföldi visszhangját, amely még a költőket is foglalkoztatta. 216 Takáts: Thengöldi 528-530. Közli Stitzl József jelentését és Bornemissza levelének teljes szövegét. 217 Kapra Ferenc Bornemissza helyettese, a kor jeles katonája. Bornemissza távozása után Kiskomár kapitánya lett, ő építette újjá a komári várat jórészt saját erőből, amit 1585. szeptember 13. levele tanúsít. OL. Nádasdy lt. Missiles. 218 Takáts: Thengöldi 530-531. 219 Takáts: Thengöldi 531-532. 350 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 220 Takáts: Thengöldi 535-536. A támadó törökök számát 3000-re teszi. 221 Takáts: Thengöldi 532-533. A budai pasának írott válasz. 222 Takáts: Thengöldi 533-535. Hivatkozik Stitzl fizetőmester jelentésére (1577. ápr. 9.), aki kéri, hogy betegsége miatt távozhasson Kanizsáról. 223 Mo. tört. 3/1. 607-610. Sinkovics: Sárvár. 224 Takáts: Thengöldi 532. „Mit der kays. maj. rath und obristen zu Komorn: Andre Khielmann von Kielmannsegg ist über annehmung des obristen bevelchs zu Kanischaa geschlossen worden wie volgt." 1577. ápr. 19-225 Uo. 2. sz. jegyzet. 226 MHT I. 199. 227 Takáts: Thengöldi 536. 228 OL. Batthyány It. Missiles. 1577. jún. 17. Khielmann Batthyány Boldizsárhoz. 229 Lásd IV. fej. 114-115. sz. jegyzetet. 230 Roth 155. 231 Roth 157. 232 Roth 158. 233 Roth 165. 234 Roth 171. 235 Roth 172-173.; Takáts: Thengöldi 538. 236 Roth 173-174. 237 Roth 180-181.; Takáts: Thengöldi 538. 238 Takáts: Thengöldi 538-539. Idézi Poppendorf jelentését Ernő főherceghez 1578. nov. 8., amely szinte teljesen egyezik Khielmann 1576. nov. 14-i jelentésével. 239 Roth 81. 240 Roth 184-185. 241 Stájer tartományi levéltár. Militaria a. a. O. ddo. 1578. szept. 10. 242 Roth 186-187. 243 Roth 187-189. 244 Roth 189. 245 Roth 189-190.; Istvánffy II. 616-617. Tévesen az évre teszi. Roth 190-192. 247 Roth 194-195. 248 Roth 194. 249 Roth 195. és 197-198. 250 Roth 198. 251 Roth 200-202.; Takáts: Emlékezzünk 254-255.; Takáts Sándor: A Zrínyiek magyarsága. In: Takáts Sándor: Magyar küzdelmek. Budapest é. n., 50. 252 Roth 203. 253 Roth 208. 254 Roth 204.; Takáts: Emlékezzünk 254. Szerinte Zrínyi a Károly főhercegnek írt levelében Fityeházán (Ficseháza), Pernezyházán (így is azonosíthatatlan), és Szentmiklóson (ami egyébként Csákány szomszédja), kéri őrházak felépítését. Szentmiklóson és Fityeházán épült is erőd. Lásd Takáts: Rajzok II. 68. 255 Roth 208. 256 Roth 209. 257 Roth 211-212. 112. lbj. 258 Takáts: Thengöldi 537-538. 259 Takáts: Thengöldi 540. (Khielmann még évekig nem kapta meg az ígért pénzt.) 260 Stájer tartományi levéltár. Kriegswesen 790. fasc. 1579. dec. 18. Kanizsa.; A budai pasák 208. 261 Füssy 192.; OL. Ben. res. fol. 28. Rudolf király 1583. jún. 18. levele 262 Uo.; OL. Ben. res. fol. 107. 1580. 263 Bilkei-Turbuly 28. 264 Ua. 29. 1579 246 265 Takáts: Thengöldi 543.; Khielmann távozásának pontos időpontja további kutatást igényel. 266 Füssy 192. Salm mint „jövendő kanizsai főkapitány" kéri bérbe a kapornaki és zalavári apátságokat. 267 Takáts: Thengöldi 543.; Tarnóczky Farkas Tarnócz-ky András komáromi naszádos főkapitány fia volt, valószínűleg így került Khielmann révén Kanizsára, amikor Kapra Ferenc Kiskomárba távozott. 268 jegyZet Kerecsényi Edit gyűjteményében (R 284. Véghelyi Dezső gyűjtemény m. 2. cs. 1581.1. 12. Kanizsa). 269 Füssy 193.; OL. Ben. Res. in orig. 1582. jún. 12. 270 Méri 48. 271 Bilkei-Turbuly 31. 272 Lásd 120. sz. jegyzetet. 273 Bilkei-Turbuly 33. 274 Bilkei-Turbuly 34-35. 275 Bilkei-Turbuly 39., 40., 42., 43., 44. 276 Istvánffy II. 628-629. 277 Mo. tört. 3/1. 612. Sinkovics Sárvár. 278 Istvánffy II. 642-646. Azt írja, hogy az általa adott 1513 rab csak az árverésre bocsátottak száma, „mert nem lehetett a nyervágyó katonákat megakadályozni, hogy sok foglyot elrejtve vissza ne tartsanak." Takáts: Rajzok 171-173. idézi Braun Rézmán két jelentését. Takáts ennek alapján adja a foglyok 1300 főnyi létszámát. Braun és a magyar főurak viszonyát ismerve bizonyosan nem tudhatta meg a foglyok valós számát. 279 Takáts: A török hódoltság korából 206-207. 1588. nov. 23. Nogarolla gróf, győri főkapitány válasza Szinán pasának, aki a béke megszegéséről, Koppány, Kékkő, Endréd, Gesztes és Vitány elpusztításáról panaszkodik. Sajnos Takáts a levélből a török által elpusztított Kanizsa környéki várak közül csak a felsoroltak nevét idézi. 280 Staatsarchiv. Turcica. 1589. dec. 2. Ferhát budai pasa Ernő főherceghez. 281 OL. E 21. KL Ben. res. m. 571. fol. 259. v. 282 Bilkei-Turbuly 45-46. 283 Takáts: Kanizsa 58-59. Kanizsa elfoglalása c. tanulmányában írja: „A XVI. század utolsó évtizedében megüresedett a főkapitányi állás, Ernő főherceg megírta Rudolf császárnak, hogy kiváló emberre kell bízni a kanizsai tisztet.. . továbbá Gerczy (a mostani főkapitány helyettes). .." A jelzet nélkül közölt idézetet Takáts tévesen a Paradeiser kinevezése előtti időre datálja, pedig ez bizonyosan 1590-re keltezhető. Ernő főherceg ekkor a Haditanács elnöke, Haym bárónak, aki Paradeiser elődje volt, nem Geréczy az alkapitánya.; OL. E. 21. Ben. res. m. 572. fol. 2496 v. 1591. Ernő főherceg a Kamarához, a vicekapitányhoz, Gereczy Bertalanhoz. 284 OL. Nádasdy It. Missiles. 1588. szept. 13. Kapra (Kecskés) Ferenc Kiskomárból Nádasdy II. Ferencnek.; Takáts: Emlékezzünk 152-153. 285 A Kiskomár elleni támadás időpontja tekintetében a szakirodalom eléggé bizonytalan. Istvánffy 662. 1591-re teszi. Füssy 194. Zala vármegye 1592. évi közgyűlési jegyzőkönyvének megjegyzése alapján „Kiskomár per hostes nuperrime diruta", 1592-t mond. Az ő nyomán Szántó Imre: A balatoni várak övezete a Dunántúl védelmi rendszerében (1541-1690). Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. 1986. 272. ezt elfogadja, ugyanígy Roth 192. A kiskomári ügyről Bayerle, Gustav: Ottoman Diploma-cy in Hungary. Letters from the Pashas of Buda 1590-1593, Bloomington [1972.] Indiana Univ. publication. (Uralic and Altaic Series 101.) közli a legfontosabb adatokat. Szinán pasa 1591. augusztus 13-án exkuzálja magát Kiskomárnak a koppányi és a szigetvári bégek általi elfoglalása miatt Ernő főhercegnél. Már elhagyták a várat, és a foglyokat is vissza fogják adni, amint az ajándék megérke- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 351 zik . Uo. 107. Szinán szeptember n-én már azt írja, hogy a kiskomári ügy miatt mazuRh tétette a bűnös koppányi béget. Uo. 114. Erre az ügyre vonatkozik egy szeptember 20-i levél is. Uo. 117. 286 Bilkei-Turbuly 46. 1591. október 22-én könyörögnek Ernő főhercegnek, hogy a vármegye ingyenmunkáját Kanizsa helyett inkább Kiskomár várának kijavítására rendeljék.; Uo. 47. Az 1592. február 19-i közgyűlésen elrendelik, hogy a Kanizsához rendelt ingyenmunkát a kiskomári vár felépítésére és megerősítésére kell fordítani. 287 Mo. tört. 3/i.j 653-654. 288 lstvánffy II. 697-698.; MTK II. 413. és Mo. tört. 3/1. 658. tévesen Babócsa elfoglalását is ehhez a hadjárathoz köti. 289 Bilkei-Turbuly 60. 290 j Qy M a Protocollum. A három kötet Iványi Béla által készített fordítása uo. Adattár A. 212-68., A. 213-68. és A. 214-68. sz. A munka részleges feldolgozása: Kerecsé-nyi Edit: A Kanizsa környéki végházak helyzete a vár 1594-96 közötti protocollumai tükrében. Zalai Múzeum 4. (1992), 29-34. 291 MHT. I. 214-215. 292 Mátyás főherceg instructiója báró Haym Kristóf Kanizsa vár és a hozzá bekebelezett véghelyek parancsnoka részére. Protocollum I. k. Dátum nélkül. (1594. vége felé). 293 Haym jelentései 1592. július 30-aug. 7. a Babócsa melletti táborból, és aug. 10-én Kanizsáról. A sereg 9-én jött el Babócsáról. Haym 175 huszárt Kanizsáról, 25-öt Pölöskéről, 200 németet, 280 haramiát a különböző kisebb erődökből, valamint Kiskomárból is rendelt ide embereket, összesen 720 főt. Amikor az idevezényeltek rájöttek, hogy Babócsán még élelmiszer sincs, megszöktek, Babócsán aug. 10-én mindössze 200 német és néhány huszár maradt.; lstvánffy II., 740-741. Mint szemtanú pontosan írja le az eseményeket. 294 Kerecsényi Editnek a 290. sz. jegyzetben idézett műve 34-295 lstvánffy II. 781-782. 296 MHT. I. 222. 297 MHT. I. 224.; Takáts: Kanizsa 59. 298 Protocollum III. kötet. 1597. ápr. 29.; Takáts: Kanizsa 59., 1598. szept. 18. Paradeiser beiktatására Kanizsa főkapitányságába kéthavi zsold kell, s 100 karabélyosra 1600 Ft. 299 Takáts: Kanizsa 59-60.; Bilkei-Turbuly 86., 100., no., 118., 120. Protocollum I. kötet 1595. ápr. 28. 300 lstvánffy II. 825. 301 Takáts: Kanizsa 60. 302 Takáts: Kanizsa 60-61. 303 MHT. I. 223.; MTK. II. 420. szerint az akció június 20-án volt.; lstvánffy II. 819-820. 304 Takáts: Kanizsa 61. 305 Takáts: Kanizsa 61. Ausburger Pál proviantverwalter 1600. febr. 13. jelentése. 306 Takáts: Kanizsa 61. 307 MHT. I. 224. 308 MTK. II. 421.; MHT. I. 224. 309 lstvánffy II. 843.; Cerwinka 417. Babócsa ostroma szeptember 1-4. között folyt, lstvánffy szerint utána négy nap múlva érkezett a török Kanizsa alá, így adatai egyeznek a levéltári forrásokkal. 310 Török történetírók HL (lásd: III. fejezet 152. sz. jegyzetét) 296.; MTK. II. 421.; Cerwinka 416. szerint a török előhad, amelyet a kihaja vezetett, foglalja el Lakot és Bolondvárt, ez azonban bizonyosan téves, és ellentétes az általa közölt térképpel is, ahol helyesen ábrázolja a Kanizsa alá felvonuló török seregek útját, így Lala Mehmedét is. 311 MHT. I. 224-225. 312 Takáts: Kanizsa 62.; lstvánffy II. 843. 313 MHT. 224.; Takáts: Kanizsa 62.; lstvánffy II. 843.; Cerwinka 421. 314 Takáts: Kanizsa 62. 315 Cerwinka 420-421.; lstvánffy II. 844.; MHT. I. 225. Letenyénél volt szeptember 18-án egy sikeres csata.; Török történetírók III. 296-297. 316 Takáts: Kanizsa 62-63. Takáts a korabeli vélemények alapján állva elfogultan ítéli meg Paradeiser tevékenységét. 317 Cerwinka 411.; MHT. I. 225. 318 lstvánffy II. 844.; Takáts: Kanizsa 63.; MHT. I. 225.; Cerwinka 428.; Török történetírók III. (lásd: 310. sz. jegyzetet) 297. 319 lstvánffy II. 845.; MHT. I. 225. 320 Ivanics Mária: A császári felmentő sereg útja Kanizsára egykorú ábrázolások tükrében (1600. szeptember 16-október 12.). Zalai Múzeum 4. (1992) 44-53., 47-48. 321 lstvánffy II. 846. 322 Ivanics Mária: 320. sz. jegyzetben idézett műve 48.; lstvánffy II. 846-847.; Török történetírók III. (lásd: 310. sz. jegyzetet) 298-299. 323 Ivanics Mária 320. sz. jegyzetben idézett műve 48.; lstvánffy 847-850.; Török történetírók III. (lásd: 310. sz. jegyzetet) 300. 324 Cerwinka 436.; MHT. I. 225. 325 Cerwinka 436. Balogh János vallomása alapján. Ugyanakkor Paradeiser vallomása szerint ez október 19-én történt és egy török kiabált be a várba, akit fegyverrel kergettek el. Ua. 437. 326 lstvánffy II. 850.; Takáts: Kanizsa 64.; MHT. I. 225.; Cerwinka 438. 327 MHT. I. 225-226.; Török történetírók III. (lásd: 310. sz. jegyzetet) 301. 328 Takáts: Kanizsa 64.; MHT. I. 226.; Török történetírók III. (lásd 310. sz. jegyzetet) 301. Kanizsa feladása 1600. október 22-én történt a források egybehangzó tanúsága szerint. Ugyanakkor Sinkovics I. Mo. tört. 3/1. 686. és MTK. II. 422. az esemény dátumát tévesen október 20-ra teszik. 329 Takáts: Kanizsa 65-66.; MHT. I. 226. 330 Cerwinka 440-442. 331 Török történetírók III. (lásd 310. sz. jegyzetet) 301-302.; Mo. tört. 3/1. 686. 332 OL. Dic. Zala. m. 1570. 3. köt. 704. 333 Takáts: Thengöldi 235. közli Wesentius építőmester jelentését. 1570. aug. 17. 334 Takáts: Thengöldi 237. 335 Takáts: Thengöldi 238-239.; Szántó 1980. 30.; HHSta U 1574. Fasc. 103. Fol. 156-168. 336 OL. Dic. Zala. m. 4. köt. 1574., 58V. lap Kanysa interior.; OL. Dic. Zala 4. köt. 1578. 246V. Kanisa exteriőr totaliter deserta. Kanizsa Interior milites, exercitique suse Mattis inhabiant.; OL. Dic. Zala. 4. köt. 1582. OL. Dic. Zala. 4. köt. 1588. 373. Kanisa interior stipendiani milites incolunt. 337 Roth 161. 338 Eperjessy Kálmán: A bécsi Hadilevéltár magyar vonatkozású térképeinek jegyzéke. Szeged, 1929. 152. 2515.; Méri 41-53., 5. ábra, XXX. tábla. 339 Méri 53-54. XXXI. tábla.; Cennerné 70-71. 2. kép. 340 Méri 53-54. XXXII. tábla. Cennerné 71. 341 Mo. tört. 3/1. 520. Fónyad Pál: A nagykanizsai evangélikus gyülekezet története. Nagykanizsai Honismereti füzetek 3. Nagykanizsa. 1991. 4.; Németh József: Adatok Zala megye kulturális emlékeiről II. A reformáció kora. Zalai Gyűjtemény 12. (1979.) 100.; Protocollum. I. kötet. Haym főkapitány levelei 1595. febr. i-től. 352 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 34 2 Protocollum, I. köt. 1594. jún. 26. Haym Mátyás főherceghez.; Uo. jan. 4. után.; Jan. 13. után; Febr. 9. „itten sem templom, sem oltár, sem ornátus, sem fölszerelés nincsen." márc. 10. 343 Takáts: Kanizsa 60., 62. 344 OL. U et C. 27/59 (1567.). Uo. 27/60, (1568.).; OL. Dic. Zala 3. köt. 1570. 704. v.; OL U. et C. 27/61 (1597.).; OL. Dic. Zala IV. 1598. 491. 345 OL. U. et C. 27/60 (1568); OL. Dic. Zala I. 306. !573-; OL. U. et C. 27/61. (1597); OL. Dic. Zala IV. 491. 1598. 346 OL. U. et C. 25/60 (1568); OL. U. et C. 27/61 (1597); OL. Dic. Zala IV. 491. 1598. 347 OL. Dic. Zala IV. 291. 1582.; Uo. 326. 1584.; Uo. 465. 1594. 348 OL. U. et C. 27/59. (1567), Uo. 27/60. (1568). 349 Defterek I. 211. 350 Dávid 1992. 57-58.; Defterek I. 356., 371. 351 Szakály: Kanizsa 24-25. (OL. U. et C. 84/44.; OL. U. et C. Irregestrata 7/102.; OL. U. et C. 27/61.) 352 Kimutatás az OL. Zala megyei dicális összeírásaiból 1531-1622 között. Készítette Horváth László András. Göcseji Múzeum, Adattár. 1594-92. 253 OL. U. et C. Irregestrata 7/102.; Szakály: Kanizsa. 27-28. 354 OL. U. et C. 27/61. 355 Szakály: Kanizsa 27.; Szakály 1981.: 102-104., 109. 121-122. 356 Demkó: Magyarország hadiereje III. 127.; OL. E 75. KL. Exp. cam. Mutatók. 1567. jan. 25., nov. 17.; OL. E 21. Ben. res. N. 190. 1569. aug. 16.; Uo. N. 138. 1570. jún. 25.; OL. E 41. KL. Litt. ad Cameram exaratate 1569.; OL. E 21. KL. Ben. res. N. 149. 1569. aug. 8.; Uo. N. 146. 1570. júl. 18.; OL. E 21. KL Ben. res. N. 577. köt. fol. 190/v. 357 Bilkei-Turbuly 28-123. 358 Uo. 359 Wien. Kriegsarchiv. Hofkriegsrat. Ung. Denkbuch. 14. 363. fasc. 1574. Verzeichniss etc; Protocollum I. köt. T595- Jún. 21. Haym főkapitány Mátyás főherceghez. Csányba 10 ember menjen,; Bilkei-Turbuly 111. 360 Takáts: Rajzok II. 68.; Szántó 1980. 39. 361 Szántó 1980. 62-63.; Bilkei-Turbuly 100. (Rajky Albert Rajk várának, Eördögh György Pölöskének a vajdája), 140. sz. jegyzet. 362 Takáts: Thengöldi 235., 418. 363 Sárkánysziget kapitánya a Sárkány, Rajké a Rajky, Lövőn a Perneszy stb. család tagjai voltak, akik kötelezettek bizonyos számú őrség tartására. A várak magánkatonaságára: Bilkey-Turbuly 19., 22., 36-37., 48., 64., 84., 93., 95-364 Roth 209. 365 A Haym féle Protocollum-kbnyvekben bukkannak fel a Zala menti, és a Zala és a Rába közti várak nevei. 1595. aug. 2-án Babócsára rendelt haramiákat Lövőről, Nádasd-ról, Mogyorósdról, Egervárról és Kemendről. 366 Koppány 1976. 170-171.; Takáts: Thengöldi 418.; Takáts: Rajzok III. 64. 367 Dornyay Béla: A somogy megyei Szőcsény és Csákány várairól. Vasi Szemle 1937. 203-220., 203-215.; Koppány 1976. 178-179.; HKA. 1572. máj. No. 77. 0074.; Müller 81.; Dávid 1992. 368 p)0rnyai Béla i. m. 203-215.; Karácsonyi 1922-1924. II. 24.; Koppány 1976. 148-150.; HKA. 1572. máj. No. 77. 0020.; Takáts: Thengöldi 418., 421., 530. 369 Koppány 1976. 176-177. 370 Csánki III. 667.; Z. m. lt. XII/i. Zalavári Konvent Hiteleshelyi Levéltára. I. 1966.; OL. Batthyány lt. Mis-siles. N. 36 324.; HKA. Hung. fasc. 13. fol. 85. 1566. márc; HKA. 1572. máj. No. 77. 0064.; Müller 73.; Marosi HTK. 1974. 53.; OL. E. 211. Limbus III. ser. Mili-taria F. 8. 1 568. febr. 10. 13. fasc; OL. Nádasdy lt. Mis-siles. Kapra Ferenc Nádasdy (II.) Ferenchez, 1588. szept. 13.; Takáts: Kanizsa 64.; MTK. II. 421.; Vándor László: Zala megye várai. Kiskomár vára. Zalai Hírlap, 1991. nov. 9. 371 Füssy 124-129., 158-159., 194-195.; Iványi Béla: Zalavár és a balatonhídvégi átkelő a török korban. In: A Göcseji Múzeum jubileumi évkönyve 1950-1960. Szerk.: Szentmihályi Imre: Zalaegerszeg, 1960., 161-180.; HKA. 1572. máj. No. 77. 0058.; Vándor László: Zala megye várai. Zalavár vára. Zalai Hírlap 1991. nov. 23. 372 HKA. 1572. máj. No. 77. 0072.; Bilkei-Turbuly 28., 37., 41.; Protocollum III. kötet. 1595. jún. 21.; Sági Károly: A zalacsányi török kori várak. In: A Göcseji Múzeum jubileumi évkönyve 1950-1960. Szerk.: Szentmihályi Imre: Zalaegerszeg, 1960., 131-134.; Vándor László: Zala megye várai. Kehida és Csány török kori várai. Zalai Hírlap 1991. szept. 28. 373 HKA. 1572. máj. No. 77. 0073. (Isaborral egy lapon). 374 Müller 81.; HKA. 1572. máj. No. 77. 0073. (Gétyével egy lapon.) 375 Csorba Csaba: Erődített és várrá alakított kolostorok a Dél-Dunántúl török kori végvári rendszerében. Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 5. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1974., I3-47-Í i7-> I9> 21., 26., 30-31.; HKA. 1572. máj. No. 77. 0078.; OL. U et C. fasc. 77. n. 5; Vándor László: Zala megye várai. Várrá lett kolostorok. Zalai Hírlap 1991. júl. 20. 376 Holub III. (Peleske címszó); HKA. 1572. máj. No. 77. 0076.; Takáts: Thengöldi 418.; Protocollum I. kötet. 1595. aug. 2.; Takáts: Kanizsa 62.; Benda 1983. 52.; Koppány 1976. 328-330.; Vándor László: Zala megye várai. Pölöske vára. Zalai Hírlap 1991. aug. 3. 377 Szántó 1980. 39.; Takáts: Thengöldi 235., 251.; Vándor László: Zala megye várai. Törökkori várak Kanizsa környékén. Zalai Hírlap 1991. szept. 21. 378 Kerecseny: Szántó 1980. 39. (1570); Takáts: Thengöldi 235., 240. (1574); Khielmannsziget (Kilimán): Protocollum I. kötet 1595. ápr. 3., aug. 2.; Takáts: Kanizsa 62. 379 Feldakten 12. Nogarolla gróf jelentése, 1588. nov. 27.; Protocollum I. kötet. 1595. ápr. 3., jún. 6., júl. 30., aug. 15.; Takáts: Kanizsa 62., 64. 380 Holub III. (Buzádsziget címszó); Szántó 1980. 39.; 381 1567: XX. tc. 1 §.; HKA 1572. máj. No. 77. 0021.; Szántó 1980. 39., 62.; Feldakten. 12. Nogarolla gróf jelentése 1588. nov. 27.; Protocollum I. kötet. 1595. márc. 4.; ápr. 3., aug. 2. 382 Roth 173., 194. Az újudvari erőd felépítését a stájerok kezdeményezik 1578-ban; Protocollum I. kötet. 1595. jan. 4. után, febr. 4., ápr. 3., jún. 6.; Takáts: Kanizsa 62. 383 Szántó 1980. 39.; Takáts: Thengöldi 420. 384 Holub III. (Szentgyörgy címszó); Vándor László: A Zala megyei castellumok kutatásának eredményei. Cast-rum Bene 2. Szerk.: J. Cabello Budapest, 1992., 206-209. 385 Bilkei-Turbuly 45., 46.; Vándor László: Zala megye várai. Török kori várak Kanizsa környékén. Zalai Hírlap 1991. szept. 21. 386 protocollum I. köt. 1595. júl. 30-aug. 10.; Cerwinka 417-387 Takáts: Thengöldi 240.; Bilkei-Turbuly 45., 46.; Vándor László: Zala megye várai. Török kori várak Kanizsa környékén. Zalai Hírlap 1991. szept. 21. 388 HKA. 1572. máj. No. 77. 0066.; Takáts: Thengöldi 240., 251. 389 HKA. 1572. máj. No. 77. 0019. (Molnárival egy lapon); Wien. Kriegsarchiv. Hofkriegsrat. Protocolla. Re- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 353 gistratur . D, K, T, 1566-1572. N. 141. 1568. ápr.; Pataki 25.; Marosi 1974. 57.; Roth 202., 203., 211. 390 Roth 151-214.; Takáts Sándor: Stájerország magyar huszárjai. In: Takáts: Emlékezzünk I. 254-255. 3,1 Takáts: Rajzok a török világból II. 68.; Roth 204. 392 Roth 204. Zrínyi és Khielmann abban állapodott meg, hogy három őrházat kell építeni, egyet Bajcsa, Keresztúr és Fityeháza között, egyet „Bernassehase"-n, és egyet Csákányban.; Takáts: Emlékezzünk 254. (Stájer tartományi levéltár. Kriegswesen. 568. fasc. 1579. hivatkozással) Zrínyi György levelét idézi Károly főherceghez, melyben kéri, hogy Fityeházán, „Pernezy-házán" és Szentmiklóson őrházakat építsenek. A két kutató bizonyosan azonos eseménnyel foglalkozik, a három helységből azonban csak egy azonosat közölnek. Szentmiklós és Csákány szomszéd falvak, a két bizonytalan helység, különösen tekintetbe véve a középkori németben a „P" és „B" keverését, azonosnak vehető. 393 Marosi HTK. 1974. 56.; Roth 165.; Takáts: Thengöl-di 246., 418.; Benda 1983. 53. 394 HKA. 1572. má. No. 77. 0019. (Keresztúrral egy lapon); Roth 208., 209., 211. 395 Takáts: Thengöldi 248. 396 A szombathelyi egyházmegye schematizmusa. Szombathely, 1972. 135; Századok 1882. 476. 1. lbj.; HKA. 1572. máj. No. 77. 0075; Szántó 1980. 62., Takáts: Thengöldi 418.; Benda 1983. 53.; C.J. H. II. 1618. 49. cikkely 18. §. 397 Protocollum I. kötet. 1595. aug. 2. Haym főkapitány jelentése Mátyás főherceghez, melyben felsorolja, honnan rendelt haramiákat Babócsára. 398 Méri 87. III. tábla: Staatsarchiv. Turcica. 1576. júl. 7. Kisserényi Gábor jelentése Komárból. 399 Steirmarkisches Landesarchiv. Kriegswesen 790. fasc. 1579. dec. 18. Kanizsa., Budai pasák 208. V. KANIZSA TOROK URALOM ALATT (1600. OKTÓBER 22.-1690. ÁPRILIS 13.) 1. A török közigazgatás kiépülése. Kanizsa és a kanizsai vilajet Kanizsa várának elfoglalása után a törökök a vár körül egy újabb vilajetet (elajetet) szerveztek. Ez a tartomány a budai, a temesvári és az alig négy évvel korábban létrejött egri után a negyedik volt Magyarország területén. Az új közigazgatási egység megszervezése a terjeszkedésre épülő török birodalom önigazoló politikájának része volt, amennyiben már 1594 óta folyamatosan kísérleteztek egy dunántúli új vilajet megalakításával, amely a tizenötéves háború során elért - valójában kismértékű - térnyerésük alapján a hosszú háború eredményességét volt hivatva bizonyítani. Ilyen volt a szigetvári beglerbégség 1594 augusztusa és 1597 májusa között, valamint a győri 1594 szeptemberétől három és fél évig, és a pápai ugyanezen év októberétől 1597 augusztusáig. A kanizsai foglalás ugyanúgy nem járt számbavehető területgyarapodással, mint az előzőek, de 90 évre mégis lehetőséget adott az annyira óhajtott tartomány megszervezésére.1 A vilajetek kormányzása a közigazgatásban, pénzügyekben, külpolitikában, vallási és hadi dolgokban pontosan olyan egységes volt, mint a török birodalom egészének igazgatása. A vilajet élén a beglerbég állt, a bégek bégje, akinek tisztségével többnyire együttjárt a pasa cím is. Kinevezését a szultáni udvartól nyerte, amely úgy tartotta kézben e hivatal viselőit, hogy csak rövid ideig hagyta őket egy helyen. Sajnálatos, hogy az oszmán kancelláriai gyakorlatban éppen ezekben az években veszik ki az a jó szokás, hogy a fő tisztségviselők javadalmait, és velük együtt kinevezésük idejét a ruznámcsékba beikatják. így a kanizsai pasák kilétéről sokkal kevesebb a precíz információnk, mint a korábbi században akár az egyes szandzsákok alacsonyabbrendű hivatalnokairól. Még azt sem tudjuk egyértelműen, ki volt az első kanizsai pasa, csak annyit, hogy rövid időn belül két Hasszán nevű követte egymást. Az egyik forrás szerint Tirjáki Hasszán pasát nevezték azonnal ki, akit a magyar források Kücsük előnévvel illetnek. Egy másik forrás, amely Tirjáki Hasszán életútját kívánja megrajzolni, kegyes csúsztatásaival eziránt kétségeket kelt, így ez a kérdés egyelőre nyitva marad. Annyi bizonyos, hogy Tirjáki Hasszán a szigetvári beglerbégsé-get bírta 1595-ben, majd boszniai, budai (háromszor is) és kanizsai pasa is volt, sőt vezíri címmel is felruházták, ami ekkor még nem járt feltétlenül együtt ezekkel a méltóságokkal. Gévay Antal 1601 júliusától 1604 júliusáig teszi kanizsai működésének idejét. A különböző forrásokból 37 kanizsai pasa neve ismert eddig a 90 éves török uralom idejéből, de ez a szám sem nem teljes, sem nem pontos.2 A beglerbég hatásköre tartományában minden kérdésre kiterjedt, s ezért, hiszen mindenhez nem érthetett, vilajetjének székhelyén tanácsadó testülete működött, amelyet törökül dívánnak neveztek. Ennek tagjai voltak a katonai parancsnokok, a polgári főtisztviselők, a kádi, a mufti és a deftedár. A kádi elsősorban a bíráskodás, a mufti az egyházi ügyek, a deftedár pedig a pénzügyek intézője volt. Feladatkörük azonban sok mindenben átfedte egymást, és végeredményben függetlenségüket az is biztosította egymással szemben, hogy kinevezésük, ugyanúgy mint a beglerbégé, nem helyben, hanem a központi szervek részéről történt. Végezetül a díván tagjai voltak a pasa bizalmasai is. A díván szerepe tanácsadásra kor- 354 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig látozódott , nem volt a pasára nézve véleménye kötelező, bár általában elfogadásra talált. Hogy mikor és milyen ügyekben, és egyáltalán összehívásra került-e, az a tartomány urának döntésétől függött. A kisebb közigazgatási egységek, amelyeknek önálló katonai és polgári közigazgatásuk volt, a szandzsákok (vagy livák) voltak, amelyeknek az élén a bégek álltak, akiknek kinevezése ugyancsak központi hatáskörben történt. A szandzsákok kisebb közigazgatási egységei a nahijék, ezen belül voltak a kádik bírói körzetei, amit kazának neveztek. A szandzsákok és nahijék területe az adózó helyek összeírásai alapján eléggé mozgónak és bizonytalannak tűnik. A magyarországi török hódoltságban a vilajetek nem voltak egyenrangúak. A budai vilajet kiemelkedett ezek sorából. A budai pasa néha már a 16. században is, de 1623-tól rendszeresen vezíri ranggal volt felruházva. Ezt a címet, amely korábban egy főt, a birodalom katonai és közigazgatási vezetőjét jelentette, a 16 század közepe tájától a legfontosabb tartományok vezetői is viselték, s a legfőbb vezír nagyvezíri címe ezért alakult ki. A vezírség a budai pasának főhatóságot biztosított a magyarországi és a boszniai vilajetek felett.3 A kanizsai vilajet megalakításakor - mint már korábban jeleztük - a törökök csak igen kismértékben vehették figyelembe az újonnan meghódított területeket, hiszen Kanizsával csak egy nagyon keskeny sáv került a birodalomhoz. így a várat körülvevő néhány tucat falu mellett az új igazgatási egység más vilajetektől kapta területeit. A Dunántúl hódoltatott részei kezdettől a budai vilejethez tartoztak. A valóban meghódított falvakon kívül a mélyen a magyar végvárak mögött lévő települések egy része - később mind nagyobb hányada -is megfizette a török adót, megváltva ezzel magának a viszonylagos békességet, remélve, hogy ha török földesura is van, akkor elkerülik a dúló portyák. így a koppányi szandzsák adóztatása a somogyi várak mögött már 1563-ban elérte a zalai megyehatárt Ko-már táján, 1565-66-ban már a töröknek adózik egész Somogy és a Kanizsa környéki falvak is, a Kanizsa folyó vonaláig Gelsétől Zákányig.4 Szigetvár szandzsák megalakulása után ezek a falvak Kaposvár na-hijén belül ide tartoztak. 1580 körül történik az a szomorú változás, amikor a török adóztatás először mélyen benyúlik Kanizsa vára mögé. A zalavári nahi-je (koppányi szandzsák) falvai a Göcsej vidékig nyúlnak. 1579-ben értesülünk először a kanizsai nahife létéről, amely a szigetvári szandzsákhoz tartozott. 1600-ban Kanizsa vilajetje ezek felett a részek felett vette át a szerepet. Ez az átszervezési folyamat azonban nyilván nem egyik napról a másikra ment végbe. A kezdeti időkből vannak olyan - egyelőre nem eléggé alátámasztott - adatok, hogy Kanizsa először még szaljánés, azaz a tímárrendszert nem ismerő vilajet volt, ahol a beglerbég is - bevételek híján - évi fizetéssel látta el tisztét. Az új tartomány kialakításánál a budai vilajettől csatolták ide a pécsi és szigetvári, a boszniai vilajettől pedig a pozsegai szandzsákot. Szigetvárhoz Somogy déli részei és a fontos drávai átkelők tartoztak, Pécs Szekcső környékét kivéve Baranya nagy részét, és Tolnából Szászvár körül egy darabot tartott az uralma alatt.5 Az 1616-1630 között szinte folyamatosan vezetett bevételi és kiadási kimutatások későbbi feldolgozása vethet majd fényt a kanizsai vilajet határainak kialakulására, illetve stabilitására. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy a dzsizje-adót eleinte a zvorniki és a pozsegai szandzsákból, a magyar végektől ugyancsak messze eső Srebrenicából és a „háború földjéről" gyűjtötték be, melyekhez igen hamar csatlakozott a szigetvári és a pécsi szandzsák. 1616. június 9.-1617. július 9. között a kanizsai kincstári napló együttesen 9299204. akcse bevételt tüntet fel dzsizjéből. A második bevételi csoport a mukátákból származott. Ez a speciális, a szultán számára lekötött adók, vámok és illetékek köréből állt, tartalmazta az eszéki hídátkelési díjat, a környék cigányainak adóit, a marhák és a rideg állatok utáni illetéket és egyebeket, amely ugyanerre az időre vetítve 1880375 akcsét tett ki. Mindebből az szűrhető le, hogy legkésőbb ettől az időtől kezdve a vilajetet a pécsi, a szigetvári és a pozsegai szandzsák alkotta. Ugyanakkor szokatlan a török közigazgatásban, hogy a beglerbégségtől távol eső vidékek adóit is Kanizsának juttatták, nyilván a katonailag fontos, ám önmagát fenntartani nem tudó vilajet jövedelmének kiegészítésére. Ha a kiadási rovatot tekintjük, akkor kiderül, hogy a kimenő pénzek zöme a várkatonák zsoldjára kellett. Babócsa, Barcs, Berzence, Kanizsa, Kaposvár, Nádasd, Pécs, Szászvár, Szigetvár őrségét fizették Kanizsáról, azaz csupa Drávától északra fekvő várat, a pozsegai szandzsák erődítményei teljességgel hiányoznak a felsorolásból. Ennek két oka lehetett: vagy nem a kincstár fizette az itt szolgálatot teljesítők zsoldját, vagy ami valószínűbb, más tartományhoz, konkrétan Boszniához tartoztak ebben a vonatkozásban. Maga a kanizsai beglerbég pedig jövedelemként folyamatosan hász birtokként bírta a szigetvári, és a gyakran a pécsi térséget.6 A vilajet egyre fogyatkozó és sokat sanyargatott népességének adójából az 1618-1619-es esztendőben a zsoldjegyzékek alapján a következő létszámot kellett eltartania: a kanizsai vár őrsége 1372 fő a segesdi vár őrsége 444 fő a berencei vár őrsége 349 fő a babócsai vár őrsége 359 fő a szigetvári vár őrsége 429 fő a barcsai vár őrsége 178 fő a pécsi vár őrsége 249 fő a kaposvári vár őrsége 309 fő a nádasdi vár őrsége 46 fő a sási vár őrsége 55 fő az eszek híd őrsége 3i fő Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 355 A z összesen 3821 főnyi létszám, amely a vilajet váraiban tartózkodott, döntően a katonaságot takarja, de itt szerepelnek mindazok, akik állami díjazást kaptak: a papok (egyházi alkalmazottak), tanítók, raktárosok, mesteremberek és csauszok, mintegy 45 ember. A vilajet számára szükséges napi zsold 38478 akcse volt, ami évi 14044470 akcsét tett ki. Mint korábban már említettük, 1616-17-ben a bevétel 11179579 akcse volt az adókból, így világosan látszik, hogy a kanizsai vár tartománya nem tudta önmagát fenntartani, központi támogatásra, más vilajetekből átadott bevételekre szorult.7 A bennünket közelebbről érdeklő kanizsai várban a zsoldjegyzék alapján megismerhetjük a katonaság összetételét. A janicsárok (müsztahfizok) 84-en voltak, élükön egy agával (aki egyben a vár katonai parancsnoka is volt) és két helyettesével. Az ő zsoldjegyzékükön szerepel egy pap (khátib) is. A legénység nyolc szakaszra (bölük) oszlott, a tizedessel (szerbölük) az élen. Az azábok (gyalogosok) 11 csapatot (dzseámet) alkottak, mindegyik élén egy agával, összesen 569-en voltak. E rendes, a janicsárokkal vetélkedő gyalogkatonaságot egészítették ki a marta-lócok, akiket zömükben a délszlávok közül toboroztak, Kanizsán 63-an voltak. Az ulufedzsinek nevezet lovasság 10 dzseámetben 584 főből állt. Az egyes csapatok mind a gyalogságnál, mind a lovasságnál eléggé eltérő létszámot mutatnak, az előbbieknél 129-25, az utóbbiaknál 100-41 fő között. A műszaki alakulatokhoz tartoztak a tüzérek (top-csik) 34 fővel, egy aga vezetésével, három szakaszra osztva. A csapatok készletei házilag készültek, a fegyvergyártók a dzsebedzsik voltak, akik egy bölüköt alkottak, az agával és helyettesével 12 főt tettek ki. Egyben a fegyvertár készleteit is ők tartották számon. A zenészek (mehterek) igen fontos részei voltak a török haderőnek, ők öntötték a lelkesedést a seregbe, 6-an szolgáltak Kanizsán. A futári, követi és sok egyéb fontos megbízást teljesítő csauszok létszáma 5 fő volt. A kincstári raktárak felügyeletét 8-an látták el egy aga vezetésével. Köztük egy ács (neddzsár), akinek zsoldja jóval magasabb volt, mint az őket irányító agáé. Ennek alapján joggal gyaníthatjuk, hogy ő volt a fából épült vár építészeti felügyelője. Két fő mellé a diák jelzőt írták, ezek voltak az írásbeli munka végzői. Leginkább államköltségen épültek a templomok és az iskolák, amelyeknek személyzete is a zsoldjegyzéken szerepel. A templomokat azon az alapon különböztették meg, hogy a közjogi jelentőségű nagy istentiszteletet, - melynek fő részét a császárért és a birodalomért mondott nagy imádság tette ki - a khutbét hol tartották. Ahol a khutbét imádkoztak, az a dzsámi, mindig nagyobb és jelentősebb épület, mint a kisebb szertartások számára készült meszdzsid. A dzsámi és a meszdzsid közti törvényesen megállapított különbség azonban a hódoltságban nem volt mindenütt tartható. A lakosság majdnem kizárólag a császár zsoldján lévő katona és tisztviselő volt, akik számára a khutbe imádkozást biztosítani kellett, ezért kisebb rangú papot is felruházhattak ezzel a joggal. Az egyházi személyzet rangfokozata a következőképpen alakult: 1. a khátib (aki az ünnepélyes pénteki istentiszteletet tartja, csak dzsámikban található), 2. az imám (aki a rendes lelkészi teendőket látja el), 3. a müezzin (aki a templomok tornyaiból énekli naponta ötször az előírt imákat). Ezenkívül a templomokban kisegítő és szolgaszemélyzet is volt. A kanizsai templom 1619-ben dzsámi volt, élén Edrisz nevű pappal, aki egy személyben három hivatalt is ellátott. Ő volt a khátib, az imám, és bizonyos zsoltárok énekese is, így összesen 38 akcse napi ellátmányt kapott. Mellette két müezzin, akik közül az egyiknek szintén három hivatala volt. Munkájukat a müezzinek közé sorolható kántorok segítették. Ezenkívül a templom személyzetéhez tartozott a csarnokfelügyelő (szermahfil), aki az épület belső rendjére és tisztaságára ügyelt, valamint a szolgaszemélyzetnek parancsolt, egy kájjim, aki a templom vagyonának és jövedelmének volt a gondozója, és két énekes. A vallási élettel keleten az oktatásügy máig hatóan a legszorosabb kapcsolatban van. így a kanizsai zsoldjegyzékben az egyházi személyek között találjuk meg a tanítókat és tanárokat is. Az állam gondoskodott a török birodalomban arról, hogy a lelki szükségletek mellett az igaz hívők a tudományok alapelemeit is elsajátítsák. Az iskoláknak két fokozata volt ismeretes, a népiskola, vagy mekteb, melyet minden helyen találunk, ahol nagyobb számú gyerek volt. Emellett a nagyobb városokban, köztük Kanizsán is létezett a felsőbb iskola, a medresze. Míg a népiskoláknál tanhelyiségül általában a templomok szolgáltak, addig a felsőbb iskolának már külön helyisége volt, és az oktatás kiterjedt a mennyiségtan, csillagászat, természettudományok, orvostan és a bölcsészet körére is. A tanárok iskolai fokozat alapján kapták a fizetésüket, a kanizsai népiskolában tanító moallim 8, a medreszében tanító tanár 30 akcse fizetést kapott. Remélhetőleg egyszer majd előkerülnek későbbi kanizsai zsoldjegyzékek is, amelyek lehetőséget adnak összehasonlításokra, ill. a 90 éves török uralom további elemzésére.8 A 17. század második felében a kanizsai vilajetet átszervezték, és nagymértékben kiterjesztették. Amennyiben a viszonyokat jól ismerő Evlia Cselebi-nek hitelt adhatunk, hét szandzsák tartozik ide, az említett Szigetvár és Pécs mellett önálló szandzsáknak mondja Kaposvárt, Siklóst, ide kapcsolja Kop-pányt és két szlavóniai szandzsákot, az addig a boszniai vilajet részét képező Jakovát (Diakovár - ma Djakovo) és a már említett Pozsegát (ma Slavonska Pozega [Horvátország]). A török történetíró szerint az „ellenség kezében van" Eger szeg és Kemenvár (ma Kemendollár) szandzsákja.9 356 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A török adóztatás alapját az adóösszeírások képezték, amelyet az előretörő hadsereg nyomában járó adóösszeírók állítottak össze. Helységenként három év eredményei alapján számították ki a különféle adók és szolgáltatások összegét, és ezt török ezüstpénzben, akcséban fejezték ki. (A 16. század közepén 50 akcse egy magyar forintot ért.) Ez után jelölték ki a kincstár kezelésében lévő hász birtokokat, ill. a javadalmul átengedett hász-, ziamet- és timárbirto-kokat. Az ezer akcsénél kisebb javadalmú birtokokat a beglerbég adta, ennél nagyobb jövedelmű birtokra csak biztosító írást (tekére) adhatott, a végleges döntés, a „berát" kiadása a Porta joga volt. A források feltáratlansága, ill. hiánya miatt a kanizsai vilajet adóviszonyait, javadalmi birtokviszonyait ma még, mint láttuk, kevéssé ismerjük. Az eddig hozzáférhető források a későbbi vilajet területére csak az 1600-at megelőző időszakról vannak, amiket a lakosságszám, a pusztulás és a források hiányosságai miatt sem vehetünk figyelembe. 1619-ben pontosan a kanizsai környékről tudjuk, az egykori uradalom hatvanhét falujából és mezővárosából ötvennégy „deserta" vagy „nescitur", s csak tizenháromban van némi lakosság.10 A török birodalomban minden birtok után meg kellett fizetni az államnak a harácsot (haradzs, dzsiz-je), amennyiben a tulajdonosnak házán, földjén és szőlőjén kívül állatokban, borban és ingóságokban 300 akcse értékű vagyona volt. Ezen az alapon a 16. század közepéig szedték az adót, amikoris annak ösz-szege 50 akcse volt. A század 70-es éveitől azonban már szigorúbban jártak el, az adót az ingatlan vagyontól függetlenül mindenkitől beszedték. A kincstár ezen kívül magához vonta a borkimérést, a malomtartást, a halászati jogot, a vásárpénzeket, valamint a bírságokat, büntetéspénzeket. A harácson túl fizették a kapuadót a szpáhinak, vagy a föld birtokosának, amelynek összege 50 akcse volt, ezt két részletben, tavaszai és ősszel kellett befizetni. A termés és az állatok után tized járt, szedtek adót több állat után legelőhasználat fejében, s az adók a későbbiekben tovább szigorodtak és még rafináltabbak lettek. A török adóztatás sok hasonlóságot mutatott a magyarországival, ami nem tekinthető véletlennek. Ugyanakkor a korszak nagy részében a török fennhatóság alá került terület jobbágysága adóját a volt magyar földesúr is behajtotta. A legnagyobb hűbérbirtoka a pasának volt. A hász (khász) birtokokon a 100 000 akcse feletti jövedelmet adó szultáni vagy főtisztviselői javadalmakat értjük. Ziamet volt a neve a 20000 akcsénél többet jövedelmező, tímár pedig az ennél kisebb hozamú birtokoknak Evlia Cselebi szerint a kanizsai pasa jövedelme (1664 körül) 600 890 akcse volt. Tizenkét ziametet és ötszázharminchárom tímárbirtokost tartottak nyilván területén.11 A török uralom alá került dél-zalai területek a hódítás után betagozódtak ebbe a rendszerbe, és új földesurakat kaptak. Az itt kialakult viszonyok a források feltáratlansága miatt ma még részleteiben nem ismertek. A lakosság száma különösen az állandó hadiállapotban lévő Kanzsa környékén nagyon váltakozó volt. A parasztok, akiknek nem volt hova menniük, az egyes hadiesemények után visszaszivárogtak, és újjáépítették falvaikat. A 16. században elkezdődött folyamat nem állt meg, egyre újabb települések váltak elhagyatottá, de néhány, különösen a jobb adottságúak közül, minden pusztítás után megújult. Ilyen volt például Hahót, Újudvar, Gelse, Sormás és Bakónak. Gelsén 1639-ben protestáns prédikátor működéséről is tudunk, Csillag Dávid személyében.12 A török 1648-ban Hahót, Gelse, Szentbalázs és Kacorlak polgárait hajtotta vármunkára.13 Gelsén 1666-ban 8 házas jobbágycsalád élt, közülük 4-nek 2-2 marhája volt.14 Szepetnek 1670-ig tartotta magát, ekkor maradt pusztán és csak a visszafoglalás után települt újra.15 E falvak zöme szpáhi birtok volt. Török földesuruknak házanként vagy falvanként évi egy összegben adóztak. Hahóton házanként évi egy birodalmi tallérral, Újudvaron a falu évi 10 Ft-tal, természetbeni szolgáltatásokkal és robottal. A legjelentősebb Kanizsa környéki falu, Gelse birtokosa maga a kanizsai pasa volt, akinek együttesen évi 17 Ft-tal, 1 kas méhhel rótták le a járandóságot. Úgy tűnik, a szultánnak járó adót egységben 8 Ft-ban állapították meg évenként.16 Az elpusztult területek népességének némi gyarapodása ebben az időben csak egy forrásból táplálkozott, elsősorban Baranyába, Tolnába és Somogyba megindult a délszláv lakosság beáramlása. Az ún. rác falvak inkább a határtól távolabb alakultak ki, ilyenekről Kanizsa környékén nem tudunk.17 2. Az 1601. évi visszafoglalási kísérlet A vár török kézre kerülése igen érzékeny csapást mért a magyarországi végvárvonalra. A nagyvezír, Ibrahim, miután Kanizsát elfoglalta és téli szállásra vonult, megkísérelte újból felvenni a béketárgyalások fonalát, de mielőtt a megbízottak összeülhettek volna, meghalt, így a kezdeményezés abbamaradt. Utóda, az ostromban részt vevő Lala Mehmet nem folytatta elődje útját.18 160i-ben döntés született arról, hogy az előző évi kudarcok kiküszöbölésére két jelentős sereg indul a török ellen. A Kanizsa alatt kudarcot vallott Mer-coeur herceg most Fehérvár ostromára indult, míg Kanizsa alá Ferdinánd főherceg seregei érkeztek stájer és itáliai szövetséges hadakkal. A vár visszavételéért 1601. február 3-án Zala vármegye is könyörgött az országgyűlésen, és ezúttal nem talált süket fülekre. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 357 A z előkészületek már nyáron megindultak, amikor Mátyás főherceg parancsára megkezdték a sütőkemencék és istállók számbavételét Kőszeg, Körmend és Kanizsa környékén.19 Kanizsa sorsa ekkor már európai politikai üggyé vált, maga a pápa is felszólalt az érdekében. A Rudolf császárhoz írt levél szerint: „Kanizsa a gráci főhercegek tartózkodási helye, az Itáliába vezető út kapuja, új háborúk írmagja, amely a török birtokában maradva, éppen Itáliához való közelsége miatt, a kereszténységnek igen káros gyümölcsöket teremne; visszaszerzésére kell tehát törekedni az olasz fejedelmek segítségével, akik erre a célra felajánlják közreműködésüket.. . "20 Az ígért segítség nem maradt el. Ferdinánd főherceg seregéhez jelentős olasz egységek csatlakoztak. Augusztus 21-én Medici a toscanai segélycsapatokkal Grácból elindult Kanizsa felé. 22-én követte őt a császári hadsereg zöme Vicenzo Gonzaga mantovai fejedelem vezetése alatt; 23-án Ferdinánd és Miksa főherceg az Orfeo Galeani ezredes vezette tüzérséggel és végül Madruzzi a spanyol segédcsapatokkal. A nemzetközi haderő találkozási helye Ternitz volt, ahová 31-én megérkezett a Flamino Delfini vezette pápai hadsereg is. A pápai had parancsnoka a pápa unokaöccse, Aldobrandini lett volna, ő azonban megbetegedett és Varasdon szeptember 16-án meghalt. Ferdinánd főherceg itt szeptember 3-án szemlét tartott, majd másnap az egész tábor megindult Kanizsa felé. Az ostromló sereg mintegy 30 000 embert számlált, kb. 50-100 ágyúval, de ezekhez nem volt megfelelő számú vontató ló. 6000 lövedéket vittek magukkal, de ebből 1800 a mocsárba veszett. Az ágyúk kezeléséhez 1000 tüzér kellett volna, de csak 500 volt, ezekből is sokan megszöktek. Az ostromra induló sereghez csatlakozott a terepet jól ismerő Zrínyi György vezetésével egy kisebb magyar egység is. A kedvezőtlen előjelekkel induló hadjáratot a gyors sikerre alapozták, hiszen ősszel indult, de ez azt is jelentette, hogy a török nem tudott már felmentő sereget hadrendbe állítani. Az elővédet alkotó pápai hadosztály 9-én megközelítette Kanizsát, a vezérek Medici, Gonzaga és Galeani még aznap kikémleltették a vár környékét, majd 10-én reggel a vár alá nyomultak, ahová estére megérkezett maga a fősereg is. Másnap érkezett meg az utóvéd, a toscanaiak, akik még aznap átkeltek a Kanizsa folyón és 18-án befejezték a minden oldalról történő körülzárást.21 A várban tartózkodó török létszámát kb. 1000 főre lehetett becsülni. Bőven el voltak látva lőszerrel és élelemmel. Az ostromló sereg ugyanakkor a tüzérségi hiányok mellett élelmiszerellátási problémákkal küzdött, és nem volt elég anyaga a mocsár feltöltéséhez sem. Egy szemtanú szerint az utolsó pillanatban a sereg szeme láttára 300 szekér ment be élelmiszerrel a várba. A sereg csak ezután döntött úgy, hogy megkeresse az előző évben Ibrahim által használt átjárót, s nagy részük 3c ágyúval átmenjen a keleti partra, nyugaton főleg csak a pápai katonaságot hagyva. A pápaiak 25 napig vesztegeltek a nyugati parton anélkül, hogy bármi eredményt elértek volna, miközben a sereg jórésze keményen harcolt. Egyetlen hadműveletük, kísérlet a nyugati kapu hídjának elfoglalására, szeptember 29-én sikertelen maradt. Csak ezután hívták át őket, és kapcsolódtak az érdemi ostromba.22 Az ostromot Orfeo Galeani irányította. A tüzérparancsnok három ütege a keleti oldal két bástyáját és a kapu felett emelt tornyot szinte földig rombolta. Parancsára a mocsár betöltéséhez kezdtek, de az igavonó barmok a takarmányhiánytól és a hidegtől oly elgyengültek voltak, hogy a munkára a katonák lovait kellett befogni. Október 2-án azonban elesett Galeani ezredes, a tüzérség parancsnoka, és minden jel arra mutat, hogy az őt eltaláló puskalövés nem a törökök felől érkezett, hanem saját emberei közül ölte meg valaki, valószínűleg szándékosan. Helyét Chesi báró (a pápai sereg építésze) foglalta el. Az események különben nagyon lassan haladtak. A szövetséges sereg a mocsár feltöltésével kísérletezett, mindez azonban jelentős emberveszteséggel járt, és eredményre sem vezetett. Egyedül a tüzérség dolgozott eredményesen továbbra is, amely a főkapuhoz vezető híd körül a védműveket alaposan megrongálta. Ezért Ferdinánd úgy döntött, hogy 30 századot a pápai segély hadakból a főkapuval szemben helyez el. A törökök azonban vakmerően ellenálltak, sőt ellentámadásokat hajtottak végre, a sáncok felgyújtásával kísérleteztek. Az időjárás is az ellenség segítségére sietett, még ezen a napon nagy esőzések kezdődtek, s megjött a fagy is. Rossz időjárás közepette, nehéz körülmények között folytatták az ostromműveleteket. Több hét telt el, mikor rájöttek, hogy az eddigi módszerrel nem mennek semmire. Elhatározták, hogy fahidakat vernek az árokban lévő cölöpökre, így kísérlik meg a behatolást a falomladékon keresztül. Október 26-án megtették az előkészületeket a rohamra, átcsoportosították a tüzérséget. Magára a támadásra október 28-án került sor, az elkészített hidakon keresztül öt oszlopban. A műveletet nagy elszántsággal fedezet nélkül végezték. De amikor az árokhoz értek, nagy ágyútüzet kaptak. A támadó oszlopok élén azok a katonák haladtak, akik az előre elkészített hidat vitték, amivel a várárkon át akartak kelni. A török nagyfokú tüzelése miatt azonban ezt az alkotmányt cipelő katonák mind egy szálig elestek, a többiek pedig visszavonulót fújtak, de az átkelésre alkalmas szerkezetet a sűrű lövöldözés miatt otthagyták. Az ostromlók legnagyobb megszégyenítésére a törökök éjjel kilopóztak a várból és a hidat bevitték magukkal.23 Miközben Kanizsán az ostromlók kudarcot kudarcra halmoztak, Mercoeur herceg sokkal szerencsésebb volt, bevette Székesfehérvárt, és a felmentésre érkező nagyvezért is nyílt csatában legyőzte.24 Miután 25-én 358 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 28. kép. Kanizsa ostroma 1601-ben. (Dominicus Custos metszete.) a nagyvezér eltávozott Fehérvár alól, Mercoeur serege Pápára vonult vissza, ahol elhatározták, hogy Russworm gróf tábornagy 5000 gyalogossal és 2000 lovassal a nehéz helyzetben lévő Ferdinánd főherceg megsegítésére megy. A tábornagy november 14-én érkezett Kanizsa alá. A Kanizsa alatti táborban közben a betegség, a járvány is felütötte a fejét. Ugyanakkor az embertelen körülmények, a hideg, és az élelmezési problémák miatt rengetegen megszöktek. Hiába tették ki az akkor már teljesen rommá lőtt várral szemben a sáncokra először a Székesfehérvár bevételénél elesett török vezérek, majd a várat ostromlók nyugtalanítására kiküldött és a Herberstein által vezetett horvátok által szétvert tatárok fejeit, a kanizsai törököket nem tudták kétségbe ejteni. Ugyan több forrásból is tudjuk, hogy az élelmiszertartalékaiknak is a végén jártak, mégis kitartottak. Ha felmentő sereg nem is érkezett, az időjárás a törökök segítségére sietett. November 15-én Ferdinánd főherceg haditanácsot tartott, amelyen az ostrom folytatásáról vagy abbahagyásáról volt szó. Különösen az újonnan érkezett Russworm szorgalmazta a folytatást. Végül az olasz vezérek azon véleménye győzött, hogy várjanak néhány napig, hátha az egyre rosszabbodó időjárás szelídül egy kicsit, s akkor döntsenek véglegesen. Azonban ugyanezen az éjszakán, alighogy feloszlott a haditanács, viharos északi szél támadt, és hatalmas havazás kezdődött. Istvánffy azt írja „oly mély hó esett, minőre az emberek alig emlékeznek", s az éjjeli fagyban a különböző földbe ásott vermekbe húzódóttak közül 3000 ember lelte halálát. A sátrak nagy részének anyagát már korábban zsákok készítésére felhasználták, amelyekkel a földet hordták a mocsár betöltésére. A lovak és igavonó ökrök már korábban is a takarmányhiány miatt sorra hullottak, most a rendkívüli hidegben rakásra döglöttek. A viharos szél a következő napokban sem csökkent, s a hideg is csak erősödött. Ekkor a vezérek úgy határoztak, hogy abbahagyják az ostromot. Az elvonulás november 17-én kezdődött embertelen körülmények között. A teljesen szétzüllött sereg kénytelen volt otthagyni az ágyúkat és csaknem az összes málnájukat, amelyek elvontatásához sem ló, sem kötél nem volt. Még ha lett volna is vontató eszközük, a tengelyig sárba ült és aztán odafagyott lövegeket megmozdítani akkor sem tudták volna. Összesen 80 ágyú Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 359 marad t Kanizsa alatt - amelyeket a lehetőségekhez képest megpróbáltak tönkretenni -, és lett a törökök zsákmánya. A visszavonuló sereg egy része Ferdinánd és a mantuai herceg vezetésével Csáktornya irányába vonult, és a különben egy napos utat 3 nap alatt megtéve - a fagytól és a török folyamatos támadásaitól rengeteg embert, köztük a katonákhoz tartozó nőket és gyermekeket veszítve - érkezett meg Csáktornyára, ahonnan a különböző seregek másmás irányba távoztak. Russworm, Nádasdy és Medici észak felé Kapornakon és Szombathelyen át Bécsbe ment. Konkrét adataink a pápai sereg veszteségeiről vannak, amely december 3-án érkezett Marburg-ba, ahol Delfini megszemlélte őket. A 10 000 fővel elindult pápai hadosztályból mindössze 3500-an maradtak.25 A török történetíró, Kjátib Cselebi is, aki az ostromról részletesen, a szokásos török túlzásokkal, de sok adatában más forrásból is megerősíthetően tudósít az ostromlott törökök nehéz helyzetéről, hosszan ír azokról a cselekről, amelyekkel a törökök az ostromlókkal elhitették, hogy mind lőszerrel, mind élelmiszerrel jól állnak. Például a Szigetvárra küldött segítségkérő küldönc szándékosan elhagyott egy ilyen tartalmú levelet. E szerint negyvenöt ágyú lett a törökök zsákmánya, négyezer „talján" puska és számtalan egyéb holmi.26 1601 decemberében kelt Jemicsi Haszán pasa nagyvezír jelentése a szultánhoz a Kanizsa körüli eseményekről. Szerinte negyvenkét ágyút zsákmányoltak, és a tábor egyéb felszerelése mellett nagymennyiségű lőport, amelynek elhordatására a pozse-gai béget rendelte ki. A nagyvezír szerint 6-7000 ostromlót vágtak le, akiknek fejét végigrakták a várfalon.27 Kanizsa visszafoglalási kísérlete több okból vallott kudarcot. A támadó sereg nem volt kellőképpen felkészülve az ostromra, kevés eszközzel rendelkezett a mocsár feltöltéséhez. Az ostromot kelet felől a vár legerősebb oldaláról erőltették, és csak a november 15-i haditanácson jöttek rá részben az ott lévő magyarok tanácsára, hogy nyugat felől kellett volna támadni, ahogy a török azt az előző évben tette. Az elkövetett katonai hibák mellett nem számoltak azzal sem, hogy a török ilyen rövid idő alatt fel tudja készíteni az ostromra a várat, ríem mérték fel kellően a védők elszántságát, ugyanakkor elkövették azt a hibát is, hogy szinte az orruk előtt bejuthatott a várba az utánpótlás. Mindezeknek a katonai hibáknak ellenére a kanizsai török olyan helyzetben volt, hogy ha az időjárás nem siet segítségére, a vár néhány napon belül elesett volna. A kudarc végül is nem az elkövetett hibák, hanem a rendkívüli időjárás miatt következett be. Az ostromló császári sereg a nagy emberveszteség mellett a nehezen pótolható tüzérségét is zsákmányul hagyta a törököknek. Az anyagi és emberveszteségen túl a sikertelenség lelkileg is megviselte a császári hadvezetést, amely ezután hosszú időre lemondott Kanizsa ostrommal történő visszavételéről. 1602 tavaszán a vilajet területéről 2000 parasztot vezényeltek a vár újjáépítésére. Kijavították a palánkot, a dzsámihoz egy minaretet emeltek, felépítették a szerájt, a hadiszertárt, és „egy-két" fürdőt is építettek. A környék lakossága, Kjátib Cselebi szerint háromezer ember hódolt be ezen a tavaszon a kanizsai pasának.28 3. A Kanizsával szembevetett végvárvonal kiépülése és első korszaka (1601-1664) A hatalmas költségekkel erősített kanizsai vár eleste és a visszavételére történt próbálkozás kudarca alapjaiban változtatta meg a katonai és politikai helyzetet a Balaton és a Mura közti térségben. A Kanizsa patak völgyén észak-dél irányban húzódó, majd Kanizsától északkeletre forduló védelmi vonal szétpattant. A megye délnyugati része török uralom alá került. Kanizsa elvesztése egyben a hozzá tartozó kisebb erődítmények jórészének a megsemmisülését is jelentette (Bajcsa, Fityeháza, Keresztúr, Molnári, Csákány, Szőcsény, Csány, Újudvar [Korpavár], Rajk, Sárkánysziget, Kacorlak, Gétye, Isabor, Khielmannszi-get). Egyedül a török által elfoglalt Kiskomár visszavételére és újjáépítésére került sor 1601-ben.29 Az alapvető feladat az új védelmi vonal kiépítése, és szervezetének kialakítása volt. A török Zala területén tudomásunk szerint nem kísérletezett egyetlen feladott erődítmény újjáépítésével, vagy új vár létesítésével. A magyar végvárvonal kialakítását, Kanizsa szerepének kiváltását nagymértékben sürgették az 1600 utáni első évek eseményei. A török ugyanis jól kihasználta a hirtelen támadt űrt. Az országban telelő tatár hadak 1603. január 19-én kanizsai kalauzaik segítségével Alsólendva, Szombathely vonalig raboltak és január 25-én már hatalmas zsákmányukkal Szigetváron voltak.30 A hadjáratot áprilisban megismételték, lényegesen nagyobb erőkkel. Gázi Giráj kán tatárjaihoz csatlakozott Hasszán kanizsai pasa és a boszniai pasa serege is, Szlovéniára törtek és végigdúlták.31 Válaszul Kollonich hajdúival megtámadta és felgyújtotta Kanizsát, de elfoglalni nem tudta.32 1604. május derekán a török az Alsó-Kerka-völgyi erődöket támadta meg, és végigrabolta a Muraközt. Az árvizek miatt Szécsisziget és Szeme-nye várával nem bírt, de Dobri erődítményét bevette és elpusztította.33 Az 1601. évi országgyűlés határozataiból kitűnik a cél: „hogy a Rába folyón túl azt a hosszan elnyúló vidéket, amely egészen Kanizsáig őrség nélkül áll és a nyilvános elvesztésének s az ellenség rablásainak kitéve van, Kanizsától erre felé néhány mérföld tá- 360 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig volságba n őrségekkel megmentsék". A rendek szorgalmazzák, hogy a védelem súlyát, amely ekkor a Rába átkelőinek környékén összpontosult, helyezzék előbbre, és Pölöskét, Egerszeget, Kapornakot, Zalabért, Kemendet, Lentit (Nemphti), Szécsiszigetet, Szentgrótot, Szemenyét és Alsólendvát őrizzék és néhányat ezek közül „fővéghelyekül kiválasszanak". 1602-ben és 1604-ben az ingyenmunkákat már ezekhez a várakhoz rendelték.34 A védelem szervezését és a viszonyok rendezését a török támadásokon kívül az is bonyolította, hogy 1605 májusában Bocskai hadai Némethy Gergely vezetésével átkelnek a Dunántúlra. A végvárak őrsége Bocskai pártjára áll. A török csapatok támogatják a hajdúkat.35 1606-ban a zsitvatoroki béke zárja a tizenöt éves háború és a Bocskai felkelés hadműveleteit. A Kanizsa körül kialakult zavaros helyzetet azonban a békekötésben sem lehetett tisztázni. Ezért a béke 17. §-a úgy rendelkezett: „Kanizsa vára és vidékének felügyelete a budai vezérbasa és Batthyány Ferenc grófra bizatik kötelességükké tétetvén az azokhoz tartozó javadalmak, valamint ezek jogai fölötti szigorú őrködést, hogy mindenek a maguk valóságban csorbítás nélkül sértetlenül hagyassanak, a vár építhető és javítható, de más új nem építhető...". 1608 októberében Ahmed szultán a béke megerősítését kimondva úgy foglalt állást, hogy a vitás hovatartozású Kanizsa körüli falvakat az említett két személy közreműködésével pontosan jelöljék ki.36 A békekötést követően kerül sor a végvárvonal első megszervezésére. Ebből az időből ismerünk a Batthyány levéltárból egy iratot, amely „Az mely Vegek Canisa ellen szükségesek vonanak es mellik végben menny embert keolleön tartany" címet viseli. A tervezet 28 várnevet tartalmaz és a beléjük javasolt létszámot is.37 1607-ben készült egy, az előző iratot felhasználó felterjesztés a Kanizsával szembeni végvárvonalról. Ebből tudjuk, hogy az újonnan létrejött dél-dunántúli (Kanizsával szembeni) főkapitányság 24 várában 1060 huszár, 300 archibusier, 1632 hajdú és 700 német katona állomásozott, akiknek egy havi zsoldja 21966 forint volt. Ez a végvárvonal még több olyan erődítményt foglalt magába, amelynek fenntartása a későbbiekben nem volt indokolt, illetve gazdaságos (Szemenye, Szentmiklós, Dobri, Csesztreg, Tárnok, [Puszta-] Szentpéter).38 A végleges végvárvonal és a Kanizsával szembeni végek teljes szervezeti kiépülése csak Bethlen dunántúli hadjáratának eseményei után mehettek végbe. 1620-ban Haller György és Halasi Fekete Péter kapitányok sorra megszerzik a dunántúli várakat, köztük Sümeget, Egervárt, Egerszeget. A várak magyar őrségének átállása elejét vette a török „segélynyújtásnak". 1621-ben Mehmet aga Kanizsa várának parancsnoka közös akcióra hívja a komáriakat, akik Bethlen követét is Kanizsán találják, de nem kap határozott választ. A zalai végváriak csak Bethlent, de nem a törököt fogadják el partnerül.39 A Kanizsával szembeni főkapitányság székhelye Körmend lett. Itt székelt a mindenkori főkapitány, aki az egész században a Batthyány család tagja volt. Maga a végvárvonal mélységben tagolt, a korábbi időkhöz hasonlóan elsősorban a nehezen áthatolható mocsaras völgyekre, vagy az úttalan erdős dombvidékekre támaszkodott. Az erődítmények egy nyitott szájú zsákot alkottak Kanizsa körül. Ennek déli szája Légrád volt a Muraköz „spiccén", folytatása a Zrínyiek muraközi kapitánysága Csáktornyával, amelyhez a Mura vonalát őrző górék tartoztak. A Kerka völgyét Szécsisziget, Lenti, Kányavár őrizte. (A későbbiekben Alsólendva is csatlakozik ehhez a sorhoz.) A nehezen járható Göcsej vidéken ekkor már nem volt erődítmény. A főkapitányi székhely Körmend, a Rábán túl és annak előterében Mogyorós és Tótfalu, majd a Zala völgyében Lövő, Egerszeg, Egervár (oldalvölgyben), Kemend, Bér, Szentgrót, Szentgyörgy vár, Zalavár és a zsák északi szája, a török területbe beékelt Kiskomár állt. A belső zalai vidékekre, mint egy előretolt hídfőállás Pölöske és Kapornak várai vigyáztak.40 Közülük Csáktornya, Alsólendva, Lenti, Kányavár, Peleske, Kemend, Szentgrót, Szentgyörgyvár magja középkori vár, várkastély volt, amit palánkfalakkal, külsővárral erődítettek. Kapornak és Zalavár ugyanígy megerődített kolostor volt, míg a többi a 16. században a szükség létrehozta föld-fa építésű palánkerőd. A várak nagyságrendileg, az őrség tekintetében, de méginkább fontosságukban nem voltak egyformák. Egerszeg vára, mintegy a középtengelyben a vicegenerális, a főkapitány helyettesének székhelye, a Zala átkelőjében a drávai átkelők kapuja volt. A stájer határ felé vezető legrövidebb út kapuja Lenti vára, a Muraköz kapujában Somogyot, így Kanizsa mögöttes részét figyelő Légrád vára, Kanizsa hátában pedig a mocsarak közé szorított földnyelven egy keskeny fonallal az országhoz kapcsolva, a Kanizsa mögötti területeket lezárni, ellenőrizni képes erődítmény, Kiskomár volt. így Egerszegnek 1638-ban 350, Lentinek 200, Légrádnak 200, Kiskomárnak pedig 360 főnyi őrsége volt. Az alsó határt Lövő és Bér képviselte 26-26 katonával. A század első felének végén 722 lovas és 1297 gyalogos, összesen 2019 fő királyi zsoldban álló katona állt szemben a zalai végeken a kanizsai törökkel.41 Ez a széttagolt katonai erő csak úgy volt képes a portyázások megakadályozására, hogy bevezette az ún. hírlövő mozsarak alkalmazását. A végházak kihasználva azt, hogy a köztük lévő távolság csekély, kidolgozták az őrhelyekről meghatározott számú lövéssel történő riasztást. Ez a módszer nem volt új, de hatásos kidolgozására és részletes szabályozására csak Kanizsa eleste után került sor. Batthyány I. Ádám Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 3 6 l 9. térkép. A Kanizsával szembeni Főkapitányság 1600-1690 362 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástói a város török alóli felszabadulásáig 1664 . január 17-1 főkapitányi utasításából ismerhetjük meg a hírközlés rendjét és a haderő szükség szerinti átcsoportosításának módját. A főkapitány meghagyta a kapitányoknak, hogy ha a török Pölöskét délről megkerülve átjutna a végvárvonalon, akkor a pölöskeiek egy ágyúlövéssel figyelmeztessék Kemen-det, az pedig ugyancsak egy lövéssel Egerszeget és Szentgrótot. Ezt hallva a négy végvár katonái minél nagyobb számban a lukafalvi malomnál gyülekezzenek, hogy együtt mehessenek az ellenségre. Ha ellenben az ellenség észak felé kanyarodott, akkor a pölöskeiek kettőt lőttek, a kemendiek egyet. Abban az esetben, ha a török már a Zala folyón is átkelt, Egerszeg kétszer lőtt, ezzel hírül adva a kemendi kapitánynak, hogy a lukasfalvi malomnál várakozókat rendelje be Egerszegre. Az egerszegi két lövés a második vonalba tartozó Körmendet is riasztotta, amelynek őrsége Katafánál (Vas vm.) gyülekezett és várt a további parancsra.42 A várak nagyságrendüknél és kiépítettségüknél fogva csak a szembenálló török haderő akcióinak elhárítására voltak alkalmasak. 1618-19-ben az egész kanizsai vilajet zsoldos hadereje 3821 ember volt, 1664-ben Evlia Cselebi szerint a javadalombirtokosok katonáival együtt a kanizsai pasának 5000 ember volt. A zalai végvárvonalnak azonban nem kellett egyedül ennyi emberrel szembenéznie, hiszen leszámítva a várakban maradó őrséget, a vilajet katonáinak a győri főkapitányságnak a Balaton vonalát védő zalai váraival, Keszthellyel, Szigligettel, Csobánccal és a Dráván túli Vend főkapitányság haderejével is számolnia kellett. A királyi végvári katonaságon kívül a főúri magánkatonaságokkal is komoly erőt képviseltek. A Batthyány családnak (amelynek tagjai a főkapitányságot nemzedékeken keresztül viselték) háromféle fegyveres erő állt rendelkezésére: a) A királyi kamara által fizetett 150 lovas és 100 gyalogos katona (az ún. „ország lovasai" és „ország gyalogosai") b) A reájuk ruházott adóból fizetett katonaság FőkapiÉv tánysági Körmendi Csákányi és Év hadak (két vicekapiszentpéteri hadnagytányság lovasság ságban) 1630 436 lovas 126 lovas 31 lovas 1635 433 lovas --1637 436 lovas --1640 433 lovas 129 lovas -1658 849 lovas 137 lovas 160 lovas c) A Batthyány család által fizetett és tartott ún. continuus udvar népe: 254 lovas és 350 gyalogos.43 A fenti adatokból megállapítható, hogy ha a papíron lévő létszámadatokat tekintjük, akkor a kanizsai töröknek és a magyar végbelieknek a létszámviszonyai megfeleltek egymásnak. Azonban ezek az adatok a fizetetlenség, a háború és a járványok következtében szinte soha nem voltak a valódi helyzettel szinkronban. Gyakori helyzetet világít meg 1650-ben Pö-löske kapitánya, Eördögh István levelében, amelyek a főkapitányhoz írt: ,,.. .igen kevesen szorultam a végházban, az szegénylegények mind elszéledtek, ki az aratás kedvéért, ki éhség miatt, kérném Nagyságodat ... bárcsak két hétre adna valahonnan akár csak tíz hajdút... "44 Bár pénzügyi okokból nem került rá sor, mégis napirenden volt, hogy Kanizsa ellensúlyát egy megfelelő, avagy néhány jelentősebb erődítménnyel teremtsék meg. 1618-ban a rendek három „őrhelynek", Zalavárnak, Lentinek és Egervárnak a kiépítését szorgalmazták. Közülük az utóbbit úgy vélték Magyarországnak, Zalavárt a királynak, Lentit pedig Stájerországnak kell vállalnia. Lenti várának átépítésére a 17. század közepén tervrajzok is készültek. Az egyik nagyméretű elővár-ral akarta a régi várat kibővíteni, a másik egy hatalmas ötszögű erődítményt képzelt el a kor legmodernebb elvei szerint, amelynek méreteit jellemzi, hogy a régi belső vár egész területe az új vár egyik bástyájának alapját képezte.45 Kanizsa török helyőrsége, és a Kanizsával szembevetett végek között békeállapot ide vagy oda, ugyanúgy hadiállapot állt fenn a 17. században is, mint a korábbi időszakokban. A végváriak minden eszközt megragadtak, hogy a töröknek ártsanak, és a törökök sem maradtak adósaik. Soha nem mondtak le arról sem, hogy Kanizsát csellel, vagy bármilyen eszközzel visszaszerezzék. 1607-ben például a komári főkapitány arról érdeklődik Batthyány Ferenctől, hogy Kanizsát elfoglalhatja, vagy felégetheti-e. Azt írja, hogy van benn egy emberük, név szerint Kerecsényi Péter, aki, ha hitlevelet kap, kijön a dolgot megbeszélni. Érdeklődik, hogy áll a törökkel kapcsolatos béketárgyalások ügye, megcsinálható-e egyáltalán a dolog.46 Történt ez egy esztendővel a zsitvatoroki békekötés után, mutatva azt is, hogy mennyire voltak tájékoztatva az eseményekről a magyar főtisztek. Különösen a közeli kiskomáriak voltak nagyon aktívak. 1630-ban a törökök juhait hajtották el a vár alól, válaszul Arm-hat aga néhány komári polgárt tett vasba.471639-ben Batthyány I. Ádám is nyíltan céloz a kanizsaiakhoz írt levelében a vár elfoglalására.48 1641-ben a magyar végváriak megütötték az igali vásárt. A nagy vállalkozáson 2891 dunántúli vitéz vett részt. A zsákmányból tartott kótyavetyén Körmenden 8862 Ft jött össze, a kiskomári, zalavári stb. kótyavetyéken ez az összeg 14283 Ft-ra emelkedett, azaz minden résztvevő 4 Ft 60 krajcárt kapott. A rabokat, lányokat, asszonyokat külön árverezték, ami további 5727 Ft-ot eredményezett.49 A szinte mindennapos kisebb-nagyobb csatározások ellenére, a komolyabb próbálkozások, a várak Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 363 ellen i támadások általában csak a tervezgetés szintjén maradtak. A végvárak elleni támadás ugyanis háborús ok volt, ezt egyik fél sem merte felsőbb utasítás nélkül megpróbálni. Éppen ezért keltett általános megdöbbenést a kanizsai török nyílt békeszegése Kiskomárnál. 1651 augusztusában a kanizsai török a pasa vezetésével 6-7000 emberrel megtámadta az annyi bosszúságot okozó kiskomári végházat. Négy ágyúval reggel 4 órától délután 3-ig tartott augusztus 15-én az ostrom. Mind a végbeliek, mind a török jelentős veszteségeket szenvedett. A hat kiskomári pattantyúsból csak egy maradt életben. A török három kocsi halottat vitt be Kanizsára. A várat nem sikerült elfoglalni, de a várost és a majort elégették, a komáriaknak csak egy napi élelmük maradt. Batthyány I. Ádám hitetlenkedve írja a nádornak, hogy ez béke idején megtörténhetett. Az események majdnem háborúba torkolltak. A vármegye nemesi felkelést rendelt el. Batthyány I. Ádám és Zrínyi Miklós hadai Kiskomár alá vonultak. Nyílt háború kitörése fenyegetett. A Haditanács segítséget ígért, a segélycsapatokat maga Pu-chaim a Haditanács alelnöke vezette. A mintegy 7000 főre duzzadt sereg augusztus 31-én válaszul a segesdi várat támadta meg. Az alsóvárost felgyújtották, és megkezdték a vár ágyúzását. A bécsi udvar azonban a vállalkozást leállította. Kiderült, hogy a kanizsaiak jóváhagyás nélküli vállalkozásáról volt szó. Zrínyi katonái fogták el a szultán Kanizsára küldött dorgáló levelét, melyben ezt írja: „nem tudjátok-e, hogy bennünket új bajok fenyegetnek? Hogy Ázsiát a szpáhik és janicsárok viszálya fenyegeti. Más helyről sincsenek jó híreink, nincs ideje most az elbizakodottságnak." A békebontók tettükért fejükkel fizettek.50 Hasonló módon állították le Zrínyi vállalkozását 1660-ban, amikor az égő Kanizsát próbálta elfoglalni.51 A végváriak igyekeztek állandóan figyelemmel kísérni a kanizsai török minden lépését. Igen nagy figyelmet fordítottak a kémtevékenységre, amelynek központja a közeli Kiskomárban volt. A sokszáz jelentés, amelynek zömét a Batthyány levéltár őrizte meg számunkra, világosan mutatja a híreik forrásait. Mindig is volt fizetett emberük benne Kanizsán, a törökök között. 1643-ban Bessenyei főkapitány ezt írja: „Mind Kanizsán, mind Szigetben bizonyos embereim vannak vigyázásba."52 Voltak olyan kémek, akik török tudásuk és alkalmasságuk révén tudtak belopódzni az ellenség fészkeibe. 1607-ben Nádasdy II. Tamás kémje a góréban tartott dívánt hallgatta ki. 1612-ben Szabó Balázs volt Zrínyi György kiváló kémje, aki már Kanizsa ostroma alatt is leveleket vitt be a várba.53 Igen sok adatot szolgáltattak a Kanizsára áruikkal és adójukkal bejáró hódolt parasztok, ám az ő híreik nem voltak annyira megbízhatóak. A hódolt parasztok azonban nem csak a magyarok, hanem a törökök számára is kémkedtek, mint erről jelentések tanúskodnak. Bizonyosnak tűnik, hogy a törökök ugyanúgy kivallatták őket, mint a végbeliek, és a nekik dolgozók között még nemes ember is akadt.54 Rendszeresen kivallatták az elfogott török foglyokat is, akik vallomását a többi forrással egybevetették. Rendszeres volt a Kanizsa alá küldött portyázok ilyen célból történő kiküldése. A végváriak ily módon a török vállalkozásairól igen gyakran kaptak előzetes híreket, tudtak a csapatmozgásokról, a pasák és egyéb tisztségviselők gyakori váltakozásairól is. Természetesen a török kémszolgálat is aktívan működött. Erről csak közvetett adataink vannak. 1652-ben Pethő László jelenti Komárból: ő békével érkezett Komárba, de keszthelyi kísérői alig szaladhattak át Hídvégen, fél óra múlva a kanizsai törökök ott termettek utánuk. „Jó kémeik voltak az ebeknek."55 A jó értesülésekre igen csak szükségük volt a kis létszámú, elhanyagolt zalai végváriaknak, akik csak egymás támogatásában reménykedhettek. Bécsben nem sokat törődtek velük. A Kanizsával szembeni várak a 17. században legfeljebb felújításokon, kisebb átépítéseken estek át, egyáltalán nem feleltek meg a korszerű várépítés elveinek. Talán az egyetlen kivétel Kiskomár, amely modern föld előműveket kapott, bár maga a régi vár továbbra is jórészt változatlan maradt. Egyik zalai erődítmény sem volt képes egy ostromtüzérséggel felvonuló török seregnek ellenállni, de a hadjáratok fő vonalától távol eső vidéken erre sokáig nem is volt szükség. Amikor azonban 1664-ben a nagyvezírnek Kanizsa felmentése után indított hadművelete során először jelent meg komoly haderő falaik előtt, a zalai várak őrségének zöme meg sem kísérelte az ellenállást. Néhányan egy-két napig becsületből kitartottak, akik pedig vállalták a küzdést a kis Pölöske várában, mindnyájan hősi halált haltak.56 Feladatukat, a kanizsai török erőknek a királyi Magyarország területére történő becsapásai megakadályozását, a határvonal őrizetét és nem utolsó sorban az ellenség állandó nyugtalanítását becsülettel teljesítették. 4. Magyar adóztatás a török hódoltságban Már a 16. század eseményei során utaltunk rá, a magyar államhatalom, nemesség és egyház ugyan kiszorult a török területekről, de nem mondott le róla, a korábbi birtokviszonyokat érvényesnek tekintette. A várakba zárkózott török helyőrségek nem tudták megvédeni a területeket a behatolástól. A török területeken a 16. századi viszonyokhoz hasonlóan a magyar földesurak, de még inkább a végvári kapitányok és tisztek, akik a távolban lakó tulajdonostól megvásárolták vagy zálogba vették a 364 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig haszonvételeket , rendszeresen behajtották az adókat. Ezeknek a jövedelmeknek tagadhatatlanul igen jelentős szerepük volt a magyar végvárrendszer fennmaradásában is. Az adóztatás formája a már a 16. század második felében is meglévő, most azonban általánossá váló summás adóztatás lett. Ennek az egyetlen pénzsummával való adóztatásnak az adózó és az adóztató térbeli elkülönüléséből adódó problémák, a telekrendszer pusztulása stb. az oka. Ez természetesen csak ritka esetben jelentett tiszta formát, rendszerint egyéb szolgáltatásokkal, haszonvételváltságokkal egészül ki. A babócsai uradalomnál például 1651-ben a summa mellett ajándékként csizma, papucs és vad szerepel.57 Ahol erre szükség volt, ott ebben az időben is túlsúlyban volt a munkaszolgáltatás. A záká-nyiak és a gyékényesiek ugyanebben az évben azért fizettek csekély summát (együttesen 7 forintot), mert a „mándi malom gáttiátt töltik esztendőben kétszer; Szent Miháli napban, valameddigh végben nem viszik az malom körniöl való dolgot, Szent Giörgi napban is anny ideigh".58 A 17. században a Kamara sorban visszabocsátotta az egyházmegyék főpapjainak és az egyéb tizedszedé-si joggal felruházott egyházi testületeknek a korábban főleg a végvárak fenntartására fordított tizedjövedelmeket. A kanizsai vár tövéig nyúló Somogy tizedei Szent István király óta a magyarországi bencés rend központjába, a pannonhalmi apátságba folytak be. Az apát hol maga igyekezett behajtatni a dézsmát, hol pedig árendába adta ezeket a falvakat. Az apát dézsmaszedői nemigen boldogultak. Erről tanúskodik az az utasítás, amelyben II. Ferdinánd király 1632-ben megparancsolja Sárkány István kis-komári kapitánynak, hogy ha szükséges, katonáival segítse a dézsmaszedést. A kapott parancsot azonban nem vették komolyan a végek kapitányai. Ezt mutatja Pálffy Mátyás főapát levele, amelyben 1641-ben arra figyelmeztette a dézsmálást egyenesen akadályozó Bessenyei Ferenc kiskomári főkapitányt, hogy „császár és koronás király urunk parancsolta kegyelmednek, hogy minden segítséggel az ottvaló dézsmámnak percipiáltatásában."59 Nem is nagyon igyekeztek, hiszen a tizedek árendába vétele a kapitányok privilégiuma volt. Az apátok is jobbnak látták a királyi parancsokkal nem törődő, viszont a behajtást a tényleges katonai erő birtokában végrehajtani tudó végbeli tiszteknek a tizedszedési jogot bérbeadni. Természetes volt, hogy ebben a Kanizsa vára mögötti török területre legkönnyebben bejutni képes Kiskomár és Keszthely kapitányai jártak az élen. így 1622-ben Himmelreich György főapát 100 magyar forintért Bakách Sándor keszthelyi főkapitánynak, 1639-ben pedig 250 forintért Szántóházy Zsigmond kiskomári vicekapitánynak adta árendába a somogyi tizedeket. Ezek az összegek elég alacsonynak tűnnek, aminek az lehet az oka, hogy egyes megfelelő hatalommal rendelkező földesurak nem engedték meg az árenda beszedését, és Somogy nagy része az ő birtokukban volt. Különösen élen jártak ez ügyekben a Zrínyiek, akik mindent megtettek, hogy a főapát dézsmásait távol tartsák falvaiktól.60 A meghódolt területek jobbágysága továbbra sem tudott kibújni a gratuitus labor (a várakhoz adandó igyenmunka) alól, legfeljebb terheit fokozta, hogy a török várakhoz is igénybevették munkaerejét. Az 1618-as országgyűlés decretuma értelmében Somogy megye nagy része Kiskomárhoz tartozott ingyenmunkát végezni, kivéve a Zrínyi-birtokokat, amelyeket Légrádhoz, és a Lengyel család birtokait, melyeket a család szigligeti és szentgyörgyvári váraihoz osztották be.61 A kanizsai uradalom török fennhatóság alá került falvai, melyeknek adóját a vár közelsége miatt amúgy is rendkívül nehéz volt behajtani, 1620-ban az eladás sorsára jutottak. A király 1620-ban 6000 Ft-ért Rátki Miklósnak engedi át a valamikor Kanizsához tartozó, lakott Gelse és Eszteregnye, valamint a lakatlan Újudvar, Sormás, Szepetnek és Becsehely falvakat.62 Valószínűleg szinte az egész uradalom a Rátki család kezére került, mivel 1640-ben kelt okirat szerint Rátki Miklós özvegye, Szeczer Éva férje gyógyíttatása, majd temetése miatt súlyos költségekbe verte magát, ezért kénytelen volt Bessenyei István kiskomári főkapitánytól 1000 tallért kölcsönvenni, melynek fejében elzálogosította neki elhunyt férje egykori birtokait, amelyek a következők voltak: Újudvar, Sormás, Eszteregnye, Becsehely, Botfalva falvak, Szepetnek, Almaszeg, Újnép, Mórichely, Mindszent, Palin puszták Zala vármegyében, valamint több somogyi falu és puszta.63 Ezek a falvak azonban úgy tűnik, hogy csak részben voltak teljes tulajdonai a Rátkiaknak. 1690-ben pl. Sormásról, Szepetnekről, mint a Rátki család volt zálogbirtokáról írnak, Újudvar birtoklása megoszlik Rátki Menyhárt és Tar József egerszegi kapitány között, Gelse ekkorra már az utóbbi birtoka.64 A falvak magyar földesúr részére történő adózásának mértékéről csak a török uralom végéről vannak konkrét adataink. Hasonlóan a török adóhoz, voltak házanként, illetve egy összegben adózó falvak. Gelse házanként 2 Ft-al és 1 igás robottal, Újudvaron a falu évi 25 Ft-al adózott.65 Az 1664. évi vasvári béke után az engedményeken felbátorodott helyi török apparátus a korábbiaknál erőteljesebben törekedett a hódoltságban kialakult hatalmi és elosztási viszonyok felülvizsgálatára és megváltoztatására. Ugyanakkor azonban a „kétfelé adóztatás" százhúsz esztendő alatt kialakult gyakorlatát nem tudták és nem is akarták megváltoztatni. A török gyakorlat megváltozására ható többféle tényező közül kiemelkedő, hogy egyrészt a török földesurak közül sokan „eltanulták" a magyar kollégáiktól a majorkodás, az árutermelésbe való bekapcsolódás Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 365 módszereit , másrészt a magyar végvári haderő létszámcsökkentése (1672) és a bécsi kormányköröknek az a törekvése, hogy a béke megtartása végett igyekeztek rendet teremteni a végvári katonaság hódoltságba járása dolgában. A katonáknak igen nagy szerepe volt az adó behajtásában, de a nagyarányú létszámcsökkentés és a magyarok németekre cserélése erre a gyakorlatra nagyon kihatott. A német katonák ugyanis nemigen merészkedtek a számukra ismeretlen, félelmetes török területekre. Ugyanakkor az udvarnak az a törekvése is visszájára fordult, hogy a redukcióval csökkentse a békeszegések számát. Az elbocsátott katonák csapatokba verődve kóboroltak a hódoltságban, mérhetetlen szenvedést okozva a népnek, és rengeteg okot adva a töröknek, hogy „fegy-verszegést" emlegethessen.66 Az utolsó évtizedben igen nagy problémákat okozott a „német adónak" nevezett porciók beszedése Kanizsa környékén, ami ellen a török is erőteljesen tiltakozott, és az adószedők védelmére Nagy Ferenc vicegenerálisnak a szentgróti lovassereget kellett ki-küldenie.67 A felvonuló német katonák, akik elvitték a termést, az állatokat, erőszakoskodtak az asszonyokkal, további súlyos terheket jelentettek a felszabadító hadművelet előtti években.68 5. A török kori Kanizsa képe a) A vár török általi átépítése Kanizsa vára a török időkben nagymértékben átalakult. Kanizsa 1600 őszén történt elfoglalása és az 1601. évi visszafoglalási kísérlet között a vár új urainak nemigen lehetett másra ideje, mint az ostromban megsérült vár kijavítására. Ez eléggé jól sikerülhetett, amit mi sem bizonyít fényesebben, mint Ferdinánd főherceg ostromló csapatainak csúfos kudarca. A mindeddig csak kis mértékben feltárt török források a várban két nagyobb építkezésről tudósítanak bennünket. 1604 második felében (augusztus 5. után) Lala Mehmed pasa nagyvezér jelenti I. Ahmed szultánnak, hogy „amennyiben Kanizsa felől méltóztatna érdeklődni [a helyzet a következő]: a korábban beterjesztett jelentésnek megfelelően Kanizsát védelmező szolgája, Hasszán pasa vezir a magasságos Isten segedelmével a kanizsai várat oly rendkívüli alapossággal megépítette, hogy nem kétséges: a korábbinál sokszorosan erősebb és szilárdabb lett."69 A másik nagyszabású építkezésre az 1630-as években kerülhetett sor, elég nagy nehézségek közepette, így a beszámolóban külön kiemelték, hogy „sok ezer kocsi, kő és mész a messze távolban fekvő Pécs környékéről hozatott."70 Ehhez az építkezéshez kapcsolódik Bessenyei István komári főkapitány jelentése 1640-ből, amelyet Sibrik Pál vicegenerálisnak küldött: „Ma a kanizsai basa a fő agákkal a várat kerülték az Vezér emberével, közönséges hír, az köztük, hogy kőből raknának valami bástyát a vár körül."71 Bizonyos, hogy ezen a két építkezésen túl további folyamatos, a vár anyagból adódó kisebb-nagyobb munkák is folytak, mint ezt a korábbi időben is láttuk. A magyar végvárak jelentéseiből erre több adatunk is van. 1616. június 4-én kelt az a levél, mely szerint: „Mast Kanizsára igen gyülekeznek a törökök: kettő az oka: vagy az, hogy az kanizsai palánknak egy darabja ledőlt, avagy... az kanizsai várast akarnák megkéreteni."72 1648 februárjában azt jelentik Batthyány I. Ádámnak, hogy Kanizsa Sormás felőli kapuja leégett, a törökök a környékbeli falvak lakóit hajtják emiatt vármunkára.73 További súlyosabb rongálódásokkal és ezutáni építkezésekkel számolhatunk a tűzvészeket és földrengéseket követően is. 1624. augusztus 18-án nagy földrengés volt Kanizsán és Szentgróton.74 1660. június utolsó napjaiban hatalmas tűzvész pusztított, melynek során az egész város lángokban állt, a puskaporos torony is felrobbant. A lángok következtében a várfalak is súlyosan megrongálódtak. A tűzvész után Szihráb Mohammed pasa építette újjá Kanizsát, s „még erősebb várrá tette azt, mint azelőtt volt."75 Magáról a kanizsai építkezések menetéről az eddig felszínre került források nem is mondanak sokat, a török várépítkezések menetéről azért jóval többet tudunk. A török krónikások szinte sohasem mulasztják el elmondani azokat az intézkedéseket, amelyeket egy-egy vár elfoglalása után tettek. A várat csak erősebb rombolások árán tudták elfoglalni, többnyire gyors és elnagyolt helyreállítást végeztek annak érdekében, hogy az erősséget tényleg használatba tudják venni. Ezeknek az első építkezéseknek mindig kötelező velejárója volt, hogy egy-egy templomot vagy erre a célra megfelelő épületet dzsámivá alakítsanak át. Ezek után általában néhány év eltelt, amíg az elengedhetetlen nagyjavításra sor került.76 Pontosan ezért nem tartjuk igazán valószínűnek, hogy az 1604 ősze előtti építkezés a szükséges javításokon túl komolyabb átépítést is jelentett volna Kanizsa esetében. Az oszmán birodalomban a várak kijavítására kizárólag az arra vonatkozó szultáni rendeletek alapján kerülhetett sor. Kérvényezésére a helyi közigazgatás képviselői, elsősorban a végvidékek beglerbégjei voltak hivatottak, mivel forrásaink egybehangzó tanúsága szerint a török magyarországi tartományaiban várfelügyelőség, vagy akár külön várfelügyelői tisztség nem volt.77 Az egyes várak esetenkénti javításán túl arra is vannak adatok, hogy a török hatóságok néha egy-egy terület várrendszerének átfogó rekonstrukcióját is megvalósították. Ilyesmi történhetett Musza pasa budai beglerbégsége idején, amiről a pasának az alábbi hosszú címet viselő jelentése tanúskodik: „Elbeszéltetik, hol, mely várak, falak, dzsámik, karaván-szerájok és más fontos épületek azok, amelyeket a 366 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig buda i végvidékre való jövetelünk óta a magaságos Allah segítségével a szultáni várakban, bizonyos palánkokban és párkányokban, valamint Eger, Kanizsa, és Bosznia ejáletjeiben a magunk pénzén és jó intézkedéseink révén állíttattunk helyre."78 A török források szerint az ilyen rendeletek legfontosabb részét a pénzügyi kérdések képezték. Ezekben a rendeletekben a pénz kiutalása helyett többnyire a szükséges pénzösszeg előteremtésének a módját határozták meg. Ez a gyakorlatban általában azt jelentette, hogy a helyi vagy legközelebbi kincstári bevételek jövedelmét használták fel ilyen célra, vagy a területnek, amelyen a vár állt, valamelyik adóját fordították a költségek fedezésére. Ha a munkálatok tetemes költséget emésztettek fel, sürgős stratégiai szempontok indokolták, akkor az is előfordult, hogy a központi kincstár vállalta magára a költségeket. A pénzügyi fedezet megteremtésének egyik módja volt még a „rendkívüli adók" kivetése, aminek egyik formája volt Magyarország területén a „tamir akcseszi", a „javítási pénz" beszedése.79 Az építőanyagot három módon szerezték be: /. a kincstári bányák, erdők, stb. hozamából; 2. vásárlás útján; 3. a parasztoktól természetbeni adó formájában. Kanizsa esetében a faanyag beszerzése, ami a vár legfontosabb építőanyaga volt, nyilvánvalóan adó formájában történt. A Pécs környékéről szállított mész és kő beszerzési módját nem ismerjük.80 Az építkezéseken dolgozók közül a legfontosabb szerepe van az építésznek. A törököknél azonban építész jelenlétéről ritkán van tudomásunk. A várak javítása jórészt nélkülük ment végbe. Állandó építész létezéséről Magyarország területén biztosat nem tudunk. A 17. században már bizonyos, hogy ilyen nem volt, hiszen a pusztítóbb háborúk után többnyire a központból küldtek ki építészeket. Ilyen volt az a Mehmed csausz is, aki a 15 éves háború elmúltával 1609-ben érkezett Budára.81 Azonban a kanizsai vilajet szigetvári várának zsoldlajstromában ott találjuk Ali Mimár (építész) nevét. A török várszervezetben a mindennapi javítási munkák elvégzésére a várőrség katonai szervezetébe illesztve, meghatározott zsolddal kézműveseket is találunk. Ezek pontosan feladatuknál fogva ácsok és kőművesek, kovácsok, avagy kjárok. Ez utóbbi többféle mesterséghez értő univerzális kézművest takar. A kanizsai vár 1619-20. évi zsoldlajstromában is találkozunk B. Neddzsár (ács) nevével, aki 25 akcse fizetésével nagyobb jövedelemmel rendelkezett, mint a kincstári raktárak agája, aki alá a jegyzék szerint tartozott.82 Természetesen e szervezett tevékenységen túl létezett a kézművesek nagyobbik csoportja, akiket úgy vettek igénybe a várak javításához, hogy felmentették őket bizonyos adók (elsősorban a rendkívüliek) fizetése alól. A kézműveseket általában alkalmilag toborozták, illetve rendelték be különböző helyekről. A 17. században néhány helyen kezdett kialakulni ebben valami rend (talán a magyar ingyenmunka hatására), és egy-egy meghatározott vár javítására általában ugyanarról a vidékről hívták be a kézműveseket. Ezek az összegyűjtések természetesen nem nélkülözték a kényszermunka bizonyos elemeit, annak ellenére, hogy a kézműveseknek munkájukért meghatározott bért fizettek.83 A magyarországi török várak őrségében lévő kézművesek zsoldja a 16. században 5 és 13 akcse között váltakozott. A 17. század elején a legjobb mesterek megkeresték már a 25 akcsét, a gyengébbek 17-18 akcsét kerestek naponta. A segédmunkát a török fennhatóság alatt is a parasztság adta. Ha törvényileg nem is rögzítették, de a szokás alapján egy-egy vár javítására ugyanannak a területnek a „dzserehor"-jait rendelték ki. így nevezték őket, mivel ennek a szónak az eredeti jelentése „napi zsoldot húzó" (yevmye alan) volt, azaz a robot nem ingyen, hanem meghatározott bér fejében folyt. Adataink főleg a 16. századból vannak. 1551-ben a dunántúl szandzsákokban 4, 1572-ben Fehérvárnál 3 akcsét fizettek. Ezek a bérek meglehetősen alacsonynak tűnnek, de eltekintve attól, hogy maga a fizetés ténye is meglepő, párhuzamba állítva azzal, hogy a királyi Magyarországon pl. Egerben a legnehezebb napszámért járó bér 6-8 dénár, azaz 3-4 akcse volt, már nem tűnik olyan rossznak.84 A török kori Kanizsa kiépülésénél is ezek között a feltételek között kell számolnunk. A város (vár) átalakulása már az 1600-as ostrom, illetve az 1601-es visszafoglalási kísérlet után megindult. Ennek alapvető oka a városszerkezet alapvető megváltozásában rejlik. Paradeiser 1600-ban eltüntette a föld felszínéről Kanizsa városát (az akkori külvárost), amely a külső vár funkcióját töltötte be. Korábban az egyre csökkenő számú lakosság mellett itt lakott a katonaság zöme, sokuk családjával. A törökök az ostrom tanulsága alapján felismerték, hogy a várost lehetetlen megvédeni, s ezért meg sem kísérelték az újjáépítését. Ezen a területen gyümölcsöskerteket telepítettek, illetve itt létesítették temetőjüket is. A temető helye pontosan rögzíthető a Deák tér és a Kölcsey Ferenc utca átlal bezárt háromszög alakú területre. Temetőt ugyanis a mocsaras talajú várban nem alakíthattak ki, így nyilvánvalóan a hódoltság felé eső oldalt választották, ahol biztonságosabban mehetett végbe a temetés, mint ahogy 1600 előtt a német katonák temetője is a biztonságosabb nyugati (mai kiska-nizsai) oldalon volt. A várost úgy lehetett a várba telepíteni, hogy az ötszögű vár nagyobbik, nyugati, feltöltetlen térségét vették erre a célra birtokukba, ahol feltöltéssel, cölöpökre építéssel lehetőség volt lakóházak építésére. A török által elfoglalt Kanizsáról nagy mennyiségű metszetet ismerünk. Ha eltekintünk azoktól, amelyek egyértelműen a fantázia termékei, ¡11. az 1600-1601- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 367 e s év eseményeiről készült metszetekre mennek visz-sza, azt látjuk, hogy 1664-ben a visszavívási kísérlet metszetei és alaprajzai elsősorban a vár környezetét ábrázolják hitelesen, ahol a hadmérnökök is megfordultak, és az alaprajzokon megjelenik egy négyszögletű, - gyakran egészen négyzet alakú, - sarkain olaszbástyás vár, tőle nyugatra pedig vizesárokkal elválasztva egy háromszög alakú, gyengébben erődített sziget, melynek hegye a part felé mutat. Az 1664. évi ostromtérkép85 a keleti parton a régészetileg is bizonyított helyen ábrázolja a török temetőt, pontosan meghatározza az 1600-ban elpusztult erődített város helyét, és rögzíti a mai Ördög-árok vonalát is (tieffer Grund). A Kiskomár felé vezető út (Weg von Klein Komár) pontosan a mai Magyar utca vonalában halad. Jóval az Ördög-árkon túl észak felé, az úttól keletre egy kerek kápolna (Alte capelle) van, bizonyítva, hogy Thury György sírhelye ekkor még megvolt. Ettől még északabbra, kb. a Vágóhíd utca táján van az első átjáró a mocsárban a vár felett. A keleti parton a vártól délebbre terülnek el a bekerített gyümölcsöskertek (Türkische Baumgarten), amelyek alatt a parton az út Szentmiklóson át Zrínyi-Újvárba vezet. A kertek közepén egy kisebb kerek épületet jelez az ostromló tábort és várat ábrázoló alaprajz, minden megjegyzés nélkül. A nyugati parton egyetlen azonosítható ábrázolás van. A mai Kiskanizsa helyén egy elpusztult falut jeleznek, amely a középkori Tőllel vehető azonosnak. A mocsárban a vártól délre is vezet át egy út, amelyik egy töltésen halad. Jól érzékelhető, hogy ez a töltés a Kanizsa vizét és mocsarát van hivatva duzzasztani a vár alatt. A keleti part közepén folyik maga a patak, amelyet a töltés, ül. a ráépített malom tóvá duzzaszt. A töltés innen a mocsár közepén egy erdővel borított kis szigetre támaszkodik, amely a Szúnyog-domb nevű szigettel azonos. Ettől a part felé eső részen egy újabb malom ereszti át a töltés feletti vizet, melynek nevét ma is őrzi a Malom-kert, Malom-közép dűlőnév. Minden bizonnyal e felmérés alapján készült az az 1698. évi, a „Theatrum Europaeum"-banmegjelent, a felszabadító háborúkkal kapcsolatos ábrázolás, amelynek német nyelvű magyarázó feliratai is megegyezőek. Ha a teljesen elpusztult várost a keleti parton nem ábrázolná az ismeretlen német mester magasan álló falú romokkal, talán még a képzeletszülte többi részletábrázolás, esetleg a vár épületeinek a mibenlétén is elgondolkoznánk.86 Méri István a leghitelesebb alaprajznak azt az 1687-es keltezésűt tartja, amelyet kémjelentéshez mellékeltek. Az eredeti példányon horvát nyelvű szöveg van, míg ismeretes az erről készült másolat is, melyen a szöveget latinra fordították és csatolt kísérőlevéllel küldték tovább. Küldője, „a kanizsai keresztény jóbarát" leírja a védővonalakat, a vesszőfonadékból készült, tapasztott külső palánkot, a széles falat, amelyen két, néhol három kocsi is el tud menni egymás mellett. Leírja (rajzolja) az ágyúk helyzetét, hogy azok a bástyákban kazamatákban vannak, és meghatározza a legsebezhetőbb pontot, a Topráklik külvárost, melynek elfoglalása esetén „márcsak az isten irgalmazhat a várnak".87 A vár alakját és az erődítés módját illetően az 1687-es kémjelentés teljes egészében összecseng Evlia Cselebinek, a török világutazónak a Kanizsáról 1664-ben készült leírásával. „E vár ugyanis egy mocsártenger mély tavában van, minha egy béka négy lábát kiterjesztve a vízben feküdnék. Négy lába gyanánt a négy sarkán girbegörbe bástyák vannak.. ."8S Úgy tűnik a többi kútfő alapján is, hogy a török krónikás Kanizsa esetében meglepően hiteles és használható forrásnak bizonyul. Elbeszéléséből tudjuk, hogy a vár négyszög alakú, amelynek kerülete ezernyolcszáz derék lépés. Széles tömésfalak veszik körül, amelyeken kívül cementmésszel bevont egyszerű palánkfal van. A vízbe benyúló négy nagy bástyán két-két ágyúsor van. Az alsó a vízzel egy szinten, a másik a bástyán, amelyek felett deszkatető van. A várnak két kapuja van, ezek vasból készültek, itt téglaépítésű boltozat van. A keleti partra néz a Sziget kapu (Szigetvár felé), a nyugati part felé a Bécsi kapu. A kettő távolsága kétszáz erős lépés. A Sziget kapu előtt háromszáz lépés hosszú fahíd van, melyet felhúzható csapóhidak védenek. Erről az oldalról a vár tüzérséggel elérhető, de ezen az oldalon „tó van", azaz nyilván nyílt vizekkel vegyes mocsár. A Bécsi kapu felett, amely kétszeres kapu, egy minaret alakú óratorony állt. Innen 250 lépés hosszú, cölöpökre épített hídon keresztül lehet a Topráklik külvárosba jutni. A hídon három felvonóhíd van. A Topráklik külön sziget, alakja íjhoz hasonlít. A vár felőli oldalon nincsen várfala. Hossza ötszáz, szélessége ötven lépés. Az „íj" csúcsainál és markolatánál egy-egy bástya van, melyek közül a középső a legnagyobb és benyúlik a tóba. A falak és a bástyák földből és fából vannak. A külváros kapuja, amely szintén a Bécsi kapu nevet viseli, a középső bástya szegletében (délre) van. A külváros kialakítását Evlia Cselebi az 1601-es ostrom tapasztalatai alapján Köprülü-záde Fázil Ahmed pasa nevéhez kapcsolja. Ekkor történt az olyan típusú falépítés is, hogy a külváros falait annyival alacsonyabbra építették a belső vár falainál, hogy azok tüzérsége efölött nyugodtan működhessen. Az 1664. évi ostrom tapasztalatai alapján a külváros két sarkától száz lépésnyire a tóba a nagyvezér két új bástyát építtetett. Cselebi leírja az elpusztult Kanizsa mezővárost is. ő ezt Bágdál külvárosnak nevezi. Azt írja róla, hogy „mintegy 700 kerttel, szőlővel bíró külváros, árokkal ugyan körülvéve, de erődítés nélkül. Az ellenség nem égette el egészen, és néhány kertje megmaradt."89 Az alaprajzok s a török történetíró leírását egybevetve a 17. század második felében is a kettéválasztott 368 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig ötszög ű vár tűnik elénk. Az igazi vár ebben az időben is az erőteljesebben kiépített keleti oldalon maradt, keleti sarkain az ismert, nagy fülesbástyákkal. Szabálytalan négyszögű, inkább trapéz alakú testét a nyugati oldalon bástyákkal erősítették meg. Cselebi leírása bizonyítja, hogy a két kapu közötti távolság továbbra is a régi vár szélességének felelt meg. Az ötszögű vár nyugatra néző részéből lett a Topráklik külváros, amelyet a vártól a korábbinál sokkal szélesebbre tágított vizesárok választott el. A külváros jóval keskenyebbre zsugorodva és eltorzult alakban továbbra is őrizte az erődítmény nyugati oldalának hárombástyás alakját. Ennek a gyengébben erődített területnek északról délre elhúzódva torzuló alakja világosan mutatja a víz folyásának irányát, sodrásának a bástyák és kötőgátak megnyúlásában és alakjuk elváltozásában játszott szerepét. Ennek a jelenségnek az ábrázolása az 1687. évi alaprajz hitelét nagymértékben megnöveli. Ez a leírás feloldja a 17. századi vár ábrázolásában jelentkező látszólagos ellentmondásokat. A 90 éves török uralom a Ferabosco által kialakított ötszögű erődítmény formáját őrizte meg némi módosítással, annyit változtatott elsősorban a váron, hogy a tulajdonképpeni vár nyugati oldalán a gyengébb erődítés helyén komolyabb bástyákat épített ki. Még a hídutak helye sem változott lényegesen.90 b) Kanizsa belső beépítése a török alatt Kanizsának a falakon belüli képe a török időkben alaposan megváltozott. A teljes török helyőrség családjával együtt ideköltözött, és birtokába vette az erődítmény beépítetlen részeit. Az ostrom, a visszavívási kísérletek és a tűzvészek következménye volt, hogy a keresztény idők épületei fokozatosan eltűntek, és a század második felében már semmi sem utalt a vár korábbi lakóira. A várkastély épülete sem volt már meg ekkor, talán az 1601. évi ostrom során semmisült meg. Azt a képet, amelyet az odaérkezőnek a török kézre jutott Kanizsa nyújtott, két alapvető, egymást tökéletesen megerősítő forrás vetíti elénk. Az egyik Evlia Cselebi leírása,91 amely jellegéből adódóan vizuáli-sabb, a másik pedig az az 1690-es összeírás, amely a vár épületeiről közvetlenül a visszafoglalás után készült.92 Ha Cselebiéről levesszük a keleties túlzásokat, teljesen hiteles képet kaphatunk. Magában a várban is zömében faépületek álltak. Még a pasa palotája is fából készült. Három városrészi mecsetje van, köztük található III. Mohamed szultán téglaminárés dzsámija és itt áll Szihráb Mohamed pasa fürdője is. A téglaépületeket külön felsorolja, a három kupolás lőporraktárt, a Kiredskháne börtönt, a városi börtönt és a fürdőt. Megjegyzi azt is, hogy a fürdő kicsi, s mivel süppedékes helyen van, ezért nagy fürdő készítésére „nem alkalmas az alap". A fából készült házak teteje deszkából van, udvaruk nincs, a földszinten van az istálló, a felső rész a cselédlakás, e fölött van a szelámlik, a harmadik, sőt negyedik emeleten a hárem. A szűk várban a cölöpökön álló házak egymás hegyén-hátán torlódnak. Az utcák deszkával fedettek, az ágyúkat az utcákon deszkaállványokra vagy a falak tövébe helyezik a golyókkal együtt, mert különben az ingoványos talajban elsüllyednének. A városnak egy medreszé)t, négy elemi iskolája, két kolostora és két tanítói háza van. A külváros teljesen hasonló házakkal van tele, mint a vár, amelyek szintén cölöpökre épültek, az utcák itt is deszkával vannak lerakva, téglaépület egyáltalán nincs, a három mecset közül egyedül az Ájazba tekinthető nagyobbnak. Cselebi a várban ezer, a külvárosban ötszáz házról beszél, ami nyilván keleties túlzás, mert az 1690-es összeírás 187 házról és házhelyről tud. Bár a forrás közzétevője feltételezi, hogy a teljesen elpusztult házakat nem tüntették fel, illetve azt, hogy az összeírás csak magára az erődre vonatkozik, a külváros házai ebben nincsenek benne, egy másik forrásunk bizonyossá teszi, hogy a vár és a külváros teljes összeírásáról van szó.93 Ezt a számot azért is reálisnak fogadhatjuk el, hiszen a jóval nagyobb Pécsett is mindössze 363 házat írtak össze.94 c) Kanizsa török kori lakossága Ha meg akarjuk ismerni a város török kori etnikumát, megint csak Evlia Cselebihez kell fordulnunk. Leírásából megtudjuk, hogy különbség van a vár és a külváros lakossága között, amely különbség valószínűleg nem elsősorban etnikai, hanem társadalmi. Az összes tisztségviselő és fontosabb ember a várban lakik, míg a Topráklik lakosságáról egyértelműen kijelenti, hogy itt felszabadított és fegyverviselő ráják-nak a házai állnak. Az itt élőkről általában írja a következőket: „Lakossága bosnyák, s a bosnyák, bolgár, szerb és luszatin nyelvet tudják, de magyarul is oly jó és szépen tudnak, hogy talán még egy magyar sem tud annyira." Ez utóbbit a kanizsai törököknek szép számban fennmaradt, az ellenfélhez intézett levele is bizonyítja. Viseletükről a történetíró elmondja, hogy „kalpagot hordanak s a hitetlenek egyéb ruházata szerint készült bőrdolmányuk s ködmen nevű ruhájuk, birkabőrből és szattyánból készült nadrágjuk, sarkantyús lábbelijük és kurta ruházatuk van, s ezekről meg lehet ismerni a kanizsai embert, mert a többi határszéliek ilyen ruhát nem viselnek. Mikor a többi határszéliek ezeket ilyen ruhában látják, ellenségnek vélik, s harcra készülnek vagy pedig elfutnak".95 Az itt élő bosnyákok között keresztények is voltak, mégpedig a külvárosiak között, akiket 1657. június 11-én Benlich Máté püspök, bosnyák ferences szerzetes vizitációs körútja során felkeresett.96 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 369 A z 1618-19. évi zsoldlajstromban a mohamedán nevek döntő többségükben eltakarják viselőik származását. Néhány esetben azonban sejtetni engedik viselőjük délszláv eredetét. A martalócok között, ahol az iszlám felvétele már nem volt kötelező, olyan nevekkel is találkozunk a tisztségviselők között, mint Sztoján vagy Luka Dragotló.97 Természetesen az asszonyok sorában jelentős számban találunk keresztényeket, köztük magyarokat is. A valódi mohamedán asszonyok, akik sohasem lépnek a kapun kívül, ostrom idején csizmát húznak a lábukra, s betakarva fejüket, „nem tartják szégyennek a csatában segíteni".98 A város lakói zömében katonák voltak, de mint minden török településen, szép számmal voltak kereskedők és kézművesek is. Evlia Cselebi a várban a főút két oldalán ötven bolt létezéséről tudósít bennünket, a külvárosban pedig további nyolcvanról. Azt is leírja, hogy a mesteremberek mind a vár üzletsorán, a Bécsi kapu közelében, a csársiban laknak.99 Ugyanakkor az 1690. évi házösszeírás mindössze öt háznál említ boltot, ezek közül kettőben 2-2 bolt van, egyben pedig 7.100 A török történetíró ez esetben is nyilván keletiesen túlzott, de bizonyosnak vélhetjük, ismerve a keleti elárusítás jellegét, az utcán történő árusítást, hogy a kereskedelemből élők száma valahol a két adat között volt. Kanizsa törökkori lakosságának gyakori váltakozásával is számolnunk kell, aminek oka a katonaság mozgatásán túl a járványok okozta emberveszteségben kereshető. Nagy pestisjárvány volt 1643-ban és 1644 augusztusában. Az előbbiről azt írják, hogy leginkább csak az öregek és az asszonyok halnak, a következő évi jelentés szerint azonban sok fegyverviselő férfi is áldozatul esett.101 1656 nyarán újabb hatalmas járványról tudunk. Vitnyédy István levelében azt írja: „Kanizsán a törökök igen halnak, de ugyan nem fogynak az ebek." Kerpacsics István szerint: ,,. . .kétezerszáz halt meg mint beszélik. . ."102 A lakosság utánpótlása azonban mindig ugyanarról a területről, a Balkánról történt. 6. Zrínyi Miklós és Kanizsa. Az 1664. évi visszavivási kísérlet A Zrínyi család legkiemelkedőbb egyénisége 1637-ben vette át a család birtokait és egyben a Muraköz védelmét. A család törökellenes hagyományainak folytatója emellett a Muraköz és Légrád örökös főkapitányi tisztét is örökölte. A muraközi védelmi rendszer szervezetileg a Kanizsával szembeni főkapitánysághoz tartozott. Ennek feje ebben az időben Batthyány I. Ádám volt. Ez a függés, a főkapitányság szervezési viszonyai, figyelembe véve a Muraköz különleges helyzetét, nem volt teljes. Nem lehetett a 29. kép. Batthyány I. Ádám. (E. W i d e r m a n metszete.) mai értelemben vett katonai alá- és fölérendeltségi viszonyról beszélni, hiszen a Dunántúl két legtekintélyesebb birtokosa egymást egyenrangúnak tekintette, ugyanakkor Zrínyi mint horvát bán közjogilag magasabb méltóságot viselt. Ezt a hatásköri rendezetlenséget ellensúlyozta a török elleni szükségszerű együttműködés, melyet Zrínyi a birtokainak helyzete miatt hol Batthyánnyal, hol a varasdi, hol pedig a károlyvárosi főkapitánnyal kell, hogy végrehajtson.103 A Muraköz védelme szempontjából rendkívüli fontossága volt a mély és sebes folyású Murának, amely megnehezítette normális vízállás esetén a kanizsai török Muraköz elleni akcióit. A védelem céljából Zrínyi a muraközi három várában, Csáktornyán, Légrádon és Kotorban, valamint a Mura vonalában felállított őrházrendszerében királyi zsoldban álló lovasok és hajdúk mellett főúri magánkatonaságot is tartott, továbbá telepített és földhöz juttatott paraszti határőrökkel is kiegészítette haderejét. Az általa irányított fegyveres erő létszámát 1500-2000 főre lehetett becsülni.104 A Mura vonalán a hivatalosan érvényben lévő békeszerződések ellenére folyamatosan hadiállapot volt, egyik fél sem volt képes betartani a másikkal kötött szerződést. A 60-as évek nagy hadjáratáig Zrínyi leveleiből a török mintegy 15 muraközi betöréséről és 6 nagyobb, a riadókészültséget szükségessé tevő csapatösszevonásról tudunk.105 37Q Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 30 . £ép. Zrínyi Miklós költő és hadvezér Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 371 Zrínyine k a védelem szempontjából folyamatosan jól értesültnek kellett lennie a kanizsai török szándékairól, s ezért igen nagy gondot fordított a hírszerzésre. Kémszolgálata olyan jól ki volt építve, hogy még a törökök között is voltak emberei. Emellett fontos híreket kapott a parasztoktól is, akik készségesen jelentettek neki minden török megmozdulást. Ugyanakkor folyamatos összeköttetésben állt a környező várak parancsnokaival, híreiket egyeztették.106 Zrínyi számára egyértelműen a kanizsai török jelentette a legnagyobb veszedelmet. Törökellenes harcaiban elsősorban tehát Kanizsa semlegesítésére, végsősoron visszafoglalására helyezte a fő hangsúlyt. 1651-ben, amikor Hasszán kanizsai pasa elérkezettnek látta az időt, hogy Kiskomárt, Kanizsa hátsó öszeköttetéseit biztosító erődítményeit meglepetésszerűen elfoglalja, ha annyi ereje nem is volt, hogy a török ellen nyíltan felvonuljon, embereit Kanizsa alá küldte, hogy az ellenséget Kiskomár alól elvonja. Igen nevezetes volt az az 1660. évi vállalkozása, amikor a kigyulladt kanizsai várat zárta körül. Június utolsó napjaiban, nem tudni milyen okból - egyes források szerint villámcsapás következtében -, tűz ütött ki Kanizsán. A fából, földből épült erődítmény rövidesen lángokban állt, védművei erősen megrongálódtak, sok hadiszer és ágyú elpusztult, és a puskaporos torony is felrobbant. Zrínyi, amint hírt kapott az esetről, villámgyorsan a vár alá vonult és elvágta azt a külvilágtól. Hamarosan a környező végházak kapitányai is csatlakoztak hozzá, minden lehetőség megvolt arra, hogy a várat elfoglalják. Az eset országos feltűnést keltett, mert ebben az időben ostromolta a török Váradot, és mindenki azt hitte, hogy felhagyva a vár vívásával, Kanizsa felmentésére fognak sietni. A békét mindenáron fenntartani akaró császári udvar azonban Zrínyit visszarendelte. Az elkeseredett hadvezér dühében állítólag a kardját is földhöz vágta, amikor ezt a parancsot megkapta.107 1660 végén nagyot változott a politikai és katonai helyzet. Bécsben a háborús párt kerekedett felül, melynek sikerült rábírnia Lipót császárt, hogy akár katonai erővel is vessen gátat a török további terjeszkedésének. Nagy erővel megkezdődött a hadsereg mozgósítása és a háború előkészítése. A Montecucco-li által kidolgozott haditerv alapján a császári sereg Felső-Magyarország és Erdély irányába kezdte meg a hadműveleteit 1661-ben. Ez azonban nem sok eredményt hozott. Zrínyi a helyzetet kihasználva a régi tervének kivitelezéséhez fogott. Kanizsának a mögöttes területektől való elvágását csak úgy lehetett végrehajtani, hogy Kiskomárral szemben a Mura bal partján egy hídfőt, egy új várat felépítve ellenőrzés alá vonják az utánpótlási vonalakat. Bár a törökkel kötött békeszerződés szigorúan tiltotta új várak építését, s a várépítés különben is királyi engedélyhez volt kötve, Zrínyi mindezeket figyelmen kívül hagyva, hozzáfogott az építkezéshez. Mikor pedig az udvar felszólította, hogy hagyja abba az építkezést, udvarias levélben ugyan, de megtagadta a parancs teljesítését. Tettének okait indokló jelentésében írja: „Kegyelmes Uramra bízom, fontolják meg, mi ér többet, jól, vagy rosszul építeni meg ezt a várat, amely félig már készen van, s ezért már csak emiatt sem szabad abbahagyni, mivel a törökök a már kitűzött alapvonalak szerint két hét alatt teljesen felépítenék, és még ha akarnám sem tudnám magam lerombolni, mert a munkálatok már annyira előrehaladtak." Ezzel a tettével a bécsi vezetést is sikerült két pártra szakítania, Magyarországon pedig természetesen lelkesedést keltett, és azt is elérte, hogy az 1662. évi országgyűlésen a rendek a vár további erősítését és felszerelését kérték a királytól.108 Zrínyi-Újvár stratégiailag igen jól kiválasztott ponton, a Mura és a Dráva összefolyásának közelében, a ma Beleznához tartozó Kakonyapuszta (korábban Kakonya nevű falu) fölé magasodó, a Mura folyóval párhuzamos hegyhát végén épült fel. A vár védelmét természeti körülmények is segítették, itt torkollott a Murába a Kanizsa folyó, és a hegyhát védelmét erősítette az ún. Visszafolyó patak mocsaras völgye is. 1662-ben Zrínyi, hogy a vár védhetősé-gét észak felől megerősítse, összeköttette egy árokkal a Kanizsát a Murával. Ebben a munkában mintegy kétezer muraközi paraszt vett részt. A földből és fából emelt erődítményt hajóhíd kapcsolta össze Zrínyi muraközi birtokaival, s a Mura jobb partján létesített ellenerőd biztosította a visszavonulás lehetőségét. Felépülésével a kanizsai törökök rendkívül kellemetlen helyzetbe kerültek, mindent elkövettek, hogy elérjék annak lerombolását, törekvésük azonban nem vezetett eredményre.109 Az 1661. évi lelkesedés után a következő évben Bécs háborús hangulata a kudarcok következtében meglehetősen lelohadt. Szerették volna minél előbb lezárni a háborús állapotot, és a török is hajlott a békére. Ennek feltételeit a császári katonaságnak az erdélyi várakból való kivonulásában és Zrínyi-Újvár lerombolásában, csereként Szabolcs és Szatmár vármegyék átadásában szabták meg. A tárgyalások azonban elhúzódtak, és mire az udvarnak a portán lévő követsége megkapta a feltételek elfogadására az utasítást, a szultán már a háború folytatása mellett döntött. 1663. április 12-én kezdetét vette a háború újabb szakasza. A török haderő Budáról Esztergomnál átkelve Bécs irányába fordult, és elfoglalta a nemrég korszerűen kiépített érsekújvári várat. Ugyanakkor a török csapatainak egy részét Zrínyi-Újvár ellen küldte. A mintegy 6000 főnyi haderő augusztus 13-án meglepetésszerűen megtámadta a várat. A helyzetet csak Zrínyi személyes közbelépése mentette meg.110 A törökök azonban újra próbálkoztak. Nem sokkal azután, hogy Zrínyi seregével visszatért a Duna menti harcokból, a törökök nagy erőket vontak össze a 372 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 31. kép. Z r í n y i - Ú j v á r és C s á k t o r n ya fantáziaképe. (Lucas Schnitzer metszete.) Murakö z elleni támadáshoz. November 27-én Kotor fölött meglepetésszerűen megpróbáltak átkelni a Murán, kísérletük azonban kudarcot vallott. A mintegy 10 000 főnyi tatár-török sereg tüzérséggel megerősítve egy egész nap és éjszaka tartó ütközetben sem tudta Zrínyi sokkal kisebb erejével szemben megvetni a lábát a Mura jobb partján.111 Az 1663. esztendő kudarcai közepette Zrínyi sikerei rendkívül felértékelődtek. így, amikor 1663 folyamán, ha megkésve is, megérkezett az a jelentős katonai segítség, amely a német birodalomból és Franciaországból jött, a császári udvarnak nagy gondot okozott, hogy a hadijárat vége után mit kezdjen velük, így támadt az a mentőötletük, hogy elfogadják Zrínyinek azt a javaslatát, hogy a tél folyamán indítsanak háborút Eszék ellen. A vállalkozás célja az volt, hogy kedvező körülményeket teremtsen Kanizsa ostromához. A katonai cél az eszéki híd lerombolása, Baranya, Somogy felperzselése, valamint néhány, a határhoz közel eső vár elfoglalása ugyanis nyilvánvalóan késleltette a török felmentő sereg előrenyomulását. A katonailag jól kigondolt vállalkozás 1664. január 21-én kezdődött, amikor Zrínyi és a Július Hohenlohe vezette rajnai szövetségi hadsereg Berzence alatt egyesült Batthyány II. Kristóf és Eszterházy Pál seregével, valamint a Draskovics János által vezetett horvátországi hadakkal. Az egyesült seregek elfoglalták Berzencét, Babócsát és Barcsot, majd Szigetvárt elkerülve Pécset vették ostrom alá. Itt a várost sikerült bevenni, viszont a vár török kézen maradt. Ezután Zrínyi Eszék felé fordult és felgyújtotta a Dráva mocsarain átvezető hatalmas hidat. Február 3-án már vissza is indultak Eszék alól, miközben felégették Baranya várát, majd Pécset is felgyújtva február 12-én már Segesdet vették ostrom alá. Egy nap alatt ez a vár is a szövetségesek kezébe került, és február 15-én Zrínyi már ismét otthon volt a Muraközben. Babó-csára, Berzencére és Segesdre őrséget helyeztek. E katonai és technikai szempontból is figyelemre méltó hadjárat folyamán Zrínyi oda-vissza 460-490 km-t tett meg végig ellenséges területen, mindössze 26 nap alatt, miközben jelentős katonai sikereket ért el, és eredeti terveit teljes mértékben végrehajtotta.112 A téli hadjárat néven ismeretessé vált nagyszerű haditett után minden lehetőség adott volt Kanizsa Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 373 io. térkép. Az 1664. évi dunántúli hadjárat 374 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig visszafoglalásána k megkísérlésére. Zrínyi Miklós ennek érdekében mindent meg is tett, hiszen még be sem fejezve a hadjáratot, ebben az ügyben feliratot intézett a Haditanácshoz, és kérte, hogy az ostromhoz szükséges eszközöket minél előbb bocsássák rendelkezésére. Ezt a javaslatát február n-én írta meg Babócsán, és Wassenhofen mérnök vitte Bécsbe.113 Február 17-én egy Wesselényi Ferenc nádorhoz címzett levelében a vár elleni támadás sikerét a gyors lebonyolításban látta, és kifejezést adott aggodalmának is, hogy ha Bécsben megint nem tudnak idejében határozni, akkor az akció sikere ugyancsak kétségessé válhat.114 Aggodalmai valóban jogosnak bizonyultak, hiszen Lipót csak március 18-án döntött végre úgy, hogy szabad kezet ad az ostromhoz. Ez a döntés azonban még mindig nem volt végleges, és március 29-én már mintha érezték volna, hogy a döntéssel elkéstek, úgy határoztak, hogy nem formális ostrommal, hanem meglepetésszerű rohammal kell a várat bevenni. Még ekkor is folyt a huzakodás a parancs-noklás kérdésében, azaz arról, hogy milyen legyen Zrínyi és Hohenlohe viszonya. Végül is az udvar kompromisszumos megoldásra szánta el magát, egymás mellé rendelte őket, és hogy a teljes egyensúlyt biztosítsa, még Strozzi császári generálist is melléjük adta. Az így kialakult kollektív vezetés egy háborús helyzetben a lehető legszerencsétlenebb megoldás volt.115 Az ostromra felvonult csapatok felállása a következőképpen alakult: magyar és horvát csapatok 7400 fő császári (4 gyalogos-, 2 lovasezred) 7000 fő rajnai szövetség csapatai 5000 fő bajor csapatok 1200 fő 20 600 fő Az udvar még kilátásba helyezett 13000 katonát, de azok nem érkeztek meg. A fent felsorolt katonaság sem állt teljes számban rendelkezésre az ostrom kezdetekor, egyes csapatok csak jóval a vár körülzárása után érkeztek meg.116 Március 28-án, amikor Zrínyi megkapta az udvar végleges döntését, már tudta, hogy elkéstek az ostrommal. Visszalépni azonban már nem lehetett, hiszen a király akarata és a stájer rendek lelkesedése ezt nem tette lehetővé. Az ostrom kezdetét április 8-ban állapították meg. A grazi haditanács minden támogatást megígért, a magyar csapatok meg is kezdték a gyülekezést. A birodalmi csapatok azonban kijelentették, hogy április 12-e előtt nem tudnak megindulni. Március 30-án még azt hitte Zrínyi, hogy egy héten belül elkezdheti a vállalkozást. A csapatok azonban igen lassan gyűltek össze, s április n-én, tehát jó pár nappal a tervezett kezdés előtt, még így írt Zrínyi Eszterházynak Pálnak: „Lehetetlen megírjam Kegyelmednek minemű nagy confusióval (zavarral) vannak itt az német hadaknak dispositiói". A helyzetet látva, levelet írt Bécsbe, melyben a vállalkozás elhalasztását indítványozta. Április 15-én azonban megérkezett Pietro Strozzi generális a császári paranccsal, hogy Kanizsát feltétlenül meg kell szállni. Ezen a napon Eszterházy Pálhoz írt levelében a kezdés újabb időpontját április 27-ben állapította meg.117 Miközben a csapatok és az ostromfelszerelés összegyűjtése folyt, április 19-én Zrínyi Strozzival, Holst ezredessel és Wassenhoffal Kanizsa alá lovagolt, a vár és környékének felderítésére. Kanizsa ekkor a török átépítés után egy négyzet alakú négysarokbástyás vár volt, és a nyugati oldalon egy ék alakú elő várból (a hajdani vár beépítetlen részéből) állott. Fő erősségét, a várat körülvevő, a megközelítést nehezítő ingovány volt, a váron keresztül folyt a Kanizsa patak, melyet délen egy malomgát zárt el, így a víz a környéket folyamatosan elárasztotta. Az ingovány szélessége Kanizsánál 4-500 méter volt. A nyugati és a keleti oldalon lévő kapukhoz keskeny földtöltés vezetett, a kapukat tornyok védték. A vár átlós szélessége - a két szemben lévő bástya csúcsát összekötő egyenes - 225 méter hosszú volt, a várat körülvevő árok szélessége kb. 25 méter, mélysége 2,5 méter volt. A várat csak keletről és nyugatról lehetett ostrom alá venni. Nagymértékben megnehezítette az ostromlók helyzetét a két támadó rész közötti út hosszúsága.118 Április 21-én a grazi haditanácsban a felderítés eredményei alapján megbeszélték a támadás tervét. Abban állapodtak meg, hogy Hohenlohe nyugatról támad, míg Zrínyi és Strozzi keleti oldalról kezdi az ostromot. Április 27-én, amikor a csapatok Zrínyi-Újvárban gyülekezni kezdtek, kiderült, hogy az ostromfelszerelés nem érkezett meg. Azonban mivel az Udvari Kamara jelenlévő képviselője biztosan ígérte, hogy a szükséges anyag napokon belül megérkezik, 28-án végül is elindultak Kanizsa alá.119 A csapatok a megbeszélt haditerv alapján vonultak föl. Az ostrom április 30-án kezdődött, amikor az „első rohammal kiverték az elővárosokból az ellenséget, az odaszállított felszerelés és az ágyúütegek számára helyet jelöltek ki."120 Azonnal megkezdték az ütegállások és a megközelítő árkok kijelölését, és a tüzérségi támadásra először április 30-án került sor. Ennek hatékonysága azonban az ágyúk csekély száma miatt alacsony maradt. Május 6-án újabb lövegek érkeztek, amelyek a hatékonyságot növelték, de a kívánatos tűzerő csak később, az összes ágyú megérkezésekor állt rendelkezésre.121 Eszterházy Pál adatai szerint május 2-án a megközelítő árkok 800 méterre voltak a vár falától, 6-án 400, 8-án már csak 200 méterre. A hangulat még bizakodó volt, mind a tüzérségi, mind a műszaki előkészítés jó ütemben haladt előre.122 A május 7-i haditanácson úgy vélték, hogy a döntő rohamot 5-6 nap múlva végrehajthat- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 375 ják . Ez alkalommal határozták el azt is, hogy a keleti (török) oldalon Zrínyi és Strozzi tábora körül az esetleges felmentő erők elhárítására circumvallatióx (körsáncot) építenek ki. Hohenlohe nyugati parti tábora körül ezt nem látták szükségesnek. Erre a tanácskozásra a rajnai szövetségesek tábornokát nem hívták meg, és ez vezetett az első komolyabb összeütközéshez a parancsnokok között. Hohenlohe Bécsben is panaszt tett az ügyben, pedig mint Zrínyi és Strozzi jelentéséből kitűnik, egyedül a hosszú és nem is veszélytelen közlekedés volt a mellőzés oka. Hohenlohe azonban ragaszkodott hozzá, hogy aláírása ott legyen az összes iraton. A jelentést vivő futárt aztán egy török járőr el is fogta, így a keresztény sereg helyzete világossá vált a törökök előtt.123 A május 7-i haditanácson hozott határozatokat azonban nem tudták végrehajtani. A döntő rohamra nem kerülhetett sor. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy a Grazból kapott löveganyag és a lőszer felmondta a szolgálatot. Az ágyúk kiégtek, megrepedtek, a gyújtógránátok és bombák nem robbantak fel, ugyanakkor a török védősereg egyre jobban aktivizálta magát, és merész kitöréseket hajtott végre. Különösen veszélyes volt a május 23-i akciójuk, amikor sikerült felgyújtani Hohenlohe táborát és szétrombolták a megközelítő műveket. Mindezek ellenére azonban az ostrom folytatódott, és napról napra közelebbinek látszott a siker. A megmaradt ütegek már belekezdtek a réslövésbe, és a megközelítő árkok már a vár faláig értek. Mikor úgy látszott, hogy minden akadály ellenére is közeledik a vár sorsát eldöntő végső támadás napja, az ostrom menetében döntő fordulat állt be.124 Amitől Zrínyi legjobban tartott, az ostrom eleji késlekedés most mutatta meg káros következményeit. A nagyvezír parancsnoksága alatt május 8-án elindult a felmentő sereg Belgrádból, és 12-én átkelt az újjáépített eszéki hídon. Május 22-én a törökök már Szigetvárnál táboroztak. Az ostromló sereg 23-án tartott haditanácsán a fő kérdés az volt, hogy az adott helyzetben mi legyen a teendő. Úgy döntöttek, hogy az ostromot folytatni 32. kép. Kanizsa ostroma, 1664. (OL. T . 2. X X X I I . téka, 1045.) 376 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig beszakítás a és a visszavonulás mellett döntött. Zrínyi ugyan kétségbe vonta, hogy a töröknek 60 000 embere lenne, és azt javasolta, hogy Hohenlohe egyesülve Strozzival, vegye fel a harcot a felmentő sereggel, a többség azonban ellene szavazott. A visszavonulás a legnagyobb rendetlenségben történt meg, a szövetséges csapatok sok hadifeleszerelésüket elhagyták. A fejetlenség okait ilyen tapasztalt parancsnokok esetében, mint akik Kanizsa ostromát vezették, nehéz megérteni. Vélhetően pánik tört ki a seregben. Erre utal Eszterházy Pál, mikor ezt írja: „. . .Zrínyi, aki mit sem ért el azzal, hogy kitartásra intette és buzdította a menni készülőket, végül csak azt kérte, küldjük előre málháinkat, s a jó rendet megtartva induljunk el innen. De ezzel sem ért el semmit, a rémület okozta zavarodottság mindenkit felkavart. A szívekbe lopódzott félelmet növelte az a látvány, hogy estefelé Babócsa égni kezdett, egy óra múlva követte Berzence, hajnalra pedig Segesd is elporladt. Mindez az ellenség ottlétére vallott. A tüzet látva sem a hadi- 33. kép. Az 1664. évi o s t r om térképe (Nagykanizsa, T h u r y G y ö r g y Múzeum) kell, ha a felmentő sereg létszáma nem haladja meg a 10 000 főt. Zrínyi javaslatára később ezt annyiban változtatták meg, hogy 15 000, sőt 20000 fő esetén is vállalják a harcot. Mindenesetre már ekkor intézkedtek, hogy túlerő esetén a visszavonulás útját biztosítsák.125 Május 26-án a Szigetvár alá küldött felderítő lovasság azt jelentette, hogy mintegy 40000 török táborozik a vár mellett. Ennek ellenére az ostrom folytatását határozták el. A következő lépés az lett volna, hogy rést lőjenek a vár falába, amelyen keresztül rohammal betörhetnének a falakon belülre. Ezt azonban nem lehetett végrehajtani, mert a lövegek 2/3-ad része felmondta a szolgálatot. Közben a felmentő sereg május 29-én Babócsát, majd 30-án már Berzen-cét is visszafoglalta. Erre az időre az ostromló seregben súlyos kenyérhiány jelentkezett. A június i-i felderítés adatai már kb. 60000 török közeledtét jelezték 20-25 km távolságból. A gyorsan összeült haditanács viharos körülmények között az ostrom fél- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 377 szekerek , sem az asszonyok közé vegyült közlegények nem vártak többé parancsra, hanem mint a menekülők, minden rend nélkül igyekeztek Zrínyi-Újvár felé."126 A pánik igen jelentős méretű lehetett. Az ostromló sereg még ágyúkat is elhagyott, amelyek a török zsákmányául estek.127 így ért véget Kanizsa ostroma, 1601 óta a legnagyobb jelentőségű vállalkozás a vár visszavételére. Zrínyi a császárnak írt levelében 4 fő okra vezette vissza a sikertelenséget: 1. az ostrom késői elkezdése, az idő elfecsérlése, 2. a rossz tüzérségi taktika, 3. a rossz tüzérségi anyag, 4. az ostromló sereg alacsony létszáma. A felsorolt okok közül a másodikhoz és a negyedikhez fűznénk csak kiegészítést, hiszen a többi magából az ostrom leírásából eléggé világos számunkra. A rossz tüzérségi taktikán Zrínyi azt értette, hogy ha a tüzérség időben rendelkezésre állt volna, akkor a fából épült erődítményt egyetlen tűzcsapással lángba lehetett volna borítani. A létszám kérdéséről pedig annyit, hogy Kanizsának kb. 1400 főre becsült őrségéhez ugyan a várostromokhoz megkívánt 10-15-szörös túlerő biztosítva volt, de a nehéz terep miatt igen sok munkaerőre és őrségre volt szükség. Ugyanakkor a rendelkezésre álló haderő a felmentő sereggel szembeni harcot nem tette lehetővé.128 A külföldi, elsősorban az osztrák történetírás Zrínyit teszi felelőssé a balsikerért. Mint azonban láttuk, ezt a vádat mindenképpen vissza kell utasítani. Minden felmerülő probléma mellett, amennyiben az ostromot a Zrínyi által megállapított időpontban, azaz március végén vagy április elején sikerül elkezdeni, Kanizsa várát vissza lehetett volna foglalni. A törökök a felmentő sereg megérkezésekor már kétségbeejtő helyzetben voltak. A parancsnoknak a Babócsa alatt álló nagyvezírhez írt levele szerint: „Az ellenség ágyúgolyóin kívül más ennivalónk nincs!" A vár elfoglalása az ostrom abbahagyásakor már csak napok kérdése volt.129 A Kanizsa körüli katonai események a várnak a török által történt felmentése után sem fejeződtek be. A visszavonuló csapatok, miután nagy üggyel-bajjal elérték Zrínyi-Újvárt, kisebb részükben magát a várat szállták meg, a csapatok nagyobb része pedig átkelt a Murán és a túlsó parton foglalt védőállást.130 Eközben Bécsben is tudomást szereztek az ostrom abbahagyásáról, s miután bíztak a sikerben, a kudarc láttán általános fejetlenség lett úrrá a hadvezetés felsőbb köreiben. Még június i-én intézkedtek a sereg megerősítéséről. Ide irányították az új főparancsnokot, Montecuccolit, aki június 15-én érkezett meg a Mura menti védővonalba. Közben Zrínyi elkeseredett védelmi harcot folytatott, s minden célja az volt, hogy Zrínyi-Újvárat megtartsa. Az udvar azonban a háború közben is fenntartott béketárgyalások közepette egészen más álláspontra jutott. A Montecuccoli által hozott parancs már úgy szólt, hogy Zrínyi-Újvárt csak addig kell tartani, amíg a hadsereg összegyűlik, azután pedig minden erővel Ausztriát és Stájerországot kell megvédeni az esetleges török támadással szemben. A Muraközben összegyűlt haderő mintegy 30 000 főből állt, a vele szemben felvonuló török sereg mindenképpen túlerőben volt. A török nagy erőkkel támadta a várat, sőt megpróbált a Murán is átkelni. Hiába volt a Zrínyi irányította elkeseredett védekezés, a török túlerő mellett a járvány is felütötte a fejét a táborban. A hadsereg szűkében volt az élelmiszernek és a lőszernek is, egyre nagyobb arányokat öltött a katonák szökése.131 A török támadása június 30-án annyira előrehaladt, hogy katonailag is indokolt volt a vár feladása. A nagyvezér az erődítményt leromboltatta, majd néhány napi ott-tartózkodás után elvonult Kanizsa alá. Zrínyi-Újvár védelme lehetővé tette a császári hadvezetésnek, hogy közben haderőit átcsoportosítsa az osztrák határokhoz, így mikor a török fősereg Zala vármegyén keresztül elindult Bécs irányába, a védelemhez szükséges valamennyi eszköz már rendelkezésre állt.132 Közben a török elfoglalta és lerombolta a Kanizsa veszélyeztetésében igen nagy szerepet játszó másik nagy erősséget, Kiskomárt is. A Rába felé előrenyomuló nagyvezér előtt az út nyitva állt. A várak őrségének többsége elmenekült, egyedül a kis Pölöske vára volt az, amelyik végrehajtotta azt a hősies tettet, hogy utolsó emberig ellenállt a töröknek. A Zala parti várak birtokbavétele után még Egervár próbálta meg az ellenállást, de két nap után ők is kaput nyitottak.133 A Szentgotthárd közelében végrehajtott átkelési kísérlet során Montecuccolinak sikerült súlyos csapást mérni az előrenyomuló török seregre, a sikeres hadműveletnek azonban nem volt folytatása, az ellátási problémákkal küzdő császári sereg és az udvar is a megegyezés felé hajlott. Augusztus 10-én aláírták Vasváron a békét, amely gyakorlatilag helyreállította a korábbi status quot. A vasvári békének Kanizsára nézve azonban súlyos következményei voltak. Egyértelműen megegyeztek Zrínyi-Újvár és Kiskomár újjáépítésének tilalmában, ezzel a kanizsai török helyzete stabilizálódott, és a visszafoglalás esélyei nagymértékben csökkentek. A vasvári béke megkötésével kapcsolatban az udvar elsősorban az örökös tartományok kimerültségére és a hadsereg állapotára hivatkozott, a fő ok azonban az volt, hogy lehetőséget kívántak kapni a franciákkal szembeni aktívabb politika folytatására, hiszen előtérbe került a spanyol örökösödés, a hatalmas és gazdag spanyol világbirodalom felosztásának kérdése. Ebben az összefüggésben pedig nyilvánvaló, hogy az udvar szemében két kis magyarországi vár és Kanizsa sorsa jelentéktelenné vált.134 378 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 34. kép. Zrínyi Miklós, Jeremiás Renner rézmetszete, Augsburg, 1663. (Magyar Nemzeti Múzeum. Magyar Történelmi Képcsarnok. 10 699.) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 379 7 . A kanizsai török és a zalai végek utolsó korszaka (1665-1686) A vasvári béke újabb húsz évre biztosította a török uralmát. A Wesselényi-féle összeesküvés következtében az elégedetlen magyar főurakkal történt véres leszámolás nagy változásokat hozott a zalai végeken. A török elleni küzdelem legerősebb bázisát jelentő Zrínyi és Nádasdy családok várait császári katonaság szállja meg. Az elkobzott Nádasdy-várak, Pölöske, Szentgyörgyvár, Lenti, Alsólendva, Egervár királyi hatalom alá kerülése nagymértékben csökkentette a Kanizsával szembeni végek törökellenes aktivitását.135 A vasvári béke értelmében nemcsak Zrínyi-Újvár, hanem Kiskomár sem épülhetett újjá. Zalavár vára, melynek Komár szerepkörét kellett volna átvennie, erre semmilyen szempontból nem volt alkalmas. A kanizsai török helyőrség utánpótlási vonalait most már egyetlen magyar végvár sem veszélyeztette komolyan. Ugyanakkor nincs a továbbiakban végvári katonaság Kapornak, Kemend és a Vas vármegyei Mogyorósd és Tótfalu falai között. Ezeket a török által felgyújtott erődítményeket is a sorsukra hagyják. A császári udvar a fizetetlen magyar katonaság ügyét úgy vélte legegyszerűbben elrendezhetőnek, hogy a végvárak őrségének mind zsoldját, mind létszámát csökkentette. A laxenburgi tanácskozáson döntés született arról, hogy az addig mintegy 11000 főnyi végvári katonaság létszámát 3000 főre redukálják. A döntést Lipót császár 1671. december 11-én szentesítette.136 A Kanizsával szembeni végvárak létszáma ezután a következőképpen alakult: 1672 előtt 1672 után Körmend 150 huszár _ 100 hajdú -Egerszeg 300 huszár 150 huszár 150 hajdú 100 hajdú 4 tüzér -5 rendkívüli -Peleske 30 huszár -70 hajdú -1 tüzér -Egervár 25 huszár -50 hajdú -1 tüzér -Lövő 46 huszár 30 huszár 42 hajdú 15 hajdú Zalavár 15 huszár 25 huszár 100 hajdú 50 hajdú 1 rendkívüli -Szentgyörgy vár 25 huszár -40 hajdú 15 hajdú Szentgrót 25 huszár 15 huszár 50 hajdú 25 hajdú 1 tüzér -1 rendkívüli -1672 előtt 1672 után Bér 16 huszár _ 20 hajdú 15 hajdú Lenti 100 huszár 100 huszár 100 hajdú 50 hajdú 2 rendkívüli -Szécsisziget 50 huszár 30 huszár 100 hajdú 40 hajdú 1 tüzér -Alsólendva 50 huszár -50 hajdú 15 hajdú Kányavár 15 hajdú 15 hajdú Muraköz 100 huszár 50 huszár 250 hajdú 80 hajdú 1 rendkívüli -Légrád 50 huszár -200 hajdú -A bán népe -100 80 huszár hajdú A kifizetett zsold 7104 Ft 9 1/2 krajcárról 3.965 Ft 55 krajcárra csökkent.137 Természetesen ez nem jelentette a zsoldjegyzékekből eltűnő várak jórészének a megszűnését, hiszen a földesúri magánkatonaság a helyén maradt, a királyi zsoldon lévő katonaság kivonása azonban e várak katonai szerepét lényegesen csökkentette.138 A létszámcsökkentés hatalmas aránya azonban mindenesetre azt jelentette, hogy a zalai végek ettől kezdve alkalmatlanok voltak minden komolyabb akcióra, a mezei hadviselés, a portyázás ezzel a csekély erővel eleve esélytelenné vált a kanizsai török ellenében. Az udvar nem csak a zsoldfizetés összegét csökkentette, hanem a lázongó magyar katonaság egy jó részétől is szabadult ezzel az akciójával. A zsold jegyzékben feltüntetett adatok - hasonlóan a korábbi időkhöz - természetesen nem tükrözik sohasem a valós létszámot. Hivatalosan Zalaváron 75 katonának kellene lenni, ezzel szemben a zalavári sereg 1676. január 14-én kelt kérvényében kifejti, hogy „54 fizetett nép van itt."139 így nem csoda, hogy a kanizsai török aktivitása megnőtt a török uralom utolsó időszakában. 1684 szeptemberében a zalavári végvárat támadta meg.140 A kanizsai törökök a falvak adóját és szolgáltatásait továbbra is be tudták hajtani a magyar végházak által ellenőrzött területekről is, és a késlekedés miatti fenyegetésüknek is könnyedén érvényt tudtak szerezni. Jellemző erre az alábbi 1682-ben kelt levél: „Mi Kanisa és a hozzá tartozó végházaknak Nagyságos Musztafa Olajbégje hagyom és parancsolom nagyságos fő basának parancsolatjából. Tü nektek Lövői Egerszegi és Sz.Gróti tartományban lévő molnárok és Szála vizén és másutt lévő molnárok 4 nap alatt itt legyetek tizenöt napi kenyérrel fejszével furuval császár dolgára. Mert valami molnár el marad be nem jün az vitézek reájak mennek ottan nyársba húzzák szófogadatlanságáért. Ez páran- 35- kép. Esterházy Pál, ismeretlen mester rézmetszete és karca. (Magyar Nemzeti Múzeum. Magyar Történelmi Képcsarnok 65 1341.) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig .jó" . &ép. Pietro Strozzi, Jacob Sandrart rézmetszete és -karca, Nürnberg, 1664. (Magyar Nemzeti Múzeum. Magyar Történelmi Képcsarnok. 10 699.) 382 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 3j. kép. Wolfgang Július Hohenlohe, ismeretlen nemet mester rézmetszete, Nürnberg, 1664. (Magyar Nemzeti Múzeum. Magyar Történelmi Képcsarnok. 3/1931. Gr.) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 383 38. kép. Raimond Montecuccoli, Cornelius Nicolaus Schurtz rézmetszete, Nürnberg, 1660-as évek. (Magyar Nemzeti Múzeum. Magyar Történelmi Képcsarnok. MNM MTKcs 3192) 384 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig csol ó levelünk molnároktól molnárokhoz hordoztassák az Szála vizén és másutt hói molnár vagyon. Idem qui supra Dátum in Kanisa Anno Do 1682 die 11 juni"141 A molnárokra ebben az időben nagy szükség volt, hiszen a gabona őrlésén túl ők voltak a korszak ácsai, akik a fából épült várak javításánál nagy szolgálatot tettek. A malmokat pontosan emiatt mindkét fél kímélte, így mikor Batthyány II. Ádám panaszt tett Husszein kanizsai pasánál a szentgróti malom felverése miatt, a pasa elismeri „malmokat föl verni ne engednénk, mert egyik fél sem lehet anélkül." A békesség megtartására a csökkent erejű végváriak nagyon is törekedtek, Batthyány ennek kapcsán a kapornakiaknak megparancsolta, hogy a kanizsaiaktól elvett gabonát visszaadják.142 „.. .jobb inkább a régi bevett szokással meg elégednünk, hogy mind török magyar hagyja békét az malom fölverésé-nek.. ,"143 Az adóbeszedés mindkét részről a régi szokások szerint folytatódott. A török továbbra is ugyanúgy megengedte ezt a régi szokásrend alapján, azonban semmiféle újításhoz nem járult hozzá. 1674-ben még azt a gesztust is megengedték maguknak, hogy bár a török császár elrendelte a királyi adó szedését, de a Kanizsa berkétől Zaláig és Kerkáig terjedő területen a szegénység nyomorult helyzetét tekintve elengedte azt.144 1685-ben azonban a háborús időkben lényegesen megváltozott a helyzet. A kanizsai pasa már erőszakosan szedeti össze a gabonát és a szénát. Ha nem adják a „szegénység fülit orát metéli".145 A töröknek ekkor már igen nagy szüksége van az élelmiszerre, ezt ügyeskedők ki is használják. Utasításba kell adni, hogy tiltsák meg a muraközieknek, hogy a kanizsai törököknek élelmet adjanak el titokban.146 A zalai végek erejét a 80-as években tovább apasztotta, hogy katonái részt vettek a nagy hadivállalkozásokban is. 1684 júliusában Buda első ostromához küldtek innen először katonaságot. Ezután már rendszeres volt a táborba szállás, a zalaiak ott voltak Buda bevételénél is. 1687-ben Nagy Ferenc vicegenerális kapja a parancsot, hogy megakadályozza Kanizsára és Szigetvárra az élelmiszerszállítást.147 8. Kanizsa visszafoglalása a) A felszabadító háború eseményei, és a kanizsai vilajet elfoglalása A vasvári béke lejárta előtti években a törökök számára kedvezőnek tűnő külpolitikai események arra ösztönözték a portát, hogy az egyezményt ne hosszabbítsák meg. A lengyelekkel és az oroszokkal megkötött béke, valamint Thököly fellépése - úgy tűnt -, újra alkalmat teremtett a támadó fellépéshez. IV. Mohamed és a politikát irányító nagyvezére azonban téve- 39. kép. K ö p r ü l ü A h m e d nagyvezér dett. 1683. március 31-én létrejött a török elleni védés dacszövetség, a Szent Liga, így a meginduló török hadsereg eddig soha nem látott nagyságú ellenséggel találta magát szemben. Kara Musztafa Bécs alatt 1683. szeptember 12-én súlyos vereséget szenvedett. Ezzel megteremtődött a lehetőség a török kiűzésére Magyarországról. A kibontakozó háborúban a nemzetközi szövetség csapatai 1684. évi sikertelen kísérletük után 1686. június 18-tól szeptember 2-ig tartó ostrommal felszabadították Buda várát, és még ebben az évben a Duna menti és néhány belső-dunántúli (Simontornya, Pécs, Kaposvár, Barcs, Siklós) vár és Szlavónia jórészének elfoglalásával elvágták a nagy dunántúli török várak, Fehérvár, Szigetvár és Kanizsa összeköttetését a birodalommal.148 1687-ben a szultán megkísérli a visszavágást, de augusztus 12-én Nagyharsánynál (Baranya m.) a szultán által vezetett hadra mért vereség nyomán a török uralma a térségben megpecsételődött. Szeptember 29-én puskalövés nélkül a szövetséges hadak kezére került a török hadjáratok kiindulópontja, a dunántúli összeköttetést biztosító Eszék.149 A Szent Liga csapatai 1687 őszén elfoglalták a Fehérvár körüli kisebb török erődöket (Csókakő, Palota) és blokád alá vették Székesfehérvárt, amely 1688. május 19-én elesett. A legnagyobb sikert szeptember 6-án Belgrád elfoglalása jelentette. Mélyen a frontvonal mögött már csak Szigetvár és Kanizsa Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 385 reménytele n helyzetben lévő őrsége dacolt a túlerővel.150 A kanizsai vilajethez tartozó Szigetvárt Vecci alezredes 1688. április 14-én támadta meg először. A sikertelen ostrom után szoros gyűrűbe zárták az erődítményt, és megkezdődött a kiéheztetés. A kissé hosszadalmas, ám veszteség nélkül is eredményt hozó blokád 1689. március 13-án ért véget, amikor az őrség szabad elvonulás feltételével kapitulált.151 b) Kanizsa blokádja és a kapituláció Kanizsa vára, a török legnyugatibb támaszpontja a felszabadító háború szempontjából teljesen mellékes irányon feküdt. A Duna vonalon operáló hadsereg utánpótlási vonalait nem veszélyeztette, a Magyarországon mozgó nagylétszámú hadoszlopok szempontjából a kanizsai török helyőrség esetleges kitörései sem jelentettek komolyabb problémát. így alakult ki az a helyzet, hogy a Kanizsai vár a török utolsó bázisa maradhatott a Dunántúlon. Mindez nem jelentette azt, hogy a hadvezetés nem tett meg mindent a kanizsai törökök semlegesítéséért. Már 1686. január 23-án rendelet született, hogy tiltsák meg, hogy a muraköziek a kanizsai töröknek élelmet adjanak el titokban.152 A tiltás azonban a jó üzletet remélők számára csak írott malaszt maradt. Decembertől ismerjük a gráci Udvari Kamara ismételt panaszait, hogy a magyar katonaság élelmiszert adott el Kanizsa török helyőrségének.-153 Amikor megkezdődött a végvári haderő mozgósítása a Buda elleni hadművelethez, Gyöngyösy Nagy Ferenc jelenti Batthyány II. Ádámnak, hogy a törökök nagy vigyá-zásban vannak. A kanizsaiak várják, hogy Ádám gróf a hold világánál próbát tesz. Értesülve arról, hogy a gróf elindult, Kanizsán éjjel-nappal „zászlóstul strázsálnak ideki, janicsársággal a pajtákat megrakták a Kanizsaiak. . ,"154 Már 1686 májusának végén szóba került a Kanizsa elleni blokád elrendelése.155 Júniusban a török is felkészült erre, Radonay Mátyás zalavári kapitány írja: „A német és horvát ármádia Kanisa felé nyomakodik, imár az elöljárók közel vannak Kanisához, maga a török izent, hogy a szegénység fusson, az ki hova tud, ide Szalavári mezőre sokan takarodnak."156 hasonló értesülései vannak az egerszegi kapitánynak is, aki szerint a tótországiak el akarják pusztítani a Kanizsa körüli falvakat, a gabonát lekaszálni, vagy elégetni. Úgy véli, hogy ez nagy kárára volna a Kanizsa elleni végházaknak is, a szegénység pedig éhenhalna. Kéri, hogy ezt halasszák aratás utánra. Katonái jelen- 40. kép. Z r í n y i - Ú j v á r ostromának térképe Esterházy Pál M a r s Hungaricusa alapján 386 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 41. kép. A kanizsai pasa. J o h a n n Hoffmann metszete (Nagykanizsa, T h u r y G y ö r g y Múzeum) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 387 42. kép. Kanizsa várának 1687. évi alaprajza. (Bécs, Hadilevéltár) ti k továbbá azt is, hogy a kanizsai marhákat messze kint őrzik, kérdezi Batthyányi, hogy megpróbálhatja-e ezeket elhajtani.157 Még ez év telén a zalaváriak összecsapnak a kanizsai törökökkel. A csata magyar részről veszteség nélkül zajlott. Egy törököt elfogtak, aki elmondta, hogy Kanizsán kevés az élelem, a búzát hajdinával őrlik kenyérnek. „A Kanisa köröli lévő árok épen sárig meg fagyott."158 Komolyabb támadásra mégsem került sor, pedig az alkalom rendkívüli. A törököt még sokkolta Buda eleste, nincs élelmiszer, a téli fagyban a falakig lehet hatolni, de a magasabb hadvezetés nagyobb tervekkel van elfoglalva. A kanizsai törökök újabb haladékot kaptak, sőt nagyon is otthon érzik magukat. Régi jogaikat ugyanúgy érvényesítik, mint azelőtt. Ki hinné, hogy 1688-ban kelt Kanizsán ez a levél Fületlen Gyurkó és Szabó György részére Pölöske várába: „Mi az ti uraitok, kanizsai vitézek azt akarjuk tudni mindkettőtöktől, hogy miért nem akartok Kanizsára bejönni, az ti fogadástok szerint sarcot hozni? Itten vannak az kezesek, jól tudjátok azokat kínozzák érettetek."159 Ugyanakkor erősítik a várat a végső küzdelemhez. Az alajbég február 24-én a környék lakossága számára elrendeli, hogy szállítsanak a várhoz olyan „palánkkarókat, melyeket a palánk mellé a vízbe sűrűn vernek, továbbá négy szegre faragott vastag palánkkarókat, amelyek hossza öt öl legyen, s végül falnak való karókat."160 Kanizsa körül a gyűrű azonban egyre szűkült. Batthyány II. Ádám dunántúli főkapitány, Székesfehérvár visszafoglalója, mint a Kanizsa elleni végek utolsó parancsnoka kapta a feladatot, hogy zárja el a Horvátország felé vezető utakat, akadályozza meg a kapcsolatot a török birodalom és Kanizsa között. Szeptemberben a környék még megmaradt falvaiból az ostromlók kitelepítik a lakosságot, nehogy a törökök élelmiszerhez jussanak.161 Ugyanakkor rendelet születik arról, minthogy a katonák a korábbi gyakorlat alapján továbbra is adtak el élelmiszert a törököknek, hogy élelmezésüket ezentúl nem természetben, hanem pénzben kapják.162 A veszélyes helyzet, az élelmiszerhiány a várban tartott rabokkal való bánásmódon is éreztette hatását. 1688. szeptember 27-én Batthyány II. Ádám egy török rabot küldött ezzel a levéllel a pasához: „Rabok felől irtam kegyelmednek, hogy oly istentelenül és keményen ne tartsa kegyelmed. Arra sem adott választót, holott más nagy derék 388 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 43. kép. Batthyány I I . Á d ám törö k urak megbecsülvén eddig mindenkor, levelemet válasz nélkül nem hagyták... Mik is megadjuk a kölcsönt kegyelmednek. Adott isten módot kezünkben, hogy sok fő török urakkal megsirattassuk ezen kegyelmed keménységét."163 A tulajdonképpeni körülzárásra, a szoros ostromzárra 1689 januárjában került sor. Batthyány II. Ádám és Zichy István komáromi vicegenerális seregei ekkor vették teljesen körül a török birodalom még mindig dacoló utolsó bástyáját. Ettől kezdve a kanizsai török teljesen reménytelen helyzetbe került. Élelmiszerhez most már nem juthatott hozzá, létszámuknál fogva a kitörés is reménytelen volt. Mégis kitartottak, a körülzárt magyarországi várak közül legtovább.164 Természetesen nem mindenki bírta egyformán ezt a kilátástalan helyzetet. 1689. május 9-én a török tömlöctartó szökött ki öccsével a várból és adta meg magát. Vallomásából tudták meg az ostromlók: „Egy köböl életért 25 Ft-ot is megadnának, ha volna. Eddig 80 rab éhenhalt. Lóbőrrel tartják őket. A basának 15 véka lisztje volt, de mindegyik aga adott neki 1-1 köböl életet."165 December 31-én 30 török - köztük 3 aga - szökött meg és adta meg magát Zichy altábornoknak az éhezés miatt.166 A hadiesemények nélküli blokád unalma és a nagy haszonnal járó üzlet reménye sok katonát arra csábított, hogy az ellenőrzést kijátszva a törökökkel üzletelésbe kezdjen. 1690. február 9-én az Udvari Haditanács szemrehányást tesz Batthyány tábornoknak amiatt, hogy a magyar katonaság a török helyőrségnek nagyobb mennyiségű élelmet adott el. Batthyány válaszában kijelenti, hogy ezek a dolgok az ő tudomása nélkül történtek. Az udvar azonban nem bízik az ostromló sereg katonáiban, és Erdődy Miklós grófot Kanizsához vezényelte február közepén. Az általa vezetett báni katonaság feladatát úgy szabták meg, hogy akadályozza meg, hogy a kanizsai erődítmény a továbbiakban bármilyen segítséget kapjon. Az események arra kényszerítik az ostromot vezető tábornokokat, hogy komolyabb lépéseket tegyenek. Február 22-én felszólítják Kanizsát a megadásra. A véd-őrség azonban lövésekkel utasítja vissza a parlamentereket.167 A helyzet egyre tovább romlott, a törökök a vár körüli mocsárban gyűjtöttek füveket és gyökereket, azt ették. A védők azonban még mindig mindent elkövetnek, hogy segítséget, vagy információt kapjanak. Egy alkalommal a magyar parasztnak öltözött futárukat, egy előkelő törököt, akit a pasa a negyve-zírhez küldött segítségért, a magyar katonák felismerték és foglyul ejtették. Zichy István generális kihallgatás után lefejeztette a törököt, holttestét a kanizsai vár sorompója elé állíttatta, egy levéllel a kezében, amely így szólt: „Te kanizsai aga kiküldtél engem, hogy a szorongatott várnak segítséget hozzak. Miután ezt a földön találni nem lehet, elmentem a túlvilágra azt megkeresni." Az esetnek nagy visszhangja támadt a várban, a törökök reményei nagymértékben csökkentek, ha egyáltalán még voltak. Ez után az eset után döntött a pasa úgy, hogy valameny-nyi keresztény rabot szabadon bocsátja, köztük saját szolgáit is, akik azt vallották, hogy ha az erőd még egy felszólítást kap, bizonyosan megadja magát.168 Újabb szökevények vallották 28-án, hogy az őrség komolyan gondolkodik a vár feladásáról. Mégis csak március 16-án küldtek ki két túszt, a tárgyalások felvétele céljából az ostromlók táborába. A következő napokban a török megbízottak kemény tárgyalásokat folytattak Batthyány és Zichy tábornokkal. A pasa azt szerette volna, hogy saját embereit Boszniába küld-hesse, hogy meggyőződjenek róla, a császári erők már valóban a Moraván túl járnak, ahogy erről a tárgyaló felek tájékoztatták. Miután elutasításra talált, beleegyezett, egy heti tárgyalás után, március 23-án, hogy Kanizsát ugyanazokkal a feltételekkel feladják, mint azt Székesfehérvár őrsége tette. Batthyánynak ehhez nem lévén teljhatalma, úgy döntött, követet küldenek az udvarba, és vele ment Musztafa pasa is, hogy a beleegyezést megkaphassák. A törökökkel együtt Andrássy Péter és Festetich Pál utazott el az udvarhoz.169 A pasa Sopronnál találkozott Kollonics kardinálissal, majd Bécsben Stahrenberg gróf a Haditanács alelnöke (Vice-Kriegs-President) fogadta, ahol megtörtént a császár által ratifikált megállapodás aláírása. A tárgyalások során a pasa azt állította, hogy a várban még négy hónapi élelmiszertartalék van. Az egyezmény főbb pontjairól több titkos konferenciát tartottak, amelynek megszövegezett változatát maga a császár írta alá, aki egy szép órával is megajándékozta a pasát. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 389 Az átadási egyezmény így szólt: „Mi Leopold Isten kegyelméből választott római császár stb. . . . adjuk mindenkinek tudtára, hogy a mi Kanizsa vidékén parancsnokló gróf Batthyány generális, úgymint viceparancsnok stb. gróf Zichy István között egyrészt, másrészt a mostani kanizsai parancsnok Musztafa Bassa, Bassa Aga stb. ... között a királyi hadseregtől körülzárt Kanizsa erőd átadásáról a következő megbeszélés és latin nyelven megszövegezett, az előbb említett török főem-berektől aláírt megállapodás történt. I. Semmiféle hadianyagot nem szállíthatnak el, hanem át kell adniuk a császári komisszáriusnak. Elrejtett, vagy a föld alá rejtett hadianyagokat a törököknek minden félelem nélkül fel kell fedni és veszély nélkül átadni és Mahomet hitükre a legkisebb csalást sem szabad elkövetni, és a kivonuláskor tartoznak minden tüzet kioltani. II. Minden foglyot azonnal, a megtörtént kapituláció után szabadon kell engedni. III. Minden az erődben tartózkodó úgy lakos, vagy idegen, tartozik fegyverrel, ruháikkal, vagyonukkal, lovaikkal és más állatokkal kivonulni és őket a török területig biztonságban elkísérni; azonban lobogó zászlók és trombita hang nélkül. Kölcsön, vagy tartozás miatt nem kell őket molesztálni. IV. A kereszténységtől eltávolodottaknak meg van engedve a csatlakozás, mindenesetre el van tiltva, hogy keresztény gyermekeiket, fiút vagy lányt eltitkoljanak, vagy elvigyenek. V. Elegendő fuvart bocsássanak rendelkezésre, míg a Dráva folyót elérik, itt hajót és hajósokat, amelyek a török területre szállítják. Amennyiben ilyen hajók a Dunán nem volnának, más hajókról kell gondoskodni. VI. Ha az átadás következik, császári katonák a kapu legkülső palánkjára, melyet Baschlar Kapuzi-nak hívnak, vonulnak, és itt azok a törökök, akik valamely tárgyat nem akarnak magukkal vinni, mindent eladhassanak. VII. Mihelyt a császári ratifikáció Bécsből megérkezik, a készenlétben álló kocsikon, hajókon kötelesek a törökök kivonulni és útnak indulni. VIII. A foglalók mindem vám és adókönyvet Kanizsa városából, a zsold könyveket is, amelyeket Bosznia és más a vidékhez tartozó városokból vannak, vagy a meghódolt falvakból szereztek be contribuálás végett kiadhatók. IX. A törökök részéről néhány tiszt, mint túsz egyelőre a legtávolabb lévő keresztény erődökben maradjanak s odautazásukig a megfelelő kíséretet kell adni. Ott ki kell cserélni őket. Hét személynek van megengedve, hogy az országot Nándorfehérvárnál (Griechisch Weissenburg) hagyja el és lépjen török területre. A kiséret addig nem jöhet vissza, amíg a törököktől bizonyítványt nem kapnak, hogy ezek biztosan és sértetlenül át lettek víve. X. A foglalók az úton pénzükért olcsó árban élelmet és italt kötelesek nekik adni. XI. Mivel mindkét részről foglyok vannak, a polgárság között ezekből fennálló követelések megszüntetendők. Nincs megengedve, hogy a törökök a városban közlekedjenek, hanem a megjelölt kapun át az oda készített kocsin mielőbb eltávozzanak. Az eltávozásban, illetve a pontok végrehajtásában a törökök sem akadályoskodhatnak, hanem a legnagyobb készséggel a foglalók segítségére kell lenniök. A törököktől a legcsekélyebb ajándékot sem szabad követelni, ellenben a mieinknek férfiasan kell őket segíteni és védelmezni, stb... "170 Közben a környező vármegyék utasítást kaptak, hogy a török őrség elszállítására 1700 szekeret állítsanak ki. A Légrádtól Eszékig a Dráván vízi úton történő szállítás lebonyolítására április i-jén, amikor Lipót megerősítette a várfeladási szerződést, a gráci Udvari Kamara kapott megbízást. Ugyanezen a napon kelt az az utasítás is Frankenburg báró részére, hogy a herceg Anhalti ezredből egy századot gyorsan küldjön Budáról Kanizsára.171 Április elején az Udvari Haditanács megparancsolta, hogy a Kanizsa sikeres ostromában részt vett hadinép, Battyány katonái, a győri katonák és a többi magyar katonaság elismeréseként egy havi külön zsoldot kapjanak. Parancsot küdtek a magyar vármegyékhez arra vonatkozólag is, hogy adjanak élelmiszert a Kanizsát feladó török helyőrségnek.172 c) A vár átadása Miután a pasa ismét visszaérkezett Kanizsára, április 12-én délután 3 órakor családjával együtt kivonult az erődből. A török csapatok április 13-án kezdték meg 390 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig a kivonulást, s délre a vár már csaknem ki volt ürítve. A hivatalos átadást a janicsári aga hajtotta végre a vár kapujánál, ahol a császári katonaság őrködött. Batthyány gróf és vele gróf Zichy kíséretével ugyanekkor lovagolt be a várba, a janicsár aga, aki öreg és beteges ember volt, eléjük jött, s megkérdezte, hogy a gróf hogy érzi magát, és a gróf nem óhajt-e leszállni a lóról. Batthyány azt felelte, ami az első kérdést illeti, nagyon jól érzi magát, ami pedig a másodikat illeti, nem óhajt leszállni, mert a legyőzhetetlen császár őfelsége autoritása ezt nem engedi meg. Ezután az aga minden ellenvetés nélkül az erőd kulcsaiért nyúlt, melyek egy aranyláncon függtek, kijelentette, hogy a szultán akaratából átadja a várat. Majd egy rögtönzött kis beszédet mondott arról, hogy ő most egy olyan erődöt adott át, illetve vált meg tőle, amelyhez hasonló többé nincs a török szultán birtokában. A gróf válaszában arról beszélt, hogy a törökök nagyon jól és bölcsen cselekedtek, hogy őfelségének még idejében alávetették magukat. Őfelsége nagyon könnyen megtette volna, hogy a hódolásra hatalommal kényszerítse őket, annál is inkább, mert másutt egész tartományokat és királyságokat győzött le. A cseremónia után a két gróf a kíséretükben lévő tisztekkel együtt megtekintette az egész erődítményt. Ezt addigra a török már teljesen kiürítették. A várfalakon ekkor már magyar katonaság volt, s a németek is ugyanoda vonultak. A palánkon kívüli gyönyörű gyümölcsös kertekben felveretett sátrában Batthyány ezután ebédet adott a pasa és a legelőkelőbb törökök tiszteletére. Az elfogyasztott ebéd után, amelynél a törökök szokásuk szerint csupán sörbetet, kávét és limonádét fogyasztottak, eltávoztak a városból.173 A törökök létszáma az ostrom kezdetekor mintegy 4000 emberre volt becsülhető, azonban az éhínség, a szökések miatt a kivonulás idejére lényegesen leapadt. A különböző források a törökök számát 600-1600/1700-ra becsülik. Az eltávozók csomagjaikkal Légrád felé indultak, ahol a Murán behajózták őket. Innen április 20-án indultak el, Eszékig 82 dereglyén szállították el őket, melyek közül 20-at az előkelő és beteg törökök számára fedéllel láttak el. A dereglyék és a szállítások költségei összesen 5901 forintot tettek ki.174 A várban bevonult a katonaság parancsnokságát Batthyány ideiglenesen Biszterszki főstrázsamesterre bízta.175 A következő vasárnap a veszprémi püspök ennek a nagy fontosságú erődítménynek a visszafoglalása tiszteletére Te Deumot énekelt, ezek után az erődítményt birtokába vette két jezsuita páter, akiknek szerepkörét később a ferencesek vették át.176 Amint Bécsben a hivatalos értesítést megkapták az erőd birtokbavételéről, az udvar gróf Kérit küldte ki, hogy a tüzérséget, a muníciót és minden más eszközt leltározzon fel. Az erődítményben élelmiszert nem találtak, ló is csupán 7 maradt, az összes többit az ostrom alatt feléltek. A Kéri által készített leltár a következő volt: „Fémágyúkat, úgy, ahogy német ágyútalpakon körben az erődítmény körül találtak, melyeknek a kerekei nem voltak megvasalva, hanem nagyrészt sérültek. 1. Egy egész tábori csatakígyó, 16 fontos golyót lő ki, I. Ferdinánd császártól, 1538-ban megsérült. 2. Egy tábori csatakígyó 4 fontos, I. Ferdinándtól 1553. 3. Egy fél csatakígyó 8 fontos, I. Ferdinándtól 1558. 4. Egy négyfontos csatakígyó, nagyon sérült, Gróf Zrínyitől, felirattal: Boma sors, nihil aliud. An. 1646. 5. Egy csatakígyó, négy fontos, gróf Zrínyitől, 1657. 6. Egy fél csatakígyó, 8 fontos, II. Rudolftól 7. Egy tábori csatakígyócska 3 fontos, sérült és használhatatlan. 8. Egy 10 fontos csatakígyó I. Ferdinándtól 1545-ből. 9. Egy tábori csatakígyócska, három fontos II. Miksától, 1571-ből. 10. Egy török falkonett 2 fontos, sérült és ágyútalp nélkül. 11-14. Négy fél kígyó nyolcfont/db, I. Ferdinándtól, 1547, 1548, 1549. Ebből három a száján le van vágva. 15. Egy egész kartány, 40 fontos, Károly osztrák főhercegtől, 1580-ból, sérült és lavotte nélkül. 16. Egy kicsi ágyúcska, egy fél fontos. 17-18. Két tábori kígyó, három fontos, az első gróf Zrínyitől, 1646-ból. 19-20. Két mozsár, 60 fontos, Károly főhercegtől és II. Miksától, 1556. 21. Mozsár, 8 fontos, I. Ferdinándtól. Más fémágyúdarabok török ágyútalpakon nagyrészt tönkremenve az erődítmény lábánál a hídra rakva: 22. Egy fél kartány, 20 fontos, lövő, II. Miksától 1570-ből. 23. Egy fél kígyó, nyolcfontos, levágott. 24. Egy fél kartány, huszonkettő fontos, levágott. 25. Egy egész kartány 40 fontos, Károly főhercegtől 1578-ból, rajta egy zerge és két német sor névre utaló. 26. Egy egész kartány 48 fontos Károly főhercegtől, egy medvével és a következő 2 soros verssel: Én öreg medve nagyon brummogok. Csövemmel én mindent felforgatok. 27. Egy 10 fontos csatakígyó, 1536-ból. 28. Egy fél csatakígyó, öt fontos, I. Ferdinánd császártól, 1540. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 391 29-30 . Két csatakígyó, négyfontosak, Gróf Zrínyitől 1646-ból, a másik sérült és használhatalan. 31. Egy egész kartány, 40 fontos, Károly főhercegtől, 1579-ből, levágott és sérült. 32. Egy másik, 48 fontos, I. Ferdinándtól, 1545-ből, levágott. 33. Egy másik, 48 fontos, II. Miksától. 1569-ből. Bivallyal, ökörrel és két német sorral. 34. Egy 44 fontos, I. Ferdinándtól, 1549-ből. 35. Egy másik 44 fontos, II. Miksától, 1569-ből, kakassal és a következő sorokkal: Egy kakas vagyok Egy beszélő férfi vagyok Aki kukorékolni tud A toronyt, a falakat a földre döntöm. 36-37. Két másik 42 fontos, I. Ferdinándtól 1548-ból. Az egyiken egy sün a következő sorokkal: Nekem sünnek tüskés hajam van És nekimegyek a falnak toronynak és kapunak. A másik le van vágva. 38. Egy másik 44 fontos I. Ferdinándtól, 1548-ból. Ezen őz van a következő sorokkal: Beugrom a zöld erdőn át Magam előtt néhány falat ledöntök. 39. Egy úgynevezett tarack, 10 fontos. Más fémdarabok a küső városban, annak sáncain és lefelé: 40. Egy török falkonett, 8 fontos, lövő. 41. Egy egész csatakígyó, 14 fontos, levágott. 42. Egy fél kartány, 14 fontos, I. Ferdinándtól, 1536-ból. 43. Egy török falkonett, kétfontos, levágott. 44. Egy csatakígyócska, 3 fontos, II. Rudolftól, 1593-45. Egy dupla falkonett, 2 fontos, Károly főhercegtől, 1568. 46. Egy másik török, ugyanolyan, 2 fontos. 47. Egy ,,schecht"(rossz?) falkonett 1 fontos, Károly főhercegtől, 1558-ból. 48. Egy kartány 32 fontos, Károly főhercegtől. 1580. Egy madárral és a következő sorokkal: Világos hangból van a dalom Ami az ellenségeimet megfélemlíti. 49. Egy félfontos ágyúcska, II. Rudolf császártól, 1591. 50. Egy csatakígyó, 10 fontos, Ferdinánd főhercegtől, 1590. 51. Tábori csatakígyócska, 3 fontos. 52-54. Három ezred ágyúcska 55-56. Két rossz falkonett, 1 fontos, ágyútalp nélkül. 57. Egy rövid ágyúcska ágyútalp nélkül, négy nagy darab szétrobbant ágyúkból és egy fémüst, 11 vaságyú, egy kétfontos, hét háromfontos, egy négyfontos, egy hatfontos, és egy mozsár 40 fontos. A fegyvertárban, a volt basa háza alatt a következő fegyvereket találták: 540 dupla horog, 170 muskéta, Két emelő (Hebel) az egyik bronzból, a másik nagyobb vasból, több mint 2000 dupla horog, és muskéta cső, 6 láda vas „Klöppelen" (bunkó?) összesen 30, több mint száz mázsa ólom nagy darabokban, öt nagy réz fiaska és négy kicsi „Stein = Del", összesen öt mázsa, több mint 100 mázsa muskéta és dupla horog, golyók egy nagy vas üstben, és egy fa ládában, két láda teli vasbomba csövecskékkel, 2 hordó és 2 láda teli kénnel, három láda és 3 hordó teli szurokkal és gyantával, 40 kicsi láncgolyó, egy nagy láda teli mindenféle karddal, hüvely nélkül, egy láda teli fúróval, egy láda 100 töltött kézigránáttal, egy másik láda teli „tűzzárakkal" muskétára és janicsár csővel (Röre), 6 láda egy zsák teli tisztítatlan? salétrommal, 8 hordó teli ólomhulladékkal, egy láda vaskampó, 17 láda kovács szerszámokkal, sok szerszám aknásításhoz, nagyszámú facsövecske a gránátokhoz, több mint 30 mázsa más ólom (v. golyó), nagy mennyiségű hosszú vas kötegelve, háromszázkettő háromfontos ágyúgolyó, egy láda töltővesszővel és mással és néhány fogó, 700 mázsa terpentin, 2 ládában, két nagy zsák fekete szurokkal, több mint 3000 fél, háromnegyed és egész kartány golyó, egy másik helyen a lőportoronynál: néhányszáz falkonett, egy, kettő és félfontos golyók, ötven szerszám földmozgatáshoz, kéziemelővel, négy köteg nagy és erős zsinór, egy réz sereg üstdob, több mint 100 mázsa mindenféle régi vas, köztük néhányszáz gránát, két erős és szerfelett hosszú lánc, százötven alkalmatlan muskéta, 48 alkalmatlan muskéta és dupla horog, két jó fűrész deszkavágásra, ötvennégy rohamfedezék fogantyú nélkül. 392 Dr. Vándor László: Kanizsa töru e a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A puskapor általában nedves és vizes volt és mindkét toronyban nagy mennyiségben, de a mérlegek hiánya miatt nem tudták rövid idő alatt megmérni."177 Az 57 ágyú, amelyeket a várban találtak, közülük 33 jó, és 24 használhatatlan, gyakorlatilag tükrözi a vár 16—17. századi történetét. Rendkívül érdekes, hogy mindössze négy olyan tüzérségi eszköz van a listán, amelyeket az összeíró határozottan török gyártmányúnak nevez. Ugyanakkor 39 a bizonyosan zsákmányolt ágyúk száma, és bátran idesorolhatjuk még a két évszámos darabot, melyek készítőjét nem határozza meg, ez 41 darab, a tüzérség 71,9%-a. Mivel a'' 12 jeltelen ágyú között is sejthetünk zsákmányolt darabokat, bizonyos, hogy 90 év alatt a törökök nemigen foglalkoztak a kanizsai vár tüzérségével, amelyhez 31 darab (54,3%) 100 évnél régebbi, szinte muzeális példány tartozott. Ezek között bizonyosan ott találjuk a Nádasdy korszak ágyúit (15 az 1550-ig készültek száma), a királyi birtoklás és az 1601. évi ostromnál zsákmányolta-kat, és 5 vagy 6 darabot az 1664-es ostrom idejéből. A legnagyobb számmal a Ferdinánd főherceg által elhagyott tüzérségi anyag tehette ki a zsákmányolt ágyúk nagyrészét, ezek azonban nehezen határozhatók meg. A főherceg nevével ugyanis mindössze 1 ágyú jelzett, de nagy valószínűséggel ide sorolhatjuk a II. Rudolf és a Károly főherceg által készíttetett ágyúk jórészét is, de lehettek az 1601-es ostromnál I. Miksa, sőt I. Ferdinánd korában készült lövegek is. A visszafoglalt vár épületállományáról Batthyány Ádám által készíttetett összeírás tájékoztat. A 187 fából épült ház zömében új lakót kapott, de mint ez az összeírás is tanúsítja, a törökök közül nem mindenki távozott. Néhányan megkeresztelkedtek, és Kanizsán maradtak az újonnan betelepített, zömében német telepes között. A városnak rövidesen már bírója is volt Georgius Fischer személyében.178 7690. április 13-án több mint 750 évi csatazaj után új korszak kezdődött Kanizsa történetében. A sok vihart megélt erődítmény ugyan még 12 esztendőn át fennállt, de hadi szerepe már nem volt. A város újra kezdhette békés fejlődését. 44- kép. Kanizsa vára 1690-ben, a töröktől v a l ó visszafoglalás után. (Nagykanizsa. T h u r y G y ö r g y Múzeum.) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 393 Jegyzetek 1 Dávid 1992. 58-59. 2 Dávid 1992. 60-61. Munkájában V. Molnár listájából 8-at említ, a mű szövegéből további kettőt, 16 nevet korábban kiadott egyéb forrásokból közöl, török iratokból pedig további 11 beglerbéget. Gévay Antal: A budai pasák. Bécs, 1841. 20. No. 32. 3 Mo. tört. 3/1. 113-114. Uo. 458-461. Dávid 1992. 62. 4 Defterek. 188-189. 5 Dávid 1992. 59-60.; Moacanin, Nenad: Verwal-tungsgeschichte Mittelslawoniens als Bestandteil des eyalets Kanizsa. Zalai Múzeum 4., Zalaegerszeg, 1992., 73-75-6 Dávid 1992. 60. 7 Defterek 401-412. Az idézett forrás számolási adatai igen pontatlanok. Mind a létszám, mind a zsoldadatok összesítésénél több hibát találtunk. Azonban, mert a forrásközlés nem minden esetben tételes (Pl. 21 ember 8-10 akcséval), és nem lehet azt sem bizonyosan megállapítani, hogy korabeli hiba, avagy a forrásközlés hibája áll fenn, elfogadtuk a 412. oldalon közölt összesítés adatait a napi zsoldról (38 478 akcse naponta), de a szövegben korrigáltuk a létszámadatot, mivel a forrásban az összeadott létszám 3815 ember a helyes, 3921 helyett. 8 A kanizsai vár visszavételekor létrejött átadási egyezmény szerinti feltételek között (Egyezmény VIII. pont) szerepelt a törökök teljes irattárának átadása: „A foglalók minden vám és adókönyvet Kanizsa városából, a zsold könyveket is, amelyeket Bosznia és más a vidékhez tartozó városokból vannak, vagy a meghódolt falvakból szereztek be contribuálás végett kiadhatók." További adatok kerülhetnek elő a törökországi levéltárakból is. 9 Cselebi 562. 10 Baráth Tibor: A magyar állam adóügye 1605-1648. Századok. 1930., 607-655., 697-737; 713-11 Cselebi 562. 12 OL. Batthyány It. Missiles 11 268. 13 OL. Batthyány It. Missiles 25 737. 14 Z. m. It. XIII/10. boldogfai Farkas család iratai. 4. cs. Bagód és Teskánd, összeírás, Gelse. 15 OL. U et C. 29/1. 16 OL. U et C. 29/1. (Gelse, Újudvar, Hahót). 17 Szakály 1981. 157-158. 18 MHT. I. 226.; Istvánffy II. 852. 19 Uo.; Bilkey-Turbuly 124.; LL. 76. Güns, 1601. jún. 21. A: 40. 20 Banfi 1940. 145. 21 MHT. I. 226: Benda HK. 1983. 673-674.; Banfi 1940. 146., 151. 22 Banfi 1940. 151-155.; Benda HK. 1983. 674. 23 Uo.; Istvánffy II. 854-856. 24 MHT. I. 226. 25 Banfi 1940. 151-155.; Benda HK. 1983. 674-675.; Istvánffy II. 856-857., 860-863. 26 Török történetírók III. (lásd III. fejezet 152. jegyzetét) 306-334. 27 Dávid Géza-Fodor Pál: Magyar vonatkozású török államiratok a tizenötéves háború korából I—II. HTK. 1983, 284-286. 28 Török történetírók III. (lásd III. fejezet 152. jegyzetét) 334-29 Szántó Imre: A balatoni várak övezete a Dunántúl védelmi rendszerében (1541-1690). Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. 1986., 273. 30 Dávid Géza és Fodor Pál 27. sz. jegyzetben idézett műve. 31 Istvánffy II. 875. 32 Cennerné Wilhelmb Gizella: Wilhelm Péter Zimmer-mann magyar vonatkozású rézkarcsorozatai. Fólia Archae-ologica 9. (1957.) 187-204.; 194., 200. (Katalógus II. 2.) 33 Szepesy F. HK. 1896. 351-352. 34 C. J. H. I. 1601. évi 29. cikk.; 1602. évi 14. cikk.; 1604. évi 8. cikk. 35 MHT. I. 249.; MTK II. 429. 36 Török magyar oklevéltár 1533-1789. Gyűjtötte és fordította: Karácson Imre. Szerk.: Thallóczy Lajos-Krcsmárik János-Szekfű Gyula. Budapest, 1914. 188-189. 37 OL. Batthyány cs. It. P. 1322. Körm. Közp. Ig. ir. Rn. 46. No. 140. A végek szervezése szempontjából rendkívül fontos irat Kiskomár, Egervár, Egerszeg, Kapornak, Pö-löske, Tárnok (Ugyanaz a kéz áthúzta, a margón: „Ezt uyonnak kel chinany"), Szentgrót, Szentgyörgyvár, Ke-mend, Bér, Zalavár, Hídvég (A margón „Ezt is most kellene chynalny"), Lenti, Szemenye, Szent-Miklós (azonos kéz áthúzta és odajegyezte „Kaniafölde"), Szécsisziget, Alsólendva, Csesztreg, Lövő, Puszta (lehúzva és melléírva) Szentpéter, Magyarosd, Szentpéter, Nádasd (zárójelben létszám nélkül), Kányafölde, Csákány (zárójelben létszám nélkül), Boncodfölde és Körmend, valamint a Muraköz összevont adatait tartalmazza. 38 Benda 1983. 39 MHT. I. 258.; OL. Batthyány It. P 1314, N.30868. 40 Varga J. János: A dunántúli törökellenes harcok történetéből (Főúri magánkatonaság és a királyi vitézek közös vállalkozásai) In: Budapest Főváros Levéltára közleményei ''78. Szerk.: Gáspár Ferenc. Budapest, 1979., 79-98.; 84.; OL. Batthyány cs. It. P. 1313. 252. cs. sz. n., P. 1315. 2. cs. Batthyány I. Ádám iratai 1631-1639. 59-60. f. 41 Müller Veronika: A zalai végek mindennapi problémái a XVII. század első felében, Zalai Gyűjtemény 8. (1978) 81-93.; 83-86. 42 Varga J. János 40. jegyzetben idézett műve 86.; OL. Batthyány cs. It. P. 1313. 252. cs. sz. n. 43 Varga J.János: A XVI-XVII. századi végvári katonaság szervezetének kérdései (különös tekintettel a főúri parancsnokság alatt álló dunántúli katonaságra) In: Studia Agriensia3. Szerk.: Bodó Sándor-Szabó Jolán. Eger, 1983. 119-131.; 123-126. 44 OL. Batthyány It. Missiles N. 11358. 45 C. J. H. II. 1618. évi 35 cikk.; Glaser 43. 184-185. 46 OL. Batthyány It. P. 1314. N. 1810. 47 OL. Batthyány It. P. 1314. N. 6264. 48 Takáts: A török hódoltság korából 53. 49 Takáts: Rajzok I. 175-176. 50 Mo. tört. 3/2. 1044.; Perjés 1965. 120-122. 51 Perjés 1965., 109-110. 52 Szigetvári levelek 1982. Besenyei I. Batthyány Á.-nak 1643. júl. 2.; OL. Batthyány It. P. 1314. N. 6549. 53 Takáts: Rajzok II. 202. 54 OL. Batthyány It. Missiles. Keglevits Péter vicegenerális Batthyány Ádámhoz 1655. május 8. Uo. Dobos György levelei i645(?) 10412. és 1646. márc. 20. 10422. 55 OL. Batthyány It. P. 1314. N. 6573. 56 Esterházy 168-169. 57 Szakály 1981. 191-192. 58 Szakály 1981. 199. 59 Molnár Szulpicz 256. és 794-795. 60 Szakály 1981. 213-214. 61 C. J. H. II. 1618. évi 49. cikk. 7. §. 62 OL. Liber Regius VII. nr. 27. 63 Vasm. It. Vasvári Káptalani jkv. XXXI. 158. lap. 129. 394 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 64 OL. U. et C. 29/1. 65 Uo. 66 Szakály 1981. 251-258. 67 Iványi Emma: Gyöngyösi Nagy Ferenc vicegenerális. Zalai Gyűjtemény 18. (1983.) 115-130.; 125. 68 OL. Batthyány It. Missiles. 33422. 69 Dávid Géza-Fodor Pál: Magyar vonatkozású török államiratok a tizenöt éves háború korából I—II. HTK. 1983., 275-295., 451-467., 459. 70 Fodor HTK 1979., 382-383. 71 OL. Batthyány It. Missiles. Bessenyei István Sibrik Pálhoz. Kontár, 1640. máj. 18. 72 OL. Turzó iratok. Batthyány II. Ferenc levele Turzó Györgyhöz. 1616. június 4. Szalónak. 73 OL. Batthyány It. Missiles. 25 737. 74 Dr. Marczali Henrik: Újabb regeszták a külföldi levéltárakból. Történelmi Tár 1879. 352., 529., 788. Zeidler jelentése. 537. old. 75 Perjés 1965. 109-110.; Cselebi 563. 76 Fodor HTK. 1979. 375-376. 77 Fodor HTK. 1979. 377. 78 Istanbul. Topkapi Sarayi Arsivi. E 895. Közli: Fodor HTK. 1979., 377. 79 Fodor HTK. 1979., 380-382. 80 Fodor HTK. 1979., 382-383. 81 Fodor HTK. 1979., 383-385. 82 Defterek 402. 83 Fodor HTK. 1979., 385-387. 84 Fodor HTK. 1979., 387-389. 85 Méri 57. és XXXVI. tábla. 86 Cennerné 1972. 79. (A metszet a várban és a nyugati külvárosban is három-három mecsetet ábrázol, valamint a várban hat, a külvárosban öt elkülönülő házcsoportot, ami megegyezik Evlia Cselebi leírásával, amely szerint ugyanennyi mecset és városrész van Kanizsán.) 87 Méri 58-59. XXXVII. tábla 1. 88 Cselebi 564. 89 Cselebi 563-569. 90 Méri 68-59. 91 Cselebi 562-571. 92 Tóth István György: A magyarországi török építkezés forrásaihoz: a kanizsai vár házainak összeírása (1690). Zalai Múzeum 2. 1990. 221-230. 93 Tóth István György i. m. 221. 224.; OL. Batthyány It. Misselis. 15 687. Gazdag Ferenc levele Kanizsáról Batthyány Ádámhoz, 1690. május 10. Eszerint: Batthyány számára csak a külső hostatban sikerült a sándorházi iszpáhi házát megvennie. A belső várban a basa házát szerette volna, de ezt őfelsége számára foglalták le. Az 1690. évi összeírás szerint pedig ez a ház a jegyzékben szereplő 126. számú emeletes ház. 94 Tóth István György 92. sz. jegyzetben idézett műve. 222. és 224. 95 Cselebi 569-570. 96 Tóth István György 92. sz. jegyzetben idézett műve. 225. 6. sz. jegyzet. 97 Defterek 401-405. 98 Cselebi 570-571. 99 Cselebi 566 és 568. 100 Tóth István György 92. sz. jegyzetben idézett műve. 224-225. 101 OL. Batthyány cs. It. Missiles. 11 310. Uo. 27 411. 102 Magyar Történelmi Tár XV. vagy második folyam harmadik kötete. Pest 1871., 31-32. Vitnyédy István levele Thököly Istvánhoz.; OL. Batthyány It. Missiles. 26 144. 103 Perjés 1965. 33., 88-89. 104 perjés 7965. 91-92. 105 perjés 1965. 93-103. 106 perjés 1965. 107-109. 107 perjés 1965. 109-110.; Horváth Jenő, rónai: Zrínyi Miklós a költő, mint hadvezér. HTK. 1891., 81-115.; 96.; Kriegs-Helm V. 219. 108 perjés 1965. 309-314.; Dr. Marczali Henrik: Regeszták a külföldi levéltárakból a török-magyar viszonyok történetéhez. 1660-1664. Történelmi Tár 1880. 741-759.; 754. 109 Új-Zrínyivárnak mind helyes elnevezéséről, mind elhelyezkedéséről mind a mai napig nagy bizonytalanság uralkodik a szakirodalomban. Pedig már Klaniczay Tibor 1964-ben (Zrínyi Miklós. 2. átdolg. kiad. Budapest, 1964.) megállapította, hogy a Zrínyi-Újvár elnevezés a helyes, az Újzerinvár, Új-Zrínyivár változatok a németből való tökéletlen visszafordítások. Számos szerző, így legutóbb a MHT I. 283. Nagy László is a Mura déli partjára helyezi. Pedig már Perjés 1965. 309-310. helyesen az északi, a bal parti részen határozta meg helyét, ám lokalizációja téves, mert a Mura közvetlen közelébe a síkságra helyezi. A valóságban az erődítmény a Légrádi szőlőhegy szélső magaslatán volt, mint a szerző 1972-ben a „Mura völgy magyarországi szakaszának településtörténete" című szakdolgozatában. (Eötvös Loránd Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Kar. Régészeti tanszék), majd Hrenkó Pál: Zrínyi-Újvár (Újzerinvár) helyszínrajzai nyomában című tanulmányában (Geodézia és kartográfia 1979. évi 2. szám. 119-134.) meghatározta. 110 perjés 1965. 338-339. 111 perjés 1965. 341-342. 112 perjés 1965. 345-354.; Esterházy 137-149.; Perjés 1989. 57-75-113 Perjés 1965. 354.; Perjés 1989. 75.; Csapody-Klani-czay 306. és 294. sz. 114 HTK. 1893. 135. Illésy János közli a levelet az OL. Wesselényi cs. iratai alapján. 115 Perjés 1965. 355-356. 116 perjés 1965. 356. A Kanizsát ostromló sereg létszámáról meglehetősen eltérő adatokat találunk. Széchy V. 1902. 95. 17000, illetve 24000 fő, Rónai Horváth 1888., 635. szerint a sereg 11 400 gyalogos és 1040 lovas, amelyhez még csatlakoznia kell Zrínyi, Batthyány, Eszterházy és Draskovics hadainak. 117 Perjés 1965. 356-358. 118 perjés 1965. 358. 119 perjés 1965. 358-360.; Kriegs-Helm V. 220. 120 Esterházy 150-151. Kérdéses, hogy mit ért a szemtanú az „elővárosok" megnevezésen. Minden más forrásunk arról tudósít, hogy a törökök nem laktak kinn a váron kívül, de kertjeik, gyümölcsöseik voltak a nyugati parton, a mai Kiskanizsa helyén esetleg ehhez tartozó kisebb építményeik. Cselebi 569. Bagdal nevű elpusztított külvárosról beszél, ahol kertek és szőlők vannak, és ami „árokkal ugyan körülvéve, de erődítés nélkül". Ugyanakkor Esterházy az általa írt munkához csatolt ostromtérképen sem ábrázol külvárost, csak a keleti és a nyugati kapu előtt egy-egy ék alakú védművet a szárazulaton. Esetleg ezek elfoglalásáról lehetett szó. 121 perjés 1965. 360. szerint: „. . .kezdetét vehette volna a tüzérségi támadás, - ha lettek volna ostromlövegek. Ezek azonban csak 3-án érkeztek meg, és a tüzérségi támadás csak május 4-én kezdődhetett meg. Ekkor mindössze 8 ostromágyúja volt a seregnek, és csak a későbbiekben emelkedett fel számuk harmincra." Ugyanő „Zrínyi és az 1663-64-es nagy török háború" c. tanulmányában (Perjés 1989. 80.) a tüzérségi támadás április 30-i kezdését, és a lövegek 6-i érkezését közli, ami megegyezik Rónai Horváth Jenő 1888 adatával. Ugyanakkor Esterházy 151. a tüzérségi tűz elkezdését május i-re teszi. 122 Perjés 1989. 80-81. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 395 123 perjgs 7965. 124 Perjés 196$. 125 36O-36I . 361. Uo. 126 perjés 7965. 361-362.; Csapodi-Klaniczay 306. sz.; Wagner, Georg: Das Türkenjahr 1664. Eine europäische Bewahrung. Eisenstadt. 1984. in.; Perjés 1989. 83-85. 127 Kriegs-Helm V. 228-231. A visszafoglaláskor felvett leltárban 5 db Zrínyitől származó ágyút találunk. 128 perjés 1965. 362-363. 129 Perjés 1963. 363-364. 130 perjés 7965. 364. 131 perjés 1965. 366-369. 132 perjés 7965. 369. 133 Esterházy 168-169. 134 perjés 1965. 370-371. 135 Mo. tört. 3\z. 1177. 136 Takáts Sándor: Kísérletek a magyar haderő feloszlatására 1671-1672. In: Takáts Sándor: Magyar küzdelmek [Budapest), é. n. 218-219. 137 Takáts Sándor: Magyar küzdelmek [Budapest], é. n. 222. és 225. 138 A zsoldjegyzékből eltűnő kapornaki végház továbbra is fennáll. OL. Batthyány lt. Missiles. 48493. 1683. júl. 9. 139 Iványi Béla: Zalavár és a balatonhídvégi átkelő. A Göcseji Múzeum jubileumi évkönyve. 1950-1960. Szerk.: Szentmihályi Imre. Zalaegerszeg, i960., 161-180.; 177. 140 Uo. 178. 141 OL. Batthyány lt. Missiles. 31 750. 1682. júl. 11. 142 OL. Batthyány lt. Missiles. 20614. 1681. dec. 11. 143 OL. ''Batthyány lt. Missiles. 20615. 1682. jan. 2. 144 OL. Batthyány lt. Missiles. P. 1313. Memorabilia. 11. Nr. 1193- Kanizsai Muszta bég basa aga levele Batthyány Kristófhoz. 145 OL. Batthyány lt. Missiles. 39 018. 146 OL. Magyar Kancelláriai lt. A. 14. Insinuata Consilii Bellici. 2. csomó 1618-1670. No. 423. 1686. jan. 23. 147 Iványi Emma 67. sz. jegyzetben i. m. 123-125. 148 MHT. I. 317.; Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Budapest, 1983., 165-173. 149 MHT. I. 318.; Sugár István: 148. sz. jegyzetben i. m. 184-192. 150 Sugár István: 148. sz. jegyzetben i. m. 194., 203-207. lsl Sugár István: 148. sz. jegyzetben i. m. 220-222. 152 OL. Magyar Kancelláriai lt. A. 14. Insinuata Consilii Bellici 2. csomó 1618-1670. No. 423. 1686. jan. 23. Kanizsa. 153 Pickl 88. 154 OL. Batthyány lt. Missiles. Gyöngyösy Nagy Ferenc levele Batthyány I. Ádámhoz. 1686. május 6. Egerszeg. 155 OL. Magyar Kancelláriai lt. A. 14. Insinuata Consilii Bellici. 2. csomó 1618-1670. No. 433. 1686. máj. 22. 156 OL. Batthyány cs. lt. Missiles. Radonay Mátyás zalavári apát és kapitány levele Batthyány II. Ádámhoz. 1686. jún. 11. Zalavár. 157 OL. Batthyány lt. Missiles. 33081. 158 OL. Batthyány lt. Missiles. 39035. Radonay levele Batthyány II. Ádámhoz. 1686. dec. 27. 159 Takáts: Rajzok III. 255. 160 Takáts: Rajzok III. 22. 161 OL. Magyar Kancelláriai lt. A. 14. Insinuata Consilii Bellici 2. csomó 1618-1670. No. 443. 1688. szept. 1. 162 Pickl 88. 163 Takáts: Rajzok III. 255-256. 164 Sugár István: 148. sz. jegyzetben i. m. 258.; Sugár István: Heves megye és Eger visszafoglalása a töröktől. Studia Agriensia 8. Szerk.: Bodó Sándor-Havassy Tibor. Eger, 1987. 282. A szerző kiszámította az ostromlott török várak kitartásának napjait. A feladás szándékának bejelentéséig Kanizsa kb. 420 napig, a vár átadásáig 461 napig tartotta magát. Gyulánál ugyanaz 380, ¡11. 403 nap, Szigetvár esetében 210, ül. 277, a többi várnál lényegesen kevesebb ideig tartották magukat. 165 OL. Batthyány lt. Missiles. 33 195. 166 Pickl 88. 167 Uo. 88-89. 168 Pickl 88. szerint a keresztény foglyok szabadonbocsátása januárban történt.; MHT. I. 328. Ugyanezt az eseményt némileg más szöveggel idézi Takáts: Rajzok II. 212.; Első varációja Kriegs—Helm V. 209. A futár azt az üzenetet vitte, hogy a várat lehetetlen húsvét után is tartani, ha nem kapnak utánpótlást. A követ neve Crampo Husszein Basa volt. 169 Pickl 89.; Kriegs-Helm V. 209. 170 Kriegs-Helm. V. 223-225.; OL. Batthyány lt. Memorabilia. 1341/b és c. Swegler Henrik Kristóf császári írnok leírja a vár ostromát, az elfogott török levelek latin nyelvű másolatait, és a kapitulációs okmány másolatát. 171 Pickl 89-90. 172 Pickl 90. 173 Kriegs-Helm V. 228.; Pickl 90-91. 174 Pickl 91. A törökök létszámát 1600-1700-ra becsüli a szállítókapacitás alapján; Kriegs-Helm V. 228. 600 elvonuló törökről szól. Lehetséges az ellentmondás feloldása oly módon, hogy az utóbbi forrás a katonákat számolja, a családtagokat nem. 175 Pickl 91. 176 Kriegs-Helm V. 228. 177 Kriegs-Helm V. 228-232.; A kanizsai várban felvett leltárról a szakirodalom mindeddig Szepessy Ferenc: Kanizsa hadi fölszerelése a töröktől való visszavétele után. (HTK. 1891. 422.) közleményét vette alapul (lásd. Tóth István György 92. sz. jegyzetben idézett műve. 221.; V. Molnár 147. Mindkét műben téves a HTK. 1892. évi évfolyama 422. oldalára hivatkozás.), amit a közzétevő a Teleki-levéltár 3168. sz. alapján közöl. Az idézett forrásban szereplő adatokat nem tartjuk elfogadhatónak. Pl. „279 ágyúszerszám, azok között egynehány Falconetea. 356 török ágyú, azok között sok egyéb mindenféle laveta, azok között sok vasból. 33 tűzhányó mozsár, azok közül egy 300 fontot lő." Ezek az adatok lehetetlenek, mint ahogy az is, hogy 58656 ágyúgolyót találtak a várban, s 3486 janicsárpuskát stb. A Kriegs-Helm V. alapján közölt lista pontosságát erősíti Pickl 93. 178 Tóth István György 92. jegyzetben i. m. 221.; OL. Batthyány lt. 1475. Andreas Georgius Fischer kanizsai bíró Batthyány Ádámhoz. 1690. aug. 24. A térképeket Dr. Vándor László tervei alapján Frankovics Tibor rajzolta, a fényképeket Mazur Ildikó készítette. 396 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Forráso k és irodalom A Blagay család oklevéltára. Szerk.: Thallóczy Lajos és Barabás Samu. Budapest, 1897. A budai basák = A budai basák magyar nyelvű levelezése I. 1553-1589. Szerk.: Takáts Sándor, Eckhart Ferenc, Szekfű Gyula. Budapest, 1915. Adatok Zala megye történetéhez. I-V. Szerk.: Bátorfi Lajos. Nagykanizsa, 1876-1878. A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára. Codex dip-lomaticus comitum Károlyi de Nagy-Károly. Sajtó alá rendezte G ér esi Kálmán. I-V. Budapest, 1882-1897. A. O. = Anjoukori Okmánytár I-VII. Szerk.: I-VI.: Nagy Imre, VII.: Tasnádi Nagy Gyula. Budapest, 1878-1920. A. U. O. = Árpádkori Új Okmánytár. Közzéteszi: Wen-czel Gusztáv. I-XII. Pest, Budapest, 1860-1874. Balogh J. 1897. = Balogh János: Nagy-Kanizsa város és vidékének hadtörténelmi múltja. Nagy-Kanizsa, 1897. Balogh Jolán: A magyar renaissance építészet. Budapest, 1953-Banfi, F[lorioJ-Maggiorotti, Lfeone] Afndrea]: La for-tezza di Giavarino in Ungheria ed i soui architetti mi-litari italiani, specialmente Pietro Ferabosco. Roma, 1932. Banfi 1940: = Banfi, Florio dr.: Gianfrancesco Aldobran-dini magyarországi hadivállalatai, I—III. közlemény. HTK. 1939. 1-33., 213-228., 1940. 143-156.; III. közlemény. Barabás = Barabás Samu: Zrínyi Miklós a szigetvári hős életére vonatkozó levelek és okiratok. I—II. Budapest, 1898. Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Budapest, 1929. Bánrévi = Művészettörténeti regeszták a királyi határozatokból és rendeletekből. I—III. rész. XVI. század. Kapos-sy János gyűjtését közzéteszi: Bánrévi György. Művészettörténeti Értesítő 1956., 47-53., 190-197.,. 318-330. Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei 1002-1599-ig. Budapest, 1938. Bayerle, Gustav: (Ed. and introd.) The Hungárián letters of Ali Pasha of Buda 1604-1616, Budapest, 1991. (Bib-liotheca Orientális Hungarica XXXVI.) Bayerle, Gustav: Ottoman Diplomacy in Hungary. Letters from the Pashas of Buda 1590-1593. Bloomington, [1972.] Indiana Univ. publications. (Uralic and Altaic Series 101.) Benda Kálmán: Zrínyi Miklós a szigetvári hős. In: Szigetvári emlékkönyv. Szerk.: Ruzsás Lajos. Budapest, 1966., 15-51. Benda 1983. = Benda Kálmán: A magyar végvári vonal fenntartásának költségei a XVII. század elején. In: Stu-dia Agriensia 3. Szerk.: Bodó Sándor és Szabó Jolán. Eger, 1983., 49-59-Benda HK. 1983. = Benda Kálmán: Giovanni Marco Isolano gróf ezredes feljegyzései a magyarországi török háborúról. (1594-1602). HTK. 1983., 651-652. Bilkei Irén: Csányi Ákos - egy zalai köznemes pályája a XVI. században. Zalai Gyűjtemény 33. (1993.) (Nyomdában) Bilkei—Turbuly — Bilkei Irén— Turbuly Éva: Zala vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái. 1555-1711. I. kötet 1555-1609. Zalai Gyűjtemény 29. Zalaegerszeg, 1989. Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig. Budapest, 1978. Bugár-Mészáros Károly: Szentpéterfa középkori r. k. temploma. BME. TDK. 9. 1975. Búzás Gergely: A visegrádi királyi palota. Valóság 1990. 91-101. C. D. = Codex diplomaticus Hungáriáé ecclesiasticus ac civilis. Studio et opera Georgii Fejér. I-XI. Buda, 1829-1844. Cennerné Wilhelmb Gizella: A kanizsai vár metszetábrázolásainak típusai. In: A nagykanizsai Thury György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Ke-recsényi Edit: Nagykanizsa, 1972., 69-83. Cennerné Wilhelmb Gizella: Wilhelm Péter Zimmermann magyar vonatkozású rézkarc sorozatai. Fólia Archae-ologica 9. (1957.) 187-204.; 194., 200. (Katalógus II. 2.) Cerwinka = Cerwinka, Günther: Die Eroberung der Festung Kanizsa durch die Türkén im Jahre 1600. (Publikationen des Steiermarkischen Landesmuseums und der Staiermárkischen Landesbibliothek. Graz, é. n.) C.J. H. II. = Corpus Juris Hungarici. Magyar törvénytár 1000-1895. Szerk.: Dr. Márkus Dezső. II. kötet. 1526-1608. évi törvénycikkek. Budapest, 1899. C. J. H. III. = Corpus Juris Hungarici. Magyar törvénytár 1000-1895. Szerk.: Dr. Márkus Dezső. III. kötet 1608-1657. évi törvénycikkek. Budapest, 1900. Csánki = Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I-XII. Pest, Budapest, 1852-1941.; II—III. kötet. Csapody-Klaniczay = Zrínyi Miklós összes művei. I—II. Sajtó alá rendezte Klaniczay Tibor. Közreműködött Csapody Csaba. Budapest, 1958.; II. kötet. Levelek. Cselebi = Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660-1664. Fordította: Karácson Imre. 2. kiadás. Az előszót és a szómagyarázatokat írta, a jegyzeteket átdolgozta Fodor Pál. Budapest, 1985. Csorba Csaba: Erődített és várrá alakított kolostorok a Dél-Dunántúl török kori végvári rendszerében. Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 5. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1974., 13-47. Csuday Jenő: Zrínyiek a magyar történelemben 1566-1704. Szombathely, 1884. Dávid Géza-Fodor Pál: Magyar vonatkozású török államiratok a tizenötéves háború korából I—II. HTK. 1983. 278-295., 451-467.; 284-286. Dávid 1992. = Dávid Géza: A Dél-Dunántúl közigazgatása a török korban. Zalai Múzeum 4. Zalaegerszeg, 1992., 55-64-Defterek = Magyarországi török kincstári defterek. Ford.: Dr. Lászlófalvi Velics Antal: Bevezetéssel ellátta és sajtó alá rendezte: Kammerrer Ernő. I—II. Budapest, 1886-1890.; I. kötet. Demkó Kálmán: Magyarország hadi ereje III. = Demkó Kálmán: Magyarország hadi ereje a XVI. században. I-IV. közlemény. HTK. 1916., 1-36., 313-348., 1917., 35-70., 186-218. III. közlemény. Dienes István: X. századi magyar temető Zalaszentgróton. In: A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950-1960. Szerk.: Szentmihályi Imre. Zalaegerszeg, 1960., 107-126.; 119. Dornyay Béla: A Somogy megyei Szőcsény és Csákány várairól. Vasi Szemle 1937., 203-220. Dümmerling Ödön: A kismartoni középkori vár. Soproni Szemle 1960., 80-86. Endlicher, Stephanus Ladislaus: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Edidit -. Sangalli (= Sankt-Gallen), 1849. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 397 Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387-1437). Budapest, 1977. Engel Pál-Lövei Pál-Varga Livia: Főnemesi sírkövek a Zsigmond-kori Magyarországon. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorból. Szerk. és az előszót írta: Fügedi Erik. A bevezetést írta Köpeczy Béla. Budapest, 1986., 203-233. Eőr-Darmay: Törökverő Thury György ingóságai = Eör-Darmay Zsolt: Törökverő Thury György ingóságai. 1571. Századok 1870., 721-727. Eperjessy Kálmán: A bécsi Hadilevéltár magyar vonatkozású térképeinek jegyzéke. Szeged, 1929. Esterházy = Esterházy Pál: Mars Hungaricus, avagy értekezés a török háborúról s annak kezdetéről és végéről. In: Esterházy Pál: Mars Hungaricus. Sajtó alá rendezte és a Mars Hungaricus latin szövegét magyarra fordította, a visszaemlékezés, valamint a levelek jegyzeteit és az Esterházy Pál című kísérőtanulmányt írta Iványi Emma. Budapest, 1989., 101-202. Érszegi = Érszegi Géza: Középkor. In: Sárvár monográfiája. Szerk.: Horváth Ferenc. Szombathely, 1978., 77-239. Feldakten = Wien. Kriegsarchiv. Feldakten 1568-1573. Fasciculus. . . Numerus. . . Feld István: Későközépkori várkutatásunk újabb eredményei. In: Középkori régészetünk újabb eredményei és időszerű feladatai. Szerk.: Fodor István és Selmeczi László. Budapest, 1985., 175-201. F. O. = A Frangepán család oklevéltára. Codex diplomati-cus comitum de Frangepanibus. I—II. Kiadják: Barabás Samu és Thallóczy Lajos. Budapest, 1910-1913. Fodor HTK 1979. = Fodor Pál: Török várerődítési munkák Magyarországon a XVI-XVII. században. HTK. 1979. évi 3. sz. 375-398. Fónyad Pál: A nagykanizsai evangélikus gyülekezet története. Nagykanizsai Honismereti Füzetek 3. Nagykanizsa, 1991. Forgách Ferenc, ghymesi, Magyar históriája 1540-1572. Forgách Simon és Istvánffy Miklós jegyzéseikkel együtt. Közli: Majer Fidél. Bevezette: Toldy Ferenc. Pest, 1866. Fügedi 1977. = Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon. Budapest, 1977. Fügedi 1986. = Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok. A középkori magyar arisztokrácia fejlődése. Budapest, 1986. Füssy = Füssy Tamás: A zalavári apátság története. A Pannonhalmi Szent-Benedek-Rend története VII. Budapest, 1902. Gedai I. Acta Arch. XXI. — Gedai, Ifstván]: Fremde Münzen im Karpatenbecken aus den 11-13. Jahrhun-derten. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae. Tom. XXI., 1969., 105-148. Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei. Budapest, 1938. Gerö 1955. = Gerő László: Magyarországi várépítészet. (Vázlat a magyar várépítés fejezeteiről.) Budapest, 1955. Gervers-Molnár Vera: A középkori Magyarország rotun-dái. Művészettörténeti Füzetek 4. Budapest, 1972. Glaser Lajos: Dunántúl középkori úthálózata. Századok 1929., 139-167. és 257-285. Glaser = Glaser Lajos (összeáll.): A karlsruhei gyűjtemények magyar vonatkozású térképanyaga. Ungarn betref-fende Karten und Pláne in den Karlsruher Sammlun-gen. Budapest, 1933. Gömöry G.: Jegyzetek Sutorits János naplójából a XVII. század végéről. HTK. 1896., 352-359. Gyöngyösi Gergely: Arcok a magyar középkorból. A szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta V. Kovács Sándor. [Budapest], 1983. Győrjfy Századok, 1958. = Györffy György: A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. I—II. rész. Századok 1958., 12-87., 565-615. Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. -Kurszán és Kurszán vára. Budapest, 1959. Györffy György: Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. Történelmi Szemle 1972., 261-320. Györffy 1983. = Györffy György: István király és műve. 2. kiad. Budapest, 1983. Győrjfy 1984. = Györffy György: Magyarország története a honfoglalástól a tatárjárásig. In: Magyarország története tíz kötetben. 1/1 és 1/2 kötet. Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Főszerk.: Székely György. Szerk.: Bartha Antal. Budapest, 1984.; 1/1 kötet 575-888., 1/2 kötet 893-1006. Halis István: Zalai krónika. Első kötet. Ötödik füzet. Nagykanizsa, [1917]. Hampel József: Újabb tanulmányok a honfoglalási kor emlékeiről. Budapest, 1907. Házi = Sopron szabad királyi város története. I. rész 1-7. kötet. Közli Házi Jenő. Sopron, 1921-1929. Heckenast Gusztáv: Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. Budapest, 1970. Hervay Ferenc: A pálos rend elterjedése a középkori Magyarországon. In: Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Budapest, 1984., I59-I7I-HHSta = Wien. Haus-, Hof- und Staatsarchiv HKA. Hoffin., Ung. 15I68. 1567. okt. 21. = Wien, Hofkam-merarchiv. Hoffinanz, Ungarn, 1566-1573. Fasciculus-.. . Folio... HKA. Ung. Rechnungen = Wien, Hofkammerarchiv. Ungarische Rechnungen. 1545-1638. Fasciculus... Folio H. O. = Hazai Okmánytár. Kiad.: Nagy Imre, Paur Iván, Ráth Károly, Ipolyi Arnold, Véghely Dezső, I-VIII. Pest, Budapest, 1865-1891. Hofkriegsrat. Exp. = Wien. Kriegsarchiv. Hofkriegsrat. Protocolla, Expedit D. K. T. 1566-1572. Hofkriegsrat. Reg. = Wien. Kriegsarchiv. Hofkriegsrat, Protocolla, Registratur D. K. T. 1566-1572. Holl Imre: Négysaroktornyos szabályos várak a középkorban. Archaeológiai Értesítő 1984. 194-217. Holub I. = Holub József: Zala megye története a középkorban. I. kötet: A megyei és egyházi közigazgatás története. [Pécs], 1929. Holub III. = Holub József: Zala megye története a középkorban. III. kötet: A községek története. Pécs, 1933. Kézirat. Göcseji Múzeum Adattára. Zalaegerszeg, 83/1-4-Holub József: Zala vármegye vámhelyei és úthálózata a középkorban. Századok 1917., 45-60. Horányi, Alexius: Memória Hungarorum et provincialium scriptis editis notorum. Pars I—III. Viennae, 1775-1777.; Pars II. Horváth István: Magyarország gyökeres régi nemzetségei. Pest, 1820. Horváth Mihály: Gróf Nádasdy Tamás élete némi tekintettel korára. Buda, 1838. Höfken: Num. Zeitschrift 1887. Band. 19. Hrankó Pál: Zrínyi-Újvár (Újzerinvár) helyszínrajzai nyomában. Geodéziai és Kartográfia 1979. évi 2. szám, 119-134-HTK. = Hadtörténeti Közlemények. Istvánffy = Istvánffy Miklós: Magyarország története 1490-1606. I—II. Ford.: Vidovich György. Debrecen, 1867. 398 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Ivanics Mária: A császári felmentő sereg útja Kanizsára egykorú ábrázolások tükrében (1600. szeptember 16.-október 13.)- Zalai Múzeum 4. Zalaegerszeg, 1992., 44-53-Iványi Béla: A római szent birodalmi széki gróf Teleki család gyömrői levéltára. (Archívum gyömröense gentis comitum Teleki de Szék.) Szeged, 1931. Iványi Béla: Zalavár és a balatonhídvégi átkelő a török korban. In: A Göcseji Múzeum jubileumi évkönyve 1950—1960. Szerk.: Szentmihályi Imre. Zalaegerszeg, 1960., 161-180. Iványi Emma: Gyöngyösi Nagy Ferenc vicegenerális. Zalai Gyűjtemény 18. (1983.) 115-130. Jobbágylevelek = Jobbágylevelek. Összeáll, és az előszót írta: H. Balázs Éva. Budapest, 1951. Juhász Lajos: A porta története 1526-1648. Századok 1936., 497-578. Karácsonyi 1900-1901. = Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I—III. Budapest, 1900-1901. Karácsonyi 1922. = Karácsonyi János: Szt. Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. I—II. Budapest, 1922-1924.; I. kötet. Károly Róbert emlékezete. A szöveganyagot válogatta, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Kristó Gyula és Makk Ferenc. Budapest, 1988. Kázmér Miklós: A „falu" a magyar helynevekben (XIII-XIX. század). Budapest, 1970. Kerecsényi Edit: A Kanizsa környéki végházak helyzete a vár 1594-96 közötti protocollumai tükrében. Zalai Múzeum 4. Zalaegerszeg, 1992., 29-34. Képes Krónika. Fordította és a szövegmagyarázatokat ösz-szeállította Geréb László. Budapest, 1978. Kiss = Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára, I—II. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, 1988. Kniezsa István: Magyarország népei a XI. században. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára. I—III. Szerk.: Serédi Jusztinián. Budapest, 1938.; II. 365-472. Komoróczy = Komoröczy György: Nádasdy Tamás és a XVI. századi magyar nagybirtok gazdálkodása. Budapest, 1932. Koppány 1976. = Koppány Tibor: Vártúrák kalauza. Budapest, 1976. Körmendy Kinga: Literátusok, magiszterek, doktorok az esztergomi káptalanban. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. és az előszót írta: Fügedi Erik. A bevezetést írta: Köpeczy Béla. Budapest, 1986., 176-202. Kriegs-Helm V. = Boethio, Cristophoro: Kriegs-Helm de-ro Röm[ischen] Kayserlfichen] auch zu Hungarn und Böhmen Königl[ichen] Majest[át] ... wider den ... Türkischen Tulband. .. . Historischer Grund-Bericht ... derer ... Kriegs-Actionen, welche wider .. . fortge-führt worden. I-V. Nürnberg, 1688-1692.; Tom. V. Kristó 1975. = Kristó Gyula: A Kőszegiek kiskirálysága. In: Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról. Budapest, 1983., 260-269. (Első közlés: Vasi Szemle 1975., 251-268. Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Budapest, 1979. Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Budapest, 1988. Kristó 1988. = Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest, 1988. Kubinyi András: Mezővárosok egy városmentes tájon. A középkori Délnyugat-Magyarország. A Tapolcai Városi Múzeum Közleményei I. 1989. Tapolca, 1990., 319-335. Kultúrtörténeti szemelvények a Nádasdyak 1540-1550-es számadásaiból. Fasc. II. Az anyagot közli Kumorovitz L. Bernát és M. Kállai Erzsébet. Sajtó alá rendezte Belányi Márta, Gáborján Alice közreműködésével. Budapest, 1959-LL. 76. Levéltári leltárak 76. Birodalmi levéltárak magyar vonatkozású iratai. Birodalmi Udvari Tanács és Kancellária levéltárai. Luschin von Ebengeuth, Arnold: Steirische Münzfunde. Klny. Jahrbuch für Altertumskunde. 1907. I. kötetéből. Maggiorotti-Banfi 1933. — Maggiorotti, Leone Andrea és Banfi, Florio: Pietro Ferabosco. HTK. 1933., 156-173. Magyar diplomáciai emlékek az Anjou-korból I—III. Szerk.: Wenzel Gusztáv. Budapest, 1874-76. II. kötet. Magyar életrajzi lexikon. I—III. Főszerk.: Kenyeres Ágnes. Budapest, 1967-1981. Magyar irodalmi szöveggyűjtemény. Szerk.: Waldapfel József. I. kötet. Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból I. rész. Szerk.: Barta János és Klaniczay Tibor. Budapest, 1951. Magyar levelek a XVI. századból. Közli: Dr. Komáromy András. V. közlemény. Történeti Tár 1908., 431-459. Magyar oklevél szótár. Régi oklevelekben és egyéb iratokban előforduló magyar szók gyűjteménye. Legnagyobb részüket gyűjtötte: Szamota István .. . szótárrá szerkesztette Zolnai Gyula. Budapest, 1902-1906. Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára. Szerk.: Thallóczy Lajos és Áldássy Antal. Budapest, 1907. MHT = Magyarország hadtörténete két kötetben. Főszerk.: Liptai Ervin. [Budapest], 1984-1985., I. kötet. Mo. tört. = Magyarország története tíz kötetben. 1/1 és 1/2 kötet. Főszerk.: Székely György. Szerk.: Bartha Antal. Budapest, 1984.; U. a. 3/1 és 3/2 kötet. Főszerk.: Pach Zsigmond Pál. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1985. MTK = Magyarország történeti kronológiája. I-IV. Főszerkesztő: Benda Kálmán. Budapest, 1981-1982. Makoviczky Gyula: A kanizsai vár története. Kézirat. T. Gy. M. Adattár. A. 1208-81. sz. Maksay = Urbáriumok. XVI-XVII. század. Szerk. és a bevezető tanulmányt írta Maksay Ferenc. Budapest, 1959-Mályusz Elemér: Az Országos Levéltár Nádasdy levéltárának magyar levelei. Levéltári Közlemények 1923., 126-149., 287-309. Mályusz 1984. = Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon, 1387-1437. [Budapest], 1984. Markó Imre Lehel: Zalai helynév fejtési problémák (Kanizsa, Tűrje, Egerszeg). Zalai Gyűjtemény 2., Zalaegerszeg, 1974., 3-16. Marosi HTK 1974. = Marosi Endre: Itáliai hadiépítészek részvétele a magyar végvárrendszer kiépítésében 1541-1592 között. HTK. 1974. 28-75. Marosi Endre: XVI. századi váraink (1521-1606). Miskolc, 1991. Melich = Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. Budapest, 1925. Memória Rerum 1504-1566. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Bessenyei József. [Budapest], 1981. Méri = Méri István: A kanizsai várásatás. Vázlat a kanizsai vár és város történetének kutatásához. Kiadásra előkészítette Kovalovszky Júlia. Budapest, 1988. Moacanin, Nenad: Verwaltungsgeschichte Mittelslawo-niens als Bestandteil des eyálets Kanizsa. Zalai Múzeum 4. Zalaegerszeg, 1992., 73-75. Molnár Szulpicz = Molnár Szulpicz dr: A Pannonhalmi Főapátság története. Negyedik korszak. Nagy háborúk Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 399 kora , a magyar Szent-Benedek-Rend föloszlása és föléledése 1535-1708. A Pannonhalmi Szent-Benedek-Rend története. IV. Budapest, 1906. Mo. művészet = Magyarországi művészet 1300-1470 körül. Szerk.: Marosi Ernő. I—II. Budapest, 1987. Mon. Vespr. = A veszprémi püspökség római oklevéltára. Monumenta Romána episcopatus Veszpremiensis. I-IV. Szerk.: Fraknói Vilmos, Lukcsics József. Budapest, 1896-1907. Mon. Strig. = Monumenta ecclesiae Strigoniensis. Tom. I—III. Tom. I. et II. Ordine chron. disposuit, sertationi-bus et notis illustravit Dr. Ferdinandus Knauz. Tom. III. Collegit et edidit Ludovicus Crescens Dedek. Strigo-nii, 1874-1924. Müller = Müller Veronika: Thury György kanizsai kapitánysága. [Nagykanizsa], 1972. Müller Veronika: A zalai végek mindennapi problémái a XVII. század első felében. Zalai Gyűjtemény 8. (1978), 81-93.; 83-86. Nádasdy T. cs. lev. — Nádasdy Tamás nádor családi levelezése. Szerk.: Dr. Károlyi Árpád és Dr. Szalay József. Budapest, 1882. Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I-XII. és Pótlék kötet. Pest, 1857-1868. Németh József: Adatok Zala megye kulturális emlékeiről. I. Zalai Gyűjtemény 8. (1978), 47-60. Nováki, Gy.: Zur Frage der sogenannten „Brandvalle" in Ungarn. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae. Tom. XVI. 1964., 99-149. OL. Batthyány It. Missiles. = Országos Levéltár. Batthyány család levéltára. P 1314. Missiles. Fasciculus . . . Numerus . . . OL. Dic. = Országos Levéltár, Dicalis összeírások. OL. Dl. = Országos Levéltár. Középkori oklevelek gyűjteménye. OL. E 21. KL. Ben. res. = Országos Levéltár. Magyar Kamarai Levéltár. E 21. Benignae resolutiones. 1531-1772. N... OL. E. 15 KL. Exp. cam. = Országos Levéltár. Magyar Kamarai Levéltár. E 15. Expeditiones camerales. 1566-1572. N... OL. E 41. KL. Litt. ad Cameram exaratae. = Országos Levéltár. Magyar Kamarai Levéltár. E 41. Litterae ad Cameram exaratae. 1567-1571. OL. E 211. Lymbus III. ser. Militaria F 8. ¡¡68. febr. 10. = Országos Levéltár. A Magyar (Pozsonyi) Kamara Archívuma. E 211. Lymbus III. series XVI. sz. Benignae resolutiones ad Cameram Militaria. OL. E S54- VKI. Fol. Lat. = Országos Levéltár. Városi és kamarai iratok gyűjteménye. E 554. OL. Nádasdy cs. It. Missiles. = Országos Levéltár. Nádasdy család levéltára. Missiles. OL. U. et C. — Országos Levéltár. Urbaria és Conscriptio-nes. E. 156. Olvasókönyv Zala megye történetéhez. Összeállította Deg-ré Alajos. Zalaegerszeg, 1961. Ortvay Tivadar: Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig. I—II. Budapest, 1882. Parádi Nándor: A nagykanizsai vár középkori kályhacsempéi. Fólia Archeologica 1961., 183-186. Parádi Nándor: A Letenye-szentkeresztdombi kerek templom feltárása. In: A nagykanizsai Thury György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Edit. Nagykanizsa, 1972., 239-264. Pataki = Pataki Vidor: A XVI. századi várépítés Magyarországon. In: A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. Első évfolyam. Szerk.: Angyal Dávid Károlyi Árpád közreműködésével. Jahrbuch des Wiener Ungarischen Historischen Instituts. Erster Jahrgang. Redigiert von David Angyal unter Mitwirkung Arpad v. Karolyis. Budapest, 1931.; 98-132. Perjés 1965. = Perjés Géza: Zrínyi Miklós és kora. Budapest, 1965. Perjés 1989. = Perjés Géza: Zrínyi és az 1663-64-es nagy török háború. In: Esterházy. 25-99. Pfeiffer = Pfeiffer János: A veszprémi egyházmegye legrégibb egyházlátogatásai (1554-1760.) Veszprém, 1947. Pickl = Pickl, Othmar: Die Kapitulation der Festung (Nagy)Kanizsa der „Hauptfestung des Ottomanischen Reiches" am 13. April 1690. (Zum 300. Jubileum der Kapitulation der letzten türkischen Garnison Transda-nubiens), Zalai Múzeum 4. Zalagerszeg, 1992., 85-94. Pór 1890. = Pór Antal: Az Osl-nemzetség története a XIII. és XIV. században. Turul 1890., 153-200. Pór A.: Adatok a bolognai és pádovai jog-egyetemen a XIV. században tanult magyarokról. Századok 1897., 769-795-Protocollum = I. kötet: Das Erste Protocol-Buech aller Decret, Beuelch vnnd Schreiben was wegen des Obrist Ambt Canischen, wie auch anderer Notwendigkaiten derselben Vestung, vnnd aller darzue Incorporierten Grännits Heuser halber von und geen Hoff geschrieben und gehandlet worden. Vom ersten Juny Anno 1594 bis Letzten Augusti Anno 1595. T. Gy. M. Okmánytár 72.1.2. lt. sz. - II. kötet: Das Ander Protocol-Buech aller Decret . .. vom Ersten September Anno 1595. T. Gy. M. Okmánytár 72.1.2. lt. sz. - III. kötet: Das Dritte Prothocoll Buech aller Decret .. . vom sechsten Juny Anno 1596. T. Gy. M. Okmánytár 72.1.3. Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról. Közreadja Tardy Lajos. Budapest, 1977. Reiszig 1941. = Reiszig Ede: A Kanizsaiak a XV. században. Turul 1941., 22-31., 71-81. Régészeti kutatások a Kis-Balaton térségében. 1. Az Alsó-Zalavölgy régészeti emlékei. Tájékoztató az 1980-85. évi kutatások eredményeiről. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg, 1986. Rónai Horváth 1888. = Rónay Horváth Jenő: Zrínyi Miklós Kanizsa előtt 1664-ben. HTK. 1888., 632-645. Roth = Roth, Franz Otto: Wihitsch und Weitschawar. Zeitschrift des Historischen Vereines für Steiermark. Bd. LXI. Graz 1970. Sági Károly: A zalacsányi törökkori várak. In: A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950-1960. Szerk.: Szentmihályi Imre. Zalaegerszeg, i960. 131-135. Silberschmidt, Max: Das orientalische Problem zur Zeit der Entstehung des Türkischen Reiches nach venezianischen Quellen. Leipzig-Berlin, 1923. Sinkovics: Sárvár = Sinkovics István: Sárvár társadalmi, politikai és hadtörténete 1530-1849. In: Sárvár monográfiája. Szerk.: Horváth Ferenc. Szombathely, 1978., 341-417. Skublics Pál: Zala megye várairól. In: Adatok Zala megye történetéhez. I-V. Szerk.: Bátorfi Lajos. Nagykanizsa, 1876-1878.; II. 153-173. 5. O. = Sopron vármegye története. Oklevéltár I—II. Szerk.: Nagy Imre. Sopron, 1889-1891. Sörös Pongrácz: Elenyészett bencés apátságok. A Pannonhalmi Szent-Benedek.Rend története XII/B. Budapest, 1912. Staatsarchiv. Turcica = Wien. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Turcica. Stauffer, Albrecht: Die Belagerung von Kanizsa durch die christlichen Truppen im Jahre 1601. Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung VII. 1886. 4-00 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig di e Steiermark. Brücke und Bollwerk. Katalog der Landesaustellung, Graz, 1986. Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Budapest, 1983. Sugár István: Heves megye és Eger visszafoglalása a töröktől. Studia Agriensia 8. Szerk.: Bodó Sándor-Havassy Péter. Eger, 1987. Szabó 1971. = Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon (X-XV. század). Második kiadás. Budapest, 1971. Szakály: Kanizsa. = Szakoly Ferenc: Kanizsa és uradalma a vár török kézre jutása előtt. Zalai Múzeum 4. Zalaegerszeg, 1992., 21-28. Szakály Ferenc (ifj.): Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526-1566). In: Tanulmányok Tolna megye történetéből. II. Szerk.: Dr. Puskás Attila. Szekszárd, 1969., 7-85. Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XV. század derekán. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 4. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1973-, 55-H2. Szakály 1981. = Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban. Budapest, 1981. Szántó 1980. = Szántó Imre: A végvárrendszer kiépítése és fénykora Magyarországon 1541-1593. Budapest, 1980. Szántó Imre: A balatoni várak övezete a Dunántúl védelmi rendszerében (1541-1690). Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. Veszprém, 1987., 261-302. Szalay: 400 levél = Négyszáz magyar levél a XVI. századból 1504-1560. Közli Szalay Ágoston. Pest, 1861. Századok 1872. = B. Nyáry Albert: A modenai Hyppolit-codexek. Századok 1872., 287-305. Századok 1882. — Kossuthány Ignác: A Kányaföldi Kere-csényiek a XVI. században. Századok 1882., 457-478.; 476., 1. lbj. Széchy V. 1902. = Széchy Károly: Gr. Zrínyi Miklós 1620-1664. I-V. Budapest, 1896-1902.; V. kötet. Szegő Pál: Végváraink szervezete - Szegő Pál: Végváraink szervezete a török betelepedésétől a tizenötéves háború kezdetéig. (1541-1593). Budapest, 1911. Szendrei HTK 1888. = Szendrei János dr.: Váraink rendszere és fölszerelése a XVI. és XVII. században. HTK. 1888., 86-103., 416-430., 617-631. Szentpétery = Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum stirpis Ar-padianae critico-diplomatica. I—II. Budapest, 1923-1943-Szentpétery Imre: Középkori oklevélszövegek. Budapest, 1927. Szepesy F. HK. 1896. = Szepesy F. (közli): Zrínyi Miklós gróf jelentése Kanizsa élelmezéséről és Dobri erődnek a törökök által történt bevételéről 1604-ben. HTK. 1896., 351-352. Szerelmes Orsikám = „Szerelmes Orsikám". A Nádasdyak és Szegedi Kőrös Gáspár levelezése. Válogatta, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta: Vida Tivadar. Budapest, 1988. Szigetvári levelek 1982. = Szigetvári levelek a török hódoltság korából. A leveleket válogatta Pataki János. A latin nyelvű leveleket fordította és a régieket a mai helyesírással átírta Molnár Imre. [Szigetvár], 1982. Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. rész 1000-től 1526-ig. Szerk.: Léderer Emma. Budapest, [1964.] Szőke-Vándor 1987. = Szőke Béla Miklós-Vándor László: Pusztaszentlászló Árpád-kori temetője. Budapest, 1987. Szűcs Jenő: Az 1267. évi dekrétum és háttere. Szempontok a köznemesség kialakulásához. In: Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Budapest, 1984., 341-394. Tagányi Károly: Gyepű és gyepűelve. Magyar Nyelv !9!3- 97-104., 145-152., 201-206., 254-266. Takáts: A nagy Thury György = Takáts Sándor: A nagy Thury György. In: Takáts Sándor: Régi magyar kapitányok és generálisok. I—II. Második, bővített kiadás. [Budapest], é. n.; I. 57-152. Takáts: Kanizsa = Takáts Sándor: Kanizsa elfoglalása. In: Takáts Sándor: Magyar küzdelmek. I—II. [Budapest], é. n.; I. 55-66. Takáts: Rajzok = Takáts Sándor: Rajzok a török világból. I—III. kötet. Budapest. 1915-1917. Tom. IV. Budapest, [1928.] Takáts: Kapitányok = Takáts Sándor: Régi magyar kapitányok és generálisok. I—II. Második, bővített kiadás. [Budapest], é. n. Takáts: Thengöldi = Takáts Sándor: Thengöldi Bornemissza János. I-IV. közlemény. HTK. 1914., 1-33., 234-261., 403-422., 528-555.; II. közlemény. Takáts Sándor: Kielmann András kapitány. Budapesti Hírlap, 1907., 61. sz. Takáts: Századok 1907. = Takáts Sándor: A magyar vár. Századok 1907., 726-741. és 815-837. Takáts: Századok 1908. = Takáts Sándor: Magyar tüzes-és lövőszerszámok. Századok 1908., 49-62., 130-145. Takáts: Régi idők = Takáts Sándor: Régi idők, régi emberek. Második kiadás. Budapest, [1930.] Takáts: A török hódoltság korából = Takáts Sándor: A török hódoltság korából. (Rajzok a török világból IV., befejező kötet[e]. [Budapest], [1928.] Takáts: Emlékezzünk = Takáts Sándor: Emlékezzünk eleinkről. I—II. [Budapest], [1929.] Takáts: Bajvívó = Takáts Sándor: Bajvívó magyarok. Képek a török világból. Válogatta és bev. Réz Pál. Harmadik kiadás. Budapest, 1980. Temesváry Ferenc: Díszfegyverek főúri kincstárakból. Tihany, 1969. Thallóczy: Századok 1877. = Thallóczy Lajos: A magyar hadi költségek 1549-ben. Századok 1877., 169-173. Thallóczy 1915. = Thallóczy Lajos: Jajcza (bánság, vár és város) története 1450-1527. Az oklevéltárat szerk. Horváth Sándor. Budapest, 1915. T. Gy. M. = nagykanizsai Thury György Múzeum. Tóth Endre-Kiss Gábor: A vasvári „Római sánc" és a „Katonák útja" időrendje és értelmezése. (Adatok a korai magyar gyepűrendszer topográfiájához. 1.) Com-municationes Archaeologicae Hungáriáé 1987., 101-137-Tóth István György: A magyarországi török építkezés forrásaihoz: a kanizsai vár házainak összeírása (1690). Zalai Múzeum 2. Zalaegerszeg, 1990., 221-230. Török hadak Magyarországon 1526-1566. Kortárs török történetírók naplórészletei. Thury József fordítását válogatta, jegyzeteit bővítette Kiss Gábor. [Budapest], [I985-] Török-magyar oklevéltár. 1533-1789. Gyűjtötte és fordította: Karácson Imre. Szerk.: Thallóczy Lajos-Krcsmárik János-Szekfű Gyula. Budapest, 1914. Török történetírók. III. kötet. Fordította és jegyzetekkel kísérte Karácson Imre. Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Szekfű Gyula. Budapest, 1916. Turul 1900. = Dr. ifj. Reiszig Ede: A Geregye nemzetség. Turul 1900., 52-65., 117-135. Türkenkriege und Kleinlandschaft. I. Das südliche Burgenland zur Zeit der Bedrohung durch die Türkén ím 16. und 17. Jahrhundert. Symposium in Rahmen der „Schlaininger Gespráche" von 22-25. September 1983. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 4 0 I au f Burg Schlaining. Vorträge. Leitung: Rudolf Kropf, Wolfgang Meyer. Eisenstadt, 1983. Burgenländisches Landesmuseum. Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland. Haft 68. Türkenkriege und Kleinlandschaft. II. Sozialer und Kultureller Wandel einer Region zur Zeit der Türkenkriege. Symposium in Rahmen der „Schlaininger Gespräche" vom 26-30. September 1984. auf Burg Schlaining. Eisenstadt. Burgenländisches Landesmuseum. Vorträge. Leitung: Rudolf Kropf. Eisenstadt, 1986. Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland. Heft 73. Valter Ilona: Árpád-kori kovácsműhely Csatáron. Zalai Gyűjtemény 12. (1979). 43-74. Varga J. János: A dunántúli török ellenes harcok történetéből. (Főúri magánkatonaság és a királyi vitézek közös vállalkozásai) In: Budapest Főváros Levéltára közleményei ''78. Szerk.: Gáspár Ferenc. Budapest, 1979., 79-98. Varga J. János: A XVI-XVII. századi végvári katonaság szervezetének kérdései (Különös tekintettel a főúri parancsnokság alatt álló dunántúli katonaságra). In: Studia Agriensia 3. Szerk.: Bodó Sándor-Szabó Jolán. Eger, 1983., 119-131.; 123-126 Vas m. It. Kápt. Connctationes variae, 1580. Vass Előd: Törökkoppány 1556. évi adóösszeírása. Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 3. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1972., 57-73. Vándor László: „A Mura-völgy magyarországi szakaszánaktelepüléstörténete". (Egyetemi szakdolgozat. Eötvös Loránd Tudományegyetem. Budapest. Bölcsészettudományi Kar. Régészeti Tanszék. 1972.) Vándor László: A ferencesek középkori építészeti emlékei Zala megyében. Zalai Gyűjtemény 25. (1986) 49-75. Vándor 1988. = Vándor László: Nagykanizsa története a honfoglalástól 1690-ig. [Nagykanizsa], [1988.] Vándor László: A kanizsai vár építési idejének és topográfiájának kérdései. Castrum Bene 2. Szerk.: Juan Cabello. Budapest, 1992. Vándor László: Zalai castellumok kutatásának eredményei. Castrum Bene 2. Szerk.: Juan Cabello. Budapest. 1992. V. Molnár László: A kanizsai vár. Honismeret 1986. évi 5. sz. 42-46. V. Molnár — V. Molnár László: Kanizsa vára. Budapest, 1987. Veress D. = Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban. A veszprémi, pápai és palotai vár hadtörténete. Budapest, I983-Wagner, Georg: Das Türkenjahr 1664. Eine europäische Bewahrung. Eisenstadt, 1984. Wertner Mór: A Buzád-Hahót nemzetség. Turul 1898., i9-33-> 59-65-Zala megye várai. Vándor László cikksorozata a Zalai Hírlap 1991. július 6., 13., 20., 27., augusztus 3., 10., 18., 24., 31., szeptember 7., 17., 21., 28., október 5., 12., 19., 26., november 2., 9., 16., 23., 30., december 7. és 14. napi számaiban. Zalavármegyei Újság, 1927. Zaljko Demo: Bjelobrdski privjesci u Jugoslaviji. Podravski Zbornik, 83. Koprivnica, 1983. 271-301. ZMFN = Zala megye földrajzi nevei. Szerk.: Papp László és Végh József. Zalaegerszeg. 1964. Z. m. It. = Zala Megyei Levéltár. Zalaegerszeg. Z. O. = Zala vármegye története. Oklevéltár I—II. Szerk.: Nagy Imre, Véghely Dezső és Nagy Gyula. Budapest, 1886-1890. Zi. O. IV. = A Zichi és vásonkői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára I-XII. Szerk.: I-IV. kötet Nagy Imre, Nagy Iván, Véghely Dezső, V-VI. kötetet Nagy Imre. VII-X. kötetet Kammerrer Ernő, XI-XII. kötetet Lukcsics Pál. Pest, Budapest, 1872-1931. Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig. [Budapest], [1921.] Zs. O. = Zsigmondkori oklevéltár L, II/i., II/2. Összeállította: Mályusz Elemér. Budapest, 1951-1958. 402 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Dr. László Vándor Geschichte der Stadt Nagykanizsa von der Landnahme bis .zur Befreiung der Stadt von den Türken I. DIE ENTSTEHUNG DER SIEDLUNG (900-1245) Gelegentlich der Landnahme besetzten die Ungarn den südwestlichen Teil des Landes verhältnismässig spät, ihr Fundmaterial ist nur vom letzten Drittel des 10. Jahrhunderts an bekannt. Das Gebiet des heutigen Komitats Zala befand sich im Besitz des Stammes Harka Bulcsú, im Jahr 955, in der Schlacht am Lechfeld einverleibte der Grossfürst das Gebiet. Nach der Niederlage am Lechfeld befand sich das ungarische Grenzschutzsystem (gyepű) westlich vom Tal des Kerka-Flusses. In dem Durchgang des das Gebiet durchquerenden Murtals wurde ein gegliedertes Wehrsystem ausgebaut, dessen östlichste Schutzanlagen sich hinter den Sümpfen des Kani-zsa-Flusses befanden. In der zweiten Hälfte des 10. Jahrhunderts begann eine grossangelegte Besiedelung, es erscheinen die für das 10-11. Jahrhundert kennzeichnenden Reihenfriedhöfe, von denen der westlichste in Letenye bekannt ist. Die politische Lage wurde durch die im Komitat Somogy erfolgte Aussiedlung Koppány''s, der an den heidnischen Traditionen festhielt, grundlegend geändert. Nach Vernichtung der Macht Koppány''s organisiert König Stephan mit dem Zentrum Kolon, das Komitat Zala, dessen sog. Burgfelder östlich und nördlich von Kanizsa liegen. Im Süden und Südwesten von Kanizsa siedelte sich das Geschlecht Bikács an. Die ethnischen Verhältnisse des Raumes waren aufgrund der Ortsnamen im Beginn überwiegend slawisch, doch kommen auch Bezeichnungen ungarischer und türkischer Herkunft vor. Auch der Name Kanizsa, den sowohl als Bezeichnung eines Flusses, wie auch als der sich der hier entwickelten Siedlung erscheint, ist slawischen Ursprungs, seine Grundlage ist das südslawische Wort „knez", dem sich das Suffix „ja" angliedert. Die Bedeutung des Wortes ist „des Fürsten" (kenéz). Das durch Stephan organisierte Komitat Zala erstreckte sich auf die östliche Hälfte des historischen Komitats, vom Oberlauf der Kerka diagonal bis zum Gebiet das etwas westlich von Kanizsa liegt. Kirchlich gehörte dieser Teil zum Episkopat Veszprém. Nachdem Ladislaus I. Kroatien dem Königreich Ungarn angliederte, unterstellte er das Grenzgebiet der Verwaltung des von ihm organisierten Episkopats Zagrab (Agram). Durch Einverleibung der Kerka- und der Murgegend gestaltete sich das endgültige Gebiet des Komitats Zala. Nördlich von Kanizsa entstand ein königliches Gutszentrum um Újudvar (Nova Curia), während westlich von Kanizsa der Bischof von Veszprém ansehnliche Besitzungen erhielt. II. KANIZSA VOM ENTSTEHEN BIS ZUR BLÜTEZEIT DES MARKTFLECKENS (1245-1532). Die in der früheren Fachliteratur erstmals 1231 erwähnte Heiligenkreuz-Kirche von Kanizsa bezog sich gewiss nicht auf das heutige Nagykanizsa, sondern auf die Benediktiner Abtei von Murakeresztúr. Authentisch wird die Bezeichnung der Siedlung ertsmals 1245 erwähnt, als der damalige Besitzer von Kanizsa Princ comes, ein hervorragender Repräsentant der Komitatsverwaltung, angrenzend eine Be-sitzdonation erhielt. Die aus 1257 bekannte Grenzbegehung stellt einen zum Kanizsa-Fluss parallelen, an dessen östlichen Ufer gelegenen Grundstückkörper dar, auf dem sich bereits eine der Heiigen Margarete geweihte Kirche befand. Princ weitete die Grenzen seines Besitzes hier allmählich aus, bis sich diesen am Ende des 13. Jahrhunderts das Geschlecht Kőszegi aus dem Stamme Héder, mit Gewalt zu eigen machte. Zu Beginn des 14. Jahrhunderts finden wir auf diesem Gebiet schon eine Burg namens Kanizsaszeg. Dessen Burgvogt war Lőrinc aus dem Stamme Osl, der sich an die Seite der sich kräftigenden königlichen Macht Karl Roberts stellte, die Burg besetzte und diese 1323 als königliche Donation erhielt. Die Nachkommen Lőrinc''s nahmen den Namen Kanizsai an und diese Familie war bis zu ihrem Aussterben Besitzer des Gebietes. Die Stammgüter des Geschlechtes Osl, das seine Herkunft bis zur Landnahme zurückführte, befanden sich im Komitat Sopron. Lőrinc gehörte diesem Geschlecht an und war genötigt sich in den Dienst der Familie Kőszegi zu verdingen, die um die Wende des 13-14. Jahrhunderts den westlichen Teil Transdanu-biens beherrscht hat. Indem er sich an die Seite des Königs Karl Robert stellte, durch königliche Gunst Obergespann des Komitates Zala wurde, begründete er mit seinen Gütern in der Umgebung von Kanizsa den Zweig seines Geschlechtes im Komitat Zala. Aufgrund ihres Namens ist es anzunehmen, dass die Erbauer der als Donation erhaltenen Burg Kanizsaszeg, die Familie Kanizsaszegi war, die am Ende des 13. Jahrhunderts hier erschien. Vermutlich ging sie von ihr in den Besitz der Familie Kőszegi, Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 403 sodan n in den des Königs über, um ab 1323 Eigentum des Lőrinc Kanizsai zu werden. Es ist sehr wahrscheinlich, dass diese Burg mit der vom 15. Jahrhundert an erwähnten Burg örtlich nicht identisch ist, welche Annahme vom Historiker Erik Fügedi stammt und welche die von István Méri durchgeführten Grabungen zu bestätigen scheinen. Aufgrund ihres Namens, der auf das Eck des Kanizsa-Besitzes hinweist, sowie der archäologischen Typographie, nehmen wir an, dass sich die Stelle der ersten Burg von Kanizsa auf der sumpfigen Insel südlich von der späteren Burg, ostwärts vom Bahnhof Nagykanizsa befunden hat. Nach dem Tod von Lőrinc Kanizsai erbten den Besitz seine Söhne János und István. Dank der kirchlichen Karriere des letzteren (Bischof von Agram) und seiner am königlichen Hof eingenommenen Stellung, vermehrte sich die Domäne von Kanizsa um beträchtliche Donationen. János gebrauchte erstmals den Zunamen Kanizsai. Auf die Epoche seiner Söhne fällt die Glanzzeit der Familie. Der mittlere Sohn János wurde Erzbi-schof von Esztergom und Kanzler des Königs, der älteste Sohn Miklós Schatzmeister und der jüngste namens István Szeklergespann, Obertürhüter und Hofmeister; namentlich der Erzbischof János ist jener, wer durch die königliche Gunst Sigmunds mächtige Besitzungen erhielt, wodurch sich die Familie Kanizsai unter den Magnaten des Landes in die Reihe der reichsten erhob. Dieser Prozess dauerte bis 1401, als die Familie gegen den König auftrat. Kanizsa wurde das gemeinschaftliche Erbe der Abkömmlinge von Miklós und István, aber Sitz der Nachkommen des Miklós. Zur Zeit der inneren Streitigkeiten 1443 stellten sie sich an die Seite der Witwe des Königs Albert, demzufolge sie mehrere Burgen verloren und auch Kanizsa nur mit Mühe und Not retten konnten. Nach dem Tod des Königs Viadislaus I. wird László Kanizsai II, Mitglied der Partei des Reichsverwesers János Hunyadi, und so geriet die Familie abermals unter die höchsten Würdenträger des Landes. Zu Beginn des 16. Jahrhunderts vermehrten György Kanizsai, sodann dessen Sohn László IV. die Besitzungen weiter, die Nachkommen des letzteren starben aber mit Ausnahme von Orsolya früh aus. Durch die Heirat der Orsolya Kanizsai gerieten die Familienbesitze in die Hände des Geschlechtes Nádasdy. Die rasche Entwicklung der Siedlung und Domäne Kanizsa begann zur Zeit des Miklós Kanizsai. Im Jahre 1371 verschafft er für Kanizsa das Mautrecht. Vom Jahre 1387 an vergrössert sich das Gebiet der Domäne dank der Donationen des Königs Sigismund rasch mit Dörfern des Komitates Zala und Somogy. Die Zunahme des Besitzes ist namentlich dem Erzbischof János Kanizsai zu verdanken, der es auch auf seine Geschwister ausdehnt. Um die Wende des 14-15. Jahrhunderts umfasst die Domäne Kanizsa über 40 Dörfer. Über die Burg Kanizsa sind von Mitte des 14. Jahrhunderts bis 1406 keine Quellen vorhanden. Im Jahre 1443 versuchen sie die Rozgonyis erfolglos einzunehmen. 1469 war sie vorübergehend im Besitze des Königs Matthias. Uber die innere Struktur der Burg selbst ist in den schriftlichen Quellen kaum etwas zu finden. Die Grundmauern des von der Familie Kanizsai erbauten Schlosses wurden 1954-57 anlässlich der von István Méri durchgeführten Grabungen in der heutigen Vár út (= Schloss Strasse) unter der einstigen Brennerei freigelegt. Das auf der Sandinsel des Sumpfes erbaute unregelmässig quadratische Gebäude mit einem mächtigen Torturm an seiner südlichen Seite, nahm eine Fläche von etwa 36 x 38 m ein. Seine Mauern waren rundum mit Stützpfeilern befestigt. Das Fundament des Schlosses war aus Stein, in den Mauern dürfte hingegen das Ziegelmaterial dominiert haben. Vom Bau sind aus dem 16-17. Jahrhundert, als der Torturm nicht mehr bestand, mehrere Abbildungen und Grundrisse bekannt. Das Gebäude hatte sicherlich ein Stockwerk, was auch die schriftlichen Quellen aus dem 16. Jahrhundert bestätigen. Da über die Durchführung des Baues keine schriftlichen Angaben vorhanden sind, kann deren Zeitpunkt nur aufgrund indirekter Daten und Formanalogien bestimmt werden. Der auf dem Grun-driss von Kanizsa vertretene Bautyp war Mitte des 14. und in den ersten Jahrzehnten des 15. Jahrhunderts üblich und ist zuerst an den königlichen Bauten ersichtlich. Die bedeutenderen Analogien sind: Diósgyőr, Zólyom (Altsohl), Végles und Tata. Seine früheste nicht königlich erbaute, auch urkundlich nachweisbare Analogie ist die von István Kanizsai erbaute Burg in Kismarton (Eisentadt). Es scheint gewiss zu sein, dass sein älterer Bruder Miklós, - der eine höhere Würde bekleidete und einer der hervorragendsten Persönlichkeiten der Familie war, - seine Residenz, das Schloss von Kanizsa, früher als sein Bruder oder gleichzeitig mit ihm ausgebaut hat. Am 1. Januar 1393 war König Sigismund in der Burg von Kanizsa sein Gast als sie sicherlich schon fertig war. Auch das ist gewiss, dass Kanizsa zur Zeit Miklós'' vom Dorf zum Marktflecken erhoben wurde, denn wenige Jahre nach seinem Tode in 1409 wird die Siedlung in einer Urkunde als Oppidum bezeichnet. Die Entwicklung wurde dadurch im hohen Masse gefördert, dass die Siedlung an der Kreuzung wichtiger Handelsstrassen gelegen war, wie z. B. an der sog. königlichen Strasse, welche von Buda an die Küste führte. Kanizsa war auch ein bedeutender Markt, wo 404 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Diensta g und Samstag Wochenmärkte und am St. Georgstag ein Jahrmarkt stattgefunden hat. Der Marktbereich der Stadt erstreckte sich auch aufgrund der spärlichen Angaben auf einem Umkreis mit einem Radius von mindestens 40 km. Für seine Kirchen erwirkte Miklós Kanizsai beim Papst Ablassbewilligungen. Im Jahre 1493 lebten hier etwa 42 Lehnbauernfamilien, das gesamte Frongut bestand aus 19-19,5 ganzen Grundstücken, die in Form von Viertelgründen an die Lehnbauern aufgeteilt wurden. Die Stadt verfügte auch über eine Schule, ein Bad und ein Spital. Ihre Pfarrkirche war die seit dem 13. Jahrhundert bekannte St. Margaretenkirche, die sich vermutlich an der Stelle der heutigen Tungsramfabrik befunden hat. Im Jahre 1374 wird eine Liebfrauenkirche, in 1402 eine St. Nikolaus-Kapelle erwähnt. Der heute Kiskanizsa genannte Stadtteil war einst ein selbständiges Dorf, Tői genannt und hatte eine eigene Kapelle. Der Sohn János des Schatzmeisters Miklós Kanizsai gründete zwischen 1418-23 das der Heiligen Mutter Gottes geweihte Kloster des Franziskanerordens, das sich am heutigen Marktplatz erhob. Die letzte Angabe über seine Funktion stammt aus dem Jahre 1533. Die Domäne der Burg erreichte ihre grösste Ausdehnung zu Beginn des 15. Jahrhunderts, nachher verminderte sich ihr Gebiet infolge von Donationen und Verpfandungen einigermassen. Ihre wirtschaftlichen Daten blieben seit 1493 erhalten. Aus diesem geht hervor, dass das Verschwinden einiger Dörfer der Verödung zuzuschreiben ist. Die Auswertung des umfangreichen Schriftmaterials ist noch Aufgabe der Zukunft. Der Domäne Kanizsa gehörten 1530 im Komitat Zala 29, im Komitat Somogy 11 Siedlungen an. Damals wurden 1805 steuerzahlende Familienoberhäupter konskribiert. Die Urbarien führen ihre Dienstleistungen genau an, diese bestanden aus Arbeitsleistungen, Geld und Produkten, von denen zu Beginn des 16. Jahrhunderts die Form von finanziellen Ablösen immer häufiger werden. Diese Tatsache weist auf eine dynamische Zunahme des Handelsverkehrs hin. Die Arbeitsrenten sind besonders auf den vom Gutsherrn bewirtschafteten Feldern den sog. Allodien und in den Weinbergen von Bedeutung. Die besondere Arbeitspflicht bestand aus den der Burg geleisteten Diensten einzelner Siedlungen, die im allgemeinen als Instandhaltungsarbeiten der Burg erscheinen, während sie sich im Falle des nächst Kanizsa gelegenen Dorfes Tői auf Bedienungsaufgaben in der Burg konzentrierten. Am Gebiet der Domäne befanden sich ausser Kanizsa noch vier weitere Marktflecken. Vom Feldzug der Türken im Jahre 1532 bis zu der in 1566 erfolgten Übernahme in königlichen Besitz, ist fortlaufend ein Verfall der Domäne zu verzeichnen. Die Zahl der konskribierten Familienoberhäupter verminderte sich innerhalb von 30 Jahren von 1805 auf 697 Personen, und gleichzeitig traten an Stelle der finanziellen immer mehr die Leistungen durch Naturalien. Die Darstellung der Topographie der Stadt im Mittelalter gestaltet sich infolge der vollständigen Verwüstung zur Türkenzeit und mangels archäologischer Forschungen äusserst schwierig. István Méri versuchte als erster den im 16. Jahrhundert befestigten Teil der Stadt zu lokalisieren, was mit einiger Korrektion - etwas westlicher von seiner Feststellung - als annehmbar erscheint. Dieses unterhalb der heutigen Innenstadt gelegene Gebiet entstand anhand der Entwicklung zum Marktfelcken, an dessen Südseite das Franziskanerkloster erbaut wurde. Der Kern der Siedlung Kanizsa im 13-14. Jahrhundert dürfte nördlich, nordöstlich von diesem auf dem Sumpfgebiet zwischen dem Tungsramwerk und dem kleinen Kanizsa-Fluss gelegen sein. Die hier zum Vorschein gekommenen zwei Kirchenüberreste können mit der Pfarrkirche (auf dem Gebiet des Tungsramwerkes) und der St. Nikolaus-Kapelle (in der Magyar Gasse) identizifiert werden. Im späteren wird dieses Gebiet als Szombathely oder Külső Kanizsa bezeichnet. Die heutige Stadt und ihr Verwaltungsbereich haben sich in der Neuzeit bedeutend ausgedehnt. In diesem Raum befanden sich mindestens 15 meist selbständige Siedlungen (die nicht alle zur Domäne Kanizsa gehörten), von diesen ist die Lokalisierung eines Teiles eine ausserordentlich schwierige Aufgabe. III. GESCHICHTE VON KANIZSA UNTER DER HERRSCHAFT DER FAMILIE NÁDASDY (1532-1567) Nach dem Aussterben der männlichen Linie der Família Kanizsai, gerieten die Stadt und die Domäne in den Besitz von Tamás Nádasdy. Der hochgebildete Magnat spielte in der Verbreitung der ungarischen Renaissance-Kultur und des Protestantismus eine hervorragende Rolle. Im Jahre 1532 nahm Sultan Sulejman die Burg für kurze Zeit in Besitz. Die Türkengefahr ist aber in dieser Gegend erst von den 1540-er Jahren an fühlbar. Die erste konkrete Verwüstung in der Umgebung von Kanizsa seitens der Türken ist aus dem Jahr 1546 bekannt. Mitte der 1550er Jahre besetzten die Türken - um die wichtigste Festung des südlichen Transdanubiens Szigetvár zu isolieren - die meisten Burgen im Komitat Somogy. Dieser Umstand erforderte die Befestigung von Kanizsa. Das Bestreben der Türken die Hauptfestung Transdanubiens Szigetvár zu erobern, kann auf Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 405 1555-155 6 datiert werden. Tamäs Nadasdy begann im Zusammenhang damit die Burg Kanizsa zu modernisieren. Der Umbau der Burg der modernen und den Erfordernissen der Zeit entsprechend, begann mit der Errichtung von Bollwerken aus Holz und Erde im Jahre 1555. Die Bauarbeiten wurden anlässlich der türkischen Bestürmung von Szigetvar im 1556 unterbrochen und schliesslich um die Wende der Jahre 1559-60 beendigt. Ausser eingehenden Berichten über die Bauarbeiten steht uns auch ein Grundriss aus dem Jahre 1572 zur Verfügung, der diesen Umstand darstellt. Die Burg Kanizsa war zur jener Zeit eine dreiteilige Festung, die aus der inneren, mittleren und äusseren Burg bestand, an den Ecken mit Bastionen im italienischen Stil. Von den 1560er Jahren an gestaltet sich die Festung Kanizsa vom militärischen Standpunkt aus für immer wichtiger. Die Verteidigung der Burg leiteten die Servitoren von Tamäs Nädasdy und Orsolya Kanizsai. Aufgrund der Instruktionen aus dem Jahre 1564 sind uns die Aufgaben und der Personalstand der Burg aus dem Inventar des Jahres 1566, sowie die zur Vefügung stehenden Waffen, detailliert bekannt. Nachdem Szigetvar 1566 gefallen war, zerstörten die Türken auch die Umgebung von Kanizsa. Infolge dieses Geschehens fiel der Festung Kanizsa eine gänzlich neue Aufgabe zu, indem sie die Rolle von Szigetvar übernahm. Abgetrennt von der bis dahin einheitlichen Oberhauptmannschaft Transdanubi-ens, kam zwischen dem Balaton und der Drau eine neue Oberhauptmannschaft zustande, zu deren Leiter Ferenc Tahy bestellt wurde, der dieses Amt bis September 1567 bekleidete. Um den Gegensatz zwischen der im Privatbesitz befindlichen Burg sowie deren Besatzung und der vom Hofkriegsrat geleiteten Oberhauptmannschaft zu beseitigen, ergab sich die Frage einer Übernahme von Kanizsa in königliche Verwaltung. Die Stadt Kanizsa musste infolge der ständigen Angriffe der Türken viel leiden. Bis zu den 40er Jahren wurde ein Teil der Stadt mit einem Plankenzaun umgeben und von dieser Zeit an erwähnen die Quellen ein internes (interior) und ein äusseres (exte-rior) Kanizsa. Der befestigte Teil befand sich auf dem sich unmittelbar der Burg anschliessenden höheren Teil. Ausser den türkischen Verwüstungen verringerten auch die Pestseuchen die Einwohnerzahl der Stadt. Das Franziskanerkloster wurde aufgelöst und 1554 bietet auch die nummehr freistehende Pfarrkirche einen traurigen Anblick. Von den 1540er Jahren an verbreitet sich auch in der Stadt die Reformation. In den 60er Jahren vermindetre sich die Zahl der Einwohner den 30er Jahren gegenüber um 56% und lebte überwiegend im befestigten Stadtteil. Nach 1566 verringerte sich die Einwohnerzahl neuerdings und in der sich zur äusseren Burg gestaltenden Stadt gewinnt gegenüber der Zivilbevölkerung das Militär das Übergewicht. Nicht nur in der Stadt sondern auch in der Domäne verringerte sich die Einwohnerzahl infolge der Türkenangriffe und der Epidemien zusehends. Um die Versorgung des zunehmenden Militärstandes zu sichern, rückten die Arbeitsleistungen und die Naturalienabgaben in den Vordergrund. Trotz der verschiedenen Massnahmen gelang es nicht die Verminderung der Produktionsfähigkeit der Gegend Herr zu werden. IV. KANIZSA IN KÖNIGLICHEM BESITZ (1568-1600) Im Herbst 1567 wird György Thury, einer der gebildetesten Soldaten seiner Zeit, zum Oberhauptmann von Kanizsa ernannt. Im Frühjahr 1568 gerieten die Burg und die Domäne im Tauschweg in königlichen Besitz. Noch im gleichen Jahr wurden die Pläne angefertigt sowie der grossangelegte Umbau und die Modernisierung der Burg unter der Leitung von Pietro Ferabosco in Angriff genommen. Zwecks Versorgung des erhöhten Militärstandes der königlichen Burg wurden anstatt der Domäne immer mehr öffentliche Gelder und verschiedene andere Einkommen in Anspruch genommen. Die Anzahl des Militärs der Burg betrug offiziell 1000 Mann, zum Grossteil Ungarn, doch waren hier auch 250-300 Deutsche. Ungeachtet des Friedens von Adrianopel gingen die Kampfhandlungen fortlaufend weiter und gleichzeitig wurde das System der türkischen und ungarischen Grenzfestungslinie ausgebaut. György Thury, der die türkischen Angriffe ausserordentlich erfolgreich abwies, wurde am 2. April 1571 von den Türken in die Falle gelockt und ermordet. Zu den im Gange befindlichen Ausbauarbeiten der Burg von Kanizsa entstanden mehrere Entwürfe, darunter ein solcher der die Verlegung der Festung auf einen ganz anderen Ort, beispielsweise an die Stelle des am Westrand des Sumpfes gelegenen Dorfes Töl vorsah. Schliesslich entstand im Laufe der sich bis 1590 hinziehenden Umbauarbeiten aufgrund der Pläne von Ferabosco, unter Aufsicht von Ottavio Baldigare, aus Erde und Holz, eine umfangreiche, pentagonale Burg, mit neuitalinischen Basteien, doch vermochten sie nur deren östlichen Teil fertigzustellen. Vom Jahre 1572 ist von den Bauarbeiten ein Grundriss bekannt. Im März 1577 wurde die in Bau befindliche Burg durch Blitzschlag und Explosion arg beschädigt. Ein Grundriss der fertiggestellten Burg und der befestigten Stadt liegt vom Beginn des 406 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Jahre s 1590 vor. Diesen Grundriss publizierte zuerst Günther Cerwinka mit irrtümlicher Datierung (1664), den genauen Zeitpunkt setzte István Méri fest. Nach dem Tod von György Thury wechselten die Hauptleute der Burg mehrfach, dann folgte Gáspár Alapy (November 1573-9. August 1574), dessen Zeit nicht als glücklich bezeichnet werden kann. Unter dem schwachen und unfähigen Oberhauptmann eroberten die Türken am 20. Februar 1574 die Stadt Kanizsa und steckten sie in Brand. Nach dem Angriff wurde die Stadt wieder aufgebaut. Die schlechte Besoldung und mangelhafte Versorgung der Burgwache sind von dieser Zeit an ununterbrochen dokumentarisch nachweisbar. Offiziell befanden sich 1574 in der Stadt Kanizsa 400 Husaren, 400 Heiducken, 300 deutsche Schützen, in den anschliessenden Grenzbauten 52 Husaren und 238 Heiducken, in Wirklichkeit waren es aber nur ein Bruchteil dessen. Zwischen dem 10. August 1574 und 4. Dezember 1575 ist György Zrínyi Burghauptmann von Kanizsa und gleichzeitig Oberhauptmann Transdanubiens. Auch als solcher war sein Sitz Kanizsa. Unter ihm verschlechterte sich die Versorgung der Burgwache weiter, was Zrínyi durch eine gesteigerte Besteuerung der unter türkische Herrschaft geratenen Dörfer auszugleichen versuchte. Die Burgwache belastete ein arger militärischer Druck, im November 1575 griffen die Türken in der Umgebung von Kanizsa drei Grenzbauten an. Die Versprechungen einer besseren Versorgung der Burgwache bewahrheiteten sich nicht, im Gegenteil, die Lage verschlechterte sich in einem Ausmass, dass - als beispielloser Fall -der Oberhauptmann die ihm anvertraute Festung samt seinen Leuten verliess. Die Situation wurde durch den Umstand gerettet, dass sein Stellvertreter János Bornemissza, der zuerst vorübergehender sodann ernannter Oberhauptmann von Kanizsa wurde (5. Dezember 1575-19. April 1577), an Ort und Stelle blieb. Die auch weiterhin unbesoldete Burgwache vermochte wohl, trotz ihrer geringen Anzahl, Kanizsa zu halten, konnte aber nicht verhindern, dass die Türken 1576 das zur Verteidigung des Vorraumes der Burg bestimmte Bollwerk And zerstöre. Als man im Frühjahr 1572 in der Burg Kanizsa die Hochzeit der Tochter des Oberhauptmannes feierte, schlug der Blitz in den Pulverturm der Burg ein, was zahllose Opfer forderte und die Burg arg beschädigte; trotzdem gelang es dem verwundeten Oberhauptmann die Festung zu verteidigen. Das Unglück von Kanizsa fiel zeitlich mit der Umgestaltung der ungarischen Militärpolitik seitens des Wiener Hofkriegsrates zusammen. Die Entscheidung stand im Zeichen einer Erhaltung des Friedens um jeden Preis. So geriet als Nachfolger der kämpferischen ungarischen Oberhauptleute, in der Person von Andreas Khielmann, ein Mann deutscher Abstammung, der die Vorschriften befolgte (19. April 1581). Nachdem es nicht gelungen war die Burg Kanizsa dem Deutschen Ritterorden anzuvertrauen, wurden auf die Initiative der Steiermark im Frühjahr 1578 mit dem Ausbau eines neuen Verteidigungssystems von Kanizsa bis an die Mur begonnen. Im Rahmen dessen wurde die Burg Bajcsa südlich von Kanizsa errichtet und auch der Bau und die Modernisierung sonstiger kleineren Befestigungen in Angriff genommen. Die Verteidigunskosten dieses Gebietes trugen die steirischen Stände, die mit dem Kommando György Zrínyi betrauten. Zur Zeit der Oberhauptmannschaft Khielmanns waren in 27 Burgen 2600 Soldaten stationiert und unabhängig von diesen in den beiden Burgen Zrínyis weitere 500 Soldaten. Nach Khielmann folgte abermals ein deutscher Oberhauptmann Erasmus Braun (1581-1582), statt dem die militärischen Aufgaben der Vizehauptmann Farkas Tharnóczky versah und er leitete auch den Bau der neuen Befestigungen in der Umgebung der Stadt. Die schriftlichen Quellen der weniger Jahre nach 1581 sind noch unerschlossen. Soviel ist gewiss, dass 1583 wieder György Zrínyi der Oberhauptmann von Kanizsa war, der dieses Amt bis 1590 bekleidete. Zu seiner Zeit wurden die Bauarbeiten in der Burg Kanizsa beendet. Der erste Teil seiner Oberhauptmannschaft ist durch ruhigere Verhältnisse gekennzeichnet. Im Februar 1587 ziehen die Türken, als Antwort auf die Eroberung der Burg Koppány, zwecks Ausraub des Komitates Zala, los. Die mit der Beute zurückkehrende Armee wurde nördlich von Kanizsa, im Raum zwischen Kacorlak und Sárkánysziget von Zrínyi und der von ihm mobilisierten Kräfte besiegt. Das war der grösste Triumph der Grenzfestungskräfte im Komitat Zala. Als Gegenschlag steckten die Türken 1588 mehrere kleine Grenzburge in Brand. Nach Zrínyis Abgang ist uns bis 1594 die Tätigkeit des Vizehauptmanns Bertalan Geréczy bekannt, von einem ernannten Oberhauptmann haben wir keine Kenntnis. Zu dieser Zeit eroberten die Türken im Jahre 1591 Kiskomar, das wichtigste Bollwerk von Kanizsa. Im Frühling 1593 brach der 15-jährige Krieg aus, zu dessen Beginn im März 1594 ein Grossteil der Burgen im Komitat Somogy, welche Kanizsa bedrohten, den Türken entrissen wurde. Die erhalten gebliebene Korrespondenz des Oberhauptmanns von Kanizsa Baron Christoph Haym (1. Juni 1594-1598?), bietet uns das reichhaltigste Quellenmaterial. Haym ünernahm nur unwillig mit vielen Vorbehalten die Oberhaupt- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 407 mannschaf t der in schwieriger Lage befindlichen Burg und seine Tätigkeit war nur von spärlichem Erfolg begleitet. Aus seiner Korrespondenz gewinnen wir aber einen genauen Einblick in die Lage und Verhältnisse der Burg und der Stadt am Ende des 16. Jahrhunderts. Der Zwist zwischen dem katholischen Oberhauptmann und dem überwiegend protestantischen Militär führte zu einem skandalösen Ende seiner hiesigen Tätigkeit, infolge dessen Kanizsa unter Kriegsverhältnissen lange Zeit ohne Kommandant blieb. Der Prozess um den suspendierten Oberhauptmann Haym zog sich nämlich, ohne Ernennung eines neuen Oberhauptmannes, Jahre lang hinaus. Das einzige Positivum seiner militärischen Laufbahn ist seine Teilnahme an der Rückeroberung von Baböcsa und Bares. Im September 1598 wird Georg Paradeiser zum Oberhauptmann von Kanizsa ernannt; 1599, als sich die Türken schon offensichtlich zur Bestürmung von Kanizsa vorbereiteten, wird die Stadt Opfer der Flammen. Im Spätsommer 1600 setzt der Grossvesir seine Truppen zur Eroberung von Kanizsa in Bewegung. Paradeiser evakuiert die kleineren Festungen in der Umgebung von Kanizsa sowie die für unschütz-bar gehaltene Stadt, und verteidigt die Festung vom 8. September bis 22. Oktober. Der Misserfolg des Entsatzversuches der Truppen des Fürsten Mercoeur, der Mangel an Schiesspulver, dessen Hauptursache die am 25. September erfolgten Explosion des Pulverturmes war, und die schweren Verluste zwangen ihn zur Aufgabe der Burg. Wegen der Aufgabe der Festung wurde Paradeiser vor Gericht gestellt und hingerichtet. Die frühere Literatur bezichtigte ihn einmütig seines Handelns, die neueren Forschungen hingegen erklärten ihn in den meisten Fällen für unschuldig und weisen auf die Umstände seiner Verurteilung hin, wobei der protestantische Glaube des Oberhauptmannes eine grosse Rolle spielte. Aus der Zeit der Belagerung der Burg sind die ersten Stiche von Kanizsa bekannt, die nur zum Teil authentisch sind, und unter den im Laufe der Befreiungskämpfe angefertigten Zeichnungen befindet sich das erste authentische Panorama der Burg Kanizsa. Nachdem die Burg in königlichen Besitz gelangte verlor die Stadt selbst praktisch fast jeden zivilen Charakter, sie funktionierte als äussere Festung, in der das berittene Militär untergebracht war. Die Reste des bürgerlichen Lebens verschwanden nach der türkischen Verwüstung vom Jahre 1574. Der aus der ersten Hälfte der 1590er Jahre stammende Grun-driss der Stadt weist schon völlig diesen militärischen Charakter auf. Gelegentlich des Wiederaufbaues nach 1574 erhielt sie ein regelmässig angeordnetes Strassennetz. Hier stand auch das Haus des Oberhauptmannes, da das herabgekommene und zu einem Lebensmittellager umgestaltete Schloss für Wohnzwecke schon ungeeignet war. Zu jener Zeit befand sich in der besfestigten Stadt nur ein einziges Gebäude aus dem Mittelalter: das gewesene Franziskanerkloster, das als ungarische Kirche und Kriegsdepot bezeichnet ist. Das katholische Glaubensleben hörte nach den Geschehnissen des Jahres 1574 auf, der überwiegende Teil des Militärs war protestantisch. Gelegentlich der Feuerbrunst des Jahres 1594 wurden auch das Kloster und das Haus des Oberhauptmannes zunichte. Der Oberhauptmann Paradeiser liess die Stadt vor der türkischen Belagerung 1600 in Brand stekken, ihre Stelle war während der 90-jährigen Türkenherr schaft unbewohnt. In der Zeit zwischen 1566-1600 gingen die zur Domäne Kanizsa gehörenden Dörfer, namentlich die östlich gelegenen, nach und nach zugrunde. Die verbliebenen Bewohner entrichteten ihre Steuer schon im allgemeinen in Produkten, wovon die Weinlieferung an das Militär hervorzuheben ist. Von 1571 an zahlen die Dörfer auch den Türken regelmässig Tribut, seit 1579 sind uns auch schon türkische Steuerbezirke bekannt. Über den Zustand der Domäne berichten aus dem letzten Jahrzehnt des 16. Jahrhunderts mehrere Konskriptionen. Aus diesen und anderen Angaben ist es klar ersichtlich, dass die Rolle der Domäne in der Versorgung der Festung rapid abnimmt. Das Gebiet der Oberhauptmannschaft selbst beschränkte sich anfangs vor allem auf die östlich von der Burg gelegenen Grenzbefestigungen. Später gerieten immer mehr Burgen vom Komitat Zala unter die Oberhoheit der Oberhauptmannschaft von Kanizsa. In den Jahren 1566-1577 war die Verteidigungskonzeption auf die Erhaltung des östlichen Vorraumes von Kanizsa aufgebaut, deren wichtigstes Bollwerk Kiskomär (das heutige Zalakomär) war. Nachher zog sich die Verteidigungslinie auf das Sumpfgebiet des Kleinen-Balaton und auf die Sümpfe des Kanizsa-Flusses zurück. Bis zum 15-jährigen Krieg gerieten praktisch alle Burgen des Komitats Zala in den Wirkungskreis des Oberhauptmannes von Kanizsa. Da eine genaue Liste der zu den unterschiedlichen Zeiten Kanizsa angegliederten Burgen nicht bekannt ist, beschränkt sich unsere Erörterung auf jene Burgen, die aufgrund verschiedener Quellen gewiss der Oberhauptmannschaft zugeteilt waren. Natürlich kann diese Aufzählung nicht vollständig sein. Unsere Liste umfasst 36 Burgen. Ausser den Burgen waren zahlreiche kleinere und grössere befestigte Warten, die in der Mehrzahl nur kurze Zeit bestanden, den einzelnen angeführten Burgen zugeteilt. 408 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig V . KANIZSA UNTER DER TÜRKENHERRSCHAFT (22. OKTOBER 1600-13. APRIL 1690.) Nach der Eroberung von Kanizsa errichteten die Türken um die Burg ein neues Wilajet (eyälet). Diese Provinz war nach Buda, Temesvár und der kaum 4 Jahre früher in Eger errichteten, die vierte in Ungarn. Die Eroberung von Kanizsa ging nur mit einer geringfügigen Gebietszunahme einher, daher erhielt das neue Wilajet Gebiete von anderen Wilajets, so wurden vom Budaer Wilajet der Sandschak Pécs und Szigetvár, vom bosnischen Wilajet der Sandschak Pozsega einverleibt. Das neue Wilajet vermochte sich von eigenen Kräften nicht versorgen, deshalb flössen auch von anderen Gebieten Steuern hier ein. Einen Grossteil der Steuern erforderte die Besoldung der Festungsmannschaften. Die Burgwachen von Babócsa, Barcs, Berzence, Kanizsa, Kaposvár, Nádasd, Pécs, Szászvár, Szigetvár, d. h. von lauter nördlich der Drau gelegenen Festungen, wurden aus Kanizsa besoldet, die Festungen der Sandschak Pozsega fehlen in der Aufzählung gänzlich. Das kann zwei Ursachen haben, entweder wurde der Sold nicht vom Ärar bezahlt, oder was wahrscheinlicher ist, gehörten sie in dieser Beziehung zu einer anderen Provinz, konkret zu Bosnien. Laut der uns aus dem Jahr 1618-19 bekannten Besoldungsliste von Kanizsa wurden hier 3821 Soldaten und andere Staatsangestellten bezahlt, zu den letzteren zählten die Pfarrer, Lehrer usw., insgesamt 45 Personen. Der tägliche Soldbedarf des Wilajets betrug 38.478, d. h. im Jahr 14.044.470 Aktschen. Da die im Jahr 1616-17 bekannten Einnahmen 11.179.579 betrugen, erhielt Kanizsa die Differenz aus den Steuern anderer Gebiete. In der zweiten Hälfte des 17. Jahrhunderts wurde das Wilajet Kanizsa neu organisiert und sein Gebiet erweitert. Ihm gehörten sieben Sandschaks an, neben den schon erwähnten Szigetvár und Pécs werden als selbständige Sandschak Kaposvár und Siklós sowie Koppány, ferner zwei slavonische Sandschaks genannt, das bis dahin zum bosnischen Wilajet gehörende Jakova (Diakovár - jetzt Djakovo) und das bereits erwähnte Pozsega (jetzt Slavonska Pozega /Kroatien/). Hierher zählten auch zwei, im feindlichen Besitz befindliche Sandschaks: Egerszeg und Kernend. Das Ausmass der türkischen Besteuerung im Wilajet Kanizsa, namentlich in der Umgebung von Kanizsa, ist uns nach 1600 wenig bekannt. Von den letzteren sind uns aus dem Jahr 1690 die Be-steuerungsumstände einiger Dörfer bekannt. Um die Misserfolge der Vorjahre gut zu machen, wurde 1601 beschlossen, zwei bedeutende Heere gegen die Türken in Bewegung zu setzten. Der in Kanizsa erfolglose Fürst Mercoeur zog jetzt gegen Fehérvár, während gegen Kanizsa das Kriegsvolk des Erzherzogs Ferdinand mit steirischen und italienischen verbündeten Truppen vorrückten. Das Schicksal von Kanizsa gestaltete sich bis dahin schon zu einer europäischen politischen Angelegenheit, der Papst selbst setzte sich für sie ein. Zwischen dem 21-23. August zog das angreifende Heer - etwa 30.000 Mann - aus Graz los, mit ungefähr 50-100 Kanonen, doch fehlte es zu diesen an genügend Zugpferden. Sie führten 6000 Geschosse mit sich, doch versanken von diesen 1600 im Sumpf. Zur Bedienung der Kanonen wären 1000 Mann Artillerie nötig gewesen, es standen aber nur 500 zur Verfügung, und auch von diesen desertierten viele. Dem Belagerungsheer schloss sich unter der Anführung von György Zrínyi, dem das Gelände wohl bekannt war, auch eine kleinere ungarische Einheit an. Der unter ungünstigen Vorzeichen beginnende Feldzug rechnete mit einem raschen Erfolg, begann er doch im Herbst, um den Türken keine Zeit zum Aufmarsch zu lassen. Das Besatzungsheer nahm am 10-11. September Stellung um Kanizsa ein. Der Grossteil des Heeres begann den Ansturm vom östlichen Flussufer aus, auf der westlichen Seite blieb nur das päpstliche Militär. Der Ansturm zog sich sehr hinaus und auch die Witterung begünstigte den Feind. Arge Regengüsse begannen und bald setzte auch der Frost ein. Zur Bestürmung der Burg kam es erst am 28. Oktober, ohne Erfolg. Inzwischen nahm Fürst Mercoeur Székesfehérvár ein, und sandte von hier unter Führung des Grafen Russworm 7000 Mann zur Unterstützung der Angreifer von Kanizsa. Ihre Ankunft änderte aber nicht mehr viel an der Situation. Die im Lager ausgebrochene Epidemie, der Lebensmittelmangel, sodann der mächtige Schneefall zwangen Erzherzog Ferdinand zur Aufgabe des Ansturmes. Der Rückzug begann unter unmenschlichen Umständen am 17. November. Das völlig desorganisierte Heer musste die Geschütze und fast sämtliches Gepäck zurücklassen. Im Frühjahr 1602 begannen die Türken den Wiederaufbau der völlig zerstörten Festung und richteten sich dauernd in der Burg Kanizsa ein. Der Fall der Burg Kanizsa zwang den Hofkriegsrat zur Errichtung einer neuen Verteidigungslinie. Deren praktische Verwirklichung konnte aber infolge des Kriegsgeschehens und der Folgen des Bocskai Aufstandes in Transdanubien nicht realisiert werden. Der Frieden von Zsitvatorok schloss den 15-jährigen Krieg und den Bocskai-Aufstand ab. Nach dem Friedensschluss kam es zur ersten Organisierung der Grenzbefestigungslinie. Nach der Ermes-sung 1607 waren in den 24 Burgen der Oberhauptmannschaft gegenüber Kanizsa 1060 Husaren, 300 Archibusiers, 1632 Heiducken und 700 deutsche Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 409 Soldate n stationiert, deren Besoldung monatlich 21.966 Gulden betrug. Diese Grenzbefestigungslinie umfasste mehrere Burgen, deren Erhaltung im weiteren nicht begründet bezw. wirtschaflich war. Der organisatorische Ausbau der endgültigen Grenzbefestigungslinie und der Grenzburgen gegenüber Kanizsa konnte erst nach den transdanubischen Geschehnissen des Bethlenschen Feldzuges erfolgen. Der Sitz der Oberhauptmannschaft gegenüber Kanizsa wurde Körmend. Hier residierte der jeweilige Oberhauptmann, der während des ganzen Jahrhunderts ein Mitglied der Familie Batthyány war. Die Grenzbefestigungslinie war in der Tiefe gegliedert und stützte sich - ähnlich wie in früheren Zeiten - hauptsächlich auf die schwer durchdringbaren sumpfigen Täler, oder auf die pfadlose bewaldete Hügellandschaft. Die Befestigungen bildeten einen offenen Sack um Kanizsa. Dessen südliche Öffnung war Légrád, an der Spitze zwischen Mur und Drau und setzte sich in der Hauptmannschaft der Zrínyis mit Csáktornya fort. Das Kerkatal war von drei Burgen bewacht. In der schwer zugänglichen Göcsej-Gegend befand sich damals keine Befestigung mehr. Die Reihe der das Zalatal, bzw. das Gebiet zwischen Zala und Raab beherrschenden Burgen, wandte sich bei Zalabér dem Tal entlang nach Süden bis Kisko-már, das an der nördlichen Öffnung des Sackes in türkisches Gebiet eingekeilt lag. Die Burgen der Grenzbefestigungslinie repräsentierten verschiedene Kräfte mit einer Besatzung von 26 bis 350 Mann. Die wichtigsten Befestigungen waren Egerszeg, Lenti, Légrád, Kiskomár. Diese zergliederte militärische Macht konnte mit Hilfe der Benachrichtigungsmörser verbunden und somit zur Verhinderung der türkischen Streifzüge geeignet gemacht werden. Die Wache der Grenzbefestigungen und die sich dieser anschliessenden sonstigen Streitkräfte (Fussvolk, Battyhányisches Privatmilitär und die Komitatsheiducken) waren zahlenmässig praktisch mit dem Personalstand des Wilajets von Kanizsa identisch. Für die Grenzbefestigungslinie gegenüber Kanizsa stellte die Erhaltung eines ständigen und gut funktionierenden Spionagedienstes eine Daseinsfrage dar, über deren Tätigkeit wir zahlreiche Daten haben. Gleich wohl funktionierte aber auch der türkische Nachrichtendienst. Die Wache der Grenzbefestigungslinie vermochte ihrer Aufgabe trotz der mangelhaften Besoldung und des Zustandes der vernachlässigten Befestigungen zufriedenstellend nachzukommen. Wie wir bei der Geschichte des 16. Jahrhunderts bereits darauf hingewiesen haben, wurden die ungarische Staatsgewalt, der Adel und die Kirche aus den türkischen Gebieten zwar verdrängt, sie verzichteten aber auf diese nicht und betrachteten die früheren Besitzverhältnisse für gültig. Die in den Burgen verschlossenen türkischen Garnisonen konnten das Gebiet vor ihrem Eindringen nicht schützen. Die ungarischen Gutsherren, und noch mehr die Hauptleute und Offiziere der Grenzfestungen, die das Nutzniessungsrecht von den entfernt wohnenden Besitzern erworben oder in Pfand genommen haben, trieben die Steuern in den türkischen Gebieten, ebenso wie im 16. Jahrhundert, ein. Diese Einkommen spielten in der Erhaltung des ungarischen Grenzbefestigungssystems zweifellos eine bedeutende Rolle. Die Leibeigenschaft der unterworfenen Gebiete konnte sich den gratuitus labor (der den Burgen gebührenden Gratisarbeit) nach wie vor nicht entziehen, ihr Schicksal wurde vielmehr dadurch erschwert, dass auch die türkischen Burgen ihre Arbeitskraft in Anspruch nahmen. Ein Grossteil der unter türkische Herrschaft geratenen Dörfer der Domäne von Kanizsa, wurde im Jahre 1620 dem Miklós Rátki überlassen. Im Besitz seiner Nachkommen und Erben befanden sich diese auch am Ende der Türkenherrschaft. Das Aussehen der Burg Kanizsa veränderte sich unter der Türkenherrschaft im grossen Ausmass. Nach der Belagerung von 1601 wurde der Wiederaufbau von Kanizsa, laut Bericht des Grossvezirs Lala Mehmed, in der zweiten Hälfte des Jahres 1604 beendet. Aus den 1630er Jahren sind uns abermals grossangelegte Bauarbeiten bekannt. In der türkischen Burgorganisation waren zwecks Verrichtung der täglichen Reparaturarbeiten, in die militärische Organisation der Burgwache, auch Handwerker eingebaut, die einen festgesetzten Sold erhielten. Bei den vom Sultan angeordneten grösseren Bauarbeiten wurden neben den besoldeten Handwerkern auch die Arbeitsleistung der Bauern in Anspruch genommen. Letzeren wurde ein bestimmter Taglohn ausgezahlt. Die Struktur der Stadt veränderte sich grundlegend. Die im Jahre 1600 verwüstete Vorstadt wurde nicht wieder aufgebaut. Die Stadt wurde in die Burg verlegt, wozu man den grösseren westlichen Teil der pentagonalen Burg in Besitz nahm, hier war es durch Aufschüttung möglich auf Pfahler gebaute Wohnhäuser unterzubringen. Diesen Zustand wiederspiegeln auch die aus dem 17. Jahrhundert erhalten gebliebenen authentischen Darstellungen, wie die Belagerungskarte vom Jahre 1664, die Darstellung von 1698, sowie jener Grundriss der einem Spionagebericht aus 1687 beigelegt war. Diesen Darstellungen entspricht auch die gut brauchbare Beschreibung der Burg und Stadt von Evlia Tschelebi aus dem Jahre 1664. Die Türken behielten die früher bebaute Fläche, den rechteckigen Block der eigentlichen Burg bei und befestigten diese westlichen Ecken mit Bastio- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig nen . In der westlichen keilförmigen Hälfte der pen-tagonalen Burg wurde die Vorstadt Topráklik erbaut; an deren östlichen, der Burg zugewandten Seite war keine Festungsmauer errichtet. Auch das innere Aussehen der mit einer Plankenmauer umgebenen Burg, veränderte sich gründlich. Die Folgen der Belagerung, der Rückeroberungsversuche und Feuersbrünste waren, dass die Bauten der Christenzeit allmählich verschwanden und in der zweiten Hälfte des Jahrhunderts nichts mehr an die früheren Bewohner der Burg erinnerte. Auch der Burgpalast stand damals nicht mehr, vermutlich wurde er im Laufe des Angriffs vom Jahre 1601 vernichtet. Über die Bebauung der Burg zur Türkenzeit berichten zwei grundlegende Quellen, erstens die Beschreibung des Evlia Tschelebi und zweitens die Konskription vom Jahre 1690, die über die Bauten der Burg unmittelbar nach der Rückeroberung angefertigt wurde. Die Häuser der Burg waren zum Grossteil Holzbauten, selbst der Palast des Paschas war aus Holz. In drei Stadtteilen befanden sich Mo-schees, darunter die Dschami des Sultans Mohamed III. mit einem Ziegelminarett und hier stand auch das Bad des Paschas Sihrab Mohamed. Ziegelbauten waren das Pulverdepot mit drei Kuppeln, das Ki-redskhane-Gefängnis, der städtische Kerker und das Bad. Die Holzbauten wurden mit Brettern gedeckt, hatten mehrere Stockwerke und keinen Hof. Die Häuser der Vorstadt waren ähnlich jener der Burg aus Holz gebaut, die Strassen waren auch hier mit Brettern belegt. Ziegelbauten gab es überhaupt keine, von den drei Moschees kann nur eine als grösser bezeichnet werden. Die Konskription des Jahres 1690 berichtet über 187 Häuser und Hausgründe. Über das Ethnikum der Stadt zur Türkenzeit erfahren wir das meiste von Evlia Tschelebi. Zwischen den Bewohnern der Burg und der Vorstadt besteht ein Unterschied, der vermultich kein ethnischer sondern ein gesellschaftlicher war. Sämtliche Würdenträger und bedeutendere Persönlichkeiten wohnten in der Burg, während die Bewohner von Topráklik befreite und waffentragende „rajas" waren. Über die hier lebenden schreibt er im allgemeinen folgendes: „Die Bewohner sind Bosniaken, die bosnisch, bulgarisch, serbisch und lusatinisch sprechen, aber auch das Ungarische besser beherrschen, als die Ungarn selbst." Auch sonstige Quellen bestätigen die Schilderung des türkischen Geschichtschreibers über die bosnischen Einwohner der Stadt, unter denen sich auch Christen befanden. Miklós Zrínyi, die bedeutendste Persönlichkeit seines Geschlechtes, übernahm die Familienbesitze und zugleich die Verteidigung des Gebietes zwischen Mur und Drau im Jahre 1637. Hinsichtlich der Verteidigung dieser Gegend spielten die Tiefe der Mur und deren rasche Strömung eine hervorragende Rolle. Zwecks Grenzschutzes stationierte Zrínyi in seinen drei hiesigen Burgen Csáktornya, Légrád und Kotor sowie in seinem Wachpostensystem entlang der Mur, neben vom König besoldeten Reitern auch Privatsoldaten der Magnaten, ferner ergänzte er seine Streitmacht auch durch eine Grenzwache, die aus angesiedelten und zu Grundbesitz gelangten Bauern bestand. Die Türken benutzten jede Möglichkeit eines Angriffs gegen die Murgegend und Zrínyi zögerte niemals mit der Antwort. Als die Türken 1651 die Festung Kiskomár angegriffen haben, versuchte Zrínyi zwecks deren Entlastung seine Truppen nach Kanizsa zu führen. Gelegentlich der 1660 durch Blitzschlag verursachten Feuersbrunst versuchte Zrínyi die Burg Kanizsa zu erobern, auf könglichem Befehl war er jedoch genötigt sich zurückzuziehen. Ein Hauptlebenszweck Zrínyis war, die Türken in Kanizsa zu vernichten. Dazu bot sich Gelegenheit im Jahre 1661, als der Krieg wieder ausbrach. Um die Festung Kanizsa vom türkischen Hinterland zu isolieren, erbaute er gegenüber des Zusammenflusses der Mur und Drau, auf türkischer Seite, trotz jedes türkischen Widerstandes die Burg Zrínyi-Újvár, die auch gelegentlich jedes Unternehmens gegen Kanizsa, als vorzüglicher Brückenkopf galt. Die neue Festung befand sich an einem strategisch vorteilhaft gelegenen Punkt, der wie dies die späteren Kriegsgeschehen bestätigten, - im Gegensatz zur Meinung seiner Gegner - verteidigt werden konnte. Im Jahre 1663 kam es zum berühmten Winterfeldzug Zrínyis, den auch aus dem Deutschen Reich und aus Frankreich eingetroffene Truppen unterstützten. In dessen Verlauf rückte Zrínyi bis zur Brücke von Eszék vor, die er in Brand steckte und die Grenzbefestigungen einnahm, welche die Verbindung zwischen dem osmanischen Reich und Kanizsa sicherten. Hernach konnte er den Angriff von Kanizsa unternehmen, infolge Zögerns des königlichen Hofes jedoch begann die Kampftätigkeit ziemlich spät. Die drei Heere (20600 Mann) zogen unter der Leitung von Zrínyi, Hohenlohe und Strozzi am 30. April über Zrínyi-Újvár zum Angriff los. Die entsprechende Artillerie traf aber verspätet ein. Am 7. Mai meinten sie noch, dass der entscheidende Ansturm in 6-7 Tagen erfolgen kann, die schlechte Qualität des Ar-tielleriematerials verhinderte hingegen dies. Trotz der Schwierigkeiten verlief der Ansturm befriedigend, inzwischen setzte sich aber das Einsatzheer des Grossvesirs in Bewegung. Zrínyi hielt an der Absicht den Ansturm fortzusetzen fest, doch näherten sich die türkischen Truppen am 1. Juni Zrínyis Lager, in dem eine Panik ausbrach und es begann der Rückzug in Richtung Zrínyi-Újvár. Die türkische Streitmacht zog nach dem Entsatz von Kanizsa gegen Zrínyi-Újvár und belagerte die Festung. Am 30. Juni befahl General Montecuccoli Zrínyi-Újvár aufzugeben, da Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 411 e r diese Festung nur solange verteidigte bis er die kaiserlichen Truppen in Richtung Wien umgruppieren konnte. Nachdem die Türken die Grenzbefestigungen des Komitates Zala erobert hatten, versuchten sie Wien anzugreifen. Ihr Angriff scheiterte jedoch am Flusse Raab. Der Friede von Vasvár stellte den früheren status quo wieder her und bestimmte ein Verbot des Wiederaufbaus von Zrínyi-Újvár und Kiskomár. Dadurch wurden beide Festungen, die den Nachschub der Burg Kanizsa gefährdeten, beseitigt und auch die Grenzbefestigunslinie gegenüber Kanizsa wesentlich geschwächt. Ende 1672 versuchte der kaiserliche Hof die Probleme der unbesoldeten Grenzfestungswache in der Form zu lösen, dass er ihren Personalstand kräftig verminderte. Laut den detaillierten Daten der beiliegenden Tabelle wurde der Bestand des Militärs von 2327 auf 1000 Mann herabgesetzt. Die Türken vermochten von dieser Zeit an auch die Steuern der hinter den ungarischen Burgen befindlichen Dörfern leichter einzutreiben und das mit Gewalt durchzusetzen. Gleichzeitig hob das ungarische Militär in den unter türkischer Herrschaft gelegenen Dörfern die Steuer dem alten Brauch gemäss auch weiterhin ein, so verhielt sich die Lage bis zum Befreiungskrieg. Von da an wird die gewaltsame Steuereintreibung von beiden Seiten zum dauernden Übel. Die Besatzung der Grenzfestungen im Komitat Zala wurde zum aktiven Teilnehmer des Befreiungskrieges, die sich auch an der Befreiung von Buda beteiligte. Nach der Befreiung von Buda 1686 verlieren die Türken noch im gleichen Jahr einen Grossteil des Gebietes vom Wilajet Kanizsa in den Komitaten Tolna, Baranya und Somogy sowie in Slawonien. In Transdanubien verblieben nur die Burgen Szigetvár und Kanizsa in türkischem Besitz. Da Kanizsa nicht an der militärischen Hauptlinie lag, versuchte man sie ohne Gewalt zu erobern. Schon seit 1686 wurde die Versorgung der Verteidiger mit Lebensmitteln verhindert. Die Türken bereiteten sich zur Verteidigung der Festung vor. Zur Anordnung der Blokade, zur Entsendung des Heeres unter der Führung von András Batthyány IL, kam es im Januar 1689, als der Lebensmittelmangel schon sehr gross war und mehrere Türken aus der Burg flohen. Am 22. Februar wird Kanizsa erstmals aufgefordert sich zu ergeben, was jedoch damals noch zurückgewiesen wurde. Die Situation gestaltete sich aber für die Belagerten immer hoffnungsloser und am 16. März bahnten schon sie die Verhandlungen an. Am 23. März vereinbarten sie die Burg im Sinne der Bedingungen von Székesfehérvár zu übergeben. Zwecks Ratifizierung der Vereinbarung begab sich eine Deputation nach Wien, wo Kaiser Leopold das Übergebungsabkommen, dessen Wortlaut wir auszugsweise wiedergeben, unterzeichnete. Im Sinne der aus 11 Hauptartikeln bestehenden Urkunde, durften die Türken unangefochten Kanizsa verlassen und sie wurden auf dem Wasserwege auf türkisches Gebiet befördert. Die Übergabe erfolgte mit der üblichen Zeremonie am 13. April. Über das in der Burg befindliche Kriegsmaterial wurde ein Inventar aufgenommen. Die frühere Fachliteratur berief sich öfters auf das in den Kriegsgeschichtlichen Mitteilungen 1891 veröffentlichte Inventar, dessen Angaben jedoch irreal sind. Beiliegend publizieren wir das authentische Inventar der Festung. In der Burg wurden 57 Kanonen vorgefunden von denen 33 gut und 24 unbrauchbar waren, und überwiegend aus der Beute früherer Angriffe oder aus der Zeit vor den Türkenkriegen stammten. Vom Baubestand der zurückeroberten Burg fertigte Ádám Batthyány eine Konskription an, aus der hervorgeht, dass sich in der Festung 187 aus Holz gebaute Häuser befanden. In diesen siedelten sich nach der Rücknahme neue Einwohner an, einige türkische Familien verblieben aber and Ort und Stelle. Verzeichnis der Landkarten Landkarte 1 Erinnerungen der „gyepü"-Gegend vom io-11-Jh. Landkarte 2 Die Besitzgrenzen der Familie Kanizsai. Landkarte 3 Umriss der mittelalterlichen Topographie von Kanizsa. Landkarte 4 Die wichtigsten Domänen des Geschlechtes Kanizsai, 1321-1566. Landkarte 5 Die Dörfer der Domäne Kanizsai. Landkarte 6 Mittelalterliches Strassennetz von Kanizsa und Umgebung. Landkarte 7 Oberhauptmannschaft von Kanizsa, 1566-1600. Landkarte 8 Eroberung von Kanizsa im Jahre 1600. Landkarte 9 Oberhauptmannschaft gegenüber Kanizsa, 1600-1690. Landkarte 10 Transdanubischer Feldzug im Jahre 1664. 412 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Bilderverzeichnis Abb. i. Wappen der Familie Kanizsai. - Wappenverleihung seitens Ludwig II. 1519 (Ungarisches Staatsarchiv Dl. 24 772) Abb. 2. Urkunde von Lőrinc des Geschlechtes Osl, Burgvogt von Kanizsaszeg, Vizegespan des Komitates Zala, ausgefertigt um 1314-15. Abb. 3. Siegel des Bischofs István Kanizsai slawo-nischer Offizial. Abb. 4JA. Unterschrift des Obergespans László Kanizsai 1458. (Sopron, Städtisches Archiv Dl. 1660). Abb. 4JB. Unterschrift von Imre Kanizsai Hauptmann der Komitate Zala, Vas, Sopron und Veszprém 1458. (Sopron Städtisches Archiv Dl. 1695). Abb. 5. Brief des Vizegespans György Hosszútóti an die Witwe des György Kanizsai bezüglich ihres Steuerrückstandes 1516. (Ungarisches Staatsarchiv Dl. 25 577). Abb. 6. Ausgrabungsgrundriss des Burgschlosses Kanizsa aufgrund der Grabungen von István Méri 1954-58. Abb. 7. Steinskulpturen aus dem Schloss und der Burg von Kanizsa, nach István Méri. Abb. 8. Steinskulpturen aus dem Schloss und der Burg von Kanizsa, nach István Méri. Abb. 9. Steinskulpturen aus dem Schloss und der Burg von Kanizsa, nach István Méri. Abb. 10. Teil der Brückenstrasse aus der Burg von Kanizsa gesehen, laut István Méri. Abb. 11. Grundriss vom 16. Jahrhundert der Burg und Stadt Kanizsa (Wien, Kriegsarchiv). Abb. i2Ja Grundriss der Burg des Geschlechts Kanizsa in Kismarton (Eisenstadt), nach Endre Marosi. Abb. i2Jb Grundriss der Burg der Familie Kanizsai und der Stadt Kismarton (Eisenstadt), nach Endre Marosi. Abb. 13. Grundriss der Burg und Stadt Kanizsa vom 16. Jh. auf den derzeitigen Stadtplan projiziert und aufgrund der Ergebnisse der Grabungen und Fundrettungen korrigiert. Abb. 14. Umbauplan der Burg von Kanizsa, Pietro Ferabosco 1572 (Wien, Kriegsarchiv). Abb. 15. Der nicht realisierte Umbauplan der Burg von Kanizsa, Nicolo Angelini (?) um 1560-1570. (Wien, Nationalbibliothek). Abb. 16. Des als erster Umbauplan Feraboscos bekannte Grundriss Mitte des 16. Jhs (Wien, Kriegsarchiv). Abb. 17. Kaiserlicher Oberbefehlshaber Lazarus Schwendt Burghauptmann György Thury und König Maximilian. Holzschnitt eines unbekannten deutschen Meisters. (Ungarisches Nationalmuseum - Ungarische Historische Bildergalerie) Abb. 18. Schild des György Thury (Ungarisches Nationalmuseum) Abb. 19. Schwert des György Thury (Ungarisches Nationalmuseum) Abb. 20. Kapitulation von Kanizsa 1600 (Stich von Georg Keller) Abb. 21. Kapitulation von Kanizsa in 1600. (Stich von Wilhelm Peter Zimmermann) Abb. 22. Die Hinrichtung von Paradeiser und seiner Gefährten darstellender Stich, 1601. (Nagykanizsa, Thury György Museum) Abb. 23. Grundriss von Botszentgyörgy und Mórichely, Giulio Turco, 1569. (Wien, Kriegsarchiv). Abb. 24. Grundriss von (Mura)-Keresztür und Molnári, Giulio Turco, 1569. (Wien, Kriegsarchiv). Abb. 25. Grundriss von Kiskomár, Giulio Turco, 1569. (Wien, Kriegsarchiv). Abb. 26. Grundriss der Burg Bajcsa. Eine Landkarte vom Ende des 18. Jhs. (Ungarisches Staatsarchiv. Batthyány Archiv. S-20. Nr. 79.). Abb. 27. Die Burg Újudvar (Korpavár) auf einer Landkarte vom Beginn des 19. Jhs. (Ungarisches Staatsarchiv. Batthyány Archiv. S-20 Nr. 207). Abb. 28. Belagerung von Kanizsa in 1601. (Stich von Dominicus Custos.) Abb. 29. Adam Batthyány I. (Stich von E. Wide-mann.) Abb. 30. Miklós Zrínyi Poet und Heerführer. Abb. 31. Phantasiebild von Zrínyi-Újvár und Csáktornya, (Schnitt Lucas Schnitzer.) Abb. 32. Belagerung von Kanizsa, 1664. (Ungarisches Staatsarchiv. T.2. XXXII. Theke, 1045). Abb. 33. Landkarte der Belagerung von 1664. (Nagykanizsa, Thury György Museum). Abb. 34. Miklós Zrínyi, Kupferstich von Jeremias Renner. Augsburg, 1663. (Ungarisches Nationalmuseum - Ungarische Historische Bildergalerie. 10699.) Abb. 55. Pál Esterházy, Kupferstich und Stich eines unbekannten Meisters (Ungarisches Nationalmuseum - Ungarische Historische Bildergalerie. 65 1341.) Abb. 36. Pietro Strozzi. Kupferstich und Stich von Jakob Standrart, Nürnberg, 1664, (Ungarisches Nationalmuseum - Ungarische Historische Bildergalerie. 10 699). Abb. 37. Wolfgang Julius Hohenlohe, Kupferstich eines unbekannten deutschen Meisters, Nürnberg, 1664. (Ungarisches Nationalmuseum -Ungarische Historische Bildergalerie 3/1931. Gr.). Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 413 Abb. 38. Raimond Montecuccoli, Kupferstich von Cornelius Nicolaus Schurtz, Nürnberg, in den Jahren 1660. (Ungarisches Nationalmuseum - Ungarische Historische Bildergalerie 3192). Abb. 39. Ahmed Köprülü Grosswesir. Abb. 40. Landkarte der Belagerung von Zrínyi-Újvár, aufgrund des Mars Hungaricus von Pál Esterházy. Abb. 41. Pascha von Kanizsa. Stich von Johann Hoffmann (Nagykanizsa, Thury György Museum). Abb. 42. Grundriss der Burg Kanizsa vom Jahre 1687. (Wien, Kriegsarchiv). Abb. 43. Adam Batthyány II. Abb. 44. Die Burg von Kanizsa in 1690 nach der Rückeroberung von den Türken (Nagykanizsa, Thury György Museum). 414 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Dr. László Vándor The history of Kanizsa from the Magyar Conquest till the town''s liberation from Turkish occupation I. THE BIRTH OF THE SETTLEMENT (900-1245) The Conquering Magyar tribes occupied the southwestern parts of Hungary rather belatedly. The earliest finds associable with them date from the last third of the 10th century. Originally, the area of today''s Zala County was owned by the tribe of the harka. After the death in 955 of Bulcsú harka in the Lech fields, the territory became annexed to the possession of the grand duke. In the wake of the defeat at the Lech fields, the gyepű, i.e. the borderland of Hungary, stretched to the west of the valley of the river Kerka. An articulated system of defences was established in the Mura valley that crossed the area, with the easternmost outposts situated behind the marshy valley of the river Kanizsa. The second half of the 10th century witnessed a major influx of settlers in the area. The westernmost linear cemetery, which is considered typical of these ioth-nth century settlements, is known to have been uncovered at Letenye. A marked change in the political situation was prompted by the settlement in Somogy of the pagan chief Koppány. Having defeated Koppány, King István (Stephen) founded Zala County. The settlement of Kolon became the centre of the county, with its so-called „castle lands" situated to the east and north of Kanizsa. The territories to the south and south-west of Kanizsa were owned by the Bikács clan. The early period toponyms in the area indicate the predominance of Slavic people, with scattered examples of place-names of Hungarian or Turkish origin. The toponym Kanizsa (which belonged to both a river and a town on it) is also of Slavic origin. It stems from the southern Slavic word knez, with the suffix ja added to it. The meaning of the word is „property of the princeIkenéz." King István''s Zala County extended diagonally over the eastern part of what is known as Zala County today. Its boundaries were marked out by the upper reaches of the river Kerka and the lands to the west of Kanizsa. Ecclesiastical control over the area was exercised by the Veszprém Bishopric. Having annexed Croatia to the Hungarian Monarchy, King László (Ladislaus) I. brought the borderland area under the jurisdiction of the Zagreb Bishopric, which he himself had set up. Ultimately, Zala County entailed the Kerka region as well as the Muraköz area. The settlement of Újudvar (Nova Curia) became the centre of the crown lands to the north of Kanizsa, while to the west of Kanizsa the bishop of Veszprém acquired sizeable estates. II. FROM THE EARLY YEARS OF KANIZSA TILL THE HEYDAY OF THE RURAL TOWN (1245-1532) Earlier researchers had mistakenly located the Holy Cross church of Kanizsa, which was established in 1231, to Nagykanizsa. Recent research proves that this church can be identified with the Benedictine Abbey at Murakeresztúr. The first authoritative reference to the settlement dates from 1245, when the then owner of Kanizsa, the noted public figure Comes Princ, took over possession of in the neighbouring areas. The field survey of 1257 reveals that the estate along the eastern bank of the river Kanizsa also had a church on it, dedicated to Saint Margit (Margaret). Princ had gradually expanded his estate until the late 13th century, when the settlement was seized by the Köszegis of the Héder clan. A castle called Kanizsaszeg was erected on the estate sometime at the beginning of the 14th century. The commander of the castle was Lőrinc of the Osl clan, who subsequently sided with the emerging power of King Károly Róbert (Charles Robert) and captured the castle. In 1323, the castle was turned over to him as a royal fief. The descendants of Lőrinc adopted the name Kanizsai, and remained masters of the castle until the extinction of their clan. The ancestral estates of the Osl clan, which originated from the conquering Magyar tribes, were situated in Sopron County. Lőrinc, who was a member of this clan, was forced to take service with the Kőszegi clan, which ruled western Transdanubia at the turn of the I3th-i4th centuries. Having sided with King Károly Róbert, Lőrinc was named lord lieutenant of Zala County. His title, and also his estates near Kanizsa, finally enabled him to establish the Zala County branch of his clan. The name of the Kanizsaszeg castle suggests that its builder must have belonged to the family of the same name which appeared in the area sometime at the end of the 13th century. The Köszegis are believed to have seized the castle from the Kanizsaszegi family. Later in time, the castle fell into the hands of the king, who in 1323 donated it to Lőrinc Kanizsai. There is every reason to believe that the location of this castle was different from that of another castle, Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 415 whic h was mentioned first in the annals only in the 15th century. This assumption was first raised by historian Erik Fügedi, and it appears to be substantiated by István Méri''s archaeological researches. The name of the castle (Kanizsaszeg means ,,corner" of the Kanizsa estate), as well as the findings of archaeological topography lead us to believe that the original Kanizsaszeg castle was situated to the south of the later castle, somewhere on the marshy island to the east of Nagykanizsa train station. After the death of Lőrinc Kanizsai, the estate was inherited by his sons, János and István. Through the latter''s career in the church (he became bishop of Zagreb) and also in the royal court, the Kanizsa estate grew significantly during that period. János was the first to use the family name Kanizsai. The heyday of the Kanizsai family occurred during the lives of János''s sons. The middle son, János Jr., became archbishop of Esztergom and royal chancellor. The eldest son, Miklós, was lord chief treasurer, and the youngest, István, became Székely bailiff, chief door-keeper and steward of the royal household. First among them was archbishop János, who received vast estates from King Zsigmond (Sig-ismund), and who thereby made the Kanizsai family one of the wealthiest noble clans in Hungary. This status lasted until the year 1401, when the family stood up against the king. The estate of Kanizsa was inherited jointly by the descendants of Miklós and István, but it was used as a seat by Miklós''s scions only. During the internal war in 1443, they sided with the widow of King Albert, and as a result they lost some of their castles and had difficulty securing Kanizsa for themselves. After the death of King Ulászló I., László Kanizsai II. joined the governing party of János Hunyadi, and it was through his activity that the family regained its noble status again. In the early 16th century, György Kanizsai, and his son, László IV., brought further prosperity to the Kanizsais'' estates. László IV.''s offspring died early, with the exception of Orsolya. Through her marriage, the estates of the Kanizsai family fell into the hands of the Nádasdy family. The reign of Miklós Kanizsai was marked by the rapid growth of the settlement and estate of Kanizsa. In 1347, he obtained the right for Kanizsa to exact tolls. After 1387, King Zsigmond donated further villages in Zala and Somogy to the Kanizsais'' estates. These donations were made primarily to archbishop János Kanizsai, who extended the right of common over his brothers. By the turn of the I4th-i5th centuries, the Kanizsais'' estates included more than 40 villages. The castle at Kanizsa, which is known to have existed in the first half of the 14th century, was not mentioned in the annals before 1406. In 1443, the Rozgonyi family laid an unsuccessful siege to the castle. In 1469, King Mátyás (Matthias) was named as its temporary owner. The written sources do not reveal much about the structure of the castle at the time. The ground walls of the castle were uncovered in 1954-57 by archaeologist István Méri. The site is situated in Vár street, on a plot where the Distillery used to stand. The castle, built on a sand-bank in the marsh, had an irregular quadratic ground-plan. It occupied a 36 metre by 38 metre area, and had a fortified gatehouse in its southern wall. The buttressed walls of the castle were erected mostly of brick, and rested on stone foundations. The castle is depicted in a number of drawings dating form the 16th and 17th centuries, and ground-plans have also survived. However, the gatehouse had already disappeared by then. The original building had two storeys, as is indicated by 16th century written sources. In absence of written accounts of the period of the castle''s construction, we cannot but employ indirect data and formal analogies in dating the castle. The type represented by ground-plan of the Kanizsa castle was typical of royal castles dating from the years between the middle of the 14th century and the early part of the 15th century. Similar castles were erected in Diósgyőr, Zólyom, Végles and Tata. The earliest representative of this type which was not erected under royal decree and which was documented in contemporary charters was the Kanizsais'' castle at Kismarton. Its constructor was István Kanizsai. It appears certain that the castle at Kanizsa was built by Miklós Kanizsai, the highest-ranked and most respected member of the family. Miklós had his castle erected almost simultaneously with István''s at Kismarton. On January 1, 1393, Miklós entertained King Zsigmond in his Kanizsa castle, and so we have every reason to believe that construction had been completed by then. It also seems certain that Kanizsa evolved from a village into a rural town under Miklós. The first written reference to Kanizsa as an oppidum dates from 1409, and Miklós died only a few years earlier. Promoting the development of the town greatly was the fact that it lay at the intersection of major commercial routes, one of which was the so-called „royal route" connecting Buda with the sea. Kanizsa was a venue for major weekly markets on Tuesdays and Saturdays, and the Saint George Day national market also took place there. Judging by the stray data at our disposal, we can establish that the Kanizsa market affected settlements in a 40-kilometre area. For the churches in Kanizsa, Miklós Kanizsai obtained licences to hold parish feasts from the Pope. In 1493, some 42 villein families lived in Kanizsa. The town had 19-19.5 full plots, which were divided into quarters. Kanizsa also had a school, a bath and a hospital. 4 i 6 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Th e town''s Saint Margit (Margaret) parish church is known from 13th century sources. Most probably it was situated on the plot of today''s Tungsram factory. A written source dating from 1347 makes mention of a chapel dedicated to the Virgin Mary, while another source, from 1402, refers to a Saint Miklós (Nicholas) chapel. The Kiskanizsa district of today''s Nagykanizsa used to be an independent village at the time. Its name was Töl, and it had its own chapel. The Franciscan monastery dedicated to the Blessed Virgin was founded by János Kanizsai, the son of lord chief treasurer Miklós Kanizsai, between 1418 and 1423. The monastery stood in the area of today''s market place. The last written reference to it dates from 1533. The domain belonging to the castle was the largest at the beginning of the 15th century. After that period, it shrunk due to donations and mortgages. Figures on the estate''s economic activity have come down to us since 1493. These data reveal that the disappearance of some villages could be accounted for by the draining of the land. The processing and evaluation of the copious data is yet to be concluded. In 1530, the Kanizsa estate included 29 settlements in Zala County, and 11 in Somogy County. There were altogether 1,805 families on the tax roll. Their services are discussed in detail in the royal charters. Taxes were serviced in cash, in kind and in labour, with the first form becoming the most common in the early 16th century. This fact is indicative of the dynamic growth of trade in the period. Labour rent was typical primarily in the landlord''s own allodia and vineyards. A peculiar form of labour rent was the maintenance of the castles. In the village of Töl, the residents were obliged to perform services in the castle. Besides Kanizsa, the domain included four other country towns. The period between 1532 (the raid of the Turks) and 1566 (the takeover of the area by the king) was marked by steady decline. Over thirty years, the number of registered breadwinners dropped from 1,805 t0 697, and the cash payment of taxes was gradually replaced by taxation in kind. The lack of appropriate archaeological research, and also the ravages of the Turkish occupation, prevent us from drawing a reliable mediaeval topography of the town. István Méri made the first attempt to localize the 16th century fortified structures of the town. His conclusions are acceptable, notwithstanding that the actual site was slightly further to the west. This area coincides with today''s inner city. It was settled during the period when Kanizsa evolved into a rural town. The Franciscan monastery was situated on its southern edge. The centre of the I3th-i4th century town must have been situated to the north or north-west of this site, somewhere in the area between the Tungsram factory and the marshes of the river Kanizsa. The remnants of the two churches unearthed there can be identified with the parish church (in the plot of the Tungsram factory) and the Saint Miklós chapel (in Magyar street), respectively. In later times, this area became known as Szombathely or Külső Kanizsa. In modern times, the town and its administrative area have grown considerably. Originally, the area included some 15 independent settlements (not all of them subjected to the Kanizsa estate), some of which are extremely difficult to localize. III. THE HISTORY OF KANIZSA UNDER THE NÁDASDY FAMILY (1532-1567) Following the extinction in the male line of the Kanizsai family, the town and the estate fell into the hands of Tamás Nádasdy. This erudite nobleman played a key role in spreading Renaissance culture and Protestant values in Hungary. In 1532, Sultan Suleiman occupied the castle for a brief while, but it was not until the 1540s that the Turks posed a real threat to the region. They launched their first known attack on Kanizsa in 1546. In the middle of the 1550s, in order to isolate the main southern Trans-danubian stronghold of Szigetvár, the Turks captured the majority of the castles and fortifications in Somogy County. In response, the holders of Kanizsa fortified their castle. The Turks launched their campaign against Szigetvár in 1555-56, and in the same years Tamás Nádasdy started the modernization of Kanizsa castle. As part of the reconstruction, the builders erected modern wooden defenses and earthworks. Work on the castle was suspended during the Turks'' 1556 attack on Szigetvár, and the modernization of Kanizsa was only concluded at the turn of 1559-1560. Copious documents have survived on the details of the reconstruction, including a ground-plan dated 1572. At that time, Kanizsa castle was a tripartite fortification with an internal, a central and an external part. The corners of the castle were marked by old-Italian-style bastions. The military significance of Kanizsa castle began to increase after the 1560s. The castle''s defenders were the servants of Tamás Nádasdy and Orsolya Kanizsai. The surviving instructions of 1564 reveal all the details about the tasks and strength of the defenders, and the inventory of 1566 describes the armaments as well. Having captured Szigetvár in 1566, the Turks launched attacks on the area of Kanizsa. This development placed Kanizsa castle in a new role, in that it became the strongest fortification in the region. A separate chief military command was established for the region between lake Balaton and the river Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 417 Drava . Ferenc Tahy was appointed its head, and he held that post until September 1567. To eliminate the tensions that resulted from the fact that while the castle and its personnel were privately owned, the military command was under the control of the Royal War Council, the idea was raised that Kanizsa should be taken under the king''s control. The inhabitants of Kanizsa suffered a lot under the recurrent Turkish raids. The palisading of part of the town was completed by the forties, and after that the sources differentiated the Interior and the Exterior parts of Kanizsa. The newly fortified parts were situated on the elevation adjoining the castle. Besides the Turks, the repeated epidemics of plague also decimated the local population. The Franciscan monastery was ultimately closed down, and by 1554 the parish church, which had stood in a vast open plot, also deteriorated. After the 1540s, Reformation started to spread among the inhabitants. A census dating from the 1560s shows that by then the population had decreased by 56% over the 1530 figure, and that most of the inhabitants moved into the fortified areas. A further decrease in the number of the town''s inhabitants occurred after 1566. By then, the soldiers outnumbered the civilians in the Exterior parts of Kanizsa. The recurrent Turkish raids and the epidemics reduced the population in the estates as well. To ensure supply for the military, labour rents and taxes in kind were introduced. However, despite all these efforts, the decline in the area''s productivity could not be reversed. IV. KANIZSA: A ROYAL ESTATE (1568-1600) In the autumn of 1567, György Thury, one of the most talented soldiers of the day, was appointed captain-general of Kanizsa. By way of barter, the castle and the estate became crown property in the spring of 1568. Still in that year, major reconstruction and modernization works were launched in the castle under architect Pietro Ferabosco. To supply the large number of troops in the castle, there was a need to rely on central and other external financial resources. According to the contemporary documents, there were some 1,000 troops stationed in the castle. The majority of them were Hungarian, and there were some 250-300 Germans as well. Meanwhile, wars in the region continued unabated despite the truce of Adrianople, and so both the Hungarians and the Turks were busy erecting fortifications in the borderlands. On April 2, 1571, the Turks ambushed and killed György Thury, the captain who gained distinction in his life as a successful defender of Kanizsa. Several designs were made for the reconstruction and expansion of Kanizsa castle. Some of these proposed to move the fortification to a completely different site - for example to the area of the village of Töl on the western side of the marshland. Finally Ferabosco''s plans were approved, and work started on a spacious, pentagonal castle complex of wooden structures and earthworks, complete with neo-Italian type bastions. The constructions, under chief architect Ottavio Baldigara, were wound up in 1590, but only the eastern wing of the original project was completed. A ground-plan dating from 1572 shows the stage at which construction stood at the time. In March 1577, a thunderstroke and an explosion caused serious damage to the castle. The final ground-plan of the castle has come down to us from the early 1590s. This document was first published with a mistaken date (1664) by Günther Cerwinka. The dating was later recitified by István Méri. Succeeding György Thúry in the post of captain were a number of qualified military figures before Gáspár Alapy took over (from November 1573 until August 9,1574). Under the softhanded and ill-qualified Alapy, the Turks captured and burned down Kanizsa castle. A few years later, the town was rebuilt. From that period on, the castle garrison was constantly unremunerated and had to suffer poor provisions. According to official records dating from 1574, there were 400 hussars, 400 foot-soldiers and 300 German gunmen stationed in the castle, with an additional 52 hussars and 238 foot-soldiers staying in the borderline fortifications. However, the real numbers were but fractions of these. Between August 10, 1574, and December 4, 1575, the post of captain was filled by György Zrínyi, who also acted as chief commander of Transdanubia. Consequently, Kanizsa became the military headquarters of Transdanubia as well. Under Zrínyi, the garrison''s financial situation was steadily deteriorating, and so the commander levied higher taxes on the Turkish-occupied villages. In addition, the garrison troops had to face serious military pressure. In November 1575, the Turks attacked three border outposts near Kanizsa. Meanwhile, dissatisfaction climaxed among the troops, and at one point the chief commander and his soldiers simply deserted their fortification in protest against the poor conditions. The crisis was ultimately solved by János Bornemissza, who was Zrinyi''s deputy before he took over the post of chief commander (December 5, 1575-April 19, 1577). Although the fatigued and still unpaid garrison troops managed to defend the castle from the raiding Turks, they could not prevent the invaders from demolishing the outpost at And in 1576. Lightning struck the gunpowder tower of the castle during the marriage ceremony there of the 4i8 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig chie f commander''s daugther in the spring of 1577. The explosion took a heavy toll on both the troops and the building, but the injured chief commander still proved able to keep the invaders away. The accident coincided with the drafting by the Royal War Council in Vienna of a new military policy in Hungary. The backbone of the new policy was the effort to maintain peace at any price. This is why the belligerent Hungarian captains of Kanizsa were succeeded by András Khielmann, who was German by origin and who was ready to adhere to the rules and instructions (April 19, 1577-1581). Since the attempt to entrust the castle to the Teutonic Knights was a fiasco, Styria initiated the construction of a network of new defences for the area between Kanizsa and the river Mura in the spring of 1578. The castle at Bajcsa to the south of Kanizsa was erected under this project, and a series of other smaller fortifications were also built or renewed. The costs of the construction were covered by the Styrian orders, who appointed György Zrínyi to be the local commander. Under chief commander Khielmann, there were 2,600 troops stationed in 27 castles in the area. György Zrinyi''s two castles and 500 soldiers were independent of Khielmann''s command. Khielmann was succeeded in the post by another German, Rézmán Braun (1581-1582), notwithstanding that the actual military tasks were fulfilled by his deputy, Farkas Tharnóczky, who was also in charge of the constructions near Kanizsa. Although written sources from the years after 1581 are yet to be researched, it remains certain that the post of chief commander of Kanizsa was assumed by György Zrínyi again in 1583. Constructions in Kanizsa castle were completed before his departure in 1590. The first half of Zrinyi''s tenure was relatively peaceful. In response to their loss of the castle at Koppány in February 1587, the Turks launched a plunder raid on Kanizsa. Upon their return from the onslaught, the Turkish troops were defeated by Zrinyi''s forces in the area between Kacorlak and Sárkánysziget to the north of Kanizsa. This was the biggest victory the border garrisons could ever achieve in Zala County. The Turks retaliated by setting on fire a number of smaller Hungarian outposts in 1588. Zrinyi''s successor was known to be deputy captain Bertalan Geréczy, who functioned until 1594. The name of a designated captain has not been established yet. It was under Geréczy that the Turks captured in 1591 the castle at Kiskomár, which was the most important outpost of Kanizsa. The 15-year war broke out in the spring of 1593, and a year later, in March 1594, the Hungarians recaptured from the Turks the majority of the castles in Somogy County. The period in which Baron Kristóf Haym held the post of chief commander of Kanizsa (June 1, 1594-1598 (?)) is by far the best documented. Haym was hard put to take over the command of the castle, which at the time lived in miserable conditions. And indeed, his work was not crowned with success. His surviving correspondence describes in detail the situation that prevailed in the castle and the town at the end of the 16th century. The running conflict between the Catholic chief commander and his mostly Protestant soldiers led to a scandalous conclusion of Haym''s tenure. His departure left the besieged Kanizsa without a captain for a long while, since no successor was named pending a conclusion to the prolonged legal dispute. Perhaps the only achievement Haym could boast of was his participation in the recapture of the castles of Babócsa and Bares in 1595. György Paradeiser was appointed to the post of chief commander in September 1598. In the following year the town was gutted by fire. By that time the Turks'' preparations for a siege on Kanizsa had been sufficiently verified. In late summer, 1600, the Turkish troops launched their attack. Having evacuated the practically indefensible town and also the smaller castles around Kanizsa, Paradeiser successfully drove back the Turks from September 8 until October 22. However, the fiasco of Prince Mercoeur''s relief attempt and the shortage of gunpowder (the result of the explosion in the gunpowder tower on September 25) forced Paradeiser to ultimately relinquish the castle to the invaders. He was subsequently tried and executed for having done that. Earlier researchers unequivocally blamed him for giving up the castle, but recently he was acquitted on most of the charges. The latest findings also highlight the conditions of his conviction, in which a major consideration appeared to be his Protestant faith. The first (not fully authentic) engravings of Kanizsa castle depict scenes from its siege. The first authentic depiction of the castle shows Kanizsa during the arrival of the relief troops. Having fallen under the king''s control, the town of Kanizsa lost all its civic character and functioned as an outpost to the castle. The garrison of the cavalry was also situated there. The last remnants of civic life in the town disappeared during the 1574 raid by the Turks. The ground-plan of the town which dates from the first half of the 1590s already shows a military settlement. The streets were rebuilt in regular grids after the 1574 attack. The home of the chief commander was also situated in this part of the settlement, as the run-down castle could be used as a supply depot at best. By that time, only one mediaeval building had remained in the town: it was the Franciscan monastery, which was used as a Hungarian church and an arsenal. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 419 Th e 1574 siege put an end to Catholic religious life in Kanizsa, since most of the soldiers were Protestants. The fire of 1594 destroyed the monastery and the chief commander''s home as well. Prior to the siege of 1600, chief commander Paradeiser set the town on fire, and the site remained uninhabited during the 80 years of Turkish occupation. The years between 1566 and 1600 witnessed the steady deterioration of the villages in the Kanizsa estate, and especially of those situated to the east of the town. The inhabitants had to pay all their taxes in kind. Outstanding among the produce they had to turn in was their wine supply to the soldiers. After 1571, the Turks also levied regular taxes on the villages, and in 1579 they established their own tax districts as well. The state of the estate is known to us from a series of documents dating from the last decades of the 16th century. These and other sources clearly prove that the share of the estate in the supply of the castle was rapidly decreasing. Initially, the chief commander''s headquarters oversaw only the borderline fortifications to the east of the castle. Later in time, several other castles in Zala County came under the authority of Kanizsa. Between 1566 and 1577, the gist of the chief commander''s defence concept was to defend and maintain the eastern foregrounds of Kanizsa, notably the castle at Kiskomar (today Zalakomar). After 1577, the defence line was shifted to the marshes of the Little Balaton area and of the river Kanizsa. By the time of the 15-year war, practically all the castles in Zala had come under the authority of the Kanizsa chief command. Since we have no accurate list of the annexed castles at our disposal, we touch upon those 36 castles which definitely belonged solely under the authority of Kanizsa. This, of course, means that our list is far from complete. There were also numerous smaller and larger fortified outposts which existed only temporarily and which belonged to one or other of the castles listed here. V. KANIZSA UNDER TURKISH RULE (OCTOBER 22, 1660-APRIL 13, 1690) Having captured the castle at Kanizsa, the Turks organized a new vilayet (elayet) around it. This was the fourth such administrative unit they established here after Buda, Temesvár and Eger. Since Kanizsa represented only a relatively small area, the new vilayet inherited territories from other nearby vilayets. Annexed to it were the Pécs and Szigetvár sanjaks from the Buda vilayet, and the Pozhega sanjak from the Bosnian vilayet. The new vilayet was unable to live on revenues from its own territories, and so certain outside settlements also paid their taxes to Kanizsa. The bulk of the tax revenues was spent on paying the soldiers. The garrisons of Babócsa, Barcs, Berzence, Kanizsa, Kaposvár, Nádasd, Pécs, Szászvár and Szigetvár -i.e. only those situated to the north of the river Drava - received their pay from Kanizsa. The castles of the Pozhega sanjak were all missing from the Kanizsa payroll. There are two possible explanations for this: either their money came from another source independent of the treasury, or (and this is more likely) they belonged to another vilayet (for example Bosnia) in this respect. The 1618-19 payroll of the Kanizsa vilayet lists the names of 3,821 soldiers and officials. The latter group included 45 people, mostly clergymen and teachers. The vilayet paid out 38,478 akces a day to the soldiers, which amounted to 14,044,470 akces a year. Since the revenues for the years 1616-17 amounted to 11,179,579 akces, the difference had to be paid for by the taxpayers in the neighbouring territories. The Kanizsa vilayet was reorganized in the second half of the 17th century, and its area was expanded to include seven sanjaks. Four of these were independent (Szigetvár, Pécs, Kaposvár and Siklós), and the other three were Koppány and two sanjaks in Slavo-nia. Also associated with Kanizsa were the sanjaks of Jakova (Diakovár - today Djakovo in Bosnia) in the Bosnian vilayet; Pozhega (today Slavonska Pozege in Croatia); and also the enemy-held sanjaks of Eger-szeg and Kemend. Little is known about the amount of taxes the Turks levied on the Kanizsa vilayet in general, and the town of Kanizsa in particular, after 1600. The tax records of a few villages have survived from the year 1690. In 1601, it was decided that two large battalions be launched against the Turks to make good of the previous years'' fiascos. Prince Mercoeur, who was earlier defeated at Kanizsa, this time set out to capture Fehérvár. Kanizsa was besieged by the troops of archduke Ferdinánd, and also by his Styrian and Italian allies. By that time, the fate of Kanizsa had already evolved into a political issue for the whole of Europe. Even the Pope raised his voice for the town. The besieging troops started out from Graz on August 21-23. The 30,000-strong army disposed of some 50-100 guns, but did not have enough horses to pull them. Of their 6,000 ammunition, they lost 1,800 in the marshes. The guns would have required 1,000 artillerymen, but there were only 500, of whom several deserted. Joining this battalion was a smaller Hungarian unit under the leadership of György Zrínyi, who was very familiar with the region. The campaign was expected to be brief. The Hungarians'' strategy rested on the conviction that the autumn 420 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig onslaugh t would lei ve no time for the Turks to call up relief troops before the winter. The Hungarians took up their positions around Kanizsa on September 10 and n. The bulk of the troops launched their attack from the east, leaving only the Pope''s forces to defend the western areas. The siege proved to be extremely protracted, and even the weather turned against the Hungarians. First a heavy rainfall came, which was followed by hard frost. The first attack took place on October 28 only, and it was a huge fiasco. Meanwhile, Prince Mercoeur captured Székesfehérvár, and from there he dispatched Count Russworm at the head of 7,000 soldiers to help the besiegers of Kanizsa. However, they could not bring relief there. The Hungarian troops had to ultimately suspend their siege due to the epidemics, the lack of food and the heavy snowfall. The Hungarian troops began to withdraw on November 17, amidst inhuman conditions. The completely disorganized troops left all their guns and equipment behind. The Turks rec istructed the ruined castle in the spring of 1602, ; id made preparations for a prolonged stay there. The fall of Kanizsa forced the Royal War Council to establish a new defence line. However, the plans could not be realized for a few years due to the war developments and also to Bocskai''s uprising in Transdanubia. In 1606, the Zsitvatorok peace treaty concluded the 15-year war and the Bocskai uprising. The signing of the truce was followed by the establishment of the first new borderline defence system. According to a survey concluded in 1607, there were 1,060 hussars, 300 archibusiers, 1,632 foot soldiers and 700 German soldiers stationed in the 24 castles of the military headquarters opposed to Kanizsa. The monthly payments of the soldiers totalled 21,966 forints. This original borderline defence network included a number of fortifications which were subsequently found unnecessary or uneconomical to maintain. The final establishment of the borderline defences took place only in the wake of Bethlen''s campaigns in Transdanubia. The headquarters of the chief commander who controlled the area adjoining Kanizsa was established in Körmend. During the 17th century, the chief commanders all came from the Batthyány family. The borderline defences were built to defend primarily the hardly accessible marshy valleys and the untrodden wooded hills. The fortifications formed a bottle-shaped defence line around Kanizsa. The mouth of the ,,bottle" was situated at Légrád at the „tip" of the Muraköz area. Three fortifications were erected to defend the Kerka valley. By that time, no fortification had remained in the virtually impassable Göcsej area. The defence line which protected the Zala valley and the area between the rivers Zala and Rába turned towards the south at Zalabér, and ended at Kiskomár, already deep into Turkish-held lands. The fortifications along the defence line differed in strength. Some had 26 soldiers, while others had 350-member garrisons. Most important among them were the fortifications at Egerszeg, Lenti, Légrád and Kiskomár. The geographically distant fortifications were linked by the „news mortars," which enabled them to block the Turks'' forays. The strength of the borderline garrisons and the related forces (field troops, the Batthyány''s own army and the county troops) was practically identical with that of the army of the Kanizsa vilayet. It was vital for the borderline defences opposed to Kanizsa to maintain a permanent and operable intelligence service. Detailed data have survived on these services. The intelligence service of the Turks was likewise reliable. In spite of the bad payments conditions and the run-down fortifications, the garrison troops managed to fulfill their tasks. In connection with the 16th century events, we have already referred to the inclination of the Hungarian state power, nobility and church to consider the earlier status quo still valid, despite the fact that they had been driven out from the Turkish-held territories. The Turkish garrison troops withdrew to their castles and thus proved unable to prevent the Hungarian intrusions. Taxes were regularly collected in the Turkish-occupied territories by the Hungarian landlords, and even more so by the captains and officers of the border fortifications, who purchased or leased the right of usufruct from landowners living remote from the area. These revenues had a key role to play in the survival of the border fortifications in Hungary. Meanwhile, the serfs in the surrendered territories remained obliged to perform gratuitus labor at the Hungarian castles, and they were also summoned to perform similar services by the Turks. In 1620, the majority of the Turkish-occupied villages in the Kanizsa estate were handed over to Miklós Rátki, whose descendants had remained the landlords there until the end of the Turkish domination. The castle at Kanizsa underwent major alterations during the Turkish period. The reconstructions started in the wake of the 1601 siege were concluded in the second half of 1604, as was revealed in Pasha Lala Mehmed''s report. Further large-scale constructions were started in the 1630s. The Turkish garrison troops included not only military personnel but also hired craftsmen whose Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 421 jo b was to perform daily maintenance work. In addition, peasants were also taken on as day labourers for major constructions which were commissioned by the Sultan. The structure of the town was also altered significantly. The outskirts of Kanizsa, which were destroyed in 1600, were never rebuilt again. The town''s inhabitants were moved into the spacious western part of the pentagonal castle, where pile dwellings were erected in the filled areas. There are authentic 17th century depictions to show us the way the castle looked at the time. Among the surviving documents, there is a map of the siege of 1664; a depiction of the castle from 1698; and a ground-plan which was attached to a 1687 intelligence report. These depictions, together with Evlia Celebi''s 1664 description of the town and the castle, offer valuable information on life in the area in the late 17th century. The Turks preserved the built-in areas within the rectangular block of the castle, and added bastions to the western corners of the walls. The newly established suburb called Topraklik was situated in the western wedge-shaped part of the pentagonal castle/ There was no wall dividing the eastern side of the new suburb from the castle. The palisaded castle underwent major alterations inside as well. The repeated sieges and conflagrations took their toll on the buildings erected during the Christian period, and by the second half of the century all of them had disappeared. The fortified castle also perished, most probably during the siege of 1601. We know of two sources that reveal details about the castle during the Turkish period. One of them is the above-mentioned account by Evlia Celebi, and the other is a register of buildings compiled in 1690, in the wake of the castle''s recapturing. The majority of the buildings in the castle were wooden structures - even the palace of the Turkish pasha was built of wood. There were three mosques inside the castle walls: one of these was Sultan Moh-amed III.''s jami with brickwork minaret, while another used to serve as the bath of Pasha Sihrab Mohamed. The few brick buildings included the gunpowder depot with three domes, the prison called Kiredskhane, the municipal prison and the bath. The multi-storey wooden houses had plank roofs but none of them had courtyards. The exclusively wooden houses in the suburban settlement were similar to those in the castle in that they were also erected on stakes. The streets in the suburbs were covered with planks. Only one of the three mosques qualified as ,,large." The 1690 register lists a total of 187 houses and plots in the castle. Evlia Celebi''s work offers by far the most detailed account of the town''s ethnic composition under the Turks. There was a clear difference between the inhabitants of the castle and the suburb, but it was primarily social rather than ethnic. All the officials and important people resided in the castle, whereas the inhabitants of the Topráklik were mostly the liberated and armed ,,rajas." Celebi described these latter people as follows: „These people are Bosnians, who speak the Bosnian, Bulgarian, Serbian and Lusatin languages, but whose command of the Hungarian language also surpasses that of the ethnic Hungarians." Other sources confirm the Turkish historian''s account of the town''s Bosnian population, adding that there were a few Christian inhabitants as well. Miklós Zrínyi, the most outstanding member of the Zrínyi family, took over the family estates in 1637, and in the same year he also assumed responsibility for defending the Muraköz region. From a defense point of view, the deep and rapid river Mura was of outstanding significance. To ensure appropriate defense, Zrínyi stationed in his three castles in the Muraköz region (Csáktornya, Légrád and Kotor) not only royal cavalry troops and foot soldiers but also his own private army as well as new-landholder peasant border guards. While the Turks missed no opportunity to occupy the Muraköz region, Zrínyi was never slow in responding. In 1651, during the Turks'' attack on Kiskomár, he led his relief troops to Kanizsa. In 1660, when Kanizsa went up in flames as a result of a thunderbolt, Zrínyi made an attempt to capture the castle. However, the king ultimately ordered him to retreat. Zrínyi considered the drawing out of the Turks from Kanizsa one of the main objects of his life. The opportunity occurred in 1661, when the war broke out anew. In order to cut Kanizsa away from the Turks'' hinterland, he had Zrínyi-Újvár erected in the Turkish-held territory at the confluence of the rivers Mura and Dráva. Zrínyi-Újvár turned out to be an excellent beachhead for any kind of campaign against Kanizsa. The new fortification had a perfect strategic position, as was proved by the subsequent war developments. Zrinyi''s famous winter campaign took place in 1663. Supporting him were troops dispatched to the region from the German empire and France. Zrinyi''s troops advanced as far as the bridge at Eszék, which they ultimately set on fire. Finally, he captured those borderline fortifications which maintained contact between Kanizsa and the Turkish empire. The attack on Kanizsa started rather belatedly, due primarily to the royal court''s footdragging. The 20,600-strong battalion headed by Zrínyi, Hohen-lohe and Strozzi launched the siege on April 30. The artillery, however, arrived late for the campaign. On May 7, the commanders still expected the final as- 422 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig saul t to take place within five or six days, but soon they were forced to drop that plan in view of their poor quality gunpowder. For all the hitches and difficulties, the siege had seemed promising until the moment when the Turkish relief troops set out from their camps. Although Zrínyi insisted on continuing with the siege, the Turks drew near to his camp on June i, and the eventual panic there forced him to withdraw towards Zrínyi-Újvár. Having relieved Kanizsa, the Turks launched a siege against Zrínyi-Újvár. On June 30, General Montecuccoli ordered the defenders to surrender the castle, which lost its strategic significance with his successful redeployment of the imperial troops towards Vienna. In the wake of their military successes in Zala, the Turks turned against Vienna. However, their campaign failed at the banks of the river Rába. The peace treaty of Vasvár restored the earlier status quo, and placed a ban on the re-erection of the Zrínyi-Újvár and Kiskomár castles. This treaty eliminated both fortifications which posed a threat to the Kanizsa castle, and the borderline defences opposed to Kanizsa were also considerably weakened. After 1672, the emperor made attempts to address the plight of the unpaid soldiers by introducing radical cuts in the garrison troops. The appended table shows that the number of soldiers stationed in the fortifications opposed to Kanizsa was reduced from 2,327 to 1,000. From that time on, the Turks found it easier to collect taxes in the villages around the Hungarian castles. Meanwhile, the Hungarian soldiers also continued to collect taxes in the villages under Turkish occupation. This practice had remained until the start of the liberating wars. After that, both sides resorted to violence in tax collection. The soldiers of the Zala fortifications played an active role in the liberating wars, and they also participated in the liberation of Buda. In the wake of the liberation of Buda in 1686, the Turks lost the bulk of their territories in the Kanizsa " vilayet (in the counties of Tolna, Baranya and Somogy, as well as in Slavonia). In Transdanubia, only Szigetvár and Kanizsa castles remained in Turkish hands. Szigetvár surrendered on March 13, 1689, leaving Kanizsa the only fortification still under Turkish rule. Since Kanizsa was situated remote from the main strategic routes, the besiegers attempted to capture the castle without employing violence. Access by the castle''s defenders to food supplies had already been checked since 1686. The Turks were prepared for the siege. The blockade was ordered in January 1690, and in the same month the besieging troops under Ádám Batthyány II arrived at the castle. By that time, the shortage of food in the castle had already forced several Turkish defenders to make their escape. The first call for surrender came on February 22. It was rejected by the Turks. By March, the defenders'' situation deteriorated to the extent that they themselves requested talks on March 16. The agreement on the castle''s surrender was reached on March 23. It was ratified by a delegation in Vienna. The agreement, which rested on the conditions established in Székesfehérvár, was signed there by Emperor Lipót. Excerpts from the document are published in the present volume. Under the 11-point agreement, the Turks could leave the castle scot-free, and were taken to their camps by boats. The castle''s ceremonial delivery occurred on April 13. An inventory was made of the military equipment found on the premises. Earlier literature often cited figures from the inventory published in the Hadtörténeti Közlemények (War History Proceedings) in 1891. However, those data were completely unrealistic. The accurate and reliable inventory figures are published herewith. There were 57 guns found in the castle, of which 24 were unserviceable. The majority of these latter guns were either siege booties or pre-Turkish equipment. According to a survey of the buildings compiled by Ádám Batthyány, there were 187 wooden structures in the castle area. The majority of these were occupied by new settlers after the retaking of the castle, with a few Turkish families also remaining there as residents. List of maps Map i. Monuments from the 10-iith century „gyepű" border area Map 2. Borders of the Kanizsa estate in 1257 Map 3. The topographic plan of Medieval Nagykanizsa Map 4. The most important estates of the Kanizsai family 1321-1566 Map 5. Villages of the Kanizsai estate Map 6. The Medieval road network of Kanizsa and its surroundings Map 7. The Kanizsa chief military command 1566-1600 Map 8. The 1600 occupation of Kanizsa Map 9. The chief military command facing Kanizsa 1600-1690 Map 10. The 1664 military campaign in Transdanubia Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 423 List of figures Figure i. The coat of arms of the Kanizsai family from 1519 granted by King Lajos the Second (National Archives of Hungary Dl. 24 772) Figure 2. Document issued by Lőrinc of the Osl clan, chief commander of Kanizsaszeg, the vice bailiff of Zala county around 1314-1315 (Archives of the Veszprém Chapter) Figure 3. The seal of bishop István Kanizsai, regent of Zala county Figure 4\A. The 1458 signature of László Kanizsai, chief bailiff (Sopron Municipal Archives Dl. 1660) Figure 4JB. The 1458 signature of Imre Kanizsai, commander of Zala, Vas and Sopron counties (Sopron Municipal Archives Dl. 1695) Figure 5. Letter from 1516 written by vice bailiff György Hosszútóti to the widow of György Kanizsai regarding her tax debts (National Archives of Hungary. Dl. 25 577) Figure 6. Excavation plan of the Kanizsa castle (after István Méri 1954-1958) Figure 7. Stone carvings found in the Kanizsa castle and fortification (after István Méri) Figure 8. Stone carvings found in the Kanizsa castle and fortification (after István Méri) Figure 9. Stone carvings found in the Kanizsa castle and fortification (after István Méri) Figure 10. Detail of bridgeway from the Kanizsa castle (ater István Méri) Figure 11. The plan of the castle and town of Kanizsa (Military Archives, Vienna) Figure I2JA. Plan of Kismarton castle owned by the Kanizsai family after Endre Marosi Figure I2JB. Plan of Kismarton town and the castle owned by the Kanizsai after Endre Marosi Figure 13. The 16th century plans of Kanizsa castle and town projected on a modern map by István Méri showing corrections introduced on the basis of archaeological evidence Figure 14. Reconstruction plans of Kanizsa castle by Pietro Ferabosco, 1572 (Military Archives, Vienna) Figure 15. Unrealized reconstruction plans of Kanizsa castle by Nicolo Angelini (?) from around 15 60-15 70 (National Library, Vienna) Figure 16. Sketch considered the first fortification plan of Kanizsa by Ferabosco. Middle of the 16th century (Military Archives, Vienna) Figure íj. Lázár Schwendi Imperial chief commander, captain György Thúry and King Maximilian. Woodcut by an unknown master (Hungarian National Museum, Collection of Hungarian Historical Portraits) Figure 18. The broadsword of György Thúry (Hungarian National Museum) Figure 19. The carbine of György Thúry (Hungarian National Museum) Figure 20. The surrender of Kanizsa in 1600. Etching by Georg Keller Figure 21. The surrender of Kanizsa in 1600. Etching by Wilhelm Peter Zimmermann Figure 22. Etching showing the execution of Paradeiser and his accomplices, 1601 (György Thúry Museum, Nagykanizsa) Figure 23. Plans of Botszentgyörgy and Mórichely by Giulio Turco, 1569 (Military Archives, Vienna) Figure 24. Plans of (Mura-)Keresztúr and Molnári by Giulio Turco, 1569 (Military Archives, Vienna) Figure 25. Plan of Kiskomár by Giulio Turco, 1569 (Military Archives, Vienna) Figure 26. The plan of Bajcsa castle on a late 18th century map (National Archives of Hungary Batthyány Archives S-20. No 79) Figure 27. The castle of Újudvar (Korpavár) on an early 19th century map (National Archives of Hungary. Batthyány Archives S-20. No 207) Figure 28. The 1601 siege of Kanizsa. (Etching by Dominicus Custos) Figure 29. Ádám Batthyány I. (Etching by E. Widerman) Figure 30. Miklós Zrínyi, poet and military commander Figure 31. Phantasy pictures of Zrínyi-Újvár and Csáktornya. (Etching by Lucas Schnitzer) Figure 32. The 1664 siege of Kanizsa (National Archives of Hungary. T. 2. XXXII. Theca, 1045) Figure 33. Map of the 1664 siege (György Thúry Museum, Nagykanizsa) Figure 34. Miklós Zrínyi. Copper etching by Jeremias Renner, Augsburg 1663 (Hungarian National Museum, Collection of Hungarian Historical Portraits 10 699) Figure 35. Pál Esterházy. Copper etching and cut by an unknown master (Hungarian National Museum, Collection of Hungarian Historical Portraits 65 1341) Figure 36. Pietro Strozzi. Copper etching and cut by Jacob Standart, Nürnberg 1664 (Hungarian National Museum, Collection of Hungarian Historical Portraits 10 699) Figure 37. Wolfgang Julius Hohenlohe. Copper etching by an unknown master, Nürnberg 1664 (Hungarian National Museum, Collection of Hungarian Historical Portraits 3/1931 Gr.) Figure 38. Raymond Montecucolly. Copper etching by Cornelius Nicolaus Schurtz, Nürnberg, 424 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig th e 1660''s (Hungarian National Museum, Collection of Hungarian Historical Portraits 3192) Figure 39. Köprülü Ahmed, Turkish chief commander Figure 40. Map showing the siege of Zrínyi-Újvár on the basis of „Mars Hungaricus" by Pál Esterházy Figure 41. The pasha of Kanizsa. (Etching by Johann Hoffmann (György Thúry Museum, Nagykanizsa) Figure 42. The 1687 plan of Kanizsa castle (Military Archives, Vienna) Fig''.e 43. Ádám Batthyányi, II. • Figure 44. Kanizsa castle in 1690 following recapture from the Turks (György Thúry Museum, Nagykanizsa) MUTATÓK MUTATÓK Személynév-mutató A, Á Adalram, salzburgi érsek 184 Adalwin, salzburgi érsek 184, 185 Adoni Bálint 301 Adorján vértanú 188 II. Adorján pápa 185 Aga Imre vajda 313, 314 Agilulf longobard király 155 I. Ahmed szultán 360, 365 Alapi Gáspár 288 — Gáspár főkapitány 312, 313, 317 — János 288 Alarich, nyugati gót vezér 146 Alatheus dux, (keleti) gót vezér 145, 146 Albert király 241 özvegye, Erzsébet 241, 248 Albertinus Antal, építőmester 309 Alboin langobard király 151, 153 Alciocus, bolgár vezér 156 Aldobrandini, a pápai had parancsnoka (1601.) 357 Alexander Severus római császár 120 Ali bég, Szigetvár parancsnoka 303 Ali, budai pasa 283 Ali Mimár, építész 366 Alistály Márton íródeák 299 alsólendvai Bánfi Dorottya 248 Erzsébet 243 István 248 Miklós 249 Pál 243 Alsólendvai Miklós főlovászmester, zalai főispán 237, 244 Altfrid, magister artis 184 Amadé fia Miklós soproni ispán, későbbi sziavon bán 231, 232 Ambrus András 70 Annia Digna 119 Andi Ferenc 267 II. András király 226, 230 III. András király 229 Andrássy Péter (1690.) 388 Angelini, Nicolo 304, 307 Anonymus 219 Antal nevű német pattantyús 282 Antonio Péter, kőműves mester 310 Apsich, avar vezér 154, 162 Arany Mihály szolgabíró (1373.) 244 Arconato, Giovanni 308 Arconato, építőmester 310, 323 Ardagastos, szklavén fejedelem 154 Ardarik, gepida király 149 Armhat aga 362 Arno, salzburgi püspök 169 Arnold, ujudvari keresztes lovag 269 Arnulf király, német-római császár 186, 187, 192, 217 Arszlán aga 302 Arszlán, budai pasa 299 Athaulf, nyugati gót vezér 146 Attila, hun király 148 Audoin, longobard király 151 Augustus, római császár 114 Avitus, nyugat-római császár 149 Awer, Philipp, kerületi fizetőmester 309 Ábrahám, avar kagán 169 Ákos nembeli István főispán 237 Mikes szlavón bán 232 Árpád fejedelem 217, 218 B B. Neddzsár, kanizsai török ács 366 bagolyai Besenyő Miklós 267 — Körtvélyesd fia Leusták 268 Baján, avar kagán 153, 154, 163 bajnai Both András 269 Ferenc 269 János 269 Bakách Sándor, keszthelyi főkapitány (1622.) 364 Bakics (Bakyth) Pál 278 Bakonoki Márk comes 230 Bakó Farkas, kiskomári főkapitány 327 Bakócz Tamás 243 Bakónaki Miklós fia Mihály 246 — Péter 246 bakónaki Török László, kanizsai várnagy (I433-) 248, 261 — Török Lénárt 270 Baksa 268 Balaskó Vince deák 301 Baldigara, Ottavio 305, 310 Baldrich, gróf 170, 186 Balogh János, kanizsai fővajda (1600.) 330, 333, 334> 335 — Jolán 250 — Márton 45 Banfi, Florio 308 Banner János 93 Barbarits Lajos 222 Barthos Gyula 71 Basarab havasalföldi vajda 233 Batthyány I. Ádám főkapitány 360, 362, 363, 365, 369, 369- old. 29. kép. Batthyány II. Ádám 384, 385, 387, 388, 388. old. 42. kép., 390, 392 — Boldizsár (1574.) 313 — Boldizsár 320, 321, 324 — Farkas hadnagy 319 — Ferenc 328, 331, 332 — Ferenc gróf (1606.) 360, 362 — István csákányi kapitány (1577.) 318 — István huszár-főlegény 318 — Kristóf 243 — II. Kristóf 372 — Mihály 292 Baumkirchner Vilmos 242 Bandi Gábor 97 Bánfi Bálint, thallóczy 312 — Dorottya 243 — Dorottya, alsólendvai 248 — Erzsébet, alsólendvai 243 — István, alsólendvai 248 — Miklós, alsólendvai 249 Bánffy Pál, alsólendvai 243 — István gróf 293 — László gróf 293 — László, lendvai 279 Báthory András 243 — István erdélyi vajda 243 Bátor Boleszlo lengyel király 187 Beatrix királyné 243 Bebek Detre, nádor 239, 240 — Imre, auraniai perjel 240 Beck, Hieronymus kamarai főtanácsos és főfelügyelő 300 Bekovics András 313 Beled főpincemester 230 Bencs (Bench) nevű várjobbágy 227 Benedek, kanizsai plébános (1443.) 248 —, Szepetnek papja (1332.) 244 —, váradi, majd győri püspök 230 — (Benedikt) pribék (1600.) 334 Benlich Máté püspök 368 Berengár, itáliai király 187 Bérben, Joannes kapitány (vagy hadnagy) 301 Bernhardi Ferenc, budai polgár (1392.) 255 Bertrich, gróf 170 IJesenyő Miklós, bagolyai 267 Bessenyei főkapitány (1643.) 363 — Ferenc, kiskomári főkapitány (1641.) 364 Bethlen Gábor 360 Bezprim herceg 187 III. Béla király 223, 269 IV. Béla király 226, 227, 229, 230, 267, 269 428 Mutatók bélteki Drágffy Anna 243 János 243 Bikács nembeli Egyed 233 Egyed fia 232 Egyed fia András comes fiai 270 Gyo(v)adi Miklós özvegye 237 Szentgyörgyi Péter 237 Bilkei Irén 117 Biliéi Bálint 237 — Domokos 227, 268 — Gubás 235 — György, kanizsai várnagy (1455.) 261 — János 237 Biszterszki főstrázsamester (1690.) 390 Bíborbanszületett Konstantin, keletrómai császár 186, 218 Bleda, hun társuralkodó 148 Bocskai István 360 Bogdán 286 Bo(go)ris bolgár kán 185 Bondár Mária 95 IX. Bonifác pápa 239, 255, 259 Borbás Vince 45, 46 Borhidi Attila 48, 51 Borna 186 Bornemissza Anna 318 — János, kanizsai kapitány, főkapitányhelyettes 314, 315, 316 — János főkapitány (1576-1577) 316, 318, 319, 320, 323 Boros Ádám 45, 46 Boruth dux 166 Both András, bajnai 269 — Ferenc, bajnai 269 — Gáspár 344 — János, bajnai 269 — Jánosné 270 Bottyán Sebestyén 349. old. 212. jegyzet Bóna István 95 Bögötei János 314 Braslav dux 186 Braun Rézmán kanizsai kapitány 311 — Rézmán, kanizsai főkapitány (1581-82) 323, 324 — Rézmán óvári kapitány 317 — Rézmán 350. old. 278. jegyzet. Breuer György 71 Brunichild királynő 155 Bucsai Benedek, kanizsai várnagy (1406 táján) 248 Bulcsú (Kál fia) 217, 218, 221, 223, 230 Burdeznek nevezett Pál 232 C C. Július Ursinus 119 Cadalah gróf 170, 186 Cadaloc praefectus 169 Cajetan bíboros 277 Cellinicus, bizánci vezér 155 Cania Ursula 119 Cervinka, Günther 330 Chernél (1231.) 226 — felesége, Dominika 226 Chesi báró, a pápai sereg építésze 357 Childe, V. G. 86 Chosroés perzsa király 154, 155 Choz(i)vin comes 186 Chuzy János kamarai tanácsos 300 Ciangnia, Giovanní, a pallérok vezetője 307 Ciliéi Hermann 240 Clusius, Carolus 45 II. Constantinus római császár 119 Corvin János 242, 243 Crampo Husszein Basa 395. old. 168. jegyzet. Cyrill, térítő főpap 164, 185 CS Csapi András 248, 261, 267, 269, 270 — András leánya, Both Jánosné 270 — András leánya, Lónyai Albertné 270 — László 267 — Lénárt 267 Csák (Chak) fia Gug 227 Csány Bernát 302 Csányi Ákos 283, 285, 286, 293, 299 Cselebi, Evlia, török utazó 355, 356, 367, 368, 369 —, Kjátib történetíró 334, 358 Csécsi Máté 334 Csillag Dávid prédikátor 356 Csornai István 242 Csuka János 237 D I. Dagobert, frank király 155, 156, 166 De Rosso őrmester 327 De Savalla János, kőműves mester 310 Debreczy Zsolt 46 Delfini, Flamino, a pápai had parancsnoka (1601.) 357 Demeter, esztergomi érsek 239 —, kanizsai plébános (1554.) 291 —, veszprémi püspök (1388.) 246 Dengizik, Attila fiának testvére 149 Desiderius, longobard király 168 Dénes fia Dezső 233 Dévai Biró Mátyás 291 Diocletianus császár 115 Diotmar, salzburgi érsek 186 Dominicus, Pribina udvari papja 184 Dominika, Chernél felesége 226 Domokos, a zalai vár hadnagya (1263.) 268 Draskovics János 372 Drágffy Anna, bélteki 243 — János, bélteki 243 Dselálzáda Musztafa, török történetíró 278 E, É Eberhard, zágrábi püspök 240 Ecsedy István 95 Edrisz, kanizsai török pap 355 Egervári István 243 — László, horvát dalmát bán 243 Egyed, Jüan bán fivére 227 — fia Egyed ld. Kanizsai Egyed fiai Péter ld. Kanizsai Egyed fiai Tibor ld. Kanizsai Egyed fiai egyházasbillei Kónya Pál 236, 246, 269 Ehn, Johannes Baptista 306 Elek nevű mórichelyi nemes 269 Ellák, Attila fia 149 Ellerbach Bertold 242, 249 Engilsalk gróf 203. old. 225. jegyz., 205. old. 283. jegyz. enyingi Török Ferenc 283 Eördögh Gergely alispán 223 — György 352. old. 361. jegyzet. — István, pölöskei kapitány 362 Erdély Tamás 283, 286 Erdődy Miklós gróf (1690.) 388 — Péter 249 Erik, friauli herceg 169 Ermpreht, pap Pribina korában 184,185 Ernő főherceg 317, 318, 319, 321, 322, 323, 324, 325, 340, 349. old. 211. jegyzet, 350. old. 283. jegyzet. Erzsébet királyné, Albert király özvegye 241, 248 Eszterházy Pál 372, 374, 376, 380. old. 34. kép. Eufrozina királyné, II. Géza felesége 223 Evlia Cselebi, ld. Cselebi F Fájsz nagyfejedelem 218 Farkas Péter, mórichelyi; kanizsai várnagy (1488.) 249 Faustina 119 Fejér Gáspár vajda 313 Felsőlendvai Tamás 243 Ferabosco, Pietro 250, 265, 268, 284, 300, 304, 305, 306, 307, 308, 309, 310, 311, 368 Ferdinánd főherceg 305, 327, 356, 357, 358, 359, 365> 392 I. Ferdinánd király 277, 278, 279, 282, 283, 392 II. Ferdinánd király 364 Ferenc, szentgyörgyi és bazini gróf 242 Ferhát budai pasa 324, 350. old. 280. jegyzet. Festetich Pál (1690.) 388 Ficsor Mihály kapitány 313 — Mihály csatavezető kapitány 314 Fischer, Georgius, kanizsai városi tanácsi bíró (1690.) 392 Fortunatus, gradói patriarcha 170 Frank, Hieronimus (1600.) 334 Frankenburg báró 389 II. Frigyes német-római császár 242 Fropreht, birtokos 192 Fulcus, Jüan bán fivére 227 — fia: Egyed 227 :Fulcus 227 Fügedi Erik 235 Fügi György vajda 313 Fületlen Gyurkó (1688.) 387 Mutatók 429 Fülöp , a Szent János (johannita) lovagrend nagymestere 232 Fynther nevű német hadnagy (1566.) 288 G Gabler Dénes 119 Galeani, Orfeo ezredes, tüzérségi parancsnok (1601.) 357 Garai Dorottya 241 — László 242 — Miklós 240 — Miklós nádor 241 Gálos fia Demeter 236 Garibald, bajor herceg 155 Gayer Gyula 45, 46 Gázi Giráj, tatár kán 359 GeizkofFer, élelmezési biztos (1600.) 329 Geréczy (Gereczy) Bertalan alkapi-tány (1590.) 324, 350. old. 283. jegyzet. Gergely mester 268 XI. Gergely pápa 255, 259 Gergely porkoláb 285 Gerold, bajor praefectus 169 Gerő László 308 Gerzey György 334 Geszti Ferenc 288 Gévay Antal 353 II. Géza király 223 Géza nagyfejedelem 220, 221, 223 Gisoulf, friauli fejdelem 155 Giulio Turco, olasz hadmérnök 188 Globlich János, áruló német katona 327 Gonzaga, Vicenzo, mantovai fejedelem 357 Gorazd, morva főpap 186 Goteram praefectus 169 Grafenegger, Leopold élelmezési biztos (1600.) 329 Gratianus, római császár 145 Gritti 278 Gubás nevű várjobbágy 227 Gubec Máté 313 Gug, Csák (chak) fia 227 Gundbato diaconus 186, 192 GY Gyalogság vajdáinak név szerinti felsorolása 313 Gyovad nembeli Kemény fia Péter 268 Gyo(v)adi Miklós, Bikács nembeli 237 Gyöngyösi Nagy Ferenc 385 György, deák 301 —, kanizsai plébános 237, 244 — mester, nyirő 279 Győrffy György 221 H Hadim Ali budai pasa 280 Hadrianus római császár 115 Hahót nembeli Arnold 229 Hahót nemzetségbeli Ponich comes 226 Hahóti Miklós 236 Haiden, Rudolph kanizsai főkapitányhelyettes (1600.) 329, 330, 331 Halasi Fekete Péter kapitány 360 Halek Vitus, szlovén főkapitány 317 Halis István 235 Hallegg, Veit, von 322 Haller György kapitány 360 Hampel József 217 Hardegg, győri főkapitány 326 Hasszán, boszniai pasa 325 —, kanizsai pasa (1600.) 353, 359, 371, 384 —, koppányi bég 324 —, pasa, vezír 365 —, szigeti bég 223, 328 Hayden Rudolf, kanizsai német kapitány (1598.) 329 Haym Kristóf báró, kanizsai főkapitány (1594-1598 ?) 311, 325, 328, 337> 344> 350. old. 283. jegyzet. Hadim Ali, budai pasa 280 Hásságh Imre 302 Hássághi Dénes 261 — Dénes, kanizsai tiszttartó 291 — Ferenc 291 Henrik, kapornaki apát 231 — püspök (1325.) 244 Herakleios, kelet-római császár 155, 156, 163 Herberstein, Sigismund 325, 331, 358 Herch fia Here 268 —, Péter fia 227 Heristali Pipin, Austrasia maiordomu-sa 168 Herkovitz, ideiglenes Bajcsa vári kapitány 321 Hersch, Péter kanizsai főkapitányhelyettes (1600.) 330, 334 Hetey György vajda 313 Héder nemzetségbeli András főispán 230 Miklós főispán 230 Hédervári Ferenc 258 Héjjas Imre 45 Héttoronyba került foglyok név szerinti felsorolása 314 Hiebersperger hadnagy 334 Himmelreich György, pannonhalmi főapát 364 Hippolit, egri püspök 243 Hofkirchner, Andreas 331, 332 Hohenberg Farkas, lelkész (1580.) 337 Hohenlohe, Július 372, 374, 375, 376, 382. old. 36. kép. Holst ezredes 374 Holub József 219, 224. old. 21. sz. jegyzet, 230, 248 Hollósy János lovas kapitány (1598.) 329 Homokkomári István, földesúr 246 — István fiai 246 homokkomári Vörös Bánd fia István 235 Horányi Elek 278 Horváth László 85, 105,107, 277. old. 515, 535 és 538. jegyzet. Horváth László András 352. old. 352. jegyzet. — Miklós huszárkapitány 327 — Miklós babocsai várkapitány 328, 329 — Péter (1600.) 330 — János 246 Hosius Jakab, lelkész (1574.) 337 Hueber Perger Pál, építési írnok 310 Hunvulf, Odoaker bátyja 150 Hunyadi János 241, 248 — László 242 Huszárság tisztikarának név szerinti felsorolása 313 Husszein Bynck, szpáhi 302 Huszti György, járfalui harmincadhivatali tisztviselő 278 I Ibrahim nagyvezér 329, 331, 332, 356, 357 —, szultáni követ 302 Ifjú Benedek vajda 313 Ilsvai Leusták, nádor 240 Inakodi János 248 — Kálmán 248 — László 248 — Szemere 248 VI. Ince pápa 235 írnek, Attila fiának testvére 149 István deák, csurgói provisor (1554.) 280 I. (Szent) István király 187, 220, 221, 223, 268, 343, 364 III. István király 223 V. István király 268 István, moldvai vajda 239 Istvánffy István kapitány 313, 328 — Miklós 278, 312, 313, 324, 328, 330, 33i5 332, 333, 358 Iván unokái 267 Ivánka mester (1294.) 268 J Jámbor Lajos frank király, németrómai császár 170, 171 János diák, Paradeiser főkapitány írnoka (1600.) 334 — palini plébános (1332.) 244 VIII. János pápa 186 János, veszprémi püspök 224 Jávorka Sándor 45 Jeanplong József 46 Jemicsi Hasszán, nagyvezír 358 Johanna, nápolyi királynő 236 József, érsek 185 Juan bán atyafiai 227 fivére, Egyed 227 , Fulcus 227 Juhász Lajos 295 Julius Ursinus, C. 119 I. Justinianus kelet római császár 153 II. Justinus kelet római császár 154 43Q Mutatók K Kaba Demeter, Szalók nembeli 229 Kaczor András, laki 261 — Dávid, laki 261 — János, laki 261 — Miklós, laki 261 Kalicz Nándor 85, 86, 87, 90, 91, 97, 100 Kanizsa 1568. II. 18-i lakosainak név szerinti felsorolása 293-294 Kanizsai Benedek 235, 237 — Dorottya 242, 243, 244 — Dorottya első férje, Vingárti Geréb Péter 242 — Dorottya második férje, Perényi Imre nádor 243 — Egyed 227 — Egyed fiai: Egyed, Péter és Tibor 227 — Eynard fia Máté 230 — Ferenc 243, 244 kanizsai gyalogság vajdáinak név szerinti felsorolása 313 Kanizsai György 242, 243, 258, 261, 266, 269 — György fia, IV. László 243 — György özvegye, Rozgonyi Klára 243 kanizsai huszárság tisztikarának név szerinti felsorolása 313 Kanizsai Imre 241, 242 — Imre felesége, alsólendvai Bánfi Dorottya 242 — Imre fia, IV. Miklós 242 — Imre leánya, Margit 242 — Imre özvegye, alsólendvai Bánffy Dorottya 242 — I. István 235, 236, 237, 246, 258, 259 — II. István 237, 239, 240, 241, 243, 244, 254, 255, 259, 260, 261, 268 — II. István fia, I. László 240, 241, 268 — III. István 240 — III. István leánya, Anna 240 — IV. István 242, 243, 261 — IV. István, V. János testvére 242 — I. János 235, 236, 237, 244, 246, 269, 270 — I. János első felesége, Pozsegai Gélét fia Miklós leánya 237 — I. János fia, II. István 237, 239 — I. János fia, II. János 237, 239, 240 — I. János fia, III. Lőrinc 237 — I. János második felesége 237 — I. János második házasságából fia, II. Miklós 237, 239, 240, 241 — II. János 239, 240, 244, 246, 254, 255, 259, 260 — III. János 240, 259, 260 — III. János fia, Imre 241, 242 — IV. János 241 — V. János 242, 261 — V. János testvére, IV. István 242 — Katalin 242 — I. László 240, 241 — I. László fia, IV. János 241 Kanizsai I. László fia, II. László 241, 242 — I. László fia, IV. Lőrinc 241 — I. László fia, III. Miklós 241, 242 — II. László 241, 242, 261 — II. László felesége, Magdolna 242 — II. László fia, IV. István 242, 243 — II. László fia, V. János 242, 243 — II. László fia, III. László 242, 261 — III. László 242, 261 — IV. László 243, 261, 269 — IV. László fia, Ferenc 243, 244 — IV. László leánya, Magdolna 243 — IV. László leánya, Orsolya 243, 244, 277, 278, 293, 296. old. 5. jegyzet. — IV. László özvegye, Drágffy Anna, bélteki 243 — I. Lőrinc 235, 259, 266 — I. Lőrinc fia, Benedek 235, 237 — I. Lőrinc fia, I. István 235, 236, 237 — I. Lőrinc fia, I. János 235, 244 — I. Lőrinc fia, Levkóv (II. Lőrinc) 235 — I. Lőrinc fia, I. Miklós 237 — II. Lőrinc (második nevén: Levko) 235 — III. Lőrinc 237 — IV. Lőrinc 241 — Magdolna 243, 244 — Margit, férjezett: Baumkirchner Vilmosné 242 — II. Miklós 239, 240, 241, 244, 246, 254, 255, 256, 258, 259, 261 — II. Miklós felesége, Katalin 239 — II. Miklós 2. felesége, egyben özvegye 239 — II. Miklós fia, III. István 240 — II. Miklós fia, III. János 240, 241 — III. Miklós 241, 242, 261 — III. Miklós fia, György 242, 243,261 — III. Miklós leánya, Dorottya 242, 243 — III. Miklós leánya, Katalin 242 — IV. Miklós 242, 260, 261 — IV. Miklós özvegye 242, 261 — Orsolya 243, 244, 277, 278, 293, 296. old. 5. jegyzet. Kanizsai Pálfi János, református püspök 357 Kanizsaszegi Eynard (Aynard) comes 229, 233 — Eynard fia Máté 233 Kapitányffy István, tiszttartó 315 Kapra (Kecskés) Ferenc kanizsai alka-pitány, majd kiskomári várparancsnok 325 Kara Musztafa 384 Karács fia Miklós 237 Karlmann, frank király 217 Karmacsi János 237 Kathona Imre huszár főlegény 314 Kathona Máté 313 Kaufmann kapitány 326, 327 Kál (Bulcsú apja) 217 Kapra Ferenc helyettes főkapitány (1577 ) 3i9> 320, 349. old. 217. jegyzet, 350. old. 267. jegyzet. Karlmann praefectus 186, 217 Karloman 168, 185 Károly főherceg 303, 306, 316, 392 V. Károly francia király 259 VI. Károly francia király 239 Károly Róbert király 224, 229, 232, 233, 237, 240, 244, 246 Károlyi Árpád 45, 46, 47, 52, 67, 68 Kárpáti Zoltán 46 Kászin bég 294 Kászon, temesvári basa 283 Kecze István 313 Keglevich Máté 288 — Péter hadnagy 288 Keller, Georg 336 Kemesmaly János, szentmiklósi vajda 323 Kerecsényi Edit 276. old. 407. jegyzet, 350. old. 268. jegyzet. — Péter 362 Kereszthury Gáspár secretarius 301 Kerpacsics István (1656.) 369 Kásás Pál 279 Keszi István 314 Kevadi Jakab 279 Kéri gróf (1690.) 390 Kielman, Andreas von Kielmansegg, kanizsai főkapitány 321, 322 Khielmann András, kanizsai várkapitány, főkapitány 308, 319, 341, 342, 350. old. 238., 265., 267. jegyzet. Kis Iván kapitány 327 — Lajos 224. old. 21. jegyzet. Kisserényi Gábor, komári kapitány 314 Kitaibel Pál 45 Kjátib Cselebi, történetíró 334, 358 Kobrát bolgár fejedelem 156, 162 Kocel, Pribina fia 163, 164, 184, 185, 186, 187, 188, 189, 191, 192, 193, 223 Kollonich (1603.) 359 — kardinális 388 — Siegfried ezredes (1600.) 333 Komári Szemere 268 Konstantin, Bíborbanszületett, keletrómai császár 186 Konstantin (Cyrill), térítő főpap 164, 185 Kont Miklós, nádor 236 Koppány 221, 225. old. 26. jegyzet. Korek József 93 Korpádi János 246 — László 246 Koskoczy Vitális, kanizsai porkoláb (1568.) 286 Kovács Demeter, andi nemes (1522.) 268 Kováczi János tolmács (1600.) 331 Kónya Pál, egyházasbillei 236, 246 Kozma fia György 246 Köbének nevezett Tamás jobbágy 236 Köcski Jakab 237 — Sándor 231, 233 Könyves Kálmán király 223 Köprülü Ahmed nagyvezér 384. old. 38. kép. Köprülü-záde Tázil Ahmed pasa 367 Mutatók 431 Körtvélyesd , bagolyai, fia: Leustak 268 Kőszegi Frigyes 98, 100, 101 — Henrik 229 — János 240 — János, megyei ispán 229 — Kakas Miklós 229, 231, 232, 233 — Miklós, megyei ispán 229 — Miklós, nádor 231 Kővágóőrsi György, esztergomi várnagy (I397-) 248 Kröpfel Fülöp vajda 313 Krum, bolgár kán 169 Kuber, Kuvrat fia 156 Kubinyi András 271. old. 17. és 35. jegyzet. Kuecher, Jacob kerületi fizetőmester 309 Kugler, Georg (1600.) 329, 330, 335 Kunimund, gepida király 151 Kuschi Wan nevű kém 326 Kuvrát bolgár fejedelem 156, 162 Kún László király 229 Kücsök Hasszán pasa (1600.) 353 — Tirjáki Hasszán, kanizsai pasa (1600.) 353 Kürtös János fővajda (1598.) 329 Kürtösi János, zalavári várnagy (1532.) 278, 279 L Lackfi István, nádor 239 Lajos, Jámbor, frank király, németrómai császár 170, 171 I. (Nagy) Lajos király 235, 236, 246, 254, 259, 260 II. Lajos király 243, 277 Lajos orleans-i herceg 259 Lakatgyártó Lőrinc 294 laki Kaczor András 261 Dávid 261 János 261 Miklós 261 Laki László 248 Lakosok, az 1568. II. 18-i kanizsaiak, név szerinti felsorolása 293-294 Lala Mehmet 356, 365 Lals Mohamed, reuméliai beglerbég 329 I. (Szent) László király 219, 223 IV. László király 224. old. 21. jegyzet. V. László király 241, 242 László, veszprémi püspök (1373.) 244 lendvai Bánffy László 279 Lengyel István hadnagy 301 — Lőrinc kapitány 317 I. Leo kelet-római császár 149 Léi 218, 230 Lipót császár 371, 374, 379, 388, 389 Lippart kapitány (1600.) 327, 334 — Sigismund kanizsai főkapitányhelyettes (1600.) 330, 331 — Zsigmond 328 Liudemuhsl (Ljudemysl), dalmát fejedelem 170 Liupram, salzburgi érsek 184 Ljudevit fejedelem 170, 182, 184, 186, 187 Lommiczai Johanna, Podmaniczky Rafael özvegye 299 Lotharingiai Fülöp Emánuel, Mer-coeur hercege 329, 331, 332, 333, 335, 356, 357, 358 Lónyai Albertné 270 Ludbergi Kakas János 241 Luitberga, bajor hercegné 168 Luka Dragotto 369 M Madruzzi, a spanyol segédcsapatok parancsnoka 357 Magiorotti 308 Magnó Bernát 309 Magyar Balázs, kanizsai alvárnagy (1469.) 248 — Bálint, kanizsai várkapitány (1555.) 282, 283, 312 Mahmud, Székesfehérvár parancsnoka 299 Mahmut, pécsi bég 324 Majer Antal 47 Majthényi László, ideiglenes főkapitány 312 Maksai Ferenc 295 Malakóczy Miklós, Bajcsa és Keresztúr várának kapitánya 322 Malamir, bolgár kán 171 Malchus, török lovas vezér 303 Marcianus, kelet-római császár 149 Marko nevű pallér 282 Markó Imre Lehel 223 Martell (Kalapács) Károly, maiordo-mus 168 Martin János 317 Maurikios, kelet-római császár 154, 155, 160 Maximianus római császár 115 Maximinus Thrax római császár 125 Mária királynő 329 V. Márton pápa 260 Máté deák, számtartó (1564.) 286, 300 Mátéssy (Matyssy) György, kanizsai várnagy (1536-1537) 279 Mátyás főherceg 325, 326, 327, 328 — király 242, 248, 249, 270 Medici 357 Meggyesi Domokos 249 Mehmed pasa 303 Mehmed csausz, építész 366 Mehmet aga, kanizsai várparancsnok (1621.) 360 — csausz 334 — kihaja, elővéd parancsnok (1600.) 331 III. Mehmet szultán 327 Melich János 164, 165, 192, 222, 223 Mercoeur, Philip Emánuel herceg, fővezér 329, 331, 332, 333, 335, 356, 357, 358 Method, térítő pap, Sirmium érseke 164, 165, 185, 186, 189 Mezőlaky Ferenc zalavári apát 299, 302 Méri István 85, 235, 250, 254, 265, 284, 308, 310, 311 Mika nevű várjobbágy 227 Mike, atyi plébános (1332.) 244 —, biliéi plébános (1332.) 244 Miklós apát (1522.) 268 — deák, kanizsai udvarbíró (1539.) 279 I. Miklós pápa 184, 185, 186 Mikó bán (1294.) 268 Miksa főherceg 328, 357 — magyar király 290, 299, 301, 302, 339 — római király 242, 261 II. Miksa német-római császár 303, 306, 319, 320 Mindszentbillei János 268 Minquith, Gaspar, császári követ Konstantinnápolyban 303 Modruzzi, spanyol parancsnok 357 III. Mohamed szultán 368 IV. Mohamed szultán 384 Mohácsy László vajda 313 Mojmir, morva fejedelem 184, 187 Molnár László 224. old. 18. jegyzet Montecuccoli 371, 377, 383. old. 3j. kép. Mócsi András 117 Mórichelyi Basó, mórichelyi birtokos 244 mórichelyi Farkas Péter, kanizsai várnagy (1488.) 249, 269 Mórichelyi Miklós fia Farkas, mórichelyi birtokos 244 III. Murád szultán 325, 327 Musokios, szklavén fejedelem 154 Musza pasa, budai beglerbég 365 Musztafa, budai pasa 290, 314, 319 — olajbég 379 — pasa (1690.) 388 — pasa, budai helytartó 302 Müller Vera 312 Mystikos, Nikolaos konstantinápolyi pátriárka 164 N Nagy András, atyi jobbágy 267 — András csapi jobbágy özvegye 267 — Benedek, kanizsai provisor (1568.) 290 — Benedek udvarbíró (provisor) (1568.) 286, 296, 300 — Ferenc 323 — Ferenc vicegenerális 364, 384 — István, vasra vert katona 313 — László 394. old. 109. jegyezet. Nagy Károly frank király, németrómai császár 166, 168, 169, 170 I. (Nagy) Lajos király 235, 236, 246, 254, 259, 260 I. (Nagy) Lajos király Katalin nevű leánya 236, 259 Nagy Theodorik, keleti gót király 149, 150 Nádasdy András, zala vármegyei alispán (1402.) 277 432 Mutatók Nádasdy Ferenc, Tamás fia 283 — Ferenc, kanizsai várnagy 277 — Ferenc (1555-1604) 317, 321, 324 — Ferenc, dunántúli főkapitány 331 — II. Ferenc 312 — Kristóf 283, 312 — Oszvald, kanizsai várnagy (1443.) 248, 277 — Tamás 243, 277, 278, 279, 282, 283, 284, 286, 288, 292, 295, 300, 312 — II. Tamás 363 Nápolyi László (Kis Károly fia) 240 Medzsár ld. B. Nedzsár Német Lajos kelet frank király, németrómai császár 163, 171, 184, 185, 186, 217 Németh Gergely, Bocskai István hadvezére 360 — Gyula 224. old. 21. sz. jegyzet. Név szerinti felsorolása Héttoronyba került foglyoknak 314 Név szerinti felsorolása Kanizsa 1568. II. 18-i lakosainak 293-294 Név szerinti felsorolása kanizsai gyalogság vajdáinak 313 Név szerinti felsorolása kanizsai huszárság tisztikarának 313 Nikephoros patriarcha krónikája 164 Nikolaos Mystikos konstantinápolyi pátriárka 164 Nogarolla gróf, győri főkapitány 350. old. 279. jegyzet. Nováki Gyula 224. old. 18. jegyzet. Nuschal, Pankraz 335 O Octavianus római császár 114 Odilo, bajor herceg 166 Odoaker, Itália királya 150 Omurtag, bolgár kán 170 V. Orbán pápa 236 Ormándhidai Waryo János 247 Ormány Józsa, sümegi kapitány (1561.) 285, 286 Orsych István huszárkapitány (1575.) 316 Ortvay Tivadar 223 Osbaldus, chorepiscopus (térítő püspök) 184, 185 Osl ispán (XII. sz. második fele) 230 fia, Beled, föpincemester 230 fia, Benedek, váradi, majd győri püspök 230 fia, Móric 230 fia, II. Osl, szörényi bán 230 fia, Sur 230 Osl nemzetségbeli Gergely fia András 230, 232 I. Herbold 230 II. Herbold 230 II. Herbold fia István 230 I. Imre 230 Imre comes 230 Imre fia, Lőrinc mester 229, 230, 231 Lőrinc, hegyközi ispán 230 Osl nemzetségbeli Lőrinc kanizsaszegi vár várnagya 229, 233, 235, 267, 268 Lőrinc Zala vármegyei főispán 230, 231 Lőrinc testvérei 230 Lőrinc testvére, Dénes 230 Lőrinc testvére, Gergely 230 Lőrinc testvére, II. Imre 230 Lőrinc testvére, László 230 Lőrinc testvére, Mihály 230 Tamás (1228-1248) 230 Tamás fia Tamás (1264.) 230 Tamás fia I. Imre 230 Tamás fia I. Imre fia, Dénes 230 Tamás fia I. Imre fia, Gergely 230 Tamás fia I. Imre fia, II. Imre 230 Tamás fia I. Imre fia, László 230 Tamás fia I. Imre fia, Lőrinc, a Kanizsai család őse 230 Tamás fia I. Imre fia, Mihály, a csornai család őse 230 II. Osl fia, Tamás (XIII. század első fele) 230 fia, Tamás fia Imre (1264.) 230 fia Tamás fia Tamás (1264.) 230 fia Tamás fia Imre fia Dénes 230 fia Tamás fia Imre fia Gergely 230 fia Tamás fia Imre fia II. Imre 230 fia Tamás fia Imre fia László 230 fia Tamás fia Imre fia Lőrinc (Kanizsai család őse) = Kanizsai I. Lőrinc fia Tamás fia Imre fia Mihály (Csornaiak őse) 230 Osl nembeli Lőrinc kanizsaszegi várnagy 229 II. Osl, szörényi bán 230 szörényi bán fia Tamás (1229-1248) 230 osztopáni Perneszy Ferenc, kanizsai gyalogosok kapitánya (1600.) 329 László, kanizsai lovasság kapitánya (I599-) 329 Otgar, nieder-altaichi apát 185 Ottományi Katalin 119 Ozorai Pipo 240, 254 P Pacsevi Ibrahim 298. old. 88. jegyzet. Pajzsgyártó Antal 294 Palaticz György 288 Palhiller Miklós báró 288 Palinai János, vrániai perjel 246 Palkó Sándor 71 Pallavicini, Sforza 280 Pammer Bertalan, kőművesmester 310 Panyt comes 269 Paradeiser György, kanizsai főkapitány (1598-1600) 265, 328, 344, 366 Pataki Vidor 250, 280, 308 Patek Erzsébet 100 pati Török László, kanizsai várnagy 248, 261, 270 Paulinus, aquileiai patriarcha 169 Paulus Diaconus, langobard krónika író 155 Pál, récsei plébános (1332.) 244 Pálfi János református püspök 357 Pálffy Ambrus 286 — Miklós 329 — Mátyás, pannonhalmi főapát 364 Páll Miklós 52 Pálóczi Antal 249 — Mihály 249 Pázmány Péter 259 Pecsevi Ibrahim 298. old. 88. jegyzet, 348. old. 152. jegyzet. Perényi Imre nádor 243 — Imréné szül.: Kanizsai Dorottya 243 Perneszy Ferenc, osztopáni; kanizsai gyalogosok kapitánya (1600.) 329 — István, babócsai parancsnok 288 — László, osztopáni; kanizsai lovasság kapitánya (1599.) 329 — László lovashadnagy (1600.) 331 Perradl János, kőművesmester 310 Peruzzi, Baldazara építész 306 —, Salustio 300, 304, 306 Pethő László (1652.) 363 Petkei Mátyás, kanizsai várnagy (1416.) 248 Pető Gergely, Babócsa várának kapitánya (1600.) 329, 335 Petres Éva 100 Petros, bizánci hadvezér 155 Péter fia Harch 227 Phokas, bizánci százados, később kelet-római császár 155 Pintér László 68 Pippin, frank király, Nagy Károly apja 166, 169 Pitzia, keleti gót vezér 150 Podmaniczky Rafael 299 — Rafael özvegye, Lomniczai Johanna 299 Pollanio Barnabás, kőművesmester 310 Pollath (Polladt) Jeromos, kanizsai építőmester 308 Polyáhi Mihály 269 Pompeius Trogus 105 Ponich comes 226, 227 Poppendorf Ferenc, kamarai főfelügyelő 300, 306, 307, 309, 321 Potulen Cordun 227 Pozsegai Gelet fia Miklós mester leánya 237 Pozsgay Tamás 313 Pócs Tamás 46, 48, 50 Póka fia Adorján 232 — fia Luka 232 Pór Antal 230 Pray Bertalan, a német katonaság kapitánya (1581.) 323 Pribék Gáspár renegát, törököket vezető 317 Pribina, Nyitra, majd Mosaburg/Z ''la-vár fejedelme 184, 185, 187, 38, 189, 191, 193, 223 Mutatók 433 Prin c (Prinz) comes 226, 232, 233, 244, 267 Princ fiai: Imre és Balázs 232, 233 Priskos, bizánci hadvezér 154, 155 —, rétor 200-201. old. 162. jegyzet Puchaim, Ottó Henrik, haditanácsos (1570.) 307, 313, 335 —, a Haditanács elnöke 363 Püchler Jakab mustramester 326, 327, 328 R Raczky Pál 90 Radagaisus, keleti gót vezér 146 Radonay Mátyás, zalavári kapitány 385 Rajki Albert 344., 352. old. 361. jegyzet — Albert, rajk vári vajda 327 Rakkel, Augustinus kapitány (vagy hadnagy) 301 Rasztiszláv, morva fejedelem 184, 185, 186, 187 Ratbod comes 184 Ratimar, Siscia fejedelme 171, 184, 187 Ratimir Id. Ratimar Ratiszlav, morva fejedelem 164 Rácz István vajda 314 — János vajda 313 Rátky Boldizsár huszárfölegény 314 — Menyhért 364 — Miklós (1620.) 364 — Miklós özvegye, Szeczer Éva 364 Renold comes 226 Richnovszky Andor 68 Richpald esperes, főpap Pribina udvarában 185, 186 Romiida, Friaul fejedelmének felesége 155 Romulus Augustulus római császár 150 Rosso ld. De Rosso Rozgonyi István 243 — János 241, 243 — Klára 243 — Klára, férjezett Kanizsai Györgyné 243 — László özvegye 243 — Osvát (Oszvald) 241, 248 — Rajmund 241, 248 — Sebestyén 242 Rudolf császár 354 — király 318, 319, 323 II. Rudolf német-római császár 392 Rueber János, felsőmagyarországi főkapitány 319 Ruga, hun nagyfejedelem 146 Russwurm gróf, tábornagy 358 Rym, Carolus, császári követ Konstantinápolyban 302, 303 S Salacho, krajnai gróf 184 Salm, Eck gróf, győri főkapitány 290, 303 Salm gróf 305, 312, 313, 314, 333, 335 Salm Miklós, tábornok 308, 323 Salvino József építőmester 309 Samo, frank fegyverkereskedő 155, 156, 166 Sandrat, pap Pribina korában 184 Saphrax, alán fejedelem 145, 146 Savalla ld. De Savalla Sárkány István, kiskomári kapitány (1632.) 364 Schreiber Rózsa 95 Schrott Kálmán fizetőmester 316 Schulz, Kari Ludwig (1600.) 332 Schütling, Albert Buchschreiber 348. old. 93. jegyzet. Schwartzenberg, Adolf tábornagy 329 Schwendi Lázár, felsőmagyarországi főkapitány 319, 320 Scolai Fülöp ld. Ozorai Pipo Secco, Martino építőmester 307 Sennyei uram 285 Septimus Severus római császár 115 Serényi István, alsólendvai kapitány 324 Sibrik Pál, vicegenerális 365 Siebenbürger Tamás 309 Sigibert, Austrásia királya 153 Silkó Menyhárt, hadnagy 317, 318 Simeon, bulgár cár 164 Somogyi Benedek 286 Soó Rezső 46, 50 Söjtöry Balázs 299 Speciecasa, Giovanni Maria hadiépítész 282 Stadeuker báró 232 Stahrenberg gróf, a Haditanács alelnöke 388 Stibor 239, 240 Sticzl József, fizetőmester 317, 319, 349. old. 216. jegyzet., 350. old. 222. jegyzet. Stilicho, római hadseregparancsnok 146 Strozzi, Pietro, generális 374, 375, 376, 381. old. 35. kép. Sur vezér 218, 229 Süess Orbán 309 Swarnagel doctor, főpap Pribina udvarában 184 Swagler Henrik Kristóf, császári irnok 345. old. 170. jegyzet. Swendi Lázár, generális kapitány 306, 308, 312 Syei Lóránd, kanizsai várnagy (1478.) 249 Sylvester János 291 Sz Szabó Balázs, Irinyi György kémje (1612.) 363 — György (Pölöske várában) (1688.) 387 — Miklós 105 Szalay Ágoston, kanizsai várkapitány 288 — Benedek, kanizsai várnagy 288, 293 — Kelemen 288 Szalók nembeli Kaba Demeter 229 Szapolyai János király 243, 277, 278 Szaka (Zaka) 227 Szántóházy Zsigmond, kiskomári vicekapitány (1639.) 364 Szári Ali szigetvári bég 348. old. 152. jegyzet Szeczer Éva, férj. Rátki Miklósné 364 Szegedi Máté, kálmácsai lelkész 291 Szeglaki Egyed özvegye és leányai 270 Szele Ferenc, kanizsai praefektus 288 — Jakab 286 — Jakab, kanizsai praefektus (1554.) 280, 282, 283, 292, 295 — Jakab udvarbíró 280, 283 II. Szelim szultán 299, 301 Szemere nevű várjobbágy 227 Szent Adorján vértanú 184 Szent István király 187, 220, 221, 223, 268, 343, 364 Szent László király 219, 223 Szentábrány Jakab, literátus, ellenőr 300 Szentbalázsi János özvegye 232, 269 — János özvegyének, Veny asszonynak fiai: Bodev, Ilemér és Benedek 232 Szentgyörgyi János 242 — János fia Miklós 246 — Miklós deák 237 — Péter, Bikács nembeli 237 — Tamás 240 Szentmiklósi Jakab fia János 270 Szentpéthery Miklós, kamarai tanácsos 300 Szeremlyéni Mihály, kanizsai lutera-nus lelkész (1544.) 291 Szerencsei János 247 Széchy Margit 283 Szécsi Tamás 328 Szihráb Mohamed, kanizsai pasa 365 Szinan csausz 334 —, mohácsi bég 324 — nagyvezír 326 — pasa 350. old. 279. és 285. jegyzet. Szíjgyártó nevű kanizsai lakosok (1493.) 258 Szívós Mihály, kanizsai fővajda (1600.) 330, 334 Sztoján 369 I. Szulejmán szultán 279 Szvatopluk, morva fejedelem 185, 186, 192 T Tahy Ferenc főkapitány 288, 290, 293, 299, 303> 313, 34i, 342, 344 — Ferencné, szül.: Zrínyi Ilona 288 — Gábor 313 Takaró Mihály kapitány 313 Takáts Sándor 312, 313, 320, 323, 324, 330, 331 Taksony fejedelem 218, 221, 223 Tamás, apát 226 — jobbágy, Köbének nevezett 236 Tar József, egerszegi kapitány 364 434 Mutatók Tarnóczky Farkas, főkapitányhelyettes (1581.) 323 I. Tassiló bajor herceg 155 III. Tassiló bajor herceg 168 Terebezdi János, kanizsai ferencesrendi guardian (1533.) 291 Térjék Tamás, kanizsavári prefektus (1550.) 279, 280, 282, 283, 291 Teuffel Rézmán 299 Teuffenbach, Servan, von 322 thallóczy Bánfi Bálint, főkapitány 312 Tharnóczky András 350. old. 267. jegyzet. — Farkas, kanizsai vicekapitány 323, 350. old. 267. jegyzet. thengöldi Bornemissza János kapitány (1572-től) 312 Theodosius római császár 146 Theotmar ld. Diotmar Theti, Carlo 305 Thiudimer, Valamer keleti gót főki-rály testvére 149, 150 Thóti Lengyel István 349. old. 210. jegyzet. Thőke Benedek, kanizsai porkoláb (1568.) 286 Thököly Imre 384 Thurn Mátyás gróf (1580-1640) 331 Thury Benedek 299, 327 Thury György, a kanizsai vár kapitánya (1567. X. 21-től) 265, 299, 300, 301, 302, 303, 304, 336, 339, 341, 342, 343 Thury György főkapitány (1567. XI. 22-től) 299 Thurzó Erzsébet 293 Tiberius római császár 115 — bizánci fővezér 154, 162 Tiborc nevű orvos 232 Tirjáki Hasszán pasa (1600.) 353 Tiroli Ferdinánd 283 Tojgun, budai pasa 280, 282 Tolnai Ádám, diák 302 Tomaji László leánya, Venys asszony 232 Torma István 93 Tormás, árpádházi herceg 218 Tóth József 67 — András, kanizsai tüzér parancsnok 331 — Ferenc 288, 299, 303 — Ferenc, enyingi 283 — István 328 — László, bakónaki; kanizsai várnagy (1443.) 248, 261 — László, pati; kanizsai várnagy 248, 261, 270 — Lénárd, bakónaki 270 Trautmannsdorf 324, 325 Trautmannsdorf, a Haditanács elnöke 327 Trautson János, királyi tanácsos 290 Treutul Miklós, pozsegai főispán (1388.) 246 Trügg, Andrea ld. Török András Turco, Giulio, olasz hadmérnök 188, 308 U Ugnád 349. old. 158. jegyzet. Uhrmüller Vilmos német kapitány, babócsai várparancsnokhelyettes 327, 328 Újlaki hadnagy 318 Újlaki Lőrinc 242 — Sebestyén 301 — Sebestyén, helyettes főkapitány 317, 323 Ujudvari István mester 230 Ulasits Mátyás, áruló törökvezető 323 I. Ulászló király 241, 248 II. Ulászló király 242, 243, 249, 261 Uldin hun király 146 Ulema, boszniai pasa 279 Uliman bég 279 Ungnad, Dávid 349. old. 214. jegyzet. Unzat (Kocel testvére) 184, 185 Úrban, O. H. 122 Usdibad nevű gepida 154 V Valamer, keleti gót főkirály 149 Valois Lajos, a francia király fia 236 Valter Ilona 276. old. 431. jegyzet. Varga nevű kanizsai lakosok (1493.) 258 Váczy Péter 164 Váradi János, kacorlaki vajda (1600.) 334 Várdai Pál 279 — Pál, esztergomi érsek 299 Vecci alezredes (1688.) 385 Vejsz, pasa 323 Vencel, cseh király 229 Venya asszony, Szentbalázsi János özvegye 232 Verebélyi Mihály, babócsai parancsnok 288 Vetkovics András 313 Vég György, babócsi várparancsnokhelyettes 328 Vidi Kis Mihály, várnagy 277. old. 504. jegyzet. Vidimer, keleti gót fejedelem 149, 150 Vingárti Geréb Péter 242 Vitnyédi István (1656.) 369 Vizkelety György, királyi biztos 300 Vörös Bánd, homokkomári 235 W Waryo János, ormándhidai 247 Wassenhofen, mérnök 374 Wecker Márton 317 Wasentius, építőmester 351. old. 333. jegyzet. Wesselényi Ferenc nádor 374 Wessenstein, császári építőmester (1570.) 306 Wiching, nyitrai püspök 186 Widukind, szász fejedelem 168 Wilhelm gróf 203. old. 225. jegyz., 205. old. 283. jegyz. Wittimer, nemes Pribina udvarában 185 Wolfarti Eglolf 254 Wonimir, Száva-Kulpa-Mura menti szláv fejedelem 169 Wuin nevű kém 326 Wyda, kanizsai provisor 300 Wyda, porkoláb 287 Z Zalay Benedek 286 Zápolyai János ld. Szapolyai János Zeno kelet-római császár 150 Zichy István 280, 285 — István komáromi vicegenerális 388 — Margit 293 Zimmermann, Wilhelm Péter 336 Zodan (= tudun ?) princeps Avarorum 169 Zoll-Adamikova, Heléna 173 Zrínyi György (1549-1603) 293, 303, 308, 310, 313, 314, 316, 317, 319, 321, 322, 324, 325, 327, 328, 331, 332, 339> 346, 349- old. 168. jegyzet. — György dunántúli és kanizsai főkapitány 314 — Ilona, férj. Tahy Ferencné 288 — Miklós (1508 körül-1566) főkapitány 279, 283, 288, 299, 312 — Miklós főkapitány huga, Ilona, Tahy Ferencné 288 — Miklós (1620-1664) 363, 570. old. 29. kép, 371, 372, 374, 375, 376, 377 ZS Zsembery Boldizsár 299 Zsigmond király 239, 240, 246, 254, 255 Helynevek és egyéb földrajzi nevek mutatója A, Á Aachen 168 Ablanza 185. Adria 45, 145, 193 Ady Endre út 265, 266 Afganisztán 153 Aguntum (Lienz) 155 Albánia 198. old. 82. jegyz. Alföld 86, 87, 95, 101, 102, 104, 146, 280 Al-Duna 145, 146, 151, 153, 154, 162 Almaszeg 261, 262, 263, 275. old. 379. jegyzet, 294, 337, 338, 364 Alpok 45, 47, 100, 102, 104, 155, 156, 163, 165, 166, 220 Mutatók 435 Alpokalj a 67 Alsó-Ausztria 93, 187, 243 Alsófakos 267 Alsó-Kerka völgyi erődök 359 Alsólendva 117, 257, 320, 321, 324, 329, 33i> 359, 360, 379 Alsólendva vára 360, 379 Alsópáhok 166 Alsópáhok-Határi tábla 189 Alsórajk-Kastélydomb 191 Alsó-Zalavölgy 97, 153, 217, 343 Anatolia 104 And 222, 268, 340, 344 And vára 344 Andi erődítmény 313, 318 Andráshida 105 Anyádvalaga (1493. évi helységnév) 270 Aqua nigra (folyó) 149 Aquileia 114, 115, 117, 149, 169 Aquincum 117, 120 Asfeld 151 Atlanti-óceán 47 Aty 222, 244, 267, 268 Austrasia 153, 168 Ausztria 98, 101, 243, 278, 319, 320, 332, 377 Avaria 170 Aversa vára 235 Avignon 235 Ázsia 278, 363 B Babócsa 278, 280, 282, 283, 284, 288, 290, 292, 312, 321, 322, 327, 328, 329, 339, 340, 344, 372, 374, 375, 376 Babócsa vára 288, 344 Bacónak 270 Bacónak puszta 261 Bagdal 394. old. 120. jegyzet. Bagola 222, 223, 267, 268 Bagolasunc-Nagyfákos 125 Bagolya 268 Bagota 222, 249 Bajcsa 73, 75, 267, 270, 329, 340, 341, 345, 359 Bajcsa vára 321, 322, 335, 345 Bajor hercegség 168 Bajorország 169, 170, 187 Bajót 236 Bak 220 Bakolnok (Bakónaki patak) 267 Bakony 47 Bakónak 222, 356 Bakónak (patak) 222, 267 Bakónaki-patak 26, 220, 222, 225. old. 23. jegyzet, 235, 268 Balaton 45, 46, 50, 67, 69, 70,102,105, 117, 145, 149, 150, 151, 154, 169, 185, 192, 217, 221, 257, 258, 279, 281, 299, 329, 340, 341, 343, 359, 362 Balaton-felvidék 117 Balaton-felvidéki várak 285 Balatonhidvég 257 Balatonmagyaród 145, 221 Balatonmagyaród-Bruner-sziget 171 Balatonmagyaród-Fekete sziget 171, 191 Balatonmagyaród-hidvégi átkelő 149 Balatonmagyaród-Hidvégpuszta 97, 100, 191, 192, 193 Balatonmagyaród-Hidvégpuszta déli rév 160, 192 Balatonmagyaród-Homoki dülő 171 Balatonmagyaród-Kányavári sziget 146, 191 Balatonmagyaród-Kiskányavár 146, 191 Balatonmagyaród-Kiskányavári dülő 156 Balatonmagyaród-Koloni dülő 171 Balatonmagyaród-Kolonpusztai temető 221 Balatonmagyaród-Szarkavári dülő 171 Balatonszentgyörgy-Vasútállomás 188 Baláta-tó 71 Balkán-félsziget 86, 87, 105, 114, 148, 154, 155, 239, 369 Baranya vára 372 Baranya vármegye 231, 261, 315, 339, 354, 356, 372, 384 Barcs 320, 321, 328, 354, 384 Barnák 220 Bars vármegye 240, 299 Basfalva 247, 338 Bassiana (Petrovci) 149 Bácska 170 Bágdál nevű külváros 367 Bánát 170 Bánfalva 275. old. 379. jegyzet, 295, 338 Bánkfalva 246, 261, 262 Bánokszentgyörgy 73, 76 Báránd 278 Báthory utca 266 Becsehely 73, 85, 90, 115, 119, 129, 223, 247, 257, 261, 262, 263, 275. old. 379. jegyzet, 279, 294, 315, 337, 338, 339, 364 Becsehely I = Bükkalja dülő 87 Becsehely II = Homokos dülő 87 Becsehely-Pola 120 Bekcsény 220 Beled 230 Belezna 73, 222, 223, 371 Belgrád (Sindigunum) 150, 154, 329, 375, 384 Belső-Ausztria 320 Belső-Ázsia 153 Belső (Interior) Kanizsa 259,265, 266, 293, 335 Belső-Pannonia 117 Beneventum hercegség 156 Bennek 242, 248, 261 Berény 222, 236, 246, 275. old. 379. jegyzet, 294, 338, 339 Bernátháza 322, 340 Bernátháza-Perneziháza 345 Berzence 220, 223, 278, 288, 302, 319, 321, 324, 325, 327, 328, 329, 340, 354, 372, 375, 376 Besenyő falu 220, 222, 225. old. 23. jegyzet, 268 Bécs 149, 242, 243, 257, 278, 283, 304, 305, 309, 312, 313, 314, 315, 3i6, 317, 320, 326, 327, 328, 329, 358, 363, 371, 374, 375, 377, 384, 388 Bécsi erdő 218 Bécsi-medence 173 Bélavár 278 Bér 360, 379 Bicske 90 Bikalja 247, 275. old. 379. jegyzet. Bille 222, 227, 229, 230, 233, 235, 236, 237, 244, 246, 267, 268, 270 Bille-Mindszent 259, 344 Bille nevű birtok 237 Bille nevű föld 226 Biliéi dülő 268 Bizánc 153, 155, 218 Bocska 220 Bolia ( = Ipoly?) 149 Bolondvár (Balatonszemes) 329 Boncfölde 393. old. 37. jegyzet. Borostyán vára 240 Borsfa 247, 263, 275. old. 379. jegyzet, 338 Borsfalva 263 Borsfai-patak 87 Bosznia 354, 388, 389 Botszentgyörgy (Romlottvár) 85, 288, 340 Botszentgyörgy vára 344, 345 Bósfalva 339, 364 Börzönce 222 Börzönce-Temetői dülő 95 Brenta 187 Britannia 146 Buda 242, 243, 255, 257, 278, 279, 280, 329, 366, 371, 384, 385, 387, 389 Budapest 145 Budafa-puszta 72 Bug 163, 164, 165 Bulgária 164, 226 Buzádsziget 229 Buzádsziget vára 229 C Canisa (Canischa, Canissa) 222 Carnuntum (Petronell) 115, 169, 170, 173, 192 Carthago 119 Celje (Celle, Cilii) 292 Cibale (Vinkovci) 151 Cilii (Celje, Celle) 185, 292 Cinegédfölde 247, 275. old. 379. jegyzet. Cirkovljan 171 Cividale 155 Colon civitas 187 CS Csarnahát 247 Csatár 220 Csatár vára 346 Csács 220, 278 436 Mutatók Csákány 222, 232, 233, 259, 267, 268, 269, 270, 275. old. 379. jegyzet, 293, 294, 296, 303, 318, 322, 338, 359 Csákány erőd 290, 313 Csákány vára 288, 318, 342 Csákánysziget 235, 267 Csáktornya 45, 279, 320, 321, 358, 372. old. 30. kép. Csáktornyai vár 279, 361, 369 Csánok 236 Csány 279, 343, 359 Csány vára 343 Csányi patak 343 Cseh- és Morvaország 320 Csehi 268 Cseh-medence 150, 165, 188 Csejte vára 300 Csengery út 265 Csenke 236 Csepreg 240, 243, 255 Cserfő 270 Cserszegtomaj 105 Cserta 117 Csesztreg 220 Csesztreg erőditménye 360 Csetaj 236 „Csicsova" 278 Csicsó 275. old. 379. jegyzet, 294, 338 Csobánc 362 Csorna 230, 275. old. 379. jegyzet. Csornoha 275. old. 379. jegyzet. Csókakő 384 Csókakő vára 243 Csónakázó-tó 26, 225. old. 23. jegyzet, 171, 268 Csót nevű föld 226 Csömödér 47 Csörnyeberke 52 Csörnyei-berek 73 Csurgó 52, 227, 239, 278, 279, 283, 288, 308, 315, 325 D Dabronc-Ötvöspuszta 150 Dacia 170 Dacia Ripensis 146, 170 Dalmácia 150, 154, 155, 163, 165, 170, 188, 226, 229 Dávodi erdő 71 Deák-tér 366 Debrő vár és uradalom 243 Delphoi 105 Dencs 236, 246, 262, 275. old. 379. jegyzet, 294, 338 Dél-Csehország 164 Dél-Dunántúl 87, 339 Dél-Oroszország 145, 162 Dél-Pannonia 151 Dél-Zala 47, 48, 50, 51, 52, 67, 68, 69, 70, 71, 72, 73, 74, 85, 90, 91, 93, 100, 104, 105, 107, 115, 117, 129, t45, t53, 221, 226 Délnyugat-Dunántúl 47, 218, 325 Diakovár (Djakovo, Jakova) 355 Dicske 232 Diósgyőr 254 Djakovo (Diakovar, Jakova) 355 Dnyeper 164, 165 Dnyeszter 145, 164 Dobolnak 222 Dobri erődítmény 359, 360 Dobronak 257 Dobrudzsa 153, 156 Dombó 231 Don 145, 153 Döbrököz 231 Dráva 45, 52, 68, 69, 70, 74, 90, 115, 145, 149, 169, 170, 171, 191, 218, 219, 220, 221, 223, 231, 257, 278, 299, 320, 321, 329, 340, 345, 346, 354, 360, 362, 371, 389 Drégely 299 Dubleby nevű vár 164 Dudleipa 163, 192 Dudleipin 163, 164 Dulieb 164 Duna 70, 93, 115, 117, 145, 146, 148, 150, 153, 154, 155, 162, 168, 169, 170, 171, 184, 185, 187, 217, 218, 278, 279, 299, 317, 329, 339, 371, 384, 385 Dunapentele 196. old. 11. jegyzet. Duna-Tisza köze 97, 101, 170, 187, 292 Dunaújváros 98 Dunántúl 86, 87, 90, 91, 93, 95, 97, 98, 100, 101, 102, 104, 105, 108, 114, 115, 129, 148, 150, 162, 163, 164, 165, 170, 218, 219, 222, 278, 279, 280, 282, 291, 292, 299, 314, 326, 328, 329, 340, 354, 360, 369, 384 Durdevac 131 (...) dusfalva nevű birtokrész 248 F. Egerszeg 229, 246, 258 Egerszeg vára 346, 360, 361, 379 Egeracsa 47 Egervár 220, 243, 266, 278, 293, 346, 360, 362, 377, 379 Egyeduta 315 Egyházasbakonak 246 Eisenstadt 240, 257, 260 Elba 150, 156, 165 Emona 115 Endréd vára 350. old. 279. sz. jegyzet. Enns 156, 160, 168, 170, 173 Erdély 45, 164, 218, 371 Erzsébet tér 265 Eszék (Osijek, Mursa) 145, 278, 372, 384, 389, 390 eszéki híd 327, 329, 372 Eszteregnye 85, 156, 191, 222, 246, 247, 261, 275. old. 379. jegyzet, 294, 314, 337, 338, 364 Esztergályhorváti-Alsóbárándpuszta 98, 188, 204. old. 256. jegyz. Esztergályhorváti-Huszárvár 191 Esztergom 226, 240, 279, 329, 371 Esztergom vármegye 236, 246 Etelköz 217 érsekújvári vár 371 Észak-Gallia 146 Észak-Kína 153 Észak-Olaszország 69, 146, 166 Észak-Pannonia 146 Észak-Szerbia 150 Észak-Zala 47, 261, 285, 340 Északi-Középhegység 74 F Fakos 223, 267, 269 Falkos 236, 246, 269 Fancsika 229 Fancsikai erősség 241 (Fazekas-) Dencs 263 Fazekasdencs puszta 275. old. 379. jegyzet Fazokas Dencs 339 Fehérvár 366, 384 Fekete-tenger 149, 156 Felföld 263 Felsőfakos 267 Felső-Pannonia 145 Felsőrajk 105, 108, 257 Fenékpusztai erőd 149, 150, 151, 166 Felső-Tisza vidék 217 Fertő tó 230, 243 Fertő tó vidéke 97 Fischa 169 Fityeháza 47, 275. old. 344. jegyzet, 291, 322, 338, 340, 359 Fityeháza vára 324, 345 Fityeházi erőd 250. old. 254. jegyzet. Fizkere 185 Flavia Solva (Leibniz) 117, 200. old. 132. jegyzet. Fonyód 282, 315 Forum Iulii 155 Fő út 265 Főnyed-Szegerdő 191 Franciaország 372 Freising 185 Friaul 155, 156, 165, 240 Frigidus 146 Füles 236, 246 Fűzvölgy 117 G Galambok 45, 73, 156, 226, 257, 290, 304, 321, 323 Galambok-Öreghegy 97 Gallia 148 Garablyán 232 Garabonc-Ófalu 191 Garabonc-Ófalu I. és II. temetők 188, 189 Garam 90 Gárdos nevű birtok 248, 261 Gellénháza 87 Gelse 71, 73, 115, 220, 246, 248, 257, 262, 263, 264, 275. old. 379. jegyzet, 294, 296, 337, 338, 339, 344, 354, 356, 364 Gelsesziget 85, 98, 122, 246 Mutatók 437 Gelsesziget-Vasút i őrház 171 Gencs 261 Gerecse 263, 275. old. 379. jegyzet. Geréce 247 Geszt vára 288 Gesztes vára 350. old. 279. jegyzet. Gétye vára 343 Gétyei erődítmény 359 Gnas patak 163, 192 Göcsej 47, 70, 354, 360 Gönyü 168 Görögország 105 Görz 292, 374, 385, 389 Grado 170 Graz 357 Gug nevű föld 227 Gugmindszente 267, 269 Gurda 224 Gutorfölde 47 GY Gyalóka 232 Gyanóc 275. old. 379. jegyzet. Gyenesdiás 171 Gyenesdiás-Algyenes 171 Gyékényes 364 Gyóta-puszta 74 Győr 51, 168, 299, 305, 328 Győr vára 236, 331 Győrvár 220, 282, 283 Győr vármegye 247 Gyula vára 395. old. 164. jegyzet. Gyura-Keszi 225. old. 225. jegyzet. H Hahót 47, 85,95, 223,229, 327, 344, 356 Hahót-Alsófakospuszta 265 Hahót-Sárkánysziget 156 Hahót-Tsz major 107 Hahóti-medence 153 Halászi sziget 230 Halicanum 115, 117 Harsány 278 Hatvan 243 Havasalföld 239 Hedrehely 279 Hegyesd vára 285, 286 Hegyfold 263, 294 Hegykő 198. old. 56. jegyz., 271. old. 35. jegyzet. Henye 257 Henyz nevű birtok 246 Heristall 170 Hernyék 220 Hetes (falu) 323 Hévíz 166 Hidvég (Vas vm) 326 Hidvég (Zala vm) 324, 363 Hidvégi rév 343 Homoki-patak 25-26 Homokkomárom 47, 51, 72, 74, 97, 107, 270 Horvátország 48, 50, 223, 231, 257, 280, 313, 387 Horvát-Szlavonország 278, 279 Hosszúvölgy 115, 117 Hrussó vára 240 I Igrice 232 Iharos 222, 247, 275. old. 379. jegyzet, 294, 338, 339 Iharosberény 74, 220 Ikervár 220 Ili folyó 145, 153 Illó 264 Illyrikum 146, 162 India 278 Inke 375. old. 379. jegyzet. Inkey-kápolna 85, 90, 93, 95,100,107, 115, 117, 118, 119, 122, 125, 146, 156 Inn 243 Innsbruck 243 Intercisa (Dunapentele) 196. old. 11. jegyz. lova (Ludberg) 145 Ipoly 149 Irán 145 Isabor (Iszeb) 271. old. 34. jegyzet, 303, 359 Isabor vára 313, 321, 335 Isauria 163 Istria 155, 156, 165, 169 Istvánd 257 Iszeb (Isabor) 303 Itália 104,105,115, 117,119,120, 146, 149, 150, 151, 155, 165, 168, 169, 170, 187, 217, 254, 257, 258 Ithmes nevű birtok 248 Ivanec 165 J Jakova (Diakovár Djakovo) 355 Janoc 247 Ják 288 Járfalu 278 Júliai Alpok 146, 149, 168 K Kacorlak 246, 324, 330, 356, 359 Kacorlak vára 321, 324, 335, 344 Kakonya 371 Kakonypuszta 371 Kanesa, Kaneza 222 Kangkü 145, 153 Kaniafölde 393. old. 37. jegyzet. Kanisa, Kanissa 222 Kanizsa Exteriőr 265, 266, 291, 335, 366 Kanizsa falu 232, 233, 244, 259 Kanizsa folyó (ma Principális) 153, 220, 221, 222, 223, 226, 227, 232, 233> 235, 246, 249, 263, 267, 269, 278, 337, 343, 344, 345, 354, 371, 384 Kanizsa Interior 259, 265, 266, 291, 293, 335 Kanizsa melletti Szombathely 258 Kanizsa patak 267, 359 Kanizsa vára 229, 231, 233, 235, 236, 240, 242, 243, 267, 269, 278, 282 Kanizsaszeg 232-233, 235, 236, 244, 266 kanizsaszegi vár és uradalma 231, 232, 233, 235, 244 Kanysa 222, 226, 275. old. 379. jegyzet. Kapornak 257, 278, 288, 302, 303, 318, 335, 358, 360, 384 Kapornak vára 321, 325, 343, 344, 360, 379 Kapós 315 Kaposújvár 280 Kaposvár 329, 354, 355 Kaposújvár 280 Kaproncs 232 Kapu vára 243 Kapuvár 220, 242, 248, 261, 278 Kapuvár vára 242, 278 Karacsfólde, más néven Kiskallos 237, 246 Karantánia 170 Karantán őrgrófság 219 Karavankák 156 Karintia 164, 186, 336 Karos 304, 355 Kasic 173 Katafa 362 Kaukázus 153 Kaukázus-vidék 104 Káld 331 Kálmáncsehi 292 Kámáncsi-patak 25 Kányafölde 393. old. 37. jegyzet. Kányavár vára 360, 379 Kárpátok 153, 156, 217, 219 Kebele 257 Kehida 160, 162, 171, 173, 229, 231, 241, 248, 255, 261, 262 Kehida vára 324, 346 Kehida-Központi Tsz major 160, 171 Kelet-Noricum 151 Kelet-Pannonia 120 Kelet-Zala 52 Keleti-tenger 115, 154 Kemend 241, 278, 360 Kemend vára 346, 360, 361, 379 Kemendollár 346, 356 Kemenvár (ma Kemendollár) 355 Kemle 317 Kenése 222 Kerecseny 222 Kerecsenyi erőd 344 Kerecseny 313 Kerektó 222, 227, 232, 233, 267, 269 Keresztúr (ma Murakeresztur) 302, 338, 340, 341 Keresztúr vára 335, 345 Kerka 68, 69, 220, 223, 324, 384 Kerka és Cserta összefolyása 117 Kerka vidéke 219 Kerkavidék 223 Kerka völgye 223, 360 438 Mutatók Keszi (Pozsony vármegye) 236 Keszi (Zala vármegye) 220 Kesző 236 Kesző erőd 302 Keszthely 45, 97, 104, 105, 265, 362, 363, 364 Keszthely-Árpád utca 104 Keszthely-Dobogó 151, 166 Keszthely-Dobogói temető 171 Keszthely-Fenéki út 151 Keszthely-Fenékpuszta 104, 165, 166, 189 Keszthely-Fenékpusztai horreumnál levő temető 151, 165 Keszthely-Halászcsárda 191 Keszthely-Téglagyár 149 Keszthely-Vadaskert 104 Keszthely-Városi temető 171 Keszthelyi járás 90 Kékkő vára 350. old. 279. jegyzet. Kéménd 231 Kéthely 166, 318 Kéthely erődítménye 324 Kéthely vára 341 Khielmann-sziget 330, 344 Khielmannszigeti erődítmény 359 Kijev 145, 156, 164 Kilimán 51, 148, 344 Kilimán-Felső major 146 Király utca 265 Kisalföld 145, 184 Kisasszond 232, 248, 261 Kis-Ázsia 86 Kis-Balaton 67, 72,97,98,117,156,192 Kis-Balaton tájvédelmi körzete 72 Kis-Balaton térsége 153, 171 Kiscsehi 69, 70 Kisfalud 222, 269 Kisfaludy utca 266 Kiskallos, más néven Karacsfölde 237, 246 Kiskanizsa 107, 222, 263, 267, 270, 311, 312, 366 Kiskanizsa-Dávid dülő 105 kiskanizsai Felsőnyiresi dülő 101 Kiskomár 317, 321, 322, 323, 329, 337, 340, 342, 343, 346, 359, 367 Kiskomár vára 321, 325, 327, 335, 360, 362, 363, 367, 371, 379 Kiskomárom 45, 228 Kislagd 247, 275. old. 379. jegyzet. Kisleányvári sziget 235 Kismarton 240, 254, 257, 259, 260 Kismartoni vár 254 Kisvajda 270 Kína 153 Kiissza 328 Knesaha (Gnas patak?) 163 Knysa terra 226, 227 Knyza 222 Kolon 221, 229, 258, 323 Kolon erőd 346 Kolon praedium 45 Kolon-puszta 221, 222 Kolon vár 221 Kolon vármegye 221 Komár 222, 226, 227, 244, 257, 290, 302, 312, 314, 317, 323, 354 Komári vár 286, 349. old. 217. jegyzet. Komárom 281, 282, 283, 305, 319, 320, 323 Komárom vármegye 236, 246 Konstanjevica 292 Konstantinápoly 149, 153, 154, 155, 164, 185, 304, 314, 318, 324 Koppány 280, 290, 324, 355 Koppány vára 280 Korea 153 Korokna 280 Korotna vára 283 Korpavár 68, 270, 323, 340, 359, 384 Korpád nevű birtok 246 Kostolac 154 Kotor vára 371, 372 Kozár 220, 222 Kozma nevű birtok 248 Kölcsey Ferenc utca 366 Körmend 241, 357, 360, 362, 379 Környe 198. old. 56. jegyzet. Közel-Kelet 86 Kőrös (Szlavónia, Kőrös vármegye) 239 Kőrös vármegye 247, 278 Kőszeg 184, 232, 234, 278, 357 Krajna 184 Kulpa 169 kunok földje 219 Külső (Exteriőr) Kanizsa 265, 266, 291, 335, 366 Kürtös 222 Kürtösi-patak 107 L Laino, lombardiai, Camo tartomány-beli falu 305 Laibach, Ljubljana 292, 336 Lak (Kacorlak) 246, 261, 340 Lak (Somogy vm) 329 Lasztonya 222 Lauriacum (Lorch) 156 Lazsnak 227, 231, 267, 291 Lazsnaki-patak 26 Lazsnakpuszta 267 Leány (falu) 235 Leányfalu 232, 235, 261, 269, 270 Leányvári-rét 74 Leány vári sziget 235 Lebenbrunn 184 Lebringen 200. old. 132. jegyzet. Lech folyó 166 Leibnitz 117, 200. old. 132. jegyzet, 219 Lendva 229, 257 Lendva-vidék 220 Lenti 47, 74, 75, 241, 257, 331, 360, 362 Lenti járás 85 Lenti (Nemphti) vára 360, 379 Letenye 50, 73, 91, 117, 119, 220, 222, 257, 315, 320, 332, 333 Letenyei járás 85 Letenye-Béci patak kanyarulata 191 Letenye-Kossuth utca 191 Légrád 292, 318, 320, 340, 360, 364, 369,3":, 390 Légrád vára 345, 360, 369, 379 Légrádi szőlőhegy 394. old. 109. jegyzet. Léka vára 240, 242, 243, 249, 255, 261, 278 Lévai vár 299 Libolca 222, 235, 246, 261 Liburnia 169 Lienz 155 Ligetváros 267 Lippering 168 Lispeszentadorján 45, 48, 52 Lissus 198. old. 82. jegyz. Liszó 47, 73, 220, 269, 345 Ljubljana (Laibach) 292, 336 Loire 148 Lombardia 305 Lorch (Lauriacum) 156, 166 Lovászi 47 Loz 292 Lövő 352. old. 363. jegyzet, 360, 379 Lövő vára 346 Ludberg (lova) 145 Lucafalu nevű birtok 248 Lusuk (Lazsnak) 227 M Magyar utca (mai) 266, 336, 367 Magyar utca térségében fekvő középkori lelőhely 266 Magyarod 223 Magyaróvár 239, 282 Magyarszentmiklós 246 Magyarszentmiklós-Ujréti dülő 100, 107, 114, 118 Magyarszerdahely 85, 105, 108, 115, 117, 119, 120, 220, 223 Magyarszerdahely-Homoki dülő 91 magyarszerdahelyi kelta temető 105, 108 Majna 168 Majolás patak 268 Malom kert 367 Malom közép dülő 367 Maragya nevű birtok 248 Marburg 358 Marcal 47 Marcali 302, 303, 342 Márga nevű birtok 246 Mariamagdalena nevű birtok 268 Maros 101 Mauriacum 148 Máhomfa 75 Mánta 247 Mántai-patak 26 Márki-hegyi földvár 220 Mártonfalva 247, 262, 264, 275. old. 379. jegyzet. Mecsek 149 Medvedicka (Medvegy) 171 Miháld 156, 275. old. 379. jegyzet, 294, 304, 338 Miháld-Malom-dülő 191 Mikefalva 275. old. 379. jegyzet, 338 Miklósfa 74, 85, 108, 223, 246, 267, 269, 323, 336, 345 Mutatók 439 miklósfa i Halastavak I. és II. (régészeti lelőhelyek) 171 Miklósfa-Mórichelyi halastavak 98, 112 Mikulcice 188, 191 Mindszent 267, 269, 315, 364 Mindszent vára 344 Mindszentbille 268 Mindszent(-i erőd) 340 Modrus 292 Moesia 163 Moesia Prima/Superior 150 Mogyorós 360 Mogyorósd 379, 393. old. 37. jegyzet. Mogyorósd vára 346, 352. old. 365. jegyzet. Mohács 324 Moldva 239 Molnári 257, 275. old. 379. jegyzet, 320, 322, 341, 359 Molnári vára 322, 346 Mongólia 145, 153 Morava 165, 388 Moroc 230 Moroc nevű birtok 248 Morva-medence 150, 165, 173, 184 Morvaország 87, 93, 164, 186 Mosaburg (Zalavár) 163, 164, 185, 186, 187, 188, 189, 191, 217, 221, 340 Mosón 219 Mosonmagyaróvár 220 Mosón vármegye 278 Mórichely 223, 246, 267, 269, 270, 315, 340, 345, 364 Mórichely vára 313, 345 Mórichely-Cigánykut 171 Mórichelyi halastavak 72, 74, 171 Mórichelyi vám 244 Mosonmagyaróvár 220 Mosón vármegye 278 Mura 45, 48, 52, 68, 69, 70, 72, 105, 117, 145, 162, 163, 164, 165, 166, 169, 170, 171, 217, 218, 219, 220, 221, 290, 359, 360, 369, 371, 372, 377> 390 Murakeresztur 47, 52, 71, 275. old. 379. jegyzet. (Mura)keresztur 226, 302, 321, 322, 345 Muraköz 165, 166, 171, 191, 219, 220, 223, 229, 257, 279, 283, 292, 320, 323> 332, 345, 359, 360, 369, 372, 377, 379, 385 Murarátka 73, 220 Muraszemenye 257, 265, 346 Mura-vidék 104 Mura-völgy 45 Muravölgyi-sík 71 Mursa (Eszék, Osijek) 145 Muzzilicheschirichun 185 N Nagács 230 Nagyalföld 170, 223, 226, 258, 263, 296, 320, 321, 322, 323, 332, 333, 340, 345, 346 Nagyandrásháza 267 Nagyandrásnéháza 267 Nagybak 257 (Nagy)Bakónak 222 Nagybakónak 220, 225. old. 26. jegyz. Nagy bakónak-Antalhegy 91 Nagybakónak-Ugora dülő 171 Nagyberek 340, 341 Nagyfakos 125 Nagy harsány 384 Nagykanizsa 220 Nagykanizsa-Alsóerdő 101, 114, 120 Nagykanizsa-Bilkei dülő 100 Nagykanizsa-Botanikus kert 191 Nagykanizsa-Büdösárok 68 Nagykanizsa-Csónakázó tó 171 Nagykanizsa-Felsőerdő 122 Nagykanizsa-Gyótapuszta 72 Nagykanizsa-Hosszúvölgy 191 Nagykanizsa-Inkey kápolna 146 Nagykanizsa-Katonatemető dülő 107, 120, 122 Nagykanizsa-Leányvár 191 Nagykanizsa-Magyar utca 156 Nagykanizsa-Miklósfa 171 Nagykanizsa-Palin 91 Nagykanizsa-palini halastó 74 Nagykanizsa-Práter-domb 191 Nagykanizsa Sánc nevű városrésze 222, 266 Nagykanizsa-Sánc (régészeti lelőhely) 85, 9i, 97, 100 Nagykanizsa-Teleki utca 114 Nagykanizsa-Zsidótemető 171 Nagykanizsai járás 85, 146 Nagylengyel 74 Nagypáli 173 Nagypáli-Petőfi utca 171 Nagyrada 188 Nagyrécse 85, 93, 115, 122, 156, 191, 318, 321, 344 (Nagy)Récse 222, 268, 321 Nagyvajda 270 Naissus (Nis) 155 Nádasd 277, 354 Nádasd vára 346 Nándorfehérvár 241, 243, 389 Nedao folyó 149 Nedölce 292 Nemphti (= Lenti) vára 360, 379 Nemti (= Lenti) 229 Neuburg vára 243 Németi 248 Németország 226 Németujvár 232 Nimig 232 Nis (Naissus) 155 Noricum 115, 120, 122, 150, 151 Noszvaj-tó 69 Ny Nyárasd 236 (Nyerges-)Ujfalu 236 Nyék (Tolna vm) 231 Nyitra 187 Nyitra vármegye 300 Nyugat-Pannónia 120, 122 Nyugat-Zala 304, 343 O, Ó Óbornak 48 Oltárc 48, 220, 222, 223 Oltárc-Márkihegy 97 Orbász 236 Oriens 171, 184, 186, 187 Ormándhida 247 Ormándhida nevű birtok 248 Ormándpuszta 71, 73, 74 Ormoz 200. old. 132. jegyz. Oroszország 226 Orosztony 70, 303 Orosztó 303 Ortahu 185 Osijek (Eszék, Mursa) 145, 278, 372, 384, 389, 390 Ozora vára 279 Ozorai várkastély 254, 255 Ónod 281 Ö, Ő Ördög-árok 291, 367 Ötvös 261, 278 Őrség 45, 47, 70 Őrtilos 45, 51, 52, 68, 69, 220, 222 Őrtilos melletti Szent Mihály kápolna 45 P Pacsa 222, 303, 343 Paderborn 168 Pakod 217 Palin 90, 91, 222, 227, 229, 244, 257, 262, 264, 267, 269, 275. old. 379. jegyzet, 296, 324, 331, 337, 338, 364 Palini-halastó 26 Palini-patak 25 Palota 281, 299, 384 Palotai vártartomány 299 Pamlén, Pamlény (= Palin) 223, 232, 269, 294, 338, 339 Pannónia 115, 117, 118, 119, 122, 125, 145, 146, 149, 151, 155, 156, 163, 164, 169, 170, 171, 184, 186, 187, 192, 217, 218 Pannónia Inferior 170, 171 Pannónia Prima 115, 145, 146, 150 Pannónia Secunda 148, 149, 150, 151, 153 Pannónia Sirmiensis 151 Pannónia-Superior 115, 170, 171 (Pa)polcha nevű birtok 248 Pat 73, 226, 246, 248, 261 Pat (Poch) nevű birtok 246 Pál (Esztergom vármegye) 236 Páld 236, 246, 261, 264, 275. old. 379. jegyzet, 296, 338 Páldpuszta 275. old. 279. jegyzet. Pápa 279, 282, 314, 317, 326, 328, 329, 331, 358 440 Mutatók Pátró 222 Peleske 288, 315, 318, 322, 323, 330 Peleske vára 360, 379 Peloponnesosi-félsziget 154 Pemlén (= Palin) 269 Perenye 247, 275. old. 379. jegyzet. Pereszteg 232 Perlak 257 Perneziháza ld. Bernátháza Petowa (Pettau, Ptuj) 186, 292 Petrivente 87, 270 Petronell (Carnuntum) 169 Petrovci (Bassiana) 149 Pettau (Ptuj, Petowa) 186, 292 Pécs 198. old. 56. jegyz., 279,280, 324, 327,339, 354, 365, 366, 368, 372, 384 Pécs-Kertváros 200. old. 144. jegyz. Péterfalva 227, 268 Pink 232, 269 Pivári malom 227 Pivári utca 268 Poch (birtok) 236, 246 Poetovio (Petowa, Pettau, Ptuj) 115, 117, 120, 186, 292 Pogányszentpéter 47, 260 Pogányszentpéteri halastavak 68 Pohorja (Bacher) hegység 119 Posada 233 Postojna 292 Potyli-patak 227, 229, 267, 268 Pozsega (Slavonska Pozega) 324, 355 Pozsega vármegye 288 Pozsony 278, 305 Pozsony vármegye 236 Pó völgye 187 Pókaszepetk 160, 162, 171, 173 Pózva 229 Pölöske 229, 231, 257, 278, 362 Pölöske-patak 146, 153, 189, 344 Pölöske vára 278, 321, 344, 360, 361, 363, 377, 379, 387 Pölöskefő 220 Pölöskeszeg 229 Prága 305, 328 Prelog 165, 171 Preslav 164 Principális-csatorna 26, 68, 69, 98, 117, 119, 153, 156 Principális-csatorna völgye 51 Principális-völgy 16, 18, 21, 23, 220 Ptuj (Pettau, Petowa, Poetovio) 115, 117, 120, 186, 292 Puszta 393. old. 37. jegyzet. Pusztaederics 47 Pusztamogyoród 223 (Puszta-)Szentpéter erődítménye 360 Q Quartinaha 185, 186, 192 R Rada 338 Radgona (Radkersburg) 163 Radkersburg (Radgona) 163 Rajk 222, 228, 359 Rajk vára 303, 313, 318, 321, 327, 335 Rajna 100, 105, 148, 163 Rakica 226 Ramocsa 220 Raszina 236, 278 Raszinya 278 Ravenna 150, 155 Rába 45, 105, 168, 169, 171, 186, 192, 280, 288, 321, 323, 341, 359, 360, 377 Rádó 222 Regensburg 168, 169, 170, 184, 185, 186 Reginumartesdorf (Reginwartesdorf) 185 Reginwartesdorf (Reginumartersdorf) 185 Remete-Szent-Péter 260 Remeteszentpéter 236, 246 Résznek 229 Reszneki erősség 241 Rezi 105, 108 Récéskút-sziget, Zalavár 188 Récse 222, 227, 232, 237, 244, 261, 267, 270, 288 Récse-Szentkereszt 237 Rédics 47, 324 régi vásártér 311 Rigyác 87, 129 Rijeka 169, 292 Rinya 288, 345 Rinya-lapály 45 Romlott-vár 85, 344 Romlottvár 73 Rosdorf 185 Rov vára 240 Rozgonyi utca 265 Róma 104, 185, 187, 260 S Saale 165 Sabaria (Szombathely) 192 Sabarium (Szombathely) 169 Salapiugin 192 Salla (Zalalövő) 115 Salzburg 163, 184, 186 St. Margarethen 200. old. 132. jegyzet Sand 156, 304 Sarmassy kastély 315 Savaria (Szombathely) 115, 168, 173 Savia 145, 148, 150 Ság (Ipolyság) 299 Ság (Liszó határában) 220, 222, 275. old. 379. jegyzet. Ság (Somogy vármegye) 236, 246, 262, 294 Ság (Ujudvar-Gelse térségben) 220 Sánc 222, 267 Sárfő 236 Sárkánysziget 271. old. 20. jegyzet, 324, 340 Sárkánysziget puszta 344 Sárkánysziget vára 313, 321, 335, 344 Sárkányszigeti erődítmény 359 Sármás (ma Sormás) 339 Sárvár 220, 232, 241, 242, 243, 248, 254, 259, 261, 262, 277, 278, 279, 291, 293 Sárvár vára 240, 278, 279 Scarbantia (Sopron) 198. old. 82. jegyzet Scarniunga 149 Sclavinia 170 Segesd 239, 290, 302, 303, 321, 324, 325, 327, 328, 329, 340 segesdi vár 363, 372, 376 Semjénháza 91 Semptér vár 243 Serdica (Szófia) 155 Setétkerék-puszta 71 Siena 240 Siklós 278, 355, 384 Simon nevű birtok 246 Simoni (ma Somogysimonyi) 312 Simontornya 240, 255, 279, 329, 384 Simontornya vára 279 Singidunum (Belgrád) 150, 154 Sirmium (Srmska Mitrovica) 149, 151, 154, 163, 171, 184, 187, 192 Sisak (Siscia, Sziszek) 114, 170, 171, 184 Siscia (Sisak, Sziszek) 114, 170, 171, 184 Skythia Minor 153, 156 Slavonska Pozega (Pozsega) 355 Sobur nevű rábaközi birtok 230 Somló 52 Somogy vár 221 Somogy vármegye 46, 71,226, 230, 232, 236, 244, 246, 247, 248, 262, 269, 282, 288, 290, 292, 315, 337, 339, 341, 342, 354, 356, 360, 364, 372 Somogycsicsó 275. old. 379. jegyzet, 278 Somogysimonyi 312 (Somogy) Szentpál 268 Somogyzsitva 341 Sopron (Scarbantia) 104, 198. old. 82. jegyzet, 291, 388 Sopron vármegye 229, 232, 235, 236, 239, 240, 242, 243, 246, 313 Sorgues 259 Sormás 51, 52,115,117,222, 247, 262, 275. old. 379. jegyzet, 295-337, 338, 339, 356 Sormás vára 346 Sormás-Hidegkúti forrás 171 Sormás-Hidegkúti forrás dűlő 118 Sormás-Hosszudűlő 107 Söjtör 47, 117, 173, 182 Söjtör-Petőfi utca 171 Spittal 164 Spizzun 185 Srebrenica 354 Srmska Mitrovica (Sirmium) 149 Stájerország 219 270, 279, 314, 319, 322, 340, 345, 346, 362, 377 Staré Mésto 188, 191 Stinisnyák vára 243 Stridon 145 Strogomin 185 Stubica 313 Sugár út 265 Mutatók 441 Sur d 222 Süly 222 Sümeg 279 Sümeg vára 325, 360 Syman nevű birtok 248 Sz Szabadhegy 229 Szabar 223 Szabolcs vármegye 371 Szakadat 288 Szalafő 231, 235 Szalónak 232, 242 Szarvkő vára 235, 240, 254 Szatmár vármegye 371 Szászvár 354 Száva 115, 146, 154, 169, 184, 278 Szegede 247, 264, 275. old. 379. jegyzet. Szeglaki-Szentmiklós (birtok) 237, 246 Szeglaki-Szentmiklós (falu) 246 Szeglakszentmiklós 270 Szekcső 354 Szemenye 223, 257, 318, 320, 322, 332 Szemenye vára 346, 359, 360 Szemere 276. old. 454. jegyzet. Szemet 236 Szentbalázs 315, 325, 344, 350 Szentbalázs vára 344 Szentgotthárd 377 Szentgrót 279, 286, 360, 364, 365, 379, 393. old. 37. jegyzet. Szentgrót vára 346, 360, 361 Szentgyörgy 223, 268, 269, 275. old. 379. jegyzet, 294, 296, 315, 338 Szentgyörgy (Mura mellett) 263 Szentgyörgy nevű birtok (ma Szentgyörgyvári szőlőhegy) 237, 244, 269 Szentgyörgy vára 277. old. 505. jegyzet, 286, 313 Szentgyörgyvár 279, 360, 379, 393. old. 37. jegyzet. Szentgyörgyvári hegy 222, 269 Szentjakab erődítmény 313 Szent Jakab góré (őrház) 318, 346 Szent Margit föld 227 Szent Mihály kápolna Őrtilos mellett 45 Szentmihály 315 Szentmihályi rév 257 Szent-Miklós 393. old. 37. jegyzet. Szentmiklós (későbbi nevén Somogy-szentmiklós, majd Miklósfa) 223, 267, 270, 367 Szentmiklós vára 340, 345 Szentmiklósi erőd 223, 235, 250. old. 254. jegyzet, 270, 323, 344, 345, 360 Szentpál 236, 246, 264, 275. old. 379. jegyzet, 294, 296 Szentpéter 260, 261, 262, 264, 268, 275. old. 379. jegyzet, 292, 294, 296, 338 Szentpéter erődítménye 360 Szentpéterfa 249 Szentpéterfölde 76, 220 Szentpéterur 222 Szennyesi dűlő 171 Szenyér 304 Szepetnek 87, 222, 224, 244, 257, 263, 275. old. 379. jegyzet, 294, 295, 300, 314, 337, 338, 339, 356, 364 Szepetnek-Bánfapuszta 156 Szerémség 105, 151 Szécsény 290, 303 Szécsisziget 360, 393. old. 37. jegyzet. Szécsisziget vára 346, 359, 360, 379 Székesfehérvár 240, 257, 279, 299, 329> 356, 357, 358, 384, 387, 388 Széplak 230 Szévíz 220 Szévíz-patak 146, 153, 189, 220, 343, 344 Sziget 248, 292 Sziget (Gelsesziget) 246 Sziget (Sárvár) 240 Szigetvár 279, 282, 283, 284, 288, 290, 293> 296, 300, 301, 303, 312, 315, 318, 321, 326, 327, 329, 339, 354, 358, 359, 363, 372, 375, 376, 384 Szigetvár vára 366, 395. old. 164. jegyzet. Szigliget 229, 362 Szilézia 320 Szir-Darja 145 Sziszek (Sisak, Siscia) 114, 170, 171, 184 Sziszek vára 325 Szlavónia 87, 232, 257, 279, 280, 384 Szlovákia 90, 93, 98, 101, 173 Szlovénia 359 Szobor 230 Szogdia 153 Szombathely (Savaria) 169, 170, 288, 322, 358, 359 Szombathely (Kanizsa mellett) 258, 263, 264, 265, 275. old. 379. jegyzet, 291 Szombathely utca 266, 291 Szovát 235 Szófia (Serdica) 155 Szőcsény vára 341, 342 Szőcsény-puszta 341 Szőcsényi erődítmény 359 Sztenyisznák vára 278 Sztrigó vára 229 Szucsava 239 Szúnyog domb 367 T Tamási vára 279 Tanais ld. Don Tapolcai járás 90 Tarnak 393. old. 37. jegyzet. Tarsatica (Trést) 169 Tata 279, 281 Taugast 153 Tárnok erődítménye 360 Tárnok vár 34 Tátika 229, 279 Temesköz 170 Termperch 185 Ternitz 357 Thessalonike 154, 155, 156 Thrákia 154, 155 Thüringia 153, 155 Tilmitsch 219 Timok 170 Tisza 74, 155, 156, 169, 170, 217 Tiszántúl 187 Toharisztán 153 Tokaj 281 Tolmács 220, 222 Tolna (mezőváros) 299, 329, 339 Tolna vármegye 229, 231, 242, 243, 279, 315, 354, 356 Tolna vármegyei várak 279 Tomea (Tomi) 154 Tomi (Tomea) 154 Topráklik (külváros) 367, 368 Topusko 292 Tormafölde 48, 68, 69, 73 Tormafölde-Vétyem-puszta 73 Tornyiszentmiklós 47 (Tornyi)szentmiklós 332 Tótfalu 360 Tótfalu (Vas vm) 379 Tótfalu nevű birtok 246 Tótszentmárton 223, 246 Tótszerdahely 223 Tótszerdahely-Szentmihályi dűlő 191 Törökkoppány 324 Tői 248, 259, 263, 264, 267, 268, 270, 275. old. 379. jegyzet, 361 Tőli erőd 346 Traismauer 184 Treisma 184 Trést (Tarsatica) 169 Triest 292 Tudleipin 163 U, Ú Udvarhely 303 Ukrajna 156 Újnép 262, 264, 275. old. 379. jegyzet, 294, 338, 339, 364 Újudvar 115, 117, 222, 223, 227, 232, 246, 249, 259, 262, 263, 269, 270, 271, 275. old. 379. jegyzet, 294, 295, 296, 321, 322, 323, 327, 330, 337, 338, 339, 356, 359, 364 Újudvar vára (a mai Korpavár) 344 Újudvari erőd 323, 326, 335, 340 Újudvar-Zsidóföldek dűlő 119 Újvár 344 Új-Zrínyivár, Újzerinvár 394. old. 109. jegyzet. Ü Üllő 222, 275. old. 379. jegyzet. V Vajda 222, 223, 270 Valchau folyó 184 Vakum 146 442 Mutatók Valéria tartomány 148 Várasd (Varazdin) 165, 236, 280, 357 Varazdin (Várasd) 165, 236, 280, 357 Varászló 236, 246, 248, 261 Varjas nevű birtok 47 Vas vármegye 45, 217, 229, 232, 236, 239, 240, 241, 242, 243, 249, 255, 261, 277, 288, 306, 321, 323, 326, 335, 346, 362 Vasi-hegyhát 67 Vasmegyericse vára 243 Vasvár 220, 257, 344 Vág 165 Vágóhíd utca 367 Válicka 220 Vár utca 312 Várad 371 Várhely puszta 344 Váró 222 Váró föld nevű birtok 237, 246, 268 Váró nevű föld 227 Várpalota 198. old. 56. jegyz. Vásártér, régi 311 Velence 239, 292 Velih (Válicka?) 192 Velike 279 Velike vára 243, 278, 279 Vend-vidék 47 Venéce 232, 267, 268, 270, 275. old. 379- jegyzet, 294, 338 Vente (ma Petrivente) 270 Vereckei-hágó 162 Veszprém 221, 246, 280, 281, 285 Veszprém vára 280 Veszprém vármegye 90, 241, 242 Végles vára 254, 255 Viminacium (Kostolac) 154, 155 Vindija 165 Vindobonum 149 Vindomina 149 Vinkó vei (Cibale) 151 Visegrád 221 Visszafolyó patak 371 Visztula 145 Vitány vára 243 Vízvár vára 288 VI tava völgye 164 Volga 153 Volhynia 164, 165 Vörrü 222 Vörs 151, 173, 182, 188 Vörs-Papkert 17T W Weride 185 Weritae 185 Wien 149 Wogastisburg vára 156 Wyuoda (Vajda) 270 Y Ybbs168 Ysabor falu 230 Ysobur rábaközi birtok 230 Z Zadar 173 Zagoria 236 Zala (folyó) 45, 50, 117, 119, 164, 165, 166, 170, 171, 184, 187, 192, 217, 219, 220, 223, 255, 257, 269, 321, 340, 341, 343, 346, 360, 361, 377, 384 Zala vármegye 45, 46, 52, 57, 97, 160, 217, 221, 223, 226, 229, 231, 239, 241, 242, 243, 246, 262, 264, 277, 282, 283, 285, 288, 293, 304, 308, 311, 313, 323, 324, 325, 335, 337, 339, 344, 354, 359, 364, 377 Zala-völgy 325, 346, 360 Zalaapáti 45, 117 Zalabaksa 220 Zalabér 321, 360 Zalaegerszeg 332, 344 Zalaegerszeg Új kaszárnyánál (Petőfi laktanya) feltárt temető 171 Zalai-dombság 67, 220 Zalai-dombvidék 47 Zalakaros 47, 156, 74 Zalakomár 47, 71, 73, 75, 160, 162, 173, 189, 217, 226, 227, 342 Zalakomár-Kápolna-puszta 191 Zalakomár-Lesvári dűlő 160 Zalakomár-Ormánd-puszta 247 Zalakomári Természetvédelmi Terület 52, 73 Zalalövő 47, 115, 346 Zalamerenye 51 Zalamerenye-Gyöp 191 Zalaszabar 47 Zalaszabar-Borjúállás-sziget 188, 191 Zalaszabar-Dezső-sziget 188, 189 Zalaszabar-Kisesztergály 188 Zalaszentbalázs 324 Zalaszentbalázs a'' Tót Mihálok rétje 156 Zalaszentbalázs-Tsz istálló 156 Zalaszentgrót 105, 148, 265 Zalaszentgrót-Szabadság utca 146 Zalaszentgróti téglagyár 217 Zalaszentiván 331 Zalaszentiván-Kisfaludi-hegy 220 Zalaszentjakab 47, 74, 191, 223, 346 Zalaszentjakab-Rózsavízi dűlő 156 Zalaszentmihály 105 Zalavár 163, 164, 187, 189, 217, 221, 278, 302, 318, 321, 343, 360, 362, 379, 384 Zalavár-Balatonmagyaródi hát 221 Zalavár-Kövecses-sziget 188 Zalavár-Rezes-sziget 188 Zalavár-Vár-sziget 184, 188, 189 Zalavég 331 Zaszlop vára 240 Zágráb 223, 236, 292 Zágráb vármegye 313 Zákány 45, 46, 52, 68, 69, 73, 222, 244, 255, 257, 278, 292, 303, 354, 364 Zákány vára 278 Zápolya-patak (ma Potyli-patak) 222, 227, 229, 267, 268 Zára 236 Zengg 292 Zengg vára 243, 328 Zimány 222, 264, 275. old. 379. jegyzet. Zólyom 254 Zöbernbach 184 Zrínyi Miklós utca 265, 266 Zrínyi-Újvár 367, 371, 372. old. 30. kép. 374, 377, 379, 394- old. 109. jegyzet. Ztradach 185 Zs Zsigárt (ma Zsigárd-puszta) 260, 270, 275. old. 379. jegyzet. Növénynevek mutatója A, Á acsalapu 50 aegopodium podograria-bükkös 49 aremonia 47 asperula odorata-bükkös 49 B babér boroszlán 50 bangó 51 békaliliom 51 békaliliomos-égerláperdők 51 bíboribolya 47 bókoló fogasír 48 bókoló gyöngyperje 49 borostyán 47, 49 borostás sás 47 boroszlán 45 borzas len 47 buglyos szappangyökér 51 bükk 47, 48, 49, 50 bükkös 47, 48, 49, 50, 52 bükksás 49 C carex pilosa-bükkös 49 ciklámen 48, 49 CS csalánlevelű harangvirág 49 cseplesz lucerna 47 cseres tölgyes 51 csertölgy 48, 49, 50, 51 csigolya fűz 50 csipkeharaszt 52 D délvidéki méhfű 49 délvidéki perjeszittyó 48, 50 Mutatók 443 E , É egybibés galagonya 50 egy virágú gyöngyper je 49 enyves éger 51 erdei angyalgyökér 51 erdei fenyő 47 erdei fenyves 47, 51 erdei ibolya 48 erdei iszalag 49 erdei liliom 48 erdei madársóska 50 erdei nenyúljhozzám 50 erdei pajzsika 50 erdei sás 50 erdei sédbúza 47 erdei szálkaper je 49 erdei szellőrózsa 47 erdei szélfű 50 erdei tisztesfű 50 erdei varázslófű 50 erdei viola 50 ezüstperje 48, 51 édeslevelű csüdfű 49 éger-ligeterdő 48 égeres 47 égeres láperdő 50 égerláperdők 51-52, 73 égerláperdők Nagykanizsa környékén 47 égerligetek 50 F farkasölő sisakvirág 48 fehér fűz 50 fehér pimpó 51 fekete zászpa 47 fényperje 51 fonalas csenkesz 47 füstiké 47 fürtös gyűrűvirág 52 G genyőte 47 gombernyő 49 GY gyertyán 47, 48, 49, 50 gyertyános tölgyes 47, 73 H hagymás fogasir 48, 49 hamvas szeder 50 havasalj i aggófű 47, 50, 51 hármaslevelű szellőrózsa 47 hárs-kőris szurdokerdők 50 hegyi árvalányhaj 51 hegyi juhar 48, 49 hegyi szil 48, 49 hegyi zergevirág 50, 52 hínárfajok 52 holarktikus flóra birodalom 46 homoki csenkesz 51 homoki csenkesz társulás 51 homoki zöldhúr 51 homoki zsellérke 51 homokpusztai gyeptársulások 51 hólyagfa 49 hóvirág 48 hölgypáfrány 50 I indás ínfű 50 J jerikói lonc 47, 50 K kakasmándikó 45, 46. old. 1. kép, 52 kamlógyertyán 52 kanrépa 49 kapotnyak 49, 50 kecskeruta 45 keleti szarkaláb 47 kereklevelű körtike 47 keserű vagy acsalapu 50 keserűlapus társulások 50 késői pitypang 47 kígyógyökerű keserűfű 52 királyné gyertyája 47, 51 kislevelű hárs 50 kisvirágú hunyor 47, 48 kocsányos tölgy 49, 50 kocsánytalan tölgy 47, 48, 49, 50, 51 kalokán 52 kövi pimpó 45 közönséges gyertyánfa 49 kunkorgó árvalányhaj 51 L lápi pitypang 52 leánykökörcsin 47 ligeti perje 49 lónyelvű csodabogyó 47 M madárcseresznye 48, 49, 50 magas kőris 50 magyar csenkesz 51 magyar kőris 75 magyar szappangyökér 51 magyar varfű 49, 50 medvehagyma 50 mezei juhar 49, 50 mézgás éger 50 molyhos szeder 47 N nagyvirágú lednek 47 naprózsa 51 NY nyári füzértekercs 51 O, Ó olocsány csillaghúr 49 orchideafélék 51 óriás rozsnok 51 P pamatos ökörfarkkóró 51 pézsmaboglár 49 pici bükköny 47 pillás perjeszittyó 47 pirítógyökér 48, 50, 52 piros pozdor 51 pitypanglevelű zörgőfű 52 podografű 50 pofok árvacsalán 47, 50, 52 pokbangó 47 R rekettyefüzesek 52 rejtőké 51 rezgő sás 50 rigószegfű 52 ritkás sás 50 S salátaboglárka 48 saspáfrány 51 sárga árvacsalán 50 sárgaliliom 45 sátoros margitvirág 49 selymes sás 50 sűrű csetkáka 47 SZ szagos müge 49, 50 szakállas orbánfű 47 szakállas szegfű 47 szálkás zöldhúr 51 szártalan kankalin 48, 49. old. 3. kép. szeder 50 szelídgesztenye 47, 48, 50, 57. oi.d. 4. kép. szellőrózsa 45 széles pajzsika 51 szép zörgőfű 47 szibériai nőszirom 45 szőrös rekettye 47 szőrös sás 49 szúrós csodabogyó 50 T tarka lednek 50, 51 tavaszi lednek 49 444 télizöl d meténg 49 tőzegeper 52 turbánliliom 48 U ujjas keltike 48 V vackor 49 vadkörte 49 vesszős fagyai 50 vidrafű 52 virágos kőris 51 virágos kőrisfa 47, 49 vizilófark 52 vörösgyűrűs som 50 Z zalai bükköny 45, 47, 48. old. 2. kép. zergeboglár 52 ZS zsombék sás 51 Állatnevek mutatója A, Á acsa 69 amőba 68 angolna 71 aranyos bábrabló 70 ágascsápú rákok 67 árvaszúnyog 68, 69, 70 ászkarákok 69 B bagócsok 70 balkáni fakopáncs 73 balkáni gerle 73 barna kánya 73 barna varangy 71 berki csiga 68 bíborbagoly lepke 70 borz 74 boszniai keresztes vipera 71 bögölyök 70 bölömbika 73. old. 2. kép. busa 71 búbos cinege 71 búvárbogár 69 búvárpoloska 69 bütykös ásólúd 72 bütykös hattyú 74 C cankófajok 72 cinegék 73 CS cserjés lágybogár 70 csiborfélék 69 csipkés sarlószövő lepke 70 csipkésszárnyú bíborbagoly lepke 70 csípőszúnyogok 69, 70 csővájó féreg 68 csuka 71 csuszka 73 D daru 74 dámvad 76 dülledtszemű pattanó bogár 70 E, É egerészőölyv 73 egyenesszárnyúak 69 egysejtűek 67 erdei béka 71 erdei fülesbagoly 73 erdei giliszta 68 erdei sikló 71 erdei szalonka 74 evezőlábú rák 67 ezerlábú 69 édesvízi medúza 68 énekes madarak 71 éti csiga 68 F fakókeselyű 73 fácán 76 fehér fűzbagoly lepke 70 fehérhátú fakopács 73 fehérüröm-csuklyásbagoly lepke 70 fekete gólya 71, 73 fekete harkály 73 fekete réce 74 festőkagyló 69 fogas jegyű liliombagoly lepke 70 fogoly 76 foltos aranybagoly lepke 70 foltosszúnyog 70 folyamicsiga 68 folyamkagyló 68 fonálférgek 68 földigiliszta 68 füleskuvik 73 fürge gyík 71 füstös púposszövő lepke 70 G gém 72 gímszarvas 74 gömbkagyló 69 görény 74 Mutatók GY gyapjasbogár 70 gyászcincér 70 gyöngybagoly 73 gyöngycsiga 68 gyötrő szúnyog 70 gyurgyalag 72 H harcsa 71 harkály 73 havasi cincér 70 hármasfoltú bagoly lepke 70 hártyásszárnyúak 69 hegyi unka 71 helicigonia illyrica 68 helicigonia setosa 68 hering 295 hermelin 74 héja 73 holdszarvú ganéjtúró 69 holló 74 homlokfogú csiga 68 homoki kis cserebogár 70 hosszúlábú mocsári béka 71 hőscincér 70 I ikerszelvényesek 69 ízeltlábúak 69 K kabasólyom 73 kandicsrák 67 karcsú lebegőkandics 67 karcsú mocsári csiga 68 karimás tányércsiga 68 kavics-csiga 68 kárász 71 kárókatona 72 kecskebéka 71 kerekesférgek 67 keresztes vipera, ld. boszniai kerti csiga 68 keszeg 71 kék galamb 73 kérészek 69 kétszárnyúak 70 kisasszony szitakötő 69 kis héja 74 kis hőscincér 70 kis légykapó 73 kis nádibagoly lepke 70 kis őrgébics 73 kis sólyom 73 kis vizibolha 67 kisrákok 68 kockás sikló 71 kontyos réce 72 kormorán 72 kormos varjú 72 Mutatók 445 korongo s keresztszájú csiga 68 kócsag 74. old. 3. kép. kövi csiga 68 közönséges acsa 69 közönséges fialócsiga 68 közönséges óriáscsibor 69 közönséges varangy 71 közönséges vizicsiga 68 L lapos tavikagyló 69 lábatlan gyík 71 lápi póc 71 legyek 70 lepkék 70 levélbogarak 69 légivadász 69 légy 70 lótetű 69 lótücsök 69 lúd 72 lúdfajok 72 M macskabagoly 73 májmétejcsiga 68 menyét 74, 75. old. 4. kép. mezei nyúl 76 mezei tücsök 69 mocsári giliszta 68 mocsári szúnyog 70 mocsári teknős 71 molnárpoloska 69 mórpoloska 69 N nadályok 68 nagy borsókagyló 69 nagy gömbkagyló 69 nagy halfarkas 72 nagy kócsag 74. old. 3. kép. nagy tányéroscsiga 68 nagyfokú aranybagoly lepke 70 napállatka 67 nádi poszáták 73 NY nyest 74 nyurga ponty 71 nyuszt 74 O orvosi pióca 68 óriás acsa 69 óriás amőba 68 Ö, Ő örvös légykapó 73 őz 75 P pajzscsiga 68 papucsállatka 68 parti fecske 73 pettyes gőte 71 pisidium nitidum 69 poloskák 69 pontozott százlábú 69 poszáták 73 R ragadozó madarak 73 rajzos csiga 68 rágcsálók 71 rák 67 rákok 67 repce fénybogár 70 rezes futrinka 70 réti csík 71 rétisas 71, 73 rézsikló 71 róka 74 rövidcsőrű lúd 74 S sarki búvár 72 sarlós fecske 72 sárga hölgybagoly lepke 70 sárga szúnyog 70 sárgahasú unka 71 sárganyakú karimás ezerlábú 69 sáskafélék 69 sirály 72 sirályfajok 72 sisegő füzike 73 sólyom 73 SZ szalakóta 73 szarkalábbagoly lepke 70 szarvasbogár 70 szárcsa 72 szegélyes csíkbogár 69 szegélyes pattanó bogár 70 szitakötők 69 szívókás véglény 67 szürke égeraraszoló lepke 70 szürkésszélű apróaraszoló lepke 70 T tarajos gőte 71 tarka levélszövő 70 tavaszi zöldbagoly lepke 70 tavi kagyló 69 tavi kagyló (lapos) 69 tányércsiga 68 teknősalakú kerekesféreg 68 tengelic 72. old. 1. kép. T-betűs pávaszem 70 tompa folyami kagyló 68 tompavégű csiga 68 törékeny gyík 71 törékeny kagyló 69 tőkés réce 72 túzok 74 tükörponty 71 tüzeshasú unka 71 U ugartyúk 72 uhu 73 V vaddisznó 74, 76 vadkacsa 76 vadmacska 74 varangy 71 vaspondró 69 változékony tarkaaraszoló lepke 70 verőköltő bodobács 69 vidra 74 vipera 71 vízi botpoloska 69 vízicsiga 68 vízipoloska 69 vízisikló 71 víziskorpió 69 vöcsök 72 vörös trágyagiliszta 68 vörösfejű gébics 74 vöröshasú unka 71 vöröslő giliszta 68 Z zöld gyík 71 zöld levelibéka 71 zöld varangy 71 Tárgymutató A, Á Aba nemzetség 229 abodriták 170 adó, cigányoké 354 adó, királyi 300 adó, német 365 adószedő, vármegyei 280 adózása fazekasoknak 263 adóztatás, magyar, a török hódoltságban 363-365 adóztatás, török 338, 356 Adria-Kijev útvonal 156, 187, 193 Agyagosi család 230 akácos 48 akcse 356 alacsonyabb rendű gerinctelen állatok 67 446 Mutatók alajbég 387 alaprajz a kanizsai várról (1569 tájáról) 250 kanizsai várról (1572.) 251 kanizsai várról (1664??) 310, 336 kanizsai várról (1687.) 387. old. 41. kép. alaprajza Kanizsa mezővárosnak (1582-1594 közötti időből) 265 Alapy Gáspár főkapitánysága (1573. XI.-1574. VIII. 9.) 312-314 alánok 145 alemannok 155, 156, 168, 169 allodium 223 Allya család, koroknai 342 Alsó-Ausztria marsallja 243 Alsó-Kerka-völgyi erődök 359 alsólendvai Bánfi (Bánffy) család 248, 346 birtokok 257 család 248 Andi család 268 Anhalti ezred 389 anta nevű politikai szervezet 162 anták 162, 164 anták országa 153 apátság Borsmonostoron 300 — Kapornakon 231, 300 — Keresztúron 226 — Pornón 300 — Zalaváron 225. old. 23. jegyzet, aquileiai patriarchátus 169 aranyműves 257 archibusier 326, 369 Arnulf nevére hamisított oklevél 163 Asszonyfalvi Ostfi család 230 asszonyok árverezése 362 augsburgi vereség 218, 230 Ausztriával folytatott kereskedelem 262 avar kor lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (7. század) 167. old. 2. térkép. vége és korai Karoling időszak lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (8. század vége-840 körüf 183. old. 3. kép. avarok 151, 153, 154, 155, 156, 162, 163, 164, 165, 166, 168, 169, 170, 184, 191, 217, 218 avarok és szlávok 153-166 avaroknak az egész Kárpát-medencében egyeduralkodóvá válása (568-ban) 153 avar-szláv települések Nagykanizsa környékén 156, 162 Avignoni egyházmegye 259 ács 257, 366, 384 ágyúról a legrégebbi kanizsai adat 248 Ajazba mecset 368 ákosházi Sárkány család 271. old. 20. jegyzet, 344 Államszervezés kora. Az egyházi és világi közigazgatás kialakulása 220-222 állatvilág, természetes vegetációé 67 árverezése asszonyoknak 362 — lánvoknak 362 árverezése raboknak 362 átadása Kanizsa várának 1600-ban 334 — Kanizsa várának 1690-ben 389 B Babócsa újjáépítése 328 — várának felgyújtása 328 babócsai uradalom 364 badeni kultúra 91, 93 bagolyai Besenyő család 268 bagolyai Csontos család 268 bagolyai Kemény család 268 Bajcsa várának alaprajza (18. sz. vége) 34$. old. 25. kép. bajnai Both család 268, 269, 270, 344 bajor csapatok 374 Bajor hercegség 168 bajorok 154, 156, 166, 168, 169 Balaton és Dráva közötti főkapitányság létrehozása 288 Balaton-felvidéki várak 285 Balaton-Lasinja (I) 90, 91 Balaton Múzeum 191 barszéltek 153 basa háza Kanizsán 394. old. 93. jegyzet. Batthyány család 360 fegyveres ereje 362 — István csákányi kapitány lakodalma (1577) 318 Bánfi (Bánffy) család, alsólendvai 248, 346 Bánfi-család, alsólendvai 248 Bánffy család 295 becsehelyi uradalom 247 beglerbég 353, 354, 356, 365 bekcsehelyi (becsehelyi) vámszedés 296 Bekcsényi főesperesség 223 belső vár, a Kanizsai várban 280, 284, 286, 308, 311 Bencés rend 187 Benedek-rendi apátság Kapornakon 343 apátság Zalaváron 220 kolostor Keresztúron (mai Murakeresztúron) 345 Beneventum hercegség 156 berény (török eredetű segédnép) 225. old. 25. jegyzet. „berki" majorság 296 berzencei aga 302 besenyő (török eredetű segédnép) 217, 219, 225. old. 22. jegyzet. — beáramlás 219 Besenyő család, bagolyai 268 Besenyő előnevű családok 268 besenyő támadás (895.) 217 bécsi dénár 264 bécsi Naturhistorisches Museum 193 bég 354 Bikács nemzetség 222, 227, 229, 233, 246, 267, 269, 270 Biliéi család 237 biritualis temetkezés 160, 173, 189 — temetők 165, 173, 189 birtokviszonyok, török 356 biturigok törzse 104 blokád 385 Bocskai felkelés 360 bogárfajok 69 Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt várkápolna 248 bolerázi csoport 93 bolgárok 156, 169, 170, 171, 182, 184, 185, 186, 187 bolognai egyetem 277 — lépés (hosszmérték) 251 borárusitás 296 Bornemissza János főkapitánysága (1575. XII. 5 - 1577. IV. 19.) 316-319 borostyánút 115, 117, 149, 193 borsmonostori apátság 300 bortermelő falvak 262 bosnyák lakosság 368 boszniai pasa 353, 359 Boszniai vilajet 354, 355, 366 Both család, bajnai 268, 269, 270, 344 — Ferenc 268 Botszentgyörgy alaprajza (1569.) 341. old. 23. kép. Braun Rézmán főkapitánysága (1581-1582) 233 Bresztóci család 230 bronzkori lelőhelyek 103. old. 11. kép. brucki tanácskozás 320, 321 budai királyi építkezések 254 — pasa 290, 302, 303, 304, 314, 324, 353, 354 — vezérpasa 360 Budai vilajet 353, 354 Bulcsú nemzetség 218 bulgárok ld. bolgárok Búzád nemzetség 223 búcsúengedélyek (1374, 1402) 258 bükkösök 47-50, 73 C Canius kereskedőcsalád 117 canonica visitatio (1554.) 259, 265 castellum 280 catalaunumi csata 148 cenzus 258 — fizetés napjai 262 cigányok adója 354 cirill írású irodalom 164 clafter 348. old. 116. jegyzet. Colon civitas 187 comes cím 271. old. 8. jegyzet. contrascriba 290 Conversio Bagoariorum et Corantano-rum 163, 164, 166, 184, 188, 192 cortina 282 CS csapadék 21-23, 52 Csapi család 270 csausz 355 Mutatók 447 Csá k nemzetség 229 Csányi család 343 csont-mezei ütközet 242, 243 Csontos család, bagolyai 268 csontvázas temetkezés 107, 108, 114, 119, 122, 173, 189 római kori 122 a 7. században 160 — temetkezési mód 107 Csornai család 230 Csornai jelző az Osl nemzetségnél 232 csornai konvent 237 csurgói Keresztesek 227 D dákok 105 deftedar 354 De Rossó őrmester beiktatása „fend-rich"-ché 327 Délnyugat-Dunántúl növényföldraj zi beosztása 54. old. 2. ábra. Délnyugat-Dunántúl őskori kultúráiról időrendi táblázat 86 Délnyugat-Dunántúl természetes növénytakarója 55. old. 3. ábra. Délnyugat-Dunántúlon Zalai bükköny elterjedése 56. old. 4. ábra. délszláv lakosság beáramlása 356 Dél-Zala a 11-13. század közepéig 223-224 állatföldrajzi jellemzése 67 állatvilága 65-81 földtani fejlődése 13 legfontosabb növénytársulásai 47-52 madárfaunája 71 növényföldrajzi viszonyai 45-47 növényvilága 43-63 Dél-Zalai bükkösök bogárfaunája 67 erdőket fenyegető veszélyek 52 illyricum 52 térség a korai népvándorlás időszakában 153 diagonális út 115, 117 dicalis összeírás 264, 266, 291, 293 dicator 290 díván 353, 354 drabant 292, 297. old. 83. jegyzet. Dráva-Muraközi főesperesség 223 Dráva-Szávaközi szláv fejedelemség 170 drávai török flottilla 320 drinápolyi béke 301, 303 dudleb 164 du(d)lebek 162, 163, 164, 165, 166, 169, 191 du(d)leb-szlávok 162, 163 Dunántúl újkőkora 86 Dunántúli főkapitányság ketté választása (1566.) 288 dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája 87 (. .. )dúsfalva nevű birtokrész 248 dzsizje-adó 338, 354 E, É Egerszeg szandzsákja 355 Egervári család 242 Egri vilajet 353, 366 Egyesült Izzó 266 egyezmény Kanizsa 1690. évi átadásáról 389 egyházi élet 1567 és 1600 között 337 — intézményei a kanizsai végvárvonalnak 259-260 — közigazgatás kialakulása 220, 221, 223 — személyzet, török 355 — tized 247 egyházlátogatás (1554.) 259, 265 elfóldelése halottnak 107 elnéptelenedés 264 emlősök 74-76 erdőgazdálkodás 52 erdőket fenyegető veszélyek 52, 57 erdőpusztulás 57 eszéki híd felgyújtása 327, 372 újjáépítése 375 etnikai összetétele a népességnek 222 égeresek 50, 52 égerláperdők 51-52 éghajlat 17-23 élelmiszeradó 262 életkörülményei Kanizsa lakóinak 258 építési ideje a kanizsai várkastélynak 254 építészek, törökök 365-366 éremlelet Kanizsáról, XIV. századi 231 F falukép a középkori Kanizsa térségében 224 fazekaskemence 117, 118 fazekaskorong 107 fazekasok adózása termékeikkel 263 fegyvercsiszár 257 fehérvári bég 321 Fehérvári káptalan 227 Felföld nevű gazdálkodási egység 263 felhőzet 17-18 felszabadító háború eseményei, és a kanizsai vilajet elfoglalása 384-392 felszín alatti vizek 26-30, 57 — kialakulása 15-17 felszíni vizek 23-26 „Fendrich"-ché beiktatása De Rosso őrmesternek 327 Ferabosco első terveként ismert alaprajz 307. old. 16. kép. — nevével jelzett alaprajz (1568. után) 284 Ferences kolostor Kismartonban 257 — kolostor Kanizsán (1418, 1423.) 259, 266, 336 — kolostor, kanizsai, megszűnése (1533?) 291 — templom (az újkori kanizsai) 267 Ferencrendi kolostor (középkori) 265 — kolostor Szemenyén ''mai Muiasze-menyén) 346 Ferencrendiek segesdi zárdája 303 félkultúr területek növényvilága 52 flottilla, török 320 forcheimi béke 186, 203. old. 225. jegyz. fortalicium 280 földfelszín kialakulása 15-17 földjáradék 262 — munkában 262 — pénzben 262 — terményben 262 földrengés Kanizsán (1403.) 365 — Kanizsán (1590.) 365 földtani felépítés 13-15 — felépítés és a felszín kialakulása 13-17 főesperesség 221, 223 főispán 230, 231, 236 főkapitány, második dunántúli 279 főkapitányi lakás, szállás 326, 336, 337 — protocollum 311, 328 francia zsoldosok török zsoldban 329, 333 Franciaország 259 Franciaországból jött katonai segítség (1663.) 372 Frank királyság 168 frank uralom 217 frankfurti birodalmi gyűlés 170, 184 frankok 151, 153, 154, 155, 156, 168, 169, 186, 187 Friauli őrgrófság 170 Furchenstich 91 füles bástya 304, 307 fürdő Kanizsán (1423.) 259 római kori 118 törökök által építettek 359, 368 füstgázok 52 G galamboki jobbágyok 258 Gáta-Wieselburg kultúra 97 Gávai kultúra 101 gelsei majorság 296 gepidák 149, 150, 151, 153, 155 Gergely mester 268 gerinces állatok 70-76 gerinctelen állatok 67-70 gerinctelen állatok, alacsonyabb rendűek 67 germán népek 155 gersei Pethő család 258 gesztenyések, ld. szelídgesztenyések Globlich János áruló német katona karóba húzása 327 góré (őrhelyül szolgáló kis építmény) 360 gótok 145, 146 göcseji bükktáj 47 göcseji flórajárás 47 gradoi zsinat 198 old 82 legyz grazi egyetem 277 Gubec Máté féle felkelés ji3 Gutkelcd nemzetség 229 448 Mutatók GY gyepű 218-220 gyepüelve 218, 220 gyepüőr 218 gyepiividék, 10-11. századi, emlékei 219. old. 1. térkép. gyepüvonal, Nagykanizsa környéki 220 —, zalai 219 gyertyános tölgyesek 50-51, 52 Gyovad nemzetség 267 gyógyszerész a kanizsai várban 326, 330, 334 Győr nemzetség 229 Győri beglerbégség 353 Győri főkapitányság 362 győri püspök 300 gyula (méltóság) 218 gyümölcsös kertek, törökök által létesítettek 366, 390 gyűrűsférgek 68 H „Hadinagyút" 257, 258 hadiszertár 265 hadnagy (tisztség) 222 Hahót nemzetség 219, 223, 226, 229, 269, 346 Hahót-Buzád nemzetség 286 hajdina 387 hajdú 360 halak 70-71 hallal adózás 263 halmazfalvak 191 halott elfóldelése 107 halomsír 117, 120, 122 halomsíros kultúra 98, 100, 104, 108 — temetkezés 104 Halstatt kultúra 104 hamvasztásos sír, középső rézkori 91 — temetkezés 108, 118, 119, 120, 122, 173, 189 — temetkezés a 7. században 160, 165 haramia (gyalogkatona) 326 harács 338, 356 harka (méltóság) 217 harmincados 300 határispánság 218 Határvédelem rendszere, a „gyepű" 218-220 hatvani bég 334 — országgyűlés 1525-ben 243 Haym Kristóf báró főkapitánysága (11594. VI. 1 - 1598. (?) :) 325-328 Hássági család 261 hász-birtok 354, 356 hedrehelyi kolostor 279 Heftalita birodalom 153 Hegyföld nevű gazdálkodási egység 263 helynevek, magyar eredetűek 222 —, szláv eredetűek 222 —, török eredetűek 222 Henyz nevű birtok 246 Herbotyai család 230 Hercuniates törzs, ld. kelta hercunia-tes törzs herulok 150 hetivásár Kanizsán 244, 258, 266 Héder nemzetség 229 hídvégi rév 343 Hídút részlete a kanizsai várból 255. old. 10. kép. hírlövő ágyú 279 — mozsár 360-362 hiteleshelyi tevékenység 223 Hiungnu birodalom 145, 153 homoki vegetáció 47, 51 honfoglalás 217-218 Honfoglalás és megtelepedés. A kalandozások kora 217-218 horvát bán hadi népe 329 — katonák 332, 358 Horváti család 239 horvátok 186 horvátországi hadak 372, 374 hospes 227 hospesek Komárban 226 Hosszútóti György alispán levele özv. Kanizsai Györgynéhez adóhátraléka tárgyában. (1516.) 247. old. 5. kép. hőmérséklet 18-19 hulladékgödör 90, 91, 95, 100, 102 hunok 145, 146, 148, 149, 153 hunok, gótok, longobárdok 145-153 huszárvár 281 hüllők 71 I időrendi táblázat Dél-Dunántúl őskori kultúráiról 86 igali vásár 362 illyr flóratartomány 46 illyrek 105 Illyricum 45 indiai fűszer 154 ingyenmunka a váraknak 364 Inkey-kápolna 95, 100, 107, 115, 117, 146 melletti villagazdaság 115, 118, 122 iparosok 258, 292, 294 ispotály Kanizsán (1481.) 259, 292 Ispotályos lovagrend, ld. Johannita lovagrend itáliai hadak 356 — import 115 Ithmees nevű birtok Itinerarium Antonini 117 J javítási pénz 366 járvány 262, 269, 279, 291, 292, 294, 358, 369, 377 jégtörés 263, 293 Johannita lovagrend 223, 246 jeruzsálemi rendháza 223 Johanniták monostora Újudvaron 223 jugurrus (avar főméltóság) 168 K kagán (avar főméltóság) 168 kalandozások kora 217-218 Kalauz 359 Kamara, ld. Magyar Kamara Kanizsa belső beépítése a török alatt 368 — blokádja és a kapituláció 385-393 — egyházi élete 1567 és 1600 között 337 — első említésétől a Kőszegiekig (1245-14. sz. elejéig) 226-229 — 1600. évi elfoglalása 330. old. 8. térkép. — 1690. évi átadásáról szóló egyezmény 389 — és a Kanizsai család a 14. század közepén (1330-1375) 235-237 — és az uradalom kiépülése (1323-1400) 244-248 — és környékének középkori úthálózata 263. old. 6. térkép — és vára története 1532-1554-ig 277-280 — és Zrínyi Miklós 369-379 — feladása 1600-ban. (Georg Keller metszete) 332. old. 20. kép. — feladása 1600-ban. (Wilhelm Peter Zimmermann metszete.) 333. old. 21. kép. — folyócskán átvezető híd (1493.) 249 — főkapitánya (1578.) 270 — főkapitányi székhely lesz (1566.) 288 — határában fekvő középkori települések 268-271 — helyzete az 1600. évi ostrom előtt 328-330 — iparosai 258, 292, 294 — kereskedelmi központtá válása 257 — képe a török korban 365-369 — kialakulásától a mezőváros virágzásáig (1245-15. század közepéig) 226-277 — király részére átadásának menete, és Thury György kapitánysága (1567. IX.-1571. IV. 2.) 299-304 — királyi kézen (1568-1600) 299-353 — környéki első török rablóportya (1546.) 279 — középkori topográfiájának vázlata 234. old. 3. térkép. vára az írott emlékekben (1323-1532) 248-250 — lakóinak életkörülményei 258 Kanizsa mezőváros 257-259 (1532-1567) 290-294 alaprajza (1582-1594 közötti időből) 265 egyházi intézményei 259-260 elpusztulása 335 feldúlása 1574-ben 335 —— felgyújtása 1600-ban 331 története 1567-től az 1600. évi elpusztulásig 335 — mezővárost a német katonaság felgyújtja 288 Mutatók 449 Kanizsa , mint név 222 —, mint víznév 222 Kanizsa neve 222-223, 226 latin nyelvű forrásokban 222 — nevének 9. századi előzményei 192 — oppidumnak először nevezése (1409.) 258 Kanizsa ostroma és elfoglalása (1600. IX. 8.-X. 22.) 330-335 1601-ben 358. old. 27. kép. 1664-ben 375. old. 31. kép, 376. old. 32. kép. — örökös grófja 243 — piackörzete 258 — plébánia-temploma 259, 347. old. 82. jegyzet. — település kialakulása (900-1245) 217-225 középkori, elhelyezkedésének kérdései 265-267 — térségbeli középkori falukép 224 Kanizsa török katonasága 355 kori lakossága 368-369 uralom alatt (1600. X. 22.-1690. IV. 13.) 353-396 — és vára története 1532-1554-ig 277-280 — története a Nádasdyak uralma alatt (1532-1567) 277-298 Kanizsa vára átépíttetése Nádasdy Tamás által (1554-1559) 280-285 1690-ben 392. old. 43. kép. és környéke hadieseményei (1560-1567) 285-290 Mátyás király kezében 242 Nádasdy Tamás és özvegye kezén (1560-1566 nyara) 285-288 Kanizsa várának ostroma 1443-ban 248 török általi átépítése 365-368 újjáépíttetése az Udvari Haditanács által (1568-1587) 304-312 — visszafoglalása 384-393 — visszafoglalásának 1601. évi kísérlete 356-359 — visszavívásának 1664. évi kísérlete 369-379 kanizsai beglerbég 354 Kanizsai-birtok határai 1257-ben 228. old. 2. térkép. Kanizsai család címere 230. old. 1. kép, 243 eredete (Az Osl(i) nemzetségtől Kanizsai Lőrincig) 229-233 fénykora (1375-1428) 237-241 leszármazási táblája 238 őse 230 történetének vázlata 1532-ig 235-244 — diákok a padovai egyetemen (1444.) 258 Kanizsai főkapitányság 1566-1600. 289. old. 7. térkép. 1590. V. 23-tól 1594. Vl-ig 324-325 létrehozása (Tahy Ferenc főkapitánysága), a vár kettős uralom alatt (1566-1567) 288-290 Kanizsai főkapitányság története 1567 szeptemberétől az 1577. évi hadügyi reformig 299-319 története 1577-től 1600. október 22-ig 319-346 története Thury György halála után (1571. IV.-1573. XI.) 312 — főkapitánysághoz tartozó végvárak 340-346 — fürdő (1423.) 259 — hetivásár 244, 258, 266 Kanizsai Imre Zala, Vas, Sopron és Veszprém megyék kapitányának aláírása 1458-ban 241. old. 4Jb. kép. kanizsai ispotály (1481.) 259 Kanizsai István püspök, szlavón helytartó pecsétje 236. old. 3. kép. — László főispán aláírása 1458-ban 241. old. 4Ja. kép. kanizsai majorság 296 — marhakereskedelem 292 — mecsetek 394. old. 86. jegyzet. — (murakeresztúri) apátság 227 Kanizsai nahije 354 kanizsai pasa 353, 356 — pasák száma 353 kanizsai plébános (1333.) 259 (I554-) 259, 266, 291 — török és a zalai végek utolsó korszaka (1665-1686) 379-384 Kanizsai uradalom 240, 244-248, 260-264, 294-296 (1400-1550) 260-264 1550-1567-ben 294-296 falvai 260. old. 5. térkép pusztulása, a vár ellátásának kérdései 337-340 urbáriumai 249, 258, 259, 260, 261, 262, 266, 269, 270, 271, 292, 293, 338 kanizsai vámszedés 296 kanizsai vár alaprajza (1569. tájáról) 250 (1572.) 251 (1664??) 310, 336 az írott emlékekben (1323-1532) 248 átépítési tervrajza (1572.) 305. old. 14. kép. első részletes leírása 280 építésének ideje 233 építési idejének és topográfiájának kérdései 233-235, 254 és város 16. századi alaprajza 256. old. 11. kép és város 16. századi alaprajzának mai térképre vetítése 281. old. 13. kép. helyiségei és berendezési tárgyai (1549.) 280 katonaságának ellátatlansága 288, 290 katonáinak vallási megoszlása 320 szerkezete és hadfelszereltsége 1566-ban 286-288 meg nem valósult átépítési terve (1560-1570 körül) 306. old. 15. kép. kanizsai várban német zsoldosok (1566.) 288 — várban vallási háborúskodás 327 — várkastély ásatási alaprajza (1954-58) 249. old. 6. kép. — építési idejének kérdése 254-257 — várkastélyból és várból előkerült kőfaragványok 257. old. 7. kép, 252. old. 8. kép, 253. old. 9. kép. Kanizsai várról alaprajz (1569. tájáról) 250 alaprajz (1572.) 251 (1664??) 310, 336 metszetek 250 rajz (1600.) 251 — vásárok 292 Kanizsai vilajet 353-356, 362, 366 átszervezése 355 elfoglalása 384 Kanizsaiak kismartoni várának alaprajza 256. old. 12la kép. — kismartoni várának és a városnak alaprajza 256. old. i2Jb. kép. — középkori vára 248-257 — utolsó évszázada (1429-1532) 241-244 — vámszedése Szentpálon 292 — várkastélyának régészeti maradványai 250-254 Kanizsához tartozó erődök 1578-ban 341 Kanizsán Ferences kolostor (1418, 1423) 259 — földrengések, ld. földrengés — katonai zendülés 244 lázadás 312 — keresztül Komár irányából a zákányi révhez vezető út 244 Kanizsán lutheránus lelkész (1544.) 291, 337 — minaret 359 — tűzvész (1660.) 365, 371 Kanizsával szembeni főkapitányság 360, 361. old. 9. térkép. — szembevetett végvárvonal kiépülése és első korszaka (1601-1664) 359-363 kapitány 340 kapituláció 385 kapornaki apátság 231, 250. old. 266. jegyzet, 300, 312, 323, 339, 343 — benedekrendi apátság 231, 343 — monostor 229 Kaposvári nahije 304, 338, 354 — szandzsák 355 kapuadó 356 kapui báró 243 kapunálló 287, 297. old. 83. jegyzet kapuvári uradalom 240 karóba húzása Globlich János áruló német katonának 327 Karantán-szlávok 166, 170 Karoling birodalom 168, 187 — időszak, kései, lelőhelyei Nagykanizsán és környékén 194. old. 4. kép. korai, lelőhelyei Nagykanizsán és környékén 183. old. 3. térkép. — kor 168-193 450 Mutatók Karoling kor korai időszaka 168-182 karosi jobbágyok 258 kaszálórétek 52 katafa 362 katonai zendülés Kanizsán 244 — lázadás Kanizsán 312 kaza 354 Kazár kaganátus 170 kazárok 156 kádi 354 kánoni látogatás 291 káptalan, fehérvári 227 károlyvárosi főkapitány 322, 369 kegyúri jog 246 kehidai megyegyűlés 1343-ban 237 keleti gótok 145, 149, 150 zalai területeken 145 Keller, Georg 1600. évi metszete 336 kelta hercuniates törzs 105 — település 107 — temető 105 kelták Dél-Zalában 104-107 Kemény család, bagolyai 268 kereskedelem Ausztriával 262 kereskedő 257 Keresztelő Szent János templom 163, 184, 192 keresztelőegyház 221 Keresztesek Csurgón 227 — Székesfehérváron 223 keresztény lakók sírjai Mosaburg/ Zalaváron 188 kereszténység előre törése 122 Keresztúri apátság 226 keresztúri benedekrendi kolostor 345 Keszi (magyar törzsnév) 225. old. 22. jegyzet. Keszthely-kultúra 165, 166 kettős sír 160 kémek a kanizsai várban 326 kémszolgálat 327, 363, 371 Képes Krónika 233 Kéri gróf által készített leltár (1690.) 390 Kései Karoling időszak (Pribina és Kocel kora) lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (9. század második fele) 194. old. 4. kép. késői bronzkor 98-104 — bronzkori lelőhelyek jegyzéke 102-104 település 98 későhalomsíros-korai urnamezős korszak 98 későmagyarádi kultúra 98 késő neolitikum 87 — rézkor (: Péceli (Badeni) kultúra :) 91-93 késő rézkori kemence 93 telep 93 — újkőkor (Sopot és lengyeli kultúra) 87, 90 — vaskor 104-114 — vaskori lelőhelyek 113. old. 18. kép. késővaskori lelőhelyek jegyzéke 114 késő vaskori kelta település 105 települések 107 temetkezések 107 kétéltűek 71 kézművesek 366 Khielmann András főkapitánysága, az új védelmi rendszer kiépítése (1577. ív. 19.-1581.) 319-323 kihaja 351. old. 310. jegyzet. Kijevi Évkönyvek 163, 164, 169 kimberek támadása 105 királyi adó 300, 384 — kápolna 223 — kúria 223 — udvarházak rendszere 223 Királyút 257 Kiredskháne börtön 368 kisapostagi kultúra 97, 98 Kis-Balaton tájvédelmi körzete 72 Kis-balatoni ásatások 85 kisberényi (iharosberényi) vámszedés 296 kiscsehi nagylepke faunája 67 Kis-Heflani család 230 kismartoni Ferences kolostor 257 kínai források 153 Kjár 366 Klafter 348. old. 116. jegyzet. Knysa terra 226, 227 Kocel korának lelőhelyei Nagykanizsán és környékén 194. old. 4. kép. — templomépítő tevékenysége 185 kocsmáitatás 339 kocsmáros 292 kolostor Hedrehelyen 279 — Kismartonban 257 — Porván 339 — Szemenyén 346 komári hospesek 226 — jobbágyok 258 — várjobbágyok 237 konstantinápolyi patriarcha 185 konstanzi zsinat 240 koppányi bég 321 Koppányi család 231, 233 Koppányi nemzetség 229 — szandzsák 280, 354 koraárpádkori soros temetők 217 korai bronzkor 95-97 korai bronzkori település 97 temető 97 — halomsíros kultúra 98 — Karoling időszak lelőhelyei Nagykanizsán és környékén 183. old. 3. kép. — kelta leletek Zalában 105 — mészbetétes edények népének kultúrája 97 — neolitikum (Starcevo kultúra) 86, 87 — népvándorlás a Dél-Zalai térségben 153 — rézkor (Lengyeli kultúra III.) 90 — vaskor 104 korai vaskori település 104 temető 104 korhasztásos temetkezés 173, 189 — temetkezés a 7. században 160 koroknai Allya család 342 kostolác típus 93 koszideri horizont 98 kovács 222, 257, 366 kótyavetye 324, 362 „Kölpény" törzsbeliek 219 körmendi ütközet 241, 242 környezetkárosítás 57 környezetszennyezés 69 Középkori Kanizsa település elhelyezkedésének kérdései 265-267 — települések Kanizsa határában 268-271 középkori topográfia 264-271 középső bronzkor 97 — neolitikum 86 — rézkor (Balaton-Lasinja (I) kultú-ra-Furchenstich kerámia időszaka 90 — rézkori temetkezés 91 — újkőkor 87 — vár, a Kanizsai várban 280, 284, 286, 308 közös hamvasztóhely (ustrinum publicum) 120 közigazgatás egyházi kialakulása 220, 223 — török 353-356 — török, kiépülése 353 — világi, kialakulása 220, 223 kőépítményes sír 120 kőépülettel is rendelkező település 117 kőműves 366 Kőrös-Starcevo-Cris néven összefoglalt műveltség 87 Kőszegi család 229, 233, 235 krainai szlávok 170 kultúrakácosok 51 kultúrterületek faunája 67 — növényvilága 52 kurdi horizont 101 kutrigurok 153 külső hostat 394. old. 93. jegyzet — vár, a Kanizsai várban 284 1. Lackfi család 255 Langobard királyság 151 langobardok 150, 151, 153, 155, 165, 168 lakatgyártó 292 lakatos 292, 293 lakosság a török kori Kanizsán 356 lakógödör 90, 93, 95 lakók életkörülményei 258 Landsknecht 320 La Téne kultúra 104 latin nyelvű forrásokban Kanizsa neve 222 latorkert 336 laxenburgi tanácskozás 379 lányok árverezése 362 leltár, amely a vár 1690. évi átadása után készült 390 Lengyel család 364 lengyeli kultúra 87 — kultúra I. 90 — kultúra II. 90 Mutatók 451 lengyel i kultúra III. 90 levélbarnulása bükkösöknek 56-57 levegő nedvessége 19-20 légnyomás, szél 20-21 lékai báró 243 liva 354 lovastemetkezés 160, 163, 173, 217 Lózsi-család 230 Lucafalu nevű birtok lukafalvi malom 361 lutheránus hit terjedése 270 M madarak 71-74 madárvédelem 71 magánkatonaság 341, 362, 369, 379 magyar adóztatás a török hódoltságban 363-365 — eredetű helynevek 222 — és német katonák közötti ellentét 301, 302 — honfoglalás 192, 193 Magyar Kamara 306, 338 — Madártani Egyesület Zalai Helyi Csoportja 71 — Nemzeti Galéria 224 — Nemzeti Múzeum 101, 119, 150 „magyar robot" 338 „magyar templom" Kanizsán (1587-1594) 336, 337 magyar templom és hadiszertár 265 magyarok 187 — megszállják Pannoniát 187 Magyarország flórájának beosztása 53. old. 1. ábra. majorság 295, 296 Makó-Kosihy-Caka csoport 95 malmok 266, 269, 296, 339, 367, 384 Marcali család 258 marhahajtó utak 292 marhakereskedelem 45 markomman-szarmata betörés 115 martalóc 355, 369 májmétely 68 Mária Magdolna templom 246 mártonfai majorság 296 mecsetek Kanizsán 368, 394. old. 86. jegyzet. Mediterraneum 45, 105 megyei ispán 222 Mennybevitetett Boldogságos Szűznek szentelt kanizsai ferencrendi templom 259 Merowing királyság 168 metszetek a kanizsai várról 250 mezőcsáti kultúra 104 mezőgazdálkodás 52 mezőkeresztesi csata 328 MEZŐGÉP-székháznak is nevezett, Király utca 14. s^. alatti épület 265 Méri István ásatásai 235 mészáros 251, 293 mészkedvelő tölgyesek 51 minaret Kanizsán 359 mindszenti plébánia 267, 269 Mindszentnek tiszteletére emelt templom 268 mohácsi török katonaság 324 — vész 277, 280 molnár 292, 384 Molnári alaprajza (1569.) 342. old. 24. kép. morva szláv fejedelemség 170 morvák 165, 184, 186, 187, 217 Mosaburg/Zalavár magyar fennhatóság alatt 187 Mosaburg/Zalaváron lévő Keresztelő Szent János templom 163 mosaburgi keresztény sírok 188 Mórichely alaprajza (1569.) 341. old. 23. kép. Mórichely temploma 269 Mórichelyi család 258, 269 mórichelyi ütközet 302 — vám 244 mufti 354 mukata 354 mukrik 153 munkakötelezettség 262 (Mura)keresztúr alaprajza (1569.) 342. old. 24. kép. (Mura)keresztúri apátság 226 muromák 199. old. 113. jegyz. műtrágyák ártalmai 57 N Nagykanizsa alatti talajvíz 26-27 termálvizek 29-30 — állóvizei 25. old. 9. ábra. — éghajlata 17-23 — és környéke a hun uralom időszakában 149 a keleti gót uralom és Odoa-ker alatt 150 a longobard időszakban 151 a 8. század végén, 9. század elején 171 Nagykanizsa és környékének avar kor végi és korai Karoling időszaki lelőhelyei 183. old. 3. térkép. kései Karoling időszaki lelőhelyei 194. old. 4. térkép. Kocel kori lelőhelyei 194. old. 4. térkép. korai avar-kori lelőhelyei 167. old. 2. térkép. középkori topográfiája 264-271 népvándorláskori és kora középkori történetének összefoglaló ismertetése 193 népvándorláskori lelőhelyei 152. old. 1 térkép. Pribina kori lelőhelyei 194. old. 4. térkép. római kori úthálózata 115 természeti viszonyai 11-41 története az újkőkortól a római kor végéig 83-141 Nagykanizsa folyó- és állóvizei 25. old. 9. ábra. Nagykanizsa határában fekvő középkori települések 268-271 — hőmérsékleti adatai 18-19 — környékén kevert avar-szláv népesség települései 156 — környékének növénytakarója 45 — környékéről botanikai adatok 45 Nagykanizsa környéki avar-szláv népesség 162 égerláperdők 47 gyepűvonal 220 homoki vegetáció 47, 51 homokvidék 51 települések a 9. században és a 10. században 171 Nagykanizsa levegő-nedvességi adatai 19-20 — rétegvizei 28-29 Nagykanizsa-Szombathely vasútvonal 311 Nagykanizsa tavai 26 — területe, és környékének politikai helyzete a 10. és 11. század fordulóján 221 — területébe és határába beolvadt középkori települések 267-271 — város területén fekvő egykori falvak 267-268 — vízföldrajza 23-30 nagykanizsai csapadékértékek 21 — légnyomás-adatok 20 — lószerszámlelet 217 — szélirányok 20 — talajtípusok 31-32 — talajviszonyok 30 Nagymartoni család 236 — nemzetség 229 nagyrévi kultúra 95, 97 szigetszentmiklós-kisapostagi csoportja 97 nagyszombati országgyűlés (1547.) 279 nagyvezír 354, 363 nahije 304, 354 napsugárzás 17-18 — és felhőzet 17-18 napsütéses órák száma 17 Naturhistorisches Museum, Bécsben 193 Nádasdy család 379 Nádasdyak uralma Kanizsán 277-298 nedao-i csata 149 nedvessége a levegőnek 19-20 német adó 365 — és magyar katonák közötti ellentét 301, 302 — katonák által végzett pusztítások 293, 298. old. 141. jegyzet fellázadása 327 a Kanizsával szembeni főkapitányság váraiban 360 temetője 366 Német lovagrend 320 német lovasság pusztítja a falvakat (1575) 3i6 — udvarbíró (1569.) 300 — zsoldosok Kanizsán (1566.) 288 népvándorlás kor lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (378-380-568) 752. old. 1. térkép. 452 Mutatók nieder-altaichi kolostor 185 nikápolyi vereség 239 Nikephoros patriarcha krónikája 164 nini püspökség 186 növényfóldrajzi beosztása Dél-Dunántúlnak 34. old. 2. ábra. — viszonyok 45-47 növénytakarója (természetes növénytakarója) Délnyugat-Dunántúlnak 55. old. 3. ábra. növényvilág 43-63 Ny „nyelv fogás" 327 Nyitra környéki dukátus 221 nyitrai szláv fejedelemség 170 nyílkészítő 257 nyugatbalkáni flóratartomány 52 — flóraterület 46 nyugati gótok 145, 146 O, Ó officialisok 263 ogurok 153 oktatásügy, török 355 onogur 153 onogur-bolgár birodalom 156 oppidurrmzk nevezése Kanizsának először (1409.) 258 Orbán földje 227 Orosztony nagylepke faunája 67 országgyűlés, hatvani (1525. évi) 243 —, nagyszombati (1547.) 279 —, — 1618. évi 364 —, — 1662. évi 371 országos vásár 258 orvos hiánya a kanizsai helyőrségből 326 Osl nemzetség 229, 230 — nemzetség ágai 230 — nemzetségbeli Lőrinc kanizsai várnagyi és zalai alispáni tisztsége 236 — nemzetségbeli Lőrinc Zala vármegye alispánja által kiadott oklevél 1314-15. tájáról 231. old. 2. kép. Osl© nemzetség 230 Ostfi-család, asszonyfalvi 230 Óbudai prépostság 342 ó-olasz rendszerű építkezés 282 Ö, Ő örményesi hegyen pálosrendi remeték 255 — pálos kolostor 255 Ördög család, pölöskei 344 özvegyáldozat 160 P padovai egyetem 237, 258 pajzsgyártó 292, 293 pakodi sírlelet 217 palásti csata 299 pamléni (palini) plébános 269 Pannonhalmi apátság 364 pannóniai flóratartomány 45, 46 Pannoniát megszállják a magyarok 187 Paradeiser és társai kivégzését ábrázoló metszet. 334. old. 22. kép. — György főkapitánysága (1598. IX.-1600. X. 22.) 328-335 pasa (cím) 353 Passaui püspökség 169, 203. old. 225. jegyz. pati Török család 261 Pat (Poch) nevű birtok 246 pattanóbogár fajok 70 Pálos kolostor az örményesi hegyen 255 Porván 339 Pálosok Szentpéteren 248, 260 Pálosrendi remeték az örményesi hegyen 255 Pápai beglerbégség 353 pápai hadsereg 357 — tized 244, 259 pecér 257 pemléni (palini) templom 269 Pen''kovka kultúra 164 Perneszy család 352. old. 363. jegyzet, perzsák 148, 154, 164 pestisjárvány (1509.) 262 — (1510.) 258 — (1542.) 279 — (I553-) 279> 294 — (1561.) 291, 294 — (1576.) 318 — (1643.) 369 — (1644.) 369 — (1656.) 369 Pethő család, gersei 258 Péc nemzetség 229 péceli (badeni) kultúra 91, 93 pécsi káptalani iskola 278 Pécsi szandzsák 338, 354 pécsi szandzsákbég 313 piackörzete Kanizsának 258 Pivári malom 227 plébánia, kanizsai 259 —, mindszenti 267 —, újudvari 338 plébánia-templom Kanizsán 259, 266, 337 plébános Kanizsán (1333.) 259, 286 (I554-) 259, 269, 286, 291 Póch (lat) nevű birtok 236 Pornói apátság 300 porció 365 porkoláb 285, 286, 287 porvai pálos kolostor 339 possessio 244 pozsegai bég 321 Pozsegai szandzsák 354 pozsonyi Kamara 338 — szeminárium 45 pölöskei Ördög család 344 praedium 223, 244 praefectus 286, 296 Praeillyrico-Praenoricum 46 Praeillyricum 46 Praeillyricum faunajárás 67 Praenoricum 45, 46 Prága-Korcak kultúra 164, 165 prágai típusú kerámia 156 Pfeclav-Pohansk 191 prefectus 286 prédikátor 320 Pribina és Kocel kora 182-193 — korának lelőhelyei Nagykanizsán és környékén 194. old. 4. térkép. — megkeresztelése 184 — templomépítő tevékenysége 184 protocollum, főkapitányi 311 proviant-intéző 327 provisor 286, 290, 299 puhatestűek 68 puskapor (1457.) 248 puskaporos torony felrobbanása (1577. március) 309 R rabok árverezése 362 Rajki család 344, 352. old. 363. jegyzet, rajz a kanizsai várról (1600.) 251 Rajnai szövetség csapatai 375 rajnai szövetségi hadsereg 372, 374, 375 raszinyai ütközet 278 rác falvak 356 rája 368 Rátki család 364 reformáció terjedése 291, 337 regensburgi birodalmi gyűlés (1576. évi) 320 — érsek 184 Reinecke-féle kronológia 48 récefajok 72 régészeti maradványai a Kanizsaiak várkastélyának 256 rétegvizek 28-29 rézkor 90-95 rézkori hulladékgödör 90 — lakógödör 90 — lelőhelyek 94. old. 7. kép. — lelőhelyek jegyzéke 93-95 robot 262 rovargyűjtés 69 rovarok 69-70 Rozgonyi-család 242, 277 római egyetem 277 — kor 114-128 — kor rövid története Dél-Zalában 114-115 — kori csontvázas temetkezés 122 halomsír (tumulus) 120 koporsós temetkezés 122 kőépítményes sír 120 lelőhelyek 127. old. 26. kép. jegyzéke 128 sírkő 119 települések 117-119 temetkezések 119-125 úthálózat 115-117 — sánc 220 ruznamcse 353 rugiak 150 Mutatók 453 s sagad(ar) 149 salzburgi érsek, érsekség 184, 185, 186 Salzburgi püspökség 169 sanjü (északi hiungnu vezér) 145 Sasvár (Seszuvar) szigeti bég 324 ság (török eredetű segédnép) 225. old. 22. jegyzet, sánci gödrök 91 sándorházi iszpahi háza 394. old. 93. jegyzet. Sárkány-család, ákosházi 271. old. 20. jegyzet, 344 Sárkány család 352. old. 363. jegyzet sárvári uradalom 286 seborvos 257 sedria 249 segesdi ferencrendi zárda 303 Segesdi főesperesség 223 Schwendi Lázár császári fővezér, Thury György kapitány és Miksa király 309. old. iy. kép. Seszuvar, ld. Sasvár Siklósi szandzsák 355 simontornyai bég 321 sírkő, római kori 119 Somogyvár csoport 95 Somogyvár-Vinkovci kultúra 95 kultúra lelőhelyei 97 Sopot kultúra 87 Soproni Állatvédő Egyesület 71 soproni polgárok 248 sorabok 170 spanyol örökösödés 377 — segédcsapatok 357 speyeri birodalmi gyűlés 277 stájer hadak 332, 356 — határ 360 — munkások 306 ''— rendek 306, 374 Starcevo kultúra 87 Subic nemzetség 279 Suda-lexikon 169 summás adóztatás 364 Sylvester János Újszövetség-fordítása 291 Syman nevű birtok 248 Sz szabó 257 szakács 257 Szalók nemzetség 229, 247 szandzsák 354 szaracénok 164, 168 szarkofág 125 szarmaták 149, 150 szavirok 153 számtartó 290 Szántai család 230 szászok 151, 168 száznagyi tisztség 222 Szeglak birtok 270 szelídgesztenyések (1519, 1563) 263 — pusztulása 52 Szemenyeí család 230 szemenyei Ferencrendi kolostor 346 Szent Adorján templom (Mosaburg-ban) 187, 218 — Bertalan kápolna 248 — Bertalan templom 268 — Emmeramus templom 184, 186, 192 Szentföld felszabadítása 244 szentgotthárdi tábor 335 Szent György napi országos vásár 258 szentgyörgyi majorság 296 Szent Hrodbert (-Ruppert) templom Salapingin-nál 184 — István egyház Székesfehérváron 269 — István templom Ztradach-ban 185 — István vértanú temploma 185 — János evangélista temploma Quar-tinaha-ban 185 — János (johannita) lovagrend 232 — János kápolna az újudvari birtokon 259 — Kelemen templom Rómában 185 — Kereszt templom 226 — Kozma és Dómján tiszteletére emelt egyház 268 — Liga 384 — Lőrinc templom Termpech-ben 185 — Margaréta Szűz temploma Spiz-zun-ban 185 — Margit egyház 227, 232, 235 — Margit templom 259, 266 Szent Márton napi cenzus-fizetés 258 — Márton templom Treisma-ban (Traismauer-ben) 184 — Márton tiszteletére szentelt templom Pemlénben (Palinban) 269. Szentmártoni család 230 Szent Mihály napi cenzusfizetés 262 — Mihály templom Ortahun-ban 185 — Miklós kápolna 259, 266 — Miklós templom 246, 336 Szentmiklós középkori templomának helye 246 — Pál apostol temploma Wride-ben 185 — Péter templom Weritae-ben 185 szentpéterfai templom 249 szentpéteri pálosok 248, 261 Szent Vendel kápolna 342 szeráj 359 Szeremle kultúra 98 szeszgyár telke 311 Székesfehérvári káptalan 230 székesfehérvári Keresztesek 223 — Szent István egyház 269 szélirányok 20 Szienpi birodalom 153 szigeti bég 301, 315, 323, 344 — szandzsákbég 313 Szigetvár eleste 292, 339, 342 — ostroma 283 Szigetvári berberbégség 353 — szandzsák 338, 354 szkirek 149, 150 szklavének 154 Szkülitzész krónikája 218 szlavóniai szlávok 186 szláv eredetű helységnevek és víznevek 222 — fejedelemségek 170 szlávok 153-166, 169, 170, 171, 222, 223 szlovének 163 szolgabíró 226, 300 Szombathely temploma 265-266 szórthamvas sír 118, 119, 122 — temetkezés 108, 112 szőlőhegyek 262, 337, 338 szőlőkultúra 51 szpáhi 338, 356 szpáhi-birtok 356 Szűz Mária templom, Pribina székhelyén 184, 188 templom Kanizsán (1374.) 259 templom búcsúengedélye (1384.) 255 szvébek 149 szvéb-szarmata betörés 146 T takács 257 talaj elsavanyodása 52 talajok 30-34 — termékenysége 30, 32 talajpusztulás tényezői 34 talajtípusok Nagykanizsa területén 31-32 talajvíz 26-27 tamir akcseszi 365 Tardi család 230 tatár hadak rablásai (1603.) 359 — könnyű lovasság dúlása (1600.) tatárjárás 226 tavak Nagykanizsa területén 26 település, kelta 107 —, késő vaskori 107 —, korai bronzkori 93 települések, római koriak 117-119 Temesvári vilajet 353 temetkezés, halomsíros kultúra idejéből 98, 104 —, késő vaskori 107-114 —, korai bronzkori 95 —, középső rézkori 91 temetkezések, római koriak 119-125 temető, német katonáké 366 —, törököké 366 templomok, melyeket Pribina építtetett 184 —, törökök 355 termálvizek 29-30 termények utáni adó 262 terményekben fizetés 262 terménytároló verem 95 természetes vegetáció állatvilága 67 természeti viszonyok 11-41 terra 226 téglasír 122 Theatrum Europaeum 367 Thury György kapitánysága (1567. szeptember-1571. április 2.) 299-304 454 Mutatók Thury György Múzeum 46, 67, 325 Thury György karabélya 311. old. 19. kép. pallosa 310. old. 18. kép. Thury Györgyről históriás ének 304 thüringek 151, 168 tielő törzsek 162 timár-birtok 356 timocanok 170 tivercek 164 tized 30, 339, 364 tizedjövedelmek 364 tizenötéves háború 366 kezdete 325 vége 360 tiznagyi tisztség 222 „Tolmács" törzsbeliek 219 topográfiája Nagykanizsának és környékének a középkorban 264-271 toscanai katonák 357 — segélycsapatok 357 Tóthfalu nevű birtok 246 tölgyesek, mészkedvelők 51 török adóztatás 338, 356 — alatti belső beépítése Kanizsának 368 — birtokviszonyok 356 Török család, pati 261 török egyházi személyzet 355 — eredetű helységnevek 222 — építészek 365-366 — iskolák 355, 368 — javadalmi birtokviszony 356 — katonaság Kanizsán 355 — közigazgatás kiépülése. Kanizsa és a kanizsai vilajet 353-356 — oktatásügy 355 — temető 366 — templomok 355 — uralom Kanizsán 353-396 törökkori Kanizsa képe 365-369 — lakosság Kanizsán 368-369 — temető (Újudvarnál) 224 törökök által épített fürdők 359 — által létesített gyümölcsös kertek 366 — első rablóportyája Kanizsa környékén (1546.) 279 — első támadása Kanizsa ellen (1530.) 258 törökvezető magyar parasztok 321 tőli kápolna 304. old. 417. jegyzet, trák-kimmér művelődési kör 102 tudun (avar főméltóság) 168, 164 türk nyelv 145 türkök 153, 154, 162 tűzdelt barázda díszítés („Furchenstich") 91 tűzvész, 1599. évi 337 —, (1660. évi) 365, 371 U, Ú uar-hun törzsszövetség 145 udvarbíró 222 —, német (1569.) 300 udvarházak, királyiak 223 Udvari Haditanács 282, 300, 301, 302, 309, 312, 319, 320, 327, 335, 363, 374, 388, 389 Udvari Kamara 316 Ulicek 164 urnamezős kultúra 98, 100 fiatalabb szakasza (HA 2 -HB) 101-102 urnás temetkezés 119, 120 a 7. században 160 utigur 153 újkőkor 86-90 újkőkori lelőhelyek 89. old. 4. kép. jegyzéke 90 új-olasz stílusú bástya, ld. füles bástya Újszövetség-fordítás, Sylvester Jánosé 291 Újudvar erődjének leégése (1595.) 326 — vára 19. sz. eleji térképen 346. old. 26. kép. újudvari ásatások 224 — johannita monostor 223, 246 — majorság 296 — perceptor 227 — plébánia 338 — római kori település 115 Újudvarnál török kori temető 224 útelágazások 257 úthálózat, római kori 115-117 Ü üveggyár telke 312 V vadállomány 76. oldalon lévő táblázat. vadászat 76 vadgazdálkodás 74 vajda 340 Vajdai család 270 vajdai nemesek 232 vallási háborúskodás a kanizsai várban 327 — megoszlása a kanizsai vár katonáinak 320 vandálok 146, 148 Varasdi főkapitányság 322, 324, 369 varchoniták 154 varga 257 Vasemberház 265 vasútállomás 266, 267, 269, 347. old. 82. jegyzet. vasútvonal, (Nagykanizsa-Szombathely) 311 vasvári béke 364, 377, 379, 384 Vatikáni könyvtár 278 Vatyai kultúra 97 vámszedés Becsehelyen 296 — Kanizsán 296 — Kisberényben (Iharosberényben) 296 vámszedés Szentpálon 292 vámszedési jog 257, 258, 269, 293 vár átadása 1690-ben 389-392 várárok jegének feltörése 263, 293 várföld 222 várhoz teljesített szolgáltatások 263 várjobbágyok 222 várkastély, a kanizsai várban 280, 284 várkápolna 248, 259, 280, 286 vármegyei adószedő 280 — törvényszék 249 vármegyerendszer 218 város fogalom 188 városalaprajz 267 Városháza, a mai 265 Városok és vármegyék c. monográfia sorozat 45 várszolgák 222 vártafa (tüzelő) 339 vásárok Kanizsán 292 Vásáros-Falvi család 230 Velencébe irányuló marhakereskedelem 292 velencei kereskedők 292 Vend főkapitányság 362 Veszprémi egyházmegye 259 — káptalan 246 veszprémi püspök 300, 390 Veszprémi püspökség 219, 221, 224, 246, 339 vezír 353, 354 végvárak, kanizsai főkapitánysághoz tartozók 340-346 végvárrendszer 281, 282, 314, 340, 360, 364 Vérbulcsú nemzetség 218 viceporkoláb 286 vicus 117 Vinczei-család 230 vidinek 165 vilajet 353 villa 244 villa rustica II7, 119 villagazdaság 115, 118, 125, 165 vinedi (vend) szlávok 155 vinidek 200. old. 149. jegyz. visegrádi királyi építkezések 254 visszafoglalási kísérlet 1601-ben 356-359 vizek lebegő élőlényei 67 vízföldrajzi adottságok 23-30 vízi madarak 67 — bolhák 67 vízipoloskák 69 vízmérleg 42 volynjanok 163 vonaldíszes kerámia kultúrája 86, 87 vöcsökfajok 72 Vucedol-zóki kultúra 95 W Wampaldi villa 185 Wesselényi-féle összeesküvés 379 Wilhelm grófi család 184 wittenbergi egyetem 291 Z zalaapáti bencés kolostor 188 Zala megyei Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság 48, 75, 76 Mutatók 455 zala i bükköny 47, 48, 48. old. 2. kép. elterjedése Délnyugat-Dunántúlon 56. old. 4. ábra. — flórajárás 46 Zalai főesperesség 221 — főesperesség 1554. évi kánoni látogatása 291 zalai gyepűvonal 219, 223 Zalai konvent 232 — nehije 338 Zalakomári Természetvédelmi Terület zalaszentgróti téglagyár területén feltárt sírok 217 Zalavári apátság 225. old. 23. jegyzet, 250. old. 266. jegyzet, 290, 300, 303, 312, 323, 339 Zalavári apátság megalapítása 187 — Benedekrendi apátság 220, 268, 343 — konvent 229 — nahije 354 Zágrábi káptalan 223 — püspökség 219, 223, 235, 236, 339 zákányi rév 255 ZEFAG 48, 75, 76 ziamet-birtok 356 Zimmermann, Wilhelm Péter metszete 336 zóki kultúra 95 Zrínyi család 345, 369, 379 — György első főkapitánysága (1574. VIII. 10-1575. XII. 4.) 314-316 Zrínyi György második kanizsai főkapitánysága (1583-1590) 323-324 — Miklós és Kanizsa 369-374 Zrínyi-Újvár ostromának térképe 385. old. 39. kép. Zvorniki szandzsák 354 Zs Zsámbéki család 271. old. 17. jegyzet. zselizi kultúra 90 zsidók telepítése 257 zsinagóga 265 zsitvatoroki béke 360, 362 A mutatókat készítette: Dr. Rózsa Miklós 456 Részletes tartalomjegyzék Részlete s tartalomjegyzék Dr. Kereskai István: Nagykanizsa Megyei Jogú Város polgármestere ELŐSZÓ 9 Dr. Cseke Ferenc: NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TERMÉSZETI VISZONYAI 11 I. FÖLDTANI FELÉPÍTÉS ÉS A FELSZÍN KIALAKULÁSA 13 /. Földtani felépítés 13 2. A mai felszín kialakulása 15 II. ÉGHAJLAT 17 1. Napsugárzás és felhőzet 17 2. Hőmérséklet 18 3. A levegő nedvessége 19 4. Légnyomás, szél 20 5. Csapadék 21 III. VÍZFÖLDRAJZI ADOTTSÁGOK .... 23 j. Felszíni vizek 23 a) Folyóvizek 23 b) Tavak 26 2. Felszín alatti vizek 26 a) Talajvíz 26 b) Vízmérleg 27 c) Rétegvizek 28 d) Termálvizek 29 IV. TALAJOK 30 Irodalom 35 Gyulai Ferenc: DÉL-ZALA NÖVÉNYVILÁGA 43 I. DÉL-ZALA NÖVÉNYFÖLDRAJZI VISZONYAI 45 II. DÉL-ZALA LEGFONTOSABB NÖVÉNYTÁRSULÁSAI 47 1. Bükkösök 47 2. Égeresek 50 3. Gyertyános tölgyesek 50 4. Homoki vegetáció 51 5. Égerláperdők 51 III. A DÉL-ZALAI ILLYRICUM 52 IV. A DÉL-ZALAI ERDŐKET FENYEGETŐ VESZÉLYEK 52 Irodalom 57 Gyulai Ferenc: DÉL-ZALA ÁLLATVILÁGA 65 I. A TERÜLET ÁLLATFÖLDRAJZI JELLEMZÉSE 67 II. GERINCTELEN ÁLLATOK 67 1. Alacsonyabbrendű gerinctelenek 67 2. Gyűrűsférgek (Annelida) 68 3. Puhatestűek (Mollusca) 68 4. ízeltlábúak (Arthropoda) 69 4.1. Rovarok (Insecta) 69 III. GERINCESEK (Vertebrata) 70 1. Halak (Pisces) 70 2. Kétéltűek (Amphibia) 71 3. Hüllők (Reptilia) 71 4. Madarak (Aves) 71 5. Emlősök (Mammalia) 74 Irodalom 77 Dr. Horváth László: NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TÖRTÉNETE AZ ÚJKŐKORTÓL A RÓMAI KOR VÉGÉIG 83 BEVEZETÉS 85 I. ÚJKŐKOR (i. e. kb. 5000-2500) 86 1. Korai újkőkor (Starcevo kultúra) .... 87 2. Középső új kőkor (DVK) 87 3. Késő újkőkor (Sopot és lengyeli kultúra) 87 Újkökori lelőhelyek jegyzéke 90 II. RÉZKOR (i. e. 2500-1900) 90 1. Korai rézkor (Lengyeli kultúra III.) ... 90 2. Középső rézkor (Balaton-Lasinja (I) kultúra Furchenstich kerámia időszaka ... 90 3. Késő rézkor (Péceli [Badenij kultúra) . . 91 Rézkori lelőhelyek jegyzéke 93 III. KORAI BRONZKOR (i. e. 1900-1700/ 1650) 95 A Somogyvár- Vinkovci kultúra lelőhelyei . . 97 IV. KÖZÉPSŐ BRONZKOR (i. e. 1700-1650-1500) 97 V. KÉSŐ BRONZKOR (i. e. XIV-IX. század) 98 1. Korai halomsíros kultúra (BB2-BC) ... 98 2. Késő-halomsiros-korai urnamezős korszak (BD-HAi) 98 3. Urnamezős kultúra fiatalabb szakasza (HA2-HB) 101 Késő bronzkori lelőhelyek jegyzéke 102 Részletes tartalomjegyzék 457 VI . KORAI VASKOR (i. e. VIII-V. század) . 104 VII. KÉSŐ VASKOR (i. e. IV-I. század) ... 104 1. A kelták Dél-Zalában 104 2. Települések 107 3. Temetkezések 107 Késő vaskori lelőhelyek jegyzéke 114 VIII. RÓMAI KOR (I-IV. század) 114 /. A római kor rövid története Dél-Zalában 114 2. Úthálózat 115 3. Települések 117 4. Temetkezések 119 Római kori lelőhelyek jegyzéke 128 ÖSSZEFOGLALÁS 128 Jegyzetek 129 Irodalom 132 Dr. Szőke Béla Miklós: A NÉPVÁNDORLÁS KOR ÉS A KORAI KÖZÉPKOR TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN ÉS KÖRNYÉKÉN 143 BEVEZETÉS 145 I. HUNOK, GÓTOK, LONGOBÁRDOK . . 145 II. AVAROK ÉS SZLÁVOK 153 III. KAROLING KOR 168 /. Korai időszak 168 2. Pribina és Kocel kora 182 ÖSSZEFOGLALÁS 193 Jegyzetek 195 Dr. Vándor László: KANIZSA TÖRTÉNETE A HONFOGLALÁSTÓL A VÁROS TÖRÖK ALÓLI FELSZABADULÁSÁIG 215 I. A TELEPÜLÉS KIALAKULÁSA (900-. 1245) • • • 217 1. Honfoglalás és megtelepedés. A kalandozások sora 217 2. A határvédelem rendszere, a ,gyepű" ... 218 3. Az államszervezés kora. Az egyházi és világi közigazgatás kialakulása 220 4. Kanizsa neve 222 5. Dél-Zala a XI-XIII. század közepéig . . . 223 Jegyzetek 224 II. KANIZSA KIALAKULÁSÁTÓL A MEZŐVÁROS VIRÁGZÁSÁIG (1245-1532) . . 226 1. Kanizsa első említésétől a Kőszegiekig (1245-XIV. sz. elejéig) 226 2. A Kanizsai-család eredete (az Osl[i] nemzetségtől [Kanizsai] Lörincig) 229 3. A kanizsai vár építési idejének és topográfiájának kérdései 233 4. A Kanizsai család történetének vázlata iS32-ig • • 235 a) Kanizsa és a Kanizsai család a 14. század közepén (1330-1375) 235 b) A Kanizsai család fénykora (1375-1428) 237 c) A Kanizsaiak utolsó évszázada (1429-1532) 241 5. Kanizsa és az uradalom kiépülése (1323-1400) 244 6. A Kanizsaiak középkori vára 248 a) A vár az írott emlékekben (1323-1532) 248 b) A Kanizsaiak várkastélyának régészeti maradványai 250 c) A kanizsai várkastély építési idejének kérdése 254 7. Kanizsa mezőváros 257 8. A mezőváros egyházi intézményei 259 9. A kanizsai uradalom (1400-1550) .... 260 10. Nagykanizsa és környékének középkori topográfiája (A mai közigazgatási határok közé eső terület) 264 a) A középkori Kanizsa település elhelyezkedésének kérdései 265 b) A mai Nagykanizsa területébe és határába beolvadt középkori települések . . . 267 Jegyzetek 271 III. KANIZSA TÖRTÉNETE A NÁDASDYAK URALMA ALATT (1532-1567) 277 1. Kanizsa és vára története (1532-1554) . . 2.7''] 2. Kanizsa várának átépittetése Nádasdy Tamás által (1554-1559) 280 3. Kanizsa vára és környéke hadieseményei (1560-1567) 285 a) A vár Nádasdy Tamás és özvegye kezén (1560-1566 nyara) 285 b) A kanizsai főkapitányság létrehozása (Tahy Ferenc főkapitánysága), a vár kettős uralom alatt (1566-1567) 288 4. Kanizsa mezőváros (1532-1567) 290 5. Az uradalom (1550-1567) 294 Jegyzetek 296 IV. KANIZSA KIRÁLYI KÉZEN (1568-1600) 299 1. A kanizsai főkapitányság története 1567 szeptemberétől az 1577. évi hadügyi reformig 299 a) Kanizsa átadásának menete és Thury György kapitánysága (1567. szeptember-1571. április 2.) 299 b) Kanizsa várának újjáépíttetése az Udvari Haditanács által (1568-15 87) 304 c) Átmeneti időszak (1571. április-1573. november) 312 d) Alapy Gáspár főkapitánysága (1573. no-vember-1574. augusztus 9.) 312 e) Zrínyi György első főkapitánysága (1574- aug. 10.-1575. dec. 4.) 314 f) Bornemissza János főkapitánysága (1575. dec. 5.-1577. ápr. 19.) 316 2. A kanizsai főkapitányság története 1577-től 1600. október 22-ig 319 a) Khielmann András főkapitánysága, az új védelmi rendszer kiépítése (1577. április 19.-1581.) 319 458 Részletes tartalomjegyzék b ) Braun Rézmán főkapitánysága (1581-1582) 323 c) Zrínyi György második kanizsai főkapitánysága (1583-1594) _ 323 d) A kanizsai főkapitányság 1590. május 23-tól 1594 júniusáig 324 e) Báró Haym Kristóf főkapitánysága (1594. június 1.-1598. [?])_. 325 f) Paradeiser György főkapitánysága (1598. szeptember-1600. október 22.) 328 1. Kanizsa helyzete az ostrom előtt . . . 328 2. Kanizsa ostroma és elfoglalása (1600. szeptember 8.-október 22.) 330 3. Kanizsa mezőváros története ijój-töl az 1600. évi elpusztulásig 335 4. A kanizsai uradalom pusztulása, a vár ellátásának kérdései 337 5. A kanizsai főkapitánysághoz tartozó végvárak 340 Jegyzetek 346 V. KANIZSA TÖRÖK URALOM ALATT (1600. okt. 22.-1690. ápr. 13.) 353 1. A török közigazgatás kiépülése. Kanizsa és a kanizsai vilajet 353 2. Az 1601. évi visszafoglalási kísérlet .... 356 3. A Kanizsával szembevetett végvárvonal kiépülése és első korszaka (1601-1664) .... 359 4. Magyar adóztatás a török hódoltságban . . 363 5. A törökkori Kanizsa képe 365 a) A vár török általi átépítése 365 b) Kanizsa belső beépítése a török alatt . . 368 c) Kanizsa török kori lakossága 368 6. Zrínyi Miklós és Kanizsa 369 Az 1664. évi visszavívási kísérlet 369 7. A kanizsai török és a zalai végek utolsó korszaka (166 5-1686 ) 379 8. Kanizsa visszafoglalása 384 a) A felszabadító háború eseményei és a kanizsai vilajet elfoglalása 384 b) Kanizsa blokádja és a kapituláció .... 385 c) A vár átadása 389 Jegyzetek 393 Források és irodalom 396 MUTATÓK 425 Személynévmutató 427 Helynevek és egyéb földrajzi nevek mutatója . . . 434 Növénynevek mutatója 442 Állatnevek mutatója 444 Tárgymutató 445 Részletes tartalomjegyzék 459 Ausführliche s Inhaltsverzeichnis Dr. István Kereskai: Bürgermeister der Stadt Nagykanizsa mit Komitatsbefugnis VORWORT 9 Dr. Ferenc Cseke: DIE PHYSISCH-GEOGRAPHISCHEN VERHÄLTNISSE VON NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG n I. GEOLOGISCHE SITUATION UND BESCHAFFENHEIT DER ERDOBERFLÄCHE 13 1. Geologische Struktur 13 2. Ausgestaltung der heutigen Oberfläche ... 15 II. KLIMA 17 1. Sonnenbestrahlung und Bewölkung 17 2. Temperatur 18 3. Luftfeuchtigkeit 19 4. Luftdruck, Wind 20 5. Niederschlag 21 III. HYDROGEOGRAPHISCHER ZUSTAND 23 /. Oberflächenwasser 23 a) Fliessende Gewässer 23 b) Stehende Binnengewässer 26 2. Wasser unter der Oberfläche 26 a) Grundwasser 26 b) Wasserhaushaltsbilanz 27 c) Schichtwasser 28 d) Thermalwasser 29 IV. BÖDEN 30 Literatur 35 Verzeichnis der Abbildungen 38 Verzeichnis der Tabellen 38 Ferenc Gyulai: DIE VEGETATION VON SÜD-ZALA . . 43 I. DIE VEGETATIONSVERHÄLTNISSE VON SÜD-ZALA 45 II. DIE WICHTIGSTEN PFLANZENGESELLSCHAFTEN VON SÜD-ZALA ... 47 1. Buchenwälder 47 2. Erlen 50 3. Eichen-Hainbuchen-Wälder 50 4. Sandvegetation 51 5. Erlenwälder 51 III. DAS ILLYRICUM IN SÜD-ZALA .... 52 IV. GEFAHREN FÜR DIE WÄLDER IN SÜD-ZALA 52 Literatur 57 Verzeichnis der Abbildungen auf den Textseiten 60 Verzeichnis der Tafeln 60 Ferenc Gyulai: DIE TIERWELT VON SÜD-ZALA .... 65 I. DIE FAUNENVERHÄLTNISSE DES GEBIETES 67 II. WIRBELLOSE TIERE 67 1. Niedere wirbellosen Tiere 67 2. Ringelwürmer (Annelida) 68 3. Weichtiere (Mollusca) 68 4. GUederfüsser (Arthropoda) 69 4.1. Insecten (Insecta) 69 III. WIRBELTIERE 70 1. Fische (Pisces) 70 2. Amphibien (Amphibia) 71 3. Reptilien (Reptilia) 71 4. Die Vogelwelt (Aves) 71 5. Säugetiere (Mammalia) 74 Literatur 77 Verzeichnis der Tafeln 79 Dr. László Horváth: GESCHICHTE VON NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG VOM NEOLITHIKUM BIS ZUM ENDE DER RÖMERZEIT 83 EINLEITUNG 85 I. DAS NEOLITHIKUM (ca. 5000-2500 v. u. Z.) 86 1. Das frühe Neolithikum (Starcevo-Kultur) 87 2. Das mittlere Neolithikum (DVK) .... 87 3. Das späte Neolithikum ( Sopot- und Len-gyeli-Kultur ) 87 Verzeichnis der Fundorte des Neolithikums 90 II. DIE KUPFERZEIT 90 1. Die frühe Kupferzeit (Lengyeli-Kultur III.) 90 2. Periode der mittleren Kupferzeit (Balaton-Lasinja I. - Kultur (Furchenstich Keramik ) 90 3. Die späte Kupferzeit (Pécel [Baden] -Kultur) 91 Verzeichnis der Fundorte der Kupferzeit . . 93 46o Részletes tartalomjegyzék III . DIE FRÜHE BRONZEZEIT (1900-1700/ 1650) 95 Fundorte der Somogyvär-Vinkovci-Kultur . . 97 IV. DIE MITTLERE BRONZEZEIT (1700/ 1650-1500) 97 V. DIE SPÄTE BRONZEZEIT (14-9. Jh. v. u. Z.) 98 1. Frühe Hügelgrabkultur (BB2-BC) .... 98 2. Späte Hügelgrab- frühe Urnenfeldkultur (BD-HAi) 98 3. Jüngere Periode der Urnenfeldkultur (HA2-HB) 101 Verzeichnis der Fundorte der späten Bronzezeit 102 VI. DIE FRÜHE EISENZEIT (8-5. Jh. v. u. Z.) 104 VII. DIE SPÄTE EISENZEIT (4-1. Jh. v. u. Z.) 104 1. Die Kelten in Süd-Zala 104 2. Siedlungen 107 3. Bestattungen 107 Verzeichnis der Fundorte der späten Eisenzeit 114 VIII. RÖMERZEIT (1-4. Jh.) 114 1. Kurze Geschichte der Römerzeit in Süd-Zala 114 2. Strassennetz 115 3. Siedlungen 117 4. Bestattungen 119 Verzeichnis der Fundorte der Römerzeit . . 128 ZUSAMMENFASSUNG 128 Anmerkungen 129 Literatur 132 Verzeichnis der Abbildungen 136 Dr. Miklós Béla Szőke: GESCHICHTE DER VÖLKERWANDERUNGSZEIT UND DES FRÜHEN MITTELALTERS IN NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG 143 EINLEITUNG 145 I. HUNNEN, GOTEN, LANGOBARDEN . . 145 II. AWAREN UND SLAWEN 153 III. ZEIT DER KAROLINGEN 168 /. Frühe Periode 168 2. Zeit des Pribina und Kocel 182 ZUSAMMENFASSUNG 193 Anmerkungen 195 Verzeichnis der Landkarten 209 Verzeichnis der Tabellen 209 Dr. László Vándor: GESCHICHTE DER STADT NAGYKANIZSA VON DER LANDNAHME BIS ZUR BEFREIUNG VON DEN TÜRKEN 215 I. AUSGESTALTUNG DER SIEDLUNG (900-1245) 217 1. Landnahme und Ansiedlung. Zeit der Streif-züge 217 2. System des Grenzschutzes. Die ,gyepü" . . 218 3. Zeit der Staatsorganisation. Gestaltung der kirchlichen und weltlichen Verwaltung . . . 220 4. Name von Kanizsa 222 5. Süd-Zala vom 11. bis zur Mitte des 13. Jahrhunderts 223 Anmerkungen 224 II. VON DER ENTSTEHUNG KANIZSAS BIS ZUR BLÜTEZEIT DES MARKTFLECKENS (1245-1532) 226 1. Kanizsa von der erstmaligen Bezeichnung bis zu den Köszegis (von 1245 bis zum Beginn des 14. Jhs) 226 2. Ursprung der Familie Kanizsai (vom Geschlecht Oslf i] bis Lörincz [Kanizsai]) . . 229 3. Fragen der Bauzeit der Festung Kanizsa und ihrer Topographie 233 4. Umriss der Geschichte des Geschlechtes Kanizsai 235 a) Kanizsa und die Familie Kanizsai um die Mitte des 14. Jhs (1330-1375) . . . 235 b) Glanzzeit der Familie Kanizsai (1375-1428) 237 c) Das letzte Jahrhundert der Familie Kanizsai (1429-1562) 241 5. Ausbau von Kanizsa und der Domäne (1323-1400) 244 6. Die mittelalterliche Burg der Familie Kanizsai 248 a) Die Burg in den schriftlichen Aufzeichnungen 248 b) Archäologische Überreste des Kanizsai Schlosses 250 c) Frage der Bauzeit des Schlosses von Kanizsa 254 7. Der Marktflecken Kanizsa 257 8. Die kirchlichen Einrichtungen des Marktflek-kens 259 9. Die Domäne von Kanizsa (1400—1550) . . 260 10. Topographie von Nagykanizsa und Umgebung (Das Gebiet innerhalb der heutigen Verwaltungsgrenzen) 264 a) Situationsfragen der Siedlung Kanizsa des Mittelalters 265 b) Die in das Gebiet in die Grenzen des heutigen Nagykanizsa einverleibten mittelalterlichen Siedlungen 267 Anmerkungen 271 III. GESCHICHTE VON KANIZSA UNTER DER HERRSCHAFT DES GESCHLECHTES NÄDASDY (1554-1559) 277 1. Geschichte der Stadt Kanizsa und ihrer Burg (IS32-ISS4) 277 2. Umbau der Festung Kanizsa durch Tomas Nädasdy (1554-1559) 280 3. Kriegsgeschehen der Festung Kanizsa und Umgebung (1560-1567) 285 a) Die Burg im Besitze von Tamäs Nädasdy und seiner Witwe (1560 bis Sommer 1566) 285 b) Zustandekommen der Oberhauptmannschaft von Kanizsa. Oberhauptmannschaft des Ferenc Tahy. Die Burg unter Doppelherrschaft (1566-1567) 288 Részletes tartalomjegyzék 4. Der Marktflecken Kanizsa (1532-1567) . . 290 5. Die Domäne (1550-1567) 294 Anmerkungen 296 IV. KANIZSA IN KÖNIGLICHEM BESITZ (1568-1600) 299 1. Geschichte der Oberhauptmannschaft Kanizsa von September 1567 bis zur Reform des Kriegswesens 1577) 299 a) Vorgang der Übergabe von Kanizsa und der Hauptmann György Thury (September 1567 - 2. April 1571) 299 b) Neubau der Festung Kanizsa durch den Hofkriegsrat (1568-1587) 304 c) Übergangsepoche (April 1571-Novem-ber 1573) 312 d) Oberhauptmannschaft des Gáspár Alapy (November 1573 - 9. August 1574) . . . 312 e) Erste Oberhauptmannschaft des György Zrínyi (August 1574 - 4. Dezember 1575) 314 f) Oberhauptmannschaft des János Bornemissza (5. Dezember 1575 - 19. April 1577) 316 2. Geschichte der Oberhauptmannschaft Kanizsa von 1577 bis 22. Oktober 1600) .... 319 a) Oberhauptmannschaft des Andreas Khielmann. Ausbau des neuen Verteidigungssystems (19. April 1577-1581) . . 319 b) Oberhauptmannschaft des Erasmus Braun (1581-1582) 323 c) Zweite Oberhauptmannschaft des György Zrínyi (1583-1594) 323 d) Die Oberhauptmannschaft Kanizsa vom 23. Mai 1590 bis Juni 1594) 324 e) Oberhauptmannschaft des Barons Christoph Haym (1. Juni 1594 - 1598 [?]) . . 325 f) Oberhauptmannschaft des Georg Paradeiser (September 1598-22. Oktober 1600) 328 1. Die Lage von Kanizsa während der Belagerung 328 2. Belagerung und Besetzung von Kanizsa (8. September - 22. Oktober 1600) 330 3. Geschichte des Marktfleckens Kanizsa von 1567 bis zu seiner Vernichtung in 1600 . . . 335 4. Die Zerstörung der Domäne Kanizsa. Fragen der Versorgung der Festung ........ 337 5. Die zur Oberhauptmannschaft Kanizsa gehörenden Bollwerke 340 Anmerkungen 346 V. KANIZSA UNTER DER TÜRKENHERRSCHAFT (22. Oktober 1600-13. April 1690) 353 1. Ausbau der türkischen Verwaltung, Kanizsa und das Wilajet von Kanizsa 353 2. Der Rückeroberungsversuch vom Jahre 1601 356 3. Ausbau und erste Epoche der Grenzbefestigungslinie gegenüber Kanizsa (1601-1664) 359 4. Ungarische Besteuerung während der Türkenherrschaft 363 5. Aussehen von Kanizsa in der Türkenzeit . . 365 a) Umbau der Burg durch die Türken . . 365 b) Innerer Ausbau von Kanizsa seitens der Türken 368 c) Bevölkerung von Kanizsa zur Türkenzeit 368 6. Miklós Zrínyi und Kanizsa. Rückeroberungsversuch vom Jahre 1664 . . . 369 7. Letzte Epoche der türkischen Grenzfestung von Kanizsa und jener von Zala (1665—1686) 379 8. Rückeroberung von Kanizsa 384 a) Geschehen des Befreiungskrieges und die Eroberung des Wilajets Kanizsa . . 384 b) Blockade von Kanizsa und die Kapitulation 385 c) Übergabe der Festung 389 Anmerkungen 393 Quellen und Literatur 396 Verzeichnis der Landkarten 411 Bilderverzeichnis 412 REGISTER 425 Namensverzeichnis 427 Verzeichnis Orts- und sonstiger geographischen Namen 434 Verzeichnis der Pflanzennamen 442 Verzeichnis der Tiernamen 444 Sachverzeichnis 445 462 Részletes tartalomjegyzék Detaile d table of contents Dr. István Kereskai: Nagykanizsa Principal County City Major PREFACE 9 Dr. Ferenc Cseke: NATURAL CONDITIONS OF NAGYKANIZSA AND ITS ENVIRONS .... 11 I. GEOLOGICAL FEATURES AND FORMATION OF THE SURFACE 13 1. Geological features 13 2. The formation of the present-day surface . . 15 II. CLIMATE 17 1. Sunshine and clouds 17 2. Temperature 18 3. Humidity 19 4. Atmospheric pressure, wind 20 5. Precipitation 21 III. FUNDAMENTALS OF HYDROLOGY . . 23 1. Surface water 23 a) Rivers 23 b) Lakes 26 2. Subsurface waters 26 a) Ground-water 26 b) Water-balance 27 c) Artesian water 28 d) Thermal waters 29 IV. SOILS 30 Literature 35 List of illustrations 40 List of tables 41 Ferenc Gyulai: FLORA OF SOUTH-ZALA 43 I. GEOBOTANICAL SETTING OF SOUTH-ZALA 45 II. THE IMPORTANT PLANT ASSOCIATIONS OF SOUTH-ZALA 47 1. Beeches 47 2. Alder 50 3. Oak-Hornbeam forests 50 4. Sand vegetation 51 5. Alder-swampy forest 51 III. ILLYRICUM OF SOUTH-ZALA 52 IV. DANGERS ATTACKING THE FORESTS OF SOUTH-ZALA 52 Bibliography 57 List of figures 63 List of tables 63 Ferenc Gyulai: FAUNA OF SOUTH-ZALA 65 I. ZOOGEOGRAPHICAL CHARACTERISTICS OF THE AREA 67 II. INVERTEBRATE FAUNA 67 1. Lower invertebrates 67 2. Ringworms (Annelida) 68 3. Molluscs (Mollusca) 68 4. Arthropodes (Arthropoda) 69 4.1 Insects (Insecta) 69 III. VERTEBRATES 70 1. Fish (Pisces) 70 2. Amphibians (Amphibia) 71 3. Reptiles (Reptilia) 71 4. Birds (Aves) 71 5. Mammals (Mammalia) 74 Bibliography 77 List of tables 81 Dr. László Horváth: THE HISTORY OF NAGYKANIZSA AND ITS SURROUNDINGS BETWEEN THE NEOLITHIC AND THE ROMAN PERIOD 83 INTRODUCTION 85 I. NEOLITHIC (approximately 5000 to 2500 B. C.) 86 /. Early Neolithic (Starcevo culture) .... 87 2. Middle Neolithic (Transdanubian Linear-band Ceramic culture) 87 3. Late Neolithic (Sopot and Lengyel cultures) 87 List of Neolithic sites 90 II. COPPER AGE (2500-1900 B. C.) 90 1. Early Copper Age (Phase III of the Lengyel culture) 90 2. Middle Copper Age (Balaton-Lasinja I. culture — the period of Furchenstich ceramics) 90 3. Late Copper Age (PéceljBaden culture) . 91 List of Copper Age sites 93 Részletes tartalomjegyzék 463 III . EARLY BRONZE AGE (1900-1700/1650 B. C.) 95 Sites of the Somogyvár-Vinkovci culture . . 97 IV. MIDDLE BRONZE AGE (1700/1650-1500 B. C.) 97 V. LATE BRONZE AGE (i4th-9th centuries B. C.) 98 /. Early Kurgan culture (R BB2-BC) ... 98 2. Late Kurgan-Early Urnfield Period (R BD-HAi) . 98 3. Later period of the Urnfield culture (R HA2-HB) 101 List of Late Bronze Age sites 102 VI. EARLY IRON AGE (8th-5th centuries B. C.) 104 VII. LATE IRON AGE (4th-ist centuries B. C.) 104 1. Celts in the south of Zala county (4th-ist centuries B. C.) 104 2. Settlements 107 3. Cemeteries 108 List of Late Iron Age sites 114 VIII. ROMAN PERIOD (ist-4th centuries) . . . 114 1. The short history of Roman Periods in South Zala 114 2. Road network 115 3. Settlements 117 4. Cemeteries 119 List of Roman Period sites 128 SUMMARY 128 Notes 129 Literature 132 List of figures 140 Dr. Béla Miklós Szőke: HISTORY OF THE MIGRATION PERIOD AND THE EARLY MIDDLE AGES IN NAGYKANIZSA AND ITS SURROUNDINGS 143 INTRODUCTION 145 I. HUNS, GOTHS AND LANGOBARDS . . 145 II. AVARS AND SLAVS 153 III. CAROLINGI AN PERIOD 168 j. Early phase 168 2. The Period of Pribina and Kocel 182 SUMMARY 193 Notes 195 List of maps 214 List of tables 214 Dr. László Vándor: THE HISTORY OF KANIZSA FROM THE MAGYAR CONQUEST TILL THE TOWN''S LIBERATION FROM TURKISH OCCUPATION 215 I. THE BIRTH OF THE SETTLEMENT (900-1245) 217 j. The Magyar Conquest and settlement. The Period of Raids 217 2. The ,gyepű": a border defense system ... 218 3. The period of state organization 220 4. The name of Kanizsa 222 5. Southern Zala county until the middle of the nth-i3th centuries 223 Notes 224 II. FROM THE EARLY YEARS OF KANIZSA TILL THE HEYDAY OF THE RURAL TOWN (1245-1532) 226 j. From the first mention of Kanizsa till the Kőszegi clan ( 1245 to early 14th century) . 226 2. The origin of the Kanizsai family (from the Osl clan to Lőrinc Kanizsai) 229 3. Problems of dating and topography of the Kanizsa castle 233 4. The outline of the Kanizsai family history . 235 a) Kanizsa and the Kanizsai family in the middle of the 14th century (1130-1375) 235 b) The heyday of the Kanizsai family (1375-1428) 237 c) The last century of the Kanizsai family (1429-1532) 241 5. The formation of Kanizsa and the estate (1320-1400) 244 6. The Medieval castle of the Kanizsai family 248 a) The castle in written sources (1323-1532) 248 b) Archaeological remains of the castle owned by the Kanizsai family 250 c) Problems regarding the date of construction of the Kanizsai castle 254 7. Kanizsa rural town 257 8. Clerical institutions in the rural town .... 259 9. The Kanizsai estate (1400-1550) 260 70. The topography of Nagykanizsa and its surroundings (area within the modern administrative borders) 264 a) Questions concerning the location of the Medieval settlement of Kanizsa .... 265 b) Medieval settlements incorporated in the periphery of modern Nagykanizsa . . . 267 Notes 271 III. THE HISTORY OF KANIZSA UNDER THE NADASDY FAMILY (1554-1559) • • 277 1. The history of Kanizsa and its castle .... 277 2. The rebuilding of Kanizsa castle by Tamás Nádasdy (1554-1559) 280 3. Military events affecting Kanizsa castle and its surroundings (1560—156j) 285 a) The castle under the rule of Tamás Nádasdy and his widow (1560-the summer of 1566) 285 b) The organization of the Kanizsa chief military command. The castle under dual rule (1566-1567) 288 4. Kanizsa rural town ( 1532—1567 ) 290 5. The estate (1550-1567) 294 Notes 296 IV. KANIZSA: A ROYAL ESTATE (1568-1600) 299 j. The history of the Kanizsa chief military command between September 1567 and the 1577 military reform 299 464 Részletes tartalomjegyzék a ) The transfer of Kanizsa and the command of György Thury (September 1567-April 2, 1571) 299 b) The reconstruction of Kanizsa castle by the Royal War Council (1568-1587) . . 304 c) Transitional Period (April 1571-Novem-ber 1573) 312 d) The command of Gáspár Alapy (November 1573-August 9, 1574) . . . 312 e) The first command of György Zrínyi (August 1574-December 4, 1575) . . . 314 f) The command of János Bornemissza (December 5, 1575-April 19, 1577) . . . 316 2. The history of the chief military command in Kanizsa between 1377-October 22, 1600) . 319 a) The command of András Khielmann and the construction of the new defense system (April 19, 1577-1581) 319 b) The command of Rézmán Braun (1581-1582) 323 c) The second command of György Zrínyi (1583-1594) 323 d) The Kanizsa chief military command between May 23, 1590-June 1594 . . . 324 e) The command of Baron Kristóf Haym (June 1, 1594-1598?) 325 f) The command of György Paradeiser (September 1598-October 22, 1600) . . 328 1. The situation in Kanizsa under siege 329 2. The siege and occupation of Kanizsa (September 8, 1600-October 22, 1600) 330 3. The history of Kanizsa rural town until its destruction in 1567 to 1600 335 4. The destruction of the Kanizsa estate and questions concerning the provisioning of the castle 337 5. Forts under the Kanizsa military command 340 Notes 346 V. KANIZSA UNDER TURKISH RULE (October 22, 1600-April 13, 1690) 353 /. The development of Turkish administration. Kanizsa and the Kanizsa vilayet 353 2. The 1601 attempt at recapture 356 3. Establishment and early period of the fortification line facing Kanizsa ( 1601-1664) 359 4. Hungarian taxing under Turkish rule . . . 363 5. The picture of Turkish Period Kanizsa . . . 365 a) The Turkish reconstruction of the castle 365 b) The internal development of Kanizsa under Turkish rule 368 c) The Turkish Period population of Kanizsa 368 6. Miklós Zrínyi and Kanizsa. The 1664 attempt at recapture 369 7. The last phase of Turkish Kanizsa and the Zala county forts ( 1663-1686) 379 8. The recapture of Kanizsa 384 a) Events in the war of liberation and the occupation of Kanizsa vilayet 384 b) The blockade and capitulation of Kanizsa 385 c) The surrender of the castle 389 Notes 393 Sources and literature 396 List of maps 422 List of figures 423 INDEXES 425 Index of personal names 427 Index of locations and other geographical names 434 Index of plant names 442 Index of animal names 444 Subject index 445 NAGYKANIZSA Városi monográfia II. kötet ISBN szám: 963 219 647 3 Nagykanizsa Monográfia II. kötet Kiadja: Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata Felelős kiadó: Litter Nándor 2006 Kanizsai Nyomda Kft., Nagykanizsa — Felelős vezető: Brenner Árpád NAGYKANIZSA Városi monográfia Második kötet Nagykanizsa 2006 írták: Lektorálták: Szerkesztették. Czupi Gyula Gőcze Rezső Halász Imre Hermann Róbert Kaposi Zoltán Kardos Ferenc Kéringer Mária Kostyál László Kotnyek István Lendvai Anna Rábavölgyi Attila Borsody Csaba Győriványi Sándor Kaposi Zoltán Kelényi György Kunics Zsuzsa Magyar Eszter Simonffy Emil Szulovszky János T. Mérey Klára Urbán Aladár Lendvai Anna és t Rózsa Miklós TARTALOMJEGYZÉK* Litter Nándor Nagykanizsa megyei jogú város polgármestere: ELŐSZÓ 11 Kaposi Zoltán: KANIZSA ÖNKORMÁNYZATÁNAK MŰKÖDÉSE A 18. SZÁZADBAN 13 Kaposi Zoltán: KANIZSA TÖRTÉNETI HELYRAJZA (1690—1849) 57 Rábavölgyi Attila: KIS- ÉS NAGYKANIZSA DEMOGRÁFIAI VÁLTOZÁSAI (1690—1849) 113 Kaposi Zoltán: KANIZSA MEZŐGAZDASÁGA A FEUDALIZMUS UTOLSÓ IDŐSZAKÁBAN (1690—1849) 151 Lendvai Anna: KÉZMŰVESSÉG ÉS A CÉHEK TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN 1690-TŐL 1849-IG 197 Kaposi Zoltán: KANIZSA KERESKEDELMÉNEK TÖRTÉNETE (1690—1849) . . . 241 KéNriAngGerY KAMNáIrZiaS: A EGYHÁZAI ( 1 6 9 0—1 8 4 8 ) 2 4 1 Kostyál László: NAGYKANIZSA MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETE (1690—1849) . . . . 293 KoNtnAyeGkY KAIsNtvIáZnS: AI ISKOLÁK ( 1 6 9 0—1 8 4 9 ) 3 7 1 Halász Imre: NAGYKANIZSA ÖNKORMÁNYZATA A 19. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN 397 Hermann Róbert: NAGYKANIZSA TÖRTÉNETE 1848—49-BEN 455 A NAGYKANIZSÁHOZ CSATOLT KÖZSÉGEK TÖRTÉNETE 527 Gőcze Rezső PALIN ÉS KORPAVÁR TÖRTÉNETE (1690—1849) 529 Czupi Gyula—Kardos Ferenc MIKLÓSFA TÖRTÉNETE (1690—1848) 565 Kardos Ferenc BAGOLA, SÁNC ÉS FAKOS TÖRTÉNETE 1690 ÉS 1848 KÖZÖTT 587 Kardos Ferenc BAJCSA TÖRTÉNETE 1690 ÉS 1848 KÖZÖTT 601 FORRÁSOK ÉS IRODALOM 613 MUTATÓK 629 * A részletes tartalomjegyzéket lásd a könyv végén INHALTSVERZEICHNIS* Nándor Litter Bürgermeister der Komitatsstadt Nagykanizsa: VORWORT 11 Zoltán Kaposi: DIE KOMMUNALVERWALTUNG VON KANIZSA IM 18. JAHRHUNDERT 13 Zoltán Kaposi: HISTORISCHE TOPOGRAPHIE VON KANIZSA (1690—1849) 57 Attila Rábavölgyi: DEMOGRAPHISCHE VERÄNDERUNGEN IN KIS- UND NAGYKANIZSA (1690—1849) 113 Zoltán Kaposi: KANIZSAS LANDWIRTSCHAFT IN DER LETZTEN PERIODE DES FEUDALISMUS (1690—1849) 151 Anna Lendvai: DIE GESCHICHTE DES HANDWERKS UND DER ZÜNFTE IN NAGYKANIZSA VON 1690 BIS 1849 197 Zoltán Kaposi: GESCHICHTE DES HANDELS IN KANIZSA ZWISCHEN 1690 UND 1849 241 Mária Kéringer: DIE KIRCHEN VON NAGYKANIZSA ZWISCHEN 1690 UND1848 . . . . 293 László Kostyál: DIE KULTURGESCHICHTE VON NAGYKANIZSA ZWISCHEN 1690 UND 1849 341 István Kotnyek: DIE SCHULEN VON NAGYKANIZSA (1690—1849) 371 Imre Halász: DIE VERWALTUNG VON NAGYKANIZSA AM ANFANG DES 19. JAHRHUNDERTS 397 Róbert Hermann: NAGYKANIZSA 1848—1849 455 DIE GESCHICHTE DER AN NAGYKANIZSA ANGESCHLOSSENEN GEMEINDEN 527 Rezső Gőcze: DIE GESCHICHTE VON PALIN UND KORPAVÁR ZWISCHEN 1690 UND 1849 529 Gyula Czupi—Ferenc Kardos: DIE GESCHICHTE VON MIKLÓSFA ZWISCHEN 1690 UND 1848 . . . 565 Ferenc Kardos: DIE GESCHICHTE VON BAGOLA, SÁNC UND FAKOS ZWISCHEN 1690 UND 1848 587 Ferenc Kardos: DIE GESCHICHTE VON BAJCSA ZWISCHEN 1690 UND 1848 601 INHALTS- UND QUELLENVERZEICHNIS 613 KENNZIFFERN 629 * Siehe den detaillierten Inhalt am Ende des Buchs TABLE OF CONTENTS* Nándor Litter Mayor Municipality of Nagykanizsa: PREFACE 11 Zoltán Kaposi: THE OPERATION OF THE SELF-GOVERNMENT OF KANIZSA IN THE 18TH CENTURY 13 Zoltán Kaposi: THE HISTORIC TOPOGRAPHY OF KANIZSA (1690-1849) 57 Attila Rábavölgyi: THE DEMOGRAPHIC CHANGES OF KIS- AND NAGYKANIZSA (1690-1849) 113 Zoltán Kaposi: THE AGRICULTURE OF KANIZSA IN THE LAST PERIOD OF FEUDALISM (1690-1849) 151 Anna Lendvai: THE HANDICRAFT INDUSTRY AND THE HISTORY OF GUILDS IN NAGYKANIZSA 1690-1849 197 Zoltán Kaposi: THE HISTORY OF TRADE IN KANIZSA (1690-1849) 241 Mária Kéringer: THE CHURCHES OF NAGYKANIZSA 1690-1848 293 László Kostyál: THE CULTURAL HISTORY OF NAGYKANIZSA (1690-1849) 341 István Kotnyek: SCHOOLS OF NAGYKANIZSA (1690-1849) 371 Imre Halász: THE SELF-GOVERNMENT OF NAGYKANIZSA IN THE FIRST PART OF THE 19TH CENTURY 397 Róbert Hermann: THE HISTORY OF NAGYKANIZSA IN 1848-49 455 THE HISTORY OF THE VILLAGES ANNEXED TO NAGYKANIZSA 527 Rezső Gőcze: THE HISTORY OF PALIN AND KORPAVÁR (1690-1849) 529 Gyula Czupi—Ferenc Kardos: THE HISTORY OF MIKLÓSFA 1690-1848 565 Ferenc Kardos: THE HISTORY OF BAGOLA, SÁNC AND FAKOS BETWEEN 1690 AND 1848 587 Ferenc Kardos: THE HISTORY OF BAJCSA BETWEEN 1690 AND 1848 601 SOURCES AND LITERATURE 613 INDEX 629 * See detailed table of contents at the end of the book ELŐSZÓ Örömmel és szeretettel nyújtjuk át minden olvasónak a Nagykanizsa város történetétfeltáró, háromkötetesre tervezett monográfia második kötetét. Az első kötet 1994. évi megjelenése után tizenkét évvel vehetjük kézbe a várostörténet folytatását, ismerhetjük meg 1690-től, a török uralom megszűnésétől városunk múltját 1849-ig, a szabadságharc bukásáig. A könyv megszületésének közreműködői, kiadója, szerzői és szerkesztői azt tervezték már 1994-ben, hogy az első kötet folytatásaként bemutassák a 300 évvel ezelőtti várost. Azt a folyamatot, ahogyan az elnéptelenedett, háborúk pusztította, sáros, vizes, mocsaras kistelepülés benépesül, megelevenedik, lakói munkájának, tanácsa sokirányú tevékenységének köszönhetően fejlődik, mindenkori földesurának esetenként támogató, esetenként akadályozó magatartása következtében ragaszkodik jogaihoz, ennek érdekében elfogad, vitatkozik vagy perlekedik. A szerzők és szerkesztők legfőbb törekvése az volt az elmúlt tizenkét évben, hogy a kötet fejezetei a város történetének teljességét fogják át: mutassák be mezőgazdaságát, iparát, kereskedelmét, az uradalom gazdálkodását, a város társadalmát, igazgatását, sajátos jogi helyzetét, egyházait, kultúráját, valamint nem utolsósorban a Nagykanizsához csatolt községeket. Meg kell emlékeznünk a mű tartalmának megtervezőjéről, Rózsa Miklósról, aki az első kötet szerkesztése után már 1994-ben — vállalva a második kötet szerkesztését is — azt a célt tűzte ki, hogy a tanulmányok a történettudomány legújabb kutatási eredményei és a szerzők saját kutatásai alapján készüljenek, vagyis a kötet a tudományos igények kielégítését szolgálja. Rózsa Miklós e célkitűzéshez mindvégig, 2003-ban bekövetkezett haláláig hű maradt, s a munkafolyamat minden fázisában — a megtorpanások időszakában is — saját eredményeivel, forrásfeltárásaival segítette a szerzőket. Szomorú, hogy példamutató szerkesztői munkáját nem tudta befejezni, s a kötet megjelenését már nem érhette meg. A munka az általa kijelölt úton özvegye, szerkesztőtársa, Lendvai Anna révén folytatódott. A tanulmányok mellett elkészültek a kötet segédletei: a forrásjegyzék, amely egyszersmind rövidítésjegyzék is, s amely a kötetben előforduló valamennyi könyvtári és leggyakoribb levéltári forrást tartalmazza, továbbá a személy- és földraj zinév-mutató, valamint a tárgymutató. Mindezek az olvasók és kutatók számára egyaránt segítséget jelentenek. Mindegyik tanulmány végén német és angol nyelvű összefoglaló olvasható a külföldi kutatók és érdeklődők tájékoztatására. Meg kell emlékeznünk arról is, hogy a tizenkét év alatt hiábavaló lett volna minden szerkesztői, szerzői erőfeszítés, ha a mindenkori városi önkormányzat nem tanúsított volna megkülönböztetett figyelmet, hogy a monográfia első két kötete elkészüljön. Köszönet illeti az újat alkotás örömét mindvégig átérző szerzőket, Czupi Gyulát, Gőcze Rezsőt, Halász Imrét, Hermann Róbertet, Kaposi Zoltánt, Kardos Ferencet, Kéringer Máriát, Kostyál Lászlót, Kotnyek Istvánt, Lendvai Annát, Rábavölgyi Attilát, akiknek munkája a mű megszületését lehetővé tette. Köszönet jár továbbá mindazoknak a múzeológusoknak, könyvtárosoknak, levéltárosoknak, lektoroknak, fordítóknak és informatikusoknak, valamint a nyomdászoknak, akik a kutatók munkáját, a könyv megjelenését elősegítették. Bízunk benne, hogy a harmadik évezred hajnalán, 2006-ban megjelent szép kötet méltó főhajtás városunk múltja előtt, másfelől olyan ajándék, amely a felfedezés, a megismerés és az elmélyülés örömét jelenti valamennyi olvasójának. Nagykanizsa, 2005. november Nagykanizsa megyei jogú város polgármestere Kaposi Zoltán KANIZSA ÖNKORMÁNYZATÁNAK MŰKÖDÉSE A 18. SZÁZADBAN I. A VAROS JOGALLASA Kanizsa várának 1690. évi visszafoglalása után a város kamarai irányítás alá került.1 A visszafoglalt várban és városban katonaság gyakorolta a hatalmat, ám az osztrák politika nagyon hamar a szász városokra jellemző irányítási rendszert alakított ki. A katonai parancsnok lényegében teljhatalmú ura volt a várnak és városnak, de emellett létrejöhettek a német városokra jellemző intézményi egységek is (szenátus, bíró, jegyző, pénztáros stb.).2 Pontosan meghatározták a hivatalnokok munkáját, az általuk felügyelt területeket. Ez a modell a belső ügyek szempontjából önállóságot jelentett a városnak, s a magyarországi civitásokhoz hasonlító jogrendszer alakult ki. Volt már új pecsétje is városnak, amelynek használatát 1695-ben nyerte el, s ezen is szerepelt a civitas, vagyis a szabad királyi város elnevezés. 3 Nyilvánvaló, hogy a város német polgársága szerette volna, ha Kanizsa valóban szabad királyi várossá válik, hiszen az országban a legtöbb németlakta város rendelkezett ezzel a kiváltsággal, s a civitas-rang Kanizsa számára előnyös pozíciót biztosíthatott volna a városhiányos délnyugat-dunántúli térségben. Lipót császár és magyar király már 1688-ban létrehozta az Újszerzeményi Bizottságot (Neoacquistica Commissiot), amelynek feladata a birtokjogok rendezése volt. Mivel a fegyverváltság megfizetése a magyarországi birtokosok számára a földek 10%- os forgalmi becsértékének alkalmazásával teljesíthetetlen volt, így pénzhez sem igen jutott a fiskus, ezért aztán 1702 után méltányosabb eljárásra tértek át: a vármegyéknek átalányösszeget kellett fizetni a területükön lévő földek után.4 Zala vármegyében a folyamat még így is elhúzódott, s majd csak 1738-ban oldódott meg véglegesen 18 000 forint lefizetésével.5 Azokat a földeket viszont, amelyekre szinte egyáltalán nem találtak régi tulajdonost, az udvar potom áron elvesztegette, olyanok kapták meg, akik relatíve a legtöbbet fizették érte. Az udvar a háború után hatalmas összegekkel tartozott hitelezőinek, így nem véletlen, hogy szinte mindent igyekezett — legalább ideiglenes hatállyal — eladományozni. Ennek megfelelően a kanizsai uradalom is hamar földesúrra talált. 1693. július 10-én kelt az a szerződés, amely a Kamara, illetve gyöngyösi Nagy Ferenc és fia, Zsigmond között jött létre a kanizsai javakat illetően, s amelyben eladták az uradalmat 6000 rénes forintért.6 A számos Nagy nevű nemesi família közül ez volt az a család, amelyet „1 .Lipót a török elleni harcokban kimutatott vitézségéért a Dunán inneni részek aIkapitányává tett".7 A vicegenerális különben birtokai nagy részét a korábban elkobzott Nádasdy-földekből szerezte." A szerződés pontosan felsorolta, hogy mi tartozott a kanizsai uradalomhoz. Része volt a domíniumnak ekkor Segedő, Geredze, Kislagd, Mantha-Manza, Almaszeg, Mikefalva, Baufalva, Erdősfalva, Geresfalva, Oyenfalva, Bayesia, Csákány, Sigard, Viched, Gyanot, Also- Kerchen, Felső-Bagota, Ballin, Csicsó, Ilhó, Iklód, Saagh, Magasd, Mindszent, Egervölgy-Egresd, s még vagy 20 kisebb-nagyobb praedium. Ezek a települések a későbbiekben vagy felszámolásra kerültek, vagy egybeolvadtak, ebből következően a 18. század vége felé már csak alig 10 puszta ismert közülük. Nagy Ferenc Zsigmond nevű fia időközben meghalt, s vele a család is kihalt. Forrásainkból azt lehet sejteni, hogy Nagy Ferenc tulajdonként kapta a kanizsai uradalmat, de mivel nem volt örököse, illetve azok valószínűleg egyelőre nem éltek az örökséggel (talán éppen pénzügyi nehézségeik voltak), az továbbra is a Kamara alá tartozott. Kanizsa város jogállásának kérdése azonban nem a polgárság akaratától függött, azt sokkal jobban befolyásolta a nagypolitika és az udvar pénzéhsége. 1702-ben lerombolták a kanizsai várat, s ezzel Kanizsa elveszítette addigi katonai központi szerepét.'' A török elleni harcokban csaknem csődbe jutott kincstárnak pénzre volt szüksége, így felgyorsult a volt hódoltsági területek birtokainak, városainak eladományozási üteme. Ebből következett, hogy most már nemcsak az uradalom, hanem a város is magántulajdonba került, s a város a 13-14 évnyi relatív szabadság után gyakorlatilag mezővárossá vált.10 Abban az időben a mezővárosi lét a korábbi belső autonómia csökkenését, s egyben a földesúrnak való kiszolgáltatottságot jelentette. Hangsúlyozzuk azonban, hogy ez a folyamat nemcsak Kanizsán következett be, a 18. század első évtizedében a Bizottság kezelésébe került uradalmak és városok esetében hasonló példákat láthatunk. Emeljük ki ezek közül a méreténél és gazdasági jelentőségénél 16 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században fogva Kanizsához hasonlítható Pápa városát, ahol az 1730-as években gróf Esterházy erősen korlátozta az ott élők szabadságjogait." Mutatja a kanizsai változásokat, hogy a város új pecsétje már nem tartalmazta a civitas kifejezést. A város által megvésetett pecsét körirata „SIGILLUM PRIVILEGIAT! OPPIDI CANISAE 1695", vagyis „Kanizsa kiváltságos mezőváros pecsétje 1695" volt. A város ezt a pecsétet használta egészen 1903-ig.12 Az új pecsét szövegében a szabadalmas mezőváros kifejezésre érdemes felhívni a figyelmet, hiszen a dunántúli városok esetében jónéhány használhatta ezt a megnevezést (Kaposvár, Pápa, Szekszárd stb.).13 A város 1704-ben báró Gracich (Grassics Jakab) személyében új földesurat kapott.14 Gracich korábban udvari hadiszállító volt. A földesurasággal kapta meg értelemszerűen a lerombolt várat is azzal a feltétellel, hogy az óriási mennyiségű falmaradványt, törmeléket el kell takarítania.15 Mindenesetre Gracich számára Kanizsa városa nem lehetett valami nagy juttatás. A vár körüli települések számos darabja mind a somogyi, mind a zalai oldalon elpusztult. Már az 1695. évi kamarai conscriptio is világosan tanúsította, hogy a Zala és Somogy vármegye határán lévő város alig rendelkezik beszállító falvakkal, piacközpontként gyengén működik, ráadásul a vár és a város területe elmocsarasodott, egyszóval korlátozottá vált a terület eltartóképessége. 16 Ráadásul a Rákóczi-szabadságharc katonai tevékenysége kiterjedt Kanizsára is. 1704 januárjában Rákóczi seregének ezereskapitánya, Szarka Zsigmond foglalta el Kanizsát.17 A kuruc hadsereg a korban szokásos módon, azaz rekvirálásokkal tartotta fenn magát, tudjuk például, hogy 1705-ben mintegy 1000 köböl gabonát gyűjtöttek be a városiaktól. 18 Ismert az is, hogy a török időkből a kiszolgáló, s a városban lévő martalóc népesség egy része a városban maradt, s annak nyugati oldalán telepedett le.19 Csak miután a császáriak kiszorították a kurucokat, vehette birtokba Gracich báró ténylegesen is a várost. Gracich báróval sok baja volt a városi népességnek, így például 1717-ben a királyhoz intéztek panaszlevelet, amelyben védelmet kértek a város urával szemben.20 Végül is a bárótól hamar megszabadult a város, mivel 1717-ben meghalt, s így újra a Kamara kezébe került a város és uradalma, amelyet értékesítenie kellett ahhoz, hogy pénzt lásson. Kanizsa esetében a jogállásban bekövetkező változás azt jelentette, hogy Gracich báró, aki megkapta a várost, pénzt akart látni a településből, s ez a terhek növekedését hozta magával. Gracich már 10 éve a város földesura volt, amikor a Rákóczi-szabadságharc után két évvel szerződésben rögzítették a város és a földesúr közti jogállást. Ez voltaképpen úrbéri szerződés volt, amelynek jelentősége az, hogy a későbbiekben minden földesúrváltásnál ehhez a contractushoz lehetett visszanyúlni, vagyis ez lett a későbbiek számára a viszonyítási alap. Nézzük, hogyan szabályozta a városi társadalom életét az 1713. évi conventionalis contractus!21 1. A városlakóknak egy egész telek után, amelyhez 24 hold szántó, 1 hold kert, illetve nem meghatározott nagyságú erdő (fa) és rét tartozik, a birtoklás megkezdése után 3 év elteltével évi 4 forintot kell fizetniük. A városlakóktól megkülönböztetett zselléreknek nem kellett pénzt fizetniük, csak évi két munkanapot teljesíteni. Ez a korábbi kamarai állapotnak további elismerését jelenti, hiszen már 1690-ben is beiktatták a három éves türelmi időt. Ugyanakkor ez egybeesett a korabeli telepítési láz alkalmával megszokott általános kivárási idővel (3-4 év adómentesség), amiből az is következtethető, hogy Kanizsa városában is jelentősebb betelepedési folyamat indulhatott meg. 2. A kertek után, amelyek kívül estek a házak kertjén (itt minden bizonnyal a későbbi, századközepi forrásokban már külső kertnek nevezett területekről van szó) minden hold után 9 krajcárt kellett fizetniük a birtoklóknak. 3. Miután eltelt az adómentes időszak, a bevetett földek után minden polgár búzából, rozsból, árpából a tizedik keresztet kilenced fejében köteles beadni. 4. A kanizsaiaknak gondoskodni kellett a plébános eltartásáról. Az ún. országos stólán felül egész telkenként 20 dénárt kellett fizetni, továbbá akiknek állataik voltak, azoknak évente egyszer egy szekér fát kellett a plébánosnak vinniük. A contractus értelmében a földesúr kötelessége volt horvát és német lelkészek vasárnapi és ünnepnapi prédikációjának megszervezése, valamint az ifjúságnak szóló hittantanítás biztosítása. 5. 1713. január l-jétől a város számára öt hónapon keresztül fogyasztási adó nélkül szabad bormérést biztosítanak. 6. A befolyó bírságok fele részben az uradalmat, fele részben a várost illetik. 7. A telek és földbirtoklóknak negyedévente kell fizetniük a rájuk eső összeget. 8. Ha a városiak a házukat vagy telküket eladják, akkor az uraság számára semmit nem kell fizetni, ellenben a kancellária számára 2 forint 50 krajcárt kötelesek befizetni. 9. A szerződés a jelenleg a városban élő polgárokkal jött létre, akik ezt megelőzően komoly károkat szenvedtek. Kikötötték, hogy ha újabb polgárok érkeznek a városba, akkor a földesúrnak lehetősége lesz hasonló megegyezésre velük. 10. A városbíró, a jegyző, valamint a szegények ispotálya szántót, réteket és tűzifát saját használatra tízed vagy más fizetési kötelezettség nélkül kap. 17 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században 11. A földesúr szavatosságot vállalt a királynak járó tized és fogyasztási adó vonatkozásában. 12. Ha a földesúr eladja a várost, akkor az új tulajdonosnak is kötelessége lesz megtartani a mostani szabályozást. Ezt a szerződést pedig a földesúr és a város 1000 forint büntetés terhe mellett köteles betartani. Egy 1717. október 14-ről fennmaradt birtokmegosztási irat szerint Gracich báró után két új família került földbirtokosként Kanizsára. A két új földesúr báró Szapáry (II.) Miklós és Inkey János volt. A kanizsai uradalom kettejük tulajdonába került, s a területet mindjárt meg is osztották egymás között, ami annak megfelezését jelentette.22 Szapáry kezébe került ekkor Kanizsa város, rajta kívül Sormás, Szepetnek, Bajcsa, Bánfa, Borstfa, Mikefa, Almaszeg, Manta, Sigárd, Rattka, Peregnye, Szerdahely, Csorkut település is. Ez a terület egyrészt a város közvetlen környezetében, másrészt attól nyugatra, délnyugatra helyezkedett el. A volt váruradalom északi és keleti földjeit az Inkeyek szerezték meg, akik aztán a Kanizsa mocsaraitól északkeletre lévő Pallin faluban építették ki egyik dél-dunántúli központjukat, s a későbbiekben tartósan ott is maradtak, 1724-ben Pallin helységről kapták a pallini nemesi előnevet. A másik, idővel még jelentősebbé váló Inkey-uradalmi centrummá a Kanizsától mintegy 2,5 órányi járásra lévő, de már Somogyban lévő Iharosberény vált, ahol a 18. század közepén a család felépítette barokk stílusú kastélyát.23 A Szapáryaknak Kanizsán kívül a Nyugat-Dunántúlon (Vas, Veszprém megyékben), s Zala vármegyében számos egyéb birtoka is volt (Bécz, Letenye, Egyeduta stb.), ez volt a família felemelkedésének kora. A bárói rangot 1690-ben Szapáry Péter nyerte el, a grófi címet pedig két fia 1722-ben érdemelte ki.24 Letenye később is megmaradt a család birtokában, itt építették a későbbiekben a ma is meglévő klasszicista kastélyt. Egy későbbi eladásbéli iratnál fennmaradt egy utalás, miszerint a Kamara 36 500 forintra értékelte fel a kanizsai birtokot Gracich Jakab halála után.25 Úgy tűnik a forrásokból, hogy ugyanakkor Szapáry István tartósan kívánt ezen a dél-zalai vidéken berendezkedni, amit az is mutat, hogy 1715—20 között a Sennyey családtól több olyan falut is megvett (így például Esztregnyét, Becsehelyet stb.), amelyekkel a Kanizsa mezőváros körüli földjeit növelte meg, s amivel lassan formálódott a későbbi „kanizsai uradalom". 26 Szapáry a városban is végzett némi átalakítást, tudjuk róla például, hogy a lerombolt „...vár tégláiból házat építtetett" magának Kanizsán.27 Mindenesetre tény, hogy Kanizsa egyre inkább mezővárosként funkcionált; 1721-ben például Szapáry elérte azt, hogy a város népessége az általuk használt földek után 700 forint árendát fizessen.28 Szakirodalmi adatok szerint a földesúrral szemben való védekezés gyanánt a város 1739-ben és 1742-ben is megpróbálkozott a szabad királyi városi rang elnyerésével, ám a deputációk nem jártak sikerrel, a földesurak érdekérvényesítő lehetőségei jobbak voltak a városénál.29 A Szapáry família földesurasága 1743-ig tartott, mikor is Szapáry István báró utódok nélkül meghalt, s a vagyon újra visszaszállt a fiskusra.30 Szapáry ugyan végrendeletében megnevezte az örökösöket, így például Szepetneket, Eszteregnye felét, Mantát, Sigárdot és egyéb más pusztákat Bajaky Mihályra hagyta, míg Kanizsa várost Fityeháza, Bilke, Péterfa, Kerekes pusztával együtt (vagyis a szűkebben vett várost és területét) Petrikovits Magdolnára testálta.31 Terhelte a potenciális új tulajdonosokat az a 6303 forint adósság, amivel Szapáry tartozott a kanizsai ferenceseknek. Végül is 1743- ban a tulajdonlás hosszú távra megoldódott: november 29-én Petrikovits Magdolna (ekkor Bessenyei Ignácné) kanizsai örökségéről lemondott, s ezért az újdonsült tulajdonostól, gróf Batthyány Lajostól 15 000 forintot kapott.32 1743. december 30- áról maradt fenn az az irat, amelyben a Kamara elismerte, hogy Batthyány Lajos gróf 110.000 forintot fizetett Kanizsáért, ebből 21 500 forintot (lehet, hogy időközben felment a birtok ára) Petrikovits Magdolnának, 6303 forintot a ferences barátoknak, míg a fennmaradó 82 196 forintot a Kamarának.33 Nem egészen egy évvel később, 1744. szeptember 30-án a vasvári káptalan előtt (mint hiteles helyen) bejegyezték Mária Terézia Batthyány Lajosnak tett adományát.34 Batthyány gróf a következőket kapta: Kanizsa városát, Szepetnek és Sormás falut, Eszteregnye possessio felét, illetve Mikefa, Bánfa, Péterfa, Bilke, Bajcsa, Mánta, Almásszeg és Sigárd praediumot. A Batthyány família tagjai már eddig is jelentős birtokokat halmoztak fel a Nyugat-Dunántúl területén.35 Kanizsa a később hercegi címet szerző ághoz került. Vélhetően gróf Batthyány Lajos nádor következetesen törekedett ekkoriban földbirtokszerzésre, amit az is jól mutat, hogy két évvel a kanizsai földek megszerzése után Eck bárótól megvette a szomszédos Homokkomáromot és annak uradalmát, így a kanizsai domíniummal, illetve annak tartozékaival Zala vármegye keleti területein lényegében egy könnyen kezelhető és irányítható, egységes földbirtokkomplexumot hozott létre. Igen jelentős területű birtokról van szó, egészen pontos korabeli kimutatásról nincs tudomásunk, ám későbbi források alapján hozzávetőlegesen a két uradalom — tehát a kanizsai és a homokkomáromi — mintegy 30 000 hold lehetett. Nem volt ez különösebben furcsa ebben a korban, hiszen jól tudjuk, hogy Zala vármegyében milyen irdatlan nagy területű domíniumok alakultak ki ekkoriban; hadd legyen elég itt az Es18 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században terházyak alsólendvai, az Althann család csáktornyai, avagy éppen a Batthyányak szentgróti uradalmára utalni. Azt viszont mindenképpen hangsúlyoznunk kell, hogy a két uradalom megvásárlásával olyan terület került a többszázezer holdas Batthyány- uradalmi rendszerhez, amelynek nem volt túlzottan nagy népessége, és a domínium nagyobb része allodiális terület volt. A Batthyány család birtoklása az 1744. évi vásárlástól az első világháború idejéig meghatározta Kanizsa város gazdálkodását, a mezőgazdasági, az ipari és a kereskedő népesség életét. Az első Batthyány tulajdonos, a már említett nádorispán bécsi kastélya mellett főleg Körmenden élt, s ott épült ki az 1750-es évek végére az uradalmak gazdasági központja is, amely alá besorolták a család kiterjedt nagybirtokait. Batthyány Lajos gróf jelentős pozíciókat töltött be a 18. század közepén Magyarországon, így például volt kamarás, valóságos belső titkos tanácsos, főpohárnokmester, 1744-től az Aranygyapjas- Rend vitéze, a Szent István Rend nagykeresztese, Zala vármegye főispáni helyettese 10 évig, 13 esztendőn keresztül pedig a Hétszemélyes Tábla rendkívüli vizsgálója címet viselhette, de ezenkívül volt kancellár, 1751-től egészen 1765-ös haláláig pedig az ország nádora. Már a gróf halála előtt, 1760-ban Batthyány (III.) Ádám Vencel gróf vette át a kanizsai domínium irányítását, egészen 1787. évi haláláig. Vas vármegye főispánja, báni helytartó és egy magyar ezred tábornoka volt. Fia, Batthyány II. Lajos (1753—1806) már apja életében is intézte az uradalom dolgait. Őt követte a sorban az 1781-ben született Batthyány Fülöp herceg, aki 25 évesen, 1806-ban vette át és haláláig igazgatta a tulajdonába került domíniumot. A szakirodalmi források kiemelik annak jelentőségét, hogy 1765-ig a mezőváros élvezte a Batthyány-uradalmakba tartozás előnyeit, ám azt követően egészen a Fülöp herceg-féle birtoklás bekövetkeztéig (1806), vagyis mintegy fél évszázadon keresztül elég elkeseredett csatározásokat kellett vívnia a Batthyány család földesúri hatalmával. Még el kell mondanunk, hogy a Batthyány-birtokkomplexum a 17—18. század fordulója táján két részre szakadt, létrejött a famílián belül egy hercegi és egy (németújvári) grófi ág. A számunkra érdekes hercegi ág birtokai a 18. század során folyamatosan szaporodtak. Az egyik legnagyobb birtokszerző maga Strattmann Eleonóra volt, aki férje halála után 1726-ban donációként kapta Siklós és uradalma felét, 1736-ban pedig megvette a másik felét, s emellett a Pécs mellett található Üszögpusztát is megvásárolta 1741-ben. Folytatta a sort fia, Lajos is, aki 1736-ban a Vas megyei Inta uradalmát, 1743-ban Kanizsát és uradalmát, 1744-ben a tőle északkeletre lévő Homokkomárom-központú nagybirtokot, 1747-ben a Siklóstól nyugatra lévő sellyei uradalmat, 1749-ben Zalaszentgyörgyöt, 1757—59-ben pedig a kisbéri uradalmat vásárolta meg. Batthyány Lajos gróf 1747-ben a körmendi, a kanizsai, a homokkomáromi, az intai, valamint a horvátországi ludbregi uradalmakat elsőszülöttségi hitbizománnyá alakította, így a Batthyány-Strattmann nevet viselők az Ausztriában lévő trauttmansdorfi uradalom mellett az új majorátusi birtokok mindenkori haszonélvezőivé váltak. Egyidejű pontos adatok természetesen nem állnak rendelkezésünkre a megszerzett uradalmak méretéről, ám hozzávetőlegesen 90-100 000 holdra becsülhetjük azok együttes méretét. A hercegi rangot Batthyány Lajos gróf öccse, Károly kapta, de háromszori házasságából sem maradt örököse, így a címet 1764- ben kiterjesztették bátyja leszármazottaira. Megemlítjük még, hogy a Batthyányak a grófi ágon is tekintélyes földbirtokokat halmoztak fel, Németújvár, Rohonc, Szalónak, Borostyánkő, Bóly, Bicske, Körmend voltak a grófi ág legjelentősebb uradalmi központjai. 1742 után a Batthyány-korszak alaposan kikezdte a város addigi autonómiáját. Szinte állandóvá vált a súrlódás az uraság és a városvezetés között, s a város folyamatosan védekező szerepbe kényszerült. A relatíve hatékony Batthyány-adminisztráció megpróbálta beolvasztani a várost a több százezer holdas igazgatási komplexumba, s nem nagyon válogatott az eszközökben. Ugyanakkor a földesúr jövedelmet akart látni a városból és a kanizsai-homokkomáromi uradalmából. Ezek a szándékok a városlakók jogainak csorbításában, az úrbéri szerződések újraformálásában, valamint a földhasználat megszorításában jelentkeztek.36 (Mivel a szerződések döntően a földhasználat és az adózás oldaláról hoztak újat, így ezeket a contractusokat a mezőgazdasági fejezetben tekintjük át részletesen, itt csak arra van módunk, hogy a főbb állomásokat jelezzük.) 1753-ban új szerződés született a város és a földesúr között, amelyet egészen az úrbérrendezésig használtak. Mária Terézia úrbéri rendelete megteremtette a lehetőségét, hogy a mezővárosokat is regulázzák, ám a városok jelentős része ellenállt, s ragaszkodott korábbi privilégiumaihoz. 1768—70 között a földesúr új szerződéseket akart ráerőltetni a városra, jelentősebb terhekkel és földhasználati megszorításokkal, s ez perek sorozatához vezetett. Végül is az 1773. évi új szerződés elfogadható kompromisszumot hozott a városnak.37 Nemcsak a contractusok okoztak azonban problémát a két félnek. A dinamikusan növekedő városi népesség földigénye, valamint az árutermelési lehetőségeket egyre jobban kihasználó majorság területéhsége újabb konfliktust eredményezett: a két város közti hatalmas méretű berek lecsapolása és a földek hovatartozása lett a századforduló időszakának nagy kérdése. Újabb végeláthatatlan perek kez19 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században dődtek 1791 után, s már királyi ítélet is született az uraság javára, ám a konjunktúra alatt gazdagodó, s egyre inkább a kereskedelem felé forduló város mégsem adta meg magát: elérte az új földesúrnál, herceg Batthyány Fülöpnél, hogy 1811-ben új szerződést kössenek, amelyben a berek egy része a városhoz került.38 Kérdés persze, hogy miben is volt szabad egy „szabadalmas mezőváros" a 18. század során a földesúri korszakban, mire terjedt ki relatív autonómiája. Leszámítva az erőszakos urasági törekvéseket, úgy látjuk, hogy a város a belső közigazgatását illetően önálló volt, életét maga szervezhette, irányíthatta, viszont tevékenységével el kellett számolnia a földesúrnak. Ha nem keletkezett konfliktus a városbíró megválasztásából, s ha a város teljesítette adóbefizetéseit, akkor a földesúri intézők általában nem szóltak bele a belső igazgatási ügyekbe. Ez persze kényszer is volt, hiszen az uradalmi irányításnak a kis létszámú falvak feletti állandó ellenőrzés sokkal jobban megfelelt, mint egy több ezres város kezelése, ahol már jogszabályokon és intézményeken keresztül kellett befolyást gyakorolni. Az önállóság a szerződésekben meghagyott gazdasági ügyekre is kiterjedt, hiszen a város működését finanszírozni kellett, bár hozzá kell tennünk, hogy az uradalmi intézők mindig szigorúan ellenőrizték a városi költségvetési beszámolót, minden egyes tételt átvizsgáltak és kommentáltak. S végül meg kell említenünk, hogy a városi önállóság Kanizsa esetében egyre szélesebb méretekben kiterjedt a jogszolgáltatásra is, a földesúri időszakban Kanizsa városa a főbenjáró ítéletektől és az urasági telkeken lakó zsidóság ügyeitől eltekintve mindenben gyakorolhatta bírói joghatóságát. Az adatainkból elemzett folyamatok azt mutatják, hogy a városi autonómia a felsorolt területeken az 1760-as évektől folyamatosan növekedett, a városi önkormányzat egyre kiterjedtebb tevékenységet folytathatott. II. A VÁROSIRÁNYÍTÁS 1. A Városi Tanács, hivatalok és tisztségviselők A polgárság és a polgárjog. Izgalmas társadalomtörténeti kérdés meghatározni azt, hogy egy 18. századi mezővárosban milyen társadalmi csoportok élnek egymás mellett, s mi különbözteti meg ezeket a rétegeket egymástól. Nincs lehetőségünk a kérdés igazi mélységeibe hatolni, hiszen feladatunk csak az önkormányzati rendszer bemutatása, de azt mindenképpen jeleznünk kell, hogy a tradicionális jogi sajátosságok szerinti osztályozás csak egyik lehetséges módja a bemutatásnak, önmagában viszont egyoldalú, hiszen a jövedelmi szint, a közösségi kapcsolatok, a foglalkozás stb. mind, mind rétegzettség- előidéző és eltérő közösségképző elvek és tényezők lehetnek. Ha a társadalmi jogállás szempontjából vizsgáljuk a kanizsai népességet, akkor kétségtelenül nagy változásokat láthatunk a 18. században, a század eleji városi társadalom alig hasonlít a 18. század végihez. A különbségek több mindenből fakadnak. A vár visszavétele után a város társadalmában a megmaradt népesség mellett jelentőssé vált az itt maradt katonaság, valamint a katonaságot kiszolgáló rétegek szerepe. A hadsereg nagy része német nyelvű volt, a katonákból sokan maradtak itt a városban. Az 1702. évi várlerombolás után kiköltöztek a nagykanizsai területre, telket és házlevelet kaptak, s ezzel létrejött a városi lakosságnak a továbbiakban meghatározó szerepet játszó német polgári csoportja.3'' A 18. század első évtizedében mintegy 2000 fős népességet feltételezhetünk Kanizsa városában, ami figyelembe véve a korabeli házasodási és születési arányszámokat, mintegy 450-500 családot jelenthetett.40 Minden valószínűség szerint ez a német polgári csoport erőteljes katonai támogatást élvezett, lényegében magához ragadta a városirányítást, jogilag legitimálta önmagát, s kisebbségi irányítással a 19. század közepéig vezette a város életét. A városi polgárjog kialakítása antik és középkori német mintát követett. Az ókori görögöktől kezdve megfigyelhető az európai társadalmak történetében, hogy igazi városi polgárrá az válhatott, akinek volt a városban telke, azonkívül valamilyen városon kívüli ingatlana. A megszerzett házlevelekkel és tulajdonnal létrejött polgári réteg még nyelvével is elkülönült a városi társadalom többi csoportjától. Ugyanakkor a polgárság részarányát a városi társadalmon belül folyamatosan csökkenő tendenciának érezzük, bár kétségtelenül igaz, hogy a 18. század második felében egyre szaporodott a purgeresküt tett emberek száma. Az 1760—1800 közötti időben a polgárrá felvettek felét sem tette ki a kanizsai születésűek száma, a döntő többséget az örökös tartományokból és egyéb német nyelvi területekről érkezettek adták. 1745—1800 között 531 embert vettek fel a polgárok közé, legtöbbjük iparos mesterember volt, de voltak köztük gazdák és kereskedők is.41 A polgári névjegyzékek, valamint az 1784. évi népszámlálás adatait figyelembe véve a városi társadalmon belül a polgárság részarányát 25-30 %- nál nem becsülhetjük többre. 20 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században A polgári lét jogokat és kötelességeket együtt jelentett. A katonai-kamarai igazgatás kezdetén, az 1690-es években az első három tagú városi vezetést még egyszerűen kinevezte a főparancsnok, ám a 18. század eleji, szabadságharc utáni időkben már a választási rendszerre tértek át a legfontosabb tisztségek betöltésekor.42 Választásra jogosult pedig mindig a polgárság volt, amelyet különbözőképpen neveznek meg gyér forrásaink, de egyértelműen mindig egy kiváltságos kisebbséget értettek rajta. Azért is érdemes volt polgárrá válni, mert iparos céhbe csak a polgároknak volt joguk bekerülni. 1753-ból ránk maradt a polgáreskü szövege, amely világossá teszi a szerepkör funkcióját. A szöveg így szól: „Én N.N. esküszöm a Szent Háromságra, Atya, Fiu és Szent Lélek Istenre, Boldogságos Szűz Máriára és Istennek minden Szenteire, hogy én ezen böcsületes Városbéli Purgerekkel edgyet értvén mindennémű város terheit, Fő képpen tűznek lételében minden vissza vonyás nélkül híven, jámborul és igasságosan viselnyi és Segítségül Lennyi kivánok és akarok és az Előttem járó Tiszteimnek illendő böcsületet adok, Fejet hajtok, egy Szóval edgyütt élni és halni a több böcsületes Purgerekkel akarok Isten engem ugy Segéllen és istennek Szent Evangéliuma"." A szövegben megjelenik a polgárok közösségi tudata, a feljebbvalók, a tisztségviselők iránti alázatosság, valamint a közös teherviselés is, ami az adófizetés szempontjából volt lényeges, illetve kiemelt jelentőségűnek gondolhatták a tűzvédelemben játszott szerepet is. Világosan tükröződik a nyugati keresztény erkölcs és gondolatvilág néhány eleme, s ez arra is utal, hogy ebben az időben a polgárok között még nem voltak más vallásúak. Ez azonban a 19. század során változott, később a görögkeleti vallásúak közül is bekerülhetett néhány kereskedő família feje.44 A polgárságon kívül a lakosság többségét a forrásokban gazdának, lakónak és idegeneknek mondott népelemek adták. Gazdának — bár definíciójára nem találtunk forrást — azokat nevezhették, akiknek volt földjük a városban vagy a város határában, házzal és belső telekkel rendelkeztek, adóztak, ám nem emelkedtek a polgárok közé, nem tették le a purgeresküt.45 Viszonylag tekintélyes létszámú emberről van szó, számuk, arányuk jóval meghaladhatta a polgárokét, különböző adó- és teleköszszeírások alapján mintegy 35-40 %-ra becsülhetjük ezt a folyamatosan és gyorsan növekedő társadalmi csoportot.46 A gazda szó világosan utal a telektulajdonos foglalkozására: számukra a mezőgazdasági tevékenység adhatta a jövedelem fő forrását. Ezzel természetesen véletlenül sem azt mondjuk, hogy a polgár esetében nem volt szerepe az agrártevékenységnek, ám ott az iparos és mezőgazdasági tevékenység vélhetően kiegészítette egymást, a gazdák esetében pedig a mezőgazdasági jelleg dominált. A gazdától és a polgártól is elkülönültek a zsellérek, akik közé besorolták a tekintélyes létszámú zsidóságot (1770-es években mintegy 70 családfő), akik főleg urasági fundusokon éltek a városban, valamint a hagyományos házas és házatlan zselléreket is. Utóbbiak létszáma is gyorsan növekedett, 1768- ban már több mint 100 zsellér élt Kanizsán, s köztük mintegy 30 nő.47 Ezek feltehetően alkalmi munkából éltek, amely a kereskedelmi asszisztenciától kezdve a fonónői tevékenységig igen széles skálán mozog. A zsellérekkel nincs azonban vége a városi társadalom rétegeinek. Az elitbe tartoztak a ferencesek vezetői, a piarista gimnázium vezetői, a városban élő nemesek, a postamester, az itt élő uradalmi alkalmazottak közül a tisztek, ügyvédek stb.48 Az elitből a 18. században néhányan polgárjogot szereztek, de ez inkább a 19. század első felében vált gyakorlattá. Áttekintésünkből világosan látszik, hogy a kanizsai társadalom tagozódása igazából elüt a tradicionális magyarországi kisvárosi társadalomtól, helyette inkább a szabad királyi városokéhoz hasonlítható, németes, kisebbségi kormányzásra lehetőséget adó struktúra. Felerősítette ezt a tendenciát az is, hogy 1702 után a város olyan földesurak kezébe került, akiknek osztrák- barátsága közismert volt, s akik tevékenységükkel még elő is segítették a polgárjog mint kiváltság létét. Báró Gracich az udvar hadiszállítója volt, a Szapáryak ekkor szereztek bárói és grófi rangot, míg 1744 után gróf Batthyány Lajos nádor kezébe került a kanizsai uradalom és város. A Batthyány-birtokok hivatali nyelve a német volt, természetes lehetett számukra a német típusú irányítás.49 Ugyanakkor a 18. század során egészen biztos, hogy a nagyfokú népességbeáramlás egyre anakronisztikusabbá tette a kisebbségi német vezetést, hiszen a jövevények döntő többsége gazda és zsellér volt. Ráadásul a század végi nagy beköltözési hullám esetében nagy tőkeerővel rendelkező kereskedő réteg jelent meg a városban, köztük több zsidó nagykereskedő is, akik a város közepén ingatlant vásároltak maguknak (sokszor elszegényedő polgároktól), s ezzel átformálták a város képét. A városi polgárság ugyanakkor még tartotta állásait, jogaiba kapaszkodó, de egyre merevebben viselkedő elitté vált.50 A városbírók. A városbírói tisztség komoly lehetőségekkel és felelősséggel járó funkció volt a 18. században. 1690-ben katonai kinevezéssel, de az azt követő 13 éves kamarai irányítás alatt is vélhetően hasonló módon történhetett a bírói tisztség betöltése.51 Az 1702. évi városi jogszabályok között már az szerepel, hogy a bírót választják. A későbbi gyakorlatból tudjuk, hogy a földesúr jelöltjét választották meg, az 1730-as évektől a kandidálásban amúgy hárman szerepeltek.52 Ahogyan a város egyre inkább mezővárossá süllyedt, úgy veszített jelentőségéből a bírói tisztség a földesúr szemében, így a század második felében már nincs nyoma annak, hogy a földesúr jelöltjét kötelezően meg kellett volna választa21 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században ni, bár kétségtelen, hogy a tisztújításkor a földesúr mindig képviseltette magát a tiszttartójával vagy ügyvédjével. A bíróválasztás rituáléja is változott, mondhatnánk egyszerűsödött a század során. Kezdetben még a tisztújítás első napján megválasztották a bírót, „akit ősi szokás szerint az eredmény kihirdetése után vállára kapott a tömeg és háromszor körülhordozta a teremben, majd beültette a ...bírói székébe, majd elkísérte a templomba eskütételre".53 A bírói mandátum általában három évre szólt. A bírónál volt a város pénztára, a kifizetéseket ő engedélyezte. A bírói funkciók között a legfontosabb a városi pénzügyekért való felelősségvállalás volt. A városbírónak állandó kapcsolatban kellett lennie az uradalmi irányítással, a vármegyei szervezet működésével, s ő felelt azért is, hogy az alispáni vagy helytartótanácsi parancsokat, dokumentumokat a városi népesség megismerje. II. József alatt rendelet írta elő, hogy olyan városvezetőt (és magisztrátust) kell megválasztani, aki (és amely) már ismeri a jogszabályokat, s azoknak érvényt is tud szerezni.54 A század végén már ügyeltek arra is, hogy a bíró nagy műveltségű ember legyen, s értse és beszélje a városban használatos nyelvek közül a magyar, a német, a horvát és a latin nyelvet.55 Fontos volt a rátermettség, amit jól bizonyít Szakály István századvégi esete. Amikor 1800- ban restaurációt tartottak Kanizsa mezővárosban, azt jegyezték meg a városbíróról, hogy a korábbi, négy esztendőig viselt hivatala idején „...nem csak a Városnak terhes számos passiva adósságát ki fizette, sőtt még activa szép számú Capitálist is gazdálkodott", vagyis sikerült a város deficites gazdálkodását szufficitessé tenni, s megszabadulni a régi adósságoktól.56 A városbírók névsorát vizsgálva változások láthatók. Kezdetben még a nevek is németek, a század közepe felé már magyar nevű bírókat választottak. A század első felében vélhetően német—osztrák purgerek, iparosok kerültek bírói pozícióba, viszont a század közepe felé már ebben is változás történt, hiszen Schrem János már kereskedőként töltötte be a bírói széket. Schrem Jánost a topográfiai fejezetben mutatjuk be, itt csak azt jegyezzük meg, hogy a neves személyiségé volt a városháza melletti épület, s kétszer is elnyerte a bírói címet. Már nem szerepel a táblázatban, de az 1800-ban bíróvá választott Pichler Aloysius is kereskedő családot képviselt, többek között apja, Pichler Henrik volt Schrem vagyonának örököse. A kanizsai városbírói tisztség nem volt örökölhető, ugyanakkor nem feltétlenül járt együtt anyagi előnyökkel. Kétségtelen tény, hogy a bíró fizetést kapott tevékenységéért, viszont a század vége felé már csaknem 6000 fős város irányítása oly sok időbe került, s oly mértékben felduzzadtak a tennivalók, hogy az sokszor az egyéni gazdaság romlásával járt együtt. így j á r t például László Ferenc, aki jelentős áldozatok révén elérte az 1779. évi tűzben leégett városháza újjáépítését, ám 1788-ban már azért nem vállalta el újra a tisztséget, mert lassan csődbe ment volna otthoni gazdasága. Lemondásakor megjegyezte a jegyzőkönyv, hogy „ez idő alatt az Köz jónak elöl mozdítása Fáradozásaival nem hogy Kárai lettek maga Gazdaságában" ráadásul „beteges állapotban lévén" kell megválnia a tisztségtől.58 A városi tanács. Az önkormányzat irányításában a bíró mellett a választott tanácsnak volt a legnagyobb szerepe. Ez a szervezet is sokat változott az idők folyamán. A kamarai időszakban (1690-ben) egyszerűen kineveztek egy három fős testületet, a földesúri függés idején viszont már választottak.59 A tanács volt az a szervezet, amelyen keresztül a német kisebbség kezében tarthatta a város vezetését. A tanács létszáma a 18. század során általában növekedő tendenciát mutatott. 1716-ban már elkülönült egymástól a magisztrátus és az ún. külső tanács. Degré Alajos hívta fel a figyelmet arra a kanizsai sajátosságra, hogy a tanácstagok hivatalának meghosszabbítása szinte automatikusnak tekinthető, a század első felében leginkább akkor változott a testület, ha valaki meghalt vagy elköltözött, s mindenképpen új embert kellett választani. 1737 után szabályosan, évenként újraválasztották a testületet, a tanácsot gyakorlatilag újramarasztották.60 A tanács tagjait a 18. század második felében leginkább esküdteknek nevezték, bár a megnevezés változott. A teljes jogú polgárság megőrizte a század során befolyását, a tanács tagjainak megválasztása e csoport kezében maradt. A század végére j u t o t t el odáig a szaporodó lélekszámú város, hogy meg kellett növelni a népességet képviselők létszámát. 1757-ben már 22 tagú testületet (külső tanácsot) választottak, 13 főt Nagykanizsáról, kilencet pedig Kiskanizsáról; 1798-tól az esküdtek mellé Az ismert kanizsai városbírók névsora57 Andreas Georg Fischer 1690 Leopold Joseph Ullrich 1729 Wagner György 1753, 1761 Martin Winkler 1703 Paulus Feitsch 1 738 Aszleitner Ádám 1772 Andreas Männer 1714 Michael Tax 1741 Góri László 1789, 1791 Johann Bernhardt 1716, 1726 Joannes Suttor 1742 László Ferenc 1786, 1789 Johann Michael Knädl 1718 Gábriel Szentgotthárdi 1745 Hegedűs Antal 1791, 1796 Johann Georg Schäffer 1719 Johann Schrem 1747, 1756 Szakály István 1797 Sebastian Pusch 1720 Németh János 1752, 1759 22 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században már 60 fős testületet hoztak létre, amelyből 41 fő Nagykanizsáról, míg 19 fő Kiskanizsáról került ki.61 Ez nem volt ugyan létszámarányos, de jól tükrözte a két városrész közti gazdasági és társadalmi különbségeket. A városi tanács a 18. század során általában hetente ülésezett. Jogköre szinte mindenre kiterjedt, ami a város életét befolyásolhatta. A tanács tárgyalta meg a lakosok egymás közti panaszait, a vagyoni jellegű instanciákat, büntetéseket szabott ki, s azokat végrehajtatta, ellenőrizte a városi tisztségviselők mindennapi tevékenységét, utasított és követelt, s ha kellett, büntetett is.62 Foglalkozott a tanács a tisztségviselők személyével is, új emberek kinevezésével. Nagyon fontos kérdés volt a földesúrral (vagyis az uradalmi irányítással) való kapcsolat is. A tanács és a városbíró kapcsolatára vet fényt az az 1795-ből való bejegyzés, amely szerint „A Bíró függjön a Magistratustul, nem pedig a Magistratus a Bírótul, következve semmim ollyast, ami a köz jót illetné, a Magistratus hire nélkül a Bíró maga hatalmával végbe ne vigyen".63 1789-ben II. József rendelettel szabályozta a városi magisztrátusok tevékenységét. A rendelet szerint a „Magistratus ennek utána nem restauraltatik, hanem állandóan megmarad, kivévén, ha valaki önként resignálna, vagy Törvényes Úttal megpróbált rossaságáért magát érdemtelenné tenne, ekkor az olyas helyet más fog a Magistratusba által választani". A város mindenképpen be akarta tartani a rendeletet, s ezt a vármegye is szorgalmazta. Azt is előírta a rendelkezés, hogy a törvényi dolgokban a „Fölséges Királyi Tábláiul mint Szabad Mezző Városi Magistrátus fog függni", vagyis a Királyi Tábla lesz a városnak a fellebbviteli fóruma. A kötelességeket a következőképpen írták elő.64 1. „Minden néven nevezendő panaszokat el végezni tudni illik a midőn a lakos ide való lakos ellen vagy pedig idegen ezek ellen Törvénkedik". 2. „Az árvák állapotját, mivel ez eránt Ugy is a protocollumokat a Fölséges Királyi Táblának eő küldi egyedül". 3. A magisztrátus feladata az inventáriumok kezelése, a licitációk elvégzése, valamint becsük és szerződések kezelése. 4. A város terméséről számot kell adni, az építéseket és javításokat irányítani és végezni kell. A Magisztrátus feladata a városbírótól számon kérni a rendeletek betartását, valamint a jelentések megküldését felsőbb helyekre. 5. Az elfogott idegenek ügyét a Magisztrátusnak meg kell vizsgálni, esetükben büntetéseket kell hozni, avagy vissza kell küldeni őket, esetleg a vármegye fogságába kell vitetni őket. 6. „Koldusokat és Ispotálybélieket regulálni a felséges parancsolatok szerint egyedül a Magistrátus kötelessége". 7. A hajdúk öltözékéről a Magisztrátusnak kell gondoskodni. 8. A városbírónak kötelessége a szolgák ügyében is eljárni. A városnak megvoltak „az állandó Organisatioi", így konkrét feladatokat is előírtak a magisztrátusnak, amelyeket a tisztségviselőkön be kellett hajtani. 1. Az uraságnak járó árendát be kell szedni, és azt tovább kell a földesúrnak adni. 2. A forsponttal kapcsolatos kötelezettségeket teljesíteni. 3. A katonasággal kapcsolatos intenciókat kezelni. 4. „A város földjeit szántatni, vettetni, termendő jószágot annak idejében be takaréttatni". 5. A pékekre, mészárosokra és sütőasszonyokra az instrukció szerint vigyázni. 6. A hidak és utak karbantartására a szükséges munkákat elvégeztetni, a robotosakat biztosítani. 7. A téglaégetést elvégeztetni, arról számot adni. 8. A kvártélyozással kapcsolatos kérdéseket kezelni. 9. A kutak esetében vigyázni kell, nehogy idő előtt bedőljenek., 10. Minden héten sessiót (tanácsülést) kell tartani, az ott tárgyalt ügyekről a nótáriusnak jegyzőkönyvet kell vezetni. Érdemes egy pillantást vetni arra, hogy kikből is állt a magisztrátus. A bemutatáshoz az 1799. évi választás névsorát választottuk, főleg azért, mert 1800-ból és 1803-ból is fennmaradt egy rovatos összeírás, amelyben feltüntették az adózók nevét és foglalkozását.65 A monográfia topográfiai fejezetében próbálkozunk majd az egyes utcák lakosainak elkülönítésével, most lássuk, mit tudunk a tanácstagokról! 1799-ben 9 nagykanizsai és 3 kiskanizsai egyént választottak tanácstagnak. Nagykanizsáról Benczik György, Geber György, Góry László, Simoncsics Mátyás, Pichler Aloysius, Stranner János, Kern Péter, Magyar József és Messics György; Kiskanizsáról Plander József, Benczik István és Bolff János került be a tanácstagok közé. A nagykanizsai névsort vizsgálva ki kell emelnünk a három kereskedőt, Gebert, Pichlert és Góryt. Geber György reprezentatív háza a Fő út közepén helyezkedett el, pár háznyira a Városházától, 15 000 forintos értékével messze kiemelkedett környezetéből. Ez volt az a ház, amelyet Geber kereskedő 1803-ban eladott gróf Széchenyi Ferencnek. Pichler épülete a már említett Városháza melletti nyugati épületrész volt, szemben a földesúri kastéllyal, déli része a Légrádi út oldalára nézett. Góry László épülete a Geber-féle épülettel szemben 23 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században volt a Fő út északi oldalán. Mindhárom kereskedő a kanizsai gazdag lakosságot képviselte. Ugyanakkor a többiek (sajnos Simoncsicsnak nem találtuk nyomát) iparosok voltak, vagyis a régi polgárságot képviselték. Két csizmadia található a tanácstagok között, Benczik György és Magyar József, az előbb említettek közelében helyezkedett el házuk és műhelyük, a városközpontban lévő Kisnémet utcában (a mai Zrínyi utca nyugati részén, a Zárdától északra). Egy tíz évvel korábbi perirat töredékéből kiderül, hogy rokon családokról van szó. Kern Péter tabakos volt, háza a Fő út elején, a mai Deák téren volt; nagy méretű ház lehetett, hiszen az épületben egy szabó is lakott családjával. Mecsics György takács volt, háza a Fő út és a Récsei út találkozása környékén lehetett. Látható tehát, hogy a tanács nagykanizsai tagjai szempontjából már változott a világ: magyar nevű egyének kerültek be az esküdtek közé, s köztük már egyharmados arányt képviseltek a kereskedők. Az esküdtek azon túl, hogy részt vettek és döntöttek a tanácsüléseken, a városigazgatás különböző területeit is felügyelték. Ezeket általában úgy osztották szét, hogy az esküdtek speciális képzettsége érvényesülhessen. Kern Péter már régóta ellátta a Szent János templom templomatyai funkcióját, 1799-ben is meg marasztatott, mellette azonban az országos vásárok alkalmával a vásári jövedelemszedői tevékenységet is ellátta.66 Kasszierként, vagyis a városi kassza kezelőjeként Góry Lászlónak voltak régi tapasztalatai. Az esküdtek mellett természetesen másokat is meg kellett bízni felelősségteljes feladatokkal. Néha szükség volt arra is, hogy az esküdteknél nagyobb létszámú testületet is létrehozzanak, amelynek tagjai méltón képviselhetik a várost. így például az 1773. évi úrbéri szerződés megkötésekor 24 tagú testületet kért a földesúr tiszttartója, hogy azzal tárgyalhasson. Az esküdtek kötelezettsége lett a közterhek igazságos elosztása fölötti őrködés is. 1798-ban például kötelezték őket arra, hogy „...minden Esküdt Úr ... házrul házra eljárja, a vonyós marhákat számban vegye, a ki nem tart, okát attul tudja meg, nevezetessen pedig az ollyan gazdákat tanulla ki, akik nyáron által számosabb marhákat tartván, télre marhájokat együtt el adni szokták". 67 Fontos volt, hogy a tanács tagjait elfogadja a polgári közösség. 1788-ban az egyik kiskanizsai esküdttel (Imrei György) kapcsolatban merült fel, hogy az illető a horvát és a német nyelvet nem beszéli, így a helyiekkel vélhetően nehezen érti meg magát. A választó közönség végül is abban maradt, hogy Imrei továbbra is betöltheti hivatalát, „...hanem segítségül Liplin György külső eskütt rendeltetik", aki viszont járatos volt mindenben, s Imrei esetében hiányként jelentkezett.68 Ha tovább vizsgáljuk a városi irányítás jellegzetes képviselőit, akkor ki kell emelnünk a gazdasági szerepkört betöltőket. Élükön a perceptor (főadószedő, a század végétől pedig egyre inkább kamarásnak hívták) található.69 A város növekedésével egyre szélesedtek a gazdasági funkciók is. A perceptor kezelte a város által fizetendő országos adót, a földesúrnak szóló árendát és egyéb járandóságokat, s ugyanakkor a város bevételeit is kezelte. Minden bizonnyal alá voltak rendelve a gazdasági szakfeladatokat ellátó személyek. Az árvavagyont kezelő beosztás volt a árvák-Attya, aki általában egy megnevezhető személy volt, ám 1799-ben az állandó nehézségek és visszaélések miatt egy deputációra bízták ezt a funkciót.70 Mindig bajok voltak a kvártélyozási pénzekkel, ennek megoldása a palétás feladata volt. A problémák abból fakadtak, hogy mivel Kanizsa Pécs után a Dél-Dunántúl második legnagyobb városa volt, állandóan állomásozott kisebb-nagyobb katonai kontingens a városban, s a katonákat hagyományos módon beszállásolták az egyes házakba. A tiszteket a jómódúaknái, az egyszerű katonákat pedig a lakók és polgárok házaiban helyezték el. A szállásadónak kötelező jelleggel el kellett látnia a tiszteket, szolgáikat, állataikat, fuvart kellett teljesítenie, takarmányt kellett biztosítania stb., amiért „kvártélypénzként" az állam (a vármegyén keresztül) kiutalta az ellenértéket, amit a városban a palétás osztott el az egyes portákra.71 A városi bevételek szempontjából igen fontos beosztás volt a vásári jövedelemkezelő megbízatása. Kanizsa négy országos vásárt tarthatott, majd pedig a 18. század végétől a hetivásárokra is engedélyt kapott. A vásárra érkezetteknek helypénzt kellett fizetniük, amelyet a város tanácsának előírása pontosan rögzített. Mivel a mezőváros kiemelkedően nagy piackörzettel rendelkezett, így nem véletlen, hogy a vásári bevételek is növekedő tendenciát mutattak, s ez a város anyagi mozgásterét is megnövelte. 1799- ben a különböző vásártípusok és helyszínek ellenőrzésére 2-2 felügyelőt neveztek ki: külön kezelték az országos vásárt, a heti vásárt és a sertésvásárt.72 Az Ispital vezetője és a Templom gondnoka is a perceptornak tartozott elszámolással. Ellenőrizte a perceptor az erdőmestert is, hiszen az erdők jövedelme is (gubacsszedés, makkoltatás, favágás stb.) komoly bevételi forrás volt. Az 1799. évi restaurációnál az addigi öt erdő- és mezőpásztorhoz még egyet felvett a város.73 Ugyanakkor a perceptornak „felfelé" is jelentenie kellett, a vármegyénél és a Helytartótanácsnál is képviselnie kellett a várost. Kezelnie kellett az adományokat, a zsidók befizetéseit, ajándékait, felajánlásait stb. Felügyelte a perceptor a tűzkassza állását, a büntetéspénzeket, a hagyatékok sorsát. A tanács nemcsak gazdasági feladatok ellátására választott embereket, hanem olyanokat is válasz24 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században tott, akik a városi élet mindennapjaiban töltöttek be — általában valamilyen ellenőrzési — szerepet. 1799-ben a keleti városrész hat utcájában 16, míg a nyugati városrészben 6 konyhavizsgálót választottak, akiknek kötelessége volt a kémények és konyhák állandó ellenőrzése.74 A nagykanizsai oldalon a házak és lakók számának növekedését mutatja, hogy az egyre népesebb és hosszabb, észak felé terjeszkedő Magyar utcában és a kelet-nyugati tengelyt adó Piarci utcában 4-4 konyhavizsgálót választottak. A vásárok felügyeletéhez tartozott a mértékek állandó megvizsgálása, erre mind a két városrészben 2-2 embert választottak. Szükség volt hajdúkra, hiszen a lélekszám növekedésével a vétkek száma is szaporodott, ugyanakkor a hatóság reprezentációjához is szükség volt rájuk. A hajdúkból 1799-ben három volt, akiknek nagyjából felosztották a várost, külön megnevezve a Récsei, a Soproni és a Magyar utcákat. Egy 6000 fős városban a három hajdú nagyon kevés, ám mindjárt hozzá kell tennünk, hogy egyelőre nem is kellett több, mert a város oppidum lévén mindig számíthatott a földesúri végrehajtó szervezet embereire is. Volt Kanizsának strázsamestere is, aki a közrend fenntartására, a tisztségviselők feladatkiosztására ügyelt, s mellette a városi magtárak, pajták, a szénaállomány ellenőrzését is elvégezte, vagyis egyfajta vagyonmegőrzést is végzett. Szükség volt a város földjeinek ellenőrzése és vagyonmegóvása miatt mezőpásztorokra és erdőpásztorokra; Nagykanizsán 3, Kiskanizsán 2 ember látta el a funkciót. A város lakosságának éjszakai nyugalmára ún. „éjjeli Vigyázók" ügyeltek, Nagykanizsán 2, Kiskanizsán 1 embert fizetett a város. A város irattárát is kezelni kellett, az irattár is állandó rendezésre szorult; ez minden bizonnyal a forrásokban többször felbukkanó nótárius feladata lehetett, akárcsak a jegyzőkönyvek írása és kezelése. 1779-ben a városháza leégett, így az addigi irattár nagy része is elhamvadt. Mindjárt hozzá kell tenni, hogy a század első felének protocollumkötete azt sejteti, hogy a jegyzőkönyvek vezetése és kezelése meglehetősen esetleges volt, a rendszeres jegyzőkönyvkészítés minden bizonnyal a század második felében alakult ki, már a Batthyány-korszakban. Az árvaügy intézése is elég kezdetlegesen ment, majd csak 1802-ben készült el a város gyámügyi szabályrendelete.75 A tisztségviselők fizetést kaptak, bár erre elég kevés adatunk maradt. A 18. század első felében városi statútumokba foglalták ennek mértékét. Az 1729. évi protocollum bejegyzése szerint Ullrich Lipót József bíró 50 forintos juttatásban részesült. A 7 esküdt (köztük a nótárius Mosier Gáspár, valamint Pajer Antal esküdt, ülnök és adószedő) 40-40 forintot, a városi őrmester 20 forintot kapott fizetésképpen. Az esküdteknek pénz járt a tanácsüléseken való megjelenésért, s azért is járt valamennyi, ha kiküldetésben voltak.76 Az 1739. évi szabályváltozás eredményeképpen emelték a fizetéseket, de 1741- ben visszatértek a régi állapotokhoz.77 A városbíró jelentős összeghez juthatott a kisösszegű bírságokból, amelyeket személy szerint neki fizettek. Az infláció és a felelősség növekedésével a század második felében emelkedtek a fizetések. Ennek persze az is oka volt, hogy a város és a bíró jól gazdálkodott a konjunkturális évek alatt, egyre több pénze volt a polgári közösségnek. Szakály István városbíró gazdasági sikereinek következménye volt az, hogy az 1800. évi restauráció alkalmával a magisztrátus az addigi 60 forintos bírói fizetést 120 forintra emelte. Ezzel párhuzamosan az esküdtek fizetése is megduplázódott, a kamarásé 10 forinttal, a strázsamesteré, az erdőpásztoré 20 forinttal növekedett, a hajdúnak pedig egy pár bocskort biztosított a város, ez korábban nem volt szokás.78 A nótárius Pajnády József megválasztásakor rögzítették a 200 forintos fizetését, valamint megengedték neki, hogy a Városháza hátsó traktusában egy 3 szoba, konyha, kamra, pince és padlásrésszel rendelkező lakást kapjon, mellette járt még neki 12 öl fa és 6 köböl rozs is fizetségül. Vélhetően azért volt nagyobb a nótárius fizetése a bíróénál, mert neki semmi más jövedelme (föld, birtok, ipar, kereskedelem) nem volt, ezzel szemben az esküdtek és a bírók elsődlegesen magángazdaságukból éltek.79 Mivel a városbírónak olyan kiadásai is voltak, amelyeket ma talán reprezentációs kiadásnak nevezhetünk, néha különleges lehetőségekhez is juthatott. Ez egyrészt a város szénájának a bíró házánál való tárolásából fakadt, másrészt pedig tudunk olyanról is, amikor meg is szavaztak a bíró kiadásaira pár száz forintot. Biztos, hogy sok visszaélésnek adhatott ez táptalajt, így nem lehet véletlen, hogy az efféle szabályozatlan juttatást 1791-ban megszüntették.80 2. Tanítás és iskolák 1690 után a városban rendszeresen működtetett elemi iskolának nem találtuk nyomát. A városi protocollumkötetbe bejegyezték, hogy 1703-ban olyan triviális iskolája van Kanizsának, amelyben latinul, horvátul és németül tanítottak, ám erről Barbarits Lajos azt írja, hogy minden bizonnyal csak egy későbbi hamisításról van szó.81 Mindamellett természetesen feltételezhetjük, hogy az 1710-es évekre mintegy 2000 lakosú város esetében — hasonlóan más magyarországi városokhoz — legalább 150- 200 10 éven aluli gyermek élt, akiknek valamilyen oktatási tevékenységet szervezhettek. Szintén korabeli gyakorlat volt, hogy a kisebb városokban sokáig nem is volt önálló iskolaépület, hanem az oskolamester a saját házában tanított, esetleg a plébániához kapcsolódó helyiséget vehette igénybe. Kanizsán volt ugyan a ferenceseknek plébániája és ko25 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században lostora, ám a franciskánus rend tanítással nem foglalkozott, leszámítva a hittan tanítását. (A jezsuiták, akik az ostrom utáni korszakban jelen voltak a városban, s véglegesen valamikor 1702 táján távoztak, ez ügyben nem jöhetnek számításba.) Mindenesetre az 1703. évi bejegyzés azt mondja, hogy „van elemi iskola háza..." a városnak. Fel kell hívni a figyelmet ugyanakkor arra, hogy logikailag egyáltalán nem biztos, hogy (a hamisítás ellenére) valótlanságot állít a bejegyzés, hiszen az idézett 8. pontban arról is beszél a jogszabály, hogy „van a városnak szegény háza", amiről pontosan tudjuk, hogy volt, tehát nem egyértelműen következik a bejegyzésből, hogy az hazugság."2 Mindenesetre az 1731. május 7. dátummal a jegyzőkönyv már arról tudósít egy büntetés megfizetésével kapcsolatban, hogy „...ezen összeg egy iskola ház építésére fordíttassék", vagyis a város már tervbe vette egy iskola létrehozását." 3 A szaporodó gyerekszám, valamint a felvilágosult gondolkodás 18. századi térhódítása egyre fontosabbá tette az iskolaügyet a városban. A század közepén „a városba vetődött, itt letelepedett írástudó emberek" végezték az oktatást, de ebben az időben nem volt törvényi kényszer a gyerekek iskolába járatása. Különböző mesterek váltották egymást.84 Az 1778. évi Canonica Visitatio adatai szerint „az iskolamester a 26 éves Fekete György, aki katolikus és végzett rhetor", ő egyszerre látott el iskolamesteri és harangozói feladatot. Ismert az is, hogy a városi szegényházhoz ragasztott épületrészben folyt az oktatás. Az 1770-es években az oskolamesternek meghatározott jövedelme volt a várostól, 30 forintot kapott készpénzben, azon felül a harangozásért még 6 forintot, emellett még némi deputátumot, s kapott egy pozsonyi mérőnyi szántót is (vagyis kb. fél holdat).85 Az ispitabéli oktatás azonban nem felelt meg a céloknak, hiszen a szegényektől vette el a házat, így a század vége felé egyre sürgetőbbé vált egy önálló nemzeti iskola létrehozása. Egyre másra születtek olyan törvények és rendelkezések az 1770—80-as években, amelyek már megparancsolták az iskola létrehozását. Az oktatási rendelkezések szerint Kanizsa oktatásügye a pécsi kerületi inspektorság alá tartozott.86 1788-ban az inspektor levelében foglaltak tárgyalása során született az az irat, amelyből megtudjuk: alapvetően az akasztotta meg az iskola felépítését, hogy az uraság nem adott hozzá megfelelő telket, holott a jogszabályok őt erre kötelezték.87 A földesúri álláspont persze védhető volt, hiszen 1764—65-ben, midőn a piaristák kanizsai gimnáziuma létrejött, az uraság már adott iskolára egy telket, így joggal említik, hogy „tőle már többet kívánni nem lehet"; ugyanakkor azt javasolta, hogy a gimnázium telkén nemzeti oskolát hozzanak létre. Erre azért is lett volna lehetőség, mert 1788-ban a II. József-féle — a szerzetesrendek elleni — intézkedés hatására a gimnáziumban mindössze 30 diák volt. Az ügy folyamatosan húzódott, s a tanítás lehetőségei a csaknem 6000 lakosú városban egyre nehezebbé váltak. A magyar oktatás 1788-ig az Ispita-házban folyt."" A városi német purgerek gyerekeinek viszont német nyelvű oktatásra volt szüksége, így a város „...németh mestert fogadott, kinek a Purgerek jó akarattyából Szállást fogattak, s élelmérül gondoskodtak". Rövid idő alatt a német iskolamesternek már 80 tanítványa lett, akik szintén az ispitaházban voltak elhelyezve; ám mind a magyar, mind a német oktatást meg kellett szüntetni a városi szegényházban, mert 1788-ban „azon házat a katonaság el foglalta, a magyar mestert is az Ispitálból kiverte" (a németet is). A magisztrátus azt javasolta, hogy „a Gymnázium helyett ... normális iskola rendeltessék". Ez nyilvánvalóan nem szűklátókörűség, hanem a helyzethez igazodó kényszerjavaslat volt.89 II. Józsefnek a szerzetesrendek ellen szóló intézkedései persze más problémákat is okoztak a városnak. Mint már említettük, a tanítómester eddig a tanításért és a harangozásért járó díjból élt. Az uralkodói rendelkezések szerint viszont a felső templomban a harangozást megtiltották, így az érte járó pénzt nem kapta meg a mester, ez viszont megélhetési nehézségeket okozott neki, s reálisan felmerült a veszélye annak, hogy Horváth József iskolamester „kénteleníttetik máshol szolgálatot keresni és a szolgálatját föl mondani".90 Mivel a városnak feltétlenül szüksége volt a mesterre, átalakította a fizetését. Az eddigi juttatások helyett azt írta elő a város, hogy a mester fizetése ezután házanként történjen, és „...minden gazda esztendőnként hat krajcárt, a zsöllérek pedig három krajczárt fizessenek". Ennek a végösszege 70 forint lehet, s amit ezen felül beszedtek, az a város pénztárába került. Ezen kívül még a temetési díjnak 7-ről 10 krajcárra való emelésétől is reméltek bevételt, ehhez jött még az a díj, amit eddig is a gyermekek taníttatására fizettek a polgárok.91 Ha továbblépünk az időben, s az 1816. évi kánoni vizsgálat jegyzőkönyvének adatait tanulmányozzuk, kiderül, hogy a mesternek továbbra is megvolt a szántója, amelynek nagysága időközben 1 holdra emelkedett. Ha összeadjuk a különböző juttatásokat, megállapíthatjuk, hogy az iskolamesternek mintegy 344 forintos jövedelme lehetett a különböző tevékenységekből.92 A század vége felé már konkrét lépések történtek a nemzeti iskola létrehozására. 1793-ban a város megvette azt a telket, amely hagyományosan csak Gligor-telekként vonult be a köztudatba. Ez a Légrádi út és a mai Zrínyi utca sarkán álló jelentős méretű fundus volt; urasági fundus lévén korábban Brebrovics kovácsmester használta.93 Brebrovicstól mostohafia, Gligor József Piacidus, korábbi pálos ba26 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században rát örökölte, aki egy darabig itt lakott, majd pedig Szatmár megyébe költözött, ahol plébános lett.94 Az iskola építése 1793 után azonban továbbra is húzódott, mert az uraság meggondolta magát, s azt ajánlotta a városnak, hogy a telek felét tartsa meg, a másik fele viszont urasági kézben maradna, s helyette kétszer akkora szántót adna a földesúr a városnak. Ezt a város nem fogadta el, ugyanakkor építési engedély hiányában az építkezést nem kezdhette el. 1798-ban aztán a városi magisztrátus olyan határozatot hozott, hogy az egész telket átengedi Batthyány hercegnek, s annak áráért a Felsőtemplom mellett (saját telkén), a „Sz. János Temploma mellett, a melly ugy is a városé", építi fel a nemzeti oskolát. A kialakult botrányból sejthető, hogy ezt biztosan az uradalompárti tanács gondolta ki, mert a népharag elsöpörte a tervet. Az ügyből újabb per keletkezett (ezzel párhuzamosan is folyt néhány pör a város és az uradalom között), míg végül 1801-ben a pécsi iskolainspektor kanizsai látogatása utáni tanácsokat megfogadva 1802 tavaszán a Gligor-telken megkezdték az építkezést, az ott lévő rozzant házat lebontatták, s a város által felvett 3000 forintos kölcsönből elindult a munka. Különböző nehézségek és békétlenségek után végül is 1806-ban átadták a nemzeti oskola épületét, amely egy 20 öl hosszúságú emeletes épület volt, alul tanítói lakások, felül pedig 100 gyermek részére tantermek helyezkedtek el.95 Az iskolaépület mögött egy kert volt, amely azonban a „zöldségszükségletet teljesen ki nem elégíti". Az 1816. évi Canónica Visitatio szövege szerint az iskolaépület bármilyen javítása és fenntartása a város közönségének feladata.96 Már többször emlegettük a gimnáziumot, azonban ennek bemutatására jelen fejezetben nem kerül sor, mert csak részlegesen tartozott a városi önkormányzathoz (bemutatása a monográfia iskolatörténetei és művelődéstörténeti fejezetének tárgya). Ebben az időben a Dunántúlon több gimnázium is létrejött: 1724-ben a pécsi, 1765-ben a kanizsai, 1771-ben a keszthelyi és 1794-ben a csurgói gimnázium. 97 Annyit azonban kétségtelenül meg kell jegyeznünk, hogy a kanizsai gimnázium a város frekventált helyén jött létre, az 1705-ben a vármegye által építtetett kaszárnyában, a három gimnáziumi tanár pedig a mellette lévő szerény kivitelű tiszti házakban élt. A gimnázium 1765. évi létrehozásában nem annyira a városnak, mint inkább Batthyány József kalocsai érseknek, Batthyány Lajos földesúrnak, valamint a Piarista Rendnek volt szerepe. 98 Kanizsa városa az ugyanekkor épült Szent János templomot engedte át a piaristáknak.99 A városnak és környékének nagyon fontos tanintézménye lett a gimnázium, amely egészen az 1787—88. évi hadimozgósításig normálisan működött, ám a katonaság ekkor megszállta, hadi raktár és fogolyház lett belőle, s majd csak II. József halála után rendeződött a gimnázium élete. A gimnázium örökösen anyagi gondokkal küszködött, amiből a város főleg azt érezte meg, hogy 1770-ben pénzhiány miatt a piaristák kénytelenek voltak megszüntetni azt a felkészítő osztályt, amely a nemzeti elemi oskola hiánya miatt a gimnáziumi áttérésre adott lehetőséget.100 3. Az „Ispitál": a város szegényháza A 18. században a felvilágosodás hatására egész Európában megváltozott az emberről való gondolkodás. A kontinensen gyorsan terjedtek azok a nézetek, amelyek a racionalitás értelmében már értékessé tették az embert, a munkaerőt, s ugyanakkor a gyors gazdasági felemelkedés révén a leszakadó társadalmi csoportok számára a szociális gondoskodás gyakorlata is kialakult. Ennek legjellegzetesebb nyugati példája a Speenhamland-system volt, ahol már a minimálbért is garantálták a dolgozónak.101 Természetesen ezt megelőzően már a középkorban is voltak menhelyek, szegényházak, de a 18. században az állami politika szintjére emelkedett a szegénypolitika. 102 Kanizsa városában a szegényekről való gondoskodás és a korabeli szinten értelmezett kórházi ellátás gyakorlata egybekapcsolódott, és sokáig az egyházi karitatív tevékenység keretén belül működött. A ferencesek már a l ó . században is fenntartottak egy Xenodochiumot, amely az ínségre jutottak menhelye volt. Ebből fejlődött ki a Xenodochium Civile, a szegényház. Az első ispotály építését 1698-ban, Mindszent havának 24. napján engedélyezték.103 Helye az akkori kis méretű város déli szélén, a Légrádi úton volt. Később azonban a város tovább terjeszkedett dél felé, így az ispotály gyakorlatilag bekerült a város közepébe, gazdag iparosok és kereskedők házai és csarnokai közé. Pontos helye az 1780-es években felépült Városházától délre, a 4. számú telek volt.104 Az épület homlokzata a Légrádi út felé nézett, az utca másik oldalán maga a ferencesek zárdája feküdt, míg az épület déli oldalán lévő kelet-nyugati tájolású kápolnával a Zrínyi utca felé helyezkedett el. Az ispotály 1750-ben a város kezelésébe került, s ekkortól a város gondoskodott róla.105 1766-ban a rossz állapotban lévő épületet átalakították. Egy későbbi kánoni jelentés adataiból tudjuk, hogy az átépítés a korábban Zala vármegyében, de később Somogyban is jelentős birtokokkal rendelkező, s alispáni és királyi személynöki pozícióig eljutó sárdi Somssich Antal kegyes adományából mehetett végbe. Tegyük hozzá mindjárt, hogy Somssich Antalnak nem ez volt az egyetlen jótéteménye, hiszen a jeles katolikus férfiú több ferences épület számára is tett adományokat, így például a környéken Segesden, Nagyatádon, s otthon, 27 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században sárdi kastélyában is ferences házi káplánt és tanítót tartott. Egyházi forrásunk megjegyzi, hogy az ispotály épülete „1766-ban tartós (solidus) anyagból, cseréppel fedett, falai erősek ... alacsony és vizes (humidus) helyen fekszik, áradástól ugyan teljesen biztos, de tűzveszélytől nem mindenfelől biztos..." volt. Az épület alakját is ismerjük. Az emeletes épületben összesen 6 szoba volt, a földszinti három szobához, akárcsak az emeleti szobákhoz is, hozzátartozott egy-egy konyha. Maguk a szobák nyilvánvalóan nem lehettek nagyok, hiszen a latin szövegben cubicella inferius, vagyis inkább „szobácska" szerepel.106 Ugyanakkor az épület nem lehetett kicsi sem, hiszen ismert, hogy a Városháza leégése miatt 1779—1787 között az Ispitál épületében tartották nyolc éven keresztül a városi tanács üléseit.107 Az épülethez hozzátartozott egy kápolna, amelyet szintén Somssich Antal 1769. évi adományából építettek, s 1771-ben Szent Márton tiszteletére ajánlottak fel. Az 1778. évi kánoni vizsgálat adatai szerint ebben a kápolnában vasárnaponként a szomszédos Ferenc-rendi atyák német hitoktatást tartottak. 108 A város név szerint ismert első Spitalsvatter-ja 1749—50-ben Dominus Paulus Teitscher városatya (esküdt) volt.109 A szegényházról pontos elszámolást kellett vezetni, forrásaink szerint egyértelmű, hogy mind a városi magisztrátus, mind a vármegye, mind a Helytartótanács számára is pontos elszámolást kellett küldeni (az utóbbi 6 évente kérte), amely tartalmazta a szegények számát, a befolyt összegeket, a felhasználás módját stb.110 A 18. század második felében évente választották a tisztségviselőket, így az Ispitál felügyelőjének személye is gyakran változott. Kétségtelen azonban, hogy majdnem mindig köztiszteletben álló polgárt neveztek ki az intézmény élére, hiszen felelős volt a számadások benyújtásáért, a vezetéshez több nyelv ismerete kellett, főleg a felettes szerveknek benyújtottjelentések miatt. Ugyanakkor egy-egy személy több éven keresztül is betölthette a funkciót, így például 1798—1800 között „László Imre Urat" (László Imre korábbi városbíró fia lehetett) többször megválasztották Ispitál-Atyának.,u Az ispotálynak vagyona is volt, amely azonban a földesúr és a város között sokszor vita tárgyát képezte. Somssich Antal jóvoltából a Hospitale pauperum 10 hold földet kapott, amelyet a város megtoldott 61 holddal. A komoly vita tárgya112 egy 1768. évi forrás szerint az volt, hogy a város szerint az ispotályhoz 80 hold föld tartozott, ám a földesúr számítása (az akkori funduális könyv) szerint csak 61 hold.113 Ezt erősíti meg az 1773. évi telekkönyv adata is, amely szerint „63. Domus Hospitalis domus 11/64, terra arabile 60", vagyis belső telekből 11/64 teleknyi, míg szántóból 60 hold földje volt az ispotálynak.114 Egy korábbi városi panaszlevélből ismert, hogy 60 hold erdőt mértek ki az ispotálynak, nem véletlenül kérte a Tanács, hogy a földesúr engedje meg a terület kiirtását.113 Az ispotály vagyona nemcsak földből és épületből, hanem készpénzből is állt. Az adományként befolyt összeg 1816-ban 2339 forintot tett ki; a legnagyobb befizető még a 18. századból Inkey Boldizsár, a vad pallini földesúr volt, aki egymaga 1000 forintot adott az intézménynek. 116 A befolyt adományokat kikölcsönözték, s a kamatból próbálták meg eltartani a szegényeket és a betegeket. A pénzt kölcsönvevők között maga a város is szerepelt, így például a Szent János templom felépítésére 1000 forintot kölcsönzött az ispotálytól, amit aztán a későbbiekben áthárított a lakosságra házankénti adó formájában.117 A kölcsönök kamatai azonban nem tudták fedezni az ispotály kiadásait, s ez főleg a kezdeti időben jelentett komoly fenntartási problémákat. Nem lehet véletlen, hogy 1752- ben a város megengedte azt, hogy az ispotályban élők (ekkor kb. 12-en lehettek) hetente kétszer könyöradományokat gyűjtsenek.118 Az így összegyűjtött pénzt természetesen nem tarthatták meg, azt be kellett szolgáltatni a Spitalsvatternak. A kolduláson kívül a város maga is szervezett gyűjtést a szegények javára, ily módon 1757-ben is tudtak adományokat szerezni az ispotály karbantartására és a kórház fenntartására.119 Előfordult ugyanakkor az is, hogy az így megszerzett adományokat a gyűjtők elrejtették a hatóság elől. 1799-ben a város érzékelvén mindezt, úgy határozott, hogy „...ezután ezen koldulás meg szűnjön", s ugyanakkor a purgerség kötelezettségévé tette, hogy önkéntes felajánlásokkal segítse az Ispitál működését: "...melyre minden Purger subscribálja, mennyi önként való jó szántábul ajánl esztendőként, hogy pedig az Ispotálybéli Szegények becsületes ruházattya és tartéisa eránt rendelés tétethessen..." .120 Az Ispitál vagyonát az is növelte, hogy az oda beköltözők vagyonukból valamennyit az intézményre hagytak. Adataink szerint az 1780-as években mindez úgy történt, hogy az oda beköltöző öregek, elesettek korábbi ingatlanjaikat eladták, s abból a gyakorlat szerint 40 forintot felajánlottak az Ispitál kasszájába, vagy pedig a már benn élők halála után a vagyon utólagos értékesítéséből fizették be a 40 forintot. Az első megoldásra említünk két esetet. 1789-ben Török András és felesége, Horváth Julinka kívánt az Ispitálba bejutni. Török András korábban hosszú időn keresztül a város szolgálatában állt mint hajdú, viszont megöregedett, s mivel „a magok táplálására elégtelen", így felvételét kérte. Volt még a kérelmezőnek a Förhénczi hegyen egy szőlője, amelyet szüret után akart eladni, s a remélt pénzből kívánta az Ispitálba befizetni a 40 forintot.121 1798-ban Kovács Mátyás, akinél figyelembe vették „...öregségét és minden munkára való tehetetlenségét", 28 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században felvételt nyert az intézménybe azzal a kitétellel, hogy az eladott házáért kapott 130 forintból fizeti be a 40 forintos hozzájárulását.122 Voltak azonban olyan szegény jelentkezők is, akiknek az esetében a város a szociális szempontokat vette figyelembe, s nem kötötte befizetéshez az ispotályba való bejutást. Kiss József német varga esetében például figyelembe vették, hogy megöregedett, vagyona az öt fiú felnevelése és a vagyon felosztása révén elfogyott, „...szegénységre jutott", így ingyen felvették123 Gyakran előfordult, hogy a kanizsai polgárok végrendeletük megfogalmazásakor gondoltak a városi szegényházra és kórházra is, így kisebb-nagyobb adományok állandóan érkeztek a kasszába: például 1798-ban Pajer János polgár 100 forintot ajánlott fel az intézménynek.124 Előfordult, hogy zsidó vallásúak is adományoztak pénzt az Ispitálra, ismereteink szerint a legnagyobb adomány 1810-ban Lachenbacher Moyses nagykereskedőtől érkezett, amikor is a hadiszállító 5000 forintot adományozott a város intézményeire, s az összeg kamataiból (6%- kal számítva) a nemzeti iskolák és a város ispotálya részesült.125 Az Ispitál nemcsak szegényház, hanem egyben kórház is volt. Szó sincs azonban krónikus betegellátásról vagy gyógyításról, mai fogalmaink szerint inkább a renitens viselkedésűek kényszerlakhelye lehetett az ispotály. Ezt több forrás is bizonyítja. Az 1748. évi városi tisztségviselői választás során Kyráli Jánosra bízatott a „kórház kormányzata és az aberránsokra való felügyelet",126 De van későbbi adatunk is: 1799-ben Stötzl István kiskanizsai lakos panaszkodott a városi magisztrátusnak, hogy anyósa, Kiss Istvánné részeges és állandó perpatvarokat idéz elő, s vejével „...békességes életet nem visel, s őtet szidalmazni avagy háborgatni merészli". A város vezetése úgy határozott, hogy a részeges nő „...az Ispitalban életének jobbétására adassék",127 Az ispotálynak ezen funkcióját egy későbbi forrás is megerősíti, amely szerint „...a Városi ispotály némelly Jótevők által ... csupán csak a kebelbeli Ügyefogyott Szegények számára felállíttatott".118 Azt gondolhatnánk, hogy a város szegényháza a növekedő számú népesség miatt mindig telített volt. Erről azonban szó sincs. Egyrészt az eddig idézett kérelmek, amelyek a bejutáshoz készült instanciák voltak, mindig elfogadásra kerültek a város vezetésénél. Másrészt kevesen kívántak bejutni a szegényházba, valószínűleg csak azok, akik már ténylegesen magatehetetlenek voltak. Ezt bizonyíthatja az az 1800-ban készült kérelem, amely szerint Anik Éva bejutását a város támogatta, mivel a kérelmező „beteges állapotja és meg aggott vénsége" miatt rászorulttá vált, ugyanakkor azt írja a Protocollumban a nótárius, hogy „...annál is (támogatandó), mivel tsak ketten vágynák benne (mármint az Ispitálban) és ezekre éppen ugy tetetik a költség mintha többen volnának...".129 1788 után igen jelentős változások következtek be az Ispitál életében. A viszonylag jelentős méretű épületet uralkodói rendelet alapján katonaság szállta meg, s ez azt jelentette, hogy egyrészt az épület jelentős részét, a hozzá ragasztott kápolna helyiségeit is élelemraktár céljaira lefoglalták, másrészt pedig a szegények egy részét ki kellett telepíteni a gazdagabb polgárok házaiba, vagy legalábbis olyanokhoz, akik vállalták azok eltartását. 1787-ben a nótárius a következőket írta a városi jegyzőkönyvbe: „A Kanizsai Purger Ispitál Templommal, hat szobákkal, pallással, egy Pintzével, két konyhával együtt tellyességgel elfoglaltatott, és az szegény Ispitabéliek ebbül ki verettek...".130 Az intézmény természetesen tovább működött, fenntartási és működési rendszere is tovább élt, viszont a kényszer miatt a városnak engedelmeskednie kellett. A napóleoni háborúk során a katonaság a ferencesek zárdáját és templomát is elfoglalta, s az Ispitállal együtt katonai élelemraktárnak, többnyire gabonaraktárnak használták az épületeket, óriási károkat okozva Kanizsa városának.131 Később pedig a nem messze lévő kiskomáromi katonakórházat helyezték a kanizsai Ispita-házba.132 Az Ispitál hosszú időn keresztül betöltötte funkcióját, azonban a 19. század második felében a rohamosan növekedő városi népesség számára már szűk volt. A nagykanizsai képviselőtestület 1868-ban határozta el egy új kórház létrehozását, ugyanakkor az Ispitált lebontották, s helyére 1886-ban a kaszinó ma is meglévő épületét emelték.133 4. A város temploma, temetői A városnak voltak kötelességei az egyházi szolgáltatásokkal kapcsolatban is. Kanizsa mezőváros volt, így a város csak azzal a területtel rendelkezett, amely az idők folyamán valahogyan hozzá került. A város régi temploma, plébániája a ferenceseké volt, akik annak területét és építőanyagát a várparancsnoktól kapták, míg a mellette lévő kertet Zala vármegye ajándékozta a szerzetesrendnek.134 Ez a plébánia egészen az 1760-as évekig egyedül látta el a városi népesség lélekápolását. A plébánia a veszprémi püspökséghez tartozott, afölött a városnak semmifajta joghatósága nem volt.135 Voltak viszont kötelességei, amelyek főleg anyagi természetűek voltak. A város sokszor hozzájárult a templom fenntartásához különböző juttatásokkal, bár kétségtelen, hogy a városi társadalom adományai ennél sokkal jelentősebbek voltak.136 A városi magisztrátus költséges feladata volt a plébániának járó kötelező adók és díjak beszedése, nyilvántartása és átadása, ugyanakkor az irányítására templomgondnokot kellett kinevezni.137 (A földesúr a kegyúri kötelezettségeiről általában megfeledkezett, így az adminisztráció a városra hárult.) Az 1778. évi Cano29 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században nica Visitatio szerint a plébánia 44 forintot, 30 pozsonyi mérőnyi búzát és ugyanennyi búzalisztet kapott, valamint az egyedi szolgáltatásokért (temetés, temetőbe való szállítás, házasulandók összeadása stb.) is járt juttatás.138 1734. június 15-én megegyezés jött létre a város és Acsády püspök között a stólára nézve. Ennek értelmében keresztelésért 25 dénár, avatásért 5 dénár, házasságkötésért 1 forint, temetésért 56 dénár, a harangok meghúzásáért 1,50 forint, minden más harangozásért 28— 50 dénár járt. A város ugyanakkor kérte a ferenceseket, hogy egyes vasárnapokon hitoktatást vállaljanak. 13'' A század vége felé az uralkodó is adományozott egy harangot a templomnak, s így együttesen hat harangja volt.140 A katolikus egyházi szolgáltatások szélesítése alapvető és megoldandó probléma volt a 18. század közepe táján. A népesség a század közepére megkétszereződött, ugyanakkor a nem katolikus népesség aránya a század közepén az 1 %-ot sem érhette el.141 Új templomokat, kápolnákat kellett építeni. A kiskanizsai városrészben a városi lakosság pénzéből 1761-ben templomot építettek „minden adomány nélkül", s a templom ebben a formájában az 1798. évi tűzvészig fennállt142 (Kiskanizsán ekkor kb. 1400-1500-an élhettek, az 1748. évi egyházi lélekösszeírás szerint a gyónóképesek száma mintegy 900 fő volt).143 A templom a városrész közepén helyezkedett el, körülette alakult ki a későbbiekben a centrum. A kiskanizsaiaknak korábban is volt egy fából készült kis kápolnájuk, az 1761-ben épített templom már téglából készült, tartós szerkezet volt.144 A század végi gyújtogatás miatti pusztulás után egyben meg is nagyobbították a templomot, teteje cseréppel fedett, tornya tartós, a kúpfödél fehér bádogból készült, négy harangja volt. A fenntartásra kapott a várostól 3 hold szántót, valamint egyéb egyházi tevékenységekért is szedhettek díjat, földjei egy részét bérbe adták. A kiskanizsai templomnak is volt egy gondnoka, aki a templom jövedelmeit kezelte, számadását a városi bírónak adta át, aki azt ellenőriztette.145 A nagyobb városrészben is felépült a város temploma, ezt a későbbiekben is hosszú időn keresztül így emlegette a kanizsai népesség. Azért érezte a város ezt a templomot magáénak, mert egyrészt helyileg a város közepére — a mai Deák térre — került (csak megjegyezzük, hogy a ferences plébánia a városrész délnyugati szélén helyezkedett el a magaslaton, vagyis egy nagykanizsai polgárnak, aki a város északkeleti végében lakott 1,5-2 km-t kellett gyalogolnia a templomig), másrészt pedig a városiak pénzén építették fel. A templomra már az 1750- es években gyűjtötte a város a pénzt, amelyet polgári hagyatékok tudtak jelentősen növelni.146 A Nepomuki Szent János tiszteletére emelt kápolnát arra a telekre építették, amely — a mai Eötvös-téren — már az 1730-as években temető volt, közepén kis fakápolnával.147 Az új kápolnának haranglába és három harangja volt, itt miséztek a piaristák, akik a nem messze lévő gimnáziumot vezették. Az 1764-ben felépített kápolna erős anyagokból, cseréptetővel épült, s mivel viszonylag önálló épület volt, tűzveszélytől nem kellett tartani.148 A templom fenntartására a különböző felajánlásokból és a város támogatásából volt pénz, s a befolyt összegek kezelése a magisztrátus által választott templomgondnok feladata volt. A befolyt tőkét kamatra adták kölcsön, ám az alacsony kamatok miatt az nem volt elég a fenntartásra, így szükséges volt a városi lakosok körében adományok gyűjtése.14'' A város templomában a város fizetett mindent, így neki kellett a tevékenységet ellátókat is eltartani. 1788-ban például a meghalt harangozó utódjáról kellett gondoskodni, akinek egyébként feladata volt még „a Templomban szolgálatot tenni, misét mondó Pátereket öltöztetni, és Gyertyákat gyújtogatni". Természetesen a meghalt özvegye nem végezhette el ezt a feladatot, bár valószínűleg jelentkezett rá, de a város ezt nem tartotta célszerűnek. A meghirdetett állásra két pályázó is volt, közülük az első, Rajter György már korábban is ellátta ezt a feladatot, ám „rossz viselése miatt elvesztette" állását, s így most sem ő kapta meg. Helyette Kovacsics Józsefnek adták, aki közel lakott a templomhoz, de az uralkodói rendelkezések révén a Felsőtemplomban megtiltott harangozás miatt a korábbi járandóságából törölték a kéveszedést, hiszen az most nem járt.150 A 18. század során temető több helyen is volt a városban. A kiskanizsai városrészben a Bajcsa felé vezető országúton volt temető,151 Nagykanizsán pedig a kezdeti időben a ferences kolostor helyén, majd a plébánia létrejötte után a kriptában temettek nevesebb egyháziakat és laikusokat.152 A nagyobb méretű temető a későbbi Szent János templom telkén helyezkedett el, ám a Helytartótanács rendelkezése értelmében a temetőket a belterületekről a városon kívülre kellett áthelyezni.153 Szakirodalmi források szerint a város véglegesen 1784-ben szüntette meg a régi temetőt, de az is kétségtelen, hogy az 1780-as évek közepén létrejött II. József- féle térképen már egyáltalán nincs jelölve a temető, csak a templom.154 Azok a korábbi telektulajdonosok, akiknek a régi temető miatt elvették korábban fundusuk egy részét, most visszakövetelték, s ebből hosszú perek születtek, amelyek a 19. század első évtizedeire is áthúzódtak.155 A város 1769- ben megvette a földesúrtól a Tizenhárom-város végén (a mai Kossuth tér déli részén) lévő szántóföldet, ahol 1770-ben történt meg az első temetkezés, amikor is Francsics János polgárt búcsúztatták.156 A temetés egyben jövedelmet is jelentett a városnak, hiszen az elhunytak hozzátartozói a halottszállításért a városnak fizettek. Sírásók nem voltak Ka30 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században nizsán, a problémát a rokonok oldották meg. Az új temető eleinte közös temető volt, vagyis oda protestánsok is temetkezhettek, de 1786 után ezt megtiltották, s számukra új helyet kellett kijelölni.157 5. Az építkezések szabályozása A 18. századi népességnövekedéssel együtt járt a város területi terjeszkedése, s ez az önkormányzat számára az építésügy szabályozásának kötelezettségét is magával hozta. Már az 1690. évi ostrom után megszületett városi szabályzat is megemlít egy építészeti hivatalt, amelyet Liebrich János úr vezetett.158 A helyszínrajzról szóló fejezetben az építkezések és az utcahálózat változásainak részletes bemutatását adjuk, itt most a város szempontjából értelmezzük a változásokat. A 18. század első felében Kanizsa városa nem volt teljesen beépített, a házak között rengeteg foghíjtelek volt, ám ezek a század vége felé lassan-lassan megteltek.159 Nem véletlen, hogy szabályozni kellett a városnak a házak elhelyezkedését, s a tűzvédelem céljából a házak közti távolságot. Valószínűleg a legfontosabb szempont a tűzveszedelem elkerülése volt, hiszen láthatjuk majd a későbbi fejezetben, hogy a tűz igen gyakori volt a városban. Erre jó példa az az 1800. évi eset, amikor Tomasits János gombkötő mester korábban leégett házát újra akarta építeni, de csak úgy engedélyezték, hogy „...nem hosszúra, hanem homlokát kifordítván építse a házát, minthogy különben is szűk és keskeny az utca a tűz veszedelem elmellékesítésére", vagyis a hosszúkás, több osztatú házat az utcára merőlegesen kellett elhelyezni.160 A lakók is figyeltek az építkezésekre, s ha valaki a tűzveszélyre nem volt figyelemmel háza építésekor, akkor a panaszokkal megakadályozhatták. 1800 áprilisában Kozarits Mátyás felesége adott be instanciát a szomszédban lakó zsidó sakter ellen, miszerint túl közel akarja építeni házát, ám végül kiderült, hogy csak egy kamrát épít, amely nem lesz veszélyes, így engedélyezték számára a műveletet.161 Ennél rosszabbul járt Török Mihályné, aki visszaváltotta zálogban lévő fundusát, de az annyira szűk volt, hogy arra már nem kapott építési engedélyt a várostól.162 1799-ben Tislér János szűcsmester próbálta meg elérni, hogy szomszédja, Godfried Nits asztalos mester távolabb építse házát övétől, „...nehogy valamely fergeteg alkalmatosságával le düllyön".U3 Az építkezések alkalmával — főleg mások területének jogtalan igénybevétele miatt — felmerült tulajdonjogi panaszok is mindennaposak voltak.164 A tűzveszély elkerülése mellett a rossz házépítés is megkeseríthette a lakók életét, s ennek következménye általában instanciák és perek sorozata volt. Főleg a leghamarabb beépülő és egymáshoz érő Fő utcai házak esetében fordultak elő ilyen problémák. A 18. század végéről maradt fenn az az irat, amelyben Vörös János szűcsmester, aki a Városháza mellett lakott az utca déli oldalán, panaszkodott a szomszéd Dobrovits Ignátz kalmár ellen, miszerint „...szomszédja falai mellé hányván a Ganéjt s a víz csurgását is reá eresztvén s falait ezáltal nagyon nedvesítené és épületinek tetemes károkat okozna". A város vezetése, miután megszemlélte a házat, kötelezte Dobrovitsot a károkozás megszüntetésére.165 Hasonló esetek gyakran előfordultak a városban. 1798-ban Brenner ácsmester jelentette fel a városnál szomszédját, Pfortner Károlyt azért, mert túl közel építette a disznóólat házához, amint az instancia említi, „...a Disznó ólbul való párolgás által alkalmatlanságot ne szenvedjen", s végül elérte, hogy Pfortnernek beljebb kellett építenie az ólat.166 Örökösen megoldatlan probléma volt a szabad telkek öncélú hasznosítása, vagyis az, hogy a lakók azokat a fundusokat, ahol nem állt ház, szemétlerakónak használták. 1798-ból tudunk arról az esetről, hogy Szláby Ferenc vármegyei chyrurgus arra panaszkodott, hogy háza és Muczhard György bognár háza között álló telek, amely „a köz jóra nézve semmi haszonra nem szolgálna", a környék lakossága által minden rosszaság elkövetésére alkalmas, hiszen „...minden giz, gazt döglött macskákat és kutyákat oda hordani az emberek szoktanak", ezért kérte a várost, hogy adják el neki a telket, s akkor megszűnne a jelenlegi állapot.167 A város felügyelte a közkutakat is. Az természetes, hogy a korabeli városban a telkeken belül voltak kutak, általában az udvaron, közel a házhoz. A kúttal nem rendelkező telkeken lakók ellátására, valamint a tűzbiztonság miatt a nagyobb utcákon közkutakat építettek, s ezeknek felügyelete és karbantartása a várost terhelte. Ezt bizonyítandó egy 1745. évi forrás azt mondja, hogy a Császár utcában (később Soproninak nevezett utcában) a kút karbantartására „a város pénztárából segélyképpen 10 forint kész pénzben legyen kifizetve".ua Ezeket a kutakat szabadon használhatták az utazók, ezek vizéből történt a katonaság és a lovak ellátása is, a biztonság kedvéért lánccal zárták le őket. A hadsereg jelentős károkat okozott a kutakban. 1787—88- ban panaszok és perek sorozata származott abból, hogy a Kanizsán tartózkodó hadsereg bedöntötte a Soproni utca közkútját, s a beomlott kútnál nem tudtak sem a lakók, sem a katonák itatni, s a város egy regimentbéli kapitányt próbált kényszeríteni a kút azonnali megjavítására. A város persze védtelen volt, s pénze sem volt, a lakókra pedig nem akarták házanként kivetni a költséget pótadó formájában; ez minden bizonnyal azzal a nagy 1787. évi tűzzel volt kapcsolatban, amikor igen sok ház (köztük a városháza is) elpusztult.169 A város vezetése megpróbált jogszerű megoldást találni, s a vármegyén keresztül elérni azt, hogy a hadseregre terheljék rá 31 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században a kút javításának költségeit, mondván, a városnak nincsen rá pénze.170 Szakszerűtlen kútásás is többször előfordult a városban, s ezt a városhoz beadott panaszok igazolják. Erre jó példa nemes Bekk József instanciája, amely szerint Simon Hefert kőművesmester elvállalta kútjának kiásását, legényei ki is ástak 10 ölnyit, de mivel a mester nem volt ott, rosszul végezték a munkát, s a kút bedőlt. A város természetesen kötelezte a kőművest a kár megtérítésére, a munka folytatására.171 6. Tűzvédelem és szabályozása A korabeli magyarországi városok életének, mindennapjainak irányításában és szabályozásában jelentős helyet foglalt el a tűzvédelmi szabályozás. A hagyományos fallal körbevett városok esetében a népesség növekedése miatti zsúfoltság, az egymáshoz érő és felfelé növekedő házak, valamint a régi építkezési módszerek (fa, vályog, deszka, zsúp stb.) miatt a tűzesetek állandó, ismétlődően jelentkező s nehezen megoldható problémát jelentettek. Kanizsa ugyan „nyílt város" volt, az utcák beépítettsége a 18. században korántsem volt teljes, az egyes lakóterületek tele voltak foghíjtelkekkel, de még így is óriási pusztítást tudott végezni az esetenkénti tűz.172 Nem véletlen tehát, hogy korszakunkban mind a helyi, mind az állami szintű szabályozás szigorú előírásokkal járt. Kanizsa várost 1690— 1702 között még alapvetően a vár, a vár népessége jelentette, bár már elkezdődött a váron kívüli mezőváros újraéledése. A váron belüli házak a korabeli leírás szerint fából voltak, egymáshoz értek az épületek, ami különösen veszélyes volt.173 A megmaradt városi tanácsi jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a vár visszafoglalása után három hónappal már rendelkeztek arról, hogy a Grazból jelentkező Alberti Antal kéményseprőként dolgozhasson, amihez a mesternek be kellett szereznie a szükséges eszközöket, s ugyanakkor végig kellett vizsgálnia az összes kéményt, s ahol szükséges volt, ott tisztítást kellett végeznie.174 (Bár forrásunk nincs rá, de elég logikusnak tűnik, hogy nem ekkortól volt a tűzszabályozás, valószínűleg sokkal régebben kezdődött.) A vár 1702. évi lerombolása után hamar megszületett az előbb kamarai kezelésű, majd földesúri tulajdonba kerülő város belső életének jogszabályi rendezése, a statútumok között a tűzvédelmi kérdések is szerepelnek. Ez a szabályozás már nem a váron belüli állapotra, hanem a vártól keletre lévő nagykanizsai és a nyugatra lévő kiskanizsai városrészekre vonatkozott. E forrásban találkozunk először a más városokban is ismert konyhavizsgálókkal, akiknek kötelessége volt „télvíz idején tizenöt naponként, tavasszal és nyáron pedig havonként a házakat végigjárni, s ott a konyhai tűzhelyeket és kályhákat megvizsgálni". Hogy mennyire komolyan vették a tevékenységet a városi magisztrátusban, az mutatja, hogy nem kis pénzbüntetéseket helyeztek kilátásba a szabályok ellen vétők esetében. Azt is előírták az 1722. évi szabályozásban, hogy minden háznál lennie kell víznek. De nemcsak a magánszemélyek, hanem a város kötelezettségeiről is szól a regulatio, hiszen a Tanácsnak kellett gondoskodnia két helyen tárolt létrákról s egyéb tűzoltó szerszámokról.175 Érdekes vonása a szabálynak, hogy jutalmazta azokat, akik először értek a tűzoltó szerszámokhoz: az első ilyen 20, a második 10, míg a többi 5 dénárt kapott. A szabályozás szép példája a közösségi szerveződésnek, a közösségi tudatnak és a szolidaritásnak: tűz esetén minden ember, részint saját biztonsága érdekében is, ment oltani.176 Már a század eleji statútumokból látható, hogy a város vezetése feladatának tekintette egyrészt a tűzvédelem megelőző szabályainak biztosítását, az erre való felügyeletet, másrészt magának az oltásnak a megszervezését is. A korabeli magyarországi városok esetében megfigyelhető, hogy a 18. század első felében egyre-másra születnek olyan tűzvédelmi rendszabályok, amelyek már ennél is szélesebben értelmezik a városi kötelezettségeket. A hazai városok döntő mértékben németlakta települések voltak, így szabályozásaik is alapvetően osztrákszász minták alapján készültek. A jelentősebb dunántúli városokat vizsgálva kiderül, hogy Sopronban 1700-ban, Pécsett 1723-ban, Kőszegen 1738- ban, Győrben 1749-ben vezették be az általános tűzvédelmi rendszabályokat.177 Kanizsa városban 1755-ben jött létre a „Feuer Ordnungs Instruction Kanisaner Stadt", amelynek deklarált célja: „Kiki mint alkalmaztassa magát, annak rendi, és minémű eszközök szereztessenek, és holy tartassanak, ekképen Specificáltatik". Lendvai Anna egy tanulmányában részletesen elemezte ezt a dokumentumot, amely minden gazdának kötelességévé tette az oltás feladatát, a szükséges eszközök biztosítását. Az oltási munkálatokat az esküdteknek és a céheknek kellett irányítani. A városnak kötelessége volt vízi fecskendőt csináltatni, amelyet a „mészárosok és sövegjártók" kezelnek, az egyszerű köznép sajtárokkal és vödrökkel volt köteles megjelenni. Bőven tartalmaz preventív intsrukciókat is a regula. Minden közkútnál el kellett helyezni víztartó berendezéseket (sajtár, hordó, kád stb.), amelyeknek mindig tele kellett lennie. Igen érdekes az a rendelkezése a szabályzatnak, hogy a háztulajdonosoknak alkalmassá kell tenni a házukat a biztonságra, s ha ezt nem teszik meg egy éven belül, akkor a ház tőlük elbecsültethető, licitre bocsátható, s olyan tulajdonosnak adható, aki alkalmassá teszi azt tűzbiztonságra.178 (Kanizsa városa szegény volt, nem tudunk arról, hogy ilyen egyetlenegy esetben is történt volna a 18. század második felében.) Aki pedig a füstös konyhákra, kemencékre vonatkozó rendeletet nem 32 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században tartja be, pénzbüntetésre, pálcaütésre ítéltetik. A szabályozás szigorú, ugyanakkor a tűzesetek állandóan ismétlődő katasztrófái voltak a városi életnek. Egy későbbi, 1789-ből való forrás úgy fogalmaz, hogy a város a tüzeket „...meg nem előzhette, hogy minden Esztendőben többször azon káros gyulladások ne történhettet volna".179 II. József uralkodói rendeletben szabályozta a városok tűzvédelmi kérdéseit, bár hozzá kell tenni, hogy a század közepi kanizsai szabályokhoz képest csak részlegesen hozott újat az instrukció. 1789- ben hirdették ki a kanizsai polgároknak a dekrétumot, a szokásoknak megfelelően szóról szóra felolvasva azt, majd pedig a város is meghozta a maga új rendelkezéseit.180 Az új szabályzat rögzítette, hogy minden utcában három konyhavizsgálót kell alkalmazni. A lakosoknak pajtát, istállót (gyúlékonysága miatt) csak akkor lehetett építeni, ha arra a város engedélyt adott, ha anélkül hozták létre, a város intézkedett annak ledöntéséről. Éjszaka csak zárt lámpával lehetett épületen kívül tartózkodni, tilos volt gyertyával menni bárhova is. Udvarban, pajtában tilos volt dohányozni, még akkor is, ha az illető fedeles pipát használt. Hamut épületben nem lehetett tartani, a kormot kéthetente le kellett tisztítani, s egy hordó vagy kád vizet, lajtorját, csáklyát minden gazdának kellett tartania otthon. Mivel a tüzeket jelentős mértékben cselédek vagy pedig a városba érkező idegenek okozták, ezért a lakosoknak bejelentési kötelezettsége volt a három napnál tovább ott tartózkodó idegenekről ("...ollyas hányódó idegen embereket, asszonyokat, leányokat, gyermekeket, kurvákat és koldusokat" kellett bejelenteni). Mivel a városban a földesúrnak is volt mintegy 20 épülete, azokra a város szabályai természetesen nem vonatkoztak, viszont az uralkodói rendelet igen, s többször előfordult, hogy a kémény- és konyhavizsgálók ellenőrizni akarták a kocsmárosokat és vendégfogadósokat, s a „...kocsmárosok őket ki igazítják avval, hogy ő nekik a Mgos Uraság Vendégfogadóiban semmi keresetek nem volna". A város 1786-ban megegyezett az uraság tisztjével, hogy a továbbiakban ők végzik az ellenőrzést, s az idegenekkel kapcsolatban is felléphetnek. 181 Kérdés persze, mit sikerült betartani a szabályozásból. Az 1 780-as és 1790-es évek tanácsi Protocollumaiból az derül ki, hogy a város a maga kötelezettségeit teljesítette: ellenőrzött, büntetett vagy bírságolt. Szinte nem volt olyan pontja a városi tűzvédelmi szabályoknak, amelynek megszegése miatt ne kellett volna szankciókat alkalmazni. 1788-ban a Soproni utcában lakó Franczia Józsefet 50 pálcára ítélték, ezt azonban öregsége miatt ugyanannyi forinttal megválthatta. Oka a következő volt: a Tanács határozatai között szerepelt, hogy olyan embernek, akinek nincs kéménye, s ráadásul háza zsúppal van fedve, a padlásán nem lehet tartani szénát és szalmát, s konyhájában nem lehet kendert szárítani. Ezzel szemben Franczia József padlásán szalmát tartott, konyhájában kendert szárított, s ráadásul részeg állapotában tüzet okozott: meggyulladt a hátsó szobájában a szárított termék, s ezzel másokat is veszélyeztetett. A tűzeseteknél sokszor nem sikerült az okot kideríteni, ez esetben viszont a gazda szerencsétlenségére a hozzá bekvártélyozott katonák a városházánál bejelentették azt, amit láttak. A Tanács ítélete hangsúlyozta a példás büntetést, amiből mások is tanulhatnak.182 1798- ban a Sárecz Mártonnénál támadt tűzesetben a Tanács azt állapíthatta meg, hogy az Instructiójával ellentétben sem az ács-, sem a kőművescéh legényei nem voltak a helyükön, így nem tudták oltási kötelezettségüket teljesíteni, ezért a két céhet nyilvánosan 6 forint büntetésre ítélték, ugyanakkor Dobrovics kereskedő kocsisát, aki oda vitte a fecskendőt, ebből a pénzből megjutalmazták.183 1800-ban Grűnwald Józsefet kötelezték arra, hogy azt a kemencét, amelynek fűtése kívülről történt, s amelyből a gazda zsellérje gondatlansága miatt kicsapott láng csaknem szerencsétlenséget okozott, „azon kemencét minden hozzá tartozandóval döntse ie".184 A Soproni utcában élő jámbor életű és addig büntetlen Kolongya Istvánnéná 1 a kemencéből kiégett száraz fa miatt támadt tűz, s a konyhavizsgálók jelentése szerint csak a gyorsan érkezett segítség révén sikerült elfojtani, ezért 2 forintra büntették a tulajdonost. 185 A Tanács behajtotta az utcán való dohányzásért is a büntetést. Dohányzás főleg vásárok idején az idegeneknél szokott előfordulni. 1799-ben egy Szöllősgyörökön élő, éppen a kanizsai vásárra igyekvő zsidót büntettek meg 2 forintra ez ügyben. 186 Ezek a példák világosan mutatják, hogy a városvezetés nagyon komolyan vette a tűzvédelmi szabályok betartását. A büntetéseket az ún. Tűz Cassába kellett befizetni. Ez egy olyan alap volt, amelyből egyrészt a konyha- és koromvizsgálók fizetését fedezték, másrészt tűzesetekben a nyomorúságra jutottakat segélyezhették. Sorozatosan visszatérő témája volt a tanácsüléseknek egy állandó kéményseprő alkalmazásának szükségessége a városban.187 Korábban a zalaegerszegi mester végezte a munkát Kanizsán, ám a távolság miatt nehézkes volt a működése. A század végére eljutott a város odáig, hogy a korábbi füstfaragó mester egy legényének sikerült állandó szerződést kötni a várossal, működéséhez meghatározták a városi lakosok által fizetendő díjat, s a kéményseprő nemcsak a mezővárosban, hanem az uradalom falvaiban is ellátta ezt a tevékenységet.188 Az is pénzébe került a városnak, hogy időnként fel 33 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században kellett újítani a tűzoltásra használt eszközöket, amelyek lassan, de folyamatosan szaporodtak: 1792-ben már négy fecskendő, 9 bőrheveder, 13 csáklya és 2 vízhordó szekér állt rendelkezésre.189 Az amortizáció megtette a hatását, amit jól példáz egy 1799. évi eset. A tűzi gépekhez értő bécsi harangöntő mesterre bízták a fecskendők ellenőrzését, már csak azért is, mert nagy valószínűséggel korábban ő hozta azokat a városba. A mester a sörház udvarán tanúk előtt kipróbálta a mechanikát, s megállapította, hogy a nagy fecskendő már csak az épület fedelének magasságáig viszi fel a vizet, vagyis a tető oltására nem alkalmas. Ez azt jelentette, hogy kb. 5 öl magasságig lehetett vele vizet fellőni, amitől az épület nyugodtan leéghetett volna. A kisebb fecskendő jó állapotban volt még, nagyobb teljesítményre volt képes, ezzel a Sörház kéményét is el tudták érni. A város nem fogadta el a mester véleményét. Azért is kellemetlen volt a városnak ez az esemény, mert a gépeket két évvel korábban vették. Ismert az az 1798. évi tanácsi határozat, amely szerint a bécsi fiókkal és ismeretséggel rendelkező Lachenbacher Moyses nagykereskedőt bízták meg a fecskendők beszerzésével, így kerülhetett Kanizsára a bécsi harangöntő.190 A város lakossága védtelen volt az elemi csapásokkal és a szándékos gyújtogatásokkal szemben. Amíg a tűzeset csak egy-egy portára, gazdaságra, műhelyre terjedt ki, addig az kezelhető és szabályozható volt. 1779-ben leégett a városháza régi épülete is.191 A szándékos gyújtogatások viszont minden bizonnyal kapcsolatba hozhatók a 18. század végétől egyre nagyobb számban betelepedő zsidóság térfoglalásával. A forrásokból ismert legnagyobb tűzeset a Piac tér keleti oldalán lakó, gazdag házat fenntartó zsidó sakter, Israel Josz portáján történt 1798-ban, amikor is „háza üstökében valamelly gonosztevő gyújtogató Tüzes taplót tett volna". Ezt még szerencsésen eloltották, ám két nappal később a ház hátulját már sikerült felgyújtani, s „...lángot vetvén egy szempillanatban az egész házat a Tűz el borította". A tűz azonban átterjedt a szomszédos épületre, amelynek során leégett sok ember háza, a görög templom és iskola stb. A hatalmas városi tűz súlyos következménye 27 porta megsemmisülése volt (köztük 11 zsidó zselléré), a bevallott kár nagysága 16 098 forintot tett ki. Különösen kellemetlen volt, hogy a város legszebb területének egy része égett le.192 A hatóságok valószínűsítették, hogy ugyanez a gyújtogató okozta a két nappal későbbi kiskanizsai tüzet is; ez 47 ház megsemmisülését hozta magával, itt 18 456 forintos kárral számoltak. Ez utóbbi tűzesetben leégett a kiskanizsai templom tornya is, a három harang lehullott, a sekrestye és az ablakok is hamuvá lettek. 193 A 18—19. század fordulója különösen szerencsétlen volt tűzesetekben: 1801 tavaszán 51 700 forint értékben adott be kárvallást 88 kanizsai lakos, s köztük igen sok módosabb kereskedő 1000- 2500 forintos háza is szerepelt; pár héttel később 16 ház égett el, azt követően pedig 37 ház pusztult el.194 Rögzítsük azért, hogy a város mindig megpróbálta segélyezni a bajba jutottakat, tudunk a létfenntartást szolgáló pénzügyi segélyekről, az újraépítéshez a város erdejéből ingyen fa biztosításáról, téglajuttatásról, adóelengedésről stb. A szerencsétlenül jártak elsősorban önmagukra számíthattak, a város és a városi polgárok adományai elenyészőek voltak a károkhoz képest. Erre példa, hogy 1798- ban a nagy tűzvész után a céhek 120 forintot, a kereskedők 118, a purgerek pedig 32 forintot ajánlottak fel, s ehhez kell még hozzáadnunk az esküdtek által összeszedegetett 290 forintot, így az összes kárnak mintegy 1,5%-át sikerült előteremteni.195 Az égettek nemcsak pénzadományokra számíthattak, a kanizsai lakosok élelmiszert is gyakran felajánlottak a károsultaknak. így például Lachenbacher Moyses zsidó nagykereskedő 20 köböl rozsot, Geber György kereskedő úr pedig 50 köböl rozsot és 30 köböl csutás kukoricát adott az 1798. évi tűzvész áldozatainak. De megdöbbentette a tűzeset a környékbeli vállalkozókat is, nyilván azért, mert a kanizsai piacon értékesítettek; Horváth József beleznai árendátor 50 köböl rozsot adományozott a bajbajutottaknak 1798-ban.196 Az alacsony jövedelemfelhalmozásra képes területeken sokáig eltartott a nagy tüzek utáni regeneráció. Szükség is volt a támogatásra, hiszen a tűzkasszában igen kevés pénz volt: 1787-ben például, amikor megrótták a kassza perceptorát gondatlansága és hanyagsága miatt, mindössze 34 forint volt a pénztárban.197 7. Az árvaügy kezelése A18. századi Magyarországon a tradicionális demográfiai modellnek megfelelően magas volt a halandóság, így az elhunytak után maradott árvák felnevelése igen komoly problémákat okozott. Az uradalmak esetében az Urbárium kiadásáig a jogforrások nem foglalkoztak a gyámüggyel.198 Kanizsa városában az árvaügy a szabadalmas mezőváros tanácsának kötelezettségei közé tartozott, már a város 1702. évi statútumai között ott szerepel az a kitétel, miszerint „a tanács kebelében van egy árva gondnok".199 A város a tisztújítások alkalmával nevezte ki az árvák gondnokát, avagy árvák tutorját, aki felügyelte a városi árvaügyet, erről a század folyamán több forrás is tanúskodik. 200 Hosszú időn keresztül a korabeli uradalmi és városi szokásjog szabályozta az árvaellátás kérdését, a városnak csak korszakunk végén, 1802-ben született meg a gyámügyi szabályzata.201 Az általános gyakorlat szerint, ha egy meghalt felnőtt után árvák maradnak, akkor a tanács kiküldöttei inventáriumot készítettek az árvák vagyonáról, s miután el34 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században helyezték az árvákat valamelyik rokonnál vagy annál a személynél, aki hajlandó volt őket felnevelni, akkor a vagyont elárverezték, s a befolyt összeget kiadták kölcsönként az igénylőknek, és az így befolyt kamatokból vagy a vagyont növelték, vagy pedig a nevelést finanszírozták. A tanács mindig mérlegelte, hogy az egész vagyont (házat, földeket, szőlőt stb.) el kelle adni, vagy pedig csak a részeit. A források tanulmányozásából úgy tűnik, hogy abban az esetben, ha már nem volt sok idő vissza az árva nagykorúságáig, akkor a házat árendába adták, de a földeket licitre vitték; ha viszonylag kicsik voltak az árvák, akkor legtöbbször mindent eladtak. Egy 1742. évi adat arra utal, hogy abban az esetben, ha nem volt rokon, a lelencet egy városi lakos is magához vehette, ebben az esetben a város 9 forintot és ezenkívül naturáliákat fizetett. Érdekes kitétele forrásunknak, hogy mindez az uraság parancsára történt.202 Minden árva tutorjának, nevelőjének évente egyszer számadásokat kellett készítenie. Több esetben találkoztunk azzal a jegyzőkönyvi megjegyzéssel, hogy a „be adott számadás se formájára se más tökéletlenségére nézve még tsak számadásnak se lehetett mondani".103 Az árvák gondnoka évente beszámolót készített, amelyben számot adott a növekményről, s a pénzek állapotáról. Az árvagondnok elszámolását a főadószedő után az uradalmi tiszttartó is ellenőrizte, majd pedig minden hatodik évben az öszszesítéseket a Helytartótanácshoz is be kellett küldeni. 204 Kissé bürokratikusnak tűnik a rendszer, ám hozzá kell tennünk, hogy az eljárás lényegében megegyezik a városi vagyonkezelés más területeinek a gyakorlatával. Még azt is világosan kell látnunk, hogy az árvaügy a város egyik legnagyobb aktatermelője volt. A problémák több oldalról jelentek meg. Kiskorú örökösök esetében minden divisio (vagyon feletti osztozkodás) egyben árvakérdés is volt. Minden felnőtté vált árva örökségének kiadása a testvérek és rokonok ügye is volt egyben. A városi tanácsi jegyzőkönyvek hat évnyi anyagában mintegy 230 olyan esettel találkozhattunk, ahol árvák vagyonáról kellett a tanácsnak döntenie; lényegében nem volt olyan tanácsülés, amikor ne kellett volna árvaügyben állást foglalnia a hivatalnak.205 Az esetek többségében a tanácsnak könnyű volt döntenie, hiszen a kialakult szokások alapján ítélhetett. Viszonylagos rugalmasság volt azokban az esetekben, amikor az árva felnőtté vált, esetlegesen férjhez ment, így kezdeményezhette successiojának kiadását. 206 A tutortól jelentős anyagi beruházást nyilván senki sem várt el, éppen ezért különleges az az eset, amely egy szűcsmesterséget tanuló legényhez, név szerint Hergovics Györgyhöz kapcsolódik. A legény letöltötte tanonci-iparosi vándoréveit, hazatért Kanizsára, s beállt a szűcscéhbe, s kérte örökségének kiadását.207 Az örökrészek kiadását leginkább az anya újbóli házasságkötése, illetve az eltérő korú árvatestvérek vagyonának megőrzése zavarta. A legnagyobb problémát egyértelműen a kamatra kiadott tőke behajtása jelentette. Forrásaink szerint az árvagondnok az esetek döntő többségében körültekintéssel járt el. Akárcsak más területeken, itt is az történik, hogy a készpénzvagyon legnagyobb részét a városi lakók kaphatták meg kölcsönbe, ám a kisösszegű kölcsönökkel bürokratikus nehézségek voltak, főleg a behajtásnál. Kétségtelen azonban, hogy az árvavagyonokból mások is részesültek. Tudunk olyan esetről például, amikor a városban tartózkodó katonaság egyik vezetője kapott 1000 forint kölcsönt, de a hadsereg elvezénylése után éveken keresztül kereshette pénzét a város.20" Előfordult, hogy jó nevű nemesnek és földbirtokosnak is kölcsönöztek jelentősebb összegeket, amelyeknek visszakövetelése jogi nehézségekbe ütközött. Az árvagondnok esetenként tehetetlen volt, így például akkor is, amikor egy korábban csődbe jutott mészáros után az árvának maradt házat elfoglalta a katonaság, s az érte fizetett kvártélypénz (60 forint) lényegesen kevesebb volt, mintha ugyanezen időszakban árendába (370 forint értékben) adták volna ki az épületet.209 A nagyobb összegű kölcsönöket különleges figyelem kísérte, így például 1789-ben a Férst György által felvett 1800 forintos obligátiót (kötelezvényt) külön intabulálták (betáblázták).210 Ha árendába adtak egy ingatlant, akkor szerették a hosszú távú, biztosan fialó megoldást, így például 1799-ben Smeiszer József árváját illető kertet hat évre adták évi 26 forintért.2" A városban a lakosság létszámának emelkedése és a lassan növekedő árszínvonal miatt folyamatosan nőhetett a felhalmozott árvavagyon összege, 1818- ra 311 árva esetében már 92 716 forintot tett ki.212 Az 1802. évi szabályrendelet szerint az árvák pénze és értéklevelei a városi levéltárban kerültek elhelyezésre, ennek kulcsa a tutornál volt. „Az árvák atyjátul olyant kell választani, aki igazszivű, számadó, hivatalyában szorgalmatos és vagyonos is légyen"."3 A 18. század vége felé Geber György kereskedő, a város egyik leggazdagabb embere, hosszú éveken keresztül ellátta a tutori feladatot, esetében nem tudunk pénzügyi visszaélésről, de a tutorokkal ezt megelőzően sem volt baj.214 A vagyon feletti felelősségből következően az árvák atyja természetesen fizetést kapott munkájáért, a jobban fizetett köztisztviselők közé tartozott, Összevetésképpen csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a fentebb említett 92 716 forintos árvavagyon kezelése idejében a város egy éves összbevétele 15 000 forintot sem tett ki.215 8. A céhek és az önkormányzat kapcsolata Említettük már, hogy a városi tanácsba s az egyéb hivatalokba a 18. század során alapvetően azok a városlakók kerülhettek, akik polgárjoggal rendelkeztek. Ennek a rétegnek a nagyobb része iparos és 35 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században kereskedő volt, sokan közülük nem is tudtak magyarul, s céhes szerveződésük is jelzi származásukat, mint például a német vargacéh esetében is láthatjuk. A köztisztviselők a céhek vezetői és az iparosok közül kerültek ki, s ennek alapján szinte azt is hihetnénk, hogy felhőtlen volt a viszony a város vezetése és a céhek között. A források azonban egyáltalán nem ezt mutatják. A 18. század során a város népességének dinamikus növekedése, valamint a városi népesség felhígulása, a sok idegen, „lakó" és egyéb népességelem olyan új viszonyrendszert teremtett, amilyent a régi céhek már nem tudtak tolerálni, s a városvezetésen kértek számon mindent. Nézzük, melyek voltak a céhek legfontosabb érdeksérelmei! A városi tanács elé került ügyek egy része a céhtagok piaci monopóliumának fenntartásával függött össze. Ha a források számát nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a legnagyobb igyekezettel az asztalosok védték piacukat, ha más foglalkozást űzők is megjelentek az ő területükön. 1800-ból származik az az instancia, amelyben a kanizsai asztalos céhbeliek kérték, hogy a tanács tütsa el a Szélmalmi kocsma vezetőjét attól, hogy „tislér mesterségbéli eszközökkel és munkákkal kereskedvén azokk árulásától le tiltassék". 216 A probléma ilyen esetekben mindig az volt, hogy Kanizsa csak mezőváros volt, s így az önkormányzatnak azok felett az emberek felett sem volt bírói joghatósága, akik az uradalom szolgálatában álltak. Említett esetünkben is az volt a baj, hogy „a vádolt fél Uraság Embere lévén", legfeljebb az uradalomnál tehetett panaszt a város. Bár a népesség a 18. században háromszorosára nőtt, s a házak száma is dinamikusan szaporodott a mezővárosban, a panaszokból mégis úgy tűnik, hogy bizonyos foglalkozások szempontjából a helyi piacon a megrendelések csökkenhettek. Persze az instanciából még nem feltétlenül következik a helyzet valódisága, de mivel egyre több hasonló panasz érkezett a tanácshoz, úgy tűnik, joggal feltételezhetjük a helyzet romlását. Legpregnánsabban talán az asztalosok fogalmazták meg egyik 1788. évi beadványukban a nehézséget. A levél azt emlegeti, hogy „a Városban az Asztalos Mester Emberek máris megszaporodván", a jövőben azok fiaival is számolni kell, akik apjuk mellett belépnek majd az iparosok közé. Az különösen kellemetlen volt a céhek számára, hogy egy olyan asztaloslegény, aki remekjét még nem készítette el, már munkákat vállalt, s ezzel az asztalosok céhét megkárosította. Kérték, hogy a tanács tiltsa el az ilyen tevékenységtől a legényt, amivel nyilvánvalóan a piacot akarták továbbra is biztosítani a céhtagok.217 A népességnövekedésből következhetett az is, hogy egyes céhek megpróbáltak a többiektől elkülönülni, s ezt szimbolikus formában is jelezték. Egy ilyen balul sikerült kísérlet 1799-ben történt, amikor is úgy hírlett, hogy Batthyány herceg a születésnapját a városban kívánja ünnepelni. A német purgerség ebből az alkalomból a német vargacéh által készített egységes saját öltözékében jelent meg, ráadásul még társaságban is. Az eset megértéséhez annyit hozzá kell tennünk, hogy a forrásokból úgy érezzük, a 18. század végén az uradalom főtisztviselői kifejezetten nem szerették, ha a városlakók valamilyen egységes közösségbe szerveződnek, továbbá veszélyesnek is tartották az ilyen eseményt. Legjobban Soós Pál uradalmi fiskális volt felháborodva, aki hangot is adott véleményének, holott a panaszlevél szerint a német purgerek kizárólagosan az uraságot akarták kellő tisztelettel fogadni. A német purgerek komoly identitástudattal rendelkeztek, nem győzték úton-útfélen hangoztatni, hogy ők a legnagyobb adófizetők, ők járulnak leginkább hozzá a város működéséhez, s úgy vélték, ez már elegendő ok akár a földesúr embereivel is szembeszállni. Adataink szerint elszámították magukat. Az uradalmi tiszttartó arra hivatkozva, hogy bármilyen társaságnak felállítása „felsőbb engedélyekhez köttetik", megfenyítette a nótáriust, amiért az hajlandó volt a német purgerek kívánságát írásban rögzíteni, s 24 órányi áristommal büntette, amit a kastély mögötti áristomban kellett letöltenie. A német purgerektől büntetésből begyűjtötték a puskákat, amiket csak azért tarthattak, mert a szokott kereskedelmi tevékenység során az utakon azzal védekezhettek. A város vezetése ki nem állhatta Soós fiskálist, aki már két éve állt hivatalában, de már számos összeütközése volt a városiakkal. A város azt a következtetést vonta le az esetből, hogy a fiskális túlbuzgósága miatt történt a skandalum, aminek során a „...Soós Pál Fiscalis Úr üldöző célban veszi, ezen nótáriusában pedig egy hív Emberét veszti". A város nem hagyta magát, küldöttséget kívánt meneszteni az uralkodóhoz, s bepanaszolta a fiskálist a vármegyénél is.218 A céheket a városnak néha már büntetni is kellett. 1800-ban a német vargacéh mesterét el kellett mozdítani, a céhládát a városnak le kellett foglalnia, s 10 forint büntetésre ítélték a szervezetet.2''9 A fizetési kötelezettség nem volt új, hiszen a város el is várta, hogy a szükséges felajánlások esetében a céhek járjanak elöl jó példával, akár a szegénység támogatásáról, akár háborús felajánlásokról volt szó.220 A kanizsai céhek sajátos problémája volt a zsidóság szaporodásából következő piaci verseny. A 18. század második felében betelepülő zsidóság döntő többsége iparos volt, így a céhek hamar szembekerültek a zsidó iparosok versenyével. A céhek a tanácsnál megpróbálták elérni, hogy a zsidók a házról házra való termékárulást ne folytathassák.221 1800-ból származik az a fazekascéh által beadott instancia, amelyben a város fazekasai azt panaszolják, hogy egy bizonyos zsidó összevásárolgatott mindenféle rossz edényeket, s azokkal kereskedik, holott 36 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században szakmájára nézve nem is fazekas, s az egészet tiszta nyereségvágyból teszi. A város vezetése ezúttal nem osztotta a fazekasok aggodalmát, azt írta, hogy ezzel a tevékenységgel „nem nagy kárt okozhat, mivel pedig a vásár mindenkinek szabad, azért heti vásár napokon kívül egyedül az eladás tiltatik meg néki".111 Viszonylag sok hasonló panasz keletkezett a századfordulón, s érdekes módon a városnak néha védelmébe is kellett vennie a területén élő izraelitákat; előfordult például, hogy megélhetési gondok miatt kellett engedélyezni bizonyos ipariszolgáltatási tevékenységet.223 A hagyományos keresztény vallású iparosok egyoldalúan szabályozták az alkalmazottakkal való bánásmódot, a keresztények tarthattak zsidó segédeket, ám fordítva már nem kívánták ugyanezt. Az uraság a legtöbb esetben megvédte a fennhatósága alá tartozó izraelitákat, így a város nagyon kevés alkalommal tudott a céhek panaszainak érvényt szerezni; a vármegye határozatai ugyan a városnak segítséget nyújthattak, ám a földesúr ellenállása miatt azok végrehajtása nem mindig sikerült.224 Örök nagy bánata volt a keresztény lakosoknak, hogy a zsidók a forspontozás és a közmunka alól mentességet élveztek, hiszen uradalmi fundusokon éltek.225 A vásárról a zsidó árusokat nem lehetett kitiltani, ugyanakkor áraik általában alacsonyabbak, míg termékkészletük szélesebb volt, mint a keresztény céheknek, így a céhtagoknak csak az adminisztratív jogokba való belekapaszkodás lehetősége maradt. 9. Piacellenőrzés és áriimitáció Kanizsa városa fontos kereskedelmi utak csomópontjában feküdt, így nem véletlen, hogy már a 18. században meghatározó fontosságú kérdés volt a városi tanács számára a piac ellenőrzése, s az abból nyerhető jövedelem nagysága. A kamarai igazgatási korszakból, 1690-ből származik az az uralkodói rendelkezés, amely szerint a malom, a serház, a borárulás, a mészárszék, a vám, az erdő hasznosíthatósága a városhoz tartozik.226 A vásártartás joga mindig is privilégiuma volt a városnak, a 17. század végétől kezdve 25 évenként mindig sikerült a városnak megújítani jogosultságát.227 Eleinte négy országos vásár megtartására nyert jogot Kanizsa, a 18. század végétől pedig már a hetipiacok tartása is privilégiummá vált.228 A piacok és a forgalmazás technikájáról a kereskedelmi fejezetben emlékezünk meg, most csak annyiban érintjük a piac kérdését, amennyiben az önkormányzat tevékenységéhez tartozott. A kanizsai vásártartás a helyieken kívül nagyszámú idegen érkezését jelentette minden alkalommal, ezért a városnak törekednie kellett a piaci forgalom egységes szabályozására. Fontos volt ez a városnak, hiszen bevételei 25-30%-a a vásártartásból származott. Az 1753. évi úrbéri szerződés alkalmával a nagy capitális vásárokból 800 forintos bevételt prognosztizált az urasági tiszttartó.229 A vásárokon a helypénzek beszedését a város hivatali tisztségviselői végezték, ők állapították meg az elfoglalható standok nagyságát, ellenőrizték az üzletmenetet, figyeltek a vásárosok árulásának technológiájára, nehogy illetlen magatartással másokat háttérbe szorítsanak.230 Az 1740-es évek gyakorlata szerint két embert küldtek a sátrakhoz, kettőt az állatvásárhoz a helypénzek biztos beszedésére, 1802-ben pedig két embert rendeltek a sertéspiacra is.23'' Az 1702. évi városi jogszabályrendelet kimondta, hogy „ha a városba halakat vagy más ennivaló és közélelmezésre szükséges dolgokat hoznak, akkor azok a bíró által megállapított áron nyilvánosan eladathatnak". A jogszabály azt is rögzítette, hogy tilos a vásárt megelőző 24 óra alatt összevásárolni másoktól a termékeket, hogy aztán másnap magasabb áron adhassák el azokat.232 Nyilván a keresztények szokásos böjtje miatt volt fontos, hogy a halkereskedők tevékenységét mindig külön rögzítették. 1746- ban rendeletet hozott a város arról, hogy a vásárra érkezett halkereskedők 3 napon át mérhették terméküket, ám a vásár után a polgárok a megmaradt halat mázsánként felvásárolhatták.233 A nagy vásár a Piac téren volt, a kisebb vásárok pedig a mai Eötvös tér területén zajlottak. A vásári standokért eltérő díjat kellett fizetni a kereskedő-vásározó zsidóknak és a keresztényeknek, ugyanakkor a helyi lakosoknak semmit nem kellett fizetni a területfoglalásért. 234 A piacfelügyelőknek szigorúan el kellett számolniuk a bevétellel, amely a városi főadószedő elé került, majd pedig a Helytartótanács is bekérette az adatokat; általában 6 éves ciklusokban ellenőrizte a könyvelés tisztaságát. A felsőbb hatóságokat a legfontosabb termékek ára is érdekelte, ezért egy 1788. évi határozat szerint a búza, árpa, zab árának alakulását kellett bejelenteni.235 A folyamat eredményeképpen Kanizsa város egyike lett azoknak a jelentős gazdasági emporiumoknak, amelyek az 1790-es évektől folyamatosan, hetente voltak kötelesek jelenteni a piaci árakat.236 A piacellenőrzés szorosan összekapcsolódott a mindenkor használt mértékek állandó betartásával. A mértékek ellenőrzését a vásári jövedelemszedőktől elkülönülve a mértékvizsgálók végezték; e célból Nagykanizsán és Kiskanizsán is két-két embert alkalmazott a város.237 Már az 1702. évi városi statútum 8. pontjába belefoglalták, hogy „Az ország normája szerint ugy a szilárd, mint cseppfolyós anyagokhoz való mértékeket tartja és ezeket negyed évenként a kirendelt commisáriusok által revideáltatja és hitelesítteti". 238 Joggal említi a város monográfusa, hogy ha az ellenőrzők rájöttek, hogy valaki nem tartja be a kötelező mértékeket, így például kevesebb húst mér, nyomban, az utcán felállított deresen leverték rajta a 12 pálcát.239 Mivel a 18. század37 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században ban a város lélekszáma, a kereslet, valamint a piackörzet is növekedett, a vásároknak egyre nagyobb lett a forgalma, ez felvetette a vásári infrastruktúra javításának kérdését. A kanizsai vásárok legnagyobb ellensége a rossz úthálózat és rossz idő esetén a piactéri sártenger volt. Nem véletlen, hogy már az 1780-as évek vége felé felmerült — s a vármegye elé is került — a kanizsai piactér kikövezésének ügye, de ennek anyagi terheit ekkor még sem Zala megye, sem a város nem tudta vállalni.240 III. A VÁROS GAZDÁLKODÁSA A mezővárosi lét korlátozott gazdasági autonómia lehetőségével járt együtt. A 18. századi magyarországi városok nem rendelkeztek központi (kormányzati) anyagi forrásokkal, működésüket, igazgatási és igazságszolgáltatási tevékenységüket alapvetően saját forrásaikból kellett biztosítaniuk. A saját források mellett bizonyos esetekben számíthattak a földesurak segítségére és a vármegye juttatásaira. Abban az esetben, ha egy település az államnak stratégiai szempontból is fontos volt, akkor ott az állam fejlesztéseket hajthatott végre. Utóbbira Kanizsa esetében nincs példánk, legfeljebb a városon kívüli úthálózat kövezése jelenthetett előnyöket a városi népességnek. A korabeli mezővárosok önállóságát és lehetséges fejlődését nagyban meghatározta, hogy az uraság milyen mértékű jövedelmet vont el a város lakosságától, s mennyi maradt a város működtetésére. Számos olyan mezővárosi példával találkozhatunk a Dél-Dunántúlon, hogy a földesúr kiharcolta uradalmi központjának a vásártartásijogot, s a település mezővárossá vált, ám ezzel véget is ért az önállóság lehetősége, az uraság rátelepedett a városra, s gyakorlatilag magának monopolizálta a vásártartási jogból származó hasznot. Erre a folyamatra főleg a kisebb létszámú vásártartó helyeken láthatunk példákat.241 Kanizsa város esetében is bőven találunk példákat a földesúri mohóságra. Gracich bárónak az 1710-es években több olyan törekvése is volt, hogy minél nagyobb jövedelmet vonjon ki a városból. Az 1750- es években a kanizsai lakosság meglepődve tapasztalta azokat a Batthyány Lajos-féle erőszakos földesúri lépéseket, amelyek egyértelműen az addigi jogok megszorítására, valamint a nagyobb adóbefizetés kikényszerítésére irányultak.242 Az 1770-es évek elején még egyszer lezajlott ez az ütközet a földesúr és a város között, a 18—19. század fordulóján pedig a berek területi és ezzel jövedelmi szétosztásának kérdése állította szembe a két felet. Mindazonáltal világosan kell látnunk, hogy a feudális gazdasági és társadalmi rendszer működése egy népes település esetében a jövedelmek és feladatok megosztása révén mehetett csak végbe. A privilegizált mezőváros és az uraság közti úrbéri egyezségek arról is szóltak, hogy a földesúr meghatározott stabil bevételeket monopolizál magának, ugyanakkor átenged a városnak bizonyos jövedelmeket, amelyekből az elvégez olyan feladatokat, amelyek amúgy földesúri erőforrásokat igényeltek volna.243 Hosszú távon valószínűleg mindkét fél jól járt: az egyik oldalon a város önállósága erősödhetett, kialakulhatott a kanizsai identitás, a város és a lakossága közötti kapcsolat szorosabbá válhatott, míg a másik oldalon a földesúr megszabadult egy sor apró, nehézkesen kezelhető ügytől, s ugyanakkor pénzjövedelemhez is jutott. 1. A város bevételeinek struktúrája A 18. századi úrbéri szerződések (az 1731, az 1753. és az 1773. évben) elemzése azt mutatja, hogy a földesurak az állandó, kiszámítható jövedelmeket részesítették előnyben, ami tökéletesen megfelelt az uradalmi officiolátus elképzelésnek is, hiszen ezt lehetett könnyen beszedni.244 Az 1731. évi szerződés a városlakóktól 700, az 1753. évi 780, míg az 1773. évi kontraktus már 1600 forintot követelt a városlakóktól. Ez volt az az árenda, amelyet a lakók a mezőváros területén lévő fundusuk után fizettek az uraságnak. Az összeg növekedését két tényező magyarázza. Egyrészt a városlakók száma a 18. században dinamikusan növekedett (1746-ban még csak 461 gazdát írtak össze Kanizsán, ezzel szemben 1773-ban már 780 házzal bíró ember volt a városban),245 másrészt pedig a lassú infláció és a jövedelmek emelkedése az életszínvonalat növelte és a teherviselő képességet javította. Emellett árendát kellett fizetni a földesúrnak a szántók, kertek és rétek után is. Ezt 1753-ban 3017 hold szántó, 468 hold rét után járó 12 197 robotnap megváltása címén 2032 forintban állapították meg. A földesúrnak járt még kilencedbeli jövedelemként 700 forint, az úrbéri reguláció szerint a robotmegváltásból 2250 forint, s mindez kiegészülve néhány kisebb összeggel együttesen 6202 forintot tett ki a század közepén. Ezt a kötelezettséget a városlakók pénzben fizették, vagyis senkinek sem kellett robotolnia vagy egyéb fizikai munkát teljesítenie.246 A földesúri jövedelemmel szemben a város bevételei sokkal bizonytalanabbak voltak. A városi jövedelmek jelentős része a kanizsai vásárokhoz kapcsolódott. Néhány forrásunk szerint a vásáros he38 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században lyek bérléséből, a standok után fizetendő összegekből s a nagy látogatottságból sejthető, hogy már a század első felében is jelentős lehetett a vásári jövedelem, ám az 1753. évre vonatkozóan már pontosan tudjuk a nagyságát is. A század közepén 800 forintra becsülték azt az összeget, amely a nagy Capitális Vásárbul származhat. Ehhez a vásári jövedelemhez hozzá kell vennünk a forgalomból fakadó 200 forintnyi hídpénzt; a „vásárok alkalmatosságával a Vásárosok Marháinak legelőitül" való 100 forintnyi bérleti díjat, illetve a vásárok alkalmával a városba érkező kereskedők és marháik fogadásából származó hasznot, amely 300 forintra becsültetett. Ezek együttesen 1400 forintos bevételt biztosítottak a városnak, s ez a 2794 forintos összbevétel mintegy 50%-át tette ki.247 Emeljük ki mindjárt ennek az összegnek és aránynak a nagyságát, hiszen az általunk ismert nyugat-magyarországi mezővárosok (Szombathely, Zalaegerszeg stb.) egyikében sem találkoztunk azzal, hogy a vásártartásból származott volna a város bevételeinek a fele, ami világosan bizonyítja a kanizsai vásár adatokkal is illusztrálható fontosságát ebben a térségben.248 A 2800 forintos bevétel ugyanakkor némileg visszalépés a két évvel korábbi állapothoz képest, hiszen egy jegyzőkönyv adatai szerint 1751-ben 3031 forintos bevétele volt a városnak.24'' Mindenesetre az valószínű, hogy a 18. század vége felé, a piaci konjunkturális folyamatok erősödése idején a vásári bevételek jelentősen növekedhettek, amit az is mutat, hogy az 1810-es évekre a város már 15 000 forintos összbevétellel számolhatott. Még annyit hozzá kell tennünk, hogy a városnak nagyon fontos volt a vásári jövedelmek pontos beszedése. Erre jó példa, hogy 1742-ben megvádolták Tax Mihály városbírót azzal, hogy 5 évvel korábban a beszedett vásári pénzekből 6 forintot ellopott. Az ügyet kivizsgálták, s megállapították, hogy a vád alaptalan, s a vádlónak nyilvánosan meg kellett követnie a bírót.250 A város bevételei között persze más tételek is szerepeltek. Az 1753. évi szerződés szerint a városi réteken termelt széna és sarjú a településnek évi 158 forint bevételt biztosíthat. A földesúr által a városnak átengedett három bolt kiárendálásából 180 forint bevétel származott. A földesúrral kiegyezve a kerekesi, bilkei és péterfai puszták legeltetéséből 400 forint árenda szedhető be. A város erdeiben a makktermés kiárendálása 100 forintot eredményezhetett. A városnak a számítások szerint 456 forintos kalkulált bevétele lehetett abból, hogy a „Kereskedő zsidók, kik a Városiaknak házaikban laknak jórészt szerént portékáikkal helyet árendálnak",251 A téglavetőtől 100 forintot várhatott Kanizsa. Mindehhez hozzá kell vennünk még azt az 1773. évi úrbéri szerződésben rögzített, kétségtelenül legérdekesebb tételt, ami a földesúri tiszttartó által becsülve 3000 forintot tett ki. Ez a városban élő oskolabéli Iffiuság potenciális pénzköltése, amit a 300 diák után legalább fejenkénti 10 forintra becsülve számoltak 3000 forintnak mint városi bevételt.252 Természetesen ez erős túlzás, hiszen ebből esetleg részesedhettek azok a városiak, akiknél diák lakott, részesedhettek belőle a vendéglősök, a piaci kereskedők, de maga a város csak nagyon áttételesen, az adóztatás révén juthatott bevételhez a diákok után. (Ne felejtsük el, hogy 1765-ben megnyílt a gimnázium, ahol egészen II. József uralkodásáig viszonylag nagy létszámú, 300-400 diákot oktattak.)253 Mindenesetre az 1773. évi tervezet ezzel a 3000 forinttal együtt már úgy számolt, hogy a város bevételei 5800 forintot tesznek ki.254 Ebben a korszakban a környező térség városaiban az árenda- és a kisebb királyi haszonvételek komoly bevételi forrást jelentettek.255 Kanizsán folyamatosan erősödő szerepe volt a boltok s a hozzá tartozó lakások árendálásának. Már a 18. század közepi forrásunk is megjegyzi a három bolt létét,256 de igazából az új városháza 1787. évi felépítése után nőtt meg ennek jelentősége.257 Az új városházát úgy építették, hogy abban középen az emeleten volt a szessziós szoba, ahol a tanácsüléseket tarthatták, míg az épület két oldalán alul bolt, felül pedig lakás volt kialakítva. Ezeket az ingatlanokat igyekeztek liciten minél magasabb áron árendába bocsátani, s ez igen jó bevételi forrásnak bizonyult, hiszen a városháza épülete a Fő utcán állt, lényegében a piacra nézett, vagyis jelentős üzleti előnyöket rejtett a bérlet megszerzése. A városnak az volt az előnyös, ha hosszú távra tudja stabilizálni a bevételeket. Mindjárt a felépülés után az egyik neves görög vallású kereskedő, Axenti János 10 évre kibérelte az épület jobb oldali részét,258 míg a másik oldal szintén egy görög vallású kereskedő famíliának, a Dobrovicsoknak jutott.25'' Axentié volt a kisebb lakás és üzlet, évente 135 forintot fizetett érte, és ennek fejében a piacra néző szobát és boltot, valamint az épület belső oldalán az udvarra néző szobát, konyhát, kamrát, illetve fél pincét használhatta. Óvatosságból kikötötte a város, ha a kereskedő fel akarná mondani a szerződést, akkor egy évvel korábban azt jeleznie kell. A másik oldalon lévő bolt árendája jóval nagyobb volt, s ezért néha már gazdálkodási nehézségeket is okozhatott. Erre utal, hogy Dobrovics Miklós 1798- ban jelezte, hogy az eddig fizetett 400 forintos árendát a továbbiakban nem tudja fizetni, de ha a város engedne az árból, akkor továbbra is bérlő maradna. 260 A város előbb még próbálkozott a licitálással, hátha ad érte valaki 400 forintot, ám pár hónappal később évi 300 forintért kiadta azt a volt bérlőnek. Ezért Dobrovics használhatta az alul lévő boltot és szobát, valamint az emeleten található három szobát, amelyből kettő a Fő utcára, egy pedig 39 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században az udvarra nézett. Az ingatlanhoz még konyha, kamra, depositorium, padlás és pince tartozott. Pontosan kikötötték, hogy a tűzveszélyre figyelemmel viszonylag kevés fát és szénát tarthat egy időben az udvaron.261 A város biztosította önmagát azzal is, hogyha a bérlők tüzet okoznának tevékenységükkel, s kára lenne a városházának, akkor a bérlők vagyonukkal felelnek. A város a nagy boltokon és lakásokon kívül is, amit csak lehetett, bérbe adott. Ehhez mindjárt hozzá kell tennünk, hogy emögött nemcsak a város kiadásainak fedezésére szolgáló pénzgyűjtés áll, hanem az is, hogy abban a korban a város vezetői erkölcsi felelősséget éreztek a város vagyona iránt: úgy fogták fel a városi ingatlanok létét, hogyha abból nem sikerül a legnagyobb jövedelmet kicsikarni, akkor megkárosítják a várost. A kettős indíttatásból következett, hogy a bíró és az esküdtek folyamatosan figyelték az ingatlangazdálkodást. A városnak több olyan épülete volt még, amelyeket kiárendált, bár ezek a tételek korántsem voltak már olyan jelentősek, mint a két nagykereskedő esetében. A városháza épületében az Axenti-rész fölött lévő egy szoba-konyha-kamrás lakrészt Muntner József iparos bérelte ki évi 60 forintért.262 A város bérbe adta gazdasági épületeinek egy részét is. 1800-ban Czellinger Fülöp pintérmester évi 20 forint árendát fizetett a városi majorban lévő, a pajta melletti magazinért.263 Ezt a területet (majort) a város pár hónappal korábban vette 1000 forintért szomszédsági elővásárlási jogán Mak regementbéli kapitánytól. Az volt az előnye, hogy közvetlenül a város pajtája mellett feküdt, így az ottani termést könnyű volt elhelyezni. A Czellinger-féle pajtavásárlási contractus üde színfoltja ínséges forrásbázisunknak, mivel a városi bérbeadási szerződésben szereplő indoklás nagy vonalakban leírja a városi fundusok állapotát. Eszerint a városnak két fundusa volt eddig, amelyből az egyiken a vármegye ispotályt hozott létre, míg a másikon kvártélyház volt, ám mostanra (vagyis 1800-ra) annyira elpusztultak, hogy túl sokba kerülne a felújításuk. Ugyanakkor a város vezetése azt tapasztalta, hogy a századforduló idején a nagy kereslet miatt a fundusok ára gyorsan növekedett, ezért mindenképpen meggondolandónak tartották a kapitány ajánlatát, vagyis felbecsültetés után meg akarták venni a pajtát s a hozzá tartozó két fundust, mivel „...ha most nem is, de valaha nagy hasznot hajthatna a Városnak".26* Itt már egy tudatosan előre tervező és spekuláló városvezetés sejlik fel, bár hozzá kell tenni, hogy mindez korántsem volt egyedi ebben az időszakban (főleg majd a reformkori magyar városokban virágzott igazából az ingatlanspekuláció). Örökös problémája volt a városnak az erdők gazdasági hasznosítása. Véletlenül se gondoljuk, hogy a 18. században minden városi alkalmazott becsületes ember volt, igen gyakran kellett visszaélések ellen fellépnie a tanácsnak. Az erdőgazdálkodás is ilyen terület volt. A szabad erdőélésnek ősi hagyományai voltak Magyarországon. Kanizsán, amelynek környékén széles nagy erdőségek terültek el, illetve a berekben a városi társadalom relatíve szabadon tevékenykedhetett, s ennek egyfajta demokratikus látszata is volt. Az úrbéri szerződések, valamint a város tulajdonának kérdése azonban felvetette az erdőkezelés szakszerűségének problémáját is. 1788- ban kiderült az erdőpásztorról, hogy zsebre dolgozik, az erdőből a fákat azoknak juttatta, akiket az egyáltalán nem illetett meg, ugyanakkor ő maga városi alkalmazottként a város kukoricaföldjét fosztogatta.265 A városnak is szembe kellett azzal néznie, hogy egy ember kevés a földek megóvásához, ezért emelni kellett a felvigyázók számát. A század végén a városnak rendeletet kellett hoznia arról, hogy az erdőket ki és hogyan használhatja. Világossá vált egy felmérésből, hogy az erdőkben egyesek területet kerítettek el méheseknek, az erdők belsejében irtásokat alakítottak ki stb., s ez mind sértette a város tulajdonjogát, s ugyanakkor bevételeit is csökkentette.266 A városnak vigyáznia kellett a tölgyeseire és bükkös erdeire, hiszen a makkoltatás és a gubacsszedés, esetlegesen az erdei legeltetés sikeres bérbeadásához szüksége volt ezekre a területekre. 267 2. A kiadások szerkezete A város bevételei mindig kevésnek tűntek a kiadásokhoz képest, ezért a vezetésnek az egyik legfontosabb tevékenysége mindig a bevételek és a kiadások közötti egyensúlyozás volt. Arra mindig ügyeltek, hogy az év végi elszámolások idején az év közben felgyülemlett hiányokat eltüntessék, hiszen az elszámolást be kellett nyújtani az uradalmi vezetőnek, aki mindig kíméletlenül felhívta a figyelmet a hiányosságokra, a rossz könyvelésre.268 Bár pontos, tételes kiadási bizonylat nem áll rendelkezésünkre, azok csak a 19. század első felére vonatkozóan maradtak fenn, mégis azt sejtjük hiányos forrásainkból, hogy addig nem is volt probléma a kiadásokkal, amíg valami váratlan, előre nem látható dolog miatt nem kényszerült a város jelentős költekezésre. Milyenek lehettek ezek a váratlan kiadások? Bőven van rá példa. Az állandóan jelentkező tűzesetek, amelyek nemcsak a lakosság, hanem a város épületeit is pusztíthatták, óriási megterhelést jelentettek. A hadsereg állandó beszállásolása szintén komoly összeggel terhelte meg a város kasszáját. Az esetleges építkezések, természeti katasztrófák következményei (például az 1757. évi földrengés, amely nagyon sok épületet elpusztított), a templom felépítése stb. folyó költségvetésből nehezen lettek volna fi40 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században nanszírozhatók. Biztosan nem lehet véletlen, hogy az említett természeti katasztrófa után egy évvel több kanizsai lakos kérte a földesurát, hogy a szegénység és nyomorúság miatt engedje el a házukra kivetett adókat.269 A váratlanul jött kiadásokat kétféleképpen tudták kezelni. Egyrészt maradt a régi megoldás: a város polgáraira tételesen adó formájában áthárítani a terheket, ám ennek rendszerint békétlenség és belső politikai csatározás lett a következménye. A másik lehetőség a kölcsönfelvétel volt, amelynek eredményeképpen a 18. század második felében a város egyre jelentősebb adósságot halmozott fel. Mindennek következménye az lett, hogy az 1780-as évek végére az addig felhalmozott adósságok után fizetendő kamatok nagysága már meghaladta a folyó költségvetés 10%-át.270 Az adósság miatt komolyabb beruházásokra már nem gondolhatott a város, így például 1788-ban hosszas töprengés után kénytelenek voltak elutasítani a vármegye ajánlatát egy, a városháza mögötti területen (ahol az áristom is volt) létrehozandó rabház megépítésére. A városvezetés mérlegelte az előnyöket, így az útépítéshez szükséges foglyok munkaerejében, avagy az őrző személyzet foglalkoztatásában rejlő hasznot, de nem rendelkeztek szabad forrásokkal, s magát a beruházási összeget csak úgy tudták volna előteremteni, ha újabb kölcsönöket vesznek fel.271 1787-ben a Helytartótanács kötelezte a magyar mezővárosokat arra, hogy vallják be, milyen összegeket halmoztak fel, avagy mekkora adósságuk van. Kanizsa város válasza alapján pontosan tudjuk, miből származott a városnak a 8760 forint adóssága.272 1. A városnak 1753 óta pere volt a földesúrral, ami sokba került. 2. A földesúri magatartás miatt a Szent János templomot a városnak kellett megépítenie. 3. A városháza 1779-ben „egészlen el égett s porrá lett, egyedül a puszta fundusunk maradt meg". 4. Az itt állomásozó katonaság miatt kiadásokra kényszerült a város, például új kutakat kellett ásatni, ezért „interesre pénzt fól venni kényszeríttettünk" — írja a város nótáriusa a jelentésében. Ha a kölcsönforrásokat vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy többféleképpen juthatott a város a szükséges pénzhez. Egyrészt a városnak magának is voltak olyan intézményei, amelyek jelentősebb összegeket halmoztak fel, közülük kiemelkedik az Ispitál és az árvapénztár. Több elszámolási igazolás is fennmaradt arról, hogy a város az 1760-as években 1000 forintot vett fel a szegényház kasszájából, s ebből részben kifizethette a templom felépítésének költségeit.273 Az árvapénztárból a városháza újjáépítéséhez használtak fel pénzt, de tudunk arról is, hogy nemes magánszemélyektől kölcsönzött pénzt Kanizsa városa.274 Ezeket a kölcsönöket a város folyamatosan görgette maga előtt, s majd csak az 1780-as években meginduló mezőgazdasági konjunktúra és piacosodás adta meg a tőketörlesztés lehetőségét. 1800-ra a város megszabadult minden adósságától, sőt már bevételi többletei is voltak.275 Addig is, amíg ez sikerült, Kanizsa város elöljárósága folyamatosan próbálta csökkenteni az adósságállományt; ehhez a régi magas kamatozású kölcsönöket sikerült is alacsonyabb kamatú kölcsönökké formálni úgy, hogy másik hitelezőt kerestek, olyat, aki olcsóbban adta a pénzt.276 A város folyó kiadásai között a korabeli mezővárosokban megszokott tételek figyelhetők meg. Eseti, szórt adataink azt mutatják, hogy az épületek állandó javítására végzett munkák (ács-, kőművesmunkák stb.) kifizetése viszonylag sokba került. Nehezítette a helyzetet, hogy szinte mindig kellett költeni a gyorsan amortizálódó építményekre. A városi tisztviselők fizetése is emelkedett az idők folyamán, de olyan esetről, mint Szombathelyen — ahol a megszokott díjazásért már nem találtak embert, aki a bíróságot elvállalta volna — nincs tudomásunk.277 3. A katonai szükségletek kezelése Kanizsát a lakosság erőteljes szaporodása, valamint a város nagysága alkalmassá tette arra, hogy az állam a katonai kiadásainak egy részét a településre hárítsa. A várost ez két módon érintette: egyrészt szükség volt a katonai porciók lehetséges és igazságos kivetésére és elosztására, valamint a pénzek begyűjtésére, másrészt pedig a kiszolgált kvártély után a városnak kellett elvégeznie a pénz igénylését és kiosztását. Kanizsa Batthyány-uradalmi központ is volt, s a magyarországi nagybirtokok működését elemezve Kállay István is rámutatott, hogy a nagybirtokok vezetése, kormányzata s maga a földesúr is ellenérdekelt volt az állami adók begyűjtését illetően, de azt mégis elvégezte. Esetünkben ez azt jelentette, hogy a kanizsai uradalom falvainak (Bajcsa, Homokkomárom stb.) hadiadóját az uradalom gyűjtötte be, ám Kanizsa mezőváros ezt a városon belül önmaga teljesítette.278 A város és a földesúr érdekei néha találkozhattak. Erre jó példa az az 1748- ban történt eset, amikor Zala vármegye Kanizsára is ki akarta vetni a hadiadót (dicát), amit a város nehezményezett, s földesurához, a nádor gróf Batthyány Lajoshoz fordult „az egész polgárság belegyezésével az ilyen dica elhárítása" végett.279 A terhek elosztásához és a járandóságok kiosztásához persze emberek, tisztségviselők kellettek, s mivel nagy összegekről volt szó, az esküdtek (tanácsosok) közül választottak palétást. A palétást az évi tisztújítás (restauráció) alkalmával a tanácsosok közül nevezték ki. Feladata a városra kivetett katonai szükségletek (élelem, fuvar és takarmány) arányos elosztása és a porciók behajtása volt, emellett 41 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században intézte és nyilvántartotta az ügyeket, valamint kiosztotta a kincstári megtérítés összegét.280 Mivel a birodalom a 18. században igen sok háborút viselt, a katonai igények egyre nagyobb terhelést jelentettek a város lakosságára. Lényegében arról van szó, hogy minden ilyen jellegű kiadás a városiak jövedelmét, vagyis a lakossági pénzalapok fejlesztésre fordítható arányát csökkentette. Ugyanakkor a szegényebb lakosokat igen megterhelte az állami adónak ez a formája, s nem véletlen, hogy viszonylag sok panaszt kellett a városi tanácsnak tárgyalnia a paléta kérdésében. A palétapénz valójában egy megelőlegezett összeg volt, amelyet az állam később térített. Ezt a pénzt a lakosoknak a város kaszszájába kellett minden hónapban fizetniük, de sokszor baj volt az elszámolásokkal, a lakossági befizetések és a palétás kimutatásai eltértek egymástól.281 Az ellentétek persze kölcsönösek voltak, s ezért is kívánt e jelentős összeg beszedése felelősségteljes tevékenységet. Valószínűleg nem véletlen az az 1799- ben kelt kérés, amelyben Vizinger János azért esdekelt, hogy „a Paléták szedésére nékie hív szolgálattyáért bizonyos Jutalom resolváltasék",282 A nagy- és kiskanizsai oldalon egyaránt szaporodó házak adták a katonai beszállásolásnak és beköltözött katonák eltartásának (kvártélyozás) az alapját. A vármegyének már régóta volt egy kvártélyháza Nagykanizsán, ám a központban lévő épület nem oldotta meg a sok katona eltartását.283 Főleg a II. József uralkodása, valamint a francia koalíciós háború időszaka alatti csapatmozgások terhelték meg a várost, valamint az, hogy egyre több katonatiszt lakott tartósan a városban lévő díszesebb házakban. A városhoz sok lakossági panasz érkezett az ügyben, hogy a katonatisztek egész egyszerűen beköltöznek a házakba, ott eltartatják magukat, s ez a tulajdonosoknak igen sokba kerül.284 A kvártélyozást az állam utólag megtérítette, de a deperditáról mindenki tudta, hogy a később kifizetett összeget olyan áron számolták el, amely messze nem fedezte a valóságos költségeket. Egy előnye mégis volt a kvártélypénznek, mégpedig az, hogy olyan szolgáltatásért kapott a gazda pénzt, amelyet természetben tudott teljesíteni, vagyis abban az időben nagy kincsnek számító készpénzhez jutott hozzá, s nem kellett kényszerkereskedelmet folytatnia a pénz megszerzéséhez. A költségek visszatérítése néha évekig is elhúzódott, s akkor is csak csepegtetve jutott el Kanizsára: arra is volt példa, hogy csak egy utca lakóinak küldte meg a kincstár a szükséges pénzt.285 Az ezzel kapcsolatos hivatali teendők persze a várost terhelték, az egyik tanácsosnak és a nótáriusnak kellett Zalaegerszegre utaznia, ahol a vármegye kiszolgáltatta a megfelelő összeget, s ezt otthon Kanizsán szétoszthatták a lakosok között a teherviselés arányában.286 Előfordult olyan eset is, például 1798-ban, amikor a vármegye egész egyszerűen megtagadta a kvártélypénz kifizetését, 287 s a város nem tehetett egyebet, mint tovább követelte és sürgette a pénzt. Az elmaradt kifizetések komoly bonyodalmakat okoztak az örökségek szétosztásánál, hiszen papíron ugyan az örökösök feloszthatták a pénzértéket, ám annak megszerzése már nehézkes volt.288 Instancialevelek sokasága keletkezett amiatt is, hogy a kvártélypénzt szétosztó hivatalnokok nem fizették ki rögtön a megfelelő összegeket, hiszen az ipar és kereskedés felé forduló városban igen gyakran előfordult, hogy a családfő akár több hónapra is eltávozott otthonról (anyagbeszerzés, a külföldi piacok tanulmányozása stb. miatt), s így nem is találhatták meg.289 Érdekes könyveléstechnikaijelenség, hogy a vizsgált korszak utáni időről fennmaradt költségvetési kimutatás ezeket az állami pénzeket a város bevételei között szerepeltette (végül is a város vette fel a vármegyétől). Az átutalt összegek nagyságára jellemző, hogy az összes városi bevételnek mintegy 10%-át tette ki.290 IV. A VÁROS ÉS A JOGSZOLGÁLTATÁS 1. A város jogszolgáltatási lehetőségei A vizsgált időszak alatt a város jogszolgáltatási rendszere sokat változott. Mint arra már írásunk elején utaltunk, a felszabadulás utáni kamarai időszakban a városnak szinte minden téren szélesebb lehetőségei voltak, így például az igazságügy terén is. A város — bár mindig jelentős katonaság állomásozott területén — ebben az időben csaknem úgy élt, mint egy szabad királyi város, ebből következően ítélkezési gyakorlata is széles körű volt.291 Ez az állapot lényegében a Gracich-féle korszak végéig tartott, ezután jogszolgáltatási lehetőségei is szűkültek. A városnak pallosjoga is volt, ezt már az 1695. évi városi rendszabályok is tartalmazták.292 Mutatja az idők változását, hogy az 1722. évi városi statútum már úgy fogalmaz, hogy „Minden ügyben, kivéve a főben járó büntetéseket, a bíró a tanáccsal jár el...".293 A hajdani ítélkezési szabadság szimbólumának tekinthetjük az 1787-ben felépített városháza erkélye fölötti vasból készült, kardot tartó kart, amely fontos identitási motívuma lehetett a városi létnek.294 Nem véletlen tehát, hogy az 1720-as évek előtt a város még főbenjáró ítéleteket is hozott. Halálos ítélet meghozásának oka általában gyilkosság vagy 42 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században bizonyítottnak vélt boszorkányság volt. A városi jegyzőkönyv 1716. évi bejegyzése tartalmazza a Majorics András napszámos által elkövetett gyilkosság leírását. Majorics ekkor 28 éves volt, napszámosként tengette életét, lólopásért már Légrádon elítélték, tömlöcbe vetették, de onnan megszökött. Kanizsán Szillaika Pál házába tört be, az esti harangszó után a marhát az udvarból elhajtotta, majd amikor a házigazda ezt észrevette, s a marhát tőle vissza akarta venni, akkor néhány botütéssel agyonütötte a tulajdonost. Majoricsról a tárgyalás közben kiderült, hogy máshol is lopott már. A bíróság bizonyítottnak vélte az emberölés vádját, s úgy ítélkezett, hogy „mások elrettentő példájára pallossal kivégeztessék és teste az akasztófa alá temettessék".295 Az ítéletet jóváhagyás végett felterjesztették az Udvari Kamarához. 1714-ben és 1716-ban boszorkányok ügyében hoztak halálos ítéletet Kanizsán. Az ítélet mindkét esetben fővesztés és máglyán elégetés volt.296 Mindegyik esetben szerepelt a vízpróba, ezt a Sárecz-tóban vagy a Ciglenice-tóban végeztek el, s ha a vádlott nem merült el, akkor megerősítést nyert boszorkány mivolta.297 A boszorkányok kivégzése látványosságszámba menő esemény volt, s az ekkor már lerombolt vár udvarán szokták megtartani. 298 1744 után a Batthyány-korszakban főbenjáró ítéletet csakis az úriszékkel és vérhatalommal rendelkező földesurak hozhattak. A város kötelességei a bűnügyek tanácsi megtárgyalásáig terjedtek, ezt követően a vádlottat át kellett adni a földesúri igazságszolgáltatásnak. A városi jogszolgáltatás speciális esete volt a zsidó népesség feletti jogszolgáltatás kérdése. Sajátos jelenség volt ez a 18. században. A zsidóság létszámaránya főleg az 1770-es évek után nőtt meg, amikor már elérte a városi lakosság 15%-át.299 A zsidók jelentős része a városban földesúri funduson lakott, vagyis jogilag a város nem rendelkezett felettük. Ügyeiket a város legfeljebb tolmácsolhatta a földesúri intézőnek, akinek természetesen az volt az érdeke, hogy a zsidóság adót fizessen, következésképpen a zsidóság az ilyen ügyeket enyhe büntetéssel úszhatta meg. Más volt azonban a helyzet akkor, amikor a gazdagabb zsidók a városlakók fundusait vették meg, hiszen ez esetben már részlegesen a városi jogszolgáltatás alá kerültek, vagyis a szokásjog és írott rendelkezések rájuk is kiterjedtek. Kisebb-nagyobb büntetést is kiszabhattak az ilyen beköltözött gazdag zsidókkal szemben, ám kétségtelen, hogy sokat a város nem tudott tenni ellenük. Jó példa erre a leggazdagabb kereskedő, Lachenbacher Moyses esete. Őt a város előbb megfeddte azért, mert vasárnap is gazdasági tevékenységet végzett, megbüntették, de a kereskedő azt üzente vissza, hogy a „bíró úr ha nem tetszik néki, hozzája menne".300 Ilyen esetekben a város nem nagyon tudott mit kezdeni, felterjeszthették ugyan a vármegyéhez a zsidó ügyét nyakassága miatt, bepanaszolhatták a földesúrnál, de messzebb általában nem jutottak. A zsidóknak az 1780-as évektől már belső jogszolgáltatási lehetőségei voltak. A földesúr 1786-ban rendeletet bocsátott ki „Előírás a zsidó hitközségben való jó rend fenntartásáról" címmel, amely szerint a helybeli zsidóbírót és esküdtjeit az uradalom iktatja be és hagyja jóvá.301 Szigorúan előírták azt is, hogy a zsidók panasszal a zsidóbíróhoz forduljanak, ami pedig nem tartozott a zsidóbíróhoz, az az uradalomhoz került. A II. József-féle 1787. évi rendelkezés ezen az állapoton alapvetően nem változtatott. 2. Testi sértés és gyalázkodás A büntetőügyek jelentős részének a kanizsai lakosság egymás közti verekedése volt a tárgya. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ebben két dolog biztosan közrejátszott. Az egyik a városi lakosságnak még a néprajzi irodalomból is ismert nyakassága és csökönyössége,302 a másik ok pedig a városi népesség soknemzetiségű származása, az eltérő kulturális szokásrendszerből fakadó ellentétek gyakori felmerülése volt. A városi tanácsi jegyzőkönyvekben viszonylag sok adat maradt fenn arra, hogy a városi népesség vitái gyakran a tettlegességig fajultak. Ha azt vizsgáljuk, milyen társadalmi csoportból való személyek verekedtek össze, igen színes képet kapunk. Típuseset volt a gazda és a legény konfliktusa. Köztudott, hogy a gazdák, polgárok igen kíméletlenül bántak a legényeikkel, szolgáikkal, s ennek persze a szolgák látták kárát. Egy 1798. évi esetre utalunk, amikor is egy könyvkötő legény, Benjámin Trangotlanguini panaszkodott, hogy gazdája, lllovai János őt véresre verte. A tanács kiküldte az esküdteket, hogy az előző nap történteket vizsgálják meg, s azt tapasztalták, hogy a legénynek súlyos, verésből származó sérülései vannak, vagyis a tettlegesség bizonyítottá vált. A gazda úgy védekezett, hogy azért következett be a verés, mert a legény megverte a gazda lányát, az asszonyt pedig illetlen szavakkal szidta, s ez felbosszantotta őt. A tanács a gazdát a legény sebeinek gyógyítását szolgáló anyagiak biztosítására, valamint 12 forint büntetésre ítélte. A gazda ugyan fellebbezett, ám a tanács helyben hagyta korábbi ítéletét, hangsúlyozva, hogy a kegyetlenkedéshez képest mértékletes ítélettel zárult a per.303 Egy század eleji eset szerint a Kanizsán lakó nőtlen Horváth Matók az egyik polgár fiát minden ok nélkül, az utcán keservesen megverte, amiért 6 forintra büntették.304 Van példánk arra is, hogy a gazdák más szolgálóját is néha egész egyszerűen véresre verték az utcán. Rottman György instanciája 1799-ben arról szólt, hogy szolgáló lányát, Györffy Julit Ernszt Mátyás kanizsai bádogos igen megverte légyen, s a verés közben a lánynál lévő két lepedőt, 43 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században amelyeket éppen gazdájához vitt, még el is vette. A bádogos úgy védekezett, hogy „...ő azon említett személyt tsak azon okbul verte meg, minthogy már estve lévén, őtet gyanús személynek állította". A tanács természetesen nem méltányolta a bádogos védekezését, az ellopott tárgyakat vissza kellett adni, s pénzbüntetésre ítélték a mestert.305 Néha azonban a hatalom is visszaélt helyzetével; volt rá példa, hogy a város hajdúját, Mandl Jánost kellett megbüntetni azért, mert Drinóczy Rosalia szolgáló fejét „minden ok nélkül bétörte", így a szolgáló „mind szenvedéseiben, mind feje gyógyításért elégtételt kívánt". 301'' A kocsmai verekedések is állandóan napirenden voltak. 1799-ben Svinderman német szabómester legénye a Bárány vendégfogadóban Nadrabély legényével verekedésbe keveredett, s ebbe az ott lévő katonák is beavatkoztak a sértett oldalán, így a szabóinast „szörnyű mód meg verték légyen". A tanács a verekedőket viaszgyertya árának letételére kötelezte; amúgy az ítélet indoklása igen tanulságos, miszerint a szabólegény „amit keresett maga meg is nyerte".307 A családon belül okozott testi sértésekkel is többször kellett foglalkoznia a tanácsnak. Az áttanulmányozott források alapján úgy tűnik, hogy a család bármelyik tagja áldozattá válhatott. Egy 1798. évi esetből kiderül, hogy egy feleség az anyósát kékfoltosra verte, s ezt a férje (akinek értelemszerűen az anyját verték) minden további nélkül végignézte, ahogy a jegyzőkönyv szól: „...az Anyját a felesége kegyetlensége ellen nem védelmezett". A harcias arát hat korbácsütésre ítélték, de megbüntették a férjet is, akit két napra áristomba zártak, s felhívták a figyelmét az anyja tiszteletére.30" Fordított szituációra is van példánk. Magyar Ferenc kanizsai lakatosmester azért panaszkodott, mert miután elverte a feleségét, az após a lányát védelmébe vette, s az erőszakos vőt kizárta a házból. Ezt a vő még elviselte volna, s követelte, hogy a házra tett költségeket fizesse ki az após, aki viszont elzárkózott ettől. Salamoni ítélet született: a lakatos visszaköltözhetett a házba, feleségével együtt élhetett, de külön konyhát kellett tartania, s külön konyhája volt az apósnak is, akinek felhívták a figyelmét arra, hogy „az IJfjak dolgába magát ne avassa".309 A legkiszolgáltatottabbak a gyermekek lehettek, valószínűleg a gyermekek ellen elkövetett szülői és gazdai atrocitások nagy többsége nem került a tanács elé, s nem volt semmi jogkövetkezménye. Forrás többnyire a mostohagyermekek ellen elkövetett eseményekről maradt, ugyanis ott a rokonsági szálak más családokhoz is kapcsolódtak. 1800-ban történt, hogy Fehér Jakab úgy elverte mostohagyermekét, hogy kérdéses volt, egyáltalán túléli-e a gyermek a bántalmazást. Végül is szerencsére a gyerek gyógyult, így nem halálokozás miatt kellett ítélkezni, s a vádlott megúszta 24 nap áristommal.310 A tanácsnak sokat kellett foglalkoznia a nehezen kibogozható, sok tanú előállítását igénylő gyalázkodás, sértés, szidás eseteivel. Megszokott jelenség volt a városi kocsmákban előforduló, az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására növekedő szidalmazás kezelése. Mivel ilyen esetekben általában kölcsönösen szidták egymást az emberek, sokszor a tanács megelégedett a kibékítéssel, esetleg mindkét felet megbüntették némi pénzre, s felhívták a figyelmüket a következő eset súlyosabb büntetésére. Az esetek többsége azonban nem a kocsmában történt. Sokszor előfordult, hogy az elhunyt férje után a gazdaságot, a házat vezető nők ellen gyalázkodtak mind a polgártársak, mind a szolgák. Se szeri, se száma az olyan eseteknek, amelyben a nőket szajhának nevezték, lekurvázták, egyéb gyalázatos kifejezéssel illették. A tanács az ítélkezései során általában a védtelen egyedülállókat támogatta, ám többször el kellett ismernie azt, hogy ha valakit lekurvázták, az az illető esetében nem sértés, hanem egyfajta valóságos tényközlés, így ezeket nem mindig büntették. A városvezetés a purgerektől elvárta a példamutató magatartást, ugyanakkor a büntetések viszonylag kicsik. Kikker András is megúszta egy dorgálással azt, hogy a piacon ok nélkül leszajházta Maglát Krisztián feleségét; a vádlott azzal védekezett, hogy éppen nagyon dühös volt, ám megkövette az asszonyt.311 A városvezetésnek kellemetlen volt, ha a polgárok vétkei kitudódnak, ahogyan erre világosan utal egy 1742. évi eset. Takács János jelentette a tanácsnak, hogy felesége megcsalja Péter Istók urasági hajdúval, s ennek megtörténtét többen bizonyították. A tanács megbüntette az asszonyt, ám a férjet is, mert „ezen ügyet csendben is el lehetett volna intézni, de az emberek között proklamálta".3''2 Meglehetősen gyakori panasz volt az ok nélküli gyalázkodás és sértegetés. Előfordult, hogy feleség vádolta meg a férjet tolvajsággal, rossz hírét keltette, nevében meggyalázta, és nyilvánosság előtt illetlenségeket kiabált rá. Egy ilyen esetben a férjet ártatlannak találták, az asszonyt 4 forintra büntették. 313 Olcsóbban megúszta a magyar iskola tanítója a szakácsnő szidalmazását, hiszen bizonyítani tudta a kölcsönösséget, így kibékítették őket.314 A tanács szigorúan felügyelt a választott tisztségviselők erkölcsi tisztaságának megőrzésére. Egy 1799. évi eset arról tudósít, hogy Princz Sebestyénné a sessio üléséről távozván az ajtóban hangosan megjegyezte, hogy „Gorinak igen nagy a szája", és ez persze Gori László esküdtet sértette. Mivel Gori „az illetlen szavakért satisfactiot kért", a tanács az aszszonyt 6 korbácsütésre ítélte.315 Ám nemcsak az esküdteket, hanem néha a városbírót is meg kellett védeni, hiszen többször előfordult, hogy köznevetség tárgyává vált a város első embere. 1748-ban például a tanács a feleségét ütlegelő Belhardt Andrást megintette, de a vétkes azt mondta az ítéletre, 44 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században hogy a „város bíró egy huncfut", és ezt nagy nyilvánosság mellett többször meg is ismételte. (Az állítás mai értelemben vélhetően azt jelenti, hogy a bírói ítélet nevetséges.) A péket a városbíró megkövetésére és a becsületének helyreállítására kötelezték, ellenkező esetben 25 bot vagy 6 forint bírság várt rá.316 A nevetség tárgyává tevést más városokban is büntették, hiszen a keresztény közerkölcsöt alapjaiban sértette.317 Egy másik eset 1725-ből származik, amikor is a Katalin-napi vásárban egy kanizsai polgár „a városi tanácsot és az egész polgárságot igen szidta és gyalázta"; az ítélet szerint Sailer polgárnak a tanácsot meg kellett követni és magát háromszor szájon ütnie, továbbá felhívták a figyelmét, hogy a következő esetnél kiűzetésre vagy polgári mivoltától való megfosztásra ítélhetik.318 3. Közerkölcs és paráznaság Állandóan visszatérő problémát jelentett a tanács számára a közerkölcsök feletti gyámkodás, s az ehhez tartozó büntetőügyek tárgyalása. Mivel a városi lakosság gazdálkodása a 18. század második felében egyre inkább a kereskedelem felé tolódott el, így a nagyszámú idegen beköltözése, valamint a század világiasabb gondolkodása miatt alig-alig telt el úgy tanácsülés, hogy ne kellett volna valakit megbüntetni erkölcstelen életmódja miatt. Érdekes módon az erkölccsel összefüggő ügyek jelentős része a házasságok megromlásával, a házastársak kilengésével kapcsolatos. A tanács elé sok olyan ügy került, amelyben a házasságok megromlásának egyértelműen a házastársi hűség megszegése volt az oka. Néha ezek az ügyek súlyos kimenetelűek is lehettek. 1800-ban például Fehér Jakab feleségét összeverte, „majdnem minden tagjait megcsonkította légyen", s csak a szomszédok akadályozták meg abban, hogy meg ne ölje kurválkodása miatt. A tanács a Szentszék elé akarta vinni az ügyet, de végül is annyi lett belőle, hogy a gazdát kitiltották a városból, s vagyona fölött az áldozat rendelkezhetett. 319 A hivatal számára egyszerűbbek voltak azok az esetek, amelyek során csupán annyi történt, hogy valamelyik fél bűnbe esett. Egy 1716. évi eset arról tanúskodik, hogy egy Babics Mátyás nevű ember elcsábította Cserencsics Márton feleségét, ám a tanács előtti szembesítés során a férj és az asszony kibékült, a csábítót pedig 24 forintra büntették. 320 1798-ból származik az az ítélet, amely szerint Csiszta Istók kiskanizsai kanász Dani János feleségével „buja és botránkoztató feslett éltek", amiért is a kapcsolat felszámolására kötelezték őket, a férfit 15 pálcára, a nőt 12 korbácsütésre ítélték.321 Ilyen esetekben a pálcázás megszokott jelenség volt a férfiaknál, amint ezt számos egyéb példa is bizonyítja. 1800-ban Milley Jánost 12 pálcára ítélték azért, mert „paráználkodva találtattak" Bedenek Annával; az ügy alapvető problémája Milley amúgy házas léte volt.322 Ugyanebben az évben kellett foglalkozni Kretzing János órásmester botrányos életével, aki „tulajdon feleségét el küldötte, maga pedig egy bizonyos kicsapó személyt magához vévén, evvel feslett életet viselni szándékozna." Az órást, aki már addig is botrányt botrányra halmozott, kitiltották a városból. 323 Sokszor volt baj az idegenekkel, erre csak egy esetet hozunk példaként A Mainzból Kanizsára költözött Hercher Valentin német vargát szülővárosából keresték, mert úgy hagyta el Németországot, hogy károkat okozott, ráadásul hátrahagyta a feleségét.324 A 18. század során az erkölcsöket érintő legpikánsabb eset minden bizonnyal egy 1800- ban tárgyalt ügy volt. Az történt, hogy Papp János felesége egyedül volt otthon, férje még nem érkezett haza, s az asszony nyugovóra tért. A házi zajokból arra következtetett, hogy férje megérkezett, s a sötétben bebújt mellé az ágyba, s a feleség úgy találta, hogy „paráznaságra ingerlő jeleket adott volna". Aki viszont így mellé került, az Davidovits Antal ifjú legény volt, amire is a férj váratlan hazaérkezése derített fényt. Az irat szerint végül is a „házassági ágyat megfertőzni" nem sikerült a legénynek, de azért álnokságáért a 12 pálcát megkapta.325 Sok munkát jelentett a tanácsnak a házasságon kívüli erkölcstelen életmód elleni fellépés. Erre a 18. század bármelyik időszakából bőven vannak forrásaink. Gyakran derült fény a házasság előtti együttélésre, avagy özvegyek megkörnyékezésére. Tudunk olyan esetről, amikor egyik gazda lányát egy ifjú vargasegéd elcsábította, s a súlyos büntetés elől még úgy sem menekült meg, hogy szívesen vette volna feleségül a lányt.326 1798-ban a keresztény ifjút, Hegedűs Jánost és egy cigánylányt, Kovács Julit büntették meg azért, mert a tanács korábbi intését figyelmen kívül hagyták, s tovább folytatták „feslett és botránkoztató" kapcsolatukat. A férfiú 15 pálca, míg a cigánylány 12 korbácsütést kapott, s ugyanakkor a lányt kitiltották a városból, azaz, hogy 24 óra alatt el kellett hagynia a települést. 327 A fajtalankodással inkább csak mint váddal találkoztunk kutatásaink során, mert a megvádoltnak sikerült ártatlanságát bizonyítania.328 Szintén általánosnak tekinthető probléma volt az olyan gyalázkodás, amelyiknek a lényege általában a megvádolt szexuális szokásrendszere volt, ám ezeket sem sikerült bizonyítani, így ilyenkor a tanács a gyalázkodót volt kénytelen megfenyíteni. A házasságon kívüli kapcsolat egyik speciális esete volt, amikor a város papját kellett büntetni. Történt ugyanis, hogy Tapolczai Ferenc páter „botránkoztató életet viselt", mivel Poklin József hitvesével összeköltözött, s az asszony az urát elhagyta. A város úgy rendelkezett, hogy az asszony költözzön vissza urához, a földesúrnál pedig kezdeményezték, hogy a papot valahogy távolítsák el a városból.329 A min45 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században dig jelen lévő és meggátolhatatlanul terjedő prostitúciót a tanács nem nézhette jó szemmel, bár kétségtelen, hogy akit lefüleltek, mindjárt meg is büntették. A 18. század során ebben elég következetes volt a német szellemiségű tanács. Kezdetben az erkölcstelen életmód miatt kitiltott nőszemélyeket pálcával verték ki a város határáig.330 Bizonyára nem véletlen, hogy az egyre nagyobb népességű városban az 1816. évi kánoni összeírás már azt jegyezhette fel, hogy „...ágyasságban élő, házasságtörő, istenkáromló meglehetősen nagy számban van feljegyezve a plébánia vezetőjénél".331 4. Lopás, rablás, gazdasági ügyek A gazdaságilag erősödő városban igen sok munkát adott a tanácsnak és a bírónak a kisebb-nagyobb értékű lopások kiderítése és az elkövetők megbüntetése. Érdekes azonban, hogy 18. századi forrásainkban a mai korban gyakran előforduló nagyértékű rablásoknak alig találtuk nyomát. Leggyakoribb bűncselekmény a kifejezetten kis értéket képviselő vagyontárgyak erőszakos megszerzésére irányuló kísérlet volt. Ezek között is kiemelkedett az állatlopás, amely a legapróbb szárnyasoktól a szarvasmarhák eltulajdonításáig szinte mindenre kiterjedt. A városi jegyzőkönyvek szerint minden évben többször előfordult a liba-, kacsa- és tyúklopás, néha már mosolyogtató körülményeket teremtve. 1799-ben például Imrei Ferenc polgártól két héten keresztül folyamatosan lopták a csirkéket, mindennap eltűnt egy darab, mígnem rájött a tulajdonos, hogy Strausz nevű szolgálója egy kutyát idomított be a csirkelopásra, s azzal tüntette el a jószágot. Végül is lebukott a szolgáló, mert a gazda az egyik ellopott csirkét a szolgáló „köténye alatt meg találta", s így büntetését nem kerülhette el, a tanács „illetlen cselekedete miatt" nyolc korbácsütésre ítélte.332 Viszonylag gyakran előfordult, hogy valamelyik portáról kiszabadult egy állat, s ha valaki észrevette, akkor elvitte, s a nyomokat gyorsan eltüntetendő mindjárt el is fogyasztotta. így történt ez Berghwirth kocsmáros sertése esetében is, amikor is délután 2 óra tájban egyik sertése elcsatangolt, amit aztán Magyar László agyonütött, ám végül is kiderült, hogy az egy másik ember disznaja volt, s nem a kocsmárosé.333 1703-ban történt, hogy Khayr Mihály postamester disznóját Koch Mihály és szolgái ellopták, agyonütötték, s Koch házánál megették, amiért a tolvajoknak meg kellett téríteniük a kárt a panaszosnak.334 Egy 1716. évi esetből az derül ki, hogy Sárváriné bikáját többen elrabolták és megették, ám a tolvajok főnökét nem találták meg, csak a rablótársakat, így az ítélet is enyhe volt: az asszonyt ki kellett békíteni, s egy másik bikát kellett adni neki, vagy pedig 12 forintot fizetni az állatért.335 Érdekes módon az állatlopások között nem találkoztunk lótolvajlással, pedig a szakirodalom adatai szerint ez más városokban viszonylag gyakran előfordult, s igen szigorúan (hallállal) büntették.336 A lopások más területen is jelentkeztek. Gyakori volt a mezőgazdasági termékek eltulajdonítása, bár mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ezek az esetek is leginkább a tyúklopáshoz hasonlítanak, különösebben nagy értéket nem képviseltek, így a büntetés is enyhe volt, vagy el is maradt, s helyette csak feddést kaptak az elkövetők. Az is elég gyakori volt, hogy a lopás összekapcsolódott a szomszédsági ellenséges viszonyokkal, s az a sejtésünk, hogy több esetben inkább ez motiválta a lopásokat, semmint az anyagi haszonszerzés. Egy 1798-ból való esetet említünk meg példaként, amikor is tanúk bizonyították, hogy Kéz Jánosné átment Kamperné kertjébe, s ott salátát lopott. Ráadásul a panaszost „mocskosan le gyalázta s meg kurvázta", amiért is 4 óra áristomot kapott.337 Gyakoriak voltak a vásári lopások, amelyek sorában az apróságoktól a pénzlopásig mindenre van példa. Egy 1749. évi esetből az derül ki, hogy a pünkösdi vásáron egy helybéli lakos, Tálos András éjszaka egy veszprémi fuvarostól három lóra való csengőt eltulajdonított, amiért 24 óra kalodában töltendő áristomra vagy 12 forint pénzbüntetésre ítélték.338 Már ebből az ítéletből is látszik, hogy a vásár idején szigorúan vettek mindenfajta bűncselekményt. Előfordult a zsebtolvajlás is, 1800-ban például Czigány Pál csapi ispántól loptak el 140 forintot. Az ispán sejtette, hogy kik voltak, a nyomozása után egy német varga kertjében megtalálták a pénztárcát, de a bankók már nem voltak benne, s a tolvajokat sem találták meg.33'' Mivel a kanizsai vásárban sok idegen is megfordult, gyakran előfordult, hogy őket érte valamilyen erőszakos támadás. 1759-ben Szemellyek János légrádi szűrszabótól loptak el a kanizsai postamesteri ház előtt sótartó vásárlása közben egy tarisznyát, amelyben 55 forint volt. Az ügy az úriszék elé került, végkifejlete sajnos nem ismert.340 Pénzlopás nemcsak a vásárban történt. 1798-ban egy német vargalegény esetével kellett a tanácsnak foglalkoznia, aki legény társától 8 forintot ellopott, s azt a földbe elásta. Mivel már korábban is „apróbb lopásokban tapasztaltatván", a vargacéh megbüntette, ám most 15 pálcacsapásra ítélték azzal a meghagyással, hogy vándorolni menjen, vagyis a város megpróbált időlegesen megszabadulni a legénytől.341 Foglalkoznia kellett a városi testületeknek azokkal a gazdasági ügyekkel, amelyek az országos és helyi kereskedelmi és ipari szokások megsértését jelentették, valamint kárt okoztak valakinek. Az egyik ilyen gyakran előforduló jelenség az alku be nem tartása volt. Egy 1800. évi eset szerint nemes Bekk József 5 szekér kukoricát vett a vásárban, haza hajtatta az eladóval, s otthon kívánta kifizetni. Mivel 46 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században azonban udvarába egyszerre csak három szekérrel tudott beállni, kettőnek kint kellett maradnia az utcán, s míg bent a kukoricát lerakták, addig az utcán szomszédja, Hollósy Ferenc kereskedő többet ígért a már kialkudott árnál, s az illető kereskedő annak adta el a két szekér tengerit.342 Gyakran keletkeztek problémák a kialkudott ár és a szállítás idejének eltéréséből, amikor is a vásárló már nem akarta kifizetni a teljes összeget a termékért.343 A városnak kellett ítélkeznie azokban az esetekben is, amikor károkat kellett megtéríttetni valakivel.344 Előfordultak csalások is, akárcsak erőszakos gazdasági hatalmaskodások. Utóbbira jó példa az az 1798-ban történt eset, amikor is a Proszenyákok marháikat tudatosan ráhajtották a szomszéd rétjére, s ott lelegeltették a sarjút, amit persze meg kellett téríteniük.345 Egy évvel később Hajdú Józsefet 12 pálcára büntették azért, mert Török József hitvese által használt réten erőszakosan kaszáltatott.346 Állandó téma volt a 18. század vége felé Franz patikárius gazdasági tevékenysége, mert a panasztömeget a városnak kellett kivizsgálnia. 1800-ban például 19-en adtak be panaszt a gyógyszerész ellen. A panaszok tárgya igen változatos volt: a patikus lassú volt, amely miatt a beteg meg is halhatott volna; nem adta ki a gyógyszert; többet kért a termékért, mint amennyi annak valóságos ára volt. Előfordult, hogy egyszerűen elkergette azt, akit a gyógyszerért küldtek, de megtörtént az is, hogy egy kisgyereknek olyan rossz gyógyszert adott, hogy attól az még betegebb lett stb.347 Óriási munkát jelentett a tanácsnak két nevezetes polgár, egy kereskedő és egy iparos csődpere. Az 1780-as években ment csődbe Gefatter Mátyás mészáros vállalkozó és Pék József kereskedő, nagy adósságot és lezáratlan ügyeket hagyva maguk után. A jegyzőkönyvi bejegyzések szerint mintegy 120 esetben kellett foglalkoznia a tanácsnak a csődper lebonyolításával, a hitelezők felkutatásával, a crida (árverés) meghirdetésével és lefolytatásával, az árvák anyagi biztonságával, a feleség vagyonával stb.348 JEGYZETEK 1 Rózsa 1999, 5. 2 Barbarits, 66. 3 Halász, 103. 4 Marczali, 1—25. 5 Z. m. tör. olv. 120, Szabó B. 99—111. 6 MOL P 1322. 100. cs. N. 2. 1693. 7 Nagy I. 1861, 8. k. 76. 8 Bél 1989, 224. ül. Iványi, 115—129, Mocsáry, 177—183. 9 Molnár, V. 151—152. 10 Rózsa 2000, 14. " Hudi, 28. 12 Halász, 103—104. 13 A szabadalmas városokhoz lásd Pálmány 1995, 28. 14 Jkv. 1896, 11. 15 Barbarits, 25. 16 SML 1695. évi kamarai összeírás. Kézirat. 17 Esze, 349. 18 Arch. R. 94. 19 Makoviczky, 17. 20 Barbarits, 25. 21 A latin nyelvű szerződés pontos szövege magyarul is megjelent, l. Rózsa 2000, 17—18. 22 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 1. 1717. 23 Kaposi 1997/a, 264. 24 Nagy 1. 10. k. 484. 25 MOL P 1322. 181. cs. 101. tétel. Kanizsa. 26 Acsády 1896, 394. 27 Jkv. 1896, 11. 28 Barbarits, 25. 29 Uo. 30 Jkv. 1896, 11. 31 MOL P 1313. 30. cs. Lad. 13. N. 6. 1743. 32 Uo. N. 2. 1743. 33 Uo. N. 18. 1743. 34 Uo. N. 23. 1744. 35 A Batthyány-család földbirtok-felhalmozásához és genealógiai vázlatának bemutatásához a következő fontosabb munkákat használtuk fel: Zimányi 1962, Nagyi. 1861. 1. k. Barbarits 1929, Tárnok 1875, Kempelen 1931/a, 1931/b. 36 MOL P 1313. 38. cs. 80F.6. 1753. 37 Uo. 80F.5. 1773. 38 MOL P 1313. 207. cs. 1811. évi örökszerződés. 27. 39 Degré 1972, 103. 40 Becslésünket a korabeli adóösszeírások családfőire, az itt állomásozó katonaságra, s a magyarországi városok lakosságának összetételére vonatkozó információinkra alapozzuk. 41 Degré 1972, 104. 42 Tjkv. 1.(1.) 43 Tjkv. 1. 252. 1753. Nyomtatásban is megjelent, lásd Halis 1915—1917, 1916, 7. 44 Kerecsényi 1978/a, 120, Füzes 1972 45 Degré 1972, 104. 46 Caus. sedr. rev. F. 32. N. 288. C. 47 MOL P 1313. 38. cs. 80. R13. 1768. 48 Erről tanúskodnak az 1787—89, illetve az 1798—1800 közötti restauráció névsorai (Tjkv 1, Tjkv 2.) valamint a korabeli összeírások névjegyzékei. 49 MOL P 1330. Fasc. 1—6. Kanizsai Tiszttartósági iratok. 47 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században 50 A levelet közli Barbarits, 73—74, az eredeti dokumentum a Thúry György Múzeumban (Tört. dok. tár). 51 Rózsa 1999, 5. 52 Tjkv. 1. 1730-as évek; valamint Degré 1972, 108. 53 Barbarits, 66—67. 54 Tjkv. 2. 1790. 388. 738. szám. 55 Uo. 56 Tjkv. 3. 1800. 165. 2. szám. 57 Barbarits, 66—67, illetve Tjkv 2, Tjkv. 3. adatai. 58 Tjkv. 2. 1788. 121. 59 Tjkv. 1. 1690. 1. 60 Degré 1972, 108. " Tjkv. 3. 1798. 1. 1. szám. 62 Tjkv. 2, Tjkv. 3. adatai. 63 Barbarits, 70. 64 Tjkv. 2. 1790. 389—390. 738. szám. 65 Rov. össz. Nagykanizsa, 1800, 1803. 66 Tjkv. 3. 1798. 1. 1. szám. 67 Uo. 1798. 23. 65. szám. 68 Tjkv. 2. 1788. 123. 241. szám. 69 Degré 1972, 111. 70 Tjkv. 3. 1799. 86. 2. szám. 71 Barbarits, 71. 72 Tjkv. 3. 1800. 165. 73 Uo. 1799. 86. 2. szám. 74 Uo. 75 Barbarits, 71. 76 Tjkv. 1. 138. 1729. április 24. 77 Degré 1972, 113. 78 Tjkv. 3. 1800. 165—166. 2. szám. 79 Uo. 1800. 161. 1. szám. 80 Barbarits, 70. 81 Barbarits, 263. 82 Tjkv. 1. 1702. 8. pont. 83 Uo. 1731. május 7. 84 Barbarits, 263. 85 Can. Vis. 1778. Fordította Rózsa Miklós. (Köszönöm Rózsa Miklósnak, hogy rendelkezésemre bocsátotta az összeírás fordítását, akárcsak az 1816. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvét.) Kézirat. 6. 86 Barbarits, 263, Tjkv. 2. 1788. 148, 284. szám 87 Uo. 88 Uo. 89 Tjkv. 2. 1788. 149. 284. szám 90 Uo. 126. 246. szám 91 Uo. 92 Can. vis. 1816. 35—36. 93 Caus. sedr. rev. F. 32 N. 288. C 94 Barbarits, 264. (lábjegyzetben) 95 Barbarits, 266. 96 Can. vis. 1816. 34. 97 Kaposi 2003/a 45—75, Kapiller 1983, 145. 98 Kalcsok, 10. 99 Barbarits, 273. 100 Kalcsok, 16. 101 Polányi, 99—109. 102 Cipolla, 47. 103 Szabó Zs. 317. 104 Lásd a 93. sz. jegyzetet 105 Szabó Zs. 317. 106 Can. vis. 1816. 13. 107 Halis 1915—17, 1916, 306. 108 Can. vis. 1778. 3. 109 Tjkv. 1. 1749. 235. 1.0 Tjkv. 2. 1789. 296. 540. szám. 1.1 Uo. 1787—89. illetve: Tjkv. 3. 1798—1800. L. a január első napjainak üléseiről feljegyzetteket. 112 MOL P 1313. Fasc. 38. Lad. 15. N. 80/B, C. 1,3 Barbarits, 240. 114 Korabeli jegyzőkönyv alapján idézi Barbarits, 318. 1.5 MOL P 1313. Fasc. 38. Lad. 15. N. 80/B, C. 1.6 Can. vis. 1816. 13. 1.7 Tjkv. 2. 1789. 375. 709. szám. 1.8 Szabó Zs. 318. 1.9 Uo. 120 Tjkv. 3. 1799. 117. 94. szám. 121 Uo. 1800. 242. 256. szám. 122 Uo. 1798. 56. 186. szám. 123 Uo. 1799. 151. 208. szám. 124 Uo. 1798. 18. 54. szám. 125 Fer. ir. Fer. rend lev. Ms 1052. 1810. év. 126 Tjkv. 1. 1749. 222. 127 Tjkv. 3. 1799. 127. 134. szám. 128 Barbarits, 123. 129 Tjkv. 3. 1800. 181. 61. szám. 130 Idézi Barbarits, 123. 131 Fer. ir. Fer. rend lev. Ms 827. 1808, l. még Takács— Pfeiffer, 118. 132 Barbarits, 124. 133 Uo. 375. 134 Uo. 236—237. 135 Halis 1899, 31. 136 Takács—Pfeiffer, 761—762. 137 Tjkv. 2, 3. Restauratio. 138 Can. vis. 1778. 6—7. 139 Takács—Pfeiffer, 760. 140 Tjkv. 2. 1788. 135. 260. szám. 141 Ördög, 1748. Kiskanizsa 142 Tjkv. 3. 1798. 45. 128. szám. 143 Ördög II. kötet. (1993) Nagykanizsa és Kiskanizsa. 144 Barbarits, 240. 145 Can. vis. 1816, 17—19. 146 Takács—Pfeiffer, 123. ,47 Uo. 148 Can. vis. 1816, 14—16. 149 Uo. 150 Tjkv. 2. 1788. 125. 245. szám. 151 A térképet közli Makoviczky. Mellékletek, III. Megtalálható a Hadtörténelmi Levéltárban is. 48 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században 152 Halis 1899, 45—46. 153 Tjkv. 3. 1798. 33. 92. szám. 154 Lásd a 151. sz. jegyzetet. 155 Barbarits, 241. 156 Uo. 157 Uo. 158 Tjkv. 1. 1690. 4. 159 Makoviczky, 21—22. 160 Tjkv. 3. 1800. 84. szám. Uo. 215. 150. szám. 162 Uo. 215. 148. szám. 163 Tjkv. 3. 1799. 141. 194. szám. 164 Uo. 1800. 295. 382. szám. 165 Uo. 1798. 65. 213. szám. 166 Uo. 3. 1800. 188. 87. szám. 167 Uo. 3. 1798. 223. 226. szám. 168 Tjkv. 1. 1745. 205. 1745. december 12. ,69 Tjkv. 2. 1787. 99. 217. szám. 170 Uo. 2. 1788. 97. 215. szám; illetve uo. 174. 583. szám. 171 Tjkv. 3. 1800. 187. 83. szám. 172 Mumford 1975 173 Tóth I. Gy. 1990, 223. 174 Tjkv. 1. 19. 1690. augusztus 3. ,75 Tjkv. 1. 49. 1722. február 13. 176 Uo. 177 Szüágyi 1960 178 Lendvai 1983, 165. 179 Tjkv. 2. 1789. 287. 530. szám. 180 Uo. 287—291. 530. szám. 181 Uo. 291. Utalás a korábbi egyezségre. 182 Uo. 1788. 124. 244. szám. 183 Tjkv. 3. 1798. 60. 199. szám. 184 Uo. 1800. 170—171. 14. szám. 185 Uo. 191. 93. szám. 186 Uo. 1799. 95. 38. szám. 187 Uo. 1798. 43—44. 129. szám. 188 Uo. 189 Lendvai 1983, 17. 190 Tjkv. 3. 1799. 90. 15. szám. 191 Halis 1915—1917, 1916, 306. 192 Tjkv. 3. 1798. 41. 127. szám. 193 Uo. 45. 128. szám. 194 Barbarits, 188. ,95 A számítás a kárlisták és a felajánlott összegek alapján történt. Forrása: Tjkv. 3. 1798. 45, 77. 196 Uo. 44. 133. szám. 197 Tjkv. 2. 1787. 52. 103. szám. 198 Kállay, 217. A szomszédos vrászlói uradalmi gyakorlatra részletesen: Kaposi 2000, 219—227. 199 Tjkv. 1. 1702. 49. 200 Tjkv. 2. és Tjkv 3, továbbá Tjkv. 1. 1740. 177. 201 Barbarits, 71. 202 Tjkv. 1. 1742. 173. 203 Tjkv. 3. 1798. 61. 203. szám. 204 Tjkv. 2. 1789. 317. 560. szám. 205 Tjkv. 2, 3. jegyzőkönyveit. 206 Tjkv. 2. 1788. 193. 351. szám. 207 Tjkv. 3. 1799. 91. 21. szám. 208 Tjkv. 2. 1787. 10. 22. szám. 209 Uo. 1788. 220. 403. szám. 2.0 Uo. 1789. 359. 653. szám. 2.1 Tjkv. 3. 1799. 92. 25. szám. 2.2 Barbarits, 71. 2.3 Uo. 2.4 Tjkv. 2, 3. 215 Nk. lt. Fasc. 2. 1814. 216 Tjkv. 3. 1800. 203. 118. szám. 217 Tjkv. 2. 1788. 147. 283. szám. 2,8 Tjkv. 3. 1799. 109. 77. szám. 219 Uo. 1800. 236. 236. szám. 220 Uo. 226. 201. szám. 221 Nk. lt. Fasc. 1. 1796. 222 Tjkv. 3. 1800. 173. 26. szám. 223 Uo. 237. 244. szám. 224 Tjkv. 2. 1789. 369. 686. szám. 225 Barbarits, 73. 226 Uo. 65. 227 MOL C 35. 106. cs. Lad. A Fasc. 33. No. 36. 1741. július 18. Pozsony. 228 Uo. Hetivásár iránti kérelem az uralkodónak, 1766. január. 229 MOL P 1313 Fasc. 38. 80 F4. 230 Ez gyakorlatilag hasonló volt, mint más magyarországi városokban, l. Kállay, 178—190. 231 Barbarits, 71. 232 Tjkv. 1. 1702. 49. 233 Uo. 1746. február 17. 209. 234 Uo. 1743. 194. 235 Tjkv. 2. 1788. 145. 278. szám. 236 Sas fi, 166. 237 Barbarits, 69. 238 Tjkv. 1. 1702. 49. 239 Barbarits, 69. 240 Tjkv. 2. 1787. 82. 183. 241 Kaposi 2003/b 242 Barbarits, 26—27. 243 A földesúri kötelezettségekre: Kállay 1980 244 Úrbéri szerződések: 1731: MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N.27/1—2. 1753: MOL P 1313. 38. cs. 80F. 6. 1773: MOL P 1313. 38. cs. 80F. 5. 245 Úrbéri szerződések: 1746: MOL P 1313. 38. cs. 74/3. 1773: Lásd 244. sz. jegyzet. 246 MOL P 1313. 38. cs. 80F. 6. 247 Uo. 248 Lásd a kereskedelemtörténeti fejezetet, ill. egy korai, 1715. évi leírást: Kropf, 129. 249 Tjkv. 1. 1753. 247. Az 1753. februári tanácsülésen hagyták jóvá az 1751. évi költségvetést. 250 Tjkv. 1. 1742. április 15. 171. 251 MOL P 1313. 38. cs. 80F. 6. 1753. 252 Uo. 38. cs. 80F. 5. 1773. 49 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században 253 Kapiller 1983, Táblázatok 254 MOL P 1313 38. cs. 80F. 5. 1773. 255 KissM. 135. 256 Caus. sedr. rev. F 32. N.288.C. 257 Halis 1915-1917, 1916 II. k. 306. és Tjkv. 2. 1787. 51. 258 Tjkv. 2. 1787. 93. 212. sz. 259 Uo. 1788. 285. 527. sz. 260 Tjkv. 3. 1798. 59. 198. sz. 261 Uo. 65. 220. sz. 262 Uo. 1799. 100. 60. sz. 263 Uo. 1800. 309. 433. sz. 264 Uo. 294. 379. sz. 265 Tjkv. 2. 1788. 128. 247. sz. 266 Tjkv. 3. 1798. 8. 19. sz. és 1799. 113. 86. sz. 267 MOL P 1313. 38. cs. 80F. 5. 1773. évi jövedelem- megosztási tervezet 268 Degré 1972, 110—111. 269 MOL P 1313. 38. cs. Lad. 15. N. 76/20. 270 Uo. 80F. 5. és Tjkv. 2. 1787. 98. 216. sz. 271 Tjkv. 2. 1788. 211. 384. sz. 272 Uo. 1787. 98. 216. sz. 273 Uo. 1788. 280. 514. sz. 274 Uo. 1789. 322. 577. sz. 275 Tjkv. 3. 1800. 165. 2. sz. 276 Uo. 1798. 17. 52. sz. és 1800. 298. 392. sz. 277 KissM. 121. 278 Kállay, 192. 279 Tjkv. 1748. február 2. 225. 280 Barbarits, 71. 281 Tjkv. 2. 1788. 123. 243. sz. 282 Tjkv. 3. 1799. 141. 197. sz. 283 A kvártélyház a Piac tér északi részén állt. A folyamatosan romló épületet 1835-ben újították fel, ebből lett a Zöldfa vendéglő és később a törvényszék háza. 284 Lásd a kereskedelemtörténeti fejezetet, Gottlieb Mayer esetét. 285 Tjkv. 2. 1787. 107. 227. sz. 286 Tjkv. 3. 1800. 173. 23. sz. 2.7 Uo. 1798. 10. 29. sz. 288 Tjkv. 2. 1788. 144. 277. sz. 289 Nagy A. G. 32. 290 Nk. lt. 1828. 291 Rózsa 2000, 39—66. 292 Halis 1915—1917, IV. 296. 293 Tjkv. 1722. február 13. 46. 294 Halis 1915—1917, 1916, II. 296—299. 2,5 Tjkv. 1716. május 11. 71—73. 296 Uo. 1714. október 19. 63. és 1716. november 20. 90—92. 297 Barbarits, 163. 2.8 Barbarits, 67. 299 Lásd pl. ZML IV 1/cs. 1778. N 23/47. ZML IV 1/bl782. február 25. N 46/98. 300 Tjkv. 3. 1799. 148. 200. sz. 301 Villányi 1929, 252. 302 Szabó Gy. N. 335—359. 303 Tjkv. 3. 1798. 51. 167. sz. 304 Tjkv. 1. 1716. augusztus 26. 86. 305 Tjkv. 3. 1799. 131. 147. sz. 306 Uo. 1798. 37. 112. sz. 307 Uo. 1799. 129. 140. sz. 308 Uo. 1798. 39. 118. sz. 309 Uo. 1799. 139. 175. sz. 3.0 Uo. 1800. 225. 194. sz. 3.1 Uo. 176. 38. sz. 3.2 Tjkv. 1. 1742. július 20. 174. 3.3 Tjkv. 2. 1787. 29. 59. sz. 3.4 Tjkv. 3. 1800. 221. 173. sz. 3.5 Uo. 1799. 129. 139. sz. 3.6 Tjkv. 1. 1748. november 3. 230. T. Mérey Klára hívta fel lektori jelentésében figyelmemet arra, hogy a huncfut kifejezés Somogyban a rabló betyár megnevezése volt. 3.7 Kállay, 320. 3.8 Tjkv. 1. 1725. december 4. 127. 3.9 Tjkv. 3. 1800. 250. 281. sz. 320 Tjkv. 1. 1716. november 20. 90. 321 Tjkv. 3. 1798. 63. 209. sz. 322 Uo. 1800. 271. 345. sz. 323 Uo. 178. 51. sz. 324 Tjkv. 2. 1789. 34. 615. sz. 325 Tjkv. 3. 1800. 219. 164. sz. 326 Uo. 1799. 125. 126. sz. 327 Uo. 1798. 15. 42. sz. 328 Uo. 27. 75. sz. 329 Tjkv. 2. 1787. 6. 13. sz. 330 Barbarits, 68. 331 Can. vis. 1816. 26. 332 Tjkv. 3. 1799. 135. 157. sz. 333 Uo. 140. 179. sz. 334 Tjkv. 1703. június 5. 52. 335 Uo. 1716. november 20. 92. 336 Kállay, 246. 337 Tjkv. 3. 1798. 49. 154. sz. 338 Tjkv. 1. 1749. augusztus 22. 237. 339 Tjkv. 3. 1800. 258. 309. sz. 340 MOL P 1313. 39. cs. N 1 ^ 1 . 1759. 341 Tjkv. 3. 1798. 50. 162. sz. 342 Uo. 1800. 297. 389. sz. 343 Uo. 314. 447. sz. 344 Uo. 262. 320. sz. 345 Uo. 62. 208. sz. 346 Uo. 132. 148. sz. 347 Uo. 204. 124. sz. 348 Tjkv. 2, 3. bejegyzései. 50 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században Zoltán Kaposi: Die Kommunalverwaltung von Kanizsa im 18. Jahrhundert Das Kapitel I. der Studie zeigt einen Überblick über die rechtsstaatlichen Veränderungen in der Stadt. Kanizsa wurde im Jahre 1690 von der türkischen Besatzung befreit und die Burg und die Stadt wurden von den österreichischen Truppen besetzt. In der Stadt herrschte uneingeschränkt der militärische Oberbefehlshaber, ihm wurde von der Budaer Kammer ein Eintreiber der Dreißigsten Steuer beigestellt. Der Hof arbeitete zielgerichtet darauf hin, dass in den zurück eroberten Gebieten und Städten der Wille Wiens durchgesetzt wurde. Die Macht der Kammer dauerte von 1690 bis 1704. In dieser Zeit entstanden die wichtigsten Institutionen der Stadt und Kanizsa erlangte eine bedeutende interne Autonomie. Die Stadt konnte sich eines relativ freien Rechtsstatus erfreuen, sie verfügte über die Verwaltungsmittel der sächsischen Städte. Die Verwaltungsinstitutionen unterschieden sich nicht wesentlich von denen anderer ungarischer reichsfreier Städte (Richter, Räte, Stadtkämmerer usw.). Die Stadt verfügte über eine bedeutende Macht in der Rechtssprechung, so war sie unter anderem auch zur Blutgerichtsbarkeit berechtigt. Der Hof wollte Geld aus den zurück eroberten Gebieten erhalten, um die Kredite, die während des Krieges aufgenommen werden mussten, zurückzahlen zu können. So vergab der Hof die wieder eroberten Großgrundbesitze an seine früheren Kreditgeber. Im Verlauf dieses Prozesses gerieten Kanizsa und seine Ländereien unter die Herrschaft des Hofmilitärlieferanten Baron Jakab Grassics, der seinen Besitz zunächst nicht antreten konnte, da er durch den Freiheitskampf von Rákóczi daran gehindert wurde. Doch nach Beendigung der Kämpfe konnte er die Möglichkeiten nutzen, um aus der Stadt Gewinn für sich zu schlagen. Dadurch, dass die Stadt in die Hände eines weltlichen Herrschers geraten war wurde ihre frühere Autonomie geschwächt und der Grundherr nahm die Stadt immer mehr in Besitz. Kanizsa verlor damit seine frühere Bedeutung und wurde zu einem privilegierten Marktflecken. Die Stadt konnte zwar ihre früheren städtischen Institutionen behalten, doch ihre Selbständigkeit wurde geringer und auch die finanziellen Möglichkeiten waren durch die Aneignungen des Grundherrn geringer. Das Leben der Stadt und das Verhältnis zwischen Stadt und Grundherr wurden im Jahre 1713 durch einen Urbarialvertrag geregelt, in dem die Pflichten der Stadt festgelegt wurden, darunter z. B. die Verpflichtung, die Steuern jährlich in einer Summe zu bezahlen. Dieser Vertrag bildete die Grundlage für die später im 18. Jahrhundert mit anderen Grundherren abgeschlossenen Verträge. Im Jahre 1717 starb Baron Grassics, der Besitz ging zurück an den Hof und wurde erneut vergeüben, aber diesmal so, dass die Stadt und ihre Ländereien weiträumig aufgeteilt wurden. Die Stadt Kanizsa selbst und die Ländereien westlich der Stadt kamen in den Besitz des Baron Szapáry und seiner Familie, während die Ländereien im Norden und Osten in den Besitz der Familie Inkey übergingen. Die Eigentümerschaft der Familie Szapáry trug zum Entstehen des heutigen Gesichts der Stadt bei. Selbstverständlich versuchten auch sie, so viel Geld wie möglich aus der Stadt heraus zu pressen, weshalb sich die Bevölkerung der Stadt mehrfach an den Herrscher wandte, um ihm um Schutz zu bitten — allerdings mit nur wenig Erfolg. Die Beziehung zwischen Stadt und Grundherr wurde auch weiterhin durch einen Kontrakt geregelt, der 1731 erneuert und um zahlreiche Elemente erweitert wurde. Nach dem Tod von Miklós Szapáry kaufte 1743 Graf Lajos Batthyány dem Hof die Stadt Kanizsa und deren Ländereien ab und erwarb ein Jahr später auch die an der nördlichen Stadtgrenze gelegenen Ländereien von Homokkomárom. Durch das Zusammenlegen der beiden Besitztümer erhielt er einen Großgrundbesitz von 30.000 Joch Land, und damit wurden Kanizsa und seine Domäne in einen Grundstückskomplex von mehreren hunderttausend Joch aufgenommen, dessen Wirtschafts- und Regierungszentrum Körmend wurde. Die Verwaltung der Batthyány-Güter wurde vereinheitlicht, was in den 50-er Jahren des 18. Jahrhunderts zu erheblichen Reibereien zwischen dem Grundherrn und der Stadt führte. Als Ergebnis dieser Schwierigkeiten wurde 1753 ein neuerlicher Vertrag abgeschlossen, der zu erheblichen Einschränkungen und großer materieller Belastung der sich schnell entwickelnden und erstarkenden Stadt führte. Auch später kam es zwischen der Familie Batthyány und der Stadt Kanizsa ständig zu Streitigkeiten um die Finanzquellen, die sich vor allem auf zwei Bereiche erstreckten. Zum einen gelang es der Stadt in den Jahren 1760—70 sich gegen die urbariale Regulierung zu verteidigen, zum anderen konnte sich die Stadt um die Jahrhundertwende einen großen Teil des Sumpfgebiets, das die beiden Stadteile von einander trennte, gegen die Macht des Grundherren sichern. Im Kapitel II. werden die Verwaltungssysteme der Stadt vorgestellt. In den frühen ungarischen Städten verfügte bei weitem nicht jeder Bürger der Stadt über die gleichen Rechte. Auch in Kanizsa unterschied man die Bürger von den Bauern und 51 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században Häuslern und anderen Fremden. Die städtischen Ämter standen in erster Linie denjenigen zur Verfügung, die über Bürgerrechte verfügten. Die Bürgerschaft war zunächst deutschsprachig, aber durch den Bevölkerungszuwachs wurde in der zweiten Hälfte des Jahrhunderts die Orientierung zum Ungarischen immer stärker. Die Stadtrichter und Stadträte waren zunächst ebenfalls vor allem Deutsche, aber in der zweiten Hälfte des Jahrhunderts finden sich auch hier ungarischsprachige Richter und Räte in großer Zahl. Die Arbeit der Richter und Räte wurde analysiert, und die wichtigsten Funktionsmöglichkeiten des Rates untersucht. Die Analyse wurde auch auf die vom Rat gewählten Beamten ausgeweitet, sowie auf die Personen, die im Revisionsapparat der Stadt tätig waren. Es wird ein Überblick über die Gebiete gegeben, die im 18. Jahrhundert unter der Verwaltung durch die Stadt standen. Dabei wurde auch der Zustand der städtischen Schulen untersucht und darauf hingewiesen, dass die Ideen der Rationalität und Humanität auch die Denkweise der Bevölkerung von Kanizsa bereits wesentlich beeinflussten. Gegen Ende des Jahrhunderts wurde die Forderung nach der Gründung einer Nationalschule laut, die schließlich gleich zu Beginn des 19. Jahrhunderts aus städtischen Mitteln geschaffen wurde. Eine wichtige Einrichtung der Stadt war das Krankenhaus/ Ispital, das zunächst von der Kirche getragen wurde und nach 1750 von der Stadt betrieben wurde. Das Ispital spielte zum einen eine große Rolle bei der Versorgung der Armen der Stadt, zum anderen konnte das große Gebäude wenn es notwendig wurde auch die Schule aufnehmen, und auch nachdem das Rathaus abgebrannt war, hielt der Stadtrat dort seine Sitzungen ab. Im Ispital wurden die Menschen untergebracht, die nicht mehr in der Lage waren, für sich selbst zu sorgen. Die Einrichtung verfügte auch über Vermögen: Von einem Grundbesitzer der Gegend, Antal Somssich, erhielt das Ispital Land und auch die Stadt stelle 60 Joch zur Verfügung, mit dessen Gewinn die Einrichtung aufrechterhalten werden konnte, ebenso wie aus den Geldspenden, die in dieser Zeit von der Stadt gesammelt wurden. Aus der Kasse des Ispitals erhielten viele Menschen kurzfristige Kredite, selbst die Stadt lieh sich immer wieder Geld. Für die Stadt außerordentlich wichtig war es, eine eigene Kirche zu haben. Auf dem Gebiet von Kanizsa gab es zwar schon lange ein Ordenshaus der Franziskaner und ein Pfarrhaus, aber die Stadt betrachtete sie nicht wirklich als ihre eigenen Gotteshäuser. In der ersten Hälfte des 18. Jahrhunderts wurden im Stadtgebiet mehrere Kapellen errichtet. 1761 wurde in Kiskanizsa und 1765 in Nagykanizsa, auf dem heutigen Deák-Platz/Deák tér, eine Kirche gebaut. Der Bau dieser Kirche und die dortige Seelsorge mussten von der Stadt finanziert werden. Daher war es nötig, beträchtliche Kredite aufzunehmen. Zu den Aufgaben, die von der Kirche erfüllt werden mussten gehörte auch die Organisation von Beerdigungen, auch hier waren bedeutende Zuschüsse durch die Stadt notwendig. Schließlich wurde der Friedhof entsprechend der kaiserlichen Verordnung vom Deák-Platz/Deák tér an das Ende der Tizenháromváros Straße, dem Südteil des heutigen Kossuth-Platzes/Kossuth tér, verlegt. Ein Grundinteresse aller ungarischen Städte war es, das Bauwesen zu regulieren. Wegen der frühen unentwickelten Technologien waren die Häuser praktisch allen möglichen Gefahren ausgesetzt. Der Magistrat der Stadt musste immer wieder in Fällen Lösungen finden, in denen Nachbarn gegen unerlaubtes Bauen protestierten. Damit im Zusammenhang stehen auch die Fragen des Brandschutzes. Eine der wichtigsten Aufgaben der ungarischen Städte im 18. Jahrhundert war es, für den Brandschutz zu sorgen, und es wurden zahlreiche Instruktionen verfügt, in denen die genauen Pflichten der Stadt und ihrer Bürger festgelegt wurden. Ein Teil der Maßnahmen waren Präventivmaßnahmen. Dabei wurde z. B. vorgeschrieben, dass immer Löschmaterial vorhanden sein müsse. Stadt und Bürger waren verpflichtet, die notwendigen Mittel zu besorgen usw. Andererseits wurden auch wegen der häufig auftretenden Feuer die Verhaltensweisen während eines Brandes und die Löscharbeiten geregelt. 1755 verfügte die Stadt eine Verordnung, in der die genauen Verpflichtungen der Zünfte beim Feuerlöschen festgelegt wurden. Diejenigen, die als erste an der Brandstelle ankamen, wurden von der Stadt prämiert. Der Stadtrat musste häufig Strafen wegen unsachgemäßer Nutzung von Feuer verhängen, die meisten dieser Strafen waren Geldbußen. Die eingezahlten Bußgelder flössen im Allgemeinen in die Brandkasse, aus der einerseits die Feuerwehr finanziert wurde, andererseits half man damit denjenigen, die durch ein Feuer in Not geraten waren. In Kanizsa brannte es häufig und um die Jahrhundertwende kam es auch leider oft zu Brandstiftungen, die sich zum Teil gegen die Juden, die sich in der Stadt niedergelassen hatten, gerichtet waren. Aus solchen Straftaten entwickelten sich häufig Großfeuer, die die ganze Stadt erfassten, und für Jahre zur finanziellen Armut der Stadt und ihrer Bevölkerung führten. Wir beschäftigten uns auch mit den übrigen Gebieten der städtischen Verwaltungsaufgaben. Kanizsa spielte eine große Rolle bei der Kontrolle der Landes- und Wochenmärkte, bei der Regelung der dortigen Tätigkeiten. Die rechtliche Macht der Stadt war auf diesem Gebiet sehr groß. So wurde die Größe der Marktstände, die Gebühren, die für die 52 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században Stände zu zahlen waren, die auf dem Gewohnheitsrecht der Händler beruhenden Tätigkeiten und die Möglichkeiten zum Feilschen festgelegt. Das Marktgericht musste auf Grund der zahlreichen Diebstähle auf dem Markt häufig Urteile fällen. Die Aufgaben der Stadtverwaltung wurden grundsätzlich auch von den Zünften beeinflusst. Der Kontakt zwischen der Stadtverwaltung und den Zünften war sehr eng, kamen doch viele der Stadträte oder der städtischen Beamten aus dem Kreis der Zunftmeister. Trotzdem kam es häufig vor, dass die Zunftorganisationen auf Grund ihrer Machtüberschreitungen und der Ausnutzung ihrer wirtschaftlichen Übermacht in ihre Schranken gewiesen werden mussten. Die letzte detailliert untersuchte Aufgabe der Stadtverwaltung war die Waisenfrage. Da die Sterblichkeitsrate der Stadtbevölkerung in dieser Zeit sehr hoch war, stand die Stadt Kanizsa in der Frage der Waisen vor vielen Aufgaben, die gelöst werden mussten, es verging praktisch keine Wochensitzung des Stadtrates, ohne dass nicht mindestens eine Angelegenheit in Sachen Waisen zur Sprache gekommen wäre. Es war üblich, die unmündigen Kinder nach dem Tod der Eltern bei irgendwelchen Verwandten unterzubringen, das Vermögen wurde versteigert und von den Zinsen wurde der Tutor finanziert, der selbstverständlich die Kosten, die er für die Waisen aufwendete, abrechnen musste. Die Probleme ergaben sich oft aus der Aufteilung des Vermögens bei mehreren Waisen, da die Verteilung des Vermögens häufig von den gerade volljährig gewordenen Nachkommen angefochten und damit die vorherige Aufteilung völlig auf den Kopf gestellt wurde. Dabei darf auch nicht vergessen werden, dass die Verwaltung des Vermögens der Waisen sehr wichtig für die Stadt war, denn es kamen hier häufig große Summen zusammen, die eine wichtige Kreditquelle bedeuteten. Auf Grund des Missbrauchs schuf die Stadt im Jahre 1802 eine detaillierte Vormundschaftsordnung. In Kapitel III. geben wir einen Überblick über die Wirtschaft der Stadt. Während der Periode der Herrschaft der Grundherren teilten sich in der Regel die Stadt und der Grundherr das erwirtschaftete Einkommen auf Grund der abgeschlossenen Verträge. Die Stadt behielt die Einkünfte, die aus den Märkten einflössen (Standmieten, Straßenzölle, Brückenzölle, Übernachtung der Händler und die von ihnen gezahlten Mieten usw.) sowie die Gelder, die aus der Verpachtung der Grundstücke stammten, die der Grundherr der Stadt überlassen hatte. Da sich die Handelsposition der Stadt im 18. Jahrhundert kontinuierlich verstärkte, ist es kein Wunder, dass die Einkünfte kräftig stiegen, wenn auch nie in ausreichendem Maße. Um die Jahrhundertwende ließen sich in den Protokollen der Stadtratssitzungen bereits die grundlegenden Charakteristika der Immobilienwirtschaft finden. Ein schönes Beispiel dafür ist, dass das Rathaus —nachdem das alte Gebäude 1779 abgebrannt war — so wieder aufgebaut wurde, dass auf beiden Seiten neben dem Rathaus Wohnungen und Geschäfte errichtet wurden, die — da sie sich in zentraler Lage befanden — für gutes Geld vermietet werden konnten. Es ist kein Zufall, dass die reichsten Händler der Stadt sich in diesen Wohn- und Geschäftsräumen einmieteten. Aber auch sonstige Pachteinahmen spielten eine große Rolle, so beschäftigte man sich mit der Verpachtung der Ziegelbrennerei, des Waldes, der städtischen Speicher usw., erhielt doch die Stadt auch dafür reichlich Einnahmen. Ein Überblick über die Ausgaben der Stadt lässt feststellen, dass auch diese ständig stiegen. Das Anwachsen der Stadtbevölkerung machte die Einstellung immer neuer Beamter notwendig, deren Bezahlung nicht gerade gering war. Die Sozialausgaben (Waisen, Armenhaus, Schulen usw.) stiegen ebenfalls unaufhörlich. Eine wirklich große Belastung aber bedeuteten immer wieder besondere Ausgaben, so waren in der zweiten Hälfte des Jahrhunderts die Kosten für den Urbaritätsprozess, der seit 1753 geführt wurde, außerordentlich hoch und belasteten die Stadtkasse erheblich. Auch die Ausgaben für den Bau der Kirche, die Gründung der Schule und den Neubau des Rathauses waren hoch und so ist es kein Zufall, dass die Stadt in der Mitte der 80-er Jahre des 18. Jahrhunderts einen Schuldenberg von 8.700 Forint aufgehäuft hatte. Es mussten ernsthafte Anstrengungen unternommen werden, um diesen Schuldenberg wieder abzubauen. Schließlich gelang es, durch das Erstarken des Marktes und eine Steigerung der Warenproduktion eine Einnahmeüberschuss zu erzielen und die Schulden bis zur Jahrhundertwende abzubauen, mehr noch, die Stadt verfügte inzwischen wieder über Einnahmeüberschüsse. Kapitel IV. beschäftigt sich mit den Fragen der Rechtssprechung, die die frühere Selbständigkeit der Stadt symbolisieren. In der Periode der Kammer erstreckten sich die Möglichkeiten der Stadt zur Rechtssprechung auf praktisch alle Gebiete, während sie in der Zeit der Grundherrenherrschaft eingeschränkt wurde. Das Recht auf jus gladii wurde der Stadt aberkannt und danach durfte die Stadt keine Urteile über Kapitalverbrechen fällen; die Straftäter, die für ihre Taten mit dem Tode bestraft werden sollten, mussten dem Grundherrn übergeben werden. Im 18. Jahrhundert wuchs die Bevölkerung der Stadt von 2.000 Personen auf fast 6.000 Personen und so ist es kein Zufall, dass der Grundherr langsam in den Hintergrund trat und die Erledigung der internen Angelegenheiten, vor allem der unbedeutenden Fälle unter den Bürgern, der 53 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században Stadt übergab. Im letzten Drittel des 18. Jahrhunderts fällte die Stadt — abgesehen von den Kapitalverbrechen — Urteile in allen sonstigen Angelegenheiten. Unsere Übersicht über die Rechtsleistungen konzentriert sich auf drei Hauptgebiete: zum einen untersuchten wir die Anstrengungen der Stadt zur Verteidigung der allgemeinen Moral und zur Abschaffung der Unkeuschheit, zum anderen geben wir einen Überblick über den Katalog der schwereren Körperverletzungen und Beleidigungen und die Urteile der Stadt, die in solchen Fällen gefällt wurden, zum dritten analysieren wir die Wirtschaftsverbrechen und darunter vor allem Diebstähle, Betrügereien usw. Durch unsere Untersuchungen sehen wir es als erwiesen an, dass die Selbstständigkeit der Stadt in der Rechtssprechung im 18. Jahrhundert kontinuierlich wuchs und damit die Identität der Kanizsaer Bürger wesentlich stärkte. 54 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században Kaposi Zoltán: The Local Government of Kanizsa in the 18 th century The first chapter of this study will survey the changes in the legal standing of the town of Kanizsa. Kanizsa was liberated from the Turks in 1690, and the town and castle were occupied by Austrian soldiers. In the town the military commander had absolute rule, beside whom the Buda chamberlain appointed a minor bureaucrat. The imperial court consistently attempted to impose Viennese will on the reconquered areas and towns. Cameral direction lasted from 1690 to 1704. During this time the most important institutions of the town were established, and Kanizsa obtained considerable internal autonomy. The town enjoyed a relatively free legal status and possessed the administrative devices of German towns. The institutions were not very different from those of other free royal cities in Hungary (magistrate, council, treasurer, etc.). The justice system of the town had great power: the powers invested in it included the power of life and death. The imperial court wanted money from the reconquered areas in order to pay back the loans it had taken out during the war. Accordingly, it ceded the reconquered estates and towns to its previous creditors. In this manner Kanizsa and its feudal lands became the property of Baron Jakab Grassics, imperial quartermaster, whose ownership was initially impeded by the Rákóczi uprising, but when the fighting ended he had the opportunity to make the town profitable for him. This meant that the town came into the hands of an unenlightened solitary baron, its former autonomy decreased, and the baron increasingly imposed his will on the town. Kanizsa''s status thus sank to a preferred market town, and although it was allowed to keep its former urban institutions, its independence was diminished and its financial opportunities also decreased due to baronial takeovers. The life of the town was determined by the fiefal contract of 1713 between the baron and the town specifying the obligations of the townsfolk, including among others the payment of an annual single-sum tax. This contract was to form the basis for later fiefal contracts negotiated in the 18 th century. Baron Grassics died in 1717 and the estate reverted to the imperial court, where a new donation essentially divided the town and the baronial estates. The town of Kanizsa and the lands to its west were ceded to the family of Baron Szapáry, while the feudal lands to the north and east went to the Inkey family. Ownership of the Szapáry family in Kanizsa contributed to the creation of the town''s profile today. Of course, they also tried to get as much money as possible from the town, for which reason the population frequently had to turn to the monarch for protection - without much success. The relationship between town and lord continued to be defined by a contract, which was renewed in 1731 and expanded by numerous clauses. In 1743, following the death of Miklós Szapáry, Count Lajos Batthyány purchased Kanizsa and the feudal lands from the imperial court, and a year later also purchased the Homokkomárom lands on the northern border of the town. The two were merged to form an estate of 30,000 acres, whereby Kanizsa and its lands became part of an estate complex of several hundred thousand acres, the financial and administrative center of which, for the most part, was Körmend. Administration was uniform for all the Batthyány estates, which in the 1750''s led to considerable friction between the town and feudal lord. This resulted in a new contract in 1753, containing significant restrictions and material encumbrances on the growing and thriving town. Disputes over financial resources were later to become constant between Kanizsa and the Batthyány family, with two issues of particular importance. First, in the late 1760''s and early 1770''s the town succeeded in defending itself from fiefal regulation; second, around the turn of the century it managed to wrest a significant portion of the marshlands separating the two sections of the town from feudal rule. Chapter II will survey the system of urban administration. Not every inhabitant of contemporary Hungarian towns had the same rights at all. In Kanizsa, like elsewhere, a distinction was made between the civilian class (or burgers) and smallholders, tenants, and other unfranchised classes. Town offices were accessible primarily by those possessing civilian rights. The civilian class was initially German-speaking, but population growth in the latter half of the century led to an increasingly strong Hungarian orientation. Magistrates and assemblymen were similarly Germans in the beginning, but by the end of the century a large number were Hungarian speakers. The workings of the magistrate and council were analyzed, and the main opportunities for the functioning of the council were examined. This analysis also extended to the officials chosen by the council as well as those who participated in the town''s administrative apparatus. A survey was made of the areas under town guidance in the 18th century. In the course of that survey the condition of town schools was examined, 55 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században with the observation that the ideals of Reason and humanism had already begun to have a great influence on the mentality of the people of Kanizsa. Toward the end of the century a demand arose for a national school, which ultimately was founded in the early 19th century from town funds. An important institute in the town was the Ispital, which originally was maintained by the Church, but after 1750 was run by the town. The Ispital on the one hand was the town''s main institution for providing for the poor, while on the other hand its expansive building could be used if needed to house the school; indeed, after the town hall burned down the town council also held its sessions here. The Ispital provided a home for those who were no longer able to provide for themselves. The institute had its own source of funds: a local aristocrat, Antal Somssich, donated land to it, and the town itself also provided it with 60 acres, the profit from which was used for the upkeep of the institute, along with cash donations collected by the town during this period. The Ispital''s funds provided temporary loans to a number of people, and even the town government borrowed from it occasionally. It was very important for the town to have its own church. Although there had long been a Franciscan monastery and parish church in Kanizsa, the town did not consider this truly its own. In the early 18th century numerous chapels were built in the town, and in 1761 a church was built in Kiskanizsa, followed by another in Nagykanizsa in 1765, on what today is Deák Square. The construction of this church and organization of its offices was a burden of the town, for which reason it had to borrow considerable amounts of money. The organization of burials was an important church function, to which end the town had to make major contributions; ultimately, in accordance with an imperial decree the cemetery next to Deák Square was placed at the end of Tizenháromváros Street, on the southern side of what today is Kossuth Square. Construction zoning was a fundamental interest for every town in Hungary. Because of primitive contemporary building techniques, the buildings were vulnerable to many different dangers. The town magistrate frequently heard litigation where neighbors'' complaints of illegal building had to be adjudged. A related issue was the question of fire protection. One of the most important functions of Hungarian towns in the 18th century was the provision of fire protection, and a whole battery of town instructions were published specifying the exact obligations of the town and the inhabitants. Some of these measures were preventative: They specified the provision of materials to extinguish fires, the acquisition of equipment, and so on. Others regulated behavior in the not infrequent event of a fire and in putting it out. In 1755 a city statute was passed specifying the exact fire prevention obligations of the guilds. Those who arrived first at the scene of a fire received an award from the town. The town council often had to levy punishment for improper conduct during a fire, the majority of these punishments being monetary fines. These fines usually went to the fire prevention fund which financed the upkeep of fire prevention devices as well as providing aid for fire victims. Fires were very common in Kanizsa, and at the turn of the century, regrettably, arson was also on the rise, some of which was directed against the Jews who settled in the town. These crimes often led to widespread fires throughout the town, which for many years was a major source of loss for the town and its inhabitants. Other areas of town administration were also examined. For Kanizsa the control and regulation of national and weekly markets was an extremely important function. The town''s jurisdiction was quite extensive in this regard. It defined the sizes of market booths, the prices to be paid for the booths, customary behavior of the vendors, and the opportunity for haggling. The market court often had to judge cases of theft at the market. The functions of the town administration also had a fundamental influence on the guilds. The relationship between the town leadership and the guild masters was very close, as it was frequently the guild masters who became leaders or officials in the town. Nevertheless, it often occurred that the guilds had to be regulated for overstepping their bounds or abusing their economic advantages. The last function to be examined was the question of orphans. Inasmuch as the town''s mortality rate during this period was extremely high, there was a large number of orphan cases in Kanizsa; hardly a week went by where the council did not have to decide at least one orphan case. The custom when parents died was for the surviving minors to be placed with some relative, the estate was auctioned off, and the proceeds were used to finance a tutor, who of course had to keep an account of the expenditures made on each orphan. Problems very often arose from the distribution of an estate of more than one orphan; these divisions were frequently challenged by a survivor who had just reached the age of majority, upsetting all the measures which had been taken thus far. Nor should it be forgotten that the handling of orphan estates was also important to the town because the considerable amount accumulated in the orphan fund represented a tempting source of credit. Abuses in this area caused the town to frame precise regulations on foster care in 1802. 56 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században Chapter III surveys land management in the town. During the period of feudal rule the revenues produced by the town were divided by contract between the town and its feudal lord. The town retained its markets-related income (booth rentals, road and bridge tolls, merchant lodgings and rentals, and so on), as well as the profits from leases of lands ceded by the baron to the town. Inasmuch as the town''s commercial position became increasingly stronger in the 18th century, it is no accident that its revenues also increased, though never as much as needed. As early as the turn of the century the basic features of property management can be found from the minutes of town council sessions. A fine example of this is the fact that when the town hall burned down in 1779, the new town hall was built in such a way that there were shops and residential quarters on both sides of the building, which - as property of the town -could be leased for handsome sums. Not surprisingly, these residences and shops were leased to the town''s richest merchants. Other leasing profits were also important to the town, of course, for which reason great attention was paid to the leasing of brick furnaces, forests, stables and so on, as these were fine sources of revenues. With regard to expenditures a continuous rise can be observed. There were many reasons for this. Population growth demanded a continuously larger number of officials, the wages for whom were not insubstantial. Social expenditures (foster care, the poorhouse, schools, etc.) also rose constantly. The greatest burden, however, was always the various one-time expenditures. The most notable of these was the litigation of the fiefal dispute beginning in 1753, the expense of which was a major burden on the budget. The construction of the city church, the founding of the school and the reconstruction of the town hall were also significant expenses, so it is hardly surprising that by the mid- 1780''s the town had accumulated a debt of 8700 forints. Considerable effort was required to pay off this debt. Ultimately a strengthening of the markets and increased goods production allowed the town to achieve a positive ledger, so that by the turn of the century the debt was paid off, and in fact the town enjoyed a surplus of revenues. Chapter IV deals with jurisprudence issues, a symbol of contemporary town independence. In the cameral period the town enjoyed rather extensive powers of jurisdiction; in the baronial period these powers were more restricted. Jus gladii, the power of life and death, was terminated, such that the city could no longer pass judgment on capital crimes; those accused of a capital crime had to be handed over to the baron. At the same time, interesting changes took place in the town''s legal system. In the 18th century to population grew from 2000 to approximately 6000, thus it is no accident that the barony faded to the background, and the town was increasingly permitted to judge litigation between inhabitants, especially in more trivial matters. By the end of the 18th century the town judged on practically all matters except capital crimes. Our survey of the legal system concentrates on three main areas: the city''s efforts to protect public morality and put a halt to lechery, the system of physical punishment and humiliation and sentences levied by the town in this regard, and finally an analysis of economic crimes, especially theft, fraud, and so on. The study appears to prove that the town''s jurisprudent autonomy grew steadily in the 18th century, which served to reinforce the identity of the Kanizsa population to a great extent. Kaposi Zoltán KANIZSA TÖRTÉNETI HELYRAJZA (1690-1849) I. KANIZSA TOPOGRÁFIÁI HELYZETE 1690—1753 KOZOTT 1. A vár és a korábbi mezőváros az 1690-es években A török hódoltsági időkben a hatalmas váruradalommal rendelkező Kanizsa szerepe a korábbiakhoz képest lényegesen megváltozott. A 16. században az addigi uradalmi funkciókból egyre inkább hadi és politikai szerepkör lett, s a nyugati országrészek védelmében egyre inkább meghatározó szerep jutott Kanizsának. 1600-ban a vár és a város a török kezére került, s a korábbi váruradalom területén lévő falvak rohamosan elnéptelenedtek. A törökök Kanizsa központtal vilajetet szerveztek, jelentős katonaság költözött a várba, amely a későbbi nyugatmagyarországi török hadmozdulatok egyik bázisává vált. A várat megszálló török katonaság átformálta a környék életét. A 17. század második felében megszűnt a korábbi „nyugodt" hódoltsági élet, hiszen előbb Zrínyi hadserege, később az 1664. évi, valamint az 1683. évi Bécs ellen vonuló török sereg jelent meg a Dunántúlon. 1660-ban a vár leégett, s újra kellett építeni, s ennek eredményeképpen Kanizsa várában egyre inkább török épületek emelkedtek. 1 Ezek vélhetően fából készült házak voltak. A későbbi ábrázolások szerint legalább hat, jelentősebb toronnyal rendelkező mecset jelent meg a belső várban.2 Nehéz kérdés, hogy mi lett a korábbi mezőváros sorsa. A középkori Kanizsa város pontosan ott helyezkedett el, ahol a mai nagykanizsai belváros található, ám azt is tudni kell, hogy a várostromok alkalmával a várnak támadási lehetősége csak keleti és nyugati irányokból volt, s ezért valószínűsíthetjük, hogy a középkori mezővárosból a különböző 17. századi katonai események következtében nem sok maradhatott meg a század utolsó évtizedeire. 3 Ha a korabeli ábrázolásokból próbálunk következtetni a város létére, akkor érdemes kiemelni azt a metszetet, amely az ostrom után készült, s amelyen a vártól keleti irányban — ha elmosódottan is —, de egyértelműen házak látszanak, köztük egy toronnyal rendelkező épület is. Ez annak a jele lehet, hogy a váron kívül is megmaradt az élet, ám a rajz mutathatja a régmúlt hagyatékát is.4 Már a Zrínyi-féle 1664. évi ostrom is komoly megpróbáltatásokat hozott, majd az 1689—90. évi felszabadító tevékenység járt meglehetősen nagy pusztítással, s ezzel, ha nem is a várban magában, de a kultúrtáj állapotában jelentős romlás következett be. A várat többek között elmocsarasítással védték a törökök, ebből következően a vár északi és déli oldalán egy körülbelül 1—1,5 km szélességű mocsár alakult ki, amelyet alapvetően az északról befolyó Kanizsa patak táplált. A kanizsai vár mintegy szigetként emelkedett ki a víz alá került területből. A keleti oldal magasabban helyezkedett el, a nyugati lapályosabb volt, a kettő között mintegy 14-15 méter a szintkülönbség. 5 A vár nyugati oldalán építették fel azt az elővárat, amely — korabeli leírások szerint — kifeszített íjhoz volt hasonló, s e falakon belül terült el az ún. Rácváros, ahol minden bizonnyal a polgári népesség egy része is élhetett. Ám az 1690-ből és az 1698-ból való metszet is világosan mutatja, hogy a vár visszafoglalása alatt az erőteljes ágyúzás hatására ez az előváros teljesen elpusztult, így 1690 áprilisa után már nem volt alkalmas jelentősebb polgári népesség befogadására.6 Kérdés persze, hogy egyáltalán hogyan értelmezhetjük Kanizsa város fogalmát, hiszen a mai városfogalmunk nem teljesen ugyanaz, mint amit az 1690 körüli időben e szó jelentett.7 E néven értenünk kell egy török által megszállt várat, a várban élő — nem pontosan ismert — népességet, de értenünk kell a várhoz tartozó külső területeket is, amelyek vélhetően a várban élő különböző etnikumú és nemzetiségű lakosok birtokában és használatában voltak. Sajnos, a szakirodalom és a források sem egyértelműek abban, hogy amikor várost mondanak, akkor mit is értenek rajta. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy a város életéhez szervesen kapcsolódott a külső területek léte, hiszen megélhetést a vár területe nem tudott nyújtani. Mindebből az is következik, hogy a széles értelemben vett városról, vagyis a vár és külső területeinek együtteséről kell beszélnünk a város elnevezés alatt, s nemcsak a várban lévő városiak által bírt területről. Ebből a szempontból különösen fontos azt megjegyezni, hogy a két részből álló várhoz a várfalon s a mocsáron túli ingatlanok és házak is kapcsolódtak, ahol egyre tekintélyesebb népesség élhetett. Mindez azt jelenti, hogy a 17. század második felében már létezett Kanizsának az a négy elemből álló térszer60 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) kezeti rendszere, amely főleg a német nyelvű elnevezésekben maradt meg. Már Gábriel Bodenehr mester 1664-ben készült rézmetszete is feltünteti a nagyobb várat, amelyet „Altér Stadt Camsa"-nak (Óváros) nevez, s a kisebbik várrészt, amelyet pedig „Neuere Stadt"-nak (Újvárosnak) hívtak. Ezekhez kapcsolódott az Előváros és Rácváros kettőse, amely a falakon kívül, s megjegyzendő, hogy a mocsáron kívül helyezkedett el. Nem véletlen, hogy mindenki „sziget"-nek nevezi Kanizsát, hiszen a mocsár teljesen körbefogta a két várost, így a „Vorstadt" (Előváros) és a „Ratzstadt" (Rácváros) már a magasabban fekvő részekre települt." Itt voltak a kertek, a gyümölcsösök, a szántók stb., ebből élhetett a szigeten élő népesség. A vár ugyanakkor védelmet is nyújthatott az ott és a környékén élő népességnek, továbbá anyagilag is fontos lehetett, ha valakinek a várban háza volt, ezért nem véletlen, hogy a vár a korabeli leírás szerint „megtelt".9 Evlia Cselebi 1664. évi ittjártakor azt állítja, hogy a várban lévő házak oly sűrűn épültek, hogy a tetőzetük szinte összeér. Az itt lakó népesség vegyes, kevert népesség volt, ahol szép számmal fordultak elő keresztények, bosnyákok, törökök, rácok stb. A vár bevétele után a török lakosság nagy része biztosan elmenekült, elvonult, viszont későbbi leírások is kiemelik, hogy a korábban itt lévő idegen népességből mintegy 200-an itt maradtak, nevet és vallást változtattak, s a város békés polgárai lettek.10 A vár nyugati, ún. Bécsi kapujánál lévő boltok egyértelműen azt bizonyítják, hogy a várban élők kiszolgálásához szükséges kereskedelmi háttér is megszerveződött az idők során, ez viszont háttérként külső kapcsolatokat feltételez. A külső vár pusztulása nem biztos, hogy egybeesett a váron kívüli városrészek és területek teljes pusztulásával. Erre utal, hogy a vár átadási szertartására a Rácváros egyik gyümölcsösében terített fényes ebéd mellett került sor.11 Miután Batthyány Adám átvette a várat, összeíratta a várban található ott hagyott hadianyagot, s készült egy összeírás a várban lévő házakról is. A fennmaradt dokumentumok és a későbbi elemzések szerint a várban a felszabadítás után 187 házat vagy házhelyet találtak. A házak általában fából készültek, vélhetően cölöpökre építették őket, s ugyanakkor zsúptetősek voltak. Volt köztük 38 emeletes építmény is, s ez a vár korábban említett telítettségére utal. Ugyanakkor a házak döntő többsége egyszobás és kétszobás volt (65-65 darab), de előfordult 14 háromszobás és 11 négyszobás épület is. Az egyes házakhoz kamrák, konyhák és egyéb kiszolgáló helyiségek is tartoztak. Udvart csak egy esetben, a parancsnoki épületnél jeleznek, istállók azonban tartoztak a házakhoz, amit az itt élő katonai és polgári lakosság léte is magyaráz. A házakról annyit tudnak, hogy azok 83,4%-a 50 forint alatti értékű volt, s csak egy volt, amelyet 150 forintnál többre értékeltek. Tóth István György egy tanulmányában összehasonlítást végzett a pécsi értékekkel, s úgy találta, hogy a kanizsai házak értékben elmaradtak a pécsitől, amit persze részben a fából való török építkezési mód is magyaráz. A várban talált, a törökök által elhagyott házakat aztán eladták, s viszonylag olcsón vehettek a felszabadító hadsereg katonái és egyéb polgári népességből származók is. A megszálló katonaság néhány főtisztje ingyen jutott házhoz, míg a többi katonának fizetnie kellett az ingatlanért, s egyben vállalniuk azt, hogy polgári tulajdonnal rendelkezve annak közterheit is viselik. Rózsa Miklós egyértelműen bizonyította egyik tanulmányában, hogy a házlevelek kiosztása kizárólag e szabályok alapján mehetett végbe.12 Az viszont tény, hogy a várat egyelőre a katonaság szállta meg, mintegy 1200 fős helyőrség került ide gróf Batthyány Ádám, majd más várparancsnokok vezetésével. Azt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy elemezve létező gyér adatainkat, a helyőrség számát 1690 táján valamivel nagyobbra becsülhetjük, mint a polgári népességét. Ez egyben lehetőséget adott arra is, hogy az elmenekült polgári népesség visszaköltözzön, illetve hogy az itteni keresztény polgárság szerepe erősödjön. Ne felejtsük el, hogy a török időkben jelentősen korlátozták a keresztények tevékenységét, most viszont a császári hadsereg oltalma alatt a város a német városokhoz hasonló jogokat szerezhetett. Ezt erősíti, hogy a magyar katonaságot hamar elvezényelték, s helyükre németeket hoztak.13 A németek fölényére utal az is, hogy Nagykanizsa város egyik központi — a várhoz vezető nem túl hosszú — utcáját hagyományosan csak Német utcának nevezték. Ennek oka minden bizonnyal a német katonák és a német származású polgári személyek ideköltözése volt, a későbbi időkben is az átlagosnál több német nevű lakott ebben az utcában (főleg német iparosok), vagyis biztosnak tűnik, hogy a várban lévő német katonaságnak köze volt e folyamathoz. 1690-ben Kanizsa vára és városa a bécsi Udvari Kamarának alárendelt Budai Kamarai Felügyelőség hatáskörébe került, vagyis a központi császári és királyi adminisztráció határozta meg a város életét.14 A lakosságcsere után nagyon hamar újjászerveződött a városi élet. 1690 júniusában, tehát alig 3 hónappal a vár visszavétele után már össze is ült Kanizsa város tanácsa (tagjait a vár urai nevezték ki), s alapvető kérdésekről tárgyalt. A városi tanács önállósága nyilvánvalóan erősen korlátozott lehetett, hiszen a várban lévő hadsereg, s később az igazgatási távolságok miatt 1695-ben kinevezett császári provizor, Paul Wibmer jelenléte és tevékenysége alárendelt pozíciókat eredményezett.15 A várparancsnokok személye is változott. Batthyány Ádám hamar lemondott tisztéről. 1691-ben Chris61 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) toph Georg von Berge lett a város parancsnoka.16 Ennek háttere az volt, hogy az Udvar nem tudott mit kezdeni a sok megszerzett birtokkal, így 1690. november 23-án elrendelték, hogy a visszafoglalt területeken a várakat, területeket — hacsak nem feltétlenül szükséges azokat megtartani — el kell adni, mert azok fenntartására nincs pénze a kincstárnak. Ez kiváló lehetőség volt a befolyásos katonatiszteknek arra, hogy földet, várat szerezzenek, az ezredparancsnokság meg kifejezetten jó üzletnek minősült. így nem véletlen, hogy Georg von Berge ezredes 1691. január 2-án egy beadványban azt kérte, hogy ha neki adják a kanizsai parancsnokságot, akkor ő a kincstárral szemben fennálló 17 933 forintnyi követelésétől eltekint. Az 1691. április 15-i irat szerint kérését teljesítették, így Berge kapta meg Kanizsa várparancsnoki tisztét, amelyben egészen 1697-ig meg is maradt, amikor is Christoph Schenkendorf gróf vette át a parancsnokságot (más adatok szerint csak a századfordulón történt meg a személyváltás).17 Kezdetben a városi tanács épülete a várban volt, ugyanott működött a testület is; továbbá itt voltak a törökök által átépített templomok és boltok is, vagyis úgy gondoljuk, hogy az 1690-es években Kanizsán még a vár maradt a központi területi egység. Egy 1695. évi adat szerint a kamarai adminisztráció elrendelte, hogy rendbe kell hozni a városházát. Megosztották a bíráskodási hatásköröket is: egy 1695. évi központi rendelkezés értelmében a polgári ügyekben a városi tanács, míg a katonák felett a várparancsnok joghatósága ítélkezhetett.18 A két joghatósági szint persze a valóságban nem volt egyenrangú, amit az is mutat, hogy a polgári ügyekben a fellebbezési fórum a várparancsnok volt. (Mindez a későbbi városi és uradalmi joghatósági rendszerhez hasonlít.) Tegyük még hozzá, hogy az 1690-es években a helyzetet akár tartós berendezkedésnek is tekinthették, hiszen a nagypolitika sem döntött még a várakról, amit az is igazol, hogy 1700-ban elkészült egy tervezet a kanizsai vár átépítéséről, kijavításáról.1" Alapvető kérdés volt az 1690-es években az évszázados kereskedelmi szokásokból fakadó problémák rendezése. Kanizsa vidékén vezetett át a régi marhahajtó útvonal, amelyen a 16—17. században — főleg a Frangepánok és a Zrínyiek által irányítva — nagy tömegű szarvasmarhát hajtottak ki délnyugati irányban az országból.20 Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy a 17. század vége felé ebben némi törés keletkezhetett, hiszen a hadi események nem kedveztek a külkereskedelemnek. Lényeges kérdés volt, hogy a város viszszaszerezze régi kereskedelemből fakadó előnyeit, megerősítse vásártartási jogát. 1697-ben a város évi négy országos vásár megtartására szerzett engedélyt (lásd részletesebben a kereskedelmi fejezetet), amivel kiemelkedett a környék szintén nagy pusztulást szenvedett városai közül.11 Ahhoz viszont, hogy a kereskedelem működjön, s hogy egyáltalán a lakosság ellátása, a várban lévő hadsereg szükségleteinek kielégítése megoldódjon, szükség volt a kanizsai mocsáron átvezető útvonal és a hidak kijavítására. Ha korlátok között is, de megindult a váron kívüli városi élet újraszerveződése. A városi tanács működésén, a kereskedelmi és vásári tevékenységen kívül ezt bizonyítja az egyházi szolgáltatások újraszervezésének előtérbe kerülése is. 1690-ből több adat is van arra, hogy a várban maradt török népességből a jezsuiták több embert megtérítettek és megkereszteltek.22 A ferencesek 1694 táján jöttek vissza a városba, azonban nem a várban, hanem a vár melletti nagykanizsai oldalon, a dombon kaptak maguknak tartózkodási helyet, ott, ahol korábban a jezsuiták állatainak istállója volt. (Időközben a jezsuiták elvonultak Kanizsáról.) Itt építettek maguknak egy bolthajtásos kis épületet, s ugyanakkor hozzáláttak egy szentély megépítéséhez is, amelyet 1696. szeptember l-jén szenteltek fel.23 Ez az első olyan épület Kanizsa városában, amely az ostrom utáni időkben a mai város helyén épült, s hosszú időn keresztül megmaradt. A ferencesek megtelepedése viszont világosan jelezte, hogy a város fejlődése nagyon hamar kilép a vár kereteiből. Berge várparancsnok 1695-ben a ferenceseknek adományozta az általa nem sokkal korábban a Budai Adminisztrációtól vásárolt „sövénnyel bekerített területet", amelyet a ferencesek „az építendő zárda és templom helyéül" kaptak, s Berge az adományozó levélben kikötötte, hogy amennyiben ő azt kívánja, a templom alatt építendő kriptában temessék el. A ferencesek a kincstártól megkapták azt a telket is, amely a Légrádi országút mellett feküdt, 1714-ben pedig Zala vármegye adományozta nekik az a rétet, amelyet korábban a jezsuiták használtak. Halis István 1896. évi tanulmányából ismertek az adakozók is, akik között leggyakrabban katonatisztekkel találkozhatunk. Ez arra utal, hogy a várban és városban ez idő tájt különösebben tehetős polgári lakosok vélhetően nem voltak, a vagyonosabb társadalmi réteget a hadsereg tisztjei jelentették.24 Arról is tudunk, hogy a ferencesek templomától nem meszsze, a Légrádi országút keleti oldalán létrejött az Ispita-ház (Ispotályos-ház), vagyis az a szegényház, amely története során nagyon sok funkciót betöltött (volt a későbbiekben klasszikus szegényház, városháza stb.). Az említett tény viszont két dologra is utal. Egyrészt 1690 után Magyarország területéről gyakorlatilag kiszorult a török, s ugyan még messze volt a karlócai békekötés éve, ám a háború egyenlőtlen katonai körülményeiből világosan következett, hogy a török léte már nem jelent valóságos ve62 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) szélyt, vagyis tartós berendezkedésre van lehetőség. Másrészt ha egy katonai parancsnok az általa irányított területen földet szerez magának, azt nagy valószínűséggel stratégiai és anyagi szempontokból teszi. Berge földjei a Német utca elején voltak, ennek a déli részét adta a franciskánusoknak, s így egyáltalán nem véletlen, hogy a Német utcának a Bécsi országúttal találkozó pontján, vagyis potenciálisan a legfontosabb várostopográfiai helyen épült fel a „városparancsnok háza", amely a Berge Kristóf (von Berge) várparancsnok által épített ház volt. Ezt a későbbi források is Berge-háznak nevezik, s a népnyelv minden bizonnyal jól őrizte meg az elnevezést. Építésének időpontját későbbi, egymást ismételgető szakirodalmi források 1702 körüli időre teszik. Akkor azonban Schenkendorf-háznak kellene nevezni, ez a név viszont nem ismert az irodalomban, így az ellentmondás egyetlen logikai feloldása, hogy Berge ezt a házat 1695—97 között építtette, hiszen 1697-től már nem volt várparancsnok. Hogy a tulajdonos katonatiszt volt, azt az is mutatja, hogy a néhány évtizede lebontott épületben volt egy igen jelentős méretű, mesterségesen beépített török ágyúgolyó is. Ugyanakkor felépítését az is magyarázhatja, hogy ismereteink szerint von Berge parancsnoknak családja is itt élt. Erre utal az, hogy a ferences templom javára rendezett gyűjtésen az adományozók között feltűnik Berge parancsnok felesége, Langen Janka Katalin Jozefa is, aki a katonatisztek között tudott viszonylag jelentősebb összeget összeszedni." 2. A vár lerombolásának következményei, az új város létrehozása A 18. század elejére kiderült, hogy Bécsnek a magyarországi területek beolvasztására tett politikai stabilizációs lépései nem voltak eredményesek. A Neoacquistica Commissio tevékenysége nem sok pénzt hozott az Udvarnak, ugyanakkor a fellángoló helyi kuruc mozgalmak állandó veszélyforrást jelentettek. Az Udvar ráadásul örökös háborúkba bonyolódott, egyre több pénzre volt szüksége, így nem tudott mit kezdeni a magyarországi várakkal és helyőrségekkel, s megpróbálta minimálisra szorítani ezirányú költségeit. így aztán nem véletlen, hogy Lipót király 1702 februárjában kiadta a magyarországi várak lerombolására vonatkozó rendeletét, amelyben természetesen a nyugat-magyarországi területek várai is szerepeltek." Kanizsa esetében a rendelkezés előírta, hogy a muníciót, élelmiszert stb. át kell szállítani a mocsár melletti „szilárd talajra", ugyanis ott, ahol a vár áll, az használhatatlan lenne. Ebből következik, hogy 1702—1703 során, amikor is a vár végleges felrobbantása és lerombolása (demolíció) bekövetkezett, az addig a várban, avagy közvetlenül mellette lévő területeken élőket el kellett költöztetni. Nem véletlenül írja 1702. február 4-én Schenkendorf a Haditanácshoz azt, hogy Kanizsa megsemmisítése azért is nehéz ügy, mert az oda újonnan telepített lakosságot nemigen lehet megint elköltöztetni. Mindez természetesen kedvezett az új város kialakulásának, amelynek keleti területe pontosan oda esett, ahol az a középkorban korábban is volt. Érdemes megjegyezni, hogy a várat korábban átszelte az a kelet-nyugati út, amely Várasd irányába igen fontos közlekedési útvonal volt, így ezt fenn kellett tartani. A vár lerombolása után meg kellett építeni azt a töltést, amely továbbra is biztosította a szállítást és a személyforgalmat. A várbéli lakosság elhagyott házaiért kárpótlásul új birtokleveleket kapott, telkeket mértek ki nekik, ahova ingóságaikat hordhatták. Mindjárt hozzátehetjük, hogy abban a korban költözni és új házat építeni korántsem jelentett olyan megrázkódtatást, mint a mai időkben, a házak felépítése nagyrészt pénz nélkül is lehetséges volt, s néhány hónap alatt elkészülhetett.27 Ezzel szemben egy nagy kiterjedésű várat eltüntetni nem könnyű, s ráadásul időrabló folyamat. Sok mindenről kellett gondoskodni ahhoz, hogy a vár lerombolása végbemehessen, a végrehajtás hatalmas áldozatokat követelt. Batthyány II. Ádám gróf 1702-ben levelében azt kérte az Udvari kancelláriától, hogy a szomszédos vármegyék is vegyék ki részüket a munkálatokból. Úgy becsülte, hogy 1500 emberre és 1500 szállító szekérre lesz majd szükség. A nehéz katonai muníció, az ágyúk, tarackok elvontatásához vasalt szekerekre volt szükség; a száz mázsa szurok, gyanta, salétrom szállításhoz csak olyan szekerek voltak megfelelők, amelyeket négy marhával vontathattak stb. „Item Commendánt uram kíván ezer szekeret, a föld és kü ki hordására, úgy hogy minden szekér mellett két ember lévén, négy-négy marhával, az oldalak vesszüvel fontak legyenek, és minden tizennégy napig száz szekér itt szolgálván azokat másik száz válthassa meg",28 A kőhidat is meg kellett építeni a mocsáron átvezető úton, hiszen másképpen a hadianyag elszállítása nehézségekbe ütközött volna. Simon Clement 1715-ben azt jegyezte fel a volt várról, hogy „...a bástyák és a falak itt olyan hatalmasak voltak, hogy - amint azt nekem elmondták - több mint két éven át 1000 embert alkalmaztak a lebontásukra".2" Mindenesetre egy 1703 májusában készült jelentés már arról számol be, hogy Kanizsa vára földig leromboltatott, s ezenközben megszűnt a templom, a városháza, amelyek helyett újakat kell építeni. A vár végleges lerombolása Rózsa Miklós szerint 1704 elejére fejeződhetett be.30 Ez azt jelenti, hogy 1703-ra kialakultak a városi lakosság új megélhetési keretei, az addigi katonai potenciál megszűnt, a hadsereg elvonult, a város pedig az addigi kamarai irányítási pozícióból új földesúr kezébe került, egyre inkább mezővárossá vált. 63 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) A földesúri politika mindig rányomja bélyegét a város területi rendszerének változásaira. A kincstár és a Kamara után az új földesúr báró Gracich Jakab volt, aki 1703 második felében jutott kanizsai birtokához. A birtokátadás következtében összeírták a kanizsai birtokot, így ebből az 1703. évi dokumentumból, valamint egy három évvel korábbi összeírásból némi képet kaphatunk Kanizsa területi rendszeréről.31 Kanizsa központi eleme mindenképpen a két városrészt elválasztó patak s a hatalmas mocsár volt, a város területét 1 óra járásra becsülte mindkét irányban az összeírást végző. Öt malom működött a város területén, volt itt vámhivatal és harmincad-hivatal is. Tudjuk azt is, hogy egyre több iparos élhetett Kanizsán, hiszen a századforduló környékén már több céh is megalakult. Az 1700. és az 1703. évi összeírás alapján a Kanizsán 159 háztulajdonos és ezenkívül 44 polgári lakos élhetett. A nevek szerint a lakosok között 61% magyar, 25% pedig német anyanyelvű lehetett, döntő többségük katolikus volt, de voltak közöttük görögkeleti vallású szerbek is. A magyar nevek többsége arra utal, hogy az 1690-es években jelentősebb magyar népesség költözhetett be a városba. Az új Kanizsa két várost jelentett, hiszen a korábbi Rácvárosból kialakult az agráriusabb jellegű Kiskanizsa (Canisa Minor), míg a nyugati területen létrejött új városrész Nagykanizsa (Canisa Maior) néven jelenik meg a forrásokban. Megfelelő források hiányában örök kérdés marad, hogy a durván 200 háztulajdonos valójában mekkora népességet jelent, hiszen nem ismerjük az egy háztartásban élő népesség pontos nagyságát. Azt feltételezve azonban, hogy a korabeli demográfiai vizsgálatok általában népes háztartásokat jeleznek, úgy gondoljuk, hogy a háztartásokat átlag legalább 7-8 fővel kell számolni, s ha ezzel a minimális létszámmal szorozzuk a 200 családfőt, akkor hozzávetőlegesen mintegy 1500-1600-as lélekszámot kapunk.32 Lényeges viszont a hosszú távú városi fejlődést illetően az, hogy 1702—1703. év során minden bizonynyal azok jutottak központi birtoktestekhez (telkekhez) a polgárság tagjai közül, akik a várból kényszerűen kiköltöztek. A nagykanizsai és kiskanizsai város a vár (mocsár) közvetlen szomszédságában jött létre, az enyhén emelkedő terület alján, oldalában, a töltés melletti területeken. Egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy a Német utca két oldalán lévő, s vélhetően a katonák által megvett telkeken jelentek meg az első polgári háztartások. A vár lerombolása után 1703-ban Gracich Jakab korábbi hadiszállító állítólag azzal a feltétellel kapta meg a kincstártól Kanizsa városát, hogy el kell takarítania a vár maradványait.33 Az természetes, hogy a vár lerombolása után hatalmas mennyiségű építőanyag maradt, s ez lehetőséget teremtett arra, hogy jónéhány földesúri épület jöhessen létre. Építeni persze csak ott lehet, ahol nincs épület; ebből az következik, hogy a mai Fő úton létrehozott legfontosabb földesúri épület — a „hercegi vár"-nak nevezett központi urasági kastély — a korábbi városparancsnoki háztól mintegy 200 méterre keletre épült fel. Építési idejére egyéb források híján elfogadhatjuk az 1705—1712 közti, a szakirodalomból ismert intervallumot. Az épület L alakú volt, nem tudjuk pontosan, hogy már a kezdeti időkben is volt-e rajta emelet, mindenesetre tény, hogy nem igazán kastélyszerű, hanem inkább egy elnyújtott hosszú kúriaszerű épület volt. Ki kell emelnünk ugyanakkor azt, hogy a kastély méreteivel 150 éven keresztül a legnagyobb épületnek számított Kanizsa városában. Lehet, hogy igaza van Barbarits Lajosnak, amikor azt állítja, hogy Gracich a központi épületét már eleve úgy építtette, hogy az vendégfogadó is legyen,34 bár mi ezt nem tartjuk valószínűnek; a korabeli földesúri szemlélet és ennek megfelelő gyakorlat a társadalom tömegétől való elkülönülést hangsúlyozta. (Egy későbbi, 1831. évi forrás azt írja, hogy „...ékesíti ezen Mezző Várost Eő Herczegségének Palotája, melynek egyik részét az Urodalmi Tisztség lakja, — hozzáragasztott egyenlően épült vendég fogadóval, — az Udvarban hozzá tartozandó épületekkel"). Minden bizonnyal létezett már a század elején a Fő utca és a Bécsi út keleti sarkán álló postamesteri állomás is. Graéich báró földesurasága idején épülhetett meg az új városháza is, amely éppen az út túlsó oldalán, szemben a földesúri házzal, a Légrádi országút és a Fő utca találkozásának keleti oldalán állt. 1713-ban megszületett a város és a földesúr közötti úrbéri szerződés is, amelyben pontosan szabályozták a városiak által nyújtandó szolgáltatásokat. 35 Nagyon valószínű, hogy a korabeli gyakorlat szerint a kanizsai népesség kezdeti letelepedése még nem volt teljesen szabályozott jellegű, így a várból kiköltöző és máshonnan a városba beköltöző népesség a főbb kereskedelmi útvonalnak megfelelően telepedett le. Semmi nem utal arra ebben az időben, hogy a magyarországi földesurak korlátozták volna a népesség letelepedését, inkább örültek, ha adózó munkáskezet láttak. Mivel funduális felmérések ebben a korszakban nem jöttek létre, a lakosság meglehetősen szabadon jutott telekhez. Ebből viszont az is következik, hogy a nagy- és kiskanizsai lakosság elsődlegesen a város négy tengelye mentén, vagyis a légrádi, a bécsi, a pécsi és a varasdi utak mentén találhatott magának földet. Azok persze, akik előbb telepedtek a városba, előnybe kerülhettek, hiszen az előbb elfoglalt földekből alakult ki a későbbi városközpont. Idézzük a valamivel később, 1715-ben Kanizsán járó Clement Simon angol utazót, aki szerint igencsak kicsinyke volt a város, „...ámbár a világ e sarkában városnak nevezik ehelyett, valóban nem sokkal jobb egy falunál, valami 64 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 100 szétszórva épített és szalmával födött házzal. Egymás mellé sorakozó ház nincs." S bár utólag tudjuk, hogy nem igaz, mégis rögzítjük az angol utazó észrevételét, miszerint „Tégla- vagy kőépület az nincs, egy kis kápolnának és a császár sóházának kivételével, mert a só az ő monopóliuma. "3t Ez a sóház a Berge-házzal szemben, a Piac tér délnyugati szögletében lévő saroképület volt. A kezdetben csak földszintes épület ezt megelőzően harmincados ház volt (lehet, hogy ebben lakott a harmincados tiszt is), később lett csak sóház belőle. A mellette lévő Piac téren (Piarcztér) épített házak egyikében lakott a „Soó tiszt". A só nagyon fontos kincstári bevételi forrás volt, nem véletlen, hogy alig egy-két nappal a sikeres visszahódítás után az egyik udvari számvevő már kérte az uralkodót, hogy „...Kanizsa várában és az ide hódoltságban volt helységekben és vármegyékben, hanem Muraköz szigetén és a vend határvidéken ... csak Aussee-i só legyen szállítható és felhasználható" .37 3. Kanizsa térszerkezete a 18. század középső harmadában A korábbi irdatlan kiterjedésű kanizsai uradalom falvai óriási pusztulást szenvedtek a török hódoltság utolsó 30 évében, így nem véletlen, hogy a két Kanizsa — még szerény 1500-1600 fő körüli népességével is — igen komoly településnek számított messze vidéken. Arról nincsenek információink, hogy Gracich valaha is Kanizsára költözött volna, ám azt tudjuk, hogy 1717-ben újabb tulajdonosváltozás történt, hiszen a város és uradalma a Szapáry és az Inkey családok birtokába került.3" Túl vagyunk már a Rákóczi-szabadságharc idején, a város megsarcolásának korszakán, vége a pestises éveknek, s ezzel az építés időszaka köszöntött rá a magyarországi településekre és Kanizsára is. A két család megosztotta a 80 000 holdas uradalmat: Szapáry lett a város és a korábbi kanizsai uradalom délnyugati részeinek földesura, míg az Inkeyek a várostól északra lévő Pallin központtal rendezkedtek be a hajdani kanizsai uradalom északkeleti-keleti részeit birtokolva. A békekorszak már más követelményeket támasztott a várossal szemben, Szapáry nyilván jövedelmet akart látni a várostól, s erre több lehetősége is volt, s szinte mindegyiknek hatása volt a településszerkezetre. Az egyik lényeges változás, hogy a négy kereskedelmi út találkozásánál egyre karakterisztikusabbá formálódott a Piac tér. Az északról érkező út az említett Fő úti szakasz közepén torkollt bele a Fő utcába, így itt jöhetett létre az az árucserére alkalmas terület, amely korábban valószínűleg egyáltalán nem volt beépítve. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ebben az időben az említett négy utcánál — amenynyiben ezek a letelepedési helyek egyáltalán utcának nevezhetők — több lett volna a városban, hiszen a körülbelüli 200 családfő léte nem is igényel többet. Az északi és a nyugat-keleti utak találkozásánál kiszélesedő tér sarkán állt a sóház, vele szemben a vámház. A vámház minden bizonnyal a korábbi Berge-ház volt, az előtte álló sorompónál szedték a vámot a Kanizsáról a határon túlra szállítandó áruk után. A vám a régi időkben az áruk 1/30- át, később már csak 1/20-át jelentette, mígnem a közismert 1754. évi vámszabályozás újra módosított a nagyságrenden. (A különböző szakirodalmi munkák a sóházat és a vámházat gyakran egynek szokták tekinteni, pedig az 1822-ből való térképen külön épületként, az utca két ellentétes oldalán egymással szemben állóként látszanak.) A háromszög alakú tér keleti oldalán állt a postamesteri ház, s attól keletre lévő épület volt a tiszttartó által lakott kastély. Ez a terület képezte a későbbiekben a város centrumát. Ehhez annyit hozzá kell még tenni, hogy mivel ez a mag nyugat felé a Német utcán át a mocsár miatt nem volt növelhető, a város csak a másik három irányba terjeszkedhetett. A Piac téren tartott országos vásárok, a jelentős létszámú kereskedő, akik a vásári szokásoknak megfelelően több napig a városban laktak, egyre nagyobb regionális központtá tették Kanizsa városát. Ki kellett építeni a kiszolgáló infrastruktúrát: vendégfogadók kellettek. Szapáry, akinek híres ménese és nagy könyvtára volt, kastélyát vendégfogadónak adta ki,39 ugyanakkor a Piac téren valamikor az 1730-as évek vége felé megkezdődött a másik vendégfogadó felépítése. Ezt az épületet is a vár maradványanyagának felhasználásával, barokk stílusban emelték. Szapáry Krisztina gróf asszony birtokának 1733. évi uradalmi összeírása már megemlíti az ekkor épített serházat, amely a Légrádi utcában helyezkedett el, vélhetően a jelentős számú nyugatról jött kereskedő igényeinek kielégítését szolgálta. A sörfőző ház téglából és sövényből épült. 1733. évi forrásunk azt írja, hogy „Kanizsán vagyon két görögh egy Balis és egy Sidó bolt, kitűl mindenektül a Sidón kívül árenda jár", s ebből az is következik, hogy a jelentősebb népesség eltartásán túl már egyes házakban a boltok is megjelentek. Említett forrásunkból azt is tudjuk, hogy az 1730-as évek elején „egy újonnan építendő rezidenciája" is emeltetett az uraságnak, amelyet vagy vendégfogadónak, vagy valamilyen tiszt által használt lakásnak gondolhatunk, hiszen 4 szobából, ebédlőből, s alatta egy bolthajtásos pincéből állt.40 Arról sem szabad elfeledkezni, hogy Szapáry 1742-ig tartó földesurasági időszaka alatt a mezőgazdasági árak emelkedő tendenciát mutattak, így megindulhatott a kanizsai uradalom majorsági termelése, ennek megfelelően gyarapodott is a majorsági eszközkészlet. A birtok termékeinek eladása pedig értelemszerűen a piaci központtá vált kani65 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) zsai vásáron történhetett. Mivel a terület egy része alapvetően lápos vidék volt, a nagyállattartásnak különösen kedvezett, s nem véletlen, hogy a kanizsai vásár elsődlegesen marhavásárairól vált híressé. Egyre nagyobb részt töltöttek fel a mocsárból, amely magától is száradt, így egyre több legelőhöz jutottak hozzá. Barbarits Lajos 1929-ben megjelent könyvéből tudjuk, hogy ezzel kapcsolatosan veszítette el a város területének egy részét. Az történt ugyanis, hogy Szapárynak a városbíró megengedte, hogy az uradalmi csikókat a város földjén, a Leányvári réten legeltesse, ám amikor 1742-ben meghalt az uraság, a kincstár rátette kezét a rétre is, hiába tiltakozott a város.41 Mindebből azonban a következtetés a fontosabb: a város és a földesúr között megtörtént a város határának valamiféle felosztása, szétosztása. Kanizsa város gazdasági és társadalmi viszonyai a 18. század közepe felé megszilárdultak. Batthyány Lajos gróf 1742-ben megvette a homokkomáromi, s 1744-ben a kanizsai uradalmat és vele együtt Kanizsa mezővárost, a kettőt szervezetileg összekapcsolták, s Kanizsáról igazgatták.42 Ez egyben azt is magával hozta, hogy „Batthyány-mintára" megszervezték a terület igazgatását, működtetését, s az uradalom egészét bekapcsolták a viszonylag jó kormányzati rendszerrel működő mechanizmusba, amelynek az elszámoló hivatala Körmenden működött. Az uradalom adminisztratív vezetése beköltözött a városba, elfoglalta a város közepén lévő legfontosabb urasági telkeket, s ott jelentős építkezéseket folytatott. Az uradalmi irányítás kiépítése viszont azt is magával hozta, hogy szaporodtak a vásárlás utáni időkre vonatkozó érdemi írásbeli források, hiszen a kezdeti összeírások után az 1750-es évekre — főleg a megkötendő úrbéri szerződéssel kapcsolatban — a földesúri irányítás vagy a város révén egyre több és több bürokratikus irat termelődött. A Batthyány-igazgatásnak világos elképzelései voltak a város és az uradalom átszervezéséről és jövedelemtermelő képességének fokozásáról. A konjunkturális viszonyok eredménye lett, hogy a mezőgazdasági termelés fejlesztése érdekében növelni kellett az uradalom irányító személyzetét, s ez a városban és a városon kívül is új épületek létrehozását követelte meg. A tiszttartó foglalta el a város közepén lévő kastélyt s a mellette lévő telkeket. Igen hosszú azoknak a listája, akik gazdatisztként szolgáltak (erdőkerülő, termelésirányítók, pénzügyi alkalmazottak, hajdúk stb.), s az ő elhelyezésükről is gondoskodni kellett. Erős a gyanúnk, hogy a 18. század közepén folyó földesúri építkezések során a kastélyra emelet került, míg a földszinti részen vendégfogadót alakítottak ki, s ez szolgálhatott néhány gazdatiszt lakásául. Szaporodtak a kiszolgáló jellegű intézmények is. Egy 1753. évi irat szerint nemrég javították ki az uraság rezidenciájának konyháját, felújították a kanizsai téglaházat, amelyet a téglaégető használt, de hasonló változtatásokat végeztek az egész kanizsai és homokkomáromi uradalom területén is. Átalakították a szeszfőzdét, s továbbra is bérlőknek adták ki az urasági kézben lévő két serházat. 1754. április 25-én elrendelte az uraság, hogy a vendégházhoz építsenek istállót. 1754. szeptember 25-én a gazdatiszti jelentés szerint az akkor épülő kanizsai urasági ház tetejét kell befejezni, egy másik épületet renoválni kell. Ugyanez a jelentés említi meg, hogy amíg a vendégházhoz készített istálló nem készül el, addig a városbírónál szállásolják el a lovakat. Szintén a század közepén épülhetett a Légrádi út nyugati oldala és a Fő utca sarkán álló, homlokzatával a Piac térre néző L alakú, eredetileg barokk stílusban emelt gazdasági épület, amelyet a később abban lévő boltról a kanizsai népesség csak röviden Vasemberháznak nevezett. Nem tudjuk, hogy mi volt az eredeti célja az épületnek, de kétségtelen, hogy a korabeli fundusösszeírások szerint boltosok és kereskedők éltek benne. Valószínűnek tartjuk, hogy az emeletet csak később építették rá, hiszen eleinte csak néhány család lakott benne, igazi komoly gazdasági szerepet a 19. század fordulóján a klasszicista átépítés (emeletráépítés) során kapott, a reformkorra már 17 bolt volt a földszinten. Szintén a Batthyány-átvétel utáni években épülhetett fel a Zöldfa vendégfogadó. Kiskanizsán is terveztek egy kocsmaépítést az urasági ház mellett lévő telken, amely az elképzelések szerint olyan urasági háznak készülne, amelyben a magyar és a soproni vendégek szállnának meg. Hasonló építkezések folytak a gazdasági épületeknél, több irat tanúskodik a kismalom felújításáról. A földesuraság ingatlanjain lakókat 1744-től, vagyis az uradalom Batthyány-kézre kerülésétől kezdve árenda fizetésére kötelezték, még akkor is, ha azok az előző uraság idejében kedvezményeket kaptak. így például Mikulics Sándor exactor előírta Lengyel András kanizsai számtartónak, hogy Tatai János úrnak a földesúrtól bérelt egyszoba-konyhás épületért való árendáját be kell hajtani; a földesúri rezidencia melletti funduson élő Bíró István gombkötőtől behajtandó a bérelt bolt után az árenda öszszege stb. A város középületei és közintézményei is szaporodtak. 1764-ben a városiak „minden adomány nélkül emelve" hozták létre a mai Deák téren álló Felsővárosi templomot, amelyet a későbbiekben piarista templomnak is hívtak. Kiskanizsán is építettek egy templomot 1761-ben, ennek létrejöttéről csak annyit tudunk, hogy a „városiak által építtetett". Volt elemi iskolája a városnak, s volt egy ispotálya is, amelyhez Somogy vármegye korábbi alispánja, a zalai földekkel (Csehovec, Dekanovec stb.) is rendelkező sárdi Somssich Antal biztosított adományt, később pedig Inkey Boldizsár hozzájárulásá66 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) val sikerült azt bővíteni.43 Földesúri segítséggel 1765-ben alakult meg a piarista gimnázium, amelynek L alakú épülete a mai Eötvös téren, a korabeli térképek szerint közvetlenül a Sárecz-tengertől keletre helyezkedett el. A téren már régóta állt a Zala vármegye birtokában lévő, katonatiszteknek lakásául szolgáló épület, s ezt a katonai épületet alakították át iskolává.44 II. A VÁROS TERÜLETI RENDSZERE A 18. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN 1. Kanizsa utcái a 18. században A század közepe felé egyre másra jöttek létre olyan összeírások, amelyek valamilyen okból vagy célból a városi lakosságot vették számba. Örök probléma volt a városban lakó emberek száma s az általuk fizetett adó nagyságának eltérése. 1752-ben azt állapította meg az uradalom vezetése, hogy a jegyzékbe foglalt 561 nagy- és kiskanizsai emberből 239 jogtalanul lakik a városban, úgy vásárolt házat vagy földet, hogy azt az uradalom nem engedélyezte, s ezzel 1666 forintos veszteség érte a földesurat, amelyet ki is vetettek rájuk földmegváltás formájában. 45 A városi funduslakók első részletes öszszeírása 1752-ben keletkezett, ez a forrás fundusonként felsorolja a városban lakó embereket, s megnevezi az egy-egy ember birtokában lévő földek nagyságát. Ez az összeírás már használt utcaneveket, ám meglehetősen hevenyészett módon, vélhetően a lakók által bevett szokás szerint nevezték meg az utcákat46 Ezt az is mutatja, hogy az egy évvel később létrejött „Belsőségek birtokíve" elnevezésű, 47 a két világháború között Barbarits Lajos által még látott, ám mára sajnos megsemmisült felmérés részletes utcajegyzékével szemben itt még olyan neveket találunk, mint például Horváth, Vadász, Tiszai, Kovács, Szűcs utca. Ennek köszönhetően tudjuk, hogy ilyen nevű emberek tucatjával éltek a városban, sőt egy későbbi felmérésből azt is ismerjük, hogy Horváth, Tiszai, Szűcs és Kovács nevű emberek olyan utcákban laktak, amelyeknek az első házában éltek ilyen nevű lakosok. Feltételezhetjük tehát, hogy a népesség róluk nevezte el ezeket az utcákat. Az 1752. évi utcajegyzékben feltüntetett 8 utcanévből mindössze kettő, nevezetesen a Piac tér és a Szentgyörgyvári út neve maradt meg hosszú időre. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az 1752. évi forrásunk szerint biztosan több utca volt, ám egy idő után az összeíró már nem tüntette fel az utcaneveket. (Örök kérdés marad számunkra, hogy azért maradt el egy idő után az utcanév-feltüntetés, mert az összeíró lusta volt, vagy pedig azért, mert megszűnt a lakóknak az utcajellegű letelepedési formája.) S bár tudjuk, hogy az említett Belsőségek birtokíve 14 utcát említ, ám később, az 1770-es években is találkoztunk olyan fundus-összeírással, amely a népesség felénél egyszer csak abbahagyta az utcanevek felsorolását. Hogy 1752-ben még nem voltak állandóak az utcamegnevezések, azt az is mutatja, hogy egy másik iratban — amely a „Kanizsának és környékének táblázatba foglalt felmérése" címet viseli —, leírt utca és útnevek egyértelműen földrajzi megnevezéseket használnak, így többek között Nagykanizsán beszélnek Bakónaki, Miháldi, Récsei útról, a szöveg egy másik részében az északdéli átszelő utat „Császári iít"-nak nevezi, a keleti utat Bagolai gyalogúinak, míg a dél felé kivezető utat „Légrádi Posta üt"-nak. Kiskanizsán a forrás Bajcsai útról, Szepetneki és Pivári útról beszél.48 Az említett 1753. évi irat Nagykanizsán 14, Kiskanizsán 2 utcát sorol fel, vagyis a két városrész összesen 16 utcával rendelkezett. Érdemes felsorolni a korabeli utcaneveket. Nagykanizsán Szigeti, Szentgyörgyvári, Piarczi, Német, Légrádi, Récsei, Miháldi, Cigány, Új, Szeglet, Soproni, Külsőtelki, Szombathelyi és Várhelyi nevű utcák voltak, míg a Kiskanizsán lévő két utcát Felső és Alsó utcának nevezték. Az utcák mai azonosítása két kivétellel minden további nélkül lehetséges, hiszen a város alaputca- szerkezete teljes egészében megmaradt, a meghatározó, a régi és a mai központból kiinduló alaputcák a későbbi korokban is fontosak maradtak. A 14 nagykanizsai utcához 1753-ban 374 ház tartozott. A városlakók a 3 74 házzal kapcsolatban 316 hold fundusokhoz tartozó kertet, 242 hold külsőkertet, 1551 hold szántót és 241 holdnyi rétet birtokoltak. Kiskanizsán 194 ház, 235 hold kert, 218 hold külsőkert, 1418 hold szántó és 239 hold rét volt a lakók kezében.49 Van kontrollforrásunk is, amely egy évvel korábbról 73 holdat kitevő 361 fundust, 333 hold kertet s 1019 hold szántót sorol fel a nagykanizsai oldalon,50 amiből látszik, hogy csak a szántónál érzékelünkjelentősebb eltérést, ám ennek is van — itt most nem részletezendő — magyarázata (lásd az általunk írt mezőgazdasági fejezetet). A l ó utcában összesen 568 ház volt, a város népessége kb. 4000 fő lehetett a század közepén. Vélhetően igaza van Makoviczkynek, amikor arról ír, hogy a 18. században a kanizsai utcák rendezetlenek, hiszen nem volt szabályozva az építés rendje. 51 Saját telkükön belül a lakók oda és azt építet67 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) tek, amit akartak. Mindenesetre az tény, hogy az ötágú útrendszer kialakította a belső utcarendet, s ehhez az ötágú rendszerhez csatlakoztak hozzá a kiegészítő utcák a későbbiekben. 168-cal növekedett. Korántsem volt azonban minden lakos háztulajdonos! Egy 1772-ből való, a házatlanokat felsoroló lajstrom szerint Nagykanizsán 94, míg Kiskanizsán 11, vagyis összesen 105 subin- Az 1753. évi úrbéri szerződés52 viszonylag pontosan szabályozta az uraság és a városi lakosok közötti jogviszonyokat, birtokhasználati és jövedelemszerzési lehetőségeket. A két Kanizsa népessége ebből következően az úrbéres jellegű mezővárosban földtulajdonnal nem rendelkezett, birtokolt és használt földjét csak árendálta, amiért éves díjat fizetett. Házát eladhatta, azonban minden adásvétel után az eladási ár 10%-a a földesurat gazdagította. Mivel azonban a mezőváros a 18. század közepén egyre inkább vonzó hellyé vált a külső népesség számára, s egyre többen költöztek be a városba, következésképpen a városi fundusok nem maradtak üresen, minden telket és házat el lehetett adni. A városi házak száma folyamatosan szaporodott. Egy 1768-ban keletkezett forrás53 név szerint felsorolja a két Kanizsa háztulajdonosait. Ebből kiderül, hogy Nagykanizsán 421, Kiskanizsán pedig 200 ház volt már a lakók kezén, vagyis az 1753. évi állapothoz képest Nagykanizsán 47, Kiskanizsán pedig 6 házzal volt több. A népesség beköltözése az 1750-es és 1760-as években folyamatosnak tekinthető, s így újabb és újabb házakra volt szükség. Egy 1772. évi összeírás pontosan számbavette az 1753—72 közötti területi változásokat; nézzük meg, hogyan változott a házak és a családfők száma!54 quilinus, azaz házatlan zsellér élt a két városrészben. E csoport tagjai közül foglalkozásukat tekintve a férfiak általában napszámosok voltak, míg a nők között a leggyakoribb a fonyó asszony megjelölés. 55 Az 1771—73 közötti időszakból több olyan összeírás is megmaradt, amely valamilyen szempontból hasznosítható a városi utcaszerkezet és a lakosok területi elhelyezkedésének vizsgálatában. Van olyan adóösszeírás, amely név szerint felsorolva a lakókat az egyes háztartások gazdasági életébe, felszereltségébe engedi bepillantani a kutatót,56 de van egyszerű háztulajdonosi felsorolás is, amely az utcákban lakókat veszi száma.57 Megmaradt a vármegyei törvényszéki anyagban egy 1773. évi fundusösszeírás, amely Kanizsa város új felmérését tartalmazza. Ez minden bizonnyal az a felmérés, amelyet Kovács János authenticált földmérővel készíttettek.58 S van egy 1771. évi egyházi lélekösszeírásunk is, amely a családtagokat és a háztartáshoz tartozó személyeket is részletezi.59 A probléma ezekkel a forrásokkal csupán az, hogy azt nem közlik pontosan, hogy honnan kezdték összeírni a lakosokat, hogy pontosan hol van az a fundus avagy ház, amelyet éppen öszszeírtak, vagyis a források alapján nem tudjuk elhelyezni a tulajdonosok fundusát. Nagykanizsa 1753 1772 Kiskanizsa 1 753 1 772 Változás nagysága Összesen 1753 1772 h á z a k száma .374 468 194 268 Nk: 94 Kk: 74 568 736 ho spites 192 189 381 opifices 138 7 145 quaestores 7 - 7 zsellér 111 59 170 h á z a t l a n zsellér 4 3 7 Látható a táblázatból, hogy a két Kanizsán 1753 Mivel a problémát mindenképpen meg akartuk és 1772 között eltelt két évtizedben a házak száma oldani, megpróbáltuk a forrásokat egymásra vo68 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) natkoztatni. Arra gondoltunk, hogy az 1771—73 között különböző céllal felvett névsorok minden bizonnyal mutatnak valamilyen belső logikát, amelyet vélhetően a meglévő utcákat végigjáró hivatalnok opportunity cost-ja határoz meg Feltételeztük, hogy az összeíró a legkisebb fáradsággal végezte munkáját, úgy közlekedett, hogy az egymást követő utcák népességét leggyorsabban összeírja, s az így keletkezett névsorokból összeállítható az utcák lakóházainak tulajdonosi listája is. Szerencsére sok helyen voltak „bázispontjaink", vagyis olyan fundusok, ahol megjelölték a városházát, esetleg egykét nevezetesebb helyet, mint pl. a vendégfogadókat, tárházat stb., így ezek a pontok segítettek elindulni az elemzésben. Az összeírások névsorait számítógépre vittük, s egyszerű keresőprogrammal megnéztük, hogy a névsorok mutatnak e hasonló szakaszokat. Ehhez persze az kellett, hogy az igen nagy eltéréssel írt vezetékneveknél több változós rendszert vegyünk alapul. Kiderült, hogy az összeírásokból kirajzolódik az egyes utcák népessége, kirajzolódik az egyes házhelyek tulajdonosi rendszere, s nem utolsósorban a város legfontosabb utcáiban pontosan meghatározhatjuk, hogy melyik fundó gazdaság méretét. A kutatás igen aprólékos folyamattá vált, hiszen több száz nevet kellett egymással azonosítani, s az eredmény nem is lehetett tökéletes, főleg az ismétlődő, igen gyakori Kovács, Poszavecz, Vadász, Szűcs, Németh stb. nevek miatt. (Ezzel szemben, mivel alig pár év különbségről van szó az összeírásoknál, a keresztnevek sokat segítettek, ha egyáltalán feltüntették.) Jelen keretek között nem vállalhatjuk az egész városra kiterjedő komparatív elemzést, hiszen az egy nagyobb szaktudományos dolgozat terét igényelné, ám néhány reprezentatívnak ítélt mintával mindenképpen igyekszünk néhány jellegzetességre felhívni a figyelmet. Mielőtt azonban belemerülnénk az elemzésbe, feltétlenül szólnunk kell arról, hogy a kanizsai utcarendszer az 1770-es évek elejére az 1750-es évekhez képest lényegét tekintve semmit sem változott. Ha a II. József-korabeli 1786. évi térképre60 nézünk, akkor azt láthatjuk, hogy a városmag ötirányú utcaképe megmaradt, s abból nyúlnak ki mintegy polipszerűen az egyre népesebb utcák. A csápok között üres területek voltak, ezeknek a beépítése majd csak a 19. század második felében teljesedik ki. dúson ki lakott; a lélekösszeírás adataiból feltérképezhetjük családok összetételét, háztartások tagjait, s az adóösszeírásokból a háztartáshoz kapcsoló- Látható a képről, hogy az észak—déli út mellett lévő fundusok már teljesen összeépültek; a keletnyugati út merőlegesen zárta be délről a Piac teret, 69 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) ahol már teljesen beépült a terület, s a Piac tér a korábbi szögletességével szemben inkább egy háromszöghöz hasonlító alakzatot vett fel. A Fő út keleti területei, a mai Deák és Eötvös tér környéke még nincs teljesen beépítve, viszont látszik már a Szeglet utca 45 fokos szögben álló vonala, valamint vele szemben nyílik délkelet felé a Szentgyörgyvári út is. Akár külön egységet is képezhetne a mai Eötvös tértől keletre és északra lévő néhány utca, nevezetesen a Szigeti (ma Teleki), a Récsei (ma Petőfi déli része), a Miháldi (ma Attila) és a Cigány utca (ma a Petőfi északi része). Gyönyörűen rajzolódik ki a Német (ma Király) utca és az alatta lévő Légrádi (ma Ady) utca környéke, a ferences rendi kolostor és templom, amelynek telke egészen a Légrádi út déli részéig nyúlik. Ott van már a Zárda utca, amely valószínűleg még csak az egyik oldalról volt ekkor beépítve. Látszik már a térképen a Magyar utcából jobbra északkeletre nyíló, később Sikátor, illetve Árpád utcának nevezett szűk utca kezdete. Van azonban a térkép, a korabeli utcarendszer és az utcanevek leírásával kapcsolatosan két alapvető probléma, amelyeket nem is tudunk teljes egészében megoldani. Az egyik kérdést a Magyar utca jelenti. Az világos, s a térkép is egyértelműen jelzi, hogy a Magyar utca a város egyik legfontosabb utcája, hiszen a Sopron-Bécs irányába menő kereskedelem és szállítás, valamint a hadsereg számára is meghatározóan fontos postaút volt. Az 1753. évi összeírás alig 3 fundust rendelt ehhez az utcához, az 1772. és az 1773. évi felmérésben utcanévszerűen nem említik, 1786-ban mégis az egyik legsűrűbben beépült környéknek látjuk. A megoldást Makoviczky Gyulának az a megjegyzése jelentheti, amely szerint „...ott főleg zsidók laktak"." Ez arra utalhat, hogy az 1770-es évek nagykanizsai rovatos összeírásaiban felbukkant 50 zsidó család, vélhetően ide telepedett le, később pedig a keresztény jövevények, betelepedők révén növekedett az utca. Másik alapvető értelmezési problémánk a Szigeti (ma Teleki) utcával kapcsolatos. Az összes 1770-es évek elejéről létező összeírásunk a Szigeti (Szigethy) utcával kezdődik, amelynek egyik oldalán 35, a másik oldalán pedig 21 fundus volt, összesen tehát tekintélyes számú, 56 telek helyezkedett el az utca két oldalán, s ez az öszszes kanizsai fundus 14%-át jelenti. Makoviczky szerint a Szigeti utcá a mai Zrínyi utcának az Ady utcától keletre eső része, vagyis egy nyugat- kelet irányú egyenes utca volt, amelyet a 18. század végén már meglévő Fülöp utcával azonosított.62 Ez nyilvánvalóan tévedés, mert a későbbi telekkimutatások szerint ennyi telek ekkora utcára nem férne be: az említett utcaszakaszon a későbbiekben is csak 16-20 telek volt, s nem 56. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy a Szigeti utca 56 telkével a város második legnagyobb utcája a Soproni utca után. A Fülöp utca nem volt még meg 1772-ben, amit az is igazol, hogy az 1786. évi térkép sem ábrázolja ezt utcaként. A Fülöp utca kétirányú társadalmi mozgás eredményeképpen jött létre: egyrészt a Fő úton lévő, arra merőleges irányú hosszúkás telkek alsó határa kínálta az utcakialakítást, másrészt pedig az 1835 utáni földkimérések eredményeképpen alakítottak ott ki telkeket. A kérdés ettől persze továbbra is fennáll: melyik a Szigeti út? A kérdés megválaszolásához néhány, más tudományterületre jellemző logikai kapcsolatot próbáltunk felhasználni. A földrajzi nevek gyűjteménye szerint Szigeti ú t n a k a későbbi Polai János utcát nevezték, amely viszont Kiskanizsán van, s nem a város keleti oldalán. Logikusnak azt tartottuk volna, hogyha a Soproni utca valójában az északi, Sopron (Szombathely, Bécs) felé menő utca, míg a Szigeti út a Szigetvár felé irányuló utca lenne. (Ennek ugyan ellentmond az 1822. évi térkép egyértelmű utcajelzése,63 amely az említett utcát Sopronyi utcaként jelöli meg, ám ez már 50 évvel későbbi állapot, s Kanizsán elég gyakran változtak az utcanevek). Nem segítettek azok a logikai konstrukciók sem, amelyek alapján azt vélelmeztük, hogy egy külső település iránya miatt nevezték el az utcát Szigetinek, hiszen Kanizsáról mind a négy irányba kivezető utak mellett voltak olyan területek, amelyeket a köznyelv „sziget"- nek nevezett. Ha dél felé indulunk el, akkor Murakeresztúrnál elérjük a Muraközt, amelyet egész Zalában Szigetnek hívtak. Ha nyugat felé megyünk, akkor a vár területére érünk, s ezt is „sziget"- nek nevezték. Észak felé indulva Pallin után a Kámáncsi fogadónál elkanyarodó út „Sziget"-re, vagyis Gelseszigetre vezetett,64 míg kelet felé a régi út Sziget, azaz Szigetvár felé ment, vagyis ez sem sokat segít a probléma megoldásában. Végül is egy szerencsés névazonosítási lehetőség alkalmazása oldotta meg a problémát: az 1864. évi kataszteri felméréshez illeszthető 1854-ben készült házösszeírási névsor alapján tudtunk azonosítani egy meglehetősen egyedi családnevet, s azt a korábbi tucatnyi összeírásunkban visszakeresve végig követhettük egészen a 18. század közepéig, ellenőrizve az előtte és utána található 10-10 személynevet, vagyis fundustulajdonost. Ezek alapján egyértelmű, hogy Szigeti útnak 1773-ban a Pécs és Szigetvár felé vezető utat nevezték, azt, amelyik 50 évvel később Sopronyi, azt követően Pécsi, Teleki, Néphadsereg, ma pedig újra Teleki út néven szerepel. 70 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) A Sopronyi elnevezés magyarázataként — a későbbiekre nézve -— az az adat lehet fontos, amely szerint az utcát azért nevezték Sopronyinak, mert ott soproni kereskedők jelentek meg, illetve találtunk egy olyan utalást is, hogy a kiskanizsai vendégházat azért kell bővíteni, hogy a soproni vendégeknek legyen hol megszállniuk. Kutatásaink során nem találkoztunk olyan soproni kereskedő csoporttal, amelyről tudnánk, hogy ebben az utcában lakott, ám ettől még elképzelhetőnek tarthatjuk az esetet, annál is inkább, mert közismert, hogy soproni sertéskereskedők az egész Dél-Dunántúlt bejárták. Makoviczky a két világháború közötti kutatásai során talált egy olyan funduslistát az akkori városi levéltárban, amelyben az egyes utcákhoz tartozó fundusok száma is leolvasható volt. Sajnos ez mára nem maradt fenn, azonban nincs semmi okunk feltételezni azt, hogy ez a lista hibás lenne, főleg azért nem, mert a mi kiegészítő adataink is 10 utcát világosan bemutatnak. 1773-ban a forrásaink tanúsága szerint a következő utcák voltak Nagykanizsán: Bár Makoviczky könyvében 14 nagykanizsai utcáról ír, a felsorolásban csak 13-at szerepeltet, a Légrádi út kimaradt a listájából. S ugyancsak félrevezető az is, hogy a fundust következetesen a ház szinonimájának tekinti, holott a változások pontosan a két fogalom különbözőségével jellemezhetők az 1753 és 1772 közötti időszakban. Az 1773. évi városi földfelmérés listája ugyanis alig néhány telekkel említ többet, mint a hajdani 1753. évi forrásunk, a különbség mindössze 8 fundus. Am azt is világosan kell látnunk, hogy közben a város népessége kb. 1500 fővel nőtt, ugyanakkor az utcák száma nem változott, vagyis a fundusokon belül kell keresnünk a népességnövekményt. (Említettük korábban, hogy 1768-ban már 421 nagykanizsai háztulajdonost írtak össze.) Az 1773. évi felmérés aztán lehetőséget ad a magyarázatra, hiszen itt már azt látjuk, hogy megjelentek a töredéktelkek, vagyis az egyes fundusokon belül fél, harmad-, negyed- vagy hatodrészek tűnnek elő. Ez azt jelenti, hogy az egy fundus = egy ház hajdani rendszer átalakult, az egyes városi telkeken belül új házak jelentek meg. A kanizsai fundusok ebben az időben elnyújtott téglalap alakúak voltak, s erre az elnyújtott városi telekre építettek új házakat. Bár a 18. század végéről természetesen részletes telekkönyvi rajzaink nincsenek, azt a későbbi felmérésekből is láthatjuk, hogy több formája volt az új házak kialakításának. 65 Előfordult, hogy a keskeny telek szemközti oldalára építettek új házat, ezt a későbbiekben az utcai oldalon egy homlokzati résszel egybeépítették, s ezzel egy U alakú házat hoztak létre, ahol általában a homlokzati rész közepén volt egy igen nagy méretű kocsibejáró. De láthatunk olyan megoldást is, hogy a téglalap alakú ház végét toldották meg egy új lakással. Volt, hogy a telek hátsó részeibe építkeztek, s ekkor az alatta lévő utcához illeszkedett már az új ház. Mindenesetre a szabályozatlanság fennmaradt, s ez igen színessé tehette a korabeli házrendet a városban. Az 1773. évi összeírás alapján láthattuk, hogy 94 házzal volt több Nagykanizsán, ebből a 8 új fundust leszámítva világos, hogy ennyi töredéktelki ház épült meg az eltelt két évtized alatt.66 1 772-ben az Az utca mai Fundusok száma Más források utca megnevezése Makoviczky szerinti megnevezése forrása szerint fundusszám Piarczi Erzsébet tér, Fő út 97 73 Német Király utca 13 15 Szigeti Teleki 24 56 Récsei Petőfi utca 33 14 Miháldi Attila utca 29 30 Cigány Petőfi utca északi része 19 12 Uj Honvéd utca 16 28 Szeglet Kölcsey Ferenc 10 8 Külsőkerti Rákóczi u. keleti része 4 2 Várhely Báthory 2 - Soproni Magyar 107 kb. 100 Szentgyörg yvári Katona 9 12 Légrádi Ady Endre nincs adat 12 Szombathelyi nem értelmezhető 71 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) A házhelyek és a házi kertek nagysága és árendája 1773-ban Telek formája Nagysága Az érte Teljes telek Az érte fizetett (holdban) fizetett teriilet összes árenda árenda (holdban) (forintban) forintban Házhely: l . o s z t . 27 87 2.oszt. 66 170 101 2 73 3. oszt. 9 16 Házi kertek 4 00 3 85 891 700 A táblázatból világosan látszik, hogy 1773-ban a két Kanizsán városi belterületi telek, vagyis a házhely, a mögötte lévő udvar és a ház mögött lévő kert összesen 101 holdat tett ki. A lakosság kezén lévő belterületből a minőségi besorolás szerint annak 65%-a minősült másodosztályúnak, mintegy 27%-a első osztályúnak, s kb. 8%-a tartozott a leggyengébb minőségű harmadik classisba. Azt vártuk volna, hogy a minden szakirodalmi szerző szerinti, lényegesen gyengébb minőségű kiskanizsai házhelyek tartoztak volna a harmadik osztályba sorolt fundusok közé, érdekes módon ezzel szemben azt látjuk, hogy főleg a Szentgyörgyvári utca déli részén, valamint a Cigány, a Récsei és a Miháldi utca, vagyis a város északkeleti részein fordulnak elő nagyobb számmal a gyengébb telkek. A töredékfundusok vizsgálata során kézenfekvő az a feltevés, hogy azok elsődlegesen a családok szaporodása révén jöttek létre. Valóban jócskán, mintegy az esetek felében találunk arra példát, hogy családtagok, testvérek vagy fiak kapnak résztelket. Egy jellegzetes esetet hadd említsünk meg. A Szigeti úton lakott a Koíonyai-família (máshol Kolongya, Kolongyai, Kolongja névváltozatban fordul elő), ahol a 118. számon felvett fundust birtokolta Kolonyai Márton, András és György. A funduslista adatai szerint három részre volt szétosztva a telek, két 6/64 és egy 8/64-nyi nagyságúra, ugyanakkor a két kisebb telekrészhez 30/64- nyi házikert tartozott, míg a nagyobb házhelyrészhez csak 25/64-nyi rendeltetett. Az 1771. évi lélekösszeírásból az is kiderül, hogy vélhetően három testvérről van szó: Márton 35, András 37 éves, míg György 39 éves volt, s mindegyik férfinek volt már önálló családja, felesége és gyerekei. Már csak az „ős" hiányzott, ezért megnéztük az 1753. évi név szerinti összeírás listáját, s ott a 358. szám alatt megtaláltuk Kolonyia Gyura nevű egyént (az azonosítás nem nehéz, hiszen a telekszomszédok neve is megegyezik), aki a század közepén még 6/8 telekkel rendelkezett;67 a pár évvel később felvett 1757. évi egyházi lélekösszeírásban pedig már három Kolongja is szerepel."8 Bár a gyermekek megadott életkora nem egyezik a későbbi forrásokban közölttel, abban azonban semmi szokatlant nem kell látnunk, hogy a bevallásoknál egy átlagos mezővárosi szegény ember nem tudja pontosan, hogy hány éves (kutatásaink során szinte mindenhol ezt tapasztalhattuk). Egészen biztosak lehetünk abban, hogy töredéktelkek nemcsak rokonsági alapon keletkeztek, számos egyéb oka is lehetett annak, hogy a fundusokon új házak vagy lakók jelentek meg. Kutatásaink során többször találkoztunk azzal a jelenséggel, miszerint az idősödő, örökösöket nélkülöző férfiak vagy nők eladják házukat avagy telkük egy részét, s olyan szerződést kötnek az új tulajdonossal, hogy életük végéig a házban maradhatnak, ott önálló lakásuk lesz, ugyanakkor az új tulajdonos beköltözik a házba, esetleg átépíti azt. A nagyobb méretű telkek esetében ez nyilván könnyen is ment, ha kisebb volt a telek, akkor zsúfoltságot okozhatott. Ez a tulajdonos-lakó kapcsolat a 19. század közepéig fennmaradt gyakorlatnak minősíthető Kanizsán. Az 1773. évi funduslista alapján a legkisebb részekre szétdarabolt telek a 157. számon felvett fundus volt. A Miháldi utca vége felé található 2. osztályú telek első tulajdonosa minden bizonnyal Reither Tamás ácsmester volt, ám ezen a telken a következő kanizsai lakók jelentek meg tulajdonrésszel: Kollarics József gazda, Pavics Ferenc, Szabó Ferenc, Vajda György, Szabó Mihály és Gáspár Pál. Az egy kézben lévő telekrészek mérete 3/64 és 9/64 között szóródott. Természetesen itt is elvégeztük az előbbi vizsgálatot: megnéztük a rokonsági kapcsolatok lehetőségét, ám az 1771. évi lélekösszeírás családtagjainak vizsgálata semmiféle pozitív eredményt nem hozott, nem találtunk rokonsági kapcsolatokat a telektulajdonosok között, a feleségek nem ebből a közösségből kerültek ki, pedig a felsorolásokban csupa felnőtt, családos férfi szerepel. 2. A Piaci utca lakói Az 1771—73 közötti felvételek alapján összeállítottuk a Piaci utca lakóinak névsorát. A Piaci utcát négy szakaszban vették fel. 1. Az első szakasz a Szentgyörgyvári úttól indult, s vélhetően az akkor már nyomaiban meglévő Zárda utcáig tartott. 72 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 2. A második szakasz a mai Eötvös tértől az északi oldalon a Szeglet utcáig tartott. 3. A harmadik szakasz a Szeglet utcától indult, s kanyarodott a Piac térnél a Chinorány-háznál északra, s tartott a tér északi részéig, a Magyar utcáig. 4. A negyedik szakasz a Piac tér nyugati oldala. Óriási szerencséje a kutatónak, hogy egy másik 1773. évi funduslista másolata esetében a 19. század negyvenes éveiben az uradalmi vezetők közül valaki néhány helyre beírta az akkori háztulajdonosok nevét. Ez az öt név azért fontos, mert ezzel az egyes házak helyileg is azonosíthatóvá váltak, vagyis pontosan tudjuk az egyes fundusok korábbi helyét.69 (így rákerült a funduslistára a Benzián, a Rosenfeld, a Scherzl és a Novakovics név, valamint a görög templom neve). Nézzük meg a továbbiakban a fent jelzett négy szakasz háztulajdonosainak nevét! A Piaci utca első szakasza 1773. évi funduslista 52. Polák Jakab szabó 53. Hariacs Márton gazda 54. Zsul Mihályné takács 55. Török Márton 55 Vi Karner János mészáros 56. Millner János kalmár 5 7. Fürst György szűcs 58. Vallerián József gombkötő 59. Ejzenpart Ferenc fésőcsináló 60. VÁROSHÁZA 61. VÁROSHÁZA 62. VÁROSHÁZA 63. Pichler Ferenc kalmár 64. URASÁG mészárszéke 65. Sprinsics Vitus gazda 65 V2 Hegedős Ignácz gombkötő 66. Gefatter Ferenc mészáros 67. Gaszner János muzsikus 68. Ix János pintér 69. Pajer József kovács 70. Mager Ferenc gazda 71. Fürst Ferenc esztergályos 72. Slovak János szűcs 73. Miller Ádám bognár 74. Simon János csizmazia 1772. évi telektulajdonosok listája 52. Polák Jakab 53. Hariacs Márton 54. Zsul Mihályné 55. Török Márton 56. Karner Mihályné 57. Erinteri Péter 58. Vallerian József 59. Horvatics Tamás 60. VÁROSHÁZA, Pásztor háza 61. VÁROS BOLTJA 62. VÁROS BOLTJA 63. Schrem János 64. URASÁG ÉP. MÉSZÁRSZÉKE 65. Firling Jánosné HegedűsIgnácné 66. Gefatter Mátyásné 67. Német Pál 68. Ix János 69. Zelenkai Károly 70. Mager Ferenc 71. Goldschmitt János 72. Slovak János Pomperger Péter 73. Miller Ádám 74. Simon János A Piaci utca második része 219. Fürst György szűcs 220. Kiss Mihály gazda 221. Siminkovics Ádám 222. Kovács Imre szabó 223. Kovács Imre szabó 222 V2 Jezovics Mátyás 224. Kersner József varga 224 V2 Sárecz Márton 225. Harsai Márton és Pécz Pál csizmazia 225 Vi Reinbold 226. Knédl János gazda 227. Hopfer János és Maczler János ácsok 228. Pircharin Mihály 219. Fürst György 220. Kiss Mihály 221. Siminkovics János 222. Kovács Imre 223. Sohár János 224. Kersner József Sárecz Márton 225. Lengyel Andrásné 226. Knédl János 227. Kiss Tamásné 228. Klein Jánosné 73 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 229. Tiker András festő 230. Moglát Károly 230 V2 Premer Mátyás pintér 231. Grossman János tislér 232—232 Vi Jakopanecz József és Rabin Ferenc 233. Pollai Péterné szabó 234. Csernyek Márton kalapos 229. Tiger András 230. Moglat Károly Zadravecz József 231. Grossman János 232. Jakopanecz József 233. Pollai Péter 234. Csernyek Márton A Piaci utca harmadik része 235. FORINTOS ISPÁN 236. FORINTOS ISPÁN 237. FORINTOS ISPÁN 238. FORINTOS ISPÁN 239. Plánder György gazda 240. Horváth György mészáros 241. Mecz Ferenc kőműves 242. Goda János órás 242 Vi 243. Gori László 243 V2 Kovacsovics József gombkötő 244. Jakab Ábrahám esztergályos 245. Szaverlics Mátyás borbély 245 Vi Auer Ferenc varga 246. Malics István lakatos 246 Vi Szlovák János szűcs 247. URASÁG Fundusa: Szakáll János 248. URASÁG VENDÉGFOGADÓJA 249. URASÁG KASTÉLYA 250. Chinorany postamester 251. LancsákÁdám URASÁG házában 252. Hegedűs Antal gazda 253. Dömötör Popovics 254. Knezekovits János gazda 255. Metvevics Mátyás borbély 256. Harman Klara gazda 256 V2 Soodi István 257 és 257 V2 Magyar József és László csizmazia 257 Vi Kopics Ferenc kőműves 258. Szűcs Miklós gazda 259. Szűcs Miklós gazda 235. ISPÁNY ÚR 236. ISPÁNY ÚR 237. ISPÁNY ÚR 238. ISPÁNY ÚR 239. Plánder György 240. Stefanies Miklós 241. Mecz Ferenc 242. Török Ferenc Králics Mátyás 243. Hovay Ferenc 244. Hándli Joseph 245. Stefanits Miklós 246. Fiser József Malics István Horváth Mihály 247. Szajvat János URASÁG fundusán 248. URASÁG VENDÉGFOGADÓJA 249. URASÁG KASTÉLYA 250. Chinorany Leopold 251. INSPEKTOR ÚR LAKÁSA 252. Straméz Joseph 253. Imrén Pál 254. Knezekovits János 255. Metvevics Mátyás 256. Kongó Ferencné Teszics István 25 7. Gall Mihály Magyar József 258. Szűcs György 259. Szűcs György A Piaci utca negyedik része 367. Takács Mátyásné 368. Zadravecz Gáspár csizmazia 369. Kinternyák György szabó 370. Erdőly László urasági funduson 371. Gaspar József urasági funduson 372. URASÁG VENDÉGFOGADÓJA 373. Klein József kolompár 374. Nitrainé 375. Koszarics Mátyás szűrszabó 376. Aszleitner Ádám szabó Takács Mátyás Zadravecz Gáspár Varga Mátyás Kinternyák György ua. ua. ua. ua. ua. ua. ua. 74 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 376 Vi Madronics János 377. Mager József pintér 377 V2 Hajdú Mihály csizmazia 378. Knausz Mátyás kötélgyártó 379. Leithgéb Andrásné gazda 380. Tanczenberger Jakab ács 381. Mezgár József szűrszabó 382. Kostyák Jakab gazda 382 1/2 Fürst József ua. ua. Hajdú Mihály Leithgéb Andrásné Tanczenberger Jakab Mezhard József Kostyák Jakab Fürst József Lancsák Farkas A névsorok alapján néhány azonnal szembetűnő sajátosságra hívjuk fel a figyelmet. 1. A Piaci utcában összesen 96 fundus található, ugyanakkor ezen a területen is már régen megindulhatott a telekosztódás, hiszen egyre gyakrabban bukkan fel a részletes földmérői felmérésben is egy telken több tulajdonos, akik valamilyen módon megosztoztak a funduson. Ezt mutatják az azonos szám után található fél vagy háromnegyed telkek, amelyeknek méretét is pontosan rögzítették. Ismerve a kanizsai telkeken a valamivel későbbre datálható építkezési szokást, minden bizonnyal az utcára merőleges fundusrész volt az eredeti lakóé, és a beköltöző, esetleg új lakást építő rokoné vagy egyszerű vásárlóé maradt a telek oldalsó része, avagy a telek hátulján létrehozott házhely. 2. Mivel a fundusösszeírás a házhelyek esetében az 1—3 osztályba sorolt minőséget is feltünteti, így pontosan megállapítható, hogy a város legjobb telkeit egyértelműen a mai Fő útnak a korabeli Városháza körüli telkei jelentették, azokon belül is főleg azok, amelyek a Városháza és a Légrádi út, valamint a Légrádi út és a Zárda utca között feküdtek, s mindjárt tegyük hozzá, hogy ezek a telkek már a Piac tér déli részét adták, hiszen a piacra érkezőnek kényszerszerűen el kellett mennie e telkek, boltok mellett. Emeljük ki ezek közül a Városháza melletti két boltot. Az 1770-es években leégett, majd újjáépített városháza alapvetően három telekre épült.70 Maga a Városháza volt középen, míg a két oldalán lévő lakásokat és boltokat gazdagabb városiak bérelték ki. A z 1786-ban újjáépített városházi épületet úgy alakították ki, hogy annak aljában boltok és lakások helyezkedtek el, míg maga a városi önkormányzat, a Tanács az emeleten működött. A két bolt és a hozzá tartozó lakás közül a nyugati az érdekesebb, hiszen ez volt az ún. Skrem- (más forrásokban gazdag varianciával Schrem, Skram stb. névalakban is előfordul) ház. A ház tulajdonosa 1771-ben Joannes Skrem, 56 éves katolikus vallású ember volt. Egy Zala megyei kereskedőket számbavevő, 1771. évi conscriptio szerint is a két latin kereskedő közül az egyik Skrem János volt.71 Személyével egy - az útvámokról szóló - tanúvallomás esetében is találkoztunk, így az általa tett vallomás alapján tudjuk, hogy az 1720-as években került Kanizsára, akkor kalmár legényként és segédként foglalkoztatták.72 Ebből nyilvánvalóan következik, hogy boltot bérelve a továbbiakban is kalmársággal foglalkozott. Skrem János felesége is 56 éves volt 1771-ben. Skrem a város fontos, gazdag személye lehetett, hiszen népes szolgálóhad vette körül. Befolyása nyilván azzal is összefügghetett, hogy korábban két alkalommal is, így 1747-ben és 1756-ban városbíró volt Kanizsán, 75 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) purgerré még 1745 előtt válhatott, hiszen az ekkortól fennmaradt listában nem szerepel a neve. 1771-ben az alább felsoroltak éltek a Skrem-háztartásban: Skrem Joannes, 56 éves, házas, gyónóképes, megbérmált. Felesége: Fürst Christina, férjes, 56 éves, gyónóképes, megbérmált. Simonovics Joannes, unoka, 10 éves, pubertáskorú, gyónóképes. Victoria, unoka, 5 éves, pubertáskorú. Horváth Martinus, szolga, 20 éves, gyónóképes, pubertáskorú. Lázár Michael, szolga, 22 éves pubertáskorú. Májer Josephus, 24 éves, pubertáskorú, gyónóképes, megbérmált iparossegéd. Frassaltl Franciscus, 26 éves, nőtlen, gyónóképes, megbérmált, iparossegéd. Biricsics Paulus, ipari inas, 19 éves, pubertáskorú, gyónóképes, megbérmált. Scmitt Josephus, 13 éves, ipari inas, gyónóképes. Horváth Klára, szolgáló, 16 éves, pubertáskorú, gyónóképes. Szabó Krisztina, szolgáló, 17 éves, pubertáskorú, gyónóképes. Helena, (olvashatatlan családnév) 18 éves szolgáló, pubertáskorú, gyónóképes. A Skrem-háztartáshoz hozzátartozott 2 unoka, s ez világosan mutatja, hogy a családnak volt leszármazottja, ám vélhetően meghaltak. Élt itt 5 szolgáló, 2 iparossegéd és 2 ipari inas, összesen tehát 13 fő tartozott a háztartáshoz. Skrem felesége is jónevű kanizsai családból származhatott, hiszen a Fürst (Férst, First stb.) család is jeles telekbirtokló volt, többek között az egyik Fürst éppen a Fő utcán rendelkezett fundussal. Ám azt is tudjuk, hogy az 1773. évi összeírás szerint a telek és ház már nem Skremé, hanem Pichler Ferenc kalmáré volt. A család egészen az 1840-es évek közepéig, a nevezetes csődbejutásig megőrizte a telket, sőt mellette még két másikat is szerzett. Pichler Ferenc kereskedő leginkább a Csokonai Vitéz Mihály által írt „Özvegy Karnyóné..." című vígjátékból lehet az olvasónak ismerős, hiszen a korabeli kanizsai valóság irodalmi megjelenítésében „Pikker vásáros" a valóságban Pichler kalmár.73 Pichler Ferenc telkéért csaknem 6 forint árendát fizetett, s ezzel a korabeli kanizsai adófizetők között kétségtelenül a legtöbb adót fizetők közé tartozott. Fia Aloysius, aki kanizsai születésű volt már, 1798-ban nyerte el a polgárjogot, s ugyanebben az évben lett városbíró, míg leszármazottja, Henrik 1837-ben jutott ebbe a tisztségbe. A Városháza keleti oldalán lévő másik bolt az 1773. évi összeírás szerint Ej zenpart Ferenc fésűcsináló boltja volt. Ejzenpart Ferenc fésűs Veszprém városából költözött be Kanizsára, polgárjogát 1767-ben szerezte meg, míg vélhetően fia, Antal 1790-ben j u t o t t ehhez a megtisztelő címhez. Ég és föld a különbség a Skrem-Pichler ház és az Ejzenpart-ház között, hiszen utóbbi adója csak egyhatoda volt az előbbinek. Ha szakmai fantáziánkat kicsit elengedjük, s a fésűcsináló szakmát kibővítjük minden olyan fodrászkellék-előállítással, amelyet a korban gyorsan terjedő francia divattal kapcsolatban el tudunk képzelni, illetve hozzávesszük a j u h t e - nyésztés terjedése következtében előállítható gyapjútisztító eszközök iránti kereslet növekedését, még akkor is nyilvánvalóan kicsiny jövedelmet tudunk csak feltételezni. A későbbiekben azonban nem találkozunk a család nevével, így joggal gondolhatjuk, hogy két generáció u t á n elköltözhettek a városból, hiszen 19. századi összeírásokban már nem szerepelnek. Érdemes kiemelnünk, hogy a Fő utca déli részén a magánkézben lévő telkek és házak alapvetően kézműves iparosok kezén voltak. Az itteni népesség tevékenysége a klasszikus iparos és kereskedő, valamint a szolgáltató foglalkozás rendszerét mutatja, vagyis megtalálhatók itt a tradicionális takács, szűcs, mészáros, esztergályos mellett a muzsikus, gombkötő, pék stb. is. Emeljük ki azt is, hogy ezen az utcaszakaszon viszonylag kevés gazda, illetve nem ipari és kereskedelmi foglalkozást űző ember élt. Ha hozzávesszük az utca másik részét is, akkor azt láthatjuk, hogy a kanizsai ipari foglalkozásúaknak szinte teljes skálája megtalálható itt: éltek itt ácsok, festők, szabók, pintérek stb. Ha a Fő út északi részét vizsgáljuk, akkor érdemes kiemelni, hogy az összeírás szerint már itt élt a Szeglet utca és a Fő utca találkozásánál a Csernyek, későbbi források szerint többféleképpen írt, de talán a Czenek névváltozatról elhíresült iparos, aki szinte az utolsó mohikánként maradt meg a régi mesterek közül. E család Márton nevű tagja volt az a tiszteletre méltó kalaposmester, aki 1840-ben eladta telkét és házát a Bürger Vérein-nek.74 Az ős, Csernek Mártony kalapos Csehországból, Kőnigsböhm városból költözött Kanizsára, polgárjogát 1767- ben szerezte meg.75 Czenek kalapos mester mellett persze más iparosok is éltek a mai Eötvös tér és a Szeglet utca közötti részen, ám az összeírásban szereplő nevek közül a későbbi időkre már csak a Maglát és a Pollai név maradt meg. Az összeírásban szereplő többi iparos ingatlanja más kezekbe került. 76 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) A Szeglet utca és a Piac tér közti szakaszt az urasági fundusok uralták. A Szeglet utca sarka és az urasági Korona vendégfogadó és kastély között - úgy képzeljük, kicsit egymás hegyén-hátán - négy olyan telek is volt, amelyet 1773-ban Forintos ispán bírt, majd néhány iparos telke és háza után következtek a nagy urasági épületek. Sajátos kontrasztját adta ez a városnak, hiszen a városházával — vagyis a polgári önkormányzatiság alapját képező intézménnyel — szemben helyezkedett el az urasági hatalmat megtestesítő kastély, amelyben a tiszttartó, néha az ügyész és egyéb gazdatisztek is laktak. A Korona vendégfogadó és a kastély után következett nyugatra a mindenkori postamester háza. mányozhatott." A kanizsai Chinorány-háztartásban az 1770-es évek elején a következő személyek éltek: Chinorány Leopoldus, 56 éves, házas, gyónóképes, megbérmált. Felesége: Maria, 54 éves, férjes, gyónóképes, megbérmált. Barbara, szolgáló, 17 éves, serdülő, gyónóképes. Catharina, szolgáló, 14 éves, serdülő, gyónóképes. Stephanus, 20 éves, szolga, serdülő, gyónóképes. Paulus, 16 éves, szolga, gyónóképes. Josephus, 14 éves, szolga, gyónóképes. A városban, a közlekedés központi helyzetéből és a város nagyságából is következően posta és postaváltó- állomás is működött. A kanizsai posta működtetése a Chinorány-família kétszáz éves monopóliuma volt a 18—19. században.76 Maga a postaépület a felszereléssel, váltólovakkal stb. a Piac tér és a Fő út sarkán álló hosszú földszintes házban volt, amelynek az udvarán őrizték a működéshez szükséges állatokat, felszereléseket. A Chinorányfamília régi nemesi család volt Zalában, egy tagja harcolt a visszafoglaló háborúban, s majdnem megvette a Kanizsától délre lévő szentmiklósi uradalmat de Prie márkitól. Az 1773. évi összeírás szerint Chinorány Leopoldé volt a saroktelek, amiért évente 16 forint árendát fizetett az uraságnak. Ő nyerte el 1755-ben a nemesi címet, amit aztán fiaira, Antal Ferencre, Boldizsárra és lányára, Terézre hagyo- Akárcsak korábban, most sem látunk fiúkat és lányokat a családban, ám tudjuk, hogy mindig voltak örökösök a családon belül. Mindenesetre az 5 szolga világos bizonyíték arra, hogy a família a módosabbak közül való volt már ebben az időben is. A család növekedése az idők során folytatódott, a Chinorányak nemcsak Kanizsán, hanem más zalai helységekben is éltek, így például az egyik Boldizsár nevű leszármazottból a reformkori időszakra Zala megyei főszolgabíró lett. Elvégeztünk egy olyan, véletlenszerű kiválasztáson alapuló összehasonlító vizsgálatot is, amelyben a város közepén élő családok háztartásaiban előforduló népességet összevetettük a lényegesen kisebb méretű, s vélhetően szerényebb életszínvonalat megtestesítő Miháldi utcai lakosok háznépével.78 A vizsgálatba mindegyik utcából 10-10 nevet von77 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) tunk be, olyan családokat keresve, amelyek azonosítása funduális lajstromok és a lélekösszeírások alapján lehetséges volt. szolgálókkal. Az egy háztartásra jutó szolgálók száma átlagban 4,5 fő. Azt mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az így összeírt szolgálók elsődlegesen Háztartások tagjai a Piaci utcában 1771—73 között név életkor felesége életkora gyermekek száma szolgálók ( f ő ) egyéb ott (élők fő) Nyitray Elisabcth 58 - 4 4 - Forintos Gábor 48 3.3 6 10 - Lengyel András 59 50 - 4 - Herczer József 39 48 4 3 - Skrem János 56 56 - 11 - Valérián József 30 22 1 4 3 Török Márton 30 21 2 7 - Zsull Mihálync 45 - 2 - 7 Hariacs Márton 45 - - 2 - Polák Jakab 35 28 4 1 - Háztartások tagjai a Miháldi utcában 1771—73 között név életkor felesége életkora gyermekek száma szolgálók ( f ő ) egyéb ott (élők fő) Huszkó József 45 36 3 - 3 Vadász János 30 25 2 - - Vadász il látyás 80 - - - 2 Tráknyíík János 50 39 1 - 5 SzuhanekJános 40 29 3 - 4 Hajdú Ferenc 45 45 3 - - Martinecz János 49 30 2 - - Kollarics István 45 50 3 - 5 A íajninger András 40 20 1 - - Vucskoi''ics József 35 28 3 - - A véletlenszerű kiválasztás eredményeképpen jónéhány foglalkozási csoport megfigyelhető az említett 20 esetben. A Piaci utcában a kiválasztottak között iparosok fordulnak elő legnagyobb számban; így például ott volt az 1766-ban polgárjogot nyert Valérián József gombkötő; a Muraközből bevándorolt és 1759-ben polgárjogot szerzett Zsull Mihály takács özvegye; az 1762-ben polgárjogot szerzett kanizsai származású Polák Jakab szabó." Rákerült a listára a kereskedő Skrem János is. De voltak itt nemes emberek is, így Forintos Gábor urasági ispán, akinek felesége a többek között Somogy vármegyében is birtokos Skerlecz famíliából való.80 Ezzel szemben a Miháldi utcai lakosok között csak egy varga és egy kőműves volt, a többiek ún. lakók voltak, s nem tudunk arról, hogy közülük az 1760—80-as évek között polgárjogot szerzett volna bárki is. A táblázat adatai magukért beszélnek. Látható, hogy a Piaci utcai lakosok esetében Zsull Mihályné kivételével mindenhol rendelkeztek a családfők fiatalkorúak voltak, ám a Herczer-, a Forintos- és a Skrem-házban nagykorúak is voltak szép számmal. A kiválasztott 10 háztartás átlagos létszáma 9,4 fő, ugyanakkor azt hangsúlyoznunk kell, hogy nem a gyermekek miatt duzzadt fel a háztartások létszáma, hiszen a jelzett családfők életkora viszonylag magas volt, így több esetben (Skrem, Lengyel, Zsull, Hariacs) láthattuk, hogy már nem élnek ott a gyerekek, vélhetően felnőtté váltak, elköltöztek. Ez egyben azt is jelenti, hogy ebben az utcában a háztartások létszáma a szolgálók száma miatt volt magas. Teljesen más tendenciát tapasztalunk a Miháldi utcai lakók esetében. A családfők nagyjából hasonló átlagéletkornak a Piaci utcaiakhoz képest, ám valamivel több a gyermek. A legnagyobb különbség azonban az, hogy nincs olyan háztartás, ahol szolgák lennének. A szolgahiányt, s vélhetően az alacsonyabb jövedelmeket pótolhatta az, hogy itt lényegesen magasabb az egyéb kategória: ez azt je78 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) lentette, hogy az egyes fundusokon az ott lakásért valószínűleg fizető családok jelentek meg. Hangsúlyozzuk, hogy itt általában családokról van szó, hiszen sok esetben találunk példákat arra, hogy az ott lakóknak már gyerekeik is vannak (Huszkó-, Tráknyák- és Kollarics-háztartás). Szemben a központi területek 9,4 fős átlagával, itt egy háztartásra mindössze 5,2 fő jut, ami világosan mutatja a gazdasági, vagyoni és jövedelmi különbségeket, s akkor még nem is említettük, hogy a Piaci utcai telkek első osztályúak, míg a Miháldi utcaiak pedig másodosztályúak voltak.81 Ha visszalépünk a Piaci utcai nyilvántartáshoz, akkor azt láthatjuk, hogy a funduális könyvben jelzett 250. számú telektől északra fordult az útirány, hiszen elértük a Piac teret. A Chinorány-ház után a Piac tér első háza még mindig az uraság telkén volt, ahol maga az Inspektor lakott, de az is lehet, hogy az inspektor házát bérbe adták Lancsák Ádámnak, akiről tudjuk, hogy korábban Légrádon szűcs volt, s 1746-ban avatták polgárrá.82 Mellette északi irányban következett Hegedűs Antal gazda, Popovics Dömötör kereskedő és Metvevics Mátyás borbély telke és háza. Az 1745-től 1826-ig regisztrált, s viszonylag teljesnek tekinthető Polgárok lajstroma adatait összevethetjük az 1771—73 közötti időre kialakított Piaci utcai névsorunkkal. Az adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a Fő utcában lakó és fundussal rendelkező iparosok és gazdák több mint a fele polgárnak (purgernek) minősült, s ez a 15-20%-ot kitevő purgeri össznépesség-aránynál lényegesen magasabb. Ez is egyértelműen mutatja, hogy az 1770-es évek elején a városközpontot a tradicionális iparos réteg uralta, amit az is bizonyít, hogy a mezővárosi önkormányzat irányítása is az ő kezükben volt, közülük kerültek ki a város vezetői. Szinte teljesen purgerek által lakott volt a Fő útnak a Városházától a mai Deák térig lakott déli oldala, s hasonlóan nagy számban fordulnak elő a bal oldalon is, akárcsak a Városházával szembeni északi oldalon. Nagykanizsán 1773-ban a meglévő 382 fundusból mindössze 28 volt urasági jellegű, vagyis a telkek 94%-a a városlakók birtokában volt. (Kiskanizsán még egyszerűbb a helyzet, mert ott az összesen 200 telekből csak kettő volt a földesúré.) A nagykanizsai urasági fundusok között ott volt a négy vendégfogadó, a kastély, az ispán által használt négy Fő utcai házhely, a mészárszék, a svájcéria, a kukoricáskert, a csordás ház, míg a többit különböző személyeknek bérbe adták. Erős a gyanúnk, hogy nem szerepel minden a felsorolásban, mert valószínűleg a két sörházat a bérlő neve alatt vették fel, de érdemben a két sörfőzdéi épület és telek nem változtatja meg az arányokat. Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy Nagykanizsán a telkek alapvetően a városiak kezében voltak, viszont minden új telek kialakítása csakis földesúri földből történhetett. Látnunk kell azonban, hogy a városközpontot sohasem sikerült teljesen a purgereknek megszerezni. Egyrészt a hagyományosan jelentős földesúri fundusok tulajdonjoga és árendálási gyakorlata miatt, másrészt pedig azért, mert a nagyszámú urasági kiszolgáló- és irányítósereg meghatározó fontosságú volt már az 1770-es években is. Az északi oldalon lévő földesúri kastély, a Korona vendégfogadó, a Chinorány-ház, s fölötte az Inspektor háza erős ellensúlyt képezett a városi polgárok befolyásával szemben, hiszen a tulajdonosok és használók (inspektor, jószágkormányzó, ispán stb.) általában nemesi származásúak voltak, s máshol tekintélyes földbirtokkal is rendelkeztek. Ugyanakkor az urasági fundusokra egyre több olyan népelem költözött be contractussal, amely elütött a városlakó katolikus többségtől. A kereskedelmi fejezetekben részletesen bemutatjuk ezeket a csoportokat, most csak annyit említünk meg róluk, hogy megjelentek a város közepén a görögkeleti vallású kereskedők, többek között az 1773. évi összeírás szerint a Chinorány-háztól északra, a Piac tér keleti oldalának közepén ott állt már a régi Popovics-ház, amely ugyan 1798-ban leégett, ám hamar újjáépítették. Ez az épület Popovics Dömötör kereskedő famíliájáé, s az volt egészen a 19. század közepéig a Piac térnek ez a fontos épülete, amelyben több boltot alakítottak ki.83 A ház mögött, az utcával párhuzamosan ott állt 1960-ban történt lebontásáig a kanizsai görögkeleti vallásúak imaháza. Popovicsék mellett egyéb kereskedők is megjelentek Kanizsán, így például itt élt már Millner János kalmár, és a jelentős kereskedelmi központnak számító Sümeg városából Kanizsára költözött Góry László kereskedő is;84 a Szigeti úton lakott a polgárjogot szerzett Kelle János kereskedő; a Fő utca északi részén volt háza Fischer Józsefnek, aki vélhetően a Bajorországból beköltözött Fischer Ignác kereskedő leszármazottja lehetett stb. Mindez már mutatta az idők változását: a városközpontban a hagyományos polgárság és az urasági árendások mellett megjelentek a kereskedők is. Ok azonban még mindig keresztény kereskedők voltak, a város központjában ekkor még zsidó kereskedők nem telepedhettek le. Úgy tűnik, hogy az 1770-es évek elejére kialakult a város közepének térszerkezete. A városi földfelmérés alapvetően rögzítette a telkek formáját, méretét, meghatározta birtoklóikat. Az úrbéri szerződések révén a városi lakosok joga volt a birtokcsere, s ezt az 1773. évi szerződés, valamit a jóval később létrejött 1811. évi úrbéri contractus is világosan rögzítette. Meghatározták a telkek után fizetendő terhek nagyságát.85 Bár képek természetesen nem maradtak fenn a hetvenes évek épülete79 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) iről, ám azt gondoljuk, hogy a fundusok kimérésével valószínűleg egyszerűsödött a házépítés lehetősége. Ebben az időben még országosan szinte mindenhol alapvetően vert falú avagy gerendatalpakra épített lakóházakat építettek, amelyek általában kicsik és gyúlékonyak voltak, de az újraépítésük viszonylag olcsó és gyors lehetett. Szólnunk kell még a zsidóság beköltözéséről is (erről is a kereskedelemtörténeti fejezetben találhat az olvasó részletes elemzést), főleg azért, mert az 1778. évi vármegyei zsidóösszeírás 46, míg az 1782. évi már 48 nevet sorol fel Kanizsán.86 A zsidók közül fundusok szerint csak néhányat tudunk elhelyezni: tudjuk például, hogy a Légrádi úton — ahol jelentős mennyiségű földesúri telek volt — többen éltek, így például Leblies József, Sapfl Izrael stb. A zsidók telekkel és kertekkel nem rendelkezhettek, így ők csak a földesúri szerződésekben pontosan meghatározott házhasználók lehettek. A beköltöző zsidóság elsődlegesen bérlő volt, a különböző urasági regálejogon létező objektumokat, a mészárszéket, a sörházat s egyéb boltokat árendálták ki, s a korabeli városi rendszernek megfelelően elkülönült társadalmi csoportot alkottak, megtartva közösségi-felekezeti szokásaikat. Érdekes azonban, hogy a központi urasági házban lévő vendégfogadót nem adták ki zsidó bérlőnek, hiszen a „kastély" egybe volt építve a Korona vendégfogadóval, amelyet a 18. század közepe felé alakítottak ki, s mivel ez a gróf háza volt, így ott nem tűrtek meg izraelitákat. Bár az 1753. évi és az 1773. évi úrbéri szerződések szövege szerint a városban az uraságnak csak egy vendégfogadója volt, az 1773. évi funduális könyv tanúsága szerint ez nem igaz, hiszen a telekkönyv pontosan megjelölte a vendégfogadók helyét s két esetben a nevét is. így tudjuk, hogy a Szigeti utcában a 29. szám alatt említenek egy fogadót, a 98. szám alatt nevezték meg a Bárány vendégfogadót, a 248—249. számú telken volt a Korona vendégfogadó, míg a 372. szám alatt is állt egy urasági vendégfogadó. (Azt már itt hangsúlyoznunk kell, hogy a későbbi, a Német utca elejére épített Bárány vendégfogadó nem volt azonos az 1773-ban a Szigeti utcában lévő intézménynyel.) 87 Az évszámok miatt szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy ezek az 1760-as évek végén és az 1770-es évek elején épülhettek. Létrejöttüket a kereskedelem élénkülése és az egyre jelentősebb átmenő forgalom kiszolgálásának szükségessége motiválhatta. Talán úgy érezhető, hogy érdemtelenül keveset foglalkoztunk a kiskanizsai városrész utcarendszerével s térszerkezeti viszonyaival. Ez igaz is, ám két fontos tényezőre mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet. Az egyik az, hogy a gazdaságés társadalomtörténetileg is hasznosítható források döntő többsége a jelentősebb méretű nagykanizsai városrészre vonatkozóan maradt fenn, a másik tényező pedig az, hogy a hosszú távú fejlődésben egyértelműen a nagykanizsai városrész volt a motor, s annak belső átalakulása döntötte el az egész együttes város jövőjét. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a város a vizsgált korszakban egységes város volt, még akkor is, ha teljesen ellentétes irányú fejlődési folyamatok figyelhetők meg a két városrészben. Ám a különböző irányú gazdasági folyamatok egymást kiegészítették, vagyis komplementer hatást eredményeztek. Barbarits Lajos a Belsőségek birtokíve alapján azt írja, hogy a kiskanizsai városrésznek két utcája volt, az Alsó és a Felső utca. Az 1786-ból való térkép alapján azonban legalább 10 utcát tudunk elkülöníteni, de sajnos utcanévjegyzék nem maradt fenn. A kiskanizsai utcák legfontosabbja kétségtelenül a Varasdi út volt, amely nyugat-keleti irányban átszelte a várost, s amelynek két oldalán jöttek létre leágaztatott utcák. A városrész laposabb volt, mint a folyamatos emelkedőre épült nyugati, nagykanizsai oldal. A korabeli térképen az is világosan látszik, hogy a Varasdi útról a környék települései felé nyíltak utcák. Ezek között azonosítható a dél felé nyíló Bajcsai út, valamint a délnyugat felé kiágazó Szepetneki út, s mindjárt tegyük hozzá, hogy ez a két út a kanizsai uradalom részét képezte, ahol minden bizonnyal jelentős áruforgalom zajlott Kanizsa város irányába. Mindegyik út fontos lehetett a városnak is, hiszen Bajcsán keresztül elérhető volt a szintén az uradalomhoz tartozó Fityeháza, s az úton továbbhaladva az a Murakeresztúr, ahol réven át lehetett kelni a folyón. A szepetneki út kapcsolta be Tótszerdahelyt a kanizsai piac körzetébe. A néprajzi szakirodalomból ismert, hogy a tótszerdahelyi kereskedők mindig jelen voltak a forgalmas kanizsai vásárokon. 88 Az 1753. évi dűlőfelsorolás is beszél már egy Pivári útról, amely a Pivári malom felé vezetett; Kiskanizsa keleti részéről indult s a mocsár mellett déli irányba ment. A Pivári malommal kapcsolatban pedig létezett egy sziget is, amely a berek részét képezte, s ezért örök vita tárgya volt a kanizsai népesség és a földesúr között.89 A kiskanizsai városrész közepéből északi irányba olyan út vezetett ki, amelynek első pontja Homokkomárom lehetett, ugyanakkor erről az útról ágazott le az a dűlő, amely a berket északról átvágta, s bevezetett a nagykanizsai Magyar utca északi pontjába. Még megjegyezzük, hogy a 10 utca közül a Varasdi út végig telkesített utca volt, nincsenek törések, hiátusok a térképen. E Fő ú t mellett vastagabban húzták a telkek vonalát, amely vélhetően a téglából való épületeket jelzi, s ugyancsak vastagabbak a térképen a bajcsai és a szepetneki, valamint a Pivári út melletti házak jelei is. A kiskanizsai te80 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) mető a bajcsai út déli részén helyezkedett el. Az 1786. évi látkép szerint a kiskanizsai városrész legnagyobb temploma a Fő út elején található, közvetlenül a bajcsai út elágazásánál, az út északi oldalán. A két városrész központja között kb. 1 km távolság volt, ezt a korabeli szekerező, állathajtó technikával fél óra alatt járhatták végig, ugyanakkor a vár mellett lévő állatvásárok alkalmával már nem voltak hátrányban a kiskanizsaiak. Az 1773. évi funduális könyv részletesen tartalmazza a kiskanizsai városrész telkeit és a lakosok által használt földek méretét is. Forrásunk 200 városi telket sorol fel, amelyeknek döntő többségét a 2. osztályba sorolták. Meg kell jegyeznünk viszont, hogy volt a városnak néhány olyan része, ahol — akárcsak Nagykanizsán — sorban megjemélyneveknél, akárcsak korábban Nagykanizsán, a minden városban nagy tömegben jelenlévő családneveket kihagytuk a vizsgálatból, helyettük inkább a tipikus kanizsai neveket választottuk ki. Ilyennek tekintettük a Plánder, a Poszavecz, a Pavics, az Auer, a Szerecz, a Sárecz, a Polay, az Eötvös, a Davidovics stb. neveket, hiszen a különböző névlistákat tanulmányozva azt láttuk, hogy viszonylag nagy számban fordulnak elő. Az eltérő írásmódból származó különbségek miatt a névváltozatokat természetesen egységesíteni kellett, hiszen a néha jelentős különbségek a számítógép számára nehézséget jelentettek volna. Vizsgálatunk kimutatta, hogy a tipikus helyi családnevek az 1770-es évek elején általában mindkét városrészben előfordulnak. Tipikus kanizsai családnevek előfordulási száma a két városrészben családnevek Nagykanizsán Kiskanizsán Plander 1 7 Davidovics 1 3 Poszovecz 6 1 Sárecz 2 - Szerecz 1 2 Karlovics 2 3 Pavics 2 2 Polay 1 7 Eötvös (Ötvös) 2 4 Peicsics 3 1 Ientek az 1. osztályú telkek, s ez itt is arra utal, hogy ezek a telkek jelentették a városrész közepét. Ezek a középponti telkek az uraság kiskanizsai háza melletti, valamint a templom melletti területen helyezkedtek el. Szintén jellemzője az 1. osztályú telkeknek, hogy bár Kiskanizsa alapvetően agrárvidék volt, a jobb fundusokat mégis a városban lakó nagyon csekély számú iparos tudta elfoglalni. Az alig több mint egy tucatnyi iparos főleg takács, pintér és bognár volt.90 Kutatásunk során nagy figyelmet fordítottunk arra az alapvető kérdésre, hogy a két városrész családjai, telektulajdonosai között van-e azonosság. Elképzelhetőnek tartottuk ugyanis azt, hogy a kisebb földekkel rendelkező nagykanizsai városrész tulajdonosai a relatíve tágasabb Kiskanizsán szereznek birtokot. Úgy véltük, hogy mivel ennek jogi akadálya nem volt, a személy- és családnevek keresése során erre is tudunk válaszolni. A sze- A táblázat adatai alapján világos tendencia, hogy az egyes kanizsai családok vélhetően az egyik városrészben telepedtek le, ott terebélyesedett a család, de egy idő után egy-egy családtag megjelent a másik városrészben is. így például a Poszovecz család alapvetően nagykanizsai volt, ahol a famíliának 6 felnőtt tagja is élt, ám Poszovecz János kiskanizsai volt már. Azt hangsúlyozzuk, hogy a kiválasztott és megvizsgált 10 családnév 51 esetében mindössze 11 teljes névazonosságot fedeztünk fel, azonban a lélekösszeírás nem túl megbízható életkor- megjelölése miatt a 11-ből mindösszesen 8 esetében feltételezhetünk teljes személyazonosságot. Mindebből úgy tűnik, hogy a két városrészben élők között voltak ugyan familiáris kapcsolatok, ám az egymástól való távolság és az eltérő gazdasági rendszer, a fundussal való rendelkezés egyre inkább megkülönböztette a két kanizsai városrész lakóit és polgárait. Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 81 III. A VÁROS TERÜLETI SZERKEZETÉNEK VÁLTOZÁSAI A 18—19. SZÁZAD FORDULÓJÁN A város az 1770-es évek elején még mindig csak szendergett. A funduslistákat és a társadalmi tagozódásra utaló forrásainkat vizsgálva azt látjuk, hogy a népesség az igen tekintélyes nagyságrendű beáramlás révén folyamatosan növekedett, a város átalakulása szempontjából jelentős elmozdulást mégsem érzünk. A város ingatlanszerkezete még mindig a hagyományos polipszerű formát mutatta, bár kétségtelenül növekedett a házak száma, a telekosztódás révén erősödött a beépítettség az egyes utcákon belül. 1753 után 1773-ban újra megkötötték a tartós úrbéri szerződést, amelynek alapelvei — a berki területet leszámítva — 1811-ig megmaradtak. A város vezetése a tradicionális német iparos polgárság kezében volt, a céhszervezetek erősödtek, a város belső jogi lehetőségei adottak voltak stb., de emögött nem nagyon látjuk a továbblépés lehetőségét. A változás lehetőségét a 18. század utolsó harmadában meginduló gazdasági pezsgés teremtette meg, amikor is a folyamatosan erősödő állami és magánkereslet új kihívásokat hozott a nyugat-dunántúli társadalom számára. Eddig a városi lakosság megélt a tradicionális ipari és mezőgazdasági termeléséből, a vásárokon eladott késztermékéből, most viszont hirtelen kinyílt a világ, újabb és újabb gazdasági impulzusok érték a várost. A város népességét tekintve a növekedés folyamatos. 1784-ben mintegy 5100-an, ezzel szemben az 1820-as évek vége felé már mintegy 7000-en éltek a két Kanizsán.91 A városi népesség számbeli növekedése mögött továbbra is az állandó jellegű bevándorlás állt: folyamatosan érkeztek olyan bel- és külföldiek, akik a legkülönfélébb foglalkozásokat űzték. Egyre több városi lakos került be a polgárok közé. A purgerek elitrétegében az iparosok mellett erősödő arányt képviseltek a kereskedők, akik között a háborús évek alatt hamar megindult a szakosodás, a távolsági nagykereskedelmet folytató kalmárok mellett a helyi kiskereskedők és boltosok, a hagyományos szatócsok és házalók száma is növekedett. A tömeget persze nem az elit adta: a létszámemelkedés mögött főleg a szegényebb társadalmi rétegek számának dinamikus emelkedése áll. A város területi terjeszkedése alapvetően két tényezőben, az utcák és a házak számának szaporodásában is látszik. Egy 1799. évi forrástöredék szerint az 1772-ben meglévő 14 nagykanizsai utca a keleti városrészben 23-ra szaporodott.92 A 18. század végén a következő utcákat írták össze: Pécsi, Főpiaci, Fő utca, Miháldi, Pesti, Bécsi, Warasdi, Német, Kapronczai, Szentgyörgyvári, Szeglet, Csordás, Mezei, Vízi, Kispiarczi, Zárda, Zöldfa, Rózsa, Tanodalmi, Fülöp, Kereszt, Öröm utca, Új Világ, továbbá két tér is volt már: a Sétatér és a Tanodalmi tér. Felsorolásunk elejére a régi utcaneveket helyeztük, ahol néhány névváltozás történt ugyan, ám még így is világosan látszik, hogy a korábbi, az 1773. évi állapothoz képest 11 új utcával és két térrel gazdagodott a város. Nézzük, melyek voltak a jelentősebb változások! Az első szembetűnő átalakulás a Piac tér környékén ment végbe, hiszen először is elkülönült egymástól a Főpiaci és a Kispiaci terület, másrészt pedig megjelent mellettük a Zöldfa utca. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos Nagypiac a mai Erzsébet térnek a közepén, az ún. csoportházak alatti területre szorítkozott, ugyanakkor a Piac északkeleti részén, a Zöldfa vendéglő előtt és tőle nyugati irányban kezdett kialakulni a Kispiac, amely főleg boltjaival és a napi vásáraival volt fontos a város számára. Későbbi, az 1850-es évekből származó források is megerősítik a Nagy- és a Kispiac területi különbségét. Ez egyben azt is magával hozta, hogy a Zöldfa vendéglőtől nyugati irányban kialakult egy néhány fundust tömörítő kis utca, amelyből északra nyílott a Várhely utca. Ez visszacsatolódott a Bécsi útra, s ennek eredményeképpen a századforduló körül a tér északi részén elnyújtott háromszög alakú kis épületsziget alakult ki (máig őrzi akkori jellegét). Mindez azt jelenti, hogy a századforduló környékén Nagykanizsa városrész központi területe jelentősen átépült. Egyre másra jelentek meg olyan épületek, amelyek főleg nagykereskedők és helyi boltosok tevékenységeképpen épülhettek. Ehhez persze hozzátartozott, hogy az itt lakó iparosok eladták 82 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) telkeiket, s a fundusokon új épületek jöhettek létre. Jó példa erre a háromszög alakú, a fenti rajzon általunk csak önkényesen Zöldfa-szigetnek nevezett hatalmas tömb, ahová később nagy nevet szerző családok építettek a régi földszintes, zsúpos házak helyére emeletes, cseréppel fedett kastélyszerű épületet. Kiemelkedik ezek közül a Strasser család által 1820 körül építtetett, a későbbi tulajdonosról csak Gutmann-palotának nevezett épület, amely a Zöldfa- tömb keleti oldalán, tehát abszolút központi helyen áll." A tér északkeleti oldalán 1800 körül épült fel el az a gabonaraktár, amelynek ma is megvan az eredeti homlokzata, ezt az épületet a későbbiekben a Danneberg J.— Weiss gabona— és terménykereskedő cég használta magtárként. A Piac tér északnyugati részén, szemközt a Zöldfa vendégfogadóval helyezkedtek el azok az ún. csoportházak, amelyek a 18. század vége felé épülhettek. E hosszúkás, földszintes épületek korábban a Német utca és a Piac tér sarkán lévő királyi sóhivatal tisztjei számára épültek, amit az is mutat, hogy az 1822. évi térkép is úgy említi őket, mint Soó Tiszti Lakás.94 A csoportházak mellett volt egy — a későbbiekben bizonyosan — emeletes épület, amit Kolompár Háza-ként jelöl a térkép. Azt viszont az összeírásokból, helyrajzi és házszámokból valószínűsíthetjük, hogy ezek az épületek, de legalábbis a „sós lakások" a reformkor idejére már egyszerű raktárak és boltok lehettek. A Piactér és a Német utca sarkán még mindig ott állt a sóház és a vámház. 95 Az 1750-es években a sóházból Királyi Só Hivatal lett, s itt működött Zala és Somogy megye elosztó szerve, a Sójövedéki Hivatal és raktár egészen 1870-ig.96 A hatalmas térséget délről részben a barokk stílusban emelt urasági épület, a későbbiekben Vasemberház-nak nevezett épület zárta le. Az épületben több vaskereskedés is működött a későbbiekben (így pl. a Tripammer-, a Hauser-, a Weiser-boltról tudunk), s valamelyik kereskedő cégére alapján nevezte el a köznyelv. A Vasemberházban boltok voltak, az épület térre néző északi és keleti oldala mellett, esetleg vele egybeépítve volt a már emlegetett Serház (ez volt a nagy serház, míg az Ispita utcában volt a kisserház). A Fő utca és a Piactér körüli épületek építkezési sajátossága volt, hogy általában L alakú, ritkábban li alakú építmények voltak, hozzájuk értelemszerűen egy belső udvar is tartozott. A Piac tér keleti oldalán eleinte inkább iparosok, később pedig egyre inkább kereskedő famíliák épületei helyezkedtek el, alul általában boltok, fölötte vagy hátul az udvarban vagy az épületszárnyban maga a lakás. A Piac tér déli részén egy ráccsal körbevett Szentháromság-szobor állt, amit még 1758-ban Inkey Boldizsár készíttetett.97 De nemcsak a Piac tér környéke alakult át, az utcabővülés egész Nagykanizsán jellemző volt. Mondottuk már korábban, hogy a város terjeszkedése a 18. században alapvetően az öt főirány mentén kifelé történt. Nos, úgy tűnik, hogy az egyes utcák kifelé tovább nőttek a 18—19. század fordulója táján is, ám kétségtelenül megindult egy összekötő utcahálózat kiépítése is. A korábban szinte önálló egységként létező Miháldi—Czigány—Új utca környéke tovább bővült, és egyre szervesebben kapcsolódott a többi utcához, hiszen megépítették a Kereszt utcát, amely nevéből következően is a nyugati utcák felé való összekötés lehetőségét adta. A Sopronyi utca—Eötvös tér—Récsei utca—Miháldi utca— Rózsa utca egy szabályos négyszöget alkotva zárta a keleti területek jelentős részét, javítva ezzel az utcában lakók mobilitását. A déli városrészben is változások figyelhetők meg, hiszen a kelet-nyugat tengelyt képező Varasdi út — Fő utca alatt párhuzamosan megjelent a Fülöp utca, amelynek a déli oldalán telkek jöttek létre (az északi oldalon nem, hiszen ott a Fő út telkeinek udvari végződése volt). A Légrádi út egyre karakterisztikusabb formát öltött, s ugyanakkor a Tizenhárom városi tér, vagyis a Szentgyörgyvári utca és a Fő út találkozásánál kinyíló hatalmas háromszög is kezdte elnyerni mai formáját (Deák tér). Helyileg a Sétatér a Szentgyörgyvári utca déli végén jött létre, ahol hosszú időn keresztül volt egy hatalmas kert. Az Eötvös tér északi oldalán is kialakult egy Sétatér, s jelezzük, hogy a Piactér nyugati oldalán, a Zöldfa vendéglő alatti részen is létrehoztak egy fás-kertes parkot. Az utcarendszerrel kapcsolatos alapkérdés az utcák szaporodása és a minőségjavítása volt. A kanizsai utak ugyanolyan gyenge minőségűek voltak, mint bárhol máshol az országban, a különbség csak annyi volt, hogy itt az utak terhelése sokszorosan meghaladta egy átlagos város utcarendszerének terhelését. Az utca legnagyobb ellensége a víz volt, mert egyrészt hiányoztak a városban a vízelvezető csatornák, másrészt pedig a nagykanizsai városrész gödrös jellegű volt. Egy-egy kiadósabb eső vagy hóolvadás után szinte mozdulni sem lehetett az utakon, nemhogy szállítani. Barbarits Lajos munkájában a városkép kialakulásánál megemlíti a „Sárecztengert", amely a mai Eötvös tér környékén jött létre. A „Sárecz" név a mezőváros egy régi családjának nevét jelenti, az ő fundusuk környékén alakult ki a sártenger. Ezt az is bizonyítja, hogy a már emlegetett funduskimutatásban a tér mellett az egyik névtelen utca elején valóban élt egy Sárecz Ferenc nevű gazda és csizmadia, de még a reformkorban is találunk ott egy Sárecz nevű csizmadiát. Az említett helyen nagyobb esők után annyi víz gyűlt össze, hogy abban lovakat lehetett úsztatni, s a hatalmas pocsolyában gyerekek és felnőttek fürdőzhettek. Az 1830-as évek elején létrejött megyei útleírás is egyértelműen úgy fogalmaz, hogy „A Piaristák Collégiuma előtt lévő Sárecz-Tenger", vagyis az elnevezés elfogadott lehetett abban az időben. Büntetésből en83 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) nek a mély gödörnek a vízébe mártották vaspántokból összeállított ketrecekben azokat a szappanosokat és pékeket, akik a termékek előállításakor csaltak.™ Valójában a hatalmas gödör a téglavetők anyagfelhasználása miatt alakult ki, így minden bizonnyal van alapja a Vladimír Bronyevszkíj által 1810-ben leírtak egy részének: „Képzeljenek olvasóim két meredek között egy gödröt, melyben egyetlen egyenes utca látszik, mintegy azért, hogy ide folyjon le, és itt gyűljön össze minden szenny és mocsok".99 Ilyen értelemben a berekcsatornák megásása a belvárosnak semmit sem segített. Volt még a város északi részén egy kelet—nyugat irányú patak is, mégpedig az Ördögárok, amelynek szabályozásával a későbbi Rákóczi út környékét tudták árvízmentesíteni. Ha az Ördögárok kiöntött, az északi rétek is víz alá kerülhettek, s a 19. század első felében a Cigány, az Új és a Récsei utcák vidéke is veszélyeztetetté vált.100 A Sárecz-tengeren kívül a városban még máshol is voltak nagyobb belvizek. Egy ilyen hely volt a Ciglenice, amely a Szentgyörgyvári út—Eötvöstér— Sopronyi utcák villájában, annak déli részén jött létre, valahol a mai Kossuth tér alsó részén. Itt az volt a baj, hogy a dél felé folydogáló esővizekből gyűlt patakok folyamatosan mosták az utcák partjait, a hordalékot lerakták, s nagy esők után itt is egy valóságos tó jött létre. Egy későbbi visszaemlékezésből tudjuk, hogy a Ciglenice tóban nyáron ruhát mostak, télen pedig korcsályozó és csúszkáló hely volt, amely a mélysége miatt komolyabb tragédiákat is okozhatott. A tavat, amelyet az 1857. évi színes haditérkép is világosan jelöl, a városban németül Ziegel-see-nek nevezték, innen származik a Ciglenice elnevezés.101 A temető környékén a belvizek miatt örökösen megoldatlan közlekedési problémák keletkeztek. A vizes, sáros helyekről tudjuk azt is, hogy volt olyan téli eső, amely után a szekér bglefagyott a sárba.102 A lakosok persze találékonyak voltak: esetenként gerendákat fektettek keresztbe az úton, azokon lehetett átkelni a másik oldalra, máskor rőzsekötegeket és kavicsot szórtak le, néha gólyalábakat használtak.103 Maguk az utcák is katasztrofális állapotban voltak. Ha a T. Mérey Klára és Bencze Géza által közölt forrásadatok alapján szemléljük a város utcáit, akkor azt látjuk, hogy a nagy országos utakat még csak-csak javítgatták, ám a kisebbekkel semmi sem történt.104 A Bécs felé vezető Magyar utcáról például azt írták, hogy „...még jobban meg kivánnya a kövecsezést... Földje a meg nevezett távolyságra a Patika Házig agyagos — onnénd pedig Magyar utzán keresztül folyó patakig porhanyó — a Magyar utza vége felé egészlen a lasnaki vendégfogadóig — homokos..." Ha esett, akkor Nagykanizsán belül még a lejtőkkel is meg kellett küzdenie a közlekedőnek; a Sopronyi utcáról avagy Pestről érkezett utas számára egészen a berekig lejtett az út, s ha a Piacnál északra fordult a Magyar utca irányába, csak akkorjutott egyenes útra. Az utcák szélességével nem volt baj, hiszen mind a Fő út, mind a Bécsi út mintegy 6 öl széles volt, vagyis azon kényelmesen kerülhették egymást a szállító járművek. Az 1820-as évek vége felé a Német utca folytatását jelentő „vám utat csináltatja a Nagy M. Batthyány Fülöp 0 Herczegsége." A kiskanizsai utak még rosszabbak voltak, a talaj süppedősebb, homokosabb volt, s ráadásul keskenyebb is: „Kis Kanisai útszán a piatzig az út nagyon keskeny, és süppedős — a piatzon keresztül a város végéig homokos...".105 A város népességének úrbéres település lakosaként közmunkát kellett teljesítenie, ami az utcák javításának legalább a lehetőségét megadta. Mindez azonban világosan jelezte a városnak, hogy a kereskedelmi forgalom növekedése s a napóleoni háborús időszak emelkedő tendenciát mutató igényei miatt szilárd burkolatú utakat kell létrehoznia. Magyarországon azonban ebben az időben technológiailag még csak igen gyenge kivitelezési módszereket ismertek.106 Mivel Kanizsa környékén kőbánya nem volt, szilárd burkolóanyag gyanánt maradt a Mura folyó kavicsa, amelynek a városba szekerezése, lassú és költséges volt.107 Másik, helybeli megoldásként a téglával kirakott utcaburkolat kínálkozott, amelyhez a gyalogjárókat és az egyes portákról kivezető hidakat is javítani kellett. Téglaégetője a városnak is és az uraságnak is volt, utóbbinak több is. Az első téglázott út kialakítása 1810- ben kezdődött meg, a tégla alá kavics került. A vármegye 30 000 darab téglával támogatta az útjavítást, a város téglaégetőjének felállítására pedig Mlinarics Gergelyt szerződtették Negovicból, akivel 320 000 tégla elkészítésére szerződtek.10" A város 1812-ben kiadta azt a rendeletét, miszerint minden házigazdának a háza előtt ki kell tégláznia az árkot, és arra rendes téglázott hidat kell építenie. A piros színű kitéglázott utcák (az első az Ispita utca volt) folyamatosan szaporodtak, a közlekedés ugyan hangosabb lett, ám lényegesen javult az áteresztő kapacitás.109 Az utak karbantartása s további javítása azonban elkerülhetetlen feladat volt. 1844-ben 20 000 mérő kavics terítésére vállalt kötelezettséget a város, s ebből a zsidó hitközség kereskedelmileg legjobban érdekelt 70 háztulajdonosa 10 000 mérő költségét magára vállalta.110 Tervek születtek a Piac tér kavicsozására is, hiszen nagyobb esők után az is sártengerré vált. A másik nagy feladat az éjszakai világítás kiépítése volt. Az természetes volt abban az időben is, hogy a kereskedelemmel együtt járó gyorsabb ütemű gazdagodás közbiztonsági kérdések tucatját veti fel. A vásárok alkalmával, de azon kívül is napirenden voltak a kisebb-nagyobb rablások, betörések, s a városi elöljáróságnak állandóan gondot 84 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) okozott ezeknek a kezelése. Elsősorban a kereskedők, vásárosok, valamint a forrásokban terminológiailag megkülönböztetett boltosok szenvedtek sokat. A város megmaradt Protocolluma szerint például 1798-ban Moyses Salamon szentpéteri zsidó ember a vásáron Leopold Jangl és Pintér Tamás kereskedő sátorától egy vég fehér cérna pántlikát ellopott, ezt a tolvaj tangájában meg is találták, s 12 pálca botütésre ítélték érte.''11 1799-ben Hirsch Varner nemesdédi zsidó embert vádolták meg azzal, hogy az előző napon a piacon Held János kereskedő zsebéből annak írókönyvét, a benne lévő 45 forint bankócédulával ellopta, azzal elszaladt, ám a tolvaj pechjére a könyvecske kiesett a zsebéből akkor, amikor Popovics Sándor boltjába akart beszaladni.111 Sorolhatnánk még a példákat, amelyekből látszik, igen nagyszámú tolvajlási esetet kellett a városnak kivizsgálnia, s azokban ítélkeznie. Feltehetően az éjszakai tolvajlások elszaporodásából is következett, hogy egyre fontosabb kérdéssé vált a közvilágítás megoldása. 1821-ben a piac körül lakó 34 kereskedő engedélyt kapott arra, hogy saját költségükön lámpákkal ellátott két éjjeliőrt fogadhassanak, akik a Piactér boltjaira vigyáznak. Később több állólámpát állítottak fel a kereskedők a téren, s kérésükre a város elrendelte, hogy a Piactér összes boltosa köteles a közös világításhoz hozzájárulni, s ezzel párhuzamosan a város is felállított a városháza elé egy lámpát.1" Az 1840-es években már a házzal bírókat, a ház nélkülieket és a kereskedőket egyaránt bevonták a lámpafölszerelésbe; a három osztályba sorolt lakosok járultak hozzá a kivilágítással együtt járó költségekhez.114 1837-ben a város konvenciós szerződést kötött az éjjeliőrökkel. Több szerződés is megmaradt, amelyekből tudjuk, hogy például Jakobits József „Piartzi Utzai éjeli Őrnek" felfogadván, kötelessége volt „a szokott éjjeli órákat pontosan megkiáltani, az éjeli csavargókat bekísérni, és az Elöljáróságnak engedelmeskedni" ,115 Hasonló feltételekkel fogadták fel Zsilip Józsefet, ugyanakkor Szalai Györgyöt Német utcai, Lancsák Györgyöt Magyar utcai, Benedek Pált Cigány utcai, míg Nagy Ferencet és Deák Györgyöt kiskanizsai éjjeliőrnek szerződtették. Az éjjeliőrök évi 25 forint fizetést, 2 csizmát és egy hoszszú szűrt kaptak fizetségképpen. (A fizetésekhez csak annyit teszünk hozzá, hogy ugyanekkor az urasági erdőkerülő, erdőpásztor stb. 50 forintnyi összeget kapott.) Nem volt azonban problémamentes a lámpák működése, ugyanis az 1840-es években a város egyre rosszabbul állt anyagilag, így nem lehet véletlen az Életképek folyóiratban talált néhány szellemes sor, amelyeket egy korabeli tudósító jegyzett le, komor képet festve a jövőről: ,/l jövő év — mint halljuk — sötétséggel fog beköszönteni Nagykanizsa városába, azaz: utcai lámpák, néhány évi szolgálatuk hálás elismerésül, nyugalomba fognak helyeztetni, ami arra mutat, hogy városunk halad — visszafelé."6 Meg kell még jegyeznünk, hogy a Piactér és a város egyéb központi területei csak kevéssé hasonlítottak a mai, nagy épületekkel övezett jellegre; abban az időben a szegélyező házak általában laposak voltak, jó esetben emeletesek, s még a 19—20. század fordulóján is gyakoriak voltak a foghíjak, az üres telkek. Ezek a házak és fundusok közötti foghíjak nagyon lényegesek voltak biztonsági okokból, hiszen csak így számíthatott a lakosság arra, hogy a vissza-visszatérő tüzek a jelentősebb távolságok miatt lokalizálhatok. Tűz pedig igen gyakran keletkezett, néha csak magától, de gyakran erőszakos események hatására is. Egy példát ragadjunk ki, amikor a kereskedők elleni erőszak hatására támadt tűz. 1798 tavaszán többször is megpróbálták felgyújtani a Magyar utcában Israel Josz házát, a második kísérlet aztán sikerrel járt: „...a Kert felől lévő Házafarozatja lángot vetvén egy szempillanatban az egész Házat a Tűz elborította...", a ház leégett, s mellette 27 másik épület is megsemmisült.117 Csak ennek az egy tűzesetnek az összkára meghaladta a 16 000 forintot. A legnagyobb kár a görög iskolát és templomot érte, amelyben 2135 forintnyi veszteség keletkezett. A kárértékek persze viszonylagosak, valószínűleg joggal jegyzi meg a jegyzőkönyv vezetője, hogy „Zsidó Zsellérek, amint a Zsidóság Summariter bé adta, de a mint hihető, a Kár vallottak sokkal fóllebb adták bé Kárukat, hogy sem szenvedtek"." 8 Tudjuk egy forrásból, hogy 1835-ben is volt egy nagy tűz Kanizsán. A tűzesetek kezelésében nagy szerepe volt annak, hogy 1834-ben 10 darab kézi fecskendőt szereztek be lajtoskocsival együtt, illetve hogy 1839-ben a város megtiltotta a zsúpos, szalmás házak építését.119 Ez is a korabeli fejlődés sajátos tünete, a környező Batthyány-uradalmakban is jószágkormányzói rendeletben határoztak a cseréptetős épületek szükségességéről.120 A Piatérhez hasonlóan a századforduló körüli években a Fő utca is átformálódott. A volt Ejzenpart- házat most már a Csokonai Karnyónéjából is ismert Gottlieb Mayer nagykereskedő foglalta el, s családja a forradalom idejéig bizonyíthatóan ott is lakott (Gottlieb May erről a kereskedelmi fejezetben adunk részletes ismertetést). A városháza másik oldalán semmi nem változott, az a házrész továbbra is az 1773-ból már ismert Pichler famíliáé volt. A Vasemberház viszont minden bizonnyal átépült, klasszicista formát vett fel, az alsó részében boltok voltak, az emeleten pedig lakások. A Fő út keleti részén újabb épületek tűntek fel: főleg a kereskedőházak száma szaporodott. A mai Deák tér felé eső területen az egyik kiemelkedő épület az emeletes Axenti-ház volt, amely a kapu fölötti zárókőbe vésés szerint 1817-ben épült, ám mellette is számos gazdag izraelita kereskedő família háza található egészen a városházáig.121 Olyan tekintélyes családok építkeztek a Fő út déli részén, mint például a LachenKaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 85 bacher, a Horschetzky, a Dobrin család stb.122 Tévedés lenne persze azt hinni, hogy a Fő út környéke nem változott. Erre jó példa a Felsőtemplom építése, amely alapvetően átalakította a Fő utca—Szentgyörgyvári út—Eötvös tér térségét. (Érdekes, hogy az 1822-ből való térképen még úgy jelölték a templomot, mintha az a Fő utca déli oldalán egy telek alsó végében lenne.) Ezek között az épületek között helyezkedett el a gróf Széchenyi-féle ház is, amelyet az 1822. évi térkép is világosan jelöl. A fundus az 1803. évi összeírás szerint Geber György kalmár tulajdona volt, s maga a telek a korábban emlegetett Zsul Mátyás és Dobrovits Ignátz telke között feküdt a Fő utca déli oldalának közepén. A fundust 1805. március 24-én vásárolta meg gróf Széchényi Ferenc a kanizsai Geber polgártól 22 500 forintért. Széchényi gróf ekkor Somogy vármegye főispánja volt, akinek mind Zalában, mind Somogyban kiterjedt nagybirtoka volt. A Széchényi-féle kanizsai ház az 1814. évi végrendelet szerint a pölöskei majorátushoz tartozott, tehát ahhoz a birtokrészhez, amelyet Széchenyi István örökölt. Közismert ugyanakkor, hogy Széchenyi István gróf az 1830-as évek közepén somogyi birtokait eladta testvéreinek, mivel érdeklődése egyre inkább Pesthez kötötte, s ennek esett „áldozatául" kanizsai háza is. 1839-ben a városi földkönyvből készült mérnöki kivonat már felmérte a telek és a rajta lévő ház állapotát, amelyet aztán a gróf 1840-ben eladott sóskúti Tárnok Alajosnak, a Batthyány Nepomuk János-féle uradalmak exactorának, aki emellett zalai nemes volt. A szerződésben Tárnok Alajos Lackenbacher Heinrich és Schey Fülöp kereskedők engedményeseként szerepel. Tárnok Alajos 1842-től a Kanizsával határos, gróf Zichy Károly tulajdonában lévő vrászlói uradalomjószágkormányzója lett. Tárnok a volt Széchenyi- féle házát 1843-ban Zichy Károly grófnak eladta, ugyanakkor továbbra is abban lakott bérlőként, míg a ház másik részét boltként bérbe adta. A házhoz tartozott egy nagy gabonaraktár is, valamint a fundus része volt még 10 23/32 hold szántó és 4 3/64 hold rétterület, maga a városi telek pedig 37/64 katasztrális holdat tett ki. 1848- ban egy becslés szerint a kanizsai birtok és épület értéke 20 688 forint volt ezüstben, ezen belül az épület értéke 13 469 forintot tett ki. Ez volt az a ház, amelyet a későbbiekben Tárnok-háznak neveztek a városban. Az épület 1857-ig maradt Zichy gróf birtokában, ekkor Tárnok kiköltözött, Batthyány utcai házába ment át, az épület pedig a Zichy testvérek osztozkodása következtében báró Walterskirchen Lajosné született gróf Zichy Mária tulajdonába ment át.123 írásunkban lassan átcsúsztunk az utcák szintjéről a házak ismertetésébe, amit persze a logikai menetünk is magyaráz. Nézzük meg először, mit mutatnak a házak számáról informáló levéltári források adatai!124 A diagram a rovatos összeírások adatai alapján készült, ebből következően azt a mintegy 25 épületet, amely földesúri, vármegyei vagy állami tulajdonban volt, értelemszerűen nem tartalmazza. Mindazonáltal világosan látszik, hogy 1776—1822 között a nagykanizsai városrészben a lakók házainak száma 450-ről 552-re növekedett. Ha szétbontjuk az aggregált adatokat, akkor azt látjuk, hogy leggyorsabban a 3. osztályba sorolt, vagyis a leggyengébb minőségű házak szaporodtak. Ám mutatja az elmozdulást az is, hogy a téglából épített, jelentős alapterülettel bíró házak száma 1800— 1806 közötti években 31-ről 49-re emelkedett. Ez szorosan összefügg az említett központi területeken végbemenő építkezésekkel, a nagy kereskedő családok ingatlanszerzésével. Ha ez utóbbi folyamatot elemezzük, valóságos földindulást érzékelhetünk. Emlékezhetünk még arra, hogy az 1770-es évek elején a város közepét, a Fő utcát, a Piac teret iparosok, polgárok vagy egyszerű gazdák népesítették be, kereskedőt csak elvétve lehetett ott találni. A napóleoni konjunktúra idején meggazdagodott s nagy számban betelepülő görög (ortodox vallású) és zsidó kereskedők viszont egy-két évtized alatt gyakorlatilag felvásárolták a városközpontban lévő házakat, s földesúri engedéllyel ott élhettek. A gazdag kereskedőréteg városközpontban való megjelenése témánk szempontjából kettős hatású volt. Egyrészt kiváltotta az iparos réteg ellenállását, megpróbáltak tradicionális jogaikba belekapaszkodni, s ehhez a vármegyénél avagy a földesúrnál kerestek támogatást. A Thúry György Múzeumban fennmaradt annak az 1929-ben publikált, amúgy 1810-ben a városi iparosok által aláírt beadványnak egy példánya, amelyben a városiak panaszkodnak a zsidóság nagyfokú térhódítására. így írtak: „Falu helyen a zsidók uraság házaikban lakván, tsak Zsellérek és extraserialisták közé 86 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) számláltatnak, kiket minden időben Forspont alá kívánni nem lehet, ellenben Kanisán, ámbár a Zsidók kedves hazánkban polgári jussal még nem ditsekedhetnek, még is örökös Jussal bírnak Házokat, és pedig a legg szebb, legg jobb fekvésű és legg téresebb Házok keken, mint a városiak. Maradt azért hírmondó, mint például a Fő út déli oldalán Németh szűcsmester, avagy vele szemben Czenek Márton kalapos háza, ám a kereskedői térnyerés mindenképpen szembetűnő. A legjelentősebb kereskedők házai az 1810-es években közül mostanságik már 39-et bírnak".125 A félelemérzet is ott bujkált bennük, amikor a levél vége felé úgy fogalmaztak, hogy „...méltán félhetünk, hogy a keresztény vagyonosabb Lakosokat ki szorítani és Kanisát, amint már jövendöltetik is, valóságos Zsidó Várossá tenni fogják". Ez a levél világosan mutatja, hogy a zsidó kereskedők egyre nagyobb számban jelentek meg a városban, s a legjobb házakat vásárolták meg. A másik következmény azonban a város átépülése volt. Kétségkívül a 18—19. század fordulójára tehetjük az építkezési hullám elindulását, amely után majd csak az 1860—70-es évek fordulójától figyelhető meg újabb építkezési ciklus. Ez a századfordulós időszak teremtette meg a jellegzetes kanizsai városképet, amelyet a téglából épített, földszintes, valamint egyemeletes, esetleg tetőteres, manzárdos jellegű házak jellemeztek. Ezek az új házak elsősorban a Fő utcában, a Piac téren, a mai Deák tér környékén jöttek létre. Tipikusnak tekinthetjük például a görögkeleti vallású Theodorovics-ház formáját, amely az utcai homlokzatára nézve hosszan elnyúló, nagy kiterjedésű épület volt, közepén boltíves nagy kocsibejáróval.126 Az emeletráépítés gyakorlattá kezdett válni, több példánk is van erre; így tudjuk, hogy a Vasemberházban alul 17 bolt volt, míg az emeleten laktak a kereskedők, boltosok. Tudjuk azt is, hogy a Chinorány-ház is emeletes épület volt, ismerjük a 18. század végi piactéri nagy gabonakereskedő épületét, a Popovics-házról is tudjuk, hogy emeletes volt stb.127 Ha rátekintünk a századforduló környéki adóösszeírások névlistájára, akkor azt láthatjuk, hogy a kereskedők központi területi térnyerése állandó folyamat, s az 1820-as évek végére már jóval többen voltak a centrális tel- Az 1811. évi úrbéri szerződés nem gördített akadályt a városiak fundusainak adásvétele elé, sőt egyértelmű, hogy a földesúr minden egyes esetben jól járt. A szerződés kimondta, hogy „Minden közönséges Census alatt a Városiak birtoka alatt lévő s leendő Fundusoknak szabad eladása, és meg vétele, ennek utána is azoknak meg engedtetik".''2* Ugyanakkor a földesúr nehezményezte, hogy az 1773. évi funduális könyvhöz képest igen sok változás ment már végbe a házak birtoklását illetően, ezért a két fél megállapodott az új funduális könyv elkészítésében. Azt is rögzítették, hogy fundus eladása vagy vétele csakis az uradalom tájékoztatásával, s a „Városi Tanácsnak hitével és tudtával legyenek", vagyis a városnak kellett nyilvántartania a változásokat, s arról az uradalmi tiszttartót és a földmérőt tájékoztatni kellett. Továbbra is érvényben maradt az a régi szabály — ne feledjük, Kanizsa mezőváros volt — miszerint „A Fő Mgú Uraság házaiban, vagy különös Urodalmi Census alatt lévő Fundusokon lakozókra a Városi Bírónak és Magistrátusnak hatalma sémiképpen ki nem terjed, és ezek valamint eddig, ugy ezekutánis egyedül a Fő Mgú Urasaágnak Jurisdictiója alatt maradnak" .129 A napóleoni konjunktúra éveiben, s azután is Nagykanizsán szinte mindig állomásozott jelentősebb nagyságú katonai kontingens. Mivel Kanizsa mezőváros volt, forspont is terhelte a várost. A szokásoknak megfelelően a katonatisztek a jobb házakba költözhettek be, a katonákat azonban szerteszét szállásolták be. Mivel háború volt, a kényszerbeszállásolás ellen sokat tenni nem lehetett, ám a társadalmi súrlódások is napirenden voltak. A kapitányok, őrnagyok, ezredesek értelemszerűen az éppen házat vásárolt avagy épített gazdag 87 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) kereskedőkhöz kerültek. Nem véletlenül panaszkodott a vármegyének az egyik legjobb házat birtokló Gottlieb Mayer nagykereskedő, hogy az a katonatiszt, aki nála lakik, hosszú ideje elfoglalja házát, s esze ágában sincs kiköltözni, s bár azt ígérte a katonaság, hogy csak két hétig maradnak, ugyanakkor a tiszt már egy éve ott van, s emiatt a kereskedő családjának egy szobába kellett összehúzódnia. Mayer azt akarta elérni, hogy a katonatisztet Hirschler Moyses nagykereskedő tágas házába költöztessék át.130 A forspont örök viták tárgyát képezte, a zsidó nagykereskedők igyekeztek különböző eszközökkel megszabadulni ettől a tehertől. Az említett Hirschler Moyses, de mások is, így például Lichtenstein Móric is szerződést kötött a várossal, amelyben pénzadományt ajánlottak fel a megszorult önkormányzatnak, kölcsönt folyósítottak vagy éppen egy felszerelt katona költségeit állták, s ennek megfelelően mentesítették házukat a forspontkivetés alól.131 Az adóbevételeket illetően a város általában mohó volt. Jellemző eset erre az, amikor Hirschler Moyses még egy házat szerzett, Nagykanizsa város mindjárt forspontozta az ingatlant, mondván, hogy amikor szerződést megkötötték, még csak egy épülete volt, s a szerződés csak arra vonatkozott, az új épülettel azonban már együttjár a tehertétel.132 Az ilyen esetekből aztán általában instanciák tömkelege született. Világosan látszik azonban az a sajátosság, amely a zsidóság kettős hovatartozásából következik: kezdetben a zsidóság az urasági fundusokra telepedett le, s így csak a földesúrnak tartozott elszámolással, a századforduló körül azonban megindult a városi telkek megvásárlása, így a városbíró joghatósága is kiterjedt rájuk. A katonaság léte, az egyre nagyobb létszámú átmenő, nem tipikus városlakó elem sok újdonságot hozott a város életébe. Az említett katonaság ellátási és szállítási kötelezettsége élénkítette a település életét, hiszen meg kellett felelni a feladatoknak, ám az is tény, hogy a sereg beköltözése a városba néha hosszú időre lekötötte a lakosság fuvarozási-szállítási kapacitásait, és ez zavarokat is okozott. A hadsereg megszállta például a ferences kolostort, s évtizedes bentlakásával legalább 20 000 forintos kárt okozott a később visszatért barátoknak.133 Ugyanakkor egyre fontosabbá váltak a vendégfogadók, a szálláshelyek, s e téren sokáig nem volt előrelépés. Korabeli átutazók leírásait, említéseit kutatva érdekes például, hogy Széchenyi István naplójában szerepel az a félmondat Kanizsán való egy napos tartózkodásáról, hogy „Mengennél ebédeltünk",134 Azt tudjuk, hogy az illető Mengen Wilhelm katonatisztről volt szó, ám házát nem tudjuk azonosítani. Ebből viszont az is következik, hogy voltak a városnak olyan gazdagabb lakói, akik szállást tudtak nyújtani egy arisztokratának is. A városnak azért is fontos a beszállásolás, mert pénzbevételei között 30-40%-ot tett ki a katonai ellátásért kapott összeg. A háborús időszakban a városban kórházat is berendeztek, ehhez orvosokra volt szükség, s ezért nem véletlen, hogy forrásainkban folyamatosan szaporodik a diplomás társadalmi réteg aránya. Néha olyan mennyiségű élelmiszert és szénamennyiséget kellett előteremteni a hadsereg ellátására, hogy az már a lakosság ellátását is veszélyeztette, ezért megpróbáltak minden területet igénybe venni a kaszálórét bővítésére. Erre tipikus lehetőség a berek kihasználása. 1807-ben a város előírta a berekben lévő rekettyés és bozót kiirtását s legelőnek feltörését. A Magyar utcai gazdák vállalkoztak a terület irtására, amiért hat évre széna-, kilenc évre sarjúkaszálásra kaptak engedélyt.135 A vendégfogadók száma a 19. század közepéig nem változott Nagykanizsán, a kiskanizsai városrészben viszont létrejött az első vendégfogadó. A város nyugati részén, a Varasdi út legelején az első telek volt a Bárány vendégfogadó; a nyugati irányból, a tenger felől érkező kereskedő, vásáros ember ezzel találkozott először. A keletről, vagyis a somogyi területekről érkezve az utazó a Sopronyi utca közepén lévő Ökör fogadó mellett haladt el, de érintette a Fő tér irányába haladva a Tanodalmi tér mellett lévő Sas vendégfogadót is. Ha még beljebb megyünk a városba, akkor a két legjelentősebb vendégfogadó a Zöldfa régi épülete és a Korona vendégfogadó volt.136 Igazi, üldögélős kulturális helyek azonban még nem voltak a városban, azok majd csak a reformkor időszakában jönnek létre. Megfigyelhetjük a jelentős létszámnövekedésen átesett zsidóság önszerveződésének jeleit, így a rabbinus ház, a zsinagóga, a zsidó kórház és a zsidó iskola létrehozását. Mellette a katolikus, evangélikus és református vallásúak számára is bővült az egyházi szolgáltatások köre: új templomokra, imaházakra, temetőkre stb. volt szükség. Javult a gyógyszertári ellátás is, több kereskedő is megjelent a városban. A századforduló időszakának a kanizsai térszerkezetre vonatkozó egyik legnagyobb változása az évszázados problémának tekinthető, a két városrészt egymástól elválasztó berek kérdésköre volt. A mezőgazdasági fejezetben részletes áttekintést adunk arról, hogy a 18. század második felétől milyen alapvető lépesek történtek ez ügyben. A térszerkezet felől közelítve a berek ügyét, jeleznünk kell, hogy más kérdéseket is felvetett. Azt mindenki tudta abban a korban, hogy a két városrész egymáshoz való közelebb kerülése, esetleges egységesedése alapvetően a városrészek közötti irdatlan mocsár megszüntetése révén mehet végbe. A mocsárból nyerhető földterületre természetesen két igénylő is volt, hiszen a földesúr is és a város is remélte korábbi területének kiterjesztését. A város számára a berek alapvetően a rétterületek miatt volt fontos, mivel az állandóan javuló kereskedelmi-szállítási 88 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) kapacitások fenntartása és működtetése egyre több szénát és sarjút igényelt. (A korabeli kereskedelem nagymennyiségű hámos lovat feltételezett, s ahogyan növekedett a szállítási kapacitás, úgy kellett biztosítani az egyre nagyobb rétterületet is.) A mocsárnak volt egy olyan része, amely a berek közepén viszonylag magasabban feküdt (ezt hívták Polai-szigetnek), ezt Szapáry földesúr óta a városiak használták, s a városiak a nagy pörben maguknak is igényelték. Ugyanakkor a mocsár lecsapolása, kiszárítása, irtása igen jelentős munkaalkalmat biztosított a városi lakosság egy részének, főleg a kisebb jövedelemmel rendelkezők számára jelenthetett ez sokat. S arról sem szabad megfeledkezni, hogy volt a mocsárnak valamilyen kénes jellegű kigőzölgése, amely esetenként fullasztó és mérgező is lehetett. Ezt jól bizonyítja az is, hogy az 1770-es években azért vezényelték el a katonaságot Kanizsáról, mert azt gondolták, hogy a kigőzölgés hatására haltak meg az itt állomásozó katonák.137 Erről egy későbbi forrás tájékoztat, amikor is a környék nemes földbirtokosai kérelmezték a vármegyénél, hogy járuljon hozzá a mocsár lecsapolásához. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a nádas-zsombékos vidék a vadállatok számára menedéket jelentett, a lakosok számára pedig komoly veszélyforrást, hiszen még szép számban farkascsordák is előfordultak ott.138 A berek használatából mind a városnak, mind a földesúrnak volt jövedelme. A városiak számára az életlehetőségek növelése és a további fejlődés lehetett a legfontosabb, a földesúr számára pedig a berekben lévő malmok után járó árenda, az ott kivágható fa eladása avagy deputátumként való felhasználása, a halászat bérbeadásából származó haszon, a rétek árendába bocsátása, malmok működtetése stb. szerepelhetett a bevételi listán. Ugyanakkor tény, hogy a berekről szóló 1810. évi szerződés normalizálta a város és a földesúr kapcsolatát, s lehetőséget adott az 1811. évi úrbéri szerződés megkötésére. 139 A város 230 holdat nyert a berek területén, elsődlegesen azokon a helyeken, amelyek a kiskanizsai határ mentén feküdtek. Ezek a területek alapvetően rétek voltak. Ez egyben azt is jelentette, hogy a kiskanizsai lakosoknak lehetőségük volt keleti irányban némileg bővíteni városrészüket, s ezzel közelebb kerülni a gyorsan fejlődő nagykanizsai városrészhez. Ha a későbbi, 1857. évi császári abszolutizmus korabeli térképre tekintünk, akkor azt láthatjuk, hogy a kiskanizsai keleti oldalt is az erőteljes „besűrűsödés", azaz odaköltözés jellemzi, nyilván nem kis részben a berek lecsapolásának hatására. Az 1802-ben megindult lecsapolás során a kiskanizsai oldalon a Bajcsai út mellett, míg a nagykanizsai oldalon a Magyar utcai kertek tövében ástak árkot, később a két csatornát egy keresztirányú kanálissal összekötötték. A munka során minden kanizsai házra 5 öl árokásást osztottak ki - kuriális funduson lakókra értelemszerűen ez nem vonatkozott.140 A berket a későbbiekben is állandóan tisztogatni kellett, ez a tevékenység általában közmunkaerővel történhetett, mert pénz erre a célra nem volt. A berek lecsapolása után nekiláttak a parcellázásnak is. A földek kimérése a vámháznál kezdődött. A nagykanizsai határhoz legközelebb eső telkeket a városrész legtávolabb lakói, így a Sopronyi utca lakosai kapták, azután következhettek a közelebb lakók. A nagykanizsai városrész nyugati határához legközelebb eső csatornát (gyakorlatilag a kertek alatt futott) a későbbiekben Dencsár-ároknak hívták, vélhetően arról a személyről elnevezve, aki a 18. században városbíró volt.141 IV A VÁROSI INGATLANRENDSZER A REFORMKOR IDEJÉN 1. Új utcák és területi bővülés Nagykanizsa népessége — akárcsak korábban — a 19. század első felében is folyamatosan növekedett. Ha hihetünk a korabeli történeti statisztikai forrásoknak, akkor azt látjuk, hogy az 1820-as évek végi mintegy 7000 fős lakosság az 1840-es évek elejére kb. 9600 főre emelkedett. Ezek a számok azonban vélhetően csak az állandó lakosokra vonatkoznak, s úgy gondoljuk, hogy alábecsülik a város népességének nagyságát.142 A városban mindig élt néhány száz olyan ember, akik csak átmenetileg jelentek ott meg, tehát joggal becsülhetjük a város lélekszámát 1848- ra 11—12 000 közé.143 (Biztosra vesszük, hogy nem véletlenül teszi egy — a polgári forradalom időszakában készült — irat a város népességét 13 000 főre.) Mindenesetre úgy tűnik, hogy a városi lakosság létszámának növekedése a reformkorban gyorsult, s e gyorsulás forrása — akárcsak korábban — inkább a külső elemek betelepedése, mintsem a belső népesség szaporodása volt. A növekedő népesség letelepedése és elhelyezése jelentős problémákat okozott: a várost hozzá kellett igazítani az emelkedő létszámhoz. A gyors népességnövekedésből fakadó gondok viszont már nem voltak megoldhatók a lakók spontán jellegű letelepedésével, most már megtervezett lépésekre volt szükség. Ehhez pedig terület kellett, így nem véletlen, hogy az egyre nagyobb bevételben reménykedő uraság elősegítette új utcák létrehozását, s ehhez biztosította a területek eladását. Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 89 Melyek voltak az utcarendszer terjeszkedésében a fő irányok? Az 1857-ből való abszolutizmus-korabeli városi térkép már világos utcarendszert rajzol ki.144 Látható a térképen, hogy a város területi terjeszkedése során alapvetően megnyúlt az észak felé vivő Magyar utca, amely egyértelműen a város legnagyobb utcájává vált, kb. kétszer akkora volt már, mint a Soproni (Pécsi) utca. A későbbi, 1864-ből való első kataszteri felvétel, valamint az 1847/48. évi rovatos összeírás névsorainak összevetéséből kiderül, hogy a Magyar utcában az utca egy-egy oldalán kb. 100-100 fundus jött létre a forradalom időszakáig.145 Érdekes kérdés ugyanakkor, hogy miért a városból kifelé menő Magyar utca nyúlt meg, s miért nem a városon belül sűrűsödtek a telkek. Természetföldrajzi tényezők nem magyarázzák mindezt, bár igaz, hogy az utca keleti oldala kicsit emelkedő domboldal volt, de ez gyenge érvnek tűnik. Sokkal fontosabb lehetett, hogy a korábbi berek lecsapolása után a nagykanizsai városrész nyugati oldalán lehetőség nyílt új parcellák kialakítására, s ehhez igazodott az utca keleti fele. A Magyar utcából a korábban is létező, északkeletre nyíló Sikátor utca nem nőtt tovább, egyéb keresztutcák pedig még nem jelentek meg. Még megemlítjük, hogy fent északon, az utca vége felé, a kiskanizsai területtel összekötő út melletti telekkezdemények látszanak. Ez volt az az út, amelyet korábban már emlegettünk a kiskanizsai visszacsatlakozással kapcsolatban. Ezen az úton a mocsáron át több hidat is jeleznek, vélhetően a lecsapolt berekben a közlekedést elősegítendő építmények lehettek. A Magyar utcában igen sok izraelita telepedett le; erős a gyanúnk, hogy a 19. század első felében Kanizsára betelepedett zsidóság jelentős része tudott itt magának telket szerezni. A korábbiakhoz képest újdonságot jelentett a Piac térből északkeletre nyíló Óriás (Riesen Gasse), később is, ma is Kinizsinek nevezett utca. Az Óriás utcát már 1799. évi forrásunk is említi;146 a 19. század közepére már egy határozott méretű, jó 200 méter hosszú utcává vált. Az utca déli része háromszög alakban, ékszerűen nyúlt a Piac tér irányába, s a háromszög dél felé néző csúcsa körül a város legjelentősebb kereskedő famíliái voltak a tulajdonosok. A kereskedelmi fejezetben rámutattunk, hogy ezek a kereskedők és boltosok a város legelőkelőbb s egyben a legtöbb adót fizető polgárai voltak. Az ő esetükben is látszik, hogy a nagy házak úgy épültek, hogy azokban boltok és lakások is elhelyezhetők legyenek, amelyeket bérbe lehet adni, s abból jelentős jövedelme lehet a tulajdonosnak. így például tudjuk, hogy 1847—48-ban Lőwenstein Miksa kereskedő és boltos fizette a legtöbb adót, 65 forintot, tiszta jövedelmének körülbelül 5%-át.147 Lőwenstein sarki házában bérelt lakást Machalup József, Lachenbacher Károly épületében pedig Récser Májernak és Wágner Alajosnak volt még helyisége. A későbbi fundusrajzok alapján biztos, hogy az említett telkeken több belső gazdasági épület is volt, minden bizonnyal a kereskedelemhez szükséges istállók, tárolók stb. Ha tovább vizsgáljuk az 1857. évi térképet, akkor a házrendet tekintve a Piac téren már kevesebb változást láthatunk, a tér alapvető formája a századelőhöz képest nem változott. Változás inkább a házak for90 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) májában lehetett, hiszen az építkezések szinte folyamatosnak tekinthetők (erről majd később). Ha tovább megyünk dél felé, akkor azt látjuk, hogy egy érdekes elnyújtott ovális jellegű térség alakult ki azáltal, hogy a Fő úttól délre teljesen kiépült a Fülöp és a Kisnémet utca. Utóbbi a ferencesek klastromának északi oldalától indult nyugati irányba, s a Bárány vendégfogadónál kapcsolódott a nyugat felé tartó Varasdi útba. A mérnöki tervezést mutatja a Fülöp utca alatti, a Fülöp utcára merőleges észak-déli irányú két utca, a Gábor és az Iván utca létrehozása. Emellett adtak el földeket a Ciglenica területén is. A folyamatot forrásszerűen is nyomon tudjuk követni, hiszen ismert az az csoportokból való személyek, így például iparosok, értelmiségiek, boltosok, kereskedők, ügyvédek, nemesek, földbirtokosok, vagy egyszerűen csak tradicionálisan lakóknak nevezett elemek vásárolták meg. Amikor a földesúri határozat született, még nem volt érvényben az ingatlanszerzés szabadságát megadó 1840. évi törvény, amely már megengedte a zsidóság földvásárlását is; így nem véletlen, hogy a törvény eredményeként az 1840-es években már izraelita családok is vásároltak telkeket ezen a déli területen. Mivel más utcákból nem maradt fenn az ingatlanforgalomra vonatkozó részletes adattömeg, mindenképpen érdemes bemutatnunk a változásokat.149 A déli utcákban kimért telkek vásárlói Nagykanizsán 1842—48 között Vásárlás Vásárló neve Foglalkozása Vásárlás ideje összege 1842 Vajdits János, fel. Trebitscher Anna könyvárus 539 p.forint 1842 Vajdits György, fel. Trebitscher Terézia szabó mester 404 p.forint 1843 Szentgyörgyi Horváth Imre táblabíró n. a. 1843 Hauser János, fel. Zökrer Kunigunda vasárus 535 p.forint 1843 Nemes Mihály számtartó n. a. 1843 Ejjuri János, fel. Rupp Erzsébet kőműves 106 p.forint 1843 Vener Ferenc, fel. Márkus Anna 120 p.forint 1843 Brunner József, fel. Maltsits Anna ács n. a. 1843 Zob Ferenc, fel. Karányi Rozália szűcs n. a. 1843 Horváth Antal, fel. Moyses Rozália csizmadia n. a. 1843 Lichtenstein Béni, fel. Polák Regina kereskedő 106 p.forint 1843 Bója Gergely, fel. Szíjjártó Etelka néptanító 403 p.forint 1844 chernelházi Chernel Ignátz, fel. uradalmi szentgyörgyi Horváth Cecília főügyész 245 p.forint 1844 Haragos Mihály, fel. Selle Katalin sebész 387 p.forint 1844 Mersits Ferenc, fel. Berczek Anna lakatos 387 p.forint 1845 Blau Pál kereskedő 774 p.forint 1845 Szandveber József, fel. Ackermann Anna asztalos 420 p.forint 1846 Kaan Ferenc, fel. Stemberger Julianna kereskedő 376 p.forint 1847 Koronczi László, fel. Hédii Mária 95 p.forint 1847 Birkheim Alajos, fel. Szlikovszky Erzsébet 225 p.forint 1847 Hartman Ferdinánd, fel. Braun Jozefa 322 p.forint 1847 Pávits János, fel. Dervalics Kati 172 p.forint 1847 Gyuri János, fel. Rupp Lizi 172 p.forint 1847 Schaurek József, fel. Baán Karolina kanizsai lakos 215 p.forint 1847 Kaán Károly 90 p.forint 1847 Kaan Károly (a szomszédos telket) 90 p.forint 1847 Horváth János, fel. Vidákovits Franciska kanizsai lakos 100 p.forint 1848 Jack Frigyes, fel. Metz Anna kanizsai lakos 244 p.forint 1E&8 Svastics János, fel. Csertán Krisztina (3 egymás mellett lévő telket vettek) táblabíró 476 p.forint 1848 Horváth Zsigmond, fel. Gyumela Rozi gerencser 224 p.forint (Rövidítések feloldása: fel. = felesége; p. = urasági irat, amely 1835. szeptember 24-ki keltezéssel engedélyezte, hogy a növekedő kanizsai népesség számára a „zsidó templom mögötti" 14 651 négyszögölnyi földet házhelynek kiosszák, kivéve azokat a telkeket, amelyek a zsidó közösség kórházául szolgáltak. 148 Az így kimért telkeket különböző társadalmi pengő; n. a. = nincs adat) A táblázat adataiból világosan látszik, hogy relatíve nagy kereslet volt az 1840-es években az újonnan kimért telkekre. Sajnos a legtöbb esetben nem áll rendelkezésünkre pontos kimutatás a telkek nagyságáról, így azt nem tudjuk megítélni, hogy a különböző méretű telkek eladása és a vevők társadalmi és anyagi 91 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) helyzete között milyen kapcsolat létezik. Néhány esetből az látszik, hogy a városban élő nemesek, uradalmi alkalmazottak viszonylag alacsony összegért jutottak jelentős méretű telkekhez. Kiemelkedik a sorból Svastics János táblabíró (régi zalai és somogyi nemesi család tagja), aki a földmérői besorolás szerint a 15., 16. és a 17. számú szomszédos telkeket vásárolta meg viszonylag alacsony áron. Az 1854-ből való városi házszámlista és az 1864. évi kataszteri térkép alapján azt is tudjuk, hogy a Gábor utca északi részén ekkor szerezte meg a két egymás mellett lévő telket a két Vajdits, a szabó és a könyvárus. Természetesen Vajdits György szabónak a Fő utcán volt a boltja és a műhelye, így minden bizonnyal a Gábor utcában a lakását építette fel az egyre terebélyesedő kisüzemet működtető szabómester, aki 1847-ben már 6 szolgával dolgozott. Vele szomszédos a vasárus Hauser-telek, amely a Fülöp és a Gábor utca sarkán helyezkedett el. Érdekességképpen emeljük ki, hogy a zsinagóga mögötti területen Kaan Károly ügyvéd is vásárolt két kisebb telket. A térképet nézegetve feltűnő, hogy a városrészek a belső utcák létrehozása révén egyre inkább négyszögesedtek. Egy ilyen sajátos négyszöget alkotott a Piac tér—Fő út északi oldala—Kereszt utca—Külsőtelki utca. Ennek az egységnek már mind a négy oldala teljesen beépült, s ezzel lehetőség nyílott arra is, hogy a továbbiakban a négyzet belső részét is telkesítsék. Egy másik négyszöget jelentett a Récsei utca—Külsőtelki utca—Hunyadi út—Eötvös tér, amely ekkorra szintén teljesen beépült. S akkor még azt is hozzá kell tennünk, hogy a városban több téijellegű hely is formálódott. Ilyen volt az Eötvös tér, ahol az 1840-es években több épület is megjelent. Ehhez mindjárt hozzá kell tennünk, hogy Kanizsán az országutak találkozása általában öblösödő, háromszög alakú tereket eredményezett, ahol előbb-utóbb elszórt épületek jelentek meg; az Eötvös tér körül is ezt látjuk. A délről bejövő Szentgyörgyvári út szélesedését nevezték Tizenhárom- városnak, ennek a déli részén már voltak épületek. A mai Eötvös tér északi részén is épületek jelentek meg, egészen a Pécsi és Pesti út találkozásáig, de a tér uralkodó épülete egyértelműen a régi piarista kollégium épülete maradt. A tértől nyugatra egyre fontosabbá vált a Felsővárosi templom melletti Deák tér környéke, amely már piaci helyet is jelentett. Az Eötvös tér déli részén a földesúrnak gabonatárháza volt, ott volt a Sas vendégfogadó is stb.150 Mindez azt jelenti, hogy a korábban foghíjas telkekkel rendelkező város lassan megtelt, a belül való telkesítés már komoly nehézségekbe ütközött, helyette inkább kifelé kellett növelni a város területét. A kiskanizsai városrészben is jelentős változásokat regisztrálhatunk a 19. század közepére. Az egyik szembetűnő vonás, hogy szaporodtak az utcák, a térképről mintegy 15-16 önálló utca vonala olvasható le. A másik változás a besűrűsödés; egyre tömöttebbé vált a városrésznek az északi és a déli egysége, egyre kevesebb szabad tér maradt meg a telkek között. Harmadrészt kell kiemelnünk, hogy egy-két irányban itt is megnyúltak az utcák, így például a dél felé vivő Bajcsai út, valamint a nyugat felé haladó Varasdi út egyértelműen növekszik a korábbi állapotokhoz képest. S végül arra is utalni kell, hogy a fundusok száma is jócskán megszaporodott a kisebbik városrészben: az 1773. évi 200 fundussal szemben 1837-ben már 440 telket írhattak össze a városi adószedők; Nagykanizsán ugyanebben az intervallumban 382- ről 653-ra emelkedett a telkek száma, vagyis a kiskanizsai részen a telkek szaporodása gyorsabb volt, mint a nagykanizsai oldalon. Kiskanizsát még a 19. század közepén is csak egy „köldökzsinór" fűzte a nagyobb városrészhez, a kövezett Varasdi út kivételével más útvonala nem volt a piac felé. A berek lecsapolása ugyan közelebb vitte a településrészt Nagykanizsához, ám a távolság nagy része még megmaradt. A távolság, az eltérő agráriusabb gazdasági szerkezet, valamint a nyugati irányban való területi terjeszkedés világosan megkülönböztette Kiskanizsát a keleti városrésztől. Kiskanizsának nem voltak jelentősebb intézményei, a lakosság döntő része továbbra is mezőgazdasággal foglalkozott. 2. Az uraság városi ingatlanjai a 19. század közepén Batthyány Fülöp herceg kanizsai uradalmában a reformkortól kezdve a korábbiaktól eltérő birtokpolitika bontakozott ki. Az uradalom irányítói valószínűleg felismerték, hogy a berekből sokat nem lehet nyerni, s a városiakkal való állandó jogi csatározások sem hoznak sokat a konyhára, ezért megváltozott az urasági politika. Ennek oka lehetett az is, hogy a magyarországi földesurak már érezhették, hogy a nyugat- európai polgárosodási folyamatok előbb-utóbb megállíthatatlanul országunkban is megjelennek. Nem véletlen ezen a vidéken a földesuraknak az a törekvése, hogy egyre inkább a termelékenység emelése és a jövedelemtermelés irányába próbálták fordítani gazdálkodásukat. A mezővárosokkal való rendelkezés ugyanakkor különleges lehetőségeket rejtett, hiszen földjük továbbra is urasági jellegű föld volt, ugyanakkor a városi népesség gazdagodása, jövedelemtermelő képességének javulása a földesuraság számára is hosszú távú előnyöket adhatott. Kanizsa esetében ez azt jelentette egyrészt, hogy a herceg igyekezett minél több megadóztatható embert letelepíteni városi földjein, sok földet méretett ki és adott el, másrészt pedig — felismerve a föld értékének növekedését — megpróbált a városiaktól jó helyen lévő, értékes ingatlanokat megvásárolni, s ezzel a városban továbbra is vezető helyet biztosítani magának. Mindez persze kényszer is volt, nem csak felismerés, hiszen a szaporodó városiak már az 1788—1810 között zajló berekvitában megmutatták erejüket, azóta pedig csaknem 92 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) megduplázódott a város lélekszáma, s egy 9-10 000 fős városi népességgel szemben egyre nehezebb lett volna erőszakos földesúri érdekérvényesítést elérnie. Milyen épületek voltak a földesúr birtokában? A kérdés megválaszolásához két forráscsoportot tudunk megjelölni. Egyrészt a herceg Batthyány-csaláévekből is maradtak meg a földesúri épületekről olyan kimutatások (árendaszerződések), amelyek formájuknál és tartalmuknál fogva a negyvenes éveket mintázták, s amelyekből a korábbi épületeket is könnyűszerrel azonosítani tudtuk.152 Nézzük először a kiárendált épületeket! 1849. évi bérleti szerződések Kanizsán Az épületneve A bérlő neve Bérleti összeg A bérlet tárgya. ( ezüstforint/év) Chinorány Boldizsár- — Chinorány Boldizsár 500 postaház + lakás féle ház — Halfen Lázár 80 bolt — Rotschild Eszter 52 bolt Chinorány József-féle — Mayer Kirschner 60 bolt ház — Weiss Henrik 192 bolt — Ellenberger Vilmos 136 bolt — Haragos Mihály 84 bolt Szukits Salamon 12 istálló — Mülhoffer Sándor 2 jégverem Then-féle ház — Kohn Henrik 340 lakás + egyebek — Pichler Móritz 120 lakás + egyebek — Hofman Samu 86 lakás + egyebek Spánier-féle ház — Stern Henrik 191 lakás + egyebek Mázsáló ház — Schlesinger Hermán 200 mázsaház + raktárak Tárház — Kaán Károly 51 gabonaraktár Zöldfa épületben — Nagy Ferenc 40 b o r t ö l t ő szoba — Pankovics János 20 pince fele Vendégfogadók: 1. Zöldfa — Blümlein Fridrik 1400 vendégfogadó 2. Sas — Czelczer János 300 vendégfogadó 3. Korona — Özv. Göhra Jánosné 1000 vendégfogadó 4. Ökör — Gáspár Ferenc 140 vendégfogadó 5. Kiskanizsai — Nagy Ferenc 740 vendégfogadó Kiskanizsai volt mérnöki lakás — Thausz Izrael 82 lakás Piaci n a g y épület — volt kávéház — Neuman Anna 121 bolt — 5. sz. lakás — Lőwinger Amália 275 lakás — 11. sz. bolt — Neiszer Károly 180 bolt — 1. sz. lakás + — Ebenspanger Emánuel 200 lakás + istálló istálló — Veiser János vasárus 200 lakás + istálló — 2. sz. lakás — Vesier János 80 r a k t ár — u o t t : pince, padlás — Özv. Lőwinger Amália 80 r a k t ár — ú j pince + padlás — Schertz Leopold 80 r a k t ár — ú j pince + padlás — Schertz Leopold 82 bolt + raktár — bolt + t á r h áz — Schertz Lepold 90 bolt + raktár — bolt + t á r h áz — Ebenspanger Emánuel 150 bolt + raktár — 13. sz. bolt — Velich János 140 bolt + raktár — 12. sz. bolt — Schlesinger Hermán 130 bolt — 14. sz. bolt — Rott Antal órás 45 bolt — bolt Weiss Salamon 76 bolt — 10. sz. bolt Zsidó Közösség 172 lakás + mészárszék, — lakás + ólakkal, tárolóval mészárszék — Kitzelberger Ferenc 500 vendégfogadó di levéltár iratai között az 1846—49 közötti korszakra vonatkozóan megmaradt egy csomó bérleti szerződés, amelyek világosan bizonyítják, hogy urasági épületeket adtak bérbe;151 másrészt pedig az 1850-es Mivel Batthyány herceg soha nem lakott Kanizsán, az ún. „hercegi vár", vagyis a kastély valójában tiszttartói lakásként szolgált. Ez abban a korban — ismerve különböző arisztokraták szokásait, Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 93 tevékenységét — azt jelentette, hogy évről évre kisebb- nagyobb összegeket fordítottak ugyan az épületre, az amortizációs problémákat megoldották, de nagyobb kiadásokba nem verték magukat a jószágkormányzók. A 19. század közepén a kastély formáját tekintve ugyanolyan, mint a korábbi időszakban. L alakú épület volt, utcafrontján 22, az udvar felé pedig 23 öl hosszúságú, mindkét oldala 7 öl szélességű. A földszinten 17 szoba volt, 2 kamra, 3 konyha, az udvaron egy kút, 1 pince, valamint volt benne 5 bolt, amelyet árendába adtak. Maga az épület „téglából, cseréppel födve" épült. A források s az 1860-as évekből megmaradt, Fő utat ábrázoló képek szerint is emeletes épület volt a kastély: ezen az emeleten adataink szerint 8 ölnyi hosszúságban és 6 öl szélességben 11 szoba és 1 konyha helyezkedett el. Hogy mégiscsak hercegi épületről van szó, azt az is mutatja, hogy az udvaron volt egy igen nagy méretű, 23 öl hosszúságú istálló, amelyet közvetlenül az udvari szárnyhoz ragasztottak hozzá, valamint volt még az udvaron 2 szín, ahol a kocsikat, eszközöket tarthatták, ezenkívül még 2 pincét is említ forrásunk. A kastély berendezéséről forrásaink nem tudósítanak. A földesúrnak a saját kastélyától való tartós távolmaradását mutatja az épületben lévő 5 bolt, hiszen aligha gondolhatjuk, hogy a herceg olyan házban szeretett volna lakni, amelyben állandó vásárlóforgalom zajlott. A kastélyhoz hozzáragasztva (valójában egy épület lehetett) a 2. házszám alatt helyezkedett el a Korona vendégfogadó. A negyvenes évek végén a vendégfogadót a korábbi bérlő, Gobra János özvegye vette ki, amiért évi 1000 ezüstforintot fizetett a földesúrnak. Ennek az épületnek szintén több szárnya volt, közülük az utcai részen 21 ölnyi hosszúságú, míg az udvari részeken egy 12 és egy 3 öl hosszú résszel rendelkezett (érdekes, hogy az 1864. évi térképen ezek a szárnyak már nem látszanak). Az emeletet is vendégfogadóként hasznosították; a leírások szerint az emelet 20 öl hosszúságú volt. Egy 1846-ból származó iratból tudjuk, hogy a Korona vendégfogadó „mely földszinti, s az emeletben 12 szobábul, kávéházzá fordított terembül, konyhábul, kamrábul, pinczébül, Koesiállásbul, 3 nagy lóistállóboul és Konyha kertbül áll". A Zöldfa szálló felújítása előtt a Korona volt a város legelőkelőbb fogadója, itt voltak a nagyobb termek, egyes adatok szerint 50 szoba volt összesen benne. Az 1850-es évekből származó adatok szerint a Korona udvarán volt még fészer, magtár és műhely, nem is beszélve az udvari kútról és a pincéről. A vendégfogadók sorát folytatva ki kell emelnünk, hogy az 1840-es évekre a Piac tér és a Bécsi utca találkozásánál lévő Zöldfa vendégfogadót (más megnevezések szerint szálloda) jelentős költségráfordítással átalakították, s ezzel a század közepére a város és a régió legelegánsabb s legnagyobb befogadóképességű épületévé vált. 1846-ban Blümlein Fridrik évi 1400 forintért bérelte ki, a legnagyobb bérleti díjat fizetve ekkor a városban. A rajzon is látható, hogy az átépítés során a Piac térre nyíló homlokzati oldalt ferdén levágták, s ezzel nyerte el máig meglévő formáját az épület. A Zöldfa az átépítés során emeletet kapott, s ezen az emeleten kapott helyet az a nagyterem, ahol a reformkor nevezetes báljait és társadalmi összejöveteleit tartották. Itt rendezték a Védegylet 700 fős bálját''53 is (lásd a kereskedelmi fejezetet). A Zöldfában nevezetes emberek is laktak, említsük meg közülük Csány Lászlót. Az épület déli része 20 öl, a homlokzati része 10 öl, míg a keleti része 19 öl hosszúságú volt. A szállóban 37 szoba volt, 1 nagy kamra, 3 konyha, az udvaron pedig 1 kút, 1 pince és 1 verem helyezkedett el. Az épület korábbi források szerint, de az 1850-es évek forrásai szerint is téglából épült, ugyanakkor cseréppel volt fedve. A helyiségek között volt 3 terem is, amelyeket — vélhetően a kor divatjának megfelelően — egybe lehetett nyitni. Hátul az udvarban volt egy 22 öl hoszszúságú és 4 öl szélességű istálló is, valamint 1 kocsiszín, 1 fészer és 1 magtár. Kapcsolódott a vendéglőhöz néhány bérbeadható helyiség is, így például a nyugati oldalon egy olyan „helyiség, amit a fogadósnak a borok kitöltésére" engedtek át, s ahol 800 akó bort lehetett tárolni, s volt ott egy pince is, amit 40 forintért adtak bérbe a kiskanizsai vendégfogadót árendáló Nagy Ferencnek. Volt még egy kisebb pince is a Zöldfa épületének nyugati oldalában, amely 20 forint éves bérleti díjat hozott a földesúrnak. Az uraságnak a 18. században épült kisebb vendégfogadói is voltak még, sőt még szaporodtak is. A keletről érkező idegen a Pécsi út északi oldalán a 355. házszámmal jelölt Ökör vendégfogadót találta meg először, hiszen jóval a Sas fogadó előtt helyezkedett el. Az Ökör fogadó négyszög formájú épület lehetett, amelynek az utcai homlokzata 6, a három udvari oldala pedig 10, 10 és 26 ölnyi hosszúságú volt. Nem volt nagy fogadó, 4 szoba, 1 konyha, 1 pince, két istálló, ólak, egy fészer és egy magtár 94 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) kapcsolódott hozzá. Épülete téglából készült, a teteje azonban a régies modell szerint zsúppal volt fedve. Az Ökör volt a legkisebb kanizsai fogadó, elhelyezkedése a legkevésbé előnyös, hiszen csupán a somogyi vidékek felől érkezőket fogadhatta. Bérlője az 1840-es években Gáspár Ferenc volt, aki bérleti díjként 140 forintot fizetett a földesúrnak. A Pécsi úton beljebb, a város irányában, a Szentgyörgyvári és a Pécsi utca találkozásánál a 400. házszámot viselő Sas vendégfogadót találjuk a 19. század közepén. Ez már központibb helyen volt, hiszen három irányból érkező utazók kaphattak itt szállást. Bérlője a régi kanizsai családból származó Czelczer János volt, aki évi 300 forintot fizetett a vendégfogadó használatáért. Az Ökörnél jobb karban lévő, téglából épített és már cseréppel fedett épület volt. A földszintes épület 13 öl hosszúságú utcafronti részszel rendelkezett, udvari szárnyai 10 és 7 öl hosszúságúak voltak; 5 szoba, 1 kamra, 2 konyha volt benne, továbbá tartozott hozzá 1 kút, 1 pince és 4 istálló. A város nyugati bejáratánál, a déli oldalon, a Varasdi út mentén, a Kisnémet utcai elágazásnál találjuk a Bárány vendégfogadót. Téglából készült, cseréppel fedett épület volt. A Bárány fogadó az utca felől 13 öl hosszúságú és 5 öl szélességű, 6 szobás, 2 kamrás, 2 konyhás épület volt, amelyhez 2 istálló, 1 pince és 1 akol tartozott. Mivel a fogadó neve egyértelműen a juhtartásra utal, s az udvaron egy birkaaklot is találunk, azt feltételezhetjük, hogy speciálisan az ezzel kapcsolatos ételfajták elkészítésére vállalkozhatott a fogadós (a többi vendégfogadónál csak istállóval, avagy sertésóllal találkozhattunk). Volt még az udvaron fészer és egy magtár is. Annyit még meg kell jegyeznünk, hogy a 3 utóbb említett vendégfogadó jó 150 évig látta el feladatát; a város a 20. század elején megvette ezeket. Ha a vendégfogadókról szóló adatainkat összesítjük, s a szobák számából próbálunk következtetni a városban való megszállás lehetőségéről, akkor azt gondolhatjuk, hogy a nagykanizsai földesúri vendégfogadókban, 3-4 ágyas szobákat feltételezve (a néprajzi irodalom ezt megerősíti), összesen mintegy 300-350 embert tudtak elhelyezni. Ehhez még hozzá kell vennünk az 1840-es évek második felében a Nagy Ferenc által évi 740 forintért bérelt kiskanizsai vendégfogadót, amellyel együtt mintegy 400- ra növekedhetett a szálláslehetőség Kanizsa városában. A vendégfogadókon kívül még más kiárendálható épülete is volt a földesúrnak. A jövedelmeket illetően ezek közül kiemelkedett a Piac teret délről lezáró monumentális épület, a Piarczi nagy épület, közismert nevén a Vasemberház. A telek, amelyre a Vasemberház épült, négyszög alakú volt, így az L alakú épület mögötti területen is különböző kisebb épületek jöttek még létre. A Fő utcai oldala 41 öl hosszúságú volt, míg a dél felé forduló része 31 ölnyi. Összesen 42 szoba, 7 kamra, 9 konyha volt benne, s tartozott még hozzá 2 kút, 1 pince, 17 bolt, 2 műhely, 1 raktárépület, amely 3 szobából állott, valamint 4 egyéb kiszolgáló helyiség s egy jégverem. Az épület anyaga tégla volt, cseréppel volt fedve. A század elején átépített emeletes épület alsó szintjén szinte kivétel nélkül boltok helyezkedtek el; forrásaink mindegyike 17 boltot említ. Az egyik szerződésből az is kiderül, hogy a két kanizsai kávéházból az egyik ebben az épületben működött, de az 1840-es években elköltözött innen. A legkülönfélébb boltok működtek a Vasemberházban. Kiemelhetjük ezek közül — a későbbi elnevezés miatt is fontos — Veiser János vasárus boltját; Veiser két helyiségért összesen évi 280 forintot fizetett a földesúrnak. Schertz Leopold három helyiséget is bérelt az uraságtól. Érdekességképpen említjük meg, hogy itt volt Brandmayer Antal órásmesternek is a boltja, amely táblázatunk adatai szerint vélhetően már Rott Antal órás kezébe mehetett át. A bérlők szinte mind izraeliták voltak, ugyanakkor a Zsidó Közösség még külön is kibérelte az egyik lakást, amelyhez egy kis mészárszék is hozzátartozott (ez utóbbi valószínűleg nem itt volt). Csupa neves kereskedő tűnik fel, hiszen volt itt boltja a Velisch, a Lőwinger, az Ebenspanger, a Veiser, a Weiss családnak is. S végül említsük meg, hogy volt a házon belül egy vendégfogadó is, amely valószínűleg inkább egy korcsma avagy étterem jellegű hely lehetett, ezért Kitzelberger Ferenc bérlő évi 500 forintot fizetett. A bérleti díjak együttesen már tekintélyes összeget tettek ki: a Piarczi nagy ház-ból az uraságnak az 1840-es évek második felében évente 2600 pengőforintjövedelme volt. Herceg Batthyány Fülöp földesúr tudatosan cselekedve nemcsak telket adott el, hanem vett és cserélt is épületeket. Hadd tegyük mindjárt hozzá, hogy a reformkort jellemző erőteljes gazdasági fejlődés a magyar társadalom egy szűk szeletén belül kiváltotta a telekspekulációs hajlamot. Az egész országban, de különösen a jelentősebb piacközpontokban érezni lehetett, hogy felmegy a föld ára, a városi telek egyre értékesebbé vált, vagyis aki ingatlannal rendelkezik, hosszú távú, jó befektetést hajt végre. Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 95 Arisztokratától városi polgárig mindenki szeretett volna olcsón, jó fekvésű városi ingatlant szerezni. (Példának elég Széchényi István pesti telekvásárlásaira és spekulációjára, avagy a kortárs Jókai Mór regényében szereplő Kőcserepi tevékenységére gondolni.) A jobbágyfelszabadítás kérdése a levegőben volt, az országgyűléseken állandó téma volt az úrbériség problémája, így nem véletlen, hogy egy mezővárosban a negyvenes évek második felében a földesúr egyre több tiszta tulajdonú épületet akart szerezni. Ennek megfelelően Batthyány herceg néhány év alatt négy jelentősebb házat is megvásárolt korábbi tulajdonosától. Az egyik legjelentősebb urasági vásárlás a Spánier- féle ház megszerzése volt.154 Spánier szivargyárosnak és kereskedőnek több épülete volt, és vélhetően hosszú távú gazdasági tervei is voltak az 1840-es években, bár nem volt már fiatal ember. Az övé volt az a ház, amely — több más hasonlóval együtt — a Piac téren, a régi földszintes csoportházaktól keletre helyezkedett el. Mielőtt belemerülnénk az adásvétel tárgyába, hadd szóljunk ezekről a házakról néhány szót, ugyanis a szakirodalomban is számos ellentmondásra bukkantunk. Ha az 1864. évi kataszteri térképre pillantunk, akkor a térnek ezen a részén három épületet láthatunk. Van itt két hosszúkás alakú ház, amelyek nagyjából északnyugati tájolással épültek, s minden bizonynyal ezek voltak a korábbi sótiszti lakások, amelyeknek pontos funkcióját nem tudjuk. Mindenesetre tény, hogy olyan lakói, akik az uradalmi összeírásokba, névsorokba bekerülhettek volna, nem voltak. Valamikor a reformkorban a sóhivataltól ezek a házak a földesúrhoz kerültek, aki aztán eladta őket, most azonban érdemes volt visszaszereznie. A nyugati oldalon lévő csoportház déli csücskével egy vonalban helyezkedett el egy másik épület, amely a századforduló fotói szerint egy kelet—nyugat irányú emeletes épület volt. Korábban írtuk már, hogy ez annak az épületnek az utóda, amelyet az 1822. évi térkép még a kolompár házaként jelöl. Az 1857. évi katonai térképfelvétel vonalai nagyjából megegyeznek az 1864-ből való kataszteri térkép vonalaival. Maga a házhelyterület, ahová a csoportházak felépültek, egy koporsóhoz hasonlít. E területen öt telket alakítottak ki, ahol a telek szélén, vagyis az utcák felőli oldalon voltak a házak, míg a házakon belül szűk udvarok helyezkedtek el. Látható az ábránkból, hogy a Spánier-féle ház egy több részből összeálló, alapvetően sokoldalú, de mindkét piaccal érintkező épületegyüttes volt, vagyis gazdasági előnyei óriásiak voltak, hiszen jól látható és megközelíthető boltokat lehetett benne létesíteni. A szerződés is kiemeli ezt a tényt, amikor azt írja, hogy figyelembe vették az ár megállapításánál „...ezen ház két oldalának, a nagy piarczon, a harmadiknak pedig az oda vezető fő utczán való jó fekvését és ebből keletkező, ezen kereskedővárosban várható még kedvezőbb jövendőjét, úgy az épületnek jó Karban létét, és uradalmi házzal való tőszomszédságát..., vagyis a potenciális jövő szempontjából mindenképpen csábító voltát. Tudjuk, hogy a herceg által megvett ház emeletes épület volt, déli részén 7, nyugati részén 13 öl hosszúságú. Különböző darabokból épült össze, s ezt jelzi, hogy volt benne egy 3 szobás, udvar felől épített rész is. Az alapépületben, vagyis a keleti oldalon volt egy 5 szobás, 1 kamrás, 2 konyhás, és az ehhez tartozó 1 istállós rész, az előbb említett 3 szobás egységhez pedig 1 kamra, 2 pince és 1 ól tartozott. A 19. század közepén keletkezett leírásunk kiemeli az épület téglából épített voltát, valamint cseréppel fedett tetejét. Ezt az épületegyüttest szerezte meg a herceg 1847-ben, mégpedig oly formán, hogy cserébe felajánlott egy ingatlant a Fülöp és az Iván utca sarkán, amelyen leromlott állapotú épület állt, de ez Spániert nem zavarta, mivel számára az új telek „nagyobb szerű szivar gyár felállítására és dohányraktárok elhelyeztetésére, nagyobb területénél fogva igen kényelmes" lesz. Persze Spánier számára ösztönző lehetett, hogy felülfizetésként kapott még 14 000 forintot is a hercegtől, amelyből ipari beruházását elindíthatta. Batthyány herceg a vásárlás után mindjárt bérbe adta három évre a piactéri házat, amelyet természetesen Spánier Ferdinánd bérelt ki, évi 800 ezüst forintot fizetve érte. Ebből nyilván az is következik, hogy a földesúr vett magának egy piactéri, nagyon jó helyen lévő házat, a bérleti díjból s a kamatos kamatból befektetése 13-14 év alatt megtérült, sőt a kereskedelem fellendüléséből következően az első három év után lehetősége volt magasabb bérleti díjat is kérni. Ugyanakkor Spánier is nagyon jól járt, hiszen leendő beruházásához szerzett egy városi telket, ott maradhatott volt épületében, s tőkéhez 96 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) jutott, ugyanakkor bérbe adhatta a hercegtől bérelt házban lévő kisebb lakásokat és boltokat, így aztán joggal gyaníthatjuk, hogy az általa beszedett bérleti díjakból nagyjából ki is tudta fizetni a hercegnek járó árendát. Hogy több bolt és lakás is volt az épületben, azt az 1841. évi rovatos összeírás felsorolása is világosan mutatja: az 1. osztályúnak minősített házban két bolt is működött, ezeket pedig Wüsztner András bérelte. A herceg megvette a régi kanizsai családból származó, kovács foglalkozású Then Györgytől és feleségétől, Kipflig Amáliától is a Piac téri házát.155 A későbbi telekkönyvezési számozás szerint ez a térképen 588. számú ház lenne, ha jelölték volna, ugyanis az elhelyezkedéséből következően csakis az 587. telek kettéosztásából keletkező, az előbbi rajzon fent, az északi területen létező házat jelentheti, amelynek a szerződés szerint is nyugati szomszédja a Zöldfa vendéglő, míg délről a Spánier-féle ház határolta. A fundus összesen 3406 négyszögölnyi, vagyis mai fogalmainkkal egy 110 méteres oldalakkal rendelkező négyzetet jelentett. A Then-féle ház két lakásból tevődött össze, mindegyik 15 öl hosszú volt, ám az egyik 4, míg a másik 5 öl széles. A keskenyebb épületben 5, míg a szélesebb házban 6 szoba volt, s mindegyikben megvoltak a kiszolgáló helyiségek, kamrák, konyhák stb. Volt az udvaron kút, verem, pince stb. A Then-féle házak is téglából épültek, s cseréppel fedettek voltak. A szerződés szerint a vevő 4000 forintot fizetett a házakért. Ez egyben rávilágít a már megöregedett tulajdonosok házhoz való viszonyára, ugyanis azt írják, hogy a fundus és a ház „...mely nékünk elgyermekesedett", s ráadásul némi adósságuk is volt. A Then-féle házakban is boltokat lehetett nyitni: az 1853. évi öszszeírás szerint az akkorra uradalminak számító házakban 3 kereskedő bérelt boltot. Mindez azt jelenti, hogy a negyvenes évek vége felé az épületcsoportban már csak a Nőthig-féle nyugati oldalon lévő fundus és ház nem volt még az uraság kezén, ám valószínűleg azt is hamarosan megszerezte. (Nöthig az 1840-es évek közepén tanácsos volt a városban.) Erre utal az, hogy az 1853. évi háztulajdonosi névsor szerint Nöthig házában már egy Pfaff nevű ember lakott, vagyis a tulajdonos itt is megváltozott. A Piac tér közepe mellett a tér sarka is fontos volt a hercegnek. Említettük már, hogy a kastélytól a Piac térig húzódó 100 méteren a földesúr építményei voltak túlnyomó többségben, s a sarkon állt ferdén a már korábban bemutatott Chinorányi-féle ház. A negyvenes években a Chinorányak adóssága megszaporodott, ellenük csődeljárás indult (ennek a gazdasági és kereskedelmi vonatkozásait a forgalmazásról szóló részben tekintjük át). A Chinorányak fundusa és épülete két házból tevődött össze, amelyek korábban minden bizonnyal egyet jelentettek, viszont az idők során azt megosztották. Az épületen sokat javítottak, ezt Nagykanizsa város 1844. augusztus 24-én kiadott testimoniálisa is bizonyít: „...ezen város kebelében Popovics Sándor és Chinorány Antal között helyezkedett néhai Chinorány József Tábla Bíró Úr 1839. és 1840-es években részint varasdi, részint kanizsai Mester emberek által építtette" ,1S6 Egy másik irat szerint a vagyonbukás egyik oka az lehetett, hogy Chinorány Boldizsártól örökölték a házat, ám sok volt az osztályos örökös, vagyis a ház megvásárlásához sok pénzt kellett felvenni kölcsönként, így még mezei földjeiket is el kellett adniuk Horváth Eduárdnak és feleségének, a Kanizsa melletti területen birtokos Inkey Karolinának. A pénz a ház kiváltásához kellett, ugyanakkor azért tették mindezt, mert „...tapasztalván ott a kereskedés virágzása mellett épületeinknek időre időre emelkedő jövedelmét".157 Ennek pedig az a magyarázata, hogy az épület alsó részén boltok működtek (mind a nyugati, mind a keleti oldalon), míg fent lakásokat alakítottak ki. A két ház közül a Piac térre ferdén nyíló volt a nagyobb. Ez 15 öl hosszú és 7 öl széles volt, benne összesen 12 szoba, 2 kamra volt, az udvaron 1 kút, míg az épület alsó szintjén sok bolt volt (ne felejtsük el, hogy emeletes épületről van szó). Az 1845. évi csődeljárás során felvett lista szerint ebben a házban 8 kereskedő bérelt boltot, köztük a város gazdasági elitjébe tartozó Kirschner, Blau és a Theodorovics família tagjai is ott voltak. A boltok mellett ott volt még maga a 8 szobás Chinorányféle lakás 2 árnyékszékkel, továbbá 1 kemencével is rendelkező konyhával. Ez volt az az épületrész, amelyet a postamester házának neveztek. A kisebbik házat 1845-ben már Chinorány Antal neve alatt írták össze, itt öten béreltek boltot, köztük a Kirschner, a Weiss és az Ellenberger család tagjai is, míg az udvaron álló istállót Szukits Salamon árendálta ki. Az Antal-féle ház 11 öl hosszú és 3 öl széles, vagyis egy keskenyebb formájú ház volt 5 szobával, s tartozott hozzá egy istálló is. A negyvenes évek közepén a család elveszítette a Fő utcában lévő épületének nagy részét, legalábbis kettéosztották, így az már három részre tagolódott. 1845-ből származik az a bevallás, amelyben Chinorány Boldizsár és felesége, Nikolári Anna a Városi Tanács előtt megjelenvén bevallotta, hogy 28 000 pengőforintért eladta a kastély és az Antal-féle ház közti funduson lévő épületét herceg Batthyány Fülöpnek.158 A másik házrész is elkerült a családtól, amit egy másik, 1845-ből való bevallás bizonyít. E szerint azt a lakrészt, amely keletről Chinorány Boldizsár háza, nyugatról pedig a hajdan „néhai Chinorány Josef Csőd tömegéhez tartozott; és árverés útján özvegy Domanitzky Therezia asszonyságnak eladott" épület között volt, 10 000 ezüstforintért eladták Batthyány Fülöp hercegnek.159 Azt azonban még ki kell 97 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) emelnünk, hogy a Chinorány család tagjainak maradt még földje, hiszen ez csak a Fő utcában lévő ingatlant érintette, ugyanakkor tudjuk azt, hogy más telke is volt a családnak, így például ismerjük azt az 1835. évi szerződést, amelyben Boldizsár 244 négyszögöl földet vett a földesúrtól,160 s a későbbi, 1864. évi kataszteri felmérés térképein is találtunk olyan külső mezőt, amelyet a család neve alatt írtak öszsze. Végére érve a földesúri tulajdonú változásoknak, említsük még meg, hogy az urasági monopóliumként működő mészárszékben is történt változás az 1840-es évek közepén. A Fő utca déli oldalán, a Vasember- ház melletti és mögötti területen már vagy 100 éve egy mészárszék helyezkedett el.161 Ezzel a vágóhíddal örökösen probléma volt, főleg az, hogy elviselhetetlen bűzt árasztott. Nem véletlen, hogy a városiak az 1840-es évek elején többször kérték Batthyány Fülöp herceget, hogy telepítse ki a mészárszéket a Fő téren kívülre.162 Az egész országban problémát jelentett a vágások és a belsőségek eltüntetése, s a helyi céhek és a városok vezetői örökösen háborúban álltak egymással. A megyei közgyűlési jegyzőkönyvek szerint 1842-re megtörtént a kitelepítés, s így megszűnt a bűz és zajforrás, a mészárszék kikerült az ún. Berek-rétre, a Principális-csatorna kiskanizsai hídjától pár száz lépésnyire.163 Tegyük még hozzá, hogy Kanizsán a majorság és a város után a mészárszék volt a legtöbb embert foglalkoztató munkahely, a források a 8 fős üzemet csak Mészáros Compagnie név alatt, vagyis társaságnak jelölik.164 3. Változások a városi lakosság ingatlanjaiban Az 1830—40-es évek adóösszeírásai alapján lehetőségünk van arra, hogy megvizsgáljuk a város házainak nem nemes tulajdonosai és használói társadalmi összetételét. A nem-nemesi társadalom igen rétegezett, nagyon sok foglalkozást űző heterogén tömeg volt a 19. század közepén. Az 1841/42. évre vonatkozóan maradt meg az utolsó olyan rovatos összeírás, amelyben mind a két városrész adatait felvették.165 Ezek szerint a két Kanizsán összesen 1493 adózó élt, 1146 házban, vagyis az adózók 25 %-a nem rendelkezett házzal. Főleg a nagykanizsai viszonyok miatt érdekes, hogy a 353 diplomás, kézműves és kereskedő közül csak 229 volt háztulajdonos, vagyis e foglalkozási csoport tagjainak 35%-a bérlakásban lakott. Ez a csoport kisebb földekkel rendelkezett, mint a hagyományos társadalmi rétegek, viszont a Kanizsán élő 390 szolgából és szolgálóból 298 a kereskedők, kézművesek és diplomások szolgálatában állt. A forradalom évéből csak a nagyobbik városrész adatai maradtak fenn. Az 1847—48. évre felvett adatok szerint Nagykanizsán 736 fundus volt, s ez az 1841. évi 549 fundushoz képest 24%-os gyarapodást jelent, tehát továbbra is dinamikus növekedést figyelhetünk meg ezen a téren is.166 A rovatos összeírás sajátosságaiból is következik, hogy — mint azt már korábban is láthattuk — az egy sorszámmal jelölt funduson akár több ház is lehetett. A sorszámok mögött a fundusszám természetesen egy házat mindig jelent, így azt mondhatjuk, hogy a 736 házból 47 volt az 1. osztályú, 68 a 2. osztályú, míg 621 ház volt a leggyengébb állapotú, 3. osztályba sorolt épület. (Mindjárt jegyezzük meg, hogy a forradalom évének összeírásában a 18 extraserialista, valamint a 40 nemes ember esetében nem jelölték meg a házakat, ugyanígy nem tüntették fel azt a tucatnyi urasági épületet sem, amelyeket már bemutattunk korábban. Az 1. osztályú házak döntően a város közepén helyezkedtek el, néhány a helyrajzi számok alapján azonosítható. Nagykanizsa város 1844-ben rendeletet hozott a házak átszámozásáról, illetve inkább a megszámozásáról, s ez a számozási gyakorlat képezte egészen 1873-ig a nyilvántartások alapját is. A városi határozat szerint minden házra ki kellett írni a házszámot. A leírások és a névsorok vizsgálatából kiderül, hogy kiindulópontnak a kastély épületét vették, az kapta az 1. számot, majd balra, a Fő utcán haladtak tovább, így az összes kis helyiértékű házszám a város keleti felét jelentette. A házszámozás a 454-es számnál, a Fő utca és a Szentgyörgyvári utca torkolatától kanyarodott vissza, végighaladt a Fő utcán, a déli részeken, majd pedig északra fordult, s a Piac tér keleti felén ért vissza a kastélyhoz. Ezt a sorrendet ugyanúgy, ahogyan korábban az 1773. évi felmérések esetében, itt is bázispontok és későbbi kataszteri iratok alapján állapítottuk meg, de itt már nem volt szükségünk számítógépes támogatásra, hiszen a névsorok végignézése már eleve biztos támpontokat adott. Ha az 1. osztályúnak minősített házakat vizsgáljuk, akkor néhány nagyobb tömb rajzolódik ki. A 3., 5., 6. és 7. számú házak a Fő utca északi részén, a mai Deák téren helyezkedtek el. Köztük volt Balogh János tiszttartó gyermekeire maradt háza; Lovák Ferdinánd gyógyszerész háza, amelynek formáját az 1860—70-es évek fényképei is megőrizték; 6. számmal jelölték a Polgári Egylet által megvett Czenek-féle házat. A Deák-tér keleti oldalán a 402—403, 406. számú házak Ollop Lajos kereskedő, Kaan Ferenc ügyvéd és Kaiser Béni kereskedő kezében voltak. A 442. számmal indul egy hosszú házsor, amely az Axenti-háztól folyamatosan nyugatra haladva a Deák tér és a Fő út déli oldalát jelenti. Axenti bőrkereskedő háza után a 443. szám alatt a híres sebészorvos és orvostudós, Horschetzky Mór háza található, a 445-ös számtól pedig a híres kereskedő La98 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) chenbacher József és Schlesinger Hermán háza következik. A 447. szám alatt még jó 30 évig megőrizte helyét a Németh-féle ház, igaz, jónéhányan béreltek benne boltot. 452—453. szám alatt sorolták be a Zsidó Közösség házait, így a zsinagógát és a rabbinus házat. A 454—455. szám alatt írták össze a Városháza épületét, amelynek keleti részében továbbra is ott élt Gottlieb Mayer családja, bár a híres kereskedő valamikor ez idő tájt halhatott meg. Ha átlépünk a Légrádi úton, s megyünk tovább nyugatra a Fő utcán, újabb jó minőségű s gazdag kereskedők által birtokolt épületek következnek. Emeljük ki ezek közül a Rózenberg, a Danneberg, a Dobrin, a Leszner, a Lőwinger, a Mayerhoffer stb. kereskedést, s ezzel már a Zárda utcai kereszteződésnél vagyunk, a kanizsai köznyelv által csak régiposta néven nevezett épülettel szemben. Ezzel egyben el is hagytuk a Piac teret, nem véletlen, hogy hirtelen elfogytak az 1. osztályú épületek, s a Varasdi (Német) úton már csak egy jellegzetesen nagy ingatlanra bukkanunk, mégpedig a város egyik leggazdagabb és legtöbb adót fizető kereskedőjének, Tachauer Salamonnak az épületeire. Neki az 509—510. szám alatt volt egy első és egy másodosztályú minőségű háza is. A felsoroltak után 1. osztályú házak már csak a Piac tér északi és keleti részein találhatók. A térbe benyúló Magyar utcából érkező nyúlványon található a már korábban emlegetett Strasser-ház, amelyet a forradalom utáni időktől kezdve Strasser veje, 5. H. Gutmann birtokolt. Déli szomszédjaként az 574. szám alatt volt a Lőwy-ház,167 amely a 19. század elején épült, s belül nagy raktárhelyiségei már akkor is bérraktárként szolgáltak. Tulajdonosa egyébként az a Lőwy József, aki az 1830-as évek végén az Adria Biztosító Társaság kanizsai ügynöke volt (lásd a kereskedelmi fejezetet). Az 1. osztályú házak között az Óriás utca kezdeténél állt a Lőwenstein és a Lachenbacher család egy-egy tagjának épülete, lejjebb, a Piactér keleti oldalán pedig Benzián Izrael 2 első osztályú háza, valamint még egy Lőwenstein-, egy Kaiser és egy Popovics-féle ház ékeskedett, azt követően már az itt fel nem tüntetett Chinorány-házak után visszaértünk a kastélyhoz. A Popovics-házban az 1847/48. adóévben már 12 boltot rendezhettek be. 1848-ban a 47 1. osztályú házból 30 egészen bizonyosan kereskedők kezében volt. Az is elég egyértelmű az előbbi felsorolásból, hogy a legértékesebb házak a gazdag zsidó kereskedőké voltak; közülük kiemelkedik Tachauer Salamon és Benzián Izrael, Benziánnak és Rózenberg Sándornak, 1. osztályú háza mellett volt egy 2. osztályú is. Az 1. osztályú háztulajdonos kereskedők mellett van két ügyvéd, Kaán Ferenc (a családnak több tagja is Kanizsán élt, ebből a családból származott a később híressé vált Kaán Károly) és Lovák Ferdinánd gyógyszerész, de a Zsidó Közösség és a Városi Közösség is, az 1835- ben alakult Polgári Egylet is. Ha az intézményi tulajdonosokat nem számítjuk, akkor az 1. osztályú háztulajdonosok között mintegy 80%-ban kereskedőket találunk, tehát a századfordulón megindult tendencia a század közepére kiteljesedett. A folyamat azt jelentette, hogy az 1830—40-es években továbbra is élénk maradt a városlakók közötti ingatlanforgalom. A forgalom növekedését táplálta a továbbra is jelentős beköltözés, hiszen ezekben az évtizedekben is szinte minden foglalkozási csoportban betelepülőket figyelhetünk meg. A természetes tulajdonosváltozások (kihalás, öröklés stb.) mellett jelentős volt a gazdasági csődök következtében kialakult forgalom is, amelyet a kereskedelmi fejezetekben bemutatandó esetek szépen igazolnak (lásd a Molenda-, a Horváth- és a Pichlercsőd esetét stb.). Ezekbe a folyamatokba néha már a városnak is be kellett avatkoznia. így például a városbíró Pichler Henrik 1843—44. évi csődje után valamit kezdeni kellett Pichler volt házával, amelyet ő a várostól bérelt, s őseié volt már 1773 óta. A csődtömegből a város megvette a Pichler-féle házat, s azt a továbbiakban bérbe adta. így például tudunk arról, hogy 1850-ben a „Pichler Henrik Csőd tömegéből megvásárlott házban lévő lakásokat, boltokat, raktárakat, istállót ... hátul az udvarban ...soó raktárt, és pajtát" évi 970 pengőforintért Dobrovits Mihálynak adta bérbe három évre.168 De tudunk arról is, hogy a földesúr által a Ciglenice, illetve a Fülöp utca környékén kimért és eladott telkeket egyes városiak megvásárolták, s egy-két év múlva továbbadták. Találkoztunk ilyen gyakorlattal a Koch familia ügyvédi diplomával rendelkező tagjai esetében, de említhetjük azt is, amikor 1843-ban szentgyörgyi Horváth Imre adta el Lachenbacher Henrik özvegyének, született Wolf Rozáliának azt a telket, amelyet 1842-ben vett meg a hercegtől.16'' Megvizsgáltuk azt is, hogy a Fő utca házai esetében az egyes telkeken megfigyelhető-e valamilyen lakás- avagy házszaporodás. Az 1847—48. évi rovatos összeírás adatait az 1821. évi felméréssel öszszevetve megállapíthatjuk, hogy érdemi növekedés figyelhető meg. Az Axenti-háztól a Vasemberházig tartó fundusokon szinte alig van olyan telek, ahol ne lenne a tulajdonoson kívül még egy bérlő. A tendencia a későbbiekben is folytatódik, vagyis a jó piaci helyzetben lévő házak esetében szinte általánosnak mondható, hogy a házban vagy a telken lakásokat és boltokat adhatnak bérbe. Ugyanakkor az is tény, hogy sűrűn változtak a bérlők a nagyobb házakban, szinte nincs olyan két egymást követő öszszeírás, amely az egyes házak esetében ugyanazokat a személyeket sorolná fel, s ez arra utal, hogy a lakók és kereskedők kiválasztásánál vélhetően piaci szempontok döntöttek. A házak szaporodásában nagy szerepe lehetett annak, hogy 1837-től megnőtt a városi téglagyártás 99 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) kapacitása. 1837-ben a város szembeszállva a földesúrral, önkényesen — felrúgva az 1811. évi örökszerződés s a hagyományos regálejog szabályait — létrehozott egy téglavetőt, s ezzel megindult a szokásos s hosszú pereskedés az uraság és a város között.170 A perben a város arra hivatkozott, hogy a régi téglavető teljesítménye alacsony, s a város nem tudja a közcélokat építőanyaggal kielégíteni, a földesúri téglaégetőből kikerülő tégla viszont drága. Konkrétan az iskolaépítésre hivatkoztak, de közismert volt, hogy jelentősebb magánépítkezések is igényelték az építőanyagot, nem is beszélve az 1835. évi tűzvész okozta károkról és az emiatti újjáépítésről. Az 1837. évi adóösszeírás a nagykanizsai oldalon 899 főből 90-et égett megjelölésű tulajdonosként vagy lakóként említ; Kiskanizsán viszont ugyanebben az időben semmi nem mutatja, hogy tűzvész lett volna.171 Az úriszék természetesen az uradalomnak adott igazat, s a várost eltiltották a sánci téglavető üzemeltetésétől. Az erejét fitogtató mezőváros mégis elérte, hogy az uradalom kiegyezett Kanizsával úgy, hogy két, illetve ideiglenesen három téglaégetője is legyen a városnak, amiért cserébe megszünteti a sánci téglavetőt. Azt is rögzítették, hogy ha nagyobb lenne a kereslet, mint amekkora a téglaégetők kapacitása, avagy elfogyna a téglaégető környékén a nyersanyag, akkor a város majd újabb üzemet nyithat máshol, de egyszerre csak két téglaégetője lehet Kanizsa városnak. Témánk szempontjából fontos eleme volt a szerződésnek, hogy a városnak egyéb kötelezettségei keletkeztek, csinosbítás tekintetéből a házakat rendes szabályozási vonalak mentén kellett a jövőben felépíteni, vagyis vélhetően akkortól kezdtek a kanizsai girbe-gurba utcák szabályosabb alakzatot felvenni.172 ÖSSZEGZÉS Ha röviden értékeljük a bemutatott fejlődési folyamatot, akkor Kanizsa város települési rendszerét illetően igen érdekes tendenciákat láthatunk. A 160 éves változásokat szemlélve a legszembetűnőbb az, hogy a vár lerombolása után az 1200-1500 fős, várban élő népességből egy több mint 10 000 fős mezőváros lett. A vár lerombolása után a mocsár két oldalán kialakultak az új város keretei, s viszonylag egyenletes, gyors ütemű népességnövekedés eredményeképpen folyamatosan szaporodott a városban lévő utcák és házak száma is. A 18—19. század fordulójától Kanizsa városa egyre inkább a kereskedelmi tevékenység révén nyerhetett sokat, a lakosság egyre nagyobb része foglalkozott áruforgalmazással, s ennek megfelelően megindult az infrastrukturális feltételek javítása. A jövedelem-felhalmozás hatására a kereskedők a városközpontban egyre fontosabb pozíciókhoz jutottak, ők laktak a város legelőkelőbb házaiban, befolyásuk erősödése szinte minden téren megfigyelhető. A két városrészt elválasztó mocsár lecsapolása, illetve egyéb vízfolyások szabályozása révén Nagy- és Kiskanizsa közelebb kerülhetett egymáshoz, nőttek a városiak által használható területek, szélesedhettek a megélhetést biztosító gazdasági alapok. A földesúri politika is élvezte a kereskedelemorientált átalakulás előnyeit, hiszen a bérletek révén az uraság igen jelentős bevételekhez juthatott. Batthyány Fülöp herceg újabb és újabb területeket engedett át a városiaknak, így az 1830-as évektől már nem volt akadálya a város területi terjeszkedésének, újabb és újabb utcákat nyitottak, s a korábbi ötirányú, polipszerű terület egyre inkább négyszögesedett, beépültek a „csápok" közötti területek. A növekedés és a pénzkeresetre való lehetőség is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az országban szinte példa nélküli társadalmi tolerancia jött létre Kanizsán, tudvalevőleg a lakosság 20%-a a zsidóságból került ki. Kanizsa regionális gazdasági központtá vált a forradalom idejére, gazdasági hatóköre kiterjedt Nyugat-Magyarországra, s érvényesült egészen a karsztokig és a tengerig. A gyors fejlődés és belső átalakulás ellenére voltak hátráltató tényezők is. A 18. században Kanizsa városa Délnyugat-Dunántúl legnagyobb városa volt, s egész Nyugat-Magyarországon csak Sopron és Győr volt jelentősebb nála. A 19. században Kanizsa kétszer akkora város volt, mint a vármegye székhelyeként működő Zalaegerszeg, ugyanakkor a reformkor során megfigyelhető intézményesedő bürokratizmus pozitív vonásait Kanizsa nem érezhette, mert Kanizsán nem jöttek létre nagy vármegyei épületek, nem alakult ki honorácior-értelmiségi réteg, nem növelte a város szellemi potenciálját a megyeközpontokra jellemző kulturális fellendülés (márpedig sok helyütt tapasztaltuk ezek pozitív hatását a magyarországi városképződésben), hiszen az említett folyamatok inkább Zalaegerszeget gazdagították. Alig volt néhány olyan hivatal és épület Kanizsán, amely vármegyei vagy állami hatáskörben működött volna; ilyen volt például a Comitatshaus, a sóhivatal, a kvártélyház, a postaállomás, illetve részben idetartozik a piarista gimnázium, avagy 1845 után a tanítóképző, ám ezek az intézmények nem voltak alkalmasak jelentős belső keresletet generálni. 100 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) Mivel Kanizsa város oppidum volt, városi önállósága is korlátozott maradt; lakossága adóköteles volt, így a városnak jelentős jövedelemfelhalmozásra nem volt lehetősége. Ebből következett, hogy elmaradtak a városfejlődést kísérő nagy központi fejlesztési programok, nem épültek jelentős városi tulajdonban lévő házak, közösségi kulturális épületek. Tervek mindig voltak színház- és könyvtáralapításhoz stb., de ezek valami miatt mindig megbuktak. A térszerkezet átalakítása döntően magántevékenység eredménye volt. A városvezetés érzékelte, hogy a város jövője a kereskedelmi funkció erősítése és a térbeliség kitágítása lehet, ennek érdekében jelentős erőfeszítéseket tett az utcák állapotának javítására, a vásári tevékenység kiszélesítésére, biztonsági intézkedésekre, a lakosság komfortérzetének növelésére, a berek és a vizek lecsapolásával a terület és az eltartókapacitás növelésére; ellátta az egyre nagyobb lakossággal kapcsolatos igazságszolgáltatási tevékenységet, működtette a városi közigazgatást, azonban a mezővárosi jelleg minden további bővülést korlátozott. A korlátok a rendszerből következtek: a földesuraság létéből, a hitelhiányos állapotból, a központi (állami) források hiányából stb. A városi beruházásokat pótolhatta volna a földesúr tőkeereje, hiszen potenciális forrása lett volna hozzá, ám az uraság egyre inkább háttérbe vonult: területet engedett át a lakosságnak, s közben élvezte a városi közönségtől nyert s folyamatosan növekedő bevételeit, épületeket vásárolt, de hatékonyan nem járult hozzá a város infrastrukturális fejlesztéséhez, s nem tudta pótolni a külső források hiányát. így is nagy utat tett meg Kanizsa a vizsgált 160 év alatt, lehetőségeit kihasználva Délnyugat-Magyarország legnagyobb városává, s a társadalom jelentős tömegei számára mintaértékű településsé vált. Emeljük ki azt is, hogy ennek a térségnek legfontosabb értelmiségi központjává vált, hiszen jelentős magánerőfeszítések révén szaporodtak az iskolák, egyre több tudós orvos és sebész dolgozott a kanizsai kórházakban, mind több egyházi és néptanító jelent meg a városban, könyveket lehetett már nyomtatni és terjeszteni, az egyesületekben könyvtár működött s újságolvasásra volt lehetőség, két kávéház működött a reformkorban, vagyis a központi bürokrácia jótékony hatása nélkül is nagy előrelépés történt. JEGYZETEK 1 Vándor, 368. 2 Az ábrázolás sok szakirodalmi és ismeretterjesztő munkában látható; lásd Molnár; V. 144. (képek első darabja). 3 Vándor, 368—369. 4 Lásd a 2. sz. jegyzetben írt munka ábrázolásait. 5 Makoviczky 1934 6 Rózsa 1996, 3. 7 A városfogalom értelmezéséhez lásd: Corfield, 3. 8 Jkv. 1896, 10. 9 Cselebi 1985 10 Halis 1899 11 Molnár, V. 145. 12 Rózsa 1995, 7. és Tóth 1. Gy. 13 Degré 1972, 103. 14 Rózsa 1999, 12. 15 Uo. 19. 16 Berge György Kristóf gróf: (1647—1709) 1694- ben emeltetett birodalmi grófi rangra, császári királyi kamarás volt, vezérőrnagyi és udvari haditanácsosi címig vitte. 17 Ágoston, 256—257. 1,1 Rózsa 1999, 19—20. 19 A tervezetet említi: Makoviczky, 17. 20 Ehhez lásd: Szakály, 55—112. 21 MOL C 35. 106. cs. Lad. A. Fasc. 33. No. 36. 22 Takács—Pfeiffer, 110—111. 23 Halis 1899, 31. 24 Uo. 36—37. 25 Takács—Pfeiffer, 760. 26 Várkonyi, R. 96. 27 Schenkendorf levele: Rózsa 1995, 20. és Rózsa 1999, 29. 28 Molnár, V. 151—152. 29 Kropf, 129. 30 MOLB.K.A. E282. C. No. 84. és Rózsa 1995, 21. 31 MOL Magyar Kamara Levéltára. E 156. U et C. Fasc. 29. No. 4.; illetve MOL E. 156. U. et C. Fasc. 29. No. 2. 32 Lásd például: Kováts 1976 33 Barbarits, 25. 34 Uo. 35 MOL P 1313. 206. es. II. N. 19. 1713. évi szerződés. 36 Kropf, 128—129. 37 Rózsa 1995, 3. 38 MOLE 156. Fasc. 87. No. 66. 1719. évi összeírás. 39 Barbarits, 25. 40 Caus. sedr. rev. 1733. 41 Barbarits, 26. 42 MOL P 1313. 36 es. Lad. 13. No. 23. 1744. szeptember 30. 101 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 43 A kanizsai templom és plébánia kánoni vizsgálata 1778. A forrás magyar nyelvű szövegét annak fordítója, Rózsa Miklós bocsátotta rendelkezésemre, ezúton is köszönetet mondok érte. A forrás megítéléséhez lásd: Rózsa 1996/a, 50—53. 44 Kalcsok; In: Pachinger, 10. 45 MOL P 1313 Maj. Lad. 13. No 32/2. 1752. ill. MOL P 1313. Maj. Lad. 13. No. 321/1. 1753. Az esetet más összefüggésben említi: Kerecsényi 1978/a, 116. 46 MOL P 1313. 37. csomó. 1752. évi funduális könyv. 47 Barbarits, 110. Lásd még: Szűcs L. Kézirat (sok esetben pontatlan) 48 MOL P 1313 38. cs. 80 Q5. 1752. 49 Uo. 1753. A kanizsai úrbéres földek felmérése. 50 Uo. 80 05. 1752. 51 Makoviczky, 21. 52 MOL P 1313. 206. cs. III. 1753, ill. MOL. P 1313. 38. cs. 80 F4. Az 1753. évi úrbéri szerződéssel kapcsolatban felmért városi jövedelmek listája. 53 MOL P 1313. 38. cs. 80 R12. Az 1768. évi nagy- és kiskanizsai háztulajdonosok név szerinti összeírása. 54 Uo. Lad. 15. No. 80 Rl. 55 Uo. Lad. 15 80 R13. 56 ZML Általános adóösszeírások. IV-9. A/Fasc. 4. 1771/72. 57 MOL P 1322. 100. cs. Lakóösszeírás, 1772. 58 Caus. sedr. rev. 1773. évi funduális könyv. 59 A lélekösszeírást közli: Ördög, II. k. 850—868. 60 A térképet közli: Makoviczky. Mellékletek, III. 61 Makoviczky, 22. 62 Uo. 63 Situations... 64 Lásd például: Mérey, T. 1999, 127. 65 TGyM. Okm. 83. 79. 3. Az 1864. évi kataszteri felmérés másolatai 66 Lásd: 58. sz. jegyzetet. 67 MOL P 1313. Maj. Lad. 13. No. 321/1. 1753. 68 Ördög, 836. 1757. évi összeírás. Martinus Kolongja. 69 MOL 1322. 100. cs. Funduális könyvek regisztrálatlan darabjai. 70 Halis 1915—17, 298—299. 71 Füves 1972, 293. 72 MOL 1322. 100. cs. 1774. 49. 73 Csokonai művén kívül l. Nagy A. G. 32. 74 Bentzik 1886/a, 12. 75 Polg. lajstr. 1767. 76 Barbarits, 204. 77 Illésy—Pattkó, 42. 78 Ehhez az 1773. évi funduális listát és az 1771. évi lélekösszeírás adatait vettük alapul. L. 58. és 59. sz. jegyzetet. 79 Polg. lajstr. 1762. 80 MOL P 1322. 100. cs. 1772. évi név szerinti összeírás. 81 Tört. dok. tár. 72. 432. 1. 82 Polg. lajstr. 83 Tjkv. 3. 44—45. 1798. április 17. Popovics Sándornak 870 forint kára volt a tűz következtében. A görögkeletiek imaházára: Bogdanovic, 43. 84 Polg. lajstr. Góry László. 85 1773-ra: MOL. P 1313. 38. cs. 80 F3. 1811- re: Uo. 1811. 03. 27. Örökszerződés. 86 ZML IV/l/cs. 1778. No. 23/47. és ZML IV. 1/b. 1782. febr. 25. No. 46/98. 87 L. az 58. számú jegyzetet. 88 Kézműv. 684—686. 89 MOL P 1313. 38. cs. 80 Q5. 1752. 90 L. az 58. sz. jegyzetet. 91 Danyi—Dávid, Nagykanizsa, Kis-kanizsa. 92 Nk. lt. 1. cs. 1735—1799. 1799/c 93 Kerecsényi 1979, 149. 94 Situations... 95 KE, 114. 96 Uo. 97 Halis 1899, 54. 98 Barbarits, 110, Benczel986, 61, illetve egy későbbi visszaemlékezés: Erdősi, 7—8. 99 Bronyevszkíj é. n. 100 Makoviczky, 34—35. 101 Uo. ill. Erdősi, 7. A térkép: HL Katonai felmérések. Nagykanizsa. Colomne XXIII. Sect. 60. Colomne XXIV Sect. 60. (1856—60). 102 Barbarits, 110. 103 Uo. 111. 104 Bencze 1986, 138. L. még: Mérey, T. 1999 105 Bencze 1986, 146. 106 A korabeli technológiára: Kaposi 1998, 190—199. 107 Barbarits, 110. 108 Uo. Említi a Mura kavicsát az 1830-as évek elején készült útleírás is. L. Bencze 1986, 67. 109 Uo. 110—111. 1.0 Uo. 1.1 Tjkv. 3, 14. 1798. január 26. ''-12 Uo. 1799. november 28. 1.3 Barbarits, 111—112. 1.4 Uo. 115 Nk. lt. 3. cs. 1837. január 18. 116 Életképek 1846. március 7. 10. szám 117 Tjkv. 3, 44—45. 1798. április 17. illetve Lendvai 1984, 157—168. 1.8 Uo. 1.9 Barbarits, 189. 120 Kaposi 2000, 143, 243. 121 Kunics 1992, 206. 122 Rov. össz. 1776, 1803, 1806, 1882. 123 A Széchenyi-féle házhoz: Situations. A főispán 1803. évi vásárlásához: Szabó L. 2. k. 549. A majorátushoz: Széchenyi V. 98, Fraknói, 282. Tárnok vásárlásához: SML VUL Elenchus. Zichy vásár102 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) lásához: uo. 1840. Az értékhez: SML VUL Fasc. 33. 1848. évi uradalmi becslés. 124 Az adatok forrásai: rovatos könyvek. 125 TGyM O. 1810. évi városi beadvány a vármegyéhez. Másolat, az eredetit Barbarits Lajos közölte már könyvében (73—74). 126 A TGyM birtokában lévő fénykép a Theodorovics- ház 1864. évi formájáról. Megjelent Kunics Zsuzsa tanulmányában (Kunics 1992, 218.) 127 Protocollatio, 240—241. Popovics-testvérek szerződése. 128 MOL P 1313. 38. cs. 1811. 03. 27. Örökszerződés. 129 Uo. 130 Közgy. jkv. 1812. május 21. 214. No. 8/5. 131 ZML IV 1/b. 1813. augusztus 4. No. 100/7. 132 Németh L. 2002, 58—59. 133 Takács—Pfeiffer, 118. 134 Széchenyi I. 1982, 293. 135 Barbarits, 38. 136 A felsorolt vendégfogadók neve a rovatos öszszeírásokból világosan kiderül, akárcsak a már korábban emlegetett 1822. évi térkép is jelzi helyüket. Délen a Légrádi úton is volt egy ún. Rongyos Lámpás vendégfogadó, ez azonban a reformkorban már nem volt meg. 137 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. No. 36 E. 138 Uo. 207. cs. A Berek-per iratai. 139 Uo. 38. cs. 1811. 03. 27. Örökszerződés, és a kiegészítő mellékletek. 140 Barbarits, 37. 141 Uo. 121. 142 Fényes 1841, 1. k. 475—476. Az adatok értékeléséhez: Kovacsics 1997, 249—271. 143 Az 1848. évi levelet idézi: Barbarits, 47. 144 A térképet közli: Makoviczky. Mellékletek, 1857. 145 Rov. össz. 1847/48. 146 Nk. lt. 1. cs. 1735—1799. 1799/c. 147 Lásd a 145. sz. jegyzetet 148 MOL P 1330. 1. cs. No. 78. 1835. szeptember 24. 149 Az adatok forrásai: MOL P 1313. 37. cs. Eladási szerződések, illetve Protocollatio (könyvszerű gyűjtemény, különösen a reformkori időszakra tűnik teljesnek). 150 L. TGyM O. 83. 79. 3. Az 1864. évi kataszteri felmérés másolatai. 151 Nk. lt. 3. cs. Árendaszerződések, 1846—49. 152 MOL P 1322. 100. cs. Az 50-es évekről megmaradt év nélküli épületleltár adatai alapján mutatjuk be a földesúri házakat. 153 PH 1845. február 27. 154 Nk. lt. 3. csomó. Árendaszerződések, 1846—49. Spánier-féle contractus. 155 MOL P 1322. 37. cs. Eladási szerződés. Then György-féle contractus 1843. 10. 1. 156 ZML Csődületi perek. F 2. No. 35. 157 Uo. 158 ZML Nk. lt. 3. cs. Árendaszerződések, 1846—49. A Chinorány-féle házakkal kapcsolatos contractusok. 159 Uo. 160 Protocollatio. Chinorány Boldizsár 244 négyszögöl földet vett 40 forintért. 161 Caus. sedr. rev. 1773. évi funduális könyv. 162 Közgy. jkv. 1842. 2672. sz. 163 Uo. 2672. sz. 164 Rov. össz. 1847/48. 165 Rov. össz. 1841/42. Nagykanizsa, Kiskanizsa. 166 Lásd a 164. sz. jegyzetet 167 KE, 200. 168 Nk. lt. 3. cs. 1850. évi szerződés. 169 Protocollatio 201. 1843. A terület 580 négyszögölnyi volt. 170 MOL P 1313. Kanizsa úrbéri pere. A per 18 3 7. november 6-án kezdődött. ,71 Nk. lt. 3. cs. „Kanisa Városának adói Lajstroma, 1837." 172 Simonffy 1972, 132. 103 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) Zoltán Kaposi: Historische Topographie von Kanizsa (1690-1849) Die von den Türken 1600 eingenommene Burg von Kanizsa wurde im Verlauf des 17. Jahrhunderts in bedeutendem Maße verändert. Die umliegenden Siedlungen waren entvölkert, aber im Innern der Burg wurden nach 1660 Bürgerhäuser nach türkischem Muster errichtet. Als 1690 das von Ádám Batthyány geführte Heer die Burg befreite, fanden sie dort mehr als 180 intakte Häuser vor, während die Siedlungen in der Umgebung der Burg und die Vörburg völlig zerstört waren. Nicht lange nach der Befreiung der Burg zogen deutsche Soldaten in die Festung ein und die Kanizsaer Burg selbst gelangte in die Hände der Schatzkammer. Nach Batthyánys Rücktritt übernahm ein deutscher Kommandant die Leitung. Langsam begannen die Bürger, sich wieder in der Stadt anzusiedeln und die verwüsteten Außenbezirke in Ordnung zu bringen. Mitte der 90-er Jahre kam es schon zu den Ansiedlungen, aus denen sich später die Stadtkerne entwickelten. Neben der Verwüstung der früheren Vorstädte war der riesige bewaldete Sumpf, der zunächst zum Schutz der Burg künstlich angelegt worden war, ein anderes Hindernis für die Entwicklung. Seine Länge betrug von Westen nach Osten fast anderthalb Kilometer. In der Mitte dieses riesigen Sumpfes befand sich die Burg, auf der höher gelegenen östlichen Seite entstand der Stadtteil Nagykanizsa, während auf der tiefer gelegenen, sandigeren und flacheren Seite der Stadtteil Kiskanizsa entstand. So lange die Burgsoldaten hier lebten, waren sie wahrscheinlich mit ihrer Zahl und ihrem Einkommen das bestimmende Element der Stadt. Der Burgkommandant und der nach Kanizsa entsandte Steuereintreiber entschieden in praktisch allen Fragen, aber darüber hinaus begann sich auch die Verwaltung der Stadt langsam wieder zu organisieren. Die beiden Kanizsas galten als eine Stadt. Als Ergebnis der Verfügung des Landesherren aus dem Jahre 1702 wurde die Burg innerhalb von anderthalb Jahren abgerissen und gesprengt und die Steine später für andere Bauwerke verwendet. Die Bevölkerung, die bis dahin in der Burg gelebt hatte, zog in das trockenere Gelände beiderseits des großen Sumpfes, wo die Einwohner Gärten und Ackerland besaßen, dort siedelten sie sich an, erhielten Land und bauten ihre Häuser. Nach früheren Aufzeichnungen war Kanizsa eine ziemlich kleine Siedlung. Die Anzahl der Bewohner beider Stadtteile um die Jahrhundertwende kann auf nicht mehr als 1500-1600 geschätzt werden. Nach dem Abzug der Armee spielte die Festung keine militärische Rolle mehr und die Stadt gelangte von der Schatzkammer als Oppidium zunächst an Jakab Grassics und ging 1717 an Miklós II von Szapáry. Die Vorteile, die eine Existenz als Marktflecken mit sich brachte, blieben den Bewohnern erhalten. Die Leitung der Stadt und der Grundherr legten im Jahre 1713 in einem Urbarialvertrag die Möglichkeiten fest, die sich neben der Zahlung der jährlichen Pacht auch auf die Freiheitsrechte bezogen. Die geographische Lage Kanizsas war ausgesprochen günstig, und sorgte auch in späterer Zeit für eine schnelle Entwicklung. So war die Stadt schon seit langem Zentrum des Rinderhandels, der im 16. — 17. Jahrhundert mit dem Ausland betrieben wurde und dessen Gebiet sich von Südtransdanubien bis zur Adria hinzog. Die größeren Weiden in der Nähe der Stadt und die etwas höher gelegenen Wälder sicherten die Möglichkeiten zur Haltung und zum Zusammentreiben größerer Viehbestände für die einheimischen oder auswärtigen Händler. Gleichzeitig verlief die von Norden nach Süden führende kaiserlich-königliche Poststrasse durch den Stadtteil Nagykanizsa, die bei Légrád die Drau und die Mur kreuzte, und dadurch war auch die größte Stadt des Reiches für die Einheimischen erreichbar geworden. Wir müssen auch die fünfte Abzweigung erwähnen, und zwar die Route, die von Kanizsa, am Balaton vorbei in Richtung Buda und Pest führte und deren Transportkapazität später stieg. Die Einwohner des Stadtteils Nagykanizsa hatten sich also entlang eines fünfsternigen Straßensystems niedergelassen und konnten damit die Segnungen des Handels und des Stadtlebens genießen. Es ist kein Zufall, dass die Stadt schon 1667 die Berechtigung durch den Monarchen erhielt, hier die vier Landesmärkte zu veranstalten. Diese Märkte zogen die Menschen aus der Umgebung an und die Zahl der 1.500 Einwohner der Stadt wuchs zu diesen Anlässen immer enorm. Ein englischer Reisender wiederum erzählt in seiner Reisebeschreibung, dass sich hier etwa 100 ärmliche Häuser befinden, dass es keine Strassen gäbe, dass aber auf den Märkten immer ein großes Gewühl und Getümmel sei. Der Piarcz-Platz/Piarcztér selbst sei durch das Zusammentreffen der Nord-Süd und der Ost-West Strasse entstanden. Die bis heute erhaltenen alten Bauwerke stammen in erster Linie aus der Zeit des anfangenden 18. Jahrhunderts, in der das Bauwesen einen Aufschwung nahm. In der Mitte der 90-er Jahre des 17. Jahrhunderts hatten die Franziskaner mit dem Bau ihrer Kirche begonnen, und nur kurze Zeit später fingen sie auf einem Grundstück, dass sie vom Burgkommandanten erhalten hatten, auch mit dem Bau ihres Klosters an. Wahrscheinlich wurde auch 104 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) das Haus des Kommandanten von Berge in dieser Zeit erbaut, dass noch bis zum Jahre 1970 an der Ecke Piarcz-Platz/Piarcztér und Zárda utca/Zárda Strasse zu finden war. An der südöstlichen Ecke des Piarcz-Platzes/Piarcztér wurde auch die Poststation errichtet, und gegenüber, an der südwestlichen Ecke wurde das Haus des Steuereintreibers des Dreißigsten erbaut, das später als Salzhaus genutzt wurde. Entlang der Ost-West-Tagente entstand die Hauptstrasse, die bis zur Abzweigung in Richtung Szigetvár (Pécs) und Buda — Pest führte. Östlich hinter der Poststation hatte man aus den Steinen der abgerissenen Burg das Schloss des Grundherren — „die herzogliche Burg" — errichtet, an deren Ostseite ein Gasthaus eröffnet wurde, in dem vor allem die durchreisenden Kaufleute und Marktbesucher eine Unterkunft fanden. Wir wissen nichts darüber, ob einer der Grundherren sich über einen längeren Zeitraum in Kanizsa aufgehalten hat (möglicherweise könnte man das von Graf Szapáry annehmen) so wurde das Haus im Allgemeinen als Amtshaus genutzt. In den 30-er Jahren wurde unter der Grundherrschaft von Katalin Szapáry das kleinere Brauhaus errichtet, und es wurden auch immer mehr Gebäude auf dem Majorat gebaut, man kann auch sagen, dass von Seiten der Herrschaft der Stadt das institutionelle System geschaffen wurde, dass der Produktion auf dem Majorat dienen sollte. Zwischen 1742—44 kamen Kanizsa und das nördlich davon gelegene Homokkomárom in den Besitz des Paladin Graf Lajos Batthyány und wurde damit Teil des mehrere hunderttausend Joch großen Besitzkomplexes, der von Körmend aus regiert wurde. Die Batthyány-Administration wurde ausgebaut, und immer mehr herrschaftliche Beamte kamen in das Zentrum des 30.000 Joch großen Kanizsaer Herrschaftsbereiches. Gegen Mitte des 18. Jahrhunderts wurde auch mit den ersten herrschaftlichen Aufzeichnungen begonnen, mit denen man versuchte, die inzwischen auf 3.500 Personen angewachsene Stadtbevölkerung zu zählen. In der Mitte des 18. Jahrhunderts befanden sich im Stadtteil Nagykanizsa bereits 14 und in Kiskanizsa mindestens 2 Strassen. Der Bevölkerungszuwachs war auch später bei den zahlreichen Veränderungen immer ein konstanter Faktor, zu Beginn der 70-er Jahre konnten in Kanizsa bereits 4.000 und Mitte der 80-er Jahre schon 5.100 Einwohner registriert werden. Damit hatte Kanizsa sich zur größten Stadt im Komitat entwickelt. In der Mitte des Jahrhunderts hatten sich durch die Ansiedlung der Bewohner zunächst nur gewisse Straßenformen gebildet, ordentlich ausgemessene Strassen gab es zu dieser Zeit natürlich noch nicht in der Stadt. Gleichzeitig hatte jedoch die Tatsache, dass die Grafen Batthyány in ihrer Politik als Grundherren als relativ offen für das damalige Ungarn angesehen werden können, eine große Bedeutung unter dem Aspekt der Stadtstruktur, und so ist es kein Zufall, dass neben der sich traditionell am Deutschen orientierenden deutschen Bürgerschaft und der immer weiter wachsenden Stadtbevölkerung auch Nationalitäten in die Stadt kamen, die sich als privilegierte Auswärtige auf dem Fundus des Grundherren ansiedeln durften. Das bedeutet, dass es in der Stadt schon seit langem einige jüdische Familien gab, sowie immer mehr südslawische und griechische Handelsfamilien. Kanizsa hatte sich bis zur Mitte des 18. Jahrhunderts zu einem Oppidium mit einer Einwohnerschaft der verschiedensten Nationalitäten und Religionen entwickelt. 1773 entstand das erste — von einem Vermesser erstellte — Grundbuch, in dem für jedes einzelne Grundstück ganz genau aufgeführt wurde, welche Größe die zu dem jeweiligen Fundus gehörenden inneren Hausgründe, Gärten, Acker und Wiesen hatten, und es wurde die für die einzelnen Gründe zu zahlenden Pachten festgelegt. Durch den Vergleich der Daten dieses Grundbuches mit anderen, aus dieser Zeit erhaltenen Steuerkons-kriptionen, Aufzeichnungen der Kirchen über die Zahl der Gläubigen, sowie Einwohnerregistern konnten wir die wichtigsten Strassen der Stadt erfassen und die wichtigsten Gebäude und Haushalte identifizieren. Als Ergebnis unserer computergestützten Arbeit können wir einige Hauhalte vorstellen, die als zentral zu bezeichnen sind. Unsere Untersuchung ergab, dass es in der ersten Hälfte der 70-er Jahre vor allem aus dem Ausland kommende Handwerker waren, die sich im Stadtzentrum ansiedelten. Diese gesellschaftlichen Elemente waren in den 50-er und 60-er Jahren in die Stadt gekommen und sie repräsentierten die unterschiedlichsten Berufsgruppen. Auf ihren Grund-stücken und in ihren Häusern erschienen schnell Pächter und Mieter und das führte auch dazu, dass in den Straßenfronten der Häuser im Stadtzentrum Geschäfte entstanden. Allerdings hatten die Bürger in Kanizsa nie wirklich die Obermacht, zum einen zeigte das Schloss des Grundherrn direkt gegenüber dem Rathaus — schon alleine durch seine Größe — deutlich die Macht des Grundherrn, zum anderen siedelten sich zu dieser Zeit immer mehr Auswärtige auf dem Boden des Grundherrn an. Dem entsprechend nahmen die zugezogenen jüdischen Familien, die entweder Kaufleute oder Mieter waren, große Grundstücke ein. Zu dieser Zeit wohnte die jüdische Bevölkerung, deren Zahl nicht besonders hoch war, vor allem in der Gegend um die Legräder Strasse. Zum dritten schließlich konnten die Bürger auch deshalb nicht vollständig die Macht übernehmen, weil immer mehr Kaufleute Grund-stücke und Häuser erwarben, und das waren außerdem meist 105 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) ausgesprochen reiche Leute. Wir haben zufällig ausgewählte Daten der als reicher zu bezeichnenden Bewohner des Stadtzentrums mit den vermutlich ärmeren der Mihäldi Strasse verglichen und dabei eindeutig festgestellt, das bei denen, die im Zentrum wohnen, etwa doppelt so große Haushalte registriert werden können, wobei die große Zahl der Angehörigen der Haushalte durch die Anzahl der in einigen Hauhalten zu findenden Bediensteten entstand. Schließlich muss auch noch betont werden, dass in den einzelnen Stadtteilen die Nachfahren der einstigen Siedler lebten, und so bestätigte sich unsere Vermutung nicht, dass man auf der Seite von Nagykanizsa und Kiskanizsa dieselben Fundus-Eigentümer finden kann. In den meisten Fällen kam es beim Zuwachs der Familie in Kiskanizsa auch auf der Kiskanizsaer Seite zum Erwerb eines Hauses oder Grundstücks, und genau das gleiche kann auch für den Nagykanizsaer Stadtteil festgestellt werden. Die Konjunktur des Koalitionskrieges und der napoleonischen Kriege um die Jahrhundertwende hatte auch Auswirkungen auf Kanizsa und somit veränderte sich auch die Infrastruktur der Stadt erheblich. Die Bevölkerung der Stadt wuchs auch in dieser Zeit schnell und gegen Ende der 20-er Jahre des 19. Jahrhunderts erreichte die Zahl der Bewohner schon 8.000. Neben dem internen Zuwachs der Bevölkerung waren es um die Jahrhundertwende vor allem die zahlreichen Juden, die sich in der Stadt ansiedelten, in dieser Zeit kann regelmäßig die Existenz von 60 — 70 Familien registriert werden. Die Ansiedelung der Juden in der Stadt führte dazu, dass die über wesentlich mehr Kapital verfügenden reichen Kaufleute im Stadtzentrum immer mehr Häuser und Grundstücke aufkauften und damit eine bedeutende Position einnahmen, ohne dass die Gerichtsbarkeit der Stadt sich auf sie erstreckte. Familien, wie z. B. die Lachenbacher, die über großen Einfluß im Reich verfügte, kamen so zu bedeutenden städtischen Immobilien, aber auch der Aufstieg von Gottlieb Mayer, der zu einem bedeutenden Armeelieferanten wurde, fällt in diese Zeit. Die Bürgerschaft der Handwerker, die sich zu ihrem alten, traditionellen Gedankengut bekannten, beäugten diesen Prozess mit berechtigtem Argwohn, fürchteten sie doch einen Rückgang ihres Einflusses und sie befürchteten auch, aus dem Zentrum der Stadt herausgedrängt zu werden. Sie versuchten in ihrem eigenen Interesse administrative Regelungen aufzustellen — allerdings mit nur wenig Erfolg, scheiterte doch alles am Widerstand des Grundherrn. In den 20-er Jahren des 19. Jahrhunderts besaßen die Familien Löwenstein, Hirschli, Baruch, Blau, Tachauer und Benzián immer mehr Immobilien, es gab sogar solche unter ihnen, die schon zwei Häuser in der Stadt ihr Eigen nannten. In dieser Zeit veränderte sich der Anteil der traditionellen Bevölkerung Kanizsas erheblich: In Folge der Kriege waren in Kanizsa regelmäßig mehrere hundert Soldaten stationiert, gleichzeitig zogen immer mehr Adlige in die Stadt und kauften sich Häuser, zu ihnen gehörte z. B. auch Graf Ferenc Széchenyi, der sein Haus in der Hauptstrasse/Fő utca von dem Kaufmann János Geber erwarb. (Dieses Haus erbte später sein Sohn István.) Auch das Franziskanerkloster wurde von der Armee besetzt. Das Straßensystem wurde ständig erweitert, 1799 hatte der Stadtteil Nagykanizsa bereits 23 Strassen und auch in Kiskanizsa fanden sich bereits mindesten 10 Strassen. Die Möglichkeit für eine Erweiterung der Raumstruktur der Stadt in der Zeit um die Jahrhundertwende bildete der Sumpf. Der potentielle Boden der mehrere Quadratkilometer großen Fläche des Sumpfes, der sich zwischen den beiden Stadtteilen dahin zog, wurde sowohl vom Grundherrn, als auch von den Stadtbewohnern benötigt. Dahinter stand zum einen die für die Versorgung der Stadtbevölkerung und den Transport wichtige Frage des Futters, konnte man doch in trockenen Zeiten im Sumpf viel Gras mähen, zum anderen war sich aber auch der Grundherr im Klaren darüber, dass er den Sumpf, sollte er ihm gehören, verpachten und damit Gewinn machen kann (Mühlen, Pachtland usw.). Damit begann ein jahrzehntelanger Rechtsstreit mit schwierigen Prozessen, der schließlich 1810 mit einem Vergleich endete. Als Ergebnis des Vergleichs wurde das Sumpfgebiet aufgeteilt, und ein Jahr später wurde der neue Urbarialvertrag abgeschlossen. Dadurch erhielten die Bewohner von Kanizsa neue Grundstücke und in der Zwischenzeit hatte man bereits mit dem Ausheben der wichtigsten Kanäle, dem Ableiten des Wassers und der Trockenlegung des Sumpfes begonnen. Selbstverständlich erhielt der Sumpf auch aus Fragen der allgemeinen Gesundheit eine immer größere Bedeutung, die Grundbesitzer entlang des Sumpflandes wollten, dass mit dem Boden, aus dem immer wieder giftige Dämpfe aufstiegen, endlich etwas passiert. Mindestens ebenso wichtig die Tatsache, dass mit der immer größer werdenden Bedeutung des Handels das Straßennetz der Stadt dringend modernisiert werden musste. Lediglich die Postrassen des jahrhundertealten Straßennetzes waren zumindest zum Teil gekiest, aber nach jedem größeren Regen im Frühjahr oder Herbst verwandelten sich die Strassen der Stadt in regelrechte Schlammbäder. In der Umgebung des heutigen Eötvös-Platzes entstand das sog. Sáreczer Meer. Das war eine Grube, so groß, dass selbst Pferde darin baden konnten. In Kanizsa gab es mehrere so tief gelegene Gebiete, so z. B. in der "Dreizehnerstadt"/„Tizenháromváros" (auf der Südseite des heutigen Kossuth-Platzes) die 106 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) sich nach starkem Regen ebenfalls in Seen verwandelten. Mit den Strassen musste endlich etwas geschehen, konnten doch das Legen von Reisig oder die Benutzung von Stelzen nur eine vorübergehende Lösung sein. In den Jahren um 1810 entstanden die ersten Strassen, die mit roten Ziegeln gepflastert waren; logischerweise wurden zunächst die wichtigsten Handelsstrassen mit Ziegeln befestigt, aber auch zahlreiche andere Strassen wurden inzwischen gekiest. Später erließ die Stadt Verordnungen über das Pflastern der Straßengräben, der Wasserableitung, der Brücken, die über die Straßengräben führten usw. Es wurde die Nummerierung der Häuser angeordnet, Brandschutzmaßnahmen ergriffen, und auch für die Sicherheit des Handels wurde gesorgt, indem mehr Tag- und Nachtwächter angestellt wurden. Die wirtschaftliche Konjunktur der Reformzeit führte zu einen starken Wachstum. Auch die bis dahin stabilen Faktoren dieses Prozesses begannen sich zu verändern. Die Bevölkerung wuchs in den 30-er und 40-er Jahren des 19. Jahrhunderts enorm. Neben einem ständigen Zuzug Auswärtiger wuchs auch die Bevölkerung der Stadt selbst. Der Marktflecken wurde langsam urbanisiert und es entstanden immer mehr Institutionen der Gemeinschaft. In der Reformzeit verfügte die Stadt bereits über ein Krankenhaus, ein Gymnasium, ein Lehrerbildungsinstitut, andere Schulen, Bürger-vereine, ein Casino, immer mehr Kirchen, eine Synagoge usw. Dieses Wachstum war nicht zuletzt auch der Tatsache zu verdanken, dass Kanizsa sich immer mehr zu einer Handelsstadt entwickelte und somit die Infrastruktur der Stadt auch zur Infrastruktur des Handels wurde. Im Zentrum der Stadt wurden neben dem Getreidemarkt große Handelshallen und Kornspeicher errichtet. An Stelle der einstöckigen Häuser wurden im Zentrum mehrstöckige Gebäude, in denen sich unten die Geschäfte und in den Stockwerken darüber die Wohnungen der Geschäftsinhaber befanden, charakteristisch für den damaligen Baustil. Kennzeichnend für die neu gebauten Handelshäuser waren auch eine breite Straßenfront und ein U-förmiger Hinterbau. Es gab aber auch einige Handelspaläste, die als Prestigebauten errichtet wurden, wie z. B. das Strasser-Haus auf dem Hauptplatz/Fő tér, oder das Axenti-Haus auf dem heutigen Deák Platz/Deák tér. Immer mehr Kaufleute ließen sich im Stadtzentrum nieder und schließlich gab es gegen Ende der Reformzeit mehr Handelshäuser auf dem Piarcz-Platz/Piarcztér und der Hauptstrasse/Fő üt, als alt eingesessene Handwerker. Diese Veränderung wurde durch zwei Faktoren unterstützt. Zum einen war es die Politik des Grundherrn, deren Wesen darin bestand, neue Grundstücke zu vermessen, neue Strassen zu eröffnen und an die Stadtbevölkerung zu übergeben und damit für lange Zeit die Pachteinnahmen zu sichern und die Einnahmen ständig zu steigern. Teil dieser Politik war es auch, dass der Grundherr Häuser von den Städtebürgern erwarb, die besonders günstig gelegen waren und deren Vermietung ihm dann gegen Ende der Reformzeit außerordentlich beträchtliche Mieteinahmen verschaffte. Immer mehr dieser Häuser konzentrierten sich bereits in den Händen von Herzog Fülöp Batthyány, besonders hervorzuheben sind dabei der Kauf des Spánier- und des Then-Hauses. Eng verbunden damit ist auch die Tatsache, dass der Herzog die im 18. Jahrhundert erbauten Herrenhäuser erweitern lies, so erhielt z. B. das Vasember-Haus ein weiteres Stockwerk, das Gasthaus „Zöldfa" wurde umgebaut und auch damit konnten die Mieteinahmen erheblich gesteigert werden. Der Südteil der Stadt wurde den Neuansiedlern zugänglich gemacht, durch die Schaffung der Fülöp-, der Iván- und der Gábor-Strasse und den Verkauf der dort befindlichen Grundstücke konnte der Grundherr eine nicht gerade geringe Geldsumme sein Eigen nennen, gleichzeitig eröffneten sich dadurch Möglichkeiten zur Ansiedlung der gewachsenen Bevölkerung und nicht zuletzt der jüdischen Zuwanderer. Den Durchgangsverkehr konnten die immer häufiger entstehenden Gasthäuser des Grundherrn auffangen: vor 1848 gab es bereits fünf solcher Gasthäuser in den beiden Stadtteilen, in denen ungefähr 400 Menschen untergebracht werden konnten. Der zweite Faktor dieser Veränderung ist in der wirtschaftlichen und gesellschaftlichen Aktivität der Stadt zu finden. Während der Reformzeit entwickelte sich ein ausgesprochen starker interner Immobilienumsatz und dabei spielten einige sehr spektakuläre wirtschaftliche Pleiten eine sehr wichtige Rolle. Für die Struktur der Stadt war es von entscheidender Bedeutung, dass die Adelsfamilie Chinorány im Zentrum der Stadt ihre beiden Häuser verlor (das war das Haus des Postmeisters und gleichzeitig auch die Poststation), die vom Grundherrn aufgekauft wurden. Auch die beiden Wohnungen neben dem Rathaus wechselten ihren Besitzer und der früher linke Teil des Hauses geriet nach dem Sturz des ehemaligen Stadtrichters Henrik Pichler wieder in den Besitz der Stadt, während der rechte Teil des Gebäudes, der sich über 40 Jahre im Besitz von Gottlieb Mayer befand, nach dem Tod des Kaufmanns aus dem Besitz seiner Söhne an die Kaufmannsfamilie Dobrovics überging. Auf dem Piarcz-Platz/Piarcztér wurden die wenigen Geschäfte und Wohnungen gebaut, die sich neben dem Gruppenhaus befanden und dem Platz einen besonderen Charakter geben. Neben dem Großmarkt entstand auch nach und nach der Kleinmarkt, ganz zu schweigen von den Möglichkeiten, die sich im 107 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) östlichen Teil der Hauptstrasse/Fő út für den Markt eröffneten (Holzmarkt, Tagesmarkt). In praktisch jedem Bereich kam es zu Veränderungen in der Eigentümerstruktur. Die Vertreter der großen Herrscher zogen aus der Umgebung in die Stadt, so kaufte z. B. der Eigentümer der Domäne Vrászló, Graf Károly Zieh, das Haus von István Széchenyi und lies seinen Gutsverwalter Alajos Tárnok das Haus beziehen, gleichzeitig wurde auch ein Kornspeicher gebaut und an der Straßenfront wurden selbstverständlich Geschäfte eingerichtet. Die alt eingesessenen Bürgerfamilien verschwanden aus dem Stadtzentrum, so erwarb zum Beispiel der Bürgerverein das Haus des Kapellmeisters Márton Czenek und nutzte es als Vereinssitz. Während der Konjunktur der Reformzeit stieg die Zahl der Strassen und Häuser in Nagy- und Kiskanizsa ständig. Nach der letzten Beschreibung der beiden Stadtteile aus dem Jahr 1841 gab es bereits 1.146 Häuser in der Stadt, in denen 1.493 Steuerzahler lebten, d. h., dass zu Beginn der 40-er Jahre 25% der Steuerzahler nicht in ihrem eigenen Haus lebten. In der Stadt lebten immer mehr nicht feudale Elemente. Die Zahl der Akademiker stieg beträchtlich. Neben den traditionellen Angestellten der Kirche und der Majorate und den Beamten der Grundherrschaft lebten immer mehr Lehrer, Chirurgen und Ärzte, Apotheker, Buchbinder und Buchdrucker in der Stadt. Auch unter den Kaufleuten hatte sich eine wichtige Spezialisierung vollzogen, ganz zu schweigen von dem immer größer werdenden Heer der Handwerker. Der Anstieg der Zahl der jüdischen Bevölkerung muss besonders hervorgehoben werden, betrug ihr Anteil an der Gesamtbevölkerung um 1848 doch bereits 20%, und damit wurde die Stadt zum größten jüdischen Emporium in Südwest-Transdanubien. Bei diesem enormen Bevölkerungszuwachs waren natürlich immer neue Häuser und Strassen notwendig und so können wir feststellen, dass es 1848 in Kanizsa bereits 52 Strassen gab, 16 davon in Kiskanizsa und 36 in Nagykanizsa. Die Ausweitung der Stadt erfolgte zum einen stadtauswärts in Richtung der ehemaligen Strasse, die in fünf Richtungen führte, aber in der Reformzeit kam es auch schon zum Ausbau eines internen Verbindungsnetzes. Die in den 30-er und 40-er Jahren angelegten Strassen zeigen eine bereits geplante, rechtwinklige Form. Auch auf dem Gebiet der Wasserableitung wurden große Fortschritte gemacht; der Bau von Deichen um den Teufelsgraben/Ördögárok und das Ausheben des Dencsár-Grabens/Dencsár-árok waren große Aufgaben. Gegen Ende der Reformzeit war Kanizsa also ein Marktflecken mit etwa 11-12.000 Einwohnern, aber die Schritte zu einer weiteren Entwicklung des Ortes lagen nicht mehr in den Händen der Stadt. Es gab zahlreiche Faktoren, die diese Entwicklung behinderten. Darunter möchten wir besonders hervorheben, dass die größte Stadt der Region auf Grund der Bürokratisierung in dieser Periode nicht die Vorteile einer Komitatshauptstadt genießen konnte, d. h., sie verfügte nicht über die notwendigen Honoratioren und konnte daher nicht die nötigen äußeren Impulse erhalten, die grundsätzlich vom Komitat hätten kommen müssen. In der Stadt gab es kaum Amtsgebäude, es gab keine zentralen Institutionen usw., denn diese kamen alle nach Zalaegerszeg, das damals kaum halb so groß war wie Kanizsa. Alles, was die Stadt erreicht hatte, hatte sie aus eigener Kraft erreicht, die Entwicklung, die geographische Ausbreitung, die gesellschaftlichen und wirtschaftlichen Ergebnisse waren den Anstrengungen der Kanizsaer Gesellschaft zu verdanken. Die Kapitalkraft des Grundherrn konnte nicht die fehlenden zentralen Entwicklungs-programme erüsetzen, war der doch grundsätzlich nur an einer maximalen Steigerung seines Einkommens interessiert, da er die Kraft und die Folgen Aufhebung der Leibeigenschaft erkannt hatte. Die große Veränderung betraf aber natürlich nur den Stadtteil Nagykanizsa: Die Bewohner von Kiskanizsa blieben Stadtbewohner, die sich auch weiterhin mit Landwirtschaft beschäftigten, und die von der Entwicklung und Veränderung Nagykanizsas vor allem die Erweiterung eines sicheren Absatzmarktes und bessere Transportbedingungen zu spüren bekamen. Gegen Ende der Reformzeit waren also die beiden Seiten der Stadt raumstrukturell, wirtschaftlich und gesellschaftlich durch Welten von einander getrennt, allerdings ergänzten sich die Spezifika der beiden Statteile hervorragend und trugen damit die Möglichkeiten zu einer weiteren Entwicklung in sich. 108 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) Kaposi Zoltán: Historical Site Plan of Kanizsa (1690-1849) The castle of Kanizsa, seized by the Turks in 1600, was significantly transformed in the 17th century. The settlements around it were depopulated, while at the same time, with the castle, Turkish-style civilian houses were built after the 1660''s. When the liberating army led by Ádám Batthyány retook the castle in 1690, approximately 180 houses were found intact inside, while the settlements external to the castle as well as the fortification in front of the castle were all destroyed. Not long after the retreat of the Turks, German soldiers moved into the castle, and the imperial treasury took ownership of the castle itself. After Batthyány''s resignation German commanders took over leadership. Urban citizenry gradually began to move in, and the destroyed external settlements started to regenerate. Around the middle of the 1690''s the initial settlements which later were to form the core of the town had taken place. In addition to the destruction of the old external communities, a second factor inhibiting growth was the enormous swamp which had originally been created artificially for the defense of the castle, and whose width from east to west was as much as a kilometer and a half. The castle was situated in the middle of this huge swamp, and the town section of Nagykanizsa was established on the higher eastern side, while Kiskanizsa was established on the sandier, marshier western side. As long as there was a garrison there, the army with its numbers and needs was the defining element in the town. The captain and the quartermaster stationed here decided on practically everything, but at the same time the autonomous town government soon began to reorganize itself. The two Kanizsa''s were a single town. An imperial decree in 1702 ordered the castle to be torn did, which was accomplished within a year and a half, and its stones were later used for other construction. The population inhabiting the castle thus far moved to the drier areas outside the swamp, where there were plowlands and gardens and they could settle, receive lands and build houses. According to early tax records Kanizsa must have been a rather small settlement, and even by the turn of the 17th and 18th centuries it is unlikely to have had a combined population of more than 1500 or 1600. With the withdrawal of the soldiers Kanizsa''s function as a military outpost ceased, and the city was ceded to Jakab Grassics, then in 1717 to Miklós Szapáry II. The town''s inhabitants continued to enjoy the benefits of status as a market town. In 1713 a fiefal contract between the town and the feudal lord set down the opportunities where free rights could be practiced in exchange for payment of an annual fee. The geographic placement of privileged Kanizsa was extremely serendipitous, and would later provide the potential for rapid growth. First, the town had long been a center for 16th- and 17th-century cattle trade abroad, going from South Transdanubia to the Adriatic Sea. The large pastures outside the town and the higher areas of the swamp provided places to feed the herds and collect them for local merchants or traders arriving from elsewhere. At the same time, the royal imperial north-to-south postal road also passed through Nagykanizsa before crossing the Drava and Mura at Legrad, thus giving the town access to the capital of the empire. Mention should also be made of a fifth road leading from Kanizsa along Lake Balaton to Buda and Pest, whose delivery capacity was later to grow significantly. Thus, the inhabitants of Nagykanizsa had settled at the nexus of a five-pronged crossroad, to enjoy the blessings of commerce and trade. Not surprisingly, the town was awarded an imperial permit to hold four national markets as early as 1697. These markets consistently attracted large crowds, and the town''s nominal population of 1500 swelled considerably at market time. At the same time, an English traveler in a 1715 travel report describes the town as being the site of 100 seedy houses, with no streets, yet there are great throngs at the markets. Market Square itself was located at the meetingpoint of the north-south and east-west roads. The old properties still surviving today basically originate from the construction boom of the early 18th century. In the middle of the 1690''s the Franciscans began construction of a church, soon to be followed by a cloister on a lot donated by the captain of the garrison. The home of Commander von Berge was probably built at approximately the same time, and stood until the 1970''s at the corner of Market Square and Zarda Street. The postal station was built on the southeast corner of Market Square, opposite which on the southwest corner was built the quartermaster''s home, later converted to a salt depot. To the east behind the postal station the manor ("ducal castle") was constructed from the stones of the castle, on the eastern side of which an inn was opened, primarily to receive merchants and market-goers passing through Kanizsa. It is not known whether any of the feudal lords resided in Kanizsa for very long (it is possible that Count Szapary did), thus the castle usually was the residence of the bailiff. In the 1730''s a beerhouse was built below the manor of Lady Katalin 109 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) Szapáry, and an increasing number of manorial buildings were constructed to form the institutional complex supporting manorial production in the manorial areas of the town. Between 1742 and 1744 Kanizsa and the feudal lands of Homokkomárom to the north became the property of Count Lajos Batthyány, Palatine of Hungary, thereby becoming part of an estate complex of several hundred thousand acres governed from Körmend. Batthyány''s administration took shape, with an increasing number of manorial officers arriving at the 30,000-acre manorial center at Kanizsa. Around the middle of the 18th century the first major manorial tax records were prepared in an attempt to take count of the town''s population, which by that time had grown to approximately 3500. In the mid-18th century the Nagykanizsa section of town had some 14 streets, while the Kiskanizsa side had at least two. Population growth would later continue to be a constant factor in all forms of change; in the early 1770''s the population had reached 4000, and by the mid-1780''s a population of 5100 was registered at Kanizsa, making it the largest settlement in Zala County. In the middle of the century the settling of the population served merely to outline certain rudimentary street forms, the town obviously having no clearly measured streets as yet. At the same time, a defining factor in the structure of the town was the fact that the Batthyány counts practiced a relatively open manorial policy for that era in Hungary, such that in addition to the traditional German-oriented citizenry in the town other ethnic groups were able to settle on the manorial tenant lands. A few Jewish families had long been living in the town, and increasing numbers of Southern Slavic and Greek merchant families also arrived. By the middle of the 18th century Kanizsa had become a multi-ethnic community of several different religious faiths. The turn-of-the-century economic boom of the Napoleonic Wars had an impact on the town, resulting in a significant transformation of its infrastructure. Population growth remained high, numbering as much as 8000 by the 1820''s. In addition to steady internal growth the Jewish population settling here at the turn of the century was also of great significance, the presence of 60 to 70 families consistently being registered here during this period. The Jewish settlement in the town led to the wealthy arriving merchants purchasing a number of houses and appurtenances in the town center, raising them to prestigious standing despite the fact that the town government continued to exclude them. Families obtaining significant town properties included the Lachenbachers, who were very influential in the empire, as well as Gottlieb Mayer, a major military vendor. The industrial citizenry of the town, with its old, traditional principles, understandably viewed this process with suspicion, as it feared a diminuation of its influence. To protect their own interests a number of restrictive administrative regulations were attempted — without much success, as each attempt fell to manorial resistance. In the 1820''s the Lőwensteins, Hirschls, Baruchs, Blaus, a Tachauers and Benziáns owned increasing numbers of properties, and there were some who had two different houses in the town. During this period the ratio of non-traditional ethnic groups in the population grew steadily: because of the war several hundred soldiers were regularly quartered at Kanizsa, at the same time that increasing numbers of noblemen moved into the town and bought houses here, including Count Ferenc Széchenyi, who purchased a house on Main Street from merchant János Geber. (This later was inherited by his famous son, István.) The army also occupied the Franciscan cloister. The street network continued to expand, now with 23 streets in Nagykanizsa in 1799 and at least ten in Kiskanizsa. The main opportunity for town expansion at the turn of the century was the swamp. This massive potential land between the two town sections was needed by both the count and the inhabitants. The inhabitants wanted it for its importance in feeding their animals, inasmuch as in the dry seasons the swamp was an excellent source of hay, while the count was aware that if he owned the swamp, he could lease it and collect profit from the lands (mills, tenancies, etc.). A lengthy legal dispute was begun with severe litigation until finally a compromise was reached in 1810. As a result, the swamp was divided, and a year later a new fiefal contract was negotiated in which the inhabitants received new property lots, and in the meantime they began digging the main canals to drain the swamp. Obviously, public health considerations also explained the increasing importance of the swamp, as even the landowners there wanted something to be done about the toxic mists it emitted. The town''s surplus population gained new space, and tenancies increase. At least as important as the swamp was the need to modernize the town''s street network to promote trade. Of the traditional roads only the post roads had gravel in places, and in the spring and autumn after a heavy rain the town practically bathed in mud. In the area around what today is Eötvös Square the „Sárecz Sea" arose, a pit so big that horses could swim in it. There were several such low-lying areas in Kanizsa, another such example being a depression in „Tizenháromváros" (now the southern end of Kossuth Square) which was practically a pond at times. Something had to be done about the roads, as the laying of bundles and use of 110 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) stilts was a temporary solution at best. In the 1810''s the first streets paved with red brick appeared, the main commercial streets obviously being paved soonest, while other streets were graveled. Later municipal ordinances were passed to brick the ditches, provide drainage, build bridges over the ditches, and so on. The houses were given street numbers and fire protection measures were passed, while commercial security was promoted by employing increasing numbers of day- and night watchmen. The economic boom in the Reform Era resulted in rapid growth. Even the constants in the process exhibited change. The population grew extremely rapidly in the 1830''s and 1840''s. In addition to the customary immigration pattern, internal growth was also observable now. The market town was gradually becoming urbanized, and an increasing number of institutions were established to provide a venue for community activity. In the Reform Era there was already a hospital, lyceum, teacher training school, a second school, a civil union, a casino, several churches, a synagogue, and so on. Growth was attributable in no small part to the fact that Kanizsa was increasingly become a merchant town, and its infrastructure was a commercial infrastructure. Alongside the grain market in the center of town large commercial canals and granaries were built. The typical construction model in the town center became the replacement of the traditional one-story houses with two-story houses such that the shops were downstairs and the shopkeepers'' homes upstairs. Merchant homes with a wide street façade and a U shape inside were became the norm, in addition to a few ostentatious merchant palaces, such as the Strasser House on Main Street or the Axenti House on what is now Deák Square. Increasing numbers of merchants appeared in the town center; for all intents and purposes by the end of the Reform Era there were houses of merchants on Market Square and Main Street than there were of traditional craftsmen. This transformation was aided by two factors. The first was the policies of the feudal lord, the essence of which was for the manor to survey lots, open new streets and give them to the town inhabitants, thereby providing himself with long-term leases and growing profits. Also part of this policy was the count''s practice of buying houses from town citizens which were in excellent locations and could be leased for handsome sums. Duke Fülöp Batthyány obtained a large number of houses in this manner, notable examples being the purchase of the Spánier and Then Houses. Closely related to this was the expansion of the manorial buildings constructed in the 18th century; for example, an upstairs was added to the Ironman House, and the Zöldfa restaurant was converted into a hotel, resulting in a substantial increase in his lease income. He opened the southern areas of the town to settlers by creating Fülöp, Iván and Gábor Streets, and the sale of the lots their meant a sizable profit for the count while at the same time providing the growing population, especially the town''s crowded Jewish community, places to make a home. Increasing numbers of manorial inns were at the service of transit traffic: by 1848 there were five inns in the two town sections, enough to lodge approximately 400 persons. The second factor in the transformation derived from the economic and social activity of the townspeople. By the Reform Era an extremely important internal real estate market had taken shape, in which a few spectacular bankruptcies and collapses occasionally played a major role. A major impact on the internal structure of the town came when the Chinorány family of nobility lost both its houses (which had been the postmaster''s home and the postal station) and the count purchased them. The two residences adjoining the town hall also changed owners: the one on the left reverted to the town following the bankruptcy of former town magistrate Henrik Pichler, while the one on the right, which had been owned Gottlieb Mayer for 40 years, after his death was sold by his sons to the Dobrovics family. The handful of shops and homes which were built on Market Square and situated beside the building complexes gave special color to the square. Eventually a minor market was built next to the major market, as well as other market facilities (lumber market, day market) taking shape on the eastern side of Main Street. Major changes of ownership took place practically everywhere. A number of ranking aristocrats moved into the town; for example, Count Károly Zichy, the owner of the Vrászló manor, bought the house of Count István Széchenyi and sent his livestock director, Alajos Tárnok, to live there, while at the same time a new granary was established and shops were set up on the side facing the street. Old burger families disappeared from the town center; for example, the home of master hatter Márton Czenek was purchased by the Civil Union to be its main office. In the Reform Era boom the number of houses and streets continued to increase in Nagykanizsa and Kiskanizsa. According to the 1841 tax record, the last surviving document for both town sections, the were 1146 houses in the city inhabited by 1493 taxpayers; that is, in the early 1840''s nearly 25% of the taxpayers did not own their own home. An increasing number of non-feudal elements resided in the town. The number of intellectuals with diplomas swelled significantly. In addition to traditional church and manorial employees and overseers an 111 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) increasing number of teachers, surgeons and physicians, chemists, bookbinders and publishers were now living here. Those in the trade professions were also undergoing major specialization, to say nothing of the increase of large-scale manufacturers. Special mention should be made of the growth in the Jewish population, as by 1848 they had come to represent nearly 20% of the total population, whereby the town became the largest Jewish community in southwest Transdanubia. Naturally, this required houses and streets, so it is no surprise that by 1848 there were some 52 streets in the two Kanizsa''s, 16 in Kiskanizsa and 36 in Nagykanizsa. Town expansion was partly outward along the old five-pronged trade roads, but in the Reform Era there was also some construction of the internal linking network. The streets surveyed in the 1830''s and 1840''s now took planned, angular shapes. A further advance was in the matter of drainage: the placement of locks on the Devil''s Ditch and the digging of the Dencsar Ditch were the largest project. Thus, by the end of the Reform Era Kanizsa had become a market town with a population of between 11-12,000, but the potential for further progress was not its own hands. A number of factors remained to inhibit growth. The most important of these include the fact that, although the largest town in the region, it did not enjoy the privileges of being the county seat during the growth of its contemporary bureaucracy and thus did not receive the external impulses that would have come from the county. There were very few administrative buildings in the town, nor were there any central institutions or the like in Kanizsa, as these opportunities were taken away by Zalaegerszeg, which was scarcely half the size of Kanizsa. What the city achieved, it achieved on its own: its growth, geographical expansion, and social and economic accomplishments were the works of its society. The assets of the feudal lord could not compensate the absence of central development programs, inasmuch as he was basically interested only in maximizing his profits, while recognizing the potential force and consequences of the liberation of the serfs. Of course, only Nagykanizsa was affected by the great transformation: the society remained basically an agricultural urban population for whom the growth of Nagykanizsa mainly meant a reliable market and increased delivery opportunities. Thus, by the end of the Reform Era the two sides of the town were virtually a world apart in structural, economic and social terms, yet the specifics of the two town sections complemented each other extremely well, leading to further growth. Rábavölgyi Attila KIS- ÉS NAGYKANIZSA DEMOGRÁFIAI VÁLTOZÁSAI (1690—1849) BEVEZETÉS A népességszám alakulásának vizsgálata örökzöld kutatási témának tekinthető. A modernkori, zömében 20. századi összeírások lehetővé is teszik a széles spektrumú kutatásokat. A történészek egy csoportjának véleménye szerint ez már jóval nehezebb az ún. „demográfiai átmenet" (kb. 1750—1950) korszakában, hiszen a különböző összeírások nem elsődlegesen a demográfusok számára készültek, s a felvételek célja, jellege sem mutat egységet. Hiánypótló feladatra vállalkozunk akkor, amikor a délnyugat-magyarországi régió egyik meghatározó településének (az 1820-as évekig település-párjának) demográfiai vizsgálatát igyekszünk elkészíteni. Munkánk az 1690 és 1849 közötti időszakot vázolja fel Kis- és Nagykanizsára vonatkozóan az adó-, lélek- és népesség-összeírások, egyházlátogatási jegyzőkönyvek adatai és szempontjai figyelembevételével. Ekkor, több mint másfélszáz év alatt Magyarország történetében igen fontos periódus bontakozik ki: a tradicionális agrárrendszer folyamatosan veszíti el archaikus jegyeit, és lassan megteremtődnek a tőkés termelés gazdasági, társadalmi és kulturális feltételei. Bármely emberi közösség vagy település számára meghatározó a saját múltjához, jelenéhez, jövőjéhez fűződő kapcsolatrendszere. Fontos, hogy az ott élők tudomást szerezzenek mindarról a széles körű információbázisról, annak használhatóságáról, hozzáférhetőségéről, amely segítséget nyújthat a kapcsolatrendszer kialakításához. A Nagykanizsa városi monográfia1 is részét képezi a kapcsolatteremtésnek. Igyekszünk az általunk önkényesen megrostált források feldolgozását közreadni, és szándékunkban áll az olvasónak felvillantani a leghasznosíthatóbb összeírásokat, összefüggéseket, történelmi tényeket, amelyek hatással lehetnek akár a mostani történések értelmezésére, akár bizonyos problémák feltérképezésére. A források döntő többsége lélek-, népesség-, katonai és adóösszeírás, s ez a tény már önmagában is sugallja a feladat összetettségét. Megállapítható továbbá, hogy az összeírások jellegéből adódóan nem egyszerű bennük közös nevezőt/nevezőket találni, mert egyik sem igazán „tökéletes" forrása egy demográfiai vizsgálódásnak. A Magyar Országos Levéltár őrzi az 1703, 1728, 1743, 1770. évi, a Zala Megyei Levéltár az 1715, 1720, 1735—1799, 1773—1779, 1837. évi, a nagykanizsai Thúry György Múzeum az 1745—1826. évi és a Városi Könyvtár az 1828. évi conscriptiókat, valamint az 1748 és 1750 közötti egyházlátogatási jegyzőkönyveket. Ezek bepillantást engednek a 17. század végétől a 19. század közepéig városunk múltjának egy részébe. Az 1728, 1784—1787, 1828. évi országos és a megyei összeírások, a helyi lajstromok tükrében kínálkozik lehetőség összehasonlítást végezni más települések egyidejű mutatóival. Forrásaink között szerepel Ludovicus Nagy1 és Fényes Elek3 leíró jellegű műve. A forrásfeldolgozások és a szakirodalmi munkák (leginkább a helytörténetiek) is nagy segítséget nyújtottak a téma kibontásában. A 160 évet magába foglaló korszakot két egységre különítettük: az egyik az 1690—1784/1787-ig, a másik az 1784/1787—1849-ig tartó időszak. Az első egység a felvilágosult abszolutizmus képviselője által elrendelt első hivatalos népszámlálásig terjed, s ez Kanizsán a népességszám jelentős növekedését mutatja. A majdnem egy évszázadnyi periódusban zömében lélekösszeírások (Conscriptio animarum) szerepelnek. Leginkább a 18. század közepétől — 1748/1750-ból, 1757-ből, 1771-ből, 1773—1779-ből — állnak rendelkezésünkre demográfiai szempontból is jobban hasznosítható források. A korszak második egységében további népességnövekedés tapasztalható, de az előzőhöz viszonyítva kisebb arányban, amelyet igazolnak a zömében katonai és adóösszeírások, az 1784/1787. és 1828. évi országos összeírások, a nem nemesi conscriptiók is. A két periódusban azonos szempontokat szem előtt tartva (a népességszám változása; az egyes társadalmi rétegek foglalkozás szerinti megoszlása; vallási és etnikai megoszlás; a zsidó népesség aránya) követjük nyomon városunk4 és a környező néhány település demográfiai változásait. A következő eredményeket vetíthetjük előre: — a népességszám növekedési üteme az országos mutatóknak megfelelően nagyobb az első periódusban, mint a II. József-i számlálást követően; a lakosság száma korszakunkban más hasonló funkciójú városhoz viszonyítva alacsonyabb; 116 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) •—az 1748—1771 közötti évekről készített korpiramisok a mai fejlődő országokéhoz hasonlítanak (a 0—20 éves korig terjedő korcsoportok a népesség közel 60%-át adják); — az átlagéletkor alacsonyabb, mint a nyugat-európai átlag ( 25 év ); — az egyes családok átlagos létszáma kb. 4 fő, míg a háztartásokban kb. hatan élnek; — a privilegizált mezőváros (oppidum privilegiatum/ privilegierte Stadt) — elsősorban ipari nyersanyag hiánya miatt — megélhetését mezőgazdasági és kereskedelmi (helyi, regionális, országos, birodalmi) tevékenységből biztosítja; az iparosok (legtöbbször kereskedők is) munkája uradalmi és/vagy kanizsai érdekeket szolgál, s nem válnak lélekszámban meghatározó szegmenssé; — a társadalom képe azt mutatja, hogy a társadalmi feltételek nem teremtődtek meg az 1848/1849. évi politikai átalakuláshoz (kevés jel utal a modernizáció folyamatában fellelhető jelenségekre pl. manufaktúrák alapítása, a polgárság körének jelentősebb bővülése, az uradalom átalakítása a napóleoni háborúkban és azt követően); — a nem állandó népességre (katonaság, diákság, hadifoglyok, napszámosok, vándorlegények, cselédek, külterületi népesség) vonatkozó információk szűkösek; annyit tudunk, hogy létszámuk igen csekély; a katonaság kb. 1200 főt tett ki a 18. század elejéig; — a felekezeti megoszlás sokszínűséget mutat: településünk lakosai (németek, magyarok, horvátok) többségében katolikusok, így az ortodoxok, protestánsok, izraeliták aránya 10-20% körüli; — az etnikai összetétel, a nemzetiségi megoszlás sajátossága, hogy a betelepítések és bevándorlások 18. századi következményeként nő a németek, horvátok száma; a 19. század első felében a magyarság kerül többségbe; — a zsidóság a Batthyányak betelepítése révén került a dél-zalai mezővárosba; meghatározó szerepet csak 1840 után játszhattak a politikai életben. Kis- és Nagykanizsa vizsgált korszakunkban fejlődésre képes, stratégiai helyzetét jól kihasználó, heterogén etnikai és vallási csoportok lakóhelye, mely küzd a földesúri függőség ellen sajátos jogállásának megőrzéséért, a végvárrendszer felszámolását követő új lehetőségek felkutatásáért, saját rendszerének kialakításáért, hagyományainak megőrzéséért és újabbak megteremtéséért, a túlélésért a történelmi idő olykor rendkívüli forgatagaiban. A modernizáció csírái megjelennek, de a település és az itt élők számára továbbra is a primer szektor (elsősorban az állattenyésztés), valamint az uradalom szerepe, szükséglete lesz meghatározó. Pozitívum, hogy Kanizsa igyekszik szinte valamennyi lehetőségét kihasználni, így pozíciója tovább erősödik. A 19. század közepére a magyarországi települések között rendkívül előkelő helyet foglal el a piacközpontok sorában és a délnyugatmagyarországi régióban. Ezzel megnyílik az út a 19. század második felében bekövetkező gazdasági és társadalmi formációváltás többszintű és összetett folyamata felé. Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a török félhold leáldozása teljesen új helyzetet teremtett. A vár és a hozzá kapcsolódó funkciórendszer megszűnik, majd rövid idő alatt teljesen eltűnik. A két településrész között húzódó mocsaras terület hasznosíthatóságának előtérbe kerülése szimbolizálja — az egyébként nagyon eltérő struktúrájú — Kisés Nagykanizsa egymás felé közeledését gazdasági érdekek figyelembe vételével, vagy olykor politikai, hatalmi kényszer alkalmazásával. A védelmi szerepkör helyébe alternatívát kellett állítani. A kereskedelmi kapcsolatok előtérbe helyeződése következtében — lassan haladva — kibontakozik egy lehetőség. A betelepítések, a belső migráció és a bevándorlások hozzájárulnak a megváltozott viszonyokhoz való alkalmazkodáshoz, és biztosítják a társadalmi hátteret. Az oppidum és szűkebb környezete funkcióváltásának kibontakozása párhuzamosan halad a feudális jegyek fokozatos háttérbe szorításának kísérletével. E kettős folyamat együttes jelenléte sok-sok nehézséget jelent mind a mezőváros vezetősége, mind a hétköznapi emberek számára. 117 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) I. A LÉLEKÖSSZEÍRÁSOK IDŐSZAKA (1690—1784) Ma Kanizsát legtöbbször a „régiók kapuja"-ként említik, ugyanis — az itthoni viszonyokat szem előtt tartva — jó a földrajzi elhelyezkedése. Nem volt ez másként kb. kétszáz évvel ezelőtt sem. Ma összekötő elem a mediterrán térség és Közép-Kelet- Európa irányába, akkor fontos posta-, majd később kereskedelmi útvonalak találkozásánál kialakult helység. Ez a tényező biztosította a piackörzet (itt nem a tőkés gazdasági-társadalmi formáció fogalmát használjuk) kialakulását, valamint a mezőgazdasági áruforgalom fokozatos bővülését. A térség rurálisnak tekinthető. Szabad királyi város (civitas) kb. 100 km-es sugarú körben nincs, a környék mezővárosai inkább falusi jellegűek, így Kanizsa a környezetéből nagyobb eséllyel képes kiemelkedni. A népesség összetétele időszakunk elejétől heterogén: németek, horvátok, magyarok; katonák, papok, polgárok, földművesek, iparosok, iparos- kereskedők, kereskedők. Az együttélés tekintetében évszázadokon át kialakulhatott a másság, a másik kultúra, a másik vallás elfogadása, és a sajátos jogi helyzet által eredményezett realitások átlagon felüli toleranciához vezettek. E nagyon fontos tulajdonság több alkalommal segített a problematikus időszakok átvészelésében, túlélésében. A növénytermesztés tekintetében a szőlőművelés biztosíthatott volna igazán előnyöket, de ekkor még nem számított a maihoz hasonló önálló borvidéknek. A város gazdálkodásában csak kis szerepet játszott. A homokos, illetve az agyagbemosódásos barna erdőtalaj-típusok csökkentik a gabonatermesztés esélyét, melyet a csapadékmennyiség (700-800 mm) és a talajviszonyok is befolyásolnak.5 Az állattenyésztésnek mind településünk (szarvasmarhaés sertéstartás), mind az uradalom (juh- és szarvasmarhatartás) szemszögéből nézve kedvező feltételei voltak, melynek igazolására most csak a híres és nagy forgalmú állatvásárokat hozzuk fel példaként. A népesség számának meghatározása látszólag nem tűnik túlságosan bonyolult feladatnak. Meghatározott időpontban a természetes szaporodás6 és a vándorlási különbözet7 biztosítja az adott településen élők összességét. Korszakunkban azonban ez a művelet igen hosszadalmas és összetett, hiszen az egyházak által vezetett születési és halálozási anyakönyveket, valamint a be- és kivándorlók listáit — ha vannak egyáltalán — kellene összhangba hozni. Ugyanakkor a népesség számát több tényező befolyásolhatja külön-külön és egyszerre is: az időszak nagy epidémiái, az éhínségek, a kül- és belháborúk, s mindezen tényezők együttes vizsgálata segít a meghatározásban. Jelen munka idő- és terjedelemkorlátai miatt nem vállalkozhat a majd 160 évre vonatkozó összes forrás feldolgozására. Wellmann Imre8 összefoglaló és irányadó munkájából emelünk ki néhány, fejezetünk szempontjából fontosabb részletet. A török kiűzése Magyarországról rendkívül hosszú periódust ölel fel. A 18. század elején a gazdaságot, a társadalmat, a kulturális életet és a hétköznapi életet egyaránt érintő pusztulás („totál Ruin") jellemezte. A népességszám (a Bánság nélkül) 3,9 millió, így a népsűrűség 12,1 fő/km2-re tehető. A szabadságharc katonai eseményei, az etnikai villongások, a pestis hatására a lakosság jelentős veszteségeket szenvedett, sokan hagyták el otthonukat. Kevés katonai esemény (1717, 1737— 1739, 1788—1790) zajlott, így ezek csak kis mértékben csökkentették a népességet, mint ahogyan jelentősebb kivándorlás sem akadályozta a népesség növekedését. Az első megbízható összeírás 1728-ból maradt fenn. 43 vármegyében és két kerületben készítették el, ma azonban csak 13 vármegye lajstromait olvashatjuk, tanulmányozhatjuk. Végeredményként megállapítható, hogy 1720-ban az ország összeírt népessége kb. 4,3 millió főre becsülhető. A népsűrűség értéke 13,34 fő/km2. Zala megyében 5197 adózó főt vettek számba. Ez négyzetkilométerenként 1,06 családfőt jelent. A szomszédos Somogyban 2882 fő; 0,44 fő/km2, míg Vas megyében 12 956 fő; 2,57 fő/km2 a mutatók számadata. Jól érzékelhető az egykori török hódoltsági terület határa. A természetes szaporodás 6—14%o-et mutat. A nagy vérveszteségeket fokozott ütemű regenerálódás követi. Az eddig elvégzett részletkutatások az élve születések nagy számáról, ugyanakkor je118 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) lentős csecsemő- és gyermekkori halálozási arányról tudósítanak. A családonkénti gyermekszám 5—8 között mozgott. A migráció népességszámot is befolyásoló tényezői közül időszakunkban a bevándorlás és a betelepítés játszott meghatározó szerepet. Előbbi a németek városokba történő áramlását, a kárpátukránok, rácok, bunyevácok, sokácok, bolgárok, görögök és cigányok bevándorlását foglalja magába. Utóbbi folyamat a Felső-Rajna vidéki katolikus németek Pest, Tolna, Baranya, Fejér, Komárom, Győr, Veszprém, Zala, Somogy, Békés, Heves, Zemplén, Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékbe történő megtelepedését jelenti. II. József uralkodása alatt, politikájának szerves részeként újabb nagyarányú betelepítés következett be (kb. 85-90 000 fő). Kaposi Zoltán9 szintén érinti a témát, többek között a népességszám meghatározásának kérdésében. A hagyományos állásponttal szemben egy másik elméletet említ, mely szerint a II. József-féle öszszeírásból kiindulva — regresszív számítási módszert alkalmazva — mindent egybevetve a 18. század eleji népességet nem lehet 5,3 milliónál kisebbre becsülni. így viszont még a 18. században is tradicionális vonásokat mutat a népesség, hiszen rendkívül lassú gyarapodásról van szó. S ez a demográfiai tényezőkben is megmutatkozik. A lakosságot magas termékenységi és halandósági arányok jellemezték. Előbbi 4 0 % o , míg utóbbi átlagosan 3 5 - 3 7 %o körüli értéket érhetett el. A népességszámot csökkentő tényezők között a pestis visszaszorulása mellett megemlíti a kiütéses tífusz, a skarlát (vörheny), a sokféle nemi betegség, illetve tüdővész pusztításait is. Az epidémiákhoz több esetben kapcsolódtak éhínségek, időszakunkban pl. 1718-ban. 1784/87-ig általános, fennmaradt országos népességösszeírások nem állnak rendelkezésre. A levéltári és múzeumi „forrásrengetegből" néhányat választottunk ki az 1703, 1711, 1715, 1720, 1728, 1743, 1748/1750, 1757, 1771. esztendőkből és az 1773—1779 közötti időszakból. Ha ezek viszonylag pontosak is, mégsem elegendőek ahhoz, hogy a privilegizált mezőváros teljes lakosságát meghatározhassuk. így becslésekbe kell bocsátkozni, hiszen mégsem mondhatjuk azt felelősségteljesen, hogy pl. 1711-ben a népesség csak 84 gazdából „állott".10 Az idevonatkozó szakirodalom és a források névanyaga egyértelműen olyan településről árulkodik, amely 1690 után nem a katonai akciók hatásaként kiüresedett, hanem önálló élettel átitatott, tevékeny közösség. A kamarai fennhatóság idején a népesség nem homogén, s ennek a betelepítés és bevándorlás az oka. 1743-ig az összeírások jellegükből adódóan kevesebb információval szolgálnak demográfiai tényezőkről, inkább a gazdasági élet szerteágazó elemeit vizsgálják (megművelhető területek megoszlása, aránya, eszköz- és állatállomány, művelési módszerek stb.). Kezdjük az időszak elején, 1690-ben. A vár és a hozzátartozó település a Budai Kamarai Adminisztráció tulajdonába került, s 1703-ig ott is maradt. A török április eleji kivonulása után a városban és a várban ismeretlen a népesség száma. A katonaság létszáma 1200-ra tehető, míg 241 török és 364 rác lakosról tudunk.11 így becsült értékként kb. 2000 fő számítható a településen. Az 1703. évi összeírás12 német nyelven íródott. A forrást Rózsa Miklós13 is említi. A 10 pontból álló dokumentum már tartalmaz olyan információkat, amelyek segítségével megbecsülhetjük Kanizsa népességét. Az első oldalon feltüntették többek között a háztulajdonosok számát és a polgári lakosokat. A lélekszámot ismét csak becsülni kényszerülünk. A 159 háztulajdonos és 44 polgári lakos családostul (tételezzük fel, hogy 4 fő alkot egy családot) 812 főt eredményez, s ha ehhez hozzászámítjuk a katonaságot, akkor gyarapodást nem rögzíthetünk a 13 évvel korábbiakhoz képest. A törököt kiűző háború, a megtelepedés nehézségei és a bizonytalanság a népesség számának stagnálásához vezetett. A Rákóczi-szabadságharcot követő összeírások (1711, 1715, 1720, 1728 és 1743. évi) a településen élők számáról nem nyújtanak egyértelműen megbízható számadatokat. A függetlenségi mozgalom, a katonaság kivonása és az 1708—1710 között pusztító pestis csökkentette a népességszámot. Az 1711. évi conscriptio14 mindösszesen 84 gazdát említ, közülük 20 mesterember és egy kereskedő. Ha a családtagokat hozzászámítjuk, akkor 336 főt kapunk. A népességhez viszont hozzátartozik még a német betelepítettek csoportja („Weniger Teutschen Mitbürger"), akiknek a létszámára Kerecsényi Edit15 egyik munkájában is találunk utalást. E szerint 1714-ben kelt az a levél, amelyben 113 német férfit említenek.16 így az uradalom „posztosaival" kiegészítve kb. 800 fő lehetett a lakosság. 1703 és 1711 között tehát a népesség több mint felére apadt. Viszont ha az előbb idevezényelt, majd később elvezényelt hadosztályt leszámítjuk, a nem katonai csökkenés 1,5%-ot tesz ki. A körülményeket szem előtt tartva ez az arány indokoltnak tűnik. Az 1715. évi17 összeírás 9 oldalon keresztül sorolja fel Kanizsa oppidum 263 libertinusát. Az itt élők száma a németekkel együtt 1504 főt eredményez. Alig öt esztendő leforgása alatt az immáron katonaság nélküli népesség majdnem megduplázódott. Az 1720. évi conscriptio regnicolaris1" már gr. Szapáry (II.) István földesurasága idején keletkezett. A lajstrom 138 libertinust közöl. Ha az 1718-ban pusztító országos éhínség térségünket is érintette, elképzelhető, hogy a libertinusok és németség száma kb. a felére csökkent (263-ról 138-ra), akkor a népességszám ezer fő alá zuhanhatott (kb. 830), alig meghaladva az 171 l-es szintet. 119 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) 1728-ra a népességszám (1612) újra elérte az 1715. évi értéket, sőt meg is haladta azt 108 fővel." Az 1728. évi összeírás 225 gazdát, valamint 176 házas és házatlan zsellért sorol fel. A gazdák közül 19 özvegy nő, míg a zsellérek között 12 férj nélküli található. 1720-hoz viszonyítva csekély számú lemorzsolódás tapasztalható. 1743-ból való a következő aestimatio,20 amely Szapáry (II.) István nagy- és kiskanizsai, valamint szepetneki jószágait veszi számba. A lakosság száma 436, melyből 67 zsellér, természetesen a számok adózó főket jelentenek. Számításaink szerint 1744 főre tehető az össznépesség minimuma, azaz a két földesúr hatalma idején 1703 és 1743 között a lakosság több mint kétszeresére emelkedett (812 főről 1744 főre). Felvetődik a kérdés, mi az oka ennek. A privilegizált mezőváros a körülmények ellenére gyors növekedést mutat. Ajelentős számú libertinus (szabad jogállású) jelenléte a településen vonzóvá tehette a beköltözést. Ugyanakkor a földesurak, amennyire csak módjukban állt, csorbították a városban otthonra találók jogait; erről bővebben Barbarits Lajos21 művéből szerezhetünk információkat. Városunkjogi helyzete csak részben biztosította az önállóságot. Úgy tűnik azonban, a szabadságharc elhúzódása, a fent említett éhinség, az epidémiák, a valóságos, helyi megszorító intézkedések sem jelentettek akadályt a negyven év alatti kétszeres növekedésnek. A település gr. Batthyány Lajos nádor birtokába került. A földesúrváltással időszakunk olyan összeírásaihoz érkeztünk, melyek demográfiai szempontból a lélekösszeírások közé tartoznak, s az egyik, a legkorábbi, 1748—1750-ből való egyházlátogatási jegyzőkönyv, melyet a Veszprémi Püspöki Levéltárban őriznek. A „Visitatio Canonica Districtus Szala-Egerszegiensis 1748/1750" anyagát Ördög Ferenc22 tette közzé, többek között Kis- és Nagykanizsára vonatkozóan. Néhány gondolatot előre kell bocsátanunk elemzésünk rendszeréről és a „Visitatio" adatairól. Először a kiskanizsai, majd a nagykanizsai viszonyokat elemezzük a népességszám, a családok száma, illetve családokban élők létszáma és a korpiramisok tekintetében. Mindez vonatkozik az 1757. évi és 1771. évi összeírásra is. Legvégül a majd negyed évszázadnyi intervallum változásait értékeljük. Helyzetünk speciális, hiszen hasonló elemzéssel, vizsgálódással tudományos munka eddig nem foglalkozott. Eredményeinket a Mellékletben található 1. táblázat (Összesítés az 1748—50. 1757. és 1771. évi összeírásokról) és az I—VI. korpiramisok tükrözik. [Korpiramisainkat nem állt módunkban teljesen a demográfia szabályaihoz igazítani, ugyanis az egyes korcsoportok (leginkább a fiataloké) létszámát a rendelkezésre álló oldalméretek miatt nem tudtuk ábrázolni, így a korcsoportok létszámát számokkal jeleztük. Az özvegyek jelölése is eltér a szabályostól; aláhúzással és csillaggal tüntettük fel őket.J Nézzük legelőször a Status Animarum Filialis Kiskanisaiensis vizsgált szempontjait. Első adatként a háztartás számát (Numerus Hospitum) vették fel. Ezután a háztartásfő kereszt- és vezetéknevét (Nomina et Cognomina Hospitum totiusque Familiae Domesticae) és életkorát (eorum aetas Annorum) rögzítették, majd feltüntették az összeírok a római katolikusok esetében a gyónóképességet (Confessi et Confessionis Capaces), majd pedig a megbérmálkozás tényét (Confirmati). A legvégére az özvegy férfiak és nők, továbbá a gyermekek, a nőtlenek, hajadonok (Vidui et Viduae item Pubertes et Coelibes) és a vegyes házasságban élők (Disparis Religionis Homines) kerültek életkoruk megjelölésével. Az 1. táblázat (l. 1. táblázat Kiskanizsa 1748/1750) tartalmazza összesítésünket a század közepéről. E szerint Kiskanizsán 914 lelket vettek számba, akik 158 háztartásban éltek. Egy háztartáshoz kb. 6 fő (5,76) tartozott. A korabeli viszonyokat figyelembe véve ez azt jelentette, hogy féltucatnyian étkeztek „közös tűzhelyről". A legtöbben 13-an, míg a legkevesebben 3-an éltek egy háztartásban. Összesen 214 családot számláltunk. Ebből következik, hogy egy családban kerekítve négyen éltek, s az egy családra jutó gyermekek száma kettőt eredményez. A férfiak száma 159, míg a nőké 186 (a népesség 17,39%-a, ill. 20,35%-a). Nemcsak a férfiak és nők alkotják az itt élők 40,72%-át, hiszen a szolgák és szolgálók között akadnak felnőtt- és gyermekkorúak egyaránt. Sőt a zsellérként (házatlan) összeírt, háztartáshoz tartozókat (legtöbbször vérrokonság nem áll fenn a háztartásfővel) is figyelembe kell venni. Ők általában özvegyek. A zsellérek és zsellérnők száma 15 és 27 (4,6%), összesen 13 fiú- és 12 leánygyermekkel. A férfiak és nők aránya módosítva tehát éppen 50-50%, amely ideálisnak nevezhető. Ilyen aránnyal viszont nem találkoztunk egyik összeírás alkalmával sem! A jelenség a mai statisztikai mutatókhoz hasonlít, hiszen több fiúgyermek születik, mint leány, viszont a felnőttek között már nőtöbblet mutatható ki. A nemek aránya az adatok tekintetében „helyreállt". A korpiramis vizsgálatánál még visszatérünk a nemi arányokra. Átlagban családonként 4 fő él együtt, tehát két gyermek, az özvegy háztartásfőket is ideértve. Ez az érték alatta marad az országos átlagnak, mely szerint 5-8 gyermek tartozik egy családhoz. A népességnek csupán 6,67%-a a szolga és szolgáló (28 és 33 fő). A népesség korcsoportonkénti áttekintéséhez korpiramist (Z. I. korpiramis, Kiskanizsa 1748—1750) készítettünk. Az egyes korcsoportok öt esztendőt foglalnak magukba: 1—5, 6—10, 11—15 stb., melyekben feltüntettük az özvegyek számát is. Az egyes korcsoportok korhatárainak eltérése a mai hagyományostól azzal magyarázható, hogy a számítógé120 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) pes feldolgozás nem tette lehetővé az egy évnél fiatalabb gyermekek korának pontos feltüntetését, ill. későbbi összegezését. Sajátos módon a gyermekek közé soroltuk a 16—20 év közöttieket, mivel a szüleikkel még együtt élő fiatalok száma viszonylag magas. A célszerűség kedvéért azonban úgy is megvizsgáltuk a korösszetételt, mintha az ifjak már a felnőtt társadalomba tartoznának. A korpiramis leginkább a mai fejlődő országok korszerkezetére emlékeztet, ahol a fiatalok aránya 50— 60% közötti, a felnőttek a társadalom kb. 35-40%-át adják, míg az idősek csak néhány %-ot tesznek ki. A húsz év alattiak a népesség 5 7,2%-át jelentik, a felnőttek részaránya 41,6%, míg az idősek csupán az összeírtak 0,9%-át adják (a korpiramis 912 lelket összegez azért, mert nem tüntették fel egy férfi és egy kálvinista nő életkorát). Ha a 16—20 év közöttieket a felnőttek közé számítjuk, a százalékok a következőképpen változnak: 37,4%, 61,4%, 0,95%. A nagyságrendnyi változás annak tulajdonítható, hogy éppen az iménti korcsoport létszáma a legnagyobb, összesen 181 fő (101 fiú és 80 leány), a társadalom 19,8%-a. Az 1730 és 1734 közötti évek békés, nyugodt periódust jelentettek, az 1730-as évek második felétől azonban lényegesen kevesebb gyermek látta meg a napvilágot, mint annak előtte. Az 1-5 évesek összesen 81-en, a 6—10 évesek 144-en és a 11—15 évesek 117-en voltak. Az 1738—1742 közötti pestisjárvány vethette vissza a születéseket. A Batthyányak földesurasága sem eredményezett jelentős népszaporulatot, mivel a legfiatalabbak el sem érték a 9%-ot. Figyelemreméltó a 21—35 év közötti korcsoportok létszáma (16%), hiszen az átlagéletkorhoz közel álló férfiak és nők száma feltűnően alacsony. Feltehető, hogy a már többször említett 1718. évi éhínség nyomta rá bélyegét ilyen módon a társadalomra. A nők között 46, míg a férfiak között csak 5 az özvegy. A nőtöbblet könnyebbséget jelent a társukat vesztett férfiak újabb párválasztásához, az özvegy nők viszont nem találhatnak egykönnyen párt maguknak. Az özvegy nők 47%-a a 36—40 év közötti korcsoportban van. Valószínűsíthető, hogy a háborúskodások (1740—1748), a járványok inkább a férfiakat tizedelték, bár az erősebb nem képviselői magasabb átlagéletkornak (22,8 év), mint a gyengébbik nem (22,3 év). A 60. életévüket betöltöttek csupán kilencen vannak (5 férfi, 4 nő), és a férfiak valamennyien házasságban éltek, legtöbbször fiatalabb feleségükkel. S láttunk példát arra is, hogy valaki 60 éves kora után vált apává. Következzen az 1757. évi Conscriptio Animarum Districtus Kanizsa[iensis] — In Possessione Filiali Kiss-Kanisa23 áttekintése, mely a 1. táblázatban (l. 1. táblázat Kiskanizsa 175 7) került összegezésre. Az 1748/1750. évi összeíráshoz képest a felvétel szempontjai valamelyest módosultak. A háztartásfő mellett feltüntették már a házastárs teljes nevét, jelölték a családi állapotukat is, a gyermekeknél viszont csak a keresztneveket olvashatjuk. A többi adat megegyezik a Visitatio-éval. Kiskanizsa népessége 1757-ben 1236 fő. A 18. század közepéhez hasonlítva 35%-os növekedés mutatható ki. A háztartások száma 207, ez 31%-kal több, mint hét évvel korábban. A családok száma 301-re gyarapodott, 40,6%-os az emelkedés. Az egy háztartásban élők száma — két tizedes növekedés mellett — 6 fő, míg egy családban továbbra is négyen (4,02) éltek. A legkevesebben ketten, a legtöbben pedig 13-an „voltak egykenyéren". A kiskanizsai népességet tekintve a nők aránya magasabb, mint a férfiaké (611 fő és 625 fő). A zsellérek aránya a Visitatio-hoz viszonyítva kétszeresére emelkedett (10,8%), azaz megduplázódott azoknak a száma, akik nem rendelkeztek saját telekkel, házzal. A legtöbb esetben erre nem is volt szükség, hiszen ún. fölfelé kiterjesztett családi háztartásról24 beszélhetünk, melyben a férj vagy a feleség özvegy édesanyja, illetve édesapja élt együtt zsellérként gyermekével és annak családjával (természetesen a telkek hiánya és az öröklési rend — mint népesség-alakító tényező — sem kerülheti el figyelmünket). A szolgák és szolgálók aránya két százalékra csökkent (17 fő és 8 fő). A harmadára fogyatkozott szolgáló személyzet jelzi a gyermekszámból következő munkaerő szaporodását. Nézzük meg, mennyiben változott a korpiramis (l. II. korpiramis, Kiskanizsa 1757). A 1236 fő közül egy nőnek nem tüntették fel a korát. A fiatalok az össznépesség 58%-át, a felnőttek 38,9%-át, az idősek pedig 2,7%-át jelentik; abban az esetben, ha a 16—20 évesek korcsoportját a fiatalokhoz soroljuk. Ha a felnőttekhez számítjuk ezt a 137 főt (össznépesség 11%-a), akkor a fiatalok és a felnőttek aránya majdnem megegyezik. Már az első korcsoport esetében jelentős eltérés tapasztalható. Míg 1748/1750-ben összesen 81 fő 5 éven alulit írtak össze, addig 1757-ben 276-ot, tehát 3,5-szer több kisgyermek élt, mint hét évvel korábban. Ez a jelenség teljesen összhangban van Kováts Zoltán kutatásaival. 25 Ő kimutatta, hogy Magyarországon a születési és halálozási arányszámok éppen ebben az időszakban mutatnak olyan változásokat, melyek a 18. századi „baby-boom" kezdetére utalnak. A születési arányszám meghaladta a 40%o-et, a halálozási ráta pedig 25%o körül stagnált. Hiány csak a 11-15 évesek korcsoportjában mutatkozik a leányoknál. A felnőttek korcsoportjai az előző, 1748/1750. évi adatokból sejthetően egyre jobban növekedtek, például a férfiak száma a 26—30-as korcsoporton belül jelentősen nőtt, ugyanis a Visitatio idején 36 férfit tüntettek fel, 175 7-re ez a korcsoport közel 70%- kal nagyobb létszámú. A felnőttek közül egyre többen élték meg az 55—60 éves kort, több mint há121 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) romszor többen a hét évvel korábbinál. A 18. század elején születettek (ők most 51—55 évesek) közül viszont látványosan kevesebben élték meg e tisztes kort. Az idősek száma négyszer több az előző felvételnél (23 férfi; 19 nő). Az özvegyek száma szinte alig változott (7 férfi; 45 nő). A férfiak között nem találtunk 56 év alatti özvegyet, míg a nőknél már huszonévesen akadt olyan, aki társát elvesztette. Az idős nők közül három kivételével mindegyik özvegy, ellentétben a férfiakkal, akik négy kivételével házasságban éltek. Mindezek ellenére az átlagéletkor mind a férfiaknál (22,2 év), mind a nőknél (20,4 év) csökkent az előző felvételhez képest. Következzen ezek után az 1771. évi Conscriptio Animarum Districtus Kanizsa[iensis] In parva Canisa! u Az összeírás felvételi szempontjai demográfiai értelemben nem változtak. Kiskanizsa népessége 1351 fő (l. 1. táblázat Kiskanizsa 1771). A növekedés 1757-hez képest csak 9%-os, de 1748/1750-hez viszonyítva 47,8%-os, rendkívül nagy előrelépés, hiszen kb. húsz esztendő alatt zajlott le a folyamat. A népesség-növekedés éves üteme — feltéve az évenkénti azonos gyarapodást —1,87%. 1748/1750 és 1757 között ugyanez az érték 4,4%! A háztartások száma 247 (19%-os emelkedés), így a korábbiakhoz hasonlóan egy háztartásra kerekítve 6 fő jut ezúttal is, legtöbben 12-en, a legkevesebben viszont ketten vannak. Az egy háztartásban élők száma 1748/1750-től 1771-re 6%-kal kisebb értéket mutat (5,78-ról 5,46-ra), tehát nem beszélhetünk nagyságrendnyi módosulásról. Jelzés azonban arra vonatkozóan, hogy a 18. század közepi demográfiai változások nem formálták át a háztartások szerkezetét. A családok száma 308-ra emelkedett (2,3%-os növekmény), ami azt jelenti, hogy a családok átlaglétszáma kerekített értékként ismét 4 fő (4,39 fő). A zsellérek száma (15 férfi; 33 nő) visszaesett a század közepi mérés értékére, 3,5%-ra, gyermekeik nemek szerinti megoszlása 18 fiú és 10 leány. A szolgák és a szolgálók száma (16; 11), nem vált meghatározóbbá az előző felvételhez képest, alig 2 %. Vajon mit mutat a korpiramis? (l. III. korpiramis, Kiskanizsa 1771.) Egy-egy férfi, leány és fiú életkorát nem tartalmazza az összeírás, s így 1348 személy adatait foglalja össze. A női többlet, mely 1757-ben még megmutatkozott, mostanra eltűnt, s ha csak négy fővel is, de több férfit és fiút regisztrálhattunk. A gyermekek a népesség 56,7%-át, a felnőttek 40,8%-át, míg az idősek 2%-át alkották. Ha a 16—20 évesek korcsoportját a felnőttekhez számítjuk, akkor a megoszlás a következő: 47,3%; 50,2%; 2%. A gyermekek között továbbra is meghatározó korcsoport az 1—5 éveseké (19,9%), valamint a 6—10 éveseké (16,1%). Az 1—5 éveseknél leánytöbblet (145 leány; 124 fiú), míg a 6—10 esztendőseknél a fiúk jelentős többlete látszik (121 fiú; 97 leány). Ez utóbbi korcsoportnál 1748—1750-hez viszonyítva majdnem megkétszereződött a gyermekek száma, a csecsemőhalandóság valamelyest csökkent. A felnőtteket tekintve a 21—25 éves korcsoport férfiakat, nőket egyaránt figyelembe véve hiányt tükröz. Érdekes, hogy a „baby-boom" idején születettek kevesebben érték el az átlagéletkort (21—22 év), mint például az egy korcsoporttal idősebbek. Ugyanez a korcsoport egyben a felnőttek legnépesebb csoportja, kiemelkedő nőtöbblettel (61 férfi; 91 nő —, a népesség 11,25%-a). Tudvalevő, hogy ők viszont egy háborús periódus gyermekei. A felnőttek között nőtöbblet rajzolódik ki (273 férfi; 279 nő), míg az időseknél az ellenkező neműek túlsúlya látható (20 férfi; 8 nő). Az özvegy nők (54 fő) a népesség 4%- át, ugyanakkor az özvegy férfiak csak kb. 1%-át adják. Az idős nők közül 5 özvegy, míg az idős férfiak közül 7 él házastárs nélkül. A népesség életmódját a mezőgazdaság két ága, a növénytermesztés és az állattenyésztés határozta meg, az utóbbi dominanciájával, amelyet az éghajlati és talajtani adottságok is alátámasztanak. A korpiramis formája is ezt a tényt mutatja. A gyermekek létszáma ugyanis a legnagyobb. így a felnőtt társadalomra nagy terhek hárulnak, mert az akkori gazdasági körülmények nem tették lehetővé az egyén számára nagyobb mértékű vagyon felhalmozását. Következzen a Nagykanizsára is vonatkozó táblázat (1. táblázat) és korpiramisok (IV V és VI. korpiramis)! Az 1748/1750-ben készített Visitatio27 szerint a mezővárosban 330 háztartásban 1898 fő élt (/. 1. táblázat Nagykanizsa 1748/1750). A Conscriptio animarum elkülönítve vette fel a nem katolikusokat, akiket ebből adódóan külön táblázatban tüntettünk fel (l. Melléklet l /A táblázat Acatholici in Nagykanizsa 1748/1750). Nagykanizsán több mint kétszer annyian éltek, mint Kiskanizsán. Az egy háztartásban (Nagykanizsa 330 ht.) és az egy családban (Nagykanizsa 434 cs.) élők száma a kiskanizsaihoz képest eltérést mutat (Nagykanizsa 5,75, 3,8), vagyis 6, ill. 4 fő. A magasabb népességszám ellenére a családok és a háztartások nagysága azonos. Egy háztartásban a legtöbben 13-an, míg legkevesebben ketten éltek. A zsellérek összesen 140-en (58 férfi; 82 nő) voltak, s a népesség 7,4%-át adták. Ez az arányokat figyelembe véve 60%-kal több, mint a kiskanizsai érték. A gyermekeik nemek szerinti megoszlása 20 fiú és 40 leány. A szolgák és szolgálók (164 és 95 fő) aránya az egész népességen belül 13,6%. Kétszer nagyobb ez az érték, mint a másik településrészen, vagyis a tehetősebb háztartások nagyobb arányban a keleti városrészben helyezkedtek el. A városias jelleg meghatározóbb, jobb anyagi háttér mellett a mindennapi házi tevékenységek elvégzésére már nem a családtagok kényszerülnek, hiszen van elég 122 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) anyagi ellenszolgáltatásért felfogadható személy A férfiak és nők aránya a gyengébbik nem javára billen (317 férfi: 369 nő). A fiúk (393 fő) viszont — hasonlóan a kiskanizsai felvételhez — többen kerültek az összeírásba, mint a leányok (360 fő). A nemkatolikusok száma az összeírás szerint 62 fő (3,2%). A vallási hovatartozás alapján 11 kálvinista, 9 lutheránus és egy anabaptista háztartás volt, a reformátusok 31-en, az evangélikusok 30-an voltak. Összesen egy anabaptista nőt jegyeztek fel. Háztartásonként 3,1 főt, míg családonként kb. 5 főt (4,76) regisztráltak, s ez utóbbi érték jóval felülmúlja a kis- és nagykanizsait egyaránt. A nemkatolikusok valós száma valószínűleg ezeknél az értékeknél magasabb. Lássuk, miről árulkodik az összeírás adatait magába foglaló korpiramis28 (Z. IV korpiramis, Nagykanizsa 1748—1750). Nem jegyezték fel a nemkatolikusok, egy házaspár, két özvegy nő és egy leány korát. A gyermekkornak aránya 52,7%, a felnőtteké 43,1% és az időseké 0,6%, ha viszont — a korábban alkalmazottakat felelevenítve — a 16—20 éveseket a felnőttekhez számítjuk, egészen más a helyzet. A korcsoport ugyanis a népesség 24,2%-át teszi ki. Ebben a szituációban az arányok: 28,5%; 67,3%; 0,6%. Az utóbbi arányok már egészen más társadalmi szerkezetet sejtetnek. A felnőttek közül a 21—40 év közöttiek a népesség harmadát adják, és így a munkafolyamatokban részt vállalni képesek biztosíthatják az eltartottak létszükségleteit. Ennek ellenére találkoztunk olyan esetekkel is, hogy gyermekkornak, 7—10 évesek szolgálószemélyzetként kerültek az összeírásba. A 21—25 éves korcsoportnál alacsony létszámot (3,6%) és feltűnő nőhiányt érzékelhetünk. Az 1725—1730-as esztendőkben születettek halálozási aránya magas. A 36—40 éves korcsoport létszámát tekintve az egyik legnagyobb létszámú (112 férfi; 164 nő). Ez azért is érdekes, mert az tehető fel, hogy a Rákóczi-szabadságharc végén pusztító pestis nem fejtette ki oly erősen a hatását Kanizsán, mint más dunántúli területeken, továbbá inkább csak a férfiak között szedte áldozatait. Az esetleges katonai veszteségek a tradicionális hadviselés következtében szintén az erősebbik nemnéljelentkezhettek. Az idősek aránya kisebb (0,6%), mint a kiskanizsaiak esetében, közéjük tartozik 8 férfi és 3 nő. Az özvegyek száma 84 (5 férfi, 79 nő), s ez a népesség 4,2%-a. A nők közül magukra maradottak különösen a 36—40 éveseknél magas létszámúak (33 fő). Az okokról fentebb már beszéltünk. Lássuk ezúttal az 1757. évi Conscriptio Animarum- ot29 (Z. 1. táblázat Nagykanizsa 1757)! A népesség nagysága 2336 fő, 23%-kal magasabb, mint a korábbi felvételben szereplő népesség. Összehasonlítva Kiskanizsa hasonló értékével, több, mint 10%-kal kisebb a növekedés mértéke, amely 3,01%- os éves pozitív emelkedést foglal magába. A háztartások száma is kisebb mértékkel nőtt Kiskanizsához viszonyítva (330 háztartásról 395 háztartásra; 19,7%). Az egykenyéren élők száma minimális növekedést jelent (5,75 főről 5,91 főre). Egy háztartásban legtöbben 17-en éltek. Ezzel szemben a családok száma jelentősen, 434-ről 618-ra emelkedett (42,2%), de az egy családban élők száma 3,8-ról 3,53-ra esett vissza. Ugyanakkor, a Principálison túl növekedést észleltünk (5,78-ról 5,97-ra). A népességszám és a családok számának nem arányos növekedése azt is jelezheti, hogy a családszerkezet nem módosult, hanem a betelepülők vagy betelepítettek érkezhettek a korábbinál nagyobb számban, illetve a házatlan zsellérek száma növekedett. Kiskanizsa esetében nem tapasztaltunk ilyen éles különbséget az arányokban. A férfiak és nők aránya a gyengébbik nem javára billen (389 férfi; 426 nő), valamint a fiúk és leányok esetén is „nőtöbblet" körvonalazódik (427 fiú; 434 leány). A szolgák és szolgálók száma és aránya egyaránt visszaesett: az 1748/1750-ben mért 13,6% 1757-re felére (6,5%) csökkent. A szolgák 97-en, míg a szolgálók 55-en álltak alkalmazásban. Ezen a településrészen erőteljesebb a háttérbe szorulásuk, mint Kiskanizsán. A zsellérek a társadalom 15%-át adták (147 férfi; 202 nő), és ez kétszeres növekedést jelent a megelőző összeírás eredményeihez képest. Gyermekeik nemi megoszlása a fiúk felé billen 88:71 arányban. A conscriptióban még 19 idegen (csavargó) szerepel, 14 „vagus" és 5 „vaga". Kíséreljük meg most szóra bírni a korpiramist30 (Z. V korpiramis, Nagykanizsa 1757)! A gyermekkornak (52,5%) aránya szinte azonos az 1748—1750. évi számláláséval, a felnőttek 47%-át, az idősek pedig 2,5%-át jelentették a népességnek. A 21 és 60 év közöttiek aránya 4%-kal emelkedett, ugyanakkor az idősek száma megnégyszereződött. A 61 év felettieknél a nők száma 27 (1748—1750 között 3), akik közül 21 özvegy. Az idős férfiak száma 31, és közülük csak 5-en özvegyek. Ha a 16—20 éves korcsoportot a felnőttek közé számítjuk, az arányok így módosulnak: 40%; 59%; 2,5%. Felfigyelhetünk a gyermekkornak értelmezése során egy érdekességre. A népességszám rendkívüli mértékű növekedése nemcsak a gyermekáldás számszerű emelkedésének köszönhető, hanem a bevándorlásnak, betelepítésnek is. Az egyházi összeírásban az 1—5 év közöttiek mindösszesen 86 főt tettek ki, viszont majd tíz évvel később a 11—15 éves korcsoportban már 236 fiú és leány került a „conscriptio animarum"-ba. Az is kiderül az adatokból, hogy a kisgyermekek (1—5 év) száma 1757-re 5,35-szorosára változott a korábbi felvételhez viszonyítva. Más korpiramisoktól eltérően a fiatalabb korcsoportok sokkal egyenletesebben oszlanak meg, nagyobb számszerű eltérés a fiúk és leányok között a 11 éves kornál idősebbek 123 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) esetében mutatkozik meg, s ez leánytöbbletet jelent. A felnőtt korcsoportok már nagyobb szóródást tükröznek. A 26—30 és 36—40 évesek adják a népesség 21,6%-át, s ebben a csoportban minimális férfitöbblet van. Hiányos azonban a 21—25, 31—35, 41—45 és az 51—55 évesek csoportja. Az időseknél tapasztalható, hogy a nők is egyre tovább élnek, s erre jellemző példa, hogy a településrész legidősebb embere egy özvegyasszony (93 éves). Az özvegy nők 134-en, az özvegy férfiak 25-en kerültek az összeírásba. A 46—50 és 56—60 éves nők kb. fele élt házastárs nélkül. A férfiak átlagéletkora 24, ugyanakkor a nőké csak 22,8 életév, tehát a férfiak korábbi átlagukhoz képest alacsonyabb, nők azonban magasabb életkorúak voltak. A kiskanizsai adatokhoz mérve így is kb. két évvel magasabbak ezek a számok. Az 1770. esztendőre is található hasznosítható forrás,31 amely összeírás 927 családot rögzített. Az átlagos családlétszámot figyelembe véve a népesség becsült értéke 3700 fő. Az adat Kis- és Nagykanizsára összesítve értelmezendő. Nézzük a lélekösszeírások közül az utolsót, az 1771. évi conscriptiót32 (l. 1. táblázat Nagykanizsa 1771)! A népesség (2402 fő) 453 háztartásban élt, s ez azt jelenti, hogy a korábbi majdnem 6 fő/háztartás értékről kb. 5 fő/háztartás értékre csökkent, egy családot pedig 3-4 fő alkotott. Mindkét településrészen hasonló trend látható az egy háztartásra és egy családra jutó értékek terén, 6,8% (Kiskanizsa), ill. 8,9% (Nagykanizsa) a csökkenés. A növekedési ütem (2,8%) is elmarad az ezt megelőző két időponthoz viszonyítva, amely l,8%o-es évenkénti növekményt foglal magába. Egy háztartásban legtöbben 18-an (!), legkevesebben pedig ketten éltek. 1748—1750-hez viszonyítva a népesség 26,5%-kal, a háztartások száma 37,3%-kal, a családok száma pedig 45,6%-kal emelkedett. E mutatók a családok számának kivételével alatta maradnak a kiskanizsai arányoknak. A nemek aránya a felnőtteknél 462:522 a nők, míg a gyermekkorúaknái 439:424 a férfiak javára billen. A zsellérek száma erősen csökkent (104 férfi; 114 nő), a népesség 9%-át alkották. Gyermekeik nemi megoszlása a leányok többségét jelzi 66:62 arányban. A háztartásokban alkalmazott szolgák és szolgálók száma ismét gyarapodott, az előbbiek 115-en, az utóbbiak 94-en voltak (8,7%). Már találkozhatunk szakáccsal, szakácsnővel, inasokkal, segédekkel, sőt írnokkal is. Ez kétségtelen jele a gazdasági fejlődésnek, társadalmi átalakulásnak. Következhet az utolsó korpiramis33 (l. VI. korpiramis, Nagykanizsa 1771). A gyermekkornak aránya a társadalomban 51,74%, a felnőtteké 46,12% és az időseké 1,95%, tehát mindhárom csoport aránya visszaesett valamelyest. A legnépesebb korcsoport továbbra is az 1—5 év közöttieké (17,44%). Bár 175 7-hez viszonyítva fiútöbblet mellett némi viszszaesés tapasztalható, az előző összeírás 1—5 éves korcsoportja 1771-re megfogyatkozott mind a fiúkat (229-ról 213-ra), mind a leányokat (231-ről 206-ra) tekintve, vagyis a 16—20 esztendős életkort elérni nem tartozott az egyszerű „dolgok" kategóriájába. Az 1748—1750. évi felvétel legmeghatározóbb korcsoportjának (16—20 év) a tagjai 1771-re csak feleannyian éltek (242-ről 140-re a férfiak; 217-ről 153-ra a nők száma csökkent). A 26—30, a 36—40 és a 46—50 éves felnőttek száma magasabb, mint a többi korcsoporté. A 21—25 évesek között feltűnő a férfihiány, a nők kb. kétszer annyian voltak. A 46 év felettiek korcsoportjai kiegyenlítettebbek a megelőző összeírásokhoz viszonyítva, vagyis egyre nagyobb számban értek meg tisztesebb kort a nagykanizsai népességen belül. Az özvegy férfiak 28-an, míg a nők 126-an voltak. A férfiak idősebb korban — a mostani felvétel szerint — jóval nagyobb arányban éltek házastárs nélkül, mint korábban (24-ről 11 főre csökken). Az özvegy nők leginkább a 36—40 (20 fő) és a 46—50 (27 fő) éves korcsoportokból kerültek ki. Az idősek körében szinte kiegyenlítődött a nemek aránya (24 férfi; 23 nő). Ellentétben a népesség egészével, amely továbbra is nőtöbbletet mutat (1178 férfi; 1219 nő). A férfiak átlagéletkora 23,5 évre csökkent — 1757- hez képest —, a nőké azonban 23,l-re emelkedett. A 1. táblázatban található összesített adatok csupán tájékoztató jellegűek. A korpiramisok segítségével egy olyan átmeneti időszak folyamatait figyelhetjük, melyben a születések aránya magas. A halálozási arány visszaszorulását nem tekinthetjük az egyedüli népességnövelő tényezőnek, mert a migráció (betelepedés, betelepítés) szintén ennek a korszaknak a jellemzője. A „boom" időszaka a század közepére tehető, mikor a népesség növekedése évente 3-4%-ra becsülhető. A népességben a felnőtt korcsoportok aránya különbséget mutat: Nagykanizsán több a felnőtt korú, mint a Principális-csatornán túl, és ez magába foglalja a vagyonosodásból származó életmódbeli eltéréseket [i. 1. táblázat, szolgák (V) és szolgálók (VI.) arányát]. A nők többsége az összeírások adataival bizonyítható (csupán két kivétel van), s ma is jellemzője társadalmunknak. A források jellegbeli különbözősége kételyeket is ébreszthet, hiszen egy 1750-ből való összeírás34 465 gazdát és 53 zsellért említ. Az adatok adóöszszeírásból származnak. Ha ezeknek megfelelően vesszük figyelembe a családnagyságot, és a számítást elvégezzük, 2072 fő (ha egy családra négy főt számítunk) az eredmény. Ez az érték 740-nel kevesebb az 1748—1750. évi „Visitatio"-ban közöltekhez viszonyítva. Természetesen a nem személyenkénti adatfelvételek hiányosabbak. Csak az egyes családok adóköteles tagjai kerültek az összeírok lis124 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) táira. Ennek ismeretében talán az egyházi felvétel közelebb áll az akkori tényleges értékhez. Időszakunk további forrásai az adóösszeírások közé sorolhatók. Az 1773 és 1779 közötti esztendők népességét a községenkénti adóösszeírások35 segítségével ismerhetjük meg, ahogyan azt a 2. táblázat mutatja. A táblázat egyik része az adózó családfők számának alakulását közli, a másik része viszont különböző jogi kategóriákhoz tartozókat veszi sorra. Az adózó családfők tekintetében mindkét településen kb. 5%-os növekedés mutatkozik 1773 és 1779 között (441-ről 464-re; 250-ről 261-re). A zsidók adatai ingadozást tükröznek, hasonlóan a külterületen élőkhöz. A lehetséges népességszámra csak következtethetünk. A Batthyányak birtokában levő településeken az adott intervallumban jelentősebb népességmozgásról nem beszélhetünk. Nincsenek olyan adataink, melyekkel magyarázhatnánk a szám szerinti csökkenést, csupán feltesszük, hogy az eddig használt családlétszámokkal való számolás továbbra is helyénvaló. Felfigyelhetünk arra is, hogy az ezt megelőző conscriptiók információi teljesebb körűek. A 2. táblázat második része egy kicsit több segítséget nyújthat. Itt fel tudtuk tüntetni a parasztok (Coloni), fiúgyermekek (Filii), leánygyermekek (Filiaé), zsellér (Inquilinus), házatlan zsellér (Subinquilinus), barátok (Fratres), segédek (Famuli) és szolgálóleányok (Ancillae) kategóriáit. 1775-től csak a Nagykanizsára vonatkozó adatok állnak rendelkezésre. Rövid számolás után bebizonyosodik előző feltevésünk: ha a fel nem tüntetett családtagokat is beszámítjuk, Nagykanizsán 1773-ban 2445 fő, ugyanakkor Kiskanizsán 1131 fő élt. Nagykanizsán 1775-ben 3412, 1776-ban 3446, 1777-ben 3521, 1778-ban 3588 és 1779-ben 3534 fő élt a statisztika szerint. 1771-ben viszont e két településen együttesen 3753 főt írtak össze! 1775 és 1779 között a lakosság 3,6%-kal nőtt, bár a legmagasabb értéket 1778-ban érte el 3588 fővel. Az egész telkes jobbágyok száma 1773—1779 között kb. 6%-kal csökkent, a zselléreké 8,5%-kal, a házatlan zselléreké azonban 22,6%-kal növekedett. A 16 éven aluli fiúk száma 1777-ig emelkedett (127 fő), majd 1779-re 98-ra csökkent, míg a leányok esetében — 1775 kivételével — folyamatos fogyás tapasztalható (39-ről 11-re). Természetesen a születések számának visszaesése is előidézhette ezt a helyzetet. Ezek a számok nem tartalmazzák a katonák, diákok (1777—78-ban 243 fő)36 létszámát. A két táblázatrész alapján a népesség számát 3500-4000 főre becsülhetjük. 1779 és az első magyarországi hivatalos, II. József korabeli összeírás között eltelt esztendők újabb jelentős népességszám-emelkedést mutatnak.37 A 3. táblázat tartalmazza összehasonlításként Zalaegerszeg, Keszthely, Kaposvár, valamint Bajcsa, Eszteregnye, Fityeháza, Sormás, Szepetnek adatait. Az összeírás és ebből adódóan a táblázat is elsősorban a férfinépesség szerkezetével foglalkozik, a nőket csak egyszerűen számmal jelzi, így az erősebbik nemről kaphatunk bővebb információt. Jól érzékelhető a táblázatból „Nagy Kanizsa" népességfölénye Zala Egerszeggel, illetve más megyék fontosabb településeivel szemben: Kaposvárnál 1,78-szor, Szombathelynél 1,56-szor, Zalaegerszegnél 1,53-szor több a tényleges népessége. Ebből következtethetünk arra, hogy a térségben a 18. század utolsó harmadára Kanizsa nemcsak fekvését, kereskedelmi szerepét, hanem népességét tekintve is a legmeghatározóbb település a Délnyugat-Dunántúlon. A Nagykanizsán élők 1771-hez képest kb. 1400 fővel voltak többen (60,5%-os többlet), míg Kiskanizsán ugyanez az érték 19,8%. Az évenkénti növekedési arány 28%o, illetve 10,6%o. Véget ért Kiskanizsa növekedés terén szerzett előnye. A mezőváros funkciójából eredhet az idegenek magas, 9,5%-os aránya. A férfiak közül minden harmadik él házasságban, bár ez a többi oppidumról is elmondható, a falvakban viszont a férfiaknak csak 37—45%-a. A családok szerkezetét a termelési körülmények, feltételek határozzák meg. Az úrbérrendezést követő időszakban a parasztok lassan elveszítik bázisukat, s „paraszt és polgár örököse", vagy zsellér kategóriába kerülnek. A fiatalok 1—12 és 12—17 éves csoportjai a fiúkat tekintve viszonylag nagy létszámúak. A nőtöbblet nem vált általánossá az összeírás idején, hiszen csak Szombathelyen élt több nő, mint férfi. II. József uralkodásának idejére a tradicionális társadalmi szerkezet némi módosulást tükröz. A polgárok a férfiak 25%-át teszik ki, számuk Nagykanizsán 393. Ha a sarjadék fiúkat nem számítjuk bele, akkor majdnem minden harmadik férfi (35%) megélhetését nem a mezőgazdasági termelés jelenti. Kiskanizsán 863 férfiből (és sarjadékból) 234 a polgár. Ha a gyermekeket itt sem számoljuk, akkor 37%-ot kapunk eredményül! Érdekes, hiszen az eddigi ismeretek Nagykanizsán „városiasodottabb" állapotokat mutattak. Természetesen e meglepő eredmény Kiskanizsa népesség-összetételének fejlődését bizonyítja. A családok átlagos létszáma valamelyest emelkedést mutat, hiszen Nagykanizsán 5,26, míg Kiskanizsán 5,00 volt ez az érték. Összehasonlításként álljon itt, hogy a vasi megyeszékhelyen ugyanekkor a férfiak 31%-a, Kaposváron a 32%-a, Zalaegerszegen pedig csak a 24,3%-a polgár. További érdekesség lehet, hogy a 13—17 év közötti sarjadékok közül Kanizsán sokkal kevesebben élnek szüleik háztartásában. Ők válnak, válhatnak inassá, segéddé, szolgává. A szabad földterületek fogyása és az egyes szakmák alapismereteinek minél korábbi elsajátítása együttesen indukálhatja ezt a jelenséget, s ez szinte kivétel nélkül minden mezővárosban jellemző a fiatal fiúkra. 125 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) A 18. századra vonatkozó összeírások adatsorai ezzel zárulnak. A település népessége 1711 és 1784- 1787 között kb. 800 főről (a katonasággal együtt kb. 2000 fő) 5475 főre emelkedett, amely 1,33%-os évenkénti növekedési ráta mellett 2,74-szoros növekedéstjelez. A természetes szaporodást kiegészítő bevándorlást kell megemlíteni, mint népességnövelő tényezőt. A népesség nemzetiségi, vallási, foglalkozási arányára, sajnos, csak közvetett információk állnak rendelkezésre. 1690 óta heterogén nemzetiségi közösségről beszélhetünk, hiszen horvátok, németek, magyarok élnek együtt. Miután a születési anyakönyvek nemzetiség szerinti feldolgozására eddig nem került sor, csupán a nevek adhatnak valamelyest támogatást. Az általunk áttekintett névsorok a németek és a magyarok túlsúlyát tükrözik, az előbbiek javára. A magyar nevek inkább az 1771. évi összeírásban fordulnak elő nagyobb arányban. A római katolikusok az itt élők több mint 90%-át adják, a protestánsok, a zsidók és az ortodoxok létszámukat tekintve nem meghatározók (lásd pl. l /A és 11. táblázat). II. A KATONAI ÉS ADÓÖSSZEÍRÁSOK IDŐSZAKA (1784/87—1849) A népességszám alakulásának vizsgálata előtt Benda Kálmán38 munkája segítségével tekintsük át időszakunk legfontosabb jellemzőit. A megyék 1786—1787-ben eleget tettek II. József 1784—1785. évi népszámlálási utasításának, utána azonban szabotálták ennek végrehajtását. Az 1802: II. tc. újra rögzítette a népszámlálást, de ez csak a nem nemesekre vonatkozott. Az összeírások fontos jellemzői, hogy nem terjedtek ki az egész Magyar Királyság területére. 1787 és 1804 között a népesség mérsékelt, kb. 12%-os növekedést mutat, a Dunántúlon viszont csak 10%. A lakosság száma az 1790-es években stagnált, helyenként csökkent, s csak az 1797. esztendő után kezdett emelkedni. A stagnálás oka a rossz termésben és az ebből következő ínségekben, epidémiákban keresendő, de 1800 után a gabonafelesleg megjelenésével megindulhatott a regenerálódási folyamat. A természetes szaporodás nem túl nagy, hiszen az egészségtelen életviszonyok, a csecsemőhalandóság és a háborúk hatása nem kedvez jelentősen a gyarapodásnak. A népesség kor szerinti összetétele a 19. század elején a 17 éven aluliak többségét (46%) mutatja, míg a munkabíró korosztály 33%-ot képvisel. A felső-magyarországi városokat kivéve férfitöbblet mutatkozik. Zala megyét a népsűrűség tekintetében kétarcúság jellemzi, ugyanis északi területe a legsűrűbben, míg a déli, délkeleti térsége a közepesen vagy gyérebben lakott vidékek közé tartozik. A belső népességmozgás (migráció) sem hagyta érintetlenül megyénk területét. A sűrűbben lakott térségek felől nagy a fluktuáció az Alföld ritkábban lakott települései felé. Egészítsük ki a fenti információkat Kaposi Zoltán39 említett munkájának eredményeivel. A 19. század első felében a városok, ezen belül is az oppidumok száma gyarapodott jelentős mértékben, leginkább a civitas-hiányos térségekben, bár ezek valódi funkciói (piacközponti szerep, a polgárság létszáma és kultúrahordozó szerepe) a gyakorlatban háttérben maradtak. (Szerencsére Kis- és Nagykanizsa nem tartozott a funkció nélküli mezővárosok amúgy széles táborába). 1787 és 1840 között az ország népessége kb. 40%-kal növekedett. Kaposi Zoltán véleménye szerint a városok relatíve lassú növekedése és a parasztság befelé fordulása szorosan egymáshoz kapcsolódó folyamat, s alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy a magyar társadalom fejlődése továbbra is falusias jellegű maradt. Bár az 1700—1848 közötti időben a társadalom alapvetően még mindig a tradicionális társadalomjellegzetességeit mutatja, a 19. század első harmadában mélyreható változások indultak el. A városlakó népesség növekedése bővítette az iparral foglalkozók arányát, s ez a belső piac bővüléséhez vezetett. A betelepedő idegenek, a városok környékén megtelepedő jövevények egyaránt növelték a keresletet mind az agrár-, mind az iparcikkek iránt. Kutatási eredményei40 alapján a szakirodalom azt állapította meg, hogy a 18—19. század fordulóján a természetes szaporodás 10%o körüli átlagos értékre becsülhető. A napóleoni háborúkat követő években a halandósági viszonyokat több tényező befolyásolta negatív irányban, így például a szárazságok, árvizek, dögvészek, fertőző betegségek; utóbbiak közül Mádai Lajos41 a kolerajárványokkal és hatásukkal foglalkozott részletesen. Időszakunkban háromszor érte el pandémia Magyarországot, 1831—32-ben, 1835—36-ban és 1848—49-ben. Míg az 1831-ben Oroszország felől érkező „cholera asiatica" a legkevesebb áldozatot Zalában követelte (1000 főre 14 halálozás jutott), a harmadik reformországgyűlés idején (1835—1836) kibontakozó járvány Somogy megyéhez hasonlóan már Zalában is nagyobb mértékben szedte áldozatait (1000 főre 11,7 halálozás). A forradalom és szabadságharc éveiben pusztító járvány volt a legsúlyosabb, ugyanis 1000 főre 16,8 halálozás jutott. B. Lukács Ágnes"2 további né126 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) pességcsökkentő tényezőket is feltár: az 1805—1812 közötti kiütéses tífuszt, az 1816—1817. évi éhínséget, az 1822. évi és 1831—1833. évi influenzajárványt, valamint az 1824-ben és 1833—1834-ben pusztító himlőjárványt. Olyan időszakhoz érkeztünk, amikor Magyarországon gazdasági és társadalmi struktúraváltási periódus kezdődik, s ennek településünkre vonatkozó népességváltozásait igyekszünk nyomon követni az 1805 és 1848 közötti nem nemes népesség összeírásaiból. Ehhez az 1828. évi Conscriptio regnicolaris43 és az 1837. évi „adói lajstrom"44 állt rendelkezésünkre, továbbá felhasználjuk Fényes Elek 1836—40-ben megjelent munkáját. A nem nemesi összeírások közül az 1805, 1820, 1821, 1823, 1824, 1835, 1839 és 1848—45 évben készülteket választottuk ki. Valamennyi összeírás adatait feltüntettük a 4—13. táblázatban Kis- és Nagykanizsára, valamint a Kapornaki járásra vonatkozóan. Jellegüknél fogva a legsokoldalúbb összeírások közé tartoznak, ugyanis az adatok segítségével képet lehet rajzolni a társadalmi rétegekről, a vallás szerinti megoszlásról, a távollevőkről, a kiszolgált katonákról, a vidékiekről, az ideiglenesen itt tartózkodókról, a gyarapodásról, fogyásról, a születésekről, halálozásokról, a be- és kiköltözőkről. Kezdjük a 4. táblázat adataival (l. Melléklet A nem nemes népesség összeírása Kis- és Nagykanizsán 1805)! A 4—10. táblázat jelmagyarázatát az ismétlések elkerülése végett a 10. táblázat végén tüntettük fel. Emlékeztetőül idézzük, hogy 1787-ben a népesség száma Kiskanizsán 1618, Nagykanizsán 3857 fő. 1805-ben az összeírás 3959 (növekedés 2,6%), ill. 1812 (növekedés 12%) főt említ. Ebből látható, hogy a nyugati oppidum népességnövekedése intenzívebb. A családok száma (Numerus Familiarum) 825. Az egy családban élők száma 4,68, Kiskanizsán viszont némi növekedés regisztrálható (5,04 fő élt egy családban). Az értékek magasabbak, mint a járás területén (ott 4,85 az egy családban élők száma). Az oppidum keleti felében nő-, a nyugatiban viszont férfitöbblet adódott. A polgárok és iparosok (Cives et Opifices) tekintetében előbbinél 15 fő, ugyanakkor utóbbinál 229 fő az átalakulás jelzőjeként meghatározható jogi kategória képviselőinek száma. A háborús helyzet nyersanyag- és üzemformahiány miatt nem indukálta a kézművesség előtérbe kerülését. A nemesek szolgálatában megélhetést keresők (Servi Nobilium) alacsony száma (34 fő Nagykanizsa; 1 fő Kiskanizsa) az uradalom gazdálkodási rendszerének megmaradását erősíti meg, ugyanis a munkafeladatok elvégzése továbbra is jobbágyokra, s nem fizetett alkalmazottakra hárult. A teljes telki állománnyal rendelkezők (Rustici) száma a két mezővárosban összesen 20. A „minden rendű zsellérek, lakók és kertészek" (In et Subinquilini, hortulani, promisquae Conditionis) mindkét oppidumban a népesség meghatározó szegmensévé váltak (807 fő, az összeírtak 20,3%-a; 309 fő, az összeírtak 17%-a). (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a megnevezés „minden rendű zselérek, lakók és kertészek" gyűjtőfogalom, amely a valóságban sok mindent jelenthet. A folyamat mögött a telekaprózódás, a fuvarvállalási lehetőségek kibővülése egyaránt meghúzódhat. A vallási megoszlás katolikus többséget jelez (Nagykanizsán 1601 fő, 40%; Kiskanizsán 934 fő, 51,5%), mellettük az izraelitáké a legjelentősebb felekezet (307 fő; 7,76%), de ők 1805-ben csak Nagykanizsán éltek. Az evangélikusok 12-en, a reformátusok hárman, míg a görögkeletiek 45-en voltak az összeírás szerint. Felettébb elgondolkodtató, hogy a „gyarapodás" (Accerescentes) és a „kevesedés" (Descrescentes) értékei egyaránt nullát jeleznek. Nehezen képzelhető el, hogy senki sem születik és nem hal meg a majdnem 6000 fős lakosságból. A be- és kiköltözők száma szintén változatlanságot feltételez. A „távol levők" (Absentes), a „kiszolgált katonák" (Capitulantes emeriti) és a „vidékiek" (Extranei) aránya nagyon alacsony, alig éri el az össznépesség 2%-át. A 5. táblázat adatai (í. A nem nemes népesség összeírása Kis- és Nagykanizsán 1820) az 1820. év állapotáról tudósítanak. A háborús korszak, amely a népesség növekedésére pozitív hatással volt, lezárult. Ennek jeleit mindkét mezőváros esetében igazolni tudjuk. Kiskanizsán a növekedés 14,3% (2072 fő), míg Nagykanizsán 10,83% (4387 fő). A családok száma 896 (6%), illetve 405 (12,8%), egy famíliában tehát 4,89, illetve 5,11 fő az eredmény. 15 év alatt minimális értékemelkedést érzékelhetünk. A „Tisztviselők és Előbbkelők" (Officiales, et Honorationes) 1820-ban 19-en tevékenykedtek. Ez jelentős, 50%-os növekedést jelent. A polgárok és kézművesek számának változása Kiskanizsán érződött jobban, hiszen kétszer annyian kerültek a „lajstromozott"- ak körébe, mint Nagykanizsán (6,5%, ill. 13%). A „Servi Nobilium" rétege még most is nagyon szűkös, ugyanis a két település népességének csak mintegy 0,5%-át sorolhatjuk az uradalmi tevékenységet bérért végzők kategóriájába. A szabad paraszti elemek eltűnnek. A „Minden rendű zselérek, lakók és kertészek" száma viszont 24,2%- kal, ill. 17,4%-kal emelkedett az 1805-ben feltüntetett érték fölé, számuk 384 és 948, a népesség 18,5%, valamint 21,6%-át képezték. Nagykanizsán árnyalatnyi növekedés, Kiskanizsán csökkenés rögzíthető a népességi arány vonatkozásában. A nemek arányáról megállapítható, hogy mindkét oppidumban nőtöbblet tapasztalható. A vallás szerinti megoszlás a római katolikusok meghatározó többségét (39,6%) mutatja. Az evangélikusok csoportja 25%-os növekedést, a reformátusoké „megszűnt", az ortodoxoké pedig 15,4%-os fogyást jelez. 127 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) Az izraeliták részaránya a népességnagyság tekintetében 6,1%-ra nőtt. A távollevők — itthon és külföldön, de nem Kanizsán tartózkodók — az összeírás szerint az 1%-ot sem tették ki. A „gyarapodás" és „kevesedés" ugyanazt a képet mutatja, mint 15 évvel korábban. A 6. táblázat (í. A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1823) már Kiskanizsa önálló adatainak megszüntetését jelzi, ugyanis a korszak végéig a források az adatokat nem közlik a két településrészre lebontva. A népesség növekedése kisebb mértékű, mint az 1805 és 1820 között, 5,1%-ban határozhatjuk meg, azonban még ez is meghaladja a Kapornaki járási adatot. Az előző összeíráshoz viszonyítva a 7, 8, 9. kategóriában semmi változás nem látható. Egy családban továbbra is kb. 5 fő él (5,21 fő). A „nemesek szolgái"-nak és a „minden rendű zselérek, lakók és kertészek"-nek a száma sem változott. A nők száma 100-zal emelkedett 1820-hoz képest, de a férfiak is 107 fős többlettel rendelkeztek! A vallás szerinti összetétel a római katolikusok számának további emelkedését (43,82%) regisztrálta. A 17 évesnél fiatalabb izraelita gyermekek 21 fős növekménye mellett más felekezetek számaránya nem változott. A külföldön távollevők (.Absentes Extra Regnum) kategóriájában a Kapornaki járásban megkétszereződés (20 főről 43 főre), míg Kanizsán négyszeres növekedés (4 főről 16 főre) adódott, ők külföldön tanuló diákok, „üzleti úton" levő kereskedők lehettek. A táblázat végén első alkalommal számíthatjuk ki a természetes szaporodás értékét. Eszerint 1820-ban 280 csecsemő (Nati) látta meg a napvilágot, és 250-en hunytak el (.Mortui). A születési ráta 41 %o, míg a halálozási ráta 36,8%o, tehát a természetes szaporodás értéke 4,2%o. Ajárási adatokhoz hasonlítva az említett értékek alacsonyabbak: születési ráta 79%o, halálozási ráta 63%o, természetes szaporodás 14%o. Látható, hogy a környező települések mezővárosunknál jóval nagyobb népességszám-emelkedést mutatnak. Kanizsára 28 a „beköltözködött"-ek (Imigranent) száma, ül. senki sem költözött el, tehát a vándorlási különbözet 28 fő, így a népesség növekedése 58 fő. A 7. táblázat (i. A nem nemes népesség összeírása Canisan 1828) az 1828. évi összeírásból meríti adatait. Nagykanizsa ekkorra piacközpontként46 meghatározó szerepet töltött be. A kutatási eredmények a mezővárost az „erős piacközponti funkciót betöltők" közé sorolják, olyan településekkel egyenrangúként, mint pl. Kassa, Debrecen, Kecskemét, Gyöngyös, Szombathely stb. Az oppidumnak ugyan alacsony a népessége, de körzetében 122 581 fő élt az összeírás idején, s így megelőzte Veszprémet, Szegedet, Pozsonyt, Újvidéket. Természetesen a térség szerkezete is nagyban hozzájárult a mezőváros jelentőségének ilyen mértékű megnövekedéséhez. A 17—18. század fordulója óta nem fordult elő, hogy vizsgált településünk népessége fogyott volna. 1823 és 1828 között 3,6%-os fogyás tapasztalható, ugyanakkor a járás területén 5,9%-os növekedést láthatunk. Az egy családban élők átlagosan 5 fős közösséget alkottak. A jelentős különbség a fiúgyermekek (1800 főről 1674 főre) és a nők számának (3341 főről 3243 főre) csökkenéséből adódik, s még így is megmarad a férfitöbblet. A 6—9. kategóriákban nincs jelentősebb változás, csupán a „Servi Nobilium"-hoz tartozók száma csökkent 5 fővel. A népesség vallási megoszlása érdekes képet mutat: 1823-hoz viszonyítva a római katolikusok (33%) 804 fővel kevesebben kerültek összeírásra, az izraelitáknál viszont valamennyi korcsoportban jelentékeny növekményt regisztráltak. Öt évvel korábban 420 fővel a népesség 6,1%-át alkották, 1828-ra 1025 fővel 15,6%-s értéket kapunk. Miután a korcsoportok létszámai között hasonló növekedési adatokkal találkoztunk, feltesszük, hogy betelepítésről volt szó, s nem „baby-boom"ról. Evangélikusokat már nem találtunk, a reformátusok száma 25 fő, míg az ortodoxok majdnem kétszer annyian voltak az 1823-as évhez képest. 1828-ban a vándorlási különbözetet nem, viszont a természetes szaporodás értékét meg lehet határozni. A Kapornaki járásban születettek száma 2131 fő, mely 43%o-nek felel meg, a halálozási ráta viszont 44%o. A járásban tehát természetes fogyásról beszélhetünk. A születések az öt évvel korábbi értéket figyelembe véve majdnem felére estek vissza, a halálozások száma is 35%-kal kevesebb. Kanizsán a születési ráta „csak" 17%o, míg a halálozási arányszám 12%o, azaz a természetes szaporodás értéke hasonló mértékű, mint fél évtizeddel korábban. Mielőtt meghatároznánk a népességszámot, meg kell említenünk Bácskai Vera47 és Bencze Géza48 véleményét. Az előbbi szerző 1828-ra vonatkozóan a mezőváros népességét 5897 főben49 határozza meg. A Bencze Géza által hivatkozott, az 1820-as években készült leírás tanúsága szerint — felhasználva a vallási megoszlást is közlő forrást — 9344 fő élt Nagy Kanizsán. Azonos időszak három különböző forrásából három, egymástól eltérő eredményt kaptunk. A fentebb már említett Regnicolaris conscriptio adatai csak az adózók számáról (2029 fő) nyújt felvilágosítást, s erről már készítettünk egy dolgozatot. 50 Ha figyelembe vesszük az egy családra számítható létszámot, akkor a leírás adatai közelebb állhatnak a valós értékhez. Még a forráskritika igénybe vételével is nehéz bármelyik alternatíva mellett állást foglalni. Mindezek figyelembe vételével azt állapíthatjuk meg, hogy a mezőváros lélekszáma kb. 7-8000 főre becsülhető. A 8. táblázat (í. A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1835) különlegessége abban rejlik, hogy két kolerajárvány hatását lehet az adatokból figye128 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) lemmel kísérni. Kiindulópontunk az, hogy az epidémiák csekély mértékben befolyásolták a népesség számát, ugyanis Mádai Lajos a mortalitási tényezőt vizsgálva megállapítja, hogy az érték az 1831—32. évi járvány idején Zalában 14%o mutatott.51 Ez az érték településünkre vonatkoztatva maximum 120-130 áldozatot jelenthet (a népesség 1-2%-a). 1823 óta a családok száma, rövid ideig tartó csökkenés után 1304-re emelkedett. Továbbra is öten éltek egy családban. A népesség 4,1%-kal magasabb 1835-ben. A 7—12. kategóriában nem történt érdemleges változás. A fiúgyermekeknél azonban 7,6%-os emelkedés látható. A nemek aránya továbbra is férfitöbbletet jelez. A vallási összetétel a római katolikusok további térvesztését mutatja (33,5%). A protestánsok közül Kálvin követőinek száma 28 fő. A görögkeletiek csekély növekedés mellett 80 főt regisztráltattak. Az izraeliták aránya számszerű gyarapodásuk ellenére visszaesett (15,4%). A 24—29. sz. kategóriák szinte változatlanok, kivételt a külföldön tartózkodók létszámának csökkenése jelenthet (20 főről 7 főre). Figyelemre méltó továbbá a születések megháromszorozódása és a halálozások számának 4,6-szeres növekedése. A születési ráta 54%o, a mortalitási index viszont 52%o, tehát a természetes szaporodás értéke pozitív. A népesség növekedése rendkívül lassú ütemű. Be- és elköltözőkről nem tudósít az összeírás. 1837-ből rendelkezünk „Kanizsa várossának adói lajstromá"-val52 Eszerint az adófizetésre kötelezettek száma a mezőváros keleti részén 905 fő, a nyugati részén 490 fő, ha a családtagokat hozzászámítjuk kb. 6975 főt kapunk eredményül, ha átlagosan egy családban hat fő élt. A nemeseket is feljegyezték, mindössze 30 családfőt, s ez családtagokkal együtt kb. 200 fő körüli létszámot jelent. A lajstromban szerepelnek olyan családok, amelyek tagjai a mezőváros későbbi történetében is jelentős szerepet játszottak. Ilyen família pl. a Lackenbachertagjai közül Rudolf, József, Bernhard és Heinrich árvái szerepelnek. Heinrich építtette a 19. század közepén azt a romantikus stílusú épületet, amely ma a Római Katolikus Jézus Szíve Plébániának ad otthont (ún. Grünhut-ház, ma Deák tér 4.).54 Megemlíthetjük a Pichler55 családot is. Pichler Leopold, Móric és Henrik neve olvasható az összeírásban. Pichler Henrik 1841—1843 között a város bírájaként tevékenykedett.56 A Blau57 család két tagjának neve (Henrik, Mózes) is olvasható a felsoroltak között. A család később elszármazott tagja, Mór 1873-ban 50 000 forint kamatmentes kölcsönt nyújtott a városháza megkezdett építésének folytatásához. 58 Miután a kolerajárványok jelentősen nem befolyásolták a népesség számának alakulását, 1839-re (í. 9. táblázat A nem nemes népesség összeírása Canisan 1839) — 1835-höz viszonyítva — alig változott a mezőváros lakosainak száma (7096 fő). Figyelemre méltó az az építkezési hullám, amely 1835—39 között bontakozott ki: a házak száma 926-ról 1062-re emelkedett. A háztartások gyarapodása (1340 família élt a mezővárosban) növelte a földesúr bevételeit. Az átlagos családlétszám 5,29 fő. Az egyes jogi kategóriák közül a „Tisztviselők és Előbbkelők" jelentősége növekedett számottevően (20%). A fiúgyermekek száma több mint 100-zal haladta meg az öt évvel korábbit. A nők száma nőtt ugyan, mégis a férfitöbblet maradt a jellemző. A vallási megoszlás 1835 óta nem változott az arányokat tekintve. Örvendetes, hogy a 24—30. sz. kategóriák változatlansága mellett (távollevők számának csökkenése kivételével) újra van adatunk a vándorlási különbözet és a természetes szaporodás rátáinak meghatározásához. Az Absentes Extra Regnum kategóriája Kanizsán — alig tíz év alatt — 75%-kal csökkent. A születettek száma 580 fő (81%o), a h a l á l o z á s o k é pedig 316 f ő (44%o), a természetes szaporodás 37%o. A 18. század közepi népességnövekedési arányok szinte megelevenednek előttünk. A járási rátákat tekintélyesen felülmúlják mért adataink. A vándorlási különbözet pozitív, hiszen nyolcan költöztek Kanizsára, s csak heten hagyták el. A járás területén a migráció ebben az évben sem jellemző. 1839-ből rendelkezünk más forrással is.59 Fényes Elek a népesség számáról és vallási hovatartozásáról megállapítja, hogy „Kis Kanisá"-n 1339 fő, „Nagy Kanisa" területén pedig 5485 fő élt. A két szám összege — az idevezényelt lovasezred katonáival és „ordinált magistratusá"-val együttesen — 7824 fő. A vallási megoszlást — a Fényes Elek által közreadott adatokat felhasználva — százalékban adhatjuk meg: katolikus 5747 fő; 84%, református 9 fő; 0,14%, „óhitű" 68 fő; 0,9% és zsidó 1000 fő; 14,6%. A katonák felekezeti összetételéről pontos adatokkal nem rendelkezünk, feltehetjük azonban a római katolikusok meghatározó többségét. A 1848—1849. évi forradalom és szabadságharc időszakának számadataival fejezzük be a 17. század végén elkezdett népesség-vizsgálatunkat. Először a 10. táblázat (i. A nem nemes népesség összeírása Canisan 1848) rovatait, majd ennek alapján időszakunk változásait követjük nyomon, s összehasonlítjuk az 1690—1784/87 közötti évekkel. A népesség rendkívüli mértékben, 39,4%-kal nőtt (9891 fő) az előző felvételhez viszonyítva, a járás ellenben csak 11,5%-os növekedést mutat. 1839 és 1848 között a „házépítési láz" a korábbiakhoz képest lelassult. A forradalom és szabadságharc idején a családok száma: 1750. Az egy családban élők száma megközelíti a 6 főt (5,652 fő), amely minden eddiginél magasabb érték. A Servi Nobilium csoportja 2,8-szeresére nőtt, mert az uradalom egyre több 129 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) „béres" munkaerőt alkalmazott, s ez markánsan jelzi a gazdasági-társadalmi változásokat. A polgárok és kézművesek aránya tovább emelkedett (2,8%), a szabad paraszti elemek (243 fő; 2,46%) megjelenése és a zsellérek számának háttérbe szorulása (1614 fő; 16,3%) szintén fenti állításunkat támasztja alá. Látnunk kell azonban, hogy településünk társadalmi összetétele nem ideális a modernizáció folyamatának véghezviteléhez. Az előrehaladás kétségtelen jeleit az imént érintettük, mégis nagyon nehéz elképzelni, hogy a népesség kb. 9%-a képes lenne az áttörésre, tartós megújulásra. A fiúgyermekek számának visszaesése ellenére jelentős maradt a férfitöbblet. Az adóköteles nem nemes népesség körében a római katolikusok meghatározó helyet töltöttek be ( 3 8 , 8 % ) , mellettük az izraeliták részaránya kisebbé vált ( 1 1 , 2 % ) . Evangélikusokat továbbra sem írtak össze, a reformátusok száma pedig stagnál, mint ahogy a görögkeletieké is. A 2 4 — 3 0 . számú kategóriákban látványos eltérések nem adódtak. Táblázatunk segítségével ismét lehetőségünk nyílik két, a demográfia tudománya számára leginkább hasznosítható adat kiszámítására. A születési ráta ( 7 2 , 6 % o ) és a halálozási ráta is (43%o) csökkent, így a természetes szaporodás értéke is csökkent ( 2 9 , 6 % o ) . A vándorlási különbözet ezúttal is pozitív. A l i . táblázat [Catholici — Ex praedicto Masaelis sunt (Juxta Aetatem) 1805—1848] az imént bemutatott felekezeti szerkezet kiegészítéséül szolgálhat. Az adatok az 1805 és 1848 közötti férfi katolikus népességet mutatják. Az 1—17 év közöttiek száma több mint negyven év alatt kb. 86%-kal emelkedett, míg a 17—40 év közötti házasoké, nőtleneké, valamint özvegyeké 84%-kal csökkent. A 40 év feletti férfiak száma 65%-os többletet mutat 1805-höz viszonyítva. Ha a népességszámhoz viszonyítjuk az adott korhatárok képviselőit, akkor a legfiatalabbak részaránya 2,55%-kal emelkedett, a 17—40 év közöttieké 5,7%-kal csökkent, a 40 év felettieké pedig 0,3%-kal lett kevesebb az 1805-ben összeírtakhoz képest. A nemek szerinti megoszlás eddigi tapasztalataira alapozva feltesszük, hogy a férfiak és nők száma közel azonos. így a katolikus lakosság aránya az össznépességnek 52—70%-át jelentette. A 19. század közepére Délnyugat-Dunántúlon létrejött és virágzott egy központ, amely kereskedelmi útvonalak találkozásánál,60 eltérő térségek érintkezési pontjánál, az egykori végvárrendszer egyik erődítményének romjaiból nőtte ki magát, s mindig alkalmazkodott környezetének minden változásához. Ha kísérletet teszünk arra, hogy az első hivatalos népszámlálás és 1848 között megvizsgáljuk a népesség növekedési ütemét, a fent már közreadott statisztikai adatok segítségével a következő megállapításokat tehetjük. Az időszakot két periódusra bonthatjuk, mert az összeírások 1820-ig külön közölnek információkat Kis- és Nagykanizsára vonatkozóan. Az 1784—87 és 1820 között eltelt 33 év alatt a kisebb település népessége 28%-kal, míg nagyobb társa 13,74%-kal nőtt. Előbbi esetében 0,75%-os, ugyanakkor utóbbinál 0,39%-os évi növekedési rátát jelentenek a számadatok. Az előző időszak hasonló mutatóival egybevetve igazolódni látszik egyik feltevésünk, melynek értelmében az 1787 utáni években a népességnövekedés mértéke és üteme gyengül. Figyelembe véve az 1820 és 1848 közötti periódust is, a népesség 45,7%-kal nőtt, amely — ha minden év növekményét azonos értékűnek kezeljük — 1,51%-os rátát jelent. Az időszakon belüli ráták átlagos értékét számítva (Kis- és Nagykanizsa rátáját 1823 előtt átlagoltuk) 1,04%- ot kapunk eredményül, s ez jóval alatta marad az 1711—1787 közötti időszaknak (1,33%). A napóleoni háborúkat követő évtizedek elején a fiúgyermekek aránya 14,6%-kal lett magasabb, azaz a születések számának emelkedése húzódik meg az okok között a gazdaságtörténeti szempontból is prosperáló korszakban. Készítettünk még további két táblázatot. Kísérletet teszünk, hogy a 12. táblázat (Néhány Kanizsa környéki település népessége 1784/87—1805—1848) adataiból választ kapjunk arra a kérdésre, hogy a 19. század első felében miből ered a mezőváros népességnövekedése. Származhat-e a környékbeli települések népességfeleslegéből, avagy csupán a település „belső" gyarapodásából. A táblázatban az első hivatalos magyarországi népszámlálás adatait csak tájékoztató jelleggel tüntettük fel. Az 1821, 1824, 1828, 1835, 1839 és 1848. évre rendelkezünk a „születtek" (Nati) és „meghaltak" (Mortui) számadataival, hiányoznak azonban a beés kivándorlók adatai, tehát pontos választ sajnos nem kaphatunk kérdésünkre. A települések birtokosai a Batthyányak, valamint az Inkeyek (Bocska, Palin, Újudvar birtokosai). Kiegészítésként feltüntettük a Kapornaki járás és Zala megye megfelelő, rendelkezésünkre álló adatait. A születési és halálozási számok arra engednek következtetni, hogy a környékbeli települések nem rendelkeztek olyan népességfelesleggel, amely mezővárosunkban telepedett volna meg. A számok szélsőséges értékeket vesznek fel, így nehéz tendenciákat kimutatni. A természetes szaporodási értékek azt mutatják, hogy a növekedés belső feltételekből adódott. 1805 és 1839 között a növekedés nem igényel külső segítséget. 1839-től az évenkénti kb. 200 fős többletet feltéve jöhet létre a jelentős növekedés (7069 főről 9891 főre). További érdekes probléma, hogy több jegyzőkönyv61 az 1848 márciusi eseményekkel kapcsolatban 13 000 kanizsai polgárt említ. Nem találtunk magyarázatot a 3100 fővel magasabb népességre. Ha ez az adat alátámasztható, akkor nehéz megállapítani a valóságos értéket. 130 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) Ennek ellenére is azt kell mondanunk, hogy a 13 000 főnek is lehet alapja. Tudjuk, hogy a népesség-öszszeírások nem teljesek. A feudális rendszeren kívüli társadalmi elemeket rendszerint nem, vagy csak hiányosan tüntették fel a conscriptiókban: az uradalomnál alkalmazott béresek, pásztorok, vincellérek, kertészek, erdészek, csőszök, vadászok és hozzátartozóik nem szerepelnek az összeírtak között. Becsléseink szerint kb. 150-200-an lehettek. Az értelmiségi rétegről (honorácior) sem feledkezhetünk meg: közéjük az orvosok, felcserek, sebészek, gyógyszerészek, bábák, tanítók és tanárok, mérnökök (földmérők, vízszabályozók, lecsapolok, építők), lelkészek, a ferences kolostor barátai, jegyzők, írnokok; valamint a hivatali és hatósági kezelőszemélyzet tartozott, s ide sorolhatjuk még a kulturális igényeket szolgáló területek közül az irodalom, a képzőművészet, a zene és a sajtó képviselőit is. A Ratio Educationis óta ebbe a társadalmi csoportba egyre több nem nemesi származású kerülhetett tanulmányai befejezésével. A felsoroláshoz feltétlenül hozzátartoznak a kaszárnyák vezetői, tisztjei és családtagjaik. Ha kb. 250-300 főre becsüljük a családfők számát, akkor 1000-1200 a felsorolt tevékenységekből élők összessége a családtagokkal együtt. Ha figyelembe vesszük, hogy az 1851. évi népszámlálás pontosabb értéket közöl, mint az 1846. évi (ahol az eredmény kb. 8%-kal kevesebb), akkor megközelítőleg megtaláltuk az előbb említett „népességhiányt". így Barbarits Lajos feltehetően pontos adatot közölt a forradalmi eseményekkel kapcsolatban. Természetesen nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a mezőváros a március 15-i események hatására a környék lakói sorából egyszerre sok, akár több száz érdeklődőt is vonzott, amely növelhette a jelenlevők létszámát. A 13. táblázatban megkíséreltük (Kis- és Nagykanizsa népességszámának változása 1690—1848 között) az 1690 és 1848 közötti időszak népességszámainak összefoglalását. Az adatokat kivetítettük egy grafikonra (Kis- és Nagykanizsa népességszám változása 1690—1848 között). Ennek segítségével könnyebben érzékelhetők a dolgozatunk két fejezetében már meghatározott változások. Két intervallum emelhető ki, melyekben a növekedés mértéke (a grafikon meredeksége) jóval felülmúlja a többi időszakaszét: az egyik az 1770 és 1780 közötti, míg a másik az 1830 és 1840 közötti évekre esik. Feltehetően a növekedés számadataiban két viszonylagos békekorszak és ezek következményei tükröződhetnek. 131 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) ÖSSZEFOGLALÁS Célunk az volt, hogy a török kiűzése és az 1848. évi forradalom közötti időre vonatkozóan megvizsgáljuk Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásait, amelyhez önkényesen kiválasztott források (adó-, lélek- és népesség-összeírások, egyházlátogatási jegyzőkönyvek) adatait használtuk fel. 1690-től 1748/50-ig forrásaink egy privilegizált mezővárosra vonatkoznak, viszont a 18. század közepétől 1820-ig két önálló településként kezelik Kis- és Nagykanizsát, majd a reformkori felvételek újból egy oppidumról tudósítanak, s számításainkat ennek megfelelően végeztük. A két városrész közötti különbséget demográfiai szempontból mindenképpen igazolhatónak, alátámaszthatónak véljük, sőt az adatok birtokában kimondhatjuk, hogy a különbözőség nem csupán a népesség nagyságában mutatkozott meg. A két településen vizsgált tényezők (népességszám, egy családban és háztartásban élők száma, évenkénti növekedési ütem) a legtöbb esetben eltérő eredményt mutatnak, s a társadalmi szerkezetre utaló jelek sem azonosak. Tekintsük át vizsgálati szempontjainkhoz igazodva munkánk eredményeit! A szakirodalom Magyarország népességét a 18. század elejére 4-5,5 millióra becsüli. 1784/87-re Horvátországgal és Erdéllyel a népesség (kiegészítve az összeírásból kimaradtak tömegével) kb. 9,5 millióra tehető (0,84%-os növekedési ütem az 5,5 millióhoz viszonyítva). Településünk lakossága 1711-ben a megtelepedett katonákkal együtt kb. 1800-2000 főre becsülhető. A józsefi népszámlálás idején Kis- és Nagykanizsa (1618 fő; 3857 fő;) együttesen 5475 főt számlált, vagyis a népesség száma két és félszeresére duzzadt, mely 1,33%-os növekedési ütemet jelent. Relatíve a mezőváros népességnövekedési üteme több mint 60%-kal múlta felül az országos átlagot. Előfeltevéseink szerint a folyamat oka a születések számának növekedése, valamint a betelepedők száma. A korpiramisok (1748/50—1771) a két tényező azonos jelentőségét igazolják, és ez a felnőtt korcsoportok megoszlásából és nagyságából is kiderül. Az átlag életkor 1,5-3 évvel elmarad a nyugat-európaitól, és ezt az eltérést ma is tapasztalhatjuk. A családok összetétele alaposan eltér az országos átlagtól: 6-8 gyermek helyett Kanizsán mindössze átlagosan két gyermeket találunk családonként, s a háztartásokban élők száma nem haladja meg a 6- 7 főt. Az általunk mért értékek beleillenek a 18— 19. század fordulójával kapcsolatos kutatások" eredményeibe. Ezeket figyelembe véve mondhatjuk, hogy a társadalom önmagában nem képes belülről „gyarapodni", ezért a 18. század közepétől a „kívülről" érkező segítség (betelepedés) biztosítja a növekményt. A 19. század első felében jelentősen visszaesik a növekedés üteme. Emelkedik ugyan az egy családban élők száma 5-re, a bevándorlás, betelepítés (í. zsidók) folyamata sem szorul háttérbe, a növekedési ütem mégsem oly nagyarányú, mint a 18. század közepén vagy a reformkor végén. A természeti viszonyok és a település elhelyezkedése idézte elő az oppidum kereskedelmi funkciójának megerősödését. A kereskedők részaránya nem, de jelentőségük annál inkább figyelemre érdemes. A 19. századi leírások, statisztikák a „heti piárczok" és vásárok forgatagáról „beszélnek", egyértelműen virágzó kereskedelmi életet tükröznek. A társadalom tradicionális jellege azonban továbbra is megmaradt. A nem állandó népesség alakulását a katonaság és a diákság csoportján keresztül tudtuk vizsgálni. Az előbbivel a 18. század elejéig, majd a 19. század elejétől számolhattunk, míg az utóbbival a 18. század végéig, s közöttük jelentős számú vidéki tanulóval. Hangsúlyoznunk kell, hogy az összeírások tanulmányozása idején kialakult az a véleményünk, hogy a 18—19. század fordulója után az adatok által jelzett százalékértékekhez 5-10%-ot még hozzá kell adni. Nemzetiségi és vallási szempontból Kiskanizsa homogénebb (magyar lakosság; katolikus vallás), Nagykanizsa heterogénebb képet tükröz (német, horvát lakosság; protestáns, ortodox, izraelita vallás). Utóbbiak nemcsak számbelileg (14-15%), hanem kereskedelmi tevékenységük folytán formálták az oppidum arculatát. Az említett két időszak (1690—1784/87; 1784/87—1848) két ellentétes periódust jelöl, melyek során fokozatosan áll helyre a föld ember egyensúly, azaz a népességszám azt a nagyságot éri el, amelyet a művelés alatt álló területek képesek eltartani. Nem jelenti ugyan a demográfiai átmenet kezdetét, viszont a házas termékenység csökkenése már 18—19. század fordulójától63 — ha sporadikusan is — de nyomon követhető, s ez a jelenség a gazdasági és ökológiai viszonyok alakulásának következménye. A fenti összehasonlító adatok bizonyítják az állítást. A település funkciója jelentősen megváltozott a 17. század vége óta: a Délnyugat- Dunántúl kereskedelmi életének meghatározó központjává vált, s hírneve legalább olyan messzire eljutott, mint végváráé a l ó . században, a török ellenes küzdelmek idején. 132 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) TÁBLÁZATOK, KORPIRAMISOK, GRAFIKON 1. táblázat Összesítés az 1748—50., 1757. és 1771. évi összeírásokról HÁZTARTÁS Sorszám Családok tagjai Zsellér Családok száma A háztartásokban élők száma 1748-1750 Kk. Nk. I II III IV V VI I II III IV 159 186 242 199 28 33 15 27 13 12 214 914 317 369 393 360 164 95 58 82 20 40 434 1898 Ö.: 476 555 635 559 192 128 73 109 33 52 648 2812 Kk.17" Nk. 214 223 1 7" 288 268 17 8 53 81 39 45 301 1236 389 426 427 434 97 55 147 202 88 71 618 2336* Ö.: 603 649 715 702 114 63 200 283 127 116 919 3572 Kk. 1771 Nk. 257 276 372 343 16 11 15 33 18 10 308 1351 462 522 439 424 115 94 104 114 62 66 632 2402** Ö.: 719 798 811 767 131 105 119 147 80 76 940 3753 Jelmagyarázat: Kk. — Kiskanizsa Nk. — Nagykanizsa * 18 idegen beleszámításával ** 4 segéd, 40 inas, 2 írnok, 2 szakács, 2 szakácsnő beleszámításával A római számok jelentése az 1A táblázat alján olvasható. 133 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) l.A táblázat A nem katolikusok Nagykanizsán 1748—1750 Sorszám Háztartás Családok száma A háztartásokban élők száma Családok tagjai Zsellér I II III IV V VI I II III IV 310.1 1 1 2 2 0 0 0 0 0 0 1 6 311. 1 1 1 1 1 0 0 0 0 0 0 1 4 312. 1 1 1 2 3 0 0 0 0 0 0 1 7 313. c 1 1 2 1 0 0 0 0 0 0 1 5 314. c 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4 315. c 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4 316. 1 1 1 2 1 0 0 0 0 0 0 1 5 317. c 1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 1 2 318. 1 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4 319. c 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4 320. c 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4 321. c 1 1 1 0 0 0 0 0 0 0 1 3 322. c 1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 1 2 323. c 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 324. 1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 325. c 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 326. 1 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 327. an 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 328. c 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 329.1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 330.1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 Össz. 18 16 20 8 0 0 0 0 0 0 13 62 Jelmagyarázat: c — református 1 — evangélikus an — anabaptista I — férfi, II — nő, III — fiú, IV — leány, V — szolga, VI — szolgáló 2. táblázat Községenkénti adóösszeírások (Conscriptionae dicales) 1773—1779 Kis- és Nagykanizsa Adózó családfők 1773 1775 1776 1777 1778 1779 Kiskanizsa 250 251 254 254 260 261 Nagykanizsa 441 442 452 458 461 464 Izraeliták 34 29 30 30 34 31 Külterület 15 18 16 23 19 17 Összesen 740 740 752 765 774 773 Kis- és Nagykanizsa népessége a községenkénti adóösszeírások alapján 1773—1779 Coloni Filii Filiae Fratres Inquilinus Subinquilinus Famuli Ancillae Össz. Kiskanizsa 1773 215 82 39 9 176 16 158 97 792 Nagykanizsa 1773 157 72 23 12 76 124 20 8 492 Nagykanizsa 1775 362 125 33 16 234 152 188 58 1168 Nagykanizsa 1776 350 122 20 15 262 153 179 50 1151 Nagykanizsa 1777 353 127 18 13 262 161 201 58 1193 Nagykanizsa 1778 347 114 16 14 283 160 223 61 1218 Nagykanizsa 1779 351 98 11 11 297 152 162 52 1134 Jelmagyarázat: Coloni — parasztok Inquilinus — zsellér Filii — fiúgyermekek Subinquilinus — házatlan zsellér Filiae — leánygyermekek Famuli — segédek Fratres — barátok Ancillae — szolgálóleányok Forrás: Zala Megyei Levéltár Conscriptionae dicales 307. doboz (IV—9b) Fasc. III. Nr. 8. 1773—1779 10. táblázat Kis- és Nagykanizsa, valamint néhány település népessége 1784—1787-ben Férfiak Férfiak a b c d e f g h i j k 1 m n o P r s t u V z Kiskanizsa 279 323 1634 37 21 1618 318 545 863 771 0 0 0 234 0 231 106 56 3 172 61 863 Nagykanizsa 529 732 3561 58 354 3857 657 1128 1785 1776 35 20 3 393 0 307 255 103 2 334 106 1558 Zala Egerszeg 693 593 2714 50 217 2881 495 823 1318 1396 3 52 1 224 139 286 159 53 5 283 61 1266 Keszthely mv. 783 788 3468 88 206 3586 649 1040 1689 1779 27 132 7 428 0 330 188 155 0 247 109 1623 Keszthely k. 65 88 381 12 15 384 77 113 190 191 0 0 0 34 21 41 23 16 0 33 22 190 Kaposvár 385 478 2126 31 71 2166 385 684 1069 1057 2 26 3 251 8 219 155 106 3 230 58 1061 Bajcsa 34 40 204 2 3 205 42 65 107 97 0 0 0 2 31 26 12 2 0 27 7 107 Eszteregnye 102 122 671 7 5 669 148 176 324 347 0 0 0 1 90 86 32 8 1 82 21 321 Fityeháza 59 69 396 2 7 401 79 129 208 188 0 0 0 0 41 49 35 9 0 56 18 208 Sormás 80 93 576 4 5 577 126 182 308 268 0 0 0 0 60 61 63 11 0 85 28 308 Szepetnek 151 204 1076 9 10 1077 204 336 540 536 2 2 0 5 89 95 124 30 0 145 48 540 Jelmagyarázat: a házak 1 nemes b családok m tisztviselő c jogi népesség n polgár d távollevők o paraszt e idegenek P polgár és paraszt örököse f tényleges népesség r zsellér g házas s egyéb h nőtlen t szabadságolt katona i összesen u sarjadék/I—12 éves/ j nők összesen V sarjadék /13—17 éves/ k pap z összesen Forrás: Az első magyarországi népszámlálás (1784—1787) KSH Könyvtára Budapest, 1960 140—141, 254—255, 258—259, 260—261, 262—263, 264—265, 266—267. 4. táblázat A nem nemes népesség összeírása Kis- és Nagykanizsán 1805 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Canisa Minor - 1 - - 331 359 1 15 1 0 309 608 878 1812 934 0 Canisa Major - 1 - - 509 845 12 229 34 20 807 866 1991 3959 1601 12 Ö.: - 2 - - 840 1204 13 244 35 20 1116 1474 2869 5771 2535 12 Kapornakijárás - 2 101 13 6394 8980 46 570 1186 2295 6570 11146 21765 43578 20726 422 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Canisa Minor 0 0 0 0 0 0 20 0 0 0 0 0 1 0 0 0 0 Canisa Major 3 45 159 76 42 30 48 5 6 2 2 1 37 0 0 0 0 Ö.: 3 45 159 76 42 30 68 5 6 2 2 1 38 0 0 0 0 Kapornaki járás 18 46 296 157 76 72 716 11 59 19 21 2 55 0 0 0 0 5. táblázat A nem nemes népesség összeírása Kis- és Nagykanizsán 1820 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Kiskanizsa - 1 - - 368 405 1 17 3 0 384 625 1042 2072 1028 0 Nagykanizsa - 1 - - 558 896 18 244 33 0 948 945 2199 4387 1738 15 Ö.: - 2 - - 926 1301 19 261 36 0 1332 1570 3241 6459 2766 15 Kapornaki járás - 2 102 27 6121 8990 73 632 1389 3111 6206 10963 22498 44877 21224 179 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Kiskanizsa 0 0 1 0 1 0 15 0 2 2 0 0 0 0 0 0 0 Nagykanizsa 0 38 198 81 64 54 23 4 0 1 0 3 16 0 0 0 0 Ö.: 0 38 199 81 65 54 38 4 2 3 0 3 16 0 0 0 0 Kapornakijárás 239 39 338 155 102 103 725 20 158 123 27 7 43 2131 0 1450 0 10. táblázat A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1823 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Canisa - 3 - - 926 1301 19 261 36 0 1332 1800 3341 6789 2975 15 Kapornaki járás - 3 102 27 6166 9006 72 634 1409 3158 6212 11812 23355 46652 22127 173 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Canisa 0 38 220 81 65 54 35 16 5 3 0 0 0 280 28 250 0 Kapornaki járás 241 38 362 160 100 96 656 43 151 119 25 0 0 3704 32 2930 0 7. táblázat A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1828 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Canisa - 2 - - 926 1298 20 259 31 0 1312 1674 3243 6539 2171 - Kapornakijárás - 3 103 27 6168 8995 83 630 1403 3065 6085 13514 24658 49438 22885 421 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Canisa 25 75 451 210 160 204 46 20 16 7 2 5 20 116 0 76 0 Kapornaki járás 32 75 655 295 177 240 672 31 160 134 29 5 20 2131 0 2171 0 8. táblázat A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1835 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Canisa - 2 - - 926 1304 20 259 31 0 1322 1801 3576 6809 2276 - Kapornaki járás - 3 99 27 6158 8776 82 623 1348 2883 5754 14509 25141 50340 23269 422 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Canisa 28 80 467 212 160 210 46 7 16 7 2 5 20 374 0 353 0 Kapornaki járás 32 80 666 295 181 254 671 9 207 119 32 5 20 2347 0 2291 0 9. táblázat A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1839 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Canisa - 2 - - 1062 1340 24 265 30 0 1330 1910 3510 7096 2361 - Kapornaki járás - 2 102 22 6098 8990 99 538 1361 3227 5787 15720 25735 52641 24652 543 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Canisa 26 77 489 217 172 217 35 4 10 7 2 6 20 580 8 316 7 Kapornaki járás 26 77 714 295 184 267 588 6 233 79 36 6 20 2859 8 2387 7 138 Rábavölgyi Attila: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) 10. táblázat A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1848 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Canisa - 2 - - 1062 1750 30 277 84 243 1614 2808 4835 9891 3835 - Kapornaki járás - 4 102 18 5692 8921 83 421 1063 4090 6377 17799 28865 58698 27825 531 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Canisa 26 77 494 221 174 219 45 4 19 10 4 6 20 719 8 426 7 Kapornaki járás 26 77 560 245 183 245 401 11 297 76 26 6 20 2994 8 2233 7 Jelmagyarázat: A 4—10. táblázatokhoz 1 A helység neve 18 Reformátusok 2 A szabad királyi városok száma 19 Görög-keletiek 3 A mezővárosok száma 20 Zsidó népesség 1—17 éves korig 4 A tanyák száma 21 Zsidó népesség 17—40 éves korig 5 A puszták száma 22 Nőtlenek és özvegyek 6 A házak száma 23 A 40 év felettiek 7 A családok száma 24 Távollevők a királyságban 8 Hivatalnokok, értelmiségiek 25 Távollevők a királyságon kívül 9 Polgárok, iparosok 26 Távollevők ismeretlen helyen 10 A nemesek szolgái 27 Kiszolgált katonák — nős 11 Parasztok 28 Kiszolgált katonák — nőtlen 12 Zsellérek 29 Idegenek — letelepedettek 13 Fiúgyermekek 30 Idegenek — ideiglenes időre 14 Nők összesen 31 Gyarapodás — Születések 15 Össznépesség 32 Gyarapodás — Bevándorlások 16 Katolikusok 33 Csökkenés — Halálozások 17 Evangélikusok 34 Csökkenés — Elvándorlások 140 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) 11.táblázat A férfi katolikus népesség korcsoport szerint 1805—1848 A B C D 1805 Canisa Minor 464 31 54 151 1805 Canisa Major 686 135 260 283 Ö.: 1150 166 314 434 1805 Kapor naki járás 10146 1535 1535 4231 1820—1821 Canisa Minor 581 21 26 161 1820—1821 Canisa Major 862 139 184 311 Ö.: 1443 160 210 472 1820—1821 Kapornaki járás 10319 746 1142 4313 1823 Canisa 1673 100 147 469 1823 Kapornaki járás 11154 686 904 4502 1828 Canisa 976 75 115 503 1828 Kapornaki járás 11894 509 811 4552 1835 Canisa 1093 72 115 509 1835 Kapornaki járás 12559 409 811 4231 1839 Canisa 1219 85 142 520 1839 Kapornaki járás 13078 236 481 4238 1848 Canisa 2135 98 163 716 1848 Kapornaki járás 16324 373 560 3699 Jelmagyarázat: A 1—17 évesek B 17—40 évesek (nős) C 17—40 évesek (nőtlen és özvegy) D 40 év felettiek 12. táblázat Néhány Kanizsa környéki település népessége 1784/87—1805—1848 Zala megye Kapornaki járás Kiskanizsa Nagykanizsa Újudvar Szepetnek Szentmiklós Sormás Palin Homokkomárom Fityeháza Eszteregnye Bocska Bajcsa 1784—87 229607 0 1618 3857 385 1077 257 577 183 137 669 404 339 205 1805 211759 43578 1812 3959 174 1073 259 593 113 176 488 636 0 199 1820 216169 44877 2072 4387 0 1157 0 686 182 1132 537 663 304 237 1821 0 0 2152 4467 332 1179 0 699 0 1212 574 680 315 243 * * 0 0 150,70 230; 150 29; 25 81;51 0 35;22 0 2 50; 70 4,3 26,9 32;21 20; 14 1823 221671 45652 0 6789 342 1157 0 685 0 1138 5 73 669 306 239 1824 221671 45652 0 6884 346 1277 341 755 0 1382 608 773 359 259 * * 0 2812; 1824 0 710,615 24;29 76;28 1 7,9 44;28 0 43;18 40; 13 48; 12 14; 7 2 7; 7 1828 229914 49438 0 6539 357 1407 378 833 186 1493 649 825 382 286 * * 9709,8867 2131;21 71 0 116;76 21;15 66;45 11; 11 36,14 5;4 36;41 18; 16 31,22 12;10 20; 10 1835 238367 50340 0 6809 358 1475 394 892 189 1523 665 863 395 296 * * 9426,7464 2347,2291 0 374;353 14; 13 54;46 1 7,8 4 7;22 4;l 36;20 28,13 30;19 12;4 2 6; 9 1839 243321 52641 0 7.069 375 1505 394 911 189 1527 666 863 395 304 * * 10526,6876 2859,2384 0 580;316 28;20 69; 59 22,20 32;28 3;1 46;36 31;29 43; 3 9 21,19 9;5 1848 250.687 58698 0 9891 380 1523 0 951 189 1539 667 870 398 311 * * 983 7;9002 2994,2233 0 719;426 32;25 76,58 0 38;28 3;1 56;38 35,30 49;40 25;20 13 ;6 Jelmagyarázat: ** Születések; Halálozások száma az adott területi egységen belül Forrás: Zala Megyei Levéltár Conscriptionae dicales 307. doboz (IV—9b) Fasc. III. Nr. 8. 1773—1779 Zala Megyei Levéltár IV. 1. Zala megye nem nemes népességének összeírása Kapornaki járás. 2. doboz 1805—1848 (Hiányzik: 1844 és 1846) 142 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) 13. táblázat Kis- és Nagykanizsa népességszámának változása 1690—1848 között Év Kiskanizsa Nagykanizsa 1690 — 2000 1700 — — 1703 — 2000 1711 — 800 1714 — — . 1715* — 1504 1720 — 830 1728 — 1612 1743 — 1744 1748—50 914 1893 1757 1236 2334 1767* — — 1770 — 4239 1771 1351 2385 1773* 1331 2445 1775* — 3412 1776* — 3446 1777* — 3521 1778* — 3588 Év Kiskanizsa Nagykanizsa 1779* — 3534 1784—87 1618 3857 1805 1812 3959 1820 2072 4387 1821 2152 4467 * * 150; 70 230; 150 1823 — 6789 * * — — 1824 — 6884 * * — 710,615 1828 — 6539 * * — 116,76 1835 — 6809 * * — 374,353 1839 — 7069 * * — 580,316 1848 — 9891 * * — 719;426 Jelmagyarázat: * Becsült érték ** Születések; Halálozások száma az adott területi egységen belül 143 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) 14. táblázat Kis- és Nagykanizsa népességének korcsoportonkénti eloszlása 1748--1771 I. II. III. Kiskanizsa Kiskanizsa Kiskanizsa Ffi. 1748—1750 Nő Ffi. 1757 Nő Ffi. 1771 Nő 0 101 — 105 0 0 101 — 105 0 0 101 — 105 0 0 96 — 100 0 1 96 — 100 0 2 96 — 100 0 0 91 — 95 0 0 91 — 95 0 0 91 — 95 0 1 86 — 90 0 3;2 86 — 90 3 1 86 — 90 0 1 81 — 85 0 3;1 81 — 85 2 0 81—85 0 1 76 — 80 0 4 76 — 80 3;2 3 76 — 80 2 0 71 — 75 0 0 71 — 75 0 2 71 — 75 1 2 66 — 70 1 8 66 — 70 3;2 9;3 66 — 70 4;2 0 61—65 3 1 61—65 3;1 3;1 61—65 3 7 56 — 60 4;3 21;3 56 — 60 14;5 21;1 56 — 60 17;9 2 51—55 0 4 51—55 9;6 9;1 51—55 8;3 26;2 46 — 50 20; 7 34 46 — 50 22;10 20;1 46 — 50 30;10 23;1 41—45 5;1 10 41—45 7;1 19;1 41—45 16;6 58;1 36 — 40 89;22 60 36 — 40 46;8 68 36—40 40;7 12;1 31 —35 25;4 20 31 —35 22;3 38;2 31—35 46;5 36 26 — 30 44;8 61 26 — 30 81;2 61 26 — 30 91;6 17 21—25 12 32 21—25 39;1 37 21—25 31;i 101 16 — 20 80 59 16 — 20 78 67 16—20 59 57 11 — 15 60 69 11 — 15 58 71 11 — 15 82 75 6—10 69 89 6 — 10 90 121 6—10 97 37 1 — 5 44 132 1—5 144 124 1—5 145 456;H 456:46* 611;7* 624:45* 676;13* 6 72; 54* 22,8 átlag életkor 22,3 22,2 átlag életkor 20,4 22,3 átlag életkor 21 IV V. VI. Nagykanizsa Nagykanizsa Nagykanizsa Ffi. 1748—1750 Nő Ffi. 1757 Nő Ffi. 1771 Nő 0 101 — 105 0 0 101 — 105 0 0 101 — 105 0 0 96—100 0 0 96 — 100 0 1 96 — 100 1 0 91—95 0 0 91—95 2 0 91 — 95 0 1 86 — 90 0 2 86 — 90 2 2;1 86 — 90 1 0 81 — 85 1 0 81—85 0 2;1 81—85 0 0 76 — 80 0 4 76 — 80 4 4;3 76 — 80 5;4 0 71 — 75 1 1 71 — 75 1 4,3 71 — 75 1 2 66 — 70 1 16;4 66 — 70 12;8 9;2 66 — 70 11;6 5 61—65 0 8;1 61—65 6;4 2 61—65 4 13;1 56 — 60 3;1 56;6 56 — 60 40;23 29;3 56 — 60 28;14 3 51—55 1 15;2 51—55 6;3 22;2 51—55 22;14 63;1 46 — 50 49;14 68;5 46 — 50 65;32 48;4 46 — 50 61,-22 37 41—45 23;I3 20;2 41 —45 29;9 43 41—45 3 5 ;H 112 36 — 40 164;33 136;3 36 — 40 113;25 108;4 36 — 40 91;20 26;2 31—35 28;5 37 31—35 46 ; i 80;2 31—35 73; 9 105;1 26 — 30 124;9 132;3 26 — 30 123;II 163 26 — 30 160;I2 58 21—25 10 62 21—25 103;7 48;1 21—25 97;2 242 16 — 20 217 125 16 — 20 155;2 140;1 16 — 20 153;1 101 11 — 15 78 106 11 — 15 122 132 11 — 15 129 130 6 — 10 147 130 6 — 10 127 129 6 — 10 141 15 1—5 71 229 1—5 231 213 1—5 206 913;5Í 918;79* 1147;25_ I 1187;134* 1178;28* 1219;126 24,3 átlagéletkor 22,5 24 átlagéletkor 22,8 23,5 átlagéletkor 23,1 Jelmagyarázat: _* özvegy 144 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) Kis- és Nagykanizsa népességszám v á l t o z á s a 1690—1848 között 145 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) JEGYZETEK 1 Itt mondok köszönetet Kaposi Zoltánnak és Rózsa Miklósnak szakmai támogatásukért, tanácsaikért, feleségemnek pedig a korpiramisok és a táblázatok elkészítésében nyújtott segítségéért. 2 NagyLud., 340. 3 Fényes 1836—1840, 466-513. 4 A városunk jogállása 1690 és 1703 között érdekesen alakult. A török kiűzését követően a Budai Kamarai Adminisztráció alá tartozó várossá vált „ut Libera Regina Civitas" (Barbarits), bár így egyetlen forrás sem említi. 1703-tól megszűnt kincstári tulajdonban léte, 1703—1717-ig Gracich Jakab tulajdonába került, majd br. Szapáry II. István lett Kanizsa ura (Rózsa 1999), s 1743-ban jutott hozzá a Batthyány család. Ebben az időszakban is, és egészen a 1848—49. évi szabadságharcig kiváltságos városként [oppidum privilegiatum/privilegierte Stadt]* olvashatunk róla. *Vö. a vizsgált időszakunkhoz köthető, elsődlegesen a város meghatározásáról és kritériumáról szóló köteteket, tanulmányokat, dolgozatokat: Corfield 1995, 1—5. Sutcliffe, 159—163. Benda Gy.1987, 145—151. Granasztói, 160—175. GyimesiS. 143—167. Pálmány 1995, 5—7. és 24—33. Szántól. 1995, 75—76. Tóth I. Gy. 1994, 289. Pálmány 1994, 296. 5 Cseke 1994,21, 32. 6 A természetes szaporodás nagyságát akkor kapjuk meg, ha a születési arányszámból kivonjuk a halálozási arányszámot. 7 A vándorlási különbözet az adott területre bevándoroltak és az onnan el/kivándoroltak különbsége 8 Wellmann 1989, 25—80. '' Kaposi 1998, 15—16. 10 Conscr. univ. Ö 11/C 25—27. 11 Rózsa 1996, 36. 12 MOL U et C E 156 Fasc. 29. No 4. Canischa 1703. 15—17. " Rózsa 1999, 32-34. 14 l. 10. sz. jegyzetet, 1711. 15 Kerecsényi 1978/a 115. 16 MOLBatth. R 1313/206. 17 Conscr. univ. Ö 19. 240—250. 1715. 18 Conscr. univ. Ö 21. Conscr. regn. 155—161. 1720. " MOL U et C E 156 Fasc. 67. No. 45. Oppidum Canisa 1—54. 1728. 20 MOL U et C E 156 Fasc. 29. No. 49 Aestimatio Bonorum Nagy & Kis = Kanisiensium... 1743. 1—20. Vö. MOLBatth. P 1322/100 Fol. 147—155. 1743. 21 Barbarits, 25—26. 22 Ördög, II. k. 792—796. 23 Uo. 797—806. 24 I. korpiramis Kiskanizsa 1748—1750 25 Kováts 1987, 21. 26 Ördög, II. k. 806—816. 27 Uo. 821—831. 28 IV korpiramis Nagykanizsa 1748—1750 29 Ördög, II. k. 831—849. 30 V. korpiramis Nagykanizsa 1757 3'' Conscr. univ. Ö 46/84. 49—70. 1770 32 Ördög, II. k. 850—868. 33 VI. korpiramis Nagykanizsa 1771 34 Conscr. univ. Ö 1750 52—63. 35 Conscr. dic. 307. doboz IV—9. b) Fasc. III. No. 8. 1773—1779 36 Kapiller 1983, 149. 37 Dányi—Dávid, 258—261. 38 Benda K. 1980, 425—441. 39 Kaposi 1998/b 17—19. 40 Horváth R. 268. 41 Mádai, 62—70. 42 Lukács, B., 73. 43 Regn. Conscr. 1828. Nagy- és Kiskanizsa. Mikrofilm. Nagykanizsai Városi Könyvtár 11793/96. 44 Nk. lt. 3. cs. 5.a 1837 — Kanizsa várossának adói lajstroma. 45 ZML IV. 1. H. Zala megye nem nemes népességének összeírása. Kapornaki járás. 2. doboz 1805—1846 (1805; 1820; 1821; 1823; 1824; 1828; 1835; 1839; 1848) Hiányzik: 1844 és 1846. 46 Bácskai—Nagy 1984, 197—198. 47 Bácskai 1993, 226. 48 Bencze 1986, 133. 49 Vö. Nagy Lud., 340. 50 Rábavölgyi, 20. 51 Mádai, 65. 52 l. a 44. sz. jegyzetet. 53 Uo. 3-4. 54 KE, 107. 55 l. az 52. sz. jegyzetet, 5, 9. 56 KE, 338. 57 l. az 52. sz. jegyzetet, 8, 14. 58 KE, 36. 59 Fényes 1836—1840, I. k. 505—506. 60 Bencze 1986, 63— 76. old. 6'' Barbarits, 46-47. 62 Andorka—Faragó, 414. 63 Katus, 283—284. 146 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) Attila Rábavölgyi Demographische Veränderungen in Kis- und Nagykanizsa (1690—1849) Egal um welche historische Periode, Staatsform, um welche Region oder welchen Ort es in einer historischen Untersuchung geht, die Frage der Bevölkerungsentwicklung ist grundsätzlich immer eine wichtige Frage. So ist es auch in unserem Fall, in dem wir versuchen, die Zahl der Einwohner von Kis- und Nagykanizsa zwischen dem Ende des 17. und der Mitte des 19. Jahrhunderts zu skizzieren. Wir haben den historischen Zeitraum unserer Untersuchung in zwei Perioden unterteilt: die erste dauert von 1690 bis 1784/87, das ist die Zeit, für die die „Seelenbeschreibungen" (Conscriptiones Animarum) im klassischen Sinne typisch sind. Der größte Teil unserer Quellen sind Bevölkerungs- Militär-, Kirchen- und Steuerkonskriptionen. Diese Tatsache an sich macht bereits die Komplexität unserer Aufgabe deutlich. Auf Grund ihres Charakters ist es nicht einfach, einen gemeinsamen Nenner der verschiednen Konskriptionen zu finden Diese Konskriptionen, die aus den Jahren 1700 bis 1837 stammen und Einblicke in einen Teil der Vergangenheit unserer Stadt gewähren, werden in Ungarischen Landesarchiv, im Archiv des Komitats Zala, sowie im Thúry György Museum in Nagykanizsa aufbewahrt. Auch die Protokolle der Kirchenvisitationen aus den Jahren 1748/50, 1757 und 1771 wurden nicht vergessen. Wie haben die Landeskonskriptionen von 1728, 1784/1787 und 1828, die Komitatskonskriptionen von 1757, 1771 sowie die lokalen Register mit den Daten anderer Orte verglichen. Unter den genannten Konskriptionen sind vor allem Angaben aus der Mitte des 18. Jahrhunderts, aus den Jahren 1748/50, 1757 und 1771, sowie aus der Zeit zwischen 1805 und 1848 nützlich. Uber die Bevölkerung der ersten 60 Jahre können wir nur Schätzungen mitteilen, aber dann trat eine plötzliche Veränderung ein, denn wir fanden 3 Konskriptionen, bei denen genau das Gegenteil der Fall war: für die betroffenen Jahre konnten wir die Zahl der Bevölkerung praktisch von Person zu Person benennen. Wir legten ein tabellarisches System an, dessen Grundlage die Haushalte bildeten. Die Erhebungen machten deutlich, dass in Kanizsa die Zahl derjenigen, „die sich von einem Herd ernährten", geringer war als im Landesdurchschnitt, ähnliches lässt sich auch für die Mitgliederzahl einer Familie feststellen. Als Ergebnis unserer Untersuchung konnten wir feststellen, dass in einer Familie 4 Personen lebten, und das liegt zum einen weit hinter den Familien, die im Durchschnitt 6-8 Kinder hatten, zurück, zum anderen konnte dadurch gerade einmal die einfache Reproduktion gesichert werden. Aus diesen Tatsachen zogen wir die Schlussfolgerung, dass es nur durch Zuwanderung und Ansiedlung zu einem Zuwachs der Bevölkerung kommen konnte. Hinter dem schwunghaften Anstieg der Bevölkerungszahl von der Mitte des 18. Jahrhunderts an lassen sich der sog. „Baby-Boom" und eine gleichzeitige Ansiedlung neuer Bewohner vermuten. Wir analysierten die damalige Einwohnerschaft nach Altersgruppen und konnten so Alterspyramiden zusammenstellen. Auch die geschlechtliche Zusammensetzung der einzelnen Altersgruppen, ihre Bedeutung und ihr Anteil an der Gesellschaft, sowie die Anzahl der verwitweten Personen konnten wir verfolgen. Jede Alterspyramide wurde von uns gesondert analysiert. Diese Angaben über die Aufteilung der einzelnen Altersgruppen unterstützen die These von einem erheblichen Anstieg der Bevölkerungszahl. Auch das Fehlen oder die Überzahl einzelner Altersgruppen, bzw. die Folgen von Ereignissen aus der Vergangenheit (Kriege, Seuchen usw.) konnten eindeutig festgestellt werden. Wir möchten hier nur auf einen interessanten Aspekt aufmerksam machen: für die Zeit gegen Ende des Räkoczi- Freiheitskampfes könnte man denken, dass die Kriegsverhältnisse und die Pest die Geburt von Kindern verhinderten, aber in Kis- und Nagykanizsa war in dieser Periode das genaue Gegenteil der Fall, denn es wurden sehr viele Kinder geboren. Den größten Anteil an der Bevölkerung stellten die Kinder und Jugendlichen (1-17 oder 20 Jahre) mit etwa 50-60%, der Anteil der Erwachsnen (20-60 Jahre) lag bei 30-38%, der der Älteren (60-100 Jahre) jedoch bei lediglich ca. 2%. Die Zahlenangaben sind die Kennziffern des traditionellen Agrarsystems, nach Ansicht der Fachliteratur ist der Anstieg der Geburtenrate bzw. ein Absinken der Sterberate charakteristisch dafür, was zu einem Bevölkerungszuwachs von 3-4% führte. Das Durchschnittsalter in den Ortschaften (zwischen 1748 und 1771) kann mit 20,4—24,3 Jahre angesetzt werden. Das Alter der Männer lag höher als das der Frauen, also gerade das Gegenteil der heutigen Situation. Das Durchschnittsalter in Westeuropa in dieser Zeit lag bereits bei mehr als 25 Jahren. Uber die ethnische, konfessionelle und berufliche Aufteilung der Bevölkerung besitzen wir — leider — nur indirekte Angaben. Seit 1690 können wir von 147 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) einer heterogenen ethnischen Gemeinschaft sprechen, lebten doch hier Ungarn, Deutsche und Kroaten neben- und miteinander. Da das Geburtenregister bisher noch nicht unter diesem Aspekt aufgearbeitet wurde, können uns nur die Familiennamen einen Hinweis geben. Die von uns durchgesehenen Namenslisten ergeben eine eindeutige ungarische und deutsche Mehrheit, zu Gunsten der Deutschen. Ein größerer Anteil ungarischer Namen lässt sich in der Konskription von 1771 finden. Mehr als 90 % der Kanizsaer Bevölkerung war römisch-katholisch, die Zahl der Protestanten, der Orthodoxen und der Angehörigen des jüdischen Glaubens war kaum von Bedeutung. Die zweite Periode des von uns untersuchten Zeitraums (1784/87-1849) ist die Periode der Steuerund Militärkonskriptionen. Versuchen wir, den Verlauf des Bevölkerungszuwachses zwischen der ersten Völkszählung in Ungarn und 1848 festzustellen, so kommen wir zu folgendem Ergebnis: Der Zeitraum kann in zwei Perioden eingeteilt werden, geben doch die Konskriptionen bis 1820 getrennte Angaben zu Kis- und Nagykanizsa. In den 33 Jahren zwischen 1784/87 und 1820 verdoppelte sich die Bevölkerung von Kiskanizsa. In Kiskanizsa lag den Daten zufolge die jährliche Zuwachsrate bei 0,75% und in Nagykanizsa bei 0,39%. Verglichen mit ähnlichen Kennziffern der vorangegangenen Periode scheint sich eine unserer Vermutungen zu bestätigen, nach der Tempo und Maß des Bevölkerungszuwachses in den Jahren nach 1787 schwächer wurden. Dabei bezogen wir auch die Daten aus den Jahren zwischen 1820 und 1848 ein. Die Bevölkerungszahl stieg um %, das bedeutet eine jährliche Wachstumsrate — für den Fall, dass wir das Wachstum in jedem Jahr gleichermaßen bewerten - von 1,51%. Als Ergebnis der Berechnung der Rate innerhalb dieser Periode (für die Rate von Kis- und Nagykanizsa vor 1823 setzten wir einen Durchschnittswert an) erhielten wir 1,04%, und das bleibt weit unter der Rate in der Periode zwischen 1711 und 1787 (1,33%). Bei den Konskriptionen der nichtadeligen Bevölkerung finden sich solche, mit deren Hilfe die Differenz zwischen dem natürlichen Zuwachs (Geburts- und Sterberate) und der Zuwanderung errechnet werden kann. Unter Beachtung dieser beiden unterschiedlichen Faktoren kann die Bevölkerungszahl (tatsächlicher Zuwachs) für einen bestimmten Zeitraum angegeben werden. Daraus lässt sich deutlich erkennen, dass Wirtschaft und Gesellschaft nicht immer in der Lage waren, mit den immer schnelleren Veränderungen im politischen Leben Schritt zu halten. Die Zahl der Bediensteten von Beamten, Bürgern, Handwerkern und Adligen ist außerordentlich niedrig, sie ereicht nicht einmal 10% der Gesamtbevölkerung. Diese Bedingungen machen auf das komplexe Problem aufmerksam, dass den Beginn und Prozess der Modernisierung betrifft. Als Zusammenfassung unsere Studie kann man feststellen, das die Bevölkerung von Kis- und Nagykanizsa bereits nach der Vertreibung der Türken sehr vielfältig war. Während der von uns untersuchten Periode konnte sie ihre Toleranz, die sich aus den unterschiedlichen Kulturen ergeben hatte (Christen, Muslime, Juden) bewahren. Kanizsa war zu einem lebensfähigen Marktflecken von bestimmender Bedeutung geworden. Aus dem Ort, der einst kaum 1000 bürgerliche Einwohner zählte war um 1848 eine Stadt mit etwa 10.000 Einwohnern geworden, die sich als Handelszentrum zum „Tor der Region" entwickelt hatte. 148 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) Attila Rábavölgyi Demographic changes in Kiskanizsa and Nagykanizsa (1690-1849) At any period in history, for any state, region or settlement, a fundamental issue in historical research is the examination of the structure of the population. The same is true in the present case, where an attempt will be made to outline the size of the populations of Kiskanizsa and Nagykanizsa from the end of the 17th century to the middle of the 19th. The historical interval of this study is divided into two periods: the first is from 1690 to 1784/87, when the classic definition of "conscription of souls" (Conscriptiones Animarum) was the norm. Census, military, church and tax documents comprise the overwhelming majority of the sources. This in itself suggests the complexity of the problem. Given the nature of these sources, it is not easy to find their common denominator. These documents from 1700 to 1837 are preserved in the National Hungarian Archives, the Zala County Archives and the Thúry György Museum in Nagykanizsa, allowing a partial glimpse of the city''s past. Also worthy of mention are the visitation canons of 1748/50, 1757 and 1771. Based on national tax records of 1728, 1784/87 and 1828 and county records of 1757 and 1771 as well as local documents, a comparison was made with the statistics of other contemporary settlements. Of these documents the most useful were those from the middle of the 18th century - 1748/50, 1757 and 1771 - and between 1805 and 1848. Only guesses can be made for the population in the first sixty years, followed by a sharp change in which three conscriptions are found on the opposite extreme: for the given year the population can be identified practically on a person-to-person basis. A set of tables were made based on households. These statistics showed the number of people "eating at one stove" in Kanizsa to be lower than the national average. Our findings reveal an average of 4 members per household, which on the one hand is far below the norm of families of six to eight children, and on the other is barely enough to sustain zero population growth. It follows that the society achieved population growth by means of immigration and settling. The rapid growth rate observable from the middle of the 18th century suggests the simultaneous presence of a "baby boom" and incoming settlers. The inhabitants of that era were examined by age group, based on which age pyramids were set up. This made it possible to trace the distribution by sex for each age group, their significance and percentage in the community, and the number of widows. Each age pyramid was analyzed separately. These figures divided by age group confirm the high growth rate in the size of the population. It is easy to follow the absence or surplus of certain age groups, as well as the effects of historical events such as wars and epidemics. To mention just one item of interest: one would think that the war and plague at the end of the Rákóczi uprising would have reduced the birth rate; in fact, it was at this time that the most children were born in Kiskanizsa and Nagykanizsa. The population was comprised predominantly of children and adolescents (aged 1- 20), representing 50-60% of the total population, with adults (20-60) at 30-38% and the elderly (60 and over) only about 2%. These figures are indicative of a traditional agricultural system, which according to the literature is characteristic of an increase in the birth rate and/or decrease in the death rate, leading to a growth rate of 3-4%. The average age in this community (between 1748-1771) ranged from 20.4 to 24.3. The average age for men was higher than that for women, the exact opposite of the situation today. The West European average at this time was above 25. For the ethnic, religious and occupational distribution of the population, regrettably, only indirect information is available. After 1690 the community was ethnically mixed, with Germans, Hungarians and Croatians co-existing here. Inasmuch as birth records did not include information of this nature, one must guess on the basis of family surnames. Our survey of the list of names shows a preponderance of Germans and Hungarians, with slightly more Germans. Hungarian names are in the majority in the 1771 tax records. More than 90% of the inhabitants of Kanizsa were Roman Catholic, with negligible numbers of Protestants, Greek Orthodox and Jews. The second period of the era in question (1784/87-1849) belongs to tax and military records. By examining the rate of population growth between the first official census and 1848, the following conclusions may be reached. The era can be divided into two periods, as the documents record separate information for Kiskanizsa and Nagykanizsa until 1820. In the 33 years that passed between 1787 and 1820, the population of Kiskanizsa doubled in size. For Kiskanizsa the statistics signify a growth rate of 0.75%, compared to 149 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) 0.39% for Nagykanizsa. A comparison with similar indicators for the preceding era appears to confirm the assumption that population growth slowed in the period after 1787. The period from 1820 to 1848 was also examined. Here population growth was 45.7%, meaning an annual rate of 1.51% (assuming identical rates of growth for each year). A calculation of the average rates within the period (the rates for Kiskanizsa and Nagykanizsa were averaged separately prior to 1823) yields a value of 1.04%, considerably below the figure of 1.33% for the period from 1711-1787. The records on the non-noble population include some which make it possible to calculate the natural growth rate (birth and death rates) as well as migration-related changes. These two factors collectively define the actual population growth for the given period. These figures clearly show that economy and society were not able to keep pace with the accelerated changed in political life. The number of officials, burgers, craftsmen and servants of nobility was extremely low, lest than 10% of the total population. These conditions point out the complex problems involved in starting and implementing the process of modernization. In summary it may be said that the population of Kiskanizsa and Nagykanizsa remained highly diverse after the withdrawal of the Turks. During this period they preserved their tolerance derived from contact with differing cultures (Christians, Moslems and Jews). The communities grew to become vital, important market towns. Once numbering fewer than a thousand citizens, by 1848 the community grew to a market center of more than ten thousand inhabitants to become a "gateway to the regions." 5 L y Kaposi Zoltán KANIZSA MEZŐGAZDASÁGA A FEUDALIZMUS UTOLSÓ IDŐSZAKÁBAN (1690—1849) I. A NYUGATI ÉS A MAGYAR MEZŐGAZDASÁGI VÁLTOZÁSOK 1. Mint ahogyan Kanizsa életében az 1690. évi sikeres ostrom, úgy az egész ország életében a török alóli felszabadulás hozott óriási változásokat. Véget ért egy hosszú, kisebb-nagyobb ciklikussággal jelentkező háborús időszak, s a következő 160 év — a Rákóczi- szabadságharc intervallumától eltekintve — a béke évszázadát hozta. A gyér háborús események változatos és lendületes gazdasági-társadalmi változásokat hoztak a feudalizmus utolsó másfél évszázadában Magyarországon is, bár az igazi nagy gazdasági és társadalmi változás nem nálunk zajlott. Nyugat-Európában az 1720-as évektől megindult a mezőgazdasági forradalom, amelynek során elsődlegesen az angol és holland mezőgazdaság termelési rendszere modernizálódott gyors ütemben. A bekerítések (enclosure) előrehaladtával megteremtődtek a nagyüzemi gazdálkodás földhasználati-tulajdonjogi alapjai; a hagyományos nyomásos szántóföldi művelési eljárást egyre inkább felváltotta a vetésforgóra alapozott, a föld 100%-át kihasználó mechanizmus; megjelent a gazdatisztképzés, a modern agrárszakiskolák szinte mindenfelé gyorsan terjedtek; új növényeket termesztettek, amelyekkel egymást generáló (komplementer) kapcsolatokat hoztak létre a növénytermelés és az állattartás között, s egyáltalán: szinte az egész mezőgazdasági termelési gyakorlatban a racionális, üzletszerű gondolkodásmód kezdett terjedni.1 A nyugat-európai mezőgazdaság termelékenységének megnövekedése szorosan összekapcsolódott a társadalom átalakulásával, egy olyan demográfiai robbanással, amely a halandóság gyors csökkenése, valamint az átlagéletkor megnövekedése révén pozitív hatást eredményezett az összmunkaerő nagyságára, illetve annak összetételére. Az agrárforradalom, valamint a népességrobbanás involválta az 1740-es évektől mind jelentősebb indusztrializálódást, s ezzel együtt előidézett egy urbanizációs folyamatot, amelynek hatásaképpen a 19. század közepére létrejött a modern polgári értékrenden alapuló piaci gazdasági modell.2 A magyarországi mezőgazdasági termelők — ha késéssel is — megpróbálták követni a nyugati változásokat. A század első hatvan-hetven éve még a török miatt elpusztult népesség pótlásának jegyében telt el. Főleg a volt hódoltsági területekre kellett jelentősebb munkaerő-mennyiséget toborozni, ami együtt járt a népesség-összetétel megváltozásával. A magyar agrárrendszer számára előnyösek voltak azok a birodalmi jellegű háborúk (ezek általában nem érintették Magyarország területét), amelyek szinte folyamatos konjunktúrát jelentettek a magyarországi mezőgazdasági termelőknek, s emellett az is elősegítette a hazai agrárrendszer lassú átalakulását, hogy a század utolsó felében megindult az osztrák és cseh tartományok urbanizációs fejlődése, s a gyorsan növekedő városi népesség élelemszükségletét egyre inkább a magyarországi területekről lehetett csak pótolni. Ez a kettős hatás (az állami és a külső urbánus kereslet) alkalmazkodásra késztette a magyarországi mezőgazdaságot, s annak is elsődlegesen azokat a területeit, amelyek a nyugati piacokhoz közelebb feküdtek, s viszonylag jó szállítási kapacitásokkal rendelkeztek. Elősegítette ezt a folyamatot az is, hogy a birodalmi politikában a magyarországi arisztokrácia egyre jelentős szerepet játszott, a központi akarat egyik legfőbb letéteményesének számított, s egyáltalán nem véletlen, hogy a változásoknak az egyik legnagyobb haszonélvezőjévé az aulikus nagybirtokosság vált. Mindennek köszönhetően az 1780-as évektől nálunk is megindult egy lassú elmozdulás, amelynek során a mezőgazdasági árak szinte folyamatosan emelkedtek, s a majorsági gazdaságok egyre nagyobb mértékben fordultak a piaci árutermelés felé. Főleg Nyugat-Magyarországon és a Duna melletti területeken figyelhetők meg ezek a változások, s nem véletlen, hogy elsődlegesen a Festeticsek, a Batthyányak, a Széchényiek és a Hunyadyak földjein alakulnak ki majd az első komolyabb uradalmi mintagazdaságok.3 A századfordulót követően a hazai városi fejlődés mind jelentősebb keresletet tudott már biztosítani a magyarországi agrárrendszer számára. Igen jelentős koncentrált piacközpontok alakultak ki, amelyek sorában 1828-ban Kanizsa városa már a hetedik helyet foglalta el.4 Különösen azok a városok j u - tottak jobb pozícióba, ahol a belső fejlődés és a külső piacok elérése egyaránt lehetséges volt, vagyis ahol a belső kézművesipar növekedése mellett a kereskedelmi tőkeképződésnek sem voltak adminisztratív akadályai (Győr, Komárom, Pest-Buda, Kani154 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) zsa stb.). Dolgozatunkban azt próbáljuk majd bemutatni, hogy Kanizsa város esetében a kifejezetten jó földrajzi elhelyezkedés hatására a mezőgazdaság funkciói is jelentősen megváltoztak: amíg a 18. században s a 19. század első évtizedeiben a mezőgazdaság a város számára még vélhetően meghatározó volt, úgy a reformkor időszakára az agrárpozíciók már veszítettek erejükből, s egyre fontosabbá válhattak a gyorsabb tőkemegtérülést feltételező ágazatok (ipar, kereskedelem). 2. Kanizsa és uradalma Kanizsa városa már a l ó . századi török hódítás előtt is élvezte gazdaságföldrajzi helyzetének előnyeit. A Délnyugat-Dunántúl várostalan térség volt, s ebben a falusias közegben négy fontos hadi és kereskedelmi útvonal csomópontjában helyezkedett el a középkori Kanizsa. Itt haladt át az az útvonal is, amelyen a tőzsérek az alföldi területek marhaállományát az Adriai-tenger kikötői felé hajtották.5 A l ó . században Kanizsa vára fontos végvár volt, miután pedig a török elfoglalta, a vár és a város fontos közigazgatási központtá vált. A várhoz körös-körül mintegy 90-100 faluból és pusztából álló uradalom kapcsolódott, amely egyben ellátórendszerként működött. 6 Kanizsa az 1690. évi török alól való visszafoglalása után az Udvari Kamara irányítása alá került. Lipót király már a háború elején, 1688-ban létrehozta az Újszerzeményi Bizottságot (Neoacquistica Commissiót), amelynek feladata a birtokjogok rendezése és a kincstári bevételek biztosítása volt. Ennek értelmében azokat a földeket, amelyekre nem jelentkezett a fegyverváltságot megfizetni kész régi tulajdonos, az udvar eladományozta, így azokat olyanok kapták meg, akik relatíve a legtöbbet fizették érte Az udvar a háború után hatalmas összegekkel tartozott hitelezőinek, s így igyekezett mindent legalább ideiglenes hatállyal bérbe adni.7 Kanizsa uradalma is hamar földesúrra talált. 1693-ban gyöngyösi Nagy Ferenc és fia, Zsigmond kapta meg az uradalmat 6000 rénes forintért.8 Ez a család a háború alatt katonai tevékenységével tűnt fel, a vicegenerális birtokai nagy részét az elkobzott Nádasdy-földekből szerezte.9 A szerződésből azt is tudjuk, miből is állt a kanizsai uradalom. Része volt a domíniumnak ekkor Segedő, Geredze, Kislagd, Mantha-Manza, Almaszeg, Mikefalva, Baufalva, Erdősfalva, Geresfalva, Oyenfalva, Bayesia, Csákány, Sigard, Viched, Gyanot, Also-Kerchen, Felső- Bagota, Ballin, Csicsó, Ilhó, Iklód, Saagh, Magasd, Mindszent, Egervölgy-Egresd, s még vagy 20 kisebb- nagyobb praedium. Nagy Ferencnak azonban nem voltak örökösei, így halála után az uradalom visszaszállt a Kamarára.10 Kanizsa városa 1704-ben báró Gracich (Grassics Jákob) személyében új földesurat kapott.11 Gracich korábban udvari hadiszállító volt. A földesurasággal kapta meg a város területén lévő 1702—1703- ban lerombolt várat is. Kanizsa ekkor meglehetősen nyílt város lehetett, hiszen még egy somogyi földesúr, nemes Malik Ferenc is itt élt, aki amúgy a város melletti Pogányszentpéter urasága volt.12 Miután a császáriak a kurucokat kiszorították a területről, kaphatta meg ténylegesen Gracich a várost. Gracich bárótól viszonylag hamar megszabadult Kanizsa, mivel 1717-ben meghalt, s így újra a Kamara kezébe került a város és uradalma, s megint értékesítenie kellett azt.13 1717-től 1743-ig két új földesúri famíliához került a birtok, akik mindjárt meg is osztották az uradalmat.14 A Szapáryaké lett maga a város, s rajta kívül Sormás, Szepetnek, Bajcsa, Bánfa, Borstfa, Mikefa, Almaszeg, Manta, Sigárd, Rattka, Peregnye, Szerdahely, Csorkut és Fityeháza. Ez a terület vagy a város közvetlen környezetében, vagy pedig attól nyugatra, délnyugatra helyezkedett el. A volt váruradalom északi és keleti földjeit az Inkeyek szerezték meg, akik aztán a Kanizsa mocsaraitól északkeletre lévő Pallin területén építették ki egyik dél-dunántúli központjukat, s a későbbiekben tartósan ott is ragadtak, 1724-ben e birtokról kapták a „pallini" előnevet. A Szapáry família földesurasága 1743-ig tartott, ugyanis Szapáry István báró 1743-ban egyenes ági utódok nélkül halt meg, s a vagyon újra visszaszállt a fiskusra.15 1744. szeptember 30-án a vasvári káptalan előtt jegyezték be Mária Terézia Batthyány Lajosnak tett adományát, amelynek eredményeképpen a városban 200 évre a család meghatározó pozícióhoz jutott.16 Batthyány Lajos gróf nádor ekkoriban következetesen törekedett földbirtokainak gyarapítására, amit az is jól mutat, hogy két évvel a kanizsai földek megszerzése után Eck bárótól megvette a szomszédos Homokkomáromot és annak uradalmát, s így a kanizsai domíniummal, illetve annak tartozékaival együtt Zala vármegye keleti területein egységes földbirtokkomplexumot hozott létre." Pontos korabeli kimutatásunk nincs, de későbbi források alapján a két uradalom együttes területét hozzávetőlegesen 30 000 holdra becsülhetjük. Nem volt ez különösebben furcsa ebben a korban, hiszen jól tudjuk, hogy Zala vármegyében milyen irdatlan nagy területű domíniumok alakultak ki ekkor; hadd legyen elég itt az Esterházyak alsólendvai, az Althann család csáktornyai, avagy éppen a Batthyányak szentgróti (Zalaszentgrót) uradalmára utalni. Azt viszont mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a két uradalom megvásárlásával — lényegében Kanizsa mezőváros leszámításával — olyan terület került az amúgy is többszázezer holdas Batthyány-uradalmi rendszerhez, amelynek nem volt túlzottan nagy népessége, vagyis a terület döntő része allodiális terület volt.18 155 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) II. AZ AGRÁRRENDSZER A 18. SZÁZAD ELEJÉN 1. A mezőgazdasági táj állapota Az agrártermelés meghatározó tényezője a föld, amely a tradicionális társadalmakban az elsődleges megélhetési és jövedelemszerzési tényező volt. A Kanizsa környéki terület természetföldrajzi adottságai között meghatározó, hogy ez a vidék északdéli irányultságú (meridionális) hátakból és teknőkből áll. A 25—30 km hosszú dombhátak között különböző patakok futottak, s ezek a vízfolyások a völgyeket szinte teljesen be tudták borítani vízzel, ahol aztán temérdek nádas, mocsár keletkezett. Maga a kanizsai teknő is néhol elérte a 10—12 km szélességet. A nyugati részén kissé meredekebb partháttal rendelkezik, a keleti a lapályosabb része. A teknő földfelszínének mélysége 150—160 méter tengerszint felett, míg a mellette lévő domboldalak magassága néha elérte a 230—250 métert is. A terület viszonylag jó altalajjal rendelkezik, az általában löszös, néhol agyagos vagy éppen homokos talaj a 18. század eleji meglehetősen alacsony népességnél jóval nagyobb lakosság eltarthatóságát is biztosítani tudta, hiszen az egyéb klimatikus tényezők (például az évi napsütéses órák száma, a 850 mm-en felüli évi csapadék mennyisége stb.) biztosították, hogy az itt élő népesség szélesebb mezőgazdasági termelési lehetőségekhez jusson." Kanizsa agrárgazdasága szempontjából a földterület meglehetősen siralmas képet mutatott a 17—18. század fordulója táján. Ennek több összetevője volt. A felszabadító háborúk során jelentős pusztulás ment végbe a környezeti s egyben az egész ökológiai rendszerben, amelynek legfontosabb oka az volt, hogy az ostrom technikája a kiéheztetésen, vagyis a vár melletti termőterületek és élelmiszerkészletek teljes elpusztításán alapult. Ez a népességszám gyors csökkenése mellett azt is magával hozta, hogy a kanizsai vár körüli — addig szabályozott — vizek szabaddá váltak, s viszonylag gyors elmocsarasodás indult meg. Ha megnézzük az 1690. évi ostrom idején készült ábrázolásokat, akkor látható, hogy a vár szinte szigetként emelkedik ki a mocsárból. S nemcsak a vár környékén, hanem az egész korábbi váruradalom területén hasonló folyamat volt megfigyelhető, a vártól szinte minden irányban 15—20 km-es egybefüggő mocsárszerű terület jött létre. A hatalmas láp kiterjedését nehéz pontosan meghatározni, keleti vége valahol a Bagola-hegy, a Miháldi-víz és az Ormánd- folyó környékén található; észak és dél felé folyamatos volt a mocsár, míg nyugatra a sormási — szepetneki és esztregnyei magasabb dombok határolhatták be.20 Kanizsa város tájkörzete szempontjából a Kanizsapatak, vagy másik nevén a Kógyár-patak (a későbbi Principális-csatorna elődje) volt a meghatározó vízgyűjtő rendszer, valamint egy északról a Kanizsaberekbe befolyó kisebb patak, amelyről sokáig azt hitték, hogy a Zala folyó egyik délre folyó kis ágáról van szó.21 Bél Mátyás az 1730-as években azt írta a Kanizsa-patakról, hogy „Somogy felé határolja megyénket és ered a nevét viselő város környékéről, a szőlőtermő Bogláts hegy egy dombja alól, aztán Szentmiklós mellett elfolyik és Zerin Újváron túl a Muráéval egyesíti vizét".22 Egy más helyen pedig — a lényeget megtartva — azt mondotta a patakról, hogy „...a Bogláts-hegy túlsó oldalán ered számtalan sok más vízérrel együtt, köztük azokkal, melyek az Ormándi víz kútfejénél vannak. De ha szomszédosak is a források, mindegyik folyása más irányba tart...".23 Bél Mátyás úgy képzelte, hogy a Bogláts-hegy lehet az a dombvonulat, amely viszonylag kiemelkedő pontként mintegy vízelosztó funkciót tölt be a vidéken, s onnan északra folyik az Ormánd a Kis-Balaton felé, míg délre a Kanizsa-patak viszi a vizet. Ez azonban nyilvánvalóan tévedés, hiszen a Kógyár (Kanizsaipatak és az Ormánd eredete között jó 15 km távolság lehet.24 (A Bogláts minden bizonnyal a Kanizsától néhány kilométerre lévő Bagola-hegy, amely valóban kiemelkedik az amúgy lapályos térségből, s kétségtelen, hogy sok patak ered is a környékén, ám azok Nagykanizsa alatt érik el a mocsárból kifolyó patakot. Ezzel szemben a Kógyár-patak jóval északabbra, Nagykapornak alatt, Misefánál eredt a hegynyeregben, s szinte folyamatosan dél felé folyt, s Kanizsa városát elhagyva Murakeresztúrnál ömlött a Murába.25 A kanizsai berekből kifolyó patak neve már megváltozott, a várostól délre lévő szakaszát már Kanisnicának nevezték. A Principális-csatorna legkorábbi előzménye a római korban, az i. sz. 3. században ásott csatorna volt, amely aztán persze eltűnt, hiszen teljesen feliszapolódott.26 Ám Bél Mátyást értelmezve annyiban igazat kell adnunk neki, hogy ahol a Kógyár ered, ott valóban egy olyan dombról van szó, amelytől északra is (ez volt a Foglár-patak) és délre is kifolyik egy patak, s lehet, hogy csak a pataknevek és a helynevek keveréséről van szó. A mocsárról Bél Mátyás enyhe túlzással azt írta, hogy az a mocsár amely Kanizsánál található, „...sokkal kisebb a Balatonnál, de halban gazdag"." Nincs kétségünk azonban afelől, hogy a mocsár valóban olyan méretűvé válhatott az ostrom alatt és az utána következő években, hogy szinte nem is lehetett látni a végét. Kanizsa várost Somogy vármegyétől lényegében a Bakónaki-patak választotta el, amely északkelet156 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) ről délnyugati irányba folyt. A patak keleti partján jelentősebb dombok emelkedtek, közülük legmagasabb a Szentgyörgyvári-hegy, a Látóhegy és a Bagola (ez utóbbi egy falu neve is egyben). Valamenynyi hegyen szőlőtermelés folyt, s ugyanakkor mindegyik hegyen jó minőségű volt a bor. Erről már Bél Mátyás is megemlékezett, amikor azt írja, hogy „Ezek a Festetics Kristóf birtokához tartoznak, borát pedig leginkább a kanizsaiak művelik".26 A hegyek közül a Látóhegy messze vidéken a legmagasabb pont, s az itt termő bor minősége kiemelkedett a többi közül.29 Mindez egyben azt is jelentette, hogy Kanizsa délkeleti határában lényegében egy másik uradalom kezdődött, s a kanizsai polgárok extraneusként a Festeticsek csurgói uradalmának szentmiklósi kerületében műveltek szőlőt.30 A terület művelhetőségének lényeges kérdése volt, hogy ez az észak—déli irányultságú berek Kanizsán egy kissé összeszűkült, így azon egy töltés segítségével átjáró utat (hidat) építhettek, s ezáltal az átmenő forgalmat biztosítani tudták. A hatalmas kiterjedésű mocsár, valamint a környék lápos-ingoványos jellege miatt a vidéken ez volt a legalkalmasabb közlekedési útvonal. Ahogyan azt számos 18- 19. századi statisztikus, topográfus és tudós megjegyezte és leírta már, öt országos irányultságú útvonal találkozott az átjáró környékén. Kanizsáról indult út Szombathely, Sopron és Bécs; Marcali, Fehérvár, Pest-Buda; Iharosberény, Nagybajom és Kaposvár; Berzence, Babócsa, Barcs, Pécs és Eszék; illetve Légrád, Zágráb és egyéb bosnyák területek és városok irányába.31 Ezek a szerencsés gazdaságföldrajzi tényezők nyilvánvalóan perspektivikus jövőt jelenthettek a városi népességnek. De az is világos, hogy a természetföldrajzi lehetőségek determinálták a mezőgazdasági termelés terjeszkedését, valamint a népesség letelepülését: a város vagy a patak két oldalán a dombhátakra települ, vagy észak és dél felé — kihasználva a kinyíló teknőt — bővítik a termőterületet, vagy pedig hozzáfognak a mocsár megszüntetéséhez, s ezzel közelebb hozzák a két városrészt, Kiskanizsát és Nagykanizsát. Látni fogjuk majd a későbbiekben, hogy a város a népesség szaporodása és terjeszkedése során mind a három lehetőséget kihasználta. 2. A népesség beköltözésének megindulása Egyáltalán nem véletlen, hogy a török kiűzése és az elmocsarasodás után nagyon hamar megindult az élet a városban, s ez főként a városi léttel, másrészt pedig az átmenő kereskedelemmel magyarázható. A török uralom alatt négy részből állt a város: az Óvárosból (Alte Stadt), az Újvárosból (Neue Stadt), a Külső városból (Vorstadt) és a Rácvárosból (Raitzenstadt). 32 A felszabadító harcok során és a vár lerombolása után a Régi és az Újváros is elpusztult. A lakosság a Külső városba, illetve a Rácvárosba húzódott vissza, a Külső várost egyre inkább Nagykanizsának, míg a Rácvárost Kiskanizsának nevezték el.33 Ha a 18. század első harmadából megmaradt adóösszeírásokat tekintjük át, akkor világos, hogy a mezőgazdaságilag hasznosítható nagyobb földbirtokok inkább a berek nyugati, délnyugati területein, vagyis Kiskanizsán helyezkedtek el. Lassan megindult a népesség visszaköltözése, illetve az új népesség beköltözése. 1695-ben, amikor a várat Batthyány Ádám helyett egy német várkapitány vette át, jelentős német katonaság települt be,34 a 18. század elején pedig jelentősebb délszláv beáramlás történt. 1711-ben a pestisjárvány után Kanizsán 84 adózó gazdát írtak össze, ám természetes volt ekkor a népesség hullámzó, ingadozó jellege. 35 Az 1715. évi országos összeírás adatai Nagykanizsán 256 taksásról, illetve szabadalmasról (városi lakosokról) beszélnek.36 A megismételt 1720. évi összeírás valószínűleg jóval megbízhatóbb adatokkal rendelkezve arról tájékoztat, hogy Nagykanizsán az 50 inquilinus és a 138 taksás 473 köböl szántót hasznosított, vagyis némileg még csökkenhetett is az adózók száma.37 Az adóösszeírásokkal persze csínján kell bánni, nem is annyira az adatok jelölte nagyság a fontos, hanem inkább annak regisztrálása, hogy a két összeírás adatai szerint ekkor még — nyilván az alacsony népesség, s nem utolsósorban az egyéb, gyengébb kereseti lehetőségek miatt — a két városrész gazdasági tevékenysége nem különült el egymástól még olyan élesen, mint a későbbiekben, amikor is Kiskanizsa vált a mezőgazdasági, míg Nagykanizsa az ipari és kereskedelmi központtá. Nyilván ekkor még a város egyik részében lakó polgárnak sem lehetett igazából nélkülözni az agrártermelési tevékenységet. Az is egyértelmű ugyanakkor, hogy a keleti (nagykanizsai) városrész lakossága már ekkor jóval felülmúlta a nyugati (kiskanizsai) városrészét. A két városrész lakosainak jogállását, s egyúttal azok mezőgazdasági tevékenységét a város és a földesurak közötti szerződés határozta meg. Ebben az időben Kanizsa városa (eltekintve most a civitashamisítás nehezen kibogozható kérdésétől) kiváltságos mezőváros volt (priviligierte Stadt), egy évben négyszer tarthatott országos vásárt. Rendelkezett a klasszikus mezővárosokra jellemző önkormányzati intézményekkel, bíróval, tanácstagokkal (senatus), jegyzővel, pénztárossal. Volt már városháza, a pénzügyeket egy pénztáros felügyelte, a határozatokra, különleges esetek megítélésére, igazságszolgáltatási tevékenység részleges ellátására pedig esküdteket hívtak össze. Az uraságnak pallosjoga is volt.38 A városlakók közül a szavazati joggal is rendelkező tagoknak a megnevezése polgár (purger) volt, akiknek joguk volt ipari, kereskedelmi, de akár mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozni. Ez 157 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) azért lényeges, mert voltak olyan városlakók is, akik nem számítottak purgernak, de ugyanakkor házhellyel, házzal és gazdasággal is rendelkeztek. Ez a megkülönböztetés a városlakó és a purger között — Degré Alajos szerint — a 18. század közepe felé már egyértelmű volt.39 A két városrész ugyanakkor hivatalosan egy és ugyanazon szabadságban részesült, vagyis Nagy- és Kiskanizsa együtt jelentette Kanizsát. A mezőgazdasági földterület pontosabb megítélése levéltári és egyéb források segítségével főleg a Batthyány-korszaktól, tehát az 1740-es évek közepétől lehetséges. Kétirányú folyamat találkozott egymással: mind az uradalom, mind a viszonylag gyorsan szaporodó népesség számára állandóan új termőterületekre volt szükség. 1757-ben egy egyházi összeírás szerint a két város lakosságának nagysága 3573 fő volt már, s e népesség kétharmada Nagykanizsán élt.40 A földesúr és a városi lakosság közötti ellentét főleg a berektől ellopott, kiszárított legelő — és rétterületek miatt kiéleződött.41 A városi lakosság növekedése — más városokhoz és falvakhoz hasonlóan — feltehetően főleg külső forrásokból táplálkozott, ám úgy tűnik, hogy ez a növekedés az 1750-es évek vége felé már lassult, ezt követően a gyarapodás elsősorban a város belső szaporulatából mehetett csak végbe. A népességnek állandóan újabb és újabb területekre volt szüksége, így nem véletlen, hogy egyre nagyobb számban jelentek meg a városban a földesúrtól bérelt (árendált) területek. Még el kell mondanunk, hogy a kanizsai s mellette a homokkomáromi Batthyány-uradalom környékén általában arisztokrata famíliák uradalmai helyezkedtek el. Északon, északkeleten — a korábbi osztozkodásnak megfelelően — az Inkey-uradalom feküdt, átnyúlva Somogy vármegyébe. Kanizsa a zalai és somogyi megyehatáron feküdt, így a déli, délkeleti határ a Somogy megyei Festetics-uradalmak közül a szentmiklósi és a csurgói nagybirtok volt, a kettő közötti megyehatárt a Bakónaki-patak jelentette, amely Kanizsa déli határánál haladt a bagolai hegy alatt. A kanizsai uradalom szempontjából maga a mezőváros volt az uradalom legkeletibb pontja. Nyugaton a Szapáryak letenyei uradalma határolta a birtokot, de elérte az Esterházyak alsólendvai domíniuma is a Batthyány-földeket. Egyedül északnyugaton volt néhány olyan falu, amelynek nem nagybirtokos volt a tulajdonosa. Mindez viszont azért fontos, mert miután az 1730—40-es években megszilárdultak az új arisztokrata nagybirtokos generáció földbirtokviszonyai, meglehetősen merev határt is jelentettek, s ettől kezdve nemigen változtak az uradalmak falvainak tulajdonosai ezen a környéken. Nincs tudomásunk arról, hogy a vizsgált 150 év utolsó két harmadában — eltekintve a kisebb határkorrekcióktól —jelentősen változott volna a kanizsai uradalom összterülete. III. KANIZSA MEZŐGAZDASÁGA A 18. SZÁZAD KÖZEPÉN A 18. század negyvenes éveinek közepétől Kanizsa és uradalma a magyarországi viszonylatban kifejezetten fejlett Batthyány-adminisztráció hatáskörébe került. Mindez azt eredményezte, hogy azok a források is némileg szaporodnak, amelyek a mezőévek közepétől lehetséges. Ránk maradt egy 1752. évi földbirtok-összeírás, amelyből viszonylag pontosan megítélhető a földesúri és úrbéres kezelésű földek elhelyezkedése és aránya.42 (Az adatok magyar holdban vannak megadva.) Szántóterület Külső kertek Rétterület Uraságé Lakosoké Uraságé Lakosoké Uraságé Lakosoké Nagykanizsa 117 2483 45 234 631 128 Kiskanizsa 7 679 — 211 — 388 Összesen 124 3162 45 445 — 516 gazdaságról, illetve az agrártársadalomról tájékoztatnak. 1. A földbirtokszerkezet A mezőgazdasági földterület pontosabb megítélése levéltári és egyéb források segítségével az 1740-es A város mezőgazdasági termelésre használható földterülete a 18. század közepén mintegy 4854 hold volt, ehhez még hozzá kell adnunk mintegy 20 holdat, amelyet a városban élő ferencesek használtak; hozzávetőlegesen tehát mintegy 4900 holdas használható határral rendelkezett ekkor Kanizsa. A kettős város használt területének mindössze 26,2%- 158 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) a tartozott a kiskanizsai gazdákhoz, míg 74% esett Nagykanizsára. (Meg kell azonban jegyeznünk — s ez a korabeli források értelmezési nehézségét is mutatja —, hogy ugyanakkor az 1753. évre találtunk olyan összeírást is, amely a két városrész által használt hasonló össznagyságú területet egészen más eloszlásban mutatja. Utóbbi összeírás szerint a nagykanizsai szántók alig voltak nagyobbak a kiskanizsaiak által használtnál.43 A kutatónak ilyenkor döntenie kell számos egyéb szempontot mérlegelve, s a tévedés lehetősége még akkor is fennáll. Mi a részletesebb, pontosabbnak tűnő, dűlőnkénti felosztást is tartalmazó összeírást vettük alapul.) Nem tartalmazzák az adatok a legelő- és erdőterületet, amelyet a város és a földesúr közösen használhatott, valamint a két városrész között elterülő hatalmas mocsarat sem, amely ha nem is minősíthető termőterületnek, a lakosság és az uradalom számára mégis sokat jelentett a megélhetés és a jövedelemtermelés szempontjából. Ha ezt a 4900 holdas földhasználati adatot összevetjük az első megbízható, az 1810. évben elkészített funduális kimutatással, amely szerint Kanizsa határa mintegy 13 000 magyar hold volt,44 akkor látható, hogy a betelepedés korában a város összes földterületének alig több mint egyharmadát használta csak agrártermelés céljára. Egyértelmű tehát, hogy Kanizsa esetében még nem jutott el a város népessége — adott technikai szint mellett értelmezve — termelési és eltarthatósági optimumára. Azt is ki kell emelnünk, hogy a szántók, rétek és külső kertek minimális hányadával, vagyis 175 holddal rendelkezett csak az uraság, az összes terület 3,6%-ával, a többi a lakosoké volt 1752-ben. Még megjegyezzük, hogy ez a 37-38%-os arány nagyjából megfelelt az országos rátának, de mivel Kanizsa a volt hódoltsági területen feküdt, így az itt elért egyharmados határhasznosítási arány a többi hasonló pusztulást szenvedett vidékhez (így például a szomszédos Somogy megyei területekhez) képest akár jónak is mondható. A felvett adatok alapján a lakosság által használt földek területi elhelyezkedése is megítélhető. Kanizsa településrendszerében a legjellegzetesebbek azok az utcák voltak, amelyek a kifelé vezető közlekedési útvonalakat képezték. így a legnagyobb dűlőföldek Nagykanizsán a Szentgyörgyvári út mellett találhatók, ahol 318 holdnyi szántóföld volt ekkor, de megemlíthetjük a Légrádi út menti 265 holdas dűlőt is. Kiskanizsán is hasonló a helyzet, ahol a Bajcsai út mentén voltak nagyobb szántóföldek. Az is teljesen világos az elnevezésekből, hogy igen jelentős irtásföldek voltak már a város határában: Nagykanizsán 327 hold, Kiskanizsán 57 holdas irtásföld létezett már ebben az időben. A szántók két nyomásúak (calcatura) voltak. Ez nem szokatlan ebben az időben, mert a Dél-Dunántúlnak ezen a vidékén még meglehetősen általános volt a két nyomásban használt szántóföld.45 A szántóföldekről még el kell mondanunk, hogy érdekes módon a nagykanizsai szántók sokkal kiterjedtebbek a kiskanizsaiak által birtokoltnál: a 375 gazdával rendelkező Nagykanizsának 2421 holdnyi szántója volt, amely gazdánként 6,5 holdas nagyságot jelent. Ezzel szemben Kiskanizsán a 199 gazdára jutó 673 hold gazdánként mindössze 3,4 holdat tett ki. Mindebből már leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy a 18. század közepén vélhetően a nagykanizsai népesség számára a szántóföldnek lényegesen nagyobb szerepe volt megélhetésben, mint a kiskanizsai lakosság esetében; ott valószínűsíthetően a mezőgazdaság más ágazatai játszhattak vezető szerepet. A rétterületről szóló adatok mindezt alá is támasztják. Míg Nagykanizsán 1752-ben a lakosoknak mindössze 128 holdnyi kaszálójuk volt, addig a mindössze fele akkora népességgel rendelkező Kiskanizsa 388 holdas réttel rendelkezett. Ugyanakkor az adatokból az is szembetűnő, hogy az uraságnak a lakosokhoz képest igen jelentős méretű, 631 holdas rétterülete volt, s ez természetesen a majorsági állattartás jelentőségére utalhat. Érdekesség, hogy Kanizsa rétjeinek egy része a két várost elválasztó berekben volt, ugyanis ez az elmocsarasodott föld ebben a korban nem egy egybefüggő vizes területként létezett, hanem kisebb-nagyobb szigetek emelkedtek ki belőle, amelyeket vagy kaszálóként, vagy pedig legelőként hasznosítottak. Ilyen volt például a „Polay szigettye" megnevezés alatt felvett 384 holdas földdarab, vagy a „Kányavári rét" stb.46 A kanizsai lakosok által birtokolt és használt földterületekkel kapcsolatban nagyon lényeges kérdés, hogy a lakosok szántói, kertjei és rétjei milyen jogon voltak a kanizsaiaké. Ez azért érdekes, mert a magyarországi társadalmi és joggyakorlatban a mezővárosi lét nagyon eltérő lehetőségeket adott a városlakóknak, illetve a földesuraknak. Ebben az időben a Dél-Dunántúl kisebb, alig pár ezres mezővárosaiban megszokott volt, hogy városi önkormányzat szinte alig létezett, s a város semmit nem tudott elérni uraságával szemben, a város igazgatása, adóztatása az erős földesúrtól függött. Az ilyen esetekben a mezővárossá válás elsődleges hordozója az uraság volt, aki igényt tartott arra, hogy saját uradalmi központjában vásárokat tarthasson. Kanizsa oppidum azonban ettől eltérő sajátosságokat mutatott, hiszen itt a városi funkció tradicionális elem volt, senki nem kérdőjelezte meg a város létét, s éppen ezért — nyilván a nagyobb népesség miatt is — szinte mindenben a város volt a kezdeményező. Ez erős alkupozíciót biztosított neki, ugyanis joga volt akár az uralkodóhoz is fordulni jogorvoslatért (mint ahogyan erre majd láthatunk 159 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) is példát a későbbiekben). A földhasználat szempontjából mindez több mindent hozott magával. Egyrészt azt, hogy a megszerzett földek tartósan a lakosok kezében maradtak egészen addig, míg az árendát kifizették érte. Másrészt — éppen az előzőkben leírtak miatt — egy sajátos, pontosan nehezen definiálható szokásjogi rendszer is együtt élt a földhasználattal: amíg a város megváltotta magát, addig belső ügyeinek nagy részét önmaga intézhette. Harmadrészt viszont az új földek megszerzése, a földesúri tulajdonban lévő berek ügye mindig kemény harcot jelentett a mezővárosi lakosok és az uraság között. A fenti adatok azokat a földeket tartalmazták, amelyek a lakosságnak úrbéres jogon adattak meg. Emellett azonban Kanizsa gazdáinak lehetősége volt egyéb, kiegészítő jellegű földeket is bérelni a földesúrtól. Egy 1753-ban készült árenda-összeírás alapján lehetőségünk van a nagy- és kiskanizsaiak által a földesúrtól árendált földek viszonylag pontos megítélésére.47 Az így bérelt terület szántó és kert volt. Néhány lényeges következtésre mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet. A nagykanizsai népesség esetében igen jelentős a szántóföldet bérlők aránya (az összlakosságból 73%), így egyértelmű, hogy ebben a korszakban a városi népesség még igencsak ráutalt volt a mezőgazdasági termelésre. Tudjuk persze, hogy ez nem magyarországi specialitás. Paul Bairoch a praeindusztriális gazdaságok és társadalmak természetes sajátosságának tartja az urbánus populáció agrártermelési vonásait.4" Másrészt a nagykanizsai népességen belül nyilván folyamatosan erősödött az iparűzési és kereskedési hajlam, ugyanis adataink szerint 101 olyan gazda (lakos) van a városrészben, aki nem foglalkozik mezőgazdasági termeléssel. Ez nem zárja ki azt, hogy saját fundusán kerti növényeket, zöldségféléket, gyümölcsöt ne termeljen, avagy kisállatot ne tartson. A népességnek ez a része egészen biztosan ipari, kereskedelmi, kisegítő vagy segédmunkából, esetleg hivatalnoki, tisztviselői tevékenységéből, vagy egyéb szolgáltatási tevékenységből tartotta fenn magát, családját. Harmadrészt pedig — lehet hogy éppen a szélesebb belső piac, a megindult specializáció eredményeként — szemmel láthatóan nagyok a szélsőségek a szántóföldbérletek vonatkozásában. 1753-ban a földesúrtól a legtöbb szántót a nagykanizsai illetőségű D. Michael Tax bérelte, aki ugyan csak 1/8 fundussal rendelkezett, ám mellette 4,75 holdnyi kertet s 10,5 holdnyi szántót bérelt Batthyány gróf urasági földjéből; Vadász András mintegy 3/8-ad fundusa mellett 9,5 holdas bérletet vállalt. Az árendált szántók mérete szinte mindig meghaladta a bérelt kertekét; a kivételek között a legkirívóbb Ferhencz Mihályné helyzete volt, aki 3 holdas szántója mellett 4 hold kertbérlettel rendelkezett. Kiskanizsán a nagykanizsai sokszínűséggel szemben inkább a homogenitás jellemezte a földbérleteket. Itt a gazdák 80%-a rendelkezett szántóföldbérlettel, s átlagban 3 holdas bérelt földek alakultak ki. Itt kisebbek a szélsőségek: a legnagyobb szántóbérlet 6,5 hold volt. A 6 holdas földterület az ország más vidékein — figyelembe véve a korabeli magyar viszonyokat — nagyjából megfelelt egy negyedtelkes jobbágy szántóföldjének. Ugyanakkor Kiskanizsán kisebbek a kertbérletek, valószínűleg kisebb volt ennek az ágazatnak a jelentősége a mezőgazdasági termelésben. Lényegesnek tartjuk viszont, hogy a kiskanizsaiak árendált szántóinak magasabb aránya szoros kapcsolatban állt kisebb úrbéri illetékességükkel. A bérelt földek minden bizonnyal javítottak termelési lehetőségeiken, hiszen a gazdánkénti 3 hold többlet már a megélhetést is biztosíthatta. Megvizsgáltuk az adatok tükrében azt is, hogy fundusaik alapján milyen társadalmi rétegződés bontakozik ki.49 Nagykanizsa adatsorainál a százalékos kimutatások nem tartalmazzák azt a 12 embert, akinek semmiféle belső fundusa nem volt a 18. század közepén, valószínűleg egyszerű házatlan zsellérekről van szó. A két városrész fundusainak összehasonlításából látható, hogy Kiskanizsán nagyobbak a belső telkek, ugyanakkor a nagyobb fundussal rendelkezők is többen voltak. A másik végletet az a mindössze 13%-nyi gazda adja, akinek 1/8-nyi vagy annál is kisebb telke volt. Ezzel szemben Nagykanizsán kisebb belső telkek alakultak ki (talán éppen azért, mert kétszer annyian éltek ott), s lényegesen kevesebben voltak, akiknek viszonylag nagy fun- A gazdák száma Szántóbérlettel rendelkezik (fő) Egy gazdára jutó szántó nagysága (hold) Az átlagtól való eltérés pozitív irányba A gazdák közül nem rendelkezett szántó árendával Nagykanizsa 375 274 2,8 7,2 27% Kiskanizsa 199 158 3,0 3,5 21% Összesen 574 432 160 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) A fundus mérete Nagykanizsa Kiskanizsa Fő Százaléka a gazdáknak Fő Százaléka a gazdáknak 1/8 vagy annál kisebb 102 28 26 13 2 / 8 fundus 81 22 46 23 3 / 8 fundus 65 18 57 29 4 / 8 fundus 42 11 30 15 5/8—8/8 fundus 60 16 33 17 9 / 8 vagy annál nagyobb 7 2 6 3 dusuk volt. Arra is utalnunk kell, hogy a magyarországijogszokások szerint az 1/8-nyi, vagy annál kisebb fundussal rendelkező lakos már házas zsellérnek minősült. Világosan látszik, hogy a házhelylyel rendelkezők közül Nagykanizsán igen magas az ilyen kis területtel rendelkezők aránya. 2. Az úrbéri szerződések Kanizsa város lakosságának jogállását, termelési lehetőségeit, s ebből következően szolgáltatási kötelezettségeit a mindenkori földesúrral kötött ún. úrbéri szerződés határozta meg. Tudjuk, hogy már a Gracich-korban is kötöttek ilyen kontraktust. 1713. január l-jén kelt az az irat, amely egy éves időtartamra rögzítette a város kötelezettségeit.50 A szerződés szerint — nyilván a jövevények, betelepítendők egységes kezelése érdekében — egy egész házhoz 24 hold szántó jár, s ezután évi 4 forint cenzust kell fizetni. A házhelyhez kert is jár, amely után az árenda 9 krajcár. Ugyanakkor a nehézségek miatt a város számára három évre elengedték az adót. Ha a városban megbírságolnak valakit, akkor a bírságpénz fele az uraságot illeti, másik fele pedig a várost. A város kötelezettségei között említették meg ugyanakkor azt, hogy egy kórházat fenn kell tartania. A Szapáry-korszakban is keletkezett egy szerződés, amely egy 1787-ben keletkezett peres üggyel kapcsolatban maradt fenn. A jogeset dokumentumában hivatkozásképpen leírják a város és báró Szapáry István 1731-ben kötött megegyezését.51 Világosan utal az irat arra, hogy az előző évi szerződés nagy részét továbbra is életben tartják. Ez bizonyítja azt, hogy a város és a földesúr minden évben megpróbálkozott a szerződés megújításával. 1731- re viszont kibővültek az ekkorra már megnagyobbodott Kanizsa város kötelezettségei. Árendaképpen évi 700 forintot voltak kötelesek fizetni. A korabeli mezővárosokban a kocsma, a vendégfogadó, s egyéb regále-jogok hasznosítása komoly jövedelemforrás volt. Ebben a szerződésben rögzítették, hogy a kocsmáitatás joga a földesúré, de Szent Mihálytól karácsonyig a városi lakosok borát is ki lehet mérni. Előírták, hogy kukoricából kilencedet kell adni; a vadászat, a halászat joga az uraságé; a péknek először a földesúr lisztjéből kell kenyeret sütnie. Már ekkor felmerült az ún. Kerekes-rét hasznosítása, de ekkor még a felek úgy határoztak, hogy az ott folyó szénakaszálás joga az uraságé, akárcsak a Szentmiklósi-réten. Mindezek az elemek arra utalnak, hogy az 1730-as évekre a szokásjogi rendszer helyébe lassan-lassan a világosan definiált úrbéri kontraktus került, jogilag tehát kezdtek rendeződni a földesúr és a városi lakosság kapcsolatai. Az 1750-es évekre — már a Batthyány-korban — még inkább tisztázódtak a szerződések, még több területen szabályozták pontosan a város és a földesúr kapcsolatát. A folyamatosságot jelzi, hogy az úrbéri szerződések szövegszerkezete megmaradt, ami azt tükrözi, hogy Batthyány Lajos gróf nem akarta fenekestül felfordítani a város addigi szokásait, társadalmi és gazdasági rendjét. Az 1753 januárjában kelt úrbéri szerződés52 szerint a városnak 1600 forint árendát kell fizetnie egy évben, ám az egyösszegű fizetés azt is jelentette, hogy a város az összeget lakosok szerint saját maga osztja el, vélhetően — későbbi kontraktusok megjegyzései erre utalnak — a vagyon arányában. Egy mellékletben pontosan meghatározták, hogy „...házifundusoktól, belső és külső kertektül, fóldektül és rétektül tartozott a Város fizetni". Ez az 1600 forint pontosan 900 forinttal több, mint a korábbi szerződésekben rögzített 700 forint, vagyis a város sokáig rendkívül kedvező pozícióban élhetett. A városban élő zsellérek évente két nap robotot teljesítenek (ami egyáltalán nem sok, ha az 1767. évi Mária Terézia-féle Urbáriumra gondolunk, ahol 12 napban határozták ezt meg); ennek a zselléri robotnak pénzben mért értékét mintegy 150 forintra becsülték. A városi népesség, illetve a gazdák számának növekedése megnövelte a lakosság állattartási legelőszükségletét. A szerződés szerint a kerekesi, a péterfai és a bilkei pusztákban Nagy- és Kiskanizsa gazdái szabadon legeltethettek, ám kikötötte a szerződés, hogy ugyanott a sertések makkoltatása és a faizás 161 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) továbbra is a földesúr monopóliuma. A legeltetés után járó cenzust 400 forintra becsülték. A kilenced adásából származó jövedelmet, amely minden termékre vonatkozott, 1753-ban 700 forintra taksálták. A kocsmáitatásra vonatkozóan alapvetően a Szapáry- féle szerződés volt érvényben (ez pedig az országos jogszokásokhoz igazodott): azaz a körülbelül három hónapos, városiak által történő boráruitatás. Ám az iratokból az is kiderül, hogy a szokásjogot a városiak gyakran megsértették, s akkor is árultak bort, amikor csak az uraságnak lett volna szabad. A szerződés 6. pontja a földesúr ez ügyben keletkezett, mintegy évi 150 forintra rúgó kárának megszüntetését javallja. Azt is leírták ugyanakkor, hogy idegen borok is előfordulnak a városban, sőt olyanok is árulnak borokat, „...kiknek Szőlejek nincsen". Az italméréssel kapcsolatban a 8. pontban azt rögzítették, hogy a „...mesterséggel készttett Italokat, Sört tudniillik, égett Bort és akár minemő Pálinkát árulni a Parasztoknak tilalmas", ez a földesúr joga.53 Volt már mészárszék is a városban, de annak anyagi hasznát kizárólag a földesúr élvezhette (a bérlőn kívül). A pékek számára is maradt a régi szabály, akárcsak a vadászatra, halászatra vonatkozóan. Újszerű volt viszont annak kimondása, hogy a boltokból és a kereskedelemből származó haszon a földesúré; a telkek eladásából vagy pedig bérbeadásából az uraságnak tizedrész jár, az ebből származó éves földesúri bevételt 207 forintra kalkulálták; a caducitások az uraságra szállnak; az új házak tulajdonjogát igazolni kell; súlyosabb büntetést csak az uraság szabhat ki; a vásárok jövedelme a földesúré, de a hídpénzt a város szedheti. Kanizsa város tisztségviselőit továbbra is a város választja, ám a földesúrnak megerősítési, vagyis egyetértési joga van. Ezek voltak azok a szabályok, amelyeket az úrbéri szerződés rögzített, az ebből várható földesúri bevétel mintegy 3600 forintnyi összeg volt.54 De emellett ott voltak azok a benefíciumok is, amelyeket a földesúr a maga akaratából átengedett a városi népességnek, s amiért azok fizettek vagy szolgáltak. 1753-ban a két városrészben összesen 780 ház volt a lakosok kezén, s ezek után fejenként 1 forintot fizettek. A földesúr átengedett a városiaknak 3017 hold szántóföldet, 468 hold rétet, vagyis összesen 3485 holdnyi területet, amiért holdanként 3,5 napi gyalogrobotot vállaltak a lakosok, ez pénzre átszámítva 2032 forintnyi összeget tett ki. Ugyanez a teher a zsellérektől 200 forintnyi volt. Az átengedett irtásrétek után 40 forint cenzust kellett fizetni. Ehhez jött még az az újabb ötlet, hogy „Minden Házzal bíró Gazda tartozzék Urbarialis Regulatio szerént 18 nap gyalog szolgálni vagy azokat 10 krajcáronként megváltani", s ebből 2250 forintos jövedelme lenne a grófnak. A kilenceddel, s néhány itt fel nem sorolt aprósággal egyetemben ez 6202 forintos évi bevételt biztosított az uraságnak.55 Hangsúlyozzuk azonban, hogy nagyon sokan próbálták már úgy értékelni Kanizsa város és a Batthyány grófok kapcsolatát, miszerint az folyamatos harc volt „valamiért" (földért, erőforrásért stb.). A valóság az, hogy az 1753. évi szerződésnek már a létrejötte is egészen mást mutat. A fenti 6202 forintos urasági bevétel kikalkulálásakor számba vették azt is, hogy a város milyen jövedelmeket tud termelni, s nagyjából elfelezték a bevételeket. így figyelembe vették azt, hogy a városnak a „Négy Capitalis Vásárbul" legalább 800 forint, a hídpénzből 200 forint, a legeltetési jog átengedéséből 400 forint, a kereskedő zsidóktól 456 forint; a vendégfogadók bevételeiből 300 forint, az „Oskolabéli Ifjúságnak" fogyasztásából 300 forintjövedelme van, s ehhez hozzászámítva még néhány kisebb tételt, körülbelül ugyanakkora jövedelmet kaptak, mint amekkorát a gróf számításba vett.56 Vagyis a város és földesúr között a jövedelmek elosztásánál a vertikális rendszer mellett egyfajta reciprocitív (kölcsönösségi) kapcsolatot is megfigyelhetünk. 3. Termelés és gazdálkodás a 18. század közepén A természetföldrajzi adottságok később is meghatározták a kanizsai mezőgazdaság rendszerét. Nagyon lényeges azt megállapítani, hogy a nagybirtokrendszeren belül az uradalmi termelés szorosan illeszkedett a paraszti gazdaság működéséhez, a két üzemforma egymást feltételezte s kiegészítette. A kanizsai uradalom Batthyány-kézbe kerülése a földbirtokszerkezeten túl a gazdálkodás utókori megítélésében is segítséget tud nyújtani, hiszen az uradalom irányítása viszonylag pontos bürokratikus szabályokon alapult, s az így keletkezett forrásanyag, ha töredékesen is, de alkalmas arra, hogy segítségével a század közepi mezőgazdasági állapot legfontosabb jellemzőit megrajzoljuk. a) A szántóföldi növénytermesztés A 18. század közepén egyre jelentősebb majorsági termelés bontakozott ki a kanizsai uradalom területén. Ugyanakkor az uradalom termelési-üzemi gyakorlata elvált attól, ahogyan a földesúr Kanizsát mint mezővárost kezelte. Kanizsának a nagyrészt még mindig posványos területe nem tette lehetővé a kiterjedt majorsági gazdálkodást, így nem véletlen, hogy a földesúr — a fentebb már jelzett módon — kiárendálta saját területeit. Ezzel szemben viszont az uradalomhoz tartozó falvak mindegyikében s az eléggé nagy kiterjedésű allodiális praediumokon egyre szélesebb urasági gazdálkodást lehet megfigyelni. 162 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) A kanizsai uradalom majorsági termelésének eredményei 1748-ban" Búza (kereszt) Rozs (kereszt) Árpa (kereszt) Zab (kereszt) Nagykanizsa város pajtája melletti tagban 323 — — — Ugyanott a Lóheres kertben — — 20 — Homokkomáromi mezőn 187 446 56 282 Szepetneki mezőn 528 223 108 — Mántai pusztán — 224 — — Mikefai pusztán — — — 220 Ugyanott az angliai zab — — — 50 Alsó-Almaszegi pusztán — — — 112 Összesen 1038 493 184 664 A táblázatból néhány következtetés levonható. Látható, hogy a majorsági termelésben a hagyományos őszi növények mellé lassan beépültek a tavasziak, ami önmagában nem jelenti a mindenhol meglévő három nyomásos szisztéma elterjedését. Arra mindenesetre utal, hogy itt már egy fejlettebb szántóföldi gazdálkodási rendszer kezdett kibontakozni. Egyértelmű, hogy a majorsági árutermelés termékszerkezetének kialakítása során messzemenően figyelembe vették a piaci igényeket, amelynek tipikus jellemzője volt a feudalizmus utolsó 150 éve alatt, hogy a búza egyre inkább uralkodó szerepet játszott a piacon, s egyre inkább kiszorította onnan a rozsot és a kétszerest.58 S ez akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy az osztrák urbánus és egyben az állami kereslet is a tiszta búza (triticum purum) szerepét értékelte fel, márpedig közismert, hogy ebben az időben Kanizsa városa kifejezetten jó kereskedelmi pozíciókkal rendelkezett. Nyilván ezzel magyarázható, hogy a búza össztermése már mintegy 10%-kal meghaladta a rozs termését. Egy tiszttartói levélből tudjuk azt, hogy a búza ára tartósan magasabb volt a század közepén, mint a rozsé. Egy pozsonyi mérő búzáért ekkor 1 forint 20 krajcárt, míg a rozs mérőjéért csak 80 krajcárt adtak, de az árpa 75 és a zab 60 krajcáros ára még a rozsénál is alacsonyabb. Hozzá kell még tennünk, hogy a búza és a rozs közötti arányok nemcsak 1748-ra jellemzőek, hiszen egy évvel később a majorsági termelésben 1052 köbölnyi búzát és ugyanakkor csak 861 köbölnyi rozsot takarítottak be.59 De az is feltűnő, hogy a gabonafélék közül jelentős árpa- és zabtermeléssel is foglalkoztak. Nem tudjuk a két növény pontos felhasználását, de feltehetjük, hogy az árpatermelést a kanizsai városközpontban hamar megjelenő két sörház (sörfőzde) kereslete, valamint a majorsági állatállomány szaporodása ösztönözhette leginkább. A zabnál már nem ennyire egyértelmű a helyzet, hiszen a zab termelésének gyors terjedése szinte az egész Dunántúlon kortünet volt ebben az időben, néha még a búzatermés nagyságát is felülmúlta. Ehhez a relatíve jelentős birodalmi-állami kereslet növekedése adta meg a lökést, hiszen a meg-megújuló háborúk kiváltotta kereslet szinte állandóan jelen volt, s akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a hazai termelési gyakorlatba is egyre nagyobb arányban illeszkedett be a lóhasználat. A ló közönségesen négyszer gyorsabb volt, mint az ökör, s kétszer akkora szántási mélységet ért el, így nem véletlen, hogy a földesúri gazdaságokban gyorsan terjedt a használata.60 Volt azonban egy akadálya a terjedésnek, mégpedig a téli takarmányszükséglet, s a vele szorosan összefüggő istállózás kérdése. Nagyon érdekes, hogy a kanizsai uradalomban már kísérleteztek olyan új növényekkel, amelyekkel ezt a problémát valamiképpen meg lehetett oldani. Erre utal a táblázatban szereplő „angliai zab", amely — ismerve a korabeli névadási gyakorlatot — egészen biztosan egy külföldről behozott gabonafajta itteni termelését jelenti. Szintén lényeges elem az újdonságok között, hogy a szövegben megemlítenek egy „lóheres mező"-t is, amely pedig olyan földdarabra utal, ahol már ezt a kifejezetten modernnek számító pillangós növényt termesztették, megoldva az istállózó tartás téli nehézségét. Egyéb forrásból tudjuk, hogy a majorságban termeltek kukoricát is, de kizárólag házi szükségletre, főleg a „sváb marhára". Az uradalom majorsági termelése 1748-ban 2779 kereszt gabona volt. Az űrmértékre való átszámításhoz pontos meghatározásunk nincsen, ahhoz vagy a próbacséplés (Probdreschung), vagy a végső cséplési eredmények ismeretére lenne szükségünk. A 18. század közepe felé a gödöllői Grassalkovich163 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) uradalomban egy kereszt gabona 1,5-2 pozsonyi mérő gabonát adott, s ez a viszonylag tág arány több majorságra is jellemző volt.61 Ezt támasztják alá a Vas megyei Batthyány-uradalmaknak a — Zimányi Vera által 1964-ben közzétett — terméseredmény- kimutatásai is.62 A 17—18. században — meglehetős állandósággal — egy elvetett mag 4-6- szoros termést hozott a körmendi, a nádasdi, a szecsődi és ludwighofi majorban. Az 1750-es évből megmaradt Fűzik Mihály tiszttartó kimutatása, amelyből megtudjuk, hogy a 63 köblös búzavetés a majorságban mintegy 340 köblös hozamot biztosított, 63 vagyis egy elvetett mag Nagy-és Kiskanizsa határában 5,4 szemet hozott. Az analógiák és a megmaradt kútfők alapján nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a kanizsai uradalomban mintegy 2800 keresztnyi gabonatermés körülbelül 5000 pozsonyi mérős, vagyis kb. 300 000 liternyi gabonatermést adhatott. Ám mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ennek a mennyiségnek nem egészen 12%-át termelték csak a kanizsai határban, a többit a kisebb falvak és puszták területén. Még megjegyezzük, hogy egy tiszttartói jelentés szerint a kanizsai uradalommal szomszédos homokkomáromi domínium a még a kanizsainál is kedvezőtlenebb talaj adottságok mellett csak rozst és zabot termelt. A kanizsai uradalom területén a majorsági gabonatermelés össztermékmennyiségét tekintve messze elmaradt a város és a falvak termelésétől. Ugyanabból az évből, amelyből a majorsági termésnagyság egészét megbecsültük, megmaradt a kilenced- és tizedbeadást kimutató tabella is. Az adatok szerint 1748-ban a kanizsai és homokkomáromi uradalomban az úrbéres népesség által megtermelt gabonamennyiség hozzávetőlegesen az összesített adatok tízszerese, vagyis 23 200 kereszt gabona lehetett. Ez a mennyiség több mint nyolcszorosa volt a majorságban megtermeltnek, ami világosan mutatja, hogy a szántóföldi növénytermesztésen belül a gabonatermelés ágazata alapvetően a paraszti népesség létfenntartása miatt volt fontos, a termelés piaci hányada meglehetősen csekély lehetett az összterméken belül. A korabeli magyarországi gazdasági gyakorlat tükröződik a termékszerkezetben is. A sovány, homokos- vizenyős talajon a parasztság, a mezővárosi népesség azt a növényt termelte, amely a legjobban igazodott a talajadottságokhoz, s amely a gyenge földön is megtermett. Nem véletlen, hogy mind Nagykanizsán, mind Kiskanizsán, de a tágabb uradalmi településeken is a rozs termelése mindenhol megelőzi a búzáét, vagyis fordított kép mutatkozik, mint a majorsági termékszerkezetben. Nagykanizsán a búzatermés aránya 30%-ot, míg Kiskanizsán 26%-ot tett ki mindössze. Az egész uradalom területén Nagykanizsán volt a legmagasabb arányú a búzatermelés a lakosság körében. Az is szembetűnő, hogy a gabonaneműeken belül a takarmánynövények termelése a lakosság részéről nem járt túl nagy sikerrel. Ezt bizonyítja, hogy a zabtermés még csaknem negyedrésze volt a rozstermésnek, de az árpával alig-alig foglalkoztak az uradalomban a lakosok. Ugyanakkor az is következik mindebből, hogy az uradalomban jelentkező évi A kanizsai uradalom népességének kilenced- vagy tizedszolgáltatása" 1748-ban Búza (kereszt) Rozs (kereszt) Árpa (kereszt) Zab (kereszt) Nagykanizsán kilenced 1 75 3 5 7 — 3 7 Kiskanizsán tized 1 1 6 3 2 2 — 4 Szepetneken tized 2 0 0 2 3 2 32 93 Fityeházán tized — 2 8 — — Sormáson tized 77 82 5 4 9 Esztregnyén tized 55 81 1 3 8 Homokkomáromban tized — 11 — — Szentmiklóson tized — 61 — 2 1 Long Vizén tized — 4 9 — 2 6 Frau Vizén tized 4 8 2 2 7 Obornakon tized 17 — — 3 Szigárcsi pusztán tized — — — 3 9 Összesen 626 1294 43 357 164 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) mintegy 3570 keresztnyi zabtermelés egész biztosan a lakosok között is terjedő lóállomány fenntartására kellett. S végül meg kell jegyeznünk azt is, hogy a mintegy kétszer annyi nagykanizsai gazda alig termelt több gabonát, mint a fele annyi kiskanizsai, pedig nagyobb szántóföldekkel rendelkeztek. Az mindenesetre tény, hogy Kanizsa lakossága kilencedként, illetve tizedként 1011 kereszt gabonát szolgáltatott be, vagyis 1748-ban mintegy 10 110 keresztnyi gabonatermésük volt. Ez űrmértékben kifejezve — az előzőekben használt átszámítási kulccsal — mintegy 20 220 pozsonyi mérőnyi gabonát jelent. Mivel a város lakóinak meglehetősen kicsi volt az egy főre j u tó szántóterülete, így valószínűleg joggal feltehetjük, hogy elsődlegesen önfogyasztásra termeltek gabonát. A 20 220 pozsonyi mérő gabona mintegy 1 260 000 liternek felel meg, amely a mintegy 3500 fős lakosságnak fejenként 360 liter gabonát jelent, egy négy fős családra tehát évi 1440 liternyi terméket. Ez oly kevés, hogy a szaporodó lélekszámú város vélhetően rászorult a környék mezőgazdasági terméktöbbletére, vagyis felvásárló piacként jelent meg a környékbéli települések számára, arról nem is beszélve, hogy a népesség megélhetése érdekében egyéb tevékenységeket is folytatnia kellett. Ugyanakkor mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az 1748. év nem lehetett kiemelkedően jó termőév Kanizsa határában, mivel tudunk ennél jobb és rosszabb terméseredményekről is. Kanizsa népességének gabonatermés-eredményei 1747—1750 között a termés 1/10-ed részében kifejezve (keresztben)65 Búza Rozs Árpa Zab 1747 239 693 8 100 1748 291 679 — 41 1749 317 713 1 74 1750 292 496 2 35 A gabonatermés ingadozásai elég jelentősek voltak. A legjobb termőév az 1749. év volt, amikor is — tizedtermést figyelembe véve — 11 050 kereszt gabonához jutott a lakosság, míg a legrosszabb év az 1750. év volt, amikor mindössze 8250 keresztnyi termése maradt az adózóknak. A két szélső érték között mintegy 30%-os különbség van, amely nagyjából megfelel a korabeli általános gyakorlatnak. A kanizsai mérhető értékek szoros kapcsolatot mutatnak a homokkomáromi uradalom terméseredményeivel: amikor Kanizsán több gabona termett, akkor ehhez hasonló eredmény mutatkozik az uradalom többi részén is, és ez kisebb termés esetén is így volt. Mindebből következik, hogy inkább a szélesebben ható klimatikus tényezők, s nem az emberi erőfeszítés, avagy a humán erőforrás gyatrasága okozhatta a korabeli termésingadozásokat. A szaporodó városi és uradalmi népesség folyamatosan növekedő összkibocsátást produkált. Erre utalhat az, hogy pár évvel később, 1753-ban ekkorra jelentős méretű bérelt földekkel kiegészítve a város népessége már több mint 15 000 keresztnyi termést ért el.66 Mindegyik növényfajta termésmenynyisége emelkedett, közülük legdinamikusabban a zabé és az árpáé, e két utóbbi növény aránya az összmennyiségen belül már elérte a 20%-ot. b) Az állattartás Gyér forrásainkból az uradalom állattartása is megítélhető. A földesúri állattartáson belül legfontosabbnak a szarvasmarhatartás tűnik. Az 1748. évi tiszttartói jelentés szerint 190 szarvasmarhát lehet találni a két uradalom területén, ebből a kanizsai uradalomban 107-et. Ez azonban csak ideiglenes állapotnak tekinthető. Ennek egyik lényeges oka, hogy a magyarországi Batthyányuradalmak között sajátos üzemszervezeti és munkamegosztási rendszer alakult ki erre az időre. Lényege az volt, hogy mind a szántóföldi növénytermelés, mind az állattartás szempontjából igyekeztek kihasználni az eltérő adottságú uradalmak gazdasági lehetőségeit. Ez az állattartás szempontjából azt hozta magával, hogy az állatokat — főleg az eladás előtti hízlalási korszakokban — oda hajtották, ahol a legtöbb szabad legelőt lehetett találni. Esetünkben Kanizsáról a Baranyai megyei Sellye központú uradalom legelőire vitték az állatokat, s az odahajtott szarvasmarhákat is beszámítva a kanizsai és homokkomáromi uradalmakban már nem 190, hanem 237 állatot lehetett találni.68 A kor szokásainak megfelelően csak az ökröket küldték tovább, a teheneket nem lehetett nagy távolságra hajtani. Külön érdekessége az összeírásnak, hogy Kani- Bika Tehén Üsző Bikaborjú Kanizsai uradalom 2 80 17 80 Homokkomáromi uradalom 2 60 15 6 Összesen 4 140 32 14 Szarvasmarhák száma 1748-ban a kanizsai és a homokkomáromi uradalomban" 165 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) zsán „svájcériáról" beszél. A „svájcéria" meglehetősen szokatlan a 18. század közepe előtt Magyarországon, hiszen a jelesebb állományokat inkább csak az 1780-as évektől telepítették az országba. Ám vélhetően nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy Kanizsa városának viszonylag jelentős, mintegy 3500 fős fogyasztóközönsége már elegendő keresletet biztosított az urasági tehenészet számára. A téli takarmányt a megtermelt lóhere, valamint a kaszálókról betakarított széna és sarjú jelentette, utóbbiak mennyisége 1756-ban összesen 108 szekérnyi volt.69 Meg kell említenünk a sváb marhák számára termelt kukoricamennyiséget is. Az urasági konvenciósok deputátumjegyzékéből tudjuk, hogy a svájcériával külön ember foglalkozott, az úgynevezett „svaiczer gulás". A 18. század közepére vonatkozóan vannak adataink a városi népesség állatállományáról is. 1746/47-ben — amikor is Kanizsán 470 olyan ember élt, akinek háza volt, s aki az évi 4 forintos házadót fizette — 410 jármos marhája volt a gazdáknak, 436 tehene és 276 növendékállata.70 Két évvel később, 1750-ben 239 olyan gazda volt a két városrészben, akiknek 2 vagy annál több igás állata volt. Mindebből az a lényeges, hogy feltehető a gazdánkénti egy ökör—egy tehén állománynagyság. Nyilvánvalóan a szarvasmarha-állomány továbbszaporodott, s annak sajátos vegetációs rendszere hasonló mértékben szaporította a hím- és a nőstényállományt, s ebből távolabbi következtetések is adódnak. Mivel ebben a korszakban teheneket szántóföldi termelésre nemigen használtak, a szarvasmarha-állomány a városi népesség számára meghatározó tejfogyasztást, illetve szélesebb értelemben vett tejtermékfogyasztást jelenthet. A város nyilvánvalóan nem volt alkalmas az egy gazda kezében lévő nagy tömegű állatállomány városon belüli elhelyezésére, ugyanakkor a településrend megfelelt az utcára merőlegesen néző porták mögötti nagyállattartás biztosítására, így valószínűsíthetjük, hogy a fenti szarvasmarha-állomány gazdánkénti eloszlása esetében nagy koncentráció nem alakulhatott ki. A 18. század közepétől a nyugat-magyarországi területeken, a Duna-parti, viszonylag jó szállítási kapacitásokkal rendelkező vidékeken szinte folyamatosan emelkedett a juhtartás jelentősége. A kanizsai uradalomban 1748-ban a földesúr kezén 301 juh volt, s ehhez hozzászámíthatjuk a szepetneki mezőn lévő 298, valamint a homokkomáromi vidéken található 300 darabot, s így együttesen 933 j uh volt a két uradalomban.71 A kanizsai állományban a 301-ből 296 ürü, illetve 5 hím állat található, ám minden bizonnyal az egy tagban lévő uradalomban egységesen kezelték az állományt. A gyapjút piaci eladásra szánták, de a tevékenységet végül is nem házi kezelésben folytatták, hanem kiárendálták, éppen ezért külön juhászt nem kellett foglalkoztatni és fizetni. Egy fennmaradt szerződésből megítélhető az árenda módja is.72 1758 és 1761 között az uradalom Gerencsér János birkással kötött szerződést, aki összesen 505 darab állatot vett át bérletbe. A kontraktus pontosan előírta a kötelezettségeket is: a birkásnak évi 328 forintot kellett fizetni, a szokásoknak megfelelően negyedévi, 82 forintos bontásban, s ugyanakkor ő maga gondoskodott bojtárjai eltartásáról. A birkatartáshoz az infrastrukturális feltételeket a földesúr biztosította: átadta a legelőket, a téli tartáshoz 100 birkánként 4 szekér szénát és sarjút adott, lehetővé tette a sózást, de kikötötte, hogy a birkatrágyát kizárólagosan az uradalom használhatja fel. Az árendás kapott még az ottani megélhetésre évi 20 pozsonyi mérő rozsot, 12 pozsonyi mérő búzát, 2 akó bort, valamint saját használatra 3 holdnyi területet, ahol szabadon folytathatott szántóföldi gazdálkodást, termékmennyiségéből kilencedet vagy tizedet nem kellett fizetnie. Az 18. század közepi birkaállományban nem tudunk nemes fajtákról, minden bizonnyal az országos gyakorlatnak megfelelően a durva gyapjas rackát tartották itt is. Az uradalomban foglalkoztak lótartással is, ám ennek minimális volt a nagyságrendje; 1748-ban 5, 1753-ban már csak 2 ló volt.73 Mivel külön lovászt tartottak, így vélhetően az intézői, illetve az alkalmankénti grófi látogatás közlekedési eszközigényét elégítették ki. Mindebből viszont az is következik, hogy a majorsági zabtermelés minimális mérete ehhez az alacsony állományhoz igazodott. Sertéstartással is foglalkoztak a 18. század közepén a majorságban, hiszen a konvenciós listán szerepel egy kanász három bojtárral, de az állomány nagyságát nem ismerjük. Ehhez hasonlóan az esetleges ház körüli kisállattartásról sincs információnk. c) Szőlészet-borászat A táji adottságokból következően Kanizsa bortermelési lehetőségei nem voltak túl jók. Bár voltak napsütötte domboldalak az észak-déli lejtőkön, a homokos talaj nem kedvezett ennek az ágazatnak. A népesség mégis igyekezett — ahol csak lehetett — szőlőt telepíteni, hiszen egyrészt a szőlőhöz viszonylag kedvező jogi adottságok kapcsolódtak, másrészt a mocsár szagú poshadt víz nagy mennyiségű és tömeges fogyasztása országszerte riasztotta az embereket. A kanizsai uradalomban a majorságon belül is foglalkoztak szőlészettel és borászattal, ám nem túlságosan kiterjedt formában. Az országos gyakorlat is azt mutatta, hogy a majorsági szőlőtermelés nem igazából kifizetődő termelési forma, helyette inkább a kiárendált, vagy pedig a hegyvámos-dézsmás megoldás terjedt el.74 Az uradalmi falvak közül is csak Szepetneken foglalkoztak 166 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) szőlőtermeléssel. 1752-ben Nagykanizsán a majorsági termelésből 335 akó termés származott, ezzel szemben hegyvámként és dézsmaként 1476 akót sajátíthatott el a földesúr." Ugyanekkor Szepetneken 181 akós termést őriztek az urasági pincében, amely összesen 1993 akónyi bort jelentett az uraságnak. Mindebből megközelítően megítélhető a lakosság borkészlete is, hiszen a dézsmás és hegyvámos jellegű mennyiségnek hozzávetőlegesen az ötszöröse lehetett a lakosság termése. Az uradalmi népesség tehát mintegy 7400 akónyi bort készíthetett, amiből saját fogyasztásra és piaci kiárultatásra 5900 akó juthatott. A minőség azonban tartósan gyenge volt, amire mind a deskriptív statisztikai irodalom megjegyzései, mind elszórt levéltári adatok is egyértelműen utalnak: így például egy későbbi, 1803-ból származó forrás megemlíti, hogy a vörösborokat és a csemegeborokat kénytelenek voltak összekeverni, hogy valamilyen elfogadható minőséget kapjanak.76 A már korábban bemutatott századközepi úrbéri szerződés rögzítette a szeptember végétől karácsonyig tartó lakossági borárulás lehetőségét, az év további kilenc hónapos részében a földesúr adhatta el saját borát. Tudjuk például, hogy 1753-ban a földesúri kézben lévő nagykanizsai korcsmákban 851 akót, a kiskanizsai korcsmákban 41 akónyit adtak el, míg az egész uradalomban — beleértve a két kanizsai városrészt is — 1250 akót. A bormennyiség kicsiny hányadát az uradalmi alkalmazottak kapták, 1750-ben a deputátumként adott mennyiség 20 akónyi volt. Valószínűleg jól jövedelmezett a boreladás, amit abból lehet sejteni, hogy az uradalom is vásárolt bort a lakosságtól, hogy aztán tovább adhassa: így például 1748-ban az 1019 akós bevétel mellé még 496 akónyit vett.77 Az uradalmi pincékben a bor tartósításával, kezelésével a kulcsár foglalkozott. d) Erdőgazdálkodási erdőélés Az uradalom területének bemutatásakor rámutattunk, hogy a 18. század közepén a határ túlnyomó része még erdő és mocsár volt. Az erdő a korabeli népesség számára a megélhetés igen komoly feltételeit biztosította. A fa még mindig univerzális alapanyag volt, a házépítéstől a ház berendezésén keresztül az ipari termelőeszközökig szinte minden fából készült, nem is beszélve a fáról mint tüzelőről. Nem véletlen, hogy a 18. században már megjelentek olyan állami rendelkezések, amelyek az ország egyre ritkuló erdőállományának a védelmét voltak hivatva biztosítani. A kanizsai uradalomban a faizási jog olyan jog volt, amelyet a város a földesurával szemben hosszú távon magának tudott fenntartani. Már 1731-ben Szapáry Miklós özvegyével szemben elérték, hogy a bérbe vett Bilke, Kerekes és Péterfa pusztákon a legeltetés mellett szabad faizási joguk is legyen.78 (Vélhetően a szabad faizás ekkor még feltételek nélküli fafelhasználást jelentett.) Ennek megfelelően minden marhával rendelkező városi gazda egy szekér tűzifát termelhetett ki és szállíthatott az udvarába; az ellenőrzés és elosztás már a városi önkormányzat hatásköre volt. Az 1753. évi úrbéri szerződésben is fenn tudták tartani régi jogaikat, a faizás továbbra is szabad maradt, de kikötötte az uradalom, hogy sövénynek való vesszőt csakis az uradalmi tiszttartó engedélyével lehet vágni, s neveltetési célból különösen tilalmazták a nemesebb fafajták, így a tölgy, a bükk és a mogyoróvesszők vágását.79 Ezzel szemben viszont adataink vannak arra, hogy a 18. század vége felé a népesség számának emelkedése miatt már csak a szegényeknek engedélyezték a szabad faizást, a többiek számára a favágást, a fahordást feltételekhez kötötték. Az erdők hasznosításának ennél is több formája volt. A városlakók számára a makkoltatás lehetősége sokat jelentett. A Szapáry-időkben a földesúr még magának tartotta fenn a sertésmakkoltatás lehetőségét (nem kizárólagosan Kanizsán volt így, mert tudjuk, hogy a letenyei uradalomban is hasonlóképpen cselekedett), ám ahogyan terjedt a városiak sertéstartása, úgy kellett egyre nagyobb területekre biztosítani e jogot. Az 1753. évi szerződésben a városiak megkapták az általuk használt erdőkben a sertésmakkoltatás lehetőségét, a gubacsszedés azonban tilalmazott volt számukra. A méhészkedés a Kanizsa környéki nagyobb erdőkben elterjedt tevékenység volt olyannyira, hogy már magának a városnak kellett az erdei méhesekről intézkednie. 1768-ban például kényszerűen elrendelte a városi magisztrátus, hogy a „város erdejében felállított méhesek" elhordását hajtsák végre, mert „...különben az erdőpásztorral felégetteti azokat".80 A vadászati lehetőség a század közepén inkább teher volt a városnak, semmint jövedelemforrás. A szerződésekben a puskás vadászatot tiltották a városlakóknak, ám ehhez az is hozzájárult, hogy a város köteles volt hajtókat állítani a vadászathoz. Az elrendelt vadászat fontos tevékenység volt, hiszen a tilalmazás miatt a kártevő vadak elszaporodhattak, s komoly károkat tehettek a szántóföldi termeivényekben, tehát az intézményesített vadászatra szükség volt. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ez a dél-kelet zalai vidék szinte egybenőtt a belső-somogyi tájjal, amely máig közismerten gazdag vadállományáról. A dúvadak irtásáról végül is az 1773. évi úrbéri szerződésből szerezhetünk információkat, amikor is előírták, hogy a központosított vadászatok alkalmával a városiaknak puskával és hajtó emberekkel felszerelkezve kellett megjelenniük, s a puskához a lőport és az ólmot a földesúr adta.8'' 167 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) e) Halászat A táj mocsaras, ingoványos volta lehetővé tette a halászat és a vízi világ kihasználását. Nyilvánvalóan ez az a tevékenység, amelyről az írott források a legkevesebbet tudják mondani, a kérdés megítélésére még a néprajzi-antropológiai kutatások is inkább csak feltételezések, analógiák alapján tudnak válaszokat megfogalmazni. Azt tudjuk, hogy az uraság a század közepe táján — felhasználva a patakok folyóvizét — halastavak kialakítását kezdte el. 1752- ben az uradalom Kampelberg György „Toó Ásó Mesterrel" kötött szerződést a kanizsai és a homokkomáromi határban kiásandó halastavak létrehozásáról. 82 A mester hozta az „értő legényeket", akik az ásást végezték. Megvizsgálták az addig létrehozott csatornákat, kijavították a korábbi halastavak „tizenhárom ölbül való omladozó partyát". Végül is a három korábbi halastó mindegyikénél végeztek javításokat. Ennek ára 185 forint, 10 akó bor, valamint 20 köböl rozs volt, amit részletekben, a munka előrehaladtának arányában folyósítottak az árendás mesternek. A halastavak a kanizsai határban a későbbiekben, a század második felében is megmaradtak. Nyilvánvalóan a berek területe is kínált élelemszerzési lehetőségeket. Említettük, hogy mind Bél Mátyás leírása, mind az egyéb szöveges források gyakran utaltak arra, hogy a berek, a mocsár halban, csíkban, rákban gazdag, s több úrbéri szerződés is biztosította a berek területén történő „csikászás"-t. f) Egyéb, az uradalom által folytatott tevékenységek A felsorolt ágazatok rövid jellemzése világosan mutatja, hogy a 18. század közepére mind a nagybirtok, mind a város mezőgazdasági rendszere kezdte elnyerni a korban megszokott formáját. A Batthyányak földesurasága idején kiépült a nagybirtokszervezet, felépítették a városban a ma is meglévő (és éppen múzeumépületként szolgáló) kastélyukat,83 s ezenkívül még számos egyéb épületet is emeltek. Volt egy kastélya az uradalomnak Homokkomáromban is, amely viszont állandó javításra szorult. 84 Az uradalom igyekezett megragadni minden olyan jövedelemszerzési forrást, amely a kor agrárgazdasági technológiája és a törvényes adottságok kihasználása mellett egyáltalán lehetséges volt. így például tudunk arról, hogy 1765-ben volt már egy pálinkafőzője is, amit sikerrel árendába bocsátottak. 85 Volt egy téglaégető az uradalom területén, amely termelésével sok feladatot tudott már ekkor is teljesíteni.86 Rendelkezett az uradalom majorsági eszközkészlettel, ám ennek mennyisége — pontosan a kicsiny majorsági gazdaság miatt — nem volt igazából jelentős, de a forrásokból tudunk arról, hogy az alkalmazott béresek bivalyszekereket használtak, amelyekből volt a szepetneki és a homokkomáromi majorban is egy-egy darab. Bajcsán az uraságnak volt két malma, közülük az egyik deszkametszőként működött. Foglalkoztak cserépégetéssel, zsindelykészítéssel is.87 A mészárszéket kiárendálták, 1765-ben a tisztiszéki iratok szerint a kiskanizsai mészárszék mintájára Nagykanizsán is bérletbe bocsátották annak használatát, amiért a földesúr 87 forint készpénzjövedelmet könyvelhetett el.88 A tisztiszéki határozatok állandó sürgetésére az uradalom igyekezett minden olyan földet bérbe adni, amelyeknek hatékony kihasználására nem maradtak kapacitásai. Mindjárt hozzá kell tenni, hogy az átlagosnál valószínűleg jobban élő kanizsaiak között mindig akadt vállalkozó polgár, aki hajlandó volt megpróbálkozni a bérfizetéssel. IV AGRÁRGAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM A 18. SZÁZAD UTOLSÓ HARMADÁBAN 1. Népesség és társadalmi struktúra Nagy- és Kiskanizsa népességnövekedésének dinamikus üteme a 18. század közepe után némileg lelassult, ám a növekedés még így is jelentős maradt. Levéltári források és szakirodalmi adatok alapján az 1770—80-as évek körül a városrészek népességnagysága a táblázat szerinti volt.89 Az adatokból világosan kiszámolható, hogy az 1757 és 1784 közötti időszakban a két városrész közül Nagykanizsa népessége növekedett gyorsabban. Azt nem tudjuk, hogy esetleg volt-e jelentősebb belső vándorlás a két városrész között, mindenesetre nem zárhatjuk ki. Az is világosan látható, hogy 175 7—1784 között Nagykanizsa lakossági részarányát 65%-ról 70%-ra növelte. Sajnos a ránk maradt népesség-összeírások közül még az 1784. évi is igencsak tömbösített jellegű adatokkal rendelkezik, így azt nem lehet megmondani, hogy a tisztán mezőgazdasági népesség mekkora lehetett Kanizsa két városrészében. Ám egyéb kiegészítő források is maradtak, így például két gazdakimutatás, illetve egy területi felmérés. Ezekből megállapítható, hogy 1768-ban Nagykanizsán 421 gazdát, 168 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Nagykanizsa Kiskanizsa Összesen 1757 2335 (65,4%) 1238 (34,6%) 3573 1771 2882 (67,9%) 1367 (32,1%) 4249 1784 3857 (70,5%) 1618 (29,5%) 5475 Kiskanizsán pedig 250 gazdát (vagyis összesen 671-et) számláltak.90 A gazdák száma ugyanakkor folyamatosan szaporodott, 1771—72-ben Nagykanizsán már 47-tel, Kiskanizsán pedig 18-cal volt több gazda, mint 1768-ban.9'' (Azt is hozzá kell tenni, hogy néha a források bizonytalanná teszik a kutatót, ugyanis sokszor egymásnak ellentmondó adatokat is tartalmaznak.) Ha még szélesebb intervallumban vizsgáljuk a gazdák számának szaporodását, akkor az 1753 és 1771—72 közötti, mintegy 20 éves időszakra vonatkozóan azt állapíthatjuk meg, hogy Nagykanizsa 94, Kiskanizsa társadalma pedig 74 gazdával szaporodott, vagyis összességében 168 új, földdel is rendelkező családfő jelentkezett ebben az időben. Tudjuk azt is, hogy 1773-ban a két városrészben együtt 108 olyan családfő élt, aki foglalkozását tekintve iparos és kereskedő volt. Az 1784. évi népszámlálásból az is kiderül, hogy Nagykanizsán már 529, míg Kiskanizsán 297 ház volt, ami azért lényeges, mert azt tekintették gazdának, akinek belső fundusa, így értelemszerűen valószínűleg háza is volt. Ugyanakkor arra is fel kell hívnunk a figyelmet — s ennek van agrárvonzata is —, hogy a két városrész háztartási rendszere eltérő volt. Nagykanizsán 1784-ben az 529 házban 732 család élt, vagyis csaknem 1,4 család jut egy házra. Ez arra utal, hogy a keleti városrészben megindulhatott a lakosság házakon belüli felduzzadása (vagyis a háztartás belső létszámának növekedése, amely sajátos agrárkortünetnek számít az ekkori Magyarországon, s ez aztán folytatódott a 19. században is.) Ezzel szemben Kiskanizsán egy házra alig több, mint egy család jut. Ez azzal függ össze, hogy az agráriusabb jellegű nyugati városrészben nemigen voltak már művelés alá vonható szabad területek új család (s egyben új háztartás) alapítására. Ennek főleg akkor van jelentősége, ha azt nézzük, hogy itt is folyamatos volt a gazdák szaporodása: 1768-ban még csak 250, ám 1784-ben már 297 önálló házzal rendelkező személy volt a városban. Az is lehetséges, hogy a kiskanizsai népesség növekménye vagy annak egy része lassan átköltözött a keleti városrészbe. Eltérő volt a két város településrendszere is. Már egy korábbi, 1753. évi „Belsőségek birtokíve" című kimutatás szerint Nagykanizsán 14 utca volt. Ezek közül 1772-ben a leghosszabb a Soproni utca, ahol az akkori 383 fundusból 107 található.92 Ezzel szemben Kiskanizsán jóformán csak egy utcát találunk, ott ugyanis a népesség letelepülése inkább halmaztelepülési sajátosságokat mutatott, mintsem utcarendezettséget. A II. József korában felvett térképvázlatokból az is látszik, hogy a Batthyány uraság telkei Nagykanizsán a Szombathelyi (Magyar) utca, a Légrádi utca, és a Fő út mentén helyezkedtek el. A nem kis létszámú zsidóság főleg a Légrádi és a Magyar utcában lakott.93 Nagyon érdekes eleme a város társadalmi összetételének, hogy keleten mind a társadalmi jogállás, mind a foglalkozás szempontjából meglehetősen sokszínű népességet találunk. Már az 1774. évi úrbéri összeírás is azt mutatta, hogy a 223 telkes mellett igen nagy számú (225 fő) zsellér és házatlan zsellér élt.94 Az 1784. évi népszámlálás szerint Nagykanizsán a 393 polgár mellett 20 nemes, 35 pap (a létszámban nyilván a rendházzal bíró ferencesek is benne vannak), 3 tisztviselő élt, de volt 255 zsellér és 103 olyan felnőtt férfi is, aki az egyéb kategóriába esett (lehettek ezek urasági alkalmazottak, szolgák stb.). Ha pedig egy korábbi, az 1771—72. évi összeírás adatait tekintjük, akkor láthatjuk, hogy Nagykanizsán 138 olyan személyt írtak össze, akik az opifex vagy a quaestor minősítést kapták, s ez világosan utal arra, hogy a kereskedő iparos- és hivatalnokréteg egyre jelentősebbé válhatott a keleti városrészben, hiszen a családfőket tekintve a két kategóriában összeírtak aránya már elérte a 16%-ot.95 Mindenképpen fel kell hívni a figyelmet, hogy akár a népszámlálás, akár az úrbéri összeírás adatait tekintjük, igencsak megszaporodtak azok a társadalmi elemek, akik a hagyományos feudális jogviszonyon kívülinek minősülhetnek, akik nem urbarialis mivoltukon, hanem egyéb szálakon kapcsolódtak a földesúrhoz. Ezzel szemben Kiskanizsán sokkal homogénabb, mondhatnánk falusiasabb társadalmi összetételt találunk az 1770-es és 80-as években. A korábbi esetben a 268 gazda mellett mindössze 7 tisztségviselőt írtak össze, de hasonló kép tükröződik a későbbi népszámlálásból is, amely szerint a 234 polgár jogállású ember mellett 106 zsellér is élt, valamint 56 egyéb jogállású, de itt szó sincs nemesekről, tisztviselőkről, papokról, stb. A termékenységi és halandósági mutatók a két városrészben nem különböztek lényegesen, amit jól mutat, hogy az 1—17 éves férfiaknaknak az össz-férfinépességen belüli aránya a két városrészben lényegében megegyezik. A Dél-Dunántúl területe ebben az időben — a Kanizsától távol levő Pécset leszámítva — szabad királyi városok nélküli térség volt. Meglehetősen nagyszámú olyan mezőváros található azonban ezen a 169 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) vidéken, amelyeknek városiasodásában a mezőgazdaság nyilvánvalóan nagy szerepet játszott. Érdemes tehát egy rövid összehasonlítás erejéig megvizsgálni, hogy Kanizsa társadalmi struktúrája mennyiben felel meg a térség adottságainak, avagy mi a különbség a régió többi mezővárosához képest. Vizsgálatunkhoz olyan településeket választottunk, amelyek viszonylag közel fekszenek Kanizsához, értelemszerűen zalai vagy somogyi oppidumok. Népességnövekedés a Kanizsa környéki mezővárosokban96 (1784/85, 1828) 1784/85 1828 Kis- és Nagykanizsa 5475 7824 Marcali 1426 1446 Kaposvár 2126 3579 Csurgó 877 1656 Zalaegerszeg 3500 3454 Légrád 2009 2144 Csáktornya 1142 1475 Kottori 1712 2118 Keszthely 3586 6930 Az összehasonlításból látható, hogy a népességszám tekintetében Kanizsa növekedésével a két megyeközpont — Zalaegerszeg és Kaposvár — nem tudott lépést tartani, egyedül a gróf Festeticsek mezővárosában, Keszthelyen ment végbe viszonylag hasonló lakosságszám- emelkedés. Mindjárt hozzá kell tennünk azonban, hogy Keszthely növekedése inkább tudatos földesúri fejlesztő politika eredménye volt, míg Kanizsa esetében ilyesmiről nem beszélhetünk. Még ennél is fontosabb azonban az, hogy a többi mezővárosban a viszonylag lassú népességnövekedés, továbbá az agrárszerkezeti elmaradottság is nyilvánvaló, hiszen a lakosság döntő aránya továbbra is a paraszti címszó alatt felvett népességelemnek bizonyult. Ezzel szemben Kanizsa olyan kiváltságos mezőváros volt, ahol a népesség egy része polgárnak mondhatta magát, évi megváltást fizetett, s — legalábbis Nagykanizsa — egyre inkább jelentős iparral és kereskedelemmel rendelkezett. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a Dél-Dunántúlnak ezen a vidékén egyedül Kanizsa volt az a mezőváros, ahol a modern városképződés folyamata már annyira előrehaladt, hogy ebből a szempontból a 18. század végére számos szabad királyi várost is megelőzött. 2. Az úrbéri szerződések és a területi változások A gazdák számának szinte folyamatos növekedése a földesúr számára meglehetősen előnytelenné tette a két Kanizsa határában a régi, még az 1750-es évek elején kikalkulált cenzusrendszert. Emlékezhetünk, hogy 1753-ban olyan szerződést kötöttek, amely szerint az évi 1600 forint fizetése reálisnak tűnt, ám az összeg szétosztását a lakosok között a város vezetősége végezhette. Időközben azonban a gazdák száma másfélszeresére nőtt, az árak és az értékesítési viszonyok folyamatosan javultak, vagyis az uraság részéről joggal merülhetett fel a kanizsai úrbéri szerződés revideálása. Két tényező ehhez mindenképpen hozzájárult. Az első, hogy 1760. június 10-én kelt nyilatkozatában Batthyány Lajos gróf lemondott kanizsai és homokkomáromi birtokainak tulajdonjogáról és kezeléséről, s azt a birtokok összes haszonélvezetével együtt átadta legidősebb fiának." Az új földesúr nyilvánvalóan jövedelmet akart kapni birtokaiból. A második tényező pedig az, hogy az 1760-as évek közepén egész Magyarország területén megindultak a Mária Terézia királynő által 1767. január 23-án elrendelt úrbéri összeírások, amelyeknek során felmérték és egységes elvek alapján rögzítették az úrbéresek által birtokolt földterületet, s meghatározták az utánuk járó szolgáltatásokat. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy Magyarországon éppen Zala és Vas vármegye volt az a terület, ahol a legnagyobb társadalmi elégedetlenség lángolt fel, s nem utolsósorban éppen a Festetics- és a Batthyány-birtokok népessége lázadozott a legtöbbet. (Finoman úgy is fogalmazhatunk, hogy a két legnagyobb Batthyány földbirtokos a birtokain történő lázadozás alkalmával nem állt éppen a helyzet magaslatán.) 98 Zala megyében is elkezdődött az úrbérrendezés, ám a folyamat lassan haladt, főleg azért, mert a szerződéssel élő települések, de főleg a mezővárosok polgárai, parasztjai nem akartak a korábbi kontraktusnál kedvezőtlenebb Urbáriumot.99 Emiatt 1767—68-ban az ellenálló nagyobb mezővárosokat (Nagykanizsát, Zalaegerszeget, Turnischát, Alsólendvát és Csáktornyát) úrbéri perekkel akarták az új Urbárium elfogadására szorítani.100 Mint tudjuk, Kanizsa kiváltságos mezőváros volt, de mégiscsak mezőváros, tehát földesúri fennhatóság alá esett, így küzdenie kellett a korábbi kedvezőbb állapot fenntartásáért, ám tudomásul kellett vennie, hogy a mellette lévő uradalmi falvak (Sormás, Esztregnye, Bajcsa stb.) 1767—68 során Urbáriumot kaptak, s ez előrevetítette a kanizsai újrarendezés végrehajtását is. Ugyanakkor az uradalom falvaiban sem ment simán az úrbérrendezés végrehajtása. Szepetneken például a jobbágyok kijelentették, hogy az új szabályozást nem akarják elfogadni, s helyette inkább a régi szerződés szerint kívánnak és hajlandók szolgálni egészen addig, amíg a király az új kontraktust jóvá nem hagyja. Homokkomáromban a jobbágyok határozottan megtagadták az 170 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) irtásföldek megváltási árának átvételét, és nem voltak hajlandóak azokat telki illetményükhöz csatolni, hiszen kedvezőbb volt az adózás utánuk.101 Egy 1768. évi kanizsai tervezetből tudjuk, hogy számos helyen megszorították volna a népesség agrárgazdasági tevékenységét, így a projektum nagy felzúdulást váltott ki. A városiak instanciájukban többek között azt kérték, hogy a földesúr a kerekesi, a bilkei és a péterfai pusztákat adja át nekik, mivel igen szűk a legelőjük, vagy pedig a földesúr vigye a jószágait máshova.102 Tanulságos volt a tiszttartó javaslata, miszerint ,/ízért nincs elég legelő, mert nemcsak magok marháikat legeltetik, hanem külső és kereskedésre szedett marháknak az legeitetőt kibérlik, és ennyi hányan közölük mint a vagyonosabbak élik az határnak részeit, többi lakosoknak nagy rövidséggel".103 Végül is az új szerződést 1770. július 15-én kötötték meg.104 Az addigi 1600 forintos cenzus megmaradt, s ez kétségkívül nagy eredmény volt a város számára. A házatlan zsellérek robotját egy nappal csökkentették. Az uraság felemelte a kerekesi, a bilkei és a péterfai pusztában történő szabad legeltetési cenzust, valamint a dőlt fák szabad felhasználása után járó cenzust a korábbi 400-ról 600 forintra. Az idegenek árendáiból származó haszon a földesurat illette, a telkek adásvétele továbbra is csak a földesúr engedélyével történhetett. További szigorítást jelentett a bíróválasztás hagyományos rendjének megváltoztatása, miszerint a bírót az uraság három jelöltjéből a város választja. A kilencedet és a tizedet továbbra is fizetik a városiak, a hegyvámos és dézsmás bort kötelesek voltak az uraság pincéjébe behordani. A vadászat, a halászat és a mészárszék joga az uraságé. A városnak azért maradtak még jövedelemforrásai. A kocsmáitatásra fennmaradt a hagyományos három hónapos állapot. A beteg állatokat engedély nélkül is leölhették, az ártalmas nagy vadakat lelőhették. A városi legelőkön csak a város marhái legelhettek. A vásárok és a sátorok jövedelmével is a város rendelkezhetett, akárcsak a hídpénz szedésével. A város népességének mindez nem nagyon tetszett, hiszen három nappal később már megfogalmazták panaszukat is. Az instanciából olyan kép bontakozik ki, amely a korábbi jó állapot utáni kesergés hangulatát idézi. Természetesen felpanaszolták, hogy sok a cenzus. (Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ekkor egy dicalis adóösszeírás szerint Nagykanizsán 420, Kiskanizsán pedig 241 gazda élt, vagyis az egy gazdára jutó cenzus 2,42 forint volt.)105 Kérték, hogy hadd lehessen szabad a kocsmáitatás joga, hiszen „saját szőlőjük van". (Ez nyilvánvalóan nem volt igaz, tudvalevőleg a szőlők a hetvenes években még nem Kanizsa területén voltak.) A kilenced helyett mindenben inkább tizedet fizettek volna. Kérték, hogy a szomszédos Festeticsbirtokokról (nyilván a csurgói-szentmiklósi területekről) átjött vadakat hadd lőhessék le, de emellett megígérték, hogy a Batthyány uraságét nem bántják. Szabad birtokforgalmat akartak, az évi szerződés bizonytalansága helyett jobbnak vélték az örökszerződés létrehozását. Úgy gondolták, egy mészárszék őket is megilletné, akárcsak az ún. „svájci földek" használata. A kölcsönös vádaskodások és követelőzések után a kérdés végleges — s a forrásokból úgy tűnik, hogy tartós — rendezése az 1773. március 29-én kelt úrbéri szerződésben következett be, amely Kanizsa város és Batthyány Ádám gróf között köttetett. 106 Bár a város monográfiaírója, Barbarits Lajos meglehetősen plasztikusan ábrázolja a szerződés létrejöttét,107 mégis úgy tűnik, hogy kölcsönös engedmények vannak ebben az új kontraktusban. Az évi 1600 + 400 forintos cenzust a város továbbra is elismerte, biztosította azt a régi jogot, hogy a jövedelem arányában a város osztotta szét, s ezzel hosszú távon újra előnyös állapothoz jutott. Hatalmas különbségek voltak ugyanakkor az egyéni fizetésben. 1773-ban Nagykanizsán a legtöbbet, évi 16 forintot a „Piaci utcában" lakó Chinoranyi Leopold nemes ember, a postamester fizette, míg a kiskanizsai fővirilisnek Vunczon József számított a maga 13 forintjával.108 Érdekes módon a kiskanizsaiak az összes 2000 forintból népességük arányához képest többet fizettek, mint a nagykanizsaiak. A 2000 forintos kvótából 875 forint (44%) megfizetésének terhe hárult rájuk akkor, amikor a gazdáknak csak 37%-a élt Kiskanizsán. A város biztosította magának azt is, hogy a külső és belső telkeket szabadon adhatja el. Továbbra is szabadnak minősült a cenzus ellenében a három pusztában való legeltetési jog, ám a zsidók és a görögök ottani legeltetése kizárt volt, ugyanakkor ők nem fizettek cenzust sem, hiszen másfajta adóra voltak kötelezve. (Az 1771—72-es dicalis conscriptio szerint 50 zsidó család élt már a keleti városrészben.) 109 Ha a város makkoltatni akarta a sertéseit, akkor ezért bérleti összeget kellett fizetnie a földesúrnak. Nagy újdonság volt a korábbiakhoz képest, hogy a földesúr engedélyezte a városnak a juhtartás lehetőségét. Megmaradt a hídpénz, az útvámszedés és a vásári jövedelem is a város számára. A földesúr biztosított magának még 400 forint bevételt a kidőlt és száraz fa városi lakosok általi felhasználásából, továbbá fenntartotta magának a kocsma, a mészárszék, a vadászat, a halászat stb. jövedelemszerzési lehetőségét. (A kocsmával kapcsolatban kiemelhetjük a szerződés azon punctumát, miszerint „senki a házában bort nem tarthat, el nem adhat"). A házatlan zsellérek a régi gyakorlatnak megfelelően 2 gyalognappal tartoztak az uraságnak, s emellett még 20 krajcár cenzust is fizet171 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) niük kellett. Kimondták azt is, hogy az új irtásföldek növekedése miatt újra fel kell mérni Kanizsa területét. A kórház számára rendelt 61 holdnak a fenntartása a város kötelessége volt. Megszabadult a földesúr a híd rendben tartásának kiadásaitól is, a továbbiakban ez a várost terhelte, amiért a földesúr némi földet adott át a városnak használatra (ezt az egyezkedési folyamat során 1773. augusztus 8-án döntötték el). Lényeges pontja az új szerződésnek az is, hogy a kontraktus kölcsönös betartását a vármegyei szolgabíró fogja ellenőrizni. Ugyanakkor elrendelték a város pontos földfelmérését; ezt a tevékenységet Kovács János „authenticált mathematicus" végezte el 1774-ben.1,0 Ennek során egy sessio nagyságát — eltérően néhány uradalmi falutól — 32 holdban határozták meg, míg egy holdat 1248 négyszögöllel azonosítottak, amely 3 pozsonyi mérőnyi vetést feltételezett. Az 1774-ben elkészült összeírás szerint a városiak által használt belső telkek nagysága Nagykanizsán 63,5 egész telket, míg a kiskanizsaiak hasonló földje 49,5 egész telket tett ki; átszámítva összesen 3615 holdnyi terület.111 Egy 1772. évi területi összeírásból kiderül, hogy Nagykanizsán ebben az időben a lakosok 3908 holdnyi szántót, fundust és kertet tartottak kézben, amihez még hozzá kell számítani 264 kaszás rétet. Ugyanakkor Kiskanizsán 3064 holdnyi földdel, mellette 520 kaszás réttel rendelkeztek, vagyis együttesen a két városrész lakossága mintegy 6972 hold földet, s emellett 784 kaszás rétet bírt.112 Mivel egy későbbi iratból tudjuk, hogy a város egész területe 12 952 hold volt, így a falcastrumban megadott területet átszámítva holdba, kiderül, hogy az összes földből a város jóval többet birtokolt, hiszen a lakosok által használt föld az összterületnek több mint 60%-át jelenti. A népesség szaporodásával nyilvánvalóan még nagyobb esély nyílt a városiak előtt, hiszen a földek után jelentős szolgáltatások jártak a földesúrnak, ugyanakkor a földesuraság számára fennállt annak a veszélye, hogy számára a birtokeloszlás szélsőségessé válik, s lassan minden föld a városi lakosság kezébe csúszik át. Kanizsa lakossága számára az 1773. évi úrbéri kontraktus — a városiakra nehezedő minden vonzata ellenére — még mindig előnyösebb jogi és vagyoni állapotot teremtett, mint az uradalmi falvakra és mezővárosokra létrehozott, az országos formáknak megfelelő Urbárium. Nézzük meg, hogy mekkora különbség volt a mezőváros és az uradalmi települések jogállásában és birtokhasználati lehetőségeiben! A táblázatból látható, hogy a kanizsai uradalomban az 1760-as évek vége felé 242 úrbéres jogállású ember élt, akik együttesen 3704 holdas telki állományt birtokoltak, s emellett természetesen lehetőségük volt a közös haszonvételű földek (erdők, legelők stb.) használatára is. Az is lényeges, hogy a 115 egész teleknyi föld után az uraság jelentős robotszolgáltatáshozjutott, amely ebben az időben a törvényi szabályozásnak megfelelően vagy 5975 igás, vagy pedig 11 950 gyalognapszám volt. Nem tudunk arról, hogy a kanizsai uradalomban az úrbéres falvak megváltották volna ekkoriban a robotot, így Batthyány gróf igen jelentős ingyen munkaerőhöz jutott. Még megjegyezzük, hogy a Batthyány család ezen ágának az úrbérrendezés idejében 198 egész teleknyi földje volt az uradalom területén (értelemszerűen Nagykanizsa és Kiskanizsa nélkül), míg összes dunántúli úrbéres földje Baranya, Somogy, Vas, Veszprém és Zala megyékben 863 egész telket tett ki.113 3. Termelés és gazdálkodás Az 1770-es évek elejéről elég sok összeírás maradt, amelyekből a városrészek földbirtok-tagozódása, illetve gazdálkodási tevékenysége megítélhető. Forrásaink sajnos korántsem homogén jellegűek, de legalább részben kiegészítik egymást. Ami a városiak által fizetett adókat illeti, a gazdák által használt úrbéri jogviszony alá eső föld után holdanként 3,5 nap gyalogrobotot számítva 12 197 nappal tartoztak, amit naponkénti 10 krajcárral váltottak meg, így az ez után fizetendő összeg 2032 forint 50 krajcár volt. Zsellérek 100-an voltak a városrészekben, 12 napszámmal számlálván 1200 nappal tartoztak, amely megváltva s 12 krajcárral számlálva a napokat összesen 240 forintot tett ki. A városlakók által Úrbéres telki állomány a kanizsai uradalomban (1967—68) Telekszám Belső telek Szántó Rét Úrbéres telki föld Telkes jobbágy Házas zsellér Házatlan zsellér Nagykanizsa 3,2 19 95 — 114 19 3 — Kiskanizsa 34,0 53 643 294 990 44 1 1 Sormás 26,3 70 584 400 1054 56 5 3 Szepetnek 51,4 75 1200 271 1546 101 9 — Összesen 114,9 217 2522 965 3704 220 18 4 172 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) a földesúrtól bérelt irtásföldek után 200 szekér szénát tartoztak fizetni, aminek megváltási értéke 40 forint volt ebben az időben. A kilencedbeli jövedelmet a már ismert 700 forint cenzussal váltották meg."4 A II. József kori kataszteri összeírások természetszerűen Zala vármegyét is elérték. Teljesen véletlenül, de Nagykanizsára vonatkozóan is megmaradtak azok az összesítő jegyzékek, amelyek lehetőséget adnak az 1786—89 közötti mezőgazdasági állapot és a földbirtokrendszer viszonylag pontos megítélésére. 1''5 Nézzük először a mezőgazdasági hasznosítás alatt álló terület nagyságát művelési ágak szerint (adatainkat katasztrális holdból magyar holdba számítottuk át)! Az adatokból világosan leolvasható, hogy a nagykanizsai lakosok mezőgazdasági tevékenysége saját határukban elsődlegesen a szántóföldi növénytermelésen, valamint az erdőélésen (feltehetően az erdőkben lévő legelők hasznosításán) alapult; ez a két tevékenységi kör a hasznosított területnek több mint 90 százalékát tette ki. A Landesbeschreibung megjegyezte, hogy az „...erdő az italmérésig közepes törzsű és gyér, ettől jobbra magasabb törzsű és sűrű. A rétek mindig mocsarasak.""6 Ekkor még mindig nem rendelkeztek saját határukban szőlőfölddel a kanizsaiak. Ezzel összecseng Szép Györgynek, Zala vármegye megbízottjának 1788. szeptember 22-én kelt leírása az egész kanizsai uradalomról, amely megerősítette, hogy a városi népesség saját területén szőlőföldekkel nem rendelkezett."7 Ez viszont nem zárta ki az extraneus birtoklás lehetőségét. Említettük már a századelő agrárföldrajzi áttekintése során, hogy a város keleti és délkeleti határán, a Bakónaki-patakon túl szőlőhegyek feküdtek. Ezek közül három érdemel külön említést, mégpedig a Látó-, a Szentgyörgyvári- és a Bagolai-hegy. A Látóhegy korábban a kanizsai uradalom területén feküdt, de a század közepén Batthyány földesúr elcserélte a szentmiklósi nagybirtok uraságával, Festetics Kristóffal, így az kikerült az uradalom szervezeti rendszeréből." 8 Érdekes volt e szőlőföldek működtetése, hiszen Szentmiklós kicsiny falu volt, a 2—3 km-re lévő Kanizsa viszont a maga gyorsan növekvő népességével regionálisan is meghatározó szerepet játszott. A három szőlőhegyen a szőlőbirtokosok főként Kanizsa városából kerültek ki. Rendelkezésünkre áll egy 1772. évi vármegyei és egy 1802. évi uradalmi összeírás, amelyekből nagyjából meg lehet ítélni a kanizsai birtokosok hovatartozását és a szőlőföldek nagyságát."9 Az alsó táblázatból látható, hogy míg a közvetlen szomszédságban fekvő Bagolán és a Látóhegyen jelentős többségben fordulnak elő kanizsai birtokosok, a legnagyobb Szentgyörgyvári-hegyen a szomszédos uradalmi központ lakosságával fele-fele arányban osztozhattak a kanizsaiak. Adatainkat együttesen vizsgálva pedig az derül ki, hogy a három szőlőhegyen lévő 344 szőlőbirtokból 209, vagyis 61%-nyi volt a város polgárainak és gazdáinak kezén. Ha a szőlőbirtokok nagyságát vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a kanizsaiak által birtokolt földek általában töredékholdak voltak; számításaink szerint mintegy fél holdas ültetvénnyel (vagyis kb. 600 négyszögöllel) rendelkeztek, ám természetesen a birtokok birtokosok szerint jelentősen szóródnak. Egyértelműen látszik, hogy a város gazdagabb polgárai esetében a szőlők is nagyobbak. így például a Gory, a Medvevits, a Popovics, a Pichler, a Fürst stb. családok esetében az átlagot négyszeresen- ötszörösen meghaladó birtokokat is találunk. A legnagyobb szőlők azonban egyértelműen a városban lakó nemesek kezén halmozódtak fel. Volt szőlője Batthyány hercegnek is, de mellette a Korenika, a postamester nemes Chinorányi família is jelentősebb birtokkal rendelkezett.120 A földesurak szerettek volna minél nagyobb jövedelmet nyerni birtokaikból, így nem véletlen, hogy igyekeztek földjeikből minél többet kiárendálni. így például 1798-ban Homokkomáromban, az Örömhegynek nevezett földön 43 holdnyi területet minő- A három szőlőhegy tulajdonosainak hovatartozéisa Bagolai-hegy Látóhegy Szentgyörgyvári-hegy Kanizsai lakos 71 51 87 Nem kanizsai lakos 38 9 88 Összesen 109 60 175 Művelési ág Mérete (hold) Százalékos aránya Szántóföld 3261 45,7 Rét 820 5,4 Kert 65 0,9 Legelő 241 3,4 Szőlő — — Erdő 3183 44,6 Összesen 7570 100,0 173 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) sítettek szőlőföldnek, s azt a két uradalomból bárki szabadon felvállalhatta.12'' Sajnos a forrás nem adja meg a szőlőt vállaló személyek hovatartozását, lakhelyét, ám az kétségtelennek tűnik, hogy — funduális vagy egyéb gazdakimutatások névsora alapján — legalább egyharmaduk kanizsai illetékességű polgár. Ott található például a listán az a Polay Ferenc, aki volt már rétárendás, molnár, szántóföldbérlő, s most már szőlővel is rendelkezett. Végül is 74-en vállalkoztak szőlőtelepítésre. Az ültetés után hat évig adómentességet élveztek, de utána különböző — a korban megszokott — szolgáltatásokkal tartoztak: tizedet kellett fizetniük, valamint minden hold után 1 pozsonyi akó hegyvámot. Tudnivaló, hogy a szőlőtelepítés mindenkinek jó volt a feudalizmus utolsó szakaszában. Egyrészt az uraságok földterületének (állótőkéjének) felértékelődését hozta, hiszen a szőlőföldek egységnyi ára mindig magasabb volt, mint például a szántóé vagy a legelőé, másrészt pedig az abból megszerezhető és sokoldalúan felhasználható termékmennyiség is meghatározó lehetett a majorságok szempontjából. Nem lehet véletlen, hogy ebben az időben több környékbéli uradalomban, így például az Ormánd folyó túloldalán lévő Boronkay József-féle vrászlói uradalomban is hasonló példákat láthatunk.122 Egy év nélküli, de forráskritikai alapon a 19. század elejére datálható birtokleírásból tudjuk, hogy Kanizsától északkeletre Mánta pusztán is jelentős szőlő volt, ahol ekkorra 50 holdas ültetvény alakult ki, ahol is 70 hospes (vagyis extraneus) művelt szőlőt.123 Mivel Kanizsán viszonylag sok olyan kereskedő élt, akiknek működése messze túllépett a város közvetlen határán, így azzal is találkozhattunk, hogy meszszebb lévő településeken is lehetett szőlője némelyiküknek. így például 17 72-ben a korábban városbíró Schrem János és a gazdag polgár, Hergovics Ferenc a szentmiklósi uradalom Dráva menti, mórichelyi praediumán rendelkezett szőlővel.124 Bár részletes kimutatásunk nincs, de pontosan tudjuk a városi tanácsjegyzőkönyveinek bejegyzéseiből s a hagyatéki anyagokból, hogy a várostól északra, az Inkeyek pallini uradalmában lévő förhénci hegyen is igen sok kanizsai polgárnak volt szőlője.125 Ez a szőlő, illetve bormennyiség adhatta a házi fogyasztás, valamint az úrbéri rendelkezésnek megfelelően a bormérés lehetőségét. Az Urbárium szerint azok a települések, ahol nem volt szőlőföld, a lakosságnak bormérési joga kizárólag Szent Mihály napjától karácsonyig volt. A feudalizmus idején azonban néha a törvények és rendeletek többfajta értelmezést nyertek. Az 1780-as évek közepén kiadott felségparancs például arról beszélt, hogy amely helységekben szőlőhegy van, a határokban termett borokat a lakosoknak szabad az utcán árulni, ahol pedig nincsenek, ott az említett fertály esztendőig lehet csak bort mérni.126 Mivel a földesúr Kanizsát mindig úgy tekintette, hogy az úrbéri szerződéssel működő regulázott város, a városi polgárság arra következtetett, hogy akkor nekik is szabad bort mérni az utcán. A város tanácsa azonban rámutatott arra, hogy Kanizsa nem regulázott, hanem contractualista város, ahol a borárulást a szerződés s nem az úrbéri rendelkezések határozzák meg, ezért saját lakosait az ilyen borárulástól eltiltotta. Tette persze ezt azért, mert Hertelendi tiszttartó számon kérte a várostól a borárulás bűnös gyakorlatát.127 Érdekes jelenség, amikor egy városi testületnek saját polgárait kell büntetni azért, hogy a földesúrral való békesség megmaradjon. Nézzük meg ezek után a többi földfajta eloszlását! Az 1786. évi osztrák típusú összeírásból pontos betekintést kaphatunk a szántóföldek birtoklási megoszlásába és a termelékenység alakulásába.128 A legérdekesebb, hogy a Batthyány hercegeknek Nagykanizsa területén alig volt érdemleges méretű szántóföldje, a város határában lévő szántók óriási része a városi lakosok kezében található. (Ez kétségkívül beleillik abba a képbe, amelyet a 18. század hetvenes éveiről alakítottunk ki.) Ugyanakkor az is kitűnik az összeírásból, hogy a földesúri majorság sokkal hatékonyabban, termelékenyebben működött, mint a sok és nyilván eltérő adottságú földet használó családi gazdaság. A majorsági gazdálkodásnak rendkívül jó terméseredményei voltak, s ez országosan is ritkaságszámba ment, hiszen magyar holdra átszámítva az urasági szántót, kiderül, hogy egy holdon mintegy 10 pozsonyi mérő gabonát tudtak betakarítani. Ezzel szemben a város polgárainak egy magyar holdon átlagban 5,2 pozsonyi mérős termése volt csak, ez nagyjából az országos átlag körül járhatott. Lehet, hogy a magyarázat a birtokolt szántók minőségében van, ám az is lehetséges, hogy a majorság már ennyivel termelékenyebb volt a hagyományos gabonatermelésnél. Hozzá kell tennünk, hogy a majorság fölénye nem meglepő, legfeljebb annak aránya érdemes figyelemre. Messze voltak már azok az idők, amikor a Laur-féle költségdegressziós törvény alapján a paraszti termelés felülmúlhatta az uraságit; az egyre nagyobb tőkeráfordítással dolgozó magyarországi Urasági Úrbéres Urasági Úrbéres Szántóból 126 m.h. 3135 m.h. 3,9% 96,8% Termésből 1261 p.m. 16 240 p.m. 7,2% 92,8% 174 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) uradalmak majorsági termelésével ebben az időben a hagyományos gazdaság már nem tudott versenyezni. Természetesen a majorságot nagyobb költségek is terhelték, ugyanakkor a mezőgazdasági belső üzemi vertikum miatt nem is tudta kapacitásait teljesen kihasználni. így például munkásainak, tisztjeinek állandóan földet kellett átengednie egyéni használatra. 1804-ben például a kanizsai urasági földekből az ottani alkalmazottak 58 holdat birtokoltak, s emellett Szepetneken 17, míg Homokkomáromban és Sormáson összesen 2 holdat használhattak. Adatainkból a négy legfontosabb gabonatermék termelési arányai is bemutathatok. Az egy év alatt termelt mennyiség (p. m.) Annak százalékos aránya Búza 329 2,1 Rozs 16 727 96,0 Árpa 177 0,9 Zab 268 1,0 p. m. = pozsonyi mérő Itt a korábbiakhoz képest annyi változást találunk, hogy a rozs dominanciája megnőtt. Valószínűleg a városiak a népességnövekedés miatt egyre rosszabb és rosszabb minőségű földek igénybe vételére is rászorultak, s a gyengébb minőségű földeket is elbíró rozs vetése mellett döntöttek. Az 1773. évi dicalis összeírás lehetővé teszi, hogy a gazdák számának változása mellett a városiak nagyállattartását is megítélhessük.129 Nagykanizsa Kiskanizsa Gazdák száma 420 241 Jármos ökör 437 426 Tehén 272 203 Ló 305 230 Látható a táblázatból, hogy nagyot változott a világ az eltelt 20 év alatt. Az állattartási adatok az 1770-es évek elején már egyértelműen arra utalnak, hogy Kiskanizsa lakossága egyre inkább a mezőgazdaság felé fordult, amit különösen az mutat jól, hogy az egy gazdára jutó jármos ökrök száma csaknem kétszerese a nagykanizsai ökrök számának, emellett az egy gazdára jutó tehén- és lóállomány esetében is egyértelmű a kiskanizsai előny. Ám mindjárt hozzá kell tennünk, hogy a legkisebb a fölény a tehenek egy főre jutó arányában, ami világosan mutatja, hogy még az iparosodó, kereskedő nagykanizsai lakosság számára is a tehéntartás, s az ezzel együtt járó fogyasztási struktúra menynyire fontos volt ebben az időben. 4. A berek kérdése A 18. század 70-es éveire egyre világosabbá vált, hogy a két városrész terjeszkedése leginkább egymás irányába történhet, s ennek legfontosabb akadálya az a mocsár, amely Kis- és Nagykanizsa között irdatlan nagy földre terjedt ki. Nagyon fontos kérdés volt, hogy a mocsár lecsapolása egyrészt az eltartóképesség megnövelését eredményezheti, másrészt járulékos hasznai is számottevőek: javulhatnak a közegészségügyi viszonyok, egységesebb formát nyerhet a városkép, s nem utolsósorban javulhatnak az infrastrukturális feltételek. A földesúr és a város már az 1760-as évektől kezdve próbálkozott a lecsapolás kezdetleges formáival, hogy a vizek szabad járását valamiképpen korlátozza. A legjelentősebb kísérletek 1762-ben és 1766-ban történtek. 1762-ben három ízben árkoltak, metszettek a városiak, s ennek eredményeképpen 565 öl hoszszúságban ástak ki csatornát; a tevékenységre a város 113 forintot fizetett ki.130 Négy évvel később 442 ölnyi kanális készült el, amely 109 forintjába került Kanizsa lakosságának.131 A földesúr költségeit nem ismerjük, de tudjuk, hogy egy osztrák származású Wieser nevű földmérő készítette el a terveket, s irányította a munkálatokat.132 Ezután a lecsapolási folyamat megszakadt, ám elszórt utalásokból tudjuk, hogy a csatornákra továbbra is odafigyeltek, nem engedték meg, hogy esetleg feliszapolódjanak. A mocsár nagy része azonban továbbra is megmaradt. A rendezés első nagy problémája a mocsár tulajdonjogának kérdése volt. Mint arra már korábban utaltunk, a berek területén a város is és a földesúr is használt kisebb-nagyobb tisztásokat, legelőket, kaszálókat. A földesúr részéről a majorsági gazdálkodás növelése, a város részéről pedig a hasznosítható területek megszerzése jelentette az indítékot ahhoz, hogy az 1780-as évektől mind a két jogi személy magáénak tekintse a területet. Hosszú pereskedés indult el, amelybe a vármegyétől kezdve szinte minden joghatóság bekapcsolódott, s ez a folyamat csak 1811-ben egy megegyezéssel jutott nyugvópontra. A város már 1787-ben hivatalosan is jogot próbált formálni a berekre; azt írták a vármegyének, hogy „...a város ezen berektül és Kanizsának egész határjátul árendázott", vagyis olyan földek után fizetett cenzust, amely az övé volt."3 A város kénytelen volt cselekedni, mert a gróf tervei arra vonatkozóan már közismertek voltak, hogy árkoltatni akarja mocsarat, s ezzel magának akarja kisajátítani a területet. A per folyt, ám a földesúri tevékenység is, s nagyon úgy tűnt, hogy Batthyány földes175 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) úr kész helyzet elé akarja állítani a bírákat, ráadásul elkezdett egy úrbéri pert a város ellen, mondván, hogy a kanizsaiak többször is megsértették az uraság saját kezelésű birtokait. Kanizsa a vármegye után az uralkodóhoz fordult, de végleges megoldás nem született. 1791. május 21-én a város újra a vármegyéhez fordult: vizsgálja meg, hogy a mocsár Kanizsáé vagy pedig a földesúré.134 Az ellentmondás abban állt, hogy hajdanában az Újszerzeményi Bizottság (Neoacqustica Commissio) ugyan a földesúrnak adta ezt a területet, ám Szapáry földesúr végrendeletében azt a városra hagyta. Egymással ellentétes döntések születtek. A vármegye egyik döntésében a berek tulajdonjogát a városénak mondotta, de a jogi folyamat más irányt vett: a Batthyányak magasabb helyeken nagyon erősek és befolyásosak voltak. Elérték, hogy az uralkodó az egész kérdést urbarialis kérdésnek tekintse, hiszen Kanizsa mégiscsak mezőváros volt, s így a döntés joga nyilvánvalóan az úriszékhez tartozott, annak ítélete pedig nem lehetett kérdéses. A város is aktivizálódott, húzta az időt, újabb és újabb beadványokat fogalmazott, ahogyan az egyik szerződés megjegyezte: „...a Kanizsai Határban lévő Berek eránt újj kérdések támadván", megpróbált újabb tárgyalási pozíciót elérni.135 1802-ben aztán döntő lépésre szánták el magukat a kanizsai lakosok. Barbarits Lajos érzékletesen ecseteli a történteket városmonográfiájában. Elhatározták a berek lecsapolásának megkezdését, függetlenül a földesúrtól. Megyei földmérők felmérték a berket, megrajzolták a kiásandó csatornák vonalát, a városi elöljáróság megtervezte a munka elvégzését, szétosztották a feladatot a lakosok között, és augusztus 3-án kora reggel megkezdték az ásást. Három nap alatt Kiskanizsa alatt 5000 ölnyi hosszúságban készült el a 2,5 méter széles csatorna, míg a következő két napon a Bajcsa alatt megkezdett kanálisnak álltak neki, s ástak ki 4000 ölnyit. A két észak-déli árkot északon két, összesen 980 öl, valószínűleg vízbevezető csatornával egészítették ki. A munka nem került pénzbe, azt a városi lakosok végezték ingyen. A tulajdonjog ezzel persze még nem változott, továbbra is bizonytalan volt a per végkimenetele. 136 Végül is mintegy 20 éves állandó pereskedés után 1808-ban úgy tűnt, végleges uralkodói döntés született: „...Szent Jakab havának 26-án ki adott Kegyelmes Resolutio szerint az Urodalomnak megítéltetett, és Executiora visszaküldetett", vagyis a földesúr pert nyert, s erővel elfoglalhatta a berek területét.137 A város még most sem adta meg magát, a végleges uralkodói döntés után is újabb kérelemleveleket fogalmazott Őfelségének, aminek hatására a végrehajtást is felfüggesztették. A város mindenhova instanciázott, ám hivatalos fórumokon — az időn kívül — nem sok eredményt ért el; Zala vármegye például azt írta vissza, hogy „...a Városiak ezen Kérelem leveleikben semmi új okot elöl nem hoznak, és így kéréseknek a Törvény értelme szerént hel nem adatthatik". Végül mégis kiderült, hogy az időhúzás is lehet eredményes. A mindenféle beadvány eredményeképpen a Helytartótanács a helyzet rendezésére kiküldte a számos funkcióval rendelkező gróf Várkonyi Amadét, aki többek között titkos tanácsos, kamarás, s nem utolsósorban „Tekintetes Nemes Zala Vármegye Fő lspányi Hivataljának Kormányozója" is volt. Az egyeztetések eredményeképpen 1810 legvégén a földesúr és a város lezárhatta a perlekedést, rendezte a berek ügyét, s ezt összekapcsolták egy új úrbéri kontraktus megkötésével.138 Hozzá kell tennünk azonban azt is, hogy a végső rendezésben minden bizonnyal nagy szerepet játszott a földtulajdonos személyének megváltozása: 1806-tól az a Batthyány Fülöp herceg irányította a majorátust, aki a korábbiakhoz képest lényegesen békülékenyebb hangot ütött meg a várossal szemben. A nagy kérdés eldöntése és értelmezése szempontjából érdemes azonban egy pillantást vetni arra, milyen volt az 1811. évi contractus előtt és után az uradalom és benne Kanizsa város földbirtok-megoszlási rendszere. Földbirtokos-szerkezet Kanizsán 1810-ben, a szerződés megkötése előtt139 (magyar holdban) Földesúri terület Városlakók által bírt terület Belső házhely — 503 Külső kert — 489 Szántóföld 220 3 133 Rétterület 146 808 Erdő 543 5 333 Mocsár 1 719 56 Szőlő — — Összesen 2 630 10 322 Látható a táblázatból, hogy a korábban bemutatott 1772. évi állapotokhoz képest jelentős az eltolódás a hasznosított földterület hovatartozásának kérdésében. Míg 17 72-ben alig több mint 60% föld volt a városiak kezében, addig 1810-re ez az arány kereken 80%-ra emelkedett. Az is egyértelmű, hogy a földesúr alig folytatott szántóföldi növénytermelést a város határában, hiszen mindössze 220 holdnyi földdel rendelkezett, s nem voltak külső vagy belső kertjei sem a határban. A területi kimutatásból az a következtetés vonható le, hogy az 1719 holdra kiterjedő mocsárban található legeltető területek, a kaszálható tisztások viszonylag nagy mennyisége a 176 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) 19. század első éveire az uradalom számára az állattartást predesztinálták, ahogyan ezt láthattuk korábbi időszakokra nézve is. Ha a városlakók földbirtokviszonyait vizsgáljuk, akkor pedig az tűnik először fel, hogy viszonylag nagy a szántóföld kiterjedése. 1786—89 között 3261 holdnyi szántóval rendelkeztek a lakók, amely — figyelembe véve a számolási pontatlanságokat — 1810-re alig változott. Lehetséges, hogy ez a mozdulatlanság jelentette a városiak problémáját? Mindenesetre tény, hogy a gazdák számának szaporodásával a szántók nem növekedtek együtt. Az erdőket is a városlakók használták elsődlegesen, s viszonylag nagyok voltak a kertek is, amelyek a városi élet nélkülözhetetlen feltételét jelentették, ugyanakkor az összeírás szerint a királyi ítéletnek megfelelően a berekből szinte semmi sem jutott a lakóknak. A 19. század első éveiben megindultak a lecsapolási munkák, s ennek során felmérték és funduális könyvben rögzítették a berek földállapotait. A ránk maradt levéltári forrásokból (de részlegesen Simonffy Emil egyik tanulmányából is) tudjuk, hogy az osztozkodás eredményeképpen Kanizsa város lakosainak kezén maradtak azok a berekterületek, amelyeket egészen 1807-ig használtak, s amelyeket korábban irtás révén hódítottak el a mocsártól. Ezekért a földekért korábban nem fizettek cenzust. Egy levéltári csomónyi tanúvallomás a bizonyíték arra, hogy a városlakók már a 18. század közepétől kezdve minden megkötés nélkül használhatták a berek területén lévő kaszálóréteket, ugyanúgy ott szabad legeltetést is folytathattak, s ezt a tevékenységet sem az uradalom tisztjei, sem más hatóságok nem korlátozták.''40 A város kapta — egy kisebb, 6 holdas földet leszámítva — az átvezető úttól északra, valamint délnyugatra eső területeket, ugyanakkor az uraságtól a város két olyan földdarabot is megkapott, amit ugyan korábban az uraság használt, ám most a szétosztásnál nem lett volna értelme megtartani, hiszen olyan helyen feküdtek, amelyek most már a városé lettek. Ez a két földdarab a korábbi úrbéri szerződésekben is állandóan szereplő Pólay-sziget és a Pivári malomnál lévő föld volt. Ugyanakkor az uradalom kapta a berek délkeleti részét, valamint a berek északi részén, a Magyar utcánál egy 6 holdas földet (csak emlékeztetőül jegyezzük meg, hogy ott urasági földek találhatók). Még jelentősebb változás az egész földtulajdonkérdésnél, hogy a korábbi urbarialis conscriptiókban a lakosoknak átengedett három puszta (Bilke, Kerekes és Péterfa praediumok) használati jogáról a város lemondott, ugyanis ezek a Kanizsa-patak keleti oldalán feküdtek, ott, ahova most az urasági földrészeket tagosították össze. A három puszta nagysága több felmérés szerint sem volt túlságosan nagy, az 1770. évi állapot szerint Péterfa 149, Bilke 226, míg Kerekes-puszta 251 holdnyi volt, ami öszszesen 626 magyar holdat tett ki. A csere legfontosabb eleme vélhetően az volt, hogy „ezen berek részek, mellyek a Város mellett, és többnyire a kertek alatt helyheztetnek, s mellyekbül két s háromszor kaszállható rétek könnyű fáradsággal lesznek, az említett pusztáknál, mellyek a Váróstul messze feküsznek, mint közelebb voltokra, mint haszonvételekre nézve nekünk sokkal hasznosabbak volnának". Fontos eleme volt a contractusnak, hogy a két szerződő fél kölcsönösen lemondott mindenfajta kártérítési igényéről.''41 Az osztozkodás területi eredményeképpen a város 975 holdat, míg az uradalom 1694 holdat kapott a berek területéből. Érdekes, és ugyanakkor a működési irányultságot jelzi, hogy a város a berek nyugati részén, vagyis a kiskanizsai oldalon szerzett nagyobb földet, míg a földesuraság az északi és a délkeleti területekre egyaránt ki tudta terjeszteni befolyását. S ha a kapott földnagyságból levonjuk az átengedett irtás- és egyéb földeket, akkor kiderül, hogy Kanizsa város nyeresége mindössze 230 hold, ám ahhoz képest, hogy 1808-ban még semmi föld sem járt volna a lakosoknak a törvényes ítélet szerint, mégis csak jó eredménnyel zárult a per. Mindenképpen meg kell azt is említenünk, hogy a berek átengedéséért a város elvállalt még 1400 forintnyi árendát, s így az amúgy is meglévő 1600 forintos árenda mellett a cenzus nagysága 3000 forintra növekedett.142 A megegyezés ugyanakkor egy olyan korszak vége felé következett be, amelyet általában napóleoni konjunktúrának szoktunk nevezni, s amelynek egyik legfontosabb jellemzője volt, hogy a kereskedelmi és mezőgazdasági pozíciók nagy mértékben javultak. Az urbarialis szerződés megkötésekor még éppen a devalváció előtt vagyunk, egy olyan időszak végén, amikor a mezőgazdasági árak s főleg a gabonaárak a dinamikusan növekedő állami kereslet miatt mintegy tízszeresükre emelkedtek. Egy 1799. évi árlistából tudjuk, hogy a kanizsai gabonaárak egy kissé magasabbak voltak például a veszprémi gabonaáraknál, minden valószínűség szerint a nagyobb kereslet miatt.143 Mindebből az következik, hogy az infláció miatt az árenda növekedése bizonyára nem jelentett jelentős tehertételt a városnak. A berek területi szétosztása megfelelő alkalmat adott az új, teljes értékű úrbéri szerződés (ún. örökszerződés) létrehozására. Ez az 1811. évi szerződés volt egészen a jobbágyfelszabadítás létrejöttéig a meghatározó kontraktus. A szerződés abban mindenképpen különbözött a korábbiaktól, hogy „örök időre" szabályozta az oppidum és a földesúr kapcsolatát, nem kellett már évenként megújítani, s kisebb volt a valószínűsége a város avagy a földesúr visszaélésének is. A szerződés 18 punctumból és 48 paragrafusból állt. Az első pontok a területi kérdéseket taglalták, a későbbiek pedig az adózási és jö177 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) vedelemelosztási kérdésekre adtak választ. A mezőgazdaság működése szempontjából, hasonlóan a korábbiakhoz, most is a földért (annak birtoklásáért) fizetendő cenzus meghatározása volt a legfontosabb passzus a szerződésben. Megmaradt az 1773. évi egyezség szerinti 1600 forint, amely kiegészült a fentebb már említett 1400 forinttal, vagyis Kanizsa lakói 1848-ig 3000 forintot fizettek a városi birtokaikért. De nagyok voltak a különbségek a gazdák között a fizetőképesség szempontjából. Azt is kimondták, hogy ha az uraság a városiaktól fundust vesz, akkor annak a cenzusát le kell vonni az összegből.144 Szabályozták az ún. regále-kérdéseket. Ennek legfontosabb pontja a kocsmáitatás joga volt. A problémát az jelentette, hogy a korábbi úrbéri szerződések megkötésének idején még nem voltak szőlők a kanizsai területen, ám 181 l-re már kialakultak kisebb méretű szőlők a városi külső dombokon, így változtatni kellett volna a boráruitatás jogán. Ez azonban a földesúr számára anyagi veszteséget okozott volna, így nem sikerült a városnak elérnie a változtatást; fennmaradt a régi, három hónapra történő szabályozás. A karácsony utáni kereskedést a földesúr megengedte, de csak nagyban, hordónként, s nem lehetett a pincékből, házakból árulni, csakis a vásáron. A mészárszék, a vámszedés, a mérlegházak joga továbbra is a földesúré maradt, de kimondták azt is, hogy az uradalom az útépítést illetően a városiakat semmiféle munkára nem kényszerítheti. Újdonság volt a korábbi szerződésékhez képest a juhtartásra vonatkozó rész; az 1773. évi szerződés szám szerint is korlátozta az uraság legeltetési jogát a kanizsai határban, most viszont szabadon, megkötések nélkül tarthatott már birkát a legelőkön: „reá állottunk és állunk arra is, hogy Ő Herczegsége...a Kanizsai Birkás Majorban és Határban minden meghatározott szám nélkül Birkákat tarthasson".145 A városiak viszont továbbra sem tarthattak birkát és kecskét. Ennek a passzusnak ekkor még nem, de az 1820-as években, a nagy gyapjúkonjunktúra alatt azonban már komoly jelentősége lett. V A MEZŐGAZDASÁGI RENDSZER VÁLTOZÁSAI (1811—1848) 1. Határhasználat és társadalom Az 1811. évi úrbéri szerződés rendezte (legalábbis akkor úgy tűnt) a földesúri és a városiak által használt földek hova tartozásának kérdését. A szétválasztott földeken megindultak a lecsapolási munkák, ám nagyon hamar, már az 1810-es évek második felében újabb összetűzésekre került sor a két fél között, s ez ügyben a város volt a kezdeményező. Az 1820-as évek második felében már jogi útra terelődött a berekhasználat ügye, a város felrúgta a korábbi kontraktus pontjait, s erőszakos legeltetést folytatott az urasági területeken. A ránk maradt úriszéki iratok tanúsága szerint a kiskanizsaiak voltak a hatalmaskodók, s amikor az uraság szolgái meg akarták őket bírságolni, akkor Wolf György fia a vadászinast bottal megütötte. Az úriszék ugyan 12 botütésre ítélte Wolfot, de az ügynek folytatása lett.146 Mindenesetre tény, hogy mind a kancellária, mind a vármegye felhívta a város figyelmét arra, hogy az uradalmi legelőt ne bántsák. 1828-ban Batthyány Fülöp Zala vármegyénél emelt panaszt a városiak ellen, miszerint azok erőszakosan „a Vám úton aluli fekvő réten a Tavaszi és az Őszi legeltetést végzik".''47 1829. szeptember végén az uradalom a saját területére minden bizonnyal szándékosan behajtott marhacsordát lefoglalta. A helyzet eldurvult, 1833. október 7-én néhány uradalmi szolga agybafőbe vert néhány erőszakos városit.148 Az eseteket lehetne még sorolni, ám az egyértelmű, hogy a városi lakosok egyre inkább rászorultak az újabb és újabb legelők és rétek megszerzésére és használatára, ezért szaporodhattak a fenti esetek. A helyzetet nyilvánvalóan a legelők és rétek méretének növelése oldhatta volna meg, ennek viszont előfeltétele volt a berek végleges lecsapolása. 1836- ban meg is alakult a lecsapoló társulat, s el is kezdtek némi kiszárítási tevékenységet, de a munka lassan haladt.149 Arra mindenképpen utalnunk kell, hogy az 1820—30-as években az egész országban mind nagyobb számban indultak meg a mocsártalanítási munkálatok. Megemlíthetjük itt a Zala folyón végrehajtott változásokat, illetve a Kanizsától két órányira lévő, az Ormánd-folyó mindkét oldalán kialakult ún. kápolnai berek lecsapolását. Ez utóbbi esetében mintegy 5700 holdas szabad területet nyertek a körzet birtokosai.150 Végül is a lecsapolások adta újabb területnyereségek magyarázhatják, hogy a kanizsai ellenségeskedés az egymásnak gyakran ellentmondó jogi ítéletek eredményeképpen folyamatosan csendesedett, s az 1840-es években már senki nem erőltette a berek használatával kapcsolatos korábbi összeütközéseket. A feudalizmus utolsó négy évtizede alatt a város népessége viszonylag gyors ütemben folyamatosan növekedett. 1828-ban a két városrész lakossága már elérte a 8000 főt,151 s különösen Nagykanizsa lakossága emelkedett gyorsan, mintegy 5900-6000 178 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) főre. Ez utóbbi városrész népességének növekedése 1787—1828 között 153%-os volt. A nagy népességnövekedésen belül nőtt annak a rétegnek a nagysága is, amelynek még mindig a mezőgazdaság jelentette a létforrást. A ránk maradt rovatos adóösszeírások is világosan jelzik a változást. A táblázatból látható, hogy Kanizsán a házzal rendelkező adózó családfők száma folyamatosan növekedett: 1803—1828 között 195 fős szaporodás figyelhető meg. Ha még tovább tekintünk, akkor viszont azt láthatjuk, hogy 1840-ben Nagykanizsán már csak 501, míg Kiskanizsán 324 adóköteles gazdát írtak össze, vagyis a két városrészben összesen 833 gazda élt.153 Ennek valószínűsíthető oka az egyéb társadalmi csoportok változása, valamint az, hogy a város agrárrendszere lassan már nem tudott több gazdálkodót eltartani, s így a létszámnövekedés más jogállású és foglalkozású rétegekben jelentkezett. Nézzük, hogy mekkora földet birtokoltak 1840-ben az agrártevékenységből élők! A két városrész lakosai együttesen 4086 holdnyi olyan házhelyet, szántót és rétet birtokoltak, amely után adót fizettek. Ehhez a nyomásrendszer miatt hozzá kell még számítanunk 1500 hold szántót, amellyel együtt 5586 holdas úrbéres területet kapunk. Ám mivel adóösszeírásról van szó, nem biztos, hogy pontosak az eredményeink, éppen ezért azok tendenciajellegére hívjuk fel inkább a figyelmet. Szembetűnő jelenség, hogy a két városrész közötti korábbi arányok megfordultak. A 18. század végén a kiskanizsaiak esetében igaz ugyan, hogy nagyobb volt a használt föld, de egészében még mindig a nagykanizsaiak birtokoltak többet a létszámuk miatt. 1840-ben viszont már lényegesen nagyobb volt a nyugati városrész által birtokolt mezőgazdaságilag hasznosított földek aránya. Mindebből persze az is következik, hogy a jelentős nagykanizsai népességnövekedés biztosan nem a mezőgazdasági népesség arányának növekedését jelenti, hanem a kereskedők és az iparosok számának emelkedését. Erre több forrás és szakirodalmi adat is utal. Bár az 1828. évi Regnicolaris Conscriptio adatai meglehetősen gyér számú iparost és kereskedőt jeleznek Kanizsán, ennek nem tulajdoníthatunk nagyobb jelentőséget.154 Ennél fontosabb, s ezt a történeti statisztikai irodalom, így Fényes Elek egy megjegyzése is megerősíti, hogy az 1840-es évek vége felé a város népességéből több mint 1500 fő zsidó vallású volt.155 A zsidók a keleti városrészben éltek. Magyarországon, a kor szokásainak megfelelően, 1840 előtt földtulajdonnal nem rendelkezhettek, s kézművesként sem nagyon élhettek, szabad királyi városban nem telepedhettek le, éppen ezért főleg azok felé a mezővárosok felé igyekeztek, amelyek a földesúri engedmények révén biztosabb megélhetést adhattak. Ilyen település volt Kanizsa is, de jelezzük, hogy a folyamat Kanizsa város esetében nem a 19. század első felében indult meg, hiszen már a 18. század utolsó harmadában is hasonló társadalmi tendenciát figyelhetünk meg. A Batthyány família grófi és hercegi ágának oppidumaiban (Szentgróton, Körmenden stb.) az átlagnál mindig jelentősebb zsidó lakosság élt. Érdekes módon a kiskanizsai földeknek egy főre vetített aránya alig változott az idők során; egy átlagos portához 1,3 holdnyi intravillanus fundus, 4,5 hold szántó és 3 hold rét tartozott, viszont újdonság a viszonylag magas szőlő-arány, amely majdnem elérte a fejenkénti egy holdat. A nagyka- Kanizsa társadalmának főbb csoportjai 1803—1828 között152 1803-ban 1828-ban Csökkenés Gyarapodás Házzal bíró család 744 939 — 195 Házatlan zsellér 179 151 28 — Iparos 219 191 28 — Kereskedő 25 36 — 11 Két vagy több igásállatal bíró gazda 330 137 193 — Nagykanizsa Kiskanizsa Házhely 661 hold 431 hold Szántó 549 hold 951 hold Rét 549 kaszás 944 kaszás Szőlő 523 kapás 326 kapás Összesen 1759 hold + szőlő 2326 hold + szőlő 179 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) nizsai gazdák belső házhelyének mérete szinte azonos a keleti területeken élők házhelynagyságával, ám szántóból már csak 2 hold, rétből pedig 1 hold jutott adózónként. Ez már önmagában is arra utalhat, hogy a nagykanizsai lakosságnak szükségképpen másból kellett megélnie, míg a kiskanizsai lakosok számára, ha ezt a határnagyságot kombinálni tudták relatíve jelentős legeltetéssel, állattartással, biztosíthatta a létfenntartást. Ugyanerre utalhat az is, hogy Nagykanizsán az adózók mellett összeírtak 354 szolgálót is. Az ő létük szorosan kapcsolódhat más ágazatbéli tevékenységhez, ugyanekkor 1840- ben Kiskanizsán mindössze 10 ilyen lakos élt. A szőlő méretében ugyanakkor nincs nagy különbség, sőt egy hajszállal a keleti városrész még meg is előzi a nyugatit a birtokolt terület egy főre eső arányában. Mindenesetre valószínűsíthető, hogy erre az időre a kanizsaiak extraneus birtoklása igencsak kiterjedt, egyre több környékbeli szőlőhegyen vállalhattak földeket. Egy, az 1830-as évek elején készült útfelmérés esetében megemlítették, hogy ,A magok határjában szőlőhegyek nincsenek, hanem bírnak a Homok komáromi (ezt láthattuk korábban), fórhéntzi, melly Méltóságos Pallini Inkey János Uraságé, ugy nemkülönben a Látói Hegyen, melynek tulajdonosa Méltóságos Gróf Festetics László Ur".156 A majorság területi kiterjesztésére nem sok esély volt, hiszen a városi népesség növekedése elvitte a fölös földeket. Korábban említettük már, hogy 1810- ben a majorság kiterjedése Kanizsán az összes földnek mindössze csak 20 százaléka lehetett. Egyértelmű volt, hogy Kanizsa városának szorosabban vett határa nem az a terület, ahol kiterjedt gazdálkodást lehet folytatni. Itt az erős népességnyomással szemben a földesúr gyakorlatilag védekezésre kényszerült, hiszen egy csaknem 10 000 fős, egy helyben lakó közösséget nem lehetett már úriszéki tárgyalással kezelni ebben az időben. Viszont ott volt a kanizsai uradalom jelentős területe, ahol már volt lehetőség a termelés területi kiterjesztésére is. 1848 előtt a földesúr Kanizsa városában már csak 220 hold szántóval, 586 hold réttel és 374 hold magánlegelővel rendelkezett, a többi legelő még mindig közös volt a várossal.157 Nem véletlen, hogy a majorság egyik legfontosabb ágazata az állattartás maradt. A földesúri „visszavonulás" egyik bizonyítéka, hogy 1835-ben Batthyány Fülöp herceg újabb területeket adott át a városi lakosoknak: a városi lakosok és a kereskedők kérésére megengedte, hogy „az izraeliták temploma mögött kukoricásként használt földet", jelesül 14 651 négyszögölnyi területet (azaz csaknem 12 holdat) „...bocsássák áruba felosztás révén".''5'' 2. Termelés és gazdálkodás A szántóföldi termelés. A területi adatokból is világosan következik, hogy a szántóföldi növénytermelés mellett az egyéb agrárágazatok is meghatározóak maradtak mind a városi lakosság, mind a majorság számára. A szántóföldi növénytermelésre nézve ránk maradtak az 1842—1847 közötti kilenced- kimutatások, amelyekből a városi adózó népesség gabonatermelése megítélhető. Elsőként Nagykanizsára vonatkozó adatainkat — a még nem felszorzott számokat — foglaltuk táblázatba.159 A táblázat adataiból megállapítható, hogy a kanizsai népesség legfontosabb szántóföldi gabonaterméke a 18. századi hagyományoknak megfelelően még mindig a rozs volt, hiszen az évi középátlagot tekintve hatszor annyi rozsot termeltek, mint búzát. Ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy a rozs dominanciája állandó jellegűnek tűnik, nyilvánvalóan a sovány talaj miatt. Az is látható, hogy termeltek árpát, minimális mennyiségben zabot és hajdinát is, ezeknek termelési aránya azonban messze elmarad a két fő növény mögött. Egészen biztosra vehetjük, hogy ez a nagymértékű rozstermelés saját szükségletre történt, hiszen a kanizsai piaci áradatok az 1840-es években a búza árát esetenként háromszor magasabbnak mutatják, mint a rozsét. Tárnok Alajos, aki 1842 után a 24 000 holdas gróf Zichy Károly-féle vrászlói uradalom jószágigazgatója (bonorum directora) volt, Nagykanizsán élt, s állandóan figyelemmel kísérte a piaci árak változását, s gazdatisztjeinek küldött leveleiben Nagykanizsa gabonatermése 1842—4 7 között Búza Rozs Árpa Zab Hajdina 1 8 4 2 97 4 8 3 4 — — 1 8 4 3 1 8 3 1 1 6 6 14 — — 1 8 4 4 1 3 9 1 1 61 13 — 2 1 8 4 5 2 0 7 9 5 9 19 — — 1 8 4 6 1 41 5 6 5 3 0 7 — 1 8 4 7 1 91 8 1 9 4 4 8 — Hat éves átlag 160 858 21 2 — 180 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) rendszeresen közölte azokat.160 (Megjegyezzük, hogy ő volt az a csáfordi birtokos köznemes, aki Kanizsán a védegyleti mozgalom szervezésében is jelentős részt vállalt.) Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az országos nagy termésvisszaesések Kanizsát sem kímélték. Közismert, hogy az utolsó nagy ,JWassenarmut" Európában 1815—16-ban volt, amikor még a magasabb életszínvonalat mutató nyugat-európai vidékeken is jelentős éhínség alakult ki.161 így volt ez Magyarországon is, nem véletlen, hogy számos vetésösszeírás maradt meg erről a korról. Kanizsán ekkor 448 olyan egyént írtak össze, akinek vetőmagra volt szüksége; a felmérés szerint ahhoz, hogy a következő esztendőben is vethessenek a gazdák, mintegy 2100 pozsonyi mérő gabonára volt szükség.162 Részlegesen az 1842—1847 közötti kilenced-kimutatások is valami hasonlóra utalnak. Egyrészt látható, hogy az évi középátlagtól igen jelentős eltérések alakultak ki mind a búza-, mind a rozstermésben. Számításunkat nézve nincs okunk azt feltételezni, hogy a vetésterületek állandóan jelentős mértékben módosultak volna. A búza esetében a termés éves középátlagától való eltérése lefelé 40, míg felfelé 29%-ot tett ki, a rozs esetében felfelé 36, lefelé 44%-os volt, ám mindjárt hozzá kell tennünk, hogy a két, viszonylag nagy lefelé történő eltérés egy évben, mégpedig az 1842. esztendőben következett be. Vagyis azt láthatjuk, hogy a természetföldrajzi, klimatikus hatások egyszerre érintették a két gabonafajtát, erre utal az is, hogy a gyenge és a csúcsévek is ugyanakkor következtek be. Az is látható, hogy az európai gazdasági ciklusnak megfelelően az 1846. év itt is katasztrofális termőév volt, viszont egyre jelentősebbé vált az adókötelesek kukoricatermelése. Ennek magyarázata az lehet, hogy eredménye kompenzációt jelenthetett a gabonatermés ingadozásával szemben. Az adatokból kitűnik, hogy Nagykanizsán kicsi volt a kukoricatermés ingadozása: a reformkor végén a hat évet figyelembe véve az éves középátlag 628 pozsonyi mérő volt, a pozitív kilengés 7-8, míg a negatív eltérés mindössze 20%-os volt csak. Kiskanizsán lényegesen egyszerűbb volt a gabonatermés szerkezete. Az adózók a nyugati városrészben csak rozsot termeltek, illetve jelentéktelen mértékű árpa fordult elő. A rozstermelés kilencedének évi középátlaga 230 keresztnyi. A termelési nagyságrendek ingadozása a nagykanizsaihoz hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy talán az 1846-os év nem okozott akkora visszaesést, mint Nagykanizsán. Jelentős volt viszont Kiskanizsán a kukorica termelése, ahol a kilenced évi átlaga mintegy 406 pozsonyi mérő csutás tengerit tett ki. Ha adatainkat összesítjük, akkor kiderül, hogy a két városrészben kenyérgabonából éves átlagban mintegy 1600 kereszt búza és 9720 kereszt rozs termett, vagyis összesen mintegy 11 320 kereszt lehetett az össztermés. Ezt átszámítva a korabeli keresztenként 2 pozsonyi mérős kulccsal, kiderül, hogy Kanizsa város polgárai a reformkor vége felé mintegy 1 415 000 liternyi kenyérgabonát termeltek a város határában. Ha mindezt elosztjuk a rovatos adóösszeírásban található szántófölddel is rendelkező gazdák számával, akkor pedig az az eredmény, hogy egy szántóvető adózó hozzávetőlegesen 1715 liternyi gabonával rendelkezhetett, s mindezt elosztva a háztartások átlagosan mintegy 7 fős létszámával kapjuk a fejenkénti 245 liter gabonát. Nyilvánvaló, hogy mindez édeskevés az éves szükséglethez képest, ám a helyzet nem volt tragikus, hiszen köztudomású, hogy a környék uradalmai már jelentős beszállítást végeztek, több uradalomnak már raktárai is voltak Kanizsán, vagyis a hiányok pótlása nem volt nehéz. Fényes Elek korabeli becslése szerint mintegy évi 600 000 hektoliter gabona cserélt gazdát a kanizsai piacon. Az a jövedelem pedig, amely a mindennapi kenyérgabona- szükséglet biztosításához kellett, egészen biztosan nem a mezőgazdasági tevékenységből származott. Még azt is megjegyezzük, hogy ha a források adta 100 éves intervallumot nézzük, akkor kiderül, hogy a 18. század közepére becsült 1 260 000 literes gabonatermés-mennyiséggel szemben a reformkorra ennél alig többet, vagyis 1400 000 liternyit termeltek Kanizsán. Igen ám, csakhogy időközben a város lakossága megkétszereződött, míg a gabonanövekedés szorzószáma csak 10%-kaI emelkedett, vagyis a fejenkénti gabonamennyiség mintegy 30 %-kal csökkent. Az állattartás. Amíg a szántóföldi termelésnél a két városrész közötti meghatározó különbséget inkább a kiskanizsaiak egy főre jutó nagyobb területe jelentette, addig az állattartás esetében szinte minden a kiskanizsai agráijelleg felé mutat. Az adózók állatállománya 1840-ben Kanizsán163 Nagykanizsa Kiskanizsa Összesen Jármos ökrök 40 216 256 Tehenek 87 174 261 Tinók 2 29 31 Hámos lovak 204 208 412 Sertések 118 193 311 181 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Mivel a kiskanizsaiaknak volt nagyobb szántóföldjük, egyáltalán nem meglepő, hogy az igavonásra használatos jár mos ökrökből több mint ötször annyival rendelkeztek, mint a nagykanizsaiak. A szarvasmarha szaporodásából következően a tehenek állománya is nyilvánvalóan magasabb, mint ahogyan a falusias életmód velejárójaként a sertésállomány is nőtt (az arányok e a területeken az 1820-as évek óta nem változtak). Érdekesség viszont a lóállomány megoszlása. A lovak száma az 1820-as évek óta mindkét városrészben emelkedett: 1823-ban még csak 134 ló volt,164 ám 1840-re számuk elérte a 412- t. S mivel Nagykanizsa is viszonylag sok lóval rendelkezik, valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy a folyamatosan emelkedő szállítási kapacitás szükségletével állunk szemben: a reformkorra megnövekedett kereskedelmi termékmennyiség mozgatása egyre nagyobb és nagyobb lóállományt igényelt. Természetesen nagy volt az állatállomány számbeli fluktuációja is, főleg a nehezen vagy egyáltalán nem gyógyítható betegségek szedték áldozataikat. Jellemző példa erre az az 1820. évi, a földesúrnak írt tiszttartói jelentés, miszerint ,/i szarvasmarhának valamilyen száj és körömbetegsége van, amely öröklődik is".''65 A juhászat viszont — hasonlóan más dél-dunántúli birtokokhoz — továbbra is földesúri üzemág maradt. Az 1810-es évek vége óta a gyapjúnak nagy konjunktúrája volt Magyarországon, aminek elsődleges oka az osztrák és a cseh posztómanufaktúrák és gyárak keresletének növekedése volt.166 Ennek érdekében szükség volt a hagyományos fajták cseréjére; az újdonság az egyre nagyobb számban és több változatban terjedő merinói fajta volt. A kanizsai uradalomban is gyorsan nőtt az állomány. Míg a 18. század közepén a juhok száma nem érte el az 1000-et, addig a reformkor végére már több mint 8200-zal rendelkezett a földesúr.167 A gyapjút a leghíresebb kanizsai zsidó kereskedő, Gottlieb Mayer vásárolta fel az uradalomtól.168 Igencsak megnőtt a gyapjúeladásból az uradalom bevétele, s ezt jól mutatja, hogy 1835-ben — egy tiszttartói jelentés („mázsálló lajstrom") adatai szerint — 12 069 forint bevétele volt Batthyány hercegnek a gyapjúból.169 A juhászainak nagy előnye volt, hogy számos kisebb, de egészében véve jelentős jövedelmi forrást tudott biztosítani. Egyrészt a trágyamennyiséget felhasználták a növénytermelés során, másrészt a juhbőröket is eladhatták, s nem utolsósorban a birkahús mint élelmiszer is fontos lehetett. 1835-ben Sényi Gábor tiszttartó például azt jelentette a hercegnek, hogy sikerült eladnia a juhbőröket, amiért több ezer pengőt kapott az uradalom.170 A hatalmas méretű erdők és benne a legelők könnyűszerrel biztosították a földesúri állatállomány eltartását és nevelését, olyannyira, hogy a fölös legelőket még árendába is tudták adni. így például fennmaradt az északi szomszéd uradalom urának, Inkey Ádámnak az az igazoló levele, amelyben bizonyítja, hogy 1817-ben a „berken átfolyó fő kanálistól keletre lévő allodiális nagy rétet kiárendálta", ott a kaszálás és a legeltetés joga az övé lett, s ezért évi 330 forintot fizetett.171 A szőlőtermelés. Mivel a kanizsai népesség viszonylag gyorsan növekedett, a 19. század első felében mindenképpen szükség volt a szőlőterületek megnövelésére. A környék uradalmaiban a földesurak mindenhol felismerték az ebben rejlő jövedelemszerzési lehetőségeket, s növelték a szőlővel beültethető terület nagyságát, így a kanizsaiak is egyre több lehetőséghez jutottak az extraneus birtoklást illetően. A Festetics-féle szentmiklósi uradalom három, korábban említett szőlőhegyén azonban már nem voltak szabad területek, így a város polgárainak kényszerűen távolabb kellett szőlőföldeket keresniük. A környéken, a várostól 20—25 km-re két olyan terület volt, ahol jó minőségű borokat lehetett termelni. Az egyik település a Kanizsától délkeletre lévő Sand falu, amelyről egy 1812. évi forrás azt írja, hogy „szőlőhegye nemes borokat terem".''72 Az 1830-as években kezdtek megjelenni a kanizsai polgárok a faluban, első forrásunk Fekete Györgyről szól, aki 1836-ban vette szőlőjét, amely után 2 akó és 23 icce hegyvámot fizetett.173 Az sem lehet véletlen, hogy a sandiakat egy 1820-as években kitört, szőlővel is összefüggő lázongás miatti perben éppen egy kanizsai ügyvéd, nevezetesen Horváth Antal képviselte.174 A másik szőlővásárlási lehetőség a vrászlói uradalom területéhez kapcsolódott. Ott az 1840-es években gróf Zichy Károly erőteljes fejlesztései nyomán Miháldi faluban lehetett új szőlőket kialakítani.175 Miháldi is híres volt jó boráról.176 Az 1840-es években már nemcsak egyszerű kanizsai lakosok, hanem kereskedők és zsidó vállalkozók is megjelentek szőlőbirtokosként a falutól nyugatra lévő, tehát Kanizsa felé eső három szőlőhegyen. Erre vonatkozó forrásaink közül csak egyet említünk meg: 1840-ben kelt az az irat, amelyben a nagyon gazdag zsidó kereskedő, Leszner Bernárd, korábban Lachenbacher Jakabnak kölcsönadott 650 forintos váltójának kiegyenlítését követelte. A váltó biztosítéka Lachenbachernek Miháldiban, a Gradiskai szőlőhegyen lévő földjei utáni termés volt. A szőlőt felbecsülték, értéke 600 forintot tett ki.177 A kanizsaiaknak az extraneus birtoklás mellett a városon és az uradalmon belül is nyílt lehetősége újabb és újabb szőlőföldek kialakítására. Ezt világosan mutatja az 1841. évi rovatos összeírás, amely szerint a két Kanizsán összesen 846 kapásnyi szőlőterület volt már az adózók kezén. Ebből 564 kapás Nagykanizsára, míg 382 kapás Kiskanizsára esett. Nagykanizsán az 564 kapásnyi szőlőföld 192 ember kezében volt, vagyis az egy főre jutó szőlőbirtok nagysága ezen az úrbéri területen belül majdnem elérte a 3 kapást.178 Az 1840-es években az uradalom el182 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) cserélte földjei egy részét Festetics gróffal, így a város melletti dombon (Sáncon) szőlőtelepítésekre kerülhetett sor. Ebből jött létre közvetlenül a földesúr legelője mellett a Szabadhegy, amelyet a század közepén telepítettek be, s viszonylag sok ember vállalhatott ott szőlőt.179 3. Az uradalom a jobbágyfelszabadítás előtti időkben A Batthyányak kanizsai uradalma az 1840-es évek végén sajátos képet mutatott. Volt az uradalomnak egy nagyon gyorsan fejlődő mezővárosi központja, amelyben a népesség egyre inkább kereskedelemmel és iparral foglalkozott, s amely város egyre jobban kikerült a földesúri uradalmi rendszerből, úgy is mondhatnánk, hogy egy sajátos szigetet képezett az úrbéres világ központjában. A város lakossága anyagilag egyre erősödött, amit jól mutat, hogy közvetlenül a polgári forradalom előtti évben már felajánlották a földesúrnak, hogy a dézsma helyett szívesen fizetnének inkább megváltást. A másik oldalon viszont ott volt a kanizsai uradalomnak a város nélkül vett területe a maga öt falujával, s mellette még a homokkomáromi uradalom, amely igazgatásilag teljesen beolvadt a kanizsai domíniumba. Ez az uradalom teljes egészében a hagyományos úrbéri törvények szerint élt, a régi jogszabályok alapján adózott. S bár voltak a térségnek piaci kapcsolatai Kanizsával, mégis eltért a mindennapi tevékenysége és élete a városétól. Nézzük, mi jellemezte az uradalom falvainak helyzetét! 1848-ban a kanizsai uradalomban 151 egész jobbágyi telek volt, ám ebben benne van az a 25 egész telek is, amely Szepetneken egy olyan társadalmi csoporté volt, amelyet minden valószínűség szerint egy közösségként telepítettek oda. Az ő jogi megítélésük „szabados" volt, így nem csoda, hogy eltért az adózási rendszerük is az uradalom többi lakosáétól. Ez a libertinus csoport minden valószínűség szerint német származású volt. Feljegyezték róluk az 1830-as évek elején, hogy Szepetnek „...népe kiváltképpen a Némethek igen szorgalmatosak"."1 Bajcsán is volt az 1761. évi telepítés révén egy népességcsoport, amelynek kötelességeit külön szerződés szabályozta az uradalom területén. A többiek viszont hagyományos jobbágyok és zsellérek voltak, s annak megfelelően szolgáltak. Sormás, Esztregnye és Szepetnek viszonylag népes település volt, így a nagyobb lakosság révén a földesúr jelentős robotmennyiséghez jutott, amely 1817-ben még csak 17 600,182 de 1848 elejére már csaknem 20 000 gyalognapot tett ki.183 Az azonban szinte egészen biztos, hogy ezt a mennyiséget a kicsiny majorsági szántónagyság miatt nem tudták felhasználni, sok jel mutat arra, hogy megváltást fizetett érte a lakosság. Jelentősen megkönnyítette az uraság helyzetét, hogy az uradalom területe és benne falvai egy tagban feküdtek; területe kelet-nyugat irányban három-négy, északdéli irányban pedig két-három óra alatt be lehetett járni, s ebből következően a munkaerő-mozgatás s nyilván a munkaellenőrzés nem jelenthetett különösebb problémát s költséget. A magyar mezőgazdaság feudális kori sokszínűségét mutatja az a 238 munkanap, amelyet a szepetneki, esztregnyei és sormási lakosság egy része vállalt gyalognapszámként a földesúrtól kapott rétért és szántóért. Ez a környéken megszokott volt, így például a kanizsai uradalom szomszédságában, hasonló klimatikus és talajadottságok mellett a vrászlói Zichy-uradalomban kétszer annyi felvállalt földdel rendelkeztek a falusiak, mint amekkora úrbéri illetékességük volt.184 A kanizsai domíniumban magasabb telekhányad alakult ki, lényegesen nagyobb népességgel, s így a földesúrnak nemigen maradtak olyan szabad művelhető földjei, amelyeket bérbe adhatott volna. Az is látható, hogy a jobbágyfelszabadítás előtti időszakban a Batthyányak kanizsai domíniumában az úrbéri jövedelem nem volt túlságosan magas. Ha minden beszedhető jövedelmet összeszámolunk (benne a kanizsai adót, cenzust, a jobbágyok robotját, a megváltást, füstpénzt stb.), akkor sem becsülhetjük nagyobbra az úrbéres jövedelmet 25—30 000 forintnál. A megmaradt adatok alapján úgy tűnik, hogy a kani- A kanizsai uradalom falvainak állapota 1848 elején180 Jobbágyi telek Hosszúfuvar Robot Füstpénz Úrbéres Földért Szepetnek 68 136 8 358 15 173 Bajcsa — — 810 — — Fityeház — — 1 224 — — Sormás 49 97 5 586 145 78 Esztregnye 34 67 3 850 78 195 Összesen 151 300 19 828 238 446 183 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) zsai uradalomban az éves bevétel az 1830—40-es években mintegy 55—60 000 forint lehetett, s ebből az következik, hogy a majorsági termelésből, a bérletekből, ipari tevékenységből stb. származó bevételek aránya lassan elérhette az urbariális jövedelmeket. Valószínűleg Batthyány herceg kanizsai birtoka nem tartozott a legjövedelmezőbb uradalmak közé. Erre utal, hogy 1843-ban a kanizsai uradalom tiszta jövedelme 35 000 forint volt, míg az enyingi birtok 51 600 forintot, az érdi uradalom 28 000 forintot hozott, pedig területileg mindegyik jóval kisebb volt, mint a kanizsai."15 A tiszta jövedelmet csökkentő tényezők között ki kell emelnünk a majorsági belső üzemkört, amely ebben a korban a magyarországi ismert uradalmak bruttó bevételeiből 25—30%-ot szinte mindenhol elvitt. Meghatározó volt a tisztek, alkalmazottak pénzbeli és deputátum jellegű fizetése, az egyre erőteljesebb építkezések anyag- és munkaerőköltsége (csupán ez utóbbi 1834-ben több mint 6000 forint volt),18- de itt szerepel a költséglistán a reprezentáció, vagyis a hercegi életszínvonal garantálása is. Ez utóbbihoz mindig rendben kellett tartani a jelentős méretű kanizsai kastélyt, a huszároknak biztosítani kellett a ruhát stb. Ezeken kívül a földesúri patriarchális funkciók egyre teljesebb megnyilvánulásai is jövedelem-csökkentő hatást gyakoroltak. Akárcsak máshol, úgy a kanizsai uradalomban is nagy szerepe volt a földesúri jótékonykodásnak, az adományoknak. Csak néhány jellegzetes példa erre: 1835. május végén Batthyány Fülöp herceg elrendelte, hogy a kanizsai tűzvész károsultjainak 300 kéve zsúpot, 105 szál fát és 2400 cserepet, valamint 53 500 téglát adjanak ingyen.187 Szintén ugyanebből az évből származik Horváth Pál árendás molnár könyörgő levele, miszerint nagy volt a szárazság, s így kevesebb gabonát tudott őrölni, s kérte, hogy „...árendájából valami engedtessen", s ezt a herceg Bécsből keltezett levelében az utolsó negyedévi bérleti összeg elengedésével jóvá is hagyta.188 A negyvenes évek végi éhínség következményeinek enyhítésére 1847-ben 62 szűkölködő jobbágy kapott 304 pengőforintnyi gabonát és egyéb élelmiszert stb.18'' Az ilyen típusú adományok az önkéntes jövedelemtranszfer tipikus formái voltak a tradicionális Európában, ugyanakkor néha igen magas jövedelemallokációt — vagyis a jövedelmek átcsoportosulását az egyes társadalmi rétegek között — is eredményezhettek. 4. A forradalom közvetlen hatása a kanizsai agrárrendszerre Az 1848. évi forradalom hosszú politikai előcsatározások után viszonylag gyorsan létrehozta azokat az alaptörvényeket, amelyek a jobbágyság eltörlésére, s vele párhuzamosan egy polgári tulajdonrendszer kiépítésére, s főleg a szabad paraszti földek kialakítására vonatkoztak. Megváltozott a korábbi adórendszer is, s e törvényeknek Kanizsa népességére is nagy hatása volt. Az 1848. április 11-én aláírt és hatályba lépett törvények magyarországi végrehajtása vidékenként igen nagy eltéréseket mutatott, hiszen a törvények fogadtatása nagyban függött az addig elért jogi és társadalmi állapotoktól, a gazdasági fejlettségtől, a politikai radikalizmustól stb. Különösen a mezővárosok népessége értelmezte nehezen a törvényeket, mivel a legtöbb mezőváros egyértelműen úrbéres kötöttségűnek minősült, s ebből következően az általuk használt földek nagy része cenzuális, általában a földesúri tulajdon alá eső föld volt, amelynek tulajdonjoga továbbra is a földesúré maradt, így nagyon komoly megváltási árat kellett fizetniük, s ez hosszú időre visszavethette egyes mezővárosok fejlődését. Tetézte a bajt számos mezőváros esetében, hogy a megváltási ár kifizetése elvitte az addigi felhalmozott jövedelmet, vagyont, de ugyanakkor a magasabb városi népsűrűség miatt viszonylag gyorsan elkezdtek emelkedni a telekárak. Kanizsa város 1848 tavaszán szinte azonnal megszüntette a cenzus fizetését, s ebben az évben a város népe nem adta már be a kilencedet sem, sőt jogot formált arra is, hogy az uradalom legeltetését szabályozza, s szabad szőlőtelepítésre engedélyt adjon.190 A város nem ismert el semmiféle urbarialis rendszert. Azt írták, hogy „Kanisa várossában semmi jobbágyság nem létezik", s itt az 1811. évi örökszerződésre hivatkoztak. 1"1 Az már önmagában is ellentmondott ennek, hogy úgy vélték, a hercegnek nincs joga úrbéri kötelezettségeket, szolgáltatásokat követelni a várostól, hiszen ő kárpótlást kap majd a kincstártól, tehát ténylegesen elismerték, hogy mégis csak úrbéri jellege volt a kapcsolatnak. (Az ilyen fajta városi vélemények nem voltak ritkák korábban sem.) Arra is maradtak fenn adatok, hogy a város népessége 1848 telén az urasági erdők területét kezdte fosztogatni, minden ember vitte a fát (pedig a földesúr az erdők alig 10%-ával rendelkezett csak), hiszen az igazság- és jogszolgáltatás eléggé meggyöngült, amelynek egyik legfontosabb oka a bizonytalan közjogi és politikai, valamint a hadihelyzet volt.192 Maradtak azonban olyan vitás kérdések, amelyek rendezésére majd csak az 1850-es években kerülhetett sor. így például még mindig voltak olyan közös erdők és legelőföldek, amelyeket jogilag el kellett egymástól különíteni, s véglegesen tagosítani, valamint telekkönyvezni. Értelmezni kellett az 1811. évi szerződést, mégpedig abból a célból, hogy magánjogi vagy urbarialis szerződésről volt-e szó, ez pedig azért volt nagyon lényeges, mert ennek függvényében derült ki, hogy a földesúrnak állami kárpótlás jár-e az elveszített 165 telekért, vagy pedig a lakosoknak maguknak kell megváltani az általuk használt földeket.193 Ezekre a kérdésekre a végleges válasz majd csak az 1850-es években — de már egy megváltozott politikai és jogi helyzetben, a császári neoabszolutizmus időszakában — születhetett meg. 184 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) JEGYZETEK A forrásokról Feldolgozásunkat négy alapvető forráscsoportra építhettük. Egyrészt a Magyar Országos Levéltárban az egyik leggazdagabb családi levéltár, a Batthyány- hercegi család levéltárának egyes iratcsomói nagyon fontos részletekre adnak megbízható kútfőket, ám korántsem teljes a Kanizsára vonatkozó iratanyag. Másrészt a mezővárosi létből következően a Zala Megyei Levéltár is számos olyan öszszeírást, peranyagot tartalmaz, amit hasznosítani tudtunk. Harmadrészt haszonnal tudtuk forgatni a nagykanizsai Thúry György Múzeum megmaradt városi anyagait, illetve a helytörténeti cédulagyűjteményét. Negyedszer pedig a szakirodalom, illetve a leíró statisztika is sok olyan utalást tett már Kanizsa gazdaságára vonatkozóan, amit be tudtunk építeni a feldolgozásba. 1 Bairoch 1977, 297—333. 2 Kaposi 1996/a 124—141. 3 L. Mérei 1948 (esetleírások). 4 Bácskai —Nagy, 45. 5 L. a monográfia kereskedelmi fejezetét. 6 Az uradalomhoz: Vándor és Maksay 1959 7 Marczali, 1—25, Kaposi 2002, 76—78, Z. m. tört. olv. 120, Szabó B. 99—111. 8 MOL P 1322. 100. cs. N. 2. 1693. 9 Bél 1989, 224.; Iványi 1983, 115—129.; Mocsáryl. 1902, 177—183. 10 Uo. 11 Jkv. 1896, 11. 12 Barbarits, 25. 13 Grassics halála után a Kamara a birtokot 36 500 forintra értékelte fel; MOL P 1322. 181. cs. 101. tétel. Kanizsa. 14 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 1. 1717. 15 Jkv. 1896, 11. 16 A vásárlást illető legfontosabb dokumentumok: MOL P 1313. 30. cs. Lad. 13. N. 6. 1743, MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 2. 1743, MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 18. 1743, MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 23. 1744. ''7 A Batthyány család földbirtok-felhalmozásához és genealógiai vázlatának bemutatásához a következő fontosabb munkákat használtuk fel: Zimányi 1962, Nagyi. 1861. 1. k. Barbarits, Tárnok, Kempelen 1888 (1895.); Kempelen 1931, 1. k. 18 MOL P 1322. 100. cs. 377. sz. 1810. 19 Atlasz 1976, 6. k. 20 Degré 1972, 103. 21 Bátorfi, 5. k. 351. 22 Bél 1989, 206. 23 Uo. 24 Kaposi 1997/b 64—65. 25 Bencze 1986,24. 26 Ihrig, 276. 27 Bél 1989, 206. 28 Bél Mátyást idézi: Reőthy, 154. 29 Barbarits, 30. 30 MOL Festetics cs. lt. P 275. 79. cs. Bagola (83) 1802. 31 Mérey, T. 1997, 93. (térkép) 32 Jkv. 1896, 10. 33 Uo. 34 Cseke—Horváth, 37. 35 ZML Ö 11. 36 ZML Ö 19. 1715. 37 ZML Ö 21. 1720. 38 Barbarits, 63-69. 39 Degré 1972, 104. 40 Ördög 1991, III. k. 577. 41 Barbarits, 98. 42 MOL P 1313. 38. cs. 80. 05- 1—4. lap 43 MOL P 1313. 38. cs. 1753. Kanizsa úrbéres földjei. 44 MOL P 1322. 100. cs. 377. sz. 43 L. a 42. sz. jegyzetet. 46 Uo. 47 MOL P 1330. 3. cs. 1753. 48 Bairoch 1990, 47—60, Bácskai 1988 49 MOL P 1330. 3. cs. 1753. 50 MOL P 1313. 206. cs. II. N 19. 1713. 01. 01. 51 Uo. 36. cs. Lad. 13. N 27/1—2. 1731. 52 Uo. 206. cs. III. 1753. 53 Uo. 54 MOL P 1313. 38. cs. 80 F2. 55 Uo. 80 F6. 56 Uo. 80 F4. 57 MOL P 1330. 3. cs. 1748. 58 Kaposi 1992, 77. 59 MOL P 1330. 3. cs. 1749. 60 Kaposi 1992, 82. 61 Lásd Gaál 1978 (1980), 30 7. 62 Zimányi 1965, 236—274. 63 MOL P 1330. 3. cs. 1748. 64 Uo. 65 Uo. 1747—1750 közötti gazdatiszti terméskimutatások. 66 Uo. 1753. évi terméskimutatás. 67 MOL P 1330. 3. cs. 1747. évi szarvasmarhakimutatás. 68 Uo. 69 Uo. 70 MOL P 1313. 38. cs. 74/3. Kanizsa 71 MOL P 1330. 3. cs. 1748. 72 MOL P 1313. 38. cs. 75/23. 1758—61. 73 MOL P 1330. 3. cs. 1748. 185 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) 74 Lásd: Zimányi 1968, Kirilly—Kiss, N. 1968; í. még a szomszéd keleti vármegyére: Magyar E. 1981 75 MOL P 1330. 3. cs. 1752. 76 MOL P 1322. 19. cs. 1803. 09. 30. 77 MOL P 1330. 3. cs. 1748. 78 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 27/1—2. 79 Kerecsényi 1987, 298. 80 Uo. 301. 81 Uo. 303. 82 MOL P 1313 38. cs. 75/27. 1752. 12. 10. 83 Cseke—Horváth, 41. 84 MOL P 1322. Tisztiszék. 1766. 04. 4—5. 85 Uo. 1765. 11. 14. 14/10. 86 MOL P 1313. 38. cs. 77/44. 1753. 87 Uo. 88 L. 85. sz. jegyzetet. 89 Az 1757. évi és az 1771. évi adatokat l. Ördög, III. k. 577. Az 1784. évi adatok: Danyi—Dávid, Zala megye. 90 MOL P 1313. 38. cs. 80R. 12. 91 Uo. 80R1. 92 Makoviczky, 22. 93 Uo. 37. 94 MOL P 1322. 100. cs. 309. 95 MOL P 1313. 38. cs. 80R1. 96 Az adatokat a következő művekből vettük: 1784—85-re: Danyi-Dávid; 1828-ra: Fényes 1841, 1. k. 475—476. Az adatok értékeléséhez: Kovacsics, 249—271. 97 MOL P 1317. 30. cs. Fasc. 86. N. 1. D. 98 Lásd: Szabó D. 1933; Vörös 1952; 290—384. 99 Felhő 1973; 365. 100 Uo. 101 Z. m. tört. olv. 62—63.p. 102 MOL P 1313. 38. cs. Lad. 15. N. 80. B. 103 Uo. N. 80. C. 104 Uo. N. 80. G. 105 ZML Conscr. dic. Kanizsa 1771/72. 106 MOL P 1313. 39. cs. Lad. 15. N. 81/82. 107 Barbarits, 28. 108 MOL P 1322. 100. cs. 1773. 109 ZML Conscr. dic. 1771/72. 110 MOL P 1313. 38. cs. A város területének felmérése. 1,1 MOL P 1322. 100. cs. 309. sz. 1774. 112 L. 110. sz. jegyzetet 1,3 Felhő 1971 114 MOL P 1313. 38. cs. 80F6. 1772. 1,5 Az adatokat közli: Dávid 1968, 99—143. "6 Z. m. tört. olv. 150. 117 MOL P 1322. 100. cs. 1788. 03. 22. 1,8 Barbarits, 30. 119 MOL Festetics cs. lt. P 275. 79. cs. Bagola (83) 1802. és SML Conscr. vin. (1767—1784) Szentmiklós, 1772. Utóbbiban a hegyeket nem különítették el, hanem egyben adták meg az összes birtokost. 120 MOL Festetics cs. lt. P 275. 79. cs. Bagola (83) 1802. Az összeírás tartalmazza a Látóhegyi és a Szentgyörgyvári hegyek birtokosainak listáját. 121 MOL P 1322. 100. cs. 339. sz. 1798. 122 Kaposi 1988, 206. 123 MOL P 1317. 30. cs. Fasc. 86. N. 1. A. 124 SML Conscr. vin. (1767—1784). 1772. Mórichely. 125 Tjkv. 2. és 3. 126 Tjkv. 2. 1787. 44—45. 93. sz. 127 Uo. 207—209. 381. sz. 128 Dávid (1968) adatai (m. h. = magyar hold; p. m. = pozsonyi mérő). 129 ZML Conscr. dic. 1773. 130 MOL P 1322. 100. cs. 1791. Tanúvallomások, visszaemlékezések. 131 Uo. 132 Bél 1989, 227. 133 Barbarits, 31. 134 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 36. B. 135 MOL P 1313. 1811. 03. 27-ei örökszerződés előszava. 136 Barbarits, 31—32. 137 MOL P 1313. 1811 138 Uo. 139 MOL P 1322. 100. cs. 377. sz. 1810. 140 Uo. pl. 441. sz. 141 MOL P 1313. 1811. évi örökszerződés. 142 Uo. 143 Kállay, 157. 144 L. a 135. sz. jegyzetet. 145 Uo. 146 MOL P 1313. Kanizsa úrbéri pere. 1827. III. 1. Úriszéki per. 147 MOL P 1322. 100. cs. 129. sz. 148 MOL P 1313. 1835. évi úriszéki per. 149 Ihrig, 276. 150 Kaposi 1997/b 69. 151 Fényes 1841, 1. k. 475—476. 152 A táblázat: Degré 1972, 105. ,53 ZML Conscr. dic. 1840. Kanizsa. 154 ZML Regn. conscr. 1828. Sajnos Kanizsára érdemi mezőgazdasági adatokat nem tartalmaz az országos összeírás. 155 Fényes 1851, 2. könyv, 172. 156 Bencze 1986, 133. 157 Fényes 1851, 2. könyv. 172. 158 MOL P 1330. 1. cs. 1835. 09. 22. 159 MOL P 1313. 207. cs. 1842—47. Kilencedösszeírás. 160 SML VUL 32—34, 35. cs. Tárnok Alajos director levelei. 161 Az európai viszonyokra kiváló áttekintés: Abel, W. A szomszédos vármegyére: Benda Gy. 1977, 135—185. 162 ZML Vetésösszeírások, 1816. Kapornaki járás, Kanizsa. 186 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) 163 ZML Conscr. dic. 1840. Kanizsa. 164 Uo. 1823. Kanizsa. 165 MOL P 1322. 19. cs. 1820. 09. 18. Kanizsa. 166 Komlos, 94—115. 167 MOL P 1330. 2. cs. 1843. 168 MOL P 1322. 19. cs. 1820. 10. 16. 169 MOL P 1330. 6. cs. 1841. 170 Uo. 171 MOL P 1322. 100. cs. EN3. 172 Tóth P. 1988, 55. Sand 173 SML Úrbéri peres iratok. Sand. 1836. 174 Mérey, T. 1961, 340. 175 Kaposi 2000, 132—135. 176 Tóth P. 1988, 54. Miháldi 177 SML VUL 32. cs. 6. sz. 1840. 178 ZML Conscr. dic. 1841/42. Ez az utolsó olyan, azonos évben készült összeírás, amelyben mind a két városrész adatai szerepelnek (a nasgykanizsai füzetben az összesített kiskanizsai adatok találhatók meg). 179 Simonffy 1972, 137. 180 MOL P 1313. 207. cs. 1848. 181 Bencze 1986, 152. 182 TGyM Helytörténeti lexikonhoz cédulagyűjtemény. L. az uradalom falvai. 183 MOL P 1330. 6. cs. 1817. 184 Kaposi 1986, 367. 185 MOL P 1330. 1. cs. 1843. 186 Uo. 187 Uo. N. 107. ,88 Uo. 2. cs. 1835. 189 Uo. 6. cs. 475. sz. 190 Simonffy 1972, 133. 191 Barbarits, 43. 192 Uo. 193 Simonffy 1972, 133. 187 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Zoltán Kaposi Kanizsas Landwirtschaft in der letzten Periode des Feudalismus (1700-1848) Die Studie versucht, die Veränderungen in der Landwirtschaft des Marktfleckens Kanizsa im Zeitraum zwischen 1700 und 1848 darzustellen. Die vorliegende Analyse stützt sich auf Quellen aus Archiven, Museen, auf Fachliteratur und Statistiken und wurde von vornherein als Teil der Stadtmonographie von Nagykanizsa angelegt. In Kanizsa und dem südwestlichen Transdanubien begann nach der Befreiung von der Türken-herrschaft 1690 eine langsame Entwicklung. Die agrargeographischen Beding-ungen, die nach dem Ende des Krieges herrschten, begünstigten die Konzentration größerer Bevölkerungsgruppen nicht. Die Burg und ihre Umgebung (die ehemalige Burgherrschaft) waren völlig versumpft, und die Burg selbst wurde in den Jahren 1702/03 auf königlichen Befehl abgerissen. Der Grund für die Entstehung dieses riesigen Sumpfes zwischen den beiden Stadtteilen war der damals noch unregulierte Lauf des Baches Kögyär (dem späteren Prinzipal-Kanal) der sich von Norden in Richtung Süden fließend in dem Gebiet kurz vor Kanizsa verengte und damit die Möglichkeit zur Uberquerung des Sumpfes sicherstellte. Diese günstigen wirtschaftsgeographischen Voraussetzungen spielten eine ungeheure Rolle für die Entwicklung Kanizsas, trafen doch hier wichtige Strassen des Landes aufeinander, und ermöglichten damit eine infrastrukturelle Entwicklung. Sicher ist, dass die Unterhaltsfähigkeit bis 1690 auf ein ausgesprochen niedriges Niveau gesunken war, trotzdem kam es inzwischen langsam wieder zu einer Bevölkerungsansiedlung. Zwischen 1715 und 1720 lebten in den beiden Stadtteilen Kanizsas, in Kis- und Nagykanizsa vermutlich bereits etwa 1000 Personen. Es waren vor allem Ungarn, die sich hier niederließen, aber die Leitung der Stadt blieb trotzdem lange in den Händen der deutschsprachigen Bürgerschaft. Eine wichtige Frage für die Entwicklung der Stadt war die Klärung der Rechtsstellung und der Person des Grundherrn. 1693 geriet die Burgherrschaft in den Besitz der Gyöngyöser Familie Nagy, während Kanizsa selbst von 1705 bis 1716 Eigentum von Jakab Grassics war; damals erwarb der Nebenzweig der Familie Nagy, die Familien Szapäry und Inkey den Besitz. 1717 wurde das Gebiet aufgeteilt: die Stadt Kanizsa und der westliche Teil des Besitzes wurden Eigentum der Familie Szapäry, während die nördlichen und östlichen Gebiete der Burgherrschaft Besitz der Familie Inkey wurde. Die Grundherrschaft der Szapärys dauerte bis 1743, denn nachdem der männliche Zweig der Familie ausgestorben war und die Erben einer Seitenlinie der Familie den ohnehin bereits verschuldeten Besitz nicht mehr halten konnte, gelangte der Besitz wieder an den Fiskus, der erneut einen Käufer suchte, der einen möglichst hohen Preis für den Grund zu zahlen bereit war. So gelangten 1743 die Stadt Kanizsa und 20.000 Joch des dazugehörigen Grund und Bodens in den Besitz der Familie Batthyány. Ein Jahr später kaufte Graf Lajos Batthyány, der spätere Paladin, den nördlich der Kaniszaer Domäne gelegenen Besitz Homokkomárom und schuf damit einen einheitlich verwalteten Großgrundbesitz von mehr als 30.000 Joch. Durch diese Käufe Mitte des 18. Jahrhunderts gelangte der Kanizsaer Besitz in das Administrationssystem der Batthyánys, das als relativ modern bezeichnet werden kann. Von 1743 bis zum Ende der von uns analysierten Periode war die Familie Batthyány die Grundherrschaft Kanizsas und seiner Domäne. Durch die Vererbung des Besitzes zersplitterte die Familie bald, es entstand die herzogliche Linie der Familie (Batthyány-Strattman-Linie), und schuf das Fideikommissystem (Majorat) zu dem Kanizsa von nun an gehörte; die gräfliche Linie von Németújvár allerdings betrieb einen anderen Grogrundbesitz. In Kanizsa — das zum wirtschaftlichen Zentrum in Körmend gehörte — wurde das System zur Wirtschaftsführung der Domäne ausgebaut, wobei die Stadt selbst zahlreiche Privilegien genießen konnte und auch weiterhin ein privilegierter Marktflecken blieb. Das bedeutete, dass sich die Gesellschaft der Stadt wesentlich von der in den herrschaftlichen Dörfern unterschied. Die Einwohner von Kanizsa waren entweder Bürger oder Landwirte, die entgegen der traditionellen Urbarialgewohnheiten Steuern zahlten und Dienste leisteten. Mitte des 18. Jahrhunderts kam es zu einer befriedigenden Klärung der Rechtsverhältnisse. Der Urbarialvertrag von 1753, der vermutlich Vorteile für beide Seiten enthielt, regelt das Verhältnis zwischen Stadt und Grundherrn für die nächsten 20 Jahre. Die Bevölkerung der Stadt zahlte das Neuntel und darüber hinaus einen Zensus von 1.600 Forint und musste außerdem noch kleinere unbedeutende Dienste leisten, erhielt aber gleichzeitig Marktrecht. Aus den Quellen ergibt sich, dass der größte Teil der Stadtbevölkerung in dieser Zeit noch aus Landwirten bestand, nur 16% der Bevölkerung waren Bürger im traditionellen Sinne. Somit war natürlich die wichtigste Einkommensquelle die Landwirtschaft. Sowohl in Nagykanizsa als auch in Kiskanizsa festigten sich die Grund-besitzverhältnisse der 188 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Einwohner. Die Bevölkerung verfügte über intravillanen Grund und die dazu gehörenden Gärten, sie besaßen aber auch große extravillane Grundstücke, wie die sog. äußeren Gärten, Ackerland und Wiesen. Etwa um die Mitte des 18. Jahrhunderts besaßen die Einwohner Nagykanizsas (dem östlichen Stadtteil) nach den uns zur Verfügung stehenden Daten noch größere Agrarflächen als die Einwohner von Kiskanizsa, ganz gleich ob wir den Pro-Kopf-Besitz an Boden oder aber die Gesamtfläche betrachten. Auf Grund dieses Grundbesitzes kann die Kanizsaer Einwohnerschaft auch als Urbarialbevölkerung eingestuft werden. Ein wichtiges Element des Grundbesitzes war, dass die Bewohner der Stadt von Anfang an große Bodenflächen vom Grundherren gepachtet hatte, deren Größe 1753 allein das Ackerland betreffend 700 Joch betrug. Wichtig war, dass dieser Boden für lange Zeit ständige Pachteinnahmen brachte und die Bevölkerung zu seiner Nutzung berechtigt war. Der Grundherr erhielt Bargeld und musste auch keine Kosten für den Betrieb des Majorats aufbringen. Schließlich führte der Betrieb eines Grundbesitzes mit solchen Rechtsverhältnissen zu einem harmonischeren Verhältnis zwischen dem Grundherrn und der Gesellschaft, als bei Grundbesitzen, in dem die einzelnen Rechtselemente den Boden zum jeweiligen Nachteil des anderen innehatten. Die landwirtschaftliche Tätigkeit der Kanizsaer Einwohnerschaft und die Bewirtschaftung der Domäne Mitte des 18. Jahrhunderts wurde in entscheidendem Maße von den natürlichen geographischen Bedingungen bestimmt. Das Majorat besaß an der Grenze zu Kanizsa auch Grundstücke mit weniger als 1.000 Joch, daher hätte eine Bewirtschaftung hier nur das Ergebnis einer Allodisierung durch den Grundherrn sein können. Dafür gibt es in unserem Fall jedoch kein Beispiel. Das Majorat war ein Wirtschaftsbetrieb, der ausgesprochen für den Markt produzierte, wichtigstes Ziel war die Einnahme von Bargeld durch den Verkauf der Produkte. Dementsprechend beschäftigte man sich in erster Linie mit dem Anbau von Weizen, indem man die Möglichkeiten der Agrarkonjunktur ausnutzte, es wurden aber auch andere Getreidesorten in geringeren Mengen produziert. Wichtig ist, dass bereits in der Mitte des 18. Jahrhunderts Futterpflanzen in das Produktsystem der Majorate eingeführt wurden: aus den Quellen wissen wir, dass auf dem gräflichen Gut damals bereits „englischer Hafer", Klee und Mais angebaut wurden. Auch unter dem Aspekt der Tierhaltung gab es bereits Neuheiten. Die Tatsache, dass etwa 100 Schwarzrinder („svarcer gulya") gehalten wurde, zeigt, dass auch hier bereits ein neuer Wind wehte. Damals war die Schafhaltung auf der Domäne noch beschränkter, der Bestand blieb unter 1.000 Tieren und das wurde auch im Urbarialvertrag festgelegt. Die landwirtschaftliche Produktion der Kanizsaer Bevölkerung wurde nicht vom Markt bestimmt, sondern war traditioneller Art — sie wurde durch Eigenproduktion und Eigenverbrauch geregelt. Dem entsprechend produzierte die Bevölkerung auf dem mageren sandigen Boden nur das, was bei kleinstem Risiko das beste Ergebnis versprach und es ist daher kein Zufall, dass Roggen zum wichtigsten angebauten Getreide wurde. Es wurde 10-mal mehr Roggen als Weizen produziert und die Bevölkerung befasste sich in nur sehr geringem Maße mit dem Anbau anderer Getreidesorten. Darüber hinaus war es sehr wichtig für die Bewohner der Stadt, dass ihr bei Nagykanizsa in der Puszta von Kerekes, Bilke und Peterfa noch freies Weide- und Holzrecht zustand; die Konskriptionen der Zeit führen relativ große Rinderherden und selbstverständlich zahlreiche Kühe auf, mit Sicherheit knüpften sich die Produktion und die Existenz von Nutztieren an das den Verbrauch bestimmenden Vertikum. Wir wissen auch, dass sich die Schweinezucht schnell verbreitete und dass man sich auch mit Pferdezucht beschäftigte. Im Stadtgebiet von Kanizsa gab es allerdings lange Zeit keine Weinberge, aber die Hügel und Berge der Umgebung machten es der Bevölkerung möglich, außerhalb des Stadtgebietes Wein anzubauen und so beschäftigten sie sich auch mit der Produktion von Wein. Die von den Kanizsaer bebauten Weingärten lagen im Südwesten, in den Bergen von Bagola und Szentgyörgyvär, sowie im Norden in den Bergen von Förhenc, aber auch der in der Nähe der Stadt gelegene Lätö-Berg muss genannt werden. In der Mitte des 18. Jahrhunderts geben die Quellen noch keine Auskunft darüber, ob die berufliche Beschäftigung der Bevölkerung von Nagyund Kiskanizsa schon so unterschiedlich ist wie später, aber Tatsache ist, dass unter den Einwohnern von Kiskanizsa keine Handwerker oder Händler zu finden waren, aber auch die Einwohner von Nagykanizsa beschäftigten sich zu dieser Zeit noch vor allem mit Landwirtschaft. Als Ergebnis des ständigen Bevölkerungszuwachses und der gesellschaftlichen Veränder-ungen in West-Transdanubien verschärfte sich auch in Kanizsa das bisher relativ gut funktioniere Verhältnis zwischen der Stadtbevölkerung und dem Grundherrn. Hier müssen wir allerdings anmerken, dass die Stadt mit ihren 450 Einwohnern einen harten Gegner für den Grundherrn darstellte, das urbariale Rechtsverhältnis konnte in ihrem Fall nicht nach dem sonst üblichen Landesmuster angewendet werden. Aber das Verhältnis musste geklärt werden und dies gelang 1773 mit einem Vertrag, der für fast 40 Jahre gültig sein sollte. Die Stadt hatte erreicht, dass auch weiterhin nur der 1753 vereinbarte 189 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Zensus von 1.600 Forint zu zahlen sei, aber die Verteilung des Zensus konnte von den Stadtvätern selbst festgelegt werden. Ein wichtiges Motiv des Vertrags war, dass 1774 die Grundverhältnisse der Stadt vermessen und in ein Fundusbuch eingetragen wurden. In einigen kleineren unbedeutenden Fällen verlor die Stadt zwar an Boden, aber in wichtigen Fällen konnte sie auch weiterhin die Entscheidungen fällen. So blieb die Möglichkeit des Weiderechts in der Puszta, weiterhin die immer wichtiger werdende Kontrolle der Markttätigkeiten, die Brückenzölle usw., all dies stand der Stadt zu. Das dürfte die Periode gewesen sein, in der die Entwicklung der beiden Stadtteile von einander abzuweichen begann, weil sich in den östlichen Gebieten, in Nagykanizsa, immer mehr Händler und Handwerker niederließen und der Grundherr auch eine größere Gruppe Juden ansiedelte. Die Juden, die auf dem Boden des Grundherrn wohnten, waren einem besonderen Rechtsverhältnis unterworfen. Dem gegenüber blieb der westliche Teil der Stadt eindeutig ein Gebiet der landwirtschaftlichen Produktion, für dessen Einwohner auch weiterhin Getreideanbau und Viehzucht die wichtigsten Einkommensquellen darstellten. Die ständig wachsende Einwohnerschaft benötigte jedoch auch immer neue und neue Gebiete, d. h., die Stadt musste sich ausbreiten. Dafür gab es zwei Möglichkeiten: entweder die neuen Bewohner siedeln sich in nordsüdlicher Richtung auf den Hängen der Hügel an, oder aber sie beginnen mit der Austrocknung des riesigen Sumpfes, der die beiden Stadtteile von einander trennte und bringen so beide Teile näher aneinander. Da die Preise für landwirtschaftliche Produkte seit den 70-er und 80-er Jahren ständig stiegen, wurden die Erweiterung der Gebiete und der Erwerb neuen Bodens zu einer immer brennenderen Frage sowohl für den Grundherrn als auch für die Stadtbevölkerung. Im Zusammenhang mit dem Sumpf entstand ein Rechtsstreit, sahen doch sowohl die Stadt als auch der Grundherr den Sumpf als ihr Eigentum an, der im Frühjahr und Herbst besonders gute Weideplätze bot und auch die Möglichkeiten zum Mähen konnten bis zum Jahrhundertwende von beiden Seiten frei genutzt werden. Aber in den 80- er Jahren ging das Gerücht um, der Grundherr wolle das Sumpfgebiet vermessen lassen und dort einseitig mit einem Graben einen Kanal zur Wasserableitung anlegen. Damit begann ein Prozess vor Gericht, der sich über mehr als 20 Jahre hinzog. Im Verlauf dieses Prozesses stellten sich die verschiedenen Behörden (Komitat, Statthalterrat usw.) auf unterschiedliche Standpunkte, bis schließlich 1808 ein königlicher Beschluss erging, der dem Grundherrn das gesamte Sumpfgebiet als sein Eigentum zusprach. Auch jetzt erwies sich die Stadt als starker Gegner der Herzöge von Batthyány. Während der gesamten Prozedur hatte sie es immer wieder geschafft, Zeit zu gewinnen, es wurden überallhin Abordnungen entsandt, um um Protektion zu ersuchen und schließlich ist auch nicht bedeutungslos, dass die Stadt versuchte, der Entscheidung vorzugreifen. 1802 nämlich begann die Stadt einseitig in einer Länge von 1.000 Klafter und unter Mitwirkung der gesamten Bevölkerung einen Kanal zu graben, um damit die Entscheidung zu beeinflussen. Als der Beschluss 1808 endlich gefasst wurde, wurden neue Gesuche eingereicht und auch Herzog Fülöp Batthyány war inzwischen daran interessiert, einen Kompromiss zu finden. Die Stadt Kanizsa hatte damit einen Riesenerfolg erreicht, konnte doch eine einflussreichsten und respektiertesten ungarischen Adelsfamilien ihren Willen, trotz eines gültigen königlichen Beschlusses, nicht gegen die Stadt durchsetzen, und auch wenn das Stadtgebiet laut Vertrag um nur 230 Joch wuchs, so war doch das langfristige Ergebnisse dieses Aktes von wesentlich größerer Bedeutung. Die Klärung der Sumpffrage wurde mit dem Abschluss eines neuen Urbarialvertrages verbunden. Der 1811 abgeschlossene Kontrakt enthielt auch weiterhin den Grundzensus von 1.600 Forint. Da die Frage der Sumpfgebiete mit einer Flurbereinigung verbunden wurde, verzichtete die Stadt auf ihre Weiderechte in den östlichen Pusztagebieten und erhielt dafür andere Gebiete. Mit dem Ergebnis dieses Gebietstausches verpflichtete sich die Stadt zu einer weiteren jährlichen Zahlung von 1.400 Forint, gleichzeitig aber waren ihre Möglichkeiten weiter gewachsen. Ein Gewinn für den Grundherrn war es, dass er in diesen Jahren der Konjunktur die Erweiterung der Schafhaltung in den Vertrag aufnehmen konnte. Bisher war die Zahl der Schafe beschränkt, jetzt aber erhielt der Grundherr in seinen Wäldern und den anderen gemeinsam genutzten Gebieten ein uneingeschränktes Weiderecht für eine unbegrenzte Zahl von Schafen In der Zeit der napoleonischen Konjunktur war auf Grund der Militärtransporte nicht mehr die Landwirtschaft das bestimmende wirtschaftliche Moment der Stadt, sondern Warentransport und Warenweiterleitung wurden zu den wichtigsten Funktionen. Die Stadt konnte sich im Vertrag auch weiterhin die alten Markt- und Verkaufsrechte und damit auch die dazu gehörigen Einnahmen sichern. Eine wichtige Frage war, ob die Stadt als Ergebnis des schnellen Bevölkerungszuwachses mit immerhin inzwischen 6.000 Einwohnern immer größere Gebiete der Stadt in Anspruch nehmen konnte. Die Erhebungen und Konskriptionen beweisen eindeutig, dass die Stadtbevölkerung zu dieser Zeit bereits 80% des Gesamtgebietes innehatte, während dem Grundherrn nur noch 20% blieben. Allerdings 190 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) war mehr als die Hälfte dieses Gebietes auch weiterhin Wald, das heißt, dass man das Gebiet für die landwirtschaftliche Nutzung noch immer ausdehnen konnte. Hier muss allerdings erwähnt werden, dass sich zu Beginn des 19. Jahrhunderts das traditionelle Verhältnis des Bodenbesitzes der beiden Stadtteile verändert hatte. Im Fall der Einwohner von Kanizsa konnte immer weniger Acker- und Weideland pro Kopf registriert werden, und das weist klar darauf hin, dass die Zahl der Einwohner im östlichen Teil der Stadt, die sich nicht mit Landwirtschaft beschäftigten, immer weiter stieg. Demgegenüber war Kiskanizsa, mit seiner nach innen gerichteten kleinen Welt auch weiterhin traditionelles Agrargebiet, und dürfte auch als Getreideversorger einiger Bevölkerungsgruppen in Nagykanizsa gedient haben. Als Symbol für die Entwicklung Nagykanizsas zur Stadt und ihre ständige Verbürgerlichung kann man die Tatsache betrachten, dass, während der Prokopfanteil von Acker- und Weideland immer weiter zurückging, immer mehr Einwohner Weinberge in den umliegenden Gebieten, so auch in den Hügeln von Homokkomärom pachteten. Auch wenn der Verkauf von Wein nach dem Vertrag von 1811 weiterhin eingeschränkt war, so tröstete doch der Verkauf von Wein in den drei Monaten zwischen St. Michael und Weihnachten mit einen Anstieg der Einnahmen ein wenig darüber hinweg. Die Preisdepression, die der Zeit der napoleonischen Konjunktur folgte, schadete sowohl der Wirtschaft der Stadt als auch ihren Einwohnern. Den Konskriptionen nach zu urteilen stockte der bis dahin dynamische Anstieg der Zahl der Handwerker und Kaufleute und das führte dazu, dass sich ein großer Teil der Bevölkerung wieder der Agrarproduktion zuwandte. Die sinkenden Preise für landwirtschaftliche Produkte belasteten sowohl die Bevölkerung, als auch das Majorat und daher ist es kein Zufall, dass es erneut zu Auseinandersetzungen zwischen der Stadt und dem Grundherrn im Zusammenhang mit den Fragen des Eigentums und der Nutzung von Grund und Boden kam. Interessanterweise war es fast immer die Stadtbevölkerung, die Vertragsbruch beging, indem sie entweder gewaltsam ihr Vieh weiden ließ oder das Holzrecht verletzte. Die Steuer- und sonstigen Landeskonskriptionen aus dem Jahre 1828 zeigen deutlich, dass es in diesem Jahr zu einem Stillstand kam. In den 30-er Jahren jedoch gewann die Wirtschaft der Stadt wieder Aufschwung. Die ständigen Exportmöglichkeiten, die Öffnung der Märkte in der Steiermark und Unterösterreich führten zu einer günstigen Situation für die Bevölkerung Westungarns. In dieser Zeit kann wiederum ein schneller Anstieg der Einwohnerzahl in Kanizsa festgestellt werden und gegen Ende der 40-er Jahre liegt die Einwohnerzahl beider Stadtteile bei bereits über 9.000. Unter dem Aspekt der landwirtschaftlichen Produktion ist es vor allem die Produktion des Majorats, in der sich Neurungen feststellen lassen. Da Kanizsa einer der wichtigsten Märkte für die Getreideausfuhr war, versuchte auch der Grundherr, diese Möglichkeiten zu nutzen und daher stieg die Getreideproduktion des Majorats in der Reformzeit. Auch auf dem Gebiet der Schafhaltung gab es entscheidende Veränderungen, was auch dadurch deutlich wird, dass die Quellen von inzwischen 8.000 Schafen in der Domäne berichten. Die Möglichkeiten der Entwicklung in der Landwirtschaft waren allerdings durch den schlechten Boden eingeschränkt, auf Grund der Tabellen über das Neuntel lässt sich feststellen, dass auch weiterhin der Roggen das bestimmende Agrarprodukt war. Für die Bevölkerung neu war die steigende Produktion von Mais; das macht allerdings deutlich, dass die Tierhaltung eine Aufwertung bei den Landwirten erfuhr. Nach langem politischem Vorgeplänkel wurden unter Einwirkung der Revolution von 1848 relativ schnell die grundlegenden Gesetze verabschiedet, die die Abschaffung der Leibeigenschaft und damit parallel den Ausbau des bürgerlichen Besitzsystems, vor allem aber die Schaffung freien Bauernlandes festlegten. Die Durchsetzung dieser Gesetze in den einzelnen Gegenden war sehr unterschiedlich, hing doch ihre Akzeptanz und Durchführbarkeit von dem bis dahin erreichten rechtlichen und gesellschaftlichen Zuständen, sowie dem Niveau der Wirtschaftsentwicklung, dem politischen Radikalismus usw. ab. Vor allem die Bewohner der Marktflecken konnten diese Gesetze nur schwer verstehen, hatten doch die meisten Städte eindeutige Urbarialverpflichtungen zu erfüllen und daraus folgte, dass der größte Teil des von den Einwohnern genutzten Bodens Gebiete waren, die dem Grundherrn gehörten. Das Eigentumsrecht lag auch weiterhin beim Grundherrn und so mussten die Stadtbewohner hohe Ablösesummen zahlen, was in vielen Marktflecken zu einem langfristigen Stillstand in der Entwicklung der Stadt führte. Die Probleme wurden in manchen Städten noch dadurch verstärkt, dass die Zahlung der Ablösesumme alles bisher angehäufte Einkommen und Vermögen aufbrauchte, gleichzeitig aber auf Grund der hohen Bevölkerungsdichte in den Städten die Grundstückspreise außerordentlich schnell stiegen. Im Frühjahr 1848 schaffte Kanizsa praktisch sofort die Zahlung des Zensus ab und die Bevölkerung musste in diesem Jahr auch kein Neuntel mehr zahlen, mehr noch, sie nahm sich das Recht, auch das Weiderecht des Grundherrn zu regeln und den freien Weinanbau zu genehmigen. Die Stadt erkannte keinerlei Urbarialrecht mehr an. Man war der 191 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Ansicht, der Herzog habe kein Recht, Urbarialverpflichtungen oder Dienste von der Stadt zu fordern, erhält er doch Schadenersatz von der Schatzkammer, d. h. sie erkannten an, dass das Verhältnis tatsächlich urbarialen Charakter hatte. Es gibt auch Daten darüber, dass die Stadtbevölkerung im Winter 1848 damit begann, den herrschaftlichen Wald zu plündern, jeder nahm sich Holz mit, war doch die Gerichtsbarkeit auf Grund der unsicheren rechtlichen und politischen Situation und dem Kriegszustand praktisch kaum vorhanden. Es blieben allerdings einige Streitfragen, zu deren Klärung es erst in den 50-er Jahren kommen konnte. So mussten z. B. die bisher durch die Stadt und den Grundherrn gemeinsam genutzten Weideflächen und Wälder rechtlich voneinander getrennt, endgültig arrodiert und ins Grundbuch eingetragen werden. Der Vertrag von 1811 musste interpretiert werden, denn es musste geklärt werden, ob es sich hier um einen urbarialen oder einen privatrechtlichen Vertrag handelte. Das war eine außerordentlich wichtige Frage, denn davon hing ab, ob dem Grundherren eine staatliche Entschädigung für die verlorenen 165 Grundstücke zusteht oder nicht, oder aber ob die Bevölkerung selbst den von ihr genutzten Boden ablösen sollten. Die endgültige Antwort auf diese Frage konnte erst in den 50-er Jahren gefunden werden, in einer veränderten rechtlichen und politischen Situation, der Periode des kaiserlichen Neoabsolutismus. 192 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Zoltán Kaposi Agriculture of Nagykanizsa in the Late Feudal Period (1700-1848) This article will attempt to survey the agricultural changes in the agricultural town of Nagykanizsa in the period between 1700 and 1848. The analysis is based on archive, museum and statistical sources and was written as part of the city monograph on Nagykanizsa. After the liberation of the town of Nagykanizsa from the Turks in 1690, this area of the Southwest Transdanubian region gradually began to develop. Agricultural conditions after the war did not favor the establishment of a larger population. The castle and its environs (the former barony) were completely covered in swamp, and the castle itself was torn down by royal command in 1702—1703. An enormous marsh between the two sections of the town had arisen because of the then generally unregulated Kógyár Brook (later Principal Canal), which narrowed somewhat in the area just before Nagykanizsa as it flowed from north to south, thus enabling the swamp to be crossed. With regard to the growth of Nagykanizsa this fortuitous geographical trait was later to have an enormous role, inasmuch as major national roads met together here, thus creating the opportunity for infrastructural growth. Although by 1690 the economy''s ability to support a population had thoroughly declined, people gradually began to resettle the area: by 1715-1720 the two parts of Kanizsa, Kiskanizsa and Nagykanizsa, had a population estimated to number around 1000. The majority of the new settlers were Magyar, yet the leadership of the town remained for a long time in the hands of German native speakers. An essential issue in terms of the town''s growth was the ultimate clarification of its legal standing and feudal lord. In 1693 the barony was ceded to the Nagy family of Gyöngyös, while the town of Kanizsa itself was the property of Jakab Grassics from 1705 to 1716, at which time it was taken over by the Szapáry and Inkey family branches of the Nagy family. In 1717 the area was divided up: the town of Kanizsa and the western sections of the barony went to the Szapáry family, and the northern and eastern sections of the barony to the Inkey family. Szapáry baronial rule lasted until 1743 when the family became extinct with the death of the last male heir and the collateral heirs were unable to keep the debt-encumbered property, whereby the estate reverted to the Exchequer, which again sought the candidate bidding the most for it. Accordingly, the family of Count Batthyány took ownership of the town of Kanizsa and its barony of approximately 20,000 acres. A year later Count Lajos Batthyány, who later would become Palatine of Hungary, purchased the Homokkomárom lands to the northwest of the Kanizsa domain, and by treating these as a unified area and property created an estate extending to more than 30,000 acres. With this mid-18th century purchase the lands of Kanizsa became part of the relatively advanced estate administration of the Batthyány''s. From 1743 to the end of the period in question Kanizsa and its lands were ruled by the Batthyány family. Inheritance of the family''s properties was soon divided, as a ducal branch (the Batthyány- Strattman branch) was created, which established a primogeniture to which Kanizsa was to belong; meanwhile, the branch of the counts of Németújvár ran a different estate. In Kanizsa — belonging to the economic center of Körmend — a feudal administrative system was developed, yet the town itself continued to enjoy life as a highly privileged borough. This meant that the society of the town differed substantially from the inhabitants of the villages of the estate. The inhabitants of Kanizsa were classified as either citizens or smallholders, and, contrary to traditional urban customs, paid taxes and rendered service. The legal status was satisfactorily clarified in the middle of the 18th century. The 1753 fiefal contract, which probably contained mutually beneficial arrangements, ensured the relationship between the town and its lord for the next twenty years. The inhabitants of the town fulfilled a novena in addition to paying a census tax of 1600 forints and performing other minor services, in exchange for which they obtained the right to hold markets. Sources reveal that smallholders constituted the majority of the town''s population at this time; only 16% were citizens in the traditional definition of the word. Accordingly, farming was quite probably the most important source of subsistence for the urban population. In both Nagykanizsa and Kiskanizsa the inhabitants'' land ownership conditions were solidified. The population possessed an intravillanus fundus, as well as appurtenant gardens, and also owned large expanses of extraurban land - garden lots, plowlands and meadows. Data indicates that around the middle of the 18th century the inhabitants of Nagykanizsa (the eastern section of the town) owned more farmland than those of Kiskanizsa, both on a per capita basis and in terms of total area. Based on this the population of Kanizsa might well be considered a fiefdom, yet an 193 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) essential element of land ownership was the fact that, from the beginning, large amounts of land were rented from the feudal lands: in 1753, plowland alone amounted to nearly 700 acres. A key issue was the fact that, in the long term, these lands represented permanent tenancies which the population had the right to use. The feudal lord received a cash payment for this, and at the same time was exempt from the standing costs of upkeep; equally importantly, this form of land ownership led to a consistently more harmonic relationship between people and lord than in other estates where people of differing legal status owned lands to the detriment of others. In the mid-18th century the agriculture of the people of Kanizsa and the administration of the feudal lands were predominantly defined by geographical circumstances. The manor on the border of Kanizsa had less than 1000 acres of land, for which reason the feudal lord could not have performed extensive farming except as a result of forced allodization. However, there is no example of this having occurred. The manor produced specifically for market, its primary goal being to provide a cash income by the sale of its produce. Accordingly, wheat was the main crop, exploiting the potential of agricultural competition, but other cash crops were also grown in smaller amounts. It is important to note that by the middle of the 18th century the crop structure of the manor had come to include feed plants: sources show that "English oats," clover and corn were also grown on the count''s estate. In the livestock a new development was marked by nearly 100 head of "black cattle," a harbinger of times to come. The estate''s sheep herd was more limited at this time, remaining below 1000 in number; this was also set down in the fiefal contract. For the general population of Kanizsa, agricultural production was defined not by the market, but by the traditional nature of self-subsistence. Accordingly, the inhabitants farmed the meager, sandy soil to produce what it could with the least amount of risk; not surprisingly, rye was the most important crop. Nearly ten times more rye was grown than wheat, and other crops were grown in minimal amounts only. In addition, it was extremely important for the inhabitants that the smallholders had free pasture and wood use in the fields of Kerekes, Bilke and Péterfa adjacent to Nagykanizsa, in consequence of which cattle were recorded at this time, and the range of consumption no doubt included dairy products and beef. Pig farming is also known to have increased rapidly at this time, and there were also some horse stables. In contrast, there were no vineyards inside the territory of Kanizsa for a long time, although the nearby mountains and hills provided an opportunity for the population to produce grapes extraneously, and thus also make wines. Vineyards cultivated by the people of Kanizsa were located on the hills of Bagola and Szentgyörgyvár to the southeast, and of Förhénc to the north as well as Látó Hill nearest the town. Sources do not seem to indicate that there was not as much difference in the occupations of the people of Nagykanizsa and Kiskanizsa as there would be later; there are known to have been no craftsmen or merchants among the inhabitants of Kiskanizsa, while the people of Nagykanizsa also still dealt primarily with agriculture at this time. As a result of continuous population growth and the West Transdanubian social movements which began in the 1760''s, conflicts arose in what until then had been a relatively good relationship between the town of Kanizsa and its feudal lord. It should be noted, however, that the town and its nearly 450 inhabitants were tough opponents for the feudal lord; with them, the feudal relationship could not be applied in accordance with the models used elsewhere in the nation. Still, the relationships had to be defined, and this ultimately was accomplished for almost forty years by the 1773 contract. The town agreed that it would continue to pay the 1600-forint census tax negotiated in 1753, but its distribution would be decided by the leaders of the town themselves. A significant aspect of the contract was that in 1774 the land ownership statuses of the town were surveyed and recorded in a registry. The town lost ground in a few less significant matters, but in the important issues it continued to make its own decisions. The right to use the pasture fields remained, as did the jurisdictional control of the increasingly important markets, bridge tolls, and others. This could be the period when the development of the two sections of the town began to diverge from each other, inasmuch as increasing numbers of craftsmen and merchants appeared in the eastern sections of Nagykanizsa, and the feudal lord also settled a large group of Jews here. Dwelling on manorial grounds, the Jews held a separate legal status. In contrast, the western section of the town remained clearly agricultural; for them, crop farming and animal husbandry continued to be the chief occupations. At the same time, the population growth demanded increasing amounts of area: the town wanted to expand. There were two possibilities: the new residents either settled the north-to-south hillsides, or else they set about to drain the enormous swamp that separated the two sections of the town, thereby bringing the two sections closer to each other. As agricultural prices rose steadily in the 1770''s and 1780''s, expansion and the acquisition of new territories became an increasingly vital issue 194 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) for both the feudal lord and the town''s inhabitants. A dispute arose with regard to the marshland, as both the lord and the town considered themselves its owner; the land provided extremely good pastureland in the spring and autumn, and both parties had freely used this marshy grassland until the end of the century. However, in the 1780''s there was a rumor that the feudal lord wanted to survey the swamp and create a drainage canal by digging unilateral trenches there. Litigation lasted more than twenty years. During the trial the various authorities (county, regent council, etc.) formed a number of divergent opinions, until in 1808 a royal decree was issued awarding the entire area of the swamp to the ownership of the feudal lord. Here again the town proved to be a tough opponent for Count Batthyány. During the entire litigation they had continuously stalled for time, sending embassies hither and yon in a search for a protector, and perhaps most importantly, they acted to get the jump on the decision: In 1802, in just a few days the entire town joined to dig a trench nearly 1000 yards long, obviously in hopes of influencing the royal decision. When the decree was issued in 1808, they submitted newer petitions, and this prompted Count Fülöp Batthyány to seek a compromise. This was a huge achievement for the town of Kanizsa, as it had successfully stood up to one of the most prestigious families of Hungary despite a valid royal decree, and although the contract expanded the area of the town by only 230 acres, the long-term impact of the event was significantly more important than that. The resolution of the marshland issue was linked to the negotiation of a new fiefal contract. The 1811 contract continued to leave in place the old 1600-forint census tax. As the marshland issues were connected to the expansion process, the town gave up its pasturing rights on the eastern fields, in place of which it received other territories elsewhere. As a result of these territorial exchanges the town obliged itself to the additional payment of 1400 forints annually, but at the same time its opportunities were increased. Meanwhile, the feudal lord made a gain of his own by installing in the contract an increase in the possibility for manorial sheep stock during this economic boom period. Stock size had previously been numerically limited, but now the feudal lord won the right to pasture unlimited numbers of sheep in his remaining forests and other shared lands. During the boom period of the Napoleonic era the quartering of soldiers caused the non-agricultural aspect of Kanizsa to become important, especially in its functions of delivery and transmission of goods. In the new contract the town retained its rights to hold markets and conduct its own sales, along with the resultant revenues. An important issue was the fact that continuous growth had increased the population of Kanizsa to almost 6000, occupying an increasingly large portion of the town''s area. Surveys and other documents clearly prove that city inhabitants owned 80% of the total area at this time, with only 20% remaining the property of the feudal lord. However, nearly half of this territory was still forested, meaning it was still possible to increase the amount of arable land. It should be noted, however, that the traditional land ownership proportions in the two town sections had changed by the beginning of the 19th century. In Nagykanizsa, the per capita amounts of farmland and meadow grew steadily smaller, clearly indicating that the urban population here turned increasingly to non-agricultural professions. In contrast, Kiskanizsa remained an introverted traditional agricultural area, and is likely to have been a supplier of foodstuffs for certain segments of the population of Nagykanizsa. Symbols of the urbanization of Nagykanizsa and rise of the middleclass lifestyle may be seen in the fact that the reduction of farmland and meadows was paralleled by an increasing number of people leasing vineyards in the areas surrounding the town, including Homokkomarom and the hillsides mentioned above. Although the 1811 contract continued to limit wine sales, the three-month wine-selling period (from Michaelmas to Christmas) still offered the promise of additional profits. The depression which followed the Napoleonic boom did no good for the population and economy of the town. Documents appear to indicate that there was a drop in the previously dynamic growth rate in the number craftsmen and merchants, resulting in a significant portion of the population returning to agriculture. Falling market prices pushed both the manor and the city inhabitants in the same direction, resulting in new conflicts arising between the city and the feudal lord on the issue of owned and shared lands. Interestingly enough, the breach of contract was committed by the town inhabitants on practically every occasion, mostly in the form of illegal pasturing and violation of wood-gathering rights. National and other ducal tax documents of 1828 show a significant decline in the standard of living at this time. In the 1830''s, however, the town''s economy began to revive. Increasing export opportunities with the opening of the Steiermark and Lower Austria markets created a favorable situation for the people of western Hungary. During this period the town''s population growth was again high, and by the end of the 1840''s the total population of the two town sections was more than 9000. With regard to agricultural production the new change had more of an effect on the manorial production. As the town of Kanizsa was one of the 195 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) most important grain export markets, the feudal lord endeavored to take advantage of the opportunity, and manorial wheat production accordingly increased during the Reform Era. There were also significant changes in sheep-herding, as demonstrated by the fact that sources now recorded 8200 sheep on the manor. In contrast, the growth opportunities for the common farmers were limited due to the poor soil: according to the testimony of the novena tables, rye was still the dominant crop. For the populace a new development was the increase in corn production, which in turn indicated the farmers'' heightened interest in keeping livestock. After lengthy political skirmishes, the 1848 uprising led relatively quickly to the introduction of the laws which abolished serfdom, concurrently constructed a civilian ownership system, and — most of all — established free peasant lands. Enforcement of these laws varied greatly from region to region, as their acceptance depended on factors such as the social and legal conditions achieved thus far, the level of economic development, political radicalism, and so on. The people of the market towns in particular had trouble interpreting the laws, inasmuch as the majority of the market towns were clearly fiefdoms, for which reason the majority of the lands the inhabitants used were owned by the feudal lord. The right of ownership remained with the feudal lord; thus the townsfolk had to pay very high prices to purchase the lands, and this severely hindered growth in many market towns for quite some time. In a number of market towns the problem was further compounded by the fact that payment of the purchase price took away the cash and income that had accumulated thus far, at the same time that rising urban density caused property prices to increase rather quickly. In the spring of 1848 the town of Kanizsa immediately abolished the census tax, and in the same year the town ceased paying the novena, and furthermore began framing the laws to regulate the use of manorial pasturelands and permit the establishment of free vineyards. The town acknowledged no fiefal obligations whatsoever. It felt the count had no right to demand feudal obligations or services from the town, given that he received remuneration from the treasury, therefore they did in fact acknowledge that the relationship was of a fiefal nature after all. Surviving data also shows that the townspeople began raiding the manorial forests in the winter of 1848, gathering wood at will, since law enforcement had declined severely due to the uncertainties of the political and legal situation, as well as the military situation. Nevertheless, there remained disputed issues which would not be resolved until the 1850''s. Examples of these include the legal isolation, apportionment and registration of the pastures and forests which until then had been jointly shared by the town and the manor. The 1811 contract had to be analyzed in order to determine whether it was a civilian or fiefal contract; this was extremely important because the answer to that question would indicate whether the count was entitled to state compensation for the 165 real estate lots that he lost, or whether the town inhabitants themselves must pay to purchase the lands they used. The final answer to these questions were to come only in the 1850''s, in the changed new legal and political situation of the era of imperial neo-absolutism. Lendvai Anna A KÉZMŰVESSÉG ÉS A CÉHEK TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN 1690-TŐL 1849-IG 1 < 1 BEVEZETÉS ...a purgeri községnek iovára és hasznára kívánván és gondolván..." — írják a 17. század végi Kanizsán „némely" kézművesek. Nemes, máig példaszerű élet- és mesterségbeli célkitűzés, hogy a kézműves a helységének kíván javára és hasznára lenni, szorgalmával, tudásával, alkotásaival embertársai életét segíteni. Annál is inkább figyelemre érdemes, akár korszaknyitó gondolatként is értelmezhető mondat, mert a 17. század utolsó évtizedében Kanizsán égetően szükség volt alkotni képes, építő kezekre. A város 1690. április 13-án szabadult fel 90 éves török uralom alól, amelynek eredménye romos vár, korábban eleven, de 1690-re elpusztult város, csekély népesség. Kanizsa kézművessége történetének bemutatásához e szomorú állapotokból kell kiindulnunk, s a város időnként dinamikus, időnként lelassuló fejlődésének megvizsgálásával kell eljutnunk a 19. század közepéig, az ekkor közel 10 000 lakosú, számos kézműves lakta, élénk, nagy fontosságú kereskedő városig. A rendelkezésünkre álló források mennyisége egyfelől kielégítő, másfelől töredékes, fájóan hiányos. A népesség-növekedés, a kézműves-létszám megállapításához az adóösszeírások látszottak célravezetőnek, amelyek több szempontú elemzésével következtetések vonhatók le a város kézművességéről. Az 1690—1849 közötti vizsgált korszakunkban elsőként az ostromot követő időről igyekszünk megállapítani — természetesen nem adóösszeírásból —, élnek-e kézművesek a városban, majd 1711- től, amikortól már rendelkezünk adóösszeírásokkal, hosszabb-rövidebb időszak lezárásaként, 20-50 évenként vizsgáljuk meg, elemezzük az országos, megyei vagy uradalmi összeírásokat. A város 1690 nyarán megalakult Tanácsának jegyzőkönyve 1755-ig szolgáltat adatokat, egyszersmind elképzelhetővé teszi egy 18. századi város vezetői és a kézművesek viszonyát. A felsoroltakon kívül vizsgálunk még néhány olyan forrást, amely adatokat közvetít a kézművesek számáról, milyenségéről. A kézművesek városunkban való jelenlétének, létszámának megállapítása után mindezek tükrében vizsgálhatók a kézműves-szervezetek, a céhek. Számba vesszük a városban 1690 után megalakult céheket, amelyeknek megalakulását írásos források egyértelműen bizonyítják, ugyanakkor megemlékezünk olyan szervezetekről is, amelyeknek megalakulása is, léte is bizonytalan, de a helytörténeti irodalomban szerepelnek. A céhtörténetnek mindig is hálás témája volt a céhszervezetek életének bemutatása. Bár városunk céhei sok más város céheihez hasonlóan működtek, mégsem hagyható figyelmen kívül a bemutatásuk, hiszen a 17. század végétől a 19. század közepéig meghatározó tényezői voltak a város életének, s ezáltal egy szeletét jelentik a várostörténetnek. Mindezen túlmenően — mert Kanizsa a török kiűzése után újra részévé vált a felszabadult Magyarországnak, és természetesen hatottak rá a kézművesség országos célkitűzései és tendenciái — érintenünk kell ezeket a kérdéseket is, hiszen ezek éppen olyan erővel meghatározzák egy város gazdasági életét, mint amennyire befolyásolják a helyi és környéki lehetőségek, igények és egyéb helyi mozgatóerők. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik hosszú kutatómunkámat segítették. Köszönöm Kapiller Imrének az eddig általam nem ismert adóösszeírások, Kunics Zsuzsának pedig az általam eddig nem ismert céhtörténeti források rendelkezésemre bocsátását. 200 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig I. KÉZMŰVESSÉG NAGYKANIZSÁN A 18. SZÁZADBAN ÉS A 19. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN 1. Kézművesek a török alóli felszabadulástól a polgári forradalomig az adóösszeírások tükrében aj „Minden Városban az egyféle Mesterséget űzők öszve állottak Tzéh nevezet alatt, ezeknek a Tzéh mester az elöljárójuk kinél áll a Tzéh ládája, ebbe pedig a Privilégiumok, és pénzek. Midőn pedig számosan, erejek, és tehetségekkel öszve állván egy vagy többek igazgatása alatt úgy dolgoznak, hogy egyik a másiknak kezére adja a munkát, míglen az utolsó bevégzé, az ily társaság csak kézzel dolgozik, kézmívesnek (Manufaktúrának) ha pedig tűzzel és kalapátsal, Fabrikának neveztetik..." — írja 1809- ben a kor egyik gazdasági írója,'' aki éles szemmel, a legfontosabb ismérveket felsorolva különbözteti meg a kézműves céhes műhelyt, a manufaktúrát és gyárat, amelyek együttesen termeltek a 19. század eleji Magyarországon. Kanizsán, ahol az idézet időpontját sem megelőző, sem követő időben, legalábbis 1849-ig nem beszélhetünk sem manufaktúráról, sem gyárról, csak kézművességről és céhről, meg kell világítanunk a két fogalmat. A két fogalom közül a „kézműves termelés" a tágabb kategória. A kézműves műhelyében folyik a termékek, készítmények előállítása, nincs munkamegosztás, az ott dolgozók szakmailag képzettek, képesek a teljes munkafolyamat elvégzésére. A kézművesség nemcsak tágabb, hanem az ősibb fogalom is, mert kézművesség a céhek megjelenése előtt is volt. Ha a kézműves mesterek megfelelő létszám esetén érdekvédelmi célból szervezeteket hoznak létre, beszélhetünk céhről, amely munkaszervezési és érdekvédelmi társulás, amelynek megalakulásakor főként a sok pozitív, majd az idő múlásával egyre több korlátozó, elzárkózó, másokat kizáró tulajdonsága kap meghatározó szerepet. A feudális eredetű céhes kereteken belül folyó kézműves termelés a céhes kézművesség. A két fogalmat városunk 1690 utáni kézművességének története vonatkozásában azért is kellett megvilágítanunk, mert Kanizsa sajátos történelmi helyzete — 90 éves török uralom, hosszú ostrom eredményekénti felszabadulás —, állapota, gyér népessége következtében az 1690 utáni évtizedekben először azt szükséges vizsgálnunk, vannak-e kézművesei, majd a 18. század folyamán, amikor a népesség nő, hogyan változik a kézművesek száma, milyen újabb és újabb kézművességek jelennek meg, illetőleg van-e és milyen változás a 19. század első felében, a polgári forradalom előestéjén. Munkánkban másfél évszázad kézművességét vizsgáljuk. A kézművesség említésekor a korabeli szóhasználatot tartottuk szem előtt. Az „ipar" szó a mai köznyelvi jelentésével csak a nyelvújítás korában jelent meg.2 A 18. századi és 19. század eleji adatok, események ismertetésénél a „kézművesség", „kézműves" szót használjuk, majd a reformkori kézművesség bemutatásakor térünk rá az „ipar", „iparos" elnevezésre. b) Kézművesekről az első forrásunk a kanizsai várnak a törököktől visszavételét közvetlenül követő időből való. 1690. április 13-án fejeződött be az ostrom, s valószínűleg még ebben az évben Íratta öszsze a vár első parancsnoka, Batthyány Adám gróf a várban talált házakat és új tulajdonosukat.3 Ha e leltárt vizsgáljuk, feltehetjük, hogy kézművesek is vannak az új háztulajdonosok között, ugyanis Matthias Schlosser és Kniedl Schlosser, vagy Sabudi Tischler, Langer Tischler, Scherni Tischler, rajtuk kívül Michael Bissl Garttner, Felner Zieglmacher, Johann Lenz Pixenmeister, Karloczi Sartor, Wunscheimb Schmidt, Stephan Fleischhackher, Joannes Barbil, Matkovicz Fleischhackher, István Schöz Kirschner, Thoma Haiden Wagner, Dürr Wagner, Mayr Koch („bey Herrn Báron Miglio") szerepelnek a listán. Arra nem tudunk válaszolni, hogy a felsoroltaknak milyen az „előélete": itt éltek valahol a vár közelében (ezt feltételezi egy tanácsülési jegyzőkönyvi bejegyzés) az ostromot megelőzően, vagy esetleg részt is vettek az ostromban, esetleg az ostromló sereg számára végezték munkájukat stb. Az azonban valószínű, hogy valamilyen érdemük következtében jutottak házhoz. Ha kézműveseknek fogadjuk el a felsorolt új háztulajdonosokat, elmondhatjuk, hogy lakatos, asztalos, téglavető, ágyúmester, szabó, kovács, mészáros, borbély, szűcs, bognár és szakács jutott házhoz hamarosan az ostrom után. Jelképesnek tekinthető, hogy éppen ezek a mesterségek jelennek meg: a 90 éves török uralom megszűnte után újrainduló élet, újjáépítendő, újranépesítendő település számára a legszükségesebb mesterségek képviselői kezdhetnek új életet Kanizsán. A város Tanácsának 1690. június 16-ával kezdődő Protokolluma,4 amely 1690-ben június 16-ától december 2-áig 16 tanácsülésről tudósít, megerősíti feltevésünket a név szerint felsoroltak kézműves mivoltáról. Kniedl Jakab lakatos az 1690-ben megalakult első Városi Tanács tagja volt, tisztségéhez méltatlan helyzetbe kerülve, esetét tárgyalták tanácsüléseken. 201 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Kniedl műhelyfelállítás kérdésében szóváltásba került Hohenwarter órás és lakatossal, s a szóváltásból tettlegesség lett, orvosi költség is felmerült. Még a Tanács színe előtt is folyt a vita, melyikük a régebbi mester Kanizsán. A tanácsi döntés 3 forint büntetés lett Kniedl terhére, mert „...tanácsi respectusát ... maga prostituálta...", Hohenwarter pedig elviseli a Kniedltől kapott rúgást és fájdalmakat, „...hogy egy tanácsúrral szemben járó respectust megsértette...". Paur János asztalos, Schulter János György borbély, Langer György (a házösszeírásban asztalos) szintén vitás ügyekben — deszkavásárlás, sértegetések — kerülnek a Tanács elé, s a Tanács mint bírói hatáskörrel rendelkező szerv ítélkezik. E néhány jegyzőkönyvi bejegyzés azt bizonyítja, hogy kézművesek éltek a városban a török uralom idején is. A felsorolt, a házösszeírásban is szereplő kézműveseken kívül mészáros, kalapos, cipész, csizmadia, pék, tábori sebész, kéményseprő is szerepel 1690- ben a tanácsülési jegyzőkönyvben. Említésre érdemes, hogy amint a Kniedl-ügyben is „casus belli" volt a mesterség ügye, Schüller tábori sebész esetében az a tanácsi „tanakodás" tárgya, hogy engedjék- e meg neki a mestersége melletti bormérést. Arra való hivatkozással, hogy csekély számú polgár veszi igénybe mesterségét, s így abból nem tud megélni, meg is engedték neki azt. Feltehetően Kanizsa első kéményseprője az az Alberti Antal, aki Grazból jelentkezett. Az 1690. augusztus 3-i tanácsülés tárgyalta, hogy kéményseprésre vállalkozik, 300 forint salláriumot (bér, munkadíj) kér. ígéri, hogy a szükséges szerszámot maga szerzi be, s a tűzcommissariusok mellett havonta végigvizitálja a kéményeket, s ahol szükséges, kitisztítja. Végül alkudozások eredményeként 150 forintban megegyezett vele a Tanács. c) A török kiűzése után 20 évvel, az 1711. évi adóösszeírás5 adatai még mindig a város szegényes, a szabadságharc és a pestisjárvány utáni állapotát tükrözik: 84 „gazdát" írnak össze, a város lélekszáma 800 fő körüli, közülük (az 1974. évi kutatáskor még megállapíthatóan, ma már az összeírás utolsó oldalának hiányzása miatt meg nem állapíthatóan!) 20-ról jegyzik meg az összeírás megfelelő rovatában, hogy „mesterember". Mesterségük milyenségét nem tudjuk, csupán feltehető, hogy a „Szabó, Csizmadia, Varga, Takács, Gerencsér, Kovács" vezetéknév szakmájukat jelzi. Valószínűsíthető az is, hogy nem a mesterség jelenti megélhetésük egyetlen forrását, ugyanis szántófölddel, igavonó állattal, szőlővel rendelkeznek. Kevésnek, csupán a kézművesek töredékének mondható ez a 20 mesterember, hiszen a tanácsi jegyzőkönyv csak néhány adata is több kézművesre enged következtetni, továbbá azt is tudjuk, hogy 171 l - r e már több céhszervezet is megalakult. d) Míg a 18. század második évtizedében nőtt, majd csökkent a város lakossága, a harmadik évtizedtől növekedés állapítható meg, s 1750-re6 Nagy- és Kiskanizsán 2800 fő körüli a népesség, s a kereskedés és mesterségűzés haszna (lucrum quaestorum, opificum) 1018 forint. Óriásinak tűnik ez az 1720- ban leírtakhoz képest.7 Jelzi az összeírás a kézműveseket is, sőt azt is, milyen mesterséget űznek, lehetőséget nyújtva ezzel — először a 18. század folyamán —, hogy számszerűségében is megállapíthassuk a városban folyó kézműves tevékenységet. A 85 kézműves mesterség szerinti megoszlását 1. sz. táblázatunk mutatja. Vizsgálva az adatokat, megállapítható, hogy legtöbben a csizmadiák, a vargák és a fazekasok vannak, valamint a szabók, a takácsok, csutorások" (ligno-lagenarius) és a szűcsök, tehát elsősorban azok a kézművesek telepedtek meg, akik a létszükségleti cikkek (ruházat, edény) előállításával foglalkoznak. A kanizsai vásárok rendjét már ekkor szabályozta a Városi Tanács, sőt a standok (azaz vásári sátrak) után kérhető összeget is meghatározta. Adataink vannak arra is, hogy távoli mester kér Kanizsán polgárjogot, illetőleg más városi kézművesek standot váltanak ki Kanizsán. Mindez eleven, forgalmas vásárokat feltételez, ahol az összeírásban szereplő mesterek tisztességes forgalmat bonyolítanak, feltehetően a kanizsai, de távolról érkező vásárlókkal is. Ezt bizonyítja az is, hogy kézműveseink bevallott haszna 685 forint, a lakosság összjövedelmének 67%-a. Messze kiemelkedő a két mészáros 40-40 forint, a lakatos 20 forint, valamint az egyik kovács 32 forintnyi haszna. 21 mester ismert el 10-10 forintot, 10 és 20 forint közötti jövedelmet csupán 8 kézműves, a többié 10 forint alatt van. Mindezek ellenére is világosan kell látnunk, hogy kézműveseink nem a mai értelemben vett főfoglalkozásként készítik termékeiket, hanem a gazdálkodás mellett az évnek egy részében. Ezt bizonyítja, hogy közülük 51 fő például „tavaszi terméssel" {procreas vernalis) rendelkezik. e) Bár még 1810-ben is lehangoló képet fest a városról egy rajta átutazó orosz tengerésztiszt,'' a városiasodás csírái már a 18. század közepétől jelentkeznek. Kanizsának 1753-ban már 14 utcája van,10 a század elején épült ferences templomon kívül 8 „nyilvános kápolnája", közülük kiemelkedik az 1764-ben emelt, Nepomuki Szent Jánosról nevezett barokk kápolna." A városban vendégfogadók, uradalmi épületek vannak, s népessége is nő: az 1770- es évek elejére 3700 körüli a város lélekszáma. Az 1770. évi összeírás,''2 amely Nagy- és Kiskanizsa lélekszámát 3711 főben állapítja meg, számszerű növekedést mutat mind a mesterségek, mind a kézművesek számában. Nagy- és Kiskanizsán összesen 205 kézművest írtak össze, közülük 202 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig (Nagy)kanizsán él 193 fő, köztük 5 extraserialista (uradalmi vagy városi szolgálatban álló) „faber" (faber ferrarius), tehát kovács, vagy „/aber"mint „mester" közelebbről nem meghatározva és 13 zsidó (3-3 szabó és mészáros, 2 üveges, l - l szűcs, varga, gombkötő, órás és a kézművesek közé sorolt seborvos; egyik szűcs és mészáros kereskedő is) kézműves. Kiskanizsán 8 kézműves él (4 takács, 2 bognár és l - l csizmadia és kovács), valamint 4 extraserialista (1 mészáros és 3 molnármester). Új, 1750-ben még elő nem fordult mesterségek jelennek meg, az 1750-ben megvolt mesterségekben dolgozók száma pedig lényegesen megnőtt (1. sz. táblázat). Legmagasabb létszámban a szabók (31 fő), a csizmadiák (19 fő), az ácsok (14 fő), a vargák (12 fő), a szűcsök (11 fő) és a takácsok (11 fő) vannak, tehát a ruházati kézművesek jelentősebb helyet foglalnak el a város kézművességében, sőt a ruházati kézművesek közé sorolható még az összeírásban szereplő 7 gombkötő is. A 14 ács jelenlétét a városfejlődés, az építkezés növekedése indokolja, mint ahogyan a 6 kőművesét is. Feltűnő, hogy a fazekasok száma csak 4, ugyanakkor a „csutorások" (az összeírásban lagenariusként említve) száma 9. 15 kézműves ágban l - l kézműves dolgozik, például l - l aranyműves, kéményseprő, kesztyűs, festő (valószínűleg kékfestő), szobrász, dohánykészítő, cserepező. Jelenlétük városi igényt jelez. Feltétlenül foglalkoznunk kell az összeírás pontosságának kérdésével, amely egyszersmind minden összeírás vizsgálatának problémája is. A következő''kérdések vethetők fel: vajon az összeírás készítői felvettek-e minden adókötelest a listára, esetleg nem maradt-e ki véletlenül vagy tudatosan bárki. Nem maradtak-e ki néhányan (kevesen? többen?) azért, mert csupán az év töredék részében foglalkoztak kézművességgel. Vajon az összeírásba felvettek között vannak-e legények, mint ahogyan az egy évvel későbbi összeírásba felvették az ács- és kőműveslegényeket, jelölve a legény mivoltukat. Az 1771—72. évi dátumot viselő összeírás13 átnézésekor merültek fel az előbbi kérdéseink, ugyanis egy év alatt nem történhet annyi változás, mint amenynyi eltérés van az 1770. és az 1771—72. évi adatsorok között. Valószínűsíthető, hogy az előbb felsoroltakon kívül az összeíró személye, szemlélete, véleménye is okozhatja a különbséget. Példa erre, hogy míg 1770-ben 31 szabót és három zsidó szabót írtak össze, 1771—72-ben csupán 14-et, ugyanakkor tíz szűrszabót (gausapearius-1) is. Az következtethető, hogy 1770-ben a 31 szabó között írták össze a szűrszabókat is. Adataink azonban még így is eltérést mutatnak, tehát helyt kell adni az adatok megbízhatóságában való kételkedésnek. Hasonló fenntartással kell fogadnunk az 1770. évi összeírás szerinti bevallott jövedelmet. Az a kérdés, hogy a valóság van-e az összeírásban szereplő számok mögött, avagy a valóságnál kevesebb, kisebb a bevallott összeg annak reményében, hogy ezáltal kisebb lesz az adó. Mivel azonban egyrészt csak a meglévő adatokkal dolgozhatunk, másrészt feltesszük, hogy a valóság és a ténylegesen szereplő összeg nincs messze egymástól, a rendelkezésünkre álló adatokat elemezzük, hiszen ennek eredménye nyújt némi tájékoztatást kézműveseink anyagi helyzetéről. 200 és 150 forintnyi a haszna a bádogosnak és a tímárnak, 70 és 60 egy-egy kőművesnek és ácsnak, 52 és 50 egy kádárnak, a kéményseprőnek és az egyik esztergályosnak. Az említett haszonnal rendelkezőkön kívüliek alacsonyabb összegű jövedelemmel rendelkeznek. A legtöbb mestert foglalkoztató szabó kézművességben 40 forint a legmagasabb összeg, aztán 35, 34 Ft-ot vall be l - l fő és 30 Ft-ot 4 fő; a legkisebb bevallott összeg 2, 4 és 6 Ft. A csizmadiák között a 28 és 25 forintnyi haszon (2 fő) a legmagasabb, 8- an vallanak be 20 Ft-ot, de van 1 Ft-os bevallás is. A többi ruházati kézművességben (varga, szűcs, takács) is hasonló a helyzet, 30 Ft körüli összeg az összeírásban szereplő legnagyobb haszon. A bevallott haszon nagyságát nézve megállapítható, hogy a sok kézművest foglalkoztató ágakban az előállított áru értéke meg sem közelíti a városban egymagában dolgozó kézműves munkájának értékét vagy a kőművesét és ácsét. A 175 nagykanizsai kézműves bevallott hasznának summája 3641 forint, amely jelentős összegnek mondható. A 175 (nagy)kanizsai kézműves közül 28-nak a neve mellett oly bejegyzés is szerepel, mely szerint ezek zsellérek voltak. Az 1773-ból származó, a Batthyány-uradalom által készíttetett táblázatos, ún. funduális kimutatás14 az uradalomnak árendát fizető neve mellett feltünteti foglalkozását, kézműves foglalkozásúaknál pedig azt a kézművességet, amelyet az árendát fizető folytat. Megállapítható továbbá a kimutatásból kézműveseink lakhelye is, ugyanis a fundusokat utcánként közli. Ez érthető, hiszen már 1753- ban 14 utcája volt a városnak. A 14 utca közül az 1773. évi kimutatásban a Szigeti, a Szentgyörgyvári, a Piaci, a Német, a Légrádi, a Récsei és a Miháldi utca szerepel. Az 1773. évi 14 utcán 383 fundus van, s e 383 funduson 144 kézművest írtak össze. Matematikailag kiszámíthatóan majdnem minden második telken kézműves él, de arra is van példa, hogy egymás melletti telken vagy ugyanazon a telken ketten is laknak. A kézművesek utcánkénti lakhelyét vizsgálva megállapítható: a Récsei és Miháldi utcában lakó 2- 2 mester (csizmadia, kötélgyártó, varga és kőműves), a Szentgyörgyvári és Német utcában lakó 4-4 204 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig (szíjgyártó, kesztyűs, tabakos, bognár, illetőleg kádár, varga, tímár, kalapos), a Légrádi utcában lakó 6 (szabó, szűcs, pék, tímár, lakatos, asztalos) kézműves csekély létszám a Szigeti utcában lakó 30 és a Piaci utcában lakó 93 kézműveshez képest. A Szigeti utcában például 7 szűrszabó, 6 csizmadia él. Mindezek alapján úgy tűnik, a város kézműveseinek jelentős része a Piaci és a Szigeti utcában koncentrálódik. A Piaci utca a mai Fő út és Erzsébet tér,15 s ebből következően megállapítható, hogy a kézművesek tekintélyes része a város közepén lakott. fi A helytörténeti tanulmányok sok adat feltárásával és elemzésével bizonyítják a városnak 1770-től a 19. század első harmadáig tartó, fél évszázadnyi idő alatti fejlődését.16 Bácskai Vera kutatásai, az 1828. évi összeírásból levont következtetései Kanizsát hatalmas tiszta körzete alapján (122 581 fő egyedüli uralkodó piacközpontja) 7. helyen tartja nyilván a magyarországi piacközpontok sorában, ahol Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Baja, Kassa és Sopron előzi meg. Sok szempontú vizsgálata eredményeként Bácskai magát a várost gyengén fejlettnek látja, azonban a Dunántúl déli része egész forgalmát összpontosító kereskedelmi szerepkörét — a Fényes Elek által leírt gabona- és állatvásárait, ezekkel való „...átmeneti kereskedését, ... gyári és kézműi kellékkeli kereskedését..." — kiemelve megindokolja a város jelentőségét.17 A kérdés az, hogy a város kereskedelméből adódó piacközponti szerepéhez mennyiben járult hozzá kézműipara: hogyan alakult a kézművesek létszáma, a kézműves ágak száma, milyensége, s a rendelkezésre álló adatok a kézművesség 18. századi állapotához képest fejlődést vagy stagnálást jeleznek-e. Magyarország 19. század eleji gazdasági és társadalmi állapotának megrajzolásához, helységei lakosságának bemutatásához minden kutató elsődleges forrása az 1828. évi Regnicolaris Conscriptio,18 amelynek adatai a helységek kézművességének megismeréséhez is segítséget nyújtanak. Ez még akkor is így van, ha élünk azzal a gyanúperrel, hogy éppen Kanizsa vonatkozásában nem egészen pontosak az adatai. Mivel azonban a 18. századi összeírásaink esetében is rámutattunk vélhető hiba- vagy hiánylehetőségekre, s a leírt adatokkal dolgoztunk, 1828-ban is a meglévőt elemezzük. 1828. évi kézművesség-vizsgálati szempontból az összeírás következő sajátosságaira kell rámutatnunk. A rendelkezésünkre álló, Kanizsát összeíró összefűzött ívek hiányosak, első meglévő oldala (ez is fél oldal) a 42. sorszámú adófizetővel „kezdődik", ugyanakkor a 28. sorszámú bejegyzettől a lap hiányzása folytán a név még hiányzik, ám a lap másik oldala megvan, ahol a mesterség olvasható. Feltehető, hogy a nevet és mesterséget is tartalmazó, hiányzó 27 adófizető között is volt kézműves. Az összeírás másik sajátossága, hogy míg fentebb idézett 18. századi összeírásaink külön csoportban (külön lapon vagy íven) írták össze a zsidókat (köztük a kézműveseket), 1828-ban a többi adófizető közé besorolva kerültek összeírásra (csupán a név utáni „jud." rövidítés utalt származásukra). 1828-ban is feltüntettek önálló adófizetőként 2 ács és 5 kőműveslegényt. Nem vettük fel a 2 chirurgust, akikről az összeírásban megjegyezték, hogy diplomások, Szlávi chirurgusról még azt is, hogy a megye orvosa. Lovák patikust viszont felvettük létszámunkba, bár az összeírásban pharmacopola-nak említve szerepel, foglalkozása szerint akkor még kézművesnek minősült.19 Fontos, hasznos adatokat szolgáltat az összeírás azzal, hogy az „Observationes" rovatban a mesterség megnevezésén kívül jelzi azt is, egyedül vagy legénnyel és inassal űzi-e mesterségét a kézműves, továbbá azt is megjegyzi, egész évben vagy az évnek csak egy részében dolgozik-e. 1. sz. táblázatunk megmutatja a városban működő kézművesek számát, az iparágakat, valamint a 18. századi összeírások adatai mellé helyezésével némi összehasonlításra is lehetőséget ad. A számszerű kimutatásból levonható néhány következtetésünk után megvizsgáljuk, mivel most már meg lehet tenni, a műhelyek segédszemélyzetét (legények, inasok) és a kézművesek munkaidejét. Táblázatunkból kitűnik a mesterségek sokfélesége, ugyanakkor az is, hogy 20 feletti mesterszám 2 iparágban, 10 és 20 közötti mesterlétszám 4 kézművességben található, 21 kézművességben 2 és 10 közötti a létszám, s 13 mesterségnek egyetlen képviselője van. Legnépesebbek az összeírás idején is a ruházatiak, ezt bizonyítja a 28 csizmadia, a 21 szabó, a l ó szűcs, a 15 takács jelenléte a városban. A 2 és 6 közötti mesterlétszámok azoknak a kézművességeknek a jelenlétét bizonyítják, amelyeknek a termékeire a város és környéke lakosságának a mindennapi életéhez szüksége van, illetőleg alacsony létszámuk feltehetően ki is elégíti a szükségletet (pl. 2-2 kötélgyártó, bádogos, órás, szalagkészítő, kalapos, szappanfőző stb.). Érthetően magasabb (4, 6 és 7 fő) a szűr- vagy köpönyegszabók (mint ruházatkészítők), a pékek, az ácsok és kovácsok száma. Az a 13 kézművesség, amelynek l - l képviselője van a városban (üstkészítő, ötvös, könyvkötő, rézműves, posztókészítő, puskaműves), megjelenésével egyrészt a lakosság némi igényességét, másrészt bizonyos, a 18. században meglévő kézművességek jelentőségének csökkenését (pl. csutorás) jelzi. A létszámadatok alapján feltehető, hogy a magas létszámú ruházati kézművesek és a 12 főnyi fazekas nem csupán a város, hanem a távolabbi népesség igényeit is kielégítették, szomszéd vármegyei (vagy távolabbi) vásárokon is árulva termékeiket, míg a többi kézműves a város, esetleg szűk környezete számára a helyi vásá204 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig rokon árulta termékeit. A 194 fő nagykanizsai kézműves közül 10 fő zsidó, közülük 5 szabó, 2 üveges, 2 szalagkészítő és 1 festő. A kézművesség gyakorlása szempontjából fontos kérdés, hogy a kézműves műhelyében egymaga dolgozik, vagy legényt, inast is tart-e. Bár a 18. században is feltűnő volt, hogy ács- és kőműveslegényeket adózóként írtak össze, más adat nem jelezte legények létét a városban. 1828-ban az összeírás mesterenként megjegyezte, hogy legénnyel (és hánnyal) vagy inassal dolgozik a kézművesmester. 1. sz. táblázatunk feltünteti, hány mester dolgozik legénnyel (cum Sodale) és inassal (cum Tirone). Legénnyel 54 dolgozik, közülük 2 kőművesmester 2-2-vel, 1 ácsmester 3 legénnyel, továbbá 1 szíjgyártó és 1 asztalos legény van vándorúton, s 2 ács- és 5 kőműveslegény szerepel adózóként,20 2 csizmadia, 1 kovács és 1 kötélgyártó tart inast. Az alkalmazott legények száma összesen 59, és 2 legény van vándorúton Az összeírás további fontos adata, amely következtetésekre ad lehetőséget, a kézművesek munkaidejének megjelölése. 204 kézművesünk közül összesen 13-ról jegyezték fel, hogy kézművességüket egész évben űzik (laborat integro anno), tehát a kézművességükjelenti megélhetésük forrását. Figyelemre érdemes, hogy az egész évben dolgozók vagy olyan mesterek, akik egyedül képviselik azt a bizonyos kézművességet a városban (pl. üstkészítő, rézműves, borbély), vagy a 4 pék (mint a város kenyerét sütők, tehát nagyon fontos, mindennapi szükségletet kielégítők), a többiek szinte kivételszerűek a kézművesek között ( l - l tímár, kovács lakatos, szabó szappanfőző és festő). Ők a kézművesek 6,4%-át jelentik, tehát nagyon kevesen vannak. Leggyakoribb, hogy a kézműves fél évig vagy negyed évig dolgozik, de gyakori a 2 és 1 hónapos munkaidő is. Esetenként 2/4, 3/4 év is van a megjegyzések között, de található példa arra is, hogy „2 hó Vt év" a munkaidő. Ha a kézművességnek csupán a legnépesebb ágait vizsgáljuk, azt kell megállapítanunk, hogy 1 szabó kivételével a ruházati kézművességet folytatók csupán az év egy részében gyakorolják tevékenységüket. Táblázatunk a csizmadiák, szabók, szűcsök, takácsok munkaidejét mutatja. (?-lel jelölt rovatunkban azokat a mestereket jelöltük, akiknek munkaidejét nem tudjuk.) Az összeírásban, hasonlóan az 1770. évi összeíráshoz, megjegyezték azt is, hogy a kézműves zsellér (inquilinus) vagy házatlan zsellér (subinquilinus). Számításaink szerint Nagy- és Kiskanizsán 149 kézművest zsellérként, 43-at pedig házatlan zsellérként jegyeztek fel, tehát majdnem minden kézműves zsellér vagy házatlan zsellér (néhány kézművesről, az összeírás néhány lapjának hiányzása miatt ez nem volt megállapítható). Figyelembe kell azonban vennünk azt a magyarázatot, mely szerint az 1828. évi összeírásban a zsellérek sorába kerültek azoknak a mezővárosoknak a lakói is, amelyekben nem volt úrbéri telekrendszer. E zsellérek nem voltak földtelenek, sőt olyan mezővárosi polgárok voltak, akik esetleg jelentős mennyiségű szántófölddel és réttel rendelkeztek, amelyet szabadon adhattak, vehettek.21 Az 1841—42. évi dicalis conscriptio22 242 kézművestjelez Nagykanizsán, közülük 217 fő 3. osztályba, 18 fő 2. és 7 fő 1. osztályba sorolt. Kiskanizsán 27 kézművest írtak össze. Bár rendkívül rosszul olvasható, esetenként éppen a margón írt mesterség-elnevezés olvashatatlan, az megállapítható, hogy a ruházati kézművességek túlsúlya nem változott a korábbiakhoz képest. Számításaink szerint a 37 csizmadia, 18 szabó, 18 takács és 25 szűcs (összesen 98 fő) a 242 kézművesnek 40%-a, tehát megközelítően a fele. g) Végigkísérve a török kiűzésétől a polgári forradalomig Kanizsa kézművességét, megvizsgálva 50 évenként a kézművesség állapotát, kézenfekvőnek látszana adatainkat más, Zala vármegyei vagy más vármegyebeli adatokkal összevetni, hogy valamelyest elhelyezhessük városunk kézművességét Magyarország kézműiparában. Nehézséget jelent azonban, hogy 150 évre és egy helységre vonatkozóan a kézművesség helyzetét, legalábbis célul kitűzött feladatunkhoz hasonló részletességgel, nemigen vizsgálták, s ebből következően összevetési lehetőségeink korlátozottak. Kivételnek tekinthető a Keszthely kézműiparáról készült tanulmány és a 2001-ben megjelent Kaposvár ipartörténetét tárgyaló monográfia.23 Az utóbbinak — amelynek forrásanyaga, valamint vizsgálati és módszertani eredményei útmutatást adhatnak bármely helytörténeti kutatásnak — kézműipart feldolgozó fejezetei, de a keszthelyi kézművesség 18—19. századi helyzetét vizsgáló munka is Kanizsához hasonló kérdéseket (pl. az adóösszeírások használhatósága, megbízhatósága) vetnek fel. Egész év Fél év Negyed év 2 hónap 1 hónap 7 Csizmadiák (28 fő) — 9 13 2 3 1 Szabók (21 fő) 1 8 7 — 2 3 Szűcsök (16 fő) — 9 4 — 2 1 Takácsok (15 fő) — 1 11 — 1 2 205 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig A 18. század folyamán Keszthelyen is, Kaposváron is a népesség-növekedéssel együtt nő a kézművesek száma (Kaposváron 1785-ben 155, Keszthelyen 1773-ban 139 kézműves él), de Kanizsa kézműveseihez képest kisebb a létszámuk; Kaposváron is a ruházati kézművességek túlsúlya a jellemző, ugyanúgy mint Kanizsán. Kaposváron rendelkezésre állt olyan forrás is, amelynek segítségével be lehetett mutatni a kézművesek bevándorlását, letelepedésüket, életüket az új környezetben, anyagi lehetőségeiket stb. Keszthelyen 1815 után visszaesik a kézművesek száma, majd az 1830-as években nő 200 körülire (Kaposváron 1828-ban 164 fő kézműves él), s ez a „hullámzás" ismét Kanizsára emlékeztet. Mindkét munka szerzői rámutatnak arra, hogy a kézművesség jelenti a városok társadalmának a környék társadalmától való eltérését, sokszínűségét, ugyanakkor az adatok azt is érzékeltetik, hogy mind a 18. század utolsó, mind a 19. század első harmadában akár délkeleti, akár északkeleti irányba haladva, Kanizsa a legiparosodottabb város. A 19. század első harmadából már nagyobb a lehetőség arra — köszönhetően éppen az 1828. évi összeírásnak, amelyet sok helység vonatkozásában és sok szempontból vizsgáltak —, hogy összehasonlítsuk Kanizsa kézműiparát más mezővárosokéval, illetőleg országos adatokkal. Magyarországon a 18—19. század fordulójától nőtt a kézművesek száma: 1785 és 1828 között megkétszereződött, 94 553-ra nőtt, az 1830-as évek végére pedig 117 156 főre emelkedett, s a csekély kézművességgel rendelkező mezővárosokban 14-20, a viszonylag iparosodottakban 30-40 kézművesség volt, s minden tizedik családfő volt kézműves (a legfejlettebb mezővárosokban 40-50 iparág, s minden 5. családfő kézműves, a szabad királyi városokban 60-80 kézművesség, s minden harmadiknegyedik családfő kézműves).24 Városunk 1828-ban a 200 körüli kézművesével — figyelemmel az 1828. évi összeírás pontatlanságaira —, ahol hozzávetőlegesen minden 10. családfő kézműves, viszonylag iparosodott mezővárosnak számítható (Zalaegerszegen ugyanekkor 181, Veszprémben 570 kézműves élt). 2. Kézművesek a város életében a „Polgárok lajstroma" és a városi tanácsülési jegyzőkönyvek alapján a) A tanulmányunk mottójaként idézett gondolat — „...a purgeri községnek ... iovára és hasznára..." lenni — azt a kérdést veti fel, milyen módon valósult ez meg, egyáltalán milyen mértékben volt szerepe, jelentősége a város életében, társadalmában a kézművességnek. Eddigi adataink azt bizonyították, hogy a 18. század elejétől a város lakosságának számszerűen jelentős hányadát jelentették a kézművesek, s még nagyobb hányadát, ha beleértjük a műhelyekben dolgozó beszegődtetett inasokat, legényeket is; ez azonban még önmagában nem tükrözi a város társadalmában elfoglalt helyüket. Rendelkezésünkre áll az 1809-ben összeállított „Polgárok lajstroma",25 amelynek vizsgálatával megkíséreljük megvilágítani a kézművesek társadalmi helyzetét. A „Polgárok lajstroma" című kötet célja „...a nevezetesebb Városokban felette szükséges Rendtartás, mely minden dolognak a Lelke..." — olvasható a bevezetőben. Ezután betűrendben visszamenőleg 1745-től 1825-ig folyamatosan jegyzi azokat, akiket a Tanács polgárrá vett fel, megjelölve a felvétel évét, a felvett születési helyét és foglalkozását. Forrásunk adataiból megállapítható, hogy az említett 80 évet vizsgáló korszakunkban a városban melyik évben, hányan lettek polgárrá, mi volt a foglalkozásuk, honnan származnak. Nem állapítható meg azonban, hogy a 80 év egy-egy adott évében hány polgár volt, mert a meghaltak vagy az elköltözöttek számát egyetlen időpontban sem tüntették fel. Témánk szempontjából a lajstrom azért fontos, mert a foglalkozás feltüntetésének köszönhetően megállapítható, kik azok, akik polgárrá válásukkal különleges jogállást szereznek a városban: nevezetesen, ha kézművesek, teljes jogú céhtagok lehetnek, továbbá választójogukkal élve lehetőséghez jutnak a város közügyeibe való beleszólásra;26 a születési hely megjelölésének köszönhetően pedig elemezhető, hogy a kanizsai polgárság helybéli vagy máshonnan (és honnan) költözött be a városba. Számításaink szerint 1745 és 1825 között 764 személyt vett fel a Tanács polgárrá, akik közül 607-en kézművesek (ez a felvett polgárok 79,7%- a), a többiek „gazdák", kereskedők, értelmiségiek (doktor, patikus, inspector, nótárius), és olyanok, akiknek foglalkozását nem közli a lajstrom. A már korábban elvégzett számítások, táblázatos kimutatások27 egyrészt megerősítik az összeírások alapján l - l évre vonatkozó következtetéseinket, másrészt majdnem egy évszázadra is érvényessé teszik: nevezetesen azt, hogy a város kézművesszerkezetében a ruházati ág túlsúlya jellemző. Kerecsényi Edit kimutatta, hogy a polgárrá felvett kézművesek csaknem felét (46,9%) vargák, csizmadiák, szabók, takácsok, szűcsök stb. jelentették, ezzel szemben csupán 10% a faiparban, s ennél is kevesebb a fémiparban (5,9%), az élelmezési iparban (4,2%) tevékenykedők aránya. A „Polgárok lajstromá"-nak másik fontos adatközlése a polgárrá felvett kézművesek születési helyének megjelölése; egyetlen forrásunk, amely képet ad a kézművesek származási helyéről. Kézműveseink legnagyobb része (34%) kanizsai születésű, 206 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig 1. kép. Oklevél Lancsák Ádám légrádi magyar szűcs 1746. évben kanizsai polgárrá avatásáról. (TGyM 72.432.1.) 28% idegen eredetű (német, ausztriai, cseh, horvát) bevándorolt, 29% nem kanizsai, hanem más magyarországi megyebeli születésű, 9% pedig ismeretlen születési helyű (akik között bármely csoportba sorolható is lehet). Degré Alajos idézett tanulmánya táblázatosan is kimutatta, hogy a polgárjogban részesítettek nagyobb része bevándorló volt, ezek között is legnagyobb számban az osztrák örökös tartományokból jöttek, s ezért feltételezi, hogy a Városi Tanács tudatosan erősítette a német elemet. Megállapítható továbbá az is, ha a polgári jogállás kiváltságos helyzetet jelent a városban — mint ahogyan Degré Alajos ezt is vizsgálta és bizonyította, példaként említve a tanács- és bíróválasztást, tanácsosok, tisztviselők választását, a Tanács bírói hatáskörének gyakorlását és sok igazgatási teendőt —, akkor ez a kiváltságos helyzet éppen a kézműveseket érintette a legnagyobb mértékben, mert a polgárjoghoz jutottak majdnem 80 %-a éppen kézműves volt. Sajnálatos, hogy a kézműves polgároknak a polgárjog jelentette kiváltságait, a város vezetésében gyakorolt jogait nem tudjuk adatokkal bizonyítani, mert egyfelől a megmaradt tanácsülési jegyzőkönyveink szinte csak véletlenszerűen közlik a Városi Tanács tagjainak mesterségét, vagy azokét, akik valamilyen városi megbízást teljesítenek, másfelől a kézművesekről, céhekről tudósító forrásaink sem közölnek olyan adatokat, amelyek a fentiekről tudósítanának. Bár a szakirodalom hangsúlyozza, hogy a teljes jogú céhtagságnak feltétele a polgárrá válás, azon túlmenően, hogy egyes céhszabályzatokban megtalálható a céhtaggá válás feltételeként a polgárrá válás („...irassa magát a 207 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig purgerek sorába..."), a mesterek városi polgári joga gyakorlásának az esetek egy részében nem találni nyomát. faj A 18. század közepéig vezetett városi tanácsülési jegyzőkönyv — amelynek a kézművesekre vonatkozó legkorábbi bejegyzéseit már idéztük — tanúsága szerint a Tanács sok esetben foglalkozott a kézművesek ügyeivel. Az idézett bejegyzések is, majd a továbbiak is bizonyítják a 18. század első felében, hogy amikor a kézművesek a nézeteltéréseiket egymás között nem tudták rendezni, vagy a céhszervezeten kívülről éri valamilyen kritika vagy bírálat a kézművességet, az ügy a Tanács elé került, mint ahogyan ez a céhszabályzatok megfelelő articulusaiban is előírás, s a város Tanácsa mint bírósági jogkörrel rendelkező szerv, dönt a vitás kérdésekben. 1703-ban Summer György panaszt emelt Glauninger Orbán takács ellen adóssága miatt, s kéri a Tanácsot, hogy kötelezze Glauningert a fizetésre. A takácsok azonban megvédik azzal, hogy amiket Glauningerre mondanak, az nem igaz. Ennek az ellenkezője is megtörtént ugyanebben az évben: az ácsok és kőművesek céhe panaszolta be a Tanácsnál egyik mestertársukat, Fekhonie Andrást, hogy a céh számára a legkisebb mértékben sem akar semmi tevékenységet kifejteni. A Tanács elfogadja Fekhonie védekezését, hogy ő többet nem kívánja a kézművességet folytatni, a maga fenntartására más utat keres, s ezért a Tanács elhatározta, hogy a panaszlott adjon reverzálist a Tanácsnak és a céhnek, továbbá ha tartozik még az ácsmesterség társládájának, azt az ítélethozatal napján köteles megfizetni. Az 1710-es évektől egészen 1755-ig a Városi Tanács kézművesek ügyében való intézkedései megszaporodnak, s ez számuk növekedését is bizonyítja. Ugyanakkor a tanácsi határozatok a növekvő lakosság érdekeit is szolgálják, a Tanács tekintélyét védik, meghatározzák a termékek — főleg élelmiszerek — árát, „kimérik" a vétkesek büntetését. A mészárosok ügyei több esetben is a Tanács elé kerülnek. 1714-ben, éppen a mészáros céh megalakulása évében, 3 mészáros, Trentzky Mátyás, Tscherta Ferenc és Szigeti János kérvényére az lett a határozat, hogy mindegyikük tarthat húst és vághat (állatot), de egyikük se avatkozzon a másikuk dolgába 12 forint bírság terhe alatt, s mindegyikük jó húst vágjon, különben elkobozzák. 2 év múlva, 1716. június 21-én azt határozta a Tanács, hogy a mészárosok a marha- és bárányhús fontját 5 helyett 4 dénárért, a disznó- borjúhús fontját 5 dénárért tartoznak árulni, további intézkedésig, a marha vagy a hús elkobzásának terhe mellett. Az élelmiszerek és a kézműves termékek árának megszabása (limitációja) az 1625. évi 40. tc. és az 1659. évi 71. tc. értelmében a vármegyék hatáskörébe tartozott, azonban a vármegyék gyakran a mezővárosok vagy falvak elöljáróságát bízták meg azzal, hogy saját területükön ellenőrizzék a megyei árszabások megtartását, sőt olykor a helybéli tanácsra ruházták az árszabás elvégzését. Az 1710-es évekből (1713-ból, 1714-ből, 1715- ből, 1717-ből és 1718-ból) rendelkezésünkre állnak Zala vármegyei, a vármegyei közgyűlés által meghatározott élelmiszer-árszabások, amelyek a marhahús fontjának árát mindig közlik, a borjú- vagy disznóhúsét csak esetenként. Figyelemre érdemes, hogy 1717. november 17-én a vármegyei közgyűlésen arra hivatkozással, hogy a helységek mészárosai gyakran húst mérnek, határozatba foglalta a közgyűlés, hogy „...valahányszor a mészárosok levágják állataikat, a helység bírája pedig legyen jelen! A rossz húst árulókat jegyezzék fel, és azok 12 forint büntetés terhe alatt mindig jó húst áruljanak!" E határozat összecseng a kanizsai Tanács 1714. és 1716. évi határozatával, másfelől a kanizsai tanácsi határozatról — a marha- és bárányhús, a disznó- és borjúhús fontjának áráról — nem állapítható meg, hogy az a vármegyei árszabás érvényesítése, vagy a Városi Tanács által megszabott ár.28 Több példa van arra, hogy kézműves szidalmazta a Tanácsot, illetőleg valamelyik tagját. Felmerül a kérdés, milyen oka lehetett erre 1720. júniusában Langer Pál cipésznek, aki azonban június 29-én sértő szavait visszavonta, a Tanácsot megkövette, ezért neki a büntetést elengedték azzal a feltétellel, ha még egyszer szidja a Tanácsot, 12 forintra büntetik. Hasonló bűnért megbüntették viszont Antoni mészárost 1722. október 28-án, mint ahogyan Liscutin Ferenc bábos és Mosier Gáspár városi írnok közti viszály ügyében is úgy tűnik, a bábos kárára döntöttek, kilátásba helyezve tanoncfelvétel vagy az írnokkal való viszály esetére a 12 forint bírságot. A Tanács meghatározóan avatkozik be olyan ügyekbe, amelyek a kézművesek termékei árusításával vagy vásáron értékesítésével kapcsolatosak, ugyanakkor fellép a céhszabályok vagy az egyházi kötelességek betartatása mellett is. Az 1720. augusztus 15-i ülésen határozták meg, hogy Keszthelyi Szabói János (értelmezésünk szerint a keszthelyi Szabó János) az első helyen van, Betha Gábor György a második, Szabói Márton a harmadik, Szabói László a negyedik helyen. Nem tudjuk, csupán vélelmezzük, hogy a „hely" itt a vásáron való helyet jelenti. Hasonlóan homályos, találgatásra okot adó az 1746. március 30-i bejegyzés: „A céhek rendje. Szerda: szűcsök, kovácsok, lakatosok, csütörtök: 208 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig csizmadiák, cipészek, kerékgyártók, kőmívesek; péntek: takácsok, fazekasok, szűrszabók, bognárok; szombat: mészárosok, gombkötők, molnárok, palackgyártók." Azon túlmenően, hogy felsorolást ad az 1746-ban létező céhekről, nem tudjuk, mit jelenthet a „rend". Feltehetően azt, hogy ezeken a napokon árulhatnak a piacon (de esetleg azt is jelentheti, hogy e napokon teljesítenek egyházi szolgálatot, vagy valami egészen mást). Egyértelmű viszont az 1744. július 11-i tanácsi határozat, amely közli, mit kérjen a város az egyes árusítóhelyek, a jegyzőkönyv szövege szerint a Standok után. A felsorolásban „nagy zsidó Stand, közepes, egész kis Stand" szerepel, valamint „nagy keresztény Stand, közepes és kicsiny". Ezután a kézművesek szerinti Standok következnek: a csizmadiák 15 dénárt, a szíjgyártók, kötelesek és szűcsök 10 dénárt, a köpönyegszabók 11 dénárt, a tanácsülési jegyzőkönyv szövege szerinti „nagy Gerhhen Stand" után 15 dénárt fizettek a városnak. Természetesen ez esetben is felmerülhetnek kérdések: mit árusítanak a „zsidó és keresztény" Standokon, vagy Standok méretére értendő-e a „nagy, közepes, kis" jelző; avagy a szíjgyártók, kötelesek és szűcsök közös árusítóhelyet tartanak fenn vagy külön Standot, de ugyanannyit fizetnek a városnak stb. E kérdések ma már megválaszolhatatlanok. A közrend fenntartásán kívül az egyházi szertartáson való részvételt kívánja biztosítani az az 1716. június 21-i tanácsi határozat, amely szerint hivatalos mise és prédikáció alatt tilos a téren mindenféle vásár, eladás, bormérés, még kevésbé megengedett a húsvágás. A céhszabályzatokban szereplő articulusra emlékeztető döntés az, amely szerint Sonder Jakab bognármestert 1716. augusztus 3-án a Tanács a kolostorba beadandó 1 forint 50 dénár, Szabó Józsefet 3 forint büntetésre ítélte, mert az előbbi 6 kereket gyártott, az utóbbi pedig szent Porciuncula napján a felesége haját vízzel dolgozta ki. A városi protocollum további, 1740-es évekből való bejegyzései közül — természetesen nem vizsgálva a kézművesek közti viszályok, adósságok, sértegetések miatti döntéseket — említésre érdemes néhány ügy. Az 1743. évről a pékeknek szóló határozat szerint autentikus, azaz hiteles súlyú kenyeret kell sütniük, mert másként az asszonyok árulhatnak karéjonként vagy darabonként a piacon. A Tanács a céh, a céhszabályzat articulusai mellett áll ki akkor, ha valamely céh mestere a céhvei vagy szabályzatával ellentétesen cselekszik. 1740 augusztusában Martinecz György fazekasmester a fazekascéh szabályaival ellenkezik, a vásári szabadság alatt szembeszállt az elöljáró mesterekkel, hogy az ő műhelyét le akarják zárni, sőt ütlegelésre is sor került. Mindezért 6 forint bírságot fizet, a céhnek pedig egy pár gyertyát, illetve külön, amit a céh kiró, azaz 1 forintot. Az 1744. február 24-i teljes tanácsülés mondta ki, hogy Jurig János György patkoló kovács, mivel itteni mestertársait és az egész céhet cigányoknak nevezte, az egész céhet nyilvánosan kövesse meg, „tisztes nevüket adja vissza". Meghagyták azt is, hogy tanulólevelét 30 napon belül mutassa be a céhnek. Feltehetően tanulólevelének be nem mutatása lehetett a mester és a céh közötti viszály oka. Esetleg Jung nem is rendelkezett ilyennel? A Tanács további viszály esetére büntetést helyezett kilátásba. Figyelemre érdemes, hogy Jung János több esetben is (1744. február 20. 1746. június 3.) „szerepel" veszekedés, verekedés miatt. Kerpeczky József kötélgyártó „sok veréssel traktálta" legényét, ezért 12 forint büntetésre marasztalták, azonban szegénységére és kérelmére tekintettel 4 forint és segédének 75 dénár büntetésfizetésre kötelezték azzal, ha újra veri a legényt, a polgárjogot elveszíti, s a városból kiűzik. Az 1753. november 18-i tanácsülés elé „citáltatott" csizmadiacéhről bebizonyosodott, hogy az új mestereket már évek óta „nem az igazságok szerint terhelték" (azaz vélhetően több taxát és egyéb kötelezettségeket, fizetnivalókat róttak ki rájuk), olyanynyira, hogy „méltó lett volna igasságoknak el veszni". Értelmezésünk szerint a Tanács által előhozatott articulusokkal ellentétes, igazságtalan dolgok történtek a céhben, s a Tanács szerint akár privilégiumukat is elveszthették volna. Nepomuki Szent János kápolnájára fizessenek 24 forintot, továbbá fogadják meg, hogy a közibük álló mesterektől nem többet, hanem az articulus 2. és 3. pontja szerinti summát merészelik kérni, kivéve mesterebédet és remeket. Ellenkező esetben nemcsak „kiadott igazságokat vagyis articulusokat vesztenyi fogiák", hanem 24 forint büntetésüket „el nem kerülik". Utóbbi példáink igazolják, hogy a Városi Tanács a céhszabályzatok előírásainak betartásához ragaszkodott. Akár egyes kézművesek vétenek, akár a céhközösség testületileg vét az előírással szemben, a Tanács büntetést ró ki. A 18. század közepi kanizsai kézműipar jelentőségét, hírét, vásárai hírnevét jelzi az a néhány tanácsi jegyzőkönyvi bejegyzés, amely szerint 1743. december 8-án Mósner János György fürstenfeldi rézműves jelentkezett, hogy kanizsai polgárnak vegyék fel (fel is veszik, ha származásáról autentikus oklevelet fog felmutatni), vagy az a bejegyzés is, hogy 1752. december 8-án Matti József kőszegi polgári fésűgyártó fésűs Standot vált ki a kanizsai Homacher Ferdinánd fésűs mellett. Ugyanakkor váltottak Standot a légrádiak és kaproncaiak is.29 Az iparosoknak a város „...iovára és hasznára..." végzett tevékenységei között fontos szerep volt a tűzvédelmi feladatkör. Mivel e feladat céhek számára fogalmazódott meg, azt tanulmányunk céhtörténeti fejezetében ismertetjük. 209 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig II. A KANIZSAI CÉHEK 1690 ÉS 1848 KÖZÖTT 1. A céhek mint a kézművesek szervezetei A céhek mint a kézművesek, elsősorban a városi kézművesek érdekvédelmi szervezetei Európa-szerte általános jelenségek a 13. századtól a 19. század közepéig. Fontosak, mert egyfelől szervezeti keretet adtak egy-egy város kézműveseinek, másfelől szigorú szabályok által meghatározott működésük folytán biztosították a szűkebb és tágabb környezet jó minőségű termékekkel való ellátását, a város életében vállalt vagy rájuk rótt feladatok teljesítésével nélkülözhetetlenné váltak, s nem utolsósorban szervezeti életükkel, humánus cselekedeteikkel, vallásosságukkal példát állítottak a város közössége elé, de talán még az utókor elé is. A magyar céhtörténetben általában külön csoportba sorolják az 1526 előtt alakult céheket, majd újabb csoportba a török kiűzése után alakultakat. Anton Spiesz, a neves szlovák céhtörténész szerint viszont a magyar céhrendszer második korszaka a l ó . század második felétől a 18. század első harmadáig, az utolsó, harmadik korszak pedig kb. 1735-től 1872- ig tart.30 Eszerint Kanizsa céheinek története a második és harmadik korszakba sorolható, ám a korszakhatárok némileg módosulnak. A török kiűzése előtti kanizsai céhszervezetről semmilyen írásos forrásunk nincs, még a korábbi lokálpatrióta helytörténetírás sem említ ilyeneket. Ez természetszerűen nem jelenti azt, hogy kézművesek itt nem voltak. Az 1690. évi adataink éppen azt bizonyították, hogy az ostrom idején, sőt azt megelőzően is éltek a városban kézművesek, s vélhetően céhszervezetük is volt, de máig nincs írásos vagy tárgyi forrás 1690 előtti kanizsai céhekről. Kanizsán a 17. század végétől számítható a céhek megalakulása, ami folyamatosan történik az első céh megalakulásától, 1698-tól a 18. században, majd a 19. században egészen 1842-ig. Tudomásunk szerint 1842-ben volt Kanizsán az utolsó céhalakulás. Forrásaink alapján megállapítható, hogy a török alóli felszabadulás utáni első két évtizedben dinamikus a céhszervezetek megalakulása, aztán lelassul a folyamat, alig 1-2 szervezet alakul a 18. században, majd a 19. század első felében 3 új céh nyeri el a kiváltságot. E céhek megismerése előtt szükségesnek látszik a török utáni időre jellemző néhány olyan céhtörténeti és -szervezeti sajátosság bemutatása, amely nélkül a kanizsai céhek megalakulása, írásos forrásai, élete és helye a város társadalmában esetenként értelmezhetetlen lenne. a) A fentebb meghatározott időszak (1698—1842), tehát a kanizsai céhek kora, a magyarországi céhek virágzásának és egyben hanyatlásának korszaka is. Virágzás, mert nem számítva a középkor és kései középkor elsősorban szabad királyi városaiba koncentrálódott céheit, nagy számban és nem csupán szabad királyi városokban, hanem mezővárosokban is alakulnak céhek; hanyatlás, mert bár ugrásszerűen megnő a számuk, szervezeti bezártságuk, monopolizáló törekvésük, a verseny kizárása, a céhen kívüli kézművesek elleni fellépésük ellentmondani látszik a kézművesek számszerű növekedésének, az általuk igényelt kézműves-szabadság szükségszerűségének. b) Az előzőekben érintett virágzás-hanyatlás folyamat értelmezéséhez a bécsi Udvar kézműves-politikája is magyarázatul szolgál. A török kiűzését követő első években az Udvar még nem döntött, hogy célszerű-e a céhrendszer visszaállítása a felszabadult területeken. Az 1690-es évektől az tapasztalható, hogy rohamosan nőtt az Udvartól származó kiváltságlevelek száma, tehát a mérleg a céhrendszer javára billent, hiszen így a magyar kézművesség nem lehet a Birodalom fejlettebb tartományainak kézműves versenytársa, másrészt ellenőrizhető, központilag szabályozható. E legfontosabb, a céhrendszert alapvetően meghatározó rendelkezések — amelyek természetszerűen városunk céheire is érvényesek, továbbá kimutathatóan érvényesülnek is —, a következők: A) Az 1731. év augusztus 16-án VI. Károly császár által aláírt Reichshandwerksordnung, a birodalmi kézműves rendtartás, amelynek célja a Szent Római Birodalomban a kézműves céheknél elterjedt különféle helytelen szokások megszüntetése. Más kérdés, hogy a császári aláírással birodalmi törvénnyé vált szabályozás kihirdetése és kezdeti végrehajtása nehézkesen ment.31 Magyarországon az e törvénnyel kapcsolatos tennivalókat hamarosan, 1733-ban határozták meg. B) Újabb erőteljes beavatkozást jelentett a magyar céhrendszerbe Mária Terézia királynő 1761. évi céhrendelete, hiszen előírta a korábbi, földesúrtól, egyháztól vagy városi hatóságtól származó kiváltságlevelek beszedését, s egységes szövegű szabályzattal való kicserélését, a céheknél tapasztalt viszszaélések (fölösleges taxák, költséges mesterlakomák és egyéb „rendetlenségek") megszüntetését, továbbá a céhszervezetek ellenőrzésére a céhcommissarius (céhbiztos) kirendelését, és végül tilalmazta az anya- és leánycéhek közti alá- és fölérendeltségi viszonyt.32 210 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig C) Az 1805. és 1813. évi céhügyi rendelkezések, különösen az 1813. évi, a Helytartótanács 7262/1813. sz. rendelkezésével kiadott irA Magyar Országos Mester Egyesületeket, vagy is Czéheket illető Közönséges Czikkelyek" kötelező érvénnyel céhszabályzat-mintául szolgáltak, átfogva és központilag szabályozva a céhek életének, hagyományainak, szokásainak teljes körét. A Közönséges Czikkelyek az I—IX. cikkelyben „Az Inasokról", a X—XX. cikkelyben „A Mesterlegényekrűl", a XXI—XXIX. cikkelyben „A Mesterségről átaljában", a XXX—XXXVIII. cikkelyben „A Mesteremberek és Legények kötelességirül", a XXXIX. cikkelyben „A megholtt Czéhbéliek eltemettetésökrűl, és kikésérésökrűl", a XL. cikkelyben „Az Özvegyekről", az XLI—XLVII. cikkelyben „A Czéhbeli Gyűlésekről", az XLVIII—LV cikkelyben „A Czéhmester, és Szolgamester, vagy Al-Czéhmester választásokról" ad mintaszabályzatot, egyszersmind kötelező előírást is, amely vizsgált korszakunk végéig érvényben volt." c) A fent említett 17—19. századi bécsi kézművespolitikai célkitűzések és rendeletek jól nyomon követhetők azokban az írásos forrásokban, amelyek általában a céhek, ezen belül a kanizsai céhek írásos forrásait is jelentik. A céhek megalakulásának és létének elsődleges forrása a kiváltságlevél, amelyet a céhes irodalomban sokféleképpen neveznek.34 A város kézműves mesterei — szabályszerű az, ha ugyanannak a mesterségnek a mesterei, de gyakori, hogy több mesterség kézművesei — kérelemmel fordulnak az uralkodóhoz ( a l ó . századtól földesúrhoz, más város tanácsához), hogy adjon számukra kiváltságot privilégiumlevél formájában. Az esetek többségében a kérelem elérte célját, a kiváltságot megkapták, s az előre elkészített (a 17. századtól más céhtől kölcsönkért és lemásolt), s általában a kiváltságot kinyilvánító ünnepélyes bevezetőhöz csatolt szabályzat alapján megkezdődhetett a céhszervezet élete. Természetszerűen el kellett fogadtatni a szervezet létét földesúrral, vármegyével, városi tanácscsal, vagyis a privilégiumlevelet a céhnek confirmáltatnia kellett. Következő fejezetünk a kanizsai privilégiumok számbavételével, bemutatásával kívánja bemutatni, milyen céhszervezetek voltak Kanizsán. Szerencsés az utókor, ha az egyes céhek sajátos iratanyaga megmaradt: céhjegyzőkönyvek, inasszegődtető vagy felszabadító lajstromok, bizonyítványok, Kundschaftok, vándorkönyvek, írásos remekmunkák, esetleg számlák vagy más, a kézművességgel kapcsolatos bármely írásos források, hiszen ezek segítségével olyan kézművesség-történeti „események" válnak ismeretessé, amelyek kizárólag helyi sajátosságok. S szerencsés az utókor, ha a város céheinek tárgyi emlékei is megmaradtak, amelyeket egykori kézművesek utódai őriztek meg, vagy padlások, templomok rejtették, mint az ősök céhládáit (amelyekben a céh értékeit, kiváltságlevelét, pecsétnyomóját, pénzét, jegyzőkönyvét őrizték), behívótábláit (amelyekkel céhgyűlésre hívták a céh tagjait), korsóját (amelyből az egybetartozás jeleként ittak céhgyűlésen a céh tagjai), templomi zászlóit (amelyeket a közösen látogatott egyházi szertartásokon vittek az arra kijelölt céhtagok), lámpáit (amelyek temetési szertatások tárgyai). Ezek ma már féltve őrzött múzeumi tárgyak, s éppen ezért örülnünk kell, hogy a nagykanizsai Thúry György Múzeum több tárgyi emléket is őriz kanizsai céhektől. A céhek tárgyi emlékei sorában kell megemlítenünk a módos céhek által templomokban felállíttatott oltárokat is. Nagykanizsán a Szent József plébániatemplomban a Szent Antal-oltárt a szabócéh emeltette, s az oltárkép fölött látható a céh jelvénye, a nyitott szárnyú olló. 2. kép. A kanizsai takácsok 1800-ban készült céhkorsója. (TGyM H. 58.32.1.) d) Korszakunkra és városunkra jellemző sajátosság a több mesterség kézművességét közös céhbe szervező ún. vegyes céhek megalakulása. A mezőváro211 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig sokban általában a török kiűzése utáni csekély népesség, csekély számú kézműves léte, valószínűleg anyagi helyzetének szegénysége indokolja, hogy több, esetenként nem is rokon mesterség művelői kérnek és kapnak céhkiváltságot. Városunkban a török kiűzését követő 10—20 évben még magyarázható lenne a kézművesek csekély létszámával a többféle kézművest tömörítő céhek alakulása, ám még a 18. század utolsó harmadában s a 19. században is alakulnak ilyen céhek. e) A céhszervezet életét, működésének mikéntjét, tagjainak munkáját, kötelességeit és jogait meghatározó ún. céhszabályzatok korszakunk első felében egészen a Mária Terézia királynő által kiadott 1761. évi rendeletig a céhek többségében kölcsönzés útján kerültek a céhhez. Általában az olvasható a kiváltságlevelekben, hogy a céhet alakítani akaró mesterek más város már meglévő céhétől elkérték, és szinte szóról szóra lemásolták pontokba (articulus) foglalt szabályzatukat, lemásolva a kiváltságot jelentő bevezető és befejező sorokat is. Gyakori volt, hogy egy-egy céh szabályzatát több város céhe is kölcsönkérte, lemásolta, általában szóról szóra, beleírva, honnan kérték és kapták kölcsön a szabályzatot. Ennek köszönhetően mintegy térképszerűen megrajzolható a szabályzat „út"-ja. A kutató kérdése ismétlődően az, hogy ilyen körülmények között létezik-e egyáltalán „a helyi céh önálló arculata". A kanizsai céhek bemutatásakor egyfelől rámutatunk a szabályzatok „út"-jára, másfelől az articulusok barokkosan szövevényes mondataiból igyekezünk kihámozni a kanizsai szokásokat. Természetesen 1761 után e szokás megszűnik, az uralkodótól származó egységes szövegű szabályzatok terjednek el országszerte, és Kanizsán is ilyennel rendelkeznek az újonnan megalakuló szervezetek (a régebben megalakultak az esetek többségében nem újítják meg szabályzatukat), majd az 1813. évi szabályzatminta kötelezővé tétele után hiába is keresnénk a helyi sajátosságokat. fi Városunk céhes iparának alapvető jellemzője, hogy a létszükségleti cikkek előállítói alakítanak céhet; ezen belül is korszakunkban végigkísérhető a ruházati ágak túlsúlya. Természetszerű magyarázata az, hogy a város és környéke nem rendelkezik semmi olyan nyersanyaggal, alapanyaggal, amely igényesebb, „finomabb" kézművességek, céhek kialakulását indukálná. Amikor végigtekintünk az adóösszeírások kézművesein, azt látjuk, hogy szabók, csizmadiák, takácsok, szűcsök, cipőkészítők élnek és dolgoznak a legnagyobb számban, ők viszont érdekeik védelmére szabályozzák tagjaik működését, vagyis alakítják meg céhüket. 2. A kanizsai céhek megalakulása (1698—1842) „...nem akarván tellességgel csak úgy himpelérűl lennyi és igasságtalanul élnyi..." aj A magyarországi helytörténeti irodalom a századok során az adott helység kézművessége helyzetének, fejlettségének bizonyítékául az esetek többségében a céhek számát szokta megjelölni. Természetszerűen nem lehet feladatunk kétségbe vonni e számadatok vagy felsorolások pontosságát, még csak azt a kérdést sem tehetjük fel, milyen források alapján jutottak a számszerű adatok birtokába. Hasonló a helyzet Kanizsával kapcsolatban is: a korábbi helytörténeti munkák különböző időpontokban általában a céhek számát vagy egyszerűen felsorolását közlik, hivatkozással különböző forrásokra, amelyeknek nagy része ma már nincs is meg. Az 1975-ben elismerésre és tiszteletre méltó nagy vállalkozás eredményeként megszületett kétkötetes úttörő munka, közismert nevén „Céhkataszter,35 esetenként, s éppen Kanizsa vonatkozásában több pontatlanságot tartalmaz. Mindezt szem előtt tartva az alábbiakban, amikor számba vesszük a kanizsai céheket, meg fogjuk ugyan említeni a különböző irodalmakban szereplő adatokat, utalni fogunk a Céhkataszterre, azonban a szükséges esetekben helyt adunk kétségeinknek. Az előbbieken túlmenően azért sem fogunk számadatokat közölni arról, hogy vizsgált korszakunkban hány céhszervezet működött Kanizsán, mert sok esetben nem tudjuk, hogy egyegy szervezet meddig működött. Mivel meggyőződésünk, hogy bármely céh megalakulásának elsődleges bizonyítéka a privilégiumlevél, hosszú évek kutatómunkájával igyekeztünk a privilégiumokat megtalálni, s ezért első helyen azokat a céhalakulásokat bemutatni, amelyeket privilégium megléte bizonyít. b) Az első adatunk a céhalakulásra 1698-ból való. Március 16-i kelettel adták át a csáktornyai szabómesterek a kanizsai szabóknak céhüknek a „...legszentebb Fenség"-től kapott articulusait.36 A céhlevél latin nyelvű bevezetőjében olvasható, hogy 9 kanizsai szabómester, név szerint Georgius Francsics, Thomas Vídovics, Nicolaus Szabó, Matthias Konitzer, Martinus Szabó, Nicolaus Szabó, Stephanus Kecskés, Stephanus Szokoll, Stephanus Fait Gombkötő, „...Kanizsa szabad királyi város lakosai...", „...hogy a mesterek egymás közt a jó rendet Őrizzék meg...", a csáktornyai céhhez fordultak articulusért. A csáktornyaiak „...400 rhénes forint ellenében..." átadták 34 cikkelyből álló szabályzatukat céhük pecsétjével megerősítve.37 A legrégebbi céhalakulásról lévén szó, több megjegyzés is kívánkozik ide. A kanizsai mesterek 212 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig név szerinti felsorolásából megállapítható, hogy a felsorolt kilenc szabó alakította meg a céhet, közülük hárman nevükben is viselték mesterségüket („Szabó"), valamint a „Gombkötő" nevű arra enged következtetni, hogy gombkötő mester is tartozott közé. Csáktornyán Kanizsát szabad királyi városnak, „...Incolae et Inhabitatores Liberae Regiaquae Civitatis Canisiensis..." nevezik, továbbá nem kis összeget, 400 forintot kérnek a szabályzat átadásáért. A pecsét alatt rájegyzésként olvasható az az érdekes, régi céhes szokásokra utaló néhány sor, hogy szokás ugyan Magyarországon is, Horvátországban is a vásári gyülekezetben az új mesterek „...75 pénzben való megkörösztöltetése..." (értelmezésünk szerint ez azt jelenti, hogy felavatják, megünneplik), de ha a „megkörösztölt" e pénz elköltésében nem tud vagy nem akar jelen lenni, 25 pénzt a „körösztölők" tartoznak visszatéríteni. Még ugyanebben az 1698. esztendőben alakult meg a kanizsai csiszár, szűcs, lakatos, szíjgyártó, nyerges, lándzsakészítő, íjjas és kovács mesterek céhe.3" A kanizsai Joannes Csiszár, más néven Gazdag, Michael Szíjgyártó, más néven Magyar, Martinus Kovács, más néven Bunszam, Thomas Lakatos húsvét előtti hetedik vasárnap Szentgotthárd mezővárostól kérték és kapták privilégiumlevelüket. Az oklevél jó példája a céhlevél-kölcsönzések hosszú útjának, ugyanis egyfelől több, mint 200 év céhtörténete elevenedik meg a céhlevél néhány oldalán, másfelől topográfiai szempontból is hosszú az út. Mátyás király 1480-ban adományozta a privilégiumot Várasd város csiszár, szíjgyártó, lakatos, szűcs, nyerges, lándzsakészítő, íjas és kovács mesterei közösségének, szabályozva egyszersmind a kiváltságos céhszervezet életét is. Ezt a privilégiumlevelet adták a körmendi mestereknek „...Körmend város ... bírójának, esküdtjeinek és a város egész közösségének kérelmére ... méltóságos Batthyány gróf úrnak ajánló levelére..." 1614 húsvét utáni második vasárnap utáni pénteken. 1628 Szent Márton ünnepe (november 11-e) táján a céhlevél másolatát a körmendi mesterek „... szomszédaik... "-nak, a Szent Gotthárd apátság mezővárosában lakozó mestereknek engedték át, akiktől Christophorus Schenkendorf báró, kanizsai parancsnok ajánlásával a kanizsai mesterek kérelmezték. 1699-ben alakult meg a kanizsai csizmadiacéh.39 Privilégiumlevelük bevezetőjéből kiderül, hogy a kanizsai csizmadiamesterek „...nem akarván tellességgel csak ugy himpellérűl lennyi és igazságtalanul élnyi ... Articulust kévánnak és kérnek...", s ezért a zalaegerszegi csizmadiacéhhez fordulnak. A zalaegerszegi csizmadiák nem „...vonhatták meg..." magukat a kérés elől, hiszen „rendtartásukat" ők is Körmend városától kapták 1648-ban az ottani Tanács előtt. A bevezető szöveg a pozsonyi csizmadiacéh privilégiumának ide másolásával folytatódik: Pozsony város Tanácsa 1602-ben adományozta a pozsonyi csizmadiáknak a kiváltságot ("...az Csizmadia Mestersigben megh erősítenénk eőket...") az articulusokkal együtt. A 25 articulusból álló szabályzat után került beírásra, hogy 1628-ban a körmendi csizmadiák Pozsonyból megkapták az articulusokat, és „...Szombatheli Városunk azon Articulusokat pecsetivel meg erősítvin...", majd ők adták tovább lemásolásra a zalaegerszegi csizmadiacéhnek 1678-ban.40 Ez a hosszú utat bejárt, többször lemásolt privilégium és szabályzat került 1699-ben a kanizsai csizmadiamesterek kezébe. Az oklevél ezt követően több záradékot tartalmaz. Míg 1698-ban a csáktornyai szabómesterek 400 forint ellenében engedték át szabályzatukat a kanizsai szabóknak, az egerszegi csizmadiák szerényebbek voltak: úgy alkudtak meg, hogy 2 garasnál több vásárpénzt nem szabad tőlük szedni — nyilvánvalóan akkor, amikor az egerszegi mesterek Kanizsára jönnek árusítani. A következő rájegyzés azoknak a kanizsai mestereknek a felsorolása, akik „...elsőben ki veték az Articulust...": Pintér Csizmadia Márton céhmester, krainay Csizmadia Miklós atyamester, Jámbor Csizmadia Mátyás bejárómester, Görögh Csizmadia Illia bejárómester, Horváth Csizmadia János szolgálómester. A felsorolásnak köszönhetően megtudjuk, hogy ők voltak (lettek?) a céh elöljárói, valamint az is biztosnak látszik, hogy a városba bevándoroltak is voltak köztük: krainay Csizmadia Miklós Krainaból, Görögh Csizmadia Illia valamely délszláv területről, Horváth Csizmadia János Horvátországból. Ők „...hiteket letették..." (valószínűleg esküt tettek) az Articulus szerint. Ezt követi egy újabb, 1701-ből való német nyelvű záradék, amely szerint a Kamarai Adminisztráció — mint az akkor a bécsi Udvari Kamarához tartozó Kanizsa város Tanácsa kamarai-igazgatási közvetlen felettes szerve — megerősíti, védelmébe fogadja, hogy mindenhol oltalmazzák, támogassák és fenntartsák a céhet. Ezután az ez évi május 29-i Zala és -Schnogy vármegye gyűlésén, Zalaegerszegen ("...in generáli Congregatione co[mi]t[a]tum Szaladiensis et Simeghiensis in oppido Szala Egerszegh...") erősítette meg a céh levelét, majd 1703 decemberében Gracich báró mint Kanizsa új földesura erősítette meg. Az utolsó záradék 1722. évi keltezésű. Ez esztendőben a Somogy vármegyétől ekkor már különálló Zala vármegye közgyűlése confirmálja (megerősíti) a céhlevelet. 1700-ban, 2 évvel a csiszár, szűcs, lakatos, szíjgyártó stb. mesterek céhének megalakulása után, 213 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig tőlük elválva, külön céhet hoztak létre a kovács és késes mesterek.41 A Magyar Országos Levéltár őriz egy 1731-ben lemásolt, kovács és késes mesterek számára készült privilégiumot, amely a záradékok kivételével teljesen azonos szövegű az 1698. évi csiszár, szűcs ... stb. privilégiummal; a záradék helyén azonban egy hozzátoldott szövegrészből az derül ki, hogy az 1698-ban megalakult céh meghallgatva „testvéreiknek", a kovács és késes mestereknek a kérését, privilégiumlevelüket, anélkül, hogy bármit elvettek vagy hozzátettek volna, a hozzákapcsolt cikkelyekkel együtt átengedik a kovácsoknak és késeseknek, hogy „...külön céhet bírjanak ... s mindazokkal a privilégiumokkal ... az ő mesterségüket illetően rendelkezzenek...". Céhpecsétjükkel ezt az adományozást megerősítik „Kanizsán 1700. február 27- én". A privilégiumot Zalaegerszegen Zala és Somogy vármegye törvényszékén elfogadták, kihirdették. 1700-ban a kanizsai vargamesterek a keszthelyi vargacéhtől kérték és kapták articulusukat.42 A céhlevél bevezető szövege közli, hogy a keszthelyiek a győri káptalantól 1637-ben kapott szabályzatukat adják át a felsorolt 10 kanizsai vargamesternek. A szabályzat szövegét követő rájegyzések közül az első emlékeztet más, ez időből való „conditio"-ra (feltételre): azok, akik az „...nevezett szerént vagyunk..." „Keresztöllő pénzét" Kanizsán nem tartoznak megadni. Vélhetően a keszthelyiekről van szó, mert ezután az articulusokért „...üde fáradt..." kanizsai mestereket sorolja fel, név szerint főcéhmester Mozgáry Varga Andrást (a bevezető szövegben „Jakab"), atyamester Paulics Varga Gergellt és Horváth Varga Mihályt és „...A töbi tartoznak megh adny...". Értelmezésünk szerint a keszthelyiek nem fizetnek Kanizsán keresztelő pénzt, illetőleg a kanizsaiak (akik e szabályzatot kérték) Keszthelyen nem fizetnek — a többiek fizetnek. Ezután a keszthelyi céh „conditio"-ja következik: a kanizsai vargacéh „...más hellben levő illy Mester Embereknek ki ne adhassák..." az articulusokat, továbbá ha valami elintézhetetlen, megoldhatatlan problémájuk lenne a kanizsaiaknak, a keszthelyiektől kérjenek segítséget, ők majd „...Pártjokat..." fogják. E conditio a pozsonyi főcéh és filiálisai közti kapcsolatra emlékeztet. A céhpecsét utáni rájegyzés Zala és Somogy vármegye gyűlésének megerősítése és a kihirdetés közlése, amelynek dátuma 1700. április 28. Ezután ratificálja a Budai Kamarai Adminisztráció vezetője 1701. március 14-én.43 1701-ben alakult meg a kanizsai bognárok (kerékgyártók) céhe.44 Német nyelvű, 37 articulust tartalmazó szabályzatuk bevezetője szerint a kanizsai Városi Tanács a kibocsátója e szabályzatnak, s az utolsó articulus után is „Richter und Rath" aláírás szerepel. Feltételezhető, hogy valahonnan kölcsönkért szabályzatot másoltatott a Városi Tanács, és ezt adta ki a bognármestereknek. 1701. március 14-én confirmálja és ratificálja a szabályzatot a Budai Kamarai Adminisztráció vezetője. 1720-ból őriz a Thúry György Múzeum egy kovács- bognár legényrendtartást, amely azt feltételezné, hogy bognárok és kovácsok közös céhet alakítva adták ki legényeik számára a legény-szabályzatot, amelyet 1834-ben megismételtek újabb szabályzat kiadásával. Ennek ellentmondani látszik az 1731-ben másolt kovács-késes szabályzat, mert ez az 1700-ban alakult kovács és késes közös céh 1731. évi fennállását sejteti. Az 1834. évi adat külön kovács és külön bognárcéhről szól; tehát az ellentmondó forrásadatok alapján ma már nem dönthető el, hogyan, milyen céhbe szerveződtek a kovács és bognár mesterek. (Természetesen az is lehet, hogy az 1701-ben alakult bognárcéh tagjai 1834-ig vegyesen, más mesterekkel együttesen is alkothattak céhet.) 1701-ben alakult meg az ácsok, kőművesek és kőfaragók céhe.45 A kanizsai Városi Tanács fogadja el az ács, kőműves és kőfaragó mesterek és a legénytársaság által készített német nyelvű szabályzatukat. Bevezető szövegéből még az állapítható meg, hogy Kanizsa városnak és 4 mérföldes körzetének ács, kőműves és kőfaragó mesterei és legényei „...Isten dicsőségére ... az ő utódaik lelki üdvére..." egyazonos céhbe és társulásba kívánnak tartozni, és azonos céhszabályzatban egyeztek meg. Figyelemre érdemes, hogy több ízben emlegetik azt a területet, amelyre kiterjedőnek tartják jogosítványaikat (ti. a város körüli 4 mérföldes körzet). Mivel a céhnek behatárolt hatósugarú jogosítványai emlegetésével sem eddig, sem ezután nem lehet találkozni, feltesszük, hogy okai a szabályzat szerinti kézművességek sajátosságaiból erednek. A szabályzat bevezető szövege hivatkozik még Szent József, Szent Rókus és Castor (Tyndarus spártai király és Leda fia) tiszteletére, amely hivatkozás azért érdemes figyelemre, mert az reájuk mint a céh patronusaira való hivatkozás, s akiknek tiszteletére majd a szabályzat 2. articulusa bővebben is kitér. Az oklevélben a 22 cikkelyes szabályozó rész után a megerősítések következnek. A céh confirmációért folyamodott, és ennek eredményeként 1701. március 14-én a Kamarai Adminisztráció ratifikálta a szabályzatot a szokásos szófordulatok kíséretében, kötelezővé téve az alárendelt hivataloknak, hogy a három kézművességet Kanizsán védje, fejlessze. 3 hónappal később, 1701. június 15-én Zalaegerszegen Zala és Somogy vármegye 214 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig sedriáján46 elfogadták, kihirdették, majd az év decemberében Kanizsa földesura, Gracich báró erősítette meg az immár privilégiumlevelet. 1724-ből való az utolsó záradék: március 24-én Zalaegerszegen Zala vármegye generális közgyűlésén hirdetik ki. Észrevehetően hasonló az 1690-es évek végi és 1700-as évek eleji privilégiumok záradékolása: Kamarai Adminisztráció, majd a földesúr által, továbbá Zalaegerszegen, Zala és Somogy vármegye megyegyűlésén, végül Zala vármegye megyegyűlésén történt confirmációként záradékolás. Magyarázatként kézenfekvőnek látszik az, hogy a kézművesek megszerezve (kölcsönkérve) valahonnan egy szabályzatszöveget, el akarják fogadtatni szervezetüket. Természetes, hogy amikor Kanizsán még a Kamarai Adminisztráció gyakorol hatalmat, akkor vele, aztán amikor a városnak földesura lesz, akkor vele kívánja igazoltatni, confirmáltatni a céhszervezet létét; aztán amikor ez sikerült, akkor a vármegyével (először Zala és Somogy, majd az önálló Zala vármegyével) is elismerteti működését. 1713-ban fordultak a kanizsai fazekasok a körmendi fazekas céhhez szabályzatért, mert „...szükséges lett...", s elfogadják a körmendiek 1670. évi, a pozsonyi főcéhtől kért és kapott szabályzatát.47 A szabályzatszöveg 1—17. pontja teljes egészében megegyezik a pozsonyi fazekascéh 1569.évi szabályzatával, 48 majd ehhez még 12 pontot csatoltak (Pozsonyban). 1670-ben, amikor a körmendi fazekasok megkapták a szabályzatot, a pozsonyi fazekasok kérelmére az ottani Tanács még 3, a vásári rendre, a fazekasmester elhalálozásakor bekövetkezett eseményekre vonatkozó ponttal kiegészítette, így a 32 pontba foglalt szabályzatot kapták meg a kanizsai fazekasok. A kanizsai mészároscéh magyar nyelvű privilégiuma 1714-ből való.49 Bevezető szövegéből, amely a kor szokásos vallásos fohászkodása, megemlítve Szent Fülöp és Szent Jakab apostolokat mint patrónusokat, csupán az derül ki, hogy a Kanizsán és környékén 3 mérföldnyire lakozó mészáros mesterek, legények és inasok a következendő articulusok szerint alkottak céhet. A 3 mérföldes terület-meghatározás emlékeztet az ács, kőműves és kőfaragócéh szabályzatában szereplő 4 mérföldes körzetre. A szokatlanul hosszú, 45 articulust tartalmazó szabályzat minden bizonnyal más város céhétől átvett, lemásolt irat. A 45. articulus után az 1714. június 20-i keltezés szerepel, amely valószínűleg a leírás időpontja. Az oklevél egyetlen rájegyzett latin nyelvű záradéka 1721. május 14-én kelt Zalaegerszegen, amely szerint Zala vármegye közgyűlésén a céhlevelet benyújtották és bemutatták, a vármegye jegyzője ünnepélyesen kihirdette. 1723-ban alakult meg Kanizsán a takácscéh. A Magyar Országos Levéltár őrizetében lévő céhlevélnek50 köszönhetően megállapítható, hogy a pozsonyi takács-főcéh III. Károly királytól kapott privilégiumát és szabályzatát vették át, másolták le a kanizsai takácsok, s 1723. december 22-én Zalaegerszegen Zala vármegye részleges gyűlésén bemutatták. Az oklevél zalaegerszegi záradéka szerint a megyegyűlésen azt határozták, hogy a vármegye mindenkori árszabása legyen a kanizsai takácsokra érvényes; ha valami sérelem keletkezne a mesterségen belül, legyen lehetőségük a szabályok módosítására a vármegyei tisztviselők előtt. Ezt követi a valószínűleg még pozsonyi rájegyzés, amely szerint a kanizsai céh ne merészelje a kapott privilégiumot senkinek kiadni. Céhmester Kapornaky Ferenc, atyamester Horváth Balázs lészen, s szerepel még Illavay András és Farkas György neve. A fent ismertetett privilégium-levélhez egy másik fontos királyi levelet, záradéka szerint „császári és királyi oltalomlevelet" kapcsoltak. III. Károly király 1714-ben Magyarország főméltóságainak (nádor, országbíró, tárnokmester, személynök stb.), minden tisztségviselőnek, továbbá mezővárosi magisztrátusnak és „...mindenki másnak, akik csak funkcióban vannak..." felhívja a figyelmét a takácsmesterség céhekbe nem tartozó kézműveseire, a kontárokra. A céhszabályzatok 13. és 10. pontjára hivatkozva elrendeli, hogy ezeket el kell távolítani, ha a céhbe nem akaiják felvetetni magukat. Elrendeli továbbá, hogy a pozsonyi mesterek a szabályzat 17. pontja szerint az éves és hetivásárokra hozott takács árukat vizsgálják meg, különösen a zsidók áruit, „...nehogy az emberek hibás áruk által rászedessenek...". A királyi levél legfontosabb rendelése a 21. cikkely értelmében az, hogy minden Alsó- és Felső-Magyarországon élő takácsmester, aki eddig nem szerzett a kancellária által kiadott privilégiumlevelet, köteles legyen beszerezni és a pozsonyi főcéhtől függni. A nagykanizsai Thúry György Múzeum őrzi ennek a privilégumlevélnek egy 1739. évi másolatát, amelyet Szapáry István, Kanizsa földesura pecsétjével és aláírásával megerősít 1739. augusztus 22-én. E másolat címlapján a következő rájegyzés szerepel: „Kanizsai Takács Czéh Ariculussai az Archivumbul visszaadattak 3. február 1819". Értelmezésünk szerint e megjegyzés születésének az az oka, hogy az 1813. évi céhszabályok kiadása után a kanizsai céh visszakérte és -kapta átnézés, átvizsgálás céljából a Helytartótanácstól oda már korábban benyújtott privilégiumát és szabályzatát. Hogy újabb, az 1813. évi országos szabályzatmintának megfelelő szabályzat született-e, nem tudjuk, írásos nyoma nem maradt meg. A Magyar Országos Levéltár a volt magyar királyi Helytartótanács Acta Mechanica irategyüttesében 215 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig őriz egy 8 lapból összefűzött iratot, mely az első lap első oldalára írtak szerint „Copia Privilegialium Literarum Seu Articulorum, Pellionum et Sartorum Czeham Concernens. Die 24ta Mensis February a Partu Virginis Millesimo Septingentésimo Trigésimo primo Canisae",51 azaz a szűcsök és a szabók céhét illető kiváltságlevél vagy cikkelyek másolata, kelt Kanizsán Krisztus születése után 1731. február 24- én. Az irat tartalma szerint II. Miksa római császár, magyar király által a Varasdon lakó szabó és szűcs mestereknek és más kézműveseknek (Magistri Sartores Pelliones, aliarumque Mechanicarum artium Professores in Civitate nostra varasdiensi commorantes) a varasdi bíró az esküdtek és a polgárok egész közössége által adott jogbiztosító levelét Varasd város szűcsei és a többi, más mesterséget űző mestere, utódaik és örököseik részére megerősítő és magyar királyi pecséttel ellátott privilégiumlevél (Litterae Privilegíales), Bécsben 1569. március 8-án kelt. A pecsét helyének jelzését követően a beírt articulusokat mint a jó rend és fegyelem érdekében bevezetendőnek és meghonosítandónak tartottakat azok egész tartalmára kiterjedően (mégis mások jogainak sérelme nélkül) a császár és király nevében megerősítő és helybenhagyó záradékkel látta el Kanizsa kiküldött császári és királyi bizottsága részéről 1698. október 27-én Rüdiger Gosswin von Fürstenbusch. Az egykori másolat címoldala szövegében két betoldás található. A címoldali szöveg alatti „Canisae" szót más tintával, de feltehetően nem sokkal később írták rá a másolatra. Az iratot jelölő cím „Pellionum" szava után az „et" szó föléírt „Kanizs..." szót piros ceruzával írták, de nem állapítható meg, hogy mikor. A fent írt adatokból arra lehet következtetni, hogy a másolat az 1729:X. törvénycikk alapján folyt eljárásban készült, s annak következtében történt a két betoldás, hogy a másolt iratot Kanizsán is tevékenykedő császári és királyi bizottság tagja látta el záradékkel.52 Hogy kinek az érdekében és mi végett készült 1731-ben az utólagos szöveg-kiegészítés alapján kanizsaiként kezelt privilégium-másolat, az további kutatást igényel. Végigtekintve 1698-tól 1722-ig a Kanizsán megalakult céheket, meg lehet állapítani, hogy a mindennapi élet igényeit kielégítő kézműves-ágakban alakultak meg a céhek. Kimondható az is, hogy az összeírások által jelzett gyér számú kézművesnél lényegesen többnek kellett lennie a városban, mert még a privilégiumokban név szerint szereplő kézművesek száma (amely biztos, hogy nem az összes kézművest jelentő szám) is több, mint a conscriptiókban szereplők. Rámutattunk, hogy a privilégiumok bevezetőiből és záradékaiból a céhek megalakulásáról, életéről és későbbi sorsáról sok olyan adathoz jutottunk, amelyeket máshol nem találhatunk. Ilyenként kell kezelnünk a céhtagok nevéből levonható azt a következtetést is, hogy céhes kézműveseink között sok a bevándorolt; adataink szerint horvát és más délvidéki, illetőleg német és osztrák területekről. Minden bizonnyal ez a magyarázata annak is, hogy a kézművesek egy része is Csáktornyáról, Varasdról kéri kölcsön a lemásolandó szabályzatokat, valamint annak is, hogy 3 privilégiumlevél német nyelvű. 1723 után éppen 50 évig nincs forrásunk céhalakulásra, egészen Mária Terézia uralkodásának idejéig. c) 1773-ban adományozott Mária Terézia királynő privilégiumot a kanizsai asztalosok, lakatosok, szíjgyártók és szűcsök céhének. A privilégiumlevél53 bevezető és záró szövege latin, a 18 articulus német nyelvű, azonban a Thúry György Múzeum őrzi az oklevélnek egy olyan, 1835. évi másolatát, amelyben az articulusok magyarra fordított szövege olvasható. Az 1773. évben kapott privilégiumot 1774. november 25-én Zalaegerszegen a vármegye gyűlésén megerősítették és kihirdették. Valószínűsíthető, hogy a 80 évvel korábban megalakult, varasdi eredetű vegyes céh (1698. csiszár-, szűcs- stb. mesterek közös céhe) 1773-ban már nem működött, hiszen a kovácsok már korábban kiváltak, lándzsa- és íjkészítőkre, csiszárokra a háborús idők elmúltával nincs szükség. Az 1770. évi összeírás viszont 5 asztalost, 4 lakatost, 4 szíjgyártót és 11 szűcsöt írt össze, tehát elég magas létszámú kézművest; éppen azért merül fel a kérdés, miért alakítanak közös céhet, amikor a szűcsök önálló céh alakítására is megfelelő számban vannak. A vármegyéhez írt levelükben azt írják, hogy a mesteremberek „kevés száma miatt" kérik a szabályzatot, „...valamint régtül fogva együtt voltunk..., mivel Kanizsán leginkább mi szegény mesteremberek, zsidók által és egyebektül behozott mesterségünket illető portékáknak mindennapi árulója által sértetődünk...". Elemezve e néhány sort, megfigyelésre az érdemes, hogy kis létszámra hivatkoznak, régi közös céhet emlegetnek, illetőleg versenyhelyzetre panaszkodnak, s ezért kívánnak céhes privilegizált helyzetet teremteni. Kérdésként merül fel a szűcsmesterek sorsa, önálló szűcscéh léte. A legrégebben megalakult céhekben is más mesterek társaságában (csiszárok, lakatosok, szíjgyártók stb.) szerepelnek, mint ahogyan 1773- ban is. Ugyanakkor „szűcscéh" 1790-től 1838-ig vezetett inasfelszabadító jegyzőkönyve megmaradt, amelyben céhmester, atyamester, céhnótárius is szerepel, továbbá a szíjgyártó mesterek neve is. Ebből viszont az következtethető, hogy önálló szűcscéh vagy szűcs-szíjgyártó céh is volt, mint ahogyan a helytörténeti munkák is szűcscéhről, illetőleg szűcsszíjgyártó céhről írnak.54 216 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig 3. kép. A kanizsai asztalosok, lakatosok, szíjgyártók és szűcsök céhének Mária Terézia által 1773-ban adott céhlevele hitelesítés nélküli másolatának első oldala. (TGyM 72.23.1) 217 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig 1830-ban I. Ferenc királytól a privilégiumot,57 a 49 articulusból álló nyomtatott szabályzatot58 az említett kalaposok megkapták, s 1830. Szent András havának (november hónap) 8. napján a vármegye kisebb gyülekezetében felolvasták, és a mestereknek átadták. Szintén 1829-ben kérte Zala vármegye a Helytartótanácstól a kanizsai pékek számára a céhprivilégiumot. 59 A Helytartótanács arra utasította a vármegyét, hogy vizsgálja meg a kanizsai pékek kérelmének jogosságát, s ezért a vármegye Kanizsa város Tanácsától jelentést kért. A jelentés szerint Kanizsán 7 pék működik: Frantsits Joseff, Tas János, Tas József, Nöthig Ferentz, Albanits Flórián, Kreiter Joseff és Gasner Joseff. A négy elsőnek háztulajdona, valamennyiüknek pékműhelye van, egyedül mesterségükkel keresik „élelmeket". „Mesterségek pedig olyan menetelben és folyamotban vagyon, hogy ezen Helyben való Mesterségek között, a második classisban méltán fölvétetthetik...". Hivatkozás történik arra is, hogy Zala vármegyében pékcéh nincs, s záró mondatként a Városi Tanács megerősíti a céhkérelmet azzal, hogy „...elkerülhetetlenül szükséges..." a céh létrejötte. Chinorány Boldizsár főszolgabíró ehhez a jelentéshez fűzött, a Helytartótanácshoz címzett jelentésében még azt is hangsúlyozta, hogy Kanizsa népessége 9000 lélek, s a környéken állomásozó katonák ellátása elegendő keresetmódot nyújt a pékeknek. A városi és vármegyei kérelmek eredményeként 1830. január 11-i kelettel I. Ferenc király kibocsátotta a céhprivilégumof0 a kanizsai pékek számára. 1842-ben nyerte el az ácsok és kőművesek közös céhe a privilégiumot Ferdinánd királytól.61 Azon túlmenően, hogy az utolsó céhalakulás Kanizsán, még több szempontból is figyelemre érdemes, ugyanis a megalakulása körüli kérelmek, jelentések stb. más kérdésekre is rávilágítanak. Kanizsa városbírája, Pichler Hein jelenti a vármegyének május 2 7-én, hogy a céhet kérelmezők 8-an vannak, 141 legénynek nyújtanak keresetet, évek óta inas-, legény- és mesterjegyzőkönyvet vezetnek, képesek a keszthelyi céhtől „elkülönözve"saját céhet fenntartani.62 Mindezt megerősíti az uradalom ügyésze, Chernel Ignác, aki a vármegyének írt nyilatkozatában támogatásképpen arra hivatkozik, hogy a folyamodó mesterek még régóta „...czéhbéli jogokkal élnek, elégséges számmal vannak, vagyonosak, értelmesek, de különben is ezen Városban az ipar és kereskedés naprul napra emelkednek...". Mindezért az uradalom részéről is kívánatos, hogy a mesterek kérelme sikerüljön — fejeződik be a nyilatkozat. Az uradalom és a Városi Tanács meghallgatása után a vármegye azzal továbbítja a céhkérelmet a Helytartótanácsnak, hogy „...mindaddig, 4. kép. A kanizsai szűcs céh pecsétnyomója 1836-ból. (TGyM 58.27.1.) A Céhkataszter szerint 1815-ben kanizsai kötélgyártó, kovács, lakatos, szíjgyártó, bognár és üveges mesterek kaptak a királytól privilégiumlevelet. Az adat téves, ugyanis ez a privilégium nem a mi városunk, hanem a Bács megyei Ó-Magyar Kanizsa mestereinek adja a kiváltságot.55 1829-ben azzal fordult Zala vármegye a Helytartótanácshoz,56 hogy a kanizsai, zalaegerszegi, keszthelyi, szentgróti és kiskomáromi kalaposok együttesen kívánnak egy céhet „formálni", s mivel elegendő számmal vannak, az 1813. évi 7262. sz. rendelkezés szerint a Helytartótanácstól a szokott Rendszabást," ...a Czéhbéli Articulusoknak kiadatta tását..." kérik. 5. kép. Az 1830-ban alakult kanizsai kalapos céh pecsétnyomója. (TGyM H. 58.26.1.) 218 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig még az illyes Czéhek a rendes törvényhozás útján szabályoztatni vagy tellyesen eltörlesztetni nem fognak...", a céhszabadalom megadása vagy megtagadása az uralkodó kegyétől függ, ezért a vármegye a maga részéről is javasolja és kéri az ácsok és kőművesek kérelmének teljesítését. c) Az eddigiekben azokat a céheket mutattuk be, amelyeknek a megalakulását privilégium bizonyította. Mint rámutattunk, ritka esetben határozható meg, hogy a megalakult céh meddig működött; adataink azt sejtetik, hogy a megalakult céhek történetében változások voltak: egyes kézművesek kiváltak a céhből, új céhet alakítottak, esetleg más kézművesek céhébe léptek, vagy egyszerűen megszűnt a céh. Sajnos, e kérdések megoldása bizonytalan, mert adataink hiányosak. Feltáró munkánk nem lenne azonban teljes, ha nem említenénk meg azokat az adatokat, amelyek a megalakult és vizsgált céheken túlmenően más céhek létét is feltételezik. A Céhkataszter az ismertetetteken kívül kanizsai gombkötő, kötélverő, molnár, szíjgyártó, tímár céhről is közöl néhány írásos vagy tárgyi emléket. Azonkívül, hogy Kanizsán működtek gombkötő- és kötélverőmesterek (hiszen az összeírásokban szerepeltek), céhről nem tudunk semmit. A Céhkataszter más adatai között kanizsai és komárvárosi molnárok céhe szerepel, egy 1849-ből való „bizonyságlevél" őrzi emlékét. Hasonlóan ehhez 1 darab 1825. évi „bizonyságlevél" maradt a tímárcéhtől, illetőleg a szíjgyártók 1836. évi pecsétnyomója.63 A régi helytörténeti munkák valamilyen forrás alapján felsorolják az 1813-ban működött céheket, 64 amely felsorolás újdonsága az eddigiekhez képest a pintér, magyar varga és bocskorcéh, német varga céh, magyar szűrszabó céh említése. Sem elfogadni, sem cáfolni nem lehet e céhek létét. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a város egykori monográfiája ipar- és céhtörténeti fejezetének szerzője felhasználhatta a céhtörténet megírásához a városi tanácsi jegyzőkönyveket, amelyeknek egy része ma már nincs meg. E forrásoknak köszönhetően olyan adatokat is közölhetett, amelyek számunkra más elérhetetlenek. 3. A kanizsai céhek élete az írásos források tükrében a) Megvizsgálva a kanizsai kézművesek számát és helyét a város 18—19. századi társadalmában, nyomon követve a céhek megalakulását, feladatunknak tartjuk, hogy a rendelkezésünkre álló írásos források segítségével megelevenítsük a céhek életét. Természetesen ezt a teljesség igénye nélkül tesszük, mert míg egyes céhek esetében többfajta forrás is van, más céheknek például a szabályzatán kívül semmi írásos emléke nincs; ugyanakkor arra is van példa, hogy csak valamilyen tárgyi emlék bizonyítja a céh létét. Megszívlelve a jeles céhtörténész, Nagybákay Péter szavait, miszerint a kézműves életét gyermekkorától haláláig kísérte a céh,65 vizsgálódásunk során ezt az utat követjük. A vizsgálat másik szempontja, hogy az írásos források minél szélesebb körének felhasználásával és elemzésével mutathassuk be a kanizsai céhek életét, esetenként rámutatva arra is, hogy adataink a céhek hanyatlását is bizonyítják. Elsősorban a céhszabályzatokat elemezzük, amelyek, mint már utaltunk rá, elengedhetetlenek voltak a céhek számára, mert pontjaikban (articulus, cikkely) fogalmazták meg a céh monopolhelyzetét, a céhnek a városban, társadalomban elfoglalt helyét, a céh tagjainak kötelességeit és jogait stb. Ebből következően minden céh szerzett (kapott, kért, kölcsönzött) magának szabályzatot a 17. században éppen úgy, mint a 19. század első felében. Zala vármegye néhány mezővárosának 17. századi céhtörténetét korábban kutatva és elemezve, rá kellett mutatnunk, hogy a török által elfoglalt, s 90 évig megszállt Kanizsa kivételével Keszthelyen, Sümegen, Szentgróton, Tapolcán és Türjén a 17. század folyamán, a 30-as évektől a 80-as évekig szép számmal alakultak céhek.66 E céhek életének szabályzatok alapján történt vizsgálata azért jelentett érdekes újdonságot, mert e 17. századi szabályzatok középkorra visszanyúló előírásokat tartalmaznak, egyéni sajátosságokkal rendelkeznek, még akkor is, ha más városoktól kölcsönkért szabályzatok voltak is, hiszen az uralkodói, központi beavatkozások ekkor még nem csorbították a céhek önállóságát. A Kanizsán 1698-tól megalakuló céhek szabályzatai közül az időben legkorábbiak, valamint a 18. század elején alakult céhek szabályzatai mutatnak hasonlóságot a 17. századi zalai és más vármegyebeli mezővárosi szabályzat-szövegekkel.67 Ezzel szemben a központi, uralkodói beavatkozás következtében a Mária Terézia-korabeli és 19. századi szabályzatok szövege országosan egyforma, kizárólag a helység és a mesterség elnevezése különbözik; a 19. század első feléből való szabályzatok egy része pedig már nyomtatott (csupán az illetékes céhre vonatkozó adathelyeket hagyták üresen). Mindebből következően a 18. század második felétől hiába is keresnénk a szabályzatokban az egyes helységek céheinek egyéni előírásait, szokásait. A kanizsai céhalakulások időpontját figyelembe véve, vannak — mint láttuk — korai, de vannak késői, a 19. század első feléből való szabályzataink is. A 17. század végi, 18. század eleji szabályzatok szövegét tanulmányozva, több észrevételünk van. 219 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig A szabályzatoknak látszólag formai sajátossága, hogy egyes céhek kevesebb, mások több articulusban fogalmazzák meg működésük szabályait. Általában 20-30 articulust, de esetenként 40-et is olvashatunk egy-egy szabályzatban. Ez természetszerűen azt jelenti, hogy egyik céh részletezőbb, aprólékosabb követelményrendszert fogalmaz meg, mint a másik. A szabályzatok szövege azt viszont egyértelműen tükrözi, sőt a helységnevek szereplése bizonyítja is, hogy mely városból került a szöveg Kanizsára. Korai szabályzataink más városokon át Csáktornyáról, Keszthelyről, Pozsonyból, Varasdról érkezve közvetítik az ott élő szokásokat Kanizsára, ahol ezek honosodnak meg, illetőleg esetenként bővülnek helyi szabálypontokkal, ahogy ezt némely szabályzat meg is jegyzi: „...következnek még egynémely articulusok...". Ha több privilégiumlevelet és szabályzatot tanulmányozunk, a szabályzat szerkezeti felépítéséből, az articulusok szövegének tartalmából, stílusából stb. a helynevek nélkül is megállapítható, honnan, mely város milyen céhétől származik a szabályzat. Minden szabályzat tartalmaz olyan cikkelyeket, amelyek a céhtaggá válás feltételeit, az inasok, legények és mesterek mindennapi életét határozzák meg. Ezek általában szigorúak, s az előírás bármely megszegése büntetendő. A különböző fizetségek és büntetéspénzek nagyságát — az éppen forgalomban lévő pénzben — nagyon pontosan meghatározzák. Minden szabályzat legfőbb „mondanivalója" a céhmonopólium védelme, hiszen ezért fordultak a kézművesek a céhalakítási kérelemmel a királyhoz vagy földesúrhoz vagy más adományozóhoz, hogy a privilégium mondja ki számukra a kiváltságos helyzetet mindenki mással szemben, akár a nyersanyag- beszerzés és -elosztás, akár az árusítás terén, zárja ki még szervezeten belüli társaikkal szemben is a versenyt, ugyanakkor biztosítsa még családtagjaik számára is a kiváltságot, s ezért kellett minden lehetséges felettessel, Kamarai Adminisztrációval, földesúrral, vármegyével stb. megerősíttetni a kiváltságot. b) Kiindulva abból, hogy a céh a kézműves életét gyermekkorától haláláig végigkísérte, a következőkben azt vizsgáljuk, hogyan jelenik ez meg a céhszabályzatokban Kanizsán. Az inasélettel (inasfogadás, inasidő, inas-kötelességek, inasfelszabadítás) általában 1—4 cikkely foglalkozik. Bár a legtöbb céhben 3 év az inasidő, megengedőek a cikkelyek: ha mester fiáról van szó, mint inasról, ekkor 2 év az inasidő; szigorúbbak az előírások (4—6 év az inasidő), ha túl fiatal az inas (csizmadia- és kovács-, valamint késes mesterek céhe). A mester ígéretet tesz, mivel ruházza évenként az inast, mit ad az inas felszabadításakor. Szökött inasról minden szabályzat szól, tehát a „terhek" előli menekülés gyakori lehetett, vagy csak egyszerűen az otthonából kiszakadt, idegenbe került gyerek ösztönös meneküléséről van szó, akit még a mester házában jól meg is ugráltattak. Minden bizonnyal a szökések gyakorisága miatt kell az inasnak kezesekről gondoskodnia a takácscéhben. A céhtörténetnek értékes forrásai az inasszegődtető és -felszabadító jegyzőkönyvek, lajstromok, ugyanis hosszabb-rövidebb időre, vagy szerencsésebb esetben a céh egész működése idejére megállapítható belőlük — hozzávetőleges pontossággal —, hogy hány inast szegődtettek vagy szabadítottak fel a céhben, kik a mestereik, kik az inasok, esetleg még születési helyüket, szegődési vagy felszabadulási taxájukat stb. is közlik. Kanizsán több céh inaslajstroma megmaradt, segítségükkel több ismeretet szerezhetünk az illetékes céhekről. A „Szűcscéh inasfelszabadító jegyzőkönyvé"-t68 1790-ben nyitotta, s 1838-ig vezette, beírva a felszabadítás időpontját (év, hó, nap), a felszabadult inas nevét, egyes esztendőkben a születési helyét is, sőt a mestere nevét, az akkori céhmester, esetenként atyamester és céhnótárius nevét is. A bőrbe kötött könyvecske sajnos hiányos: számításaink szerint 9 lapot (=18 oldal) kitéptek, a megmaradt lapok is szakadtak, pecsétesek, összefirkáltak (gyaníthatóan utókori firkálás, ugyanis múzeumba kerülését megelőzően ki tudja, hol kallódott a könyv); ennek ellenére oly sok adatot tartalmaz, hogy további alaposabb kutatást, elemzést is megérdemelne. Csupán egyetlen szempontból vizsgáltuk: számításaink szerint a 48 év alatt 103 inas neve szerepel, s a hiányzó 18 oldalon hozzávetőlegesen 90 név lehetett (ha 1 oldalon általában 4-5 inas neve van), tehát összesen 190 körüli volt a felszabadult inasok száma, s ez éves átlagban 1—7. A céhiratok között találhatók ún. inasfelszabadító levelek (más néven tanulólevél, tanúsítvány, testimoniális, Lehrbrief) is, amelyeknek mint bizonyítványoknak igazolás volt a feladatuk. Azt kellett igazolniuk, hogy tulajdonosuk, a felszabadult inas „kitanulta a mesterséget". A Thúry György Múzeum 9 inasfelszabadító levelet őriz, amelyek az 1817-tel kezdődő és 1849-cel záródó időszakban keletkeztek. Különböző helységekben, különböző mesterségű felszabadult inasok számára állították ki ezeket. A 9 irat között csupán 1 van, amelyet Kanizsán kelteztek. Ebből következően a felszabadító levél a kanizsai céhtörténet számára csak mint forrásfajta jöhet figyelembe.69 A legénysorba kerülő felszabadult inasnak kötelességei vannak; 1-2 articulus meghatározza, mennyi pénzt fizet a céhládába, mennyit a tanulólevélért, mennyit a pecsétért. A szabócéhben „...4 tál étkek220 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig kel, 100 jó pénzzel, 1 funt viasszal..." tartozik, a csizmadiacéhben 50 pénzzel. A felszabadult takácsinas a legénytársai közül kettőt keresztszülőnek kér fel, mely esetben 1 céhbeli kanna borral, 8 krajcárral tartozik „szokás szerint" a legényeknek, továbbá 1 garast a beírásért, 1 krajcárt székpénzként köteles fizetni. A legényavatás kellemetlenebb, mondhatni drasztikusabb formáira nem találtunk példát, holott a céhes irodalom meg szokott emlékezni ezekről is. A „komák", „keresztszülők" emlegetése utal viszont a kanizsai szokásokra. A legény heti bérét pontosan meghatározzák a szabályzatok: a szabólegényé „12 jó pénz", a kovács és késes „tudós és bölcs" legényé 25 magyar pénz, a csizmadialegényé 32 pénz. „A mesterlegény se sokadalomnak, se ünnepnek, se országgyűlésnek idején el ne hagyhassa urát" — követeli meg a csizmadiák 13. articulusa. Valószínűleg gyakran előfordult, hogy a legény elhagyta mesterét, mert a 13. articulus arról is rendelkezik, hogy a visszatérő legény a céhládába 4 forintot tartozik fizetni. Szigorú szabályok szerint kell élniük a legényeknek. 1-2 articulus meghatározza a legény munkaidejét (hajnali 2 órától este 9 óráig dolgozik a szabólegény), tiltja a paráznaságot (a kovács és késes céh „kirekesztette" a parázna legényeket addig, amíg meg nem javultak), előírja a köztük lévő „háborúság" céhmester és városbíró előtti elintézését a csizmadiacéhben. A legények legénytársaságot (kistársaságnak is nevezik) alkotnak a nagyobb létszámú céhekben. Városunkban a kovács és bognárcéh legényei tartoztak ilyen legény tár saságba. Ezt az 1720-ból való „Legények Articulusai" című „Leirattatott in Anno 1720. Miképpen és micsoda Rendszabásban köllessék magokat viselni" alcímű irat70 bizonyítja. Ez céhszabályzatra emlékeztető, 22 pontban megfogalmazott rendtartás, amely kötelezettségek és jogok felsorolását, s az előírások megszegői megbüntetésének mértékét szabályozza. A legényrendtartás egyik lényeges, annak 8. pontjába foglalt rendelkezése, mely szerint a más országból vagy más városból jött legénynek Kanizsára érkezésekor először szállást kellene keresnie a legényszálláson, melyet a rendtartás „Herberg"-nek nevez.71 Arról nincs adat, hogy a legényszállás hol, melyik épületben volt. Nem tartalmaz a legényrendtartás rendelkezést arra vonatkozóan, mi a teendő akkor, ha az érkezett legény nem tud szállást kapni a Herbergben; vélhetően az atyamester adott neki néhány napra szállást, amint ez más városban, így Veszprémben szokásos volt.72 A 15. cikkely elrendeli az úrnapi misén zászló alatti részvételt, amely rendelkezés egyrészt arra világít rá, hogy már Mária Terézia céhrendeletét megelőzően is előírás az Úrnap ünnepélyes megtartása, másrészt következtethetünk a céhzászló létére is. 6. kép. A kanizsai kovács és kerékgyártó céhnek az 1834—1872. évi inasfelszabadítási jegyzőkönyvébe írt legény rendtartása. (TGyM 72.26.1.) E legényrendtartást megújították, mert a Thúry György Múzeum őriz egy 1834-ből való kovács- és bognár-céhlegényrendtartást73 bőrbe kötött könyvecskében. Ennek érdekessége a bevezetőjében van: eszerint a rendtartást a kanizsai „Kovács- és Kerék-jártó Czéhnek Mesterei köz akarattal ... a Legényekre nézvést... alapíttyuk ... és azok megtartására szoros Kötelességre is rendelljük...", tehát a céh mesterei által a legények számára meghatározott előírásgyűjteményről van szó. Ezek után felmerül a kérdés, hogy az 1720. évi rendtartás kinek a műve volt: azt még a legénytársaság fogalmazta-e meg, avagy azt is a céh mesterei. Az a kérdés is feltehető, hogy éppen 1834-ben milyen oka volt a mestereknek újra szabályozni a legények életét. Lehetséges választ ad egy 1830. január 20-i céhgyűlésen született határozat,74 amelyet a legények pazarlása indokol: a legények ugyanis „...minden jó rend és Isteni félelem félre tételével több ízben kények szerint magoknak vendégeskedéseket csinálnának és a ládájokban lévő pénzeket pazérollják..." Ezért ennek meggátlására ládájuk egyik kulcsa az atyamesternél (a kistársaság élén a céh által delegált mester, a legények vezetője és patrónusa) lesz, az ő engedelme nélkül egy fillér sem költhető. Még akkor határozták el, hogy kiküldik a céhmestert (a kovács-céhmestert!), hogy a kerékgyártó céhmester hozzájárulásával vizsgálja meg a legényládát: a korábban a kovácscéh által a beteg legények gyámolítása céljára oda beletett 5 forint megvan- e. E határozatot Herjavecz János céhmester és Keönczöl Ferenc céhcommissarius írta alá. E határozat megerősíti kételyünket, hogy a kovács és bognár mesterek közös céhben voltak-e 221 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig vagy sem. Az biztos, hogy legényeik közös legénytársaságot alkottak. Másfelől a határozat azt sugallja, hogy a legények körében tapasztalt pazarlás is hozzájárulhatott a 4 évvel későbbi legényrendtartás megszületéséhez. Ezért is fogalmazza meg az 1. pont, hogy a Herbergben minden 4. héten tartandó (legény)gyülekezeten mind a két részről (kovács is, kerékgyártó is) egy céhbeli mester „okvetlen" jelen legyen mint „Assessor". A céhek életében legfontosabb eseményről, a mesterré válásról - pontosabban ennek feltételeiről - minden szabályzat intézkedik. Az inas legénnyé válása után vándorútra köteles indulni, „...hol az eő tanuló Mesterségét gyakorolya...", írja a csizmadia-szabályzat. Ennek időtartama általában 3 év, de hazatérhet a vándorló előbb is, ha szülei megbetegednének vagy meghalnának, illetőleg ha mester fia a vándorló. A céhes irodalomban több tanulmány született a legényvándorlásról, köztük több olyan is, amely térképre tudja vetíteni a legények vándorútját és annak állomásait.75 A legények vándorlásának egyedülállóan fontos dokumentuma a 19. század elejétől a vándorkönyv, amely a mesterlegények vándorlása közbiztonsági, közrendészeti s emellett iparigazgatási szempontból való ellenőrzéséhez használt eszköz volt. Egy, a Thúry György Múzeumban őrzött 12 vándorkönyv megismertetése céljából született tanulmány bemutatja egyrészt azt az 1731-ben kezdődő folyamatot, amelynek eredményeként a Helytartótanács 1816-ban utasítja a törvényhatóságokat a vándorkönyvek bevezetésére, másrészt bemutatja a vándorkönyvet mint iratfajtát, majd a 12 vándorkönyvből megállapítható következtetéseket vonja le. A térképmelléklet a 12 legény vándorútját és annak állomásait tünteti fel, amelyek között természetszerűen Kanizsa is szerepel. 76 A mesterré válás egyik feltételéről, a remek készítéséről minden szabályzat rendelkezik egy-egy articulusban, azonban nem mindegyik céh határozza meg a remek mibenlétét. A csizmadiacéh „...papucsot kapczastul...", a szabócéh „...egy papnak való köntöst, egy pállástot, egy subát Asszon Embernek valót, és egy Ránczos szoknyát megh mutatni, és azon kívül egy Aliföldi köntöst Asszon Embernek valott...", a takácscéh viszont két darabot ír elő: „...egymástul el Hántt Szövő Széket föl csinállya" (azaz összerakja a szövőszéket), illetőleg „...egy Egész Darabban 16 Réfre való lábi munkát, és egy 7. kép. Joseph Frohner kőműces remekműként 1833-ban készített tervrajza. (TGyM 72.65.1.) 222 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Darabb Vásznat 30 Réfre...", a vargacéh „...hogy egy hosszú halász sarut hajtott fejűt, czompigh valót (azaz combig érőt), egy pár Cseh módon valott Czipelést, egy sarut térdigh valót, hosszat Egyházi Embernek illendott, ismit Asszony Embernek térd közepigh való Sarut, ismit egy Pár Asszon Embernek való Czipelést bokáig bőr gombokkal...". 300 évvel a szabályzatok megfogalmazása után úgy tűnik, egyik céh kevesebb, másik több munkát és eredményt kíván a remekelőtől, ugyanakkor például a kovács és késes mesterek céhe meg sem határozza, mit készítsen a remekelő legény. A remekműkészítés előírása lehetőséget adott bármikor, de országos adatok szerint leginkább majd a 19. század első felében, hogy a céh mesterei megakadályozzák a remekelő legény mesterré válását: vagy azzal, hogy ismételten hibásnak találták a remeket, vagy túl drága remek készítését írták elő. Ezért található meg a királyi és helytartótanácsi rendeletekben (1761, 1813) a remekelés szabályozása. Az általános szokások és a logikai rend szerint a remekelés, a remekmű elfogadása után következik a mesterek megvendégelése; egy-egy articulus szabja meg, hogy a remekelő legény „...ebédet készítsen...", vagy ennek fejében mennyi pénzt fizessen. Van azonban arra is példa, hogy a megvendégelést nem a remekelés utáni kötelességként, hanem általában a céhbe felvétel feltételeként írja elő a szabályzat (szabócéh): „...egy ebédet és vacsorával minden asztalon 14 tál tisztességes étkeket, az minémü az Czéh Mestertül hagyattik nékie készéteny...". Hasonlót a vargák szabályzatában találhatunk: „...első beköszöntésért ... 2 tál étket s 2 kenyeret ... nyolc pint bort...". Erre a túl drága ebéd-adásra utal, s ezért megtiltja az 1813. évi szabályzat XXVI. cikkelye.77 Természetesen az ebéd utáni anyagi kötelességeknek, a céhládába fizetendő pénzek letételének is eleget kell tenni. Minden bizonnyal pozsonyi eredetű, pozsonyi előírásként került a kanizsai csizmadiaszabályzatba, a szabályzat 1. pontjaként, hogy „...ha valaki Csizmadia Mesteré akar lenyi ... az Purgerek közé adgya magát és irassa és az Varosnak szokasa szerint megh eskügyek az melyre az Purgerek kivanyak...". Mivel a polgárrá válás, „purgerek közé lépés" más szabályzatokban is előfordul, megvizsgáltuk a „Polgárok lajstromá"-t. Kerecsényi Edit tanulmányának táblázatai szerint 1745 és 1825 között a ruházati iparban 78 szabó, 58 csizmadia, 57 varga, 50 takács, 40 szűrszabó, 34 szűcs stb. tett polgári esküt, vagyis lett polgár.78 Feltehető, hogy a két időpont közötti 80 év alatt a polgárrá felvetteknél több iparos élt és dolgozott Kanizsán; sőt az is feltehető, hogy céhtag is több volt a 80 év alatt, mint a lajstromban szereplő bármely mesterségű polgár. Az előbb idézett 1. articulus folytatásaként a 4. articulus azt is megfogalmazza, hogy a mesterek közé készülő legény majd „...a Mester emberekkel minden terhet közönségesen viselyen..." — tehát a Kanizsánál jóval fejlettebb Pozsonyban előírt kötelesség, kézművesek társadalmi státusát körvonalazó előírás kerül át városunkba. A szabályzatok további articulusai már az inasés legényéveken túljutott, remekelt, s a céh mesterévé lett kézművesek kötelességeit, jogait, mindennapi életének nemegyszer szigorú normáit szabják meg. Minden szabályzatban fontos a vallási kötelességek megfogalmazása (általában 1—3 articulus terjedelemben). Ezek a mesterekre, de a legényekre, inasokra is vonatkoznak, „...minden Böcsülletes Takács Czehbély Mester az Romay Szent Egyház Rende és Parancsolattyánok engedelmeskedgyék és ... Vasár napon és Ünnep napon az Szent Misén és Praedication jelen legyenek..." — szól a takácsok 1. articulusa, mint ahogyan minden szabályzatban szerepel az Űrnapnak a megünneplése, amikor céhzászló alatt kell processzióval misére menni, továbbá a céhpatrónus ünnepének megtartása. A kanizsai céhek patrónusának (védőszentjének) megnevezése csupán esetenként szerepel: a csizmadiáké Szent Imre herceg, a mészárosoké Szent Fülöp és Jakab, az ácsoké, kőműveseké és kőfaragóké Szent József és Szent Rókus. A vallási előírások elmulasztását általában pénzbüntetésre, gyakrabban viaszadásra kötelezték. A céhes irodalom sok példát hoz a 17., de főként a 18. századi szabályzatok vallási előírásaira, sőt a — katolikusok és nem-katolikusok közti — vallási ellentétekre is. Azon túlmenően, hogy a kanizsai szabályzatokban is megtalálható az egyházi szertartásokon való kötelező részvétel előírása, vallási ellentétekre nem találtunk példát (a keresztény és zsidó mesterek közötti kiéleződő ellentéteknek nem vallási okai vannak a 19. század első felében). A mestereknek a városhoz, a város közösségéhez való viszonyát, az irántuk való kötelességeket — „...a purgeri községnek ... iovára és hasznára..." — már érintve, fel kell figyelni a minden szabályzatban elforduló, a város bírájához (és esküdtjeihez) való viszony szabályozására. A késes és kovácscéh varasdi eredetű szabályzata részletesebben, 3 articulusban, a csizmadiák pozsonyi eredetű szabályzatában csupán egy articulusban határozza meg, hogy céhen belül, a mesterséget illető ellentétek, viták, veszekedések elintézése a céhmester dolga, s nem a városbíróé. A 18. század első fele tanácsülési jegyzőkönyveinek kötete ennek ellenére nagyon sok olyan ügyről tudósít, amely feltehetően a céhen belül is elintézhető lett volna. Középkori eredetű városi gyakorlat, szinte a céhek megjelenésével egyidejű, hogy a város feladatul szabja meg céhei számára a tűzvédelemben való 223 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig részvételt. Fontosságát indokolja a 18. században is, de még a 19. század első felében is gyakori tűzvész, amelynek megakadályozására egyfelől preventív eljárásokról kell gondoskodnia a városnak, másfelől a tűzvész esetén szükséges oltási-mentési teendőkről. A török kiűzését követően Kanizsán a Tanács első intézkedései között már szerepeltek a tűzesetek megakadályozására tett lépések, majd a 18. század közepén, 1755-ben született meg a „Feuer Ordnungs lnstruction Kanisaner Stadt"/9 amelynek célja „Kiki mint alkalmaztassa magát, annak rendi, és minémő eszközök szereztessenek, és hogy tartassanak, ekképpen Specificaltatik". A 16 pontból álló Feuer Ordnung tudósít bennünket egyrészt a tűzvészek megelőzésének módjáról, másrészt arról, hogy a tűzoltásban kik kötelesek részt venni, kinek mi a feladata, harmadrészt képet ad a város tűzoltó-felszereléséről. A Feuer Ordnung elemzését már korábban elvégezve rámutattunk,80 hogy az forgatókönyvszerűén részletezi az egyes feladatokat (pl. létrák és tűzcsáklyák, kézifecskendők helyszínre vitele és kezelése a takács- és csizmadia, illetőleg a szabó-, a kovács-, a bognár-, az esztergályos- és szitáscéh feladata, vagy a szűcs-, szíjgyártó- és lakatoscéh „...vizes pemetekkel oltalmazzák az ép házakat..." stb.), hangsúlyozva, hogy a munkák irányítása a városbírónak és esküdtjeinek,valamint a céhmestereknek a dolga. Említett tanulmányunk nyomon követi a tűzoltó- felszerelések számszerű növekedését, majd rámutat, hogy az 1755. évi Feuer Ordnungot 1837- ben újabb rendszabály, a „Nagy-Kanizsa Város Tűzoltói Rendszabásai"81 követi. Ez még inkább hangsúlyozza a céhek tűzoltói szerepét, megjelölve még a létszámot is. Nem részletezve most az egyes kézművesek felsorolását és feladatát, csupán a kijelöltek létszámait összegezve, megállapítható: 404 kézművesnek kötelessége a tűzoltásban (beleértve a bútorok kihordását is) való részvétel, megjegyezve, hogy legényeik vizet hordanak. A rendszabás azt is előírja, hogy gyorsan, pontosan kell megjelenni a tűzeset színhelyén, s az oktalanul elmaradó mesterek 5, legények 2 ezüst forint büntetést fizetnek, felét a céhládába, felét a tűzi cassába. Rendelkezik továbbá a rendszabás céhgyűlésen való felolvasásáról, a legények oltásban tönkrement ruhájának pótlásáról, amely a céh pénztárából fizetendő. Azon túlmenően, hogy tűzoltói rendszabályaink a város életének gyakori veszélyeire, az ellene tett intézkedésekre, a céhek tűzoltási feladataira utaló források, az 1837-ben megjelölt létszámadatok (összesen 404 fő kézműves) arra is lehetőséget nyújtanak, hogy a város kézműves mestereinek létszámára következtethessünk. Feltehető, ha ennyire pontosan meghatározták (például a „vizi puskák" mellé a lakatosok, puskások, asztalosok, kovácsok, kolompárok és rézművesek kötelesek menni, összesen 33-an, vagy a létrák, csáklyák és fejszék mellé az ácsok, füstfaragók, kőművesek, bognárok, csutorások és szűrszabók, összesen 59-en, vagy a takácsok, csizmadiák, gombkötők, szűcsök és szíjgyártók 210-en vizet hordanak stb.) az egyes feladatok végzőinek létszámát, a Rendszabást megalkotó Városi Tanács egészen pontos kézműveslétszámokkal rendelkezett. Ha 404 kézművesnek kellett cselekednie tűzvész esetén, akkor az az első következtetés, hogy a városban 404 kézműves van. Ez mindenképpen ellentmond az 1828. évi összeírásban 200 fő körüli kézműveslétszámnak, mert 9 év alatt nem valószínű a kézműveslétszám megkétszereződése; avagy az 1837. évi adat újabb bizonyíték az 1828. évi öszszeírás pontatlanságára. Egy másik következtetés vagy kétely is felmerül: mégpedig az, hogy a tűzoltási rendszabás nem valamely más várostól átvett, átmásolt szabályzat-e, s ennélfogva az ottani kézműveslétszám átmásolása. E kételyekre ma már nem adható válasz. A céhen belüli verseny kizárását célozta, hogy szabályzataink mindegyike megtiltja a mestereknek más mesterek legényeinek, inasainak hitegetve elcsábítását. Több articulusban foglalkozik a vargacéh szabályzata a szerszám- és nyersanyagbeszerzéssel: „...senki az Mesterek közül valami varga szerszámot Magának Czéhes hellen megh ne vehessen, hanem minyájan egyaránt vegyék .... és Czéh Mester által ... egyaránt is együtt osztassanak...", vagy ha az új mester szűkölködnék szerszámokban, „...mástul és harmadiktul kérjen...". A mészáros céhszabályzat 17. articulusa (vásárokon egy mászáros se merészelje mestertársa marhavásárlási alkuját magasabb ár ígéretével felbontani), de a 16. articulusa is (húsvivő ember elcsábítása is tilos) bizonyítja, hogy a céh őrködik tagjainak egyenlőségén, akár a nyersanyag, akár a szerszám vonatkozásában. A nyersanyag-beszerzésben a vonatkozó előírások hangsúlyozzák a céh monopolhelyzetét; szintén a vargacéh szabályzata fogalmazza meg, hogy „...senki ezeken a Varga mestereken kívül ... Ökör bőrt, Bárány és Borjú bőrt ... kereskedésre megh ne vehessen...", fellépve egyszersmind mindenféle külső versenytárs ellen, legyen az kézműves vagy kereskedő, aki nem tartozik a céhbe. Elmaradhatatlan pontja a szabályzatoknak a konkurencia kizárására törekvés, a kontárok elleni fellépés. Azok a kézművesek, akik nem tagjai a céhnek, „...az Mesterséget ne légyen szabad űzni...és ha mívet ide a városra hozna el adni, adik ne ligyen szabad árulni míg a czeh mestereket megh nem keresi...", vagy „Senki más ... a Czéhbéli tanult Mészáros Mestereken kívül ne merészelyen itten tehén Borjú és disznó hust vágnyi s azt árulni...", mert a 224 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig húst az ilyentől elveszik, s az „Ispitálban a Szegények számára..." adják. A céhek védekeznek a kalmárok ellen is, akik kontár által készített munkával kereskednek. A szabók szabályzata 30. cikkelye kimondja, hogy a szűrrel kereskedőktől vegyék el az ilyent. A vargák szabályzata szerint sokadalomkor jövevény kalmár vagy varga ne tehesse ki és árusíthassa műveit a céhes vargák kárára. Csak 9 óra után rakhatják ki áruikat, azt 9 óra után 2 céhes mester megvizsgálja, s ha „hamisnak találtattnak", elvehetik tőlük, a készítője azonban újra kiválthatja. Ha akármely országból jött mester vagy legény Kanizsára jőve a céh „szabadsága nélkül" valahol — akár nemes embernél is — dolgozna, „büntettessék megh érette" — mondja ki a szabó-szabályzat 33. articulusa. A szabályzatok tisztességes, etikus viselkedést írnak elő a mestereknek társaikkal szemben, valamint illendő, a céhet a társadalomban méltóképpen képviselő magatartást. „Veszekedéstül és villongástul magokat őrizzék...", illetlen szó, verekedés, átkozódás, „...tisztátalan Személyekkel nyájaskodás..." a céhből kizárás lehetőségét is előrevetíti. Korai, 17. század végi, 18. század eleji zalai szabályzatok articulusai között található arra is példa, hogy még a mesterek öltözetét, utcán való megjelenését is megszabták, — de arra Kanizsán is találtunk példát (késes és kovácscéh), hogy ebet, macskát ölő, dögöt megfogó kézműves nem űzheti mesterségét. Ezt az előírást az 1813. évi 7262. sz. helytartótanácsi rendelkezéssel kiadott, a „Czéheket illető Közönséges Czikkelyek" LV. cikkelye eltörölte. Fontos eseménye a céhéletnek a negyedévenként (kántoronként) tartott céhgyűlés. „Táblajáratással" tudósítanak időpontjáról minden céhtagot. Ezeket a szépen díszített, képekkel vagy a céhjelvénnyel festett fatáblácskákat, behívó táblákat a céhes irodalom szívesen emlegeti, gyönyörű fotókat készítve róluk. Sajnos Kanizsán nem maradtak meg, bár bizonyára voltak. A céhgyűlés ünnepélyességét jelzi, hogy mindenféle gyalázkodásért, szitkozódásért külön büntetés járt. Itt említjük meg a céhek ládáját, amely annálfogva, hogy a céh értékeit őrizte, a céh jelképévé is vált, szinte vallásos tisztelet vette körül, s minden jelentős céhesemény a nyitott láda körül történt, ünnepélyes körülmények között, előírásosan ünnepi ruházatú mesterek között. A kanizsai céhládák közül a kovácscéh83 és a csizmadiacéh ládája maradt meg.84 Évente a céhnapon történik a tisztségviselő-választás. Míg a 17. századi zalai mezővárosi céhszabályzatok pontosan körvonalazták a céhmester feladatait, a kanizsai szabályzatokban ezt éppen csak megemlítik: a lemondó céhmester köteles elszámolást adni, de a lemondottat újra is lehet választani, ha a többség akarja. A kanizsai céhszabályzatokban 8. kép. A kanizsi kovácsok céhládája a XVIII. sz. végéről. (TGyM H. 58.30.1.) szó esik még atyamesterről, bejáró mesterről, dékánról, látómesterről.85 Pozsonyi eredetű szabályzatainkban (de más városból származóban nem!) található a zárt szám, vagyis annak meghatározása, hány mester lehet a céhben: a csizmadiacéhben 5, a takácscéhben „8 műhely". A csizmadiák azt is meghatározzák, hogy egy mester két legénynél és három inasnál többet nem tarthat. Bár a kanizsai szabályzatok átvették a pozsonyi előírásokat, kérdés, hogy megtartották-e; a mesterlétszámokat tekintve nem valószínű. Jelentős helyet foglalnak el a szabályzatokban (2-3 articulus terjedelemben) azok a cikkelyek, amelyek a céhtagok egymás iránti szolidáris, humánus kötelességeit írják elő. Minden céh gondoskodik betegeiről, halottairól, de még a meghalt mesterek özvegyéről is. A késes és kovácscéhben a beteget ketten- ketten őrzik, vigyázzák és vigasztalják, a csizmadiacéhben a betegek ápolására „...betegágyi udvallására..." főleg éjszakára, itjú mestereket rendelnek ki. Halálesetkor a céh minden tagja köteles megjelenni a temetésen; általános szokás, hogy a halott házához kell sietni égő szövétnekkel, a temetőbe kísérni a halottat, s ez így van a mester feleségének vagy lányának halála esetén is. Az özvegy mesterné folytathatja a mesterséget, „kirekesztik" azonban, ha más iparágat űző mesterhez megy újra férjhez, s e „kirekesztés" jó példája a céh elzárkózásának. A céh gondoskodása kiterjed azokra a mesterfiúkra is, akik apjuk szakmáját folytatják: Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig 225 ők „félcéhvei" — azaz a fizetendő taxák felével — lehetnek a céh tagjai. Forrásaink segítségével végigkísérve a céhes iparosok életét gyermekkoruktól halálukig, elénk tárult a közélettől a magánéletig, dolgos hétköznapoktól a mulatságig, hitbéli és erkölcsi szabályoktól a szabályok megsértéséig, előnyöktől a büntetésekig terjedően a szigorú szabályok által meghatározott kézművesélet. Bizonyos, hogy ehhez hasonló volt Magyarország más városaiban is a céhek működése, a kézművesség élete, mivel azonban forrásaink kifejezetten kanizsai kézműves-iparosokról szólnak, kötelességünknek éreztük, hogy a források feltárása alapján bemutassuk őket, s egyszersmind emléket is állítsunk az egykori kanizsai kézműveseknek. 4. A kanizsai céhek a polgári forradalom előestéjén... Az előzőekben bemutattuk a kanizsai céhek kézművességet és kézműveseket szervező, összefogó, működésük minden területét szabályozó szerepét. Forrásaink mennyiségétől függően rámutattunk a céhek monopol-törekvéseire, ezen belül a céhen belüli verseny kizárására — nyersanyagbeszerzés és -elosztás, nagyobb megrendelés felosztása terén stb. —, a céhes mesterek családtagjait megillető előnyökre, s főképpen a céhen kívüli kézművesek, a kontárok elleni védekezésre. E jelenségek végigkísérik a céhek működését, megvannak a céhek megalakulásakor is, amint ezt a szabályzatok is bizonyították, azonban felerősödnek, vitákká, kérelmekké, vármegyéig, sőt Helytartótanácsig is eljutó panaszokká válnak a 19. század első felében. A céhes irodalomban — ahogyan korábban már utaltunk rá — a céhek hanyatlásának, bomlásának szokták nevezni a polgári forradalmat megelőző évtizedeket. Tanulmányunk kereteit meghaladó kérdés lenne az ipartörténészek által már megvizsgált és megállapított reformkori magyar kézműipar helyzetének, azon belül a céhrendszer állapotának vizsgálata. Keresték a céhek hanyatlásának okait, megtalálták azokat a jelenségeket, amelyek a hanyatlás mutatói, vizsgálták az államhatalom és a céhek viszonyát, s megállapították, hogy a céh, a város, a vármegye és a Helytartótanács viszonylatában mely hatóságok képviselték a haladást. A felsoroltakra tekintettel Kanizsa céhei vonatkozásában vizsgáljuk meg azokat az adatokat, amelyek a céhrendszer válságát jelzik. a) A korábban már leírt, a céhek számáról elmondott bizonytalanságaink a 19. század első évtizedeiről is elmondhatók. Éppen azért, mert számszerűen nem tudjuk kimutatni a működő céheket, azt sem jelenthetjük ki, hogy a 19. század elején a céhek száma több vagy kevesebb, mint a 18. század folyamán. Tény, hogy még a 19. század első felében 3 új céh alakult (lásd előző fejezetünk), azok a céhek, amelyeknek jegyzőkönyveiben, lajstromaiban bejegyzések vannak ebben az időszakban, szintén működtek. b) Éppen ezeknek a jegyzőkönyveknek, lajstromoknak a vizsgálata irányítja a figyelmet azokra az intézkedésekre, céhes és tanácsi határozatokra, városhatáron is túljutó, vármegyéhez, Helytartótanácshoz is küldött kérelmekre, panaszokra, amelyek a céhek elzárkózását, konkurencia elleni már-már erőszakos fellépését is jelzik. Utalva Kanizsa reformkori helyzetére, kereskedelmének jelentőségére, egyértelműnek látszik, hogy Kanizsára, a vásárokra eljutottak a gyári termékek, versenytársat jelentve kézműveseinknek. Korábban már rámutattunk, hogy a kézművesek létszáma Magyarországon a 19. század első felére jelentősen megnőtt, s mert boldogulásuk céhben volt elképzelhető, egyre többen kérik felvételüket. Kanizsán példaként a takácscéh két protocollumát86 idézzük, amely szerint a céh megalakulását követő 20 évben (1772—1741) 34, a 18. század második felében 28, 1800—1844 között 112 takács kérte és kapta meg felvételét a céhbe. Ehhez 9. kép. A kanizsai takácscéh 1722-ben megnyitott protocollum- könyve. (TGyM 72.21.7.) 226 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig hasonlóan nő a filiálisok (vidéki mesterek, akik a kanizsai céhbe tartoznak) száma: míg 1720— 1732 között 6 vidéki mester, a 19. század első felében 45 tartozik a céhbe. A kézművesek létszáma növekedésével szemben egyre nehezebb, mert egyre költségesebb a céhbe lépni, ugyanis a céhhatározatok szerint a fizetendő tételek egyre magasabbak. A csizmadiacéh 1826. december 17-i határozata például: „Dia et supra a Becsületes céh rendelése elkezdődvén és ennek utána a mesterebéd 50 forinttal fog megváltatni", holott korábban 25 és 30 forint volt. Ha az egyéb fizetendőkhöz hozzászámítjuk, 100 forinton felüli öszszeget is kitesz a céhbe lépés költsége. Arra is találni példát, hogy a remekelés mint a mesterré válás feltétele, is nehezebbé válik, különösen ha összevetjük a kanizsai és vidéki mesterek számára előírtakat. A kalaposcéhben a vidéki (keszthelyi, szentgróti és kiskomáromi) mesterdarab egy kalap, a Kanizsán letelepedni akaró kalaposoknak három darab kalap (egy cilinder, egy sima Károli, egy Deák- gömbölyű kalap) elkészítése az előírás. Ha a remeket nem az előírt helyen készítette a legény (a céh előírása szerint csak Keszthelyen, Szentgróton, Kiskomáromban és Kanizsán lehetett remekelni), arra kötelezik, hogy újra készítse el.87 Ugyancsak a kanizsai és vidéki mesterek közti viszonyra mutat rá — feltehetően a kanizsaiak féltékenysége, a vidékiek számára a munka és értékesítés nehezítése miatt — a miháldi fazekasok vármegyéhez intézett kérelme, hogy önállósulhassanak, ugyanis mint írják „...tapasztaltuk a kanizsai céhnek hozzánk való nagy elidegenedését, mert bennünket, noha egy céh és articulus alatt vagyunk, mindenben igen kárhoztatnak...". A miháldi fazekascéh megalakulását az 1832. október 10-i Somogy vármegyei megyegyűlés engedélyezte, határozatilag értesítve a Helytartótanácsot.88 A kanizsai Városi Tanács 19. század eleji tanácsülési jegyzőkönyveinek hiánya miatt csak egyes adataink vannak — helytörténeti munkákban említve — a forradalom előtti mester-legény viszonyról. A bognár-kovács legényrendtartáson kívül, amely legénytársulat létét bizonyította, a város egykori 10. kép. A kanizsai takácsok XIX. sz. első feléből való mintakönyvének egy lapja. (TGyM 72.21.8.) 227 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig monográfiája 1841-ben létrejött „építő-legények" (ács és kőműves) céhét is említi.89 Ha az 1842. évi ács-kőművescéh kérelmére gondolunk, ahol 141 legény alkalmazására hivatkoznak, elképzelhető, hogy legénytársaság ténylegesen működött. Arra is van példa, hogy a Városi Tanács elrendelte, mennyi legyen az ács- és kőműveslegények napi díja, és hogy azért kötelesek Szent György naptól egészen kisasszony napig reggeli 5 órától este 7 óráig dolgozni,90 de olyan példa is van, hogy a csizmadiamesterek súlyos pénzbüntetést szabnak ki legényeikre, és azt levonják fizetésükből, ha vasárnaponként nem hallgatnak „szentes misét".91 A 19. század első harmadában megerősödik Kanizsán a céhek harca a kontárnak tartott zsidó kézművesek ellen. Jellemző példája a céhes elzárkózásnak, a konkurencia kizárására törekvésnek több olyan esete, amely a Városi Tanács, a vármegye és a Batthyány- uradalom, sőt a Helytartótanács beavatkozásával is folyt. Az 1820-as évek efféle ügyeinek (Rosenberg Farkas mészáros, Hirschler Lövi „fuser zsidó szabó", zsidó szűcsök, Neustudl szíjgyártó, Práger Boldizsár zsidó festő ügyei) közös jellemzője egyfelől az, hogy a kanizsai céhek tiltakoztak, vitatkoztak, kérelmeztek minden lehetséges hatóságnál, hogy megakadályozzák a felsorolt zsidó mesterek iparűzését (még arra is volt példa, hogy egyik keresztény sütőmester a városi hajdúkkal elvetette a zsidó pék süteményeit); másfelől az, hogy a Batthyány- uradalom és a vármegye általában a zsidó iparos pártjára állt.92 Kanizsai adataink nem egyedüli példák, a 19. század első felében országszerte jellemzőek. A céhtörténészek sok adattal bizonyítják a céhek hanyatlását, de azt is, hogy mi a Helytartótanács, a vármegyék, a városok álláspontja a céhekkel kapcsolatban. Az állam a céhrendszert fenn kívánja tartani, azonban az 1840-es évektől az általános fejlődés, a lakosság érdekében a korszerűsítés szükségességét elismeri. A vármegyék a céhek fellazítása mellett lépnek fel, sőt több megye eljut a céhek eltörlésének javaslatáig; a városok azonban konzervatívabbak, amit általában azzal magyaráznak, hogy céhes mesterek töltik be a városok vezető hivatalait.93 A céhügyek országos megoldásához vezető út fontos állomásai az 1840. évi 17. törvénycikk (a „gyárakat" mentesítette a céhszabályok alól), majd az 1843—44. évi országgyűlés által kiküldött kereskedelmi választmány javaslata (a céhen kívüliek számára biztosítva az iparűzés jogát mindenütt), majd a Helytartótanács 1847. évi „Ipar-Rend" tervezete. c) Nyomon követve a kanizsai kézművesség másfél évszázados történetét, eljutva a polgári forradalom és szabadságharc koráig, óhatatlanul felmerül a kérdés, milyen szerepet játszottak a kanizsai iparosok az 1848—49. évi eseményekben. A kérdés annál is inkább fontos, mert éppen a Kaposvár ipartörténetét tárgyaló monográfia mutat rá, hogy sokan és sokszor vizsgálták a társadalom különböző csoportjainak részvételét a forradalomban és szabadságharcban, de éppen az iparosok részvételét nem. Kaposvár iparosairól maradt olyan forrás, amelyből megállapítható, hogy a kaposváriak részt vettek.94 Kanizsán csupán egyes adatok vannak, ezek is a közelmúltban kerültek közlésre. 1849. január 19- én kelt Dahlen altábornagy számára írt térparancsnokijelentés szerint a kanizsai Városi Tanács 20 helyett 11 polgári ácsot állított ki a letenyei hídhoz, mert „...sok ilyen ács részben más szolgálatot teljesít, részint a honvédcsapatokkal Kanizsáról eltávozott...". Január 19-én az ácsokat a térparancsnokság Letenyére küldte, polgári illetményük naponta 34 váltókrajcár.95 1849. március 30-án folyamodott a város Zala vármegye állandó bizottmányához, hogy még 1848. szeptember 16-án, 17-én és 18-án, amikor a városban tanyázott és átvonult a Jellacic bán vezette horvát-szlavón katonaság, élelmiszert követelt a várostól, Gelentsér György mészárosmester 491 mázsa 19 font húst szolgált ki nyugták mellett, de fizetés nélkül, és azóta sem térítettek meg neki egy krajcárt sem. A folyamodvány szerint Gelentsér most kéri, hogy a 15 818 forint 55 krajcár költségét (a hús árát) a város pénztárából térítsék meg; a város azonban ezt nem tudja megtenni, ezért kéri a vármegye segítségét. Zala vármegye állandó bizottmányának határozata május 31 -i keletű, amelyben igazságosnak tartja a bizottmány kérelmét, azonban a vármegyei pénztár „szorult állapota miatt ... a folyamodó várakozásra utasíttatik...".96 A rendelkezésünkre álló csekély adatból messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le, annyit azonban sejtetnek, hogy a forradalom és szabadságharc idején, ott és akkor, ahol szükség volt a kanizsai iparosokra, teljesítették feladatukat. A forradalom, majd a szabadságharc lelkes, ugyanakkor a város számára súlyos megpróbáltatásokat jelentő heteiben, hónapjaiban nem valószínű, hogy túl nagy figyelmet fordított volna a város iparos-népessége a Föld-, Ipar- és Kereskedelmi Minisztérium 1848. június 9-i „Céhszabályokat módosító rendelet"-ére. A rendelet nem törölte el a céheket, azonban a 107 §-ból álló rendelet legfontosabb és leghaladóbb intézkedése, a 76. § kimondta, hogy saját kezére bárki, bárhol szabadon dolgozhat, segédek nélkül, szabaddá téve az utat a nagyszámú mezővárosi és falusi kontáriparos előtt is.97 Tanulmányunk korábbi fejezeteinek, a céhszabályok előírásainak, a céhek működésének, bezárkózásának, haladást gátló szerepének ismeretében felmérhető az 1848. június 9-i rendelet jelentősége. A Föld-, Ipar- és Kereskedelmi Minisztérium nem tekintette feladatának a céhügyek végleges rendezését, az or228 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig szággyűlés pedig a szabadságharc alatt nem foglalkozhatott többé már céhügyekkel. A szabadságharc leverése után működésbe lépett „császári királyi" (Habsburg tartományi) igazgatás életbelépésekor időszerűvé vált az ipari viszonyok átfogó, országos szabályozása is. E szükséglet kielégítésekor került sor a cs. k. kereskedelmi minisztérium jóváhagyásával a cs. k. Helytartóság ideiglenes főnöke, Kari Geringer hirdetményével (Kundmachung) a Provisorische ¡nstruktion über die Regelung der Handels- und Gewerbs-Verháltnisse im Kronlande Ungarn kibocsátásáraA magyar nyelvű szöveg szerint a jogszabály címe: Ideiglenes Utasítás a kereskedési és iparviszonyok szabályozása iránt Magyar korona országban. A kihirdetett Ideiglenes utasítás 1851. április l-jével lépett hatályba. A történeti irodalomban e jogszabály Ideiglenes Iparrendtartás néven szerepel. Az Ideiglenes Iparrendtartás az uralkodó által és a volt magyar Udvari Kancellária vagy a Helytartótanács által adott vagy megerősített privilégiummal vagy articulusokkal rendelkező törvényes céhek további fennmaradását lehetővé tette, de működésüket általános viszonylatban szabályozta (110—191. §), ugyanakkor új céh alakulásának — az e tárgybeli viszonyoknak egy új ipartörvény általi szabályoztatásáig — lehetősége nem volt (110. § utolsó bek.). Az Ideiglenes Iparrendtartásban jelzett új ipartörvény az 1859. december 20-i császári pátenssel a velencei közigazgatási terület, valamint a katonai határőrvidék kivételével a birodalom egészére kiadott, és 1860. május l-jével hatályba léptetett Iparrendtartás volt." Meg kell jegyeznünk, hogy a császár 1860. március 10-én kiterjesztette az Iparrendtartás hatályát a katonai határőrvidékre is, ahol ez az ottani közjogi és közigazgatási adottságokból folyó módosított szöveggel ugyancsak 1860. május l-jén hatályba lépett.100 Az Iparrendtartás iparosszervként a Genossenschaft- okat, a társulatokat hívta életre (106. §). Az Iparrendtartás a hatályba lépésekor fennálló iparos szervezeti típusokat, így a céheket megszüntette, de lehetővé tette, hogy a társulatok a céh megnevezést használják (129. § 3. bek.). Ez azonban nem változtatott azon, hogy az ilyen szervezet nem más, mint az Iparrendtartás szerinti társulat volt, amely a korábbi szervtől, a céhtől eltérő jogállással rendelkezett. 101 Az Iparrendtartás szabályai a földműves-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter 4567/1867— FIKM sz. rendelete102 szerint a kiegyezés után is mint ténylegesen fennálló szabályok voltak alkalmazandók. Az Iparrendtartás hatálya Magyarországon az 1872. március 16-án hatályba lépett 1872:VIII. tc.- be foglalt első magyar ipartörvény hatályba lépésével megszűnt. E törvény 83. §-a szerint az 1872. március 16-tól számított 3 hónap alatt, tehát 1872. június 16-ig valamennyi fennálló céhnek meg kellett szűnnie. Minthogy az 1860. május 1-jéig jogszerűen fennállott céheket az Iparrendtartás megszüntette, és helyettük a társulatokat hívta életre, mégpedig azzal, hogy a társulatok a céh megnevezést használhatják, az 1872:VIII. tc. 83. §-ával megszüntetett céhek elsősorban az Iparrendtartás alapján létrejött, de nevükben a céh megnevezést használó társulatok, másodsorban a társulattá át nem alakult, a hatályos szabályozással, az Iparrendtartással ellentétesen, illegálisan létezett céhek voltak. 103 Mint az ország más helyein volt céheknek, így a kanizsai céheknek is az Ideiglenes Iparrendtartás hatályba lépése utáni viszonyait, életét már az Ideiglenes Iparrendtartás rendelkezései szem előtt tartásával, majd a helyükbe lépett és céh elnevezésű társulatok és esetlegesen jogellenesen megmaradt céhek helyzetét, életét az Iparrendtartás rendelkezései alapján, és végül a céh megnevezést használó társulatok megszűnésének következményeit az 1872:VIII. tc. rendelkezései figyelembe vételével kell majd vizsgálni. 229 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig MELLÉKLETEK 1. sz. táblázat A kézművesek száma 1750, 1770, 1828. években104 A mesterség neve A kézművesek száma Mesterek száma 1828. évben latinul magyarul 1750. évben 1770. évben 1828. évben Legényt tartó mesterek száma Legények száma Ahenarius Üstműves — — 1 1 1 Arcularius Asztalos 2 5 5 1 1* Aurifaber Aranyműves — 1 1 — — Caminarius spacicaminarius Kéményseprő — 1 — — — Cerdo Tímár 1 1 3 1 1 Ceroplasta Mézeskalácsos — — 2 2 2 Chirotecarius Kesztyűkészítő — 1 — — — Chirurgus Sebész, seborvos — 4 — — — Colorator, tinctor Kelmefestő — 1 2 1 1 Compactor Könyvkötő — — 1 — — Cothurnarius Csizmadia 14 19 28 6 6+2 inas Cribrarius Szitás — 1— 1 — — Cuprarius Rézműves — — 1 1 1 Ephipiarius Nyereggyártó — 1 — — — Faber ferrarius Kovács 3 4 7 3 3 + 1 inas Faber lignarius asciarius Ács 14 7+2** 1 3 Faber serarius Lakatos 1 4 3 3 2 Figulus Fazekas 9 4 12 1 1 Funifex, restiarius Kötélverő 1 1 2 1 1 + 1 inas Gausapearius Szűrszabó — — 4 1 1 Horopaeus Órás — — 2 — — Hortulanus Kertész — — 1 1 — Lagenarius Palackkészítő 7 9 — — — Lignolagenarius Csutorás, kulacsos — — 1 1 — Laminarius Bádogos, kolompár — 1 2 — — Lanio Mészáros 2 — 1 — — Ligularius Szalagszövő — — 2 — — Lorarius Szíjgyártó 1 4 3 2 2* Murarius Kőműves 2 6 2 + 5** 2 4 Nodularius Gombkötő 2 7 3 — — 230 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig A mesterség neve A kézművesek száma Mesterek száma 1828. évben latinul magyarul 1750. évben 1770. évben 1828. évben Legényt tartó mesterek száma Legények száma Pannifex Posztókészítő — — 1 — — Pectenifex Fésűkészítő — 2 4 1 1 Pharmacopola Patikus — — 1 — — Pellio Szűcs 7 11 16 5 5 Petasarius, pileator Süveges (magyar kalapos) kalapos (német kalapos) — 3 2 — — Pistor Pék — 2 4 3 3 Rotarius Bognár, kerékgyártó 3 3 — — — Sartor, braccarius Szabó, vékonyszabó 8 31 21 9 9 Sclopexar Puskaműves — — 1 — — Sculptor Szobrász — 1 — — — Smigmator Szappanfőző — 1 2 1 1 Sutor Varga 11 12 11 4 4 Tabaccarius Dohánykészítő — 1 — — — Tegularius, imbrifex Cserepező — 1 1 — — Textor Takács 7 11 15 1 2 Tonsor Borbély 1 — 1 1 1 Torneator Esztergályos 1 1 2 — — Vietor Kádár, pintér 1 5 6 3 3 Vitriarius Üveges — — 2 — — Olvashatatlan 1 — — — — 85 175 194 54 59+2 vándor Ezen felül: Extraserialista Kézműves — 5 — — — Zsidó kézműves — 13 — — — Kiskanizsán összeírt — 8 10 — — Kiskanizsán extraserialista — 4 — — — Összesen 85 205 204 54 61 * A kimutatott asztaloslegényen kívül és a kimutatott 2 szíjgyártólegényen kívül volt még 1 asztaloslegény és 1 szíjgyártólegény, aki az összeíráskor vándorúton volt. ** A kimutatott 7 ácsmester, illetve 2 kőművesmester száma mellett feltüntetett 2, illetve 5 fő nem mesterjoggal rendelkező személy, hanem önálló vállalkozóként dolgozó, tehát nem alkalmazásban álló legény. 231 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig 2. sz. táblázat Az 1698—1842. években létrejött kanizsai céhek megalakulásának eve105 A céh neve A megalakulás éve Szabó céh 1698 Csizsár, szűcs, lakatos, szíjgyártó, nyerges, lándzsakészítő, íjas, kovács céh 1698 Csizmadia céh 1699 Kovács, késkészítő céh 1700 Varga céh 1700 Bognár (kerékgyártó) céh 1701 Ács, kőműves, kőfaragó céh 1701 Fazekas céh 1713 Mészáros céh 1714 Takács céh 1723 Asztalos, lakatos, szíjgyártó, szűcs céh 1773 Kalapos céh 1830 Pék céh 1830 Ács és kőműves céh 1842 232 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig JEGYZETEK 1 Gergelyffy, 5—6. 2 Benkő, 226—227. 3 Tóth I. Gy. 1990, 221—230. 4 Tjkv. 1. 1—44. 5 Conscr. univ. 1711. 6 Degré 1972, 52—69. 7 Port. regn. conscr. 1720. Az összeíráshoz az összeírok által fűzött megjegyzések bővebben tájékoztatnak a város gazdaságáról, valamint arról, hogy évente 4 vásárt tartanak, amiből a városnak 32 forint jövedelme származik. Folytatólag leírják, hogy a kézműveseknek munkájuk bérén kívül semmi jövedelmük nincs, áruikat egymás közt adják el, és az ebből származó jövedelmük az élelmiszerre és ruházkodásra kell. Az összeíróknak az évente 4 alkalommal tartott vásárra utalása az I. Lipót királytól kapott vásártartásijogon alapszik. Ejogot adó, 1697. november 5-én Bécsben kelt kiváltságlevél szerint a 4 vásár közül az első Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén (február 2.), a második Exaudi vasárnap (húsvét utáni harmadik vasárnap: május 3. és június 6 között), a harmadik Szűz Mária mennybemenetele (ascensio Beatae Mariae Virginis, 1950. november 1 óta Szűz Mária mennybevétele, assumptio B.M.V.; augusztus 15.), a negyedik pedig Szűz Mária fogantatásának ünnepén (december 8.) volt tartható. III. Károly ezt a vásári kiváltságlevelet Bécsben 1722. augusztus 15-én kelt privilegiális levelével megerősítette, majd 1741. július 18-án Pozsonyban kelt kiváltságlevelével Mária Terézia erősítette meg. (A kiváltságlevél eredetije: Tört. dok. tár, 71. 56. 1. Másolata: MOL Helytartótanács It. C 35. 106. cs. Lad. A. Fasc. 33. No. 36.; MOL Batthyány-lt. P 1313. 206. cs. II. No. 6. Reprodukciója: Rózsa 1999, 79). 11 Csutora szavunk DK-európai vándorszó, amely fából készült kulacsot jelent a szerb-horvát, bolgár, román, albán, oszmán-török nyelven is. A csutorás készíti e lapos, korong alakú rövid nyakú fakulacsokat. (Juhász, 462—463.) 9 Bronyevszkij, 27. 10 Barbarits, 299—309. " Kunics 1992, 205—222. 12 Conscr. univ. 1770. Ö 46/84. 13 Conscr. Oppidi Canisa pro 1771/72. 14 Caus. sedr. rev. F 32. No. 288/C. 15 Barbarits, 110. 16 Degré 1972, Kerecsényi 1978/b 217—223, Lendvai 1975, Makoviczky, 31—33. 17 Bácskai—Nagy, 144. 18 Regn. conscr. 1828. 19 Nomina Appellativa Magistrorum Opificum. In: Kassics, 324—330. 20 Bácskai—Nagy, 151—152. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy miután az összeírás a céhes hovatartozást nem firtatta, s nem is határozta meg pontosan a kézműves mesterjogúságát, az összeírásban szerepelnek nem alkalmazásban álló legények is, elsősorban az építőipari szakmákban. Bácskai Vera példái céhszabályzatok által nem vagy kevésbé korlátozott településekre (pl. Baja, Eperjes, Kőszeg stb.) vonatkoztak. Valószínűsíthető, hogy a kanizsai összeírásba is ilyen okból kerültek ács- és kőműveslegények, mert 1701-ben alakult céhük 1828-ban valószínűleg már nem működött, új céhük 1842-ben alakult. 21 Simonffy 1974, 6—104, 66. 22 Rov. össz. 1841/42. 23 Benda—Király, 31—45, Mérey, T.—Kaposi 2001, 13—203. 24 Mérei 1983, (1. kiad. 1980.) 372—382. 25 Polg. lajstr. 26 Degré 1972 27 Kerecsényi 1978/a 118—121. 28 Turbuly, 101—111. 29 Tjkv. 1. 51—261. 30 Spiesz 1979, 236—243. 31 Rózsa 1992, 223—267. 32 Eperjessy 1967 33 A Helytartótanács 7262/1813. sz. rendelkezése. A rendelkezést és annak „A Magyar Országi Mester Egyesületeket vagy is Czéheket illető Közönséges Czikkelyek" című mellékletét közli Kassics, 65—129. 34 Rózsáné 1992, 95—102. 35 Céhkataszter. II. k. 175—177. 36 MOL C 25 — Zala megye — N. 1/20. A csáktornyai szabócéh I. Lipót által 1676. június 17-én megerősített kiváltságlevelét közli a MOL-ban őrzött Kancelláriai Levéltár Királyi Könyvek sorozata (A 57) 16. kötete 87—89. alapján Tuza—Vissy, 144—147. 37 MOL C 25 — Zala m. — N. 1/20. 38 Uo. N. 1/14. 39 Uo. N/15 40 Lásd 34. sz. jegyzetet. 41 MOL C 25 — Zala m. — N. 1/15. 42 Uo. N. 1/19. 43 Az 1701. március 14-én kelt ratificatio a vargacéhet „Papotschenmacher und Lederer Handwerk"- nek nevezi. 44 MOL C 25 — Zala m. N. 1/17. 45 Uo. N. 1/18. 46 Sedria a vármegyei törvényszéket jelölő sedes iudicaria szavak összevonása In: Takács, 220, Bán, II. 151, 239. Ezek szerint a nagykanizsai ácsok, 233 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig kőművesek és kőfaragók szabályait a vármegyei törvényszék hirdette ki és fogadta el, mégpedig a Zala és Somogy vármegyei törvényszék (Sedria Comitatus Szaladiensis et Simeghiensis), mert 1701- ben a két vármegye az 1596. évi VII. decretum 41. cikkelye, majd az 1608. évi k. u. I. decretum 22. cikkelye folytán még össze volt vonva. E törvényeket csak az 1715. évi I. decretum 86. cikkelye helyezte hatályon kívül, a két vármegye csak ekkor vált külön. 47 MOL C 25 — Zala m. — N. 1/11. 48 Spiesz 1978, 117—118. 49 MOL C 25 — Zala m. — N. 1/8. 50 Uo. N. 1/12. 51 Uo. N. 1/13. 52 A záradékot aláíró Rüdiger Gosswin von Fürstenbusch der zu Visitier — und Einrichtung deren neuen Aquisten in Hungarn, Kroatien und Slovenien abgeordnete Commission, a Ferdinánd Carl Caraffa Stigliano által vezetett bizottságnak, az ún. I. Caraffa- bizottságnak volt tagja. Tört. dok. tár, 72. 157. 1. Acta Neoaquistica 35. és 36, Nagy—Kiss, F. 449. 53 Tört. dok. tár 72. 31. 1. 54 Uo. 72. 28. 1. Szűcscéh inasfelszabadító jegyzőkönyve 1790—1838. 55 ZML IX. 32. Ezt a céhlevelet a ZML-ben „Kanizsai kötélgyártó, kovács, lakatos, szíjgyártó, bognár, üveges egyesült céh céhlevele 1815" megjelöléssel tartják nyilván, s e megjelölés miatt került nagykanizsai céhként a Céhkataszterbe (II. k. 176.). 56 MOL E 166. I. Ferenc — N. 952. 57 MOL A 39. 1830. N. 1044. 58 Tört. dok. tár 72. 22. 1. 59 MOL E 166. — I. Ferenc — N. 974. 60 MOL A 39. — 1831. — N. 425. 61 MOL E 166. — V. Ferdinánd — N. 217. 62 MOL A 39. — 1842. — N. 16734. 63 Céhkataszter II. k. 175—177. 64 Barbarits 301, Makoviczky 65 Nagybákay, 63. 66 Lendvai 1979 67 L. 66. sz. jegyzetet. 68 L. 54. sz. jegyzetet. 69 Rózsáné 1997, 95—100. 70 Tört. dok. tár 72. 25. 1. 71 Die Herberge német szó, jelentése fogadó, melyben éjszakára meg lehet szállni. Ennek megfelelően olyan szállás megjelölésére szolgáló szó is, ahol a legényeknek össze kell jönni. 72 Nagybákay, 31—36. 73 Tört. dok. tár 72. 26. 1. Kovács és bognárcéh legényrendtartása 1834. 74 Uo. 72. 24. 1. Kovács és kerékgyártó céh rendszabályai 1830. 75 Domonkos 1979, 11—72. 76 Rózsa 1992, 223—267. 77 „...a mesteri ebédek azonban vagy uzsonák, sem természetben, sem pedig hasonló értékben meg nem engedtetnek...". L. 33. sz. jegyzetben említett helytartótanácsi rendelkezés melléklete XXVI. cikkelyét. 78 Kerecsényi 1978/a 128—129. 79 Tört. dok. tár 72. 189. 1. Feuer Ordnungs ... 1755. 80 Lendvai 1984, 157—168. 81 Tört. dok. tár 72. 190. 1. Feuer Ordnungs ... 1837. 82 Ilyen rendelkezés, hogy molnármester ne járjon üres kézzel, „...sindező szekercze vagy mérő coll fa légyen kezében...", hogy meztelen lábbal utcára vagy kocsmába nem mehet a tapolcai csapó. L. Lendvai 1979, 112. 83 TGyM Történeti tárgyi gyűjtemény. H. 58. 30. 1. 84 Uo. H. 62. 74. 12-1-2. 85 A céhek tisztségviselői: a céhmester a céh választott vezetője. Megválasztása után esküt tett, kötelezte magát a céh ügyeinek gondos vitelére. Irányította a céh életét, kötelessége volt negyedévenként céhgyűlést összehívni. Őrizte a céh ládáját, pecsétjét, behívó tábláját. A mesterek vitás ügyeinek elsőfokú bírája, aki kiszabta az apróbb büntetéseket; tisztségének lejártakor köteles volt a céh vagyonáról elszámolni. Az atyamester a céh által delegált mester, a legények vezetője és patrónusa. A legények külön ládáját és korsóját őrizte, gyűléseken elnökölt. A bejáró mesterek az atyamester segítői, akik az atyamesterrel ellenőrzik a legénytársaság működését. A dékán a legényközösség vagy legénytársaság tagjai közül választott legény, aki a társaság vezetője. A látómester a céh által a remekmunka elkészítésének idején a munka ellenőrzésére kirendelt mester. 86 Tört. dok. tár 72. 21. 2. Céhprotocollum és számadáskönyv 1759. március 9-től 1850. január 6-ig; Tört. dok. tár 72. 21. 4. Nagykanizsai takácsok céhprotocolluma 1827. március 21-től 1880. január 25-ig. 87 Tört. dok. tár 72. 22. 2. 0. 74. Kalaposcéh jegyzőkönyve. 88 Gönczné, 11—12. 89 Barbarits, 302. 90 Barbarits, 57—58. 91 Barbarits, 302. 92 Az említett vitás ügyek forrásai: ZML Zala várm. Nemesi közgy. ir. és jkv.; Rosenberg Farkas mészáros ügye: 1822. március 4. 65. sz. 1824. december 13. 2433. sz. 2434. 2435. sz. Hirschler Lövi ügye: 1823. június 9. 599. sz. 1824. június 8. 1080. sz. 1825. december 19. 3491. sz. 1836. június 20. 1481. sz. A zsidó szűcsök ügyei: 1823. augusztus 25. 1071. sz. 1824. augusztus 9. 1540. sz. 1824. június 8. 1082. sz. 234 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Neustudl szíjgyártó ügye: 1815. július 4. 2005. sz. Prager Boldizsár ügye: 1824. augusztus 9. 1574. sz. A zsidó pékek ügyei: 1844. augusztus 12. 7920. sz. 1845. március 3. 432. sz. " Dóka, 84—89. 94 Mérey, T.—Kaposi, 47. 95 Hermann—Molnár, II. k. 26—27. 96 Uo. 61, 52, 141—142. 97 Eperjessy 1967, 195—197. 98 LANDGESETZ UND REGIERUNGSBLATT FÜR DAS KRONLAND UNGARN — MAGYARORSZÁGOT ILLETŐ ORSZÁGOS TÖRVÉNY- ÉS KORMÁNYLAP. Jahrgang II. VI. Stück. Herausgegeben in deutscher Sprache 22. Februar, Zweisprachig 13. Marz 1851. 99 REICHS-GESETZ -BLATT FÜR DAS KAISERTHUM ÖSTERREICH. Jahrgang 1859. LXV. Stück. Ausgegeben und versendet am 27. Dec. 1859. Nr. 227. Magyar nyelvű hiteles fordítása: A MAGYAR ORSZÁGOT ILLETŐ ORSZÁGOS KORMÁNYLAP. 1859. évf. Első rész. XLVI. darab 1859. december 31-én kiadott és elküldött számában 237. sorsz. alatt Iparrendtartás megnevezéssel. 100 Circular-Verordnung des Armee-Ober-Commando von 14. März. 1860. über die Anwendung die allgemeinen Gewerbeordnung im Militär- Grenzegebiete. REICHS-GESETZ-BLATT FÜR DAS KAISERTHUM OESTERREICH. 1860. XIX. Stück, 149—180. 101 Az Iparrendtartásnak a társulatokra vonatkozó szabályait részletesen ismerteti Rózsa 1979, 135—174. 102 Mo. rend. tára, 251. 103 Rózsa 1981, 122—159. 104 Az 1. sz. táblázat adatainak forrásai: Conscr. univ. 1750. fasc. 5. p. 52—69. Conscr. univ. in Anno 1770. Ö. 46/84. Regn. conscr. 1828. Kanizsa. ,05 A 2. sz. táblázatban szereplő évek az egyes céheknek a tanulmányban közölt alakulása ismertetésekor hivatkozott források szerinti évek. 235 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Anna Lendvai: Die Geschichte des Handwerks und der Zünfte Der Einleitungsteil, der mit einem Motto beginnt, nennt als Ziel der Studie, die zur Verfügung stehenden Quellen vorzustellen, und bedankt sich bei all denen, die die Verfasserin bei ihrer Arbeit unterstützt haben. Im 1. Kapitel wird die Situation des Handwerks in der Stadt in der Zeit nach der Befreiung von der Türkenherrschaft 1690 bis zum Befreiungskrieg von 1848 dargestellt. Vor der Analyse der Quellen untersucht und erklärt die Verfasserin die Begriffe „Handwerker" und „Handwerk", „Zunft" und „Zunfthandwerk". In Kanizsa befand sich in den untersuchten anderthalb Jahrhunderten weder eine Manufaktur, noch eine Fabrik. Durch eine Hauskonskription von 1690, also unmittelbar nach der Befreiung von den Türken, konnte festgestellt werden, dass in Kanizsa auch zur Zeit der Türken Handwerker lebten. Das wird auch durch die Untersuchung einiger Eintragungen aus dem ersten Ratsprotokoll von 1690 bestätigt, in denen es um Angelegenheiten von Handwerkern ging. Die Verfasserin analysiert die Situation des Handwerks in Kanizsa im 18. Jahrhundert — entsprechend dem formulierten Ziel in einem Abstand von 20 bis 50 Jahren — auf Grund der vorhandenen Steuerkonskriptionen. Sie stellt dar, dass mit der Zahl der Einwohner von Kanizsa auch die Zahl der Handwerker stieg: 1711 waren es 20, 1750 schon 85, und 1770 lebten mit den Handwerkern von Kiskanizsa zusammen bereits 205 Handwerker in der Stadt. Die Zahl der Handwerksberufe lag 1750 bei 20 und 1770 bei 35. Das alles wird in der TABELLE 1. dargestellt. Die Handwerker beschäftigten sich nebenbei auch mit Ackerbau und Viehzucht, profitieren aber auch in hohem Maße von der Ausübung ihres Berufes, zumindest zeigen dass die Konskriptionen. Von der Anzahl der Handwerker und der Zahl der verschiednen Handwerksberufe ausgehend kann man feststellen, dass bis zum Ende des 18. Jahrhunderts die Textil- und Bekleidungsberufe in der Mehrheit waren, und das ist auch charakteristisch für die erste Hälfte des 19. Jahrhunderts. Die Studie weist darauf hin, dass sich Kanizsa in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts zu einem Marktzentrum, einer bekannten Handelsstadt entwickelt hatte und wirft daher die Frage auf, welche Rolle das Handwerk bei dieser Entwicklung spielte. Quelle für diese Untersuchung ist eine Landeskonskription aus dem Jahre 1828, die trotz ihrer Ungenauigkeit viele Möglichkeiten eröffnet, Schlussfolgerungen zu ziehen. Betrachtet man die Zahl der Handwerker, so gibt es keinen Fortschritt im Vergleich zum Ende des 18. Jahrhunderts, die Zahl der Berufe allerdings ist auf 41 gestiegen, dazu gehört aber auch die Tatsache, dass 13 Handwerksberufe nur durch jeweils einen Handwerker vertreten waren. Nach der Konskription von 1828 beschäftigten nur 54 Meister Gesellen, insgesamt gab es 61 Gesellen, nur 13 Handwerker arbeiteten das ganze Jahr hindurch, die anderen waren nur ein halbes oder ein Vierteljahr tätig; selbst in dem am meisten beschäftigten Bereich des Textilhandwerks konnte nur ein Schneider gefunden werden, der das ganz Jahr über arbeitete — so wie das auch in der Tabelle dargestellt wird. Als Abschluss des ersten Kapitels, das das Handwerk von Kanizsa vorstellt, stellt die Studie — im Vergleich mit den Daten anderer Marktflecken und landesweiter Angaben — fest, dass Kanizsa in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts als relativ industrialisierter Marktflecken galt. Anschließend weist die Studie erneut auf das Anfangsmotto hin und versucht mit Hilfe von zwei Quellen eine Antwort auf die Frage zu finden, welche Rolle die Handwerker im Leben der Stadt spielten. Eine dieser Quellen ist das „Bürgerregister", das zwischen 1745 und 1825 geführt wurde, und dem man zumindest die Bürger der Stadt betreffend den Beruf, den Geburtsort und das Jahr ihrer Ernennung zum Bürger entnehmen kann. Da im Jahre 1764 schon 607 der Bürger Handwerker waren, kann man die Schlussfolgerung daraus ziehen, dass die Vorteile eines Rechtsstatus als Bürger (vollberechtigte Mitgliedschaft in der Zunft, durch die Wahlberechtigung Mitspracherecht bei den allgemeinen Angelegenheiten der Stadt) ganz besonders die Handwerker betrafen, die aus diesem Grund eine außerordentlich wichtige Rolle in der Stadt spielten. Der Aufführung der Geburtsorte kann man entnehmen, dass etwa 1/3 der Handwerker aus Kanizsa stammte, 1/3 kamen aus dem Ausland (Deutsche, Österreicher, Tschechen, Kroaten) und 1/3 waren Handwerker, die aus anderen Teilen Ungarns stammten und sich hier angesiedelt hatten. Darüber hinaus analysiert die Studie die zahlreichen Eintragungen in den Protokollen der Ratssitzungen, die die Handwerker betreffen und stellt dabei fest, dass der Rat in Streitfällen, die die Handwerker und die Zünfte betrafen, sowie bei der Festlegung der Produkt- (Lebensmittel-)preise und der Marktordung Entscheidungen traf. Das 2. Kapitel der Studie beschäftigt sich mit den Zünften Kanizsas und mit den Handwerksorganisationen. 236 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Zunächst fasst die Studie die allgemeinen Besonderheiten der Zunftorganisation und der Zunftgeschichte zusammen, die notwendig sind, um die Kaniszaer Zünfte kennen zu lernen und analysiert diese. Das sind folgende: — Die Blüte der Zünfte in der Zunftgeschichte, in den anderthalb Jahrhunderten zwischen 1690 und 1848, und später der beginnende Niedergang; — Die Rolle der Handwerkspolitik des Wiener Hofs zwischen 1690 und 1848; — Bestandsaufnahme der schriftlichen und sonstigen Quellen der Zunftgeschichte; — Die „gemischten Zünfte", in denen mehrere Berufe zusammengefasst waren; — Die Übernahme von Zunftordnungen; — Das Übergewicht der Zünfte des Bekleidungshandwerks. Nach der Darstellung dieser Besonderheiten stellt die Studie die in Kanizsa entstandenen Zünfte in chronologischer Reihenfolge vor. An erster Stelle stehen die Zünfte, deren Privilegienbriefe im Ungarischen Landesarchiv, dem Archiv des Komitats Zala oder dem Thüry György Museum vorhanden sind. Nach der Bestandsaufnahme analysiert die Verfasserin die Anfangs- und Abschlusspassagen der Privilegien, da mit deren Hilfe festgestellt werden kann, wer der Stifter des Privilegiums war und untersucht, auf welchem Weg die Vorschriften und Ordnungen, die das Leben der Zünfte regelten, nach Kanizsa gelangt waren bzw. wer diese Privilegien bestätigte und sie damit „offiziell" f ü r die Gründung der Zünfte machte. Zu den ersten Zunftgründungen kam es gegen Ende des 17. Jahrhunderts, in den letzten Jahren des Jahrzehnts nach der Vertreibung der Türken. 1698 entstand die Schneiderzunft, und damals wurde auch die gemischten Zunft der Waffenschmiede, Kürschner, Schlosser, Sattler, Riemensattler, Bogenmeister, Lanzenschmiede und Schmiede gegründet. 1699 folgten die Stiefelmacher, 1700 die Zünfte der Schmiede und Messerschmiede und später die der Schumacher. Im ersten Drittel des 18. Jahrhunderts wurden weitere Zünfte gegründet: 1701 die der Stellmacher und die gemeinsame Zunft der Zimmerleute, Maurer und Steinmetze. 1713 folgten die Kesselmacher, 1714 die Fleischer und 1723 erhielt die Zunft der Weber ihr Privilegium. Genau fünfzig Jahre später, 1773, erhielten die Tischler, Schlosser, Sattler und Kirschnerzünfte ihre Privilegien, Nach vielen Jahren, 1830, bekam die Zunft der Hutmacher und die der Bäcker, 1842 die Zimmermanns- und Maurerzunft Privilegien vom König — und damit war die Bildung der Zünfte in Kanizsa abgeschlossen. Im Interesse einer besseren Übersicht sind die Jahreszahlen der Zunftgründungen in TABELLE 2. enthalten. Die Studie weist dann auf die Zünfte hin, die entweder im Zunftkataster oder in der früheren Literatur zur Lokalgeschichte erwähnt wurden und betont dabei, dass die Existenz der Zünfte nach dem gegenwärtigen Stand der Forschung durch Daten weder belegt noch widerlegt werden könne. Für die Fachliteratur, die sich mit der Geschichte der Zünfte beschäftigt, war es schon immer ein dankbares Thema, das „Leben" der Zünfte darzustellen. Erste und wichtigste Quelle dafür ist die Zunftordnung, die die Arbeit der Zunft in einzelnen Punkten in ihrem vollen Umfang darlegt. Für die Analyse kommen jedoch nur die frühen Zunftordnungen vom Ende des 17. und Beginn des 18. Jahrhunderts in Betracht, da die Zünfte von der Mitte des 18. Jahrhunderts an durch das Eingreifen des Herrschers eher landesweit einheitlich formulierte Ordnungen erhielten, das heißt, dass die Besonderheiten und Bräuche der einzelnen lokalen Zünfte nicht mehr festgestellt werden können. Unter Beachtung aller dieser Tatsachen stellt die Studie mit Hilfe der Regelwerke die Arbeit und Bräuche der Kanizsaer Zünfte am Ende des 17. und zu Beginn des 18. Jahrhunderts vor, geht aber auch auf die Dokumente der Kanizsaer Zünfte (Protokolle, Register, Lehrlingsbriefe, Wanderbücher usw.) ein und zeichnet damit ein Bild des Zunftlebens. Eine besondere Erwähnung verdient die Rolle der Zünfte beim Brandschutz der Stadt. In der sog. „Feuer-Ordnung" Kanizsas von 1755 und 1837 wurden die Aufgaben der einzelnen Zünfte beim Ausbruch eines Feuers genau festgelegt. Studie geht auch auf die erhaltenen Objekte der Zünfte ein, die heute wichtige Museumsobjekte sind. Einige dieser Gegenstände werden auch mit Fotografien vorgestellt. Das letzte Kapitel der Studie geht auf die Krise der Zünfte in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts ein, auf deren Unterlagen, Indexe und typische Ereignisse. Unter den für das ganze Land charakteristischen Anzeichen für die Krise und den Niedergang der Zünfte werden die hervorgehoben, die auch bei den Zünften in Kanizsa zu finden waren. Dazu gehört der Anstieg der Zunfttaxen, das Verhältnis zwischen Meister und Gesellen, die Entstehung der Widersprüche zwischen den Kaniszaer Meistern und denen aus der Umgebung, das Auftreten gegenüber Pfuschern und den oft für Pfuscher gehaltenen jüdischen Handwerkern, und den Umgang der Behörden damit. Die Quellen für die aufgezählten Fälle sind Dokumente der Zünfte, sowie Protokolle der Stadt- und Komitatsversammlungen. 237 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Es gibt genaue Angaben über die Rolle der Kaniszaer Handwerker in den Jahren 1848—49, was allerdings nicht bedeutet, dass sie keine Rolle übernahmen, wenn es notwendig war. Dazu gehören die Fälle der Kanizsaer Zimmerleute und der Fleischer von Gelentsér. Parallel zur Krise der Zünfte wurde im ganzen Land das Ziel gesetzt, die wirtschaftliche Rolle und Position der Zünfte zu klären und zu lösen. Die Studie weist darauf hin, welchen Standpunkt in diesem Zusammenhang der Statthalterrat, das Komitat und die Stadt eingenommen hatten. Als Ergebnis der Revolution wurde am 9. Juni 1848 die Verordnung des Ministeriums für Boden, Industrie und Handel erlassen, dass die Zünfte zwar nicht abschaffte, aber den Weg für die weniger qualifizierte Handwerker freimachte; die vollkommen anderen Verhältnisse werden dann von der am 1. April 1851 in Kraft getretenen, in der Fachliteratur als Provisorische Industrieordnung bezeichneten Verordnung geregelt. Bildunterschriften: 1. Bild: Urkunde der Ernennung des ungarischen Kürschners Ádám Lancsák aus Légrád zum Bürger von Kanizsa aus dem Jahre 1746 (Thúry György Museum, 72.432.1.) 2. Bild: Der Zunftkrug der Kanizsaer Leinenweber aus dem Jahre 1800 (Thúry György Museum, H. 58.32.1.) 3. Bild: Erste Seite der nicht beglaubigten Kopie der von Maria Theresia an die Kaniszaer Tischler-, Schlosser-, Sattler- und Kürschnerzünfte 1773 überreichten Zunftbriefe. (Thúry György Museum, 72.23.1.) 4. Bild: Petschaft der Kanizsaer Kürschnerzunft aus dem Jahre 1836. (Thúry György Museum, H. 58.27.1.) 5. Bild: Petschaft der 1830 gegründeten Hutmacherzunft von Kanizsa (Thúry György Museum, H. 58.26.1.) 6. Bild: Die von der Schmiede- und Stellmacherzunft in das Protokoll der Lehrlingsfreigabe von 1834—1872 eingetragene Gesellenordnung (Thúry György Museum, 72.26.1.) 7. Bild: Konstruktionszeichnung des Maurers Joseph Frohner aus dem Jahr 1833m (Thúry György Museum, 72.65.1.) 8. Bild: Die Zunftlade der Kanizsaer Schmiede vom Ende des 18. Jahrhunderts (Thúry György Museum, H. 58.30.1.) 9. Bild: Das 1722 eröffnete Protokollbuch der Kanizsaer Weberzunft (Thúry György Museum, 72.21.7.) 10. Bild: Blatt aus dem Musterbuch der Kanizsaer Weberzunft aus der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts (Thúry György Museum, 72.21.8.) Die Fotografien wurden von Zoltán Hohl angefertigt. 238 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Anna Lendvai History of the Guilds and Crafts Beginning with a motto, the introduction states the objective of the article, surveys the available sources, and acknowledges with gratitude all who provided assistance to the author. Chapter 1 discusses the state of the crafts in Nagykanizsa from the liberation of the town from the Turks in 1690 to the 1848 rebellion. Before analyzing the sources, the author introduces and examines the concepts of „craftsman," „craft," „guild" and „guilded craft." In Kanizsa in the hundred and fifty years in question there were no manufactories or factories. From tax records taken in 1690 immediately after the liberation from the Turks it can be deduced that there were still craftsmen in Kanizsa during the Turkish occupation. To confirm this, an examination was made of the minutes of the town''s first council session in 1690, in a search for an entry dealing with the affairs of craftsmen. The author examines the situation of the crafts in 18th-century Kanizsa in 20- to 50-year periods based on tax records. The number of craftsmen is shown to grow simultaneously to the growth of the town''s population: there were 20 craftsmen in 1711, 85 in 1750, and 205 in 1770, including Kiskanizsa, while the number of craft professions was 20 in 1750, and 35 in 1770. This is summarized in Table 1. Alongside their craft, craftsmen also dealt with cultivating their land and keeping animals. The practice of their crafts brought significant profits, as shown by the tax documents. An examination of the number of crafts and craftsmen reveals that clothing-related crafts were predominant throughout the 18th century, as was to continue to be the case in the early 19th century. By the early 19th century Kanizsa had become a market center and well-known commercial town, thus raising the question of what role the crafts played in this growth. The source for this study is the 1828 tax records, which despite their inaccuracies allow a number of conclusions to be drawn. There was no increase in the number of craftsmen compared to the end of the 18th century, but the number of crafts had grown to 41, including 13 crafts which were practiced by only one person. According to the 1828 records only 54 craftsmen had apprentices, with 61 apprentices total, and a mere 13 craftsmen plied their craft throughout the year; the others worked a half-year or quarter, and even in the clothing craft where the most craftsmen worked only one tailor was recorded to work the full year around, as summarized in the table. In closing its survey of the crafts in Kanizsa, Chapter 1 concludes from a comparison of the Kanizsa statistics with data for other market towns and the rest of the nation that Kanizsa in the early 19th century could be considered a relatively industrialized market town. Next, the article studies two sources in search of an answer to the question of what role the crafts played in the life of the town. The first source is the „Civil Register" from 1745 to 1825, recording the craft of a person who became a citizen, his birthplace, and the year he became a citizen. Inasmuch as 607 of the 764 citizens were craftsmen, it may be concluded that the advantages of citizen status (full guild membership, the right to vote in matters concerning the town) affected craftsmen the most, for precisely which reason they had such an important role in the life of the town. The places of birth reveal that one-third of the craftsmen were from Kanizsa, another third were non-Hungarians (German, Austrian, Czech or Croatian), and a final third had settled here from elsewhere in Hungary. Beside the above, the article examines the large number of entries in the town council minutes pertaining to craftsmen, concluding that the Council decided in disputed matters between craftsmen and affairs affecting the guilds, as well as setting the prices of goods (foodstuffs) and regulating the markets. The large second chapter deals with the guilds of Kanizsa as organizations of craftsmen. It begins by enumerating and analyzing the general features of guilds and guild history necessary for an understanding of the guilds of Kanizsa. These are: — the thriving of the guilds in the 150 years between 1690-1848 in guild history, and the beginnings of their decline; — the role of the Viennese court''s policy on craftsmen between 1690 and 1848; — written and material sources of guild history; — the „mixed guilds" for craftsmen of more than one profession; — the borrowing of guild regulations; — the preponderance of the clothing trades among the established guilds. Next the chapter surveys the guilds in the chronological order of their establishment in Kanizsa, with emphasis on those whose surviving letter of privilege is preserved in the Hungarian National Archive, the Zala County Archive or the Thury 239 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig György Museum. In the course of the survey the author studies the introductory and closing passages of the letters of privilege to determine who it was that granted the privilege and to examine the path by which the provisions regulating the guilds came to Hungary, and who enforced the privileges and thereby made the establishment of the guild „official." The first guild was founded at the end of the 17th century, in the last years of the decade following the liberation of the town from the Turks. The guild of tailors was founded in 1698, and in the same year, the mixed guild of cobblers, furriers, locksmiths, saddlers, spearmakers, fletchers and blacksmiths; in 1699, the bootmakers'' guild; and in 1700 the guild of blacksmiths and cutlers, and the shoemakers'' guild. More guilds were founded in the early 18th century: the wainwrights'' guild and the mixed guild of carpenters, masons and stonecutters in 1701; the potters in 1713, butchers in 1714, and the weavers'' guild in 1723. Then there was a fiftyyear wait until 1773, when privilege was granted to the guild of joiners, locksmiths, saddlers and furriers. Another long pause was followed by the founding of the hatters'' and bakers'' guilds in 1830 and the guild of joiners and masons in 1842, the last guild to be established in Kanizsa. Table 2 in the appendix contains an overview of the guilds and their founding dates. Next the article lists the guilds that are mentioned in either the guilds register or the early documents on local history, while also noting that such mentions, according to the current standpoint of research, neither confirm nor disprove that these guilds actually existed. In guild history literature a popular topic has always been the „life" of the guilds, their method of operation. The primary source for this is the guild regulations, the points of which comprehensively survey the operation of the guild as an organization. For purposes of examination, however, only the early regulations of the late 17th and early 18th century are of use, inasmuch as from the middle of the 18th century imperial interference caused the guilds to have regulations whose language was increasingly uniform throughout the nation, thus precluding a study of local guild customs. With due consideration to the above, the article surveys the operation and customs of the guilds based on the regulations of the late 17th and early 18th centuries, as well as other documents of the Kanizsa guilds (minutes, registers, letters of franchise, itinerant books) which reveal something about guild life. Special mention is warranted of the guilds'' role in fire protection. The Fire Ordinances of 1755 and 1837 in Kanizsa specify what the duties of the various guilds are in the event of fire. The article discusses the material mementos of the guilds, as prized museum objects. It also provides photographs of a few of these. The last chapter discusses the crisis of the guilds in the early 19th century, its causes, indexes and typical cases. Of the signs of decline and crisis which were characteristic throughout the country it gives special emphasis to those which appeared in the guilds of Kanizsa. These include the increase of guild tariffs, the raising of masterpiece requirements, the definition of the relationship between master and apprentice, the conflict between masters in Kanizsa and in the countryside, and the measures and government actions against unlicensed craftsmen, especially Jewish craftsmen, who were considered unlicensed. The sources for the cases listed are guild documents and town and county assembly minutes. Detailed information is available on the role of the Kanizsa craftsmen in the 1848—49 rebellion, which is not to suggest that they refused a task if they were needed. The carpenters of Kanizsa and Gelentsér the butcher were cases of this sort. Parallel to the crisis of the guilds it became a national goal to clarify and resolve the economic role and position of the guilds. The article alludes to what the standpoints were of the Regent''s Council, the counties and the towns in this regard. As a result of the rebellion the Ministry of Lands, Industry and Trade passed a decree on June 9, 1848, which, although it did not abolish the guilds per se, gave free reign to unlicensed craftsmen; later, completely new conditions entered force on April 1, 1851, under the regulation known in historical literature as the Temporary Industrial Regulations. Captions: Ulus. 1: Certificate of Kanizsa citizenship for Ádám Lancsák, Hungarian furrier of Légrád, 1746 (Thúry György Museum, 72.432.1.). Illus. 2: Guild pitcher of the Kanizsa weavers, 1800 (Thúry György Museum, H. 58.32.1.). Illus. 3: Unauthenticated copy of the first page of the guild charter awarded in 1773 by Maria Theresa to the Kanizsa guild of joiners, locksmiths, saddlers and furriers (Thúry György Museum, 72.23.1.). Illus. 4: Seal of the Kanizsa furriers'' guild, 1836 (Thúry György Museum, H. 58.27.1.). Illus. 5: Seal of the Kanizsa hatters'' guild, founded 1830 (Thúry György Museum, H. 58.26.1.). Illus. 6: Apprentice regulations included in the 1834—1872 franchise register of the Kanizsa guild 240 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig of blacksmiths and wheelers (Thúry György Museum, 72.26.1.) Illus. 7: 1833 floor-plan by Joseph Frohner, made as his mason''s masterpiece (Thúry György Museum, 72.65.1.). Illus. 8: Chest of the Kanizsa blacksmith''s guild, late 18th century (Thúry György Museum, H. 58.30.1.). Illus. 9: Book of protocol of the Kanizsa weavers'' guild, established 1722 (Thúry György Museum, 72.21.7.). Illus. 10: A page from the pattern book of the Kanizsa weavers, early 19th century (Thúry György Museum, 72.21.8.). Photos by Zoltán Hohl. Kaposi Zoltán KANIZSA KERESKEDELMÉNEK TÖRTÉNETE (1690-1849) BEVEZETÉS ,/Lz az ország tehát, mely az újkori Európában fekszik s ipar és kereskedelem híjával van, szegény és gyenge; ellenben hacsak némileg is virágzik az ipar és kereskedelem hatásafolytán, sokat nyom Európa politikai rendszerében". Berzeviczy Gergelynek, az első magyar közgazdasági gondolkodónak az 1798-ban írt sorai'' jól jellemzik a vizsgált korszaknak azt az alapvető problémáját, miszerint a Habsburg-birodalom rendszerébe ágyazódott magyar gazdaságnak óriási szüksége volt a külső piacok kihasználására, hiszen a külső kereslet kielégítésével igen tekintélyesjövedelem és egyéb, nálunk nem előállított ipari termékek kerülhettek Magyarországra; ugyanakkor a kivitel lehetőségét a hazai infrastrukturális és termelési elmaradottság, az alacsony produktivitás szűk korlátok között tartotta. A külkereskedelmi forgalom erősítése, a volumen állandó növelése nemcsak birodalmi, hanem magyar érdek is volt, s erre a lassan meginduló osztrák urbanizációs fejlődés, illetve a szinte állandónak tekinthető államilag generált hadikereslet biztosította a lehetőséget. A külkereskedelem azonban csak a jéghegy csúcsa volt: a magyarországi gazdaság és társadalom modernizációja elsődlegesen a belső kereslet növekedésétől, a jövedelmek, az életszínvonal emelkedésétől, s nem utolsósorban a társadalmi közgondolkodás átalakulásától függött. Magyarország olyan tradicionális agrárország volt ebben a korszakban, ahol a népesség 85—90 %-a még mindig a mezőgazdaságból élt, alapvetően falusi lakos volt, s igen nagy volt a társadalmi szegénység. Az urbanizációs fejlődés nagyon lassan haladt előre, városaink nagy része inkább falusias jellegű település, semmint a nyugat-európai városokra jellemző ipari vagy kereskedelmi központ volt. Berzeviczy gondolatainál maradva igazat kell adni neki abban is, hogy ,/lmennyire gazdagítja a nemzetet az ipar és kereskedelem, úgy viszont az ipar és kereskedelem sem virágozhatik ott, ahol a nép legalsóbb és legnagyobb részét, a nemzet alapját a nyomor sanyargatja. Ennek a legnépesebb osztálynak fogyasztása által ingereltetik a belföldi termékek előállítása". Dolgozatunkban Délnyugat-Magyarország egy meglehetősen sok specifikummal rendelkező mezővárosának, Kanizsának (Nagy- és Kiskanizsa) kereskedelemtörténeti aspektusait vizsgáljuk. Kanizsa város európai mércével mérve alapvetően kisváros volt, viszont funkcionális működésével szervesen illeszkedett Nyugat-Magyarország és Kelet-Ausztria kisvárosi rendszerébe.2 Akárcsak korábban a mezőgazdaság-történeti fejezetben, itt is el kell mondanunk, hogy Kanizsa város levéltára 1945-ben leégett, így egységes iratanyag nem maradt meg, ezért a fellelhető forrásaink is heterogének. Tanulmányunk alapvetően a Nagykanizsa monográfia II. kötete részeként született, így szükségszerűen azok az információk, amelyek inkább más fejezetekre tartoznak, meglehetősen szerényen szerepelnek benne. Foglalkozunk a tanulmányban a forgalmazás infrastrukturális adottságaival, a Batthyány-uradalom és a kanizsai kereskedelem kapcsolatával, a kereskedők személyével és vállalkozásaikkal (megpróbálunk néhány életpályát felvázolni), a kereskedők jövedelmi és vagyonrendszerével, illetve néhány általános megjegyzést teszünk a társadalmi kiegyenlítődés kérdéséről. Megpróbáljuk bizonyítani azt az előfeltevésünket, miszerint Kanizsa városa azon kevés magyarországi település egyike volt, ahol a 19. század első felében egyrészt a kereskedelem növekedése révén nagyon gyors ütemben átalakult az egész város gazdasági és társadalmi rendszere, másrészt pedig a kereskedelem folytatása, permanens erősödése a társadalmi tolerancia igen magas szintjét termelte ki.3 I. AZ INFRASTRUKTÚRA ÉS AZ INTÉZMÉNYEK 1. Az úthálózat A közép-európai térség történeti jellegű vizsgálata során szinte minden korszakra vonatkoztatva megállapítható az úthálózat, illetve általában véve is az infrastruktúra silány állapota. Magyarország esetében az úthálózat elmaradottságának kérdése több tényezővel is összefüggött. Egészen bizonyosan hozzájárult a térség relatív tőkeszegénysége, ugyanis a népesség alacsony megtakarító képessége korlátozta a fejlesztési-beruházási lehetőségeket. De hasonlóan fontos ok lehetett a 150 éves török hó244 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) doltsági állapot, amely az állandó csapatfelvonulásokkal, portyákkal, a népesség elűzésével vagy megfélemlítésével a meglévő utak karbantartását sem tette lehetővé. A 17. század végén a felszabadító háborúk szintén sokat ártottak az ország útrendszerének. Tegyük hozzá azonban, hogy nem volt ez másképpen még a fejlettebb nyugati térségekben sem. A 18. század lett az az időszak Angliában, Franciaországban, Hollandiában, amikor a viszonylagosan gyors mezőgazdasági és ipari fejlődés már elengedhetetlenné tette a meglévő utak folyamatos javítását és megújítását, valamint új utak építését. A közlekedés rohamléptekkel való fejlődésének ezt a korszakát olyan nevek fémjelzik, mint például John Macadam, Thomas Telford, John Metclife. A nyugati fejlesztési kísérletek elsődlegesen a magántársaságok avagy magánszemélyek által finanszírozott és épített ún. vámsorompós út (turnpike trust) létrehozására irányultak, ahol az építő 20—25 éves koncessziót kapott, s az út használatáért vámot szedhetett.4 A 18. századi nyugat-európai változások orientálták mind a központi bécsi kormányzati vezetés, mind a helyi hatalom képviselőit arra, hogy adekvát válaszokat fogalmazzanak meg a magyarországi szállítási és közlekedési kérdések megoldására. A központi hatalomnak elsődlegesen azért volt fontos az úthálózat javítása, mert az kapcsolódott a hadsereg igényeihez, hiszen egy javított, kövezett út gyorsabb csapatmozgásokat tett lehetővé. Nem véletlen, hogy amikor az 1780-as évek elején elrendelték a katonai felmérést, ahhoz egy Landesbeschreibungot is illesztettek, ahol pontosan meg kellett válaszolni az utakra és hidakra vonatkozó kérdéseket. A 19. század elején tovább folytak az ilyen jellegű munkák, 1806-ban még egy katonai útösszeírás is készült. Másrészt szüksége volt a hatalomnak arra is, hogy a királyi monopóliumot képező sókereskedelem útjai is javuljanak; Erdély vonatkozásában a nyugati vidékek felé futó kereskedelmi utak javítása jöhetett számításba. Harmadrészt pedig a postautak fontossága is az állami befolyás szerepét növelte, tudvalevőleg a posta mindenhol központi funkció volt. Az állami szempontok mellett a gazdaság igényrendszere volt a másik lényeges tényezője az úthálózat létének, változásának. Az országot számos olyan út szelte át, amely még középkori eredetre nyúlt vissza. Ezek között voltak olyanok, amelyek a belkereskedelem szempontjából válhattak fontossá, míg jócskán akadtak olyanok is, amelyek a belső szállítás mellett a külső kereslet kielégítésében is nagy szerepet játszottak. Az országnak önmagában is jelentős külkereskedelme volt, ugyanakkor tranzitterületként is fontos volt. A 18. század vége felé Magyarország úthálózatát tekintve három olyan vonal volt, amely országos főútvonalnak minősült: így a Pozsony — Bécs — Adriai-tenger (elsődlegesen az Isztriai félsziget nyugati részén Trieszt kikötőváros); a Bécs — Buda — Pest — Erdély; illetve az országot délnyugati-északkeleti irányban átszelő Adriai- tengerpart — Kanizsa — Balaton-mente — Székesfehérvár — Pest — Kassa — Galícia vonal. Rögzítsük a szakirodalomnak azt a megállapítását, miszerint „... míg 1790-ben 770 km hosszú úthálózat szolgálta a forgalmat, 1850-re már...1770 km", amely világosan mutatja, hogy ha csak kis mértékben is, de az állam felismerte a fejlesztésben önmaga szerepét.5 A két (Nagy- és Kis) Kanizsa az országos szempontokat figyelve igen kedvező helyzetben volt. Ha megnézzük a város korabeli közlekedés-földrajzi elhelyezkedését, akkor azt láthatjuk, hogy a mezőváros egy olyan csomópontban helyezkedik el, amelyből öt országos jelentőségű út ágazik szét." Ezek az utak — időben változó súllyal — mind az állami, mind a gazdasági igények szempontjából egyre nagyobb jelentőségűek. A kanizsai kereskedelem történetét vizsgálva mindenképpen érdemes az ötágú rendszert részleteiben is elemezni. Zalaegerszeg, Körmend, Szombathely, Keszthely, Sümeg, Veszprém, Kőszeg, Sopron, Bécs Balaton környéke, Buda, Pest Károlyváros, tengerpart 245 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Pontos áruszállítási adatok nélkül nehéz lenne azt megmondani, hogy melyik lehetett a legfontosabb útvonala Kanizsának. Ha a kereskedelemre vonatkozó forrásainkat vizsgáljuk, szembetűnő, hogy szinte mindegyik iránynak meghatározó gazdasági súlya volt a mezőváros életében, bár kétségtelen, hogy némi aránymódosulások megfigyelhetők a 160 év alatt. 1. A Bécs — Kanizsa útvonal állami és kereskedelmi szempontból egyaránt fontos volt. Mivel igen jelentős uradalmi központok feküdtek az utak mellett, így természetes, hogy ez olyan út volt, amelyre az állam időről időre némi figyelmet fordított. Természetesen az is lényeges, hogy az út mellett a Batthyány család egyéb uradalmi központjai helyezkedtek el (Körmend, Vasvár, Ikervár stb.), de megemlíthetjük a megyeszékhely Zalaegerszeget, a püspöki városként élő Szombathelyet, vagy az ország fejlettebb régióit reprezentáló két szabad királyi várost, Kőszeget és Sopront. Kanizsa kereskedelme szempontjából fontos volt városok, illetve a bécsi, bécsújhelyi piacok elérése, a gazdasági információs rendszer működése, a kereskedelmi tőke áramlása. De hasonlóan fontosnak érezzük azt is, hogy az ezen a vonalon közlekedő kereskedelem számára — s ez Kanizsa gyűjtő és továbbító kereskedelme szempontjából lényeges — a mintegy 40 km-re lévő Esterházy-mezővárosnál, Alsólendvánál rá lehetett csatlakozni a nagy országos fővonalra, a Bécs - Varasd - Zágráb útra. Ez a főút egyértelműen a külső keresletre való reagálást biztosította, ezen érkezhettek a bécsi vagy Bécs környéki kereskedők emberei, s ezen az úton szállíthatták kifelé a terméket. 2. A Bécs—Kanizsa út szerves folytatása volt a dél és délnyugat felé kiágazó két út, amelyeknek a lényege talán az volt, hogy mindegyik fontos piacokkal és kereskedőkkel rendelkező települések felé ment tovább, ugyanakkor mindegyikből el lehetett érni a horvát fővárost és a tengerparti településeket. A kifejezetten dél felé haladó út Légrádnál metszette a Drávát. Egy angol utazó, Simon Clement 1715- ben erre utazott, s élményeit rögzítve azt jegyezte meg, hogy Légrádnál a Dráván „... hidaskompon keltünk át: a folyón keresztül feszített vékony huzal mozgatta, a huzalon nagy, láncos csigakerék függ, ez tartja a kompot (vagy a hidat), és ha ezt a láncot meglökik, a csiga egyik végétől átfut a másikra." Érdemesnek tartjuk még azt megjegyezni, hogy átkelés itt nem kerül semmibe".7 Mivel a Dráva a 19. század elejéig gyakran kiöntött Légrád körül, így a szállításra sokszor a drávadernyei (drávadörnyei) révátkelőt kellett igénybe venni. Légrádtól aztán különböző irányokba lehetett tovább utazni, egyrészt a nyugati úton Perlakon keresztül lehetett Varasdot elérni, másrészt Kapronca irányába haladva a déli horvát területek is elérhetők voltak. A Dráva a kereskedelem számára mindig létkérdés volt, szinte mindegyik forrásunk — akár 18, akár 19. századi — kiemeli, hogy a folyónak igen erőteljes a sodrása, tele van hordalékkal, törzsökökkel, örvénnyel, homokpaddal stb., vagyis egy biztonságos átkelő nagyon fontos volt a szállítók számára.8 Skerlecz Miklós a Descriptio-ban és a Projektum-ban is felhívta a figyelmet erre a fejlesztendő útvonalra, mégpedig azért, mert egyrészt távolságot lehet vele csökkenteni a tengerpartról Buda és Pest irányába menő kereskedelem számára, másrészt pedig azért, mert a fiumei irányultságot erősíthette." Tudvalevőleg az 1784. évi országos vámszabályozás szabadabb kereskedelmi (behozatali) lehetőségeket biztosított, így megnyílt a lehetősége a Kapronca felé való szállításnak. Lényeges kérdés, hogy akár Varasdról, akár Kapronca felől közelítették meg Zágrábot, onnan már jó minőségű úton haladhattak tovább a tengerpart felé. Hadd említsük meg az 1803-ban elkezdett, s 1812-ben átadott Ludovica utat, amely Károlyvárost kötötte össze Fiúméval, de voltak kiépített leágazásai a másik két kikötőváros, Bakar (Buccari) és Zeng irányába is.10 3. A délnyugati irányultság Kanizsától a mai magyarországi 7-es főút vonalát jelenti, ez a Szapáryak uradalmi központjában, Letenyénél érte el a Drávát, innen kanyarodott vissza a már említett Alsólendvára, ahonnan haladt tovább Zágráb felé. (Természetesen Letenyénél is volt révátkelő, ám itt abban az időben még nem volt nagyobb forgalom.) Két továbbhaladási irányra kell felhívni a figyelmet. Az 1784. évi vámszabályozás előtt Trieszt volt a kereskedelem tengerparti végcélja, amely köztudomásúlag Ausztria részét képezte, s a központi udvari fejlesztési elképzelések között a város kikötőjének és forgalmának fejlesztése igen lényeges kérdés volt az egész korszakban. Ez azt jelentette, hogy Varasdról a Dráva partján haladva az osztrák Pettaun át vitt az út, átment Klagenfurton, s a Gradisca mentén jutott ki Triesztbe, vagyis a stájer és krajnai-karintiai területek felé is kereskedelmi funkciót töltött be." Ez az útvonal azért volt előnyös a kereskedők számára, mert egyrészt jó minőségű, kövezett út volt, másrészt a kereskedelmi tevékenység szabályozott volt, az állomásokon biztosan lehetett továbbfuvarozási lehetőséget szerezni, vagyis a kereskedőknek viszonylag könnyű volt megszervezni a szállítást. (Ugyanakkor az előbb emlegetett Kanizsa — Kapronca vonallal kapcsolatban a korabeli leírások pontosan azt emelik ki, hogy ott még egyelőre nem olyan jól szervezett a fuvarozási tevékenység. Azt azonban látnunk kell, hogy a 19. század első felében, s főleg majd a reformkor idején Fiume szerepe felértékelődik az ország gazdaságpolitikusainak szemében, következésképpen minden olyan útvonal funkciója erősödött, amely valamiképpen a döntően olaszok által lakott, de mégiscsak magyar városként működő Fiumét te246 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) kintette végcéljának.) A másik irány értelemszerűen a tengerpart volt, Alsólendváról Csáktornyán át Nedelicre, onnan pedig Várasd felé lehetett továbbhaladni. Megoldottá vált a folyókon való átkelés is. A Murán Szerdahelynél fahidat építettek, amely egy reformkori leírás szerint 60 öl hosszúságú és négy öl szélességű (vagyis durván 8 méter széles és 120 méter hosszú). A híd építési dátumát nem ismerjük, azt azonban tudjuk, hogy nem reformkori létesítmény volt, hiszen 1809-ben már elmosta egy áradás, de aztán kijavították.12 A varasdi úton a Dráván való átkelésre is hídon keresztül nyílott lehetőség, nem véletlen, hogy igen forgalmas útvonal volt, nemcsak a kereskedők számára, hanem néha egész hadseregek is ezen át közlekedtek. (A Dráván a másik fából készült híd Eszéken volt.) Sajnálatos módon a folyókon felfelé nem igen lehetett árut szállítani, szinte mindegyik 18—19. századi leírás kiemeli, hogy a stájer és karintiai-krajnai területekről még érkezhettek iparcikkek Zala és Somogy vármegyébe, ám visszafelé az erős sodrás, az elmosott és állandóan változó partvonalak, s ebből következően a vontatóutak hiánya miatt ez meglehetősen nehézkes lett volna. 4. Az északkeleti területekkel való összeköttetést az az útvonal biztosította, amely csatlakozásait tekintve egyrészt elérhetővé tette a nyugat-somogyi területeket, így például a Széchenyi-féle marcali, a Zichy-féle vrászlói uradalom termékpotenciálját, másrészt pedig az egyre fontosabbá váló Balatonparti területek is általa váltak megközelíthetővé.13 A Budáról Fiume felé menő postaút a Nagyberek alatt tett egy nagy kunkort, s utána kanyarodott fel újra Marcalihoz, s aztán Kiskomáromon keresztül érte el Kanizsát.14 Fontos volt ez azért is, mert az emlegetett vidékek a 18—19. században elsődlegesen gabonatermesztő és állattartó területek voltak, de kiegészíthetjük őket az ormándi Somssich-birtokkal, valamint az Inkeyek pallini uradalmával. Ez az útvonal még Kanizsa előtt, Récsénél egyesült azzal az úttal, amely észak-északkeleti irányban haladt, s Keszthelyen keresztül a Balaton északi vidékeinek termékpotenciálját és piacát biztosította Kanizsa kereskedőinek. Keszthelyen túl természetesen a Balaton-felvidéki területek is rendelkeztek városokkal, illetve piacokkal, s az említett útvonal több irányban ágazott el: ezért egyrészt Veszprém és Székesfehérvár, másrészt Sümeg és Pápa kereskedői is előfordultak Kanizsán. Mindez azért fontos, mert ezek a városok közel Kanizsa nagyságúak voltak a 18—19. század fordulóján, köztük például Keszthely a Festetics grófok mezővárosaként dinamikus fejlődésen ment át, a két szabad királyi város, Fehérvár és Veszprém szintén gyorsan növekedett. A kereskedelem miatt, de minden egyéb szempontból is egyre lényegesebbé vált az ország gazdasági fővárosának, Pestnek az elérése. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Pest városa a napóleoni háborús konjunktúra időszakában vált az ország tényleges központjává, s az ott kialakult gazdasági rendszernek igen nagy hatása volt a vidéki városokra. Pest lett a központ mindenben: az ottani árak iránymutató, tendenciakijelölő árakká váltak, a pesti kereskedői etikett vált elfogadottá mindenhol, a divatot Pesten határozták meg stb., vagyis a Duna- parti nagyváros egyre inkább gazdasági és társadalmi orientációs ponttá vált az ország életében.15 Kanizsa kereskedői sem hagyhatták figyelmen kívül ezeket a központi eseményeket, folyamatokat, vizsgált időszakban több kanizsai kereskedő is Pestre költözött. 5. Kanizsa számára a múltban is, a török korszaktól kezdve mégis csak a Somogy felé való közlekedés lehetősége volt a legfontosabb. Közismert, hogy a város szinte Somogy vármegye határán állt, s Szigetvár eleste után a Nyugat-Dunántúl legfontosabb védelmi pontjává vált. Ugyanakkor a 16. században a világpiaci konjunktúrahatások miatt a magyar gazdaság számára, s főleg a Dél-Dunántúlon birtokos Frangepánok, Zrínyiek stb. számára is felértékelődött az élelmiszerszállítás, s azon belül is főleg a szarvasmarhaexport lehetősége. Ez annyit jelentett, hogy a szlavóniai, bácskai, bánáti területeken, de néha még az Alföld egyéb részein is felhizlalt szarvasmarhacsordákat Dél-Somogyon, Istvándin, Kálmáncsán, Babócsán keresztül hajtották nyugat felé, s ez növelte Kanizsa kereskedelmi fontosságát. Kanizsa környéke, valamint a muraközi vidékek mintegy szarvasmarha-gyűjtőponttá váltak az észak-itáliai, illetve a stájer területek elérése szempontjából. Kanizsa ugyan a töröké lett 1600- ban, s a 17. században a külkereskedelem volumene is visszaesett, ám a vidék továbbra is megtartotta korábbi gazdasági funkcióinak egy részét. Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy ennek a marhahajtási iránynak egy része lényegében egybeesett a Bécs-Eszék útvonal egyik hosszú szakaszával, amelynek jelentősége a török hódoltság utáni korszakra is megmaradt. A Kanizsától Eszék felé haladó út egyben postaút is volt,16 azért államilag tartották fenn, javították, s a 18—19. században ez az út, bár a szláv-török területeket illetően külkereskedelmileg veszített jelentőségéből, irányultsága kezdett egyoldalúvá válni, Magyarország számára egyre inkább Ausztria vált legfontosabb külkereskedelmi partnerré, a délvidéki gabona egy része továbbra is erre hagyta el az országot. Legalább ekkora fontossága volt azonban annak, hogy Somogy megye nem rendelkezett jelentősebb piacközpontokkal, s igen elmaradott volt urbánus jellegű fejlődése (nem utolsósorban azért is, mert ott volt piacként Kanizsa). A 18. században Somogy településeinek nagy része egészen biztosan Kanizsát tekinthette legfontosabb piacos helyének. Ennek a 247 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) megelőző időszakok is adtak némi alapot, hiszen Somogy közigazgatási rendszerét a török időkben Zala vármegyéhez csatolták, s az egyik legnagyobb járását is Kanizsai járásnak nevezték egészen 1799- ig. Kanizsa piaca felé több út is vezetett Somogyból. Ezek közül az egyik legfontosabb a vármegye középső területeinek bekötését biztosította (lényegében a mai 6l-es út, bár nyomvonalában az egykorival nem teljesen azonos), s mellette igen jelentős falvak, mezővárosok helyezkedtek el (Kaposvár, Kaposújlak, Nagybajom, Böhönye). Közülük kiemelésre érdemes az Inkeyek iharosberényi uradalmának központja, továbbá a valamivel délebbre lévő postaúti központként szereplő Iharos falu.17 (Természetesen ez annak az Inkey famíliának a másikága, amely előnévként is a „pallini" jelzőt használta; a család különböző irányokban szétágazva, de végül is általában Kanizsa körüli uradalmakkal rendelkezett.) Iharosberénynél érte el a kanizsai - kaposvári utat a szigetvári vonal, amely nagyrészt ma is létező nyomvonallal Czindery alispán birtokközpontján, Ladon keresztül, a Somssichok földjén Kadarkúton és Mikén át újra csak a Czindery-féle Nagyatádon keresztül közelítette meg a Batthyány mezővárost. A somogyi középső területek szempontjából fontos az is, hogy Kanizsa hosszú időn keresztül szárazföldi úton könnyebben elérhető volt, mint a Zselic és a Mecsek okozta közlekedési problémák sokaságát felvető Pécs megközelítése. Nem véletlen, hogy Pécs hatósugara lényegében Szigetvár, Patosfa, Lad környékén véget ért, pedig a legnagyobb baranyai piac másfélszer nagyobb népességű várost jelentett, mint amekkora Kanizsa volt ebben az időben. Kanizsa felé a domborzati viszonyok relatíve jók voltak, komolyabb akadályt csupán a Kanizsa előtti, Iharosberénytől Pogányszentpéteren át a bagolai hegyig tartó mintegy 10 km jelentett, de ezt a kor embere — alkalmazkodva a körülményekhez — ahol lehetett, egyszerűen megkerülte. A keleti-délkeleti irányultsághoz azt még hozzá kell tennünk, hogy valószínűleg a vrászlói, simonyi, pati és miháldi birtokok uradalommá formálódásából is következett, hogy a reformkorra Vrászló is postaállomássá vált, s rajta keresztül az állattartó pusztákról (Nemesdéd, Nemesvid stb.) viszonylag rövid idő alatt el lehetett érni a kanizsai piacteret.18 Ugyanakkor ki kell emelnünk, hogy a somogyi megyeszékhely, Kaposvár városiasodása rendkívül kezdetleges állapotban volt, vizsgált korszakunk végéig érdemben nem tudta befolyásolni a kanizsai piac működését, lényeges vonzó szerepe nem volt. Egy óriási kiterjedésű piacközpont kezdett formálódni a megyehatáron lévő Kanizsa körül;ennek eredete is a régmúltban kereshető, hiszen korábban a kanizsai uradalom fele Somogyban feküdt." Ha átfogóan vizsgáljuk az úthálózat kérdését, egyértelmű, hogy Kanizsa Délnyugat-Dunántúlnak olyan részén feküdt, ahonnan szinte minden irányba karbantartott, így termék- vagy terményszállításra alkalmas utak futottak szét, s így kiváló lehetőség nyílt arra, hogy ezeket a gazdaságföldrajzi adottságokat a város népessége kihasználja. Kanizsa fejlődését igen pozitívan befolyásolta az a tény, hogy ehhez hasonló adottságokkal ezen a vidéken egyetlen város sem rendelkezett; talán Körmend földrajzi elhelyezkedése eredményezhetett volna valami hasonlót, ám nem tudott olyan piaci funkciót elérni, amely a zalai mezővároshoz hasonlíthatóvá tette volna. Az adottság azonban csak a lehetőséget jelenti a kereskedelem számára. Az elkövetkező fejezetek próbálják majd megvilágítani, hogy mit sikerült az adottságokból és lehetőségekből megvalósítani . Mindenképpen néhány szót kell ejtenünk arról, hogy Kanizsa város kereskedelme hogyan illeszkedett más városok piacaihoz. Esetenként félrevezetőnek tűnhet a szakirodalom szerint is sokat emlegetett osztrák iparosodás és városiasodás kifejezés. Az újabb nemzetközi gazdaság- és társadalomtörténeti kutatások is megerősítik, hogy Ausztria ebben a korban alapvetően agrárország volt, amelynek városi népessége alig múlta felül a magyarországit. Az osztrák városiasodás valójában egy nagyvárost (Bécs), néhány 10—20 000 fő közötti várost (Graz, Linz) jelentett, s ezen kívül igen sok kisvárost, amelyeknek népessége nem haladta meg az 1000—2000 lakost. Vagyis a kereskedelmi utakon folytatott szállítás volumene szempontjából fogadópiacként alapvetően két térség jöhet számításba: egyrészt a bécsi irányultságú forgalom, másrészt pedig a tengerparti (hegyvidéki) területek.20 2. A kereskedelmi utak minősége, a szállítás lehetősége A Kanizsán összefutó kereskedelmi utak a Dunántúl jobb minőségű útjai közé tartoztak, ezért nem véletlen, hogy a kommerciális forgalom nagy része, a postaszolgálat, a hadsereg ezeket a vonalakat használta. Az utak általában kaviccsal, kőzúzalékkal, homokos kaviccsal voltak borítva, ami azt biztosította, hogy esős, rossz időben vagy pedig akár télen, ha nehezen is, használhatók voltak. Magda Pál 1819-ben megjelent munkájában azt írja, hogy „az egész Muraközben jó utak vannak, Csáktornyától Várasd, Stájer Ország, Kottori és Szerdahely felé, innét Alsó Lendváig, Kottoritól Molváig", vagyis a Kanizsától nyugatra lévő utak állapota vélhetően relatíve jó volt.21 A terhelés ugyanakkor folyamatosan növekedett, az útrendszer állapota viszont technológiailag nem változott, s ez a 19. század közepére igen komoly szállítási-kapacitásmozgatási nehézségeket okozott, s ezért nem véletlen, hogy a reformkor vége 248 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) felé már mindenki messiásként várta a vasúti tömegszállítás lehetőségét. Az utak általában 4—5—6 öl, vagyis mintegy 8—11 méter szélességűek voltak, s a városhoz közeledvén rendszerint javult az állapotuk." A Kanizsa—Bécs postaúton Zala megyében a folyóvizeken 35 kőhíd és 84 fahíd vezetett át. A kőhidak közül az egyik Kanizsa határában, Pallinnál épült, s ez már két boltozatra volt építve.23 Voltak a kivezető utak között olyanok is, amelyeket a leírásokban igen rossznak minősítettek. így például a Letenye felé vezető út már Kanizsán is valamivel keskenyebb volt a szokásosnál, a városban lévő szakasza homokos, utána agyagos, „...Esztergnyei völgyig agyakos és rossz — Esztergnyei völgytől Rigátzi mezőig mégyen csavargóssan, és legkisebb nedves időben is felette rossz".24 Idézett forrásunk a reformkor elején készült, s azt mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy a 18. század első felében még igen rossz minőségű, ápolatlan utak futottak szerte az országban, az utakkal való foglalkozás inkább csak Mária Terézia uralkodásának közepétől indult meg. Esős időben, s főleg hosszan tartó csapadékhullás után a sárba beleragadt szekerek, a mozdulatlanságra kárhoztatott kereskedők, csavargóknak és útonállóknak kitett forgalmazó emberek mindennaposjelenségei voltak a Dél-Dunántúl kereskedelmének. A vizsgált korszakban a korabeli dokumentumok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a kereskedelmi szállítás lassú volt. A hagyományos szekerező szállítási módszerrel jó időben egy nap alatt 40- 50 km-t lehetett megtenni, ha az időjárás esős volt, ez a távolság akár a felére is csökkenhetett. A 19. század elején készült hadmérnöki leírás adatai szerint például a drávadörnyei révtől Nagykanizsáig tartó távolság, amely mintegy 25 km-nek felel meg, korabeli technikával lovasoknak 6—7 óra, szekerekkel 8,5—10 óra alatt volt megtehető. A Nagykanizsától Kiskomáromba vezető úton 20 kmes távolság lovasoknak 4—5,5 óra, szekereknek pedig 6—10 óra alatt volt teljesíthető.25 A forgalmat nagyon lassította a két nagy folyón való átkelés. Varasdnál, a fahídon igazából ez még nem volt nagy probléma, ám Légrádnál, a Dráva és a Mura összefolyásánál már hosszú idő is eltelhetett, amíg a révnél átkelt a szállító. Ugyanez volt jellemző a folyókon lévő többi átkelőre is, Letenyénél, Perlaknál stb. Mindez azt jelentette, hogy a szállítást biztonságossá kellett tenni, úgy kellett megszervezni az egy napra eső távolságot, hogy a nagyobb települések elérése és a továbbszekerezés megoldható legyen. Ebben az időben Magyarországnak ezen a táján külön foglalkozássá vált a fuvarozás, s ezt a tevékenységi formát sajnálatos módon az állami és vármegyei statisztikák, összeírások nemigen vehették figyelembe. Richárd Bright 1815-ben magyarországi utazásairól írt megemlékezése szerint „Nagykanizsára menet száznál több szekérrel találkoztunk, amelyeket párosával fehér ökrök húztak. Katonai fuvarbóljöttek és más teher híján takarmánnyal megrakodva hazafelé igyekeztek".2" Ezt a kereskedelmi szállítási rendszert Makoviczky Gyula a két világháború közötti időszakban megjelent munkájában igen találóan átrakodó-kereskedelemnek nevezte, s azt írja, hogy „... a legnagyobb tényező Kanizsa várossá alakulásában".27 Ez az átrakodó és továbbszállító kereskedelem nagy hatással volt Kanizsa utcahálózatának kiépülésére is. A reformkori közlekedési helyzet már lényegesen jobb volt, hiszen a hatalmas tömegű termékforgalmazás miatti ráfordításnövelés következtében a kövezett utak állapota javult. Valószínűleg ez is, valamint az 1840-es évek alapító láza is magyarázhatja azt a kísérletet, amely Tripammer Károly vállalkozásához kapcsolódik. Tripammer vaskereskedő volt, aki egy 1847. évi kötelezettség-vállalásában a „Keszthely és Kanizsa közt gyorsutazási Intézet létre állítását" ígérte; a cél a személyforgalom gyorsabbá tétele volt. Az intézetnek egy gazdag kereskedő, Lőwinger Israel volt az elnöke. Mai fogalmaink szerint azt mondhatnánk, hogy a cég egy betéti társaságszerű vállalkozás volt, ám fiaskóval végződött. A vállalkozás történetének levéltári forrásai nem maradtak meg, de Barbarits Lajos gazdagon adatolt munkájából tudjuk, hogy 1850-ben a város már perelte Tripammert, s a lovak és a kocsi vásárlására fordított 470 forintját követelte vissza. A végeredmény a váltókkal s adósságokkal teli, amúgy jószándékú Tripammer Károly teljes tönkremenetele volt.28 3. A kereskedelem intézménye: a vásár A vizsgált korszakban Magyarországon több vásártípus volt ismeretes. Legnagyobbak s egyben leghíresebbek az ún. országos vásárok voltak. Ezek a vásárok rendszerint legalább három napig tartottak. A tulajdonképpeni vásárnap a középső volt, ebből nőtt ki a vásár előtti és utáni nap. A vásár előtti nap sokszor az állatvásár napja volt, míg az azt követő napokon szabad vásárlási tevékenységet lehetett folytatni. A heti és havi vásároknak lényegesen más volt az alapfunkciója. Sokkalta kisebb árutömeget mozdított meg, lényegesen kisebb territóriumot fogott át, s eltérő volt a vevőköre. Pest város heti vásárán az eladások 80%-át általában már Pest megyei kereskedők és tenyésztők bonyolították le, ami azt mutatja, hogy e vásártípus eladója és vásárlója már inkább a tiszta vonzáskörzet kereskedője, termelője. Pesten kedd és péntek, Debrecenben kedd és szombat volt a hetipiac napja. A hetipiac volt az az esemény, ahol a városi lakosság az élelmiszer- és iparcikkszükségletét kielégíthette. Debrecen esetében a kutatások azt tárták fel, hogy az országos vá249 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) sarok visszaesése mellett a hetipiacok forgalma a 18. században körülbelül négy-ötszörösére nőtt. Az ország több városában már jelentős bolthálózat alakult ki, napi élelmiszerpiacot teremtve. Voltak még ún. kirakodóvásárok is az országban, ahol főleg iparcikkekkel kereskedtek. Pesten 1826-ban a nagy Ujvásártéren már 589 állandó bódé állt, ezekben 159 hazai és 170 külföldi kereskedő, valamint 180 hazai és 80 külhoni kézműves és gyáros kínálta portékáját. A magyarországi vásárok száma a 19. század első felében dinamikusan emelkedett. Míg az országos vásárok, főleg nagy tömegű mezőgazdasági termék ottani megjelenése folytán egyaránt szolgálták a kivitelt és a hazai fogyasztást, addig a kirakodóvásárnál azt kell megállapítanunk, hogy ez a vásártípus elsődlegesen a város és a vásáron megforduló vidéki vagy környékbéli vásárlók és kereskedők iparcikkekkel történő ellátását célozta.29 A vásártartási jog megszerzése korántsem jelentett könnyű feladatot egy-egy település számára. A kérelmeket a Helytartótanács csak abban az esetben hagyta jóvá, ha a kérelmező helységet minimálisan két mérföld távolság választotta el a szomszédos vásártartó településtől, s nem estek egybe a két település vásártartó napjai, vagyis nem szívták el egymás vásárló közönségét. (Hozzátehetjük, hogy így is gyakori volt a súrlódás a vásártartó falvak, uradalmak, mezővárosok között). Ennél könynyebb volt azonban megszerezni a vásártartási jogot befolyásos aulikus embereknek, jómódú, ismert famíliáknak. A Dunántúlon szinte általános gyakorlattá vált, hogy a jelentősebb uradalmi központok tulajdonosai — legyenek azok akár egyszerű köznemesek — igyekeztek gyorsan vásártartási státust szerezni. Somogy vármegyében például — amely megyének Kanizsa volt a legfontosabb piaca — 1700 és 1848 között 51 település szerzett vásártartásijogot. 30 Kanizsa vásártartási privilégiuma régi keletű, már egy 1695. évi kamarai adminisztrációs jelentés mondatai arra utalnak, hogy a városnak joga volt heti és éves vásárokat tartani.31 1697-ben aztán 1. Lipót magyar király kiváltságlevelet adott a városnak, amelyben négy vásárnapot jelölt ki éves vásár megtartására: 1. Purificationis Beatae Mariae Virginis (febr. 2); Exaudi vasárnapja, vagyis a Húsvét utáni 6. vasárnap; Ascensionis Beatae Mariae Virginis (augusztus 15); illetve a Beatae Mariae Virginis Festivitabus (szeptember 12).32 Ezek a vásárok országos vásárok voltak, a vásártartás privilégiumát 25 évre kapta a város. 1722. augusztus 25- én Ullrich Lipót városi pénztárost (néhány évvel később már városbíró) küldték Sopronba, s onnan Bécsbe, hogy az évi négy országos vásár privilégiumátjelentő és protectionárius oklevelet kiváltsa; erre a szabadalomra 136 forintot fizetett a város.33 Bár a néprajzi irodalomban az szerepel, hogy a hetivásár csak a nyolcvanas évektől jelent meg Kanizsa privilégiumai között, ez nyilvánvalóan tévedés, hiszen egyrészt nehéz lenne egy többezres várost hetivásár nélkül elképzelni, másrészt pedig az 1741. évi engedélykérelem szövegezéséből — ha expressis verbis nem is derül ki pontosan, hogy már volt hetivásár — minden jel arra mutat, hogy ezzel a lehetőséggel már rendelkezett a város.34 Az 1741. július 18-ai levelében Mária Terézia megerősítette Lipót korábban adott kiváltságlevelét. Valószínűleg 25 évre kaphatta a város a megerősítést, mert 1766-ban újra kérvényezte a város a hetivásár megtartásának jogát.35 A januárban a város által megfogalmazott levélben a városi elöljárók arra hivatkoztak, hogy Kanizsának központi fekvése van a Horvátországból és Szlavóniából Magyarországra és azon keresztül Ausztriába vezető úton. A hetivásárok mellett kérvényezték a vámszedés engedélyezését is. A szomszédos Somogy és Vas vármegye is javasolta Kanizsa vásártartási jogának engedélyezését, bár Somogy megye megjegyezte, hogy csakis abban az esetben járul hozzá, ha az nem sérti a földesúri érdekeket. 1767. április 7-ei levelében a Helytartótanács összefoglalta a vásár ügyében eddig elhangzottakat, s ajánlotta az uralkodónak Kanizsa vásártartási jogának megadását.36 A forgalom és a kereskedelem növekedése a 18- 19. század fordulóján mindenképpen az éves és hetivásárok számának növekedését hozta magával. Az is lehet, hogy a vásárok számának növekedése engedély nélkül ment végbe. Erre az is utal, hogy egy 1784. évi irat szerint a vásárokat nem a rendelt időben tartják, s azoknak nem is volt megfelelő szabályzata.37 Egy reformkori leírás szerint országos vásárt már 6 alkalommal tartottak Kanizsán, mégpedig Gyertyaszentelő napján, nagyhéten, pünkösdkor, Nagyasszonykor, a Teréz- és a Szent Mihály- nap alkalmából.38 Ezek a vásárok a megnevezett napok előtt, illetve az ünnepet követő napokon zajlottak, vagyis általában az országos gyakorlatnak megfelelően három naposak voltak. A hetivásárokból egy héten kettő volt: szerdán és pénteken. 1836-ban Kanizsa városa megváltoztatta a hetivásárok napját: ezentúl kedden és pénteken kívánták tartani.39 Ez természetesen a környék uradalmainak vásártartási érdekeit sértette, ám Kanizsával a kisebb piaci központoknak nem lehetett versenyezni, legfeljebb alkalmazkodni annak akaratához. Mindemellett hangsúlyozzuk, hogy Kanizsának volt napi piaca is, ahol az 1830-as években „... naponként pedig minden féle élet-szereket és majorságokat lehet kapni a Piártzon",40 A vizsgált korszakban a kanizsai piac helye sokat változott. A nagy utak találkozásánál lévő Piac tér volt a város legfontosabb vásározó helye, s az igen nagy kiterjedésű tér alkalmas is volt az országos vásárok megtartására. Későbbi forrásokban csak 250 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) úgy szerepel ez a hely, hogy „Gabonapiacz", ám pontosan tudjuk, hogy már a 18. században is alapvetően a mai Erzsébet tér területe volt a nagy tömegű gabona forgalmazásának terepe. Nagyon fontos azonban megjegyezni, hogy a tér nem csak a gabonát fogadta be. A tér körül meglévő iparos s még inkább a boltos-kereskedő házak földszintjén lévő pár négyzetméteres helyiségekben egyre több mindent forgalmaztak, vagyis a vásártér vegyes piaccá vált az idők folyamán.41 A forgalom növekedésével a kanizsai piactérre sem fért be minden termék, ezért megindult a vásári telephelyek elkülönülése, amit az is bizonyít, hogy az 1840-es években maga a herceg folyamodott az igen rossz helyen lévő sóház ügyében azért, hogy ha az nem lenne, akkor a gabonapiac nagyobb lehetne. Ám az épület a kincstáré volt, nem tudtak mit kezdeni vele.42 Mivel Kanizsa a 18—19. században a Délnyugat- Dunántúl legnagyobb népességű kereskedési helye volt, a helyi lakosság viszonylag jelentős fogyasztója volt mindenfajta faterméknek. A fapiac minden bizonnyal a mai Eötvös tér környékén alakult ki. A fa univerzális termék volt ebben az időben, kellett a bútorkészítéshez, edényekhez, egyéb mindennapi cikkek előállításához, szükség volt rá az ipari és kereskedelmi tevékenység során, nagyon kellett a szállításhoz, s nem utolsósorban a fűtéshez. Fát sok helyről, de főleg a belső-somogyi hatalmas erdőségekből, a Festetics-, a Batthyány-, a Zichy- és a Széchenyi-uradalmakból lehetett vásárolni, de keresett termék volt ebben az időben a Murán és a Dráván leúsztatott stájer és karintiai, illetve krajnai jó minőségű fenyőfa is.43 Bajok voltak a hatalmas tömegű állatsereg elhelyezésével is. A korábbi úrbéri szerződések szerint az oppidum lakosainak rendelkezésére állt a kerekesi, bilkei és a péterfai puszta legeltetésre. Egy uradalmi tiszttartói jelentésből derül ki, hogy a 19. század első felében a lakosok sokat panaszkodtak arra, hogy nincs elég legelőjük, ám ez azért volt, mert előszeretettel adták ki a legelőket azoknak a kereskedőknek avagy mezőgazdasági termelőknek, akik az állatvásár alkalmából éppen itt akarták értékesíteni az állatokat.44 Nagyon sok szöveges leírás kiemeli azt, hogy Kanizsa volt a délnyugati és nyugati irányba folyó állatkereskedelem központja, ahol meg kellett szervezni a több napig ide hajtott és tartott állatok etetését. Egyes források megjegyzéseiből azt sejtjük, hogy az állatvásár alkalmával az állatok eltartására igénybe vették azt a területet is, amely a Magyar utcától a Berek felé terült el, s amely egyben ideiglenes legelőként is szolgált. A várost alkalmassá kellett tenni arra is, hogy a több napig itt lakó kereskedőket fogadhassa, nem véletlen, hogy már a 18. századi források is utalnak rá, hogy a városnak jelentős bevétele van a nagyszámú átmenő forgalmazó jelenlétéből. Egy-egy több napos vásár alkalmával a Piac tér sajátos sátorvárossá vált (voltak olyan piacok az országban, például Nagyvárad, ahol egy-egy országos vásár hat napig is eltartott),45 s városi vásárrend szabályozta a piac működését.46 A kereskedőknek minden egyes jelenlét alkalmával meg kellett váltania a sátorhelyet (hasonlóan a mai városi vásárok bérleti díjához). A vizsgált időszak alatt megkülönböztették a keresztény és a zsidó emberek vásári bérleti díját. 1744-ben például a következő díjtételeket állapították meg:47 Zsidók esetében: 1. Egy nagy sátor (stand) után: 35 dénár 2. Egy közepes sátor (stand) után: 25 dénár 3. Egy kis sátor (stand) után: 10 dénár Keresztények esetében: 1. Egy nagy sátor után: 35 dénár 2. Egy közepes sátor után: 15 dénár 3. Egy kis sátor után: 5 dénár Ugyanekkor a varasdi kereskedők sátordíját 15 dénárban állapították meg, a kanizsai szíjgyártók, kötélgyártók, szűcsök esetében 10 dénárt kellett fizetni, míg a köpönyeggyártókat és a szabókat 11 dénár terhelte. A 18. század első felében nagyon sok idegen kereskedő fordult meg a kanizsai vásáron, létszámukkal kiemelkedtek a légrádi, a kaproncai és az ún. olasz kereskedők, Clements Simon 1715. évi leírásában kiemelte azt, hogy a „sok volt a zsidó e kereskedők közt",48 Az állatok közül lovak, tehenek, ökrök esetében 2,5 dénár, juhok után 1 dénár, míg a sertések esetében 1,5 dénár volt a díj.4'' A 18. századi contractusok, valamint az 1811. évi úrbéri szerződés is világosan kikötötte hogy a „...a sátor és hely pénzt a Város maga részire fogja szedni".50 A város a bevétel növelése céljából néha mohó is volt a vásári díjak beszedésekor. Az 1830-as években több zsidó kereskedő panaszkodott, hogy a város jogtalanul, a korábbi szerződéseket felrúgva sokszorosára növelte a helypénz nagyságát. Érdekes jelenség, s így utólag szemlélve elég egyértelmű a jogsértés, s tulajdonképpen nem is értjük, hogy a vármegye végül is miért a városnak adott igazat.51 A vásári szokások hosszú időszak alatt állandósultak. Mivel a vásár volt Kanizsa éltető eleme, így szimbolikus szokások is kapcsolódtak az értékesítéshez. Egy 1743. évi iratból tudjuk, hogy a vásári időszak alatt „a város szabadság lobogó ki volt tűzve, azaz...vásári béke uralkodott", ilyenkor tilos volt bármilyen bűncselekményt elkövetni, s aki megszegte a törvényt, szigorú büntetésre számíthatott. 52 Esetünkben például a verekedést kezdeményező Hormann János György árendást arra ítélték, hogy „...14 napon belül keressen magának más helyet, serfőzőben többé ne főzzön".53 Alapvető követelmény volt a vásáron, hogy csakis jó minőségű termékeket 251 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) lehetett eladni. Az országban sok helyen korlátozták a cigányok vásárlátogatását, így például a szomszédos Somogy vármegyében 1817-ben előírták, hogy a kóbor cigányokat tiltsák ki a vásár területéről (akiknek állandó lakhelyük volt, azokra mindez nem vonatkozott).54 Kanizsán is okoztak problémát a cigány emberek, ám a 18. századtól kezdve a kanizsai hatóság tevékenységüket a cigányvajdán keresztül szabályozni tudta. A hatóságok a kereskedők védelmében sokszor utazó leveleket állítottak ki. A céhek is szigorúan őrködtek a kézműipari termékek minőségén, a piac monopolizálásának ügyében sok esetben nem riadtak vissza jogszerűtlen intézkedésektől sem. A helybéli piaci pozíciók védelme tükröződik abból a 18. század közepére datálható kérvényből, amelyben 19 kanizsai magyar boltos kérte Batthyány Lajos gróftól, hogy a kanizsai vásárban az olasz kereskedők ne árulhassanak magyar szalonnát és magyar tejterméket.55 Nagyon fontos vonása a vásároknak a hatóságok ármegszabási, limitációs joga, amelynek voltak jó és rossz oldalai is. Előnyös volt a limitáció annyiban, amennyiben szociális szándékot tartalmazott, hiszen megakadályozhatta az árak szélsőséges kilengéseit. A város nagyon sok terméknek limitálhatta az árát, mértékét. A kőművesek és ácsok napszámbérét a felsőbb hatóságok, a Helytartótanács és a Kamara határozták meg. A vármegyék korlátozták a hús árát, sok esetben a nemes telivérek hágatási díját is. Rózsa Miklós elemzéséből tudjuk, hogy a város tanácsa már 1714-ben úgy rendelkezett, hogy a mészárosok csak akkor kaphatnak engedélyt, ha jó minőségű terméket állítanak elő, ellenkező esetben az áru elkobzásával számolhatnak. Ugyanekkor döntöttek arról is, hogy a kocsmáknak azonos mértékrendszere legyen.56 1716-ban a Tanács megállapította, hogy további intézkedésig a „mészárosok a marha — és a bárányhús fontját 5 dénár helyett 4 dénárért, a disznó-és borjúhús fontját pedig 5 dénárért kötelesek árusítani".57 A Fejér megyei városok esetében a városi tanácsok már nemcsak az árakat befolyásolták, hanem sok esetben — a kézműiparosok visszaélései miatt — az ipari gyártási folyamatba is beleszóltak. Kanizsán az 1840-es években — a vármegye közgyűlési jegyzőkönyvei tanúsága szerint — a sütőmesterek és a pékek találták magukat szembe azzal, hogy a lassan feljebb kúszó árakon beszerzett gabona, illetve liszt miatt a limitált árú zsemle és cipó ára nem biztosít elegendő nyereséget a további termeléshez, s a veszteség oka a vármegye által korábban kiadott központi ármeghatározás.58 Természetesen olyan, ma divatos eljárásokhoz, mint például a termék tömegének vagy súlyának csökkentése, avagy a minőségrontás, nem lehetett folyamodni, hiszen a vásárok alkalmával erre felhatalmazott esküdtek járkáltak ellenőrzési céllal a sátorok között, a hajdúk pedig vitték utánuk a fenyítő eszközöket.5'' A péksüteményeknél a gabona áringadozásának megfelelően meghatározták azok súlyát, de még a kisütő kemencét is megszemlélték. Az általános elv az volt, hogy a városi szegénység létfeltételei ne romoljanak hirtelen, hiszen a tömegmozgalmak kezelése mindenhol komoly gondot okozott. Ugyanakkor különböző hatóságok limitációs joga kétségtelenül hátrányos volt a belső szabadkereskedelem erősödésére. Ezért érthető Széchenyi reformkori panasza, miszerint „...a hús megállapított ára minden derekas hizlalást haszontalanná tesz, hol pedig a hizlalás haszontalan, ott a gazdaságnak sarkalatos köve hibázik"."0 A vármegye vagy városi önkormányzatok ármeghatározási jogának érvényesítése ebben az időben a magyarországi árutöbbletek egy részét automatikusan a szabadabb külső piacok felé terelte. Tegyük még hozzá, hogy a bolti és piaci kereskedelem mellett az áruértékesítés új formái is kezdtek kialakulni, így például a házaló típusú kereskedelem is. Levéltári dokumentum erről az amúgy izgalmas szakmai kérdésről általában csak akkor keletkezett, ha a házaló tevékenység valamilyen érdeksérelmet okozott. Ez történt például 1794-ben, amikor a kanizsai német vargamesterek így panaszkodtak: „... itt városunkban lakozó egy némel Zsidó... bennünket mesterségünkben károsít, mivel Summásan öszve vett Bétsi munkákat házanként hordozván, ellenünkre olcsó pénzen árulja és adja". Érdemes talán végignézni a német vargamesterek indoklását: elmondják, hogy ők drága pénzen tanulták ki mesterségüket, régóta itt laknak, erkölcsös, tisztességes életet élnek, kemény munkájukkal biztosítják családjuk eltartását, s céljuk nem a drágaság fenntartása, hanem a tisztességes kereset megszerzése azért, hogy az adófizetést teljesíteni tudják s családjukat eltartsák, a piaci kínálatot biztosítsák. Ezzel szemben a házaló zsidó kereskedő mesterséget nem tanult, az országos terhek viselésében nem vesz részt, földesúri zsellérként kedvezményekben részesül, s tevékenysége szemben áll a régi gyakorlattal és szokásokkal. Nyilván két gazdasági értékrend ütközik össze az ilyen panaszban, de talán ez a két eltérő szemlélet és gyakorlat pontosan mutatja a kereskedelem változásának irányát is. Hogy új jelenségről volt szó, azt a tanúvallomások is mutatják, hiszen például a megidézett Popovits Tamás görög kereskedő azt vallotta, hogy „...ennek előtte mint egy 25 Esztendőkkel tsak egyedül az engedtetett meg, hogy az ollyas Dámáknak selembül elkészült lábbeliket, mellyek általunk az időben ritkán kívántattak az Boltokban tartani szabad volt légyen, az házoltatás pedig már akkor is tilalmaztatott". Leírták azt is, hogy az említett zsidó házaló elszemtelenedett, mert bár bepanaszolták mindenhol, tovább folytatja „allyas kereskedését...még most is házonként járogat tapasztaljuk, azért továbbá meg szenvedni nem 252 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) akarjuk, egyben ellen állunk". Végül is a hatóságok meghátráltak, s a város határozata kimondta, hogy „csak olyatén portékáknak házanként való árulása lévén szabados, melyek itt a Városba ...mester emberek törvénygyakorlása miatt nem készttetnek..."6'' Végül jegyezzük meg, hogy a vizsgált 160 év alatt egyértelműen kirajzolódik az a tendencia, hogy a városnak egyre nagyobb szüksége volt a vásári bevételek növelésére. Egyrészt a vásárok működtetése egyre több pénzbe került, hiszen mind több és több embert kellett fizetni az ottani felügyeleti tevékenységéért, másrészt pedig drágább lett a vásárokhoz kapcsolódó adminisztrációs és igazságszolgáltatási tevékenység is. A város kiadásai a népességnövekedés következtében is jókorák voltak, s ha azt nézzük, hogy 1690—1849 között hozzávetőlegesen tízszeresére nőtt a város lakossága, akkor érthető is, hogy a város egyre több pénzt akart beszedni a vásárból. A 18. században még az úrbéri contractusokban úgy becsülték, hogy a vásárból 800 forintjövedelme van a városnak, sőt a reformkor hajnalára ez már jóval meghaladta az 5000 forintot, s a forgalom emelkedésével további bevételekre lehetett számítani. Azt pontosan tudjuk az 1826. évre vonatkozóan, hogy a város költségvetésének bevételeiben — ha levonjuk a katonatartás után járó díjat — mintegy 40%-ot tett ki a vásárokból származó pénzösszeg." 4. A piaci árak változásai Egy kereskedelemorientált város gazdasági rendszere fokozottan érzékeny minden olyan külső (makrogazdasági) változásra, amelynek hatásai leginkább a piaci árak módosulásaiban látszanak. Sajnos a 18. század nagy részére vonatkozóan nem tudjuk nyomon követni a legfontosabb piaci termékek ármozgásait. Szerencsére azonban a Somogy Megyei Levéltárban sikerült megtalálni a kanizsai hetipiac gabonatermékeinek árlistáját az 1796—1834 közötti időszakra vonatkozóan. Ez azért fontos, mert hosszú időn át azonos szerkezetben rögzítették az árak változásait.63 Forrásunk negyedévi átlagárakat tartalmaz, amelyben egyszerű számtani átlagot használtak a negyedéves nagyságrendek leírásához, s folyamatosan közlik pozsonyi mérőnként a búza, a rozs, a zab, a kukorica , illetve esetlegesen a hajdina piaci árait, valamint szintén esetlegesen a széna mázsánkénti piaci árait. Nézzük meg először a két legfontosabb korabeli alapélelmiszer, a búza és a rozs árainak 38 év alatti változásait! A grafikonról leolvasható, hogy a koalíciós háborúk miatt állandóan jelenlévő állami, valamint a népességnövekedés miatt bővülő magánkereslet mind a két termék árát alapvetően megnövelte, ám ez a növekedés meglehetősen ciklikus maradt. A búza és a rozs árgörbéi szinte kirajzolják a jelentősebb hadiesemények időhatárait (gondoljunk csak 1797- re, 1801-re, 1805-re, 1809-re, avagy az 1810-es évek szinte folyamatos háborúira egészen 1815-ig, illetve a gazdaság holtmozgásának tekinthető 1816—17. évre). Minden kisebb-nagyobb take-offot egy megtorpanás követ, amelynek során visszaestek az árak, ám azt követően újra jelentősebb nekilendülés következett be. A búza esetében az igazi nagy kiugrás egyértelműen az 1809. és az 1815. évhez kapcsolódik, amikor a megelőző évekhez képest csaknem duplájára emelkedtek az árak. Érdekes viszont, hogy a megmaradt egyéb levéltári források alapvetően a búza és zab, s nem a rozs állami felvásárlását mutatják, ám mégis azt látjuk, hogy a búza árváltozásait a rozs — valamivel alacsonyabb szinten — mindvégig követi. Nem tudjuk egészen pontosan megmagyarázni a folyamatot, de csábító arra gondolni, hogy az alacsony termelékenységű magyar mezőgazdaságtól oly mértékben vont el búzát az állami kereslet növekedése, hogy annak helyére a fogyasztásban a rozs lépett, vagyis a rozs esetében az árnövekedést kiváltó ok részben a hazai fogyasztás emelkedése lehetett. (TermészeKaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) 253 tesen az árak emelkedésének csak az egyik közgazdasági vonatkozása a kereslet emelkedése, azt azonban mindenképpen látni kell, hogy a jelentős hiány is gyorsan növelheti a termékárakat.) Nézzük meg a továbbiakban a búza és a rozs mellett a birodalmi hadsereg lóellátása céljából fontossá váló zab ármozgásainak kapcsolatát! növekedés mértéke igen korlátozott nagyságrendű maradhatott. A széna esetében sem láthatunk nagy fellendülést, bár tudjuk, hogy a hoffactorok igen jelentős mennyiségben kereskedtek vele. Érdemes egy pillantást vetni a szezonalitásra is, hiszen tudvalevő, hogy az alacsony termelékenységű magyar mezőgazdaságban évszakonként is igen Látható a szalagdiagramról, hogy a zab árának emelkedése jóval elmaradt a búzáétól, vagyis a termelését tekintve igénytelen szemes takarmánynövény kevésbé volt árérzékeny, mint a tiszta búza. A zab ára az 1790-es évek vége felé még eléri a búza árának felét, de a 19. század első évtizedében attól már egyre inkább elmaradt. A zab árnövekedésének csúcsát 1811-ben érte el — tehát valamivel később, mint a búza —, ám ára a búza árának csupán 40%- át tette ki. 1811 után a visszaesésnél viszont a csökkenés üteme is kisebb volt a zab esetében, mint a búzánál. Az árnövekedési folyamat 1813 után újra indult, s a háború utáni időszakban volt olyan év, amikor a zab ára már elérte a búzáénak 70%-át. 1818 után az általános európai árdepresszió időszakában visszaállt a régi rend, vagyis a zab ára igen alacsonyan állva általában a búza árának 20— 30%-át tette ki. Még meg kell jegyeznünk, hogy forgalmazási, szállítási adatok ugyanakkor nagy tömegű államilag felvásárolt zabmennyiségről tanúskodnak (lásd később a Gottlieb Mayer-féle fuvarozást). A magyar mezőgazdaságban főleg a 18—19. század fordulójától termelt kukorica esetében is nagymérvű áremelkedést figyelhetünk meg a vizsgált 38 év alatt (ábraszerű bemutatásától, sajnos, helyhiány miatt el kell tekintenünk). Áremelkedésének görbéje kétségkívül kisimítottabb, s nincsenek benne nagy ugrások, de a két nagy fellendülés itt is megfigyelhető. A hajdinára vonatkozó szórt adatok viszont nagyjából azt mutatják, hogy itt nem lévén komoly állami felvásárlási akarat, a termelők és a kereskedők csupán a polgári keresletre számíthattak, így az árnagy árkülönbségek mutatkozhatnak. A búza esetében a kiemelkedően magas árakkal bíró években a negyedévi árakat tekintve 2,5—3-szoros árkülönbségek is megfigyelhetőek; így például váltócédulában számolva 1811-ben az első három hónapban még csak 10 forint volt egy pozsonyi mérő búza ára, ezzel szemben az év végén már 24 forintot is megadtak érte. Van azonban ellentétes példánk is: az egy évvel későbbi adatok szerint az év eleji 29 váltóforintos árral szemben az októbertől decemberig tartó ciklusban már csak 13 forint 36 krajcár volt a búza ára. Forrásunk segítségével — itt most nem részletezhető számításaink alapján — megállapítható, hogy a rozs és a búza esetében is hasonló jellegű szezonális eltérések voltak. Sasfi Csaba egyik tanulmányában részletesen elemezte az 1821-28 közötti esztendőkre a kanizsai árak változását az empórium jelentései alapján, s összehasonlítva az időszak adatait egyéb magyarországi városok ármozgásaival, azt állapította meg, hogy„a veszprémi piac árai a bécsit követik..., míg a többi vizsgált magyarországi piac árai alig térnek el egymástól" Mindez azt mutatja, hogy erre az időre a piacgazdaság, az üzleti rendszer egységesedése már megindult Magyarországon, bár még igen hosszú idő kellett az országos mértékű relatív kiegyenlítődéshez. 5. Kanizsa mint piacközpont Az 1970-es évek második felétől a magyarországi tudomány rendszerében egyre nagyobb szerephez jutott a térgazdasági elemzések módszere, valamint a matematikai statisztika eszközrendszere. Ennek 254 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) eredményeképpen készült el az az iránymutató elemzés, amely az 1828. évi országos összeírás adatai és megjegyzései alapján az ország piacos helyeinek sajátosságait és rendszerét elemezte.65 (Mindjárt hozzá kell tenni, hogy az első munka után több kisebb regionális jellegű tanulmány és egyéb szakmunka tette árnyalttá Bácskai Vera és Nagy Lajos korábbi megállapításait.) A szerzők — és főleg Bácskai Vera későbbi tanulmányai Kanizsával kapcsolatban — azt a már mások által is sokszor ismételgetett megállapítást tették Kanizsáról, hogy a tiszta körzetet tekintve az igen előkelő hetedik helyen állt az ország városai között, ugyanis több mint 122 000 embert lehetett a piackörzetbe sorolni. Kicsit ellentmondásosnak érezzük viszont annak megállapítását, hogy a város jelentékeny piaccal rendelkezett, ugyanakkor „...inkább a forgalom színhelyeként, mint aktív részeseként bírt vonzáskörzettel". 1''6 A szerzők az összeírás adatai alapján Kanizsán 36 kereskedőről írnak, ezzel szemben mi 40 kereskedőt számláltunk össze; ugyanakkor 170 iparos is a városias jelleget erősítette, akik 36 mesterségbe voltak sorolhatók.67 Azt azonban mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az 1828. évi összeírás Kanizsa város esetében jelentősen torzít, sőt oly mértékben félreinformál, hogy abból a kereskedelem megítélésére vonatkozóan helyes eredmények gyakorlatilag nem is születhetnek. Ha megnézzük közvetlenül az 1828 előtt és után készített adóösszeírásokat, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a kereskedők száma mintegy 10—12%-kal nagyobb volt, az iparosok esetében pedig legalább 15%-os növekedést érzékelhetünk."8 Amikor a kanizsai kereskedők tucatjait vizsgáljuk, szó sincs átláthatatlan tömegű, nagyszámú kereskedőről, a kutató néhány heti munka után már az összes nevet tudja kívülről. Vizsgálatunk során megpróbáltunk életpályákat összeállítani, s azt kellett látnunk, hogy a kereskedők ott éltek Kanizsán az 1820-as évek első felében (korábban is), meg az 1830-as évek első felében is, így semmi okunk sincs azt feltenni, hogy néhány évre elköltöztek a városból, majd pedig gyorsan visszaköltöztek. Ugyanakkor arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az iparosok nagy része egyben kereskedő is volt. Hasonló torzításokat érzékelhetünk a kereskedők vagyonának megállapításánál; nincs kétségünk arról, hogy az 1828. évi összeírás valóban alacsony jövedelmet állapít meg, hiszen magunk is láttuk és vizsgáltuk az összeírást, azonban más források világosan mutatják a vagyon egyéb utakon való megnyilvánulásait: a kereskedők által megvásárolt házakat, a hatalmas, de mégis kifizetett árendát, a jelentős forgótőkét stb. Mindebből az is következik, hogy — s hangsúlyozzuk, megállapításunk csak Kanizsára vonatkozik — az 1828. évi összeírás adataiból végzett besorolást és piackörzeti megállapításokat nem tartjuk relevánsnak, véleményünk szerint az alulértékeli Kanizsa városát. Állításainkhoz az elkövetkező fejezetek lesznek hivatva közvetett bizonyítékokat szolgálni. II. AZ URADALOM ÉS A KANIZSAI KERESKEDELEM A kereskedelmet vizsgálva mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy Kanizsa városa a környék jelentősebb kiterjedésű arisztokrata uradalmainak is legfontosabb piacos helye volt. Hadd emlékeztessünk rá, hogy Kanizsa környékén helyezkedett el az Inkeyek pallini és iharosberényi uradalma, a Batthyányak, illetve később a Zichyek vrászlói, a Szapáryak letenyei uradalma, a Széchenyiek zalai uradalmai, a Festeticsek szentmiklósi és csurgói nagybirtoka stb., vagyis igen sok olyan uradalom, amelyek több tízezer holdas, s jelentős allodiálissal és majorsági termeléssel rendelkező földesúri birtokok voltak, s amelyek a legtöbb esetben a reformkorban szántóföldi növénytermesztésre, azon belül főleg gabonatermelésre, illetve juh- és szarvasmarha-tenyésztésre rendezkedtek be. S akkor még nem is beszéltünk magáról a Batthyány Fülöp herceg kanizsai s homokkomáromi, mintegy 30 000 holdas uradalmáról, amelynek termékeit természetesen megint csak Kanizsa piacán adták el.69 A reformkorban a kanizsai uradalom egyre jelentősebb árutermeléssel foglalkozott már, jellemző példa erre, hogy 1843-ban az uradalmi vendégfogadókban talált vevőre 3845 akó bor.70 Az uradalmi árutermelést illetően Kanizsa város földesurán kívül a fent említett nagybirtokok közül a reformkorban egyre inkább a 24 000 holdas vrászlói uradalom birtokosa vált meghatározóvá. Ennek oka az volt, hogy a vrászlói uradalom egészen 1842-ig a Batthyányak grófi ágának uradalma volt, amely 1842-ben az ekkor még kiskorú czifferi Zichy grófok birtokába került, akiknek a nevében Batthyány János veje, gróf Zichy Károly irányította az uradalom működését.71 Ennek az uradalomnak volt a direktora a németújvári származású sóskúti Tárnok Alajos, aki korábban a Batthyány János- féle uradalmak exactora volt. A nagy műveltségű, több nyelven beszélő és író, képzett jószágkormányzó a kanizsai Védegylet egyik legfőbb szervezője lett, valamint ott bábáskodott a nagykanizsai Takarékpénztár 1845. évi létrehozásánál is. Sokat fáradozott a kanizsai gimnáziumnak főgim255 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) náziummá emelésén is. A nemesi származású jószágkormányzónak (aki mellesleg három megyében, Vasban, Somogyban és Zalában táblabíró is volt, s Csáfordon mintegy 50 hold tulajdonosa) az 1840-es években Kanizsán éltek fiai is, Alajos, Imre, Károly és Ignác, bár mindjárt hozzátehetjük, hogy két feleségétől összesen 20 gyermeke született, közülük azonban csak heten nőttek fel. (Kanizsán 1843-ban 25 felnőtt nemest írtak össze.) Egy későbbi forrás szerint „...olyan volt..., mint valami régi pátriárka, hófehér bajuszával és szakállával, meg a honalapító Árpádra emlékeztető sas orrával".72 Tárnok Alajos hathatósan befolyásolta a város fejlődését, többek között a kórházban ágyalapítást tett, előmozdította a város későbbi rendezését és a közvilágítás kialakítását. Az általa építtetett családi kápolna a kanizsai városi köztemetőben volt. A vrászlói uradalom 1832 óta rendelkezett Kanizsán egy magtárral, ahova az értékesítésre szóló gabonát behordták s tárolták. Az uradalom önállósulása után, 1843-ban a vrászlói uradalom tulajdonosa megvásárolt Kanizsán egy házat, amelyet később ún. „Tárnok-ház"-nak neveztek a városlakók, valamint ehhez egy telket, amelyhez 11,5 hold szántóföld, 1,25 hold rét, valamint 3 holdnyi legelő is tartozott, s amely „...az igazgató Úr által használtatik". Az emeletes Tárnok-ház a központban volt, a Fő útra nézett, a hátsó részeiben gabonaraktár volt, és „...vagyon több boltok benne", amelyek közül Vidakovich Szidónia bérelt egyet 100, Pollák Ferenc egy másikat 120 forintért, Oberimer Karina egy szoba és konyhás lakásért 40 forintot fizetett, valamint Tárnok Alajos igazgató 15 forintot fizetett egy kis szobáért, vagyis 1848-ban összesen 395 forint bevétele volt a vrászlói uradalomnak a kanizsai házból" (Érdekes, hogy a katolikus Tárnok Alajos csak olyan boltosokkal, kereskedőkkel szerződött, akik szintén katolikusok voltak.) Ez a Tárnok-ház valójában ugyanaz az épület volt, amely Széchenyi István gróf tulajdonában volt a korábbiakban,74 ám a gróf azt eladta, s így került a vrászlói uradalom tulajdonosának kezébe. Ezt az épületet később lebontották, s ezen a telken keresztül nyitották meg a ma is meghatározó jelentőségű, délre vezető Csengery utcát. Ennél sokkal lényegesebb, hogy az igazgató állandóan ott lakott, onnan irányította az uradalom gazdálkodását, s pontos információi voltak a kanizsai piac árairól, az eladási lehetőségekről stb. Batthyány Fülöp herceg bevételei között a reformkorban már egyre jelentősebb pénzösszeget jelenthettek a kanizsai zsidóságtól megszerzett különféle adók, illetékek, bérleti díjak. A herceg igen jelentős bevételt ért el saját (mezővárosi) fundusai bérbeadásából, a város által fizetett árenda is folyamatosan növekedett. Ugyanakkor az uradalmi vezetők pontosan tudták, hogy a kereskedelemorientált népesség szívesen vásárolna új telkeket, amelyek pedig hosszú távú bevételeket biztosíthatnak. Nem véletlen, hogy a reformkorban, 1835. szeptember 24-én kelt az a földesúri leirat, amelyben Batthyány Fülöp herceg engedélyezte a „...zsidó templom mögötti 14 651 négyszögöl földet házhelynek kiosztani", kivéve azokat a telkeket, melyeket a zsidó közösségnek kórházként ígért. A megvehető telkek után évi 5 ezüst forintot (1 forintot 3 húszassal számítván) kellett a vásárlóknak fizetniük.75 A földesúr vásárolt is telkeket, így például 1845- ben azt a fundust vette meg Then Györgytől és feleségétől, Kipflig Amáliától, amelyet keletről az „Urodalmi Zöldfa vendégfogadó", illetve Spánier Ferdinánd kereskedő és Nőthig Ferenc fundusai határoltak. Érdekes megjegyzése a szerződésnek, miszerint „ez a ház a Kispiarczra nyílt, ugyanakkor a Nagypiarcz mellett feküdt". Ebből akár arra is következtethetünk, hogy elvált egymástól az 1840-es évekre a két piac tevékenysége, ám azt sajnos nem tudjuk, hogy mit rejtett a megkülönböztetés, vagyis mivel foglalkoztak a Kispiacon. Ebben az esetben az ingatlan tulajdonváltozása a szerződés szövege szerint azért következett be, mert a tulajdonosok megöregedtek; a ház „...nékünk elgyermekesedett", s ráadásul némi adósságot is terheltek már rá. A fundus 3406 négyszögölnyi volt, a herceg 4000 forintért vette meg.76 Az igazi nagy bevételt a városban lévő uradalmi épületek kiárendálása jelentette. Batthyány herceg a reformkor végén már olyan árendabevételekhez jutott Kanizsa városában, amilyen összeghez máshol akár 15—20 000 holdas uradalomra lett volna szükség. Az 1840-es évek vége felé a földesúri épületek árendába adásából ezüstben mintegy 8500, a többi városi fundusért kb. 5—6000, míg az uradalom gazdálkodásából adódó árendájaképpen 4—5000 forinthoz, összesen tehát mintegy 18 000 ezüstforinthoz jutott. Nézzük meg, milyenek is voltak ezek bérleti összegek, melyeket olyan táblázatban gyűjtöttünk össze, ahol jelöltük az épület és a bérlő nevét is!77 A népesség s azon belül főleg a zsidóság szaporodása amúgy is óriási földesúri üzlet volt, hiszen ez a társadalmi réteg közismerten nem rendelkezhetett 1840 előtt földtulajdonnal, gabonát nem termelhetett, viszont fogyasztása révén rászorult a mezőgazdasági termékekre, így például gabonára, borra, s ezáltal a földesúrnak állandó piacot jelentett. Több olyan forrás is maradt, amely egyértelműen bizonyította, hogy a zsidó közönség a földesúr mezőgazdasági termékeinek biztos fogyasztója volt, másrészt pedig a helybéli zsidó kereskedők számára a 30 000 holdas kanizsai és homokkomáromi uradalom termékeinek forgalmazása jelentős jövedelemszerzési lehetőséget jelentett.78 A város határában lévő erdőben lévő gubacs szedését 1846-ban 10 évre adták bérbe két gazdag helyi kereskedőnek, Leszner Bernárdnak és Lővinger Izraelnak. 7'' 256 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Az épület neve A bérlő neve Bérleti összeg A bérlet tárgya ( ezüstforint/év) Chinorány Boldizsár- Chinorány Boldizsár 500 postaház + lakás féle ház Halfen Lázár 80 bolt Rotschild Eszter 52 bolt Chinorány József-féle May er Kirschner 60 bolt ház Weiss Henrik 192 bolt Ellenberger Vilmos 136 bolt Haragos Mihály 84 bolt Szukits Salamon 12 istálló Mülhoffer Sándor 2 jégverem Then-féle ház Kohn Henrik 340 lakás + egyebek Pichler Móritz 120 lakás + egyebek Hofman Samu 86 lakás + egyebek Spánier-féle ház Stern Henrik 191 lakás + egyebek Mázsáló ház Schlesinger Hermán 200 mázsaház + raktárak Tárház Kaán Károly 51 gabonaraktár Zöldfa épületben Nagy Ferenc 40 bortöltő szoba Pankovics János 20 pince fele Vendégfogadók: 1. Zöldfa Blümlein Fridrik 1400 vendégfogadó 2. Sas — Czelczer János 300 vendégfogadó 3. Korona — Özv. Gobra Jánosné 1000 vendégfogadó 4. Ökör — Gáspár Ferenc 140 vendégfogadó 5. Kiskanizsai — Nagy Ferenc 740 vendégfogadó Kiskanizsai volt mérnöki lakás — Thausz Izrael 82 lakás Piaci nagy épület — volt kávéház — Neuman Anna 121 bolt — 5. sz. lakás — Lőwinger Amália 275 lakás — 11. sz. bolt — Neiszer Károly 180 bolt — 1. sz. lakás + — Ebenspanger Emánuel 200 lakás + istálló istálló — Veiser János vasárus 200 lakás + istálló — 2. sz. lakás — Vesier János 80 raktár — uott: pince, padlás — Özv. Lőwinger Amália 80 raktár — új pince + padlás — Schertz Leopold 80 raktár — új pince + padlás — Schertz Leopold 82 bolt + raktár — bolt + tárház — Schertz Lepold 90 bolt + raktár — bolt + tárház — Ebenspanger Emánuel 150 bolt + raktár — 13. sz. bolt — Velich János 140 bolt + raktár — 12. sz. bolt — Schlesinger Hermán 130 bolt — 14. sz. bolt — Rott Antal órás 45 bolt — bolt Weiss Salamon 76 bolt — 10. sz. bolt Zsidó Közösség 172 lakás + mészárszék, — lakás + ólakkal, tárolóval mészárszék — Kitzelberger Ferenc 500 vendégfogadó A jelentősebb nagykereskedők esetében a biztos piacot mindig az uradalmak jelentették; a Grosshandlerek megbízottai állandóan látogatták az uradalmakat, sok esetben auszugális kölcsönöket adtak a nagybirtokosoknak. Az egyik kanizsai nagykereskedő, k. k. Lőwenstein Móric például gróf Széchenyi István termékeit vásárolta fel, kölcsönt adott neki, amellyel a termelési folyamat végrehajtása biztossá vált, s utána előre lekötött áron megvásárolta a gabonát vagy a gyapjút.80 Széchenyi István gróf naplójából tudjuk, hogy az 1840-es években mindez állandóan így zajlott, de ismert eset Schey Fülöp tevékenysége is, aki a környék Batthyány és Zichy uradalmaiban tette következetesen ugyanezt.8'' 257 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) III. A KERESKEDŐK ÉS VÁLLALKOZÁSAIK A kanizsai kereskedő társadalom vizsgálata során a kutatónak igen komoly módszertani problémát jelent a városi gazdasági rendszer lényege; ennek az alapvető oka az, hogy alacsony volt a munkamegosztás színvonala, s a foglalkozások nem különültek el egymástól. Mivel a város az idők során egyre inkább a kereskedelemre épített, szinte minden lakója kényszerűen áruértékesítéssel is foglalkozott. Érdekes színfoltja ez a város gazdasági rendszerének, mert alig találni olyan magyarországi várost, amelyik ennyire a forgalmazás szférájára építette volna fel gazdálkodási-megélhetési rendszerét. Hadd említsünk meg néhány olyan tényt, amelyik mindezt elég világosan kifejezi. A földesúr és a város társadalma között létrejött úrbéri szerződések mindegyike arról tanúskodik, hogy a földesurak mindegyike inkább a készpénzt igényelte a népességtől, semmint a robotot, vagyis a város jelentős összegeket fizetett relatív szabadságáért. A mezőgazdasági fejezetben elemeztük, hogy a város az 1753. évi szerződés szerint 700 forintot, az 1773. évi szerződés szerint 1600 forintot, míg az 1811. évi úrbéri contractus szerint már 3000 forintot fizetett árendaként az általa használt földekért,82 s ezenkívül még számos egyéb készpénzbeli jövedelme is volt a földesúrnak a város lakosaitól, így például a dézsma megváltása, vagy egyéb földek használata után stb. Mindez azt jelenti, hogy legyen a társadalom tagja klasszikus gazda avagy iparos, esetleg kereskedő, egyaránt készpénzjövedelemre kellett szert tennie az adó kifizetéséhez, vagyis a városi lét a társadalom elemeit kényszerűen kommercializálta, hiszen a termelőnek a termékek forgalmazásával is foglalkoznia kellett. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a városi népesség igen jelentős százaléka foglalkozott ipari termeléssel, márpedig az egészen biztos, hogy nem saját szükségletre termeltek csaknem 70 szakmában, hanem piaci értékesítésre. A dicális conscriptióknak a 19. század első feléből megmaradt füzetei világosan utalnak szinte mindegyik iparos esetében arra, hogy a háztartások általában rendelkeztek 1-2 lóval, így — ismerve a kor ipari struktúráját — joggal feltehetjük, hogy az iparosok szállították is termékeiket, tehát nemcsak saját városuk piacain, hanem máshol is megjelentek árucikkeikkel. Tipikus jelensége ennek a kornak a szekerekkel házaló iparos. Forrásszerűen nehéz bizonyítani, de tudjuk, hogy a háztartásokban élő házatlan zsellér jogi kategóriájába tartozó egyének gyakran fuvarosként, eladóként, szállítóként működtek közre a forgalmazásban. Ennél már egy kategóriával gyengébb anyagi helyzetre utal a házaló léte, aki egy batyuval a hátán járta a vidéket, s így próbált túladni termékén. Az ilyen kereskedő iparosokra igen sok szakirodalmi példát találhatunk, említsük meg többek között a T. Mérey Klára által elemzett Tolna mezőváros iparosainak egy részét.83 S végül ott voltak a városban a hivatásosan kereskedelemmel foglalkozó emberek, akiknek létszáma folyamatosan szaporodott, de igen jelentős ingadozást is mutatott. Magyarországon, így Kanizsán is a kereskedők származása heterogén volt. Előfordultak köztük helybéli avagy idegenből jött keresztények, görögkeleti vallásúak, s egyre nagyobb számban zsidók is. A kor törvényei, a mezőváros belső jogi szabályai, valamint a szokásjog igen jelentős különbségeket teremtettek az egyes társadalmi csoportok számára. E különbségek a forrásokat is elválasztották egymástól, s ezért amikor a kereskedők társadalmáról beszélünk, akkor valójában eltérő jogi körülmények között élő és működő kereskedőkre gondolunk. Nézzük meg a kereskedők jelentősebb csoportjait az 1690—1849 közti időben! 1. A kanizsai görög kereskedők Közismert jelenség, hogy a görög kereskedők a 16— 17. századi Török Birodalomban mind a távolsági, mind a lokális kereskedelem területén egyre nagyobb szerepet játszottak. Számuk a hódoltság során folyamatosan emelkedett Magyarországon is. Az is egyértelműnek látszik, hogy a hódoltsági időszak vége felé Kanizsán és környékén meglehetősen sokszínű társadalom alakult ki, voltak itt többek között németek és magyarok, görögök és mohamedánok, szlávok (gondoljunk csak a „Rácváros" elnevezésre) különböző csoportjai, cigányok stb. Az 1690. évi visszafoglalás után természetesen megváltozott a lakosság összetétele, a mohamedánok kiszorultak, s a görögök száma is megcsappant. Ugyanakkor Magyarországon a görögök kereskedelme védett volt, hiszen nagy szükség volt tevékenységükre, nem véletlen, hogy Zala megyében is egyre nagyobb számban bukkantak fel a 18. század során. Elsődlegesen a mezővárosokban telepedtek le; források bizonyítják, hogy előfordultak Csáktornyán, Légrádon, Zalaegerszegen, Sümegen, Keszthelyen, Szentgróton, s nem utolsósorban Kanizsán is. Füves Ödön kutatási eredményeire támaszkodva azt mondhatjuk, hogy származási helyük döntő részben a makedón terület volt.84 A görög kereskedők beáramlása és aktivitása az 1718. évi pozsareváci béke után fokozódott, s bár ellenük számos kifogás merült fel, az uralkodói 258 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) rendeletek végül is megfelelő mederbe terelték kereskedelmi tevékenységüket. A görög kereskedők elsősorban török területekről származó termékekkel foglalkozhattak, ám sokan közülük ezt áthágták, s mindenfajta árucikket árultak, vámot pedig nem fizettek. A görög kereskedőkre szükség volt, hiszen tevékenységükkel megkímélték a lakosságot távoli piacok felkeresésétől, viszonylag olcsón árultak, fuvarlehetőséget nyújtottak, pénzt kölcsönöztek, s az uradalmak is hasznosítani tudták tevékenységüket. 85 Az 1771. évi görög és latin kereskedőket rögzítő adatok alapján Nagykanizsán két görög kereskedő famíliát találunk: Georgius Jankovicsét, aki boltjában két segéddel és egy szolgával árult bécsi árukat, ugyanakkor 4 lóval rendelkezett; nyilvánvalóan az áruszállításhoz volt szüksége rájuk. A másik família a Popovics volt, ekkor négy testvér, név szerint Georgius, Demetrius, Michael és Koszta képviselte a családot. A négy testvér vállalkozása szintén bécsi termékekre épült, és szintén négy lóval rendelkeztek.86 A kereskedők meglehetősen mobil népességcsoportot alkottak a korabeli Magyarországon. Ezt Kanizsa esetében az is mutatja, hogy egy 1774. évi összeírás szerint a Jankovics cég eltűnt a városból, de 1779-ben újra felbukkant, tehát fluktuáció itt is volt. Ugyanakkor a Popovicsokból kettő maradt, de Demetrius és Georgius már önálló kereskedőként működött. Valószínűleg önálló háztartást hoztak létre, hiszen az összeírás azt is elárulja, hogy mindkettejüknek volt már felesége, illetve egy-két gyereke. Egy századvégi városi Protocollum-bejegyzésből azt is tudjuk, hogy a Popovics bolt a Piac tér keleti részén volt. A Popovicsok különben 1761-ben költöztek be Szipiszchából, négy évvel később feleségüket is magukkal hozták, s magukat a Habsburg császár alattvalójának tekintették. Az 1773. évi fundusfelsorolás szerint Dömötör Popovics a Piac téren rendelkezett telekkel, a neves Chinorány-féle házhoz képest északi irányban a harmadik fundus volt az övé, s árendaként 2 forint 7 krajcárt fizetett. Az 1761. év volt a döntő a Jankovicsoknál is: egy későbbi görög összeírás megjegyzéseiből derül ki, hogy Ladislaus és Johannus Jankovics is ekkor költözött be a városba, feleségüket is elhozták, majd esküt tettek. Ugyanakkor a görögök száma nőtt is a városban, hiszen az 1779. évi conscriptióban felbukkan a 43 éves Sissi Axenti, aki 1776-ban Péterváradon át jött Kozaniból, a felesége egyelőre még ott maradt, emiatt nem tudott esküt tenni. Jelenléte törvényes volt, hiszen rendelkezett útlevéllel, tevékenysége pedig alapvetően török árukkal való nagybani kereskedés volt.87 Az a tény, hogy letelepült lakosként görög kereskedőkkel csak a 18. század második felében találkozunk, minden bizonnyal összefüggésben van azzal, hogy a város 1690. évi határozata szerint Kanizsán igen sokáig csak katolikusok telepedhettek le.88Ám az 1744. évi gróf Batthyány Lajos nádorféle vásárlás — de talán korábban már valamelyik Szapáry-időszak is — egészen biztosan jelentős áttörést hozott ebben, hiszen ha a város telkeire nem is, de a földesúri fundusokra a földesúr azt telepített le, akit akart, tehát nem véletlen, hogy az urasági alkalmazottak mellett egyre nagyobb számban jelentek meg árendások, köztük zsidók, szerbek, illetve görögök is. Az 1733-ban kelt birtokleírás szerint „Kanizsán vagyon két görögh...bolt...", vagyis már ekkor jelen voltak a mezővárosban.89 Minden bizonnyal joggal teszi fel Füves Ödön, hogy a görögök száma folyamatosan növekedett Kanizsán, hiszen a 18. század végén már iskolájuk és imádkozó helyük is volt. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy források nem támasztják alá tömeges jelenlétüket, néhány famíliánál több a vizsgált korszakban Kanizsa városában nem lakhatott. Jelentőségük azonban jóval nagyobb volt számarányuknál, hiszen a kereskedelmi kultúra meghonosítása, az állandó bolt létrehozása, a Piac téren való jelenlét sokat adhatott a városnak. Nem véletlen, hogy a kápolnájuk is közvetlenül a Piac tér mellett épült a 18. század vége felé. 1801-ből van tudomásunk egy Affrati nevű görög boltosról, továbbá a 18. század vége felé megjelent a nagy befolyással bíró Dobrovics-família is a városban. Dobrovics Mihály felesége, Elena a görög Maurici családból származott, s későbbi forrásokból tudjuk, hogy a család görög eredetűnek vallotta magát. (Mindez azért érdekes, mert egy 1768. évi háztulajdonosi kimutatásban szerepel Dobrovics János neve, de semmi nem utal arra, hogy görög lenne, minden bizonnyal azért, mert származását tekintve a família szerb volt.) A görög családok társadalmi integrálódását mutatja egyfelől az, hogy az 1811. évi úrbéri szerződés szerint a görögök az úriszék intézménye alá tartoztak, másfelől pedig, hogy 1810-ben Dobrovits Ignác kereskedő és kalmárt, valamint Axenti János kalmárt felvették a purgerek közé, vagyis a famíliák a város kiváltságos kisebbségébe emelkedtek.90 Egy 1811. évi feljegyzésből tudjuk, hogy Dobrovics Ignác kalmár többek között különféle színű posztóterméket, atlaszselymet, patyolatot, gyolcsot, conofart és drága fátylakat is árult, vagyis minden bizonnyal textilkereskedő volt, aki keleti termékekkel foglalkozott. 91 A bőrkereskedelemmel foglalkozó Axenti család tagjai a reformkorban is fontos szerepet játszottak Kanizsa gazdasági életében, elég csak arra utalni, hogy 1845-ben az Axenti-házban alakult meg a Nagykanizsai Takarékpénztár, amely egészen az 1870-es évekig a ház felső szintjén működött.92 Az említett épületet 1817-ben emeltette Axenti bőrkereskedő, hét évvel azután, hogy felvették a polgárok közé.93 259 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Bár kevesen voltak, a görögkeleti egyházközség folyamatosan működött, nemcsak kápolnájuk, hanem külön temetkezési helyük is volt a katolikus temető mellett.94 1852-ben a Piac tér mellett bérházat építettek, aminek célja az volt, hogy annak jövedelméből eltartsák az egyházközséget. 1838-ban Dobrovics Mihály kereskedő fia, Dömötör volt az egyházközség gondnoka.95 A 19. század első felére vonatkozó forrásainkban a Dobrovicsok folyamatosan jelen vannak. Az 1828. évi Regnicolaris Conscriptióban szerepel Ignác és Gábor Dobrovics külön adózóként szerepel, illetve ott van IvanAxenti is; az ugyanebben az évben Budán kiadott Ludovicus Nagy-féle népességstatisztika szerint már 30 óhitű található Kanizsán, Fényes Elek 1843. évi statisztikája szerint pedig az 1840-es évek elején 68 görögkeleti vallású élt Kanizsán.96 Az 1840. évi rovatoskönyvben Dobrovits Miklós boltos „maradékival" találkozunk, illetve Axenti János neve is felbukkan a kereskedő családok között. Az adatok világosan mutatják a görög kereskedők folyamatos jelenlétét Kanizsa városában, de itt éltek tovább a Popovicsok is. A lassú, de folyamatos szaporodásra utal, hogy az 1840-es évek közepén Popovics Györgynek négy gyermeke is volt (egy fiú és három lány);97 nehézséget a lányok kiházasítása okozott, ugyanis általában máshol kellett hasonló vallású férjeket keresni. Néha azonban városon belül is sikerült mindezt megoldani, így például a Vaics és a Theodorovics család néhány tagja között került sor házasságra. Érdekes jelenség — s a kanizsai zsidóságnál is tapasztalni fogjuk — hogy az adókimutatások szerint az ilyen házasságok előtt a fundustulajdonos házában megjelenik egy bérlő, majd néhány év letelte után azt látjuk, hogy a volt bérlő előbbre lépett, s házasság útján átveszi az üzletet, utódai pedig már tulajdonossá válnak. 2. A polgári (keresztény) kereskedők Kanizsán A polgári (keresztény) kereskedők egészen a reformkorig meghatározó csoportját alkották a város forgalmazási rendszerének. Sajnos a korabeli, döntően adókivetés céljából készült összeírások esetében meglehetősen nehéz megkülönböztetni a kereskedőt az iparostól avagy a „gazdától", így számbeli arányuk megítélésére a 18. század első felére vonatkozóan kevés konkrét ismeretünk van. 1750 után viszont szaporodnak azok a kútfők, amelyekből nyomon követhető a kereskedőknek a csoportja is. 1750-ben iparosnak és kereskedőnek minősült a városban 108 ember, ebből 4-5 lehetett olyan, akinek főfoglalkozása volt a kereskedelem. 1773-ban az összeírt 38 kereskedőből 23 izraelita volt, 2 görög, vagyis a polgári kereskedők csoportjába 13 fő tartozhatott. Ha a „Polgárok Lajstromát" vizsgáljuk, akkor azt lehet megállapítani, hogy 1750—73 között 8 olyan kereskedő volt Kanizsán, akit felvettek a purgerek közé.98 Közülük 3-an külföldről (Ausztriából, Horvátországból és Németországból) költöztek a városba, másik három kereskedő kanizsai származású volt, míg egy fő Vas megyéből jött, egynek pedig nem ismerjük a származási helyét. Ha az 1770-es évek első felében készített különböző névsorainkat forgatjuk, feltétlenül ki kell emelnünk a listából azt a Pichler családot, amelynek kanizsai léte már régi tény. Régi kereskedő família, egyik leszármazottja a reformkorban polgármesteri pozíciót is betöltött. A Pichlerek a városközpontban éltek, az 1822-es térkép szerint „Pichler vásáros háza" közvetlenül a városháza mellett állt. De itt volt már az 1770-es években a Davidovits család is, tagjai szintén hosszú időn keresztül rendelkeztek kereskedéssel Kanizsán, s Davidovits Józsefet 1772-ben vették fel a purgerek közé.99 A 18. század utolsó harmadában meginduló gazdasági fejlődés, valamint a növekedő jövedelem elérésének reménye a kanizsai keresztény kereskedők számát is folyamatosan szaporította, ennek eredményeképpen 1803-ra a görögökkel együtt (de a zsidó kereskedőket nem számítva) már 25 kereskedő élt a városban.100 1773—1815 között a kereskedők közül igen sokan váltak teljes jogú polgárrá, 17-en érték el ezt a megtisztelő címet.101 Voltak köztük kanizsai születésűek, ekkor vált purgerré a már említett Pichler famíliából Pichler Aloysius, illetve Poszavetz Józsefi kereskedő és gazda). De jöttek hárman Somogyból, így például nemes Somogyi János, aki a későbbiekben a Batthyány-uradalom igazgatója lett. A kereskedők között találunk Győr és Vas megyéből származókat is, míg külföldről három olyan személy érkezett, aki kereskedőként purgerré vált. Köztük volt például Lovák Ferdinánd, aki cseh származású volt, 1806-ban vették fel a polgárok közé, foglalkozása pedig patikus. Háza a Fő utcában, a későbbi Deák térnek nevezett szakaszon állt. Kiemeljük még a polgárrá vált kereskedők közül Halbaks (Halwax) Károlyt, akiről tudjuk, hogy cipőkészítéssel s egyre inkább kereskedelemmel is foglalkozott. A felemelkedési lehetőségeket mutatja a Hauser család szerepének növekedése. 1794-ben halt meg Josef Anton Hauser, a későbbi Hauser vaskereskedő- dinasztia alapítója, aki üzleti főkönyve szerint 1792-ben 10 000 forint üzleti tőke mellett 1313 forint nyereséget ért el, amely abban az időben ezüstpénzben számítva tekintélyes summát tett ki. Okát nem tudjuk, de a következő évben már csak 543 forint nyereséget mutatott a vállalkozás eredménye.102 A vaskereskedések szaporodása tipikus jellemzője a kornak, más magyarországi városokban is találkozunk ilyen tendenciával, példának említhetjük a nagyjából Kanizsa nagyságú Esztergomot. 103 260 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) A Polgárok lajstromába 1745—1826 között felvett kereskedők névsora Ausztriából Foglalkozása Származási helye Polgárrá felvétel ideje Türk Ferenc kereskedő Karintia Pantz Mihály kereskedő Bécs 1772 Ritz József kereskedő Bundschuch 1799 Mandl János sóhordó Salzburg 1806 Gobra Ferenc kereskedő Krems 1810 Slintner Ferenc kereskedő és Lichtnek (Alsó-Au.) 1821 pék 1825 Muraközből Megla Mihály kereskedő Csáktornya 1806 Vas megyéből Horváth Mihály chirurgus Jánosháza 1752 Halbaks Károly kereskedő Darázsfalu 1811 Egyéb zalai településről Somogyi János (nemes) kereskedő Baksa 1808 Somogyból Pfeffer János fuvarozó Szulok 1797 Pintér Antal kereskedő Hollád 1803 Hollósy József kereskedő Kaposvár 1806 ifj.Csacsinovits György kereskedő Sávoly 1818 Veszprém megyéből Mednevits Mátyás chirurgus Pápa 1777 Győr és Sopron megyéből Muntner József vásáros Kismarton 1801 Hirschauer Keresztély kereskedő Lachenbach 1822 Kann Xavér Dávid kereskedő Stampfen 1825 Egyéb magyar területről Frantz János kereskedő Szeged 1807 Theodorovits Kuzma kereskedő Bács megye 1813 Horvátországból Zavertits Mátyás chirurgus Zágráb 1768 Németországból Fischer Ignátz kereskedő Bajorország 1771 Virth János kereskedő, mészáros Riegelstein 1813 Csehországból Lovák Ferdinánd patikárius Znaim 1808 Macedón területekről Dobrovits Ignác kereskedő, kalmár Macedónia 1810 Axenti János kalmár Macedónia 1810 Ismeretlen területről Kelle János kereskedő — 1765 Kanizsai születésű kereskedők Kenpfl Vencel kereskedő Kanizsa 1768 Davidovits József kereskedő Kanizsa 1772 Tzigler Mihály kereskedő Kanizsa 1772 Pichler Aloysius kereskedő Kanizsa 1798 Poszavetz József kereskedő és gazda Kanizsa 1806 Gerencsér Ferenc kereskedő Kanizsa 1816 Pichler Henrik kereskedő Kanizsa 1824 Trebitscher Keresztély kereskedő Kanizsa 1825 261 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) A zsidó kereskedők versenye nagy kihívás lehetett ebben a korban a keresztény kereskedők számára Kanizsán, nem véletlen, hogy purgerek közé került kereskedők s maga a város is, szinte mindenhol megpróbálták önvédelem céljából adminisztratív eszközökkel biztosítani a piacon való megmaradást. Szinte folyamatosak voltak a város panaszai a zsidók ellen, ugyanakkor saját városi igazgatási hatáskörükben is tudtak megszorításokat alkalmazni. Sújtotta a városiakat, hogy mezővárosról lévén szó, őket minden olyan adózási forma terhelte, amelyet az izraelitáknak nem kellett teljesíteniük. A később is idézendő 1810. évi beadványukban például azt emlegetik, hogy egy 48 fős strázsa a negyed várost elfoglalja, „...és a mindennapi sok Forspont több izben meg kívánható vizhordás, kézi munkások s más effélék nem kevéssé terhelik a Városiakat".104 A beadvány a városra hirtelen rászakadt teher hatására született, ám egyben felrúgta a korábban, 1804-ben kötött szerződést, amelyben a zsidóság megegyezett a várossal, hogy a kézi közmunkát és forspontot az izraelitáknak nem kell végezniük, s mentességükért 50 forintot fizettek a város kasszájába. A napóleoni konjunktúra után a folyamatos áresés nagy csapást jelentett a kanizsai keresztény kereskedőkre is. Nem véletlen, hogy míg 1813-ban a keresztény kereskedők száma meghaladta a zsidó kereskedőkét, addig 1828-ra megfordult a helyzet: a kereskedők több mint kétharmada már izraelita volt. Mint arra már utaltunk, az 1828. évi országos összeírás adatai Kanizsa esetében aligha lehetnek mérvadóak, ám az a tény, hogy az 1803. évben feljegyzett 15 fő kereskedőlétszám 12-re csökkent, utalhat az általános depresszió létére. Mindenesetre tény, hogy 1815 és 1826 között több kereskedőt is felvettek a purgerek közé, így például a Sávolyról betelepült Csacsinovits Györgyöt, a kanizsai Pichler családból származó Pichlert Henriket, avagy a szintén helybéli származású Trebitscher Keresztélyt,105 Az 1830-as évektől meginduló gazdasági fejlődés viszont nemcsak a zsidó kereskedők, hanem a keresztény kereskedők számát is gyorsan növelte. 1840-ben Kanizsán 26 keresztény kereskedőt írtak össze, tehát abszolút méretekben is növekedett a számuk.106 Az összeírás szerint a 26 főből 7-en voltak „kereskedők", míg 19-en „boltosok". Ismerjünk meg néhány jellegzetes vállalkozót a reformkorból! Wajdits Józsefnek 1832-től kezdve könyvkereskedése, könyvkötészete és kölcsönkönyvtára volt Kanizsán. (Megjegyezzük, hogy egy 1824. évi térkép szerint Kanizsán már volt valamilyen bizományosi könyvkereskedés, azonban erről nem tudunk semmi pontosat.107) Zalában a megyeszékhelyen ekkor már volt könyvnyomda. 1836-ban a köztiszteletben álló nagykanizsai könyvkötő nyomdaalapítási engedélyért folyamodott a vármegyéhez. Kanizsa városa támogatta a kérést, többek között azt írják, hogy „...Városunk, mint Magyar Országi kereskedésnek a nevezetesebb Kereskedői helyeknek egyike...Könyv sajtóval szűkölködik, és így Kanizsán leendő felállíthatása annyival inkább hasznos, amennyivel annak létele nem tsak oskolai könyveknek a nagykanizsai nevezetes kereskedéshez megkívántató nyomtatékoknak megszerezhetését könnyebbítené...". Wajdits olyan nyomdát akart felállítani, amely könyveket is elő tudna állítani — írja Gyimesi Endre.''08 A Helytartótanács válasza még meg sem érkezett, máris újabb nyomdaalapítási igény érkezett Nagykanizsáról, mégpedig Vusztl Alajosé, aki szintén könyvkötő és könyvkereskedő volt Nagykanizsán, s a vármegye ezt a kérést is támogatta. A Helytartótanács azonban szűk látókörű politikai nézetei miatt elutasította a kérelmezőket. Wajditsot mégsem lehetett eltántorítani akaratától, könyvkereskedése mellett titokban mégis elindította nyomdáját, azonban egy drámakiadás következtében lelepleződött, s alig tudta elkerülni a szigorú büntetést: könyvkiadási tevékenységét fel kellett függesztenie. Viszont fiát, az 1832-ben született ifjabb Wajdits Józsefet, a könyvnyomtatásra taníttatta, akiből aztán a 19. század második felében híres nyomdász lett. Végül is csak 1850-ben jöhetett létre az első engedélyezett könyvnyomda Nagykanizsán.109 Rosszul nem mehetett Wajdits könyvkereskedése, hiszen 1842. december l-jén feleségével (született Trebitscher Anna) együtt a zsidó templom mögötti területen az újonnan kimért telkek közül vásárolt egyet, amelynek értéke tekintélyes summa, 539 Ft volt.110 Levéltári forráskutatásunk során azonban azt is tapasztaltuk, hogy egyre gyakoribbá váltak a Piac tér területén a racionális gazdálkodásból fakadó tulajdonoscserék. 1846. február 26-án kelt az a szerződés, amelyben Spánier Ferdinánd nagykanizsai kereskedő és herceg Batthyány Fülöp elcserélte azt a telkét, amelynek két oldala is a Főpiacon volt — tehát minden bizonnyal valamelyik kivezető út menti saroképület lehetett —, közvetlen szomszédja Nőthig Ferenc fundusa volt. Ez a fundus a rajta lévő épülettel eddig Spánier kereskedőé volt, s külön kiemelték a szövegben azt is, hogy „jó karban vagyon", illetve „nagy jövedelem várható" tőle elhelyezkedése miatt. Ugyanakkor a hercegnek a Fülöp utca és az Iván (Ignátz) utca találkozásánál volt egy kevésbé frekventált ingatlanja, amelyet korábban uradalmi mészárszékként, később pedig Bárány vendéglőként használtak, de ez az ingatlan távol esett a piactól, az épület eléggé elhagyatott volt már, kevesebbet ért. A contractusban a herceg arra kötelezte magát, hogy 14 000 pengő forint fizetése mellett elcseréli ezt a gyengébb forgalmi értékű ingatlant a kereskedővel, mégpedig oly módon, hogy 4000 forintot a szerződés aláírásakor fizet ki, a többit pedig 1849-ben részletekben. Az aktus kezdeményezője Spánier kereskedő volt, akinek az volt a terve, hogy a szerzett 262 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) telken szivargyárat és dohányraktárt fog létesíteni. Azt is gondolhatnánk, hogy a hercegnek kapitalista vállalkozói kedve kerekedett a reformkor vége felé, mivel igen jó telket szerzett az ország egyik legnagyobb kereskedelmi központjában, ám erről szó sincs, mivel a szerződésben az is benne szerepel, hogy Spánier kereskedő egyből bérbe is vette a Piac téren lévő volt házát, és évi 800 forintot fizetett annak használatáért."1 Könnyen elképzelhető, hogy ki sem költözött az épületből, az továbbra is használatában maradt, sőt annak egy részét még tovább is adta bérletbe, ott működött a későbbiekben Fesselhoffer József fűszer- és kelmeboltja."2 Spánier fűszerkereskedő és szivargyáros volt, aki elnöke lett a vizsgált korszakunkon túlnyúló, de az addigi vállalkozói folyamatokat biztosan reprezentáló Kereskedelmi Társulatnak, amely 1851-ben alakult meg. A kereskedelemnek meghatározó alakja volt, de nem riadt vissza a versenytársak munkásainak elcsábításától, erőszakos megoldásoktól sem. (Lásd később a Molenda-féle esetet.) Tudjuk róla, hogy Hollandiában tanulta ki a szivargyártó mesterséget, s az 1840-es években a szivargyártás terén már minőségi különlegességekkel tudta meglepni a vásárló közönséget."3 Spánier Ferdinándról egy szakirodalmi forrás azt állítja, hogy 1841-ben települt Kanizsára, ám ez nyilvánvalóan tévedés, hiszen egyrészt már 1815-ben polgárrá választották a Hamburgból betelepedett „tabakost", másrészt pedig már az 1830-as évek dicális összeírásaiban „boltos" megjelöléssel ott szerepel a neve.114 Az 1841/42. adóévben a neve alatt már egy 1. osztályú kereskedést, egy lakót, 2 szolgát és egy szolgálót írtak össze, 200 forintnyi jövedelme volt csak az ingatlanbérleteiből, s ugyanakkor több mint 30 forint adót fizetett.115 Háza a város központjában vélhetően a Hauser-féle kereskedéssel egy épületben volt. Spánier kereskedő üzlete még az 1850-es években is megvolt a Piac téren. Érdekesség, hogy Spánier Ferdinánd evangélikus vallású kereskedő volt, ugyanakkor lutheránusok alig néhányan éltek Kanizsán, 1846-ban mindössze 60-an voltak.116 Az identitástudat azonban erős volt: 1845. július 19- én megalakult az evangelikus gyülekezet, s az alakuló ülésen két evangelikus kereskedő is ott volt: Spánier Ferdinánd és Molenda Eduárd. Az ott lévők mindjárt összeadtak 437 forintot iskola és templom építésére, s egy évvel később 378 forintért vettek is egy telket építkezés céljából a Gábor utcában (később Batthyány utca), ám a tervek nem válhattak valóra.117 Már többször emlegettük a Pichler családot, amely az 1770-es évek óta meghatározó szerepet játszott Kanizsa kereskedelmének életében. A családból többen is bekerültek a purgerek közé, s közülük Pichler Aloysiust 1822-ben megválasztották kvártélymesternek, Pichler Henrik pedig 1841-ben kanizsai városbíró lett. Pichler Henrik vasárus volt, az 1841/42. évi adataink szerint vállalkozása 1. osztályú kereskedésnek minősült, a cégnél 1 zsellér jogállású embert, 3 szolgát és szolgálót foglalkoztatott (elképzelhető, hogy az utóbbi háztartási alkalmazottat jelent). Tudjuk róla, hogy 160 forintjövedelme volt bérbe adott ingatlanból, ugyanakkor rendelkezett 4,5 hold szántóval és 7,5 holdnyi rétterülettel, voltak lovai, tehene és sertése; tehát Pichler Henrik megtestesítheti azt a vállalkozó típust, aki régi kanizsai famíliából származik, a város közepén él, befolyással és igen nagy vagyonnal rendelkezik, hiszen voltak földjei és jól menő kereskedése, alkalmazottai. A pozitív képet némileg beárnyékolja az 1843. év, amikor is Pichler Henrik csődbe ment azért, mert magánvagyonából jelentős kölcsönöket adott veszélyes helyzetbe jutott embereknek, s a végén ennek lett az áldozata. Teljes vagyonbukás érte, házát, üzletét, földjeit és még a bútorait is elárverezték, természetesen bírói tisztségéről is kénytelen volt lemondani.118 A polgáriasuk környezet racionális életfelfogásának terjedése új szakmák és foglalkozások, valamint új értékrend kialakulását is magával hozta, így nem véletlen, hogy a nyugat-európai modernizációnak az emberi élet során való felértékelődése is egyre fontosabbá vált. Ennek egyik elemét érhetjük tetten a városi patikák vállalkozási alapon való működtetésében. A város első patikája kezdetben a Ferenc-rendiek tulajdonában volt, ezt 1730-ban adták el egy polgárnak, akinek neve nem ismert.119 Ez a gyógyszertár egyike volt Magyarország legrégibb patikáinak. A város első ismert polgári gyógyszerésze Reiner Antal volt, aki az 1780-as években eladta gyógyszertárát Thein Jakabnak, akitől pedig 1792-ben Francz Antal vásárolta meg. Ezt a patikát bérelte ki a csehországi Znaimból származó Lováck Ferdinánd, majd 1806-ban megvette, és egészen 183 7-ig irányította is működését. Ezután fia, Lováck Károly vette át a boltot, amely a Fő úton az Eötvös tér és a Piac tér között feküdt félúton, néhány háznyira a kastélytól. A patika az 1840-es években a Fekete Sas nevet vette fel.120 Volt a városban egy másik patika is, mégpedig a Haller Antal által alapított, 1805-ben megnyílt gyógyszertár, azonban a gyakran italozó tulajdonostól hamarosan azt is megvette Lováck Ferdinánd. Lováckot az egyház is megbecsülte, hiszen halála után a ferencesek zárdájának kriptájában temették el, oda, ahol például báró Sennyey Josefa, Hoer Magdolna (Inkey Boldizsár 4. felesége) is nyugszik.121 A növekedő népesség s a nagy átmenő forgalom, valamint a jelen lévő kórház miatt vélhetően jól ment a patikusoknak, nem véletlen, hogy 1835-ben négyen is folyamodtak gyógyszertárnyitási engedélyért, mégpedig Szép Károly, Schwarz Ferenc, Czellinger Ferenc és Lováck Ferdinánd, közülük az engedélyt Szép Károly kapta meg. Az új gyógyszertár 1836-ban nyílt meg, s az „Igazság" nevet kapta.122 Részben 263 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) kapcsolódik a patikákhoz, hogy Kanizsának már az 1770-cs években két orvosa is volt.123 A 18. század utolsó harmadától fellendülő kereskedelmi forgalom új lehetőségeket teremtett a városi kiskereskedők számára is. Többnyire a szegényebb gazda vagy iparos családok közül kerülhettek ki azok a fuvarozók, szállítók, akiket — Blankenberg tanulmánya óta tudjuk — népiesen „Krobotenfahrernak" neveztek.124 Tevékenységük általában valamely nagykereskedő megbízásából folyt: a környező vidékeketjárták és felvásárolták, befuvarozták Kanizsára a kereskedők csarnokaiba, tárházaiba azokat a termékeket, amelyeket aztán tovább lehetett szállítani és értékesíteni. ,/L terményeket exportáló kanizsai szekeresek kézmű- és vasárukkal, teával, fűszerekkel megrakodva térnek vissza Bécsből, Grazból és Triesztből" — írja Antalffy Gyula.''25 Ezek a beszerző fuvarosok eljutottak Szlavónia területeire, délre, a Száva menti vidékekre, a Karszt-hegységig és Likába, Somogyba, Baranyába, felvásárolták a mézet, nyersbőrt, pálinkát stb. A reformkor nagy újdonsága a szlavón területeken megtermelt szilvórium felvásárlása, összeszedése volt. Egy 1839. évi, Deák Antalhoz, az akkori alispánhoz intézett beadvány szerint ,A kanizsaiak már a külfölddel élénk kereskedést folytattak és már egészen iíj cikket honosítottak meg. A pórnép majdnem kizárólag kereskedelmi fuvarozásból élt. Szlavóniából 2000 akó szilvóriumot szállítottak évenként Nagykanizsára és innét a legnagyobb kereskedelmi piacokra".126 Világosan mutatja a kanizsai társadalom kereskedelem-orientáltságát, hogy az adóösszeírások még az 1830— 40-es években is — amikor már semmitmondóvá válnak az országban az ilyen jellegű összeírások —, igen magas egy gazdára jutó lószámot adnak, ezzel is bizonyítva a fuvarozás jelentőségét. Ám arra mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a Krobotenfahrer-tevékenység nem egyedülálló, a kereskedelemmel foglalkozó városokban szinte mindenhol vannak adataink arra, hogy a szegényebb társadalmi rétegek igen jelentős mértékben tudtak jövedelempótló fuvarozási munkát végezni. A reformkor elején ezeknek a szállítóknak az országban különböző elnevezése volt: így például Pesten a „Landkutscher" és a „Fahrleute" elnevezés dívott, Budán megkülönböztették az „aurigator provinciális"-t és az „auriga vecturisans"-t, Pozsonyban csak egyszerűen „vecturians"-nak nevezték, míg Újvidéken a „veredarius" elnevezés bukkant fel.127 3. A zsidó kereskedők jelentősége Kanizsán A magyarországi gazdaság- és társadalomtörténet legnehezebb feladatai közé tartozik az országban élő zsidóság gazdasági működésének vizsgálata. A szakavatott elemzést nehezítő tényezők között első helyre a népességcsoport mobilitása kívánkozik, amely szinte lehetetlenné teszi egyes famíliák nyomon követését. A mobilitást nagyban meghatározta, hogy a zsidóság egy része a kereskedelem bizonyos formáival foglalkozott, s ez már önmagában is feltételezi a vállalkozói mobilitást. A másik probléma a névhasználat. Majd csak az 1840. évi 29. tc. tette kötelezővé az állandó névhasználatot, így nem véletlen, hogy korábban számos esetben hasonló néven ugyanazt az embert vagy családot kell értenünk, ám nagyobb tömegű zsidó népességnél már óriási problémát jelent az azonosítás. Harmadszor pedig meg kell említenünk, hogy a vizsgált korszakban a magyarországi népesség-összeírások alapvetően a letelepült népesség vizsgálatára alkalmasak, a vármegyei zsidóösszeírások pedig sok esetben megbízhatatlanok; ezért általában inkább az uradalmi levéltári forrásokból lehet — szerencsés esetben — nyomon követni kisebb közösségek vagy személyek létét. Mivel a zsidóságnak a keresztény Európában földje tulajdonként nem lehetett, szabad királyi városba nem költözhetett, és ingatlant ott nem vásárolhatott (főleg a város melletti, általában fallal elkülönített gettókban lakhattak), klasszikus mezőgazdasági tevékenységet sem folytathatott, így a korabeli zsidóság elsődlegesen ott számíthatott jelentősebb toleranciára, ahol a földesúrnak szüksége volt erre a népcsoportra. Nem véletlen, hogy Magyarországon elsődlegesen a mezővárosokban, illetve a nagyobb uradalmakban telepedhettek le, és folytathattak gazdasági tevékenységet. A katolikus Habsburg-állam is megkülönböztette a zsidóságot, megalázó létfeltételeit nehezítette az a személyi taksa, amellyel külön sújtották: 1743-ban minden zsidó család 6 forintot volt kénytelen adózni, különben kiutasították az országból. Bányavárosokba 1693-tól nem költözhettek, később Mária Terézia a borárulástól is eltiltotta őket.128 A 18. században Nyugat-Magyarország egyik legnagyobb uradalmi rendszere a gróf Batthyány família kezében volt. Ebben a jól kiépített nagybirtokrendszerben több olyan uradalmi központ is volt, (Körmend, Pinkafő, Rohonc, Szalónak, Zalaszentgrót, Kanizsa, Homokkomárom stb.), ahol szükség volt jelentős árumennyiség mozgatására, szállítására. A gróf Batthyány család tagjai felismerték a zsidóság létéből fakadó ilyenfajta előnyöket, nem véletlenül állapíthatta meg Németh László egyik tanulmányában, hogy a 18. század első felében a Zalában lévő zsidóság jelentős része Rohoncról12'' (tehát egy Batthyányközpontból) érkezett. Ezt megerősíti az az adat, amely szerint 1848-ban Rohoncon 209 zsidó família élt.130 Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy vármegyei és uradalmi kutatási tapasztalataink szerint az ezen a területen megjelenő és szaporodó zsidó264 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) ság nagy része nem kereskedő volt. Néha még szaktörténészeket is megtéveszt az a csalóka kép, amely a felszínt tükrözi. A történelmi forrásokban elsődlegesen a „gazdag" zsidóság tűnik fel, olyanok, akiknek személyéhez jelentős mértékű ipari, vállalkozói, kereskedői tevékenység társítható, s ennek alapján azt is hihetnénk, hogy az egész zsidó népesség ilyen. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell, hogy a magyarországi zsidóság a 18—19. században végtelenül tagolt, szegmentált, életkörülményeiben, gazdasági működésében, vallásában, szociális kapcsolataiban stb. eltérő jellegű társadalmi csoport. Hadd hívjuk fel a figyelmet arra a tényre, hogy például a birodalom fővárosában, Bécsben (tehát egy több mint 200 000 lakosú nagyvárosban) egészen az 1840-es évekig alig 200 zsidó családfő élt,131 amelynek oka a korábbi kiűzetés volt. Sokkal nagyobb számban találhatók ebben a korban izraeliták Cseh- és Morvaországban, legnagyobb számban pedig a 18. század végén a birodalomhoz került Galíciában fordultak elő, ahol elsődlegesen az orosz pogromok elől menekülve tömegesen jelentek meg. A szakirodalomban a magyarországi zsidóság létszáma mértékadó becslések szerint az 1720-as években mintegy 13—14 000 fő, ezzel szemben az 1780-as évek közepére már 75-80 000 fő. Az igazi nagyobb tömegű beáramlás és a belső szaporodás esetükben inkább a 19. századra tehető, 1890-ben mintegy 800 000-en, míg a világháború előtt már 1,2 millióan voltak az országban, vagyis Magyarország lakosságának körülbelül 5%-a volt ekkor az önmagát izraelitának valló ember. Az alábbiakban megpróbáljuk a kanizsai zsidó népesség létszámát bemutatni. A következő ábra mintegy 120 évre vonatkozóan mutatja az adatokat. Látható a grafikonból, hogy a gróf Batthyány Lajos 1744-ben bekövetkező uradalom- és városvásárlása előtt alig fordultak elő izraeliták Kanizsán. Egy, a 17—18. század fordulóján a Neoacquistica Commissio által készített jelentésből az derül ki, hogy a „városfalon belül csak katolikus lakosság él, zsidókat, rácokat a falakon belül nem tűrnek".''32 Az 1725—28 között végrehajtott országos zsidóösszeírás vármegyei adatai szerint Kanizsán élt már „Simon Ádám, kinek feleségét Mózes Katának hívják. Két fia közül a 19 éves Mózes egy keszthelyi zsidónál van, a másik Márk, 8 éves. Sára lánya férjnél van. Rohoncon él a család. Tart még egy keresztény szolgát is. A városnak 25 forint árendát fizet, boltbéli portékákkal kereskedik."133 Lehetséges, hogy az 1720-as évek közepe táján még csak ez az egy zsidó család élt a városban, ám azt is tudjuk, hogy az ekkor Szapáry-kézen lévő uradalomban több zsidó bérlő is volt már. Egy 1733. évi iratból ismerjük, hogy Kanizsán a már említett két görög bolt mellett volt „Sidó bolt" is, amely után azonban nem kellett árendát fizetni.134 Az összeírások szerint 1735-ben már 3, míg 1746-ban már 7 izraelita család élt Kanizsán, számuk 1754-re megduplázódott. Az ekkoriban a városban megjelenő izraeliták foglalkozását nehéz a mai fogalmainknak megfelelően pontosan megmondani, hiszen jó néhány esetben azt látjuk, hogy az árendás tevékenység mellett nyilvánvalóan kereskedtek is, adott esetben az ipari termék-előállítás mellett forgalmaztak is. így például egy uradalmi irat 1751-ből Áron Jakab tevékenységét „serfőző"-ként állapítja meg; Áron Jakab az 1730-as években felépített uradalmi serfőző ház bérlője lehetett.135 Egyértelműbb a helyzet Ábrahám Sailnál, akit boltosnak mond a forrás. Májer Marx és a Jónás nevű mészá- A zsidó családfők (felnőttek) létszáma Kanizsán 1728-1848 között 265 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) ros esetében nyilván összeolvad a két alapfoglalkozás (a kereskedelem és az ipar), akárcsak az „öveges sido"-nál.136 A helyben élő zsidóságnál azonban lényegesen fontosabb lehetett a vásárokon megjelenő mobil kereskedő zsidóság, amely vélhetően a vármegyei összeírásban feltüntetett városokból (Sümeg, Keszthely stb.) is származhatott. Mindenesetre meg kell említenünk az érdekes egybeesést a Kanizsán is és Sümegen is élő Marx nevű izraelita család, avagy a több városban is előforduló Lebl — avagy annak formaváltozatát jelenthető Leeb, Leebl stb. — nevű família esetében. Ez utóbbi néven a későbbiekben Kanizsán egy komoly gazdasági vállalkozás alakult ki. Fontosnak tartjuk azt is kiemelni, hogy az 1730-as években megjelent már Kanizsán a később nagy befolyást szerző Polák család; jelenlétükre, tartós letelepedésükre utal, hogy a későbbi összeírásokban is mindvégig szerepelnek. A 18. század közepétől a zsidó családfők létszáma folyamatosan növekedett, igazi nagy kiemelkedés azonban az 1767—1771 közötti intervallumban következett be, amikor is rövid néhány év alatt csaknem megháromszorozódott a számuk, ezzel szemben viszont 1782 után némileg csökkent. A zsidóság egyik szembetűnő tulajdonsága egyértelműen a nagy mobilitás. Vizsgálódásaink során a fentebbi ábránkban közölt évek adatait összevetettük az egyes conscriptiók névsoraival, s nagy általánosságban azt állapíthatjuk meg, hogy a század középső harmadában még igen nagy volt a fluktuáció. így például az 1759. és az 1767. évi összeírás egybevetésekor a 14- ről 19-re szaporodó családnevek alapján úgy tűnik, hogy mindössze 4 olyan család lehetett, amely továbbra is helyben maradt, a többi család (családnév) kicserélődött.137 Helyben maradtak a Mayer, a Salamon, a Gertii (Gertell) és a Jónás famíliák. Mindez megerősíti azt a fentebbi véleményt, miszerint a korabeli zsidó népesség igen mobil társadalmi csoport volt, s vélhetően a néhány évre szóló árenda lejárta után sokan jobb pozíciót kerestek maguknak, ami együtt járt az elköltözéssel. Azt gondoljuk, hogy egy alapvetően könnyen mobilizálható vagyonnal rendelkező népesség esetében ez nem is okozhatott problémát. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az 1760— 70-es évektől kezdve a zsidóság számára mind a környék uradalmaiban meginduló gazdálkodási rendszer, mind országosan is egyre szélesebb gazdasági lehetőségek következtében kapuk nyíltak, vélhetően ők is igyekeztek a mindig legjobb lehetőséggel kecsegtető bérleti szerződést megszerezni. Ugyanakkor arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy az 1769. évi összeírásban már olyan újabb személyek jelentek meg, akik előtt fényes kanizsai karrier állt. Emeljük ki ezek közül a Hersli (később Hirschl, Herschl, Herschli, Hirschler néven), valamint a Mayer család tagjait, akik majd a századforduló környékén jutnak jelentősebb befolyáshoz. Az izraelita népességnek az 1750—70-es években bekövetkező szaporodása egybeesett a város népességének általában vett igen dinamikus növekedésével. A különböző irányokból jövő, igen nagy számú betelepedés és a belső szaporulat eredményeképpen a két Kanizsa népessége az 17 70-es évek elejére már elérte a 3700, 1784-ben pedig az 5000 főt, s ezzel Zala vármegye legnagyobb települése lett, a mellette lévő Somogy települései nem versenyezhettek vele, a Dél-Dunántúlon egyedül csak Pécs előzte meg.138 (Nem véletlenül állapíthatta meg Degré Alajos egyik tanulmányában, hogy 1750-től 1770-ig a családok száma 295-tel gyarapodott, j13" Azonban a növekvő zsidó lakosság megtelepedése kivétel nélkül kizárólagosan a földesúr fundusain történhetett, s ez eredményezte azt, hogy őket a legtöbb esetben zsellérként vették figyelembe az összeírok. Ugyanakkor — mint ahogyan az utcahálózattal kapcsolatban már érintettük — a földesúr telkei a városon belül nem voltak mereven elválasztva a városi lakosok fundusaitól, bár kétségtelenül volt néhány utca, ahol inkább földesúri telkek voltak többségben (Magyar utca, Légrádi út). Villányi Henrik egyik tanulmányában hivatkozik egy 1784. évi levélre, amelyben a Nagykanizsán élő zsidók panaszkodnak a városra, mivel az a zsidók letelepedését ellenzi, és állandó nehézségeket gördít a zsidó vallású kereskedők megélhetése elé.140 1784-ben vásárolták meg a kanizsai izraeliták a földesúrtól az új temetőjük telkét, ugyanis a régi kis temetőjük már megtelt. Joggal mutat rá a szerző a következményekre: a szerződés bizonyítja a zsidóság szaporodását, másrészt pedig világosan utal a zsidó hitközség létére. Imaháza 1745-től volt a hitközségnek, mégpedig a Kis Sörházban, amely jó 80 évig szolgálta a zsidóságot Kanizsán.''41 Az 1780-as évektől folyamatosan javult a magyarországi mezőgazdaság birodalmi pozíciója, amit elsődlegesen a meginduló osztrák iparosodás és urbanizáció, valamint a 1792-től a kialakult francia (napóleoni) háborús konjunktúra motivált. A századforduló környékén Kanizsa népessége átlépte azt az európai mércével mérve is minimális Iélekszámhatárt, amelytől a nyugat-európai szakirodalom egyáltalán városnak tekinti a települést.142 Egyes szakirodalmi munkákban ezt a létszámot ún. „városi küszöbnek" nevezik.143 A háborús évek alatt főleg 1800 után figyelhető meg a zsidó népesség szaporodása Kanizsán; 1813-ban egy dicalis összeírás szerint 77 izraelita családfő élt a városban, akik közül vélhetően 12 foglalkozott főállásban kereskedelemmel. Persze szaporíthatta a kanizsai zsidóság létszámát az is, hogy egyes magyarországi városokban még a századforduló körüli években is előfordultak pogromok, zsidókiűzések vagy kitiltások.144 A jelentősebb kereskedők között néhánynak a vállalkozására feltétlenül utalnunk kell. 266 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Az egyik legnagyobb kereskedelmi vállalkozást ebben az időben a Lachenbacher család tagjai folytatták. (Sok esetben nevüknek írása Lachenbach.) A család nevében őrizte származási helyét, amely a Sopron megyei Lakompak (németül a település neve Lachenbach) volt, ahonnan igen sok zsidó ember rajzott ki a 18-19. században. A Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint 1848-ban a település 1800 lakója közül 1200 fő izraelita volt.145 Kanizsán az 1790-es években két híres, később szinte egyidőben meghalt Lachenbacher is élt: Mózes és Izrael. Pontos adatunk van rá, hogy az egyik, Lachenbacher Israel 1799-ben 850 forintért megvásárolta a kanizsai Israel Josz házát, lehetséges, hogy ekkor telepedett le Kanizsán a család.146 Blankenberg Imre visszaemlékezése szerint Lachenbacher Mózes igen gazdag, művelt és fennkölt gondolkodású férfiú volt, állandóan négyes fogaton járt, szép alapítványt tett a kanizsai gimnáziumnak és a pesti Pázmány egyetemnek.147 Hadiszállítóként tevékenykedett a franciák elleni háború alatt, 1814-ben „k.k. Grosshandler", vagyis császári és királyi hadiszállító lett. Kereskedelmi tevékenysége alapvetően nagy mennyiségű termény forgalmazására szorítkozott, ám később az is előfordult, hogy egyenesen a katonaságnak is szállított. A 19. század elején a kanizsai uradalom egyik legfontosabb kereskedője volt, de azontúl a többi Batthyány-uradalom kereskedelmében is döntő szerepet játszott, többek között a déli uradalmakból ő forgalmazta, szállíttatta az állatokat. Külkereskedelemmel is foglalkozott, amit az is bizonyít, hogy 1803-ban az uradalmi tiszttartó azt írja a grófnak, hogy "Lachenbacher zsidót nem engedték át a határon, amikor gabonát szállított ki".Ma Foglalkoztak a Lachenbacherek ebben az időben pénzkölcsönzéssel is. Akárcsak mások is a konjunkturális években, úgy Lachenbacher Mózes is felhalmozott pénzének egy részét ingatlanba fektette, megvásárolta Bécsben a Naschmarkt mellett lévő nagy kiterjedésű „Freihaus"-1, amely még a 20. század elején is Bécs legnagyobb lakóépülettömbje volt, és csak közvetlenül a háború előtt bontották le.149 Egy 1810. évi töredékforrás szerint Lachenbacher Mózes vagyona 47 591 forintot tett ki, s ez igen tekintélyes summa abban az időben.150 Lachenbacher Izrael nagy tekintélyű ember volt, 1814- ben hunyt el, egy évvel később pedig Mózes is meghalt. Mindketten a zsidó hitközség alapítói közé tartoztak. A család igen szapora volt, nemcsak Kanizsán és Bécsben, hanem Pesten is előfordultak. Ezt egy 1814. évi közgyűlési jegyzőkönyvi adat is bizonyítja, miszerint „Gottlieb Mayer kéri Lachenbacher Gottfried pesti kereskedőnél a nála lévő 16 407 forint betáblázását". 151 Venetianer Lajos is említ könyvében egy Lachenbacher Jakab nevű embert, aki az igen előkelő, 1844-ben alapított Pesti Kereskedelmi Társaságnak is tagja volt.152 Kanizsán több generáción át éltek és működtek a Lachenbacherek. Az 1780-90-es években születhetett meg az elsőt követő második generáció, így például 1794-ben született Móric, akinek valószínűleg testvére volt az a Rudolf, aki még Sopron megyében, Lakompakon látta meg a napvilágot, viszont az 1790-es években már Kanizsán élt, s az egyik régi kanizsai zsidó famíliából, a Polák családból vette nőül Elizabetet. Az 1790-es évek összeírásaiban minden esetben találkozunk a család nevével. Az 1820-as években láthatta meg a napvilágot a Kanizsa szempontjából fontos harmadik generáció: 1814-ben született meg József, akinek már felesége (Terézia) is az egyre szélesebb Lachenbacher famíliából származott; Alajos 1822-ben született, felesége a befolyásos és gazdag kanizsai Leszner család leszármazottja; Zsigmond 1820-ban, Hermán pedig 1818-ban született, az ő felesége a nagy vagyonnal rendelkező Milhoffer famíliából került ki. A módos feleségek léte arra utal, hogy a 19. század első felében jelentős különbségek lehettek már a befolyásos, nagy vagyonnal rendelkező kereskedő családok, valamint a szegényebb avagy középrétegnek számító egyéb zsidó családok között. 1848—49-ben bizonyíthatóan hét Lachenbacher élt Kanizsán, ugyanakkor Rudolf fiai, Leopold (1823-ban született) és Gusztáv (1824-ben született) Pesten voltak boltos legények. A zsidó populáció gyors létszámnövekedését mutatja, hogy Lachenbacher Heinrich lányának, Juliannának férjétől (az orvos Horschetzky Mórtól) 17 gyermeke született.153 A zsidókkal szembeni megkülönböztetést vélhetően nehezen lehetett elviselni, néha még a nagy önmérsékletről tanúbizonyságot tett befolyásos nagykereskedőknél is előfordult, hogy tettlegességre ragadtatták magukat. 1799. december 13-án a városi tanács úgy határozott, hogy Lachenbacher Izraelt a „tűz cassá"- ba fizetendő 4 forintra büntetik, mert pofon vágott valakit. Egy másik esetben azért büntették meg Lachenbacher Mózest, mert vasárnap rakatta meg a szekereket, s ez a keresztény szokásrendet sértette.154 A gazdasági sikerek azonban valószínűleg kárpótolták a Lachenbachereket. Igen nagy sikert jelentett a családnak, hogy Henriket és Bernátot Bécsben 1824. október 22-én „salamoni" előnévvel nemessé avatták, s ezzel ők lettek a birodalom zsidóságának első olyan tagjai, akik megszerezték ezt a címet. (Mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy ez a nemesség ún. birodalmi nemesség, s nem magyar nemesség volt.)155 Mutatja a család tekintélyének növekedését, hogy egy 1824. évi városi bírósági iratban a felperes Lachenbacher Gusztávot a jegyzőkönyvben már „nagyságos Lachenbacher"-nek titulálták.156 A Lachenbacherek mellett a másik legnagyobb kereskedelmi vállalkozás a századforduló környékén Gottlieb Mayeré lehetett. Ő az a kereskedő, akinek a személyéről a legkevesebb adat maradt fenn, holott kereskedése igen kiterjedt volt. A Mayer család tagjai az 1760-as évektől jelen voltak már a városban, későbbi hivatalos iratok is mindig „kanizsai kereskedő"- nek mondják Gottlieb Mayert. Hiányos adataink sze267 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) rint is igen hosszú életet élhetett, hiszen kereskedelmi tevékenysége a 19. század első évtizedeiben már igen jelentős volt, s tudjuk azt is, hogy az 1840-es években még pert is nyert pallini Inkey Imre ellen,157 tehát legalább 70—75 évet élhetett. Felesége Schwarzenberg Hermina volt, aki 1848-ban 70 éves volt. Gottlieb Mayernek négy lánya és egy fia született. 1848-ban Béni 28 éves volt, foglalkozása kereskedő. Fontos azt is megemlíteni, hogy mind az öt gyermek Kanizsán született.158 Mayernek nagy háza volt, közvetlenül a városháza mellett. Vélhetően az egyik legszebb ház lehetett, amit az sejtet, hogy midőn 1812-ben jelentős számú katonát kellett elszállásolni a városban, a katonatisztek éppen az ő házába kerültek, s el sem akartak onnan menni. A kereskedő többször instanciázott emiatt a vármegyéhez és a városhoz, végül a döntés értelmében a tiszteknek át kellett volna költözniük Hirschli Mózeshez, ám egy későbbi iratból tudjuk, hogy eszük ágában sem volt távozni Mayer házából.159 Gazdag nagykereskedőként karitatív funkciókat is el kellett látnia, tagja volt például a hitközség elöljáróságának, adományokat tett stb. Gottlieb Mayer kereskedésének virágzása a napóleoni háborúkban egyre fontosabb szerepet játszó birodalmi katonasághoz kapcsolódik. Mayernak sikerült a vármegyével egy olyan szerződést kötnie, amely szerint kizárólagosan ő szállíthatta a katonaságnak a gabonaterméket, valamint a lótartáshoz szükséges széna- és sarjúmennyiséget. (Rajta kívül még a zalaegerszegi Kajzer Józsefnek volt joga effajta szállításokra. 160) A háború vége felé az élelmiszer-forgalmazás mellett kereskedett még Mayer posztóval, vászonnal, gombbal, csutorával, vagyis olyan termékekkel, amelyek alapvetően a katonaság mindennapos igényeit elégítették ki. A kereskedő cég üzleti technikája az volt, hogy előre megállapodott a vármegyével minden egyes termék árában, a leszállítandó mennyiségben, ehhez a kereskedő nagyon sok esetben előleget vett fel, majd pedig a teljesítés után benyújtotta a számlát, s a vármegye kiegyenlítette a tartozást. Az egyértelmű, hogy a nagykereskedőnek igen jelentős forgótőkével kellett rendelkeznie; gondoljunk csak arra, hogy egy-egy havi szállítás után a vármegyének 60—70 000 forintot is ki kellett fizetnie. A különböző évek adatai közül az 1811. évből valókat választottuk a forgalmazott, szállított mennyiségek és a kereskedelmi érték bemutatására (az árak ezüst forintban értendők).161 A szerződések ellenére egy kereskedőnek sok esetben egyáltalán nem volt könnyű a pénzéhez jutni, a vármegye folyamatos adósságban volt, előfordult több éves fizetési csúszás is. 1811. március 27-éről maradt fenn az a közgyűlési bejegyzés, amely szerint Zala megye az 1809. és az 1810. évre vonatkozóan 13 250 forinttal tartozik Mayernek a széna és a zab árával, vagyis tulajdonképpen Gottlieb Mayer előlegezett a megyének.162 Mivel sok esetben hirtelen kellett nagy mennyiségű terményről gondoskodni —1814-ben például váratlanul 24 000 katona eltartását írták elő —, sok kereskedővel kellett Gottlieb Mayernek szerződést kötnie, akik viszont megint csak nem voltak pontos teljesítők. 1814. október l-jén például azt kérte a megyétől, hogy a laibachi Kondis Gáspár kereskedő tartozását segítsen behajtani.163 Már említettük azt az iratot, amely szerint az egyik Lachenbacher tartozott több mint 16 000 váltóforinttal Mayernak. 1814 elején Gottlieb Mayer azért instanciázott a városnál, hogy a pesti kereskedő Lachenbacher Gottfried kanizsai házát vegyék zálogba tartozása miatt, s ne engedjék az ő megkérdezése nélkül véletlenül sem eladni; tehát Lachenbacher kanizsai háza jelentette a biztosítékot a tartozás kiegyenlítésére. Érdekes a kérvény indoklása, miszerint a váltó kiegyenlítése érdekében igen költséges Pestre utazni.164 Előfordult, hogy a sietség miatt a kereskedő kölcsönvett gabonát forgalmazott, s ha valamiért nem tudta a kölcsönt visszaadni, akkor készpénzben kellett kiegyenlítenie tartozását. 1812-ben egy ilyen szituáció igen kellemetlen helyzetbe hozta Mayert. Az történt ugyanis, hogy a kanizsai életes háztól kölcsönvett 2681 mérőnyi zabot nem tudta visszaszolgáltatni, ám ennek fejében sót szállított Veszprém megyébe, s a szállítás hasznából kívánta tartozását megadni, a sót azonban Veszprém vármegye jogtalanul elkobozta tőle. Zala megye is kérte a só kiadását, de nem sok sikerrel. Azt írták vissza, hogy „az uzsorás kereskedés meggátlása volt az elkobzás A szállítás ideje zab köböl forint rozs köböl forint széna mázsa forint szalma mázsa forint 1811. januárban 7294 40 112 1661 11 627 2255 11 275 1250 2188 1811. februárban 3408 18 744 232 1 624 2325 12 788 697 1216 1811. áprilisban 3130 17215 - 2058 11 319 1275 2230 1811. májusban 2247 15 729 - 1441 8 646 732 1464 1811. júliusban 5505 49 550 - 2364 21 276 1169 2923 1811. novemberben 5573 50 157 - 72 452 1296 2592 1811. decemberben 5000 60 000 - - - 268 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) célja, ezért ez törvényes, így nem adják vissza". Mayer azzal védekezett, hogy ő csak szállította a varasdi Perkó Antal Ernest sókereskedő áruját, „de sem nem adta, sem nem vette azt".165 Mindez rávilágít arra is, hogy a közvetítő kereskedelem viszonylag profeszszionális szinten működhetett Mayer kezében, bár kétségtelen, hogy az általa szállított minőségre voltak panaszok. Egy 1811. évi irat szerint a Gottlieb Mayer által a katonaság számára szállított széna és zab rossz minőségű, ugyanis megbetegedtek tőle a lovak.166 Maga a vármegye is úgy vélte, hogy igen drágán dolgozik a kereskedő. Egy szerződéstervezetből tudjuk, hogy mennyibe is kerülhetett a gabonaszállítás. 1811. decemberében 5000 mérő zab szállítására szerződtek a felek, 12 forintért vette volna a megye a zab mérőjét, de mert a megye vállalta a szállítást, így a nagykereskedő 1 forintot elengedett. Ha ehhez hozzávesszük az áru felhajtását, összeszedését, központosításának költségét stb., akkor sem becsülhetjük a forgalmazási költségeket 2 forintnál magasabbra, vagyis a termék árából mintegy 15%-nyi lehetett a forgalmazási költség. 167 Szintén a francia háborúk alatt gazdagodhatott meg Strasser Lázár is. Róla annyit tudunk, hogy Lazarics (Lázár) Strasser néven 1800-ban már Kanizsán élt, az 1813. évi zsidóösszeírásban is szerepel. A Strasser név igen gyakori volt abban az időben, nagyon sok városban és egyéb területen előfordul, így nehéz azonosítani a személyt. Azt azonban tudjuk, hogy gabona-nagykereskedő volt. Az 1848. évi zsidóösszeírás adataiból kitűnik,168 hogy az akkor 53 éves, tehát vélhetően 1795-ben született Lázár D. Strasser rajkai születésű volt, ami két érdekes következtetésre ad lehetőséget. Az egyik az, hogy a századfordulón felemelkedő izraelita népességből ismerünk egy győri származású híres Strasser Izidor nagykereskedőt, s Győr és Rajka nincs olyan nagy távolságra, hogy ne találnánk logikai kapcsolatot közöttük. (Ismert, hogy a győri Strasserek a 19—20. század fordulójára igen tekintélyes hajózási céget hoztak létre.)16" Másrészt későbbi forrásokból tudjuk, hogy a Strasserek Bécsben is rendelkeztek házzal, telekkel, jelentős befolyással, vagyis minden további nélkül feltehetjük, hogy a kanizsai Strasser Lázár ennek a családnak lehetett a tagja. A többlaki életre utal az is, hogy az említett conscriptio szerint a fiatalabb Strasser Lázár 37 éve él Kanizsán, vagyis csak 1811-ben költözött a városba, addig máshol nevelkedett, vélhetően a 16. életéve betöltése után kapcsolódott be apja mellett a munkába. A kanizsai Lázár Strasser meggazdagodását mutatja, hogy 1820-ban, tehát valamivel a háború vége után a Piac téren igen szép, klasszicista házat építtetett, azt, amelyik a későbbiekben vejének, Gutmann Simonnak kezén szépült meg, s ma is az egyik impozáns épülete a városközpontnak.170 Blankenberg Imre 1929-ben megjelent rövid tanulmányában szintén a századforduló befolyásos üzletembereinek sorában említi Strasser Lázárt,171 aki meghatározó, befolyásos tagja volt a kanizsai hitközségnek is. A századfordulónak az említetteken kívül még több híres kereskedő famíliája volt. Nagy befolyással rendelkeztek a Pressburgerek, Hirschler Leó, a Dobrin család tagjai, Lessner Bernát, Zappert József, Bettelheim Baruch (Baroch) — aki megalapítója volt a több mint száz évig működő Bettelheim W. Samu és Fiai cégnek —, Lőwenstein Móric, s nem utolsósorban Blau Mózes. Villányi Henrik egyik írásából tudjuk, hogy az említett Lőwenstein és Blau kereskedők nagy vagyonnal rendelkeztek.172 Ha a fenti neveket összevetjük az 1800. és az 1813. évi kanizsai zsidókat felsoroló névlistával, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy közvetlenül a századfordulón a fentiek közül még csak a Lachenbacher, a Strasser és a Mayer családnév fordul elő, ezzel szemben az 1813. évi összeírás szerint már ott van Joseph Preissburger, Michael Jemnitz, két Bachroch, három Hirschl stb., vagyis a kereskedő zsidók beköltözése inkább a 19. század első évtizedében mehetett végbe. Érdekes ugyanakkor, hogy ha szembesítjük a 77 főt tartalmazó 1813. évi zsidóösszeírás névlistáját a szintén 1813. évi dicalis conscriptióval, akkor kiderül, hogy a 77 izraelita családfőből mindössze 12-t írtak öszsze kereskedőként, a többiek esetében más megnevezés szerepel. Azt pedig külön hangsúlyoznunk kell, hogy az 1813. évi dicalis összeírásba felvett 27 főnyi kereskedő és boltos közül csak 12 volt zsidó (44%) származású.173 Az összeírt 77 zsidó családfő nagyjából 350—400 fős közösséget, tagjai a korabeli Nagykanizsa népességének mintegy 10—12%-át jelenthette. A zsidóság számbeli növekedésének üteme jóval erőteljesebb volt, mint a városi polgárságé. A zsidóság gazdasági erejét mutatja, hogy a 19. század első felében már templomépítésbe kezdtek. Szükség is volt egy új épületre, hiszen a „Kis Sörházban" lévő imaházat már régen kinőtte a közösség, ugyanakkor a gazdag zsidó családok házi templomot tartottak fenn. A földesúrnak igen előnyös volt a zsidóság szaporodása, így a városiakkal szemben is gyakran megvédte és támogatta ezt a társadalmi réteget. Ezt bizonyítja, hogy Batthyány Lajos herceg 1806-ban a zsidó hitközségnek ajándékozta a Fő utca 6. szám alatti telkének egy részét. A hitközség folyamatos gyűjtést tartott, hogy az építkezés pénzügyi alapjait biztosítsa. 1807-ben el is kezdték az építkezést, ám hamar kiderült, hogy a tervezett szerény méretek nem felelnek meg a kívánalmaknak, ezért át kellett terveztetni, meg kellett nagyobbítani az épületet. 1817-ben folytatták a már több éve megszakadt munkát, végül 1821-ben tudták befejezni. A zsinagóga ünnepélyes avatásán, 1821. szeptember 269 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) 4-én Batthyány Fülöp herceg jószágkormányzójával képviseltette magát, valószínűleg katolikus magyar arisztokrataként nem lett volna ildomos jelenléte (a szokásokkal is ellenkezett volna, s ugyanakkor nagy presztízsveszteséget is okozott volna a hercegnek). Az akkori rendelkezések értelmében utcafrontra nem lehetett építeni a zsinagógát, így a telken a földesúri épület mögé, igen szűk területre kellett bezsúfolni az épületet.174 A zsidóság számbeli szaporodása, s nem utolsósorban gazdasági erejének folyamatos növekedése a századforduló körüli években kiélezte a város és a betelepült zsidóság kapcsolatát. A zsidók továbbra is extraserialistának minősültek, akik csak a földesúri fundusokon lakhattak, azonban ingatlanszerzéseik már megindultak. Ez azt jelentette, hogy az a telek, ahova házukat felépítették, vagy ahol azt megvásárolták, továbbra is a földesúré volt, ám adhatták- vehették a rajta lévő épületet. Egyre több, korábban keresztény kézben lévő épülethez jutottak hozzá. Egy, a városiak által 1810-ben keltezett panaszlevélben azt írja a város, hogy „...ámbár a Zsidók kedves hazánkban polgári jussal még nem ditsekedhetnek, még is örökös jussal bírnak Házokat, és pedig a legg szebb, legg jobb fekvésű és legg téresebb Házok közül mostanságik 39-et bírnak...". Ugyané panaszlevél említi azt is, „...minthogy a multt Tavasziul fogva már 6 házokat szereztek nálunk a Zsidók... méltán félhetünk, hogy a keresztény vagyonosabb lakosokat ki szorítani és Kanisát, mint már jövendöltetik is, valóságos Zsidó Várossá tenni fogják."'' 75 Az ingatlanszerzéshez csak annyit tehetünk hozzá, hogy említettük már Gottlieb Mayer fényes házát, Hirsch Leó épületét, a valamivel később felépült Strasser-házat stb., vagyis valóban egyre nyilvánvalóbb volt a gazdag, főleg kereskedő zsidóság befolyása a városban. Különösen zavarhatta a helybeli purgereket, hogy a Piac téren és a Fő utcán, tehát a központi területeken nagy számban voltak földesúri fundusok, ahova a zsidók letelepedhettek, s a régi magyar vagy német iparosok lemaradtak a gazdasági versenyfutásban. Bár a Városi Tanácsban még mindig ők döntöttek mindenről, a földesúr szinte minden esetben megvédte a neki anyagilag nagyon sokat jelentő zsidóságot, akik a direkt vagy indirekt védelemért szép summát fizettek. 1815-ben befejeződtek a franciák elleni birodalmi háborúk, s ez a magyarországi mezőgazdaságot is új helyzetbe hozta. Az addigi gabonakonjunktúra az állami kereslet megszűnése miatt egy-két év után befejeződött, a gabonaárak viszonylag gyorsan csökkentek, majd 1818 felé stabilizálódtak, s egészen az 1830-as évekig jelentős elmozdulást nem tapasztalunk a búza, a rozs és a zab árának mozgásában. Mindez éreztette hatását a magyarországi külkereskedelemben is: a gabonaexport viszszaesett. Belitzky János adatai szerint a gabonaexport mintegy harmada-negyede volt csak az 1820- as években a háború alatti nagyságrendnek.176 Megváltozott a háború után a külkereskedelem struktúrája is: bár a fő exportirány megmaradt, ám most a gabona helyét egyre inkább a gyapjú vette át egészen 1831-ig, amikor is újra a gabona vált elsődleges kiviteli cikké. Ezek a folyamatok természetesen nem kedveztek a korábbi nagykereskedelmi rendszernek, s egyáltalán nem kedvezett a kanizsai kereskedelemnek. Országszerte megfigyelhető tendencia a nagykereskedelmi cégek megszűnése, jelentős kereskedői mobilitás kialakulása, a kereskedelmi tőkék allokációja, más ágazatok felé való orientálódása, a kereskedői testületi rendszerek valamilyen formájának újjáéledése és erősödése, valamint a kereskedelem szerkezetének megváltozása. Igen nagy szerencséje volt a magyar gazdaságnak, hogy a háború vége felé megindult az osztrák iparosodás (a textilipar, valamint a nehézipari ágazatok fejlődtek gyorsan), és vele párhuzamosan felgyorsult az urbanizáció, amely egyre jelentősebb keresletet támasztott a magyarországi mezőgazdasági alapanyagok és élelmiszerek iránt, s így a honi kereskedelem számára új értékesítési lehetőségek adódtak. Az olyan piacközpontok, mint amilyen Kanizsa is volt, minden változásra élénkebben reagáltak, mint a kisebb forgalmazási volumennel élő települések, az előnyöket jobban ki tudták használni, ugyanakkor a hátrányok is erősebben érződtek. Statisztikai jellegű összeírási adataink azt mutatják, hogy — vélhetően a háború utáni új lehetőségek kihasználása révén — a kanizsai kereskedők száma az 1820-as években növekedett. Ha az 1828. évi országos összeírás adatait vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy Kanizsa városában 40 kereskedő élt. Azt is látni kell azonban, hogy nemcsak beköltözés, hanem kiköltözés is folyt, minden évben tekintélyes létszámú zsidó hagyta el a várost. Maradt egy forrástöredék 1825/26-ból, amely pontosan leírja a kiköltözőket. Tekintélyes családok tagjai távoztak (lehet persze, hogy felnőtt ifjakról, máshol szerencsét próbáló vagy üzletet kezdő egyénekről van szó, amire az is utal, hogy ekkor költözött el a városból az igen gazdag Mayer, a Lachenbacher és a Tachauer család egy-egy tagja is). Néhány esetben azt is tudjuk, hova mentek; a célállomások között Bécs, Linz és Amszterdam is szerepel, de a legtöbben egyértelműen a birodalmi fővárosba költöztek.177 Míg 1813-ban a nem zsidó kereskedők száma meghaladta az izraelita forgalmazók számát, addig most, 1828-ban a 40 főből 28 személy szinte majdnem biztos, hogy zsidó származású volt, míg a keresztény, görög stb. kereskedők már csak 12-en éltek a városban. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nem zsidó kereskedők létszáma csökkent 3-mal, míg a zsidó kereskedők létszáma növekedett 16-taI. Érdemes arra is rámutatni, hogy az 1828. évi or270 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) szágos összeírás a 19. század első felére vonatkozóan az egyetlen forrás, amely az egész országra nézve tartalmazza az ilyen foglalkozásúakat. Tagányi számításai szerint 1828-ban a megyékben és a kerületekben 6255, míg a városokban 2833 kereskedő volt, ugyanakkor Zalában mindösszesen 67 kereskedőt írtak össze, abból 40-en Kanizsán laktak, vagyis a megye főfoglalkozású kereskedőinek csaknem 2/3-a a Batthyány-mezővárosban élt. Az 1837. évi összeírás igen gyors kereskedőlétszám- emelkedésről tanúskodik, hiszen a zsidó forgalmazók aránya 9 év alatt 85%-kal nőtt.178Az adóösszeírás adatait megerősíti az 1840. évi dicális öszszeírás: a létszámemelkedési tendencia nem állt meg 1828-ban, sőt a harmincas-negyvenes években erősödött meg igazán.17'' Egy 1839. évi, a kanizsai tanácshoz beadott kérelemben már a kanizsai polgárok is úgy fogalmaztak, hogy városunkban a kereskedést főképpen zsidók űzik.180 Az 1840. évi adóösszeírás szerint Kanizsa városában 67 kereskedő élt már, akik között nem tudjuk pontosan a zsidó és nem zsidó kereskedőket megkülönböztetni, ám összevetve a névsort egyéb forrásokkal, úgy véljük, hogy 45 fő lehetett közülük izraelita, vagyis a városban élő kereskedő zsidóság létszáma folyamatosan gyarapodott. Egy részletes, 1848. évi zsidóösszeírás szerint a forradalom időszakára már mintegy 130 izraelita kereskedő élt a városban, vagyis az igazi számbeli takeoff az 1840-es években ment végbe.181 Az 1840. évi adataink szerint a zsidó származású, kereskedelemmel foglalkozók esetében 28 fő kimondottan kereskedő (feltehetően nagykereskedő) volt, míg 13 fő boltos volt, tehát a reformkorra a zsidóságon belül helybeli, kisebb üzlettel rendelkezők aránya is megnőtt. Az 1848. évi összeírás azt sejteti, hogy a zsidó családok leszármazottaiból viszonylag nagyszámú „boltos" került ki, vagyis a népességszaporulat gazdasági-munkaerőbéli megoldása komplex jellegű munkaszervezeti rendszerben történhetett már. A legtöbb bolt a Piac tér körüli urasági fundusokon volt, az egyes nagyobb épületek igen sok kicsi üzletet rejtettek magukban. Ennek bemutatására emeljünk ki egyet, mégpedig az ún. Chinorány-féle házat, amely a tér déli oldalán, a Batthyány-épület mellett állott nyugatra. A ház felső szintjén két elválasztott lakásban lakott a két nemes testvér, Boldizsár és Antal. Az alsó szinten a Boldizsár-féle lakrészhez tartozott a Kalfin, a Rotschild, a Kirschner, a Reinisch, a Theodorovits, a Blau, a Milhoffer és a Wolkheim család kis boltja, míg az Antal-féle lakrész alatt volt Kirschner Mayerné, Kirschner Israel, Weisz Heinrich, Ekenberger Vilmos és Haragos Mihály üzlete. A felsorolásból is látszik, hogy többségében zsidó családok boltjai helyezkedtek itt el. Az épület udvarán cselédszobák, lécekből összetákolt fatároló (faszín), kocsiszín és istálló volt ebben az időben.182 A jelentős népességszaporulat hatására az 1840-es években a gazdagabb zsidó famíliák tagjaiból többen vásároltak a Fő tértől nem messze lévő, az újonnan kimért ún. „zsidó templom mögötti" területen fundust. így például Blau Pál izraelita kereskedő 1845. december l-jén igen nagy kiteijedésű, 1290 négyszögölnyi telket vásárolt 774 forintért, két évvel korábban pedig a Deák tér fölötti un. Ciglenica területén Liechtenstein Béni és felesége, Polák Regina vett 106 forintért földet.183 Az 1839—40. évi országgyűlés, vagy ahogyan a gazdaságtörténészek nevezik, a „gazdasági országgyűlés" nagy horderejű, s a zsidóság helyzetének megváltozását is magával hozó törvényeket alkotott, olyan jogszabályokat, amelyekkel egyrészt a személyi szabadság, másrészt a vállalkozói szabadság is erősödött, s szabadabb lehetőségei támadtak a tőkének, s vele együtt a tőkésnek. Az 1840. évi XXIX. törvény 1. §-a kimondta, hogy azok a zsidók, akik ellen nem merül fel semmi, „...az egész Országban és kapcsolt Részekben bárhol szabadon lakhatnak", kivéve a bányavárosokat. A 2.§ biztosította azt, hogy „...gyárakat zsidók is állíthatnak, kereskedést és mesterségeket akár maguk kezükre, akár vallásukbeli legények segítségével is űzhetnek s ifjaikat azokban taníthatják", s mesterségüket gyakorolhatják. A 3. § által köteleztettek arra, hogy „állandó vezeték- és tulajdonnevekkel éljenek", valamint az anyakönywezetést is előírták számukra; a terület nyelvét kötelesek használni a szerződésekben, okiratokban; s legalább enynyire lényeges volt az 5. §, amely szerint ,Amennyiben az izraeliták polgári telkeknek szabad szerezhetése gyakorlatában lennének, az ily városokban ezen gyakorlatjövendőre nézve is megállapíttatik".184 Érdemes megvizsgálni az 1848. évi összeírás alapján a kanizsai izraeliták belső társadalmi struktúráját, hiszen annak részletessége sok újdonságra deríthet fényt.185 Kanizsán a forradalom évében 1588 izraelita egyén élt, ebből 1549-en Nagykanizsán, 39- en Kiskanizsán laktak, vagyis a város nyugati mezőgazdasági vidékei egyáltalán nem vonzották az izraelitákat. Az 1588 személyt 370 családfő neve alatt vették fel. A 370 családfőből 123 foglalkozott hivatásszerűen kereskedelemmel, a többség, 247 fő főleg kereskedők csoportjai 1813 1828 1837 1840 zsidó kereskedők 12 28 45 45 nem zsidó kereskedők 15 12 23 22 összesen 27 40 68 67 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) 271 iparos volt, de más foglalkozásúak is akadtak köztük; így például két orvos is szerepel a listán. A 123 kereskedelemmel foglalkozó közül 10-nek nem ismerjük a születési helyét, bár nagy valószínűséggel harmincas-negyvenes években honnan érkeztek az izraelita bevándorló kereskedők. Az említett 51 főből 48-nak ismerjük származási helyét, s alábbi ábránk a bevándorlás főbb irányait szemlélteti. 5-nek Kanizsa volt a szülővárosa. A 113 ismert születési hellyel rendelkező közül 62 fő már Kanizsán született, 51 fő pedig bevándorló volt. Természetesen itt vannak szinte hiánytalanul a régi, a századforduló környékén betelepült családok még élő tagjai és leszármazottai. Ezek a régi kereskedő nagycsaládok famíliánként 3-5 kisebb családban éltek. Itt éltek például a Blau família tagjai, akik között ott volt a már 77 éves, még 1793-ban Aradról Kanizsára költözött Móric, illetve az 55 éves Károly, az 54 éves József, míg a harmadik generációt a 38 éves Pál képviselte, valamennyien nagykereskedelemmel foglalkoztak. A Schertz família is régi kereskedő családnak számított Kanizsán; özvegy Schertznő Buchorab Bóbi már 60 éves volt 1848-ban, de a 37 éves Jakab, a 38 éves Ignác, a 39 éves Lipót és a 40 éves Albert szintén kereskedő volt, s valamennyien kereskedők lányát vették feleségül, s az arák között találjuk a Rózenberg, a Czerkovitz és a Buchorab családok gyermekeit. Szintén a 18. század végén telepedtek le Kanizsán a Bachroch família tagjai is, közülük 1848-ban a második generációnak számító Vendel, valamint 5 fia, illetve özvegy Bachrachnő Kelemen Amália, akinek valószínűleg Vendel testvére lehetett a férje, és az ő 3 fia élt a városban. Megemlíthetjük a Dobrin családot is, amelynek tagjai közül az öreg, 74 éves Józsefen (1795-ben költözött Kanizsára) kívül 3 felnőtt férfi is élt a városban, valamennyien kereskedelemmel foglalkoztak. De itt volt a korábban bemutatott Lachenbacher famíliából 4 felnőtt kereskedő férfi, a Mayer családból egy kereskedő férfi (illetve 4 hölgy), a Polákok közül két család, a Rózenbergek (máshol Rózemberg) közül három család stb. Blankenberg írása alapján úgy gondoljuk, hogy az említett izraelita családok nagy befolyással, illetve jelentős vagyonnal rendelkező famíliák lehettek a forradalom idején Kanizsa városában. Egy másik lényeges kérdés az 1848. évi összeírás alapján, hogy a 19. század első felében, de főleg a Az ábrából világosan látszik, hogy a 19. század első felében a legjelentősebb kibocsátó terület egyértelműen Somogy vármegye volt. Somogyban tekintélyes létszámú zsidó népesség lakott ebben az időben, s Szili Ferenc korábbi kutatási eredményeiből tudjuk, hogy mintegy 3000 izraelita élhetett 1848 előtt a megye területén. Elsődlegesen a nagyobb Festetics-területekről érkeztek Kanizsára kereskedők, így például Toponárról, Szigetvárról, de a vrászlói uradalom területéről is jöttek, így például Viszlóról, említhetnénk továbbá a Vrászló melletti közbirtokossági falvakat, Nemesvidet és Szakácsit is. Az is látszik azonban a nevek alapján, hogy a Somogyból beköltözött kereskedők nem tartoztak a kanizsai elit kereskedőcsoporthoz. A gazdagabb, nagyobb tőkeerővel rendelkező kereskedők inkább Győr, Sopron, Moson és Vas megyéből érkeztek, de jöttek néhányan egy-két jelentősebb Duna-menti városból is, így például Budáról, Révkomáromból stb. A reformkornak is megvoltak a nagy izraelita kereskedelmi vállalkozói, hadd emeljünk ki ezek közül is néhány fontosabbat. Az egyik Schey Fülöp, aki 1798-ban született Nyugat-Magyarországon (születésének helye a források bizonytalan volta miatt nem tudható pontosan). Pályáját a napóleoni konjunktúra után alapozta meg, amikor fellendült az osztrák és cseh textilipar. Ekkor kezdett textilkereskedelemmel foglalkozni. Felvásárló kereskedelmét az 1830-as években egyre inkább kiterjesztette Magyarország nyugati-délnyugati területére, ahol szerződést kötött az egyes uradalmakkal, gyakran auszugális hitelekkel biztosította a nyersgyapjú felvásárlását. Bécsben élt, de Kanizsán is gyakorta megfordult, ügynökei a Dunántúl számos pontjára eljutottak. Levéltári forrásaink világosan jelzik, hogy az 1830—40-es években a Batthyányak több uradalmával is kereskedelmi kapcsolatba került. Határozott kereskedelempolitikát folytatott. Erre 272 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) világosan utal a környékbéli uradalmak terve, hogy a keveset ígérő Schey mellett más kereskedők után kellene nézniük, ám ez igen ritkán sikerült. Az 1830-as években gazdagodása mellett egyre szorosabb kapcsolatokat épített ki befolyásos udvari személyekkel, így többek között a Habsburg-ház egyik leggazdagabb családtagjával, Albrecht főherceggel, akinek ő lett a magánbankára. (A kereskedelem és a pénzügyi kölcsönzés együttese számos gyors karriert eredményezett ebben a korban.) Az 1830—40-es években Schey Fülöp már nyíltan az udvart szolgálta pénzügyleteivel, 1848—49-ben a Habsburg-barát erők mellett állt ki. Felesége a kanizsai Lachenbacher családból származó Franciska Lachenbacher, a nagykanizsai hitközségi elnök leánya volt. Schey Fülöp későbbi pályájáról megjegyezzük még, hogy 1859-ben nemesi címet, később pedig koromlai előnévvel bárói címet szerzett, ő volt a birodalom első zsidó származású bárója. Igen hosszú életet élt, 1891-ben, 97 évesen halt meg.186 Ebben a korszakban kezdi pályáját Gutmann Simon is, bár az ő felemelkedése kétségtelenül az 1850-es évektől gyorsult fel. Életét viszonylag jól ismerjük, hiszen Kerecsényi Edit 1979-ben egy tanulmányában alapos, részletekbe menő pályaképet közölt róla, illetve Sarkady István is írt a Gutmannokról egy díszkiadású családtörténetet.187 Gutmann Simon Henrik 1806-ban, más adatok szerint 1807-ben született a Kanizsától északra lévő Gelse településen, ahol apja bérlő volt. 25 éves volt, amikor Kanizsára került, ahol raktárosként vállalt állást a korábban már emlegetett Strasser Lázár nagykereskedőnél. Üzletkötései során sokat utazott, megtanulta az üzleti magatartás alapvető normáit, bejárta Magyarországot, Erdélyt, Ausztriát stb. Sarkady adatai szerint 1836-ban, szerintünk néhány évvel később (erre utal, hogy 1840-ben Strassernél lakó házatlan zsellérként írták össze) önálló kereskedést nyitott, ám az eleinte elég gyengén jövedelmezett. Üzleti pályája kétségtelenül akkor vett merészebb fordulatot, amikor feleségül vette Strasser lányát, s a hozományként kapott tőkével és egy olcsó haszonbérlettel megerősítette anyagi helyzetét. Felesége, Strasser Anna 1820-ban született Nagykanizsán, a házasság 1840. április 29-én történt.188 Az 1847—48. évi dicalis összeírás szerint Gutmann egy III. rendű kereskedés és egy III. osztályú ház után 10 forint 18 krajcár adót fizetett. Amikor 1849-ben, a magyar függetlenségi háború elvesztése után apósa Bécsbe költözött, jött el igazán az ő ideje: átvette Strasser kereskedését és üzleteit, amelyek gabona- és gubacskereskedéssel foglalkoztak. Mindez látványos javulást hozott életében, a módosabb kereskedők közé került; ezt az is mutatja, hogy 1854-ben a városra kivetett ún. Magyar Nemzeti Kölcsönből Kanizsa városában a legtöbbet, mégpedig 2000 forintnyi kötvényt jegyzett. 189 Az ő életében is együtt járt a gazdagodás és a karitatív tevékenység: az 1840-es évektől aktív részese volt Nagykanizsa közművelődési és társadalmi életének, pénztárosa volt 1842-től az Izraelita Iparos- és Kézműves Egyesületnek, alapító tagja volt 1851-ben a Nagykanizsai Kereskedők Társulatának. Házasságából több fiú született: Ödön 1841- ben, Vilmos 1847-ben, László 1855-ben, míg Aladár 1857-ben látta meg a napvilágot. A későbbiekben mindannyian gazdasági-kereskedelmi karriert futottak be. Még annyit hozzá kell tennünk Gutmann Simon pályaképéhez, hogy 1869-ben „beliscsei" előnévvel nemesi címet kapott (ő volt az első kanizsai származású zsidó kereskedő, aki magyar nemességet szerzett), Aladár fia pedig 1904-ben a bárói címig jutott.190 Különböző levéltári forrás- és szakirodalmi adatok alapján úgy tűnik, hogy a boltok és a kereskedők számának szaporodása magával hozta a kínált termékek struktúrájának szélesedését is. Ebben a korban a szakosodott, valamely meghatározott késztermékekkel való kereskedést detailkereskedésnek hívták. Azért lényeges mindez, mert itt egyrészt fontos importtermékekről, néha más országok gyarmatairól származó, ám alapvetően városi fogyasztási termékekről van szó, másrészt pedig világosan utal az urbanizációs folyamat, valamint a helyi városi kereskedelem és fogyasztás erősödésére.191 A zsidó származású detailkereskedők közül emeljük ki Rosenfeld Jakab üvegkereskedőt, Rosenfeld Sándor fűszerkereskedőt (az utóbbi alapítója volt a később három generációt megért és csak 1929-ben megszűnt Rosenfeld és Fiai cégnek). A Tachauer család textilkereskedő volt, akárcsak a Szukits Salamon által létrehozott vállalkozás. De volt az izraelita forgalmazók között pipakereskedelemmel foglalkozó is, így például 1848-ban a 60 éves Neustadl Leopold tulajdonában volt ilyen vállalkozás. A 32 éves, amúgy Toponárról ide vándorolt Richter Móric, 1843 óta kanizsai lakos taplókereskedést vezetett. Híres volt az 1844 óta Kanizsán élő Weisz Bernard dohánykereskedése is a forradalom előtti időben. A 36 éves, kanizsai születésű Stern Károly rongykereskedést tartott fenn, akárcsak a 30 éves, Pátróról Kanizsára települt Friedenthal József. Dench Jósua lisztkereskedőként működött, míg a régi betelepülők közül az egyik legismertebb szakosodott kereskedő vállalkozás a Bachroch-féle bőrkereskedés volt. Az 1820-as évek elején telepedett le Kanizsán a Weiser család (más forrásokban Veisernek írják nevüket). A Wei.serek kezdettől fogva vaskereskedéssel foglalkoztak, később pedig, 1842-ben egy igen híres vasgyárnak vetették meg az alapjait, amely a 19. század utolsó harmadában országos hírnevet szerzett magának. Eleinte persze még szerény méretekben folyt a termelés, az 1842-ben létesített műhelyben „tűzszekrényeket, kovács és gőzgépalkatrészeket és más efféle munkákat készítettek",192 Nem beszél273 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) tünk még az ún. „vegyes kereskedésekről", amelyeknek már önmagában is terjedelmes volt az árupalettája. Ezek a példák világosan mutatják, hogy 1848 táján egyre szélesebb kereskedelmi forgalmat bonyolítottak le az izraelita kereskedők, ám a legfontosabb árujuk továbbra is az alapvető mezőgazdasági termék maradt. Arra is van példánk Nagykanizsa életében, hogy a nagykereskedelemből megszerzett tőkemennyiség ipari beruházássá is vált. Az eset a már többször említett Lachenbacher családhoz kapcsolódik.193 1843-ban „Lachenbacher 1. S. és Társa" nagykanizsai kereskedő kért kiváltságot likőrgyártó üzemére. Nagykanizsa város üzleti könyvei, valamint az uradalmi tisztek tanúságtétele alapján bizonyította, hogy a szeszipari vállalkozással legalább 40 000 váltóforintnyi forgalmat fognak lebonyolítani. Kérvényükben azt ígérték a kérelmezők, hogy ha megkapják a kiváltságot, az eddiginél még több embert foglalkoztatnak. Ez azért is fontos, mert eme dolgozók „különben csak kissé szűkebb években nem csak terhére válnak az egész vidéknek, de gyakran igen szigorú nélkülöző körülményeikben még veszedelmére is". A vállalkozók 12 ember állandó foglalkoztatását ígérték, s üzleti adataik szerint 1843. január 1 és október 31 között 32 828 forint és 37 krajcár forgalmat bonyolítottak le. A kérvény szövegéből kiolvasható az is, hogy a szaporodó kanizsai népesség egy része igen rossz körülmények között élhetett. Vélhetően a bevándorlás és a belső népességszaporulat miatt jelentős munkaerő-fölösleg halmozódhatott fel, ezért írhatta Lachenbacher és Társa, hogy biztosan lesz munkáskéz a vállalkozás működtetéséhez. 194 A zsidó kereskedők gazdasági erejét és összetartozását, a megtelepedésre való, a perspektivikus jövőbe vetett hitet mutatja az, hogy 1842-ben Kanizsán létrehozták az ország első kereskedelmi iskoláját. Az ekkor már létező, 6 évfolyamból álló fiú népiskolát bővítették két évfolyammal — ahol kereskedelmi szaktárgyakat tanítottak —, ezt aztán 1857- ben megtoldották még két évfolyammal.195 Az oktatás megszervezésében igen sokat tett az 1841 és 1846 között Kanizsán tevékenykedő Löw Lipót rabbi, aki a kultúrtörténeti tevékenységén kívül a polgári forradalomban játszott szerepéről vált híressé, amely miatt a szabadságharc bukása után komoly börtönbüntetést is kapott. Löw Lipót rabbi sürgetésére építették fel az iskolaépületet, amely még az 1920-as évek végén is állt.19'''' Későbbi adatok kiemelik, hogy igen sok híres, főleg a dualizmus időszakában szép kereskedői karriert felépítő fiatal tanult itt az 1840-es években. Bár nem tudjuk pontosan, de erős a gyanúnk, hogy maga az iskolaépület a Fő út 6. szám alatti földesúri ház mögötti udvaron állt, közvetlenül a Zsinagóga mellett. Tudjuk azt is, hogy 1843-ban az elemi és a kereskedelmi iskolába összesen 111-en jártak, ám ez a létszám gyorsan emelkedett, hiszen 1850-ben már 404 fiú és lány járt az iskola különböző osztályaiba, ugyanakkor már nemcsak izraeliták gyermekei, hanem más vallásúak is szép számmal előfordultak ott.197 IV A KERESKEDŐK JÖVEDELME ÉS VAGYONA 1. Az adóbevallások tanulságai Az adóösszeírások, jövedelmi kimutatások és a hagyatéki leltárak segítségével lehetőségünk van arra is, hogy betekintsünk a kereskedői társadalom jövedelmi és vagyoni rendszerébe. Természetesen itt is — talán az eddigieknél is fokozottabban — figyelnünk kell a bevallások, felvételek valódiságával kapcsolatos kétségeinkre, hiszen a kereskedelmi származású jövedelmek elasztikussága miatt azok összeírási lehetősége is igen korlátozott szinte minden korban. Bár kétségtelen, hogy Kanizsa városa pontosan előírta az üzleti könyvek vezetését, azoknak évente a tanács előtti bemutatását és ellenőriztetését, még így is sokszor látványos csődök és bukások sorozata jellemezte az üzleti életet. Maga a város is hosszú időn keresztül „elfelejtette" beadni városi számadását az uradalomnak.198 Ha a magyarországi jövedelmi rendszerre tekintünk, akkor kétségtelen, hogy a vizsgált korszakban a városi társadalom, s azon belül a kereskedők rétege alkotta a jobb anyagi pozíciókkal rendelkező népességcsoportot. Bácskai Vera több tanulmányában és konferencia-hozzászólásában mutatott rá arra, hogy a szakmai elemzések világosan bizonyítják a reformkorban a kereskedők előretörését és a tradicionális testületi rendszerbe szerveződő városi iparos rétegek lecsúszását.199 Egyéb helytörténeti kutatások is világosan bizonyítják ezt a folyamatot, akárcsak a környék uradalmainak társadalmi vizsgálatai, ahol meg éppen a bérlők jövedelme és vagyoni helyzete múlta sokszorosan felül a helyi társadalomét. Kanizsa esetében az 1837. évi összeírás elemzésével próbálunk néhány fontosabb tendenciára rámutatni. 200 Az említett conscriptio fundusonként felsorolja a városi népességet, pontosan megnevezi az egyes fundusokon élő embereket, s közli az egy katonaévre kivetett adó nagyságát ezüstforintban és krajcárban. (Kereskedő csak Nagykanizsán lakott, így a kiskanizsai népességet kihagytuk az elemzésből.) Az összeírás szerint Nagykanizsán 74 fő foglalkozott kereskedelemmel. Ez a szám magába fog274 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) lal 46 kereskedőt, 22 boltost, 3 fogadóst, 1 gyógyszerészt és 2 serfőzéssel és eladással foglalkozó embert. Szembesítve az összeírást más, ebben a korban készült forrással, mintegy 10—12 kereskedelemmel foglalkozó embert hiányolhatunk, de a név szerinti elemzés és egybevetés eredményeképpen arra a következtetésrejutottunk, hogy a kimaradtak valahol a kereskedelem és az ipar határán élhettek: így például a Lachenbacher család esetében 2 családtagnál nem jelöltek meg foglalkozást, ám tudjuk a 11 évvel később felvett zsidóösszeírásból, hogy ekkor még nagyon fiatalok voltak, valószínűleg nem volt még önálló vállalkozásuk, vagy pedig az gyengén működött. Általános gyakorlat volt a kereskedő családoknál, hogy a fiatalokat vagy a saját, vagy pedig a rokonság cégeinél taníttatták ki, elszegődtették valahova legénynek vagy segédnek, s ebből következően csak lassan lehetett tőkét gyűjteni az önálló vállalkozás beindításához (láthattuk ezt fentebb a Gutmannok esetében). Megvizsgáltuk a fizetett adómennyiség alapján a jövedelmi különbségeket. Nem ismerjük a kivetés pontos alapját — vélhetően a szokásnak megfelelően a jövedelem után 5%-os adót vetették ki —, s így feltehetjük, hogy az összeírás megközelítő pontossággal tükrözi a jövedelmi különbségeket a városi társadalom esetében. Az egy kereskedőre jutó adó nagysága a 74 fős kereskedőréteg esetén 17,6 forint volt. Érdemes megnézni az adatok nagysága szerinti szóródást. A fizetett évi adó nagyságának kategóriái A kereskedők száma 50 forint felett 1 40—50 forint között 5 30—40 forint között 5 20—30 forint között 14 10—20 forint között 24 10 forint alatt 25 1837-ben Kanizsa városában a legtöbb adót egyértelműen Leopold serfőző mester fizette, aki az uraságtól bérelte a serházat, termelte és értékesítette az ebben a korban egyre népszerűbb italt. Természetesen a nagy átmenő forgalom, valamint a folyamatosan növekedő népesség — ne felejtsük el, akkorra már legalább 9000 lakosú volt a mezőváros — állandó keresletet biztosíthatott a vállalkozónak. Ha a legnagyobb adófizetőket tovább vizsgáljuk, akkor már ismert nevek következnek a sorban: a 40—50 forint között fizetők sorában volt Gottlieb Mayer nagykereskedő, Pichler Henrik vaskereskedő, Tachauer Salamon, Lőwenstein Móric és Benzian Izrael nagykereskedő. Közülük Tachauer három, Mayer, Pichler és Lőwenstein két-két ingatlannal rendelkezett. Ha megnézzük a tőlük alig különböző 30—40 forint között fizetőket, akkor ott a következő ötös csoportban találjuk Lovák Ferdinánd gyógyszerészt (érdekes, hogy a gyógyszerészek más városokban is viszonylag sokat kerestek, a győri példa is világosan bizonyítja ezt),201 ifjabb Lőwenstein Miksa, Lachenbacher József nagykereskedőt, Spánier Ferdinánd boltost, valamint Frank Jánost, a Korona vendégfogadó bérlőjét. A következő adózási csoportban még mindig találunk híres kereskedőket, így például a két Strassert, a görög Dobrovits család két tagját, az uradalmi kereskedelemmel foglalkozó Dobrinokat, az egyik Pichlert, de ott volt Blau Moyses, valamint Leszner Márkus is. A legkevesebbet fizetők csoportjában (10 forint alatti adózók) 25 fő nevét olvashatjuk, ezt a csoportot összesen 224 forint terhelte, amelynek egy főre jutó átlaga 9,3 forint, s még ez is csaknem kétszerese volt a nagykanizsai társadalmi átlagot jelentő 4,9 forintnak. Érdemes arra is rámutatnunk, hogy a kereskedőknéljóval nagyobb réteget jelentő, s a városi tanácsot, a közintézményeket ebben az időben még mindig uraló iparral foglalkozó társadalmi réteg jövedelmei hogyan viszonyulnak az egyre módosabb kereskedőkéhez. Mivel alapvetően a kereskedőket vizsgáljuk ebben a fejezetben, így nem lehet célunk a teljes városi iparos réteg beható elemzése, éppen ezért kiválasztottunk néhány reprezentatív, viszonylag nagy létszámú foglalkozási csoportot, s az ő esetükben megvizsgáltuk a fizetett adók nagyságát, és levontuk következtetéseinket az iparosok jövedelmeire vonatkozóan. Ipari foglalkozási csoport A fizetett adó egy főre jutó átlaga takácsok (15 fő) 4,2 forint csizmadiák (24 fő) 4,6 forint szabók (24 fő) 3,6 forint szűcsök (19 fő) 5,3 forint lakatosok, kovácsok (5 fő) 3,8 forint A táblázat adataiból és a fenti kereskedői átlagokból világosan következik, hogy az iparral foglalkozókjövedelmeit a leggyengébb csoportba sorolt kereskedői átlag kétszeresen felülmúlja. Összehasonlításképpen jegyezzük meg, hogy egy Győrre vonatkozó vizsgálat szerint az egyes foglalkozási csoportok átlagos hagyatéki összegét tekintve a 18—19. század fordulóján a kézművesek a kereskedők és a fuvarosok után a harmadik helyet foglalták el.202 Ez persze nem azt jelenti, hogy az iparosok között ne lett volna az átlagot meghaladó jövedelem, ám azt látnunk kell, hogy ezeknek rendszerint kereskedelmi vetülete is volt. Két momentumra hadd utaljunk röviden. Egyik a Kirschner-család esete; a família tagjai már a 18. században is jelen voltak Kanizsán, ahol különféle bérleteket szereztek a földesúrtól. A család egyik tagja a reformkorban kereskedelemmel foglalkozott, de megjegyezte az összeíró, hogy „kereskedő, szabó". Ha megvizsgáljuk a névsorokat, azt látjuk, hogy mind Kirschner Náthán, mind Kirschner Jakab szabó volt, s így óhatatlanul arra kell gon275 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) dőlnünk, hogy a család egyik tagja az értékesítéssel foglalkozott, míg a másik kettő a termeléssel. A másik eset a szűcsök csoportjában Blau Henriké, akinek családja régi kereskedő família Kanizsán. A szűcs foglalkozási csoport az ipari átlagnál magasabb, 5,3 forintos egy főre eső jövedelemmel rendelkezett a reformkorban, de még ennél is jóval nagyobb volt Blau Henrik 12 forint 36 krajcáros adókötelezettsége. A kereskedő családtagok közül ugyanakkor Moyses 26 forintot, József egy bolt után 8 forintot adózott. A dicális jegyzék alapján az 1841—42. adóévre vonatkoztatva elvégeztünk egy — itt most nem részletezendő — kontrollvizsgálatot.203 Arra voltunk kíváncsiak, hogy néhány év alatt milyen változások következtek be egyrészt a kereskedők adózási kategóriái, másrészt pedig a vizsgált iparoscsoportok vonatkozásában. A kirajzolódó tendenciák egyik mérvadó eleme, hogy a legmagasabb kategóriába tartozó kereskedők száma csökkent, ugyanakkor gazdagságuk növekedett. 1841—42-ben a legtöbb adót tevékenysége után Tachauer Salamon fizette (54 forint), mellette még Benzián Izrael és Pichler Henrik tartozott a 40 forintot fizetők csoportjába, míg a korábban az élen szereplő, a már meglehetősen öreg Gottlieb Mayer, valamint Lőwenstein Miksa visszacsúszott a 30—40 forintos csoportba, ahova viszont bekerült egy Strasser és egy Blau is. A másik meghatározó változás, hogy általában véve csökkent a kereskedő által bevallott jövedelem után kivetett adó, főleg a 10—20 és a 0— 10 forint közötti adót fizetők száma nőtt. Az iparosoknál pedig egyértelmű, hogy a kiválasztott csoportba tartozók adója szintén csökkenő tendenciát mutat. Eredményeink más források alapján nehezen kontrollálhatók, azonban hasonló jellegű tendenciát fedezhetünk fel az 1840-es években más magyarországi városokban is. Elemzéseinkből világosan következik, hogy semmi meglepőt nem látunk abban, ha az országosan megfigyelhető kereskedői előretörést egy tipikusan kereskedővárosban az átlagnál jóval nagyobb mértékben látjuk megvalósulni. Kanizsa városában egyértelműen a kereskedők fizették a legtöbb adót, ők laktak a város legszebb házaiban, az övék volt a város közepe stb., így joggal feltehetjük, hogy a kereskedők voltak a leggazdagabbak a városban. Ebben a korban Angliától Közép-Európáig szinte mindenhol lezajlott ez a folyamat: a kisvárosok világában a tradicionális helyi városi elitet egyre inkább a kereskedők, boltosok, ügyvédek és a fogadósok alkották.204 2. A kereskedelmi tevékenység buktatói A levéltári források között fennmaradt néhány olyan csődanyag, amelyek segítenek bepillantani a kanizsai kereskedők vagyoni helyzetébe. Mivel a kereskedők tevékenysége, működése eléggé szerteágazó volt, számos viszonylatában példa értékűnek tekinthetők ezek az esetek. Szerencsénkre a „csődületi anyag" egyike esetleírást is tartalmaz, így viszonylag tiszta kép bontakozik ki Molenda Eduárd evangélikus vallású kereskedő csődbe jutásáról, vagy ahogyan a korban fogalmaztak, "értékében megbukott" forgalmazóról, illetve Horváth József kereskedő csődjéről.205 A csődper belső üzleti viszonyainak feltárására négy keresztény kereskedőt (ma talán szakértőnek mondanánk) rendeltek ki, Theodorovics Dömötört, Pollák György Ferencet, Plichta Mátyást és Popovits Sándort. Molenda Eduárd 1843-ban 32 éves, vagyis meglehetősen fiatal kereskedő volt. Kereskedését s a hozzá kapcsolódó „cigarro-fabricát", vagyis szivar- és cigarettagyártó üzemét valamikor 1841 elején hozhatta létre Kanizsán. A szivargyár kezdetben a keszthelyi Anisics Pál üzletével együttes vállalkozásként indult, de másfél évvel később Anisics kivált, s azt Molenda Eduárd vitte tovább. Anisics a közös vállalkozáshoz hozzácsatolt egy „Tűzi-játéki Fabricát" is. Fontos kiemelnünk, hogy az ipari vállalkozás egyben kereskedelmi jellegű is volt, vagyis a termelők saját termékeik eladásával is foglalkoztak. Ha nem is magas jövedelmezőséggel, de az 1840-es évek elején virágzott az üzlet, amit az is mutat, hogy az 1841/42. évi adóbevallás szerint a Molenda és Anisics Társaság 14 forintnyi adót fizetett, s ezzel a vállalkozók a kanizsai kereskedők középmezőnyébe tartoztak.206 A csődper bevallásai szerint az üzlet rosszabbra fordulásának több oka volt, amelyek együttesen vezettek a bukáshoz. Az egyik a társ (Anisics) két évvel a csőd előtt az üzletből való kiválásából következett, mivel „...a kereskedésben volt árneműeket ószveírás mellett átengedni nem akarván, alul írt kintelenített öszveírás nélkül azokat átvenni, ámbátor ebbéli tettének hibás voltát alul Írtnak később elismervén kellett, s mivel azok a becs árnál többet nem érvén, még is Anisicsnak érettök feles sommát fizetnie kellene, ebből tetemes kára következett." Molenda minden bizonnyal egyedül is fenn akarta tartani az üzletet, ám Anisics nem akart valós, hiteles osztozást, s a további működtetés kényszere miatt Molendának vagyonveszteséget kellett vállalnia.207 Ráadásul Anisics hajdan pénz nélkül lépett be az üzletbe, ugyanakkor a felhalmozott financiális nehézségeket maga után hagyta Molendára. Nagy problémát jelentett az is, hogy 1841-ben létrejött a már többször emlegetett Spánier Ferdinánd üzeme, amely jól menő üzemmé vált, igen erőteljes konkurrenciát teremtve ezzel Molendának és Anisicsnak. A peranyagban megmaradt bevallás szerint az addig hitelezőként is működő Spánier Ferdinánd nem viselkedett tisztességesen; „...(Molenda) szivar készítésben foglalkozó embereit lebeszélvén, az alól írttól magához vonta, kereskedésbéli tanuló segédjét éjjeli 276 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) időkben szabad utczán magához híván, különféle Ígéretekkel arra bírni igyekezett, hogy az alól irttat elnyomhassa; a mint most is naponként idegen és a saját emberei segítségével igyekezni nem szűnik".208 Mindez világosan utal arra, hogy a fiatal piacgazdaság „vadhajtásai" már itt is jelentkeztek; hadd legyen elég arra utalni, hogy ezt megelőzően a tradicionális szokások mellett tilos volt a vevőfogás, a munkaerő elcsábítása, az ígérgetés stb., ez ügyben szinte egész Európában szigorú városi statutumok voltak érvényben. A reformkorra azonban ezek a hagyományok már veszítettek jelentőségükből, ezt használhatta ki Spánier. A Molenda cég esetében további jelentős probléma volt a finanszírozás megoldása. A vállalkozás elindításához kölcsönt is vettek fel, amelynek kamatai a 40-es évek elejére már igen megterhelőek voltak. Ráadásul az Anisics-féle üzemrész működési költségei sem voltak alacsonyak, így pl. az alkalmazott személyzet bére és a bérelt szoba árendája jelentős öszszeget tett ki, nem is beszélve az említett játékok gyártásához szükséges anyagok beszerzési költségeiről. Az iratok szerint például a salétrom, a cink, a puskapor, a büdöskő ára és a papírköltség is igen magas volt. Meglepően nagy volt a segéd bére, egy évre 300 váltóforintot fizetett neki Molenda. A közös jövedelmet ez az üzemrész 1500 forinttal terhelte meg. Probléma volt a Molenda és Anisics általi életszínvonal fenntartására fordított összeg nagysága, s ezt megnövelte a házi szolga bére. A bolt árendája sem volt olcsó, igen magasnak tarthatjuk az évi 1230 váltóforintot. A pénzügyi problémák legkomolyabb tényezője azonban egyértelműen az volt, hogy a felvett hitelek nagysága nem állt arányban a vállalkozás jövedelmezőségével. Terhelte a céget ugyanakkor a gyártás kezdetén a viszonylag nagy számú selejt is. Molenda kénytelen volt egyre több hitelt felvenni. Érdekes módon a hitelezők sok helységből valók, ami egyben mutatja az üzleti vállalkozás gazdaságföldrajzi kiteijedtségét is. A 19 fős hitelezői listán szerepel egy varasdi, egy körmendi, egy letenyei és egy pettaui egyén, vagyis a Kanizsától nem messze lévő városok kölcsönzői, de ezzel korántsem ér véget a sor. Találunk a hitelezők között három bécsi, két soproni, egy pápai és egy trieszti személyt is, valamint ott szerepel a listán a „laibachi cukorfinomító gyár" is. Mindebből világos, hogy Molenda az üzleti tevékenységét nem korlátozta Kanizsára, hanem vásárlásaival, beszerzéseivel, illetve késztermékével eljutott egy 200—300 km-es sugarú kör mentén lévő városokba is. Legnagyobb hitelezői között kanizsaiak szerepelnek, többek között a vaskereskedő Weiser János, valamint a kereskedő és fuvarozó Tripammer Károly, akik 2000-2000 forintnyi kölcsönt adtak Molendának. A hitelezők összes követelése Molendától 23 258 forint volt, ugyanakkor összeírt vagyona csak 7678 forintot tett ki. A 23 258 forintnyi tartozásból a felesége hozományát is vissza kellett volna fizetnie, amely 7000 forintot jelentett.20" Molenda kereskedése igazi bolti jellegű vegyes kereskedés volt. Boltja meglehetősen frekventált helyen állt, mégpedig a Piac téren lévő Popovics-házban, ahol olyan neves kereskedők is árendáltak bolthelyiséget, mint például Szukits Salamon, Velisch Vilhelm stb. Maga a Popovics-ház a Chinorany-féle postaépület, valamint Kaiser Benjámin nagykereskedő háza között helyezkedett el, vagyis a hetivásárok és országos vásárok alkalmával több ezres közönséggel találkozhatott a tulajdonos. Forrásunk 738 tételben sorolja fel a boltban található olyan termékeket, amelyek pénzben kifejezhető értéket képviseltek. Vizsgáljuk meg ennek a termékhalmaznak az összetételét. A boltjában, illetve annak pincéjében, padlásán, valamint a „cigarrofabricában" és a mellette lévő kis udvarban összesen 4056 forintnyi árukészletet találtak az összeírok. Az árukészletben a dohánytermékek mintegy 800 forintnyi értéket képviseltek, vagyis a bruttó árukészlet mintegy 20%-át tették ki. A boltban mintegy 650 különböző árucikk volt. Az igazi specialitás kétségkívül a dohánytermékek listája. Azt nem tudjuk, hogy az ott talált szivarok és cigaretták teljes egészében Molenda üzeméből kerültek-e ki, ám az kétségtelen, hogy a termékkészlet listája minőségi kínálatot mutat. Jellemző példa erre, hogy igen sokfajta szivart árult Molenda, így például a darabonkénti 1 krajcárnál is többe kerülő Kossuth, illetve Trabunos-szivart, de a drágább kategóriába tartozó Varinas szivart is, míg az olcsóbb márkákat az Amszterdamer, az Ord, és a Dámen-fajták jelentették, ezek hozzávetőlegesen egyharmadába kerülhettek a drágábbaknak. (Valószínűleg a gyengébbek az ún. nem szelelő típusba tartoztak.) Érdekesség, hogy az ekkor meginduló cigarettázási divat a gyenge kereslet miatt még nem tudta a fajlagos gyártási költségeket jelentősen csökkenteni, a különböző cigaretták ezért viszonylag drágák voltak. A dohányárukészlet igen nagy volt: az összeírok Molenda boltjában 33 881 darab szivart és 7731 darab cigarettát találtak. Mit forgalmazott még boltjában Molenda? A kereskedésben igen nagy számú természetes fűszer jellegű növény volt, így például ánizs, szegfűszeg, köménymag, paprika, bors, majoránna stb. Igen sok konyhai eszközt is árusított, például sótartót, tányérokat, korsókat, edényeket, csészéket, csészealjakat, poharakat, üvegeket, evőeszközöket. Biztos, hogy a fellelt papírkészlet alapvetően az Anisics-féle üzletrész tűzijátékaihoz kellett, akárcsak a puskapor, a salétrom stb. Viszonylag sokfajta olajat is árusított Molenda, ezek között voltak asztali olajok, világításra szánt olajok, valamint eszközökhöz felhasználható fajták is. Alapvető élelmiszerekből sem volt hiány: jelentős mennyiségű cukrot, lisztet, különböző kásákat, túrót, 232 darab szentjánoskenyeret írtak össze. A fogyasztási igényességre utal az 511 darab hering tétele, akárcsak 277 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) a 8 fontnyi „brasiliai kávé", avagy az édes mandula, s ezek a tengeri, illetve óceánon túlról származó termékek világosan mutatják a kereskedés beszerző forrásainak területi kiterjedését. Nagy mennyiségben árult a bolt különféle magvakat, amelyek egyrészt kerti növényként voltak termelhetők (sárgarépa, répa, lucerna, hagyma, zeller stb.), másrészt pedig a szántóföldi növénytermelés rendszerében hasznosíthatták (főleg gabonamagvak). Árusítottak még ásványvizeket, sokfajta — többek között spanyol — viaszt, általános használati tárgyakat (a négyfajta szappantól a 203 darab hajkeféig), köszörűköveket, ollókat, pipákat, gombokat. Volt a boltban mintegy 18 000 szál gyufa, mérőeszközök, vadászathoz szükséges öltözékek és eszközök, s nem utolsósorban játékok, a fababáktól a rongyból készítettekig szinte minden. Ez az árukészlet arra utal — tudjuk, más vegyes kereskedések is voltak a városban —, hogy az 1840-es évekre a kanizsai vásárlóközönség igényei egyre szélesedtek, vélhetően volt már olyan fizetőképes kereslettel rendelkező lakosság a városban, amely meg tudta vásárolni a fűszereket és egyéb különlegességeket is. A kirendelt felmérők javaslatára a gyorsan romló élelmiszert azonnal kótyavetyére bocsátották, így például a narancsot, a két hordó heringet, egy véndely túrót, a vöröshagymát, 6 font piskótát, 65 darab citromot és az 5 font szardellát. Egy összeírás segítségével benézhetünk Molenda Eduárd kereskedő lakásába is.210 Molenda uradalmi funduson lévő házban lakott, így csak az ingóságokat írták össze. A házban lévő tárgyak listája 96 tételből állt, összértéke 296 forintnyi volt. Úgy is mondhatnánk, hogy személyes tárgyai, értékei — összehasonlítva a boltban lévő árukészlet értékével — csak töredékét, 7,3%-át tették ki üzleti forgótőkéjének. A lakás vélhetően egyszoba-konyhás volt. A szobában lévő vagyontárgyak közül legnagyobb becsértéket a fából készült szekrények, almáriumok, az ágyak és a varróasztal jelentették, az összeírás mindig kiemelte, ha „politúrozott" volt a bútor. Tükrök, órák, köztük „egy falon függő óra" is díszítették a lakást. A fenyőasztalon ezüst tintatartót és ezüst gyertyatartót találtak az összeírok. Az asztalon üveglap volt, ez alá helyezték be a papírokat és borítékokat. A fenyőágyban alvásra szalmazsákot használtak, lepedőkkel, egyéb ágyneművel bőségesen ellátott volt a háztartás. Relatíve nagy vendégjárásra utal a 45 tányér, a kávéscsészék, evőeszközök, poharak, üvegek nagy száma. A minőségi fogyasztást mutathatja a „csemegés tál", a két „mártásos csésze", amelyeket a szobában tároltak. A lakás másik helyisége volt a konyha, ahol a kisebb értéket képviselő, gyakorlatilag állandóan használatos eszközöket tartották. A rézből készült tölcsér, szűrő, egy rézfazék, a három rézlábos kétségkívül elüt a kor általánosan használt eszközeitől. A kávéfogyasztásra utal a több mint 1 forintot érő kávéőrlő berendezés. Lényegesnek tartjuk itt megjegyezni, hogy a bútorzat és a konyhai felszerelés egy részét Molenda felesége, Simon Eva hozta magával stafírungként, így a csőd bekövetkeztével ezen tárgyak a feleséghez kerültek vissza. Egy vizsgálat s az azt követő királyi ítélet világosan kimondta, hogy az asszony egyáltalán nem felelős férje csődjéért, vagyis mentesült minden jogkövetkezmény alól. Mindenesetre tény, hogy Molenda esetében a bolti árukészlet, a vagyontárgyak közül a sajátjai, valamint a kintlevőségei összesen 7678 forintot tettek csak ki, ugyanakkor bruttó adóssága — mint azt már említettük — 23 258 forintra rúgott. Az a kérdés adódik: visszakapták-e a hitelezők a pénzüket? A zalaegerszegi törvényszéken 1844. január 20-án felvett jegyzőkönyv szerint Molenda vallomásában úgy nyilatkozott, miszerint csődje nem tudatos csaláson alapul, hanem az általánosan rossz gazdasági körülmények alakulása miatt következett be. Azt íija: „...az alul írtnak szerencsétlen megbukása nem hamissággal párosulnak, hanem leginkább előre nem látott kereskedésbeli hanyatlásból, melyet Társának tőle lett elvállása még inkább elősegített, s hitel csökkenésből az alul írt hibája nélkül eredetinek lenni bebizonyítattván". A hitelezők javaslata — a „menteni a menthetőt" mondás alapján — egyértelmű volt: „...Molenda Eduárdnak kalmár boltja rögtön bezárattassék" ,2U A leírt esetből is világosan látszik, hogy a kereskedés az 1840-es években már igen bonyolult és összetett folyamat volt, a rendszer működtetése olyan modern fogalmakat feltételezett, mint például a forgótőke és forgóhitel, nyersanyagbeszerzés és gyártás, társasági forma, piaci kínálat és kereslet, üzleti könyvek vezetése stb. A Piac téren lévő Molenda-kereskedésnél lényegesen szerényebb képet mutatott az 1841-ben elhunyt Horváth József hagyatéka.212 Horváth József kereskedő a Soproni utcában élt, a rovatos összeírások és az 1837. évi városi adóösszeírás szerint az utcában a 17. szám alatt vették fel házát, Ács József és Gerócs István iparosok között.213 Horváth József vagyona összesen 1303 váltóforintot tett ki, házát 1250 forintra becsülték, vagyis ingóságban mindössze 53 forint maradt a kereskedő után. A házat biztosan 1837 után vette, korábbi tulajdonosa Gatala Bernárd kalapos mester volt. A hagyatéki lajstromot vizsgálva a házban igen szegényes körülményeket találhatunk. Fából készült néhány ágy, régies faszékek, egy almárium, egy rézből készült gyertyatartó mellett az ágynemű jelentette az ingó vagyont. Ezek egy részéről Horváth József felesége úgy nyilatkozott, hogy azokat ő hozta a házasságba. Nem szerepelt semmifajta élelmiszer, állat vagy egyéb, a kereskedésre utaló vagyontárgy, elképzelhető, hogy ezeket már elvitték az örökösök, de az is lehet, hogy nagy szegénységben halt meg a tulajdonos. Érdekes vonása az összeírásnak, hogy a kereskedő házában lakott a ház korábbi tulajdonosa, Nagy János is, akinek ott „örökös laká278 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) sa lévén". A vagyon minden részét elárverezték, az 53 forintra becsült ingóságért az árverésen 67 forintot kaptak. Feltűnik néhány speciális munkatevékenységre szakosodott vásárló, így például „Steiner zsidó" vette meg a 6 tételben szereplő ágynemű minden darabját, a fából készült bútorok egy része Imrey Györgynél kötött ki.2''4 Jellemző az eljárási folyamatra, hogy az igen költséges volt, a 67 forintból az esküdteket, a város írnokát, a kidoboló hajdút, az árverés kétszeri levezetését, a tömeggondnokot kellett kifizetni, ami azt jelentette, hogy az ingóságból származó 67 forintból csak 50 forint maradt az örökösre.2''5 Hogy viszonyítani lehessen a minimális vagyon nagyságát, megemlítjük, hogy korábbi kutatásaink során az 1840-es évek elején a Kanizsa mellett lévő Miháldi faluban élő féltelkes jobbágy ingósága kb. hatszorosa volt a kanizsai Horváth József kereskedő vagyonának.216 A kanizsai kereskedők ebben az időben igen kiszolgáltatottak voltak az általános gazdasági körülményeknek, s ehhez az általános jog- és vagyonbizonytalanság, valamint a városban az 1830—40- es években tapasztalható korrupciós ügyek szaporodása is hozzájárult. Elterjedt gyakorlat volt a földbirtokosoknak a kereskedőkkel szembeni szerződésszegése, amelynek jogorvoslata éveket is igénybe vehetett. 1846-ban az igen gazdag Leszner Bernárd kanizsai kereskedő járt pórul Hertelendy Imre földbirtokos miatt, mivel jóval korábban, 1841-ben lefoglalta Hertelendy gyapjúmennyiségét, a szerződés szerint az évi 30 mázsa gyapjúért mázsánként 50 forintot fizetett, s ezt több évre megelőlegezte neki. A gyapjú Kanizsára szállítása Hertelendy kötelessége lett volna, ám időközben Hertelendy földbirtokos csődbe jutott, s Leszner kereskedőnek csak az az esélye maradt, hogy az adósságot hozzácsapják a csődtömeghez, s ha lehet, akkor ott tudja majd érvényesíteni jogait.217 Egy másik, de lényegében hasonló típusú esetet jelentett Ollop Ignác kanizsai kereskedő 1843. évi bérleti szerződése. Ollop kereskedő a központi helyen lévő Chinorány-féle kétemeletes házban a fölső szinten hét évre kibérelt egy lakást évi 400 forintért. Be is költözött, de közben itt is csődbe jutott a tulajdonos. Megindult a csődeljárás, felmondták a szerződést, de 7 hónapnyi pénzét így sem kapta vissza a kereskedő, viszont legalább kimondták, hogy „a csőd megnyitása idejétől fogva azonban az évenkint fizetendő házbér sommá a csődtömeget érinti".2''" A Strassereknek is meggyűlt a bajuk a vármegye nemeseivel. Nedeczky György táblabíró az 1840-es évekre igen eladósodott, adósságait betáblázták, ám azokat visszafizetni nem tudta (vagy nem akarta), így 1844-ben a Soproni Váltó Törvényszék elé idézték, de elégséges vagyont nem találtak. Strasser Lázártól Nedeczky táblabíró 1620 forintot vett fel, ám Sopronban kiderült, hogy Nedeczkynek egyéb adósságai is vannak, vagyis „...csak Zala megyei birtoka ellen 17 220 pengőforint tőke bétáblázva vagyon, azon kívül pedig a bétáblázásokkal aképpen terhelt vagyon még több adósságokkal is terheltetvén minden adósságok kielégítésére nem elégséges". Ez azért történhetett meg, mert a Nedeczkyeknek Vas, Sopron és Somogy megyében is voltak kisebb birtokaik, s ott is betábláztak ellenük adósságot.2''9 Látható tehát, hogy az 1840-es évek első felében — bár volt már csődtörvény, s ez lényegesen kedvezőbb feltételeket teremtett a kereskedők számára — még igen sok problémával küszködött a helyi kereskedő réteg. A megélhetéshez viszonylag széles körű tevékenységet kellett folytatni (láthattuk az eddigi példákat: forgalmazás és ipar, pénzkölcsönzés, termékelőlegek nyújtása stb.), de minél tágabb téren működött a kereskedő, annál jobban belemerült a bonyolult gazdasági és jogi problémák tengerébe. Kanizsa városának presztízsét a már korábban említett Pichler Henrik városbíró csődbejutása tépázta meg leginkább, de komoly problémákkal küszködött számos más nagy befolyású ember is a városban. V. A GAZDASÁGI-TÁRSADALMI ÖNSZERVEZŐDÉS ÉS A KIEGYENLÍTŐDÉS ESÉLYEI 1. A hitelélet és a Nagykanizsai Takarékpénztár A reformkorban végbemenő gazdasági fejlődésnek egyre inkább elengedhetetlen feltétele volt már egy olyan intézményesült pénzügyi rendszer megteremtése, amely már törvényes garanciális háttérrel, modern üzleti vállalkozás formájában működhetett. A gazdasági élet néhány területén a tőkehiány igen szorító körülmény volt ebben az időben, nem véletlen, hogy mind az elméletnek, mind a gyakorlati életnek állandó kérdése lett a hitel hiánya. (Ez azonban korántsem jellemezte az ország egész területét, s ezt jól mutatja, hogy számos, az 1840-es években létrejött pénzintézmény hitelkihelyezési gondokkal küszködött.) Az 1839—40. évi országgyűlésen létrejöttek azok a törvények, amelyek biztosították a pénzintézmények törvényes megalakulását és működését, s vele párhuzamosan Fáy András vezetésével megalakult a Pesti Hazai Első Takarékpénztár.220 Ezt követően egyre-másra szaporodtak a vidéki kisebb takarékpénztárak. Ha térképre vetítjük az ebben a korban lét279 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) rejött takarékpénztárakat, akkor azt látjuk, hogy az 1840-es években létrehozott pénzintézmények szinte mind kereskedő központokban alakultak meg. Gondoljunk csak a nyugat-magyarországi területre: 1842-ben Pozsonyban és Sopronban, 1844-ben Győrben, Kőszegen és Esztergomban, 1845-ben pedig Komáromban alakult takarékpénztár.221 Kanizsa az 1840-es évek közepére már csaknem 10 000 lakossal és gyorsan szélesedő belső piaccal rendelkező mezőváros volt, ahol az országos átlagnál lényegesen nagyobb arányban éltek kereskedők, s ugyanakkor az országból nyugati irányban kivitt gabona 20—25%-át a városban adták el.222 Nem véletlen, hogy egyre nagyobb igény jelentkezett pénzintézmény kialakítására. Hitelélet persze korábban is volt a városban, hiszen az egyes kereskedők igen jelentős kölcsönöket adtak egymásnak s másoknak is, azonban ezek a magánhitelek nem versenyezhettek az intézményes hitel kockázatcsökkentő hatásaival, valamint a garanciális lehetőségekkel. Mindenképpen érdemes itt megemlíteni, hogy a jelentősebb zsidó nagykereskedők közül például a Lachenbacherek, a Mayerek és a Lőwensteinek a városnak is előszeretettel kölcsönöztek pénzt a különböző fejlesztési programokra; Spánier Ferdinánd hitelezett több Zala megyei családnak, így például Csány Lászlónak, a Lőwensteinek a Széchenyi család tagjainak stb.223 A magánhitelezés nem állt meg a város avagy a vármegye határánál, mint ahogyan a kereskedelmi tevékenység, úgy a pénzáramlás is túllépte ezeket a kereteket. Tóth Tibornak a századfordulóra vonatkozó adatsoraiból ismerjük például, hogy Lachenbacher Mózes és Izsák Somogy vármegye előtt 1792—93 során több alkalommal intabuláltatott — nyilván helyi emberrel szemben — kölcsönadott összeget. A Somogy megyei Sávolyról származó és onnan Kanizsára költözött Csacsinovits György kereskedő egy mernyei személynek kölcsönzött pénzt.224 A zalai levéltárban megmaradt intabulációs jegyzőkönyv adatai, valamint a csődanyagokban talált, gróf Festetics Lászlót érintő eljárásból tudjuk, hogy 1824-ben Lachenbacher Bemard gróf Festeticsnek négy alkalommal kölcsönzött, összesen 200 000 forintos öszszeget. Ezzel egyidőben a kereskedő az összes olyan vármegyében, ahol a grófnak földje volt, betábláztatta az adósságot, így Vas, Sopron, Pest—Pilis—Solt, Zala és Somogy megyében is garanciát szerzett a kölcsön esetleges visszaszerzését illetően.225 Az 1840-es évek közepén a továbblépést már nem lehetett akadályozni. Voltak olyan tervek, hogy a mintaértékűnek mutatkozó kőszegi takarékpénztár alapszabályával Zalaegerszegen hoznak létre takarékpénztárat, de végül sikerült azt Kanizsára telepíteni. Az alapszabályzatot különben maga Csány László dolgozta ki.226 A „Kanizsai Takarék pénztár egyesület" első gyűlését 1845. május l-jén a kanizsai Városi Tanács termében tartották, de a hivatalos, most már engedéllyel történő pénztáralakítás 1845. augusztus 2-án történt Axenti János bőrkereskedő házában. A pénztár 300 darab, egyenként 50 forint névértékkel rendelkező részvény kibocsátásával és jegyzésével alakult meg, vagyis alaptőkéje 15 000 forint volt. Az alapító okirat szerint ,/lz aláírt részvényekre lefizetni kellő 50 ezüstforint néhány részvények kivételével béfizettetvén, azon részvények pedig, melyekre az 50 ezüstforintot bé nem fizettettek, nyomban másoknak adatván...", vagyis gyakorlatilag szinte minden részvényt felvásá-roltak.227 Vargha Gyula művének esetleírásaiból tudjuk, hogy ez különbözött a korabeli gyakorlattól: Sopronban 400 forintos, más városokban általában 300—500 forint névértékű részvényeket bocsátottak ki.228 Érdemes egy pillantást vetni a részvényt vásárlók névsorára, ugyanis az eddigi szakirodalmi vélekedések némi megalapozatlanságról tanúskodnak, hiszen többen a „dúsgazdag zsidó kereskedők"-ről beszélnek, valószínűleg nem ismerve a kanizsai kereskedők anyagi és vagyoni hierarchiáját.229 A részvényt vásárló mintegy 50 fő között mindössze 21 kereskedő és boltos szerepel, vagyis a többség politikus, a közigazgatásban dolgozó vagy tevékenykedő, nemes, gróf vagy más ember. A kanizsai kereskedők között ott volt Axenti György, Ebenspanger Manó, Hauser János, Hollósy József, Kaan Károly és Ferenc, Kaiser Benő és József, Leszner Bernát, Lőwinger Izrael, Ollop Ignác, Rosenberg Izrael és Zsigmond, Spánier Ferdinánd, Strasser Lázár, Szép Károly, Tachauer Salamon, Theodorovits Dömötör, Wajdits György, Velisch Samu és Wettendorfer Henrik. Ha a 21 felsorolt kereskedő és boltos nevét vizsgáljuk, akkor szembetűnő, hogy abból csak 11 izraelita. S az is szembetűnő, hogy az igen gazdag zsidó kereskedők közül egyáltalán nem szerepeltek a névsorban a Lachenbacherek, a Mayerek, a Benziánok, kétségkívül ott volt viszont a Tachauer, a Leszner, a Strasser, Lőwinger és a Rosenberg család egy-egy tagja. Megállapítható, hogy a kanizsai pénzintézmény részvényvásárlói között a kanizsai kereskedő zsidóság mindössze 11 fővel, tehát 22%- kal képviseltette magát, a többséget nem a „dúsgazdag•" zsidóság tette ki.230 A pénzintézményben — mint az a korban megszokott volt — túlbürokratizált szervezetként 36 tagú igazgatóságot választottak. Köztük szép számmal ott voltak a megyei és helyi liberális ellenzék tagjai, így például Skublics László, Deák Ferenc, gróf Batthyány Kázmér, Csány László, de ott volt Chernel Ignác, a kanizsai uradalom főügyésze, Chinorany Boldizsár főszolgabíró stb. A választmányban Kanizsa város kereskedői már nagyobb aránnyal képviseltették magukat, az előbb emlegetett gazdagabb izraeliták mind ott voltak, akárcsak Spánier Ferdinánd, Hollósy József, Kaan Károly kereskedők, illetve Szép Károly gyógyszerész. A kani280 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) zsai takarékpénztár egészen az 1870-es évek elejéig az említett kereskedő házában működött, majd a dualista korszak hajnalán egy szép új épületet kapott. A pénztár főigazgatója Tárnok Alajos, a Batthyány- örökös Zichy Károly-féle uradalom kormányzója lett, ideiglenes pénztárnoka pedig a vaskereskedő Hauser János.23'' 2. A Kereskedelmi Casino Kanizsa városában 1837-ben alakult meg a kereskedőket tömörítő Casino.232 Létrejötte természetesen annak a divathullámnak is köszönhető, amely a reformkorban számos magyarországi városban a társasági élet kialakulásához vezetett. Gondoljunk csak arra, hogy Pesten az 1840-es évek közepén volt már egy „Nagykereskedők Társulata", volt egy „Polgári Kereskedők Társulata", ugyanakkor létezett már egy 136 tagot számláló „Zsidó Kereskedők Társulata" is.233 A kanizsai „Kereskedelmi Casino" szervezése 1836 novemberében indult meg, s ebben szerepet játszott a herceg is , hiszen Batthyány Fülöp biztosította a Casino számára az új uradalmi épületben lévő, korábban a földmérő által lakott helyiséget, amiért a szervezet esztendőnként 300 forintot fizetett.234 Maga az egyesület 1837. január 6-án alakult meg 60 taggal. Létrehozásában a legnagyobb szerepe Darás Józsefnek, a Casino első elnökének volt. Darás József személyéről annyit tudunk, hogy Kanizsa városában élő nemes ember volt, fiscalis. Ez tipikus foglalkozás volt a földnélküli, avagy elszegényedett nemesek számára. Az 1837. évi adóösszeírás adatai szerint a Chinorany família után másodikként ő fizette a legtöbb jövedelemadót a nemesek sorában.235 Érdekes azonban, hogy a kaszinó választmányában szinte kizárólag módosabb kereskedőket találunk, a korábbi vállalkozói leírásokból már ismerős nevekkel találkozunk, így például Strasser Lázár, Benzion Izrael, Hauser János, Kaiser Béni, Spánier Ferdinánd, Strasser Vilmos és Tachauer Ferenc nevével. A kereskedőkön kívül néhány jelentősebb funkciót betöltő polgár is tagja volt a szervezetnek, így például Chinorány József és Boldizsár, Babocsay János városbíró stb. A következő években aztán jelentősen bővült a felvettek listája, a kereskedők vezető szerepe megszűnt; ezt bizonyítja, hogy felvették a tagok közé például Anatoli Joannovics görögkeleti plébánost, Inkey József iharosberényi földesurat, néhány katonatisztet stb.236 Lényeges megjegyeznünk, hogy a szervezet a társadalmi kiegyenlítődés jegyében fogant, hiszen a jelöltek osztály- és valláskülönbségek nélkül léphettek be a társaságba. Az egyesület céljaként fogalmazták meg „a kereskedők között felolvasások tartását, hangversenyek és egyéb mulatságok rendezése által a művelődésre ösztönt adni, azt előmozdítani" 237 Márl 83 7-ben azt javasolták az egyik választmányi ülésen, hogy „a folyó évi farsangon minden csütörtökre a Casinoval megütköző két szobákban táncmulatság tartatni határoztassék". Megalkották a korabeli etikett szerinti házirendet, így például tilos volt a Kaszinóban dohányozni, sarkantyús felszerelésben táncolni, sőt egyes erkölcsökbe ütköző cselekedet után megtiltották az épületen belül a tiltott szerencsejátékok folytatását is. A táncmulatságokból befolyt tiszta jövedelmet különböző segélyezésekre, jótékonykodásra ajánlották fel, vagyis a Kaszinó a korabeli rendszernek megfelelően karitatív tevékenységet is ellátott, amire jó példa az 1838. évi 169 ezüstforintnyi bevételnek a városi kórház segélyezésére fordítása.238 A Kaszinóban egy haszonbérlő kávéházi boltot működtetett, ahol különböző frissítőket lehetett vásárolni, de akár éttermi jellegű fogyasztásra is lehetőség nyílott. A Kaszinó tagsága jelentős részben azokból került ki, akik valamilyen módon az alább ismertetendő védegyleti tevékenységbe is bekapcsolódtak, hiszen végeredményben Kanizsa nem volt nagy város. Nem véletlen, hogy 1844 decemberében úgy utasították Ried Ignác bérlőt, hogy „...amenynyire a Casino szükségleteit magyarországi árucikkekkel ellátni lehet, azokat 1845. február 10-től Magyarországban készült árukkal lássa el".23" A Kaszinóban az 1840-es évek közepén egyre több országos laphoz lehetett hozzájutni, így megtalálható volt a Pozsonyi Német Hírlap, az országgyűlési Szemle, a Főrendi és Kerületi Napló stb.240 Az épület a későbbiekben örök problémát jelentett, hiszen egyrészt sokba került, másrészt kicsi volt, de változás majd csak 1886-ban következett be, amikor végre felépülhetett a modern kaszinó épülete.241 3. A kanizsai Védegylet Az 1840-es évek első felében létrehozott védegyleti mozgalom szakmai megítélése gazdasági és politikai téren is meglehetősen ellentmondásos. Közismert, hogy a hazai védegyleti mozgalom szervezése Tolna vármegyéből indult ki 1842 nyarán, majd lassan tovább terjedt. Mivel az 1843—44. évi országgyűlésen elmaradt az ipartámogató rendelkezések meghozatala, országos mozgalom indult, amelynek eredményeként a szervezet 1844 októberében kezdett működni. Viszonylag gyorsan alakultak meg a vidéki szervezeti egységek, s ebbe a sorba illeszkedett 1844 decemberében a kanizsai szervezet megalakítása is.242 A Védegyletnek fénykorában több mint 200 szervezete volt, Zalában 1845 végére már 14 fiókegylet alakult. A védegyleti mozgalom közismerten a hazai előállítású iparcikkek forgalmazását segítette elő, alapvető céljai iparpolitikai s nem kereskedelempolitikai célok voltak.243 A liberális szemléletű Pesti Hírlap 1845 februárjában közölte azt a cikket Kanizsáról, amelyben többek között ezeket írja: „Több boltokban honi cikkeket 281 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) vásárolhatunk...kutatjuk a körülményeket, minő gyárok volnának helyben célszerűen létesíthetők...tartottunk továbbá folyó hó 15-én egy, az egylet által rendezett vigadalmat az újonnan épített, nagyszerű és csinos Zöldfa vendéglő termében. A 700 körüli vendégek majdnem mindegyike hazai anyagból készülteket is viselt, a némberek honfestett kartonruhákban díszelegtek. Mindezekben nem csekély részt vesz az itteni népes, sok mívelt, derék és gazdag egyénekből álló zsidó közönség" ,244 Mindebből látható, hogy a kereskedők jelentős része vélhetően pártolta a kanizsai védegyleti mozgalmat, talán éppen azért, mert ők elsődlegesen nem ipari, hanem mezőgazdasági termékekkel kereskedtek, azt pedig a mozgalom alapvető céljai nem érintették. Az összhang azonban nyilván nem volt teljes, joggal írhatta a fent már idézett dokumentumban Csány László 1844. december 8-án, hogy „Itt a kalmárok, kik Bécsben hitellel bírnak, s azt kezdetben nálunk feltalálhatni nem hiszik, ellenünk dolgoznak, mert a bukástól félnek. Mások vegyes kereskedést szándékoznak űzni honi és külföldi árukkal; ennél a csalódás kikerülhetetlen..." Különösen nagy szerepet játszott a kanizsai szervezet létrehozásában és működtetésében Spánier Ferdinánd. Csatlakozott a mozgalomhoz Vajdits György kereskedő is, akiről Kossuth a Hetilapban azt tette közzé, hogy "...mellőzve minden külföldit, csupán belföldi szövetekkel látta el boltját, miszerint a védegyleti közönség teljes megnyugvással vásárolhasson nála, s föltétlen bizodalmával ajándékozhassa meg, mit valóban megérdemel." 215 Az említett írás az izraelita Schertz és Wiesmand kalmárokkal kapcsolatban kiemelte, hogy ők is elkezdtek belföldi szövetekkel kereskedni. A cikkben szereplő Schertz név vélhetően a Schertztestvérek (Lipót, Ignác, illetve Jakab) valamelyikét (vagy az egész családot) jelentheti. Ők ekkor 30-as éveik közepén járó kereskedők voltak; a Wiesmand név pedig helyesen írva Weinmand lehet, feltehetően Weinmand Fülöpről van szó, aki az 1840-es évek közepén mintegy 30 éves tatai születésű kereskedő és boltos, s aki 1836-ban költözött kereskedőként a városba.246 Ebből is látszik, hogy minden bizonnyal a fiatalabb korosztályba tartozó kereskedőket tudta a Kossuth és a Batthyányak által irányított védegyleti mozgalom szervezkedésre késztetni. Kossuth fentebbi sorai is világosan mutatják, hogy ebben az időben a legnagyobb probléma a hiányzó és elmaradott magyar textilipar volt. A lábadozó honi iparág nehezen bírta a versenyt a minőségileg és mennyiségileg is lényegesen fejlettebb osztrák és cseh ipari ellenfelekkel szemben, mert kevés volt a jó minőségben termelő hazai iparos. Az 1846. év folyamán — ahogyan országosan is — a védegyleti mozgalom kifulladt, kevés maradandót hagyott maga mögött, de a polgári önszerveződés lehetőségét mégis megmutatta, ízelítőt adva a hazai nacionalista gondolkodás pozitívumaiból. 4. A biztosításügy A 19. század első felében a piaci modell terjedése a biztosításügy terén érdemi változásokat hozott. A szakirodalomból ismert, hogy az első biztosítási szervezet a Csep-féle komáromi hajóskereskedő cég volt, a gazdasági biztonság azonban egyre több területet érintett. Kanizsa városa esetében már emlegettük a Tűz—Cassát, amelyben a büntetőpénzeket gyűjtötték össze.247 Az 1830—40-es években a környező uradalmakban és Kanizsán már jégkárbiztosításokat, valamint épületbiztosításokat lehetett kötni. Különösen fontos volt a kereskedelem biztosításának problémája, hiszen a forgalmazókat atrocitások bármikor érhették. Említettük azt az esetet, amikor az egyik Lachenbachert nem engedték át a határon.248 Egy másik eset 1848 januárjában, tehát még „ békeidőben" történt, amikor is kanizsai kereskedők Grácban jártak ügyeiket intézni, és ott egy parancs börtönbe zárta, majd pedig kitoloncolta őket Stájerországból.249 Amikor Ausztriában megalakultak az első nagy biztosítási társaságok, szinte azonnal megjelentek Kanizsán is az érdekeltségeik. 1837-ben a Trieszti Adria Biztosító Társaságnak Lőwy József kereskedő lett a kanizsai ügynöke.250 Lőwy ekkor még csak 29 éves volt, egyébként 1830-ban települt be a Somogy megyei Boldogaszszonyfáról a városba, itt feleségül vette a köztiszteletnek örvendő Lőwinger família egyik lányát.251 Neki köszönhető, hogy az 1840-es években Kanizsán már sokfajta biztosítási ügyletet lehetett kötni. 5. Polgári életmód kezdetei Kanizsán A kereskedelmi forgalom térbeli szélesedése a társadalmi közgondolkodást is erőteljesen befolyásolta. Kanizsán a gyors gazdasági felemelkedést — egy-két ipari vállalkozó kivételével — a kereskedelembe való bekapcsolódás biztosította. Az a tény viszont, hogy a kanizsai kereskedők az Adriától Bécsig, avagy onnan Pestig építették ki gazdasági érdekeltségeiket, értelemszerűen a modern eszmék terjedésével is együtt járt. Külön ki kell emelnünk, hogy a liberális gondolkodás amúgy is a szabadkereskedelmet pártolta, márpedig Kanizsa városában a kereskedelem szabadságának ügye állandó kérdés volt. Korábban utaltunk rá, hogy a keresztény polgári, sok esetben tradicionális értékeket képviselő purgerek szinte mindent megtettek, hogy a zsidóság kereskedelmét adminisztratív korlátok közé szorítsák, ám a negyvenes évekre valószínűleg feladták ezeket a törekvéseiket. Egyfajta társadalmi kiegyenlítődést lehet érzékelni abban, hogy a Védegyletben, a Takarékpénztárban, a Casinóban egymás mellé kerültek a különböző származású és jogállású vállalkozók. Az elkülönülésnek azonban még akadtak bástyái; a polgári önszerveződés nemcsak a tolerancia kiszé282 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) lesedésével, hanem a meglévő pozíciók monopolizálásával is együtt járt. Ezt példázza az 1836. február 2-án alapított Polgári Egylet. Alapvető célja a közszellem felébresztése, a sajtószabadság elérése, vagy ahogyan azt 1846-ban megfogalmazták: „Egyletünk necsak magán társadalmi életünk központja, hanem a haza közügyei felett hazafias vitatkozások színhelye legyen".252 Ám a Bürger Vérein — amelynek nyelve 1845-ig német, 1845—48 között német és magyar volt — kizárólag keresztény embereket tömörített, Polgári Egyletnek csak 1848-tól nevezték. Tagjai között éppen ezért nagyon kevés kereskedő, annál több értelmiségi, nemes, ügyvéd s iparos található. Az írásbeli dokumentumok szerint az Egyletnek első elnöke Chinorány Boldizsár, Zala megyei főszolgabíró volt. Tagjai között volt a mindenhol jelen lévő Tárnok Alajos, a városbíró Babochay János, a Kaán család két tagja, sőt még egyháziak is. Az Egylet eleinte két szobát bérelt a városban, aztán az ún. „nagy serházban" és a Korona vendégfogadóban működött, majd 1840-ben vette meg Tzenek Márton örököseitől a Fő út 6. száma alatt lévő épületet 15 000 forintért és 18 darab császári királyi aranyért.253 A reformkori Kanizsa városában a közgondolkodást illetően mélyreható átalakulás történt, ugyanis előtérbe kerültek a modern polgári vállalkozói értékek. Elég csak a korábban említett esetekre utalni, amelyekben arra láthattunk példát, hogy vállalkozóvá válik Batthyány Fülöp herceg, központi fekvésű telkeket vásárolnak a kereskedők stb. Az 1840-es évek elején a Piac tér északi részén felépített Zöldfa vendéglő és szálloda a maga grandiózus méreteivel már méltó kifejezőjévé válhatott a városi kultúrának. 254 Utalhatunk még arra is, hogy 1834-től Vajdits könyvkereskedő könyvtárat hozott létre; 1848 előtt két újság- és könyvkiadója volt a városnak; tervbe vették állandó színház építését, s ha az nem is jött létre, vendégszínházak (színi társulatok) többször játszottak már a városban; az iskolák egyre szaporodtak, az elemi és a középfokú oktatás mellett megjelent a szakképzés is a palettán, sőt volt már egy tanítóképző is a mezővárosban; egyre jobb volt az orvosi ellátás, hiszen kórházak és patikákjöttek létre. Megjelent a városi közösség számára a szegénypolitika, a segélyezés néhány formája. Az önszerveződést mutatja a különböző felekezetek, hitközségek kialakulása, a templomok felépítése. Említettük már korábban, hogy Kanizsa városa régóta postaállomás is volt, így a híráramlás centrumaként is működött a város.255 Nagyon lényeges volt a polgári kultúra terjedése szempontjából a művelődés mellett az életmód és a szokások kialakulása s nem utolsósorban a polgári szórakozás terjedése. Említettük már a védegyleti mozgalommal kapcsolatban az 1845. évi 700 fős bál megrendezését, de még ennél is jelentősebb volt az a Polgári Egylet által szervezett, s az 1846. február 28-án az Életképekben bemutatott bál, amely a társadalmi tolerancia igen magas szintjét is bizonyítja. Idézzük az újságírót: „Nagykanizsán polgári vígalom is alakíttatott bizonyos társulat által zsidók nélkül. A nagykanizsai vegyes lámpabál is élénk és békés volt, voltak benne főbb rangúak, polgárok, és voltak Izraelnak pompásan öltözködött leányai és fiai is nevezetes számmal, s ez volt a víg lámpabál. Voltak kik a szépeket figyelmessé tették arról, hogy előtte való nap némely kezek birka és nyúlbőröket forgattak, de azért azon kezektől nem igen láthattak többen a kényesebb dámák körül is irtózni. Különösen egy igen kényes grófné Izrael fiai által tánczra szinte ostromoltatott, s ő meg bírt mindnyájával, ki megkérte, táncolni, s erre két zsidó ifjú tüstént franciául kezdett egymás között conversálni, s megelégedésüket francia nyelven egymással megvallották..."256 Nemcsak a nevezetes események szolgáltattak alkalmat a városi lakosságnak közösségi szórakozásra. Az 1837-ben alapított Polgári Egylet az 1840-es évek közepén szép kerthelyiséget tartott fenn, ahol nyáron minden este zene szórakoztatta a közönséget.237 Két kávéház s két nagyobb s egyre több kisebb fogadó állt a polgárság és az átutazók rendelkezésére.258 A Zöldfa szállodában tartották a hangversenyeket, de egyre nagyobb kultusza lett a városon kívüli, a felvilágosodás által felértékelt természeti környezetnek is. A kanizsai lakosság egyre több időt töltött a város keleti-délkeleti oldalát szegélyező lankás-dombos vidéken; így például a Szentgyörgyvári-hegy, illetve a Bakónaki-patak melletti Látóhegy, valamint a Szabadhegy „favázas présházai, boronapincéi vasárnapokon víg családi összejövetelek örömzajától" voltak hangosak.259 Hasonlóan fontosak voltak a Batthyányak erdejében rendezett vadászatok, amelyeken persze a kanizsaiak közül igen kevesen vehettek részt. Degré Alajos, az Életképek című reformkori újság utazó tudósítója igen érzékletesen írja le az egyik ilyen eseményt: irAsztalnál valánk éjfél után két óráig, akkor a tűz körül készített szalmaágyakra fekvénk kissé pihenni; a zene folytonosan szólt. Gyönyörű volt !"260 A szakirodalomban már régen tisztázták, hogy a városfejlődésben a népességnövekedésen és a népsűrűség emelkedésén túl a lakosság kulturális fejlődésének, vagyis egyfajta identitásképződésnek is óriási szerepe van, amely folyamat egyik meghatározó eleme a városi polgári öntudat kialakulása volt.261 Az említett példák világosan mutatják, hogy a piacgazdaság erősödése, és a polgári gondolkodás és életmód gyors terjedése a reformkori Kanizsa esetében generális változásokat idézett elő. Kialakulhattak a modern üzleti élet alapvető viszonyai, szabályai, ám ezek az új relációk majd csak az 1850-es évektől, a szabad vállalkozói rendeletek bevezetésétől válhattak meghatározóvá.262 283 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) JEGYZETEK 1 Berzeviczy, 343, az alsó idézetünk 346. 2 Cerman—Knittler, 178, Bácskai 1995, 77—89. 3 A toleranciáihoz Fejtő, 70—71. 4 Kaposi 1998, 190—199. 5 Mérei 1980, 237. 6 Makoviczky 1934 7 S. Clement, 128—130. Kropf, 128—130. 8 Rumy, 44—45. 9 Berényi, 417. 10 Horváth M. 323. 11 Berényi, 230—231. 12 Bencze Í986, 108. 13 L. pl. Kaposi 2000. 14 Vörös L. 15 Pest városáról: Bácskai 1989 16 Rumy, 47. 17 Bezerédy, 193—205. 18 Kaposi 2000, 76—80. 19 MOL P 1313. 36. csomó, Lad. 13. No. 1. 1717. 20 Cerman—Knittler, 181. 21 Magda Pál, 30. 22 L. pl. Bencze 1986, 138. 23 Uo. 137—138. 24 Uo. 146. 25 Mérey, T. 1999, 99. 26 Bright, 64. 27 Makoviczky, 23. 28 Barbarits, 197. A nagykanizsai hivatalok története. 29 Eperjessy 1988, 63—77, Kaposi 2002, 36—37. 30 Szili 1988; az eredményt a közölt táblázatok alapján számítottuk ki. 31 MOL P 1313. 36. csomó. Lad. 13. N. 24. 1695. július 4. A kamarai adminisztráció utasítása. 32 MOL C 35. 106. cs. Lad. A Fasc 33. No. 36. 1741. július 18. Pozsony 33 Tjkv 1. 1722. aug. 25. 34 Dankó, 684—686. 35 MOL C 35. 106. cs. Lad. A Fasc. 33. N. 36. Hetivásár iránti kérelem az uralkodónak, 1766. január. 36 MOL C 35. 106. csomó. Lad. A Fasc. 33. No. 36. 1766. január, 111. 1767. április 13. 37 MOL P 1313. 206. csomó. II. Litt. C. 1784. július 30. 38 Bencze 1986, 132. 39 Szili 1988, 70—71. 40 Bencze 1986, 133. 41 L. a monográfia topográfiai fejezetében a Piac térről írtakat. 42 MOL P 1313. 39. csomó. 1837. Batthyány Fülöp herceg levele a vármegyének 43 Mérey T. 1962 44 MOL P 1313. 38. csomó. Lad. 15. No. 80. 45 Hodgyai, 72. 46 Eperjessy 1988, 70. 47 Tjkv 1. 1744. augusztus 10. 48 Uo. 1743, ill. Kropf, 129. 49 Uo. 1744. 50 MOL P 1313. 1811. 03. 27. Örökszerződés. 51 Németh L. 2002 (Itt mondunk köszönetet Németh Lászlónak, hogy kiadás alatt lévő írásának kéziratát kutatásunk rendelkezésére bocsátotta, a könyv a dolgozatunk írása alatt meg is jelent. L. Németh L. 2002) Az irat forrása: ZML IV. 1/b. 1836. szeptember 5. és 17 N. 2156. 52 Tjkv 1. 1743. augusztus 8. 53 Uo. 54 Szili, 1988. 55 MOL P 1313. 38. csomó. Lad. 15. No. 76/9. 56 Rózsa 1999, 36. 57 Uo. 58 ZML Közgy. jkv. 1841. Protocollum. Kanizsa. 59 Lásd az 56. sz. jegyzetet. 60 Széchenyi 1830, 95. 61 ZML Nk. lt. 1. cs. 1794. 62 P 1313. 38. cs. 80 F 4 ; ill. ZML Nk. lt. 2. cs. 1826. 63 SML Kimutatása a kanizsai hetipiac árainak 1796—1834 között. 64 Sasfi, 174. 65 Bácskai—Nagy 66 Bácskai 1993, 226. 67 ZML Conscr. regn. 1828. Kis- és Nagykanizsa. 68 L. pl. a ZML Conscr. univ. Dic. Oppidi Nagykanizsa sorozatot, avagy az 1837. évi városi adóösszeírást (Nk. lt. 5. csomó, 1837.). Munkánk későbbi fejezeteiben elemezzük majd ezeket a forrásokat. 69 L. a kötetben az általunk írt mezőgazdaságtörténeti fejezetet. 70 MOL P 1330. 2. cs. 1843. év. 71 Kaposi 2000, 75. 72 ZK, 1916. 209, illetve: ZML IV. 14/1. Nemesi összeírás, Kapornaki járás. 73 SML VUL Úrbéri összeírások, 1848. 1. doboz. 74 L. TGyM Térképtár. 1822. évi térkép Kanizsáról. 75 MOL P 1330. 1. cs. No. 78. 1835. szeptember 24. 76 MOL P 1313. 39. cs. 1845. évi szerződés. 77 ZML Nk. lt. 3. cs. 1849. évi bérleti szerződések. A szerződésekben mindig feltüntették a feleséget is, mi most (egyszerűsítve a formát) csak az elöl szereplő nevet tüntetjük fel a táblázatban. Érdekes ugyanakkor, hogy nők is vannak a bérlők között, sőt az igen tekintélyes méretű Korona vendégfogadó bérlője is egy özvegyasszony. 284 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) 78 MOL P 1330. 1—6. cs. Jószágkormányzói és ispáni jelentések adatai. 79 ZML Nk. lt. 4. cs. 1850—1853. Gubacsszedési szerződés 1846—1856 közötti időre. 1850. évi iratok. 80 Széchenyi 1982, 1050—51. 81 SML VUL 32—34, 35. csomó: Igazgatói jelentések Zichy Károly grófnak. 82 MOL P 1313. 206. cs. III. 1753, MOL P 1313. 39. cs. Lad. 15. No 81/82. MOL P 1313. 1811. 03. 27. 83 Mérey T. 1993, 55. 84 Füves 1972 85 Ember Gy. 647. 86 Füves 1972, 293. 87 Uo. 88 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. No. 25/3. 89 ZML IV 14/e. Caus. sedr. rev. 1. csomó. 1733. évi összeírás. 90 Kerecsényi 1978, 115—135, illetve a Thúry György Múzeumban őrzött kéziratos táblázatos kimutatások. 91 TGyM O. 72. 66. 92 Molnár A. 1990, 54. 93 Kunics 1990, 70. 94 Bogdanovic, Barbarits, 241. 95 Dénes Gy. 3. 96 Fényes 1841, 1843, 475—476. 97 ZML Protocollatio 240—241. 98 L. a 9. sz. jegyzetet. 99 Uo. 100 Degré 1972, 103. 101 L. a 17. sz. jegyzet táblázatait. 102 Blankenberg, 290. 103 Kövecses—Varga, 69. 104 TGyM O. 432/1810. Leltári szám: 100/191. 105 L. a 9. sz. jegyzetet. 106 ZML IV 9/b. Nagykanizsa Mező Város Rovatos Könyve pro 1840. 107 Csenki Sz.—Halász J. 150—151. 108 Gyimesi E. 246. 109 Uo. 246—247, illetve http://www.dfmk.hU/zalaiak/wajdits.htm.l/l. 110 ZML Protocollatio 1842. december 1. 1.1 Uo. 1846. február 26. Spánier. 1.2 Horváth Gy. 63. 1.3 Futó, 237. 1.4 TGyM Polg. lajstr. 1815. Spánier Ferdinánd; ZML IV.9/b Nagykanizsa. 1830/31. 115 ZML IV. 9 /b Nagykanizsa, 1841/42. 1.6 Barbarits, 249. 1.7 Uo. 118 Barbarits, 78. A városi közigazgatás története. 1,9 Szabó Zs. 317. ,20 KE, 109. 121 Halis 1899, 43. 122 L. a 39. sz. jegyzetet. 123 L. a 38. sz. jegyzetet. ,24 Blankenberg , 291. 125 Antalffy, 61. 126 L. a 43. sz. jegyzetet. 127 Bácskai 1988, 126. 128 Németh L. 1994, 20. ,29 Uo. 19. 130 MZsL, „Rohonc", 748. 131 McCagg 1992, 47—48. 132 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. No. 25/3. 133 Idézi: Németh L. 1994,21. 134 Caus. sedr. rev. 135 MOL P 1313. 37. cs. No. 70/19. 136 Uo. ,37 ZML IV 1/b 1767. november 9. Zsidók összeírása. 138 L. a mezőgazdaságtörténeti fejezet táblázatait a környező városokról. 139 Degré 1972, 104. 140 Villányi 1929,252. 141 Uo. 253. 142 de Vries, 58, illetve Wrigley, 157—193. 143 Gyimesi S. 152. 144 ZML IV. 9/b 1813. Nagykanizsa; illetve az atrocitásokra l. például a Pallas Nagylexikon Varasdra vonatkozó szócikkét. 145 MZsL „Lakompak". 520. 146 Tjkv 3. 124. 1799. november 28. 147 Blankenberg, 290. 148 MOL P 1322. 19. cs. 1803. február 6. Gazdatisztijelentés. 149 Blankenberg, 290. 150 TGyM O. 72. 303. 1. ,5'' ZML Közgy. jkv. 1814. május 9. 3/46. 152 Venetianer, 144. 153 ZML IV. 1848. Zsidó összeírás. Nagykanizsa és Kiskanizsa, illetve: ,54 Tjkv. 3. 1799. december 13. illetve 1800. szeptember 8. 155 Illéssy—Pattkó, 124. 156 Blankenberg, 291. 157 ZML Közgy. jkv. Protocollum. 1842. 389. szám. 158 ZML IV. 1848. Zsidó összeírás. Nagykanizsa. 159 ZML Közgy. jkv. 1812. május 21. 214. No. 8/5. ,60 ZML Közgy. jkv. 1812. szeptember 29. 1605. No. 47/21. 161 A táblázat adatai a közgyűlési jegyzőkönyvekből és a hozzá tartozó aktákból valók. Hálás köszönet Kapiller Imrének, aki rendelkezésemre bocsátotta saját forrásgyűjtését Gottlieb Mayerről, amellyel érdemben tudtam kiegészíteni a kereskedő gazdasági tevékenységéről rajzolt képet. A következő forrásokat tartalmazza a táblázat: ZML Közgy. jkv. 1811. február 11. No 21/3, 1811. március 6. 36/6. 146, 1811. március 27. 87/11, 1811. április 30. 90/62. 452, 1811. augusztus 3. 1/1. 954, 1811. november 11. 5/2. 1513, 1811. december 20. 34/22. 1663. 285 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) 162 ZML Közgy. jkv. 1811. március 27. 87/17. 555. 163 ZML Közgy jkv. 1814. október 1. No. 4. 164 ZML Protocollatio, 146. 1814. 165 ZML Közgy. jkv. 1812. február 28. No. 9. 145, illetve 1812. május 21. No. 20. 740. 166 ZML Közgy. jkv. 1811. december 11. 25/1595, 26/1595. 167 ZML Közgy. jkv. 1811. december 20. 34/22. 1663. 168 ZML IV. 1848. Zsidó összeírás. Nagykanizsa. 169 McCagg 1985, 388. 170 Kerecsényi 1979, 150. 171 Blankenberg, 290. 172 Villányi 1929, 256. 173 ZML IV. 9/b 1813. Nagykanizsa. 174 Villányi 1929, 254. 175 TGyM O. 432/1810. Leltári szám: 100/191. 176 Belitzky, 150. Táblázatok. 177 ZML Conscr. regn. 1828. Nagykanizsa és Kiskanizsa. A kiköltözésekhez: ZML Nk. lt. 2. cs. 1825/26. 178 ZML Nk. lt. 5. cs. 1837. évi adóösszeírás 179 Uo. illetve ZML IV. 9/b 1840. Nagykanizsa. 180 TGyM O. 1839. évi beadványa a város zsidóinak. 181 ZML IV 1848. Zsidó összeírás. Nagykanizsa. 182 MOL P 1313. 39. cs. 1845. „Topographiai leírása a Vásárolt Chinoranyi-féle házaknak 1845. okt. 1-től kezdve". 183 ZML Protocollatio, 1843. április 1. 184 Venetianer, 102. 185 ZML IV. 1848. Zsidó összeírás. Nagykanizsa. 186 Schey életútjához: McCagg 1985, 390, MZsL 770, SML VUL 32—34, 35. cs. Gazdatiszti jelentések, illetve ZML IV. 1848. Zsidóösszeírás. Nagykanizsa. 187 Kerecsényi 1979, 147—167, illetve Sarkady. 188 Gudenus, 1. kötet. 476. 189 Barbarits, 140. 190 L. a 188. sz. jegyzetet. 191 L. ehhez: Blankenberg, 289—299, illetve ZML IV. 1848. Zsidó összeírás. Nagykanizsa. 192 Weiser, 309—310, illetve: MZsL: „Weiser", 629. 193 Mérei 1951, 293. 194 Utal rá: Mérei 1951, 339. 195 Blankenberg, 293. 196 Villányi 1929, 256, illetve. http ://www. dfmk.hu/zalaiak/low_I. htm 1 / I . 197 Barbarits, 277—279, illetve Vülányi 1927, 1. 198 L. Barbarits, 78. Az elmaradt számadásokra l. például ZML Nk. lt. 2. cs. 1828. Számadásra tett uradalmi észrevétel. 199 Bácskai 1988, 86, illetve Bácskai 1995, Bácskai 1989 200 ZML Nk. lt. 5. cs. 1837. évi adóösszeírás. 201 Szabó P. 58—59. 202 Bácskai 1995, 32. 203 ZML IV 9/b Nagykanizsa. 1841/42-es év. 204 Corfield, 11. 205 ZML IV. 14/1. Csődületi perek. Fasc. 2. No. 30. Molenda Eduárd csődpere. 206 ZML IV. 9/b Nagykanizsa. 1841/42. év. 207 ZML IV. 14/1. Csődületi perek. Fasc. 2. No. 30. 208 Uo. Zalaegerszeg, 1844. január 20. Molenda vallomása. 209 Uo. 2,0 Uo. Nagykanizsa, január 5. Inventárium Molenda vagyonáról. 211 Uo. 1843. december 13. Chernel Ignácz kanizsai ügyész előtt. 212 ZML Nk. lt. 3. cs. 1842. Horváth József kereskedő hagyatéka. 213 ZML IV. 9/b. Nagykanizsa. 1841/42. évre. 214 L. 212. sz. jegyzetet. Árverési lajstrom. 2.5 Uo. 2.6 SML VUL Árvapénztári jegyzőkönyv. 1845. Miháldi Csányi János hagyatéka. 2.7 ZML Csődperek. F. 5. N. 80. 2.8 ZML Csődperek. F. 3. N. 44. 2.9 ZML Csődperek. F. 3. N. 38. 220 Tomka, 10—11. 221 Vargha, 103. 222 L. pl. Fényes Elek adatait: „...hol évenkint több mint 600 000 mérő gabona adatik el..." Fényes 1836—40, 475. 223 Molnár A. 1990, 15. Táblázatok adatai. 224 Tóth T. 113—115. Táblázatok adatai. 225 ZML IV. 14/i. Csődületi anyagok. Fasc. 7. Series In-et extabulationem a 14 July 1827. incepiendi usque 2/14 May 1836. 226 Z. m. tört. olv. 190. 227 ZML A Nagykanizsai Takarékpénztár RT iratai. „Kanizsai Takarékpénztári társaság nagygyűlésénekjegyzőkönyve" 1845. május l-jétől. Ehhez még l. Molnár A. 54—55, Tripammer, 5. 228 Vargha, 103. 229 Tripammer, 5—6. 230 Uo. 231 Uo. illetve Weiser, 312. 232 Barbarits, 375—376. Nagykanizsa egyesületei. 233 Deutsch, 25. 234 Balogh D. (ZK, 1936. december 30.) 233 ZML Nk. lt. 5. cs. 1837. évi adóösszeírás. 236 Balogh D. (ZK, 1936. december 31. 2.) 237 Halis—Hoffmann, 261. 238 Balogh D. (ZK, 1936. december 31.2.) 239 Balogh D. (ZK, 1937. január 1. 2.) 240 Uo. 241 Barbarits, 375. 242 Molnár A. 1990, 49, illetve Z. m. tört. olv. 186—187. 243 Molnár András egyik tanulmányában részletekbe menően elemezte a kanizsai védegyleti moz286 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) galom történetét, nekünk itt nyilvánvalóan csak a kereskedelmet illető hatásairól kell szólni; Molnár A. 1997, 123—127. 144 PH, 1845. február 27. 245 Hetilap, 1846. október 30. 246 ZML IV. 1848. Zsidóösszeírás. Nagykanizsa. Adatokat közöl Spánierről Gelléri, 155, az említett kalmárokról uo. 221. 247 TGyM Tjkv. 3. adatai. 248 MOL P 1330. 19. cs. 1803. február 6. 249 ZML IV. l / a 1848. február 21. N. 1105. 250 Blankenberg, 292. 251 ZML IV. 1848. Zsidóösszeírás. 252 Dr. Bentzik 1886/b, 6. 253 Uo. 12. 254 Erre utal a már említett 700 fős bál, de azt is tudjuk, hogy a későbbiekben sokféleképpen használták az épületet. A Zöldfa nagyterme adott helyet színházi rendezvényeknek. 255 Barbarits, 204. 256 Életképek, 1846. február 28. 257 Antalffy, 61—62. 258 MOL P 1322. 100. cs. Épületleltár. 259 Antalffy, 63. 260 Életképek, 1847. július. A cikket Degré Alajos, a folyóirat utazó írója jegyezte. 261 Corfield 1995 262 Kaposi 2001, 108—122. 287 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Zoltán Kaposi Geschichte des Handels in Kanizsa zwischen 1690 und 1849 In unserer Arbeit untersuchen wir die handelsgeschichtlichen Aspekte eines im Südwesten Ungarns gelegenen Marktfleckens mit zahlreichen Besonderheiten — Kanizsa (Nagy- und Kiskanizsa). Kanizsa war mit europäischen Maßstäben gemessen eine ziemlich kleine Stadt, passte sich aber funktionell organisch in das Kleinstadtsystem Westungarns und Ostösterreichs ein. Leider ist das Archiv von Kanizsa 1945 abgebrannt, so blieb kein einheitliches Schriftmaterial erhalten und die von uns genutzten Quellen sind sehr heterogen. In unserer Studie beschäftigen wir uns mit den infrastrukturellen Gegebenheiten des Verkehrs, mit der Beziehung zwischen den Grundherren der Familie Batthyány und dem Kanizsaer Handel, mit den Personen und Unternehmen der Kanizsaer Kaufleute (wir versuchten einige Lebensläufe und Karrieremuster zu skizzieren) wir beschäftigten uns mit dem Einkommensund Vermögenssystem der Kaufleute und geben einige allgemeine Bemerkungen zu Fragen der gesellschaftlichen Selbstorganisation und des Ausgleichs. Wir versuchten zu beweisen, dass die Stadt Kanizsa zu den wenigen ungarischen Orten gehörte, in denen sich in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts zum einen auf Grund des Handelswachstums die gesamte gesellschaftliche und wirtschaftliche Struktur der Stadt sehr schnell veränderte, zum anderen der Handel und sein permanentes Erstarken zu einem sehr hohen Niveau der gesellschaftlichen Toleranz führte. Kanizsa hat seine schnelle wirtschaftliche Entwicklung nicht zuletzt seiner relativ günstigen geographischen Verkehrslage zu verdanken. Die Stadt liegt am Kreuzungspunkt fünf außerordentlich wichtiger Landstrassen, von denen aus sowohl die Großstädte des Landes als auch die unter dem Aspekt des Auslandshandels wichtigen Märkte leicht zu erreichen waren (zu letzteren gehören selbstverständlich auch die Küstenstädte). Ein Teil der Handelsstrassen waren auch damals schon staatlich unterhaltene und gekieste Strassen, d. h. man konnte darauf relativ gut Waren transportieren. Auch die Stadtväter von Kanizsa hatten die Bedeutung der Strassen erkannt und so wurden schon in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts zahlreiche Strassen mit Muraközer Kies bedeckt oder mit Ziegeln ausgelegt, um auch damit den bis dahin eher zyklischen, saisonalen Handel kontinuierlich möglich zu machen. Es entstanden Dienstleistungseinrichtungen, die ebenfalls den Handel förderten, es wurden immer mehr Gasthöfe gebaut, in der Reformzeit gab es bereits Kaffeehäuser und auch ein Hotel erwartete die Reisenden. In der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts wechselte die gesellschaftliche Elite der Stadt fast völlig. Während die Grundstücke, Häuser und Fundi der Stadt im 18.Jahrhundert vor allem von den alteingesessenen Stadtbewohnern (Handwerkern, Bürgern) genutzt wurden, waren es zu Beginn des 19. Jahrhunderts eher die schnell reich werdenden Kaufleute, die die führenden Positionen einnahmen, und so ist es auch kein Zufall, dass die Umgebung in der Nähe des Hauptplatzes der Stadt, dem „Piarczter" und der Hauptstrasse „Fö utca", vor allem von den kapitalstarken und reichen Kaufleuten bewohnt wurden. Ein typisches Beispiel dafür ist, dass in den beiden großen Häusern direkt neben dem Rathaus zwei Großhandelsfamilien lebten: Gottlieb Mayer der jüdischer Abstammung war, und der Eisenhändler Henrik Pichler, der auch die Position des Stadtrichters innehatte. Mit Hilfe des erhaltenen Fremdenverkehrsbuchs untersuchten wir den Funduserwerb und stellten dabei fest, dass nach 1835, nachdem der Herzog einen Teil des Landes des Grundherren parzellierte (vermaß) 25 % der so entstandene Grundstücke von Kanizsaer Kaufleuten erworben wurden, und nicht wenige von ihnen warenjüdische Händler. Die Gewohnheiten der Märkte hatten sich über einen längern Zeitraum stabilisiert, und das zeigt sich auch durch die Übernahme einer traditionellen Organisation und des Systems dieser Gewohnheiten in die moderne Zeit. Die Landesmärkte bzw. Wochenmärkte wurden auf dem „Piarczter" abgehalten, aber darüber hinaus wurde es auch immer wichtiger, ein Netz von Geschäften entlang der Hauptstrasse auszubauen, die die Möglichkeiten für einen ständigen Handel sicherten. Auch Lager und Magazine, die die Möglichkeit zur Warenanhäufung und für den ständigen Handel sicherten, wurden immer wichtiger: an den zu dieser Zeit besonders verkehrsreichen Stellen wurden daher immer mehr davon gebaut. Für die Kanizsaer Kaufleute war es von großem Vorteil, dass die Preise für landwirtschaftliche und industrielle Waren in den von uns untersuchten 160 Jahren im Allgemeinen stiegen und die interne und externe Nachfrage nach den von ihnen vertriebenen Waren ebenfalls immer größer wurde. Auf Grund der uns zur Verfügung stehenden Quellen analysierten wir die Preise zwischen 1796 und 1834 und stellten fest, dass die Preise des Kanizsaer Marktes — ähnlich wie bei den modernen Handelssystemen — genau die Veränderungen in der Makroökonomie und der Politik, Kriegsereignisse sowie Veränderungen in der politischen und militärischen Position des Reiches widerspiegeln. In 288 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) dem von uns untersuchten Zeitraum stiegen die Preise für Weizen, Roggen und Hafer um ein Vielfaches, und damit verfügten die Kanizsaer Kaufleute über die Chance zur ständigen Weiterentwicklung. Neben der Kriegskonjunktur wurde auch die Befriedigung der Inlandsnachfrage immer wichtiger. Die Basis dafür sicherte der relativ dynamische Zuwachs der Kanizsaer Bevölkerung. Das wird unter anderem durch die Tatsache deutlich, dass um 1770 etwa 3.700 Personen in Kanizsa lebten, während diese Zahl 1848 auf immerhin bereits 11.000 Personen gestiegen war. Dieser Bevölkerungszuwachs bedeutete eine ständige und sichere Nachfrage, ebenso wie der Prozess der Verstädterung im nahe gelegenen Osterreich. Unter dem Aspekt des Kanizsaer Handels war auch die Produktionskapazität der Kanizsaer und Homokkomáromer Domäne der Batthyánys, sowie der Besitztümer der Umgebung (Letenye, Pölöske, Szentgrót, Vrászló, Marcali, Palini, Iharosberény usw.) von außerordentlicher Bedeutung, waren doch die genannten Großgrundbesitze mit etwa 20- 30.000 Joch von großem Umfang und die über bedeutenden Allodialgrund verfügenden Grundherren sicherten mit ihren Fronhöfen einen großen Teil des Rohstoffes für die Handelswaren. Die Vertrauten der Grundherren, ihre leitenden Angestellten, ihre Rechtsanwälte und Staatsanwälte zogen in die Stadt und verwalteten von dort aus den Besitz. Gleichzeitig darf aber auch nicht vergessen werden, dass während der Reformzeit auch bedeutende politische Freidenker in Kanizsa lebten. So zog z. B. 1844 László Csány in die Stadt, aber auch Ferenc Deák war hier häufig Gast. In Kanizsa lebte auch eine große Zahl Adliger, 1830 gehörten 30 der Einwohner zum Adelsgeschlecht. Herzog Fülöp Batthyány (seit 1806 Besitzer der Kanizsaer Domäne) konnte den Marktflecken während der Reformzeit immer besser nutzen, erhielt er doch von den gut betuchten Juden der Stadt immer höhere Pachtzahlungen. Diejenigen, die juristisch als Kaufleute zu betrachten waren, waren in der absoluten Minderheit, ihre Zahl (Familienangehörige) kann auf nicht mehr als 15-16% angesetzt werden, aber ihre Bedeutung unter dem Aspekt des Ausbaus einer modernen Marktwirtschaft war riesig. Interessant ist dabei, dass die Gruppe der Kaufleute in der Stadt über lange Zeit eine segmentierte, zergliederte gesellschaftliche Schicht war: zunächst waren es die griechischen und die bürgerlich-christlichen Kaufleute, die über großen Einfluss verfügten, aber um die Jahrhundertwende vom 18. zum 19. Jahrhundert spielten eher die jüdischen Kaufleute eine führende Rolle. Der zahlenmäßige Zuwachs der jüdischen Kaufleute in Kanizsa war besonders hoch, während der Anteil der jüdischen Bevölkerung an der Gesamtbevölkerung etwa 15% betrug, lag der Anteil unter den Händlern bei 75%. Durch die Kanizsaer Kaufleute wurde ein riesiges landes- und reichsweites Handelsnetz ausgebaut. So lebten hier z. B. zahlreicher Angehörige der Familie Lachenbacher, die ein Großhandelsunternehmen mit Sitz in Wien leiteten und im Dreieck Wien — Kanizsa — Pest tätig waren. Die Lachenbacher waren aber nicht nur Kaufleute: neben ihren Immobilien in Wien und Kanizsa wurden sie auch zu Industrieunternehmern in Pest; auch die Familie Strasser begann hier ihre Laufbahn, die sich nach 1849 erfüllte, als sie nach Wien zogen, das Unternehmen allerdings blieb in Kanizsa, in den Händen von Henrik Gutmann, der sich hier eine einmalige Karriere aufbaute. Auch der Name Gottlieb Mayer klingt den Ohren eines Erforschers der ungarischen Handelsgeschichte nicht unbekannt: Seine Interessen gingen weit über den Marktflecken im Komitat Zala hinaus. Während der Reformzeit traten immer häufiger Spezialhändler in Erscheinung, die Aufgabe des Fachhandels war es vor allem, die lokale Nachfrage zu befriedigen (Glas, Eisen, Gewürze, Textilien. Bücher usw.) Selbstverständlich kamen auch zahlreiche fremde Kaufleute in die Stadt, die entweder im Auftrag anderer oder persönlich hier eine Rolle übernahmen; einer Quelle aus der Reformzeit zufolge konnte man einen Wirkungskreis von 300-400 km um den eigenen Geburtsort herum abstecken. Unter ihnen waren auch ausgesprochen kompetente Unternehmer, denken wir nur an den persönlichen Bankier des Herzogs Albrecht von Habsburg, Fülöp Schey. Und bisher war noch nicht einmal die Rede von den Besitzern kleinerer Geschäfte oder den fliegenden Händlern oder von den Massen, die vom Transport der Waren lebten. Unsere Untersuchungen der Vermögens- und Einkommensverhältnisse beweisen eindeutig, dass die lokale Elite zur Reformzeit eine andere war als vorher. Ahnlich wie in anderen ungarischen Städten kann hier ein Erstarken des Handels festgestellt werden, bei dem das angegebene Einkommen der reichen Kaufleute das Einkommen einer repräsentativen Gruppe der Handwerker um das 10- bis 11- fache übersteigt. Aber wir konnten auch feststellen, dass innerhalb der Handelsunternehmen ein gewisser Konzentrationsprozess ablief. Bei der Analyse in Konkurs gegangener Unternehmen konnten wir feststellen, dass der Handel zu dieser Zeit auch ein außerordentlich sensibles Unterfangen war, waren doch die Kaufleute der Zeit von äußeren (außerhalb der Stadt zu findenden) Einflüssen abhängig. Es ist offensichtlich, dass in der Zeit einer niedrigen Produktivität die Fortführung eines modernen Geschäftsbetriebes auch zu einem tiefen Fall führen konnte. Und es darf auch nicht vergessen werden, dass die Tätigkeit der Kauleute sich nicht auf den 289 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Vertrieb von Waren beschränkte, betrieben doch die vermögenderen von ihnen auch ein florierendes Kreditgeschäft und gewährten den verschiedensten Menschen, vom Aristokraten bis zum Handwerker, kleinere oder größere Darlehn. Der moderne Handel setze immer mehr auch eine Infrastruktur des Dienstleistungsbereiches voraus, der sich in Ungarn zur Reformzeit besonders schnell entwickelte. 1845 erschien die erste Sparkasse auf der Bildfläche, bei deren Gründung die Kanizsaer Kaufleute eine wichtige Rolle übernahmen, waren doch unter den ersten 50 Aktionären allein 22 Kaufleute. Als eine Art Interessenvertretung oder gesellschaftliche Organisation wurde das Handels- Casino gegründet, das seine wirklich große Bedeutung in den 50-er Jahren erlangte. Auch im Kaniszaer Schutzverein spielten die Kaufleute eine wichtige Rolle, und das war vor allem deshalb möglich, weil der größte Teil der Kanizsaer Kaufleute mit landwirtschaftlichen Produkten handelte. Auch die ersten Möglichkeiten zum Abschließen einer Versicherung finden sich in Kanizsa, Die Triester Versicherung verfügte bereits über einen Vertreter vor Ort, aber auch der Landesherr drängte auf den Abschluss von Immobilienversicherungen. Während der Reformzeit waren die Grundformen des gesellschaftlichen Ausgleichs in der stets bürgerlicher werdenden Welt immer häufiger zu finden, und aus der Sicht des Kaufmanns war die Frage der Herkunft von immer geringerer Bedeutung. 290 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Zoltán Kaposi History of Commerce in Kanizsa (1690—1849) This article will examine the historic commercial aspects of Kanizsa (Nagykanizsa and Kiskanizsa), a market town in southwest Hungary with a rather large number of unusual attributes. By European standards Kanizsa was basically a small town, but it was an integral part of the functional operation of the small-town system of western Hungary and eastern Austria. Unfortunately, the Kanizsa archives burned down in 1945, resulting in the loss of a unified documentary source; the sources available are somewhat heterogeneous, the article will discuss the infrastructural properties of goods traffic, the relationship between the Batthyány estate and Kanizsa trade, the identities and professions of some merchants (with an attempt to trace their lives and careers), and the revenue and assets system of the merchants, as well as a few remarks on social organization and equality. An attempt will be made to prove that Kanizsa was one of the handful of settlements in Hungary where the socio-economic structure of the entire town changed rapidly as a result of the growth in commerce, at the same time that the continuous conducting of trade produced an extremely high level of social tolerance. The rapid economic growth of Kanizsa was greatly assisted by its relatively serendipitous geographical location. The town was situated at the meeting point of five major national highways, from which both the major domestic markets and the commercially important centers of foreign trade (including the seaports, of course) were easily accessible. Some of the trade roads were already paved and maintained by the state by this time, making it easy to deliver products over them. Kanizsa''s leaders recognized the importance of the roads, and in the early 19th century covered a number of roads with Muraköz gravel or brick in an attempt to make trade year-round rather than cyclical or seasonal. Service systems to promote trade were created: a large number of inns were built, and by the Reform Era there were also coffee-shops, a hotel and other amenities to welcome travelers. The social elite in the town underwent a general transformation in the early 19th century. While in the 18th century the majority of the main properties, buildings and houses in the town were occupied by long-time inhabitants (craftsmen and burgers), by the early 19 th century an increasing number of newly rich merchants had acquired positions of leadership, for which reason it is not surprising that properties around „Market Square" and „Main Street" in the center of town were inhabited by rich traders with large amounts of capital. As a characteristic example, the two large houses directly adjacent to the town hall were both occupied by rich merchant families: the Jewish Gottlieb Mayer, and iron-merchant Henrik Pichler, who eventually attained the position of town magistrate. Based on a surviving book of real estate sales an examination of property purchases was made, revealing that when the count converted some of his feudal lands inside the town into lots for sale, some 25% of the resultant property was purchased by Kanizsa merchants, quite a few of whom happened to be Jews. Market habits stabilized over a long period, and indicated a modern-era survival of a traditional system of organization and customs. The national markets and Sunday markets were held at Piarcztér [Market Square], while the network of shops built along Main Street to ensure the presence of constant trade also became increasingly important. Also gaining importance were the warehouses and magazines where goods could be accumulated and favorable market conditions exploited; an increasing number of these were built in highly trafficked areas during this period. The fact that the prices of agricultural produce and industrial products generally tended to go up during this 160-year period was extremely advantageous to the merchants of Kanizsa, and there was an increasing internal and external demand for the goods they sold. On the basis of available sources the prices between 1796 and 1834 can be analyzed, leading to the conclusion that Kanizsa market prices - similar to modern business trends - accurately reflected macroeconomic and political changes, military events and changes in the empire''s political and military position. During the period in question the prices of wheat, rye and oats rose many times over, ensuring the opportunity for constant growth for Kanizsa merchants. In addition to the wartime boom, the meeting of internal demand became increasingly important, and this latter was made possible by the relatively rapid growth of the population of Kanizsa. While in the 1770''s the population of Kanizsa was approximately 3700, by 1848 the town boasted well more than 11,000 inhabitants. Population growth signified a constant, reliable demand, as did the growing demand resulting from urbanization in nearby Austria. Of extreme importance to the commerce of Kanizsa was the productive capacity of the feudal estates of the Batthyány family in Kanizsa and Homokkomárom, as well as the other major estates in the area (Letenye, Pölöske, Szentgrót, Vrászló, Marcal, Palin, Iharosberény, etc.), as these estates 291 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) averaged around 20-30,000 acres in size, and the feudal manors and their allodial lands provided a large portion of the raw materials for trade. The manors'' commissioners, directors, lawyers and attorneys dwelt in the town and directed their lands from their. At the same time, it should not be forgotten that in the Reform Era several important liberal politicians also lived in Kanizsa, such as László Csány, who moved there in 1844, while Ferenc Deák was a frequent guest. A large number of noblemen also lived in Kanizsa: in 1837 the town''s inhabitants included 30 members of the nobility. Count Fülöp Batthyány (owner of the Kanizsa feudal lands after 1806) made considerable profit from the town during the Reform Era, as the wealthy Jews of the town provided him with substantial leases. Persons legally classified as merchants were a distinct minority in the town - their numbers are estimated never to have been more than 15-16% of all heads of household - yet in terms of the evolution of a modern market economy their economic importance was enormous. At the same time, it is interesting to note that for a long period of time the merchants constituted a segmented, divided social layer in the town: of these, Greek Orthodox and Protestant Christians were initially the most important, but after the turn of the 18th and 19th centuries Jewish merchants increasingly played a leading role. The numeric growth of Jewish merchants in Kanizsa was remarkably high: while Jewish inhabitants made up approximately 15% of the town''s total population, in positions of trade they occupied roughly 75%. An enormous trade network arose in the nation and throughout the empire as a result of the merchants of Kanizsa. For example, this was the residence of several members of the Lachenbacher family who directed their Viennacentered commercial enterprise from here in a Vienna-Kanizsa-Pest triangle. The Lachenbachers were not just merchants: In addition to their properties in Vienna and Kanizsa they also had manufactories in Pest, and it was here that that the Strassers began their careers, which were to culminate after 1849 when they moved to Vienna, while the company was inherited by Henrik Gutmann, who built a remarkable career for himself. The name of Gottlieb Mayer should also be familiar to researchers of Hungarian commerce: His interests went far beyond the little market town in Zala County. During the reform era an increasing number of retail merchant appeared in the town, and commercial specialization was directed mainly to meet local demands (glass, iron, spices, textiles, books, etc.) Naturally, there were also very many foreign merchants in the town who played a role in the town''s life either personally or through agents: according to one reform-era source, a 350- 400- kilometer sphere of influence can be mapped based on their place of origin. Some were extremely prestigious businessmen, such as Fülöp Schey, the personal banker of Duke Albrecht Habsburg. And no mention has been made thus far of the small merchants, the simple shopkeepers and the itinerant traders, nor the masses employed in deliveries. Studies of incomes and assets clearly show that the local elite was transformed by the time of the Reform Era. Similar to other Hungarian town, the advance of the merchant class can be observed here as well, where the reported income of rich merchants was some ten to eleven times the average income of the groups of craftsmen. At the same time, it can also be observed that a special process of concentration was begun within the commercial enterprises. An analysis of the businesses that went bankrupt leads to the conclusion that commerce was also an extremely volatile profession, as it was the merchants who were the most vulnerable to external influences during this period. The conducting of a modern-style business in a period of low productivity could obviously result in spectacular failures. Nor should it be forgotten that commerce consisted of more than just the delivery of goods: the wealthier among them also conducted credit financing, providing lands of varying sizes to practically everyone from aristocrats to small craftsmen. Modern commerce came increasingly to require the service infrastructure which developed rapidly during the Reform Era in Hungary. The first savings bank was opened in 1845, with merchants of Kanizsa playing a major role in its founding: of the top fifty stockholders, twenty-two were merchants by trade. As community organization to safeguard their interests, the Commercial Casino was formed, which became extremely important in the 1850''s. Merchants also played a major role in the Protection Union of Kanizsa, which was made possible mainly by the fact that the overwhelming majority of Kanizsa merchants traded predominantly in agricultural products. The first insurance companies also appeared in Kanizsa, with an agent of Trieste Underwriters, at the same time that the manor also promoted property insurance policies. In the increasingly middle-class environment of the Reform Era the basic forms of social equalization also appeared, as ethnic origin became increasingly unimportant to merchants. Kéringer Mária NAGYKANIZSA EGYHÁZAI 1690—1848 Odafordult a gyámoltalanok imádsága felé, és azoknak imádságát meg nem utálta" (Zsoltárok könyve 102. 18.) BEVEZETŐ 1526, majd 1541 után egy új korszak kezdődött Magyarország történetében. A török birodalom uralma, az ország három részre szakadása nemcsak az ország gazdasági hanyatlását és kifosztását eredményezte, hanem az emberek mindennapi életének bizonytalansága mellett hitéletüket is szétzilálta. A török hatalom saját területén nem szívesen látta más vallások működését, képviselőit, ezért tevékenységüket korlátozta vagy tiltotta, gyakran katonai eszközökkel is. A hódoltsági területeken nem élhettek püspökök, és joghatóságukat nem gyakorolhatták. A mindennapi életben ez azt jelentette, hogy a hódoltságban élő katolikus híveknek nem volt megoldott az egyházi ellátása. Az erősödő reformáció hatásaként számos helyen az új vallásokat követő hívek elvették a katolikusok templomait, és a törökkel szembeni kiszolgáltatottság mellé a vallási ellentétek gondjai párosultak. A 150 éves uralom alatt változó volt a török hatalom viszonya az egyes vallásokhoz, így a katolikusokhoz is. Valamelyest hatalmuk gyengülését jelezte, hogy a 17. században egyre inkább megtűrte a bosnyák ferencesek és a jezsuita szerzetesek hódoltsági területeken való tevékenységét. A hódoltságban élő katolikusoknak ez csak csekély vigaszt, de nem megoldást jelentett. A katolikus egyház római vezetése az 1600-as évek elején döbbent rá a hódoltsági katolikusok problémáira. Erre az időszakra esik a megerősödő és a változtatásokat igénylő magyarországi főpapok tevékenysége is. Verancsics Faustus Csanádi püspök 1612 júniusában a Szentszékhez írt beadványában — a jól szervezett ortodox egyház működésének példájára hivatkozva — azt látta megoldásnak, ha a pápa a ferencesek közül nevez ki püspököt a hódoltsági katolikusok számára.'' A század folyamán számtalan kísérlet történt a hódoltságban élők hitéletének javítására, amiről a későbbiekban még szólunk, de nagy áttörést nem tudtak elérni. A 17. századra kialakultak azok a struktúrák, amelyek Molnár Antal legújabb kutatásai tükrében az alábbiak szerint összegezhetők: 17. században a hódolt Magyarországon két egymással párhuzamosan működő egyházi struktúra alakult ki: a Rómából irányított missziós egyházszervezet Belgrád székhellyel, illetve a királyi Magyarország katolikus intézményeinek hódoltsági tagozata... A két intézmény rendszer etnikai-nemzeti szempontból is élesen kettévált: a Rómából, Raguzából és Boszniából érkező világi papok és ferencesek kizárólag a délszláv katolikusokról gondoskodtak, míg a magyar ferences kolostorok és jezsuita missziók hatósugara gyakorlatilag lefedte a hódoltság magyarlakta területeit."1 Mindezek az általános problémák jól tükröződnek Kanizsa esetében, miközben az itteni események átláthatóságát nehezíti az a tény, hogy a források hiánya miatt nem lehet pontosan rekonstruálni az egyháztörténet eseményeit. A továbbiakban mégis ezt a lehetetlennek tűnő feladatot próbáljuk megoldani, az olvasóra bízva annak eldöntését, hogy sikeres volt-e a vállalkozás. I. AZ 1690 ELŐTTI EGYHÁZ SZERVEZETE ÉS TÖRTÉNETE Kanizsa egyházait számos oklevél és gazdasági irat említi, egyes papjainak neve is ismert az 1600-as éveket megelőző évekből, mégis nagyon keveset tudunk erről az időszakról. A korai egyházszervezet rövid bemutatása a Kanizsa történetét feldolgozó monográfia első kötetében megtalálható, de az újabb és részletesebb adatok miatt célszerűnek tartjuk a teljes összefoglalást.3 Az első, a 13. század kedvelt szentjéről, antiochiai Szent Margitról elnevezett templomot IV. Béla király oklevele szerint 1262-ben alapította Egedy Tiborc és fia, Egedy Péter. A római katolikus templomépítkezés szokása szerint a kelet felé tájolt épületet a Kanizsa folyó mellé, a malom-tanya szomszédságába építették.4 A következő a Szent Miklós templom, amelyet kápolnaként jeleztek, de helyét és alapítási idejét az irodalom egyáltalán nem jelöli. Az 1374-től ismert, a várban található Boldogságos Szűz Mária tiszteletére emelt templom vagy kápolna építőjéről és ren296 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 deltetéséről sem tudunk semmit.5 Szent Péter egyházát Kanizsától délkeleti irányban építették, és a pálosok monostorához tartozott.6 Nem ez volt a Halis által írt Szent Péter templom, de nem is lehet róla semmit tudni, mert rajta kívül senki sem ismerte.7 Valamikor 1418 táján kezdték építeni a ferencesek kolostorát, amely 1423-ra készült el. Az építés körüli bizonytalanságokat Takács Ince próbálta tisztázni, s jelen pillanatig az általa leírtak a legvalószínűbbek. Eszerint nem Kanizsai János érsek, hanem unokaöccse, Miklós tárnokmester fia, Kanizsai János alapította és építtette.8 Szerzetesi ház épült, de templom nem? Tanulmányában" Molnár László a már meglévő Szent Margit templom mellé helyezte a kolostort, akkor viszont felmerül a kérdés, miért változtatták meg a nevét. Idézzük Takács Ince nyomán az 1423. évi V. Márton pápa által kiadott, az alapítást helyben hagyó bullát: „...pro parte devoti filii Nobis Venerabilis Joannis Nicolai de Kanisa domicelli Vesprimiensis dioecesis exhibita nobis nuper petitio exhibeat (sic!), quod ipse olim ... unam domum cum ecclesia, campanili, campona, claustro, dormitorio, ortis, ortatiliis et aliis necessariis officinis ad honorem dei et sub vocabulo Beata Virginis Gloriose ... in villa Kanise ... fundari et edificari fecit." (Az oklevél szerint „...szerzetesi házat templommal, toronnyal és haranggal, alvóhelyekkel ... és mindenféle szükséges helyekkel ... alapítottak és építettek...").10 Ebből a bullából tehát egyértelműen kiderül, hogy a templommal együtt készült a ferences kolostor, és a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelték. További kérdés, hogy ugyanazon a településen miért volt két azonos titulusú templom. Erre a kérdésre források hiányában pillanatnyilag nem tudunk válaszolni," mint ahogyan forráshiány az oka annak is, hogy a többi templom középkori történetét sem rekonstruálhatjuk. Nincs adat arra sem, hogy ténylegesen melyik templom látta el a plébániai feladatokat. A korai időkből ismerjük Kanizsa egyháza néhány papjának nevét is, így 1333-ból György, 1406- ból Benedek, 1443-ból Benedek veszprémi kanonok, 1452-ből Márton és 1550-ből Miklós (plébános)12 nevét. Arra viszont már nincs adat, hogy melyik templomban látták el feladatukat. Feltehető a kérdés, mi lett — még a vár elfoglalása előtt, de már a török idők alatt — a ferences Boldogságos Szűz templomával és a többi, előbb felsorolt egyházzal. „Zalavármegye évkönyve" az 1664. évi hadjárat idején már elpusztultnak tekinti mind a Szent Miklós, mind a Szent Péter templomot, a többiről nem tett említést.13 A korszakra vonatkozó általános adatok azt mutatják, hogy már a 16. században sem találhatók a középkori egyházak, és az erőd átépítései során nyomuk is eltűnt. Az 1690-es évekkel foglalkozó helytörténeti irodalom meglehetősen kaotikus képet ad az egyes templomok emlegetésekor. A Barbarits által emlegetett Szent Péter tiszteletére emelt „díszes nagy templomról", 14 amelynek a helyét is megnevezte a várban, semmilyen korábbi adat nincs. Nem tudjuk, mikor épült, milyen templom volt. Barbarits csak a titulusát tévesztette el, vagy a volt pálos templommal keverte össze, és valamelyik középkori templom rejtőzött mögötte? Felvetett kérdéseinkre nem tudunk választ adni, mert sem az irodalom, sem az írott források nem adnak tájékoztatást. Egyetlen esemény biztos: 1690-ben egy dzsámiból szenteltek katolikus templomot, de az, hogy üjraszentelés volt-e, már kétséges. Szintén Barbarits emlegeti úgy a Szűz Mária Mennybemenetele templomát, mintha az a török idők alatt is működő templom lett volna, azonban ezt sem támasztja alá semmi. Ha volt ilyen, miért kellett újat szentelni? A korabeli térképen jelzett „alte capelle", illetve „ungarische capelle" nem egyházi épületként működött. 15 A probléma megoldásához a várról készült korabeli metszetek sem visznek közelebb, mert egyiken sem lehet a templom(ok) helyét azonosítani.16 1600-tól a kanizsai erőd és környéke 90 évig török uralom alatt állt. Ezeknek az éveknek a hitéletéről nagyon keveset tudunk. Újabb kutatások szerint jezsuiták tevékenykedtek a török által megszállt területeken. A kanizsai várba kerülésük körülményeiről forrás nem áll rendelkezésünkre, csak irodalmi leírás hivatkozik arra, hogy 1612-ben jöttek ide. Eszerint a jezsuiták több „csodálatos gyógyításainak" hírét véve a török pasa hívta őket a várba, és az elkövetkező években — vélhetően folyamatosan — itt is tevékenykedtek.17 Barbarits, a történet megörökítője hivatkozik ugyan a konvent levéltárában őrzött iratra, de mivel a dokumentum ma már nem található, Takács Ince nem említi, noha ő is számtalanszor utal rá; így a történet hitelessége ebben a formában és ide vonatkozóan nem bizonyított. Az 1600-as években végbement egy változás a katolikus világ szemléletében. A Rómába küldött jelentések megdöbbentő képet adtak a török uralom alatt élő katolikus hívők életéről. A Szentszék felismerte a probléma súlyosságát, és részlegesen átértékelte korábbi politikáját. 1622-ben megalapította a Hitterjesztési Kongregációt, melynek missziós feladatai közé sorolta a hódoltsági Magyarország katolikus lakosai hitéletének javítását. A következő évek azonban még mindig csak a probléma feltárására terjedtek ki, a pápai udvar tájékoztatást kért, s tulajdonképpen ragaszkodtak a trienti zsinat rezidencia- kötelezettségének végrehajtásához.18 Az bizonyossá vált néhány hónapon belül, hogy a kinevezett püspökök és papjaik a török területekre nem juthattak be, ezért más megoldásokat kellett választani. A bosnyák ferencesek tevékenysége, majd 297 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Albert Rengjic raguzai ferences 1624-ben szendrői püspökké való kinevezése azt a római álláspontot tükrözte, hogy a magyar püspököket ki kell kapcsolni a „hódolt Magyarország lelkipásztori ellátásának megszervezéséből".19 Világi papok hiányában a ferences szellemiségű délvidéki püspökök és a jezsuiták missziós tevékenysége enyhítette ennek a területnek a pasztorációs gondjait. A papképzés hiányos működése miatt a világi papok száma kritikus szintre esett, bár Pázmány Péter érseksége alatt történt ebben némi változás. A hívek ellátásában a jezsuiták missziós tevékenysége jelentett ideiglenes megoldást. „Jakusics György veszprémi püspök 1637-től szorosan együttműködött a pécsi jezsuitákkal...". 20 Ebbe a folyamatba illeszthető az 1600- as évek elejétől Vásárhelyi Gergely jezsuita,21 a zágrábi kollégium tanára és társai tevékenysége, akik elsőként tűntek fel Pécsett és Kanizsán, hogy a híveknek lelki támogatást nyújtsanak. Helyenként az emberek testi bajainak gyógyítását is magukra vállalták, és elkezdték azt a tevékenységet, amelyet a pécsi misszió felállítása tetőzött be. E tevékenységük híre jutott el a kanizsai, majd pécsi pasához. Az utóbbi végleges helyet biztosított a missziónak, és 1612-ben Pécsett házat is adott számukra. „Mikor Amhat pasa megkapta Vásárhelyitől az igenlő választ, lovas különítményt küldött eléje Kanizsára és így társával Jékel Zakariással a törököktől és keresztényektől egyaránt ünnepelve vonult be Pécsre 1612 október elején."22 A későbbiekben a Kanizsán tevékenykedőjezsuiták is innen kerültek ki. Külön nyomatékot adott a misszió felállításának alsólendvai Bánfy Kristófnak a jezsuita rendfőnökhöz intézett levele, amelyben misszió felállítását kérte.23 Másként látta a jezsuiták kanizsai jelenlétét Pfeijfer János. Véleménye szerint Kanizsa az andocsi misszió tevékenységi körébe tartozott, az 1689—1701 közötti időszakot pedig önálló kanizsai missziónak tekintette.24 A jezsuiták kanizsai jelenléte egy dolgot mindenképpenjelez: a török uralom és minden nehézség ellenére jelentős magyar anyanyelvű katolikus népesség maradt és élt itt.25 A felmerült kérdéseket a 17. századi hitélet további kutatása tudná eldönteni, és erre vannak is törekvések. A ferences rendtartományok 1600 és 1690 közötti kanizsai működésére közvetett adat sem áll rendelkezésre. így azt kell feltennünk, hogy a vár 1600-ban történt elfoglalása után a ferencesek részben elpusztultak, részben elmenekültek, és valószínűleg a későbbi jezsuita jelenlét miatt nem tértek vissza. Számos szerző ténynek tekinti kanizsai működésüket, de ezt korabeli források nem támasztják alá.26 Láttuk, hogy a török idők alatt a város számos temploma és kápolnája elpusztult, eltűnt, az erődöt átépítették. A középkori egyházak emléke nem maradt meg a felszabadulás idején élt utódokra. Ennek természetesen az az oka, hogy a lakosság teljesen kicserélődött, az egykori lakóknak nem maradtak utódaik. II. A VÁROS EGYHÁZI SZERVEZETE A TÖRÖK ALÓLI FELSZABADULÁS UTÁN. A MÁRIA MENNYBEMENETELE-TEMPLOM Kanizsa török uralom alóli felszabadulása 100 év állandó háborúinak és szenvedéseinek vetett véget, s még sok évnek kellett eltelnie, hogy az élet helyreálljon, de az első lépések 1690. április 13-a után megtehetők voltak. A felszabadulás olyan fontos eseménynek számított, hogy a környező ladiszlaita konventek megemlékeztek róla: „Kanizsa Magyarország napnyugatra fekvő legerősebb erődje, miután semmi élelembeli segítséget nem kapott a környéktől, a keresztény seregeknek április 13-án, meghatározott feltételekkel átadatott, 600 török szabadon eltávozhatott... (feltehetőm a várvédő török katonák). A jezsuita atyák, akik már korábbtól ott tartózkodtak és birtokban voltak, helyet kaptak az erődben. Mivel azonban ők soha előtte nem birtokoltak ott, miután a mi testvéreinket bemutatták az előbb dicsért Parancsnoknak (ti. Batthyány Ádám) Kanizsát újonnan nekünk adta."27 Fontos gondolatot fogalmazott meg, s talán nem véletlenül, a pécsi rendház történetírója, amikor új szerzeménynek tekintette Kanizsát, hiszen látjuk majd a későbbiekben, hogy mennyi ellentét volt a plébánia szervezeti hovatartozása miatt. Ugyanez a történetíró 1690. június 29-én a zágrábi konventben tartott provinciális választás gyűlésén „az újonnan" alapított kanizsai rezidencia képviseletében páter Jacobus Pflancz személyét nevezte meg, aki 1684 óta tartozott a rendtartományba, és aki ekkor már vikárius magister.28 A simontornyai rendház története is megemlékezett Kanizsa újra kereszténnyé válásáról, ,/i 14. residentia (ti. a ladiszlaita rendtartományba kerülés sorrendje alapján) a kanizsai (ez előtt konvent), részben magyar, a veszprémi egyházmegyébe tartozik és katolikusok és akatolikusok területe között fekszik."29 Kanizsán az első naptól kezdve megindult a katolikus hitélet. A jezsuiták által vezetett keresztelési 298 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 anyakönyv április 19-i első bejegyzése mutatja,30 hogy tevékenységüket ekkortól hivatalos jellegűvé tették; míg korábban csak a hívek lelki támogatására szorítkoztak és anyakönyveket nem vezettek, a megváltozott körülmények között feladatukat módosították. Anyakönyvet a ferencesek is vezettek kezdettől fogva, de a városban való tevékenységük szervezeti formája nehezen körvonalazható. Az 1690. június 15-én kelt császári és királyi bizottsági (az ún. Miglio-Tullio bizottság) instrukció szerint tulajdonnal rendelkeztek a városban, mivel a háztulajdonosokra háruló polgári terhek alóli kivételként írnak róluk. Ez a tulajdon azonban frissen szerzett lehetett, mint ahogyan azt az újabb kutatások ki is mutatták.31 Az tűnik csak igazolhatónak, hogy 1687-től „mint katonapáterek" a Kanizsa alatt táborozó keresztény csapatokkal együtt éltek, és a vár felszabadulásakor kerültek be oda.32 Az erőd átadásáról szóló tudósítás ad hírt arról, hogy a ostrom után két ferences szerzetes bement a várba keresztények után kutatni, és 62 erősen „leromlott állapotú" (abgefallen) keresztény rabbal jöttek ki.33 Visszatérve a harcok utáni első napok eseményeihez, a bécsi haditudósító írásából tudjuk, hogy április 16-án vasárnap „hálaadó misét" tartottak a templomban, amelyet „két jezsuita pap celebrált egy előkelő püspök jelenlétében."34 „Sonntags den lódito n''ird das Te Deum laudamus in der Vestung gefungen werden (zu welchem Ende der Herr Bischoff von Veszprim dehin kommen wird. Zween Jesuister habén schon in der Vestung Posses genommen und habén sich auch Franciscaner angeben, die gleich fal Is hinein wollen.) (Vasárnap, 16-án az erődben Te Deumot tart a méltóságos veszprémi püspök úr, aki ide fog jönni. Két jezsuita már bent van az erődben és a ferencesek is be akarnak jönni.)35 A rövid híradás tehát egy állapotot rögzít és egy jövőbeli lehetőségre utal, szemben az előző idézet nem bizonyított tény közlésével. A püspök az 1687-ben a pécsi püspökséget a veszprémire „cserélő" Széchényi Pál volt. A felszabadult várban egy dzsámit adtak át a keresztény híveknek, s a dzsámit ő szentelte katolikus templommá. Az 1698. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben „négyszögletes" formájúnak leírt templomépület inkább egy eredetileg is török templomnak készült épületre, semmint egy korábban volt katolikus templom alakjára emlékeztet, de a hivatkozott források sem utalnak arra, hogy ez a török idők előtt templom lett volna. A jezsuita atyák korábbi jelenlétükre tekintettel használatra és a plébániai feladatok ellátására kapták meg az újra szentelt épületet. Továbbra sem áll rendelkezésre bizonyíték arra a vélekedésre, hogy „...ugyanekkor azonban a ferencrendiek is elfoglalták helyüket az újra keresztény templommá lett dzsámiban",36 amelyet néhány napon belül a jezsuitáknak át kellett adniuk a ferencesek számára. A templomszentelési eseményen résztvevő veszprémi püspök jelenléte természetesnek vehető, hiszen a középkorban ehhez az egyházmegyéhez tartozott Kanizsa. A tényleges egyházi hovatartozás azonban kaotikus viszonyokat mutat, amelynek bemutatására egy kis kitérőt kell tennünk. A török uralom akadályozta a püspöki joghatóság érvényesítését, de a szervezeti hovatartozást nem változtatta meg. Mint már az előzőekben is hivatkoztunk rá, a hódoltsági területet a római Hitterjesztési Kongregáció a maga joghatósága alá vonta, neki volt joga püspököt kinevezni. A trienti zsinat „rezidencia"-dekrétumával kötelezővé tette a püspökök és a plébánosok helyben lakását, ez viszont a hódoltsági területen nem volt megvalósítható. Nehezítette a püspökök működését az is, hogy a Habsburgok főkegyúri joguk alapján akarták továbbra is a püspököket kinevezni, és erről nem akartak lemondani. A török hatalom azonban ezt nem fogadta el, és megtiltotta a hódoltsági területeken tartózkodásukat. Ez azt eredményezte, hogy a püspöki szék megüresedése esetén számos magyarországi javadalomba (például Pécsre)37 nem neveztek ki új püspököt. A ferences konventek és plébániák történetére vonatkozó újabb kutatások sok és jelentős tényt tártak fel a belgrádi, boszniai és szendrői püspökségeknek a hódoltsági területeken való joghatóságukkal kapcsolatban.38 Ehhez hasonló dokumentumok Kanizsáról egyelőre nem ismertek, így az előbb hivatkozott kutatások eredményei csak általánosságban vehetők figyelembe. Az általunk vizsgált térségben a zágrábi püspökség joghatósági törekvései jellemzők, noha erre a püspökségnek pápai felhatalmazása nem volt. A zágrábi püspökök a hódoltsági, főleg a déli területeken folyamatosan terjesztették ki fennhatóságukat. Ide jelentős horvát lakosság menekült, gyakran papjaikkal együtt.39 Az egyre inkább „nemzeti egyházi" törekvéseket kialakító zágrábi püspökök ez irányú elképzelései nem érték el teljesen céljukat, de a ferences rend nemzetiségi alapon való leválása ennek a folyamatnak az eredménye lett. Az 1600-as évek végére a pécsi egyházmegye Dráván túli területeire fokozatosan kiterjesztették joghatóságukat, és azok az újjászerveződő püspökségtől el is kerültek. Hasonló módon jártak el a Veszprémhez tartozó plébániákkal is, és ez hosszú évtizedekre terjedő vitákat eredményezett a két püspökség között.40 (Erről majd a későbbiekben írunk részletesebben.) Kanizsa esetében nem ismert és nem bizonyított jogcímen a 17. század végi vizitációkat önkényesen a zágrábi püspök utasítása alapján hajtották végre, sőt 1697- ben „számos szerződésre hivatkozva" a püspök magának követelte az 1695. és 1696. évi tizedeket is mintegy 158 rhénes forint értékben.41 A zágrábi terjeszkedés jogossága Kanizsa esetében még azért is kérdéses, mivel a város nem volt kifejezetten horvát többségű (a környékét is ez a kettősség jellemezte), s ezt az is bizonyítja, hogy az ide került Iadiszlaita 299 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 ferencesek jelentős része magyar anyanyelvű, és a magyar nyelv mellett beszélte a német és horvát nyelvet is, vagy legalábbis egyiket, és majd a későbbiekben ismertetésre kerülő „szokásokból" megtudható, mikor milyen nyelven kellett misét tartaniuk, illetve prédikálniuk. Takács Ince kutatásaira támaszkodva megállapítható, hogy a kanizsai ladiszlaiták tevékenysége szemben állt a provincia létrejötte eredeti szándékával (l. a 3. fejezetet!). Az irodalom ugyan utalást tett a helyiek ellenállására a Zágrábból küldött vizitátorral szemben az 1698. és 1699. évi vizitálások alkalmából, egyértelmű adat erre azonban nincs.42 Az egyházi hovatartozás kérdése a felállított császári és királyi ún. Miglio Tullio bizottság anyagában is szerepelt, de a bizottság csupán tájékoztatta a Városi Tanácsot, megoldásról vagy bizonyításról szó sem volt.43 Az ügyet nyilvánvalóan egyházi belügynek tekintették. A jezsuiták éppen úgy, mint a ferencesek, kezdetektől végeztek egyházi tevékenységet a városban, s ezt a két párhuzamosan vezetett keresztelési anyakönyv is bizonyítja. Az azonban már nem deríthető ki, hogy valójában melyik püspökség joghatóságát ismerték el. Működő templom volt a Mária Mennybemenetelére szentelt, a jegyzőkönyvekben fatemplomként szereplő épület.44 Mielőtt azonban ezzel foglalkoznánk, szót kell ejtenünk egy 1688-ban készült vizitációs jegyzőkönyvről, amelyet szintén a zágrábi püspök utasítására készítettek el. Ez a Szent Miklósról elnevezett, „supra Kanisam, in pago Szent Miklós fundata" templom az erődön kívül, korabeli térképen ábrázolva Kanizsa alatt helyezkedett el.45 A felmérés szerint a hajdan népes település az „elmúlt időkben" kietlenné vált. Egykor tehetős lakói elmenekültek vagy elpusztultak, és a vizitálás előtt csak a templom romjai voltak. A falak álltak, de a belső díszek elpusztultak. 1688-ra hajdani lakóinak életben maradt része titkon visszatért, hozzájuk pásztorok csatlakoztak. Ekkor már Kanizsa körül volt zárva. A templomot kőből újra felépítették, külsejét és belsejét jó rendbe tették, fehérre meszelték. A szentélyt a boltozat alatt kőből helyreállították, a padozatot megerősítették. A német katonák a sekrestyét alapjáig lerombolták, s ez a felmérés idején is ebben az állapotban volt. Tornyát újraépítették, és egy benedikált harang is volt már benne. A temetőről megállapította a jegyzőkönyv, hogy „folytatólagosan használatban volt", ami azt jelentette, hogy a településrésznek előtte is állandóan voltak lakói, ha kevesen is. A templomban egy kőből épült oltár és fából készült szentségtartó volt. Istentiszteleteket nem tartottak, plébánosa ugyanaz, mint a „Szécsi-szigetinek". A leírásban szereplő templom többször semmilyen dokumentumban nem fordult elő. A környékbeli településeknek, későbbi filiáknak ilyen nevű egyháza nem ismert, a Szent Miklós filiaként szereplő településen Nagyboldogasszonynak szentelt templom állt az 1747. évi jegyzőkönyv szerint. Természetesen az eltelt idő alatt változhatott a neve, de az mindenképpen továbbgondolásra érdemes probléma, hogy ez volt-e a középkori Szent Miklós kápolna, mivel annak helyét a városban nem ismerjük. 46 Az egyházszervezeti kérdések hosszú ideig viták alapját képezték, de megfelelő dokumentumok hiányában nem is lehet mindenkor a hiányos forrásokat a helyükre illeszteni. Kanizsa hitéletét 1692-től 1702-ig, a vár lerombolásáig öt egyházlátogatási jegyzőkönyv (canonica visitatio) alapján tárjuk fel. Noha a jegyzőkönyvek egyszer az „in sub urbio", máskor az „in praesidio" hely megjelölést használták, az biztos, hogy mindenkor az 1702-ben lerombolt Mária Mennybemenetele templomot jelenti, amely az erődítményen belül állt. A korabeli jegyzőkönyvek egységesen fa templomról tudósítottak. A jezsuiták vezette anyakönyv 1692. december 25-i bejegyzésénél a helymegjelölés „in templo parochiae ungarica B M V assumptae", azaz „a Szűz Mária Mennybemenetelére szentelt magyar templom". Lássuk ezek után a leírások tükrében, milyen volt a kérdéses épület. A templom négyszögletes formájú, egy kapuja volt. Mivel befogadóképessége korlátozott lehetett (1698-ban a vizitátor szerint kb. 300 személy részére alkalmas), ezért a kint rekedtek a kapu előtt lévő átrium nyílásain keresztül is hallgathatták a misét.47 A templom berendezése egy oltárból állt, amelyről 1699. évi leírás maradt fenn. Ennek alapján tudjuk, hogy fából volt, a tetején egy festett, aranyozott napkorong vörös és aranysárga lángnyelvekkel. Alatta Szent Mihály arkangyal képe, jobbjában lángoló szablya, baljával pedig az ördögöt semmisíti meg.48 Ennek folytatásában volt a Mária napsugarak közti mennybevételét ábrázoló főkép. Az oltárt két fehérre, illetve aranysárgára festett oszlop tartotta.49 1692 és 1699 között az egyházi tárgyak számában változás állt be. 1692-ben az Oltáriszentséget nem tartották a templomban, hanem amikor a pap misézett, akkor vitte magával.50 A későbbi években az erre a célra készült ezüst szelencében az oltáron lévő szentségházban őrizték.51 1692-ben négy darab réz gyertyatartó volt, ez azonban a következő évi vizitáláskor már nem került jegyzőkönyvbe. Mivel más volt a pap, feltehető, hogy az eltávozott plébános tulajdona volt, és elvitte magával. A következő években csak vas gyertyatartót említettek, de 1698-ban ismét két darab réz és hat darab fa gyertyatartót számláltak össze. Az évek során jelentősen gyarapodott a szükséges terítők, ostyakendők és papi öltözetek száma.52 1699-ben már nem részletezték a tárgyakat, csak hivatkoztak az előző évi jegyzőkönyvre. 1701-ben nem Zágrábból jött vizitátor volt, hanem a jezsuita Papanek Márton 300 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 készítette a jegyzőkönyvet. Az egyházlátogatást előíró megbízása a belgrád—kalocsai püspöktől (Excelentissimo Archidiácono Colocensi-belgradiensi)" származott. A dokumentum állapota miatt adatai nem használhatók. A templom berendezéséről a vizitációknál lényegesen részletesebb leírást kapunk az 1702-ben eltávozott jezsuitáktól. 1701. október 18-i dátummal leltárt készítettek azokról a templomi berendezésekről, amelyeket itt hagytak, illetve a ludi magister jelenlétében a plébánosnak átadtak. (Feltehető, hogy azok a berendezési tárgyak, amelyeket nem vittek el magukkal, átkerültek a ferencesek templomába.) A leltárban leírták, hogy eddig ilyen jellegű összeírás nem készült, mivel az elődöktől mindig a „bizalom" alapján vették át a berendezést, amelyet a missziósok részben az ausztriai jezsuita rendtartománytól (oda tartoztak), részben különböző „készletekből" kaptak Isten háza díszítésére. A leltár fejezetekre bontva ismertette a tárgyakat. Az első csoportban a fémből (arany, ezüst, ón) készült kegyszereket sorolták fel. Egy-egy darab kelyhet és perselyt, valamint olajok tárolására szolgáló edényt írtak össze. Az egyik nagyobb ostyatartó kehelynél az adományozó nevét is feltüntették. A templom viszonylagosan jól felszereltségét bizonyítja, hogy a szertartás minden részéhez rendelkeztek felszerelési tárgyakkal: volt csengettyű, szenteltvíz tárolására szolgáló edény, különböző anyagú gyertyatartók. A textíliák összeírása szintén minden darabra kiterjedt. Volt egy színes oltárterítő, egy zöld viszont hiányzott (tehát régebben volt). Miseruhából 17 darabot soroltak fel, színét és anyagát tekintve különbözőt. Oltárvánkosból két darab, az áldoztató kehely letakarására való „tisztesebb" térítőből hat darab, és további hét különböző színű (zöld, piros, ibolya) állt rendelkezésre. Felsoroltak két violaszín hímzett leplet („pattyolat"), valamint egy „pattyolat" anyagú fekete, rojtos leplet, továbbá három szentségtartó erszényt (bursa). Leltárba került két-két darab halványsárga és halvány violaszín lepel, két tarka szőnyeg és egy zászló, amelyet az átriumban (előcsarnokban) tartottak, és különböző színű anyagokból volt összeállítva. Végül egy kopottas, négyszögletű papi süveget jegyeztek fel. A sorszámok alapján a leltárból több darab hiányzik, így csak feltesszük, hogy voltak még összeírt felszerelések. Míg az eddigiekben az apróbb tárgyakat írták össze, a továbbiakban a nagyobb berendezési darabok kerültek sorra. Ekkor az erődben lévő templomban két oltár volt, az egyik a Mária Mennybemenetele, a másikat nem nevezték meg. Egy szószék, egy Jézust tartó Mária-szobor, két mellszobor, Szent Istvánt és Szent Lászlót ábrázoló, egy Szent Mihály lova, egy asztal a sekrestyében, hat nagyobb aranyozott és négy kisebb gyertyatartó, valamint egy nagy Corpus (Krisztus) nélküli kereszt, egy nagy, temetésekhez való fekete kereszt is felsorolásra került. Négy darab, zászló tartására alkalmas rúd, egy „fa korsó" (urcei ligni) és egy részben aranyozott, részben virágokkal díszített festett szék került leltárba. Utoljára egy bőrből készült régi széket, továbbá egy gyóntatáshoz használt fa ülőkét vettek számba. Mindezek az adatok a keresztelési anyakönyvben találhatók. Időszakosan, utólag írhatták be, mert a jelen esetben is a leltár 1702. évi hitelesítése után néhány oldallal hátrább van „Pro memória" alatt bevezetve az 1692-ben készült leltár, amelyet az akkori átadáskor Nyilas Imre légrádi plébános készített. A kusza írással és hevenyészett formában készült jegyzék az alábbi tárgyakat sorolta fel válogatás nélkül: egy aranyozott szentségtartó, kehely, egyszerű és aranyozott csészék, vörös színű szőnyeg, miseruha vállkendővel, öv, vörös és fekete, valamint vastagabb és vékonyabb hímzett lepel. Három különböző színű leplet, selymet és két egyszerűbbet, külön jegyeztek fel. 12 kép (imagines cartauaz) és 14 kisebb táblakép (ezek minden bizonnyal a keresztút képei) volt. Volt még egy fekete kereszt temetésekhez, két darab kéztörlő (manutergia), egy edény olajnak, egy „egyszerű" táblakép Szent János evangélistáról, két fa gyertyatartó, valamint két vasból való, egyik a templom közepén másik az oltárnál. A felsorolás végén az utolsó sorban a tárgyak neve összeért a hitelesítők aláírásával. Az aláírók neve nehezen kivehető, de vannak olvashatatlan nevek is. Mindezek után a következő bejegyzés egy keresztelt nehezen olvasható neve.54 Semmi adat nem áll rendelkezésünkre arra vonatkozóan, hogy mi történt ezekkel tárgyakkal a templom lerombolása után: átkerülésüket az új templomba csupán feltesszük. Mindezeken felül voltak azok a tárgyak, amelyek ebben a leltárban nem szerepeltek. A Kanizsáról eltávozott jezsuiták Marosvásárhelyre mentek, és az ott általuk alapított plébániatemplom História Domusába vezették be azoknak a tárgyaknak a leltárát, amelyeket Kanizsáról magukkal hoztak. Eszerint felsoroltak négy elegáns miseruhát, két egyszerűbb és egy ezüst kelyhet, egy fehér asztalkendőt, két misekönyvet és egy hordozható oltárt. Magukkal vittek egy baldachinként szolgáló bíbor takarót és 600 forint készpénzt. Könyveket is vittek, ezeket azonban nem sorolták fel. Két képet is ismertettek a menekített tárgyak között, amelyből a Mária szeplőtelen fogantatása című festményt a marosvásárhelyi templom főoltára fölött helyeztek el, és jelenleg is ott található.55 A másik kép Xavéri Szent Ferencet ábrázolta, ennek sorsáról azonban nincs tudomásunk. Mivel több forrásban nincs adat a könyvekről, itt soroljuk fel az 1702. évi leltárban szereplő műveket. (Noha Takács Ince utalt arra, hogy több ezer kötetes rendi könyvtár volt, ennek részleteiről nem állnak rendelkezésre források.) Az adott korszakban a könyv fontos jelölője a kultúra jelenlétének. 301 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 1. kép. Mária Szeplőtelen Fogantatása (Marosvásárhely —Tirgu Mures, Románia) plébániatemplom főoltára Az első évtizedekben a hódoltsági területeken teljesen hiányzott a plébániák leltáraiból, de nagyon kevés adat van ezekről a későbbiekben is. Néhány alapvető mű kivételével semmilyen könyv, szakkönyv se fordult elő a plébániai könyvtárakban.56 Kanizsán is csak a legfontosabb, szerző nélküli könyvekkel találkozunk. Volt egy ősi, fekete borítású misekönyv, egy kopott szertartáskönyv, különböző — közelebbről meg nem határozott — szövegek gyűjteménye, egy evangéliumos könyv, valamint az anyakönyvek, „hazai (vernaculo) és latin nyelven írt világi és kegyes könyvek". Az egyedüli, szerzőhöz kötött mű Busenbaum (a leltárban torzítottan P. Pusen Paum): Medula Theologiae című, a hitetlenek (tudatlanok) vallásra tanítása céljából készült műve. Leltárba került a „Panormitanas" megnevezésű könyv, amely valójában Panormitanus, Nicolaus valamelyik művét jelentette. Volt továbbá egy horvát szótár, amely a horvát nyelvet beszélő lakosok miatt volt szükséges. A templomról és a felszereléséről rendelkezésre álló források után tekintsük át a rendelkezésre álló anyakönyveket,57 és vizsgáljuk meg, milyen adatokat, információkat nyerhetünk ezekből. A párhuzamosan vezetett két keresztelési anyakönyv azt bizonyítja, hogy mind a jezsuiták, mind a ferencesek írásba foglalták a szentségek feladásának tényét. Az ún. l / a kötetet, amelyet a plébánosok és ferencesek felváltva vezettek 1690—1692 között, néhány bejegyzés kivételével a plébános kézírása határozza meg. Egy beírás páter Jacobustól származik (talán az előbb említett Jacobus Pflancz lehetett), és az azonos írásjegyek alapján más bejegyzéseknél is rá kell gondolnunk a kusza sorok írójaként. Ha helyesen értelmezzük az adminisztrálás kifejezést, az 1692. év első bejegyzése azt jelenti, hogy az eddig ott tevékenykedő Nyilas Imre légrádi plébános és segítője (adjutores) Lendvai Márton, ideiglenesen látták el e plébániai feladatokat, és ekkor befejezték kanizsai tevékenységüket.58 (Arra nem találtunk adatot, hogy a világi papok és a két szerzetesi közösség papjai hol végezték lelkipásztori teendőiket. Esetleg ugyanazt a templomot használták?) Az 1692-ben végzett vizitáláskor a plébánosként megnevezett Czvetkovics Mátyás személyére a vizitációban leírtakon kívül semmi azonosítható egyéb adatot nem találtunk.59 Az 1693-ban készült jegyzőkönyvben szereplő Koos Péter 1693 végén anyakönyvezett, R. D. (reverendissimus domine) tisztelendő plébánosnak is és adminisztrátornak is nevezte magát, tehát nem helyben élő plébános volt. Sem Czvetkovics Mátyásról, sem Koos Péterről nem tudjuk, honnan jöttek.60 Az l / a anyakönyvet 1694 februárja után nem vezették. A következő beírás 1704 októberéből való, de ekkor is csak három keresztelést jegyeztek be, majd a következő dátum 1709. október 13-a. Úgy tűnik azonban, hogy az adatokat utólag írták be, ezért meglehetősen hiányosak. A rendszeres anyakönyvezés 1713-tól páter Petrus Jaklin tevékenységével indult. Az anyakönyvekben a szentségfeladást végzők nevét időszakosan nem adták meg, és a 18. század közepe után is csak a keresztnevét szerepeltették, így a Kanizsán tevékenykedő ferences szerzetesek teljes névsorát nem állt módunkban összeállítani. Akiknek a nevét megtaláltuk, azokat a 6. fejezetben soroljuk fel. A házassági anyakönyvek sem voltak rendszerezettebbek. 1691 és 1694 között vezettek csak be házasságkötésről adatokat, folyamatosan majd 1715. november 19-étől. Halotti anyakönyvet 1736-tól kezdtek írni. A jezsuiták anyakönyvezése is 1690-től kezdődött. A bejegyzések alapján megállapítható, hogy 12 éves működésük során hat missziós atya végezte az írásbeli feladatokat. A keresztelési anyakönyvet 1702-ig vezették, a házassági bejegyzéseket csak 1700 májusáig rögzítették, a halottakat nem regisztrálták. A keresztelési anyakönyvben 1694 áprilisában, illetve 1695 augusztusában ferences atyák neve szerepelt.61 Összegezve megállapítható, hogy a vár felszabadulása után a biztosan létező és működő, a Mára Mennybemenetele tiszteletére szentelt egyházról áll írásos dokumentum rendelkezésre. A Takács Ince művében hivatkozott Szent Anna tiszteletére emelt templomról nincs semmi adat az általa idézetteken kívül.62 Az előbbiekben megfogalmazott kérdésekre nem kaptunk és nem is adhatunk kétséget kizáró választ. 1696-ban jelentős változás történt a katolikus hitélet megszervezésében. Ekkor a várparancsnok telket adományozott az 1690 óta itt működő Szent Lászlóról elnevezett rendtartománynak, hogy azon templomot és rendházat építhessenek maguknak. Ahhoz, hogy ez a tény minden összefüggésében érthető legyen, néhány szót kell ejtenünk erről a rendtartományról. 302 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 III. A SZENT LÁSZLÓRÓL ELNEVEZETT FERENCES RENDTARTOMÁNY MEGALAKULÁSA A Szent Lászlóról elnevezett rendtartomány kanizsaijelenlétének megértéséhez néhány évtizedet vissza kell lépnünk az időben, és meg kell ismerkednünk ennek a provinciának a létrejöttével. Az 1600-as években a ferencesek mariánus provinciájának vezetésére többször a horvát származású Taurity Pált választották meg. Harmadik megválasztása (1651) utáni fő törekvése az volt, hogy a horvát kolostorokat elszakítsa a provincia többi részétől, s ez gyakorlatilag egy nemzetiségi és nem a megszokott, egyetemes egyházi alapon való szerveződéstjelentett. Ehhez felhasználta római kapcsolatait is, és törekvését támogatták a szóban forgó kolostorok gvárdiánjai is. Ennek megfelelően 1654 szeptemberében a mariánusok kormánytanács-ülésén úgy szavazták meg az új custodia (őrség) felállítását, hogy középkori hagyományokra hivatkozva felvették a Szent László nevet, ezzel mintegy igazolva a jogfolytonosságot, noha érvényes dokumentumokkal ezt alátámasztani nem tudták.63 Miután 1656. január 10-én az alakuló közgyűlés határozatait az egyetemes biztos jóváhagyta, VII. Sándor pápa ugyanez év júniusában ünnepélyes bullával erősítette meg az új provincia felállításáról szóló döntést.64 A világi jóváhagyásra még hat évet kellett várni, amikor I. Lipót német-római császárként és magyar királyként megadta a beleegyezését; részben azért, mert a ladiszlaitáknak nevezett szerzetesek a „szigorúbb" rendtartást, tehát a szegé- '' nyebb és egyszerűbb életvitelt követték, s ez a császár számára elfogadhatóbb volt.65 Az új rendtartomány a Dráván túli kolostorok elszakításával nem tekintette befejezettnek az őrség felállítását, sőt megszerezték a stájerországi ormosdi (friedaui) kolostort is. Arra hivatkozva, hogy a létrejött új custodia a régi pécsi őrség területét olvasztotta magába, igényt tartottak az ottani volt mariánus kolostorokra, továbbá igyekeztek megszerezni minden olyan kolostort, immár nemzetiségi alapon szervezkedve, ahol véleményük szerint a lakosság többségében horvát volt.66 1689-ben az akkori krajinai provinciális, Antonius Lazari a július 20-ára a Nyitra vármegyei Galgócra szervezett egyetemes közgyűléssel az „előterjesztett" dokumentumok alapján elfogadtatta és határozat alapján a ladiszlaitáknak ítéltette a mariánusok pécsi custodiájának területét. ,A- Szent László védelme alá helyezett provincia pápai, császári és generálisi engedélyekkel és fólmentésekkel, a mariánus csoport két őrségéből, tudni illik a zágrábiból és a pécsiből alakult, átengedvén a mariánusok e két őrségét. Ő császári és királyi felsége 1688. április 4-én kelt és az utolsó egyetemes közgyűlésnek is bejelentett levelével nekik az ő érdemeikért, a töröktől visszafoglalt területen használt nyelvek ismeretéért és példás életükért a ...kolostorok elfoglalását is megengedte. A mariánus provincia legrégibb jegyzőkönyvei és közgyűlési iratai kétségtelenné teszik, hogy a zágrábi őrséghez a: zágrábi, garbonaki, verőczei, pozsegai, nekcsei, szeglaki és kosztajniczai, a pécsihez pedig a: pécsi, segösdi, kanizsai, szemenyei, varasdi, ludbregi és kapronczai konventek tartoznak."" Ennek értelmében a török alóli felszabadulás után ezek a kolostorok, köztük a kanizsai is, már automatikusan a ladiszlaitákhoz kerültek. Úgy tűnik, ezzel felborult az egykor egyetemes egyházi szerveződés, és létrejött az első nemzeti alapon szerveződött Szent Lászlóról elnevezett horvát ferences rendtartomány. 1695-ben Széchényi György esztergomi érsek, primás levelet küldött a pápa bíbornok titkárához. Nádasdy László pálos szerzetes továbbította a levelet, amelyben az érsek tiltakozását fejezte ki a horvátországi törekvésekkel szemben. 68 Az új rendtartomány szervezése a tiltakozás ellenére folytatódott, és megkapta a szükséges engedélyeket is. IV. A SZENT JÓZSEF TEMPLOM ÉS KOLOSTOR 1696-ra mindenképpen a ladiszlaita ferencesek kanizsai jelenlétének megszilárdulását jelzi, hogy kolostor és templom építésére adománylevelet kaptak az akkori várparancsnoktól, Berge György Kristóftól. 1'''''' Az adományozó szándéka szerint, mivel sok és szánalmas módját látta az elhalálozott emberek elhelyezésének, ezért mivel az atyák iskolázottak, úgy ítélte meg, hogy az adományára méltóak lesznek, „...a rend tagjainak lelki jámborsága és buzgósága", valamint kanizsai ténykedésük több évszázados idejére, és megfelelnek azoknak az elvárásoknak, amelyeket támasztott. Az utolsó megjegyzés eredendően nem volt igaz, bár nyilván ezt az adományozó nem tudta, elfogadta az eléje tárt „tényeket". Az adományozás okainak egy részére a levél végén megfogalmazott elvárások adnak magyará303 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 zatot. A parancsnok, vélhetően már nem akart máshol élni (bár utóbb mégis elkerült Kanizsáról), ezért magának és utódainak biztosítani akarta a végső nyughelyet, továbbá mindazokat a szolgáltatásokat is, amelyeket a korszakban egy ilyen adomány fejében elvártak a kolostortól. Az adománynak négy feltétele volt: 1. „A Szent Szűznek, Isten Anyjának, Máriának jegyesét, Szent Józsefet, mind a kolostor, mind a templom védőszentjének választani és megtenni. 2. A nevezett védőszent tiszteletére és az én vagy az enyémek szándékára ennek oktáv áj a (ünnepet követő héten) valamely megfelelő napján, hasonlóképpen, 3. Páduai Szent Antal valamint Szent Borbála szűz és vértanú ünnepén minden évben énekes misét mondani, továbbá 4. minden év március 26-án, július 22-én és december 7-én az én és a feleségem született von Langen leszármazottai, valamint testvéreim elhalálozása miatt e templom főoltáránál gyászmisét bemutatni kötelesek. És végül, amikor eljön az ideje és megvan hozzá a hely, hogy akkor, amikor én, valamint nemzetségemnek mindkét nemű leszármazottai itt vagy máshol elhaláloznak, és az elhalt rendelkezése vagy kívánsága az lenne, hogy nyughelyét ennek a templomnak kriptájában kapja, akkor az atyák kötelesek az elhunytat mindenféle nehézség nélkül a templom kriptájában eltemetni."70 Az adomány azonban úgy is felfogható, hogy már nem a Lazari döntésben megfogalmazott jogfolytonosság érvényesült, hanem az újonnan létrejött rendtartomány kapott új helyen, más védőszent neve alatt kolostort és épületet, ezzel kanizsai jelenlétét a későbbiekben nem kérdőjelezhette meg senki. 1. A Szent József-templom és kolostor építése A templom és a kolostor építését az adományozás évében elkezdték. Egykor a konvent levéltárában őrzött, még Takács Ince által is látott és felhasznált kézirat tartalmazta azoknak a nevét, akik pénzzel, illetve építőanyag-adományokkal hozzájárultak az építmények elkészítéséhez." A készülő templomról azonban még sem az 1698. évi, sem az 1699. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvek nem tettek említést. Ez azt is jelenti, hogy ekkor a jezsuiták által működtetett várbeli templomot tekintették plébániatemplomnak, az épülőfélben lévő új templom még nem volt használható állapotban, és nem volt tisztázott az egyházszervezeti hovatartozás sem. Az építkezés üteméről csak az előbb idézett Takács Ince könyvéből kapunk tájékoztatást, ez is meglehetősen ellentmondásos. Miközben a hivatkozott forrás alapján felsorolta,72 hogy mennyi tégla- és egyéb építőanyag-adományokat kaptak, sőt azt is, hogy 1702 után a lerombolt erőd köveiből is nagy mennyiséget juttatott a parancsnok az építkezéshez, ugyanakkor egy „fa" templom építéséről írt, amely néhány éven belül olyan rossz állapotba került, hogy a Rákóczi-szabadságharc után gvárdiánnak idekerült Andrássy Miklós (1713—1725) építtette fel a végleges templomot. Ehhez még számtalan adományt kért és kapott, többek között Zala megyétől is.73 A Takács Ince által leírtak további ellentmondása, hogy noha a szerző forgatta a „Liber Rerum Memorabilium" című és egykor a kolostor levéltárában őrzött, az 1770-es években Szomolányi Antal gvárdián által megkezdett História Domust, nem közvetlen erre a forrásra hivatkozott, hanem a Halis által írt rendháztörténetre. 74 Az 1899-ben készült mű szerzője még látta és talán használta is munkája megírásakor a rendház teljes irattárát, bár a jegyzet-apparátus hiányos volta miatt ez csak feltehető, de nem bizonyítható. Adatai közlésekor esetenként mégis hivatkozott az eredeti forrásokra. A felsoroltak miatt Takács Ince adatait csak kellő kritikával lehet elfogadni. Az építéssel kapcsolatban azonban a mai kor kutatója kételkedik: értetlenül áll a fatemplom „ténye" előtt akkor, amikor a források olyan mennyiségű tartósabb építőanyagot soroltak fel, amelyből kőépület is kikerült volna. Nincs magyarázat a fatemplom gyors pusztulására sem (alig egy évtized 2. kép. Szószék a Szent József-plébániatemplomból (TGYM 8411) 304 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 3. kép. Szószék a Szent József-plébániatemplomból (TGYM 5425) telt el), hiszen ebben a korszakban számtalan helyen építkeztek fából, s az épületek akár 60—80 évig is betöltötték szerepüket. (A gyors pusztulást a Kanizsa körüli terület kedvezőtlen adottságai sem magyarázzák.) Felvetéseinkre források hiányában nem kaphatunk választ. El kell fogadnunk ténynek, hogy a templomot a 18. században építették fel, mégpedig folyamatos bővítéssel. Ennek ütemére szintén csak közvetett adatok találhatók. Az 1720-as évektől Zala megye is támogatta erre a célra kért pénzbeli adományaival a templom építését.75 A kolostor építése nehezebben haladt, de erről sem a jegyzőkönyvek, sem egyéb adatok nem adnak tájékoztatást. Legutoljára, az 1810-es években a torony készült el, s noha két torony építését feltételezik, 75" erre nincs építészeti adat.76 Nézzük meg ezek után, milyen volt az épület! A templom kívülről szerény képet mutat, a belső kialakítás azonban ennek ellentéte.77 A Szent Józsefnek szentelt főoltáron kívül az 1747. évi vizitáláskor hat oltárt írtak össze: assisi (szerafikus) Szent Ferenc, Szűz Mária és Szent Antal, valamint két név nélküli oltárt, amelyet a „jövőben" kívántak benedikálni.78 Az egyházlátogatási jegyzőkönyvből az derül ki, hogy a négy, már benedikált és a két még nem benedikált oltár korábban készült. Fenntartással fogadhatók el azok az időpontok, amelyeket Takács Ince közölt a Szomolányi-féle kéziratra hivatkozva.79 1778-ban már kilenc oltárt vett számba a vizitátor, nevüket azonban nem jegyezte le. Egész korszakunkra nézve az 1824-ben készült jegyzőkönyv adja a legkimerítőbb tájékoztatást a kanizsai szentegyházról. 80 Ebből megtudható, hogy addig az időpontig a templom felszentelve nem, csak benedikálva volt. Ekkor nyolc oltárt soroltak fel, ezek a következők voltak: I. Szeplőtelen Fogantatás, 2. Páduai Szent Antal, 3. Szent Erazmus és Szent Rókus, 4. Szent Kereszt, 5. Lorettoi Szent Szűz, 6. Szent Anna, 7. Assisi Szent Ferenc, 8. Szent Didák (Takács Ince feljegyzései szerint 1759-ben Fr. Büx (Pix) Simon gyógyszerész szerzetes szorgalmából 4. kép. Szent Flórián-szobor a Szent József-plébániatemplomban (TGYM 5426) 305 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 5. kép. Ferences kolostor, folyosórészlet (TGYM 5734) alapították).81 Az oltárok mindegyikét a püspök benedikálta, azonban elkészítésük időpontját nem írták le. A templom 1747-ben már rendelkezett kórussal és orgonával (nagyságáról nem tettek említést), továbbá megvolt már a szószék és a sekrestye is.82 Az 1824. évi jegyzőkönyv egy 22 regiszteres orgonát is említ, de azt nem tudjuk, mikortól volt meg. Rendelkezett a templom korábban is keresztelő medencével, ennek anyagáról azonban nem tudósít sem az 1747. évi, sem az 1778. évi jegyzőkönyv. 1824-ben egy fa keresztelő medencét jegyeztek le. A templom épületét 1747-ben „jó állagú"-nak írták. Mivel a torony ekkor még épülőfélben volt („turrium in conventuali Ecclesiae actualiter aedificari"), az épület mellett egy fa harangláb állt, benne négy harang (egy öt és egy három mázsás, egy „fele, mint a második" és egy kb. 60 kg-os).83 Volt egy harangláb a temetőben is, a Nepomuki Szent János tiszteletére szentelt fakápolna mellett állt. Az 1778. és az ezt követő évek egyházlátogatási jegyzőkönyvei sem az épület, sem a kolostor állagára nézve nem adnak értékelhető adatokat.84 A kolostorépület lassan készült, és az biztos, hogy egyes részei az 1757. évi földrengéskor megsérültek, ezért újra kellett építeni.85 Fuxhofer már egy kétszintes kolostorépületről írt, amely a szentély mögött volt, s egy főtraktusból állt. A felső (emeleti) részen a szerzetesek cellái (cubile) voltak, míg az alsó szinten a sekrestye és az ebédlő kapott helyet.86 „A másik traktus éllel kapcsolódik a végénél. Az épület elülső része négyszöget alkot." Az épületről adott kép hasonlít a jelenlegi állapothoz, noha Takács Ince véleménye szerint a mai formát a 19. században kapta.87 Ha elfogadjuk a Fuxhofer-féle leírást, amelyet szerzője a 18. század második felében vetett papírra, akkor apró részleteket nem számítva, a mai forma állhatott. Ma már nem áll rendelkezésre az az irat, amelynek alapján Takács Ince a kolostorépület 18. század végi hányatott sorsát ismerteti. Eszerint 1787. november 1-től 1791. október 31-ig katonai élelmiszerraktárként működött. Hogy ez idő alatt a szerzetesek lakhelye hol volt, nem tudjuk. (Talán az épület egy része az ő rendelkezésükre állt.) Ezt követően 1796 végéig üres volt a kolostor.88 Újabb építkezés a 19. század első évtizedeiben lehetett. Takács Ince még talált 1807-ből való építési tervrajzokat, amelyek ma már nincsenek meg.89 Mivel nem tért ki az építkezés részleteire, erről pontosabbat nem tudunk, mint ahogyan a kolostorban élő szerzetesek számáról is csak a 19. századi schematizmusokból kapunk pontos adatokat.90 Az építkezés bemutatása után a hézagosan fennmaradt iratok alapján a plébánia működését tekintjük át. 6. kép. Ebédlőajtó a nagykanizsai ferences kolostorból (TGYM 5396) 306 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 2. A plébánia működése A templom elkészültével rendeződött a katolikus hitélet Kanizsán, problémamentességről azonban nem beszélhetünk. A Szent Ferenc-rendnek mint kolduló szerzetnek komoly feladat volt a mindennapi élethez való élelmiszerek és egyéb cikkek beszerzése, megtermelése. Az egyes kolduló rendek felosztották egymás között az alamizsnakérés határait. Takács Ince, a rendház levéltárában fellelt egykori irat alapján az 1770-es évek állapota szerint felsorolta azokat a plébániákat és a hozzájuk tartozó településeket, ahol a kanizsaiak koldulhattak. Eszerint: a hahóti plébánia területén, valamint a hozzá tartozó Szerdahely, Bocska, Berzence, Kacorlak, Dusnok helységben (az utóbbi kettőben mustot nem gyűjthettek); a bánokszentgyörgyi plébánia területén: a hozzá tartozó Borsfa, Bazita, Tolmács, Oltárc, Valkonya, Bánokszentgyörgy, Báza helységben. A Szentmártoni plébánia területén Petri, Tótszentmárton, Szerdahely, Mlinaric, Pusztarak, a béci plébánián Zajk, Letenye, Béc, Egyeduta és Zákány helységbenE határok megjelölése azonban nem zárta le a határvitákat. Az egyes rendtartományok sokszor átlépték ezeket a kialkudott kereteket, és ez az 1700-as években több konfliktushoz vezetett. 1745-ben az egyes ferences rendtartományok konventjei között is vita támadt a must- és gabonagyűjtés határait illetően. (Az ok nyilvánvalóan az volt, hogy számos kolostor egymáshoz közel volt.) Az 1745. január 8- án kelt határozat92 (tartalmára csak következtetni tudunk egy másik irat alapján) a határokat újra kijelölte, de a ladiszlaita provinciálisnak az volt a véleménye, hogy a mariánusok számára nem lehet átadni azokból a területekből, ahol rendtartományánakjelenléte a nyelvhasználat miatt elengedhetetlen. Álláspontja értelmében a Veszprém és Somogy megyei területeken nagyszámú horvát anyanyelvű katolikus él, és ezek lelki gondozását csak az ő szerzetesei tudják ellátni. A nagyszámú végrendeletre hivatkozott a szerzeteseiben való bizodalom jeleként. Az akkori határozatok szerint a ladiszlaiták bizonyos területnövekedést értek el a gabonagyűjtés határainak kiterjesztésével, ugyanakkor a mustgyűjtésben kisebb területre szorultak." A vita során kiderült, hogy a nézeteltérések forrása alapvetően az 1689. évi Lazari döntés, hiszen akkor egy adott számú kolostor működésére számítottak, amelyhez az alamizsna-területeket is hozzárendelték, az idő múlásával az újabban létrehozott kolostorokhoz azonban nem módosították a határokat. Átmeneti ideig megoldódtak a kérdések, és csillapodtak az ellentétek, de időről időre kiújultak. 1777-ben például ismét ki kellett a püspöknek adnia azokat a tabellákat, amelyek a határokat jelölték, mivel számos panasz érkezett a kanizsaiakra, akik nem voltak tekintettel a megállapodásokra, és ott is gyűjtöttek, ahol erre nekik nem volt joguk.94 A vitába a következő években Zágrábból a ladiszlaita provinciális, fráter Leonardus Polochnyak is bekapcsolódott, aki megkérdőjelezte a határok kijelölését; úgy vélekedett, hogy a lélekszámhoz kell viszonyítani a koldulási területeket.95 Ennél is nagyobb probléma volt a 18. század első évtizedeiben az egyházmegyei határok kérdése, ugyanis a török háborúk miatt a hódoltságba került egyházmegyék határai „jelképessé" váltak. Veszprém esetében a püspökség ugyan mindig be volt töltve, de a paphiány és az állandó félelem miatt a hozzá tartozó plébániákat nem tudták ellátni papokkal. A helyzet a török uralom megszűnése után sokáig nem változott lényegesen. Az egyházmegyébe kerülő püspökök kezdetben nem is észlelték súlyának megfelelően a zágrábi püspökség terjeszkedési törekvéseit. A sorozatos zágrábi egyházlátogatások ébresztették rá Volkra Ottó veszprémi püspököt, hogy e jelenségre figyelnie kell. 1716-ban tett egyházlátogatásáról96 szűkszavú jegyzőkönyv áll rendelkezésre, amelynek azonban számos fontos megállapítása van. Először is leszögezte, hogy Kanizsa mindig a veszprémi püspök joghatósága alá tartozott, és ennek a ténynek mindenkor hangot is adtak. Nemcsak az adott ellenőrzéskor, hanem máskor is a veszprémi püspök volt az egyházi események végrehajtója (így például kápolnaszenteléskor). Lépéseket kívánt tenni a plébániaépület és a hozzá tartozó gazdaság rendbetételére, továbbá úgy látta, hogy az akkori kegyúr, báró Gracich hozzájárulásával az épület problémái is rendeződnek majd.97 Az egyházmegyei határ problémája azonban nem rendeződött, mert a következő vizitátor, Padányi Bíró Márton püspök 1747-ben is szembesült a zágrábi követelésekkel. Ekkor azonban ez már nemcsak Kanizsa problémája volt, hanem az egyházmegye számtalan településén hasonló gondok és ellentétek voltak. A határkérdések az 1750-es évek végére valamennyire rendeződtek, de még mindig voltak olyan plébániák, amelyeknek az egyházszervezeti besorolása kérdéses volt. Bonyolította a helyzetet, hogy sok plébánián különböző szerzetesrendek, más-más rendtartományok végezték a pasztorációs feladatokat. Kanizsán 1702-ből eredeztették a püspök engedélyező levelét, amelyet a ferenceseknek adott. 1757-ben Bakónaki Timót kanizsai gvárdián és Padányi püspök levélváltásából kiderült, hogy a püspök elküldte neki másolatban azokat a jegyzőkönyveket és egyéb iratokat, amelyek erre az egyezségre vonatkoztak, és a püspökség iratai között akkor még megtalálhatók voltak. Eszerint 1702. január 31-én Széchényi Pál püspök levelében — a szorongató szükségre hivatkozva — engedélyezte, hogy a ferencesek celebrálják a misét. Egy további forrás — ez ugyan csak hivatkozott egy ko307 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 rábbi iratra — azt rögzítette, hogy a fentebb emlegetett püspök 1705-ben a kanizsai plébánia működtetésével a ferenceseket (rendtartomány megnevezése nélkül) bízta meg. Felidéztek egy 1711. szeptember 2-i Volkra Ottó püspök idejéből származó írást is, amelyben a püspök a ferencesek működési területét kiterjesztette Récse, Újudvar és Bakónak falvaira is, amelyek Kanizsa filiái lettek.98 A gvárdián leveléből kiderül, hogy voltak a plébánia működtetését szabályozó jegyzőkönyvek még a jezsuita időkből is, de ezek az évek során elvesztek. A fentiekből kitűnik, hogy a ferencesek törvényesen, a veszprémi püspök engedélyével látták el az itteni feladatokat. Térjünk azonban vissza az 1745/47. évi vizitáláshoz. 1745-ben a zágrábi káptalan megbízott kanonokját, Nicolaus Petricsovitsot „inzultus" érte Kiskanizsán azzal, hogy jogtalan vizitálásakor a templomot nem akarták neki kinyitni, és harangozni sem akartak a tiszteletére. Másodszor is visszatért, de eredményt akkor sem ért el, sőt a személyének kijáró kellő tiszteletet sem adták meg neki.99 A jelentést Egyházi Márton gvárdián készítette, írásának hangneme a jogtalan vizitálás miatti felháborodást tükrözi, s ez azt jelzi, hogy ekkor is Veszprém joghatóságát ismerte el. A püspök híressé vált 1745. december 11-i levelén100 túl véleményét egy másik, dátum nélküli feljegyzésben is kinyilvánította: „Mivel az öreg Kanizsa időtlen idők óta a veszprémi püspök joghatósága alatt volt és vagyon, akié az egész azé a rész (quia qui habét totum habét et partes) elve alapján tovább is leg kisebb részébe is bé ne ereszszék ... ha azon egy várost is spirituali jurisdictione (a lélek joghatósága) részenként meg szagatnák, jövőben kérdés támadhatna még a dominalis jurisdiction felül is."''01 A zágrábi kiküldött a ferences rendház vezetőjétől várt volna támogatást, de nem kapta meg. A vizitátor — saját szempontjai alapján —joggal várta el, hogy a nemzetiségi alapon szerveződött ladiszlaita rendtartomány egyik kolostorának vezetője az ő munkáját támogassa. Egyházi Márton gvárdián viselkedése azonban abba a képbe illik bele, amelyet számos forrásra hivatkozva Takács Ince megrajzolt: a ladiszlaiták magyarországi kolostorai nem váltották be azokat a reményeket, amelyeket évtizedekkel korábban a rendtartomány megalapítói elképzeltek. 102 Mint ahogyan a bosnyák ferencesek magyarországi rendtartománya is a magyarság mellett tett hitet, hasonló jelenség figyelhető meg a ladiszlaitáknál is: nemcsak a kanizsai, de a többi délvidéki kolostor plébániái is ellenálltak Zágráb törekvéseinek, amellyel Padányi munkásságát támogatták. 103 Vélhetően mindezeknek a megnyilvánulásoknak nagy szerepe volt abban, hogy a püspök számtalan plébániát vissza tudott szerezni, és meg is tudta tartani a királyi parancs ellenére is.104 Alig csillapodtak a kedélyek az egyes egyházmegyei ellentétek miatt, újabb kérdés merült fel. Bedő György, a kanizsai esperesi kerület főesperese, 1758- ban Nemesapáti helység plébánosa, terjedelmes levélben fordult a püspökhöz, hogy Kanizsa pasztorálását vegye el a ferences rendtől, és a nádor ajánlása alapján mint szekularizált (világi) plébániát adja át neki. Hét pontban foglalta össze érveit, amelyek közül az első különösen figyelemre méltó. Véleménye szerint, mivel a horvát Szent László rendtartomány Zágráb függőségébe tartozik, és ezáltal a veszprémi püspöknek semmi joga nincs Kanizsa felett, két urat pedig nem lehet szolgálni (tamen nemo potest, Dominis pariter servire duobus), ezért úgy gondolja, ha Kanizsa világi plébánia lenne, akkor a veszprémi püspök joga jobban érvényesülne. A fráterek ezen kívül maradhatnának, hiszen ellátásukat a rendtartomány biztosítja, és egy szilád anyagú kolostorépületük is van, amely nemcsak a szükségletet elégíti ki, hanem egy pompás épület (aedificiaque familiaria totaliter ex solidis matéria non tam ad necessitatem, quam et splendorem extruisse).'' 05 A felterjesztés visszhangja nem ismert, de vélhetően eredménytelen volt, hiszen nem kezdeményezték a későbbiekben sem a plébánia világivá tételét. Padányi - a gvárdián korábbi, a püspökség mellett való kiállása viszonzásaként - nemcsak ebben az ügyben nem fordult a ferencesek ellen, hanem máskor sem. Batthyány József herceg kérését, hogy az ő és családja szentségfelvételeit a kanizsai házi kápolnájukban végezhessék, elhárította, és a gvárdián hatáskörébe utalta az engedély megadását.'' 06 A ferencesek nemcsak Kanizsán, hanem a környékén is tevékenykedtek. Egy-egy személyre vélhetően igen sok feladat hárult, mivel — a források szerint — a 18. században 5-6 szerzetesnél több nem volt.107 Közepes mértékű lehetett a szerzetesek cserélődése, mert a szórványadatok azt jelzik, hogy egy-egy Kanizsára való áthelyezési kérelem két-három nevet is tartalmazott. Ez azt jelentette, hogy egyszerre ennyi új szerzetes került ide más rendház, illetve egyházmegye joghatósága alól. Az egyházi feladatok mellett a szerzetesek a város életében is részt vettek. A mindenkori gvárdián jelen volt a városi tanács ülésein és a tanácsi tisztségviselők újraválasztásakor is,''08 ahogyan ezt a 19. századi városi jegyzőkönyvek bizonyítják. Egyéb források hiányában azonban ennek jelentősége nem értelmezhető.'' 09 A ferencesek és az újonnan megjelenő, illetve Kanizsára települni szándékozó más szerzetesrendek viszonyát külön fejezetben tárgyaljuk. Itt csak anynyit tartunk fontosnak megjegyezni, hogy ezek a változások újabb ellentéteket szítottak, immár az egyes katolikus felekezeten belüli csoportok között is. Az ellentétek gyökere kifejezetten gazdasági jel308 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 legű volt: a ferencesek féltették azokat a jövedelemforrásaikat, amelyeket korábban kizárólagosan élveztek, s az új rendek megjelenésével „osztozkodni kellett" e javak felett. A ferencesek kiadásairól és bevételeiről nincsenek adataink. Kanizsára érkezésükkor semmijük nem volt, az évtizedek során azonban javaik gyarapodtak. Az 1696. évi telekadományozás után 1714-ben a jezsuiták telkét is teljes egészében megkapták."0 Számtalan egyéni végrendelet intézkedett a javukra a filiákon is, de a földterületek nagyságáról sincs semmi adat. A plébániai tevékenység során megkapták mindazokat a juttatásokat, amelyeket a szokás előírt. Ezeknek a nagyságáról a néhány rendelkezésre álló egyházlátogatási jegyzőkönyv ad felvilágosítást. Az 1716 előttiek erre a plébániára nem tartalmaznak adatot. Az első a Volkra Ottó által végzett egyházlátogatás jegyzőkönyve. Ebből kiderül, hogy a stólajövedelmek a „hívek szegénysége miatt" nem szedhetők be, van viszont 40 forint tőkéje a plébániának, amelyet a város közönsége használt, feltehetően kamat ellenében. Noha a kamat szedése nem volt megengedett, ennek ellenére ezzel minden plébánián éltek. Ezen kívül a plébános kapott a communitastól (városi közösségtől) évente 40 rhénes forintot és a gabonatermés 16-át pozsonyi mérőben számolva. A hívek ezen felül fejenként évi egy szekér fát voltak kötelesek adni."1 1747-ben is ezek voltak a juttatások, de kiegészültek az Acsády Ádám püspöksége alatt megállapított stólajövedelmekkel. Eszerint a születés után 25 dénárt, a gyermek bemutatása után 5 dénárt, a fiatal házasok bemutatásáért 7 dénárt, a házasságkötés és a temetés után egyaránt a „szabad" stólát határozták meg. A „szabad" stóla nagysága nem volt meghatározva, és tulajdonképpen azoknak kellett fizetniük, akik egyházi adót nem fizettek. Takács Ince kutatásainak során még láthatta azt az 1764-ből származó feljegyzést, amely a plébánia szerződéses jövedelmeit tartalmazta. Eszerint a Szent Miklós filiáról a Festetics család a lelki szolgálatok fejében 40 forintot adott, ezen felül terményben két köböl búzát, 12 köböl rozsot és évenként egy sertést, a négy igavonó állattal és egész telekkel rendelkező hívek pedig egy köböl búzát, a féltelkesek pedig ennek a felét szolgáltatták. Az állattal rendelkezők egy szekér fát is adtak a plébániának. Akiknek nem volt állata, fát vágtak az erdőn, továbbá négy lakos adott a rendelkezésére álló bármilyen terményéből egy köbölnyi menynyiséget. A stólajövedelmeket illetően a feljegyzés szerint a Szent Miklós filiától házasságkötésért 10, keresztelésért és temetésért 5-5 garas illette az egyházat. Akik a terményszolgáltatást nem teljesítették, azoknak a szentségek kiszolgáltatásakor kellett magasabb pénzbeli juttatást adniok."2 Az 1778-ben készült vizitáció alapján a jövedelmek emelkedése állapítható meg. Az éves állandó bevétel 44 rhénes forint volt, a híveknek 30 pozsonyi mérő gabonát kellett adniok. A stólajövedelmek az alábbiak szerint alakultak: keresztelésért 17 krajcár, szülőanya bemutatásáért (egyházkelő) három, újházasok bemutatásáért 7 krajcár járt. A házasságért kellett a legtöbbet fizetni, két forintot, a temetés pedig 34 krajcárjába került a családnak. A szabad stólát a normál stólapénz kétszeresében határozták meg. A plébánia tulajdonaként egy jugerum szántóföldet tartottak nyilván,"3 amelyet Plauder György és Szabó János földjei határoltak, rétje nem volt a plébániának. A filiák az anyaegyházzal azonos nagyságú stólajövedelmet adtak. Az 1816-ban készült leltár részletezte a bevételeket. Ekkor az általános jövedelem 90 forint volt, ezen felül 30 pozsonyi mérő búza (tritici). Párbérként az egész telkesek további egy pozsonyi mérő búzával tartoztak, a féltelkesek ennek felével, és a negyedtelkesek a negyedével. Kanizsán és a filiákon is csak részlegesen állapították meg a stólajövedelmeket. így a szülőanya bemutatásáért három krajcár, a házasságkötésért Szent Miklós kivételével (itt 30 krajcár) 2 forint járt. A temetéseknél 34 krajcár volt a díj, kivéve ismét Szent Miklóst, ahol a „nagyobb" és a „kisebb" temetés is 15 krajcárba került. Palin filián az uraság a párbért 60 forintban „megváltotta". Kanizsán nem volt tűzifa adási kötelezettség, szabad faizás sem: öt vagy hat erdővel bíró lakosnak kellett összeállnia, és a szükséges fát szolgáltatnia. Szent Miklós és Bagola filiákon az uraság kegyessége folytán kaptak a különböző erdőkből fát, a lakosoknak csak a beszállítási kötelezettség maradt. A filiákon sem a makkoltatás, sem a kapálás nem volt gyakorlatban (nec glandinatio, nec pastinatio in usufuit)."4 Az 1824-ben készült jegyzőkönyv, noha terjedelmes kérdések formájában tudakozódott a gazdasági állapotok felől, semmi adatot nem közölt, a konvent számadásaira hivatkozott, amelyről viszont a jegyzőkönyv nem tartalmaz információkat. Az 1832-ben, a Kopátsy József püspök által folytatott látogatás alkalmából az anyaegyház jövedelmeire nem tértek ki, mivel azt teljes egészében a kolostor állta. „A fenn-tartásához szükséges pénzbéli költségeket, mint pedig az Isteni szolgálatnak díszes véghez vitelére szükséges szereket a Klastrom adja és vásárolja." Egyéb jövedelmei pedig a „Hiveknek az Oltárokra és Tsengetőbe Innep és vasárnapokon teendő önkényes ajándékán kívül" nincsen."5 A Kanizsán lévő Nepomuki Szent János-templomnak, amelyet 1765-től a piaristák tartottak fenn, az 1832-ben készült jegyzőkönyv szerint úgyszintén nem volt állandó jövedelme. A bevételeket önkéntes adományok és a harangozás után járó díjak jelentették. A harangozásért temetésekkor 309 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 kellett fizetni. Ha mind a négy harangot meghúzták, akkor két forint, ha csak hármat, egy forint volt a díj. Ennek a templomnak kihelyezett tőkéje után kamatjövedelme is volt, amelyről évente a városi tanácsnak és a plébániának kellett számot adnia. A befolyt pénzt teljes egészében a templom céljaira kellett fordítani, ebből fedezték a napi szükséges kiadásokat, minden egyéb célra szükséges pénzt a városnak kellett biztosítania.116 A ferences plébániának, hasonlóan a korábbi évekhez, a többi filiáról is volt kisebb-nagyobb jövedelme. A tanácsülési jegyzőkönyvek tanúsága szerint a vétkesre kiszabott büntetéspénzt is számos alkalommal a ferences templom, vagy valamely egyéb egyházi létesítmény (egyik vagy másik kápolna) kapta. A pénzjuttatás helyett előfordult a természetbeni is, ez többnyire viasz volt.117 1746-ban a büntetés kiváltásának szokatlan módjára került sor. A helybeli Vollmann nevű kőművest hamis vádaskodása miatt azzal büntették, hogy a templom építéséhez öt munkást kellett ingyen biztosítania.118 Összegezve az eddigieket, elmondható, hogy a szerzetesek ellátása az egyházi szolgáltatásokért biztosítva volt. A továbbiakban azt vizsgáljuk, milyen volt korszakunkban az egyház felszereltsége. 3. A Szent József-templom berendezése és felszereltsége az egyházlátogatások tükrében A templomépítés befejeződése után gondoskodni kellett a legfontosabb berendezési tárgyakról és egyházi szerekről. Ennek folyamata nem vázolható fel hiánytalanul, hiszen a 18. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvek — a szokástól eltérően — a felszerelési tárgyakra nem tértek ki teljes részletességgel. Az 1778-ban készült jegyzőkönyv tartalmaz először adatokat a tárgyakról. Eszerint kilenc kehely, két áldoztató kehely, egy szentségmutató, három kereszt, négy ezüst persely, egy jó orgona volt a templomban. Zászlók és több más ruha egészítették ki a felszerelést.119 Az 1816. évi jegyzőkönyv „1. dokumentumok" címszó alatt szerepeltette a felszerelési tárgyakat, válogatás nélkül felsorolva azokat. Eszerint volt: kilenc kehely, aranyozott ezüst áldoztató kehely, és egy másik, aranyozott réz szentségmutató, valamint egy utolsó szentségek számára szolgáló másik tartó. Volt továbbá egy réz kézmosó, két aranyozott edény a szent olajoknak, kilenc darab ezüst kiegészítő a kelyhekhez, tíz aranyozott csengettyű, 18 pohár, egy tömjéntartó, egy képes fakereszt (effigies crucifix) és még kettő a sekrestyében. Egy hordozható faoltár, három aranyozott ezüst békefeszület (pacificatia), 14 különböző zászló, két baldachin aranyozott szegéllyel. A templom tulajdonában 24 különböző színű miseruha, továbbá négy dalmatica,120 három új és 14 kopottabb oltárabrosz, 28 kehelytörlő kendő, hét hosszú ujjas ruha, tíz öv volt. A szertartásokhoz szükséges könyvek elégségesek. Az 1824-ben készült jegyzőkönyv szerint a kelyhek számában nem volt változás. Feljegyeztek azon kívül három aranyozott ezüst feszületet, két tömjénezőt, két különböző forma tömjéntartót, hat fehér ón gyertyatartót. A ruhaneműk között 18 ostyakendő, 28 kehelytörlő kendő, 20 kehelyfedő volt, továbbá három új és 18 régi miseing, összesen 12 vállkendő és 18 törlőkendő. A különböző holmik sorában írták össze az egyéb miseruhákat, öveket, lámpákat, zászlókat, a baldachint, a különböző körmenetek alkalmával vitt szobrokat, képeket és tíz misekönyvet, amelyeket más-más évben adtak ki. Felsorolásra került még egy evangéliumos könyv és 4 szertartáskönyv. E tárgyak sorsáról a későbbiekben nincs adat. 4. Az egyházi szertartásrend és szokások Az istentiszteletek rendjét és az ünnepek kötelező megtartását az egyházi zsinatok írták elő.121 A veszprémi egyházmegye 1515. évi zsinati határozatai az ünnepekről és azok megtartásáról, az egyes szentségek felvételének lehetőségeiről és módjáról számos utasítással rendelkeztek. Ezeknek ismerete azért fontos, mert a későbbiekben hivatkozott és Kanizsa egyházi szokásait előíró helyi rendelkezés e korábbi egyházi jogalkotásból eredeztethető. Voltak olyan előírások, amelyeket nem tartottak be, így például a keresztelési anyakönyvek kötelező vezetését, 122 ugyanakkor a házassági szentség felvételének meghatározott egyházi ünnepek alkalmával (például áldozócsütörtök előtti vasárnaptól pünkösd utáni vasárnapig) való tiltását igen komolyan vették. 1746. június 22-i levelében Bíró Márton püspök megerősíti Inkey Petronelle és Sennyei Antal „pünkösd előtt való nap (in vigília Pentecoste)" tervezett házasságkötésének elutasítását. A püspök az „időtlen idők óta" létező veszprémi egyházmegyei előírást és a korai egyetemes zsinatok határozatait idézte, ezzel erősítve meg a gvárdián elutasító döntését.123 A zsinati határozatok írták elő, hogy mely szentek napját és milyen más egyházi ünnepet kell megtartani. E kérdésben az egyes egyházmegyék között lehettek különbségek. 1611-ben a nagyszombati zsinat elrendelt bizonyos változtatásokat, de ezeket az akkori állapotok miatt vélhetően csak a működő egyházmegyék vették át.124 A protestantizmus előretörése miatt nagyobb hangsúlyt helyeztek az egyes ünnepek megtartására, és növelték a kötelező ünnepek számát. Ekkor rendelték el Szent László napja (júni310 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 us 27.), Sarlós Boldogasszony (július 2.), Urunk Színeváltozása (augusztus 6.), Szent Imre napja (november 5.), Szent Erzsébet napja (november 19.), Szent Katalin (november 25.) és a Szeplőtelen Fogantatás (december 8.) ünnepként való megtartását. Szigorították a böjtöket is, de tudomásul vették, hogy a magyarországi viszonyok között ez előírásszerűen nem valósítható meg. Kérdés, hogyan valósult meg mindez a kanizsai plébánia területén. A jezsuita keresztelési anyakönyv'' 25 „Rövid információk" cím alatt összefoglalta mindazokat a tudnivalókat, amelyek az utód plébánosok számára fontosak lehettek a Kanizsán kialakult gyakorlatról. Megmagyarázták az egyes általános, valamint a hónapokhoz kötött szokásrendet, azt azonban nem tudták, hogy kiktől vették át a bejegyzett szokásokat (zsinati határozatokra nem hivatkoztak, talán nem ismerték azokat). A tudnivalók a következők voltak: 1. Vasár- és ünnepnapokon a szentmisét délelőtt kilenc órakor kell tartam télen nyáron egyaránt, tekintet nélkül a későn jövőkre, akik a környékbeli településekről érkeztek. 2. Figyelmeztették a következő tisztelendőket, hogy a környékbeli egyházakhoz kimennek, mivel onnan az emberek betegség vagy öltözetük hiányossága miatt Kanizsára istentiszteletre bejönni nem tudnak, akkor erről a mise végén tájékoztassák a helyieket. 3. Kántorböjtök idején egyrészt gondoskodni kell a szent szövegekről és énekekről, valamint szerdán, pénteken és szombaton szent órákat kell tartani nyolc vagy kilenc órakor. Ezért a tevékenységéért a plébánosnak tíz garas, a ludi magisternek 5 garas járt. Ezt a filiákon nem kellett tartani. 4. Áldozó Csütörtök előtti napokon az istentiszteletet csak a plébánia templomban tartsák, ahonnan az első nap a franciskánusok templomához, a többi napokon a környező templomokhoz mennek. 5. Űrnapja ünnepén négy oltárt kell felállítani a tekintélyes polgárok és nemesek házainál. Ebből egyet a harmincadosénál, a másikat a franciskánusokénál a fennmaradó két hely évente változó. 6. Egész nyolcad ideje alatt az Oltáriszentség mise idején ki van téve, ha a körülmények engedik körbehordozzák, ha erre nincs mód a szentáldozás után az oltárra kihelyezik. 7. Advent minden hétköznapján hajnali misét tartanak. Rorátéra hívó harangszót kell adni, a vasárnapi napok rendje külön megállapodás kérdése. 8. Karácsony előtt, a szívekben nagyobb ájtatosságot előidézendő jászolt kell állítani az oldal oltárnál, ami január 6-ig (Vízkereszt napja) vagy akár február 2-ig (Gyertyaszentelő Boldogasszony napja) megmaradhat. 9. Hamvazó Szerdán az oltárt fekete posztóval vagy szövettel le kell fedni nagyhét szombatjáig, továbbá a Húsvét előtti második vasárnaptól az azt követő péntekig a képeket őrizzék, mint ahogy ezt a kereszténység kezdeti idején is tették. 10. Virágvasárnap előtti nap a város külső részein vagy a városban bent ágakat szedjenek, és előtte egy rövid szentbeszédet tartsanak, mielőtt az ágakat a templomba viszik. 11. Virágvasárnap az előző nap bevitt ágakat megszentelik. A mise alatt a passiót magyarul éneklik. 12. Nagyhéten fel kell állítani az Úr sírját és nagypénteken az Oltáriszentséget „félre kell tenni". A sír elkészítésekor a papok részéről is jelen kell lenni valakinek, hogy ha valami nem megfelelően kerül oda, akkor „maga kiáltana, mint ahogy ebben az esztendőben is történt". 13. „Jovi Sancto" napján az oltárt lecsupaszítják, az Oltáriszentséget a kápolnába viszik a második nap amint a püspök úr előírta. 14. A Feltámadás körülbelül nyolc órakor van, amit a magyar mise követ. Előtte az oltárnál passiót énekelnek, végül az Oltáriszentséget a Szent Sírhoz viszik. 15. Amíg az Oltáriszentség a Szent Sírnál van „zene van" (habetur musica) és passiót énekelnek délelőtt és délután is egészen estig. 16. Szombaton a körmenet a római breviárium szerint történik. Gyertya, búza és víz megáldása, ami alatt szent énekeket énekelnek. 17. A Feltámadási szertartás este nyolckor a plébános akarata szerint a közepes harang háromszori jelzésével kezdődik, mellyel a híveket a körmenetre hívják, ahol körbehordozzák a dicsőségesen feltámadott Krisztust. 18. Minden évben a Feltámadott Krisztus szobrát a Szentségházra helyezik és mint a főoltárt, mint Jézus oltárát ismételten megszentelik. 19. A Feltámadott Krisztus szobrát Úrnapja ünnepéig az oltáron hagyják, helyén egy kereszt helyettesíti. 20 Pünkösd ünnepén — hasonlóan Űrnapjához — egy „zöldelő" fát visznek a templomba először a városi bíró által neveltet, majd a plébánosét. 21. A magyar páter misszionáriusok egy nyári és egy őszi vasárnap a szomszédos homok-komáromi hegyre mentek, ahol az újonnan alapított és Szűz Mária tiszteletére szentelt templomban ünnepélyes énekes és magyar misét tartottak. Erre az alkalomra a várparancsnok felesége egy karosszéket ajánlott fel a kápolna hordozható oltárához." A különböző ünnepekhez rendelt szokások javarésze természetesen az általánosan előírt rendre hivatkozott. Ezek sorát pápai előírások rögzítették, mint ahogy erre a l ó . pontban utalás is történt. Voltak azonban helyi sajátosságok is, amelyeknek nyilvánvalóan az volt a célja, hogy az ünnepi ceremóniát az emberek jobban magukénak érezzék. E pontokban a zsinati határozatok nem jelentek meg. 311 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Jellemző viszont, hogy a legtöbb ünnep megtartásába a híveket is bevonták, és számos — feltehetően nagyon ősi és egyáltalán nem katolikus — szokást is beépítettek a katolikus ünnepi rendbe. Hasonló tendenciát figyelhetünk meg az egyes hónapok ünnepeinek megtartásánál is. Vízkereszt napján (január 6-án) és az azt követő héten (az ünnep nyolcadán) az iskolások énekszavával kísérve vonultak végig utcáról utcára tömjénezve és szenteltvizet szórva, majd ezt a filiákon is folytatták. Úgy ítélték meg, hogy ezt a szokást az emberek elvárták tőlük.(„...ThunLs benedicti usu est in his partibus crebro illud a nobis expetunt...".) Február legfontosabb ünnepének a búzaszentelést tartották. Véleményük szerint ez a szokás a hívek között nagyon elterjedt és régi, ezért megfelelő mennyiségű búza beszerzését és szétosztását tartották szükségesnek. Márciusban a nagyböjt kezdetének meghirdetése a pap feladata volt, de ezt nagyon körültekintően kellett megtennie, mivel az amúgy is éhezőkre és más alkalmatlanokra (betegek) tekintettel kellett lenni (lásd az 1611. évi zsinati határozat). Ezért a böjt közepe táján hagyni kellett néhány napos megszakítást, nehogy az engedmény nélkül a nagyobb és dicséretes ügy iránti buzgalom gyengüljön. Április 25-e Szent Márk ünnepe, a határszentelés ideje. Ilyenkor az emberek zászlókkal a kezükben, énekelve és imádkozva kivonultak a határba, ahol a négy evangélista nevében a pap megáldotta a földet, majd visszamentek a templomba. Itt a népet is megáldották, s ezt ájtatosság követte. Volt az eklézsiának egy olyan külön helyi szokása, hogy Szent György napján, április 24-én a plébános a ludi magiszterrel a szőlő első hajtásait megáldotta az eszteregni hegyen. Ez a szokás már emberemlékezet óta megvolt, és ez alkalommal az összegyűlt emberek bűnbocsánatban is részesültek. (Valószínűleg az 1484. évi hét évi búcsú hagyománya volt ez, amely többek között Szent György ünnepéhez kapcsolódott.) Május hónapban a Szentkereszt feltalálása (Inventio Crucis) ünnepére hívták fel a figyelmet. Ezt az ünnepet az új Kálvária felszentelésével és az erről való megemlékezéssel is összekapcsolták. (A kálváriát Unsum János, Zala és Somogy megye adószedője adományozta.) Ismertették a körmenet rendjét, valamint azt, hogy az ünnepi bevétel a sekrestyésnél vagy a tanítónál marad, aki az előkészületi munkákat végezte, és elkészítette az áldozati helyeket. Június hónap a Szent László-ünnep jegyében folyt, amely nemcsak Kanizsa, hanem a környék ünnepe is volt. Zászlókkal körmenetben végigjárták az összes filiát, közben Szent Lászlót dicsérő és más szent énekeket énekeltek. Az ünnepet követő napon a Kálváriára mentek. Júliusban Szent Erzsébet látogatása ünnepén kívül más ünnepet nem említettek meg, ugyanakkor felhívták a figyelmet arra, hogy új szokásként Szűz Mária szobrát minden Mária-ünnepen az oltárra kell helyezni. Augusztusban az erődben lévő plébániatemplom védőszentjének, a Nagyboldogasszonynak ünnepét (augusztus 15-e Mária Mennybemenetele) tartották a legkiemelkedőbb eseménynek. Erre az alkalomra a környékbeli plébánosokat és licenciátusokat is meghívták, és a főoltár — amely a Szűz Máriának a koronát és országát felajánló Szent Istvánt és Szent László királyokat ábrázolta — fölé a Szűz Mária szobrát is kitették. Erre a napra teljes búcsút (indulgentia plenaria) hirdettek. (Vélhetően az ünnepnek a későbbiekben már nem volt ekkora jelentősége, hiszen az új templomnak más volt a védőszentje.) Szeptemberben a homokkomáromi templom védőszentjének (Kisboldogasszony) és benedikálásának ünnepét emelték ki. A kanizsai hívek is zászlókkal vonultak ide, közben szent énekeket énekeltek. A mise után a tömeg kivonult a „hegyre", ahol magyar szentbeszédet és misét mondtak. Krisztus felmagasztalása ünnepén, hasonlóan a májusihoz, a Kálvária-hegyre mentek. Az október hónapot a lelkek ápolására szánták. A legfontosabb feladatnak az éves gyónás és áldozás végrehajtását tekintették, és nagyobb figyelmet szenteltek a betegekre és a haldoklók felkészítésére. A novembert a holtak emlékezetére szánták, ezért öltöztették az oltárt feketébe. Hajnali ájtatosságokat tartottak, ünnepeken szintén, csak akkor ének nélkülieket. Decemberben a Jézus születése ünnepére való készülődés mellett a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe volt még jelentős, amikor is a csengettyűvel csengetve körbementek a templomban. Hivatkoztak a „Rövid információk" 8. pontjára, hogy jászolt (augatula, azaz istálló) kell készíteni az emberek nagyobb ájtatosságának elindítására. A felsoroltak mértékadók voltak a későbbiekben is, hiszen több évtizedes, esetleg évszázados szokásokat örökítettek át az utódokra. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek is foglalkoztak a szertartások rendjével, de ezek meglehetősen szűkszavúak voltak. 1747-ben annyit elmondtak, hogy Mária születése ünnepén (szeptember 8) a homokkomáromi kálvária kápolnához körmenetet tartanak (Z. szeptember hónap). A vasárnapi első misét 9 órakor tartották, előtte Vj 9-kor beharangoztak. Az 1816. évi jegyzőkönyv leírása szerint nagyböjt idején az énekes misét tiltották, húsvét előtt számon tartatták a gyónást és szentáldozást, mint ahogyan a zsinatok is ezt írták elő. Az október hónapra tett kötelezettséget vélhetően az elmulasztottak pótlására iktatták be. Hétköznapokon 6 órakor reggeli misét (rorate), Vi 7-kor pedig rózsafüzér-ájtatosságot tar312 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 tott a pap, ünnepek előtti napon és szombatokon pedig délután 4 órakor litánia volt. Korszakunk másik meghatározó forrása a Takács Ince művében közölt „Liber rerum Memorabilium" című kéziratból származó istentiszteleti rend. A leírás 1762-ből származik, és a provinciális jóváhagyásával eszerint tartották a miséket és az ünnepi szertartásokat. Noha a közlés a közelmúltban jelent meg, itteni ismételt közlését azért tartottuk szükségesnek, hogy jobb áttekintést kaphassunk a vallási életről. Az „istentiszteleti rend" az ünnepekre vonatkozó előírásokat novembertől kezdve hónapról hónapra haladva veszi sorba. „November. Mindenszentek vigiliáján háromszori harangozás előrebocsátása után vecsernye. Elsején szokás szerint hajnali 6 órakor a kóruson elmondják a „Primát", utána a reggeli szentmise, amint egész esztendőn keresztül. Nyolckor a hátralévő horásokhoz nagyharanggal adnak jelt. Ez így van minden vasárés ünnepnap. A horások elvégzése után kezdődik az idősebb szónok prédikációja, utána énekes szentmise, 2 órakor vesperas, 4 órakor „Completorium". Ennek elvégeztével itthon a sírok megáldása, utána egy atya a halottak kápolnájához megy és ott a kántor segédletével megáldja a temetőt. Másodikán 6 órakor szól a kórusi csengő és elmondják a halottakról szóló zsolozsmát. Utána „Príma", a többi horások és egyéb funkciók következnek. V2 9-kor megszólal a nagyharang és a halottak ceremóniáját végzik. Ezen napon valaki a temető-kápolnához megy, alkalmi beszédet mond, ha az idő engedi. Kiskanizsán és Szentmiklóson szintén szentmise és temető-megáldás. (Megjegyzi az író [ti. P. Antal Antal gvárdián], hogy Mindenszentekkor a napok rövidülése miatt Vi 7-kor csöngetnek a kórusra.) Az első „Rorate" advent 1. vasárnapja után hétfőn kezdődik asszisztenciával. Az első és utolsó mise szentséggel. Ugyanezen a napon „Rorate" és kismise Kiskanizsán és Szentmiklóson. Énekes csak akkor, ha kántor van. December 6-án Szentmiklóson szentmise (búcsú!). 7- én 2 órakor harangozás vesperásra, V2 4-kor „Completorium", utána „Matutinum". „Laudes" alatt szentségkitétel „Gaude" (Mária-ének), utána megszólal a nagyharang és áldás. 8-án 5 órakor nagyharang, félkor „Rorate"-ra másodszori harangozás, „Príma-tertia", majd „Rorate" mise. Azután 8 órakor harangoznak, utána magyar szónoklat énekesmisével, szentségkitétellel és így történik egész nyolcadon keresztül. 24-én 3 órakor ünnepi vesperás három harangszóval. Ugyanakkor Kiskanizsán és Szentmiklóson éjféli mise. Majd hajnali mise. Itthon „Matutinum" után következik az éjféli mise. 25-én a nagymise előtt magyar prédikáció, a többi rendes, 3 órakor „Veperas", utána a népsokadalom miatt litánia. Január 5-én vízkereszt vigiliáján vizet szentelnek. Az elöljáró, vagy más megáldja az urasági házat, a sóhivatal házát, a többi hivatalnok és előkelőbb urak házait, a többieket a következő napon áldják meg. A házaknál kapott ajándékokból a harmadrész a kántoré. 13-án „Vesperás" és a többi úgy, mint december 7-én. Vízkereszt utáni 2. Vasárnap Jézus szentséges nevének ünnepét tartják, amint január 14-én, szentségkitétel. Magyar prédikáció a plébánia hívei miatt. 20-án Szent Fábián és Sebestyén ünnepén (a város részére fogadalmi nap) városi énekes nagymise. Február 2-án a „Tertiához", „Sextához" ás a „Nonához" első harangozás, fél nyolckor második harangozás. „Horások" végeztével magyar szentbeszéd, gyertyák megáldása, körmenet és énekes mise. 3-án még a konventmise előtt gyertyamegáldás, haranggal adnak jelt erre. Az atyák és testvérek torokmegáldásra lemennek. A konventmise alatt valamelyik atya a népnek szolgáltatja ki a balázsáldást. Farsangi napokon a 6 órás szentmisén szentségkitétel. Húshagyókedden 11 órakor (éjjel) megkondul a nagyharang, jelezve a népnek, hogy a húsevéstől tartóztassa magát. Hamvazószerdán a „horások" elmondása után a kórusi csengővel fél 7-kor csengetnek. A „Martyrologium" után nagyharanggal adnak jelt a prédikációra, majd „Príma" és „Tertia" végeztével a konventmise előtt hamu- megáldás, az atyák és testvérek meghamvazása, alatta a világi hívek hamuval való meghintése, majd pedig az első horvát nyelvű nagyböjti szónoklat. Nagyböjt péntekjén 6 órakor megszólal a kórusi csengő, az imaórák végeztével konventmise, amely után nagyböjti magyar szónoklat. A német böjti prédikáció pedig vasárnap vesperás után 3 órakor történik, amelynek befejeztével litánia és szentségi áldás. A böjti horvát szónoklat pedig szerdán van azon módon, mint ahogy a magyar pénteken. Ehhez a „Martyrologia" alatt a nagyharanggal adnak jelt. Mivel a generális atya meghagyása, hogy a Keresztutat minden hónapban elvégezzék, Kanizsán a különböző nemzetiségek miatt és régi szokás szerint a hitoktatásra 1 órakor harangoznak a nagyharanggal, félkor a másodikkal, 2-kor beharangoznak a „Vesperásra", közben különféle nyelven hitoktatás, a vesperás után közvetve a magyar Keresztút, vagy horvát, végén 6 Miatyánk, Üdvözlégy, szentségi áldás. Március. A püspöki hatóság parancsából a húsvéti gyónás, böjt 3. vasárnapján kezdődik, megfelelő időben Kiskanizsára és Szentmiklósra is kimennek gyóntatás végett a több nyelven beszélő atyák (linquistae). 19-én Szent József ünnepe (búcsú Kanizsán), nagymise előtt magyar szónoklat. Ha húsvéti gyóntatás előttre esik, akkor horvát szónoklat is van „Príma" után, 8-kor német szónoklat. Többi szokás szerint. Nagyhét szerdáján fél 4-kor csöngetnek „completoriumhoz", ugyanígy a másik két napon is. Nagycsütörtökön 8 órakor harangoznak elsőt, másodikatfél 9-kor, „horások" és nagymise. 313 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Nagypénteken fél 9-kor a papi imaórák, utána szertartások, közvetlen utána magyar szentbeszéd és keresztutak végzése, úgy, mint azt már máshol leírtuk. Nagyszombaton 7 órakor első jelzés, fél 8-kor a második, horásokra utána megkezdődik a ceremónia és a nagymise. Föltámadásra nagyharanggal harangoznak 6-kor, fél 7-kor „Matutinum", a „Te Deumig", körmenet a téren. Körmenet-bemenetre éneklik a „Regina Coeli"-t, „Te Deum", áldás. Húsvétvasárnap nagymise előtt magyar prédikáció és mind a három napon 3 órakor vecsernye, húsvéthétfőn Kiskanizsán és Szentmiklóson is. Április 24-én Szentgyörgy hegyen búcsú. Ha kérik körmenettel mennek ki. Fél 6-kor harangoznak, 6-kor „horások", a „Martyrologiumba" beharangoznak, utána az itthon maradottaknak szentmise. Kint nagymise, prédikáció és a szőlők megáldása. 25. Szent Márk ünnepe. Úgy harangoznak, mint 24- én, utána körmenet, búzaszentelés, majd énekes mise. Kiskanizsán és Szentmiklóson szintén búzaszentelés, ha csak az elöljáró másképp nem dönt. Május 3-án, ha az egyházatya kér az elöljárótól körmenetet a három kereszthez, akkor körmenetileg kivonulnak a szent kereszt ereklyéjével, majd megfelelő szónoklat és énekes mise következik. Aldozócsütörtökön a nép kérésére körmenet afórhénci hegyre, magyar beszéd, nagymise, csendes mise, a szónoklat előtt. Áldozócsütörtök alatti vasárnap vásár miatt magyar prédikáció. Pünkösdkor mint rendesen, magyar beszéd, vecsernye, mint húsvétkor. Pünkösdhétfőn Kiskanizsán és Szentmiklóson istentisztelet. Pünkösdkedden zászlókkal ünnepélyes processzió Homokkomáromba. Mise előtt három beszéd: magyar a templomban, horvát a templomon kívül, annak északi részén, német a torony előtt. Keresztjáró napokon 5-kor nagyharang, fél 6-kor második harangszó, „hórások", „Martyrologiumra" beharangozás és körmenet Kiskanizsára. (Ha az idő megengedi.) Második nap a 3 Kereszthez mennek Lazsnakra, harmadik nap a Nepomuki Szent Jánoshoz (Felső templomhoz). Ezekben a kápolnákban Úrfelmutatásig énekes mise, utána másik pap karingbe öltözve, a kántorral elmondja a könyörgő imákat. Rossz idő esetén a „horások" után a pap a kántorral a főoltár elé megy és a könyörgést, litániát eléneklik, a pap misézik (énekes), utána a „Rituálé" szerinti imák. Ezek végeztével a gyermekek éneklik „Exaudi etc. Usque ad Trinitatis" bezárólag. Azután „Mennyek királyné asszonya". Utolsó napon orgonával „Te Deum". NB: nehogy a nép elmaradjon ezekben a napokban az ájtatosságtól, a körmenet előtt nincs szentmise. 16-án Nepomuki Szent János napja. Nyilvános ünnep a városban. Körmenetileg mennek Nepomuki Szent János kápolnájához, német prédikáció, énekes mise, s ha kérik, más nyelven is lehet prédikáció. Úrnapja vigiliáján és nyolcadán: mint december 8- án „quod solemnitatem Chori". Úrnapján fél 8-ra kórusra jeleznek, mely 8-kor kezdődik, ennek végén nagymise, utána körmenet a téren. Nyolcada vasárnapján mint az ünnepen, mert nyolcadán semmi sincs. Nyolcad alatt hétköznapokon 3A 6- kor első harangszó „hórásokra", 6-kor első misére, a közösség harangja áldásra, azután „Tantum ergo", expositio, horások, ezek alatt a Szentség kitéve marad még a konventmise alatt is, végével „Genitori Genitoque" és áldás. A „Procedenti ab utroque" szavaknál más helységek dicséretes szokása szerint körmenetnek kellene lennie reggel „Sexta" előtt, de a nép részvétlensége miatt (ob negligentiam), ez nem lehetséges. Június 13-án Szent Antal napján 3 beszéd, mint március 19-én. Július 2-án: Körmenet Kiskanizsára. Három beszéd a Szent Szűzről. 25-én különleges körmenet — ha összejön a nép — Homokkomáromban. Magyar beszéd Szent Félix vértanúról.'' 26 Ünnepét ugyanis erre a napra tették át. 26-án Szent Anna ünnepén, minden, mint Szent Antal napján. (Ti. a „Prima" után horvát szentbeszéd, ezután szentmise, utána német szentbeszéd közbeiktatva szentmisét és a többi hátralévő „horásokat", majd magyar beszéd. De mindig előrebocsátva a szentbeszédek előtt a nagyharanggal való harangozást.) 6-án körmenet Förhéncre, magyar szentbeszéd. Énekes mise és csendes is ha kérik. 15-én magyar szentbeszéd, nagymise előtt és füvekvirágok megáldása (benedictio herbarum). 24-én: Ha a hegylakók kérik, körmenet a Látóhegyre, ugyanígy Szent Donát ünnepén is. Szeptember. Őrangyalok vasárnapján (29-én) régi szokás szerint és a közelség miatt körmenet Szepetnekre. Hogy minél nagyobb buzgósággal és többségben vegyen részt a nép, a helység plébánosa — mivel Nagykanizsáról kevesen mennek — szónokai révén buzdítsa a kiskanizsai híveket a körmeneten való részvételre, mert ugyanide a szepetneki plébános Sarlós Boldogasszonykor híveivel eljön és díszére válik a templomnak. De más egyéb körmenetre is buzdítani kell őket, nehogy a nép részvétlensége miatt ebből kevés becsület származzék. 8-án búcsú és körmenet Homokkomáromba, mint pünkösd keddjén. 14-én körmenet és ünnep, mint május 3-án. Október 4-én Szent Ferenc ünnepe. Az elöljáró és a szónokok gondoskodjanak róla, ha az idő megengedi, hogy megfelelő istentisztelettel és szónoklatokkal ünnepeljék ezt a napot."127 A hónapokra és napokra lebontott ünneplési rend, különösen a számtalan körmenet, a hívek lelki ápolásán túl az egy közösséghez tartozás érzését erősítette. Körmenet alkalmával nemcsak a szűk közösség, hanem a tágabb térség népessége is megismerte egymást, s ezzel a vallásos társasági élet kereteit adta meg. 1702 és 1762 között jelentősen nőtt a 314 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 körmenetek száma: míg a század elején csak a nagyobb ünnepek és búcsúk idején tartottak évente 8 alkalommal, addig 1762-ben már 18 ünnepen rendeztek körmenetet. A hívek ezt túl soknak tarthatták, ezért feltételezték az érdektelenséget és figyelmeztettek rá. Mindezek ellenére fontos szerepet töltött be az emberek hitéletében. A különböző nyelvet beszélő hívek számára minden fontosabb ünnepen anyanyelvi mise volt, és a mise egyes részeit harangozással választották el egymástól. Hogyan összegezhető a szokásrendek tükrében a Kanizsán élők vallási élete? Az 1702. évi szokásrend általános és hónapokra lebontott része a legfőbb ünnepek megtartására és annak legfontosabb jellemzőire hívta fel a figyelmet, amire tekintettel kellett lenni. Az 1762-ben összeállított rendszabályok (vélhetően az előző évtizedek tapasztalatait és gyakorlatát rögzítve) már óráról órára határozták meg a követendő ünnepnapi „rendet", számtalan esetben még az énekek és imádságok nevét is megadva. A később készült előírás számtalan új elemet tartalmazott (balázsolás, hamuszentelés és áldás), amelyek valószínűleg a különböző helyekről idekerült szerzetesek „hozott" szokásait mutatják, és „népies" elemeik az egyházi szertartások komolyságát oldották, amivel a vallást közelebb vitték az emberekhez. A továbbiakban Kanizsa egyháztörténetét azoknak a helyeknek a felsorolásával folytatjuk, ahol — a templomon kívül — hitéletüket gyakorolhatták. 5. A Kanizsán létezett egyéb szakrális létesítmények Az emberek vallásgyakorlásának egyik, nyilvánvalóan fő színtere a templom volt, de a templomon kívül egyéb szakrális létesítmények is voltak. A kápolnák létesítése részben valamilyen veszély elmúltával a túlélők hálájának kifejezésére (így a pestis- kápolnák), részben a templom pótlására szolgáló imahely (például a szőlőhegyeken), de a nemesi családok számára igényelt külön imahelyeként is szolgált, és esetenként a család temetkezési helye lett. Szobrok és keresztek állítása is gyakori formája volt a hit megnyilvánulásának. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek alapján megállapítható, hogy míg szobrokat viszonylag későn kezdtek állítani, a keresztek már jóval korábban megjelentek. Koraközépkori hagyományokra nyúlik vissza ez a szokás, amely hazánkban a 18. században élte a virágkorát. Az egyszerű fa- és kőkereszteken kívül számos képpel vagy Krisztus megfeszített alakjának ábrázolásával készült feszület volt az utak mentén, szőlőhegyeken, temetőkben, de helyenként a házaknál is.''28 A továbbiakban számba vesszük azokat a létesítményeket, amelyeket az élet befejezése után az emberek végső megpihenésére szántak. A temetőnek, az ember végső nyughelyének méltó kialakítását mindig fontos feladatnak tekintették. Láttuk, Berge adománya is ezt a célt kívánta szolgálni. A 18. század elején működött temetőről, amely Takács Ince vélekedése szerint a jelenlegi kolostor területén lehetett, semmi adat nincs. Ha itt volt, rövid ideig volt, hiszen a település fejlődése nagyobb és külső területet igényelt. Az 1747. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv a temetőt a Nepomuki Szent János kápolnával együtt említi, tehát a jelenlegi Felső templom helyén és annak környékén volt. Feltehetően a növelésére nem volt mód, hiszen a város errefelé terjeszkedett, ezért 1770-ben új helyet jelöltek ki temető céljára. A „Tizenháromváros"-nak nevezett temetőben 1770. február 20-án helyezték el az első halottat. A temető benedikálását jóval később, 1828. március 15-én, Pacificus Gáspár gvárdiánsága idején, Külley Gáspár generális vicarius végezte.'' 29 Az anyakönyv utalt arra is, hogy ugyanebben az évben került sor a kiskanizsai temető benedikálására is. A településnek 1747-ben egyetlen kápolnája volt az említett temetőben, építésére azonban nincs adat. 1752-ben még mindig csak ez az egy lehetett, mert Padányi Bíró Márton püspök a Congregatio Conciliinek küldött jelentésében csak ezt említette.130 Megfelelő források hiányában csak a canonica visitatiókból kapunk tájékoztatást a kápolnákról. 1778-ban már három kápolnáról tudósítanak. A temetőben lévőt ekkor már megnagyobbított és kőből épített formában a piaristák használták. A körülötte egykor volt temetőt már nem használták, végleges megszüntetése 1825-ben történt.13'' Az 1816. évi jegyzőkönyvből az is megtudható, hogy ekkorra már az új kápolna benedikált volt; azt nem jegyezték le, ez mikor történt. További kápolnája volt a városnak a Somssics Antal által alapított szegények ispotályában 1769-től lévő, amelyet Szent Márton tiszteletére építettek. A kápolnát az 1816. évi jegyzőkönyv szerint 1771- ben benedikálták, s benne a ferencesek vasárnaponként németül miséztek. A harmadik kápolna Kiskanizsán volt, amelyet 1761-ben a városlakók alapítottak, és az 1816-ban felvett jegyzőkönyvből megállapíthatóan Sarlós Boldogasszony tiszteletére szentelték. (Valójában Kiskanizsa temploma szerepét töltötte be.) További négy kápolnát soroltak fel ekkor a városon kívül. Az egyik a szőlőhegyen állt Szent György lovag és mártír tiszteletére, a másik, a Szentháromság tiszteletére emelt, szintén a szőlőhegyen volt. Volt további másik két kápolna Urunk színeváltozása és Szent Donát tiszteletére, alapításukról nincs adat. A város határában állt az 1768-ban, Inkey Boldizsár által romjaiból átépített Szent Kereszt nevű kápolna.'' 32 (Az 1824-ben készült jegyzőkönyv ugyanén315 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 nek az elkészülését 1763-ra tette.)133 A kápolnával kapcsolatban az 1778. évi jegyzőkönyv írója elmondja, hogy Inkey Boldizsár a pálos rendnek akarta adni, de a pálosok — megegyezés eredményeként — végül is nem jöttek Kanizsára. (Ezzel kapcsolatban részletesebb forrás nem áll rendelkezésre, de Kanizsára jövetelüket valószínűleg a ferencesek akadályozták meg.) A felsorolt kápolnák közül a piaristák által használt volt a legjobban felszerelt, négy oltárral és minden szükséges egyházi szerrel rendelkezett.134 Az 1816-ban felvett adatok szerint a városban lévő három kápolnán kívül a szőlőhegyen hármat soroltak fel: az egyik Bagolán a Szentháromság, a másik a Látóhegyen a Szent Bartholomeo apostol, a harmadik Förhéncen az Urunk színeváltozása tiszteletére emelt kápolna. Ez utóbbit 1756-ban Inkey Boldizsár alapította. Mindegyik épület szilárd anyagú volt, egy-egy oltárral és a legszükségesebb felszerelésekkel ellátva. A két ismertetett egyházlátogatásijegyzőkönyv készítési ideje között eltelt 38 év során „eltűntek" a kápolnák: 1816-ban már nem ismerték a szőlőhegyi Szent György és a Szent Donát tiszteletére épített egykor volt kápolnákat, ugyanakkor a Szent Bertalan újonnan alapítottnak tűnik. Az épületek legátfogóbb ismertetése az 1824. évi jegyzőkönyvben történt. Az előző időktől megvol- 7. kép. Szentháromság-szobor (TGYM 5536) 316 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 tak: a Nepomuki Szent János, az ispotálybeli Szent Márton, a Szent Kereszt és a kiskanizsai Sarlós Boldogasszony tiszteletére emelt kápolnák. A palini filián ekkor feljegyzett kápolna, amely kriptával és csontházzal (ossarium) rendelkezett,135 alapítási idejét 1748-ra tették, és Szent József pátriárka tiszteletére volt szentelve. Benedikálása 1824-ben történt, R. D. Foréntos János alesperes végezte. Az épületet templom, illetve kápolna megjegyzéssel ismertették, és a helyét a falu közepén jelölték meg. Bár kápolnának is nevezték, valószínűleg templom volt. A korábban Kanizsa kápolnáiként összeírt épületeket ekkor már külön, a filiák alatt sorolták fel. így Bagolán megvolt a Szentháromság tiszteletére emelt kápolna, amely fatoronnyal rendelkezett, volt továbbá kórusa, orgonája és sekrestyéje. Az összeíráskor megvolt a látóhegyi Szent Bertalan, valamint a Förhéncen 1756-ban, Urunk színeváltozása tiszteletére emelt kápolna is. 1824-ben említik először a cserfői szőlőhegyen 1818-ban, Szent Anna tiszteletére emelt kápolnát, amelyet 1820-ban benedikált R. D. Lisics József kiskomáromi alesperes A jegyzőkönyv mindegyik épület esetében részletesen leírta az oltárokat, a szükséges berendezési és felszerelési tárgyakat. Meg kell említeni, hogy a püspöki jegyzőkönyv az 1768. évben említ egy Szent Vendel tiszteletére emelt kápolnát, amelyet Schildneckt Nepomuki János árendátor alapított a „királyi úttól circiter mille passibus distante", azaz a királyi úttól körülbelül ezer lépés távolságra, de erről a kápolnáról máshol nem történt említés.136 Kanizsán a kápolnákon kívül állt egy kőből készült Szentháromság-szobor, amelyet szintén az Inkey család állíttatott 1759-ben. Ugyanez a család 1768-ban három kőkeresztet is adott a városnak, amelyeket a városon kívül helyeztek el, valószínűleg a városból kivezető utaknál. Felállításukra május 3-án, a Szent Kereszt feltalálása ünnepén került sor.137 Már az 1816. évi összeíráskor is létezett Nepomuki Szent János szobra, amely szilárd anyagból készült. 1828-ban mindkét városrészben újabb kereszteket benedikáltak (Ádámhegyen, Virághegyen és a Látóhegyen). Ezeknek a szakrális létesítményeknek a karbantartására általában külön adományok voltak, a keresztek esetében pedig legtöbbször az állíttató adott meghatározott összeget. 1832-ben a Nepomuki Szent János szobra kivételével megvolt minden szakrális épület, szobor és kereszt. Ez utóbbiaknál megállapították, hogy nem mindegyiknek volt adománya, ezért a plébánia tartotta rendben. A 18. század elejétől 1769-ig gyógyszertárat is működtettek a szerzetesek. 1769-ben azonban, nem tudjuk, milyen okból, a rendtartomány áthelyezte Segesdre a patikát. A kanizsaiak és az akkori apostoli szindikus, Inkey Boldizsár tiltakoztak ellene, eredménytelenül. Takács Ince úgy vélte, hogy a kanizsaiak az akkor épülő rendház számára nagyobb támogatást reméltek Somogy megyétől, amelyet szerinte meg is kaptak.13" A patika megszűnésével egy bevételi forrástól estek el a kanizsai szerzetesek. V KATOLIKUS SZERZETESEK ÉS CONFRATERNITASOK KANIZSÁN Egy adott felekezet életét sokszínűbbé tette, ha több szerzetesrend és egyházi közösség tevékenykedett a településen. Kanizsa esetében ez másként alakult. A ferences rendtartomány éberen őrködött, hogy más csoport ne települhessen ide. Ennek első jele az 1710-es évek második felére, még báró Gracich idejére esik. A báró — a veszprémi püspök hozzájárulásával — Ágoston-rendieket akart a városba telepíteni, és talán a plébánia vezetését is rájuk kívánta bízni. Adatok hiányában ma már nem állapítható meg, hogy Andrássy Miklós gvárdiánsága idején mi ingatta meg a ferencesekben a bizalmat: okát nem tudjuk, de elképzelhető, hogy más szempontok vezérelték a kegyurat tetteiben. Tény, hogy készült alapítólevél, azt a rendi káptalan is elfogadta, de további információkat kért a rend városba való telepítésének körülményeiről. Az anyakönyvi bejegyzések tanúsága szerint átmeneti ideig éltek is itt Ágoston-rendi szerzetesek.139 Az idejöttek talán nem voltak elégedettek az itteni körülményekkel, talán fogadtatásuk sem volt kedvező. A ferencesek féltékenyen őrködtek kialakított koldulási határaikon, és nem örültek egy újabb koldulórend megjelenésének. Vélhetően a felsoroltak következtében alakult úgy 1723-ban az Ágoston-rendtartomány határozata, hogy mégsem alapítanak újabb rendházat Kanizsán.140 Az elkövetkező évtizedekben nem kellett a ferenceseknek vetélytársaktól tartaniuk, hitéletet irányító tevékenységüket zavartalanul folytathatták. Az egyházlátogatási jegyzőkönyv feljegyzése szerint 1747-ben már működött a kordások testvérülete (confraternitas). Ez a ferencesek által működtetett jámbor társaság az 1630-as évektől megtalálható Magyarországon, és hasonlóan a többi társulathoz, hivatásuk az volt, hogy az emberek mindennapi gondjain való felülemelkedést segítse. Céljuk a szegények támogatása, halálesetkor tagjaik 317 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 gyászában való részvétel, fájdalmuk enyhítése. A társaságba bárkit felvettek, valószínűleg számos tagja volt Kanizsán is. Takács Ince a Liber Rerum Memorabilium bejegyzésére hivatkozva írta, hogy a plébániatemplom Szent Ferenc oltárát is a testvérület adományiból újították fel, és innen tudható meg az is, hogy az akkori elöljáró Chinorány Lipót postamester volt.141 Az 1778. évi egyházlátogatáskor már működött a „Legméltóságosabb Oltáriszentség" társulata, amely szintén a barokk kor szellemiségét tükrözte. Budáról a jezsuiták indították el a körmenetekhez és az Oltáriszentség imádásához kapcsolódó társulat működését, s hatására országszerte alakultak a kultuszt követő csoportosulások. Az előző fejezetben felhívtuk a figyelmet az Oltáriszentség többszöri kihelyezésének kanizsai szokására, amely minden valószínűség szerint e kultusz megnyilvánulásának a jelentkezése volt. Kanizsa hit- és kulturális életében jelentős változást, fejlődést jelentett az 1765-ben idetelepült piarista rend és az általuk működtetett gimnázium. Nem feladatunk, hogy részletesen foglalkozzunk az iskola alapítási és működési körülményeivel, de néhány mondatban feltétlenül szólnunk kell róla. 1763. március 8-án a herceg Batthyány József kalocsai érsek a maga és apja, Batthyány Lajos nádorispán, Kanizsa földesura nevében 10 000 forintos alapítványt tett a piaristák számára Kanizsán iskola alapítására. A királyi engedélyt megkapta, amely hangsúlyozta, hogy a fiatalság tudásának gyarapításával nemcsak Kanizsa és Magyarország, hanem az egész birodalom gazdagodni fog („Patriae et totius Rei publicae adolescat"). 1764. március 18-án Zala megye közgyűlése kihirdette, egyben dicséretre méltó kezdeményezésnek ítélte az iskola alapítását. Az adományozó a pénzt a rezidencia (a szerzetesek lakóhelye) és az iskola működésére rendelte, amelyből a templom és a tanárok életfeltételeinek biztosítására már nem tellett. Évi 500 forint kötelezettséget vállalt még az egyéb kiadások támogatására, az évek során azonban kiderült, hogy ez az összeg kevésnek bizonyul, amely az adományozót, valamint a családot a későbbiekben újabb alapítvány tételére késztette.142 Zala megye a maga részéről azzal járult hozzá az iskola létrejöttéhez, hogy a kanizsai katonai szállásházat átengedte a tanárok számára lakhelyül, a város pedig a temető helyén álló Nepomuki Szent János kápolnát tartós anyagból újjáépíttette, és a piaristáknak átadta. Kapott az iskola továbbá 300 négyszögölnyi kertet is. Mire minden megvalósult, eltelt két év, és ténylegesen 1765-ben indult meg az oktatás. Az első évben 183 diák volt 5 osztályban. A további években jelentős fejlődés tapasztalható, amelyet a külső politikai körülmények vetettek csak vissza, így II. József németesítési törekvései, majd a szerzetesrendek megszüntetése. Mindez átmenetileg zavarokat okozott az iskola működésében. Számtalan pénzügyi probléma is felmerült az évek során, amelyet részben a Batthyány család, részben királyi adományok segítettek átvészelni. Az iskola a városnak, de közeli és távolabbi környezetének is meghatározó kulturális központja lett, amelyből a városnak is sok haszna volt. „A gimnázium ugyanis nem a helység, hanem egy nagy terület egyetlen középiskolája volt."143 Az itt tanuló diákok saját és az őket látogató hozzátartozók fogyasztása révén fellendítették Kanizsa iparát. Ezen túlmenően egyre több kanizsai diák végezte el a gimnáziumot, ha csak az alsóbb osztályokat is, és ez a helyi iparos réteg szellemi képezettségének emelését eredményezte, s ennek köszönhetően választott mesterségét is eredményesebben gyakorolhatta. A fentieken túlmenően az iskola a társas életre is hatást gyakorolt. Ennek egyik megnyilvánulása az egyes évfolyamokon végzettek későbbi összetartása, amelyet az együtt töltött diákévek alapoztak meg, a másik pedig az iskolai színjátszásnak a város kulturális életére való hatása. A korabeli iskolai színjátszás településekre gyakorolt hatása nehezen igazolható. Az iskolai színjátszás történetét feldolgozó művek szerzői azt állítják, hogy jelentős számú nézőközönsége volt ezeknek az előadásoknak, de tulajdonképpen csak az eljátszott darabok témája ismert, sem a nézők számára, sem azok korösszetételére nem kapunk adatokat. Ebből az következik, hogy valójában nem tudjuk, hogy a diákok csak maguknak és egy szűk környezetnek, vagy tágabb nézőseregnek adták elő a drámákat. Azért foglalkoztunk a kérdéssel, mert Kanizsán is van nyoma az iskolai színielőadásnak. 1781-ben két alkalommal mutattak be különböző darabokat: július 31-én Sándor Boldizsár Ludi Votivi című hat szereplős művét, majd szeptember 21-én a Két vadászok (Das mildmädchen und die Jäger) című német és francia nyelven ismert opera prózai változatát.144 Összegezésképpen elmondható, hogy az új szerzetesrend és az általa vezetett iskola pozitív szerepet töltött be nemcsak a város, hanem a környék életében is. Nézzük meg ezután, hogyan alakult a két szerzetesrend kapcsolata. A ferencesek kezdettől fogva tiltakoztak a piaristák letelepülése ellen, és ez az ellentét hosszú évekig nem csitult. Amikor 1765-re véglegessé vált az iskolaalapítás ténye, azonnal arra hivatkoztak, hogy a város lakossága a káros háború miatt (az 1756—1763-ig tartó ún. „hétéves háború") annyira szegény, hogy újabb szerzeteseket nem tud eltartani („Incolis Patriae ob incommoda belli praeterita satis sane depauperatis..."). Pápai utasítá318 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 sokra utaltak, valamint arra, hogy elsődleges cél a hívek lelki gondozása, és csak ezt követi a tanulás szükséglete, továbbá a koldulási lehetőségek éppen csak elégségesek a ferenceseknek is, aligha lehetséges, hogy további 12, életét a bölcseletnek szentelt frátert is eltarthassanak.145 A tiltakozások nem vezettek eredményre, a piaristák megkapták a letelepedési engedélyt. A ferencesek később a piaristák misézési gyakorlata ellen emeltek szót. Az újonnan felépített kápolnában a piaristák ugyanis megkapták a lehetőséget arra, hogy tanulóiknak ott tarthassák a miséket, továbbá vasárnap és ünnepnapokon 9 órakor is miséztek.146 Ennek időpontja még 1816-ban is megegyezett a ferences templomi mise kezdetével. Valószínű, hogy ezen utóbb változtattak, mert az 1824-ben felvett jegyzőkönyv adatai szerint új miserend volt: az első misére harangozás 9 órakor történt, és 3/4l0-kor volt a harmadik hívás. A 19. század elejére véglegesen kialakultak azok a hitéleti keretek, amelyek a Kanizsán és környékén élők mindennapos vallásosságát meghatározták, segítették, ugyanakkor életüket változatosabbá tették. A szükséges iratok hiányában ezek minden részlete nem volt feltárható, de az megállapítható, hogy a lehetőségek adottak voltak, és az itt élők minden bizonnyal éltek is vele. A számtalan ünnep, annak előkészületei és külsőségeinek alakítása „ünneppé" tette az emberek hétköznapjait is, a számtalan körmenet, búcsú pedig nemcsak a hitbeli összetartozás megjelenése volt, hanem keretet adott a híveknek egymás megismerésére. VI. A ROMAI KATOLIKUS EGYHÁZ PAPJAI 1690 ÉS 1848 KÖZÖTT A római katolikus híveket a jezsuiták és a ferencesek papjai látták el. Az anyakönyvekből, valamint az irodalmi hivatkozásokból álljon itt most azoknak a neve, akik a hitéletet irányították.147 Jezsuita atyák: Töller, Franciscus, Xavér Lenkovics, Andreas Knablf?), Philippus Pork(?), Jacobo Hladky Ferenc Balásházy Imre Papp, Franciscus Papánek, Martinus Hormann, Joan Gaspar Piscator, Cristophorus Dugovich, Gábriel Konrád, Demetrius Scheihenstühl, Karolus Körmendi Imre 1690. április 19. 1690. augusztus— 1690. augusztus— 1690. december— 1690. december—1695. október. 1691.január— 1692. november—1694. október. 1694-től 1697. szeptemberig és 1701. 1695. október— 1695. október— 1696. március 1696 1697. szeptember 1702148 Az anyakönyvi bejegyzések alapján összeállított névsor hozzávetőlegesen tudta csak a jezsuita atyák kanizsai tartózkodását nyomon követni. Számtalan bejegyzésnél nem szerepelt a szertartást végző pap neve. Úgy gondoltuk azonban, hogy a források hiányossága ellenére is meg kell emlékeznünk róluk. A ferences atyák névsorának összeállításához több irat állt rendelkezésre. A gvárdiánok névsorát már Takács Ince is megpróbálta összeállítani, és az ő munkáját próbáltuk még tovább bővíteni. A mariánus ferencesek házfőnökeiket az 1659. évi rendtartományi szabványkönyv szerint évente választották. 149 Sajnos hasonló iratot a ladiszlaiták esetében nem találtunk, így csak feltesszük a hasonló gyakorlatot. Ferences gvárdiánok 1690—1848 között: Fabiánchics Pál Jabrinkovich(?) Schmoz Ráfáel Pozvizky Bonaventura Reisser, Angelus Cher, Ladislaus Andrássy Miklós Glas Romuald Babits, Aloysus Nóvák Gabriel Antall Antal Kertz, Baltazár Molnár Antal Egyházy Márton Kozma László Kancsal Adorján Péntek Cirjék/Cyrill Babaich Miklós Koncsér Ádám Bakónaki Timót Mészáros Jeromos Halász Erazmus Mahonfay Menyhért Fabsics Antal Szomolányi Antal 1690, 1694, 1699 1692150 1692, 1694, 1695, 1698, 1700151 1696 1702 1705, 1710, 1711 1713. május 20-tól 1726- ig 1725, 1736, 1737 1731, 1732 1735 1737, 1760, 1762 1738—1741 1742 1745, 1746 1745 1748, 1759 1750, 1755 1752 1754 1755,1756 1760 1763,1766 1764, 1766, 1771 1769, 1784 1770 319 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Herczer Ince Cséby Apollinár Kerznay Berárd Zsidich Ágoston Nagy Nepomuk Málits Manszvétusz Nóvák Guidó Kelemen Rajmund Imrey György Horváth Maximus Adelhoch Ágoston Háry Hilar Horváth Domokos Gáspár Pacifik Pillinger Adalbert Kovács Ince 1776, 1778,152 1785, 1803, 1806 1778 1779 1780 1790 1795, 1796 1798 1800 1802 1803 1811 1813,1815 1814 1827, 1835, 1838—1839153 1842 1845 Különböző forrásokból tudjuk rekonstruálni — sajnos nem teljesen — az itt élt szerzetesek névsorát. Néhány esetben csak a keresztnevük volt feltüntetve, ennek ellenére úgy gondoltuk, hogy közöljük a rendelkezésünkre álló adatokat.''54 Kanizsán élt laiszlaita ferences szerzetesek 1690—1848 között: ? Hjacintus 1694 Dugovich Gabriel 1692, 1695 Jaklin, Petrus 1713, 1723 Szaboly János (házgondnok) 1714 ? Franciscus, Nagy Melchior, Szuhonec Pascalis 1715 Gambs Bernardus Max.? Sedlmayer, Babich Franciscus 1716 Tivadar Henricus 1717 Schwender(?) Raymunds, Szabadi Johannes 1718 Simoncsics Martinus, Royics Petrus, Reisthopher Nicolaus 1719 Horváth Barabás, Kaplon Bálint 1722 Fabsics Antal 1723 Czwetkovich Philippus, Bregovich Jonas, Nottenstein Quirinus 1724 Kerkis (?) Abraham, Szlobusatscky Antonius, Vindl Bonaventura 1726 Huebe Felicius (1741-ben is), Peklyár Simon 1728 KerzI Baltazár, ? Donatus, ? Benno, Simonyi ?, ? Alexander, Szabó Simon, ? Cyprianus 1741 Sylvester 1742 Botth Jacobi, Niklos Joanne 1755 Szomolányi Antal (magyar concionator), Kunst Michael (német concionator), Bohinc Josephus (horvát concionator), Ramsz Cyrillus, Szullányi/ Sulányi Cassiano, Phem Cherubino, Szuppán Fornatum, Novoszll Angelus, Halász Justum, Viller Erasmus, Kininger Felicisium, Jagusics Donathum 1756 Fabsics Antal 1762. Csebi Appoliner (capellanus), Reiner Alexander (theologiae), Kozáry Demetrius (lector sexennalis), Jahl Maximilianus (vicarius), Schoil Zakarias, Linkovitch Macarius 1770 Horváth Dominicus, Német Ignatius, Gál Paulus, Takács Ladislaus, Poszavecz Aloysius, Tóth Laurentius, Josics Thomas, Futó Damascenus, Pribék Gratus, Alacsony Gaudentics, Purgar Faustinus 1835 Balog Liborius, Takács Ladislaus, Bussics Jeremiás, Futó Damascenus, Malkovich Georgius, Guger Mauritius, Horváth Thomás, Nagy Chysologus, Kiss Owaldus 1838 Balog Liborius, Takács Ladislaus, Futó Damascenus, Bussics Cornelius, Matkovitch György, Guger Mauritius, Nagy Chrysologus, Vajda Romualdus, Papp Calasanticus 1839 A névsorokból kitűnik, hogy néhányan hosszú évtizedekig éltek Kanizsán, néhányuk gvárdián is lett. Az 1830-as évekre a rendtagok száma növekedett, s ez már a kiegyensúlyozottabb állapotokat tükrözi. A schematizmusok adatai alapján az itt élő szerzetesek száma 18—20 között váltakozott. Rajtuk kívül 2—3 ún. laikus testvér volt. A katolikus vallás gyakorlásának megismertetése után vizsgáljuk meg a többi felekezethez tartozók vallásos életének kereteit. Korszakunkban a református és evangélikus híveknek alacsony számuk miatt nem volt lehetőségük helyben vallásgyakorlásra, ezért nem foglalkozunk velük. Kanizsa életében a római katolikus valláshoz tartozó híveken kívül a 18. század második felétől fokozatosan más felekezetek képviselői is megjelentek. Köztük, mind számarányában, mind pedig a város gazdasági és szellemi életében betöltött szerepét illetően az izraelita (zsidó) vallást követő közösség volt a legjelentősebb. A következőkben azt vizsgáljuk, milyen volt a zsidó közösség hitélete. 320 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 VII. AZ IZRAELITA HITFELEKEZET ÉS INTÉZMÉNYEI KANIZSÁN A török alóli felszabadulás után Kanizsa népessége lassú, de folyamatos emelkedést mutat. Lakóinak túlnyomó többsége római katolikus vallású. Az 1747-ben készült egyházlátogatási jegyzőkönyv adatai szerint a lakosság összes létszáma 4095 fő, a 14 convertita (más vallásról áttért), 26 kálvinista (református) és 16 lutheránus (evangélikus) van, rajtuk kívül más felekezethez tartozót nem írtak össze. Az 1778. évi egyházi összeírás öszszesen 3128 fő, csak katolikus népességet tüntetett fel, de ekkor már éltek itt zsidó és görögkeleti vallást követők is. Az 1770. évben készült adóösszeírás adatai szerint az adóköteles lakosság száma 2607 fő, ebből 2330-an katolikus, 252-en zsidó és 24-en a görögkeleti vallást gyakorolták. Az 1778. évi adatokhoz képest feltűnő eltérést a katolikusok létszámában az 1770. évi összeírás jellege magyarázza: az adót nem fizető szegények is a város katolikus lakói voltak. Az ekkor összeírt, jelentősnek mondható zsidó népesség a folyamatos beköltözés eredménye. Ez a folyamat az 1720-as években indult, amikor a Batthyány család rohonci uradalmából kezdtek kirajzani az ott élő zsidó családok, mivel megélhetésüket egyre nehezebben tudták helyben megoldani. Kezdetben csak a családfők mentek más városba dolgozni, amihez a földesúr engedélye kellett, majd utóbb vitték a családokat is. Az 1725. évi, Rohoncon készült összeírás szerint a városban 152 zsidó család élt, amelyből néhányat 1728-ban már Kanizsán írtak össze. 1735-ben már három állandóan itt élő családfőt és hozzátartozóit vették fel a kanizsai összeírok.155 A zsidók Kanizsára települése vélhetően akkor gyorsult fel, amikor 1743-ban a Batthyány család kezébe került az uradalom. A betelepülés és a városi munkamegosztásban való részvétel pontos rekonstruálása források hiánya miatt már 1929-ben sem volt megoldható, s a helyzet azóta sem javult.'' 56 Nemcsak az életüket, hanem a vallási életük irányítóit sem ismerjük. Nem tudjuk felsorolni az egymást követő zsidó rabbikat, csupán egy-egy név került elő. így például egy 1770-ből származó irat alapján tudjuk, hogy Jákob Joachni volt a rabbi,157 8. kép. A nagykanizsai izraelita templom (TGYM 5397) 321 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 9. kép. Löwenstein Mózes síremléke (elölről). Nagykanizsa, zsidó temető (Major Ilona felvétele és tulajdona) majd 1776-tól Torai Chajim Henrik 1810-ig (más forrás szerint 1792-ig működött).158 A 19. századot illetően már valamivel jobb a helyzet, mert a rabbik neve ismert, de a hitközség életéről nincsenek adataink. 1821-től 1831-ig Szántó Mayer a rabbi, őt Löwy Izsák követi 1840-ig. Nagykanizsa zsidóságának hitéletében meghatározóak az 1840 és 1846 közötti évek. A morva származású Löw Lipót került ide rabbinak, és ezzel új fejezetet nyitott a vallási életben, de számos más területen is. 1846-ban Pápára távozása után öt évig nem volt utóda Kanizsán.159 A 18. század utolsó harmadától a 19. század közepéig tartó kb. 70 évben nagyon keveset tudunk a zsidóságról. A statisztika tükrében látható, hogy míg 1770-ben 252 zsidó élt Kanizsán (a szám csak az adózókat jelenti), az 1829. évi összeírás szerint már 1022 (az össznépesség ekkor 5922 fő). Ha a tényszámoknál maradunk, megállapíthatjuk, hogy 50 év alatt közel ötszörös lett a zsidó népesség száma, természetesen újabb és újabb beköltözések eredményeként. A lakosság társadalmi összetételéről szintén csak szórványadatok vannak, de ezekből megállapítható, hogy a szegény sorsú házaló zsidóktól a nagy vagyonú kereskedő családokig különböző vagyoni helyzetű családok éltek itt. Korábban készült szakirodalmi munkából tudjuk azt is, hogy az 1740-es évektől imaház működött 10. kép. Löwenstein Mózes síremléke (hátulról). Nagykanizsa, zsidó temető (Major Ilona felvétele és tulajdona) az egykori sörházban (az Erzsébet téri uradalmi nagy épületben), de ahogyan a népesség gyarapodott és gazdagodott, igényét már az imaház nem elégítette ki, számos család saját házi templomot tartott fenn. 1804-ben Vojta Ferenc, a Batthyány család építésze készített először zsinagóga-tervet, amelyet végül is az időközben megkezdett építkezés ellenére elvetettek, és 1817-ben, osztrák építészek tervei alapján folytatták az építkezést. (Az ezzel kapcsolatos kutatási eredményeket a művelődéstörténettel foglalkozó tanulmány szerzője részletezte.) Az építési telket a Batthyány család adta. 182l-re készült el a zsinagóga, 1843-ban orgonát is készíttettek. Elkészültekor, 1845-ben a zsidók történetében első eset volt, hogy zsinagógában orgona szól.160 A népesség gyarapodásának a következménye volt, hogy 1784-re kicsi lett a temető, és új területet szerettek volna vásárolni erre a célra. Az uradalommal 1784. augusztus l-jén kötött adásvételi szerződés kijelölte az új területet a város ún. „hutweide" részén, amely a mai temetőnek is egy része. A szerződést az akkor már egy ideje működő hitközség írta alá. A hitközség 1781-ben szerveződött, amit az bizonyít, hogy ebből az évből és 1782-ből ismert a bírók neve: Schabol Izrael és Moyses Salamon.''" 1786-ban az uradalom rendeletet bocsátott ki, amelyben a zsidóknak a zsidó bíró, valamint es322 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 küdtek iránti kötelezettségeit írták elő. A hitközség által választott testületet az uradalom iktatta be. 1787-ben a királyi rendelet változtatta meg a korábbi szokást, amely szerint évente új választott tisztviselőket kellett állítani, de az uradalom jelölési jogát fenntartották. A 6 tagú belső és a 12 tagú külső tanács volt felelős a közösség dolgaiért, a bírót három jelölt közül választották. A jegyzőkönyvet németül kellett a jegyzőnek vezetnie, rabbit az egész gyülekezet választott.162 A hitközség elnökeinek neve is csak elvétve maradt meg az utókornak; többek között neveket a temetőben lévő sírok őriztek meg, így Lachenbacher Mózes és Lövenstein Moses nevét, akik az 1800-as évek elején e vezető tisztet betöltötték.163 A zsidóság egyenjogúsításának jelentős állomása az 1840. évi 19. törvénycikk volt; 1. §-a meghatározta, hogy „Mindazon zsidók, kik az Országban vagy kapcsolt Részekben születtek, valamint szinte azok is, kik az itteni lakásra törvényes úton engedelmet nyertek, ha ellenök erkölcsi magokviseletök tekintetéből bebizonyított alapos kifogás nincsen, az egész Országban és kapcsolt Részekben akárhol szabadon lakhatnak." A törvény az 1791. évi 38. §-ra hivatkozva továbbra is tiltotta a bányavárosokban való lakást, tevékenységükben azonban nem voltak akadályozhatok. Vezeték- és keresztnév használatát rendelték el, valamint a rabbik kötelességévé tették a születési anyakönyvek vezetését, de ezt csak 1851-től teljesítették 164 A zsidó hitélet szerves részei voltak a különböző egyletek. Ezek közül a Chevra Kadisa (Szentegylet) talán a legfontosabb. Azokban a helységekben, ahol hosszú tartózkodásra rendezkedtek be a zsidók, hamarosan létrehozták. A Szentegylet feladata: „Gondoskodjék a gyászoló étkeztetéséről a temetést követő lakomán! Gondoskodjék jól képzett orvosról a súlyos betegségben szenvedő ember részére, az legyen jelen, amikor a lélek eltávozik a földi porhüvelyből! Gondoskodjék a méltó temetésről! Gondoskodjék a gyászolók megvigasztalásáról és az árván maradottakról!"165 Ezek az általános szabályok minden Szentegyletre érvényesek voltak. A kanizsai Chevra Kadisa működése, a fennmaradt könyve datálása alapján, 1792-ben indult, bár vélhetően korábban is megvolt már, de ennek írásos nyoma nem maradt.166 A könyvbe bevezették az egylet szabályait, az elöljárók nevét, valamint a halottak héber és polgári nevét. A könyv készítője a burgenlandi Kaboldon született Jichak Eisik. A mester folyamatosan, több éven keresztül készíthette a kötetet, amelynek költségeit a Lachenbach család állta. A könyv érdekességét a „Pokol Traktatusa" című része adja, amely képi ábrázolással mutatja be a beteg, majd a halott körüli teendőket, illetve azokat a szenvedéseket, amelyek a vétkes lelkekre vár- 11. kép. A Pokol állatai. Nagykanizsai Chevra Kadisa könyve. (Major Ilona felvétele és tulajdona) nak: az első képek a pokol belsejét ábrázolják (ez a keresztény vallás hatása), majd a haldokló és a halott őrzése, mosdatása, temetőbe kísérése, a bocsánatkérés az elhunyttól, a temetés, majd a halotti tor képei következnek.167 A zsidó hétköznapok és a vallási ünnepek szoros kapcsolatát jelzik azok a tárgyak, amelyek fennmaradtak. Ezek részben az egyletek működéséhez tartoztak, részben a zsidó család ünnepi asztalának kellékei voltak. A tórakorona, a hitközség jótékonysági perselye, a jad (tóramutató), a rimon- 12. kép. A halott mosdatása. Nagykanizsai Chevra Kadisa könyve. (Major Ilona felvétele és tulajdona) 323 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 pár a zsidó vallás templomi tárgyai. A mindennapok és az ünnepek „ünnepélyesebbé" tételét szolgálták a díszes fűszertartók, serlegek, kupák és a Channuka ünnep nélkülözhetetlen kelléke, a gyertyatartó. Az 1802. évszám jelzi a betegeket lá- 13. kép. Bocsánatkérés a halottól. Nagykanizsai Chevra Kadisa könyve. (Major Ilona felvétele és tulajdona) 14. kép. A temetőben. Nagykanizsai Chevra Kadisa könyve. (Major Ilona felvétele és tulajdona) 2 5. kép. A gyászsor. Nagykanizsai Chevra Kadisa könyve. (Major Ilona felvétele és tulajdona) 16. kép. „Süvet ül." Nagykanizsai Chevra Kadisa könyve. (Major Ilona felvétele és tulajdona) togató egylet (Bikur Cholim) könyvének kezdetét. Az egykor a tulajdonukat képező etrogtartó (füles tálka) és a tevékenységüket leíró kötet maradtak meg egyedüli bizonyságként az utókorra, hogy valaha léteztek. A Nér Tamid (örökmécs) egyesület működéséről csak a fennmaradt persely feliratából szerzünk tudomást, más adat nincs. A képünkön látható etrogtartó (fedeles kupa) egy 17. századi augsburgi ötvös munkája, használatát a héber felirat örökítette meg: „Ez a serleg a kanizsai Chevra Kadisa Nér Tamid Egylet tulajdona". 17. kép. Etrogtartó (fülestál). Felirata: „Ez a tál a Kanizsai Bikur Cholim Egylet tulajdona" 1804. Magyar Zsidó Múzeum A kanizsai zsidóság hitéletében jelentős fordulatot jelent az az 1841—1846 közötti hat év, amelyet Löw Lipót tevékenysége fémjelez. Kanizsára kerülését elsősorban az akkori hitközség egyik befolyásos tagja, Horschetzky Mór orvos mozdította elő. Amikor ide került, már országosan ismert zsidó teológusnak, sőt politikusnak tekintették. (A magyar országgyűlés az ő szakvéleménye alapján dolgozta ki az 1840. évi XXIX. törvénycikket a zsidók emanci325 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 gyárul, és ő tartott először magyar nyelvű prédikációt a zsinagógában. (Az iskolát a Batthyány családtól kapott telken adományokból építették fel, amelyet részben a hívek, részben a Batthyány és Inkey családok téglaadományai is segítettek. Az iskola tantervét Löw felülvizsgálta és módosította.) Az 1840-től a lányok számára indított elemiben olvasást, írást, számolást, hittant, Bibliatörténeti ismereteket, magyar és német nyelvet, földrajzot és női kézimunkát oktattak. 1842-től 4 osztályra bővült az iskola, és növelték a tantárgyak körét is. Bevezették a világtörténelem, a ter- 20. kép. Rimónpár. Nagykanizsa. Magyar Zsidó Múzeum 18. kép. Etrogtartó (fedeles kupa). Felirata: „Ez a tál a Kanizsai Chevra Kadisa Nér Tamid Egylet tulajdona" 17. századi augsburgi hitelesítő jegy. Magyar Zsidó Múzeum pációjáról.)168 Általában a modern elveket valló zsidó rabbik sorába tartozott. Nagy hatással volt rá Chorin Áron, aki a magyarországi zsidóság megreformálására törekedett. Löw a városba való megérkezését követően hihetetlen energiával látott neki a legsürgetőbb feladatok elvégzésének. 1832-ben először csak a fiúknak alapított iskolát felügyelte. Az elemi iskola tantárgyai a vallási ismereteken túl a héber nyelv, német biblia-olvasás, írás, nyelvtan, számtan, történelem és magyar nyelv voltak. Ez utóbbit Löw igen fontosnak tartotta, maga is beszélt ma- 19. kép. Jad (tóramutató). Kanizsai hitközség. Magyar Zsidó Múzeum 21. kép. Hanukkia. Magyar Zsidó Múzeum 325 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 mészetrajz, a kereskedelmi számtan, a könyvvitel, a magyar irodalom oktatását, és „költői darabok" elszavalását is tanították. Érződik a Löwkoncepció hatása, hogy a diákoknak a kor színvonalán biztosítsák a többoldalú képzést, és ha nem is tanult tovább a diák, minimális ismereteket szerzett későbbi élete jobb alakításához. A tanulók tehetségesebb része a helyi gimnáziumban, a piaristáknál tanult tovább. 1842-ben Löw javaslatára a hitközség kebelén egy „Iparos és kézműves egyesületet" is alakítottak, amelynek Mayer 22. kép. A Kanizsai hitközség jótékonysági perselye. 1842. Magyar Zsidó Múzeum 23. kép. Fedeles kupa. Aranyozott ezüst. Az adományozás évszáma 1911. Magyar Zsidó Múzeum 24. kép. Ezüst Tóravért a kanizsai zsinagógából. Két oldalán Mózes és Áron. Magyar Zsidó Múzeum 25. kép. Fűszertartó 1831-ből. Nagykanizsa. Magyar Zsidó Múzeum 26. kép. Ezüst serleg 1803-ból. Felirata: „A kanizsai izraelita hitközség tulajdona". Magyar Zsidó Múzeum Gottlieb volt a vezetője, a választmány tagjai pedig a következők: Schey Fülöp, Kürschner Mayer, Blau Henrik, Kaiser Benő, Löwinger Izrael, Löwenstein Miksa, Blau Mózes, Lackenbacher J. L., Strasser L. D., Rosentock Farkas, Danneberg Mihály és Benzion Fülöp. A titkári teendőket Weinberger Rudolf, az ellenőri feladatokat Löwy József látta el, tiszteletbeli tagnak Löw Lipótot választották. Az 326 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 27. kép. Tórakorona 1796. Kanizsai hitközség. Magyar Zsidó Múzeum egyesület feladata többek között az iparos tanoncok oktatásának megoldása volt; a gyakorlati oktatásért az egyes céheknek fizettek, az elméleti oktatást pedig vasárnapi iskola formájában az elemiben oldották meg. A rajzot Fischer Ferenc festőművész oktatta.169 Az izraelita hitfelekezetről összegezésképpen elmondható, hogy a 19. század közepén Kanizsán egy modernebb zsidó szellemiség uralkodott, amelyet Löw a tevékenysége során — bár voltak ellenzői — ki tudott használni, valamint az országos változásokat mindjárt a gyakorlatba is át tudta ültetni. Amikor 1846-ban — elsősorban a rossz lakáskörülmények miatt, de talán egyéb okok miatt is — Pápára készült, Kanizsa város zsidósága megpróbált mindent, hogy maradásra bírja, Löw mégis elköltözött.170 Maga után hagyott egy olyan szellemiséget, amelyre Kanizsa zsidósága később is méltán lehetett büszke. Kármán Mór, noha nem mindenben fogadta el tevékenységét, úgy jellemezte Löw Lipótot, hogy „az emberi művelődés, a zsidó igazhitűség és a magyar nemzetiség összhangzó kifejlesztésében látta a maga hivatását", vagyis azt, hogy a zsidó polgárosodást úgy mozdítsa elő, hogy mindeközben vallásos maradjon.17'' VIII. A GÖRÖGKELETI EGYHÁZ INTÉZMÉNYEI KANIZSÁN 1690 és 1848 között a római katolikus és az izraelita vallásokon kívül egyedül a görögkeleti vallást követőknek volt temploma és hitélete Kanizsán. Kik voltak a görögkeleti vallásúak a városban? Számukat tekintve néhány tucatnyian tartoztak közéjük. Amikor a Helytartótanács 1755. március 4-i, a megyékhez küldött felszólításában adatokat kért az ott tartózkodó görög kereskedőkről (török alattvalók), Zala megyének az erre válaszként küldött jelentésében a hét felsorolt helység között Kanizsa nem szerepelt. Ez azt jelenti, hogy ekkor görögök nem éltek itt, tehát görögkeleti vallásúak jelenlétéről nem beszélhetünk ekkor még a városban. A Helytartótanács következő, 1769. április 25-i rendeletében ismét adatokat kért a görög kereskedők számáról. Zala megye késedelmesen, 1771 márciusában küldte meg a választ, amely szerint Kanizsán a következő görögök éltek: Georgius Jankovits két segéddel és egy szolgával, Georgius, Demetrius, Michael és Koszta Popovics (négy testvér). A görög kereskedők tevékenységének korlátozására 1774-ben királyi rendelet készült, amely szerint tevékenységüket csak akkor gyakorolhatják, ha családjukkal együtt az adott településen letelepednek, lemondanak török állampolgárságukról és magyar alattvalókká lesznek. Aki nem tesz eleget a rendeletnek, annak üzletét bezárják, és további kereskedéssel nem foglalkozhatnak Magyarország területén. Ennek hatására adataink szerint a kanizsai Michael Csapa és Georgius Jankovits eleget tettek az előírt kötelezettségnek. (Az előző összeírásban Csapa neve nem szerepelt, s ez azt jelenti, hogy később került Kanizsára, sőt Zala megyébe is, mivel a többi, korábban zalai helységben összeírtak neve között az ő neve nem található.) Az 1779-ben készült összeírás viszont ismét csak a Jankovits és a Popovics testvéreket (ekkor ez utóbbiak már csak hárman voltak) jegyezte fel családjukkal együtt, tehát ez a két család itt telepedett le.172 Ezt igazolja Kanizsa város tanácsa 1798. március 30-i jegyzőkönyvi bejegyzése, amely a Kanizsán március 2-án történt tűzvészről készült; „...amidőn estve hét óra tájban...a tűz elborétotta ...nem különben Popovics testvérek cserép födél alat lévő hátulsó szobáit és istállóit."173 327 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Látjuk tehát, hogy a 18. század végére néhány család és szolgáik alkotják azt a közösséget, amelynek érdekében a görögkeleti plébánia szerveződött. Közvetett adatok alapján mondhatjuk, hogy e plébánia a karlováci érsekség plavnicskai proto-presbiteratjához tartozott, és az ugyanide tartozó lepavinai kolostor adminisztrálta. Nincs adat arra vonatkozóan, mikor készült a Szent Miklósról elnevezett templom, amely az előbb említett tűzvésznek szintén áldozatul esett, mint ahogyan azt sem tudjuk, hogy milyen körülmények között épült az új templom (ezt szintén Szent Miklós névre szentelték), amely némi változtatásokkal 1960-ig fennállt. Az első templom inkább imaház jellegű lehetett, az 1760-as években, az első idetelepülök idejében épülhetett. A plébánia az 1900-ban kiadott schematizmus szerint 1762-től létezett.174 A keresztelési anyakönyv első kötetének a végén megtalálható az 1792-ben,175 tehát még a nagy tűzvész előtt készült 28. kép. Anatolij Markovich plébános pecsétje, 1828 (Nagykanizsa görögkeleti keresztelési anyakönyv, 1928. Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény, Könyvtár és Levéltár, Szentendre) imaház leltára. A leírásból kitűnik, hogy az imaház belső tere a követelményeknek megfelelően lehetett kialakítva: négy nagy és négy kicsi ikon mellett 14 kicsi apostol-ikon volt; ez azt jelenti, hogy kétsoros ikonosztáznak megfelelő „képfal"-lal rendelkezett. Az oltár is megfelelő módon volt felszerelve, noha ezek kölcsöntárgyak voltak a már említett lepavinai kolostortól. E tárgyak: a kehely, a diszkosz, a csillag és lándzsa, valamint az ezüst kanál, de az evangéliumi könyv, a szentségtartó és a kehely üveg fedői is onnan kerültek Kanizsára. Az imaház rendelkezett Antimenzionnal, ami nélkül egyébként nem végezhettek volna szertartásokat. A plébánián 21 darab könyv is volt, de ezek is „kölcsön"-ben voltak. Arra nincs adat, hogy az 1798. évi tűzvészkor ezekből tudtak-e valamit is megmenteni, de az mindenképpen figyelemre érdemes, hogy a budai szerb püspökség régi könyvei között három olyan kötet is szerepel, amely egykor a kanizsai könyvtárban volt.176 A leltár felsorolta a textíliák mennyiségét és fajtáit, amelyeket akár papi ruhaként, akár oltárterítőként, függönyként vagy edénytakaróként használhattak. Az egyes darabok külön ünnepi és külön hétköznapi misékre szolgáltak. Az oltár mellett hat darab gyertyatartó volt, ezen kívül két nagy vas gyertyatartót is felsoroltak. 23 állópad szolgálta a híveket. A tűzvész után hamarosan új imaházat építettek. Füves Ödön a következőképpen írt róla: „Az 1800- ban alapított kápolna mérete kicsi, inkább tornyos imaháznak lehetne nevezni. Apszisa nincs. Egybeépült a parókiával. Belső falai festettek. Az ikonosztáz egyszerű, szerény felépítésű, az ajtók képein kívül csupán az ajtók felett húzódik egy képsor. Ezek közül két ikon felirata görög, a többié szláv. A falakon jelenleg csak néhány kép lóg, azok szláv feliratúak. A kápolnának egy kicsi pár kilós harangja van. A múlt század első felében a kápolna előtt telek és egy árok húzódott. Ide építették 1853-ban a nagykanizsai görögkeleti egyházközösség tulajdonát képező emeletes házat. A kápolnában található 10—12 görögnyelvű könyv is."177 Az itt működött papokról az 1791-től vezetett anyakönyvekből kapunk adatokat, bár a bejegyzések szórványosak.178 A kezdeti időkben Alekszij Ognanovich írta be az anyakönyvi adatokat. Számtalan, nevet nem közlő bejegyzés után Konstatin Andrejevich neve 1811-től, J. Ivan Lesziomovich 1818-tól, majd Irinej Hadrinec és Anatolij Joanovich neve fordult elő. 1828-ban Anatolij Markovich nevét és pecsétjét is tartalmazza a keresztelési anyakönyv. 17'' 1831-től (Gri...) vélhetően Grigorij Puhovch, 1833-tól Georgij Dasztatich neve volt a szentségek feladójaként megjelölve. 1840-től 1848-ig Ádám Frjtics látta el a kanizsai híveket. A nevük után legtöbbször a már említett adminisztrátor megjelölés szerepelt, egyedül Markovich nevezte magát kanizsai plébánosnak. 1792-ben a kis létszámú közösség a környező községek hasonló vallású lakóival összefogva egy fa haranglábat állított fel három haranggal. Az építéshez nem kérték a veszprémi püspök engedélyét, s a ferencesek akkori házfőnöke, Málits Mansvetus azonnal tiltakozott is a püspöknél.180 A tiltakozás eredményéről nincs adat. Kanizsa egyházainak több mint 150 éves történetét tekintettük át. Annak ellenére, hogy a források egyik egyház történetéhez sem állnak rendelkezésre hiánytalanul, megkíséreltünk egy áttekintést adni a szakrális létesítményekről, tárgyaikról, vallási szokásaikról. A számtalan vita, tiltakozás és a mindennapok gondjaiból adódó nézeteltérés ellenére kor328 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 29. kép. Evangéliumi könyv borítójának első oldala (Nagykanizsa). (Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény, Könyvtár és Levéltár, Szentendre) 329 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 30. kép. Evangéliumi könyv borítójának hátsó oldala (Nagykanizsa). (Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény, Könyvtár és Levéltár, Szentendre) 330 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 szakunkban Kanizsán békésen éltek a három egyház hívei. Ha papjaik időnként szembe is fordultak egymással, ezek a nézeteltérések nem terjedtek át a hívekre. Sok megválaszolatlan kérdés, fehér folt maradt egyháztörténetünkben, s csupán reménykedni lehet, hogy egyszer mégis előkerülnek azok a források, amelyekből válaszokat kaphatunk. FOGALOMTÁR antimenzion — kisebb vászonlepel, amelyen az Úr sírba tételét ábrázolták. Felső részében, a kereszt ágai közé beszőve vagy bevarrva található az ereklye Chartnuka ünnep — a fény ünnepe, a jeruzsálemi templom újraszentelésének emlékezete Chevra Cadisa — Szentegylet, vallásos és kegyes egyesület, amelynek célja a betegápolás és a halottaknak való végtisztesség megadása, a temetési szertartások és szokások pontos betartása completorium — esti ima, a mindennap mondandó imák 7., befejező része concionator — szent beszédet mondó dalmatika — Dalmáciából elterjedt, fehér szövetből készült díszes miseruha diszkosz — tányér alakú, arany vagy aranyozott eszköz, amelyre az áldozati kenyeret helyezik euchologium — templomi könyv, a különböző esetekre előírt összes ájtatosságok felsorolásával etrog — a Szukkut ünnepség során használt edény, a lombsátor szimbóluma, a 40 éves sivatagi vándorlás emlékére horások — a napnak az az órája, amikor a katolikus papoknak a szabály szerint papi imádságokat kell elvégezniük jád — tóramutató, a Tóra olvasásához kellett, ugyanis a betűkhöz nem lehetett hozzáérni laudes — a matutinumhoz csatlakozó imaóra liturgikon — három szent liturgiát magába foglaló könyv matutinum — hajnali virrasztás, közben zsolozsmákat és szent énekeket énekeltek menologium — a szentek életét bemutató egyházi naptár nona — délután 2 vagy 3 órakor tartandó imaóra prima — a nappal első imaórája, amely 6 órakor kezdődik proszkomida asztal — a pap és a diakónus üdvözlő helye rimon — gránátalma, dísz a tóratartón, a Biblia képein; a főpap ruháját díszítette psalterion — Isten tiszteletére rendelt szentírások gyűjteménye rorate — hajnali mise Szűz Mária tiszteletére sexta — 11 vagy 12 órakor tartandó imaóra sztiharoin — miseruha tertia — 8 vagy 9 órakor végzendő imaóra triodion — a görög egyház templomi könyve, amely előírja az elvégzendő szertartásokat a nagyböjti és a húsvéttól pünkösd vasárnapig terjedő időre vecsernye/vespera — esti 4 vagy 5 órakor tartandó énekes ájtatosság szentírás-felolvasással vigilia — az ünnepek előtti éjszaka, illetve előző nap délutánja JEGYZETEK '' Molnár 2001, 144. 2 Uo. 153. 3 Vándor, 259—260. 4 MOL DL 37359; Méri, 36, Mező, 149. 5 Vándor, 259, Méri, 23. A szerző az ásatások során a belső várban talált temetkezési helyet a középkorban a várban lévő Boldogságos Szűz Mária kápolnával azonosítja (de nem a ferences kápolnával). Ebben a kérdésben csak adatközlésre szorítkozunk, mivel nem volt feladatunk ennek az időszaknak a forrásait összegyűjteni. A problémákkal csak annyiban foglalkozunk, amennyiben a bevezető összefoglaláshoz nélkülözhetetlennek tartottuk. 6 Vándor, 259. 7 Halis 1899, 7—9, Méri, 53. Meg kell jegyeznünk, hogy a jelen munka során végzett kutatások Halis állításait nem igazolták. 8 Takács—Pfeiffer, 106. A szakirodalomban hivatkozott, sokszor egymásnak ellentmondó adatokat dokumentumok hiányában pontosítani nem lehetett. Takács Ince munkájában viszont felsorolta mindazokat az irodalmi hivatkozásokat, amelyek alapján ő Karácsonyi vélekedését fogadta el. 9 Molnár, VT 18. Takács—Pfeiffer, 107—108. " Vándor, 259. 12 Holub, ZML Céd. " Halis—Hoffmann, 31. 14 Barbarits, 234. 15 Méri, 48. 16 Cennerné, 70—76, Ivanics, 53. 17 Halis 1899, 17. 18 Molnár 2001, 147. " Molnár 2001, 148. 20 Molnár 2001, 151. 331 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 2'' Stoeger, 376. Vásárhelyi Gergely 1561-ben született Marosvásárhelyen, 23 éves korában lépett be a rendbe. Missziós tevékenységet folytatott; Alsólendván, Pécsett működött, majd Bethlen Gábor hívására Gyulafehérvárra ment. 1623. október 18-án halt meg Kolozsvárott. Legismertebbek a fordításai: Canisius Péter és különösen Kempis Tamás négy könyve. Az egyes ünnepekhez önálló elmélkedéseket írt. 22 Fricsi, 77—78. 23 Uo. 77. 24 Pfeiffer 1947, 12—13, Holl, 155. 25 Molnár 2000, 7. A szerző újabb kutatásai nyomán érdemes lenne az általa áttekintett iratokat Kanizsára vonatkozóan is átnézni. Ugyanilyen hasznos lenne a Vanyó Tihamér tanulmányában hivatkozott források megvizsgálása is. 26 Halis 1899, 12. Barbarits 234, Zoltványi, 2, Molnár 2000, 28, Mező, 157, 99. sz. Molnár Antal legújabb, az andocsi misszióval kapcsolatos kutatásai során a Szentszék Hitterjesztési Kongregációjának irataiban talált adatokat arra, hogy „...az elszórt adatok tanúsága szerint az olovói és főleg nasicei kolostor szerzetesei működtek Kanizsán, Szigeten, Átándon és Bátaszéken." Adatokat talált arra is, hogy „...az 1670-es évektől a ladiszlaita ferences rendtartomány misszionáriusai is megjelentek a hódoltságban. Merkas Ipoly 1673-ban a Kanizsa melletti Szent-mártonban templomot épített, és gondozta a környék katolikus lakosságát." A település a középkori Tótszentmárton, ma is ez a neve. 27 MFL Pécsi rendház iratai. A ferencesrend története, 469—470. 28 Uo. 29 Uo. VI. 18. A simontornyai rendház iratai. 3. A Szent Lászlóról nevezett rendtartomány története, 1723. 30 MOL Egyházi anyakönyvek mikrofilm másolatai. A 3787. 31 Rózsa 1995, 11. 32 Takács—Pfeiffer, 110. OSzK Régi kézirattár. Röplapok 1045. „Relation dessen was vor und in der Übergabe der vortrefflichten Vestung Kanischa vorher gegangen ist." 1690. Szita 1994, 113. 33 OSzK Régi Kézirattár. Röplapok 1041. „Kurze relation dessen was anno 1690 Bei Einräumung der Vestung Kanischa vorgegangen". Ez a híradás ellentmond a Szita által hivatkozott forrásnak; 111. Ez egy újsághír, amely tényként közölte a templom átadását. L. még: Z. m. tört. olv. 117—118. 34 Z. m. tört. olv. 18. 35 L. a 33. sz. jegyzetet. 36 Barbarits, 234. 37 Szántó K. 1996, II. k. 218—219. 38 Uo. 220—221. 39 Pehm, 276. 40 Petrák alapján. 41 MOL E 285/b 11. N. 69 42 Pehm, 278. A szerző a dokumentumra hivatkozás nélkül állította, hogy az 1698. évi vizitálást a zágrábiak nem tudták megtartani. Azt is állította, hogy a jezsuiták kitiltották a zágrábi vizitátort Kanizsáról. A rendelkezésre álló egyházlátogatási jegyzőkönyvekben erre nincs utalás, egyéb forrás pedig pillanatnyilag nem ismert, így ezekkel a megállapításokkal érdemben nem tudtunk foglalkozni. 43 Rózsa 1997, 47. 44 Rózsa 1993, 4, Barbarits, 274, Pfeiffer 1947, 41—48. Egyházlátogatási jegyzőkönyvek az 1692, 1693, 1698, 1699. évekből. Kan. Víz. Zagr. 70/1. 569—571. 755—758. 71/11. 196—199. 72/111. 432—433. 45 Kan. Víz. Zagr. 70/1. 273. Méri, 53. Szent Miklós templom. 46 L. a 45. sz. jegyzetet. A Szécsiszigetnek nevezett település mintegy 40-50 km-re van Kanizsától. A korabeli térképeken csak ez az egy falu szerepel ezzel a névvel. L. Mérey, T. 1996, 1—4. Térképmellékletek Zala vármegyéről. 47 Rózsa 1993, 10—11, Méri, 48. 48 Rózsa 1993, 7—8, Pfeiffer 1947, 45. Kan. Víz. Zagr. 71/11. 196—199. 49 Pfeiffer 1947, 45. 50 Kan. Víz. Zagr. 70/1. 564. 1692. 51 Rózsa 1993, 8. 52 Uo. 53 Kan. Víz. Zagr. 72/111. 494. 54 MOL Keresztelési anyakönyv A 3787 321—334. 55 História Missionis Marosvásárheliensis Societatis Jesu ab anno 1702. Marosvásárhely (Tirgu Mures, Románia) plébániatemplom; TGyM, Dénes Gyula feljegyzése. 56 Kéringer, 99—103. 57 MOL Egyházi anyakönyvek A 3787. 58 Uo. 59 MOL Keresztelési anyakönyvek A 3787. Az említettek életéről nem sikerült adatokat találni. Pfeiffer János 1987-ben megjelent műve a plébánosként emlegetett papok nevét nem tartalmazza. 60 Takács—Pfeiffer, 111. 61 MOL Jezsuita anyakönyv A 3787. 62 Takács—Pfeiffer, 110. A hivatkozott kézirat ma már nincs meg, vagy ismeretlen helyen lappang. A szerző által hivatkozott templomról senki más nem írt, még Halis sem. A kézirat valószínűleg egy rendháztörténet lehetett, készülésének idejére Takács Ince nem hivatkozott. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert az ehhez hasonló rendháztörténeteket jóval a hivatkozott események után foglalták írásba, és nem tudjuk, milyen forrásokat használhattak fel. Ebből az következik, hogy adataik felhasználását kellő kritikával kell kezelni, mint ahogy a Szomolányi Antal által írni kezdett História Domus adatait is. 332 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 63 Karácsonyi 1923, I. k. 119—120. MOL DL 18310. 64 Uo. II. k. 285. 65 Uo. II. k. 297. 66 Uo. I. k. 133—135. 67 Uo. I. k. 297. (A hivatkozott művek könyvészeti adatait nem soroljuk fel.) 68 Török, 162. 69 ZML A Nagykanizsai Ferences Rendház iratai XII. 7. Berge adománylevele. Rózsa, MÉRLEG, 33—34. „Gróf Berge György Kristóf (született 1647. július, meghalt 1709) a sziléziai Herrdorf nemzetségi székhelyén a 15. század eleje óta előforduló nemesi család 18. század elején kihalt grófi ágának tagja, akit 1694-ben emeltek birodalmi grófi rangra. Cs. és kir. kamarás, Generalfeld-wachtmeister (vezérőrnagy) és udvari haditanácsos lett. (Siebmacher''s grosses und allgemeines Wappenbuch. Band VI. 4. Abt. Ausgeschener Preussscher Adel. Provinz Schlesien, Bearbeitet von G. A. mülverstedt, illustriert von A. M. Hildebrandt. Nürnberg, 1874. Családi címer a kötet 5. képes tábláján.)" Berge nem állt egyedül vélekedésével, ugyanis Rupp Jakab hozzá hasonlóan figyelmen kívül hagyta könyvében a rendtartománybeli különbséget, és a ladiszlaitákat évszázadok óta Kanizsán élőknek tekintette. 70 Uo. 71 Takács—Pfeiffer, 113. 72 Uo. 73 ZML IV. Közgy. jkv. 1555—1750. 269, 332, 344, 355, 358, 380, 409. 74 Halis 1899, 17. 75 L. a 73. sz. jegyzetet. 75/a Horváth—Kostyál alapján. 76 Takács—Pfeiffer, 122. VÉL Fragmenta. 1747. évi canonica visitatio; MOL X 4439 10496. 77 Horváth—Kostyál alapján. A belső tér művészettörténeti értékelése Kostyál László tanulmányában. 78 L. a 76. sz. jegyzetet. 79 Takács—Pfeiffer I. k. 121, Horváth—Kostyál, 11—16. 80 ZML XII. 7. A ferences rendház iratai. 1824. évi canonica visitatio. 81 Takács—Pfeiffer I. k. 122. Az 1747. évi jegyzőkönyv nem ismerteti az oltárok patrónusát, azt pedig nem tudjuk, hogy Szomolányi Antal adatainak mi a forrása, ezért Takács Ince erre való hivatkozását nem tekintjük hitelesnek. 82 MOL X 4439 10497 507. R 83 1 centenárium (mázsa) = 100 font = 56 kg 84 ZML XII. 7. 1778. évi canonica visitatio 85 Takács—Pfeiffer I. k. 117. 86 Fuxhoffer, 122. 87 Takács—Pfeiffer I. k. 117. 88 Uo. 118—119. 89 Uo. 119. 90 Schematizmus almae provinciáé S. Ladislai Regis ordinis minorum S. R Francisci regulares observantiae ad annum 1835, 1838, 1839. 91 Takács—Pfeiffer II. 706. 92 Acta Ord. Franc. N. 8. 1745. 93 Takács—Pfeiffer I. 220—221. 94 Acta Ord. Franc. N. 43. 1777. 95 Acta Ord. Franc. Szám nélküli, 1782. március 22. 96 Rózsa 2000, 25—26, Pfeiffer 1947, 113—114. 97 Uo. 98 VÉL Acta parochialia. Fasc. 5. N. 56. 1757. 99 Uo. N. 55. 100 Barbarits, 238. Az 1747. évi canonica visitatio jegyzőkönyvében is olvasható. VÉL Prot. Episc. 2/43. 101 VÉL Prot. Episc. 10/61. 1745. 102 Takács—Pfeiffer II. k. 661—664. ,03 Uo. I. k. 172—174. 104 Pfeiffer 1947, 14. VÉL Prot. Episc. 5/302. 1740. január 2-án kelt királyi rendelet. 105 VÉL Acta Parochialia Fasc. 5. N. 37. 106 Uo. N. 67. 107 Tjkv. I. 196, 207. (eredeti: 39, 47.) 108 ZML Nagykanizsa város tanácsülési jegyzőkönyvei V. 1501/a 1807. 109 Takács—Pfeiffer I. k. 114. 110 L. 96. sz. jegyzetet. 1.1 Takács—Pfeiffer II. k. 761. 1.2 1 jugerum = 1 hold, kb. 1000 négyszögöl területnek felel meg. 113 MOL X 4439 21079 VIII. fejezet 29. §. 1.4 MOL X 4439 21084. 1.5 Uo. 1.6 Tjkv. 1. 113. (eredeti: 19.) 1.7 Tjkv. 1. 215. (eredeti: 44.) 1.8 VÉL XII. 7. 1778. évi canonica visitatio. 119 Nagykanizsa jelenlegi plébánosa nem tudja, hogy mi lett ezekkel a régi egyházi szerekkel. 120 L. Fogalomtár. 121 A zsinatok történetének jelentős egyháztörténeti irodalma van. A veszprémi zsinatok történetére l. Solymosi; benne rövid összefoglalás. 122 Solymosi, 23. 123 VÉL Prot. Episc. 2/81. 1746. június 22. 124 Karácsonyi 1985, 201—202. 125 MOL X 4439. A 3787. 126 Takács—Pfeiffer I. k. 128. 127 Takács—Pfeiffer II. k. 742—744. 128 Tüskés, 98—99. 129 MOL X 4439 3791. 130 Padányi, 332. 131 VÉL V. 1501. 1825. Takács—Pfeiffer I. 123. 132 MOL P 1313 J. 13. M. 387. N. 34. 1768. (Batthyány család majoratus.) VÉL Fasc. V. N. 65. 133 VÉL XII. 7. 1824. évi canonica visitatio. 134 Uo. 1778. évi canonica visitatio. 333 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 135 Uo. 1824. évi canónica visitatio 7/a Az ossarium régi csontok tárolására szolgáló terem. ,36 VÉLProth. Episc. 19/153. 137 Uo. 18/201. 138 Takács—Pfeiffer II. 625. 139 Fallenbüchl, 186, Rupp, 270—271. 140 Uo. 141 Takács—Pfeiffer II. k. 687. (Az ide vonatkozó 436. sz. lábjegyzet pontatlan, az eredeti kéziratban szereplő hivatkozás a helyes.) 142 Magyar Piarista Rendtartomány központi levéltára. Magyar Tartományfőnökség lt. Forulus 14. Fasc. 3. Pap J. alapján. 143 Degré 1990 144 Kilián 1992, 1994 145 VÉL Acta Franciscanorum Fasc. 4. N. 25. 146 VÉL Acta Francisanorum 19/181. 147 MOL X 4439 A 3787—3788. Keresztelési, házassági anyakönyvek. 148 Körmendi Imre 1670-ben született, valószínűleg Csejtén. 15 évesen lépett be a jezsuita rendbe. Kanizsán és Marosvásárhelyen kívül Kolozsvárott működött. Itt halt meg 1733-ban. Egyházi beszédeket és himnuszokat írt. (Ladislaus Lukács S I Catalogus Generális seu Nomenclátor biographicus personarum Provincia Austriae Societatis Jesu. 1551—1773 pars II. Roma, 1987. 770. 149 Takácsi. 1998, 90. 150 MFL Pécsi rendház iratai; „A Ferences rend története" című kötet. A dőlt betűvel szedett neveket és időpontokat a pécsi rendháztörténetben az „intermedia" gyűléseken részt vettek névsora alapján tudjuk közölni. 151 1703-ban már volt Mohácson plébános. (Unyi, 28.) 152 Az 1778. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint akkor 36 éves. 153 Schematizmus almae provinciáé S. Ladislaus Regis ordinis minorum S. P. Francisci regulares observantiae ad annum 1835, 1838, 1839 154 A felhasznált források: nagykanizsai keresztelési és házassági anyakönyvek (VÉL Acta Parochialia, Proth. Episc. 12/289, 12/652, 15/6, 19/154; schematizmusok: 1835, 1838—1839. A neveket mindig a forrásban előforduló eredeti alakban közöljük. 155 MZsO VII. k. 252. 156 Barbarits, 251. 157 MZsO XV. k. 354. 158 Barbarits, 255. Sámuel Jaarynak, az Izraelben élő magyarországi zsidó történetet kutató profeszszornak a közlése. 159 Barbarits, 253. 160 Uo. 155. 161 Uo. 252. Németh L. 2002, ZML IV. 1/b N. 22, 1781. március 15. N. 4. 1782. január 14. 162 Barbarits, 257. 163 TGyM A/ 1190—81. Dénes Gyula: A nagykanizsai zsidó temető. Kézirat, 1974. ZML IV. 1/b N. 1103 1828. március 17. 164 Corpus Juris Hungarici (Magyar Törvénytár). Budapest, 1896. 175—176. Az izraelita hitfelekezetnek hivatalosan ekkortól vannak csak anyakönyvei. 165 Major, 7, Schöner, 10—20. 166 A „Budapesti zsidó múzeum" (Budapest) az 1769. évet jelöli meg a könyv megjelenése éveként, ez azonban nem valószínű. Mind Schöner Alfréd, mind Major Ilona tanulmánya az 1792. évet tartja helyesnek, de ezt az évet adta meg Toronyi Zsuzsa, a levéltár vezetője is, amikor a fedőlapról leolvasta a dátumot. 167 Major, 13—22. 168 Hidvégi, 216—217, Vdlányi 1891 ,69 Villányi 1891, 55. Fischer tájképeket festett. Képe a Nemzeti Galériában is megtalálható. (Magyar Művészet történet I. k.) 170 Löw—Kulinyi, 177—178. Löw Immánuel apjáról írt életrajzában utalt arra, hogy 1845-ben apja és a kanizsai hitközség akkori vezetői között a nézeteltérések úgy elmélyültek, hogy nem szívesen maradt volna a városban. 171 Kármán, 6—7. A szerző beszéde a szegedi izraelita hitközség díszgyűlésén hangzott el. 172 Füves 1972, 292—294. 173 TGyM OKM 72. 4. 1. Tjkv. 3. 1798. március 30. 174 Karlovaci ortodox schematizmus. Karlovac, 1900. 175 Nagykanizsai görögkeleti hitfelekezet keresztelési anyakönyve. I. k. 1791—1828. Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény, Könyvtár és Levéltár, Szentendre. Munkánk során érdemben nem használtuk fel Bogdanovic Lázár: A Szent Miklósról elnevezett nagykanizsai görögkeleti szerb egyház című művet. Ennek oka az, hogy a kötetben publikált anyag nem hivatkozik forrásokra, s az ott leírtakat jelen tanulmányba nem kívántuk átvenni. Véleményünk az volt, hogy bármely egyháztól csak olyan adatokat írjunk le, amelyeket levéltári forrásokkal alá tudunk támasztani, illetve az irodalomból olyan adatokat idézzünk, amelyek nem álltak szemben más források adataival. 176 Archeografszki Prilozi 9. szám. Belgrád, 1987, 204, 218, 228, 10/11. szám. 1988/1989. 173—174. 177 Füves 1960, 234—235. A szerzőnek azokat az adatait, amelyeknél nem hivatkozott forrásra, tanulmányunkban nem használtuk fel. 178 Nagykanizsa, keresztelési anyakönyv, 1791— 1828. 179 Uo. 180 VÉL Acta Parochialia 13/79. 334 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Mária Kéringer Die Kirchen von Nagykanizsa zwischen 1690 und 1848 Im Jahr 1526 und dann nach 1541 begann eine neue Ära in der Geschichte Ungarns. Die Herrschaft der Türken und der Zerfall des Landes in drei Teile führten nicht nur zu einem wirtschaftlichen Niedergang und zur Ausbeutung, auch der Glaube der Menschen wurde durch die tagtägliche Unsicherheit zerrüttet. In den besetzten Gebieten durften keine Bischöfe leben und sie durften keine Rechtssprechung ausüben. Das bedeutete für das tägliche Leben, dass die kirchliche Versorgung der katholischen Gläubigen in den besetzten Gebieten nicht geregelt war. Im Verlauf des 17. Jahrhunderts gab es unzählige Versuche, dass religiöse Leben der Gläubigen in den eroberten Gebieten zu verbessern, ein wirklicher Durchbruch konnte jedoch nicht erzielt werden. In diesen Jahren war die Missionsarbeit der Jesuiten in diesem Gebiet, so auch in Kanizsa, von besonders bestimmender Bedeutung, über die Anwesenheit der Franziskaner in Kanizsa zwischen 1600 und 1690 allerdings gibt es nicht einmal indirekte Angaben. So müssen wir annehmen, dass sie nach der Eroberung der Burg 1600 zum Teil getötet, zum Teil geflohen waren und vermutlich wegen der späteren Anwesenheit der Jesuiten nicht mehr zurückkehrten. Während der Zeit der Türkenherrschaft wurden alle mittelalterlichen Kirchen und Kapellen der Stadt zerstört und verschwanden, Die Festung wurde umgebaut und von den mittelalterlichen Kirchen blieben den Nachkommen, die zur Zeit der Befreiung lebten, nicht einmal eine Erinnerung. Das bedeutet selbstverständlich, dass die Einwohnerschaft vollständig neu war, von den einstigen Bewohnern blieben keine Nachkommen. Der Befreiung der Stadt Kanizsa von den Türken machte dem 100 Jahre währenden Krieg und Leid ein Ende, und obwohl noch viele Jahre vergehen mussten, bis das Leben wieder in seinen gewohnten Bahnen verlief, konnten die ersten Schritte nach dem 13. April 1690 getan werden. Die Nachricht markiert ein so wichtiges Ereignis, dass die benachbarten Ladislaiter Konvente dieses Ereignisses gedachten. In der befreiten Festung wurde am 16. April 1690 eine „Gedenkmesse" in der Kirche abgehalten, die „von zwei jesuitischen Priestern in Anwesenheit eines vornehmen Bischofs zelebriert wurde." Von einer Moschee, die zu einer katholischen Kirche geweiht wurde, ging das Leben der katholischen Kirche aus. Die kommenden Wochen und Monate vergingen mit der Wiederbelebung des christlichen Lebens. Man begann mit der Führung der Kirchenbücher: sowohl die Jesuiten als auch die nach dem Hl. László benannten Mönche der Ordensprovinz der Franziskaner führten die Personenstandsregister — wenn auch manchmal etwas mangelhaft. Auf Grund der zur Verfügung stehenden zeitgenössischen Quellen konnten wir nur über eine Kirche die in Betrieb war zweifelsfreie Angaben erhalten, über die Holzkirche, die zu Ehren Mariä Himmelfahrt geweiht wurde und die sich 1702 in der Festung befand. Zwischen 1692 und 1701 wurden fünf kirchliche Protokolle angefertigt, die mit unterschiedlicher Genauigkeit über diese Kirche berichteten, und aus denen wir etwas über den Zustand des Kircheninneren und die Ausstattung der Kirche erfahren können, und auf Grundlage der Inventur, die sich im Taufmatrikel findet, konnten wir uns auch ein Bild über die kirchlichen Utensilien machen, von denen ein Teil vermutlich nach der Zerstörung der Kirche am Ort verblieben ist. Aus den Aufzeichnungen des História Domus von Marosvásárhely können wir allerdings auch erfahren, welche Gegenstände von den flüchtenden Jesuiten aus Kanizsa mitgenommen wurden. Für die Seelsorge in Kanizsa blieben die oben bereits genannten Ladislaiter Franziskaner. Die zur Verfügung stehenden Quellen gaben keine Auskunft darüber, ob die beiden Mönchsorden getrennte Kirchen hatten, oder ob beide dieselbe Kirche nutzten. Die Angaben, die in der Literatur zu finden sind, geben keinen ausreichenden Beweis dafür, dass zwei Kirchen existierten. Bis 1696 schien sich die Stellung der Ladislaiter Franziskaner in Kanizsa soweit gefestigt zu haben, denn sie erhielten einen Schenkungsbrief vom damaligen Festungskommandanten, Kristóf György Berge, für den Bau eines Klosters und einer Kirche. Nach der Absicht des Spenders, der oft sah, wie erbärmlich die Beerdigung der Toten war, aber auch, dass die Mönche gebildet waren, waren die Mönche der Spende würdig, und er meinte, dass „die Ordensmitglieder auf Grund ihrer seelischen Frömmigkeit und dem Eifer geeignet seien, ihre Tätigkeit in Kanizsa für einen Zeitraum von mehreren hundert Jahren" auszuüben und dass sie den Erwartungen entsprechen, auf die man sich stützte. An die Spende wurden vier Bedingungen geknüpft. Die Protokolle der Kirchenbesichtigungen beweisen, dass die Kirche im 18. Jahrhundert kontinuierlich durch Erweiterungen erbaut wurde. Für die verschiedenen Bauphasen gibt es nur indirekte 335 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Angaben. Von den 20-er Jahren des 18. Jahrhunderts an unterstützte auch das Komitat Zala den Bau der Kirche mit Geldspenden. Der Bau des Klosters ging etwas schwieriger vonstatten, aber darüber geben weder die Protokolle, noch die sonstigen Quellen Auskunft. Als letztes entstand 1810 der Kirchturm, und obwohl man hin und wieder vom Bau zweier Kirchtürme ausgeht, gibt es darüber keine baulichen Angaben. Die Kirche zeigte von außen ein eher bescheidenes Bild, die Innenausstattung war dafür umso glanzvoller. Außer dem Hauptaltar, der dem Hl. Josef geweiht wurde, beschreibt die Aufzeichnung des Besuchs von 1747 noch sechs weitere Altäre: den Altar des Hl. Franz von Assisi, der Jungfrau Maria und des Hl. Anton, sowie zwei namenlose Altäre, die in der „Zukunft" benediziert werden sollten. Aus dem Besuchsprotokoll geht hervor, dass die vier bereits benedizierten und die beiden noch nicht benedizierten Altäre aus einer früheren Zeit stammen. Mit der Verzierung des Kircheninnenraumes beschäftigte sich das Besuchsprotokoll von 1824 besonders ausführlich. Darin ist bereits von acht Altären die Rede: der Altar für die unbefleckte Empfängnis, des Hl. Anton von Padua, des Hl. Erasmus, des Rochus, des Hl. Kreuzes, der Hl. Jungfrau von Loretto, der Hl. Anna, des Hl. Franz von Assisi und des Hl. Didak, als neunter Altar wurde der zu Ehren des Hl. Josef errichtete Hauptaltar benannt. Außer der Pfarrkirche gab es noch zahlreiche andere Sakralistitutionen in der Stadt. Bis zur Mitte des 18. Jahrhunderts war auf dem Friedhof die dem Hl. Johannes von Nepomuk geweihte Kapelle in Betrieb, die von der Stadt 1765 für die Piaristen, die sich zu der Zeit ansiedelten und eine Schule eröffneten, aus Stein neu errichtet wurde. In den Kirchenbesuchsprotokollen aus dem Jahre 1778 ist schon von drei Kapellen die Rede und nach den 1824 protokollierten Angaben existierten in der Stadt und ihren Außenstellen insgesamt neun Kapellen. Der Neue Friedhof von Kanizsa wurde 1770 eröffnet. Darüber hinaus gab es in Kanizsa eine Dreifaltigkeitssäule und eine Zeit lang gab es auch ein Denkmal des Hl. Johannes von Nepomuk. An den Ausfallstrassen der Stadt und in den Weinbergen fanden sich zahlreiche Holz- und Steinkreuze. Organisatorisch gehörte die Kirche von Kanizsa zur Diözese Veszprém. Diese Tatsache wurde allerdings im 18. Jahrhundert vom Erzbistum Zagreb bestritten und es kam zu Jahrzehnte dauernden Prozessen zwischen den beiden Diözesen. Zu Zeiten des Márton Padányi Bíró erreichten diese Streitigkeiten ihren Höhepunkt, aber in den 60-er Jahren des 18. Jahrhunderts wurde einigermaßen Ordnung in die Angelegenheit gebracht. Für die Franziskaner als Bettelorden bedeutete es eine schwierige Aufgabe, die täglich benötigten Lebensmittel und sonstigen wichtigen Artikel zu besorgen oder herzustellen. Die einzelnen Bettelorden hatten die Gebiete, in denen sie um Almosen baten, „aufgeteilt", aber nicht jeder hielt sich immer daran, und so kam es zu häufigen Diskussionen. Die einzelnen Ordensprovinzen übertraten häufig den verabredeten Rahmen und dies führte in den Jahren um 1700 zu zahlreichen Konflikten. Die Probleme wurden zwar vorübergehend teilweise gelöst, traten aber im Laufe des Jahrhunderts immer wieder aufs Neue auf. Über den Glauben der Menschen geben die überlieferten kirchlichen Traditionen und Bräuche Auskunft. Die aus den Jahren 1702 und später 1762 bekannten Konskriptionen enthalten im Allgemeinen, aber auch auf Monate und Tage aufgeschlüsselt, all die Vorschriften, nach denen sich das kirchliche Leben im Alltag wie an den Feiertagen gestaltete. Die Prozessionen wurden für die Menschen in Kanizsa und seiner Umgebung zu gesellschaftlichen Zusammenkünften, in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhunderts wurden bereits jährlich 18-mal solche Prozessionen veranstaltet. Aber auch anderen Formen der kirchlichen Organisation entstanden: verschiedene fromme Gesellschaften wollten den Gläubigen bei ihren täglichen religiösen Problemen helfen. In Kanizsa existierten die Gesellschaften der Altarsakramente und andere Bruderschaften. Auf Grundlage der überlieferten Quellen können wir — wenn auch nicht vollständig — die Namensliste der Jesuiten- und Franziskanerpater zusammenstellen, die in Kanizsa gewirkt haben. Doch durch den Mangel der Quellen bleiben zahlreiche Bereiche des religiösen Lebens in Kanizsa weiße Flecken und man kann nur hoffen, dass das nicht für immer so bleibt Die Bevölkerung von Kanizsa wuchs seit der Mitte des 18. Jahrhunderts sprunghaft an und bei diesem Anstieg spielten die Juden, die sich in der Stadt niederließen, eine bedeutende Rolle. Es ist interessant, dass viele Familien aus der Domäne Rechnitz der Batthyánys kamen, deren Mitglieder gegen Ende des 18. Jahrhunderts zu bedeutenden Bürgen der Stadt Kanizsa wurden. In den 80-er Jahren entstand die jüdische Glaubensgemeinde. Auch die Namen einiger Rabbis sind erhalten geblieben, aber auf Grund der fehlenden Dokumente kann das religiöse Leben der Glaubensgemeinschaften nur lückenhaft rekonstruiert werden. Der aus Mähren stammende Lipót Low, der 1842 in die Stadt kam, sorgte in den wenigen Jahren, in denen er in Kanizsa wirkte, für ein religiöses Leben mit modernen Zügen. Er reformierte die kirchlichen Schulen, er führte den Gottesdienst in ungarischer Sprache ein und er tat viel für den geistigen Aufstieg der Kanizsaer Juden. 336 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Der wichtigste Verein der jüdischen Glaubensgemeinschaft war die Chevra Kadisa. Ihre Arbeit in der Stadt begann vermutlich schon vor 1792, aber das Datum des Buches, das der Nachwelt geblieben ist, ist von 1792. Verfasser des Buches war der in Kabold geborene Jizchak Eisek. Der illustrierte Teil des Buches zeigt den wichtigsten Moment der Vereinstätigkeit, nämlich, was alles zu tun ist, wenn eine Person im Sterben liegt oder nach ihrem Tod. Ein anderer wichtiger jüdischer Verein war der Verein zum Besuch der Kranken (Bikur Cholim), auch hier wurden der Nachwelt Erinnerungen überliefert, deren Inhalt jedoch erst noch erschlossen werden muss. Über die Existenz des Vereins „Ewige Flamme" erfährt die Nachwelt nur etwas durch die erhaltene Sammelbüchse, ebenso wie die anderen Gegenstände, die unabdingbare Bestandteile des religiösen Lebens im Alltag und an Feiertagen waren. Zwischen 1690 und 1848 gab es in Kanizsa auch eine griechisch-orthodoxe Kirche. Die Zahl der Gläubigen lag bei einigen Dutzend, die sich in den 60-er Jahren des 18. Jahrhunderts endgültig in der Stadt niedergelassen hatten. Über den Bau einer Kirche gibt es keine Angaben, man kann aber davon ausgehen, dass sie Ende der 80-er Jahre fertig gestellt und eingerichtet war. Die Popen kamen zunächst vermutlich nur für kurze Zeit aus dem Kloster von Lepavina nach Kanizsa, lebten aber gegen Ende des 18. Jahrhunderts möglicherweise schon dauerhaft in der Stadt (dies kann nicht durch Quellen bewiesen werden). Die Kircheninventurliste, die aus dem Jahre 1792 erhalten geblieben ist, beweist, dass es eine funktionierende griechisch-orthodoxe Gemeinde gab, die auch die verschiedenen religiösen Zeremonien durchführte. Die Inventur gibt ein umfassendes Bild über die vorhandenen Einrichtungsgegenstände, über kleinere Ikonen und Bücher, die man als Leihgabe vom „Mutterkloster" erhalten hatte. 1798 brannte die Kirche nieder und die in der Inventurliste aufgeführten Gegenstände sind vermutlich ebenfalls ein Opfer der Flammen geworden. Um 1800 wurde ein neues Gebäude errichtet und vermutlich auch mit den notwendigen Gegenständen ausgerüstet. Die Namen der Popen, die zu dieser Zeit in Kanizsa tätig waren, sind durch die Standesregister bekannt. Außer den Anhängern der drei vorgestellten Konfessionen lebten noch wenige calvinistische und protestantische Einwohner in Kanizsa, aber in der von uns behandelten Zeit war ihre Zahl unbedeutend. Sie verfügten in Kanizsa über keine eigenständige Kirche oder deren Institutionen, zumindest ließen sich keine Angaben dazu finden. Wir haben einen Überblick über die mehr als 150- jährige Geschichte der Kirchen in Kanizsa gegeben. Obwohl uns von keiner der Kirchen vollständig Quellen zur Verfügung stehen, haben wir versucht, auf Grundlage der wenigen erhaltenen Quellen das religiöse Leben der Stadtbevölkerung zu rekonstruieren. Trotz der vielen Gegensätze und der sich aus den alltäglichen Problemen ergebenden unterschiedlichen Ansichte lebten die Angehörigen der drei Konfessionen doch friedlich nebeneinander. Hin und wieder gab es Diskussionen darüber, wie der eine oder andere Feiertag zu gestalten sei, aber diese Fragen konnten letztendlich immer wieder gelöst werden. Es blieben mehrere unbeantwortete Fragen und weiße Flecke, stehen doch einige der Quellen nur für sich selbst und in keinerlei Bezug zu anderen Ereignissen, und so mussten wir häufig darauf verzichten, diese Quellen zu verwenden. Man kann nur hoffen, dass die fehlenden Dokumente doch noch einmal auftauchen und wir ein vollständiges Bild vom religiösen Leben der Kanizsaer vor Jahrhunderten erhalten. Bildunterschriften: 1. Die unbefleckte Empfängnis der Maria. Hauptaltar der Pfarrkirche von Marosvásárhely (aufgenommen von Mária Kéringer). 2. Kanzel. Pfarrkirche St. József. György Thúry Museum, Fotoarchiv, 8411. (Aufnahme von Zoltán Hohl.) 3. Kanzel in der Pfarrkirche St. József. György Thúry Museum, Fotoarchiv, 5425. (Aufnahme von Zoltán Hohl.) 4. Statue des Hl. Florian. Pfarrkirche St. József. György Thúry Museum, Fotoarchiv, 5426. (Aufnahme von Zoltán Hohl.) 5. Franziskanerkloster, Teil des Korridors. György Thúry Museum, Fotoarchiv, 5734. (Aufnahme von Zoltán Hohl.) 6. Tür des Speisesaals aus dem Franziskanerkloster von Nagykanizsa. György Thúry Museum, Fotoarchiv, 5396. (Aufnahme von Zoltán Hohl.) 7. Dreifaltigkeitssäule. (Nagykanizsa, Kossuth tér) György Thúry Museum, Fotoarchiv, 5536. (Aufnahme von Zoltán Hohl.) 8. Die Synagoge von Nagykanizsa. György Thúry Museum, Fotoarchiv, 5397. 9. Grabdenkmal von Moses Löwenstein (Vorderansicht). Nagykanizsa, Jüdischer Friedhof. (Aufnahme und Eigentum von Ilona Major.) 10. Grabdenkmal von Moses Löwenstein (Rückansicht). Nagykanizsa, Jüdischer Friedhof. (Aufnahme und Eigentum von Ilona Major.) 11. „Die Tiere der Hölle". Das Nagykanizsaer Chevra Kadisa Buch. (Aufnahme und Besitz von Ilona Major.) 337 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 12. „Die Waschung des Toten". Das Nagykanizsaer Chevra Kadisa Buch. (Aufnahme und Besitz von Ilona Major.) 13. „Bitte um Vergebung des Toten". Das Nagykanizsaer Chevra Kadisa Buch. (Aufnahme und Besitz von Ilona Major.) 14. „Auf dem Friedhof". Das Nagykanizsaer Chevra Kadisa Buch. (Aufnahme und Besitz von Ilona Major.) 15. „Die Trauerreihe". Das Nagykanizsaer Chevra Kadisa Buch. (Aufnahme und Besitz von Ilona Major.) 16. „Süvet ül". Das Nagykanizsaer Chevra Kadisa Buch. (Aufnahme und Besitz von Ilona Major.) 17. Etroghalter. (Platte mit Henkel.) Aufschrift: „Diese Platte ist Eigentum des Bikur Cholim Vereins Kanizsa" 1804. Ungarisches Jüdisches Museum. 18. Etroghalter. (Pokal mit Deckel.) Aufschrift: „Dieser Kelch ist Eigentum des Chevra Kadisa Ner Tamid Vereins Kanizsa". Augsburger Beglaubigungssiegel aus dem 17 Jahrhundert. Ungarisches Jüdisches Museum. 19. Jad (Toraindex). Kanizsaer Glaubensgemeinschaft. Ungarisches Jüdisches Museum. 20. Rimonpaar aus Nagykanizsa. Ungarisches Jüdisches Museum. 21. Hanukkia. Ungarisches Jüdisches Museum. 22. Karitative Sammelbüchse der Kanizsaer Glaubensgemeinschaft. 1842. Ungarisches Jüdisches Museum. 23. Pokal mit Deckel. Auf dem Deckel eine hebräische Aufschrift. Ungarisches Jüdisches Museum. 24. Silberne Torahülle aus der Kanizsaer Synagoge; auf den beiden seiten Moses und Aron. Ungarisches Jüdisches Museum. 25. Gewürzständer aus Nagykanizsa. 1831. Ungarisches Jüdisches Museum. 26. Silberner Kelch. 1803. Aufschrift: „Eigentum der jüdischen Glaubensgemeinschaft Kanizsa." Ungarisches Jüdisches Museum. 27. Torakrone. 1796. Kanizsaer Glaubensgemeinschaft. Ungarisches Jüdisches Museum. 28. Pfarrsiegel von Anatolij Markovich, 1828. (Nagykanizsa, Griechisch-orthodoxe Taufmatrikel, 1828.) Sammlung der Serbisch-orthodoxen Kirchenkunst, Bibliothek und Archiv; Szentendre 29. Vorderer Einband des Evangelienbuches (Nagykanizsa). (Sammlung der Serbisch-orthodoxen Kirchenkunst, Bibliothek und Archiv; Szentendre.) 30. Hinterer Einband des Evangelienbuches (Nagykanizsa). (Sammlung der Serbisch-orthodoxen Kirchenkunst, Bibliothek und Archiv; Szentendre.) 338 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Mária Kéringer The Churches of Nagykanizsa between 1690 and 1848 In 1526 and 1541 a new era began in the history of Hungary. The Turkish occupation and division of the nation into three parts not only resulted in the economic decline and depletion of the nation but also disintegrated its religious life and added uncertainty to everyday life. Bishops were not allowed to reside in the conquered areas, nor could their exercise their authority. In everyday life this meant that Catholics living in the occupied areas had no access to church-provided services. In the course of the 17th century there were countless attempts to improve religious life for the inhabitants of these areas, but no major breakthroughs were achieved. During this period the Jesuit mission became of increasing importance in the occupied region, thus in Kanizsa as well; in contrast, there is no data, even indirect, of a Franciscan presence in Kanizsa between 1600 and 1600. Consequently it must be assumed that they either died or fled following the occupation of the castle in 1600 and did not return later, probably due to the new Jesuit presence. During the Turkish era every medieval church in the town was utterly destroyed and the fortress was rebuilt; as early as the Liberation there were no physical remains of the medieval churches for posterity. Naturally, this means that the population had been completely exchanged; the former inhabitants left no descendants. The liberation of Kanizsa from Turkish rule put an end to 100 years of constant war and suffering, and although it took many years for life to return to normal, the first steps can be dated at April 13, 1690. The event was considered such important news that it was recorded by the nearby Ladislite convents. On Sunday, April 16, a „thanksgiving mass" was held in the temple of the liberated fortress, where „two Jesuit priests held services in the presence of a prominent bishop." In a mosque converted into a Catholic church, Catholic religious life resumed. The weeks and months that followed saw a reorganization of Christian life. Church archives were begun: registers of births, deaths and marriages were by both the Jesuits and the monks of the Franciscan parish named after St. László, albeit with occasional omissions. Based on available contemporary sources, only one church is indisputably documented to have been in operation: the wooden Church of the Ascension of Mary in the fortress until 1702. Between 1692 and 1701 five canons of ecclesiastical visits to this church were made, with varying degrees of detail, from which one may derive a picture of interior and furnishings of the church and, based on the inventory in the baptismal registry, of the religious objects, some of which presumably remained after the church was destroyed. At the same time, an entry in the História Domus of Marosvásárhely also lists what objects were taken away by the Jesuits when they left Kanizsa. The religious guidance of Kanizsa was left to the Ladislite Franciscans mentioned above. Available sources provide no indication whether the two monastic orders had separate churches, or both used the same church. There is no convincing evidence of the existence of two churches. The solidification of the Ladislite Franciscan presence in Kanizsa by 1696 is indicated by a letter of donation for the construction of a cloister and church from György Kristóf Berge, captain of the garrison at that time. According to Berge, inasmuch as he considered the current method of placement of the dead to be pitiful and unsatisfactory, and the friars were learned men, he believed them to be worthy of the donation „on the basis of the spiritual piety and zeal of the members of the order, and in their centuries-long actions in Kanizsa" they would meet the expectations he had of them. The donation was subject to four conditions. The ecclesiastical visitation canons show that the church was constructed amid continuous expansion in the 18th century. The phases of construction are not wholly clear. Beginning in the 1720''s, Zala County also provided cash donations for the construction of the church. Construction of the cloisters progressed more slowly, but neither the canons nor other sources provide direct information on this. Finally, the church tower was finished in the 1810''s, and although two towers are thought to have been built, there is no architectural data to this effect. The church exterior was rather humble, but the interior was more lavish. In addition to the main altar to St. Joseph the 1747 visitation canon lists six other altars: to St Francis of Assisi, the Virgin Mary and St. Anthony, plus two unnamed, which would be dedicated „in the future." The visitation canon mentions four dedicated and two undedicated altars. The most detailed description of the church interior is in the 1824 visitation canon. Here eight altars are listed: to the Immaculate Conception, St. Anthony of Padua, SS. Erasmus and Roch, the Holy Cross, the Virgin of Loretto, St. Anne, St. Francis of Assisi and St. Didac, with the ninth being the main altar to St. Joseph. In addition to the parish church there were numerous other sacred buildings in the town. Until the 339 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 middle of the 18th century there was a chapel to St. John Nepomuk in the cemetery; in 1765 the town reconstructed the chapel of stone for the Piarists who established an order and opened a school at that time. The 1778 visitation canon mentions three chapels, while the 1824 canon lists a total of nine chapels for the town and outparish. Kanizsa opened a new cemetery in 1770. Additionally, there was a statue to the Holy Trinity in Kanizsa, and for a while a statue of St. John Nepomuk as well. Countless stone and wooden crosses were on the sides of the roads out of town, and in the vineyards. Administratively the church of Kanizsa belonged to the diocese of Veszprém. This fact was disputed in the 18th century by the Archbishops of Zagreb, leading to decades of litigation between the two dioceses. This culminated at the time of Márton Padányi Bíró, but by the 1760''s the situation was to an extent resolved. As a mendicant order, the Franciscans faced serious difficulties in obtaining or producing the foods and other articles needed for everyday sustenance. The various mendicant orders „divided up" the zones for requesting alms, but these were not always observed, leading to numerous disputes. Certain orders consistently went outside their specified zone, resulting in a number of conflicts in the 1700''s. Temporary partial solutions were found, but the problems arose again and again in the course of the century. Surviving church customs give a picture of the religious life of the people. Documents from 1702 and later from 1762 specify both in general as well as by month and day which days were treated as holidays and normal weekdays by the church. Church processions were festive occasions for the people living in and around Kanizsa; in the latter half of the century no less than 18 such processions were held annually. Other forms of organized church life also came into being: various pious societies attempted to help the faithful with their everyday religious woes. In Kanizsa there was a Society of the Cord and Society of the Holy Altar. Based on the surviving sources, a list, albeit incomplete, can be made of the Jesuit and Franciscan priests in Kanizsa. In the absence of adequate sources there remain a number of undocumented areas in Catholic religious life, but hopefully this will not always be true. The population of Kanizsa grew considerably beginning in the late 18th century, in which growth a significant role was played by the Jews who settled here. Many families came from the Rohonc estate of the Batthyány family, and by the end of the 18th century their members had become important citizens of the town. A covenant was founded in the 1780''s, and although the names of a few rabbis have survived, the lack of documents permits only a partial survey of the life of the community. Arriving in 1842, Moravian-born Lipot Low introduced modernist thinking in his few years in Kanizsa. He reformed the school, introduced worship in the Hungarian language, and did much to increase intellectualism in the Kanizsa Jewish community. The most important society in the Jewish community was the Chevra Kaddisha. It probably began operation in the town some time before 1792, but its only surviving book is dated that year. It was made by Kabold-born Eisek Jichak. The illustrated sections of the book present the essence of the society''s activity; the actions to be performed around the dying and the deceased. Another important society was the Bikur Cholim (Visitors of the 111), of which mementos have similarly survived for posterity, but the contents thereof have yet to be revealed. A surviving purse is the sole testimony to the existence of an Eternal Lamp society, along with the other objects that were indispensable accessories in everyday and holiday religious life. Between 1690 and 1848 there was also a Greek Orthodox church in Kanizsa. The community numbered a few dozen members, who settled permanently in the town beginning in the 1760''s. There is no data on the construction of their church, but it probably was completely and furnished by the end of the 1780''s. Their priests probably came originally for short stays from the cloisters of Lepavina, but by the end of the 18th century they may have resided in the town for longer periods (sources are unable to confirm this postulation). A surviving church inventory from 1792 confirms that the Greek Orthodox community existed and held worship services. The inventory gives a comprehensive picture of the existing furnishings, of a small iconostasis and the books which were borrowed from the „mother convent." The temple was burned down in 1798, and the objects listed in the inventory were probably also lost in the fire. A new building around 1800, and in all likelihood was furnished with the necessary objects. The names of the priests serving during this period are known from the archive registers. In addition to the three denominations described above there were also a few Reformation list and Evangelical Protestants in the town, but in this era they were insignificant in number. There is no data to indicate they had an independent church or other organization in Kanizsa. This article has surveyed more than 150 years of the history of the churches of Kanizsa. Although the documents are incomplete for all of the churches, an attempt was made to reconstruct the religious life of the population based on the few surviving sources. In spite of their numerous differences of belief and opinion, the members of these three religions co340 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 existed quite peacefully. There were occasional disputes regarding the holding of certain holidays, but these were always resolved in the end. Many unanswered questions and unmapped areas remain, as some of the sources are of gratuitous relevance and cannot be related to other events, severely limiting their utility. It is to be hoped that someday a discovery will be made of the missing documents that will provide a fuller picture of the religious life of the people of Kanizsa centuries ago. Captions: 1. Immaculate Conception of the Virgin Mary. Main altar of the Marosvásárhely parish church (Photo by Mária Kéringer). 2. Pulpit. St. Joseph parish church. Thúry György Museum, Photo Archive, 8411. (Photo by Zoltán Hohl.) 3. Pulpit from the St. Joseph parish church. Thúry György Museum, Photo Archive, 5425. (Photo by Zoltán Hohl.) 4. Statue of St. Flórian. St. Joseph parish church. Thúry György Museum, Photo Archive, 5426. (Photo by Zoltán Hohl.) 5. Franciscan cloister, corridor detail. Thúry György Museum, Photo Archive, 5734. (Photo by Zoltán Hohl.) 6. Dining-room door from the Nagykanizsa Franciscan cloister. Thúry György Museum, Photo Archive, 5396. (Photo by Zoltán Hohl.) 7. Statue to the Holy Trinity (Kossuth Square, Nagykanizsa). Thúry György Museum, Photo Archive, 5536. (Photo by Zoltán Hohl.) 8. Israelite temple of Nagykanizsa. Thúry György Museum, Photo Archive, 5397. 9. Tomb of Mózes Löwenstein (front). Israelite Cemetery, Nagykanizsa. (Photo and property of Ilona Major.) 10. Tomb of Mózes Löwenstein (back). Israelite Cemetery, Nagykanizsa. (Photo and property of Ilona Major.) 11. „The Beasts of Hell." Nagykanizsa book of Chevra Kaddisha. (Photo and property of Ilona Major) 12. „Washing the Dead." Nagykanizsa book of Chevra Kaddisha. (Photo and property of Ilona Major.) 13. „Apologizing to the Dead." Nagykanizsa book of Chevra Kaddisha. (Photo and property of Ilona Major.) 14. „In the Cemetery." Nagykanizsa book of Chevra Kaddisha. (Photo and property of Ilona Major.) 15. „Funeral procession." Nagykanizsa book of Chevra Kaddisha. (Photo and property of Ilona Major.) 16. „Sitting Shiva." Nagykanizsa book of Chevra Kaddisha. (Photo and property of Ilona Major.) 17. Etrog holder. (Plate with handle.) Inscription: „This plate is the property of the Bikur Cholim Society of Kanizsa." 1804. Hungarian Jewish Museum. 18. Etrog holder. (Lidded cup.) Inscription: „This cup is the property of the Chevra Kaddisha Neer Tamid Society of Kanizsa." 17th-century Augsburg signo. Hungarian Jewish Museum. 19. Yad (Torah guide.) Kanizsa community. Hungarian Jewish Museum. 20. Rimon pair from Nagykanizsa. Hungarian Jewish Museum. 21. Hanukkia. Hungarian Jewish Museum. 22. Charity purse of the Kanizsa community. 1842. Hungarian Jewish Museum. 23. Lidded cup. Hebrew inscription on lid. Hungarian Jewish Museum. 24. Silver Torah plate from the Kanizsa synagogue; Moses and Aaron on the two sides. Hungarian Jewish Museum. 25. Spice holder from Nagykanizsa. 1831. Hungarian Jewish Museum. 26. Silver chalice. 1803. Inscription: „Property of the Israelite community of Kanizsa." Hungarian Jewish Museum. 27. Torah crown. 1796. Kanizsa community. Hungarian Jewish Museum. 28. Seal of Reverend Anatolij Markovich, 1828. (Nagykanizsa Greek Orthodox baptismal registry, 1828.) Serbian Orthodox Ecclestiastical Art Collection, Library and Archive, Szentendre. 29. Front cover of Evangelic Book (Nagykanizsa) (Serbian Orthodox Ecclestiastical Art Collection, Library and Archive, Szentendre). 30. Back cover of Evangelic Book (Nagykanizsa). (Serbian Orthodox Ecclestiastical Art Collection, Library and Archive, Szentendre.) Kostyál László NAGYKANIZSA MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETE (1690—1849) BEVEZETŐ A művelődéstörténet fogalma az elmúlt évtizedekben nem csupán jelentős vitákat váltott ki, de több metamorfózison is keresztülment, ezért elöljáróban szükséges leszögeznünk az e helyen neki tulajdonított tartalmat. Az említett folyamat állomásait nem áll módunkban figyelemmel követni, azonban ha Németh G. Béla 1986-ban megjelent definícióját — amely szerint a művelődéstörténet olyan általános történettudomány, amely a történetiség tisztázásának és tudatosításának eszközeivel az élet minden mozzanatára kiteljed'' — vesszük kiindulási pontnak, kijelenthető, hogy itteni értelmezésünk erősen szűkített. Felfogásunk közelebb áll Kosáry Domokos klasszikussá vált 18. századi művelődéstörténeti opusának2 értelmezéséhez, illetve a közelmúltban megjelent, hiánypótló Magyar művelődéstörténet által a szellemi élethez sorolt művelődési szektorok csoportosításához. Egy település történetét feldolgozó monográfia művelődéstörténeti fejezete a tágabb értelemben vett tudományágnak csupán azokra a szegmenseire fordíthatja figyelmét, amelyek a köznapi értelemben használt (és az oktatásüggyel szűkített) művelődés fogalom történeti források, konkrét alkotások és analógiák révén vizsgálható vetületeit testesítik meg, és amelyek nem sorolhatók a társadalmi élet egyéb, tágabb értelemben ugyan ide tartozó, de más szempontból, vagy önállóan vizsgált területeihez (pl. néprajz). Ilyen értelemben fejezetünk tárgyához tartoznak a művészetek (irodalom, színház, építészet, képzőművészet), az írásbeliség, a nyomtatott írás (sajtó, könyv), a vallási és az egyesületi-közösségi élet szellemi vonatkozásai. Az 1690. évvel kezdődő, másfél évszázadot felölelő időszakunk belső periodizációja több kérdést is felvet. 1690 a hazai művelődéstörténetben — nem kis részben a bekövetkező politikai események, a török elleni hadi sikerek és az ország csaknem teljes felszabadulásának eredményeképpen kialakuló új, a művelődésre nézve általában jóval kedvezőbb körülmények hatására — a korai és az érett barokk határát is jelenti. A barokk ezt követő szakasza 1740—1750 körüli korszakhatárral két további periódusra (kibontakozó és érett, vagy érett és késői) bontható.4 Újabb fordulópontnak vehető 1780, amikor II. József trónra lépésével az élet szinte minden terén a vallásra épült korábbival szembeforduló felvilágosult gondolkodás és műveltség erőteljes térhódítása kezdődött meg. A barokk késői szakasza ugyanakkor — bár inkább művészeti stílusjegyekben, mint mentalitásban — a századfordulóig tartott, két évtizeden keresztül párhuzamosan fejlődve előbb az eszmei alapjait aláásó, végül egészét maga alá gyűrő felvilágosodással.5 Utóbbit 1820 körül váltotta fel a reformkor, s ez az időszak művészeti vonalon — némi erőszakoltsággal — a klasszicizmus és a romantika határának is tekinthető. 1849 a magyar történelemnek és a művelődésnek is egyik legfontosabb fordulópontja, s korszakzáró dátumként való szerepeltetése nézőpontunkból is feltétlenül indokolt. E rövid fejezeten belül kevéssé tűnik célszerűnek négy periódust elkülöníteni, s Nagykanizsa viszonylag kevés, és többnyire nem élvonalbeli emlékkel dokumentálható művelődéstörténete nem is indokolja ezt. Egyetlen korszakhatárunkat 1780-nál húztuk meg, amely nagyjából a feudális jellegű barokk és a reformkorba torkolló, felvilágosult, klasszicista-romantikus polgári műveltség határának tekinthető. Számos jelenség természetesen nem veszi figyelembe az önkényesen kijelölt korszakhatárt, így mi sem kezelhetjük szigorúan, inkább az egyes tendenciák dominanciája alapján határoztuk azt meg. I. A BAROKK KOR 1690—1780 A törökellenes felszabadító háborúk lezáródása új fejezetet nyitott a magyar történelemben, és ezen belül a művelődéstörténetben is. A korai barokk kor szellemisége mindenekelőtt az ellenreformációt kibontakoztató Pázmány Péter tevékenysége nyomán kikristályosodott, a művészetekben pedig számos remekművet alkotott már a 17. század harmincas éveitől. E nálunk kezdeti szakaszban még együtt élt a (sok helyen a protestánsoktól inkább kedvelt) késői reneszánsz számos irányzatával, de terjedését 344 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) nagyban gátolta a szinte állandósult háborús állapot. A török elleni harcok győzelmes befejezése és a tridenti zsinat nyomán a korábban megingott tekintélyét és identitását visszanyert katolikus egyháznak a vallási küzdelmekben kivívott sikere — amelyek nyilván egymástól sem független események — a 17. század végére alapvetően új körülményeket teremtett, és kedvező lehetőséget biztosított a barokk gondolkodás és stílus teljes uralomra jutásához. A hazánkban a nagyszombati jezsuita templommal (1629—1637) megjelenő korai barokk művészet Zalában alig hagyott emléket, ami elsősorban annak tulajdonítható, hogy a török hódoltság határa gyakorlatilag kettészelte a megyét, és a frontvonali helyzet a békés építőtevékenységet kevéssé tette lehetővé. 1690-ben az új stílusnak csupán két jelentősebb emléke állt, talán nem véletlen, hogy ezek ahhoz a ferences rendhez kötődnek, amely kiemelkedő szerepet játszott mind a török hódoltság területén maradt magyar lakosság körében végzett pasztorációs tevékenységben, mind a rekatolizációban, mind pedig a későbbiekben a felszabadult területek hitéletének újjászervezésében. Csáktornyai rendházukat Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér, Zala megyei főispán alapította 1644-ben, ennek mai templomát azonban csak 1702—1711 között emelték. A sümegi kolostort Széchenyi György veszprémi püspök alapította, s az 1649—1652 között fel is épült. E két rendház azonban kivételszámba ment, miután a törökellenes háborúk sokszor zűrzavaros viszonyai mellett a katolikus egyház helyzetét megyénkben is szinte a végletekig nehezítette a protestantizmus túlsúlyba kerülése. A vallási villongások mindenekelőtt a meglévő templomok megszerzése, illetve megtartása körül folytak. A világi építtetők valamennyi anyagi erőforrását a hadiépítészet kötötte le, új, már nem elsősorban védelmi jellegű rezidenciát a legtehetősebbek is csak a felszabadulás után két évtizeddel kezdtek építeni (az 1710-es években alakíttatta át Eszterházy Pál az alsólendvai várat L alaprajzú kastéllyá, Széchenyi Zsigmond az egervárit középudvarosból U alakúvá). A korai barokk szellemi életéről Zalában az említett körülmények miatt alig beszélhetünk. A török uralom alól felszabadult Nagykanizsa kilenc évtized múltán került vissza a magyar kultúra vérkeringésébe. A korábban magyar lakosságú város népessége meglehetősen vegyes képet mutatott. Magyarok nem, vagy alig maradtak a településen, viszont az egykori, nagyobbrészt talán szláv eredetű török őrség mintegy kétszáz katonája családjával," majd hamarosan német és magyar telepesek növekvő számú csoportja, valamint az osztrák várőrség számos tagja is letelepedett. A vár környékén lévő települések korábban elnéptelenedtek, nagyobbrészt el is pusztultak, ugyanis az ostrom előtt a császári sereg parancsnoka (Batthyány II. Ádám) elrendelte ezek kiürítését, hogy a blokád alá vont vár török őrsége innen se juthasson élelmiszerhez.7 A felszabadulás után hamarosan megindulhatott vissza-, illetve újratelepítésük. Magában a kanizsai várban a bevonuló sereg parancsnokának utasítására összeírták az épületállományt. Ebből kiderül, hogy az erődítményben és a külvárosokban együtt 187, fából emelt ház állt.8 Közülük öt, részben romos házat a mellettük lévő mecsettel együtt a ferenceseknek juttattak.9 A már a felszabadító sereg mellett tábori szolgálatot betöltő szerzetesek a mecsetet Szent Anna tiszteletére felszentelve templomnak használták, maguk pedig 1696-ig a mellette lévő házukban laktak.10 Ebben az évben a várparancsnok Berge György Kristóf birodalmi gróftól majdani templomuk felépítésére telket kaptak, ahol kis fakápolnát emeltek, amelyet még ebben az évben, szeptember 7-én a kanizsai jezsuiták elöljárója, P. Piscator Kristóf megáldott." Ekkortól a régi, nyilván már romos faházból kiköltöztek, és saját területükön emeltek — szintén ideiglenes — újat. Az egykori mecsetet 1702-ig feltehetően még tovább használták. Evlia Cselebi leírása (1664) szerint Kanizsán a török korban két további mecset is állott,''2 és ezt — annak ellenére, hogy a szépszámú török kori városábrázolás településszerkezeti szempontból nem tekinthető hiteles forrásnak13 — a településről a felszabadulás után, 1698-ban készült, a maga nemében a leghitelesebbnek tűnő metszet alátámasztani látszik.14 Középkori épület már nem volt a várban, de olyan sem, melyet a város új lakói huzamosabb időn át használni tudtak volna. A szorosan egymás mellett álló házak deszkával voltak lefedve, kis alapterületen, gyakran három-négy emelet magasra épültek, földszintjükön istálló volt. A Zágrábi Püspökség által elrendelt 1692. és 1693. évi kánoni bejárás jegyzőkönyvéből ismerjük a másik, valószínűleg szintén mecsetből (vagy dzsámiból) átalakított templom leírását is.15 Feltehetően ez lehetett az egykori Ajazba mecset, melyet Cselebi a többivel szemben „nagyobb"-nak mond.16 A Boldogságos Szűz mennybevételének (ez volt a középkori ferences templom patrocíniuma is) tiszteletére szentelt, csaknem négyzet alakú épület fából készült, egyetlen, északra nyíló kapuja előtt kisméretű, nyitott, oszlopok tartotta, kétnyílású előcsarnok állt. Kis fatornyában harang is lógott. Sekrestyéjét a két vizitáció között toldották az épülethez, fából faragott oltára még 1693-ra sem volt egészen kész. Felszerelése csupán a legszükségesebbekre szorítkozott. Plébánosa 1692-ben horvát ajkú volt, a hívei magyarok. A jegyzőkönyvek nem tesznek említést a várban kétségtelenül élő, német ajkú lakosság ellátásáról, de a plébániához nem tartozó ferencesek lelki345 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) pásztori tevékenységéről sem. A plébános által celebrált miséken a magyar nyelvű prédikációt egy, a várban lakó jezsuita szerzetes tartotta, nem csupán Kanizsa, de a környező falvak (Szepetnek, Rigyác, Sormás, Eszteregnye) misére idesereglő lakosságának is. 1693 után kilenc éven keresztül, a vár lebontásáig a jezsuiták adták a plébánost,17 illetve ők a plébánia adminisztrátorai. A harmadik török mecset (valószínűleg ez is alacsonyabb rangú, dzsámi lehetett) felszabadulás utáni állapotáról és sorsáról hallgatnak forrásaink. Tudjuk, hogy a jezsuiták a harcok elcsitultával rögtön megkezdték működésüket, a vár lerombolása (1702) után viszont eltávoztak a városból," ahol az erődítménnyel együtt az ő, Szent Péternek szentelt templomuk is elpusztult.19 Ez lehetett az egykori török dzsámi. Az új Kanizsa lakossága a betelepülések folyamán, városképe pedig a vár 1702-ben történt lerombolásával kezdődően alakult ki. A lakosság katolikus, bár a reformáció térhódítása a 17. században igen erőteljes a környéken. A közeli Komár 1618-ban a II. református egyházmegye püspöki székhelye volt, ahol 1655-ben rövid életű főiskolát is alapítottak.20 A század végére a török ellenes katonai harcokon túl a protestantizmus teljes vereségét eredményező vallási küzdelmek is elcsitultak. A Kiskanizsán letelepedő egykori muzulmánok saját vallásuk feladására és a hódítók vallásának átvételére kényszerültek. A várban elhelyezést nyert mindkét szerzetesrend országszerte központi szerepetjátszott a rekatolizációban. Az uralkodó, I. Lipót buzgó katolikus volt, aki dinasztikus és birodalmi patrónusává Szent Józsefet választotta, és az ország török alól való felszabadulását is nagyrészt az ő közbenjárásának tulajdonította,21 utóbb pedig megismételte Szent István Máriának tett ország-felajánlását is. Ez döntő mozzanat volt az ellenreformációban és a törökellenes harcokban gyökerező Regnum Ma.ria.num gondolatkör kibontakozásában, amely Máriára mint Patrona Hungáriáéra tekintett, és a 18. század uralkodó eszmerendszerévé vált hazánkban. Szent József tisztelete is gyorsan terjedt az egész birodalom területén. Amikor Berge gróf, kanizsai várparancsnok 1696-ban telket adományozott a ferencesek jövendő templomának felépítéséhez, kikötötte, hogy az új egyház védőszentje Szent József legyen. Helyőrségében protestánsok - ha esetleg akadtak is - aligha játszhattak szerepet, intézményes vallásgyakorlásuk csak a 19. század közepétől indult meg. A város 1690. évi egyik statútuma ugyanakkor azt is kimondta, hogy új telepesek csak katolikusok lehetnek, így a helyőrség mellett a polgárság vallási homogenitását is biztosították egy időre.22 Vélhetően már 1700 körül23, de mindenképpen 1769 előtt, a megtelepedő zsidók alapítják meg hitközségüket a városban. Ennek első említése 1784- ben történik24, de halotti könyvének (Pinkasz) legkorábbi bejegyzése 1769-ből származik, s ez azt bizonyítja, hogy a hitközség már korábban megalakult. 25 A zsidók első zalai összeírása (1728) Kanizsán egyetlen, négytagú izraelita családot említ, mely az év nagy részében még Rohoncon lakik. 1735-ben már három család tizenhárom tagját írták össze.26 A zsidókat a város későbbi kegyurai, a Batthyányak kiemelten patronálták, ennek köszönhették azt a gyors fejlődést, amelynek kibontakozása már a következő korszakra esett. 1780 előtt még nem játszottak jelentős szerepet a város életében. 1773 előtt — ekkor már egy, a Batthyány családdal kötött szerződés említi őket — görögök is letelepedtek Kanizsán. Ugyanebben az évben panaszt tettek görögkeleti papjukat a Ferenc-rendi szerzetesek részéről ért túlkapások miatt. Levelük szerb nyelven íródott, az aláírások azonban görög betűsek.27 Eszerint 1773-ban már a görögkeleti hitközség is működött, bár kis temploma csak később épült meg. A művészet, és azon belül az építészet helyzetét vizsgálva első helyre az egyházi építészet kívánkozik. A barokk Kanizsa kiépülése a ferences templom és kolostor építkezésével kezdődött meg. A török kori várat — a benne álló, templommá alakított épületekkel együtt — teljes egészében lerombolták, csupán hírmondónak maradt meg belőle a barokk kori ferences templomban ma is látható muzulmán sírkő.28 A templomépítő munkálatok P. Takács Ince adatai szerint 1696 után nem sokkal már megkezdődhettek, 29 sürgetővé azonban a vár lerombolása után váltak. A szükséges anyagiakat annak ellenére, hogy a városban nagyszabású mozgalom és gyűjtés indult meg, csak igen lassan sikerült előteremteni. 30 Az új templom részenként épült, feltehetően a Szent Antal-kápolna készült el először, 1700-ban.31 Ez már a mai templom telkén állhatott, de valószínűtlen, hogy a jelenlegi épület ugyancsak Szent Antalnak szentelt oldalkápolnájával lenne azonos. Az építkezés pontos menete nehezen rekonstruálható, felgyorsítása a jó kapcsolatokkal rendelkező P. Andrássy Miklós házfőnök (1713—1725) nevéhez fűződik, aki 1714-ben letette a szentély alapkövét.32 1715-ben a hazánkban tett utazása alkalmából Kanizsát is meglátogató Simon Clement angol utazó úgy tudósított, hogy a ferenceseknek van itt egy kis zárdája, s az ő templomukba jár az egész város. Azt is hozzátette azonban, hogy egy kápolnát (Szent Antal-kápolna?), illetve a sóházat leszámítva téglavagy kőépület nincs Kanizsán.33 Gróf Volkra Ottó 1716. évi kanizsai vizitációjának jegyzőkönyve a plébániatemplomot felépítendőnek mondja, a paplakot fából lévőnek és romos állapotúnak. A hozzá csatlakozó szentélyt (ez valószínűleg a Szent József tiszteletére szentelt [patrocíniumát Volkra püspök említi], Simon Clement által templomnak nevezett, 346 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) nagyrészt valószínűleg fából lévő épület) részben fallal helyreállították, s ehhez egy közepes nagyságú templomot készülnek építeni.34 Mindezek alapj án feltesszük, hogy a mai templom helyén (különben miért a szentély alapkövét tették volna le először?) állt egy ideiglenesnek szánt fatemplom, és a közelében egy (már falazott) kápolna is. Az 1736. évi egyházmegyei összeírás az épületet jó állapotúnak mondja, addigra nyilvánvalóan befejeződött az építkezés. A templom tornya azonban még nem volt kész, annak építése csak 1816-ra zárult le.35 2. kép\ A ferences templom (1710-es, 1720-as évek) A templom tipológiailag a barokk építészet nyitányát jelentő, Vignola által tervezett, 1568-tól épült római II Gesú jezsuita templomot követi, amely a 17. században, egészen az 1730-as évekig,36 szinte valamennyi hazai szerzetesrendi templom mintaképe volt. Az egyetlen hajót Kanizsán is lapos csehboltozat fedi, azonban a Gesútól eltérően az alaprajzi elrendezés asszimetrikus, a baloldali mellékkápolnákkal szemben lévő, a kolostorépület felé eső oldalt sík fal határolja. Az asszimetria a jobboldali torony elhagyásával már a homlokzaton is megjelenik, ez azonban a kor kedvelt megoldása volt (hasonló rendszerű a kanizsaival nagyjából egykorú búcsúszentlászlói ferences templom homlokzata is). A fentieken kívül építészetileg más említésre méltó sajátossága nincs, ami — az építés körülményeinek ismeretében — kevéssé is lett volna elvárható az ismeretlen tervezőtől. Az építészeti egyszerűséget az 1740-es évek közepétől az 1760-as évek közepéig kialakított belső berendezés hivatott pótolni, amellyel a nemes anyagokból készült, teatralitásra építő, reprezentatív barokk szakrális tér fikcióját akarták megteremteni. A márványt ugyan festett fa helyettesíti, a vezető mesterek műveit pedig többnyire a rendi műhely tagjainak a munkái pótolják, az összhatás mégis lenyűgözi a belépőt. Annak köszönhetően, hogy az oltárok és a szószék más-más adományozó bőkezűségét dicsérik, stilárisan sem a festészeti, sem a szobrászati díszítés nem egységes, a sokféleség mégis egységes összhatást eredményez. A rendház 1770. évi évkönyve felsorolja az oltárok mecénásait. 37 Az Assisi Szent Ferenc-oltárt 1749-ben állító kordás testvérület (később) létezéséről ez az egyetlen forrásunk. A legfőbb adományozó kétségkívül a város kegyura, gróf Batthyány Lajos.3" Ő készíttette a főoltárt 1747-ben, és hét évvel később — már nádorrá választása után — ő volt a megrendelője a szószéknek is. A főoltárkép39 megfestését a várost birtokként 1743-ban megszerző Batthyány, aki hivatalánál fogva a bécsi művészeti körökben bizonyára jártas volt, egy fiatal, a képzőművészeti akadémiáról nem sokkal korábban (1745) kikerült festőre, a hazánkban akkor még teljesen ismeretlen,40 sziléziai születésű Caspar Franz Sambachra (1715— 1795) bízta,41 aki három esztendővel előbb (1744) a tanítványok versengése során az akadémia első díját kapta. Festő volta ellenére korábban az iskolateremtő szobrász, Georg Raphael Donner (1693— 1741) tanítványa volt (1740—1741), majd az akadémián a kor festészetére leginkább ható Paul Trogeré (1698—1762). A kanizsai oltárkép a legkorábbi, biztosan datálható alkotása. Sikerét bizonyítja, hogy a következő esztendőben már a székesfehérvári jezsuita templom freskóit, majd oltárképeit festette, később a budai Szent Annatemplom (azóta elpusztult) két oltárképét (1758), majd dombormű-utánzatú grisaille képeket (ezeket gyakran emlegették specialitásaiként) a pozsonyi és a budai várban. Legismertebb művei a fehérvári együttes mellett a morvaországi Sloup plébániatemplomának freskói, valamint olyan, azóta elpusztult monumentális ciklusok, mint az oberburgi Attems-kastély vagy az enzersdorfi Zinzendorf- kastély dekorációja. Sambachot már 1754- ben a bécsi akadémia tagjai között említették,42 1762-től az intézmény professzora, 1772-től (vagy 1773-tól) igazgatója, a kor egyik legnagyobb hatású festője volt.43 347 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 2. kép: Sambach, Franz Caspar: Szent Család. Főoltárkép a ferences templomban (1747) Fiatalkori nagykanizsai oltárképe már mestereitől tanult ismeretek birtokában készült, és a kompozíció alapos felkészültségű, biztos tudású művészt állít elénk. A vásznon a templom patrónusa, Szent József családja körében jelenik meg, ragyogó, olykor szimbolikus elbeszélő részletekkel: a gyermek Keresztelő Szent János adoráló angyalok között, az előtérben feltűnő, a próféciák beteljesedésére utaló alakjával, a témához szorosan nem tartozó, a szűz nemzést jelképező liliommal, vagy a kis Jézusnak kezet csókoló, s ezáltal mennyei hatalmát eláruló gyermekangyallal; kissé füstös, meleg színekkel, pompás rajzkészséggel megfogalmazva. A bensőséges hangulatú ábrázolás lényegesen többet nyújt a névadó szent egyszerű megjelenítésénél, s kvalitása alapján is fontos állomása a Sambach-oeuvre-nek. A fiatal festőre nyilvánvaló hatással volt Martino Altomonte (1657—1745) hasonló témájú, a heiligenkreuzi apátság galériáját díszítő képe.44 Nem szoros átvétele annak, de mind kompozicionális, mind részletmegoldások (az előtér adoráló angyalfigurája) megerősítik ezt a kapcsolatot. Sambach műve is hamarosan mintaképpé vált: Josef Adam Mölk (1714—1794) a weizbergi Fájdalmas Szűzről elnevezett templom oltárképén (1760 k.) már egyértelműen ezt használta feL45 A többi oltárkép kvalitását tekintve meg sem közelíti Sambachét. Rendi szenteket (Assisi Szent Ferenc, Paduai Szent Antal, Szent Didák) és más, a korban népszerű szenteket (Szent Anna, Szent Erazmusz, Szent Sebestyén, Szent Rókus) ábrázolnak. Megbízható színvonalon dolgozó szerzetes-festők készíthették őket, akik azonban meglehetősen mereven ragaszkodtak a mintául használt, egyes szenteket ábrázoló képi közhelyekhez. 46 Ez különösen megmutatkozik Szent Erazmusz oltárán, ahol a névadó szent mellett klasszikus, piramidális elrendezésbe komponálva, de belső összefüggés nélkül, más előképeket felhasználva jelenik meg a két, pestistől védő szent, Rókus és Sebestyén. Ezeknél lényegesen magasabb színvonalat képvisel a templom legkorábbi, még Berge György Kristóf által adományozott, 1695-ben készült, A keresztény ember halála című festménye. A szakralizáló-morális témájú ábrázolás középpontjában — talán nem véletlenül — Szent József látható, aki ezúttal (Szent Borbálával együtt) a jó halál védőszentként jelenik meg. A várkapitány eredetileg a kórháznak szánhatta a művet (ez a témából következik), s csak később helyezték el a szerzetesek a templomban. Alkotója Bergéhez hasonlóan Sziléziából származik, kapcsolatuk alighanem innen eredeztethető. Johann Georg Heinsch (1647—1712) 1678-tól Prágában élt, fő művei is az ottani templomokat díszítik. Elsősorban az észak-itáliai manierizmus, illetve a 17. századi spanyol barokk igézetében alkotott, utóbbi egyértelműen leolvasható a Berge által adományozott képéről is. Heinsch jezsuita volt, s miután ebben az időben a rend Kanizsán is jelen volt, elképzelhető a kép megrendelésében játszott közvetítő szerepe.47 A szobrászati alkotások közül mindenekelőtt a diadalív két oldalán álló Szent Flórián- és Nepomuki Szent János-szobrot kell kiemelnünk. Megrendelőjük szintén Batthyány Lajos gróf lehetett. Aggházy Mária a magyar faszobrászat legkiemelkedőbb művei közé sorolta a két faragványt. Szent Flórián szobrának típusalkotó mintaképe — aminek több lecsapódását is ismerjük — az 1755 körül épült pesti Gyarmataypalotát díszítette.48 Lajta Edit szerint mesterük Joseph Hilt, aki a stájerországi, Hartberg környéki rokokó jelentős szobrásza volt, és akinek fő műve a mönichwaldi plébániatemplom szobrászati dísze.49 Hilt az Egerváron és Szécsiszigeten (1760 k.)50 is tevékenykedő Philip Jakob Straub igézetében dolgozott, de hatott rá annak testvére, a főleg Mariborban alkotó Joseph Straub is. Megállapítható tehát, hogy a két kanizsai szobor a gráci rokokó hatása alatt készült. A baloldali első mellékoltárnak a feszület mögötti középképe relief-technikával, fából készült. Kvalitását tekintve kevéssé, témáját nézve viszont annál érdekesebb, hiszen egy, a tisztítótűzben szenvedő lelkeket bemutató purgatórium-ábrázolásról van szó, amely ritka, de jellegzetes típust képezett e korban;31 térbe helyezett párhuzama a R J. Straub által faragott csodálatos szécsiszigeti főoltár hátsó oldalán található. Szent János apostolnak a középkép melletti szobra Joseph Thaddäus Stammel az admonti kolostor könyvtárában álló Szent János-szobrának (1760) típusát 348 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) követi. A felsoroltak mellett Kanizsán figyelemre méltó még a Szent Anna-oltár rendkívül életszerű, friss hangvétellel megfaragott Vizitáció-csoportja, továbbá a ferences tanítást összefoglaló, gazdag ikonográfiái programmal kialakított, a megrendelő kegyúr családi címerével ékített díszes szószék is. Programjának részeként a mellvédjét három dombormű díszíti, melyek Ábrahám áldozatát, A tékozló fiú hazatérését, középen pedig Kanizsának a töröktől való visszavételét ábrázolják. Ezek nem csupán a rendi tanítás részeiként értelmezhetők, hanem mögöttes tartalmat is hordoznak: szimbolikus eszközökkel utalnak a kegyúr és a város viszonyára.52 Batthyány Lajos Kanizsa birtokának a kincstártól való megvásárlásakor, 1743-ban sikerrel hivatkozott apjának, Batthyány II. Ádámnak a vár visszavételében játszott, valóban jelentős szerepére. A birtokba való beiktatása után — a jobbágyterhek országszerte való növekedésének korszaka ez — hozzálátott a mezőváros lakossága által korábban már megszerzett jogok megnyirbálásának. 1753-ban új úrbéres szerződést kényszerített a városra, de ennek szinte aláírásától folyamatosan perben állt vele.53 A három domborműben e pereskedés képzőművészetiallegorikus eszközökkel való megfogalmazására ismerhetünk. A földesúr hivatkozik az apja érdeme — csak Ábraháméval összevethető áldozata — révén szerzett jogaira, melyeket a kanizsaiaknak engedelmességgel, földesuruk előtti, az evangéliumi tékozló fiúéhoz hasonlóan alázatos meghajlással illik viszonozni. Úgy tűnik tehát, hogy az oly nagylelkűnek ható adomány burkolt mondanivalójába fenyegető felhang is vegyül. A ferences templom és a mellette álló, hagyományosan négyszárnyú, puritán kivitelű rendház elhúzódó munkálatai után 1764-ben Kanizsán egy temetőkápolna is épült Nepomuki Szent János tiszteletére, ez a mai felső templom elődje. Elkészülte után a városban 1765-ben gimnáziumot alapító piaristák kezelésébe került. 1824-ben bővítették, toronnyal toldották, majd 1942-ben az eredeti részek lebontásával teljesen átépítették.54 1769—1771-ben az ispita házban emeltek kicsiny kápolnát Szent Márton tiszteletére. Ennek sekrestyéje, kórusa és tornya is volt, benne három oltár állt. Alapkövét április 2-án tette le Berencsi János veszprémi kanonok, kiskomáromi plébános, kerületi esperes. Alapítója gróf Saárdi Somsich Antal, aki 10 hold földet, és Inkey Boldizsár, aki 1000 forint alapítványt adott. A kápolna a ferences atyák gondozásába került. A város 1773-ban Somsich gróf adományát 51 holddal megtoldotta.55 Másfél évtizeddel később, 1788-ban (II. József ismert egyházpolitikai rendeleteinek következtében 1787-ben a kanizsai rendház is feloszlatásra került) a katonaság foglalta el a kápolnát, és gabonaraktárrá alakította át. Két évvel később, a király halála után a katonaság az épületben keletkezett károkat 62 forintos költséggel kijavíttatta (habár a Helytartótanács, illetve az Udvari Haditanács e tárgyban történt levelezése magára a ferences templomra is vonatkozhatott, amennyiben azt szintén raktárnak használták), és visszaadta a szerzeteseknek, illetve a városnak. A kolostor épülete azonban 1787-től néhány év kivételével egészen 1815-ig katonai élelmezési raktárként szolgált.56 A kiskanizsai városrészben szintén állt egy kápolna, amelyet nem sokkal korábban, a pestisjárvány után, hálából emeltek.57 Az épületet Volkra Ottó veszprémi püspök 1716. évi (Pfeiffer szerint 1715. évi) vizitációja említi először mint a Boldogságos Szűz tiszteletére emelt fakápolnát, majd ír róla az 1736. évi conscriptio és az 1748. évi canonica visitatio, 58 továbbá szól róla Padányi Bíró Márton püspök egy 1745-ben kelt, Kanizsa városához szóló levele is.59 A kápolnát 1748-ban régi fából lévőnek mondták, kívül-belül vakolva és meszelve, tégla szentéllyel, jó állapotú tetőzettel. Ekkor egy oltára volt, körülötte temető terült el. 1761-ben felújították. A munkálatok jellege pontosan ugyan nem ismert, de feltehető, hogy már hajóját is téglából falazták. Az épületet 1797. évi leégése után is újjáépítették. 1816-ban már két oltára volt. A világi építmények közül a város legrégibb, ismert barokk épülete nem a ferencesek zárdája volt, hanem a várparancsnok saját, szintén a lerombolt vár köveit felhasználó, egyemeletes, 1983-ban lebontott lakóháza, amely a mai Király és Zárda utca sarkán állt. „Berge-háznak", illetve „Városbíró házának" is neveztek. Ez állítólag 1702 körül épült,60 ezért Bergéhez kötődő elnevezése téves, mivel ő 1697-től már a bécsi Udvari Haditanács tagja, míg Kanizsán báró Schenkendorf ezredes lett a várparancsnok. 61 Egyszerű, dísztelen, nemes arányú épület volt, jelentőségét nem építészeti értékei révén, hanem az újkori Kanizsa legkorábbi állandó anyagú házaként nyerte. A barokk kor további jelentősebb objektumai az uradalmi központhoz kötődtek. Annak ellenére is igaz ez, hogy a földesúr sohasem lakott a városban, méltó szálláshelye sem épült. E tény igen fontos szerepet játszik Kanizsa barokk emlékeinek viszonylagos szegénységében. A tiszttartói házat eredetileg a város birtokát a vár lebontása után megszerző báró Gracich Jakab emeltette a vár köveiből 1705—1712 között. Ez ma a Thúry György Múzeum Fő út 5. szám alatti épülete. Nagy valószínűséggel gróf Batthyány Lajos idejében, az 1750-es és 1760-as években bővítették. Ma is látható építészeti megoldásai már bizonyos igényességet tükröznek. Egyemeletes, L alakú épület, utcai homlokzatáról nyíló boltíves kapubejáróval. Az udvar felől mindkét szint nyitott, félköríves árkádsorral, a kapubejáró feletti rész timpanonnal zárt rizalittal reprezentál. Oldalsó szárnya egy későbbi átalakítás eredményeképpen megrövidült. A hosszú időn keresztül a város Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 349 3. kép: Az egykori tiszttartói ház (ma: Thúry György Múzeum) udvari homlokzata (1705—1712) feletti földesúri hatalom jelképeként is értékelhető építmény a barokk városi paloták jellegzetes típusába sorolható.62 Valamivel később épült az ugyancsak az uradalmi igények által életre hívott nagyméretű vendégfogadó. Az utóbb Zöldfa vendéglő néven ismert épületben (Erzsébet tér 9.) ma a Bolyai János Általános Iskola működik. L alakú, kétszintes, kocsibehajtós főbejáratát az öttengelyesre lemetszett sarok-részén képezték ki. E rész tulajdonképpen a mindkét utcai homlokzattal 45°-os szöget bezáró középrizalitként is értelmezhető, amit a kvádermintás földszintivel szemben sima emeleti falán (ahol a félköríves alsóktól eltérően az ablakok is egyenes zárásúak) klasszicizáló falpillérek hangsúlyoznak. Itt helyezkedik el a város életében később gyakran szerepet játszó emelett nagyterem, amelyhez díszes rácsú lépcsők vezetnek. Valamivel később épülhetett a sörház, az utóbb cégéréről elnevezett Vasemberház (Erzsébet tér 1.). Ez többszörösen átalakított, puritán megjelenésű, tömegében tekintélyes épület, a Fő utca felőli hangsúlyosabb homlokzatán öttengelyes, kevéssé kiugró, nagyméretű, timpanonnal koronázott rizalittal, amely azonban az íves földszinti nyílásokkal együtt feltehetően már a 19. századi klasszicista átalakítás eredménye. Az uradalom a század közepén jelentős építkezéseket folytatott a városban, ahogyan ezt a vendégfogadó és a sörház is bizonyítja. 1753. szeptember 20-án a földesúr Batthyány szerződést kötött Kanizsán Mötz Ferenc kőművesmesterrel egy urasági ház építésére, később kijelölendő helyen. A munkáért Mötz előlegként 25 forintot kapott, a továbbiakban még 75 forintot.63 A források elhúzódó építkezésekre utalnak. 1760- ban Batthyány inspectora köt megállapodást Gyuren Györggyel és anyjával, Mezgár Borbálával, hogy azok telkükből egy darabot átadnak a kastély építéséhez, amiért az uradalom kukoricakertjéből kárpótolja őket.64 A család körmendi rezidenciájába 1764-ben folyamatosan érkeztek a tiszttartói jelentések az ácsokkal és a kőművesekkel való kanizsai elszámolásról, de a munkálatok még 1765-re sem fejeződnek be.65 Bár a fenti oklevelekből nem derül ki egyértelműen, hogy melyik urasági házról van szó, valószínűsíthető, hogy a tiszttartói ház átépítése és jelentős bővítése folyt ekkor, mert kastély elnevezéssel aligha illettek más épületet. 1763-ban a tiszttartó megküldi a földesúrnak az urasági ház leltárát,66 amely egy félkész épület esetén aligha készülhetett volna el, egy átépítés alatt állónál azonban igen. így tehát valószínű, hogy az épület — mely szerkezetileg nem is tűnik egységesnek — felvázolt alaprajzát és kiképzését 1753 és 1765—1766 között nyerte el. A tervező személyére nincs adatunk. Mötz Ferenc nem építő-, hanem kőművesmester, aki350 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) nek szerződésében később kijelölendő helyről van szó, ami bonyolítja a képet. A százforintos tiszteletdíj nem túl magas, egy kőművesnek azonban nem is túl alacsony, ha meggondoljuk, hogy Franz Allio császári építőmester 1729-ben ötven forintért plusz napidíjért szerződött a zalaegerszegi megyeháza tervezésére és építésének vezetésére. Ez az összeg az építkezés teljes idejére összesen 370 forintot tett ki.67 Elképzelhető az is, hogy Mötzöt az uradalmi vendégfogadó építésére szerződtették, és a számadások egy része is erre az épületre vonatkozik. Az uradalmi építkezések mellett a megyének és az egyháznak is voltak jelentősebb épületei a városban. Bár építéséről nincs írott forrásunk, és magát az épületet sem ismerjük eredeti formájában, tudjuk, hogy gróf Batthyány Lajos 1765-ben a piarista gimnázium számára 500 forintért megvásárolta a megyétől az akkorra már öregnek mondott kvártélyházat.68 Feltehetően tekintélyes méretű, de puritán, a katonaság által lepusztított épület volt, mely a 18. század derekán vívott két háború befejeződése után kaphatott új funkciót. Ennek megfelelően később át is alakították, és új formájában 1919-ig állt.69 Az épületben lehetett a piaristák házi kápolnája is, melyet talán még a laktanya számára alakítottak ki. Nincs adatunk az első, már emeletes Városháza építésének idejéről sem, azt viszont tudjuk, hogy az 1780- as években — több lakóházzal együtt — leégett, helyében 1787-ben újat emeltek. Küllemét egy, az 1860-as években készült fotóról rekonstruálhatjuk, melynek tanúsága szerint egyemeletes, egyszerű épület volt, földszintjén bolthelyiségekkel. Egy további emelettel való bővítéséről a Városi Tanács már 1836-ban rendeletet hozott, a tervek elkészítésére azonban csak 1863- ban került sor. Egy későbbi döntés értelmében végül az egész épületet lebontották, s a helyére épített újat 1873-ban adták át.70 Nagykanizsa barokk objektumai közül az egyik legismertebb a Szentháromság-emlék. A barokk korban az egy-egy nagyobb megrázkódtatás (járvány, baleset, tűzvész stb.) utáni fogadalomból állított, ún. votív szobrok rendkívül népszerűek voltak. A települések központjában Mária vagy a Szentháromság, esetenként a tűztől óvó Szent Flórián, illetve a pestistől védő Szent Rókus és Szent Sebestyén, a vízenjárókat oltalmazó Nepomuki Szent János vagy egyszerűen a megfeszített Krisztus, a szőlőhegyen a termést védő Szent Orbán vagy Szent Donát tiszteletére emeltek szobrot. Ezek jól mutatják, hogy a korszak szent-kultusza az élet szinte minden területére kiterjedt, és változatos szobrászi alkotásokban került kifejezésre. A Szentháromság- kultusz kibontakozásának teológiai hátterét a három fő rossz, a pestis, a (hazánkban elsősorban a pogány törökkel folytatott) háború és az éhínség elleni küzdelem szolgáltatta, melyekkel szemben csak a három fő jó, vagyis a Szent Háromság veheti fel a küzdelmet.7'' A kanizsai Szentháromság-emlék Inkey-címeres felirata szerint „...Consecrat (Balthasar Inkei) Ao. 1773 (Theophilus Boheim) Fecit". Ezzel szemben tudjuk, hogy a fogadalmat tevő Inkey Boldizsár már 1758-ban kérte levélben Padányi Biró Márton veszprémi püspököt, hogy engedje meg kanonokjának, Berencsi János kiskomáromi plébánosnak és kerületi esperesnek az elkészült emlék megáldását, egyszersmind bízza is meg őt ezzel.72 A püspök teljesítette a kérést. Halis idézi Bakónaki Timót kanizsai ferences gvárdiánnak gróf Batthyány Lajos nádorhoz, Kanizsa kegyurához a szobor felállítása tárgyában intézett levelét (1758), amelyből kiderül, hogy az állíttató Grácban készíttette a szobrot.73 Kétségtelen, hogy a szoborcsoport a Szentháromság- kultuszt erősen szorgalmazó Padányi Biró püspök által 1750-ben emeltetett veszprémi emlék74 nyomán készült. A Szentháromság-emlékek középeurópai prototípusa a 17. század vége óta a bécsi Grabenen áll, amelynek hatására a 18. század elejétől Magyarországon is számos hasonló jellegű emlék készült. A veszprémi az egykori pesti szobor75 típusát követi. A kanizsai szobron a pesti és a veszprémi monumentumhoz hasonlóan a Szentháromság központi, háromszögletű pillér tetején trónol a felhőkön, a pillér lábazati posztamensén a globuson térdelő Szeplőtelen Szűz látható, körülötte, önálló oszlopokon a három magyar szent uralkodó, István, László és Imre, továbbá Keresztelő Szent János és Páduai Szent Antal áll. A szobor közepes kvalitású, szobrászi megoldásai sematikusak. A Boheim nevet máshonnan nem ismerjük, talán a gráci kőfaragó céh egyik mesterét nevezték így. Maga a név cseh származásra is utalhat.76 A hányatott sorsa folyamán többször helyet váltó, eredetileg a város főterén álló szoboregyüttes ikonográfiái programja nem túlságosan bonyolult. Az oszlop tetején, vagyis a mindenség csúcsán triumfáló Háromság alatt Mária a föld királynőjeként, szűkebb és közvetlenebb értelmezésben mint Patrona Hungáriáé jelenik meg. A Regnum Marianum gondolatkört a három szent uralkodó, köztük a korona révén az egész országot Mária oltalmába ajánló Szent István megjelenése is megerősíti, akik igen gyakori szereplői a kor oltárainak és szoborkompozícióinak. Az egyik legnépszerűbb szent Keresztelő Szent János, szegényes ruhájával és a karjában tartott báránnyal („Ecce Agnus Dei, qui tollis peccata mundi!") a bűnbánatra és bűnbocsánatra utal, hiszen Inkey fogadalmát bűnei miatti penitenciaként tette. Páduai Szent Antal a ferencesek kedvelt szentje — aki maga is franciskánus volt —, alighanem a szerzeteseknek tett gesztusként került az együttesre. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha már nem igazán színvonalas mestert választott a mecénás, miért Grácban rendelte meg a szobrot. Közelebb nem működött-e olyan szobrászműhely, amely elkészít351 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) hette volna? A kérdésre nem könnyű egyértelmű választ adni, de néhány tény mégis a segítségünkre lehet. A kanizsai polgárok lajstromában - bár a városi lakosok jelentős része nem szerepelt benne — 1745—1765 között egyetlen képfaragót jegyeztek fel, a stájerországi Feldbachból 1763. március 5-én érkezett Liebundt Antalt.77 1758-ban, a szoboregyüttes állításának valószínű évében tehát nem tudunk Kanizsán működő szobrászról. A második megfontolásra intő tény, hogy a kanizsai Szentháromság- emlék e vidéken (ahol jelentősebb város nemigen volt) a típus meglehetősen korai képviselőjének számít. A hasonló emlékek nagy része a környéken a század második felében, főleg utolsó harmadában készült, elsősorban az 1750-es évek elejétől működő keszthelyi kőfaragócéh tagjainak köszönhetően.78 Az ő tevékenységük Kanizsa környékére — Festetics Kristóf miklósfai templomépítkezését nem számítva — ismereteink szerint később sem terjedt ki, és ekkor még talán kevésbé is volt ismert. Kanizsa stájer kapcsolatai — mint ezt J. Hilt feltételezett itteni munkáival vagy a ferences templom főoltárképét mintaképül használó J. A. Mölk weizbergi képeivel kapcsolatban említettük — művészeti téren is hagyományosan jók voltak. Inkey számára — bár mint látni fogjuk, mecenatúrájában nem kiemelkedő művészi alkotások megrendelésére törekedett — kézenfekvő lehetett a nem túl távoli, jelentős kulturális kisugárzó erővel bíró Grácban keresni művészt, akit mintaképe kiválasztása céljából nyilván Veszprémbe is elküldött. Azokon a településeken, amelyek egykor ugyan nem, de ma a városhoz tartoznak, három barokk szakrális emlékre és egy kastélyra kell kitérnünk. Miklósfán, az egykori Somogyszentmiklóson 1763—1765-ben a földesúr, gróf Festetics Kristóf emeltetett — minden bizonnyal uradalmi építészével, Hofstádter Kristóffal — kisméretű, de annál pompásabb templomot. Alaprajza a gyakoribb hosszházas megoldással szemben centrális, négykaréjos. Kicsiny tornya az ovális középterét fedő kupola közepére nehezedik. A belső térben érdekes, sejtelmes hatást vált ki, hogy a megvilágítást két ritka sorba elrendezett, kicsiny, lapított kör alakú ablakon át kapja. Az építtető keszthelyi homokkőből faragott, rokokó címere a bejárat fölött díszlik. Ezt a kapu- és ablakkeretekkel együtt feltehetően az a Thomas Naderer (1729—1775) faragta, aki a keszthelyi kőfaragócéh tagja volt, és több munkája is ismeretes.79 A kupolát Mária koronázásának festett jelenete díszíti, a csegelyekben a négy evangélista figurájával. Festőjét nem ismerjük, legfeljebb közepes kvalitású, bécsies iskolázottságú mester, aki koncentrikus komponálási módjával a bécsi akadémia 1762-ben elhunyt nagyhatású professzorának, Paul Trogernek hatását mutatja. Sematikus figurái kevés egyéni leleményről tanúskodnak, a jelenet összhatásában, levegős csoportfűzésével mégis bizonyos nagyvonalúságot mutat. A miklósfai templomot nyilvánvalóan mintaképül felhasználva emeltetett alig néhány évvel később, 1768-ban Inkey Boldizsár a középkori Lazsnak falu területén kálvária-kápolnát. Ennek helyén Umsunst János már 1702-ben állíttatott kálváriát,80 ezt bő- 4. kép: A miklósfai plébániatemplom (1763—1765) 5. kép: A lazsnaki kápolna (1768) 352 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) víttette és újíttatta meg Inkey. Alaprajza szintén centrális, karéjos, alája családi temetkezőhelyül szánt kriptát is építtetett a megrendelő földesúr. Az épület keleti oldalán félkör alakban, fülkékben elhelyezett stációk álltak. A három keresztet három szoborfülkébe helyezték el, a középső igen kvalitásos művész által faragott, nagyméretű fa korpusza ma a nagykanizsai Thúry György Múzeumban található. Maga a kápolna igényes kiképzésű épület. Kupola fedi, közepén nyolcszögletű dobbal. Faragott kőkeretes bejáratát — ezt egykor miklósfai mintára az Inkey-címer díszítette — két elegáns, korinthoszi fejezetű lizéna-pár fogja közre. A bejárat felett, a háromszögletű középső oromzat csúcsán, valamint a kerítő fal kovácsolt vaskapujának két pillérén Mária és Mária Magdolna kőből faragott szobrai álltak. Kupoláját belül freskók ékítették, és berendezését is ismerjük. A régi felvételek — bár az oltárkép nem látszik — jól mutatják a keruboktól közrefogott nagyméretű tabernákulumot. Ugyancsak Inkey Boldizsár a mecénása a förhénci szőlőhegyen 1761-ben épült kis barokk kápolnának. Ez az egyszerű, dísztelen, hosszházas épület Palin, a birtokközpont közelében áll a homlokzaton ülő, hagymasisakos középtoronnyal és íves záródású szentéllyel. Egykori berendezése nem maradt ránk, jellege és mérete azonban következtetni enged az urasági központ környékén történő szőlőművelés jelentőségére. Az 1760-as évek tehát a templom- és kápolnaépítések évtizedét jelentették. 1761: kiskanizsai és förhénci kápolna, 1763—1765: miklósfai templom, 1764: Nepomuki Szent János-kápolna, 1768: lazsnaki kápolna, 1769—1771: ispita kápolna. Ez nem csupán Nagykanizsára és környékére, hanem az egész megyére jellemző. A megnövekedett építési kedv mögött a fellendülő vallási buzgóságon túl valószínűleg egyéb, nyomósabb indok is rejlik. A század első felében a török háború, majd a Rákócziszabadságharc hosszú időre kiható gazdasági megrázkódtatást és meglehetősen alacsony színvonalról induló, csak igen lassan javuló életkörülményeket eredményezett. Az anyagi konszolidációt a Mária Terézia trónra lépése (1740) utáni újabb háborúk törték meg. A sok teherrel járó osztrák örökösödési (1740—1748), majd a hétéves (1756—1763) háború lezáródásával időben egybeestek, nyilván össze is függtek a királynő gazdaságélénkítő rendelkezései. Ezek sok területen az ellentétek kiéleződését vonták maguk után (jobbágyok elégedetlensége, a nemzeti érzület előtérbe kerülése), másfelől a lakosság, s ezen belül különösen a tehetősebb nemesség anyagi helyzetének érezhető javulását eredményezték. Az 1760-as években általános gazdasági fellendülés kezdődött. A most már tartós anyagot felhasználó építkezések számának gyors növekedése nyilvánvalóan ennek a folyamatnak köszönhető. A fellendülés egyik haszonélvezője a kanizsai Szentháromság-emléket állító, a lazsnaki és a förhénci kápolnát is emeltető Palini Inkey Boldizsár (1726—1792), akinek birtokközpontja a ma Nagykanizsához tartozó Palinban volt. Inkeynek a kort ragyogóan jellemző alakját, maga alakította körülményeit, a gazdálkodó nemességet jól példázó művelődési igényeit érdemes egy kicsit alaposabban szemügyre venni. Kiindulási pontként vegyük szemügyre Inkey Boldizsár kastélyát. Jellegzetes középnemesi rezidencia, mely oldalszárnyakat nélkülöző, földszintes tömbje ellenére is középrizalitos, tekintélyes épület volt, százezer holdra rúgó birtokainak központja, a nagyhatalmú uraság lakóhelye. Még apja, Inkey János építtette, valószínűleg nem sokkal az után, hogy 1721-ben III. Károlytól királyi adományt kapott többek között Palinra is.81 A pompás, angol rendszerű parkjában mesterséges ligetekkel, tavakkal, hintákkal, virágoskertekkel, óriási fákkal övezett kastély fénykorát Boldizsár alatt élte, legalábbis Halis István az ő személyéhez köti a — rendszerét tekintve így igen korai — park létesítését, írásos említését azonban csak 1832-ből ismerjük.82 Mindebből ma már semmi sem látszik. Azt is tudjuk, hogy az épületben volt külön kápolna, ahol házi káplánja, engesztelésül az uraság bűneiért, naponta misét mondott,83 működött könyvtáros saját szobával és könyvszekrénnyel,84 és volt egy akár kisebb hangversenyteremnek is használható, hatalmas ebédlő.85 A kastély mellett a tiszttartók lakásai, méretes magtárak és gazdasági épületek álltak.86 E központból irányította az uraság tekintélyes birtokait, és intézte a köztisztségei által reá rótt feladatokat. Inkey Boldizsár a 18. század második felében Zala megye legnagyobb birtokosai közé tartozott, és egyben a megye egyik legérdekesebb és legellentmondásosabb alakja volt. Szomszédai virágzó gazdaságát irigyelték, jobbágyai hirtelen haragjától, könnyen eljáró kezétől rettegtek, talán ugyanezek a templomban adakozó jámborságát áldották. Régi nemesi családból származik, őseit még inkei Lóránth néven ismerjük. A zalaszentbalázsi plébánia História Domusa őrizte meg azt a valóságot minden bizonnyal nélkülöző néphagyományt, mely szerint a család őse Inkéről származott, és Palinban volt disznópásztor. A sertések őrzése közben összetalálkozott az egyedül sétáló kanizsai török pasával, akit megtámadott, megölt, és fejszével levágott fejét felvitte Bécsbe a királyhoz. Tőle jutalmul akkora birtokot kapott, amekkorát lóháton egy nap alatt tudott bejárni, továbbá nemességet, és az Inkey elé a palini előnevet. A valóságban a nemesség jóval korábbi, még az Árpád-korra vezethető vissza, az előnév pedig későbbi. Nagy Iván Inkey Boldizsár nagyapját, a 17. század végén élt Ferencet he353 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) lyezi a családfa élére. Az ő fia Inkey János (1673— 1747), aki még mint Inkei Lóránth nyert jelentős királyi adományt többek között Palinra is, s ennek nyomán vette fel a palini Inkey nevet. 1717—1732 között Zala megyei alispán volt (ezt a tisztet viselte Somogyban és Vasban is), 1735-ben királyi tanácsos, több alkalommal (1714—1715, majd 1722—1723) országgyűlési követ.87 Az egerszegi megyeháza építése (1730—1732) előtt, az 1720-as évek második felében palini kastélya, ahova három megye urai jártak ügyeik intézésére, fontos központja lehetett a zalai adminisztrációnak is.88 Négy fia közül az egyik pálos szerzetes lett, egy másik korán meghalt. A mintegy ötvenezer holdas birtokon Gáspár és Boldizsár osztozott. Előbbi az iharosberényi ág megalapítója, Boldizsár a palini ág őse, aki elsősorban gazdálkodással foglalkozott. 1751-ben főszolgabíró, 1754—1759 között Zala vármegye alispánja, 1763-ban és 1784-ben táblabíró, királyi tanácsos. Jeles birtokgyarapító, elsősorban Kanizsa környékén vásárolt földeket, de a Muraközben, a horvátországi Kőrös megyében, továbbá Vas és Sopron megyében is voltak uradalmai. Halálakor mintegy százezer holdat hagyott örököseire, elsősorban három feleségétől született hat fiára. A szétszórtan fekvő birtoktesteket majorságokká alakította, öt uradalomba (Palin, Rigyác, Nagyrécse, Belica, Raszinya) szervezte, és a palini kastélyból kormányozta. Kemény, szigorú gazda volt,jobbágyai sokszor panaszkodtak a rájuk nehezedő súlyos terhek miatt. Nem véletlen, hogy Zalában az Inkey-birtokokjobbágyai élenjártak az elégedetlenségben, a nehéz években azonban meg is segítette őket, így 1788-ban, amikor az átvonuló katonaság szinte letarolta Zala megyét. Nagy gondot fordított a gazdálkodás korszerű formáinak kialakítására, erre példa, hogy a külterjes juhtenyésztéssel szemben a szarvasmarhatartást szorgalmazta. Földjeinek hasznát birtokvásárlásra és kereskedésre fordította, sokat pereskedett, ugyanakkor kora egyik legjelentősebb mecénása is volt.8'' Zabolázatlan temperamentumáról számos legenda maradt fent. Bűnbánó zarándoklaton három alkalommaljárt Rómában, négyszer Lorettoban, egyszer Prágában. A heves, indulatos természet és a nagyvonalú, kegyes adakozókészség alighanem összefüggött, mutatván, hogy előbbi súlyos belső konfliktusokat okozott a nagybirtokossá lett Inkeynek. A már említetteken túl az ő donációjának köszönheti létét a nagyrécsei (1752—1755), a rigyáci (1762), a zalaszentbalázsi (1781) és a raszinyai (1792 után, az itteni donátori kötelességet végrendeletében hagyta fiaira90) templom, és ő újíttatta meg a magyarszerdahelyi egyházat (1772) is. Nagyrécsén a templom mellé (talán a Iorettoi szerviták hatására) szervita rendházat is akart alapítani. Puritán épülete el is készült, de tervét megváltoztatva — ugyanis a rend zalai letelepítését Mária Terézia nem engedélyezte számára — utóbb más funkciót adott neki. Fiainak a halála után készült osztálylevele néhány érdekes adalékkal szolgál az elhunyt művelődési igényeire. Ezek az adalékok nem csupán árnyalják, de meg is erősítik a fentiekben kialakított képet. A hagyatékban 43 kötetnyi könyvet említenek, amelyeket azonban fiai, az örökösök nem sokra becsültek, s nem is osztottak fel, hanem a palini kastélyban hagytak. Összehasonlításul említjük, hogy Inkey Boldizsár Ferenc nevű fiának könyveiről 1821-ben készült lajstrom szerint a lakhelyéül szolgáló bellicai kastély könyvtárában 1688 kötet volt." Boldizsár uraság birtokában volt egy könyv Magyarország törvényeiről, bár a címét az osztálylevél nem írja, így csak találgathatunk, vajon Werbőczy Hármaskönyvéről lehet-e szó; volt továbbá egy német—latin szótár, egy könyv a franciák históriájáról, azon kívül VI. Károly törvénykönyve, egy német nyelvű földrajzkönyv, egy szintén német katekizmus, egy-egy egészségügyi és építészeti (a magazin-építésről szóló, címét nem tudjuk) szakkönyv, ezeken túl néhány történelmi, teológiai és filozófiai mű. Magyar nyelvű nincsen közöttük, hat könyv latin, tizenhét francia, a többi német nyelven íródott. Érdekes, hogy franciául az összeírok nem tudhattak, mert a többi könyvet tételesen említik, a francia nyelvűeket — egy teológiai munka kivételével — csak így: „különféle könyv franciául 16". Kevéssé tarthatjuk valószínűnek, hogy Inkey naponta forgatta, vagy nagyobb becsben tartotta volna a könyveket. Az, hogy e néhány kötet kedvéért külön könyvtárost tartott, azt sejteti, hogy nem maga keresgette, ha valaminek utána akart nézni, talán nem is igazán ismerte saját könyvtárát. A kor általános nemesi műveltségéhez szükséges irodalmat feltehetően részben örökölte, részben összegyűjtötte, de maga nem foglalkozott vele, s fiait sem nevelte a könyvek megbecsülésére. Az osztálylevél szerint a palini kastély falain összesen négy kép függött. Három bibliai témájú (Heródes ábrázolása, Jézus születése, Keresztrefeszítés), a negyedik Inkey Boldizsár portréja.''2 Az uraság nem érezhette szükségét, hogy ősei, családtagjai arcképével vagy a korban divatos mitológiai, illetve történelmi jelenetekkel, tájképekkel díszítse kastélyát. Úgy tűnik, számára az írott kultúra és a művészet csak periférikus jelenség volt. Inkey Boldizsár donációinak jellege tipikusnak mondható. Inkey nagybirtokos, azonban mentalitásában és tisztségeiben nem emelkedett felül középnemesi voltán. Százezer holdas, jól kézben tartott birtoka lehetővé tette volna a kor divatját követő, cour de honneur-ös, elegáns, emeletes kastély emelését az apjától örökölt földszintes épület bővítésével. Tudta azonban, hogy társadalmi rangja ezt 354 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) nem igényli, sőt, talán lehetővé sem teszi. Minden jel arra mutat, hogy számára nem is a reprezentáció volt az elsődleges fontosságú. Palin elsősorban nem a nagybirtokos udvartartásának, hanem birtokai központjának és irányítóinak adott otthont. Az angolkert kialakítása mégis azt mutatja, hogy a korízlés nem hagyta érintetlenül, de csak a praktikumot szem előtt tartva követte. Ezt mutatják említett építkezései is. Tudta, hogy jobbágyainak szüksége van templomra, meg is építtette, de került minden feleslegesnek tűnő kiadást. A nagyrécsei szervita rendházat a lehető legpuritánabb külsővel, erősen redukált mérettel és elrendezéssel terveztette, pedig lehetőségei mást is megengedtek volna. Egyéb donációinál sem hívott nevesebb művészt, nem engedélyezett a feltétlenül szükségesnél több díszítést. Ez alól csupán a saját sírkápolnája képez kivételt, amellyel talán önmaga személyére kívánta felhívni az utókor figyelmét. Anyagiak bőséggel álltak a rendelkezésére, ezekből kegyes alapítványokra is áldozott: föltehetően lelkiismereti okból például 3000 forintos alapítványt tett a váti szervita rendház javára,93 avagy 1771-ben Szent Ferenc, illetve Szent Antal tiszteletére oltárt állíttat a felsősegesdi ferenceseknél.94 Építkezései és hagyatéka egyszerre állítják elénk a nagylelkű mecénást és a nem túl kulturált, de praktikus, pénzét kézben tartó, elsősorban birtokait fejlesztő, gondos gazda képét. A művelődés egyéb szegmensei a barokk korszakában alig hagytak máig ható nyomot a város arculatán. Bár a polgárosodás együtt jár a műveltségi szint emelkedésével, a fejlődés lassú, még a század közepéről is csak szórványos adataink vannak. Ennek egyik sajnálatos oka a városi és a kolostori levéltár pusztulása. A század derekán (1749) van adatunk a ferences lelkiséget világi körülmények között megélni próbáló kordások egyesületének működéséről. E testület a rend kolostorai mellett az ország számos településén létrejött, például a szintén zalai Búcsúszentlászlón, ahol a kanizsaihoz hasonlóan oltárt is állíttatott.95 A vallásos társulatok a kor polgári kezdeményezéseinek legjellegzetesebb hajtásai, amelyek a vallásos buzgóság különböző aspektusaira helyezték a hangsúlyt, közös volt bennük ugyanakkor a mélyebb lelki élet közösségi megélésének igénye. A kordaviselők testvérületét 1585-ben alapította V. Sixtus pápa Assisiben, hazánkban 1630-ban honosodott meg. Tagjai között számos előkelő, főpap és arisztokrata neve is előbukkan. Csak felnőtteket fogadott soraiba, akik felvételükkor életgyónást tettek, kötelezték magukat minél több jótéteményre, továbbá Szent Ferenc tiszteletének terjesztésére, a Szeplőtelen Fogantatás, Szent Ferenc, Szent Antal és Portiuncula ünnepén közös gyónás és áldozás végzésére, egymás segítésére, a szegények istápolására, tagtársaik temetésén és gyászmiséjén való részvételre.96 Kanizsán valószínűleg aktívan közreműködtek az ispita működtetésében. Az egyleti halotti könyvben szereplő, már említett 1769. évi első bejegyzés annak bizonyítéka, hogy nem csupán a zsidó hitközség, de az annak kebelében — más városokhoz hasonlóan — működő Chevra Cadisha (Szentegylet) vallásos és kegyes egyesület megalakítása is korábban történt ennél az esztendőnél. Célja elsősorban a betegápolás és a halottaknak való végtisztesség megadása, a temetési szertartások és szokások pontos betartása. Pompás miniatúrákkal illusztrált kéziratos kódexe a következő korszakhoz kötődik. Annak ellenére, hogy az 1780 előtti évtizedekre mint az írni-olvasni tudás terjedésének időszakára tekintünk, az írásbeliség ekkori helyzetéről nem lehetnek illúzióink. A mezővárosoknak a falvakénál ilyen szempontból lényegesen jobb volt a helyzete, az írástudással kapcsolatos felfogás azonban itt is csak a század közepétől kezdett megváltozni. Az 1740-es években Zalaegerszeg város tanácsában még csupán a jegyző volt író-olvasó ember.97 Egy 1768. évi összeírás szerint azoknak a falvaknak az aránya, ahol az elöljáróságból legalább egy ember tudott írni, országosan 2,7%. A Dunántúlra vonatkoztatva lényegesen jobb volt a helyzet, Veszprém megyében például ez az arány 8%.98 A következő évtizedektől a városi esküdtek mind nagyobb része vált írástudóvá. Azelőtt a legrégebbi események között gyakran Kanizsa visszavételére hivatkozó kollektív emlékezet megfellebbezhetetlen volt, azonban két-három generációnyi időnél nem terjedt messzebb. Helyét — mindenekelőtt a hivatalos ügyintézésben — egyre inkább a leírt szöveg vette át. Az írás használatánál azonban lassúbb volt az írástudás térhódítása.99 Az ifjúság növekvő hányada magát a betűvetést már tanulta — bár a Ratio Educationis kiadásáig (1777) a szinte mindig plébániákhoz vagy rendházakhoz kötődő elemi iskolák jelentős részében a legfontosabb a fennálló rend alapjainak, a katekizmusnak és az egyházi énekeknek az oktatása volt100 —, a mindennapokban azonban alig alkalmazta. Inkey Boldizsár esetéből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a környék egyik legnagyobb birtokosa az 1790-es években rendelkezett ugyan néhány könyvvel, forgatni azonban nemigen forgatta, és talán becsülni sem becsülte őket. A városi lakosok többségének aligha tellett pénzéből és igényeiből könyvekre. 1760 előtt számottevő könyvgyűjtemény Zala megyében még egyáltalán nem volt.101 Az értelmiségi réteg gyarapodása országosan is csak az 1770-es években indul meg, ami az ekkor alapított királyi akadémiákkal függ össze.102 A társadalom legszélesebb rétegei számára, beleértve a mezővárosok lakosságát is, a 18. század folyamán a nyomtatott szöveg a Szent355 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) íráson túl a magyar nyelvű egyházi propagandában, az imakönyvekben, a kalendáriumokban és a ponyvairodalomban, magyarázó szöveggel ellátott szentképekben testesült meg.103 Az 1765-ben alapított piarista gimnázium az egész megye legkorábbi középfokú oktatási intézménye, a műveltség általános szintjére kifejtett hatása azonban csak valamivel később, inkább már a következő korszakban erősödik meg. Hozzá kötődően érkeznek majd Kanizsára — még fiatalon és a rend szokásai szerint csak rövid időre — olyan, jelentős szerepet csak később játszó szerzetes-tanárok, mint 1768—1769-ben a bölcseleti tanulmányait még be nem fejező Simái Kristóf (1742—1833), utóbb a magyar drámairodalom jelentős alakja, vagy 1771—1772-ben a később neves történésszé lett Bolla Márton (1751—1831).104 A piaristák gimnáziumának falai között, a diákszínjátszás keretében kezdenek kibontakozni a színházi élet csírái. Korábban legfeljebb vásári komédiások szórakoztatták a közönséget, vagy alkalmi templomi, vagy azon kívüli misztériumjátékokkal igyekeztek a vallásos buzgóságot elmélyíteni. Bár mai értelemben a diákszínjátszás sem nevezhető rendszeresnek, megindulásakor (az első előadást 1781. október 10-én tartották105), előadói bizonyos alapképzettséggel már rendelkeztek e téren, ami mindenképpen a művészeti ág iránti igények növekedését mutatja. II. A KLASSZICIZMUS ÉS A ROMANTIKA KORA 1780—1849 Bár II. József uralkodásának a felvilágosodás eszméire alapozott és az Impérium Romanumot külső jegyekben is mintaképének tekintő évtizede (1780— 1790) hazánkban nem eredményezte az előző korszak eszmeiségére épülő barokk művészet gyors háttérbe szorulását, a klasszicizmus erőteljes térhódítása már az Isidore Canevale által tervezett váci székesegyház felépítésével (1763—1777) megkezdődött. Meg kell jegyeznünk, hogy a katedrális nagyméretű kupoláját még Maulbertsch késő barokk freskói díszítik. 1780 után az építészetben sokasodnak a klasszicista stílusjegyek: nagyméretű oszlopok, timpanonok, kupolák, az egyenes vonalak dominanciája, a hűvös racionalitás. Az ábrázolóművészet alkotásaiból fokozatosan eltűnik a barokkos pátosz és a sokszor kuszaságig lendületes teatralitás, a tematikában előtérbe kerülnek a világi elemek, köztük is különös hangsúlyt kapnak a király központosító törekvéseivel való szembeszegülést reprezentáló nemzeti-történeti témák — eleinte paradox módon még a barokk festők utolsó generációjának, Maulbertschnek, Dorffmeisternek ecsetjén. A nemzeti érzelem kifejezésének csúcspontját a Szent Korona Budára hozatala jelentette a király 1790. febr. 21-én bekövetkezett halála után. A barokk művészet a 19. század elején hozza utolsó hajtásait, utána már csak elszigetelt jelenségként szerepel. A klasszicizmus mint korstílus mellé a reformkorban felzárkózik a romantika, s korszakunk második felében, 1820 után a kettő már párhuzamosan fejlődik. A felvilágosodás hatására — annak ellenére, hogy az 1792-től egészen 1835-ig uralkodó I. Ferenc következetesen konzervatív politikát folytatott — a vallásos világkép hegemóniája már a 18. század végén megtört. Ebben szerepet játszik az is, hogy a Regnum Marianum eszméin a felvilágosodás mellett II. József vissza nem vont türelmi rendelete is egyre jelentősebbé vált. A protestánsok szabad vallásgyakorlata (és kiépülő iskolarendszere) sok-sok következményhez vezetett, a katolikus gondolkodás kizárólagosságának megkérdőjelezésétől az általános műveltségi szint erőteljes emelkedéséig. Utóbbiban közrejátszott az állami oktatás fejlődése, a nyelvújítás és a nemzeti nyelv ápolása, a nyomtatott sajtó elterjedése, valamint a színjátszás iránti egyre fokozódó érdeklődés is. A felvilágosodás és a reformkor elsősorban a nagyobb városokban jelentkező mind élénkebb kulturális pezsgése Kanizsán csak korlátozott mértékben, elsősorban szellemi téren figyelhető meg. A városközpont jelentősebb objektumai, a ferences kolostor, a piarista gimnáziummá lett kvártélyház, az uradalmi épületek, a városháza, az ún. harmincados ház (a későbbi Sóhivatal), a kápolnák már 1780 előtt megépültek. Korszakunk legjelentősebb építkezése a zsinagógáé lesz, mellette elsősorban a Nepomuki Szent János-kápolna bővítését és néhány klasszicizáló polgárház építését kell megemlíteni. Az erre járó utazók meglehetősen egybehangzó véleménye alapján a város általános képe eléggé lesújtó volt. Különösen kedvezőtlen képet festett e „csúf házhalomról" 1810-ben készült útleírásában Vlagyimir Bogdanovics Bronyevszkij fiatal orosz tengerésztiszt; Richárd Bright angol utazó szerint 1815- ben a városnak mindössze két vagy három elfogadható utcája volt.106 Ebben már közrejátszottak az 1810-ben végzett első útjavítási munkálatok is: ekkor téglázták ki az Ispitál (Ady) utcát.107 Horváth Gyula még 1861-ben is úgy tudósít, hogy Kanizsa „házai csak a piacz táján készülvék kőből, téglából, s ha egyéb részén is van valami erősebb anyagból, igen nagy ritkaság az, mivelhogy követ, kovát az egész vidéken nem találni, s kénytelen a lakosság 356 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) nagyobb része sövényből, sárból, fából építeni, mely épületek majdnem mind nedvesek, a kő ugy mint a tégla vagy a sövény, innét aztán a városban napi renden vannak a görvélyes, csúzos, kóros betegségek, melyek igen makacsul szegődnek ellene a gyógyításnak. Nem ritkán fordul elő váltóláz is."108 E nem túl szívderítőnek leírt környezetben élő lakosság túlnyomó többsége vallását tekintve továbbra is katolikus, de élénk belső életet él a templomot is emelő izraelita hitközség. 1845. július 19-én hivatalosan is megalakul az evangélikus egyházközség. Előbbi egy 1784. augusztus l-jén kelt szerződésben telket vásárolt gróf Batthyány Lajostól temető létesítésére, mivel régi temetőjük megtelt.109 Emiatt a zsidók hitközségének működése mögött már több évtizedes múltat sejthetünk; 1786-ban iskolát alapított, s az 1806-ig működött.110 Korszakunk végén, 1841—1846 között kiemelkedő vezetője Löw Lipót (1811—1875), aki sokat tett a gyülekezet szervezése, az iskoláztatás (az elemi fiú- és leányiskola új épületének felépítése, az iparosképzést elősegítő egyesület alapítása) és a magyar nyelvhasználat érdekében; először prédikált zsinagógában magyarul. Löwnek emellett számos publikációja is megjelent.111 A haladást elősegítő törekvéseinek gáncsolása azonban elkedvetlenítette a köztiszteletben álló főrabbit, ezért távozott a városból Pápára.112 A kanizsai zsidóság vallásgyakorlásához szorosan kötődik a hitközség keretein belül működő jótékonysági és vallási egyesület, amelyről a Chevra Cadisa két fennmaradt kéziratos könyve tanúskodik. Az egyik a betegápolási könyv, a Bikkur Cholim, melyet 1802-ben nyitottak, bár kötéstábláján az 1782-es dátum szerepel. A másik könyvet, a Pinkaszt az egylet tevékenységéről vezették, bejegyzései 1769-től kezdődnek. Több részből áll, melyek a betegápolásra vonatkozó törvényeket, a betegekkel és a halottakkal való foglalatosság, illetve a kötelező gyász szabályait, kegyes szövegekből való szemelvényeket, a kanizsai zsidó kórház javára adakozók névsorát, továbbá végrendeleteket tartalmaznak. Egyik eleme, a Pokol traktátusa, amely részlet a Másszechet Géhinnomból, miniatúrákkal illusztrált, s ezek naiv stílusuk ellenére is kiemelkedő jelentőségűek. Témájuk szerint részben a pokol szenvedéseit, részben a temetést megelőző, illetve azt követő szokásokat jelenítik meg négy, illetve kilenc képben. Az ábrázolások különös érdekessége, hogy keretezésüket népies virágmotívumok dekorálják. Készítőjük a kaboldi születésű Jicchák Eisik, aki képeit a prágai Chevra Cadisha 1782-ben készült freskói nyomán, azoknál egy évtizeddel később (1792), Kanizsán készítette.113 A korszak legjelentősebb építkezésére, a zsinagóga emelésére az uradalom hathatós segítségével 1807-től vállalkozott a hitközség, amikor az 1745-ben emelt korábbi, az uradalmi sörfőzdében, a Kis Sörházban lévő imaházuk már régen nem felelt meg a követelményeknek.114 A telket Batthyány Fülöp herceg, a város kegyura ajándékozta, s az ő feltehetően körmendi uradalmi építésze, Wojta Ferenc készítette az eredeti terveket is. Ezek túlzott szerénysége hamarosan nyilvánvalóvá vált, az építkezés félbeszakadt, és csak hosszabb szünet után, új plánumok alapján folytatódott. Két tervet is megrendeltek hozzá, az egyiket Bécsben, a másodikat Mariborban (Marburg).115 Időbeli sorrendjük máig nem tisztázott. Előbbi készítője bizonyos Ehman(n), ám azt, hogy az építész-dinasztia mely tagjáról is van szó, homály fedi. Az egyik Ehman — keresztnevét forrásaink szintén elhallgatják — a herceg Esterházy család építésze volt, aki a kismartoni kastély 1794-től 1805-ig tartó átépítési munkálatait vezette Charles Moreau tervei alapján.116 Bécs belvárosában a 19. század első felében Kari, illetve Franz Ehmann tervezett épületeket. A Sternberg palotát (Ungargasse 43.) 1820— 1821-ben építették Franz Ehmann vezetésével, alighanem Charles Moreau tervei alapján. Ő az építésze a Marokkanergasse 5. szám alatt álló épületnek is (1837—1838), míg a szomszéd házat (azonos a megrendelő, Abensberg-Traun gróf) Kari Ehmann építette (1817).117 A kanizsai zsinagóga egyik tervének készítőjeként ők ketten kerülhetnek szóba, valószínű, hogy az idősebbnek tűnő Kari Ehmannál rendelték meg a terveket. A maribori (marburgi) tervező Marék, teljes nevén Michael Johannes Marék. Bécsben született, 1803- ban lett a maribori építőcéh tagja, 1804-től a város polgára. A környéken több épülete is ismert. 1820 körül Grácba költözött, ezt követően készültek fő művei, az itteni evangélikus templom (Kaiser Joseph Platz 9.) és a Radenci melletti Szent Magdolna plébániatemplom (1824).118 A kanizsai zsinagóga építése 1817-től nagyobbrészt az ő tervei alapján folytatódott, kivitelezése a varasdi Dank kőművesmester nevéhez fűződik. Az épületet Marék jelentős munkái közé kell illesztenünk. Az imaház berendezését 1820-ban több helyen, Bécsben, Radkersburgban, Kőszegen rendelték meg, felavatására 1821. szeptember 14-én került sor. 1844-ben toldották hozzá az épülő orgona elhelyezésére szükséges első emeleti karzatot.119 A klasszicista épület külseje meglehetősen visszafogott, szinte puritánnak mondható. A hitközség anyagi ereje ezt nem indokolja, mögötte tehát más okot sejthetünk: talán az építtetők közötti egyetértés hiányát vagy a környező házak közé szorított voltát, kedvezőtlen elhelyezkedését. Homlokzatának nagyméretű, félköríves emeleti ablakai a nála később épült várpalotai és keszthelyi zsinagógára emlékeztetnek. A négyzethez közelítő belső tér arányai, elegáns berendezése harmonikus összhatást keltenek.120 A zsinagóga elkészülte után két évvel kezdődött 357 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 6. kép: A Nepomuki Szent János-kápolna (ma: Felső templom) barokk tornya (1823—1825) meg a városban a Nepomuki Szent János-kápolna átalakítása, és két év alatt, 1825-re be is fejeződött. A méretének növelése céljából hajóját négy ölnyivel meghosszabbították, eléje pedig barokk tornyot emeltek. Óráját Hicelberger Ferenc, harangját Eberhard Henrik készítette 1825-ben. A Fő utca tengelyében lévő, megnagyobbított épület immár hangsúlyos pontja lett a városközpontnak, környékén a tehetős polgárok építtették fel emeletes, klasszicista lakóházaikat. Ilyen az ún. Axenti-ház (Deák tér 5.), melyet a zárókövén olvasható évszám tanúsága szerint 1817-ben emeltek, az a reprezentatív, középrizalitos-timpanonos, 1820 körül emelt palota, amely később a Guttmann család tulajdonába került (Erzsébet tér 11.), valamint az utóbbival nagyjából egykorú, 1884—1959 között a Fekete Sas patikának is otthont adó, árkádos-tornácos udvarú épület (Fő út 6, a Zsidó Hitközség háza). A patikát a ferencesek alapították 1714 körül, 1768-tól városi kézbe került. Empire stílusú berendezése 1830-ban készült tujagyökérből, s a kor egyik legértékesebb ilyen jellegű emléke.121 E korszakban kaphatott klasszicista külsőt a Vasemberház is. A katolikus és a zsidó egyházközség mellett a 18. század végén görögkeleti szerb—görög egyházközség is működött a városban. Alapítása 1773 előtt történt, pontos időpontját nem ismerjük, de 1780- ban már állandó lelkészt kapott. A gyülekezet tagjai 1788-ban telket vásároltak, amelyre 1792— 1793-ban felépítették Szent Miklósnak szentelt kápolnájukat és plébániájukat (az Erzsébet tér 20. sz. alatt állt). A kápolna inkább imaház volt, egyetlen nagyobb szobából állt, melynek egy részét az ikonosztáz választotta el az oltártól. Az egész közös tető alatt állt a plébániával. Az épületnek kis tornya is volt, három harangját azonban nem itt, hanem az épület előtt álló faharanglábon helyezték el. A kápolna 1798-ban leégett, 1800-ra azonban a korábbihoz hasonló, szerény formában helyreállították. 1818-ig csupán nád és zsindely fedte. Ikonosztáza eleinte öt nagy, régi ikonból állt. 1812-ben egy új főoltárképet szereztek be, 1828-ban néhány kanizsai kereskedő négy további oltárképet készíttetett, Anastas Dobrovic pedig feszületet helyeztetett az ikonosztázra, és kifaragtatta Krisztus sírját. 1831-ben Mihail Dobrovic kanizsai kereskedő további hét ikont rendelt meg, s fémlemezből elkészíttette a királykaput.122 A Szent Miklós-kápolna ikonjai nem maradtak meg, nem is ismerjük őket, így még nehezebben beszélhetünk a korszak képzőművészetéről. Alkotásai — ha voltak is — elpusztultak. Erre a sorsra jutott a Nepomuki Szent János-kápolna számára még a bővítés előtt, 1815-ben, a máshonnan ismeretlen nevű Bankó Károllyal 950 forintért készíttetett három oltárkép is az oltárokkal együtt.123 Készülési helyét tekintve a városhoz kötődik a soproni ijj. Doiffmeister István több, 1806-ban készített portréja. Az elsőt az ekkor Kanizsán tartózkodó és alkotó művész Csehy Józsefről, a Kazinczyval levelezésben álló, irodalombarát császári lovaskapitányról festette. A portrét J. G. Mansfeld még abban az évben rézbe metszette, s meg is jelent Kazinczy összes műveinek IV. kötetében.124 Ugyancsak ekkor lefestette Babocsay József orvost és feleségét, s bár az arcképek megsemmisültek, a Babocsay-portré fényképmásolata fennmaradt.125 A festő valószínűleg ebben az évben dekorálta freskókkal a közeli Galambok plébániatemplomát, és ekkor készítette — talán ép- 7. kép: A Thúry György Múzeum központi épülete, az egykori Guttmann-palota (1820 körül) 358 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 8. kép. A Vasember-ház klasszicista rizalitja (1820-as évek) pen Kanizsán — a gelsei templom szignált oltárképét is. Lehet hogy e munkáinak köszönhetően időzött a városban.126 A csekély művészi értékű klaszszicista Inkey-urna — bár műemléki védettséget élvez — nem sorolható e vonulatba. A még fellelhető képzőművészeti alkotások alacsony számának oka nem a művészetek iránti igénytelenség vagy közömbösség, inkább a reprezentatív építkezések — a képzőművészet mint épületplasztika vagy falfestészet jelentős részben még ezekhez kötődött — ritkasága. Állításunkat alátámasztja, hogy a hazai gyakorlathoz hasonlóan Kanizsán is éppen korszakunkban kezd kibontakozni egy másik művészeti ág, a színjátszás. Ennek a 17—18. századi Kelet-Európában elsősorban az iskolák voltak a színhelyei, amelyeknek e területen vállalt szerepe a színi kultúrán túl az anyanyelvre és az irodalomra is lendítőleg hatott. Az iskolákat működtető felekezetek és szerzetesrendek eltérő szerepet szántak, és ennél fogva eltérő feltételeket is biztosítottak az iskolai színjátszásnak, irodalom- és drámatörténeti értéke így iskolánként, illetve felekezetenként más és más. Ebből adódóan a megkülönböztetés alapja is éppen a felekezetekhez vagy a szerzetesrendekhez való kötődés. A legjelentősebb a jezsuita iskoladráma, hiszen a rend iskoláiban a tanítás egyik legfontosabb eszköze az iskolai színjátszás. Mellettük fontos szerepet játszottak a piaristák és a pálosok is, akiknek iskoladrámáit erőteljes profanizálódás, és nagyrészt magyar nyelvű előadások jellemezték, ezáltal a hivatásos világi színjátszás fontos előzményét jelentették.127 Utóbbiról Peter Simdahl szavaival elmondhatjuk: „a polgári dráma és hozzá kapcsolódva a színházi illúzió elve a XVIII. század közepe táján alakult ki először Angliában és Franciaországban, majd a német kultúrkörön belül is, összefüggésben egyfelől a polgárságnak a feudális-abszolutista uralmi kényszerek alóli felszabadulásával, másfelől a felvilágosodás szellemi offenzívájával. A színháznak ez a megjelenési formája, a maga alapvető pedagógiai célkitűzéseivel és realista-pszichológiai előadási elveivel, egészen a XIX. század végéig úgyszólván egyeduralmat élvezett".128 A német kultúrterületen — tágabb értelemben hazánk is idesorolható — e folyamatnak Goethe, illetve Lessing tevékenysége adott különös lendületet, ez utóbbi korának francia színjátékát bírálva és korrigálva alakította ki a felvilágosult, klasszikus német polgári drámaírás kereteit. Az 1813. évi bécsi kongresszus és az 1848-as forradal359 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) mak közötti időszakban azonban a német színház jelentős szerepe nem csupán a művészeti ízlés fejlődéséből adódott, hanem bizonyos „pótlékot" is jelentett az elfojtott politikai élet helyett, így kizárólag sekélyes, minden szempontból apolitikus darabok kerülhettek színre.129 Kanizsán a mai értelemben vett színjátszás a piarista gimnázium falai közül indult, ahol az első magyar és német nyelvű előadást 1781-ben rendezték (a Magyar Hírmondó október 10-i tudósítása szerint). 1784-től a játékrend már többé-kevésbé folyamatos, ami évi egy-két, csupán egyszer, általában jeles ünnepeken előadott darabot jelentett. 1817-ben a Magyar Kurír, illetve a Hazai és Külföldi Tudósítások is írt róla, hogy a kanizsai piarista diákok Brühl Talált gyermek című pásztorjátékát adták elő magyar nyelven. 1835-ben a városbíró kérésére a diákszínjátszók a Kanizsai Zeneegyesület társaságában léptek fel egy magyar vígjátékkal, az épülő közkórház javára.130 1810-től a hivatásos színtársulatok vissza-viszszatérő vendégszerepléseire is vannak adataink. Némelyik német társulat 8-12 előadásból álló rövid szezonokat is tartott a városban. A német vándortársulatokat a szegényesebb felszerelésű magyarok is követték. 1827-ben például Balog István (1790— 1873) társulata érkezett nagybajomi fellépése után Kanizsára, ahol augusztus 9-től szeptember 11-ig összesen harmincegy előadást tartott. A színlapon divatos és klasszikus művek mellett Balog saját művei is szerepeltek, hiszen nemcsak színész és 9. kép. A Fekete Sas patika berendezésének részlete (1830) igazgató, hanem szerző és műfordító is volt. Balog jellegzetes figurája a kor színházi életének. 1815-től állt változó összetételű vándorszínész társulata élén, mellyel szinte az egész országot bejárta. 1839- től a Pesti Magyar Színház, utóbb a Nemzeti Színház tagja lett. Fő sikereit komikusként aratta.131 Kanizsán előadásainak helyszíne a „Pintérné magazinja" volt, amely nem más, mint az egykor a felső templom előtti téren álló nagyméretű raktérépület. Színielőadásokat emellett elsősorban a vendégfogadók, a Zöldfa és az Aranyszarvas nagytermében rendeztek, amelyeket már ennek megfelelően alakítottak ki. 1836-ban létrejött a városban a Nagykanizsai Kaszinó, amely rendszeresen szervezett irodalmi esteket, színelőadásokat és hangversenyeket. 132 A korszak végére a színház a polgári élet szerves részévé vált. E folyamat — a kis számú ismert adat tanúsága szerint — párhuzamosan zajlott a zeneművészet iránti igény erősödésével, a zenekultúra fejlődésével. A 18. század vége felé már több, elsősorban dunántúli mezővárosban tudunk hivatásos zenekarról. A II. József által megszüntetett gregorián zene helyét mind szélesebb körben vette át a többszólamú hangszeres muzsika. A következő század elejétől a verbunkos örökségét magával hozó zenei életünk egyre több szállal kötődött a kor vezető német zenéjéhez, számos neves német zeneszerző lépett fel vagy működött hosszabb-rövidebb ideig hazánkban. 1819- ben megalakult az első konzervatórium, 1822-ben az első Muzsika egylet, mindkettő Kolozsváron.133 1835-ben — ahogyan említettük — már Kanizsán is működött a Kanizsai Zeneegyesület (az elnevezés mögött alighanem városi zenekart sejthetünk), s a diákszínjátszókkal együtt lépett fel egy magyar vígjáték előadásával. A piarista gimnáziumnak már az 1790-es évektől mintegy nyolcvantagú énekkara és 15-18 főből álló zenekara volt, többnyire közös műsorban szerepeltek a diákszínjátszókkal."4 1836-tól a Nagykanizsai Kaszinó rendszeresen szervezett hangversenyeket. A reformkor második felében a polgári igények immár a művelődés e szegmensére is kiterjedtek a városban. A szellemi élet mind élénkebbé válása a művészetek szerepének növekedése mellett az írásbeliség elterjedéséből, valamint az értelmiségi réteg szélesedéséből is következett. A polgári létforma és az átalakuló gazdaság az élet mind több területén tette szükségessé a magasan képzett szakemberek tevékenységét. Az értelmiséghez tartoztak az akadémiát végzett mérnökök és orvosok, a II. József rendeleteit végrehajtó földmérők és térképészek, a gimnázium tanárai, egy-egy műveltebb szerzetes, továbbá a már korszerűen szervezett uradalom gazdatisztjei. Az ő kezük alól olykor már jeles publikációk is kikerültek. Több mint négy évtizeden át (1792—1838) volt orvos Kanizsán a szabadkőmű360 Kostyál László: Nagykanizsa míívclőilcstörtcnctc (1690—1849) vességgel i.s kacérkodó, rövid ideig városbírókent is működő Babocsay József (1760—1838), aki 1795- ben, Sopronban megjelent munkájában elsőként ismertette a hévízi gyógyfürdőt, és méltatta jelentőségét. 135 Ugyancsak orvos volt a városban Horschetzky Móric (1777—1859), aki egyben a zsidó iskolák igazgatását is ellátta. Publikációi jelentek meg orvosi szaklapokban és zsidó vallási folyóiratokban egyaránt, de történeti témájú írásai is születtek.136 1843-ban Nagykanizsán látott napvilágot Josephus Flavius műveinek fordítását és magyarázatát tartalmazó munkája (Dreizehntes Buch der jüdischen Antiquitäten des J. F. ...)137. A 18—19. század fordulóján többször is járt a városban a csurgói református gimnázium ifjú tanára, a későbbi neves poéta, Csokonai Vitéz Mihály. Itteni tartózkodásának emlékét őrzi a feltehetően Kanizsán játszódó Karnyóné című színdarabja.138 Az 1840-es években két nagy formátumú, tudós igazgató is működött a piarista gimnázium élén, sajnos rövid ideig. Jallosics András (1791—1862) 1841—1844 között töltötte be az igazgatói tisztet. Latin és magyar nyelven jelentek meg főleg alkalmi költeményei, közülük azonban csupán egy köthető a városhoz, amelyet Czinderi László somogyi főispán beiktatására költött 1843- ban.139 Purgstaller (Palotai) József (1806—1867) 1847—1848-ban volt gimnáziumi és tanítóképezdei igazgató Kanizsán, itteni működése után a pesti egyetem tanárává nevezték ki. Esztétikával foglalkozott, 1844-től a Tudományos Akadémia levelező, 1848-tól rendes tagja, 1858-tól piarista rendfőnök lett. Több bölcsészeti könyve is megjelent.140 A két igazgatón kívül jelentős publikációs tevékenységet fejtett ki a már említett Löw Lipót főrabbi, akinek történeti, hitbuzgalmi és közéleti munkái jelentek meg.141 Az értelmiség erősödésével a 19. század első felében jelentősen felgyorsult a könyvnyomtatás fejlődése, és a már évtizedek óta jelenlévő nyomtatott sajtó termékeinek gyors elterjedése. Megyei, városi újság megjelenésére még várni kellett, elsősorban a tematikailag egyre színesedő pesti lapokból olvashattak híreket a tájékozódni kívánó kanizsaiak. A könyvkultúra fejlődésére utal, hogy 1835-ben már legalább két könyvkötő és -kereskedő, Wajdits János és Vusztl Alajos működött a városban, s mindketten nyomdaalapítási kérvényt nyújtottak be a megyéhez. Kérésüket a Helytartótanács a megye támogatása ellenére elutasította, elejét akarván venni ezzel minden konspirációs lehetőségnek, ugyanis éppen ekkor folyt a vizsgálat az egerszegi Szammernyomda ellen a „Deák-követjelentés" kinyomtatása miatt. Wajdits nyomdája ennek ellenére megkezdte működését, amely hamarosan fia irányítása alá került. E nyomda azonban csak de facto létezett, működését alig néhány kiadvány jelzi, hivatalos nyomdaalapításra csupán 1850-ben kerülhetett sor a városban. ''- Mindez nem csupán Ü kulturális fejlődésből fakadó igényre utal, de arra is, hogy a „könyves" szakmák (nyomdászat, kötészet, kereskedelem) differenciálódása még kezdeti fokon állt. Jelentős könyvgyűjteményekről Kanizsán korszakunkból még alig van tudomásunk, ez azonban nem jelenti feltétlenül azok teljes hiányát. 1899-ben Halis István a ferences kolostor könyvtárában 4590 kötetet említ, amelyeket az előző évben készített szekrényekben őriznek. Majdnem mindegyik teológiai témájú, közülük 314 volt magyar nyelvű.143 Ugyanennek a bibliotékának 1914-ben készült jegyzéke 2549 művet tartott nyilván, többnyire 18. századi szerzőktől.144 Bizonyosnak vehetjük, hogy a könyvtár törzsanyaga a 19. század első felében már együtt volt. A Veszprémi Egyházmegye plébániái, illetve papsága könyvállományának 1815—1817- ben püspöki rendeletre készült összeírásából kiderült, hogy egy-egy plébániának átlagosan 41, az egyes papoknak 28 kötet könyvük volt.145 A kanizsai ferences plébánia ezt nyilván jóval meghaladta. Arról nincs adatunk, hogy Inkey Boldizsár halála után Palint öröklő fia, Inkey II. János (1779—1842) idejében a kastély könyvtára fejlődött-e. Feltehetően igen, hiszen Inkey jelentős közéleti szerepet játszott, gazdaságának messze földön híre volt, rezidenciájában fényes vigasságokat rendeztek. Egy jeles gazda aligha lehetett meg egyre növekvő, korszerű könyvgyűjtemény nélkül. Testvérének, Ferencnek másfél ezresnél is nagyobb bellicai könyvtárát már említettük. Ha nem is ilyen mértékű, de jelentős gyarapodás tehető fel Palinban is. Az erősödő polgári családok kezén ekkora gyűjtemények nem voltak, de a szélesedő értelmiségi réteg könyvigénye egyre jelentősebbé vált. A reformkorban a mindennapi élet és a kulturális- művelődési közeg megváltozását mutatja a már kifejezetten polgári jellegű egyesületek megjelenése is. Hagyományos, vallási alapon szerveződő társulatok ugyanúgy alakultak és működtek, mint az előző korszakban például a kordások testvérülete — amely Kanizsán aligha élte túl a ferences rendház II. József alatt történt ideiglenes feloszlatását —, azonban az újabb társulatok jelentősebb önszervező erővel és belső szabadsággal rendelkeztek a korábbiaknál. Az izraelita hitközség kebelében működő Chevra Cadisha kegyes egyesület könyvének első bejegyzése 1769-ből való, amely az egylet korszakunkat végigkísérő működésének (meg kell jegyeznünk, hogy a kódexbe még a 20. század elején is írtak) kezdő dátuma lehet. 1842-ben alapította meg Löw Lipót az izraelita fiúk kézműves mesterségre tanítása céljából az Iparos- és Kézműves Egyesületet. Az ifjakat céhes mesterekhez adták inasnak, s kiképzésükért fizettek a mesternek. Az egyesület gyakorlatilag iparostanonc-iskolaként működött.146 1843-ban megalakult az Izraelita Jótékony Nőegy361 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) let is, kifejezetten karitatív céllal. Az egylet jelentős szerepet vállalt a (különböző felekezetű) szegények étkeztetésében és egyéb ellátásában, például árva iskolás leányok évenkénti felruházásával.''47 A katolikusok öt évvel később, 1848-ban alapították meg egyesületüket Szentháromság Társulat néven. Tagjai elsősorban földművesek voltak, ezért Eke céhként vagy Paraszt céhként is emlegették. Fő célja a keresztény erkölcsösség ápolása és terjesztése volt, amit a templomi szertartások pompájának emelésével, az igazi vallásosság és a felebaráti erények buzgó gyakorlásával igyekeztek a tagok elérni.148 A polgári egyletek nem világnézeti azonosságon alapuló jámbor buzgóság alapján szerveződtek, hanem az élet meghatározott, általában valamely kulturális jellegű területének előmozdítására irányuló közös cél hozta létre őket. A Kanizsai Zeneegyesületről a létét alátámasztó egyetlen adatot kivéve nincsenek ismereteink, így csak valószínűsíthetjük, hogy nem vokális, hanem a kor igényeinek megfelelően instrumentális zenét játszott. Tagjai — nem tudjuk, voltak-e közöttük hivatásos zenészek — vállalták a közönség zenei műveltségének a nyilvános fellépéseik révén történő emelését (is). A Nagykanizsai (eredetileg: Kereskedelmi) Kaszinó és a Polgári Egylet 1836. évi megalakulása Széchenyi István törekvéseinek kanizsai megvalósulásaként értelmezhető, és nyilvánvalóan egymással is szoros összefüggésben állt. A többnyire zsidó vallású kereskedők által alapított14'' Kaszinó kifejezetten művelődési célokat tűzve maga elé az 1827-ben létrejött Nemzeti Kaszinó példáját követte.150 Bár deklarációja szerint társadalmi hovatartozástól függetlenül törekedett a művelt közönség nemes és építő szórakozásának az előmozdítására, a tagoknak a haladás érdekében való felsorakoztatására, nyilvánvaló, hogy igazán széles rétegek előtt nem nyílhatott meg. A Polgári Egylet kifejezetten a polgárosodás előmozdítását tűzte zászlajára.151 Ezen belül a fő törekvései a következők voltak: „a polgárság közt a társas életi viszonyok megszilárdítása, közhasznú ismeretek gyűjtése és terjesztése; gyámolítása önvétkük nélkül elszegényült helybeli polgártársaknak, elősegítése az iparos tanoncok vasárnapi iskoláztatásának és támogatása minden intézmény és tényezőnek, mely az általános és helyi haladás emelésére szolgál".152 Az egylet 1845 végéig német nyelven vezette jegyzőkönyveit, majd 1848. április 12-ig németül és magyarul. Ekkortól válik Bürger Verein-ből Polgári Egyletté, és lesz a hivatalos nyelve a magyar. Ugyanezen a közgyűlésen határozta el az Egylet üdvözlő küldöttség indítását Pest város polgárságához, hogy köszönetet mondjon a 12 pontot diadalra juttató hazafiúi lelkesedésükért.153 Működése — melynek során alapszabálya és célkitűzései számos alkalommal megváltoztak — a Kaszinóhoz hasonlóan a 19. század második felében teljesedett ki.154 Az 1780-tól 1849-ig tartó korszak a gazdaságitársadalmi szférához hasonlóan mélyreható változásokat eredményezett Nagykanizsa szellemi-kulturális életében is. A 18. század végén még csaknem egyeduralkodónak mondható vallásos világkép tekintélye megingott, s bár dominanciája nem szűnt meg, a gondolkodás árnyaltabbá vált. A polgári életforma a racionálist az irracionális elé helyezi, s a korszak elején a jozefinizmus megjelenésével lendületet vett szellemi folyamatok több, a korban divatos filozófiai áramlat megjelenését eredményezték (Kant racionalizmusán túl bizonnyal ide sorolhatjuk Hegel dialektikus idealizmusát, Comte pozitivizmusát, és talán Schopenhauer pesszimizmusát is).155 A francia eredetű felvilágosodás gondolkodását lassan kiszorították a német bölcselők eszméi, részben ezek is ösztönözték a politikai helyzettől is indukált nemzeti érzés előtérbe kerülését.156 A kultúra latin nyelvét a korszak elején a német váltotta fel, de mellette mind erőteljesebbé vált a nemzeti nyelv használata is, amely a nyelvújítás jeles képviselőinek, majd a reformkor számos kiemelkedő egyéniségének tevékenysége révén az 1840-es évekre — ezt mutatja a Polgári Egylet jegyzőkönyveinek nyelvhasználata, s e folyamatot illusztrálják Löw főrabbi törekvései is — túlsúlyba került. A nemzeti érzelmektől átitatott polgárosodás folyamata 1848—1849-re Nagykanizsán a művelődés terén is előrehaladott állapotba került. JEGYZETEK 1 Kenyeres, 473. 2 Kosáry 1996 3 Kósa 1998 4 1740-et jelöli meg határnak Galavics Géza. In: Aradi 1983. Garas Klára a késő barokkot 1750- től indítja: In: Dercsényi—Zádor 1970 5 Kosáry említett művében a 18. századot — mint művelődéstörténeti korszakot — 1790-nel zárja, vagyis II. József uralkodását a felvilágosodás záróakkordjaként értékeli. Galavics (i.h.) 1780-nál, Garas (i.h.) 1800-nál korszakol. 6 Barbarits, 21. 7 Vándor, 387. 8 Tóth I. Gy. 1990, 221—230, Vándor, 368. 9 Rózsa 1993, 4. 10 Takács I. 1948. 362 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) " Uo. 1/116. 12 Vándor, 368. 13 Cennerné, 69—82, 80. 14 Uo. 80, Vándor, 392. 15 Pfeiffer 1947, 15, Rózsa 1993, 5. 16 Vándor, 368. 17 Takács I. 1948, 1/114. 18 Uo. 1/116. Távozásuk pontos idejének meghatározása további kutatásokat igényelne. Wibmer Pál kanizsai harmincados és kincstári uradalmi perceptor 1703. augusztus 2-án még utasítást kapott a Budai Kamarai Adminisztrációtól a kanizsai jezsuitáknak az Udvari Kamara által tevékenységükhöz biztosított évi 300 forintos ellátmány kifizetésére (MOL E 285. Varia. b/11. No. 173. Ezúton is köszönöm Rózsa Miklósnak, hogy az adatra felhívta a figyelmemet). Ugyanakkor 1703. január 8-án érkezett Marosvásárhelyre a jezsuita P. Körmendi Imre, akit az előző évben itt létesített missziós állomás vezetésével bíztak meg. Ő korábbi állomáshelyéről, Nagykanizsa feloszlatott missziós rendházából (távozását említi Barbarits is, 236) többek között miseruhákat, liturgikus könyveket és két képet is vitt magával. Ezek közül az egyik a sátán-kígyót legyőző Szeplőtelen Szüzet és gyermekét, a másik Xavéri Szent Ferencet ábrázolta. Előbbi kb. 100x120 cm nagyságú, 1979-ben a marosvásárhelyi plébániatemplom főoltára felett volt látható. Utóbbi elkallódott (Lestyán Ferenc marosvásárhelyi plébánosnak az ottani Historia Domus [1. k. 7.] adataira támaszkodó, a nagykanizsai Dénes Gyulának 1979. február 27-én e tárgyban írt leveléből, ill. Zalai Hírlap 1979. április 8. 8.). 19 Barbarits, 236. 20 Uo. 246. 21 Bálint, 257—259. 22 Füves 1972, 291—301, 297. 23 Schőner 1984, 271—278, 271. 24 Barbarits, 251, KE, 136. (Simon József) 25 Benoschofsky—Scheiber, 210 26 Németh L. 1994, 17—32, 21, 24. 27 Füves 1972, 2 9 7. 28 A török kút — bár medencéjét sokáig a török kori várból eredeztették — csak nevében őrzi ezt az időszakot, hisz 1879-ben került felállításra. In: KE, 320-321. Kunics Zsuzsa 29 Takácsi. 1948, 1/116—117. 30 Barbarits Lajos szerint „a rombolásból kikerült téglaanyagból (a vár lebontásakor - K. L.), a városi polgárság által önként adott kézi- és fogatos munkával építtette újra Perger ezredes a ferencrendiek templomát és zárdáját" (Barbarits, 24), míg másutt (236) az alapítólevélből idézi a várparancsnok nevét és címeit. Genthon István (Genthon, 514) ezt írta: „építtette régebbinek helyén, a vár köveiből 1702-ben Berge Kristóf várparancsnok". A templom azonban nem a régebbi helyén épült — hisz az a várban állott egykor — hanem a Berge által 1696- ben adományozott új telken. Ő ugyan alapítóként valóban felfogható, hisz a telken túl 150 bontott gerendát, egy aranyozott ezüst kelyhet, egy casulát, egy orgonát, valamint nyilvánvalóan további bontási anyagot adományozott (Halis 1899, 35), építtető azonban nem lehetett, hiszen az építkezés a vár lerombolásakor és a várparancsnoki tisztség megszűnésekor még legfeljebb csak elkezdődhetett, későbbi adományáról pedig nem tudunk (l. a következő jegyzetet). 31 Takács I. 1948, 1/117. A szerző itt egy elveszett, kéziratos forrást is idéz: Descriptio Fortalitij et Fratrum Minorum, Observantium Provinciáé Ladislanae Canisiensis Residentiae címmel, amely 1696- tól név szerint felsorolta az összes adománytévőt. 32 Uo. 1/116—118, Horváth—Kostyál, 24. 33 Kropf 118—142, 128—130. Idézi: Rózsa 2000, 25. 34 Pfeiffer 1947, 113 (PatkónéKéringer Mária fordításában) 35 Halis 1899, 39, Takács 1. 1948, 1/119, Barbarits, 237. 36 Dobrovits, Cs. 107—116. 37 Liber Rerum. Idézi: Takács I. 1948, 1/123. 38 Tévesen érseknek (Garas, 1955, 33) vagy nádornak szokták említeni, 1747-ben azonban az ország kancellárja volt, akit 1751. május 11-én választottak meg nádornak (Padányi, 37—38, Mo. tört. V. 1686—1790. 1247.) 39 Kostyál 1997/b 57—61. 40 Pigler Andor 1923-ban feltételezte, hogy Sambach már 1744-ben Paul Tróger munkatársaként dolgozott a győri Szent Ignác templom freskóin, ezt azonban fél évszázad múltán Franz Martin Haberditzl meggyőzően cáfolta. L. Pigler, 46, Haberditzl 1977, 84. 41 Az attribúcióhoz ma már aligha férhet kétség. Barbarits azonban — Nyáry Sándor műtörténészre hivatkozva — Székely Bertalant jelölte meg festőnek (Barbarits, 243). A Zalamegyei Újság 1931. augusztus 13-i száma, azzal kapcsolatban, hogy a Zala megyei egyházi műkincseknek a veszprémi püspök utasítására történő összeírásáról tudósít, azt írja, hogy az összeíró bizottság megállapítása szerint a nagykanizsai templom főoltárán és egyik mellékoltárán lévő képet Jüan de Alba spanyol festőművész készítette. Sambach szerzőségét először Schoen Arnold, majd Garas Klára állapította meg (Garas 1955, 33), aki a képnek a bécsi Belvedere-ben egykor kiállított és ez alkalomból ismertetett vázlatát is idézte (Haberditzl 1934, 25) 42 Wagner, 422. 43 Thieme—Becker, 372, Tintelnot 1951, Garas 1993, 33, Baum, 594, Garas 1993, 338. 44 Aurenhammer, 41. kép. 45 Kostyál 1998/a 39—45, 43. 363 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 46 L. Szilárdfy 1995, 50—51, 196—197, 291 stb. 47 Thieme—Becker, XVI. (1923), 308—309, Mojzer, 49, 47, Jávor, 315—317, 370. 48 Aggházy 1959, II. k. 140, 149, I. k. 117. 49 Lajta, 148—152. 50 Kostyál 1998/b 151—155. 51 Aggházy 1957, 102, 33. kép. 52 Kostyál 1998/a 43—44. 53 Barbarits, 26. 54 Németh L. 1994, 47—48, Kunics 1992, 205— 222, 205—206. 55 Halis 1899, 59, Barbarits, 240. 56 Takácsi. 1948, 1/120. 57 Pfeijfer 1947,113. 58 Takács I. 1948, 1/125. 59 Barbarits, 238. 1715-ben Volkra püspök — a zágrábi püspökségnek a Kiskanizsát megszerezni próbáló törekvései ellensúlyozásaként - plébánost is szentelt itt (Barbarits [237]. Ezzel kapcsolatban hivatkozik Vajda János helyettes plébánosnak a városi tanácshoz írt 1889. február 8-i, azóta elveszett beadványának szövegére). A fenti adatot a Pfeiffer által idézett (Pfeiffer 1947, 113) 1715. évi Volkraféle vizitációs jegyzőkönyv alátámasztja, s miután a ferencesek vikáriusát iktatta be, nem mond ellent Takács véleményének, mely szerint Kiskanizsát a 18. század folyamán mindvégig a ferencesek adminisztrálták (í. előző jegyzet). 60 Németh J. 1979, 47. 61 MOL B. K. A. E 285. Varia b/1 1 No. 59. és E 281. Berichte und Schreiben 1697. szeptember No. 57. Rózsa Miklós szíves közlése. 62 Németh L. 1994, 44, KE, 225. (Kostyál László) 63 MOL Batthyány Levéltár, P 1313. 38. cs. Lad. 15. No. 77/15. 64 Uo. P 1313. 206. cs. III. 65 Uo. P 1317. 30. cs. Fasc. 86. No. 2. 66 MOL B. L. Kanizsai tiszttartóság iratai 1722— 1794, P 1330. 3. cs. 14. 67 Kostyál 1997/a 199—215, 203—206. 68 Degré 1990, 9—19, 9. 69 Halis—Hojfmann, 109. 70 KE, 340. (Kunics Zsuzsa) 71 Szilárdfy 1996, 56—68, 57, Szilárdfy 1998 72 Pfeiffer 1987, 281. Idézi: Rózsa 1997/a 73 Halis 1899, 54. 74 Győrffy, G. 57—62. 75 Aggházy 1959, 85. A Szentháromság-emlékek nagyobb részén — így a soproni (1695—1701), a budai (171—1716) vagy a nagykanizsaival egyidős váci (1750—1755) emlékműveken — a mellékalakok nem önálló posztamensen, hanem a központi pillér (oszlop) kiszélesedő lábazatán állnak. 76 Boheim neve nem szerepel a Grácra vonatkozó művészettopográfiai irodalomban, és nem található rá vonatkozó forrás a Steiermárkisches Landesarchivban sem (Christine Rabensteiner szíves tájékoztatása). A helyi kőfaragók adatainak részletes vizsgálata segíthetne a kérdés eldöntésében, de nyilvánvaló, hogy mesterünk nem tartozott az elismert gráci szobrászok közé. 77 Polg. lajstr.; Kerecsényi 1978/a 115—134, 123. 78 Eszes, 84—107. 79 Uo. 106. 80 Barbarits, 239. 81 Nagyi. Pótlék-kötet, 290—291. 82 Bencze 1986, 133—134, Halis 1915—1917, 1917, 377—387, 384. 83 Halis 1915—1917, 1917, 389. 84 Kapiller 1985, 67—77, 71. 85 Gőcze 1988, 23. 86 Bencze 1986, 134. 87 Gőcze 1988, 19. 88 Halis 1915—1917, 1917, 379. 89 Gőcze 1988, 20. 90 Halis 1915—1917, 1917, 382. 91 Kapiller 1985, 71—72. 92 ZML IV. 1/b 1793. febr. 14. N° 146/34 a. 93 Rupp, 583. 94 Takács I. 1948, 1/143. 95 Kostyál 1996/b 226. 96 Szántó K. 1985, II. 174, 308. 97 Degré 1972, 11. 98 Németh J. 1990, 68. Hivatkozás: Benda K. 1978, 287—308. 99 TóthN. Gy. 75, 104, 175, 187. 100 Kosáry 1996, 95—96. 101 Németh J. 1990, 73. 102 Uo. 71. 103 Kosáry 1996, 187. 104 Németh J. 1990, 72. 105 Uo. 70. 106 Bronyevszkij, 27. Idézi: Kunics 1992, 205, Bright, 64. 107 Kunics 1992, 205. 108 Horváth Gy. 49. 109 Barbarits, 252. 1,0 Schöner 1984, 271. 111 Néhány Kanizsához kötődő munkája: Statuten des ersten von der Israeliten-Gemeinde zu Gross-Kanizsa gegründeten ungarischen Vereins für Anleitung der israelitischen Jugend zu Handwerken und Künsten, Várasd 1842; Die Teilnahme treuer Unterthanen am Geburtsfeste ihres Fürsten. Rede am Geburtsfeste Sr. Maj. des Kaisers und Königs Ferdinand I. (V.) am 19. Apr. 1843 in der Synagoge zu Gross-Kanizsa, Várasd 1843; Rede vor der Einweihung des neuen israelit. Sculhauses zu Gross-Kanizsa am 31. Dez. 1842, Pest 1843; Jesájás korunk tanítója. Zsinagógai beszéd, melyet hazánk kegyes atyja legkegyelmesebb királyunk V. Ferdinánd ő felségének születés napján Április 19. 1845. tartott, Buda 1845. Szinnyei 8. k. 35 alapján. 364 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 1,2 Barbarits, 256—257, Z. életr. kislex. 137, KE, 200. (Németh Józsefi. 113 Schoner; Benoschofsky—Scheiber, 210, Major. 1,4 Barbarits, 254. 115 A vonatkozó irodalom (Barbarits, 254.) az újabb tervek készítőinek csupán vezetéknevét és működési helyét ismerte (a bécsi Ehmann és a marburgi Marek), teljes nevükről, munkásságuk fő állomásairól azonban nem volt tudomása. 1,4 Thieme—Becker X. (1914) 391. Österreichische Kunsttopographie XXIV. Die Denkmale des politischen Bezirkes Eisenstadt und der Freien Städte Eisenstadt und Rust. Wien 1932. 65. (E. Csatkai) 1.7 Österreichische Kunsttopographie XLIV. Kundstdenkmäler Wiens. Profanbauten des III., IV. und V. Bezirkes. Wien 1980. 89, 168. 1.8 Curk, 289—314, 300. Megismerését Janez Balazicnak köszönhetem. 1.9 Barbarits, 254—255. 120 Gero, 209—212. 121 Vida, 114, KE, 87. (Kostyál László) 122 Bogdanovic, 35—40, KE, 106. (Kunics Zsuzsa) 123 Barbarits, 240. 124 Csehy József 1806. okt. 5-i levele Kazinczy Ferencnek. In: Váczy, IV. k. 355, Szinnyei, II. (1893) 238. 125 Csekey—Degré, 11. (Portré a címoldalon.) 124 Kostyál 1996/a 96—114, 103, 105. 127 Kilián 1973, 3 75—446, 3 75 , 381. ,28 Simdahl, 125. 129 Uo. 195. 130 Dobó 1990, 20—21. 131 M. színházműv. lex. 50. 132 Dobó 1990, 22—26. A szerző a Polgári Kaszinó 1837. évi megalakulásáról ír, azonban mind az évszám, mind az elnevezés szempontjából — a jelek szerint — tévesen. L. Balogh D. 1936, 1937. 133 Kosa, 340—341, 353—354. 134 Dobó 1982, 42—46,42. 135 Csekey—Degré] Németh J. 1990, 71.; Z. életr. kislex. 17. 136 Z. életr. kislex. 101. 137 MZsL (reprint: 2000), 380. 138 Nagy A. G. 32—34, 32. 139 Szinnyei, V. (1897) 311. 140 Szinnyei, X. (1905) 230—231. ,41 Z. életr. kislex. 137. 142 Gyimesi, 229—262, 247. 143 Halis 1899, 48. 144 Takács 1. 1948, 11/50. 145 Hermann—Eberhardt; idézi: Németh J. 1990, 73. 146 Barbarits, 256—257. 147 Winkler, KE, 136—137. (Czupi Gyula) 148 Vados; feltehetően a szerző nem tudott a kordások testvérületének kanizsai működéséről, mely ekkorra már régen feledésbe merült. Kerecsényi 1978/a 149 Kerecsényi 1985, 105—120, 110. 150 Balogh D. 1936, 1937. 151 Bentzik 1886/b 6—8. 152 A Nagy-kanizsai Polgári Egylet alapszabályai. Nagykanizsa 1880, 3. 153 Bentzik 1886/b 7—8. 154 Kerecsényi 1985, 109—110. 155 L. Nyíri 1991 156 Kása, 345—346. 365 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) László Kostyál Die Kulturgeschichte von Nagykanizsa zwischen 1690 und 1849 Die Studie teilt die Kulturgeschichte in Nagykanizsa zwischen 1690 und 1849 chronologisch in zwei Perioden ein, in den bis 1780 andauernden Barock und in den bis 1849 andauernden Klassizismus, bzw. in die Periode der Romantik. Innerhalb dieser Perioden untersucht sie die Denkmäler und die Entwicklung der Künste (Literatur, Theater, Architektur, bildende Kunst), der Schriftlichkeit, der gedruckten Schrift (Presse, Bücher), aber auch das religiöse und gesellschaftliche Leben. I. DIE ZEIT DES BAROCK 1690—1780 Nach dem Ende des Befreiungskrieges gegen die Türken begann ein neues Kapitel in der ungarischen Geschichte, und damit auch in der Kulturgeschichte. Zwar hatte der Barock bereits mit dem Bau der Universitätskirche von Nagyzsombat (1629—1637) begonnen, aber seine Verbreitung in den mittleren Teilen des Landes, so auch in Nagykanizsa, fand erst in dem hier beschriebenen Zeitraum statt. Die Einwohnerschaft der Stadt war nach der Befreiung 1690 fast vollständig verändert, neben einer geringen Zahl verbliebener Moslems kamen deutsche und ungarische Ansiedler in die Stadt, später ließen sich auch Juden und Griechen hier nieder. Letztere machten mit ihrem jüdischen bzw. griechischorthodoxen Glauben das bis dahin homogene Bild der katholischen Konfession facettenreicher. Im letzten Jahrzehnt des 17. Jahrhunderts hielten sich auch Mönche des Jesuiten- und des Franziskanerordens in der Stadt auf und nach dem Abriss der Burg 1702, der auf kaiserlichen Befehlt stattgefunden hatte, verließen erstere — nachdem beide Orden im Krieg ihre Kirchen verloren hatten — Kanizsa, während die Franziskaner das Recht zum Führen einer Pfarrei erwarben und mit dem Aufbau einer neuen Kirche und eines Ordenshauses begannen. Das puritáné Äußere der Kirche wurde durch ihre prächtige Innenausstattung ausgeglichen. Den Hauptaltar ließ der Kirchenpatron der Stadt, der Kanzler Graf Lajos Batthyány, späterer Paladin, im Jahre 1747 von einem der bedeutendsten Maler der Zeit, Caspar Franz Sambach (1715—1795) anfertigen. Die übrigen Altäre wurden vermutlich von den Angehörigen der Kunstwerkstätten des Franziskanerordens unter Verwendung zeitgenössischer Topoi gemalt. Die Skulpturen waren von unterschiedlicher Qualität, die schönsten sind wohl die Statuen des Hl. Florian und des Hl. Johannes von Nepomuk auf dem Triumphbogen der Kirche, der als ein Werk Joseph Hilts gilt. Neben dem monumentalen Kirchenbau des Bettelordens wurden in den 60-er Jahren des 18. Jahrhunderts in der Stadt und den umliegenden Dörfern mehrere kleinere Kirchen und Kapellen errichtet, so in Miklósfa, Kiskanizsa, Lazsnakpuszta und Förhénc- Szőlőhegy. Besonders hervorzuheben sind hier die Kirche von Miklósfa mit ihrem zentralen (ovalen) Grundriss und dem aus Stein gemeißelten Rokoko Festetics-Wappen über dem Eingang, sowie die Inkey- Kapelle von Lazsnak. Neben der Kirche war der Grundherr der zweite bedeutende Bauherr der Stadt, obwohl er nicht in der Stadt wohnte und hier auch kein repräsentatives Schloss besaß. Seinen Hang zum Bauherren machen vor allem das Amtshaus und der Gasthof deutlich. Graf Lajos Batthyány gründete außerdem 1765 ein Piaristengymnasium, das er in einem schon alten Quartierhaus, das er vom Komitat erworben hatte, unterbrachte. Eines der wichtigsten Gebäude des barocken Zentrums von Kanizsa war das einstöckige barocke Rathaus, das nach einem Brand 1787 umgebaut wurde, und auch die von Boldizsár Inkey errichtete Dreifaltigkeitssäule, die ihrem Signum nach 1758 von Theophilus Boheim angeblich in Graz angefertigt wurde, gehört zu den wichtigsten Denkmälern der Stadt. Die Arbeit des Bildhauers war höchstens von mittlerer Qualität, möglicherweise war er ein Meister der Bildhauerzunft, sein Name ist auch aus anderen Orten bekannt. Der Initiator der Säule, Inkey, war eine besondere Figur der Zeit im Komitat Zala, seine kurze Charakterisierung vermittelt ein aufschlussreiches Bild über die Ansprüche und das kulturelle Niveau eines Angehörigen des mittleren Adels, die weit entfernt von ihren Aufstiegsmöglichkeiten im 18. Jahrhundert lagen. In ihrem bedeutenden Mäzenentum und dem Hang zum Kirchenbau spielten in erster Linie Aspekte der Gnade und der Zweckmäßigkeit eine Rolle. Andere Segmente der Kultur in der Zeit des Barock hinterließen kaum bleibende Spuren im Profil der Stadt. Die Vereine, die sich zunächst strengstens auf religiöser Basis gründeten, wurden zum Keim eines sich langsam entfaltenden bürgerlichen Lebens, dazu gehörten verschiedene Bruderschaften oder der innerhalb der jüdischen Gemeinde angesiedelte Chevra Chadisha Verein (Heiliger Verein). Für den langsamen Prozess der Verbürgerlichung fehlten aber noch zahlreiche andere kulturelle Bedingungen, dazu gehörten der Alphabetismus und die dazu notwendige weite Verbreitung einer Buchkultur. Ein wichtiges Unterpfand für diese Entwicklung war die Gründung des Piaristengymnasiums 1765, das über die Anhebung des 366 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) Allgemeinwissens hinaus auch bei der Entstehung einer aufkeimenden Schauspielkunst eine bedeutende Rolle spielte. II. DIE ZEIT DES KLASSIZISMUS UND DER ROMANTIK 1780—1849 Den philosophischen Hintergrund dieser Periode bildeten die unter der Herrschaft Josef II. aufblühende Aufklärung und später die die bürgerlichen Ideen verbreitende Reformzeit. In der Kunst wurde der Barock Anfang des 19. Jahrhunderts endgültig durch den Klassizismus verdrängt, seine Vorherrschaft wurde jedoch schon bald durch den wachsenden Einfluß der Romantik eingeschränkt. Kanizsa ist auch noch in der Mitte dieser Periode eine staubige Kleinstadt, obwohl ihre Entwicklung sich beschleunigt hatte. Die schnell wachsende jüdische Gemeinde errichtete zwischen 1807 und 1825 — nach einer zweimaligen Änderung der Pläne — ihre Synagoge, vermutlich vor allem nach den Plänen das Mariborer Baumeisters Michael Johannes Marek. Im Stadtzentrum wurden die mehrstöckigen Häuser der Bürger errichtet, deren Vermögen am schnellsten wuchs, und auch die griechisch-orthodoxe Gemeinde errichtete ihre kleine Kirche, die Kapelle des Hl. Johannes von Nepomuk wurde erweitert. Leider sind nur wenige Kunstdenkmäler aus dieser Zeit erhalten geblieben, zu nennen wären hier die drei Altarbilder, die von dem sonst unbekannten Károly Bankó für die Kapelle des Hl. Johannes angefertigt wurden (1815), sowie die drei Portraits von István Dorffmeister jun., die er während seines Aufenthaltes in Kanizsa im Jahre 1806 malte. Sehr viele bedeutender ist der mit Miniaturen illustrierte Kodex der jüdischen Vereinigung Chevra Chadisha, dessen Bilder in naivem Stil 1792 nach Prager Originalen von Jicchák Eisek gemalt wurden. Die meisten Angaben besitzen wir im Zusammenhang mit der Theaterkunst der Zeit. Es gab immer ein Schülertheater, auch wenn es nur selten zu Aufführungen kam. Zu Beginn des 19. Jahrhunderts erscheinen zunächst die deutschen Wanderbühnen und etwas später die unter wesentlich bescheideneren Bedingungen spielenden ungarischen Schauspieltruppen. Die „Komödianten" hielten häufig regelrecht eine kurze Theatersaison ab, so führte z. B. das Ensemble des Schauspielers, Schauspieldirektors, Autors und Übersetzers István Balog Ende des Sommers 1837 ganze 31 Vorstellungen in Kanizsa auf. Schauplatz dieser Aufführungen war eine größere Lagerhalle oder in vielen Fällen auch ein großer Raum in einem der Gasthäuser (Zöldfa, Aranyszarvas). Gleichzeitig mit dem Theaterleben entfaltete sich auch das Musikleben. In den 90-er Jahren gab es am Piaristengymnasium ein Orchester und einen Chor und der 1835 schon existierende Kanizsaer Musikverein (vermutlich ein städtisches Orchester) gehörte ebenfalls zu den besten des Landes. 1836 entstand das Nagykanizsaer Casino, in dem von nun an schon regelmäßig Literaturabende, Theatervorstellungen und Konzerte veranstaltet wurden. Mit dem Prozess der Verbürgerlichung einher ging auch ein langsames Erstarken der Akademikerschicht. Zu ihnen gehörten vor allem Vermesser, Ärzte, Lehrer, hier und da ein Mönch oder ein über breites Wissen verfügender Verwalter. Einige von ihnen machten sich durch ihre Publikationen auch landesweit einen Namen, zu ihnen gehörten der Oberrabbi Lipót Low (1811—1875) oder der aus Kanizsa stammenden Professor der Budapester Universität József (Palotai) Purgstaller (1806— 1867). Für eine Entwicklung der Buchkultur spricht, dass 1835 zwei Kanizsaer Buchhändler um eine Genehmigung zur Gründung einer Druckerei ersuchten und trotz der Ablehnung dieses Antrags János Wajdits mit dem Betrieb einer Druckerei (bis 1850 illegal) begann. Ein weiteres unbestreitbares Zeichen für die Entwicklung des Bürgertums war, dass neben den konfessionellen Vereinen — die vor 1769 entstandene Chevra Chadisha, seit 1843 die Jüdische Frauenvereinigung, seit 1848 die Dreifaltigkeitsvereinigung — inzwischen auch Vereine gegründet wurden, die die Bürgerwerdung ausdrücklich auf ihre Flaggen geschrieben hatten, wie der Bürgerverein oder das Kanizsaer Casino (seit 1836). Mit diesen Tätigkeiten übernahmen sie einen wichtigen Anteil beim Erstarken des Nationalgefühls. Dies wird u. a. auch dadurch bewiesen, dass gegen Ende der Reformzeit die Protokolle beider Vereine, die bis dahin in deutscher Sprache verfasst worden waren, nun auf ungarisch geschrieben wurden. Der von Nationalgefühl durchdrängte Prozess der Bürgerwerdung auf dem Gebiet der Kultur befand sich um 1848—49 in Nagykanizsa schon im fortgeschrittenen Stadium. FOTOGRAFIEN: 1. Die Franziskanerkirche in den Jahren um 1710—1720 2. Caspar Franz Sambach: Die heilige Familie. Bild des Hauptaltars in der Franziskanerkirche. 1747 3. Die Hoffront des ehemaligen Amtshause (heute: Thúry György Museum) in den Jahren 1705—1712, um 1750 und um 1760. 4. Die Pfarrkirche von Miklósfa. 1763—1765 5. Die Kapelle von Lazsnak. 1768 6. Der Barockturm der Kapelle des Hl. Johannes von Nepomuk (heute: Oberkirche). 1823—1825 367 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 7. Zentralgebäude des Thúry György Museums, 9. Detail der Einrichtung der Apotheke „Zum das ehemalige Palais Guttmann, um 1820 schwarzen Adler"/„Fekete Sas" 1830 8. Der klassizistische Risalit des Vasember- Fotografiert von: Tamás Berentés, László Kostyál, Hauses, um 1820 Zoltán Hohl. 368 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) László Kostyál Cultural History of Nagykanizsa between 1690 and 1849 This article will divide the cultural history of Nagykanizsa between 1690 and 1849 into two periods, the baroque, lasting until 1780, and the classicist or romantic, lasting to 1849. In that context it will examine the landmarks and development of the arts (literature, theater, architecture and fine art), literacy, the printed word (press, books), and the religious and organizational life of the community. I. THE BAROQUE PERIOD 1690-1780 The liberation of the nation from the Turks opened a new chapter in Hungarian history, including cultural history. Although baroque had already appeared with the construction of the university church of Nagyszombat (1629-1637), its spread to the middle of the nation where Nagykanizsa is located was not until the period given above. After the liberation of the town in 1690 the population was almost completely exchanged, with German and Hungarian settlers arriving to join the small number of remaining Moslems, as well as Jewish and Greek settlers later. These latter retained their Israelite and Greek Orthodox to add color to the town''s post-1690 homogenously Catholic religious profile. In the last century of the 17th century the monastic orders of the Jesuits and Franciscans were both present in the town; however, after the castle was torn down in 1702 by imperial decree - whereby both orders lost their churches - the Jesuits left while the Franciscans, obtaining the right to guide the parish, set out to build a new church and monastery. The spartan exterior of the finished temple was counterbalanced by the ornate interior. The picture at the main altar was painted by one of the most renowned painters of the era, Caspar Franz Sambach (1715-1795) in 1747 on commission by the feudal lord of the town, Count Lajos Batthyány, Chancellor and later Palatine of Hungary. The other altar paintings were probably done by members of the studio of the Franciscan order, using the familiar themes of the day. The statues were of varying quality, the best being the statues of St. Flórian and St. John Nepomuk on the church''s triumphal arch, believed to be the work of Joseph Hilt. In addition to the enormous church of the mendicant order, a number of smaller churches and chapels were built in the 1760''s in the town and nearby villages of Miklósfa, Kiskanizsa, Lazsnakpuszta and Förhénc Vineyard. Of these the most notable were the Miklósfa church with its oval central floor plan and carved stone rococo Festetics family coat of arms above the entrance, as well as the Inkey chapel of Lazsnak. Along with the church the other major patron of construction was the feudal manor, although the count did not reside in the town, nor did he have a representative castle here. His constructional proclivities are demonstrated by the steward''s house and guest house. Count Lajos Batthyány also founded a Piarist lyceum in 1765, which he situated in an antiquated boarding house purchased from the county. An important building in the baroque center of Kanizsa was the two-story town hall which burned down and was rebuilt in 1787, while an important landmark was the statue to the Holy Trinity commissioned by Boldizsár Inkey and, according to the signo, carved by Theophilus Boheim in 1758, allegedly in Graz. The sculptor was at most a mediocre stone-carver, probably guilded; his name is otherwise unknown. The patron, Inkey, was a unique figure of the era in Zala County, of whom a brief description gives a picture of how the culture level and demands of the rising middle aristocracy of the 18th century were significantly below their potential. His vast patronage and numerous commissions of church construction were motivated primarily by considerations of charity and practicality. Other segments of culture left virtually no lasting mark on the profile of the town in the Baroque period. The seedlings of the gradually rising civilian class can be observed in societies, for the time being organized on a strictly religious basis, such as the fraternity of the cord and the Chevra Chadisha (Holy Union) in the Israelite community. In this area, however, the slow process of the rise of the civilian class lacked basic requisites such as literacy or a popular culture of reading. One source for future advance was the founding of the Piarist lyceum in 1765, which in addition to raising the general level of culture also played an important role in planting the seeds of the dramatic arts. II. THE CLASSICIST AND ROMANTIC ERA 1780- 1849 The philosophical background of this era was the Enlightenment under the reign of Joseph II and the spread of civil ideals by the Reformation. In fine art classicism ultimately forced baroque to the back369 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) ground by the beginning of the 19th century, but its own dominance was in turn soon limited by the spread of romanticism. In the middle of this period Kanizsa was still a dusty little market town, although its growth had accelerated. The rapidly growing Jewish community constructed a synagogue between 1807-1825 (after twice altering the plans), in all likelihood based primarily on designs by architect Michael Johannes Marek of Maribor. In the town center two-story residential houses were constructed by wealthy civilians and a small temple by the Greek Orthodox community, while the chapel of St. John Nepomuk was expanded. Very few works of fine art from this era have survived, but mention should be made of the three altar paintings (1815) in the chapel of St. John Nepomuk by the otherwise unknown Károly Bankó, as well as three portraits by István Dorffmeister the Younger while residing in Kanizsa in 1806. Of considerably greater importance are the miniatures in the illustrated codex of the Jewish Chevra Cadisha, drawings painted in the naive style based on Prague originals by Eisik Jicchak in 1792. Substantially more data is available on the dramatic arts of this era. Student acting was continuous, although public performances were rarely held. German groups of wandering actors appeared first in the early 19 th century, followed later by Hungarian troupes operating under rather more modest circumstances. The "comedians" often held short seasons as well, such as the 31 performances held in the town in the late summer of 1827 by the society under actor, director, writer and translator István Balog. The venue for these was a large warehouse, while on many other occasions plays were staged in the common room of inns (Zöldfa, Aranyszarvas). Parallel to the theater, musical culture also grew. The Piarist lyceum began a choir and orchestra in the 1790''s, and by 1835 the Kanizsa Music Society (probably a town orchestra) was rated among the top in the nation. In 1836 the Nagykanizsa Casino was founded, where literary readings, stage performances and concerts were held regularly. The rise of the civilian class was accompanied by the gradual spread of intellectualism. Its members consisted primarily of engineers, physicians, teachers, a few monks, and enlightened landowners. A few of these acquired national fame by their publications, such as Rabbi Lipót Löw (1811-1875) and József Purgstaller (Palotai) (1806-1867), who was appointed from Kanizsa to teach university in Pest. The growth in book culture is indicated by the fact that in 1835 two different book merchants submitted requests to found a printing office, and printing press of János Wajda began business (illegally until 1850) despite the rejection of his requests. Another undeniable sign of the growth of the civilian class was the establishment of specifically civilian societies such as the Citizens'' Union and the Kanizsa Casino (1836) alongside the religious societies founded earlier - the Chevra Chadisha, founded prior to 1769; the Israelite Women''s Union, founded 1843; and the Society of the Holy Trinity, 1848. These societies participated actively in increasing national sentiment, as illustrated by the fact that the minutes of the two civilian societies, formerly kept in German, were kept in Hungarian by the end of the Reform Era. Imbued with national sentiments, the rise of the civilian class in Nagykanizsa was at an advanced stage with regard to culture by 1848-1849. PHOTOS: 1. Franciscan church. 1710''s - 1720''s 2. Caspar Franz Sambach: Holy Family. Main altar painting in the Franciscan church. 1747 3. Courtyard façade of the former steward''s house (now: Thúry György Museum). 1705-1712 and 1750''s, 1760''s 4. Miklósfa parish church. 1763-1765 5. Lazsnak chapel. 1768 6. Baroque tower of the Chapel of St. John Nepomuk (now: high temple). 1823-1825 7. Central building of the Thúry György Museum, formerly the Guttmann Palace. Ca. 1820 8. Classicist projection of the Iron-Man House. 1820''s 9. Furnishing of the Fekete Sas apothecary (detail). 1830 Photographers: Tamás Berentés, László Kostyál, Zoltán Hohl. Kotnyek István NAGYKANIZSAI ISKOLÁK (1690—1849) BEVEZETÉS 1996-ban ünnepeltük az első magyar iskola felállításának 1000. évfordulóját. Géza fejedelem meghívására 996-ban a bencés rend Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán kolostort és benne iskolát létesített. Ezt aztán egyre több követte. Ma már bebizonyították, hogy az iskola a társadalmi, gazdasági célok megvalósítását illetően nagyon fontos stratégiai elem. Már a 10. század végén, 11. század elején hozzásegítette a magyarságot a megmaradást jelentő, teljesen új értékrend (kereszténység) és új társadalmi rend átvételéhez, az Európába történő betagolódáshoz. Az iskola ilyen szerepvállalásával később is találkozunk a magyar történelemben. A kolostori iskolákat hamarosan követték a püspöki székhelyeken felállított káptalani iskolák. Ezek meglétéről, életéről az 1010-es évektől vannak adatok.1 A l i . században megjelentek a falusi plébániai iskolák, majd a városi plébániai iskolák is. 1560-ban az Oláh Miklós esztergomi érsek által összehívott nagyszombati zsinat előírta, hogy a plébánosok mellett tanítót (ludi-magister) kell alkalmazni, aki a gyerekeket vallási, erkölcsi és társadalmi állapotbeli ismeretekre oktatja, valamint egyházi énekeket gyakoroltat. A l ó . század közepétől megjelentek az ábécés-könyvek is.2 1517. október 31-én Luther Márton kitűzte 95 pontját a wittembergi vártemplom kapujára, ezzel zászlót bontott a reformáció. Magyarországon a követőkkel 1521-től találkozunk. A 16. század közepétől egy sor jó nevű városi iskola került protestáns vezetés alá, így például Sopron, Pápa, Debrecen, Sárospatak, Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó, Eperjes, Lőcse, Késmárk, Bártfa, Kassa stb.3 A reformáció jó hatással volt a falusi iskolák számának gyarapodására is, hiszen alaptétel volt a bibliaolvasás, ahhoz azt anyanyelvre kellett fordítani, és a tömegeket meg kellett tanítani olvasni. A gyorsan kibontakozó reformáció hatására jelentős művelődési központ alakult ki a Zala megyei Alsólendván (ma: Lendva, Szlovénia), ahol a jó hírű iskola mellett 1573—74-ben nyomda is működött.4 A humanizmus hatására a 15. század második felétől egyes városi iskolákban tanterv szerint kezdtek tanítani, amelynek középpontjában a latin nyelvtan állt, majd a latin költők és prózaírók műveit, a klasszikus retorikát és poétikát tanították. Ugyancsak a klasszikus ókori műveltség hatására foglalkoztak a matematikával is. Kialakult egy új iskolatípus, a Ludus Litterarius, a később klasszikus humán gimnáziumnak nevezett iskolatípus.5 A magyar nevelés történetében a következő állomás az I. Ratio Edacationis bevezetése. Mária Terézia királynő az abszolutizmus erősítése érdekében a felvilágosodás eszméit is felhasználta, s ennek egyik fontos eredménye az iskolaügy politikummá nyilvánítása volt. 1760-ban megalakította a Bécsi Udvari Tanulmányi Bizottságot, 1769-től megkezdődtek az I. Ratio előmunkálatai, 1770-ben a Helytartótanács elrendelte a tanítók és iskolák összeírását. Ezek után Mária Terézia 1777-ben királyi rendelettel egységes nevelési rendszert vezetett be Magyarországon, tehát iskolarendszert teremtett.6 A Ratiot követően az elemi oktatást véglegesen és részletesen csak 1778-ban a Projectum Budense rendezte. A Ratio III. fejezetében tárgyalta a népiskolák szükségességét, és meghatározta azok típusait. A tankötelezettséget nem mondta ki, de javasolta, hogy a tanulók „...a mezei munka után köteleztessenek az iskola látogatására...". Nagyon lényeges volt a felekezeti különbségen felülemelkedő, ún. közös iskolák felállításának lehetősége.7 A 18. század végén ismét napirendre kerültek az oktatásügyi reformok. Az 1790—92. évi országgyűlés egyik, az oktatásügyet érintő legjelentősebb törvénye a protestánsok vallásszabadságának biztosítása volt, amely egyben autonómiát is adott nekik iskolaügyben. 1791-ben az országgyűlés megalakította a Művelődési Bizottságot (Deputatio Regnicolaris Litteraribus), amelynek legfőbb feladata egy új Ratio kimunkálása lett volna. A bizottság ki is dolgozta „...a nemzeti nevelés általános elveinek rendszerét...". Ebben kiemelten foglalkozott a minden gyermekre kiterjedő egységes nevelés kérdéseivel, az iskoláztatás ingyenességével. Lényeges a tervezetben az is, hogy az egész iskolaügyet teljes egészében állami feladatnak tekintette. A magyar jakobinusok is foglalkoztak iskolaügygyei, de a mozgalom bukása után a nevelésügyi reformtörekvések is lekerültek a napirendről, sőt a népoktatás kiterjesztését ellenző vélemények is el374 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) hangzottak. „...Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a paraszt gondolkodóbb és tanultabb lett, hogy az újságoknak a falusi kocsmákban való olvasása által olyan fogalmakat szívott magába, amelyeket azelőtt nem ismert, végül, hogy a népiskolák megsokszorozása következtében több ismeretre tett szert, mint amennyire szükség van, hogy a maga társadalmi rendjében boldog legyen..." — írta 1801-ben József főherceg, nádor. Természetesen ezzel szemben ellenérveket is felsorakoztattak. Ezek közül néhány: a népet befolyásolni lehet az iskola által a kormányzati célkitűzések érdekében, másrészt a termelés színvonalának emeléséhez is szükséges a magasabb műveltség.8 1806-ban Budán kiadásra került a II. Ratio Educationis. Ez az elsőhöz viszonyítva több vonatkozásban visszalépést jelentett; megszüntette például a közös iskolákat, és ennek következtében sok többfelekezetű iskola bezárta kapuit. Előbbre lépést csak a tankötelezettség (6—12 éves korig) kimondása jelentett, ez azonban a gyakorlatban nem valósult meg." Kiemelt fontossággal tárgyaltak az iskolaügyről a reformkori országgyűléseken is. Az 1825—27. évi országgyűlés újból bizottságot hozott létre egy reformtervezet kidolgozására. A tervezet Opinio címmel 1830-ban nyomtatásban is megjelent, melyet az 1832—36. évi országgyűlés felterjesztett Bécsbe, a király azonban elzárkózott az oktatási reform elől.10 Annyi eredmény azonban volt, hogy valamennyi megye megalakította ,/l Nép Nevelésére Felügyelő Választmány"-át azzal, hogy egy alapos felmérést készítsenek, és ennek utána javaslatokat dolgozzanak ki. Nagykanizsán a vizsgálatot a választmány Deák Ferencre" bízta. (Sajnos a jelenleg feltárt iratanyag hiányos, éppen a nagykanizsai hiányzik.12) E reformtörekvéseknek és munkálatoknak meglett az eredménye, mégpedig a nagykanizsai tanítóképző felállítása.''3 1848-ban Eötvös József vezetésével megalakult a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, oktatási törvényjavaslat is készült, azonban nem került elfogadásra. I. AZ ISKOLAI OKTATÁS KEZDETE Nagykanizsán az iskolai oktatás kezdetét illetően az utóbbi időben megoszlanak a vélemények. Ehhez bizonyosan hozzájárul a forráshiány is. Az első, joggal felvetődő kérdés az, hogy a török hódoltság előtt volt-e már iskola a városban, vagy a török megszállás alatt működött-e magyar iskola is. Biztosnak látszik például az, hogy kolostori iskola nem volt. A ferencesek ugyan 1410-ben telepedtek le a városban, de egy 1824. évi Canonica Visitatio szerint iskolát ittlétük alatt sohasem működtettek. A veszprémi egyházmegyében 1554-ben végzett egyházlátogatás szerint iskola a zalai főesperesség területén csak Zalaegerszegen, Szepetneken, Kapornakon és Tapolcán volt."1 A jövőben érdemes lenne azt kutatni, hogy a reformáció kezdeti szakaszában volt-e itt iskola, ugyanis a város földesura, Nádasdy Tamás pártolta a reformációt. Az előbb már említett 1554. évi veszprémi katolikus vizitáció is arról panaszkodott, hogy Kanizsa körül rohamosan terjed az új vallás, például Szent-Miklós (ma Miklósfa, Nagykanizsa városrésze) szinte észrevétlenül tért át. Azt is biztosan tudjuk, hogy 1544-ben Szeremlyéni Mihály személyében Kanizsának volt „magyar lelkésze". Nehezen képzelhető el, hogy Szeremlyéni Mihály, ahogy a többi prédikátor társa is tette, ne működtetett volna iskolát. Ebből az időből egy Kanizsai Márton nevű diákról is tudunk, aki levéllel fordult Nádasdyhoz, hogy támogassa az ő külföldi továbbtanulását. 15 A török megszállás alatti időkről e vonatkozásban nagyon keveset tudunk. Evlia Cselebi török utazó szerint 1663-ban Kanizsának 1000 háza, az óvárosban 3 mecsetje, 1 medresze, 4 elemi iskolája, 2 kolostora, 2 tanítói háza volt, a külvárosban pedig 1 medresze, 1 kolostora, 3 dzsámija, 3 mecsetje és 2 iskolája." Ezek török (mohamedán) iskolák voltak, ahol csak a fiúk tanulhattak, s a tanítás alapja a Korán volt. 1. Alsó fokú oktatás A török kiűzése utáni időket illetően a kutatók közül többen hivatkoznak a város első, 169o. évben nyitott protocollumára, valamint arra, hogy már 1703-ban működött iskola, amelyben latin, magyar, német és horvát nyelven tanítottak. A jegyzőkönyv említett bejegyzését többen (Barbarits Lajos, Gerócs Gyögy és e tanulmány szerzője) nem tartják hitelesnek, hiszen a „protocollum könyv" nem ebből az időből származik, az előző oldalakon ugyanis az 1722. év bejegyzései találhatók. Kérdés, hogy ez kötészeti hiba-e. Barbarits szerint nem, és ezt erősíti meg a jegyzőkönyvek öszszevetése a Canonica Visitatiok megállapításaival. Ezek közül ugyanis az 1698. évi nem tett említést iskoláról.17 Úgy tűnik, mindezt alátámasztja Rózsa Miklós tanulmánya, amely részletesen elemezte a török uralom után keletkezett jegyzőkönyveket.''8 Tanításról, elemi oktatásról először az 1725. február 24-i jegyzőkönyvben esett szó, amikor a városi tanács Mosier Gáspár városi irnok és Lisentin Fe375 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) renc bábos (mézeskalácsos) közötti vitában döntött. Ekkor a városi írnok (jegyző) egyben tanító is volt, a tanításért járó illetménye pedig következő: „...akik az ábécét tanulják negyedévenként 6 garast, akik írni kezdenek 10 garast, a számtant és a latin nyelv elemeit is tanulni óhajtók 12 garast fizetnek...". Ha „...a gyerek a városi írnok úrtól minden különösebb ok nélkül hiányozna, vagy kimaradna, a városi írnok úrnak az egész negyedévre eső díj megfizetendő...".19 Ezt követően 1731. május 7-én került szóba ismét az iskola egy városi senior ügyével kapcsolatban hozott határozatban. Bernhardt János ugyanis a magisztrátus tudta nélkül ígért az uradalmi árendajövedelemből a postamesternek 100 forintot, ezért büntetésképpen köteles volt a városnak két részletben 40 forintot fizetni, amely összeget illetően a város úgy határozott, hogy iskolaház építésére fordítja.20 Több szerző ettől számítja Kanizsa első iskolájának meglétét. Az ekkor elkezdett gyűjtésből meglehetősen sokára készült el az iskolaház. Mindettől függetlenül a tanítás, a tanítók jelenléte már folyamatos a városban. Az 1748. évi Canonica Visitatio például állandó jövedelemmel rendelkező tanítóról ír, aki fiúkat és lányokat tanít hittanra, írás-olvasásra és még a latin nyelv elemeire is.21 Az 1770—71. évi megyei összeírás 3 tanítót említett, Fekete Ádám (később Györgynek említették) magyar, Pohmajer János német és egy Perly nevű zsidó tanítót. Feketének 25 tanítványa (15 fiú és 10 leány), Pohmajernek 21, Perlynek pedig 1 tanítványa volt.22 1777-ben egy másik összeírásban már csak Fekete nevével találkozunk, aki 30 gyereket tanított írásra, olvasásra és hittanra.23 Zalaegerszegen ezekben az években 50—70 tanítványa volt a mesternek.24 Feketéről azt jegyezték fel, hogy közepes műveltségű ember volt, aki nagyon jó értett a vihar elleni harangozáshoz is.25 Őt 1780-ban Horváth József pacsai születésű, retorikát végzett tanító követte, aki ezt megelőzően Zalaszentmihályon és Felsőrajkon is tanított. Felsőrajki működése alapján a következőket írták róla: „...Jó magaviseletű ember, borivásban sem lépi túl a mértéket...".26 Neki Horváth Ferenc személyében segédtanítója is volt, aki kezdetben az alsóbb osztályokat, a mester távozása után a felsőket tanította közel 20 esztendeig. Horváth József feltehetően 1780-ban távozott a városból. A Gerócs József által feltárt források szerint erre csekély jövedelme késztette. Emiatt többször panaszkodottt a magisztrátusnak, de az mindig megtagadta a fizetésemelést. Kár volt érte, mert horvát és latin nyelven is tanított. 27 Az I. Ratio Educationis elrendelte a német nyelv tanítását; ez is ösztönözte a várost arra, hogy ismét alkalmazzon német mestert, vagy olyan tanítót, aki a német nyelvet is oktatja. Erre természetesen igény is volt, hiszen a város lakosságának tekintélyes része német. Ezért született erre 1788-ban városi határozat, amelynek eredményeként Hölz Leopold német ludimagister került Kanizsára. A feljegyzések magántanítókat is említenek ebből az időből, például Hegedűs Mátyást, aki a muraközi Szentmária (ma Sveta Marija) községből jött, és kitűnően beszélt horvátul; avagy Popovics Tamás egri születésű „görög tanító"-t is említik. Gerócs György kutatásai szerint Popovicsot magatartása miatt rövid idő után kiutasították a városból.28 Barbarits erről nem tett említést, csak azt írta le, hogy a magántanítókat kizárólag a szülők fizetik.29 Kiril Zivkovic püspök 1795-ben kelt levelében ismét szó van görögkeleti tanítóról. A levél szerint a nagykanizsai egyházközség a templom javára tett adományokat a tanító javadalmazására költötte, pedig a tanítót azoknak kellett volna fizetniük, akiknek a gyermekei az iskolát látogatják. Bogdanovic Lázár írásából tudjuk, hogy amikor még nem volt Kanizsán görögkeleti templom, az egyházi-iskolái vezetőség már megvolt, és feladata volt az iskola fenntartása is. Ennek gondnokai a 18. század közepétől a 19. század első évtizedéig Popovicsok voltak. Nem tudjuk, hogy az említett Popovics nevű tanító e család tagja volt-e.30 Az 1780—90-es években egyre sürgősebb ügyként vetődik fel az iskolaépítés, amelyről 1731-ben határoztak. Tanítók már vannak, iskolaépület viszont nincs. A tanítás az Ispotály egyes termeiben folyt; az Ispotályt azonban 1787-ben német katonaság szállta meg, s az „...iskolamester a gyerekekkel ebből kiverettek, kiknek már háznál kellett quartélt foglalni..."." 1788-ban, a január 3-án tartott közgyűlésen az is felvetődött, hogy a város, ha már iskolát épít, miért nem „Norma iskolá"-t.32 A norma-iskola több tagozatból álló intézmény-együttes volt, melynek magját a négy évfolyamos, négy tanítós városi iskola és az erre épülő tanítóképző tagozat alkotta. Ilyenek általában csak a tankerületi székhelyeken létesültek.33 A közgyűlés elvetette Sömeghy József főbírójavaslatát azzal, hogy „...a városnak annyi jövedelme nincsen, melyből a professzorokat fizesse...". Egy ilyen iskola felállítását a földesúr sem támogatta. „...Többször instált a város a Mgos Uraságnál, hogy az iskoláknak Fundust és az épületekhez Szükségeseket adjon, de magát avval menti, hogy eő a Piaristák bé jövetelekor elegendő Fundatiot azon időhöz képest tett, tőle már többet kívánni nem lehet eő mindazonáltal készséget jelenti, hogy azon Fundatiot, mellyet a Gymnasiumra tett Normális iskolákra fordítja...". 34 A város tehát foglalkozott azzal is, hogy a gimnázium helyett létesít normális iskolát, de ezt — mai szemmel nézve is — okos érvvel vetették el. 376 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) „...A Fölséges rendelések szerint a Gymnasiumba tsak azok vétetődhetnek be, akik a négy Normális Classisokat el végezték, nem lévén pedig itt Normális Iskola a Gymnasium sem szaporodhatik. Hogy tehát a Gymnasium megmaradjon s a tanuló iffjúság szaporodjon szükséges, hogy mennél előbb Normális iskola légyen, ennek bé hozattatása más móddal meg nem lehet, ha tsak az Ispita arra nem fordíttatik...".35 Mivel a földesúr elzárkózott a támogatástól, a város megpróbált segítséget kérni, hivatkozva a városi érdeken túl a környék érdekeire is: „...valóságos Normális Iskola pedig a mint nálunk tudva vagyon egész Tetes Szala és Somogy Vármegyében nintsen, s így ha itt lévő Ispita Normális Iskolára fordíttatik a Publicumnak nagyobb hasznára lenne, az Ispitabeliek pedig nem nyomorognak úgy, amint eddig...".36 A későbbi közgyűlések jegyzőkönyveiből kitűnik, hogy az Ispotály épületét mégsem építették újjá, és mintegy 5 évig ismét elhúzódott az ügy. Végre aztán 1793-ban a város 1300 forintért Piacidus Grigor Espanliustól telket vásárolt, hogy azon felépíthesse az iskolaházat. Az uradalom azonban csak a telek felét engedte át, így a város a földesúri jóváhagyás nélkül nem kezdhette el a „Nemzeti Oskola Háznak és Magyar s Német Nyelven lakásának" építését. 1797-ben a tanács elhatározta, hogy nem vitatkozik tovább a földesúrral, a fél telket is átengedi az uradalomnak, az iskola számára pedig a Szent János utcában, a régi temető helyén ad telket. A határozat közfelháborodást váltott ki, az ügyben népszavazást is kellett tartani. Ennek az lett az eredménye, hogy a lakosság ragaszkodott a Grigor-telken történő iskolaépítéshez. A tanács hivatkozott arra a királyi rendeletre, miszerint iskolaépítés céljára a földesúr köteles telket s építőanyagot is adni. Az uraság mindettől függetlenül meg akarta tartani a Grigor-telket, ezért helyette inkább ingyen egy másikat ajánlott fel a város szélén, a téglaszín tövében. A vitából per lett. 1801 novemberében Nagykanizsára érkezett Vitéz Imre, a pécsi tankerület tanfelügyelője, aki az uradalommal szemben a város elképzeléseit támogatta, és elrendelte az iskolaépítés tavasszal történő megkezdését úgy, hogy az épületben tanítói lakások is épüljenek. A város 600 forint erejéig vállalta a mesterek fizetését is. Úgy tervezték, hogy 3 tanítót alkalmaznak, de amennyiben a bevételek (gubacstermés, makkoltatás, vásári helypénzek) jól alakulnak, akkor szándékukban állt egy „Rajzolást tanító mester"-t is alkalmazni. Erre 1801- ben már sor is került." 1802-ben a város megkötötte a szerződést Hejfert Simon kőművesmesterrel. Már januárban megjött Marburgból (ma: Maribor, Szlovénia) 400 köböl mész, és elkezdtek dolgozni a téglaégetők is. Mindez akkor történt, amikor a város és az uradalom között a per még nem zárult le.38 1802 áprilisában elkezdődött az építkezés, azonban hamarosan megszakadt. A magisztrátus elsősorban pénzhiányra hivatkozott, pedig Lampl Péter zákányi tiszttartótól 3000 forintot és egy kapitánytól 1000 forintot vett fel kölcsönként. Ezek fedezésére megemelte a helypénzeket. Az építkezés abbahagyásának másik oka az volt, hogy az iskola céljára égetett téglát elárverezték. A sok huzavonának a tanfelügyelő vetett véget: figyelmeztette a várost, ha nem építi fel az iskolát, akkor 1804. november 1-től az ide kinevezett tanítók fizetését teljes egészében a városnak kell fedeznie. A város ismét 1500 forint kölcsönt vett fel, míg végre 1805 februárjában kiadta a munkát Stauner János építőmesternek.3" A nemzeti iskola 20 öl hosszú, egyemeletes épülete 1806-ban végre elkészült, a tanítást azonban csak 1807-ben tudták itt kezdeni, mert addig katonai kórházként működött.40 Az épületről azt jegyezték fel, hogy korszerű, jól felszerelt. Zala megyében akkor ennél korszerűbb iskola csak egy volt, a Festetich György által építtetett keszthelyi.41 Az utókor számára bosszantó, nevetséges és sajnálatos is, hogy egy ilyen korszerű épületben a tanítómester lovat és tehenet tart! „...az alsó Húzómnak [földszinti egyik Bolthajtásos Szobájában Lovat és egy Tehenet tart és azt már förtelmesen elrondétotta...", s emiatt a város tanácsa megintette a mestert. A tankerületi főigazgató az új iskola munkájának megszervezésével Jankovics Jánost, a gimnázium igazgatóját bízta meg. 3 tanító került alkalmazásra: Faics György a szomszédos Szentmiklósról, Mutnyánszky János és Januska Károly. Faics és Mutnyánszky képesített volt,43 Januska a keszthelyi normális iskolában szerzett tanítási gyakorlatot. Az iskola igazgatója Háry Hilárius lett. 44 1807-ben felvetődött egy külön leányiskola létesítésének gondolata is, de a megvalósításra nem került sor.45 Az 1808. év több nehézséget hozott az iskola életében. Nem került rend szerinti beszedésre a tandíj, baj volt a tanítás eredményességével, ezért a városi tanács új, világi igazgató kinevezését kérte. A piaristák felügyeleti jogköre erősödött. Tordi Mihály gimnáziumi igazgató 1812-ben a gimnáziumban való továbbtanulás megkönnyítése érdekében egy osztálynak „Különös Tanítás"-t rendelt el. Ekkor került sor a 3. „raj" (osztály) felállítására is.46 Az 1816. esztendő egyrészt a tanítók perlekedései miatt nevezetes, másrészt a munkájukra tett egyre több panasz miatt. A perlekedés megszüntetése végett gondolt a város arra, hogy a legtöbb vitát kiváltó lakásviszonyokat rendezi. A piaristáknak is ajánlatot tett: emeletráépítést ígért, ha átveszik a nemzeti iskolát. A bővítéshez szükséges pénzt a nemzeti iskola épületének eladásából biztosították volna, sőt tellett volna mesterlakás vásárlására és a tanítók fizetésének javítására is. A remélt 30 000 forintos üzlet Széchenyi Istvánnal nem jött létre. Az 377 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) ügyben egyébként küldöttség ment a piaristák tartományfőnökéhez és a Helytartótanácshoz is. A város 1819-ben 200 forintot és 6 öl fát ajánlott fel a piaristáknak a 3. osztály átvételéért. A perlekedések miatt 1819 végén elbocsátották Gurtits Mihály tanítót, helyette Reszner Andrást alkalmazták. A piaristák 1820- ban elfogadták az ajánlatot, 1821-ben létrejött a szerződés is, miszerint a város a többi osztályok fogadása érdekében kibővíti a gimnáziumot. Ahhoz, hogy ez az elgondolás valóra váljon, 25 000 forintra lett volna szükség. 1822-ben a város felmondott Szabó Józsefnek és Mutnyánszky Alajosnak, a két alsó osztály tanítójának azzal, hogy az egész iskolát a piaristák veszik át. 1823 májusában kiürítették a nemzeti iskola épületét, az egyesített iskolák vezetője a gimnázium igazgatója, Podolay Menyhért lett. 1823-ban Ibi György személyében német tanítót is alkalmazott a város. A német iskolát a volt „nemzeti iskolaház"-ban helyezték el. Az elemi iskola osztályai 1831-ig voltak a gimnáziumban, majd Szatirovics János házát vették meg iskolának.47 Kiskanizsán 1833-ban történt említés az iskoláról, amely egy bérelt zsúpos házban működött. 1838-ban nekiláttak a Templom téri iskola megépítéséhez, s az új épületben 1842-ben kezdődött meg a tanítás.48 A protestánsok ebben az időszakban nem működtettek iskolát, az önálló zsidó iskola 1832-ben nyílt meg. Eddig a más felekezetű gyerekek is a katolikus iskolába jártak.49 A legnépesebb csoportot a zsidó gyerekek alkották, számuk is egyre nőtt. A növekvő létszám miatt, s mert szüleik sokkal gondosabban ügyeltek az iskoláztatásra, a városi tanácsban sok vitát váltott ki az ügy. A zsidók sokszor panaszolták el beadványaikban bajaikat, próbáltak védelmet kérni a földesúrtól is, a vármegyétől is. Foglalkoztak a kitiltásukkal is, de végül a következő határozat született: „...Zsidókat az iskolából végképen nem lehet kitiltani ... valameddig magoknak rendes oskolájuk nem lészen. A Városi Tanáts mérsékelt fizetést kívánhat ötölök...".50 Forrásaink szerint zsidó magántanítók is működtek, akik ellen még Mittler Áron zsidó tanító is azt kérte a várostól, hogy az „alattomosan tanító zsidókat" tiltsák ki. A viták megoldását az önálló zsidó iskola létrehozása jelentette. Ennek felállítására 1832-ben került sor egy bérelt épületben. 1842-ig ez csak háromosztályos elemi iskola volt. 1842-ben felállították a következő osztályokat is. A leányiskola 1844-től működött kétosztályosként. 51 A zsidó hitközség — tagjai zömmel kereskedők lévén — fontosnak tartotta az ez irányú gyakorlati képzést, ezért 1842-ben az elemi iskola 8. évfolyamában kereskedelmi szaktárgyakat (kereskedelmi számtan, kereskedelmi levelezés, könyvvitel) is tanítottak. 1842-ben Löw Lipót főrabbi sürgetésére új iskolaépületet is emeltek." A tanítás anyaga általában a hittan, bizonyos állampolgári ismeretek, olvasás, írás és a számolás, néhol a latin olvasás is. A városokban ennél lényegesen jobb a helyzet, itt már érvényesült az osztály- és tanórarendszer is. Jól példázza azt a kanizsai elemi iskola I. és II. osztályának órarendje is.53 A tanítás nyelve mindenkor alkalmazkodott a lakossági igényekhez. Kanizsán a lakosság összetételéből következően szükség volt a német nyelvű oktatásra, viszont a latin nyelv elemeinek tanítása nem volt általános. A tanulók számáról már részben tettünk említést; a 18. század második felében 30—50 tanuló lehetett. Az iskolába-járók száma természetesen évszakok sze- Tantárgyak Heti óraszám I. osztály II. osztály Hittan 4 2 Bibliai történetek — 2 Olvasás (magyar és német) 12 3 Latin olvasás — 2 Kéziratból olvasás 0,5 1 írás 2 és 0,5 6 Helyesírás — 2 Számolás 1 2 Iskolai szabályok 2 és 0,5 — „Exetitia im diversis thematibus" — 2 „Exetitium velocioris seriptuarc" — 0,5 378 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) rint is változott. Ha megnézzük a lakosságszámot, ezen belül az iskoláskorúak arányát, azt állapíthatjuk meg, hogy a tankötelesek száma 100—150 főre tehető, tehát jelentős volt az iskolamulasztás, annak ellenére, hogy a városi tanács gyakran foglalkozott ezzel a kérdéssel. 1772-ben a teljes tanulólétszám 34, 1777-ben az I. osztályban 17, a II. osztályban 21. 1806-ban a nemzeti iskolába már 106 gyerek járt.54 1816-ban a canónica visitatio szerint 836 iskolaköteles volt, iskolába viszont csak 193-an jártak.55 2. A tanítók megbecsülése A tanítókat a városi tanács alkalmazta, kikérve a plébános véleményét is. Néhány kivétellel a megye többi helységében is így történt, néha fordult csak elő, hogy a tanítót a földesúr alkalmazta. A felügyeletet mindenkor a plébános gyakorolta. A város az alkalmazáskor szerződésben rögzítette a feladatokat. A Horváth Józseffel kötött szerződés így szólt: „Contractus Oppido Nagy et Kiscanissa et SC Horvát Józseffel Die 29 Mensis Augustis A 1778... ...ezen Városi Magistratus és tisztes Purgerek mindenkori kötelességének Kíván eleget tenni, hogy Magyar Mestert tart...ki a Tanuló Iffjuságnak és Publicumnak Hasznára lészen, a ki az Oskola Mester által tanított Ártatlan Gyermekeknek nagyobb előmenetelén fáradozzék... ...Mind ezek eképpennel Végeztetvén el a Városi Magistratus és Purgerség az Oskolamester alkalmatos és hasznos munkájáért az Úr Istent kérni meg nem szűnik, Dátum Canissan Die Vigésima Nona Mensis Augustis Anno Domini Milésimo Septingentésimo Septvagesimo Octo... Rudolffi Józseff város Nótáriusa Kovács Ferenc város Perceptora Horváth József Domsán István manu aliena + Oskola Mester Stramp J[ó]zsefmanu aliena + Emericus Virág..." és még néhány olvashatatlan aláírás és pecsét.56 1795-ben a városi tanács rögzítette a mester kötelességeit: 1. Az alkalmazott orgonista és tanítónak kötelessége lesz a lehető legnagyobb szorgalmat kifejteni az orgonálásban és a templomi éneklésben, valamint az iskolás gyermekek oktatásában; de nemcsak az előírt tantárgyakban, templomi énekben, hanem minden egyéb, az ő szolgálatával összefüggő teendőkben is, valamint temetéseknél, halottak kísérésénél, körmenetek vezetésénél pontosan eljárni; 2. Tartozik minden időben szakképzett segédet tartani, e nélkül 8 napnál nem lehet, nehogy előálljon az az eset, hogy betegsége vagy más irányú elfoglaltsága esetében a tanulókat a tanításban ne vezessék; 3. Megköveteli továbbá a városi tanács, hogy a városi népnek és az iskolás gyermekeknek tartozik jó példával elöl járni, hogy megkülönböztesse magát a közönséges néptől, vagyis úgy viselje magát, mint az egy érdemes tanítóhoz illik; 4. „Nem fogja szenvedni a veszedelmes Pépázást úgy a Kotsma bemenetelt vagy a heves italoknak illetlen Ivását el fogja távoztatni. Az Esküvést vagy pedig Káromkodást avagy fajtalan szavakat mondani nem fog, este 9 óra után az Utcán járni nem fog." 5. „Köteleztetik minden alkalomkor Tettes Városi Tanács intézkedéseinek magát alávetni, s azt mint elsőfokú bíráját elismerni."57. A városi tanács a tanítókkal figyelemmel kísértette a gyerekek iskolán kívüli magatartását is, kötelezővé tette nekik a családlátogatást. A szerződésben megszabott kötelességeknek megfelelően alakultak a fizetések is. Ez 1765-ben a következő: 25 forint készpénz, 3o mérő búza, 8 öl tűzifa, 19 font zsír, 2 hordó bor, bizonyos mennyiségű só, 1 télikabát, 2 nadrág és 2 pár csizma, a jegyescédula megírásáért 10 dénárt, a temetés után 15 dénárt, a búcsúztató énekért 2 forintot, körmenetben az éneklés vezetéséért és a gyászmiséért ugyancsak 2-2 forintot, a vihar elleni harangozásért 1 pint bort kapott.58 1777-ben a kanizsai tanító összesített fizetése 135 forint 33 és 1/3 dénár volt. Összehasonlításként említjük, hogy az átlagfizetés a megyében 50 forint körüli, a zalaegerszegi tanítóé 143 forint; a legjobban fizetett zalai tanító ekkor a szentpéterúri volt, az ő fizetése 163 forint.59 A századfordulón a kanizsai iskolamesterek fizetése összesen 600 forintot tett ki, a rajztanítás 1801-ben évi 100 forint. 1801-ben egyébként a városi tanács elhatározta, hogy megemeli a „Kis Oskolák" mesterének fizetését azért, hogy segédjét jobban tudja fizetni. 1806-ban Faics mester 340 forintot kapott, amiből a két segédtanítónak is adnia kellett.60 II. TANÍTÓKÉPZŐ INTÉZET A magyarországi tanítóképzés ügyében először az I. Ratio Educationis intézkedett a tanítóképzést szolgáló normális iskolák létrehozásával. 1779-ben Mária Terézia királynő a tanítóképzés gyorsítása érdekében azt is megengedte, hogy a tanítójelöltek a legközelebbi három- vagy négyosztályos nemzeti iskolákat is látogathassák.61 Mindez szükségszerű lépés volt, hiszen ekkor még csak Pozsonyban, Budán, Nagyváradon és Győrben működött norma iskola.62 A kanizsaiak 379 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) ezirányú elképzelése, mint azt korábban láttuk, nem valósult meg. A 18—19. század fordulóján jelentős volt, ha rövid ideig működött is, a keszthelyi nemzeti iskola és a Georgikon praeparandiai tevékenysége. Itt számos leendő tanító megfordult." Az első magyar önálló „modern" tanítóképző 1828-ban nyílt meg Egerben, kezdeményezője és alapítója Pyrker László egri érsek volt.64 A népoktatásügyet érintő valamennyi reformterv egyik sarkalatos pontja a tanítóképzés, a korszerű tanítóképzők felállítása. Az országos eseményeket nagy figyelemmel kísérték Zala megyében is. Deák Ferenc az 1836. évi országgyűlésről a következőképpen tudósított:,,...elhatározták az ország rendei, hogy országos választmány neveztessék ki, mely a jövő országgyűlésig minden körülményeket megvizsgálva, tervet és kimerítő véleményt készítsen arról, hogy hol és milyen módon kellene felállítani az oly intézetet, amelyben közköltségen tanítók és iskolamesterek formáltassanak, kik a nemzeti nyelvet értelmesen tanítsák és a nép zsenge magzatait a közvárakozásnak jobban megfelelőleg neveljék...".65 Ezt követően Zala megye 1836. augusztus 8-i közgyűlése határozatot hozott ,/l Nép nevelésére Felügyelő Választmány" megalakításáról. A választmány feladatául a következőket jelölték meg: „...A köznép nagy részben elmulasztott czélszerűbb nevelését eszközleni s az által a népet a tudatlanságból ki emelni, s Őtet Hazája Polgár Társai s maga iránt tartozó kötelességeivel megesmértetni az e végre kellő nevelő intézet létre hozása...". További feladatként a falusi tanítók formáitatását szolgáló tanítóképző felállításának előkészítését jelölték meg. A választmány elnöke Séllyéy Elek táblabíró lett. A választmány munkaprogramját 1837. december 9-én dolgozták ki, ebben egy alapos felmérés szerepelt a megye valamennyi iskolájáról. A kapornaki járásbéli iskolák vizsgálatát Deák Ferencre bízták. E járásba tartozott ekkor Nagykanizsa is.66 A Népnevelési Választmány szinte azonnal szorgalmazni kezdte a tanítóképző létrehozását a megye területén, „...hogy miután a köz nép czélszerű nevelésére kellő nevelő Intézeteknek létrehozását s a kívántató falusi taníttóknak formáitatását múlhatatlanul szükségesnek esmernék; melynek czélszerűségét Ő Nagy Méltósága Kopátsy József Weszprémi Püspök Úr is belátván Weszprémben már egy falusi taníttó Intézetet /:Praeparandiát:/ maga költségén felállított: ugyan azért a Rendek N. Mgu Alagourich Sándor zágrábi és Mgs Bőle András szombathelyi megyés Püspök Urakat a fent tisztelt a Weszprémi Megyés Püspök Urnák dicsérete, példája követésére és a szerént Megyéjökben szinte egy Magyar Praeparandiának felállítására elhatározák...".67 A tanítóképző ügye azonban meglehetősen lassan haladt. „...Öregbedett ezen fájdalom, midőn láttuk, hogy a mult országgyűléstől lefolyt három év alatt e tárgyban a kormány részéről csakugyan semmi sem történt, mi a nemzet reményeinek megfelelt volna..."68 — írta a megyének 1839-ben Deák Ferenc. 1840-ben mégis megtört a jég, a kormány úgy rendelkezett, hogy a Bécsi Tanulmányi Alapból 5 „királyi katolikus" tanítóképzőt kell felállítani, mégpedig Pesten, Szegeden, Miskolcon, Érsekújváron és Nagykanizsán. Az előkészületek után 1844-ben a kanizsai képző meg is nyílt, igazgatását Horvát Józsefre, a gimnázium igazgatójára bízták. Fenntartásához 1848-ig a Batthyány-uradalom is hozzájárult, 1849-ben azonban ezt megtagadta. így a fenntartás egyre nehezebb lett.69 A képző tanára volt Bója Gergely, aki később a megye első tanfelügyelője lett, és ilyen minőségében is Nagykanizsán székelt.70 A képzőt 1856-ban kormányrendelettel megszüntették. 71 Mindez nemcsak a várost, hanem az egész megyét is hátrányosan érintette. III. A KÖZÉPFOKÚ, GIMNÁZIUMI NEVELÉS A 15. század második felében egyes káptalani (székesegyházi) és városi-plébániai iskolában a latin nyelvet kezdték oktatni, majd a latin prózaírók és költők műveinek magyarázatát, retorikát és poétikát. E tárgyak oktatása a 16. században egyre jobban terjedt, és az ilyen iskolát elnevezték ludus litterariusnak. Ezekben az iskolákban foglalkoztak a matematikával is, s ez az iskolatípus lett később a klasszikus humán gimnázium. A jezsuiták 1599- ben megjelent „tanulmányi rend"-jében ennek neve: facultas linquarum, majd gymnasium. Ez 3 latin grammatikai, valamint egy-egy retorikai és poétikai osztályból állt. Ettől kezdve vált önálló középfokú iskolatípussá,72 s az iránta való érdeklődés a 18. században rendkívüli módon megnőtt. Felmerül a kérdés, mi lehetett az oka a kanizsai gimnázium alapításának. Az egyik ok földrajzi: itt, a tanügy-térkép fehér foltjának közepén található egy jól megközelíthető, prosperáló, elismerten regionális szerepkört betöltő város, amely egyben a herceg Batthyány-uradalom egyik igazgatási központja is, gimnázium viszont legközelebb Győrben, Pécsett és Zágrábban volt.73 Nem elhanyagolható a másik, az egyházi szempont sem: az, hogy a papi utánpótlás biztosításához szükséges előképzés — amelyben három egyházmegye is érdekelt volt — a 380 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) gimnáziumban történjék. Megemlítendő az egyre gazdagodó középréteg részéről jelentkező mind nagyobb igény a magasabb iskoláztatásra. Volt mecenatúra, áldozatkész város, regionális tőkekoncentráció és egy tenni akaró, cselekvésre képes földesúr. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy itt már az induláskor sem csak a város, hanem a régió leendő iskolájáról volt szó. Kanizsa támogató magatartását nemcsak az iskoláztatással szembeni megnövekedett igények motiválták, hanem egy kereskedéséről, átmenő forgalmáról híres városban a gimnázium létének egyéb, gazdasági hasznot hozó vonzatai (vendéglátás, üzleti élénkülés, szállásadás stb.) is. Másik kérdésünk az lehet, hogy miért éppen a piaristákat hívta meg Kanizsára az alapító Batthyány Lajos. B A T T H A N Y I L A J O S , MaS y » r . . r « / . a ií 1. kép\ Batthyány Lajos, Magyarország nádora, a gimnázium alapítója (Közzéteszi Pachinger, 9. Fotó: Hohl Zoltán) Valószínűleg azért, mert jó stratégaként helyesen mérte fel a hátteret: a gazdasági fejlődés mozgatóit, a lakosság vallási, etnikai összetételét stb., s látta, sikerrel csak a tanító-rendek nagy demokratái, a piaristák működhetnek, ugyanis „...Ok nem bizonyos meghatározott eszmék és elvek terjesztésére és megvédésére nevelik növendékeiket. Az ő nevelési rendszerük célja az ember általános kiművelése, minden mellék cél és tekintet nélkül. Módszerük nem köti magát semmiféle társadalmi osztályhoz, egészen demokratikus alapon nyugszik, nem merev és változatlan, hanem hajlékony, a kor szelleméhez és kívánalmaihoz alkalmazkodó... A piaristák intézményei szerényebbek, ... vezetőiket nem befolyásra való törekvés, hanem az emberiség és a műveltség szeretete lelkesíti és vezérli..."— írta az iskola történetét összefoglaló tanulmányában Kalcsok Leó.74 E szellemiségre utalt az alapítólevél, ugyanakkor szerepet szánt a gyakorlatiságnak, és bizonyítja azt is, mennyire magyar kívánt lenni az iskola. Komolyan vette a matematikát, gyakorlatiasan a kereskedelmi számítást, éveken át tanították a magyar nyelvet, és egy teljes éven át a magyar történelmet (mindezt akkor, amikor a kulturális élet szinte teljes egészében a latinos műveltségen alapult).75 Batthyány József kalocsai érsek 1763-ban megkereste Tapolcsányi Gergelyt, a kegyesrend főnökét, és megállapodott vele a Kanizsán felállítandó gimnáziumról, tanítási tervezetéről és a költségekről. A szerződés szerint a piarista rend 10 000 váltóforint tőkéjének kamatja fejében magára vállalta, hogy a felállítandó iskolát tanárokkal el fogja látni. A tőkét Batthyány Lajos, az érsek apja tette le. A királyi kamaránál letett tőke évi kamata 500 forint volt. Nem nagy összeg, még a tanárok mindennapi élelmezésére sem volt elég. Ehhez járt még egy 3000 négyszögöl területű kert és egy 6 szekér szénát termő rét a szentmiklósi határban.76 Az intézet felállításához kérni kellett Koller Ignác veszprémi püspök engedélyét. Nem ment könnyen, mert a püspök az alapítványt kevésnek tartotta, az engedélyt csak 1765-ben adta meg. Gondot jelentett az iskolaépület, a lakások és a templom biztosítása is. A megoldáshoz a megye és a város segítsége is kellett. A megye a mai Eötvös téren, az 1705-ben közköltségen katonai célra építtetett objektumot (laktanya, tiszti lakások) adta át, amiért az alapító a megyét 500 forinttal kárpótolta, Nagykanizsa város pedig a Szent János templomot engedte át a piaristáknak.77 A gimnázium 1765-ben nyílt meg 394 tanulóval, akik közül 183-an végeztek valóban gimnáziumi tanulmányokat (sintaxis, poetica, retorica), a többi az elemi iskolának megfelelő osztályokba járt 5 csoportra osztva. A pedagógusok: Csankay Jób igazgató, Franz Bertalan, Járos László és Dományi Márk tanárok (magisterek). Az igazgató és Járos László a felsőbb, Franz Bertalan és Dományi Márk az alsóbb osztályokat tanította. Az 1770-es években az igazgatóval együtt 5, az 1790-es években már 6 piarista tanára volt az iskolának.78 A tanulólétszám 1766—67-ben, a fennállás második tanévében már 478, de 1771-ig 423 és 478 között mozgott. 1770—71-től lassú, majd egyre jelentősebb csökkenés következett be, 1778—79-ben már csak 194 tanuló látogatta az iskolát; a mélyKotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) 381 pont az 1786—87. tanév a 33 fős tanulólétszámával/" E tanulólétszám-csökkenés elsődleges oka a kötelező tandíj és a német nyelvű oktatás bevezetése lehetett, ugyanis a 6 forint évi tandíj meglehetősen magas volt, a II. József által 1784 áprilisában kiadott nyelvrendelet értelmében pedig az új tanévben már csak azok lehettek a gimnázium tanulói, akik németül tudtak írni és olvasni.80 II. József halála után a tandíj eltörlésével a magyar és latin tanítási nyelv visszaállításával a tanulólétszám ismét emelkedni kezdett: 1790—91-ben már ismét 100 fölötti, 1793—94-ben pedig 189. A következő tanévben 210-en látogatták az iskolát. 1800-tól ismét jelentős tanulólétszám-csökkenés következett be, a 100-at alig-alig meghaladó létszám 1811—12-ig tartott. Ettől kezdve emelkedés következett, 1815—16-ban 225 tanulót találunk, a csúcs az 1825—26. tanév 286 tanulóval. Az 1848- 49. tanévi létszám csak 113 fő.81 ház ebédlőjében, másik fele pedig az egyik tanár szobájában kapott elhelyezést.82 A gimnázium életére hasonló hatást fejtettek ki a napóleoni háborúk is. 2. kép: A gimnázium anyakönyve 1765-1766 (ZML VIII. 52. Fotó: Hohl Zoltán) A tanulólétszám ingadozásához a háborúk hatása is hozzájárult. Nehézséget okozott az 1787—88. évi törökök elleni hadjárat, amikor Nagykanizsa az egyik legfontosabb katonai utánpótlást biztosító város lett, s ennek következtében raktárként lefoglalták az iskolához tartozó templomot, a tanári lakás folyosóját és a gimnázium k~t osztályát. Az osztályokból kiszorult tanulók egyik fele a társas- 3. kép: Részlet az anyakönyvből (ZML VIII. 52. Fotó: Hohl Zoltán) Forrásainknak köszönhetően megállapítható, hogy mely megyékből jöttek a kanizsai gimnázium diákjai, tehát választ adhatunk arra a kérdésre, hogy egy egész régió iskolája volt-e. Az anyakönyvek szerint az iskola vonzáskörzete Nagykanizsán túl kiterjedt Somogy, Vas és Veszprém megyékre, valamint a szomszédos horvátországi megyékre, de találunk diákokat még 9 magyarországi vármegyéből és Dalmáciából is. A diákság lakóhely szerinti megoszlása az 1767—68. tanévben a legváltozatosabb. 83 A kanizsai diákok száma csak a 18. század utolsó évtizedétől éri el és haladja meg például a somogyiakét, arányuk az 1820-as évektől növekszik rohamosan. A Somogyból jövők száma a csurgói és kaposvári gimnáziumok megalakulásáig jelentős, mellettük elsősorban a horvátországiak aránya érdemel figyelmet, különösen a horvát nemzetiségűeké. Az 1769—70. tanévben például 27 horvátországi és 74 horvát nemzetiségű tanulója volt az iskolának. Az idegen anyanyelvűek száma fokozatosan csökkent, 382 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) 1848-ban már az összes diák magyarországinak és magyarnak vallotta magát. A gimnázium megnyitásától kezdve jelentős a nem katolikus felekezetű tanulók száma. Nagykanizsáról 50 tanuló Zala megyéből (Nagykanizsa nélkül) 258 tanuló Baranya megyéből 2 tanuló Gömör megyéből 1 tanuló Heves megyéből 1 tanuló Pest megyéből 2 tanuló Somogy megyéből 62 tanuló Sopronból 3 tanuló Szabolcs megyéből 1 tanuló Szatmár megyéből 1 tanuló Tolna megyéből 2 tanuló Trencsén megyéből 1 tanuló Vas megyéből 25 tanuló Veszprém megyéből 5 tanuló Zemplén megyéből 1 tanuló Horvátországból 41 tanuló Csehországból 1 tanuló Egyéb ismeretlen helyről 4 tanuló A diákság társadalmi megoszlása is figyelmet érdemel. Az első tanévben, 1765-66 ban a 394 diák közül 165 volt nemes, 66 polgár, 148 jobbágy származású. Ha a Kapiller Imre által feldolgozott adatokat vizsgáljuk, egyértelműen megállapítható, hogy az összlétszámban jelentős számban voltak jelen a nem-nemesek, magas a jobbágy-származásúak aránya. A két felsőbb osztályban (rhetorica, poetica) a mérleg a következőképpen alakult:84 Az 1822—23. tanévben az eddigi 3 kategória mellett 44 esetben csak az apa foglalkozását tüntetik fel. Két év múlva már 122 esetben jegyeznek be az apa foglalkozásaként mesterséget. A szülők között 1824-ben 1 patikus, 1 adminisztrátor, 4 chyrurgus, 3 fiscalis, 2 inspector, 4 katona, 6 tanító, 1 medicus, 1 provisor, 2 perceptor, 1 rabbinus és 3 rationista volt. 1841-ben 4 chyrurgus, 4 ludimagister, 4 medicus doctor, 1 motorias communitatis (zsidó), 5 provisor, 3 parochus, 3 rationista és 1 spanus volt.85 „...Az az egyszerű tény, hogy a megyei közéletben vezető szerepet játszó birtokosok és a feltörekvő jobbágyság, valamint a polgárság gyermekei együtt tanultak az intézet falai közt, kétségtelenül hozzájárult annak a szellemnek a kialakulásához, amely a reformkorban Zala megyét a haladó erők egyik fontos bástyájává tette..." — állapította meg tanulmányában Kapiller Imre.86 A növendékek elnevezése a következő: parvistae, principistae, grammatistae, syntaxistae, poetae és rhetores. Ez azt jelenti, hogy 6 osztálycsoport volt.87 A tulajdonképpeni gimnáziumi osztályok csak a syntaxis, poetica és retorica osztályai, a többi tanuló a kicsinyek (parvistae) osztályaiba járt. 1765— 66-ban a 394 tanuló közül 183 járt a felső 3 osztályba. A parvisták a következőképpen oszlottak meg: declinistae (nyelvtant tanulók), comparatistae (már a latin nyelv elemeit is tanulók), conjugistae (igeragozók—latin nyelvtant is tanulók) és a majores parvistae (az elemisták közül a legnagyobbak). 88 Az 1777. évi I. Ratio Educationis bevezetése után a tanterv országosan egységes lett. Ez azt jelentette, hogy 3 latin grammatikai osztály (kisgimnázium), egy poétikai és egy retorikai (nagygimnázium) osztály volt. 1806-ban a II. Ratio Educationis előírta, hogy a kisgimnázium 4 osztályból (latin grammatikai), a teljes vagy nagygimnázium 6 osztályból álljon, ugyanis itt már a 4 osztályhoz csatlakozott a retorika és poétika. Ez a rendszer maradt meg egészen 1850-ig.8" A nagykanizsai gimnázium Barbarits szerint 1812-ben lett hat osztályos.90 Ha a tananyagot vizsgáljuk, kitűnik, hogy a humán tárgyakra fordították a nagyobb gondot, de a magyar történelmet alig érintették. A piarista iskolák tanrendjében viszont fontos tárgy volt, mellette a magyar nyelv és irodalom is. A tantárgyak között szerepelt a matematika, geometria, később a fizika is.91 II. József 1784. május 14-én kelt rendeletében a latin helyett a német nyelvet tette kötelezővé Magyarországon. „...Tehát nem arról van szó, hogy mii- 1765 34 nobilis 17 civis 8 libertinus 2 ignobilis 1767 59 nobilis 28 civis 3 libertinus 7 ignobilis 1775 41 nobilis 2 civis — 38 ignobilis 1784 31 nobilis 12 civis — 19 ignobilis 1796 26 nobilis — — 55 ignobilis 1811 13 nobilis 17 civis (2 izraelita) — 2 ignobilis 383 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) liók megváltoztassák nyelvüket és más nyelven beszéljenek, hanem arról, hogy azok, akik a közügyeknek akarják magukat szentelni, a latin helyett a német nyelvet használják s az ifjúság ahelyett azt tanulja... Továbbá 1784. november 1-től fogva egy ifjút sem lehet felvenni a középiskolába, aki nem képes kimutatni, hogy németül olvasni és írni tud.." A rendelet előírja, hogy 3 év türelmi idő leteltével az iskolákban minden tantárgyat németül kell tanítani. 1785-ben rendelet kötelezte a németül nem tudó középiskolai tanárokat e nyelv három éven belüli elsajátítására.''2 Ehhez társult a tandíjfizetés elrendelése, ennek következtében sok iskola tanulólétszámajelentősen csökkent, a tanárok pedig ellenálltak. így volt ez Nagykanizsán is, hiszen 1786- ban Mátyásovics Glycér tanár megtagadta a német nyelv tanítását, sőt a helyébejött Pesti Adolf is. Emiatt távozott a tanári karból Bubla György, Szama Ferenc és Nagy Antal. Ennek ellenére az 1787—88. tanévben megkezdődött a német nyelv tanítása a gimnáziumban.''3 1790. január 26-án II. József három kivételével visszavonta rendeleteit. 1806-ban, a II. Ratio Educationis előírásai szerint a gimnáziumi tananyagrend a következőképpen alakult:''4 A piarista iskolák figyelme kiterjedt a testi-, egészségügyi nevelésre is. 1777-ben felhívták a városi tanácsot „alkalmas séta- és játszóhelyek" kijelölésére. A tanács ki is jelölte az 5 sétahelyet a Soproni utcán kívül Homokkomárom, Kiskomárom felé eső területen, valamint a városi erdőben. Ugyanakkor sor került természettani szerek beszerzésére és előadóterem létesítésére is. A rendes tantárgyakon kívül „szív és kedély képző művészetekre" is oktatták a tanulókat, s ezért gondot fordítottak a rajz tanítására, amint ezt jelzik a dolgozatok rajzolt és festett címlapjai." Az iskola történetében a gyakori szép eredmények mellett állandóan problémát jelent a szűkös ellátottság, a felszerelés- és tanteremgond. Arra korábban utaltunk, hogy a gimnázium 1765. évi indulásakor sem volt rózsás a helyzet. Ezen időnként segített egy-egy támogató, így például Matkovics István alszolgabíró, aki élelmiszerekkel, bútorral látta el a tanárokat, és zeneszerszámokai az iskolát,"'' halála után pedig vagyonának egy részét is az intézetre hagyta. 1777-ben Mária Terézia királynő a Bécsi Tanulmányi Alapból 300 forinttal segítette az iskolát.''7 1783-ban az új igazgató, Simits Elek legelső feladata az épület és a társasház (tanári lakások) rendbehozatala volt. Az iskolaépület belsejét saját költségén tataroztatta, a külső javításokra pedig gyűjtésből teremtette elő a szükséges összeget.''8 Mindezek ellenére az 1787—88. tanévben ismét a legsürgősebb feladat az iskolaépület és a társasház javítása; elsősorban a tetőzetet kell javítani, mert már beázott. A ház pénztára üres lévén Mayer Elek igazgató a Bécsi Tanulmányi Alaphoz és a Helytartótanácshoz fordult segítségért, szerencsére sikerrel. A Helytartótanács elvállalta a javítás költségeit (600 forint), s valamivel később került sor a tanári lakások felújítására is (369 forint 30 krajcár)."Alig készültek el a felújítással, a török hadjárat megkezdésétől katonai raktár céljára foglalták le a templomot, a tanári lakás folyosóját, sőt még két tantermet is. Az osztályból kiszorult tanulók tanítása a társasház ebédlőjében és az egyik tanár szobájában folyt. A lefoglalt helyiségekért mindössze 40 forint kárpótlást kapott az iskola. Mayer Elek igazgató nevéhez fűződik e nehéz időszakban a konviktus (kollégium) létrehozása.100 József rendeleteit követően bizonyára a tanulólétszám csökkenése és a nehéz anyagi helyzet miatt felvetődött a kanizsai és a keszthelyi gimnázium összevonása, mégpedig úgy, hogy az új intézet Keszthelyen lett volna. Ennek meghiúsításában a legnagyobb érdemet Spisits János, Zala megye alispánja szerezte.101 1797 júliusában Kanizsán járt az ország nádora, aki ez alkalommal meglátogatta a gimnáziumot, és felszólította az igazgatót, hogy sürgősen intézkedjen a feltételek javítása ügyében. Jenovay János Heti óraszám 19 19 19 19 20 20 Matematika Matematika Matematika Matematika Matematika Matematika Latin (magyar stb.) Földrajz Földrajz Földrajz Természetrajz Természetrajz Olvasás- Latin Történelem Történelem Földrajz Földrajz írás gyak. (magyar stb.) Latin Latin Történelem Történelem (magyar stb.) (magyar stb.) Latin (magyar stb.) Latin (magyar stb.) Hittan Hittan Fiittan Fiittan Hittan Hittan Osztály I. II. III. IV V VI. 384 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) igazgató kérvényt küldött a tankerületi főigazgatónak, ő azonban a kérelem felterjesztését a háborús helyzetre való tekintettel nem tartotta időszerűnek. Erre az igazgató „pártolás" nélkül folyamodott a Helytartótanácshoz. Válasz csak 1820. augusztus 26-án érkezett, amelyben utasították a tankerületi főigazgatót a költségelőirányzat elkészítésére. A főigazgató ennek 1801. március 12-ig nem tett eleget, mert akkor kelt Jenovay János igazgató sürgető levele. Ebben azt is írja, hogyha nem történik intézkedés, „... a szónoklati és az első osztályban még az iskolai évet sem lehet kihúzni...". Ezt követően került sor a főigazgatói látogatásra, a költségelőirányzat elkészítésére és a Helytartótanácshoz történő felterjesztésre. Ezen túlmenően az igazgató megkereste József főherceget, az ország nádorát is. A kérvényben a következőket írta: „...Intézetünk oly szomorú, elhagyott állapotban van, hogy valóságos romnak mondható Nincs azon egyetlen ajtó, vagy ablak sem használható állapotban; két kályhát nyílt térről kelvén fűteni, valóságos tűzfészkeknek mondhatni. Nagyobb esők alkalmával a víz az ajtón és a tetőn egyaránt behatol az iskolatermekbe, melyeknek oldalain meztelen téglák láthatók. Nincs egy jóravaló pad, melyen a tanuló feladványait végezhetné; mivel a török háborúk alkalmával a szünidők alatt foglyok számára foglaltattak le az intézet helyiségei, s a padokat szabad ég alá szórták ki, összetöredeztek s a nyirok áthatván rajtok, korhadásnak indultak. A folyosó nyílt és félig rom, talaja a hiányos téglaburkolat miatt gödrös és esős időben rajta tócsák képződnek...". A javítás költsége 4213 forint 40 krajcár, ehhez a tanulmányi alaptól legalább 2000 forintot kért, bízván abban, hogy a többit vállalja az alapító családja és a megye, valamint megyebeli támogatók.102 Az intézet sanyarú állapota után megemlítette a tanári kar rendkívül gyér jövedelmét is. A Helytartótanács 1801. szeptember 22-én kelt válasza elutasító: „...Mivel a tanulmányi alap az elkerülhetetlen szükséges kiadások miatt kimerült, a kérelemnek helyt adni lehetetlen, nincs tehát más hátra, mint hogyha az iskolákat fenntartani a kegyes tanítórend érdeke, az alapító családjához, valamint egyéb pártfogókhoz fordulni, míg a tanulmányi alap olyan állapotba nem jut, hogy a maga részéről szintén hozzájárulhasson a javításhoz valamivel..." Batthyány Lajos, az alapító juttatott is 500 forintot, a megye viszont nem nyújtott segítséget.103 A Jenovayt követő igazgató, Mátyásovits Glycer legfőbb gondja ugyancsak a szükséges javítások elvégeztetése volt, s ez ügyben 1803. február 27-én levéllel fordult a tankerületi főigazgatóhoz. A napóleoni háborúk miatt a beadvánnyal nem foglalkoztak. Sajnálatos esemény is történt: 1805. december 28-án a Kanizsán keresztülvonuló csapatok megszállták a gimnáziumot és a társasházat, a házfőnököt ismeretlen tettesek kirabolták, a gimnázium javítására összegyűjtött pénzt ellopták.104 1806-ban az iskola következő igazgatója ismét megpróbált lépéseket tenni a felújítás érdekében: „...megteszem még egyszer jelentésemet... Iskola épületünk olyan nyomorúságos állapotban van, hogy esős idő alkalmával, ha megázni nem akar az ifjúság, egyik szögletből a másikba kell húzódnia: a szónoklati osztály növendékeit már néhányszor fel kellett menteni a tanítási órákból, mert az ablakhoz támasztott dobogó /cathedra/ sem volt elegendő a széltől felkavart hó és havas eső beverésének meggátolására. Az iskolai szűk termek mennyezetéről a vakolat részben lemállott... A foltozgatott tető mindenütt átbocsátja az esőt és a hólevet...némely osztály talaján kilátszik a csupasz föld s a falakat régtől fogva nem meszelték..." . A válasz ismét az, hogy a tanulmányi alap pénzt nem adhat, forduljon az igazgató a piarista rend főnökéhez. Mivel pénz adományozására a megye és a város sem volt hajlandó, javasolja az iskola átadását a premontrei rendnek. Csak a premontrei renden múlt, hogy ez nem következett be.105 Az igazgató nem adta fel a küzdelmet, 1807. szeptember 14- én elutazott Zalaegerszegre, hogy kérje Somogyi János helyettes főispán pártfogását, majd Batthyány Fülöphöz fordult segítségért, aki 30 000 darab cserépzsindelyt és 200 forintot adományozott.106 1808-ban változás következett be, ugyanis a piarista rend királyi adományként megkapta azt az évi 2000 forintjövedelmet, amely a fehérvári királyi sírok és korona őrének halála esetén neki járt. Ugyanakkor jelentős támogatást adott az Inkey család is. Amikor azonban a dolgok kezdtek volna jobbra fordulni, ismét közbeszólt a háború, lefoglalták a tantermeket, amelyeket nagy küzdelem árán, Sümeghy József megyei alispán közbenjárására visszakaptak.107 1810-ben az igazgató jelentésében ismét az iskola aggasztó állapotáról tájékoztatott. Lényegesebb változás csak 1818-ban következett be, amikor Podolay Menyhért igazgatónak sikerült rendbehozatnia az épületet, a könyvtárat, továbbá teljes leltárt készített a tanszerekről.108 Jelentős volt 1822-ben a rend és a város között kötött szerződés, amelyben a város kötelezte magát az iskola és a társasház fenntartására, valamint vállalta két tanár fizetését. A nagyobb lélegzetű felújításhoz és bővítéshez 1823-ban láttak hozzá. A társasház északi oldalához új szárnyat emeltek, 2 tanteremmel a földszinten, 3 szobával az emeleten. 109 A későbbi években gyarapodott a könyvtár, gyarapodtak a szertárak is. Az iskola 1835-ben megkapta Kloham Ferenc zágrábi akadémiai tanár hagyatékából a 700 kötetes könyvtárat. 1843-ban hozták rendbe a padokat, 1845-ben pedig új táblák kerültek a tantermekbe.110 A nem mindig ideális körülmények ellenére szép eredményei is voltak az iskolának, hiszen neves személyiségeknek adott életre szóló, tetteiket meghatározó útravalót. Olyan országosan is elismert sze385 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) mélyiségek kerültek ki az iskola falai közül, mint például Virág Benedek, Királyi Pál, Deák Ferenc, Gasparich Márk vagy a megye 1848. évi kormánybiztosa, Csertán Ferenc. Az 1848. évi forradalom híre néhány nap alatt eljutott Nagykanizsára, ahol az első jelentősebb tömegmegmozdulásra március 19-én került sor.111 A hangulat fokozására mozsarakat durrogtattak, s egy szétpattant mozsár megsebesítette Taródy László gimnáziumi tanulót, aki belehalt sérüléseibe. Március 21-én a pesti egyetemi ifjúság díszküldöttsége érkezett a városba, hogy a gimnázium igazgatóját, Purgstaller Józsefet egyetemi tanárrá kérje fel. Az iskola igazgatásával a piarista rend Valentini Jánost, majd Szép Lajost bízta meg. Az igazgatóváltozás alkalmából a tankerületi főigazgató mellékletként a következő utasítást küldte: „...Hogy mind a szülők a hazának mostani idejében megnyugtassanak, mind a tanítók a jövendő tanítási rendszer előkészítésében, a mennyiben fel fognak szólíttatni, közremunkálkodhassanak, a közoktatási és kultuszminiszter folyó évi április 24-én 7. sz. alatt rendeli, hogy a gimnáziumok igazgatóságai mihelyt a tanárok bevégzik a tananyagot, a tanuló ifjúságot az iskolai év előtt is bocsássák el; továbbá a tanintézetekben szokásban volt számszerinti osztályozást végképen megszüntessék...". Október 5-én a következőket írja: „...A gimnáziumra nézve a tanítási év kezdete... a közeledő november 1-ső napjára lévén kitűzve ugyan; mindazonáltal hazánknak azóta is mindinkább tornyosuló had viharos állapota miatt legközelebb érkezett miniszteri rendelethez képest megengedtetik a már megkezdett tanítást a létezett harciviszonyok között felfüggeszteni...". A tanév megkezdésére csak november 15-én került sor,"2 s az intézet alapítása óta eddig eltelt időszak legnehezebb tanéve következett. 1848. december 31-én Burits császári tábornok elfoglalta Zalaegerszeget, 1849. január 15-én pedig már Kanizsán adta ki rendeleteit a város megsarcolásáról.'' 13 Az intézet két fiatal tanára, Gyalókay Ferenc és Schmiding József katonának állt, a tanulók száma 113-ra csökkent. A korábbi szépszámú muraközi horvát tanuló megvált az intézettől,114 eltávozott az I. humanista osztály tanulóinak 26, a II. osztálynak 33%-a, feltehetően ők is részt vettek a szabadságharcban.115 A szabadságharc leverése után nem maradt el a megtorlás. A kanizsai gimnázium 4 tanárát haditörvényszék elé állították, Sopronba szállították, s közülük csak 2 tért vissza Kanizsára.116 1849. október 9-én Magyarországon is hatályba lépett a bécsi kultuszminiszter által kiadott Organisations- Entwurf. Ez a korábbi hatosztályos gimnázium és két évfolyamos akadémiai bölcseleti tagozat összevonásával létrehozta a 10—18 éves fiúk számára a nyolcosztályos gimnáziumot, amely egységes tananyag mellett szervezetileg egy I—IV. osztályú algimnáziumból és további négy osztálylyal teljes főgimnáziumból állt. Az Entwurf lehetővé tette csak algimnázium létesítését is. A főgimnázium 8. osztályának elvégzése után lehetett érettségizni. 117 Ezzel egyidőben a piaristák 29 gimnáziumából a miniszter 7-et felső, 11-et alsó gimnáziummá alakított, 11-et pedig megszüntetett. A megszüntetettek közé került a kanizsai gimnázium is.118 1. sz. melléklet katolikus görögkatolikus katolikus Az elemi iskola tanulói 1772-ben119 Leányok: Vittmann Katalin Kelemen Maricza Horváth Ilona Bottzek Katalin Jambresich Ilona Aszigál Maricza Fiúk: Aszigál Sebestyén Bakonaky István Hajmási Mátyás Gerócs József Góry László Eczetes Mártony Jámbor Sándor Buszál György Malicz István Szpinszis Vida Rudolf József Hári János Medvesics Mátyás Szemtok Ferenc Thibaltthy Mártony Nagyszabó Mártony Plándl György Veszler János Straus József Zariszáni József Ráb János Horváth György Eisenparth Ferenc Kelemen Antal Hegedűs József Sutor Pál Kováts Imre 2. sz. melléklet A gimnázium alapítólevele120 Mi, Mária Terézia, Isten kegyelméből a rómaiak uralkodónője, Németország, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország és Szlavónia apostoli királynője, Ausztria főhercege, Felső-Burgundia, Szilézia, Stájerország, Karinthia, Karniolia hergörögkatolius katolikus 386 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) cege, a Szent Római Birodalom, Morvaország, Alsóés Felső Burgovia, Lusatia őrgrófja, Habsburg, Flandria, Tirol és Goricia grófja, Lotharingia hercege, Etruria nagyhercege stb. Adjuk tudtára jelen oklevelünk szavaival mindenkinek, akit illet, hogy hűséges és szeretett hívünk a tekintetes és nagyságos főtisztelendő atya, Batthyány József Németújvár örökös grófja, a kalocsai érsekség és a bácsi egyház érseke, a Szent István Apostoli Királyi Rend nagyobb keresztjének a lovagja, Vas és Bács megyék örökös főispánja, titkos tanácsosnak, Hétszemélyes Táblánk ülnöke és még kedveltebb hívünk, az ő apja, a tekintetes és nagyságos Batthyány Lajos Németújvár örökös grófja, az Aranygyapjas Rend, valamint a Szent István Apostoli Királyi Rend lovagja, Magyar Királyságunk nádora és helytartója, a jászok és kunok bírája, Vas és az egyesült Pest, Pilis és Solt vármegyék örökös főispánja, titkos tanácsosunk, a Magyar Királyi Helytartótanácsnak tanácsosa, Hétszemélyes Táblánk elnöke, ennek az ügynek és az alább kinyilvánítandó alapítónak teljes hatáskörű és törvényes végrehajtója és gondnoka, Felséges személyünknek bemutatott egy alapítólevelet, amelyben a Kegyes Iskolák Szent Rendje a Zala megyei Kanizsa mezővárosban a tudományok átadására a rá vonatkozó alapító oklevélen megjelölt módon és feltételekkel bővebben a kifejtett módon a fent nevezett Batthyány Lajos gróf alapított. Ezt az alapítványt a fent említett Kegyes Iskolák rendje a kinyilvánított feltételekkel elfogadta. A kérvényt Felséges Személyünknek nevezett Batthyány József gróf, érsek, atyja megbízottja, Tapolcsányi György alázatos kérelemmel terjesztette elő. Mivel Mi az alapítólevelet annak tartalmával minden egyes részletében megelégedve kiváltságlevelünkkel apostoli király tekintélyünk által felhatalmazva, elfogadjuk, helyeseljük és megerősítjük és kinyilvánítjuk kegyes királyi egyetértésünket. Ennek az alapítólevélnek az alábbi a tartalma: Batthyány József, Németújvár örökös grófja, a kalocsai érsekség és a bácsi egyház érseke, Szent István Apostoli Királyi Rend nagyobb keresztjének a lovagja, a nemes Vas és Bács vármegyék, valamint az egyesült Pest, Pilis és Solt vármegyék örökös főispánja, a Legszentebb Császári és Királyi Felség titkos tanácsosa, a kiváló Hétszemélyes Tábla ülnöke úgyis, mind az igen kiváló és híres úrnak, Batthyány Lajosnak, Németújvár örökös grófjának, a Magyar Királyság nádorának, az Aranygyapjas Rend, továbbá a Szent István Apostoli Királyi Rend nagyobb keresztje lovagjának, a jászok és kunok bírájának, Vas vármegyének, valamint az egyesült Pest és Pilis vármegyék örökös főispánjának, mindkét Császári Felség és Apostoli Király titkos tanácsosának, a Magyar Királyi Helytartótanács tanácsosának, továbbá a Hétszemélyes Tábla elnökének, igen szeretett atyámnak ebben az ügyben teljes jogú és törvényes meghatalmazottja és az alább ismertetendő alapítványnak kurátora az örök emlékezetnek akarom meghagyni az alábbiakat. Ahogyan tudniillik az én fentebb említett, igen szeretett atyám híres emlékezetű őseinek nem kevésbé köpenye, mint híres vérüknek tógája és erényeiknek örököse, ő egész, Isten kegyelméből hoszszúra nyúlt életében arra törekedett, erejét, lehetőségeit és munkáját mindig arra fordította, hogy a királynak és hazájának és az egész államnak minden erejével folyamatosan fáradozva a legtöbbeknek hasznára legyen. Nem nézett más célt, mint ezt és azt, hogy a Magyar Királyságnak tett más szolgálataival és ezzel a cselekedetével előrelátóan, a nádori méltósággal az igen szent fejedelmek és a császárnő földjének érdekében szabadon élt és ő abban a fogadalomban élt, hogy mindenféle meggondolásból mindenkinek jót cselekszik. Ezért hogy azokat a híres dolgokat, amelyeket a közjó és a tanulmányok elősegítésének az emlékeként megerősítse, a Zala megyei Kanizsa mezővárosban nemcsak nyilvános iskolákat alapított, amelyekben az ifjúság a haza és az állam javára nevelkedik a Kegyesrendi Atyák előírásai és irányítása alatt, hanem ezen felül még, hogy a kegyesrendiek ennek a törekvésnek az áhított eredményét mihamarább érjék, minden ügy intézését, gondoskodást és felügyeletet átadott nekem. Továbbá hogy az említett Kegyes Iskolák Szent Rendje az említett alapító gróf úr, az én igen szeretett atyám által az alábbiakban bővebben kifejtendők szerint meg tudja találni a megfelelő tartalmat és alkalmas tanárokat tudjon nevelni, ezért Tapolcsányi György tisztelendő atyával, a Kegyes Iskolák magyarországi tartományfőnökével kölcsönös megegyezéssel az alábbi pontokba foglalva és az örök időkre megerősítve a mondott Kegyes Iskolák Szent Magyarországi rendjének alapítványt hoztam létre. Először: 10 000, azaz tízezer rénusi forintot, amelyet őfelségénél, az igen szent apostoli királynőnél kölcsön címén felvett, ennek éves kamatai, amelyek a kanizsai Sókamara Hivatalánál vannak elhelyezve, adják át a piarista atyáknak hogy először az alapítvány székhelye Kanizsán legyen. Másodszor: a templomot közköltségen már felépítették, nemsokára ebből a pénzből teljesen befejezik és fel fogják szentelni. Harmadszor: a székhely és az iskolaépület felépítéséhez szükséges megfelelő nagyságú telket vagy területet az uradalom fogja juttatni, ezenfelül az építéshez szükséges anyagot is szolgáltatja, a szállításról úgy az uradalom, mint Festetics tanácsos úr és Inkey úr, valamint más nemesek gondoskodnak, az építkezést a kegyesrendiek költségén és munkájával végzik, a későbbiekben pedig ők gondoskodnak a fenntartásáról. 387 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) Mindezekért a piaristák vállalták, hogy az ifjúságot az első elemi ismeretektől kezdve egészen a retorikai tanulmányokig bezárólag, de ugyanígy a választékos írás megformálásban, számtanban és zenében is képezik az alább következő tanulmányokban. A következő metódusokat és sorozatokat kell tanítani. Először: az elemi vagy alsóbb osztályban tanítsák meg az ifjúságot először olvasni és szépen megformálni a betűket, ugyanígy leírni a számjegyeket. Azoknak pedig, akik a főnevek és igék ragozását gyakorolják, vegyék mellé az aritmetikában a számolás első formáját. Nekik tanítsák továbbá a hittan általános és könnyebb részeit: az isten iránti kötelezettségeket és a szüleikkel szembeni tiszteletet oltsák beléjük. Másodszor: azok, akik a latin nyelv elemeit tanulják, gyakorolják, a latin szerkezetek összeállítását Phaedrus meséinek fordítását, a magyar és a német nyelvet, Cicero leveleinek anyanyelvre való fordítását. A hittanból tanulják meg az első fejezetet a hitről és a hit jelképéről, valamint a vasárnapi szentbeszédeken mutassák meg nekik Krisztus életének eszméit, leginkább azokat az erényeket, amelyek az ifjúság sajátjai, így kerülhetők el azok a bűnök, amelyek erre az életkorra veszélyesek. A világi történelemből tanulmányozzák két korai királyság, az asszírok és a perzsák természetét és emlékezetét. Az egyházi történelemből azokat, amelyek a nevesebb írásnak az élén járnak, mind a Bírák Könyveiben, mind a Királyok Könyveiben, ezt az erkölcstan keretében tanítsák. A számtanból az egyszerű formákat (tanítsák). Végül számukra a latin, a magyar, és a német nyelv helyesírásának megtanulása szükséges. Harmadszor: a középső és a felső grammatikai osztályban tanítsák a tisztább latinság igéinek kiválogatását, és azoknak a részeknek a használatát, amelyek a választékos szerkezetet és szépséget adják. Ösztönözzék Cicero hosszabb leveleinek, valamint Cornelius Nepos Históriájának saját stílusában való fordítását és követését. Gyakorolják magukat a földrajzban és az égitestek ismeretében, valamint Magyarország és a szomszédos tartományok térképeinek használatában. A hittanban tárgyalják meg a tanárok a szeretetről szóló fejezetet, a tízparancsolatot, a szentségeket, beszéljenek ezeknek számáról, útmutatásairól és erényeiről. A világi históriából ismerjék meg a két régi birodalmat, a görögökét és a rómaiakét. Az egyház történetéből arról beszéljenek, ami a tanulók életkorának megfelel. Számtanból számoljanak egész számokkal és térjenek ki a törtekre is és a három szabályra. Negyedszer: a költészetben, mivel ennek ismerete nem annyira fontos, röviden és annyira mélyedjenek el, amennyire szükséges a beszédhez. Mégis, a nevesebb költőket, mint pl. Vergilius vagy Ovidius - mivel ezeknek latinsága kiváló, műveik közül azokat olvassák, amelyek erejük és minőségük miatt bővelkednek képekben és alakokban. A továbbiakban gyakorolják magukat a levélírásban, nemcsak latinul, hanem a haza nyelvén is, így ez az osztály a rétorika első éve is, ezért tanuljanak rétorikai előgyakorlatokat, különösen szóképeket és alakzatokat, és olvassák el maguknak Cicero „A kötelességekről" c. művét, mert ez a latinság magasabb szintű műveléséhez és az erkölcsi tanulmányhoz szerfölött alkalmas. A világi históriából Magyarország történetét fogják tanulni, számtanból gyakorolják a számokat, hogy azokat jól és teljesen tudják. Ötödször: a rétorikában az ékesszólás tiszta szabályainak megismeréséhez olvassák Cicero szónoki beszédeit, hogy azokat utánozni tudják, azokból a helyekből és fejezetekből válasszanak, amelyekből hasonlóan szép körmondatok formálhatók és amelyek kiszélesíthetők. A hittanból tanuljanak fejezeteket a keresztény ember kötelességeiről Isten, a szülők, a rokonok, a hasonló osztálybeliek és a felsőbb osztálybeliek iránt. A számtanból tanuljanak olyanokat, amelyek a könyvelés és a kereskedelem egyszerűbb szabályaira vonatkoznak. A keresztény és a világi történelemből azokat fogják tárgyalni, amelyek a kereszténység első öt évszázadára vonatkoznak. Hatodszor: a kiemelkedő mesterek műveiből egy alkalmasat válasszanak ki a zene alapjainak megtanulásához. Hetedszer: végül a Piaristák Szent Rendje hetenként mondjon egy misét, ezenfelül pedig évente ötvenkét misét az igen kiváló alapító gróf úr, az én hőn szeretett atyám életében és halála után is. Mindennek örök megerősítésére adta ki jelen alapító oklevelet az alapító törvényes örököse és a Kegyes Iskolák rendje. Kiadatott Kalocsán, az Úr 1765. évében, június hónap ötödik napján. Batthyány József gróf, kalocsai és bácsi érsek, mint hőn szeretett atyám, Batthyány Lajos gróf, a Magyar Királyság nádorának, a fentebb részletezett alapítvány teljes jogú végrehajtója és kurátora, s. k. Isten dicsőségére és mindkét állam boldogulására ezt, a Magyarországon működő Kegyesrendi Iskolák szegény rendjének tett szent alapítványt az alábbi záradékkel tisztelettel és örök hálával elfogadjuk. Ennek hiteléül aláírtuk és a Tartomány pecsétjével megerősítettük az 1765. év június hónapjának tizedik napján. Tapolcsányi György, Kegyes Iskolák Rendjének magyarországi tartományi elöljárója. S. k. Lalich Elek kecskeméti rektorhelyettes, ebben az ügyben titkár, s. k. így tehát mi a szokott módon isteni és anyai kegyelemben, amellyel az ifjúság helyes nevelésére és intézményére folyamatosan gondot fordítunk, és ez 388 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) ki szokott terjedni az állam javára is, és az említett érsek úr, és a kegyesrendi atyák Hozzánk intézett kérését jóindulatúan meghallgatva a már előbb kibocsátott alapítólevelet nem javítva, egyik részét sem felülbírálva. Minden gyanakvás nélkül jelen kiváltságlevelünkkel szórói-szóra, bővítés és szűkítés nélkül annak a leírt tartalmát, záradékait, feltételeit és cikkelyeit királyi tekintélyünkkel elfogadtuk, helyeseltük, megerősítettük és aláírtuk és az örök bizonyosságnak megerősítettük, ezenfelül jóindulatú királyi beleegyezésünket adtuk. Az alapítvány felügyeletét átadtuk a Helytartótanácsnak, ki köteles az ország alapítványaira a törvény szerint gondot fordítani. Ezen felül elfogadjuk, helyeseljük, megerősítjük, érvényesítjük és hasonlóan királyi beleegyezésünket adjuk a Királyi Helytartótanács- 3. sz. melléklet A gimnáziumi tanulók számának alakulása származási helyük szerint.,21 Tanév Nagykanizsa Zala megye Somogy megye Mo. más megyéi Mo.-on kívüli ter. Nincs adat Összesen 1765/66. 44 174 60 43 33 40 394 1766/67. 42 258 59 37 35 47 478 1767/68. 50 258 62 45 42 4 461 1768/69. 38 250 60 23 38 23 432 1769/70. 52 240 75 28 28 — 423 1770/71. 48 244 70 17 15 2 396 1771/72. 58 214 61 34 18 1 386 1772/73. 63 179 44 25 18 2 331 1773/74. 79 194 39 31 24 1 368 1774/75. 44 230 41 26 20 9 370 1775/76. 42 265 39 22 21 — 389 1776/77. 69 186 61 21 15 — 359 1777/78. 24 145 32 28 14 — 243 1778/79. 31 99 27 27 8 2 194 1779/80. 26 64 23 17 7 17 154 1780/81. 37 90 50 17 8 1 203 1781/82. 28 105 40 5 8 — 186 1782/83. 24 94 44 6 7 — 176 1783/84. 14 91 37 13 6 — 161 1784/85. 12 62 23 5 8 1 111 1785/86. 7 29 13 2 11 1 63 1786/87. — 18 5 1 8 1 33 1787/88. 8 16 9 3 6 — 42 nak a felügyelethez titkos függő pecsétünkkel, amellyel mint Magyarország apostoli királynője élünk, valamint jelen oklevelünk szavaival. Kiadatott szeretett és hűséges hívünk, a nagyságos és tekintetes Galántai Eszterházy Ferenc gróf, Fraknó örökös ura, a Szent István Apostoli Királyi Rend nagyobb keresztjének tulajdonosa, kamarás, titkos tanácsnok, Moson megye főispánja, említett királyságunk kancellárjának keze által a mi főhercegi városunkban, Bécsben, Ausztriában, az Úr 17(6)5. évében, június hónap 25. napján, Magyar és Cseh királyságunk 25. évében. Mária Terézia s. k. Eszterházy Ferenc gróf s. k. JablonczyJózsef s. k. 389 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) 1788/89. 14 20 5 2 6 — 47 1789/90. 7 21 4 2 7 2 43 1790/91. 29 50 22 5 8 — 114 1791/92. 30 48 33 5 7 39 162 1792/93. 20 51 23 — 10 32 136 1793/94. 29 93 36 2 12 17 189 1794/95. — — — — — — 210 1795/96. — — — — — — 241 1796/97. 44 95 69 11 17 21 257 1797/98. 15 36 34 4 4 148 241 1798/99. 38 89 55 5 8 64 259 1799/1800. 38 102 61 6 12 4 223 1800/01. 37 72 29 3 9 6 156 1801/02. 35 50 26 1 8 17 137 1802/03. — — — — — — 147 1803/04. — — — — — — 139 1804/05. — — — — — — 141 1805/06. — — — — — — 132 1806/07. — — — — — — 129 1807/08. — — — — — — 126 1808/09. — — — — — — 146 1809/10. — — — — — — 110 1810/11. — — — — — — 109 1811/12. 22 60 14 3 5 5 109 1812/13. 62 74 19 8 13 3 179 1813/14. 72 87 26 8 10 — 203 1814/15. 77 100 16 3 8 — 204 1815/16. 67 118 17 6 17 — 225 1816/17. 71 76 14 5 17 — 183 1817/18. 71 98 21 6 14 1 211 1818/19. 71 98 17 8 20 1 215 1819/20. 62 100 13 6 13 1 195 1820/21. 59 106 20 9 18 — 212 1821/22. 74 147 28 5 17 — 271 1822/23. 102 88 37 4 37 — 268 1823/24. 88 95 4 1 6 — 194 1824/25. 119 93 22 9 34 3 280 1825/26. 106 103 27 18 28 4 286 1826/27. 91 78 29 17 25 2 242 1827/28. 55 61 22 14 21 1 174 390 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) 1828/29. 61 60 17 10 28 — 176 1829/30. 73 62 18 11 20 — 184 1830/31. 82 63 18 12 26 — 201 1831/32. 82 66 18 17 16 — 199 1832/33. 81 85 22 21 30 — 239 1833/34. 72 64 18 16 34 — 204 1834/35. 65 63 19 17 30 — 194 1835/36. 72 85 14 8 34 — 213 1836/37. 74 70 17 14 5 — 210 1837/38. 84 68 12 8 35 — 207 1838/39. 96 69 16 9 38 — 228 1839/40. 105 60 27 13 25 2 232 1840/41. 86 63 22 15 23 — 209 1841/42. 90 66 17 16 17 — 206 1842/43. 74 67 21 13 20 — 195 1843/44. 82 76 23 14 24 — 219 1844/45. 94 66 22 17 29 — 228 1845/46. 85 62 28 21 24 — 220 1846/47. 77 51 17 19 29 — 193 1847/48. 87 45 22 26 22 — 202 1848/49. 68 21 17 7 — — 113 4. sz. melléklet A gimnázium igazgatói122 Csankay Jób 1765—1772 Tordy Mihály 1812—1814 Krolig Vazul 1773—1775 Csaby József 1815—1817 Lenkovics Fülöp 1776—1777 Podolay Menyhért 1818—1838 Edegger Boldizsár 1778—1780 Gubiczer Ferenc 1839—1841 Keszthelyi László 1781—1783 Jallosics Endre 1842—1844 Simics Elek 1784 Horváth József 1845—1847 Mayer Elek 1785—1790 Purgstaller József 1848 Jenovay János 1791—1803 Mihalik Pál 1848 Mátyásovics Glycér 1804—1805 Valentini János 1848 Jankovics János 1806—1811 Szép Lajos 1848—1851 391 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) JEGYZETEK 1 Mészáros 1996, 13. 2 Mészáros 1991, 16. 3 Balogh L. 20—21. 4 Kotnyek 1978, 13. 5 Mészáros 1991, 39. 6 Kotnyek 1978, 19. 7 Friml, 91. 8 Kotnyek 1978, 40—41. 9 Uo. 10 Opinio... Az 1827. évi 8. törvény alapján létrehozott országgyűlési bizottság által összeállított — az 1806-i Ratio Educationis Publicae helyébe szánt — új átfogó közoktatás-tervezet. In: Nagy Sándor (főszerk.): Pedagógiai lexikon Budapest, 1978. III. k. 351. " Közgy. ir. 1837. 164. sz. A választmány megalakulásának időpontja 1836. augusztus 8. 12 Kotnyek 1978, 179. 13 Uo. 58. 14 Uo. 13. 15 Kotnyek 1996, 83, Payr, 434, Thury, 19. 16 Cselebi, OSzK Fotokópia, 508510. 17 Tjkv. 1. 47; ZÉL Can. Vis. Prot. Broj. 1698. 165, Barbarits, 263. 18 Rózsa 1996 alapján 19 Tjkv. 1. 125—126. 20 Tjkv. 1. 144. 21 Can. vis. 1748. 22 Conscr. univ. 1770/71. 23 MOL Helytartótanácsi It. Prov. por. et Ludimag. 1777— 24 Uo. 25 Barbarits, 263. 26 Can. vis. 1778. 27 Gerócs, 19—20. A tanulmány 1944—46-ban készült, a szerző még eredetiben tanulmányozhatta a második világháborúban eltűnt tanácsülési jegyzőkönyveket. 28 Uo. 21. 29 Barbarits, 264. 30 Bogdanovic, 30—66. 31 Gerócs, 11. 32 Uo. 33 Mészáros 1991, 17. 34 Gerócs, 12. 35 Uo. 36 Uo. 13. 37 Barbarits, 264. 38 Uo. 265, Gerócs, 14. 39 Gerócs, 14. 40 Barbarits, 266. 41 Hermann E. 402. 42 Barbarits, 266. 43 Gerócs, 21. Barbarits szerint Januska Károly, Gerócs szerint Januska Pál. Gerócs forrása azonban Barbarits műve, ezért a Barbarits által írt Károlyt fogadjuk el. 44 Barbarits, 266. 45 Uo. 46 Uo. 267. 47 Uo. 267—268. 48 Uo. 269. 49 Gerócs, 36. 50 Barbarits, 266. 51 Halis 1915—1917, 1915, I. k. 5, Barbarits, 284. (Barbarits a leányosztályok megnyitását 1843-ra teszi.) 52 Villányi 1927, 3. 53 Kotnyek 1978, 76. 54 Gerócs, 41. 55 Can. vis. 1816. 56 Gerócs, 30—31. (Gerócs a régi, a második világháborúban megsemmisült városi levéltárra hivatkozik.) 57 Uo. (Gerócs itt a tanácsülési jegyzőkönyvre hivatkozik.) 58 Uo. 23. 59 Kotnyek 1977, 1044. 60 Gerócs, 26. 61 Hermann E. 404. 62 Kotnyek 1978,57. 63 Süle, 139. 64 Mészáros 1968, 14. 65 Szakái, 28. 66 Közgyűl. ir. 1837. 164. sz. 67 Uo. 68 Szakái, uo. 69 Kotnyek 1978, 58, Barbarits, 186. 70 Kotnyek 1978, 69. 71 A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszternek a közoktatás 1870. és 1871. évi állapotáról szóló s az országgyűlés elé terjesztett jelentése. Budán, 1872, 18—19. 72 Mészáros 1968, 40. 73 Kalcsok, 7. 74 Uo. 75 Degré 1966, 9. 76 Kalcsok, 10—11. 77 Uo. és Barbarits, 273. (Barbarits szerint a kárpótlás összege 1500 forint.) 78 Degré 1966, 11—16. 79 Kapiller 1983, 146. 80 Degré 1966, 12. 392 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) 81 Kapiller 1983, 146—147. 82 Kalcsok, 28. 83 Kapiller 1983, 151. 84 Uo. 85 Uo. 86 Uo. 87 Kalcsok, 13. 88 Degré 1966, 12. 89 Mészáros 1968, 106. 90 Barbarits, 274. 91 Kalcsok, 13. 92 Balogh L. 38. 93 Kalcsok, 25—26 94 Mészáros 1968, 22. tábla 95 Kalcsok, 14, 19. 96 Barbarits, 273. 97 Kalcsok, 12, 17. 98 Uo. 21. 99 Uo. 26. 100 Uo. 28—29. 101 Uo. 32. 102 Uo. 34—35. 103 Uo. 36. 104 Uo. 37. 105 Uo. 39. ,06 Uo. 40. 107 Uo. 41. 108 Uo. 48. 109 Uo. 50. 1,0 Uo. 52—54. Vajda-Vaj dáné, 8. 1.2 Kalcsok, 55—56. 1.3 Vajda-Vajdáné, 25. 114 Kalcsok, 57. 1.5 Degré 1966, 17. 1.6 Barbarits, 62. 1.7 Mészáros 1968, 41. 1.8 Kalcsok, 58, Degré 1966, 17. (Degré 10 megszüntetett gimnáziumot említ.) "9 Gerócs, 36—37. A névsor feltehetően az 1756— 1779. közötti Protocollum-kötetből (Protocollum ex sessio Magist. Priv. Oppidi Canissa 1756—1779.) való. Gerócs szerint az, hogy a tanulók neve nincs betűrendben, arra enged következtetni, hogy a beírás az érkezés, ill. a beiratkozás sorrendjében történhetett. 120 Az alapítólevél latin nyelvű közzététele: Pachinger, 83—87, „Az intézet alapítására és fentartására vonatkozó fontosabb okmányok" c. fejezetben. Latinból fordította: Bilkei Irén. 121 Kapiller 1983, 146. alapján. 122 Közzéteszi Pachinger, 93. „Az intézet alapítására és fentartására..." c. fejezetben. 393 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) István Kotnyek Die Schulen von Nagykanizsa (1690—1849) Nach den bisher aufgearbeiteten Quellen finden sich in einem Pfarrverzeichnis der Diozöse Veszprém aus dem Jahre 1550 Angaben über die Schulen im Komitat Zala, im südwestlichen Winkel Ungarns, später benennt die Canonica Visitatio aus dem Jahre 1554 Schulen in Kapornak, Szepetnek, Zalaegerszeg und Tapolca. Von da an finden sich besonders auch durch die Auswirkungen der Reformation immer mehr Schulen. Aus der Veszprémer Visitation von 1554 wissen wir, dass sich die Reformation in den Gebieten um Kanizsa rasend schnell verbreitete und auch der Grundherr der Stadt, Tamás Nádasdy, stellt sich auf die Seite des neuen Glaubens. Wir wissen mit Sicherheit, dass sich 1544 in der Person des Mihály Szeremlyéni ein „ungarischer Pastor" in Kanizsa aufhielt. Von einer Schule wissen wir nichts, nur von einem Studenten namens Márton Kanizsai, der den Grundherrn der Stadt um finanzielle Unterstützung für seine Auslandsstudien gebeten hatte. Bevor es zu einer tatsächlichen Entfaltung des Schulwesens hätte kommen können, wurde Kanizsa auf Grund des Vorstoßes der türkischen Truppen zur Frontstadt, die 1600 schließlich von den Türken eingenommen wurde. Nach der Vertreibung der Türken 1690 gibt es nach der durch das Zagreber Erzbistum durchgeführten 1698 Canonica Visitatio in der Stadt nur ein Praesidium, aber keine Schule und keinen Schulmeister. In den Protokollen des Stadtrates werden 1725 eine Schule und Schulgeld erwähnt. 1731 beschloss man den Bau einer Schule und begann mit dem Sammeln des dafür notwendigen Geldes. Für die Jahre 1770—71 werden in den Konskriptionen des Komitats bereits drei Lehrer erwähnt, der ungarische Lehrer Ádám Fekete, der deutsche János Pohmayer und der jüdische Lehrer Perly. Die Schule allerdings war noch immer nicht gebaut worden, der Unterricht fand in einigen Räumen des Hospitals statt; erst 1802 wurde mit dem Bau der Schule begonnen, der 1806 abgeschlossen wurde. 1807 beschäftigte man sich mit dem Gedanken, eine gesonderte Mädchenschule ins Leben zu rufen, verwirklicht aber wurde diese Idee nicht. Inzwischen hatte 1765 der Erzbischof von Kalocsa, József Batthyány in seinem Namen und im Namen seines Vaters, des Paladin Lajos Batthyány, des Grundherrn von Kanizsa, eine Gründungsurkunde über die Schaffung eines Gymnasiums ausgestellt, in dem er den Unterricht dem „frommen Lehrorden", heute als Piaristen bezeichnet, übertrug. In der Schule, die 1765 eröffnet wurde, begann der Unterricht mit 394 Schülern. Der Unterricht im Gymnasium war von großer Bedeutung, gab es doch zu dieser Zeit ähnliche Schulen nur in Győr, Pécs und Zagreb. 1820 vertraute die Stadt dem Gymnasium auch die Verwaltung der Volksschule an. In Kiskanizsa wird die Schule im Jahre 1833 erwähnt, auch hier begann man 1838 mit dem Bau einer Schule und 1842 begann der Unterricht. Die Protestanten betrieben zu dieser Zeit keine Schule, 1832 aber öffnete eine eigenständige jüdische Schule ihre Tore und 1842 wurde ein neues Schulgebäude errichtet. Seit 1844 wurde auch eine zweiklassige Mädchenschule betrieben und in der Völksschule wurde im 8. Schuljahr auch kaufmännischer Fachunterricht erteilt. 1840 verfügte die Regierung, dass aus dem Wiener Studienfonds 5 „königlich-katholische" Lehrerbildungsstätten ins Leben gerufen werden sollten. Als Ergebnis dieser Verfügung öffnete das Lehrerbildungsinstitut in Nagykanizsa 1844 seine Pforten. Kanizsa wurde eine Stadt der Schulen, mehr noch, das Gymnasium wurde nicht nur zur Schule der Stadt, sondern der ganzen Region, kamen doch die Schüler aus den Komitaten Somogy, Vas und Veszprém, aus den Komitaten des benachbarten Kroatien und selbst aus Dalmatien. Das Gymnasium wurde 1812 zu einem sechsklassigen Gymnasium erweitert. Die Revolution und der Freiheitskampf von 1848—49 betrafen auch das Kanizsaer Gymnasium. Die beiden Junglehrer des Gymnasiums gingen zum Militär und die kroatischen Schüler aus Muraköz trennten sich von der Schule. Nach der Niederschlagung des Freiheitskampfes wurden vier Lehrer vor das Militärgericht gestellt, nur zwei von ihnen sahen Kanizsa wieder. Am 9. Oktober 1849 trat auch in Ungarn der vom Wiener Kultusminister erlassene Organisations-Entwurf, mit dem gleichzeitig mehrere ungarische Schulen, unter ihnen auch das Gymnasium von Kanizsa aufgelöst wurden, in Kraft. Auch das Lehrerbildungsinstitut teilte im Jahre 1856 dieses Schicksal. Bildunterschriften: 1. Lajos Batthyány, Paladin von Ungarn, Schulgründer. Bekannt gemacht durch Alajos Pachinger, 1896. /aufgenommen von Zoltán Hohl/ 394 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) 2. Das Piaristengymnasium von Nagykanizsa. Personenstandsbuch von 1765—1766. Archiv des Komitats Zala , VIII. 52. /aufgenommen von Zoltán Hohl/ 3. Das Piaristengymnasium von Nagykanizsa. Personenstandsbuch von 1765—1766. Namensliste der Schüler des Komperatismus und Deklinismus im ersten Halbjahr. Archiv des Komitats Zala , VIII. 52. /aufgenommen von Zoltán Hohl/. 395 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) István Kotnyek The Schools of Nagykanizsa (1690—1849) In Zala County in the southwest corner of Hungary, the earliest mention of schools in sources discovered thus far is in the 1550 Veszprém diocese parish registry, and in the 1554 Canonica Visitatio (listing schools in Kapornak, Szepetnek, Zalaegerszeg and Tapolca). From this time on, particularly due to the influence of the Reformation, an increasing number of schools are encountered. The 1554 Veszprém visitation canon reveals that the Reformation was extremely popular around Kanizsa, the new religion also enjoying the support of the feudal lord, Tamás Nádasdy. Kanizsa is known to have had a „Hungarian pastor" in 1544, in the person of Mihály Szeremlyéni. There is no evidence of a school, only of a student by the name of Márton Kanizsai, who requested patronage from the feudal lord for study abroad. By the time true progress could have been made, Kanizsa became a city on the front in the wars with the Turks, and was occupied by the Turks in 1600. After the liberation from the Turks in 1690, the 1698 visitation canon by the Zagreb diocese records the city as having only a presidium, but no schools or teachers. Town council minutes in 1725 mention a school and tuitions. In 1731 a resolution was passed to build a school, and collection was begun. In 1770—71 a county document mentions three teachers, Ádám Fekete, Hungarian; János (Johan) Pohmayer, German; and Perly, Jewish. The school, however, had still not been built, and teaching was conducted in the rooms of the ispital; construction of the school did not begin until 1802 and was completed in 1806. In 1807 the suggestion of establishing a separate school for girls was raised, but this was never carried out. Meanwhile, in 1765 József Batthyány, the archbishop of Kalocsa, and his father, Lajos Batthyány, the Palatine of Hungary, as feudal lords of Kanizsa issued a letter of charter for the foundation of a lyceum where instruction was entrusted to monastic order of the Piarists. Opening in 1765, the school initially had 394 students. Lyceum education was of great importance, since at that time such schools existed only in Győr, Pécs and Zagreb. In 1820 the town also entrusted the Piarists to run the elementary school. In Kiskanizsa mention of a school was made in 1833, and construction of a school here was begun in 1838, with teaching beginning in 1842. The Protestants did not have a school during this period, but an independent Jewish school was opened in 1832, and a new schoolhouse was constructed in 1842. In 1844 a girls'' school with two grades of instruction was opened, while in the eighth grade of the elementary school subjects relating to commerce were also taught. In 1840 the government decreed that five "royal Catholic" teacher training schools must be founded from the Viennese Academic Fund. As a result, one teacher training school was founded in Nagykanizsa in 1844. Kanizsa became a student town, and the lyceum was a school not only for the town but also for the entire region, with students coming from Somogy, Vas and Veszprém Counties, as well as neighboring Croatian counties and even from as far away as Dalmatia. In 1812 the lyceum began six grades of instruction. The 1848—49 uprising and rebellion had an impact on the schools of Kanizsa. Two of the lyceum''s young teachers joined the army, and Croatian students from Muraköz left the school. After the war four teachers were brought before a court martial, and of these only two ever returned to Kanizsa. On October 9, 1849, the Organisations- Entwurf issued by the Viennese ministry of culture entered force in Hungary, resulting in the simultaneous closure of a number of schools, including the Kanizsa lyceum. The same fate befell the teacher training school in 1856. Captions: 1. Lajos Batthyány, Palatine of Hungary, founder of the lyceum. Made public by Alajos Pachinger, 1896. (Photo by Zoltán Hohl). 2. 1765—66 register for the Piarist lyceum in Nagykanizsa. Zala County Archives, VIII. 52. (Photo by Zoltán Hohl). 3. 1765—66 register for the Piarist lyceum in Nagykanizsa. List of comparatist and declinist students in the first school year. Zala County Archives, VIII. 52. (Photo by Zoltán Hohl). X Halász Imre NAGYKANIZSA ÖNKORMÁNYZATA A 19. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN I. A FORRASOKROL Nem könnyű feladat a 19. századi városi önigazgatás sajátosságainak, folyamatainak feltárása, miután forrásanyag ebből a korból csak nagyon elvétve maradt fenn. Nagykanizsa városa mindig is féltve őrizte levéltári anyagát, ugyanis sokszor volt rá szüksége: hol a földesúrral való pereskedéshez, hol egyes beadványokhoz, hol a város jogállásának megváltoztatásához, állhatatos, ám reménytelen küzdelmet folytattak a szabad királyi város jogállásának elnyeréséért, hol pedig ahhoz, hogy megpróbálja elhódítani Zalaegerszegtől a megyeszékhelyi funkciót. Ez a becses, s tárgyalt korszakunkra teljesnek mondható forrásanyag majdnem teljes egészében a tűz martaléka lett, amikor 1945-ben leégett a városi tanács főtéri épülete. Ez az iratpusztulás már második volt a város levéltárának történetében, a legrégebbi iratok a tanácsháza 1779-ben történt leégésekor1 semmisül(het)tek meg. így elsősorban a Zala Megyei Levéltárban található, Nagykanizsával kapcsolatos forrásanyag-töredék lehet csak támpontunk; az a három doboz miscellania, amely e vészterhes időkből fennmaradt, illetve az az egy jegyzőkönyv-töredék 1807-ből, melyet a levéltár a nagykanizsai Thúry György Múzeumban található iratanyaggal együtt megőrzött az utókornak. Kevés kiegészítő adat a megyei közgyűlés anyagában is található, általában a fellebbezésekkel kapcsolatos ügyek, ugyanakkor a jogszolgáltatás másodfoka — ahogy ezt látni fogjuk — az úriszék volt. Ezenkívül természetesen a Batthyány-levéltár őriz forrásokat, ám az uradalmi anyag nagy része elsősorban a város gazdálkodásával kapcsolatos.2 így a szerző eleve tisztában van azzal, hogy a meglehetősen kevés forrás miatt dolgozata óhatatlanul torzó marad. II. KANIZSÁRÓL A 19. SZÁZAD KÖZEPÉN Korszakunkat illetően Kanizsa lakosságszámának talán legfontosabb hiteles forrása a II. József korában készített első magyarországi népszámlálás.3 Eszerint 529 házban 732 családot írtak össze, és a tényleges népesség 3857 fő volt, ezzel Zala vármegyében a legnagyobb település volt Kanizsa mezővárosa. A mai Kanizsa területéhez kell számítanunk Kiskanizsát is, ahol 297 házban 323 családot írtak össze, és a népességet 1634 fő jelentette. Háromezer fő feletti lakosságszámot az összeírok még a Festeticsek birtokközpontjában, Keszthely mezővárosában találtak (3586 fős tényleges népességszámával a második legnagyobb település volt akkor Zala vármegyében) illetve a mezőváros mellett fekvő Keszthely községben, melyet 381 fő lakott ekkor, s ezt az összehasonlításnál ugyanúgy számításba kell vennünk, mint Kanizsa mezővárosa mellett Kiskanizsát. A megyei közgyűlés székhelye, Zalaegerszeg nemcsak lakosságszámában — 2714 fő — szorult Nagykanizsa és Keszthely mögé, hanem az összeírt házak (693) és családok (593) számában is elmaradt a dél-zalai mezővárostól. Egy 1831-ben készített útkönyvben viszonylag részletes leírás maradt fenn Nagykanizsáról, amelyet teljessége miatt betűhíven közlünk.4 A részlet tökéletes összefoglalását adja annak, hogy „mit" is igazgatott a város magisztrátusa: „Nagy Kanizsa Privilegizált Mezző Város. Ezen Város N[agy] M[éltóságú] Herczegh Batyáni Fülöp Örökös Birtoka — Zala V[á]rmegyének pedig leg nevezetesebb Városa, — Ettül veszi az Uradalom is az ő nevezetét; — Ezen Város két részre vagyon osztva, — melyre nézvést a Nap Keleti része, Nagy Kanizsának, — Nyugotti része pedig, — mint hogy ez előtt a Nagy Kanizsai Berek és ennek csak nem közepén Vár vala, — azért is Kiss Kanizsának neveztetett; — mind azon által egyenlő privilégiummal, és szabadsággal élnek a Lakosok. — Vagyon első kérelmi törvény szabadsága (1° instantia fórum) a Városnak, ez apellál az Uri Székre; — Szerdán és pénteken tartatik Héti Vásár, — naponkénti pedig minden féle Élet-szereket és Majorságokat lehet kapni a Piártzon, — országos Vásár szinte 6 tartatik, ugy mint gyertya Szentelői — Nagyhét Pünkösdi — Nagy Asszony Napi — Theresia napi — és Szent Mihály 400 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 400 napi, — Mind ezen Vásárok pedig a megnevezett napok előtt meg esedő Hétfőn tartanak meg; — A Héti Vásárokon minden némő szemes jószágot — ugy mint: Búzát — Rozsot — Kukoritzát — Zabot — hajdinát — Kölest és Sörtvéseket szoktak árulni. — Az Országos Vásárokon pedig — Lovakat Göböly és jármos Ökröket, — egy szóval minden némö Szarvas Marhákat — Sörtvéseket — Ürüket — Zsirt — Szalonnát — Szároz Halat — Mézet, — minden féle nevezetes Dohányt nagy számmal lehet találni. — Mind ezen Vásárokon meg szoktak jelenni, — a Bécsi — Sopronyi — Keőszeghi — Szombathelyi — Körmendi — Egerszeghi — Pápoi — Győri — Pesthi — Fejér vári - Weszprémi — Sümeghi — Keszthelyi — Eszéki — Pétsi — Kaposvári — Verőczi — Possegei — Körösd és Kapronczai, — meg is Zágrábi, — Varasdi — Csáktornyai, ugy nem külömben Potoli — Ormosdi — Máhrburgi — Leibachi — Graetz — és Regedei Kalmárok, és Kereskedők, — minden nemű posztókat — Vásznokat — Selmeket, — egy szóval minden ki gondolható portékákat, — Vass, és Cserép Edényeket, — ugy hasonlóul kész öltözetett ruhákat —, minden némö Vass — Bőr — és Fa szerszámokat, és mindenféle Mesterséges készítményeket, — ezen helyre szoktak álléttani. — Melyre nézvést ezen Város tekintvén az Emporiumot, első Classisbéliek közé méltán számlálhatni. A fellebb emiétett Héti és Országos Vásárjain kívül vagyon a Városnak az Uradalommal tett örökös Contractussa mellett, — ugyan a Polgárságnak, házonként Sz[en]t Mihály Naptól fogva szabadsága, egész Karácson Napig a Bor árulássa és mérése, — meg is vagyon szabad Tégla égetése, — Tágos Erdeje, melyben mind fáizás, — mind Makkoltatás, — mind Gubats szedés a Város egyetértésével, örökös szabadságjok szerént, gyakoroltatik. A városban lévő Cs[ászári] K[irályi] Hivatalok: Itt vagyon Cslászári] K[irályi] Posta Hivatal, melytől három felé, ti. Hahótnak Béts felé, Iháros- Berénynek — Pesth, és Eszék felé, Zákánynak pedig és Kaprontzának — Zágráb felé küldetnek, az Irományok, — még is vagyon Cs[ászári] K[irályi] Lotteria Hivatal is; — Itt a V[á]r[me]gyében helyheztetett Stativans Katonaságnak Stabja szokott feküdni. A Városban lévő jeles épületek. Ezen épületek közül emléttést érdemel a Sz[en]t Ladislaianus Barát Szerzetnek Temploma a hozzáépített Klastrommal együtt; — melynek Quardánja a Kanizsai Lelki Pásztori Hivatalt is viseli, — vagyon meg is, egy Sz[en]t János Tiszteletére nemrégiben csinossan épült Kis templom, melyben ugyan az itt lévő Piáristák Szerzete, a jelen lévő hat Deák és Normális Oskolabeli tanuló Ifjúságnak a Keresztényi ájtatosságot szokta tartani; — Meg is a Városi Szegénységre nézvést egy Ispotály-ház; Ékes Tornyos Kápolnával — hasonlóképpen Kiss Kanizsán egy nagy és ékessen felépült Sz[en]t Egyház, — ezeken kívül vagyon egy nem egyesült Görög- vallásbeli templom is és Plébánia Lakás. — Nem külömben a Zsidóságnak nagy Költséggel középszerű Ízléssel épített Sinagógája; — Még is ékesitti ezen Mező Várost Eő Herczegségének Palotája, melynek egyik részét az Uradalmi Tisztség lakja, — hozáragasztott egyenlően épült Vendég Fogadóval, — az Udvarban hozzá tartozandó épületekkel, — hasonlóképpen a nagy Piartzon szép Ízlésre, és nagy kiterjedő több Lakásokra el osztott Lakó ház; — Még is a Piáristák Szerzetének Rezidentia a hozzá való Oskolai Épületekkel együtt, — továbbá még is Nagy Kanizsán a Város Házán és Városi Normális Oskolákon kívül találtatnak még nagy számú urodalmi, és jó materiáléból szépen épült, és a Várost ékesittő Épületek, a mellyek közül egy az ott lévő Patika ház is. — Laknak ezen városokban sok Nemes Uri Familiák; — és több Nemes rendbe számiálhatók; — A Lakósok Magyarok, — csak Nlagy] Kanizsán németek - kevés Horvátok, — és Zsidók; — Számlál R[ómai] Keresztény lelket 8 147-et, Acatolikust 9-et, — Ó Hitű Görögöt 68-at — Zsidót pedig 1 120-at, öszvesen 9 344-et. A mi a Mezzejét illeti, és Kiss Kanizsa és Sz[en]t Miklósi Vidékek felé Homokos, — a többi pedig N[agy] Kanizsai Kiterjedésben agyagos, és róna, — egy Récse felé lévő Völgyön kívül, egyébb eránt a birtokosoknak szorgalma jó haszon vehetőkké változtattya; — Termesztenek mindennémü Őszi és Tavaszi Jószágot, — Rétztyei pedig miolta a berek lecsapoltatott, igen jók. — A magok határjában szőlő hegyek nincsenek, hanem birnak a Homok Komáromi — Förhéntzi, melly a M[éltóságos] Palini Inkey János Uraságé — ugy nem külömben a Látói Hegyen is, mellynek tulajdonosa M[éltóságos] Gróf Festetics László Úr." Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 401 III. A VÁROS JOGÁLLÁSA Nagykanizsa majdnem másfél évszázadig a Batthyányak döntően dunántúli uradalmakból és uradalmi központokból álló — meghatározó mértékben a Dunántúlon fekvő — birtokállományához tartozott. A család 11 uradalmi központja közül öt feküdt Vas vármegyében: a németújvári (1586— 1849), a körmendi, a rohonci (1666—1869), a szőcei és az intai (1796—1911) birtokközpontok, Baranyában kettő, a sellyei (1748—1850) és a siklósi (1712—1918), Fejér, Veszprém, és Zala megyékben egy-egy birtokközpontjuk volt, az egyetlen nem dunántúli központ a Kőrös megyei Ludberg (1700—1908). A 18. század második felére kialakult, majd 1790 és 1848 között megszilárdult a Batthyány-birtokok igazgatási szervezete. Általános gyakorlat volt ekkor már úgy az Esterházy-, Károlyi-, Grassalkovich- és a Batthyány-birtokoműködött Körmendi Igazgatóságnak voltak alárendelve. 5 Vizsgált korszakunkban a település jogállása mezőváros (oppidum), ami a magyar városfejlődés egy alacsonyabb fokát jelenti. Az oppidumnak minden esetben van földesura; ha a földesúr egyházi személy, akkor egyházi, ha világi a földesúr, akkor földesúri mezővárosokról beszélhetünk. Ha ezek a mezővárosok központi fekvéssel, nagyobb piackörzettel rendelkeztek, az esetek többségében lassú, de biztos fejlődésen mentek keresztül, míg mások, sokszor a középkortól oppidum rangú települések lesüllyedtek a jobbágyfalvak szintjére. A már idézett első magyarországi népszámlálás adatfelvétele szerint Zala vármegye 640 településéből kilencet egyházi, tizenötöt földesúri mezővárosnak jelöltek. Szabad királyi város nem volt Zalában.6 Zala vármegye mezővárosai az első magyarországi népszámlálás idején Egyházi mezőváros Földesúri mezőváros A település neve Földesura A település neve Földesura (Nagy) Kapornak Kapornaki apátság Csáktornya Gr. Althann család Kis Komárom Pozsonyi szeminárium Csesztreg Hg. Esterházy Miklós Nova Szombathelyi püspök Dobronak Hg. Esterházy Miklós Sümeg Veszprémi püspök Keszthely Gr. Festetics György Tapolca Veszprémi püspök Kottori Gr. Althann József Tihany Tihanyi apátság Lendva Hg. Esterházy Miklós Tűrje, Belső Türjei prépostság Légrád Gr. Althann Tűrje, Külső Türjei prépostság Nagykanizsa Gr. Batthyány Lajos Zalaegerszeg Szombathelyi püspök Nedelicz Gr. Althann Julianna Perlak Gr. Althann Ferenc Stridó Gr. Althann család (Zala) Szentgróth Gr. Batthyány Ferenc (Mura) Szerdahely Gr. Althann Ferenc Szécsisziget Gr. Szapáry Péter Tűrnisa Gr. Csáky család kon, hogy a kerületekre osztott nagybirtok élére felügyelőket állítottak. A racionálisan szervezett birtokigazgatás élén ekkor jelent meg a jószágigazgató, a praefectus, és ez a tisztség, illetve a körülötte, segítségére kialakult hivatal lesz a későbbi igazgatóság előfutára. A 18. század közepére kialakult birtokigazgatási szervezet csúcsán 1701 és 1892 között a Bécsi Központi Igazgatóság állt. A tiszttartó (vagy jószágigazgató) által irányított uradalmak közvetlenül az 1748 és 1940 között Magda Pál 1819-ben megjelent, szintén idézett statisztikájában 24 zalai mezővárost említ, a fentieken kívül Belatincot és Lentit is. Nem egészen két évtized alatt két további jelentősebb településnek sikerült földesurával megegyeznie és kontraktust (szerződést) kötnie. A mezővárossá emelkedés során szerződés minden település és földesura között létrejött, hiszen ez volt a leglényegesebb dokumentum a mezőváros és földesura között, mert ez szabályozta — az esetek többségében majdnem mindenre 402 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 402 kiterjedően — a viszonyukat. Kötelezően előírt formája, tartalma nem volt, azt vettek bele a szerződő felek, amit a legfontosabbnak tartottak. Természetesen nem két egyenrangú fél kötötte meg ezt a szerződést, amely a feudalizmus idején a feudális függőség lazítását jelentette. Minden településnek a célja e függőség lazítása volt. Jelentős könnyítést kevés esetben tudtak a települések magisztrátusai elérni a tárgyalások során. E kontraktusokat bizonyos idő elteltével, illetve amennyiben jelentős változás következett be, újratárgyalták, és a megállapodások eredményeként újra is szövegezték. Bár Kanizsa mezőváros mindent elkövetett, hogy a korabeli városhierarchia csúcsának számító és a legnagyobb szabadsággal bíró szabad királyi város jogállását megszerezze, próbálkozása a 18. században nem járt sikerrel.7 Tudunk még egy erőtlen kísérletről a 19. század első felében, 1836-ban, ám az is eredménytelen volt. A Helytartótanácsig jutott az ügy, de a legfelsőbb magyarországi hatóság visszaküldte a mezőváros kérelmét a vármegyei közgyűlésnek azzal, hogy a döntéshez szerezzék be az uradalom írásbeli nyilatkozatát, beleegyezik-e a kegyúr, Batthyány Fülöp herceg a változtatásba. Az esetleges változás a Batthyány-Strattmann uradalomnak érzékeny érvágást jelentett volna, hiszen jelentős bevételtől esik el, mégpedig az egyre pezsgőbb kereskedelmű mezővárostól kapott — a kontraktusban biztosított —jövedelmeitől. Míg az uradalom részéről nem érkezett meg a hivatalos válasz, az ügyet félretették. Végső soron a nagykanizsaiakon kívül ez senkinek sem volt sürgős. így a következő év májusáig kellett várni arra, hogy megérkezzen az uradalom válasza, ez is csak a Helytartótanács ismételt sürgetésére. Az 1837. május 29-i megyegyűlés elé került az ügy, amelyet a referáló Rajky Zsigmond, az illetékes járási főszolgabíró szóban ismertetett. A vármegyei közgyűlés jegyzőkönyvben rögzített határozata szerint „a Batthiányi Herczegség, mint akinek Kanizsa mezővárosa majorátus jószágához tartozik, maga földes Úri ''s tulajdoni igazaihoz ragaszkodva, ennek királyi várossá lehetésében egy álltallyán nem egyezne, sőt annak egyenesen ellent mondana, — de továbbá a K[arok és] R[endek] magok is Kanisa m[ező] városnak a kirfályi] városok sorába emeltetését sem a kereskedésnek tekintetéből szükségest, sem pedig annak lakosait s magokban fent álló hatóságot formálhassanak, nem láthatná azért is a folyamodás ''s az uradalom által adott nyilatkoztatás a'' N[agy] M[éltóságú] M[agyar] K[irályi] H[elytartó] Tanátshoz olly vélemény mellett fel fog terjesztetni: hogy a folyamodó városiak ebbéli kérelmektől egyáltallyán elmozdíttandók legyenek."8 Ezúttal másodszor nem sikerült a városhierarchiában való előrelépés, nem kis mértékben az uradalom véleményének köszönhetően, mellyel a vármegyei közgyűlés nem is akart szembeszállni, hiszen a közgyűlés tagjai nem is érveltek a változtatás mellett. A város fejlődése, polgárainak gazdagodása, a befizetett adók mértéke is attól függött, hogy menynyire tudott előnyös vagy előnytelen pozíciót kialkudni. A 18. század második felében, 1773-ban eléggé előnytelen kontraktust kötött, ezért sokat is pereskedett az uradalommal, hogy elérje ezeknek a szerződéseknek az érvénytelenítését. Egymás után jöttek a perek, s a Batthyány-Strattmann uradalom újabb és újabb követelésekkel állt elő, míg a város természetesen igyekezett az újabb és újabb kötelezettségek alól kibújni. Több évtizedes pereskedés, harc után 181 l-ben felcsillant a megoldás reménye: kompromisszumra jutottak a felek, és a 18 pontból, ezen belül 48 paragrafusból álló kontraktus újraszabályozta a kellően elmérgesedett viszonyukat.'' A kontraktusban (melynek ezúttal csak a leglényegesebb részeit emeljük ki) részletesen szabályozták a földesúr joghatóságát. A második pont 7. §-a szerint a közönséges cenzus alatt álló városi fundusokon lakók felett a városbíró és a magisztrátus volt az elsőfokú bíróság, fellebbezést az úriszékhez nyújthattak be. A „főben járó (eriminalis) bűnöket és eseteket", továbbá a házassági és „spirituális ügyeket" nem vizsgálhatta a magisztrátus. Ugyancsak nem terjedt ki joghatósága azokra az ügyekre sem, ha az egyik peres fél az uradalom, illetve az uraság házában lakott, vagy urasági funduson dolgozó urasági alkalmazott volt (8. §), illetve arra az esetre sem, ha az uraságot érte sérelem, megbántás vagy valamilyen megrövidítés a város vagy lakosai részéről (7. §). A főbenjáró bűnök „judicatioja", a vérhatalom joga továbbra is a földesurat illette, az e bűnöket elkövetők őrzése is a joggyakorló feladata volt (8. pont), ezért a városnak börtönt nem kellett fenntartania.10 A mezővárosnak kötelessége volt az ispotály fenntartása (10. pont): „Az Ispotály és ahoz tartozó földek a városiakra bizattatnak, azon kötelességei mind azonáltal, hogy az ispotály Épületeire, és azokban leendő betegekre szorgalmatossan vigyázni" kötelesek; a földeket műveltetni kell, és ezek jövedelméről valamint az egyéb bevételekről és kiadásokról az uraságnak rendszeresen számot kell adni. Ezzel a szegényügyet és a szegény sorsú betegek gondozásának felelősségét és költségeit az uradalom a városra hárította át. A kontraktusban különösen részletesen szabályozták a földdel, a földért fizetendő szolgáltatásokkal és az ingatlanforgalommal kapcsolatos kérdéseket (2. pont). A mezőváros kezén maradtak azok a „külső és belső fundusok és egyéb beneficiumok", amelyek az 1773. évi kontraktus szerint használatukba kerültek; ezt a szintén 1773-ban készített, de csak nyolc év múlva, 1781-ben hitelesített, „authenticalt" Funduális könyvben rögzítették. A kontHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 403 raktus szerint ingatlan adás-vétele csak a város magisztrátusa tudtával történhetett, ezt rögzíteni kellett a városi tanácsülések jegyzőkönyvében, s erről a város pecsétjével ellátott „házlevél" került kiadásra. Amennyiben ezt a levelet a vásárló nem tudta felmutatni, az adás-vétel érvénytelen volt. A város jegyzője az uradalmi tiszttartóval vagy a földmérővel évente egyszer egyeztette a forgalmat az uradalomnál lévő Funduális könyvvel, így az uradalomnak is tiszta képe volt a telekforgalomról, a tulajdonosváltozásról. Végső soron egy sajátos telekkönyvet vezettek be. Ezek után nem csoda, hogy az egyetlen fennmaradt jegyzőkönyvtöredék szerint szinte minden tanácsülési nap tárgysorában több ingatlanforgalommal kapcsolatos bejelentés is szerepelt. A birtoknyilvántartás valamennyi nagybirtok, így a Batthyány-birtok esetében is kiemelt szerepet játszott az igazgatási feladatok között, ebben a tekintetben a nagybirtok mintegy jó évszázaddal megelőzte az állami telekkönyvezési. Éppen ezért felértékelődött, sőt nélkülözhetetlenné vált az uradalmi földmérők, mérnökök munkája, szaktudása." Az 1811-ben „örök időre" megkötött kontraktusban a kanizsaiak elsősorban az ipar és a kereskedelem szabadságát kívánták biztosítani,12 hiszen inkább ebben voltak érdekeltek, mint a mezőgazdaságban." A kontraktusban részletesen szabályozták a haszonvételeket, így a kisebb királyi javadalmakat is. Szent Mihály napjától (szeptember 29) karácsonyig mérhették ki a borukat, az uradalom ez időben csak vendégfogadóiban mérte a bort, továbbá a városlakó szőlőtulajdonosok számára lehetővé tette, hogy ebben az időszakban behozott boraikat karácsony után is felhasználhatják saját szükségletükre, de ekkor már kimérniük nem volt szabad, s karácsony után a bor behozatalát is uradalmi engedélyhez kötötték. A sör, a pálinka kis tételben való árusítása továbbra is az uradalom joga maradt, de egy kereskedővárosban azt meg kellett engednie, hogy nagy tételben, tehát hordónyi mennyiségben mindenféle italt hozzanak be a piacra. A boltnyitás évi 10, 20, illetve 40 forintos éves cenzus mellett szabad volt, a már meglévő vásárok továbbra is megmaradtak; a vásárok jövedelme a városé maradt, s vásárügyekben a városbíró volt illetékes. A kontraktus e 9. pontja egyben a városigazgatás bizonyos feladatköreit is meghatározta. Földesúri jog maradt a mészárszék fenntartása, a vámszedés joga, a „mázsáló házak" jövedelme. A vámszedés jogának megtartásával a földesúr lemondott arról, hogy a városiakat bármilyen munkára kötelezze. Ezzel hosszú évek, évtizedek vitája fejeződött be, ugyanis a Kiskanizsáról Nagykanizsára, a berken át vezető ún. „vámút" hídjainak javítása, karbantartása korábban vita tárgya volt: a városnak kellett fenntartania, a hasznot az uradalom szedte. Most egyértelművé vált, hogy a haszon mellett a fenntartás terhei is az uradalomra szálltak (11. pont). A város megkapta a téglaégetés jogát, de csak saját célra, nem kanizsai lakosoknak nem adhattak el itt égetett téglát (16. pont). 1773-ban 700 forinttal emelkedett a város cenzusa, mely ettől kezdve 1600 forintra rúgott. Ezt most tovább nem emelték, ám ha a kontraktus megkötése után az uradalom kezére fundus jutott, akkor ezt a cenzusrészt le kellett vonni az uraságnak fizetendő cenzus összegéből.14 Pont került a Nagy- és Kiskanizsa között fekvő berekkel kapcsolatos tulajdoni vitákra. A város kezén maradtak az 1807-ig kiirtott területek, amelyekért eddig semmiféle cenzust nem fizettek. Itt és a határ más részén cserékkel és osztozkodással sikerült elkülöníteni a területet, melynek eredményeként a város 974 40/64 helyi holdat, az uradalom 1694 36/64 helyi holdat mondhatott magáénak, így az uradalom 719 60/64 helyi holddal kapott többet, mint a város.15 A városnak azonban további súlyos kötelezettségeket is kellett vállalnia: a berekért 1400 forintos árendát, s így együttesen évi 3000 forintra emelkedett a fizetendő összeg. Míg a városiak nem tarthattak birkákat, kecskéket, az uradalom viszont korlátlan számban legeltethetett birkát a város határában, ott, ahol a városiak szarvasmarhái is legeltek, továbbá az uradalom jogot nyert arra is, hogy október 15-től április l-ig a szepetneki, sormási és homokkomáromi majorokban lévő birkáit a kiskanizsai határban legeltesse.16 Évente számadást kellett a városnak benyújtania, s ezt az uradalmi tiszttartó ellenőrizte. Gyakran több oldalt kitevő észrevételt írt, melyre a mezővárosnak — álláspontját bizonyítandó — érvelnie kellett; amennyiben ezt az uradalmi tiszttartó nem fogadta el, módosítani kellett a nyilatkozattal egyenértékű számadást. Ha a tiszttartó nem végezte el az ellenőrzést, az éves számadást, akkor a vármegye tisztviselőjével kellett ellenőriztetni a „censura" miatt. A kontraktus „kitárgyalása" során a mezőváros - miután elemi érdeke úgy kívánta — mindent elkövetett, hogy a kereskedelemmel kapcsolatos intézményeket minél szorosabban és gazdaságosabban ellenőrzése alatt tartsa, a földesúr, illetve annak tiszttartója pedig az uradalom érdekeit tartva szem előtt, vagy nehezen, vagy egyáltalán nem egyezett bele a mezőváros tárgyaló delegációjának kívánságába. A Hármaskönyv alapján az uraságot továbbra is megillette a caducitas és a háramlás joga.17 Az előbbi szerint a végrendelet és örökös nélkül elhalt személy után maradt „uratlanná vált vagyon" az uradalomra szállt, míg a háramlás joga azt jelentette, hogy bizonyos feltételek fennállása esetén a korábban adományozott jog visszaszáll az adományozóra. A kontraktus aláírásának napján — Böjtelő [február] hó 27. — a várkonyi gróf Amadé Antal vezet404 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 404 te küldöttség ténylegesen is a kanizsaiak birtokába adta a sokat perelt földet. Simontsits Mátyás városbíró néhány szál vessző levágásával és egy rétről felvágott gyep darabjának magához vételével jelképesen átvette a város immár új tulajdonát. A megállapodás szerint az uradalomnak juttatott területet Hegedűs György jószágigazgató vette birtokba.''8 Az egész eljárás, a területátadás és kijelölés, a birtokba adás, birtokba vétel a középkori határjárások során történtekhez hasonlított. Nevezhetjük helyszíni bejárásoknak is, de mindaddig így intézték el a nagyobb horderejű birtokba iktatásokat, határkijelöléseket, míg a földmérés és a térképészet fejlődése, a telekkönyv rendszere nem fejlődött arra a szintre, hogy mindezt feleslegessé tette. Erre még jó fél évszázadig kell várni, mert a telekkönyvi hálózat kialakítása csak a Bach-korszakban indul meg.19 A kontraktust négy példányban készítették el, megkapta minden érintett, a Helytartótanács, a vármegye közgyűlése, az uradalom és Nagykanizsa mezőváros tanácsa. Először Degré Alajos hívta fel a figyelmet arra, hogy a mezővárosban a 18. századtól elkülönült a városlakó és a polgár, a „purger" fogalma, ahogy a német Bürger szót torzította a helyi kiejtés. A szabad királyi városokban már sokkal korábban kialakult ez a gyakorlat, de mezővárosban — ismereteink szerint — ez a legkorábbi, sőt vélhetően egyedüli említése.20 Minden valószínűség szerint visszavezethető a mezőváros folyamatos, szabad királyi várossá válást erőltető törekvésére, belső struktúráját is ennek megfelelően, a szabad királyi városokéhoz hasonlóan kívánta kialakítani. A városlakó és polgár megkülönböztetés már a 18. század negyvenes éveitől kimutatható, mint ahogyan az is, hogy a letelepedési engedélyhez nem volt szükség polgárjogra, illetve a könnyen és gyorsan elnyerhető letelepedési engedély nem jelentett automatikusan polgárjogot is. Házat belső, esetleg külső telekkel polgárjog nélkül is lehetett vásárolni, illetve eladni, ehhez csak a városi tanács engedélyére volt szükség, és a testület — eddigi ismereteink szerint — soha nem állt a betáblázás mentes ingatlanok adás-vétele útjába. A „purger"-nek két olyan kiváltsága volt, amely megfontolásra késztethette a folyamodót, vállalja-e a purgerséggel járó tekintélyes összeg befizetését is: céhnek tagja csak esküt tett teljes jogú polgár lehetett, továbbá csak esküt tett polgárnak volt aktív és passzív választójoga. A mezőváros ügyeibe való beleszólás lehetősége csak ekkor illette meg, ekkor lett — mai fogalmaink szerint — választó és választható. A szabad királyi városokban ez a gyakorlat közismert tény volt.21 Nagykanizsán 1809-ben Ege József főjegyző a régi tanácsülési jegyzőkönyvek alapján összeállította a „Polgárok lajstromát", melyet aztán 1825-ig folyamatosan vezettek. Jelen körülmények között nincs lehetőség ennek bővebb elemzésére, de ezt megtette Degré Alajos, illetve később Kerecsényi Edit.11 Megállapításaik szerint 1803 és 1825 között 97 nagykanizsai születésű és 124 más helységből jött személy tette le a polgáresküt, összesen tehát 221 fővel gyarapodott ezidőtájt a polgárok száma. Az önállóan gazdálkodók nagy része ekkor már iparos, illetve kereskedő, őket mind felveszik polgárrá, a földművelést folytatókat azonban nem. A fel nem vettek többnyire legények vagy napszámosok, valamennyien kevésbé tehetősek, jó néhányan közülük kifejezetten szegények, akik nem is tudnák a felvétel előfeltételeként előírt taksát letenni. A nem kereskedő, illetve iparűző polgárok gazdák, birkások, vagy pedig nem jelölték meg foglalkozásukat a Polgárok lajstromában. 1803 és 1825 között a gazdák közül mindössze 10 helybéli és 9 bevándorló kapott polgárjogot. Az ebben az időszakban felvett polgárok közül — nemzetiségükre nevük alapján következtetve — 78 volt magyar, 116 német, 52 horvát, 4 cseh és macedón. Meg kell azonban jegyezni, hogy ebben az időben Nagykanizsán görögkeleti egyházközség is van, melynek tagjai más délszláv nemzetiségűek is lehettek a felsoroltakon kívül. A polgárjoghoz ekkor már lényegesen könnyebben hozzá lehetett jutni, mint 1803 előtt. Ezt Degré azzal magyarázza, hogy ebben az időben már létezik a századosság, a száz tagú nagytanács intézménye, ezáltal a polgárok összességének befolyása a város ügyeinek intézésére csökkent.23 A mezővárosi polgárság tehát korántsem egy zárt testület, hanem egy folyamatosan bővülő, változó és egyben erősödő társadalmi réteg, melynek véleményével, gazdasági erejével egyre inkább számolni kell. Miután a forrásban a halálozási adatok nem szerepelnek, s a polgárjogot örökölni nem lehetett, csak becsülni lehet a polgárok számát. A polgár fia csak akkor válhatott szintén polgárrá, ha a szabályos eljárás szerint felvételért folyamodott, és ezt a státuszt meg is ítélte neki a város tanácsa. Elvben csak teljes korú, tehát legalább 24 éves férfi lehetett polgár, de ha ettől el is tértek, 20 év alattit semmiképpen sem vettek fel, hiszen a polgárjogot nyertek kereskedők és iparűzők, tehát nem inasok. Degré az akkori életkort figyelembe véve úgy véli, hogy mintegy két évtizedig gyakorolhatta egy húszas éveinek elején polgárjogot nyert férfi a státusszal együtt járó jogokat. Ezek szerint a polgárok 1820-ban nem lehettek 230-nál többen. Az 1811. évi kontraktust a mezőváros részéről a bírón, a jegyzőn, a 11 tanácsoson, a megyei orvoson és gyógyszerészen, valamint a commissariuson kívül 120-an írták alá mint a mezőváros polgárai. Degré azt is valószínűsíti, hogy miután a korábbi — büntetőeljárás alatt álló — városbírónak és párthíveinek aláírása nem található, valószínű, hogy az elmozdított városbíróval, Babocsay Józseffel és köveHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 405 tőivel szembenállók kötötték meg a kontraktust,24 így semmiképpen sem tekinthető a mezőváros elkövetkező évtizedeit meghatározó dokumentum közmegegyezés eredményének. Ennek megfelelően a kontraktus megkötésének idején Degré 133 és 210 fő közé teszi a polgárok számát, s valószínűsíti, hogy többségük a legkülönbözőbb eszközökkel „kézbentartható" volt a választások során. A 133- as számot fenntartással kell fogadnunk, ugyanis a kontraktust a házzal rendelkező zsidók is aláírták, nekik viszont nem volt polgárjoguk.25 Hogy ez a „kézben tarthatóság" kisebb-nagyobb mértékben az egész időszakra jellemző, azt a rendkívül hangos bíróválasztások tanúsíthatják, amelyeket nemegyszer feljelentés is követett. 1. A magisztrátus A községek és mezővárosok belső igazgatási szervezetét és a bíróválasztást Mária Terézia 1767. évi urbáriuma 9. pontjának 1. §-a szabályozta. Ennek értelmében a földesúr a bírói hivatalra három személyt nevezett meg, akik közül a tiszttartó jelenlétében a választásra jogosultak egyet megválaszthattak. Fennmaradt a földesúr joga, hogy a megválasztott bírót „rosz viselésére nézve le-tehesse, s''-megis büntethesse." A jegyzőt és az esküdteket a választásra jogosultak köre a földesúr beleszólása nélkül választhatta, és „el-is botsáthattya". Erre hivatkozott az 1811. évi kontraktus is, mikor annak 12. pontjában megerősítve az eddigi gyakorlatot, még hozzátette, hogy az uradalomnak kötelessége az előző évi bírót minden esztendőben újra jelölni. S „az Bíróval ugy az többi városi magisztrátusbéli személlyekel, az Urodalom illendőképpen fog bánni." Mint később látni fogjuk, ez az 1807. évi bíróválasztáskor történtek miatt került a kontraktusba, amikor az uradalmi tiszttartó eredményesen befolyásolta a választást. Az 1801. évi tisztújító gyűlésen szabályozták, hogy ki vehet részt a városbíró és a tisztviselők megválasztásában. Választójoga eszerint csak a „valóságos Polgárok (Purgerek)"-nek volt, arra való tekintet nélkül, hogy rendelkeztek-e Kanizsa területén ingatlannal (házzal) vagy sem. A nem hites polgárok közül csak azok választhattak, akiknek volt házuk a mezővárosban.26 Mindazonáltal valószínűnek tűnik, hogy a 19. század első évében alakíthatták át bizonyos mértékig a városigazgatás szervezetét, ekkor jön létre néhány új hivatal, s szűnik meg néhány további. Ezt támasztja alá az 1807. évi jegyző-könyv27 néhány bevezető sora is: „Ezer nyoltz száz hetedik esztendőben Boldog Asszony havának második és 3dik napján a Kanisai T. N. Zala Vármegyében fekvő Privilegiáltt Városnak tanáts béli házában" megtörtént a városi tanács újra-választása. Feltehető, hogy a 18. század elején mind a bírói, mind az esküdti hivatalt élethossziglan vagy lemondásukig töltötték be, s csak 1737-től tért át Nagykanizsa az évenkénti választásra.28 Az első, tisztújító tanácsülés mindig az év második napján volt. 1807-ben Varga László táblabíró, az uradalom ügyvédje elnökölt, ott volt még az uradalmi tiszttartó, Korntheuer András, továbbá Domonkos secretarius és Hilárius Háry gvárdián atyák, kiknek jelenlétében a „számosan összve gyülekezett Polgárok, s lakósok" jelenlétében megtartatott a „városi Bíró, és Tanátsnak Restauratioja". Az ülés a megszokott módon, az előző esztendő tisztségviselőinek lemondásával kezdődött; az előző év városbírója néhány szóval elköszönt, és felhívta a figyelmet a magisztrátus megválasztásának felelősségére: „a városi községet arra emlékeztette, hogy a város kormányát tartani fogó Tagoknak tsak azokat válasszák, kik okos értelmekkel, és példás magok viseletével magokat a többitül meg külömböztették", majd „maga pedig az egész Tanátsal bé vett szokás szerént hivatallyát le tette" — írja a jegyzőkönyv. Ezután először a város bíróját választották meg. A hivatalra — az érvényben lévő rendelkezéseknek megfelelően - mindig három jelölt volt. Ebben az esztendőben Pichler Alajos, az előző év bírája, továbbá Simontsits Mátyás és Maglath Keresztély „senator",2'' tehát tanácsos „candidáltattak". A korábbi városbíró, Pichler „tovább is közönséges fól kiáltással hivatallyában meghagyatott. " Nemcsak a bíró esetében, hanem más hivatal esetében is gyakori volt az újraválasztás. Később a tanácstagokat már hároméves ciklusra választották. Általában csak lemondás esetén választottak a lemondott tisztségviselő helyett mást. 1807-ben egy ilyen személy akadt: Babotsay József tutor30 — bár nem kívánta megnevezni indokait — lemondott megbízatásáról, és így kimaradt a tanácsból. Erre a későbbiekben még visszatérünk. A tisztújítás során kirajzolódik előttünk a mezőváros önkormányzatának szervezete és összetétele: Városbíró: Pichler Alajos (megmaradt a hivatalában). Jegyző:3'' nem választottak (később Pajnády József lesz). Aljegyző: nem választottak (később Szubovits lesz). Városi kamarás: Maglath Keresztély (megmaradt hivatalában). Kaszír32: Király József (újonnan választották). Tutor: Panth33 [?] Mihály (újonnan választották). Tanácstagok (9 fő)34: Simonits Mátyás, Kern Péter, Goory László, Virág József, Jasits [?] József, Hári Ferenc, Faddi [?] György, Plander József (megmaradt hivatalában), Hollósy József „valóságos Senatornak újonnan választatott". Tiszteletbeli tanácsosok35: Ferber Ferenc, Topler Ferenc (mindkettőt újonnan választották). Külső tanácsosok36: Majninger János, Imrei Ferenc és Imrei György. 406 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 406 Szent János/templom gondnoka37 és tűzi kasszír38: Albanits Jakab. Ispitály gondnoka39: Horváth Boldizsár. Felügyelő40: Tóth György. Városgazda: Kovács György. „Feő Palétás"41: Venczel Ádám. Strázsamester42: Horváth György. Országos vásár jövedelemszedői: Maglath Keresztély és Kern Péter. Heti sertésvásár jövedelemszedői: Imrei Ferenc és Ferber Ferenc Heti piaci vásár jövedelemszedői: Benczik István, Majninger János. A magisztrátus tisztségviselői mellett a következő megbízatással választottak még konkrét feladatokra egyes személyeket: Konyhavizsgálók: Sopron utcában: Purger Tamás, Dezsgyek [?] Jakab. Magyar utcában: Bognár Márton, Körmendi János, Ugor Ádám. Récsei utcában: Moger Mihály, Mesko György. Piaci utcában: Szerecz István, Szabó Ferenc. Német utcában: Knausz Márton, Gurlin András Meádiai utcában: 5zever Mihály, Ulrik Simon. Kiskanizsán: Polai Ferenc, Davidovich István Bolff László, Jámbor Ferenc. Erdőpásztor: Horváth Ferenc, Lakits György, Boa István, Horváth István. Hajdúk: Magyar utcában: Nagy József. Sopron utcában: Förkénh László. Récsei utcában: Hermán Pál. Kiskanizsán: Tislér Frenc, Martinecz Ferenc, Tissler József. Éjjeliőr: Rupp György, Botsnyák György, Boa György. Összesen 60 személy kapott valamilyen megbízatást, s e megbízatások a város első emberének számító városbírótól az éjjeli őrökig kiterjedően a városi élet valamennyi területét átfogták. Jelenlegi ismereteink szerint még két olyan forrásunk van, amelyben a számos aláírás között a város akkori magisztrátusa tagjainak a sajátkezű aláírása is szerepel. Az 1811. évi kontraktust Simontsits Mátyás városbíróként, Pajnádi József főjegyzőként, Tisler Alajos, Maglath Keresztély, Somogy János, Virágh József, Hollósy József városi tanácsosként, Benczik István, Joseph rat, Plánder József, Jasics [?] József, Háry Ferenc [?] és Ferber Ferenc városi szenátorként írták alá.43 Másik forrásunk a vármegye levéltárában lévő, 1839. január 24-i városi tanácsülési jegyzőkönyv másolata, amelyet a tanácsülésen jelenlévők írtak alá: Topler Ferenc városbíró, Takács István, Robán Ferenc, Jakopovits Péter, Albanich Flórián, Fischer György, Turkovich György, Martinetz János, Horváth István, Isteff József, Pichler Henrik és Bernard Gáspár tanácsosok.44 Szinte valamennyi név ismert, mint tanácsos, esetleg városbíró már feltűnt, vagy később ismét feltűnik. Ez azt jelenti, hogy a város vezetése egy nagyon szűk körből került ki, s ez a szűk kör évtizedekig kezében tartotta a mezőváros irányítását. Mint említettük, az évenkénti választás kötelező volt, de ez az esetek többségében személyi változással nem járt együtt. Az uradalom képviselője sokszor az előző évi bírót jelölte az első helyen, akit az esetek döntő többségében meg is választottak. Míg a döntéshozóknál a jegyzőkönyv feltüntette, hogy újonnan választották, vagy megmaradt a hivatalában, ezt a végrehajtó személyzetnél már nem tették meg. Nagy valószínűséggel olyan ritkán történt itt változás, hogy ezeket a megbízásokat már mezővárosi állásoknak nevezhetjük. Sajnos nem áll rendelkezésünkre több jegyzőkönyv, hogy évenkénti öszszehasonlítással megbizonyosodhassunk az itt felvetettekről, de a választás egyik bejegyzése mindenképpen alátámasztja ezt a feltevést. Horváth György strázsamester neve mellett ezt olvashatjuk: „erössen meghagyatott, hogy Elő-Járóiban nagyobb tisztelettel és a Polgárokhoz minden emberségei viseltessék, külömben a büntetést mindenkor készen várhatja, ha ellene azeránt legg kevessebb panasz támadna." E megjegyzés azt sugallja, hogy a strázsamester hosszabb ideje szolgál már, egyik fél sem elégedett a viselkedésével, modorával; munkájával talán igen, mert magatartása ellenére újból megbízást kapott. A döntéshozó és végrehajtó szféra határvonala a felügyelőnél húzódhatott, hiszen míg az előbbiek, a városbíró, a „senatorok" mind a tekintélyes polgárok közül kerültek ki, addig a többiek majdnem mindnyájan a mezőváros alkalmazottai voltak, s — jóllehet volt a mezővárosban paraszti gazdaságuk — jövedelmük döntő része mindenképpen a megbízatásukért a mezővárostól kapott fizetésből származott. A választás folyamata tehát változatlan a 18. században kialakult gyakorlathoz képest. A választáson jelen van a földesurat képviselő uradalmi intéző és uradalmi ügyvéd, ez utóbbi őrködik az évenkénti választás — melynek jelentős része szokásjogi elem — szabályosságán, eredményességén. Barbarits leírja a bíróválasztás rituáléját, ezt a 18. századi igazgatásról szóló tanulmányában Kaposi átveszi, de ennek a rituálénak a 19. század eleji hiányos forrásainkban már nem találtuk nyomát, legfeljebb csak annyit, hogy 1807-ben az új bíró „közönséges fólkialtassal hivatallyában meghagyatott"."5 A városbírók vagy hosszabb ideig maradtak hivatalukban, vagy egy periódus után ismét újraválasztották őket. Az sem ritka, hogy a tanácsos (esküdt vagy „senator") később városbíróvá emelkedik. Az 1807-ben a városi tanácsba bekerült Hollósy JóHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 407 zsefről tudjuk, hogy 1812-ben és 1815-ben bíró volt, ugyanakkor a 30-as években egy ugyanilyen nevű jegyző is szerepel forrásainkban. Az adatok nem teszik lehetővé, hogy egyértelműen kijelentsük: ő a korábbi bíró, esetleg a fia, vagy csak névazonosságról van szó. A 19. század első 48 évéből 25 év városbírójának nevéről van pontos adatunk.46 Pichler Alajos 1800, 1806, Babotsay József clr. 1810, 1808 Albanich Jakab 1814 Hollósy József 1812, 1815 Topler Ferenc 1817, 1830, Magyar László 1818, 1822 Simontsits Mátyás 1811, 1820 Király József 1824 Somogy János 1825 Babóchay János 1833, 1835 Bemard Gáspár 1836, 1843 Szép Károly 1840 Pichler Henrik 1841 Wustl Alajos 1847 Albanich Flórián 1849 Természetesen ez a felsorolás nem jelenti azt, hogy az itt felsorolt tekintélyes személyiségek kizárólag az adott esztendőben tölthették be a nem kis felelősséggel, de annál nagyobb tekintéllyel járó posztot. Pichlerről például azt írja a város monográfusa, hogy 1806-ban már hat esztendeje volt városbíró,47 de ezt a meglévő forrásokkal kétséget kizáróan nem sikerült bizonyítani, ezért a köztes éveket fel sem tüntettük a táblázatban. Az viszont biztos, hogy 1807-ben is újraválasztották. Tehát akár az előző, akár a következő évben is lehettek az itt felsoroltak városbírák. Barbarits szerint a bírói mandátum három évre szólt,48 de ennek nem találtuk nyomát, csak annak, hogy egy 1828. évi vármegyei közgyűlési határozat szerint a tanácsosi mandátum volt ilyen hosszú, a bírói továbbra is egy éves.49 Említettük már, hogy a tanácsba — nem biztos, hogy először — bekerült Hollósyval előbb tanácsosként, később városbíróként találkozhatunk, de említhetjük a tanácsból lemondásával 1807. évi választáskor kikerülő közgyám (tutor), a város tiszti főorvosa, Hévíz első ismertetője, Babocsay József 1808-ban mint városbíró tűnik fel. 1811-ben elmozdítják, s nem tudjuk, hogy e két időpont között folyamatosan betöltötte-e a város első számú tisztviselőjének hivatalát. De városbíró lesz később a „számon fölül való honorarius tanátsosnak" 1807- ben először megválasztott Topler Ferenc is, városbíróságának említett évei (1817, 1830, 1839) rendkívül hosszú időt ívelnek át. Később ugyanazzal a vezetéknévvel más keresztnevű bírót említenek a forrásaink, minden valószínűség szerint a korábbi városbíró fiáról van szó. Az 1799-ben megválasztott kilenc nagykanizsai és három kiskanizsai tanácsos közül 1807-ben Goory (Góry) László, Simontsits Mátyás és az akkor tanácsos, most városbíró Pichler neve tűnik fel, ismét egy hosszabb városirányítási periódust jelezve mindhármuknak. De említhetnénk azt a Kern Pétert is, aki már 1799-ben is tanácstag, hosszabb ideig volt a templom gondnoka, aztán az országos vásár egyik jövedelemszedője, s ezt a megbízatást tölti be még az 1807. évi választáskor is. A városi adminisztráció talán legfontosabb személye a jegyző. A listákon a második hely az övé, közvetlenül a városbíró után, s csak utána következnek a tanácsosok, s ez mindenképpen a megbízatás tekintélyének, jelentőségének hangsúlyozása. A jegyzőt a közösség választja, feladata az évek előre haladtával, az ügyintézés professzionalizálódásával egyre sokrétűbb. Munkájában az aljegyző és írnokok segítik, ők mindnyájan városi alkalmazottak A jegyzőtől, annak felkészültségétől, ügyviteli érzékétől nagyon sok függött. A 19. században már főjegyzőnek nevezték. Nagykanizsán — Barbarits szerint — folyamatos főjegyzőválság volt, ugyanis a város egyetlen személyt sem tudott hosszabb ideig hivatalában tartani. Pajnády Józsefnek hívták az első főjegyzőt, aki a városigazgatás és az adminisztráció nehézségeit látva rövidesen eltávozott a városból. Utóda a csáktornyai uradalom másodfiskálisa, Ege József lett, kinek a Polgárok lajstromát köszönhetjük, rövidesen azonban Esterházy Miklós herceg tiszttartója lett. A város mindent elkövetett, hogy Ege megmaradjon hivatalában, ezért olyan szerződést kötött vele, hogy élete végéig megtarthatja hivatalát. Ege végül is 1809-ben, a nemesi felkelés idején bevonulás címén mondta fel állását. Utána ismét Pajnády József töltötte be ezt a hivatalt, mintegy másfél évig, 1812-ben orvosi tanácsra vált meg hivatalától. A csáktornyai uradalom curialis pristaldusa, Glosz Simon volt az utóda, aki ismerte, szerette munkáját, ám nem volt szimpatikus a város lakóinak, úgyhogy néhány hivatalban töltött év után lemondott. 1822-ben Szép György ügyvéd lesz az adminisztráció első embere, akit „törvényes ügyész" lévén városi ügyvédnek is kineveztek. Megunva a jegyzők személyével kapcsolatos megoldatlan kérdéseket, Szép kinevezésekor a tisztújító szék olyan határozatot hozott, amely szerint a városi főjegyzői tisztség nem esik az évenkénti restauráció (újraválasztás) kötelmei alá, a jegyzői szék betöltésével a város tanácsa szabadon rendelkezik, kancellistát (írnokot) pedig a főjegyző fogadhat magának. Ám nem egészen egy év múlva már Kalvizy Imre a városijegyző, 1826-ban pedig Pinterics József, akit a vármegye — nem tudni miért — 1827-ben megfosztott hivatalától. Az ő helyére Péterfy Mihály hites ügyész került 1827 januárjában.50 Őt Molnár György követte e tisztségben, aki a város „ügyviselője", tehát 408 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 408 ügyésze is egyben. Mellette említik aljegyzőként Plander Ferenc hites ügyészt, aki „alügyvédje" Nagykanizsának. Molnár György viharos körülmények között távozott Nagykanizsáról. Az 1835. évi tisztújításkor mondtak fel neki, jóllehet ebben az évben mandátuma még nem járt le. Természetesen panaszszal élt a vármegyei közgyűlésnél, miután „méltatlanul meg fosztották Hivatalátul", egyrészt fél esztendei munkabérét és szállásbérét perelte, másrészt az elkövetett „illetlenségekért" elégtételt követelt.51 Babotsay János városbíró és Hollósy József jegyző állt az ügy hátterében, ők mondtak fel a nótáriusnak. Itt eljárási hibára hivatkoznak, mert a jegyzőt elmozdítani csak a városi magisztrátusnak lett volna joga, a magisztrátus viszont ettől „elállt". A vármegye közgyűlésének határozata szerint, mivel a tanács elnézte a jogsértést, ezzel annak részesévé vált, „nem a város köz kaszájábul, hanem tulajdon magok Erszényekből", tehát a jogsértők magánvagyonából kell a féléves munka- és szállásbért kifizetni. A vármegye közgyűlése emellett megintette a szabályokat ismét be nem tartó kanizsai vezetőket és tanácsot, s figyelmeztette egyben az uradalmat, de főleg a város magisztrátusát, hogy ne hagyják magukat a városbíró „határtalan önkénye által vezettetni és kormányoztatni", s „nékie az Igazság Kiszolgálásában vak engedelmességgel ne hodoljanak". Súlyos vádakkal illette a bírót, akit a jegyzővel együtt tiszti fenyítő szék elé idéztek.52 A fenyítő szék vizsgálatáról nincs tudomásunk, de Babotsayt és Hollósyt a vármegye közgyűlése megfosztotta hivatalától. 1835-ben már Plander a főjegyző, majd Herkely János, akit 1839. évi botrányos körülmények között történt lemondása után Farkas Antal táblabíró követ. Őt 1841-ben elmozdítják hivatalából, s Tóth Lajos ügyvéd lesz az utóda hosszabb ideig.53 Barbarits itt megjegyzi, hogy „Tóth Lajos ügyvéd megválasztásával tiz esztendeig nem választott főjegyzőt a város Ugyanígy szerencsés választás volt, amikor 1845-ben SZÍVÓS István helyett Wlassics Eduárd ügyvédet ültették az a jegyzői székbe."5" A jegyző szó helyett az aljegyző szó a helyes, és akkor nemcsak a mondat nyer értelmet, hanem a hivatali időt illető átfedés is eltűnik. A jegyzői hivatallal kapcsolatban azt mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy egyrészt a város törekedett arra, hogy jogvégzett ember lássa el a legfontosabb igazgatási feladatokat. Azzal, hogy a jegyzői hivatalt kiveszik az évenkénti választás kötelezettsége alól, megjelenik a folyamatosan működő szakigazgatás csírája, amikor a szakapparátust igyekeznek elválasztani a politikai funkcióktól. Ez a törekvés — melynek igénye már itt megjelenik — csak a polgári közigazgatás és hivatalszervezet kiépülésével érik be. Az igazgatási és a gazdasági feladatok már a 18. század második felében kezdenek elkülönülni egymástól, a 19. század elején ez a folyamat tovább folytatódott. A legfontosabb gazdasági pozíció a városi kamarásé. Valamennyi adófajta kivetésétől, beszedésétől, az uradalommal való gazdasági kapcsolatok feletti felügyeleten át a város gazdálkodásáig mindenre kiterjed a hatásköre és a felelőssége. Tekintélye, gazdasági hatásköre tulajdonképpen a községi törvényig nem változik. Évenként kötelezték írásbeli beszámolóra, melyet el kellett fogadtatnia a város tanácsával és az uradalommal egyaránt. Ez utóbbinál tudunk olyan esetről is, hogy többévi tevékenységéről egyszerre kellett a kamarásnak számot adnia. Utasítása szerint látja el feladatait a pénztárnok (kasszír), ő a pénztárért, a pénzkezelésért, ezek — az adott korszakban szokásos — könyveléséért felelős, a város vezetőinek hierarchiájában a negyedik ember. A kamarás és a pénztárnok állása mindig bizalmi állás volt. A tanácsosokat általában körzetenként választották, feladataik között a tanácsüléseken történő döntéshozatali eljárás — ügyek előkészítése, referálása, állásfoglalás, saját, esetleg mások véleményének képviselete — csak az egyik, bár jelentős feladat. A tanács általában tagjait „kiküldi" egy-egy ügy kivizsgálására, áttekintésére, s ezekről beszámolási kötelezettségük van, azaz érdemi, „tiszti jelentése" mindig van a tanácsnak a vizsgált ügyről, és ez a jelentés gyakran meghatározó a döntés-előkészítés folyamatában. Ők a közhitelű tanúk is, a város kiadmányait kézjegyükkel látják el, valamelyik hivatalnokkal — ez esetben ez a bíró, vagy a jegyző (esetleg távollétében az aljegyző), gyakran mindkettő —, illetve a város pecsétjével mint a hitelesítés eszközével is ellátják. Ha nem is az összes, de néhány tanácsos aláírása minden esetben szerepel ezeken a kiadmányokon, s van olyan eset is, hogy a tanácsosok nevei mellett a jegyző és aljegyző neve egyaránt ott látható. Az aláíró tanácsosoknál nem lehetett egyértelműen ügyköröket elhatárolni, nagyobb a valószínűsége, hogy a kiadmány elkészítésekorjelenlévő valamennyi mezővárosi vezető szignálta a dokumentumot. A templom gondnoka és a tűzi kasszír (tűzi pénztáros) egyugyanazon személy. Feltehetőleg nincs köze egymáshoz a két funkciónak, inkább a tekintélyes városatya, a bizalmi megbízatást jelentő beosztást elnyert személy egyházgondnoki megbízatásáról van szó. A tűzi kassza bevételei a tűzmegelőzést, illetve az esetleges katasztrófa bekövetkezte után az áldozatok segélyezését szolgálták. Kezdetben minden városi polgárnak kellett egy bizonyos összeget fizetnie, hogy ezzel teremtsék meg a pénzalapot, 1820-tól azonban már csak az újonnan felvett (betelepült?) polgárokra vetettek ki 1-2 forintot.55 A város bevételének döntő hányada a vásároztatásból származott, és ezt az 1811. évi kontraktus is érintetlenül hagyta. így nem csoda, hogy a vásárok vámszedői különös helyet és jelentőséget kaptak a Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 409 városhierarchiában. Mindenekelőtt a legnagyobb jövedelmet jelentő országos és heti vásárok jövedelemszedőit kell kiemelni. Mind a három vásár gazdasági ügykezelését 2-2 személy tölti be 1802-től, azt megelőzően egy-egy fő volt megbízva a jövedelemszedéssel. 56 1802-ben említenek még két nagykanizsai és két kiskanizsai mértékvizsgálót is,57 de ennek az 1807. évi választáson nem találjuk nyomát. A város mindennapi életében kaptak szerepet a konyhavizsgálók, az erdőpásztorok és a hajdúk. 1799 óta ismerjük a konyhavizsgálók (vagy korombírók) feladatkörét. Elnevezésük onnan származhat, hogy a korabeli, többnyire füstöskonyhás házakban csak a mindennapi élet színterén, a konyhában volt tüzelés. A nem megfelelően karbantartott házból a zsúpszalmás tetőre kirepülő szikra könnyen tüzet okozhatott, erről több feljegyzésünk van a 19. század első feléből. A konyhavizsgálók feladata a tűzkárok megelőzése volt. Általában havonta végigjárták körzetüket, figyelmüknek ki kellett terjednie a konyhákra, parázstartókra, tűzhelyekre, kemencékre, kéményekre, később a házak és tetők állapotára is, mint ezt az 1840-ből fennmaradt néhány jelentésből tudjuk. (Erre a tűzbiztonság kérdésénél még visszatérünk.) Utcánként kettő, a népesebb utcában három, Kiskanizsán négy személy kapta ezt a feladatot, akik feltehetőleg egymás között osztották fel a házakat. A szintén rendészeti feladatot ellátó erdőpásztorok (később erdőkerülők) a város erdeje feletti felügyeletet látták el, de az engedély nélküli fakivágást is meg kellett akadályozniuk. Feladatuk kereteit a kontraktus határozta meg, és ők ügyeltek a város erdejében a fakitermelésre is. Ha nagyobb arányú erdészeti munkák folytak, nem volt ritka, hogy az egyik tanácsost rendelték ki a munkák irányítására. Az erdőpásztornak elsősorban nem is a munkafolyamatra, hanem az erdővagyonra kellett felügyelnie, hogy csak ott és csak annyit termeljenek ki a város értékes erdejéből, amennyit a tanácsülés elhatározott, jobban mondva engedélyezett. A hajdúk feladata a 18. század óta nem változott; utcánként egy fő, Kiskanizsán három fő teljesített szolgálatot. Ők a város tanácsa végrehajtó szervezetének legfontosabb személyei: viszik a hivatalos leveleket, intézik a katonák beszállásolását, valamint egyes közmunkákra mozgósítanak. Az utasítást mindig a város vezetőitől kapják, az adott utcára vonatkozóan pedig a tanácsosoktól, esküdtektől. Az éjjeli őrök (vagy ahogy többször előfordul forrásainkban: az éjjel vigyázók) a város lakosságának éjszaki nyugalmát, továbbá a vagyonbiztonságot őrizték. A közrend fenntartása és a város vagyona (magtárak, pajták stb.) feletti őrködés a strázsamester feladata volt. 1823-ban a bíróságtól elválasztották a szállásmesteri hivatalt, amely ettől kezdve ténylegesen intézte a beszállásolásokat. Az első kvártélymester a tekintélyes Pichler Alajos lett. Ugyanekkor hozták létre a Gyámsági Hivatal Ügyvédlője pozíciót, s erre 100 forint fizetéssel Csesznák József főtiszti ügyészt választották meg.58 Viszonylag későn, a reformkorban alkotott először törvényt a pozsonyi diéta a községek belső igazgatásáról. A Községeknek belső igazgatásáról szóló 1836: IX. tc. a Mária Terézia Urbáriumában szabályozott, és azóta fennálló gyakorlatot szentesítette a feudalizmus végén. A törvény szerint a földesúrnak a lakosok közül három alkalmas jelöltet kellett állítania, míg az esküdteket és a kisbírót földesúri jelölés nélkül a közösség maga választotta. Jegyzőt, aki „jó erkölcséről és ügyességéről ösmeretes", a földesúr jóváhagyásával a település szabadon alkalmaz, s ha ezt a jóváhagyást a földesúr megtagadja, a megyei közgyűlésnek kell intézkednie. A megyegyűlésnek arra is oda kell figyelnie, hogy a községek jegyző nélkül ne maradjanak. A bírák és esküdtek mandátuma a törvény szerint egy évre szól, megbízatásuk alól ez alatt az egy év alatt nem menthetők fel, csak „kötelességök nagyobb elmulasztása" a kivétel. Azt azonban, hogy ez alatt mit értenek, az nem derül ki a törvény szövegéből. Ha valamilyen vétséget követnek el a jegyzők, a földesúr tudtával elbocsáthatók a szolgálatból. Ugyanennek a törvénycikknek az 5. §-a előírja, hogy a községi számadásokat minden évben felül kell vizsgálni, s ha ezt a földesurak nem teszik meg, a községek vagyona feletti felvigyázásképpen a megyei közgyűlésnek kell megtennie. Nagykanizsán ezt nem kellett külön érvényesíteni, hiszen a tiszttartó minden évben ellenőrizte a város költségvetését, sőt hosszabban ki is fejtette észrevételeit. Ezenkívül kitér a törvény az árvaügyre (6. §), foglalkozik a „kisebb korú gyermekekkel elmaradott özvegy anya" költözésével (7. §), a gyámság alatt lévőkkel (8. §) és az örökösödéssel (9. §).59 Nagykanizsán a városi polgárság képviseletét a hatvanosság [sic!], később századosság látta el. 1791-től tudunk e legfeljebb hatvan főből álló testületről, melynek tagjait a városban élő nemzetiségek, magyarok, németek, horvátok közül választották megfelelő arányban, tagja csak nagykanizsai polgár („purger") lehetett.60 Ezt a hatvanosságot vagy nagy tanácsot — mely tulajdonképpen képviselőtestületként működik — bővítették ki századosságra 1827 végén, és az 1828. évi tisztújításkor már a századosok választották meg a városbírót és a magisztrátus tagjait. A nem túl udvariasan „cselédeknek" nevezett városi tisztviselőket azonban már a tanács választotta meg.61 A jegyzőt a bíró és a 12 tanácsos nevezi ki, elbocsátása félévi felmondási idővel történhet. A jegyző az ügyintézője, 410 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 410 „gondviselője" minden városi pernek, s mint az adminisztráció felelőse, mindent külön, hiteles jegyzőkönyvekben rögzít: így saját jegyzőkönyve van a tanácsülésnek, a végrendeleteknek, az osztályoknak, a bevallásoknak stb. s a tisztújítás — vagy ahogy akkor nevezték: restauratio — után az új tanács és a századosok együttes („elegyes") ülésén ezeket be kell mutatnia. A város tisztviselőinek megválasztásával kapcsolatban két alkalommal kellett határozatot hoznia a vármegyének. Az egyik 1827-ben volt, amikor elrendelték, hogy a tanácsosokat három éves ciklusra kell megválasztani, a köztes időben csak bíróválasztást kell tartani az év második napján. Ennél is fontosabb volt, hogy a választójogot a századosságra ruházták, ugyanis addig a városi lakosok választottak, akiket „éretlen", „míveletlen" és „semmi józan megítélő tehetséggel bíró" jelzőkkel illették. Végső soron ezt már az 1807. évi városi tanácsülési jegyzőkönyvben is olvashattuk. A századosok ezáltal a város teljes lakosságának képviselőiként léphettek fel, őket a tisztviselők megválasztására alkalmasabbnak vélte az 1827-ben Nagykanizsán járt vármegyei deputáció, mint a tényleges teljes lakosságot. Ez a grémium azonban az 1839. évi tisztújításkor úgy viselkedett, hogy fel kellett függeszteni a választást, és az ülést a következő napra elnapolni. A hangoskodásnak, lármázásnak az volt az oka, hogy a választókat felbujtotta néhány hangadó, akik vélt vagy valós sérelmeik miatt a tanács tagjain akartak bosszút állni. Ez a bujtogatás azért is ért könnyen célba, mert a századosok között az elmúlt évek során többségbe került a „minden nevelés, mívelődés és józan ítélet nélkül való durva elparasztosodott és kiművelésre semmiképpen sem törekedő"" városi polgárok csoportja. Ezért arra kérte Topler városbíró és a tanács a vármegyét, hogy egyrészt csökkentsék a századosok számát, másrészt büntessék meg az állandóan zavargást okozó hangadókat, lázítókat, akik „veszedelmes elveket" terjesztenek városszerte. A nagykanizsai magisztrátus azt szerette volna, ha a szabad királyi városok mintájára jelentősen, 30 vagy 40 főre csökkentenék a századosok számát, akik az elkövetkezendő időkben a jobban szituált, vagyonos polgárok közül kerülnének ki. A testület átalakításának igénye és a következő „jegyzőválság" együtt jelentkezett, s ettől kezdve e két ügy fejleményei elválaszthatatlanul összekapcsolódtak. 1839. február 10-én a városbíró „köztanácskozást" hívott össze az esedékes ügyek elintézésére. A tanácskozás végeztével Babocsay János, a korábban elmozdított városbíró, jelenleg a századosok szószólója, a jegyzőváltás okáról tudakozódott, mire a városbíró előbb a jegyző munkáját kifogásolta, majd a nótárius egészségi állapotára hivatkozott, végül kijelentette, hogy a város tanácsa törvényes jogával élt, amikor a jegyzőcsere mellett döntött. Azt is közölte, hogy az új főjegyző fél esztendeig fizetés nélkül látja el hivatalát, mert a — mai fogalmaink szerint — felmondási idő alatt ez az összeg a felmentett jegyzőt illeti, sőt erre az időre a szolgálati lakás egy részét is használhatja. Ezt a választ a századosság képviselői nem fogadták el, behívatták Herkely János felmentett jegyzőt, hogy tőle kérjenek magyarázatot. Már az eddigiekből is látszik a város polgárságának két markáns csoportja, melynek egyik pólusa a ritkán és csekély mértékben változó magisztrátus és az őket megválasztó századosoké, a másik pólus a századosok csoportján belüli másik csoportosulás, melyhez a hangulattól, meggyőzéstől függően csapódnak további nagy- és kiskanizsai polgárok. Tulajdonképpen egy ellenzéki csoport alakul ki a harmincas években, mely aztán néha pozíciókat kap a választások során. Egy ilyen ügy tanúi lehetünk most is, amikor az elmozdított jegyző felszólításra megjelent a századosság ülése előtt, és „Szomorú tapasztalásom" címmel felolvasta, (!) — tehát nem a helyben feltett kérdésekre válaszolva — lemondásának körülményeit, mely kedvezőtlen színben tüntette fel a magisztrátust és annak döntéseit. Nyilatkozatában egy megbántott, megkeseredett ember szavait olvashatjuk: hivatalát úgy akarta ellátni, hogy a megfontolatlan határozatokat megakadályozza; megakadályozza továbbá azt is, hogy a szegény embert vagyonától ok nélkül megfosszák, s a helytelen, rossz ítéletek miatt a tanácsháza ne váljon zsiványok barlangjává. Véleménye szerint a város tanácsát sok „szenny és piszok" terhelte a másfél évtizede történtek miatt, amikor az akkori jegyző pénzért mindenre hajlandó volt, és a jó városbírót mindenre rávette. Még a jelenlegi bíró, a másfél évtizeddel ezelőtti tanács tagja is ezt mondta, tehát akkor is, most is tulajdonképpen ketten hozták a határozatokat. Jegyzőként az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket kívánta elkerülni; azt például, hogy egy több ezer forintról szóló kötelezvényt akartak megsemmisíteni, amit végül sikerült megakadályoznia, aztán szerződésszegéseket és egyéb fondorlatokat, amelyek miatt személyét folyamatosan támadták. Végül Bernárd városbíró a kiskanizsaiaknak megüzente, hogy a jegyzőt „vessék ki hivatalából". Herkely az erkölcsileg teljesen nem feddhetetlen ellenzék támogatását élvezte. A városbíró közben bejelentette az első alispánnak, hogy a tanács — tartva a támadásoktól, melynek tettlegesség is lehet a vége — mindaddig felfüggeszti az ügyek intézését, továbbá a határozathozatalt, míg a rend helyre nem áll a városban. Mikor a vizsgálatra kirendelt bizottság vezetője, Rumy Károly járási főszolgabíró a vizsgálóbizottság, a századosok és a városbíró jelenlétében az eddig keletkezett beadványok és egyéb iratok felolvasásával megkezdte munkáját, BaboHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 411 chay kijelentette, hogy a vádak igaztalanok, s később a megvádoltak becsületük védelmében jogorvoslatért az alispánhoz fordultak. Közben Topler városbíró a maga és támogatói verziójával kereste meg az alispánt, majd a másik tábor vezéralakjának, Babochay Jánosnak a levele Topler vádjainak cáfolatával érkezett meg az alispánhoz. Ebben kifejtette, hogy tudomásukra jutott, hogy egy nappal a tanácsülés után Topler városbíró a városházán kívül, egy összejövetel során néhány hívével írta azt a levelet, melyben az ellentábort lázítással vádolták, és elküldték az alispánnak. A jogász végzettségű Babochay pontról pontra cáfolta a városbíró állításait, bebizonyítva, hogy a városbíró meghamisította a jegyzőkönyvet. A város tanácsa 1839. február 23-i ülésén határozat született arról, hogy a vármegye közgyűléséhez fordulnak a sérelmek orvoslása miatt. Ugyanakkor elmarasztalták a város pereit — szerintük a járatlansága miatt — folyamatosan elvesztő jegyzőt. Ezzel szinte egyidőben a nagykanizsai zsidó közösség is elérkezettnek látta az időt, hogy a gazdasági pozíciói mellett a városigazgatásban is megpróbáljon olyan pozíciókat szerezni, mellyel elsősorban gazdasági érdekeiket tudja érvényesíteni. 1839. március 11-én beadott levelükben a házzal rendelkező zsidók azt kérték a vármegyei közgyűléstől, tegyék lehetővé számukra, hogy a keresztény lakosokhoz hasonlóan részt vehessenek az elöljárók megválasztásában. Indokaik szerint meghatározó szerepük a kereskedelemben öregbíti a város hírnevét, pénzügyi jártasságukat kamatoztathatnák a város jövedelmeinek kezelésében, ráadásul e tevékenységük miatt a közügyekre is nagyobb lenne a rálátásuk. Házzal bíró lakosokként jelentős szerepet vállalnak a közterhek viselésében, törvény biztosítja az elöljáró-választási jogukat, ennek gyakorlása elősegíthetné a város polgáraival való egyetértést és békességet. Ok is az 1811. évi kontraktusra hivatkoznak, mondván, hogy azt a házzal rendelkező zsidók ugyanúgy aláírták, mint a keresztények, tehát a földesúr nem rekesztette ki őket, következésképpen a kontraktus pontjai rájuk is vonatkoznak megkülönböztetés nélkül. Ugyanakkor hivatkoznak az 1836. évi 9. tc.-re, amely szerint minden házzal bíró zsidót is megillet az elöljáró-választás joga. A vármegye 1839. március 11-i kisgyűlése tekintélyes delegációt küldött ki az ügy kivizsgálására és javaslataik megtételére. Koppány Ferenc főadószedő vezette a Skublits József és Rajky Zsigmond táblabírókból, Molnár János ügyvédből és segédesküdtekből álló küldöttséget, amelynek tagjai az utasításnak megfelelően bevonták véleményük kialakításába az uradalmat is. Az uradalom épületében megjelentek a városi tanács tagjai, a századosság, megjelent a zsidó elöljáróság és számos kanizsai polgár. Először is megállapították, hogy a bíróválasztás és a jegyzőkinevezés alkalmából nem történt súlyos rendbontás, a kisebb ügyekben pedig már kiszabták a büntetéseket. Ezért az elrendelt vizsgálatot megszüntették. Ugyanakkor fontosnak tartották, hogy az 1828-ban hozott rendszabályokat módosítsák a rend és a polgárok jogainak biztosítása érdekében. Ennek megfelelően dolgozták ki a „városi közönség" és az uradalmi ügyész hozzájárulásával az újabb rendszabályokat, melyeket aztán jóváhagyásra benyújtottak a vármegye közgyűlésének. Először a századossággal kapcsolatos kérdéseket tisztázták. Intézményét fenntartották, a létszámot nem csökkentették, 70 főt Nagykanizsa, 30 főt Kiskanizsa választhatott a testületbe a „jámbor erköltsü, ''s józan életű" személyek közül. A létszámot azzal indokolták, hogy a tanácskozásokon soha nem vesz részt a teljes megválasztott tanács, s azt nem engedhetik meg, hogy a döntéseket csak néhány polgár hozza meg. Eddig, ha egy százados hivatala megszűnt, helyére a tanács jelölt ki három polgárt, közülük a századosok választották meg az új tagot. Feltűnő a bíróválasztás analógiája azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben a tanács gyakorolta a „földesúri" jogot. Nem beszélhetünk valódi képviseletről, mert nem a polgárok választották meg képviselőiket. Eddig a századosi tisztség élethosszig szólt — ha a megyegyűlés helybenhagyja a szabályzatot — ezután a századosokat a mezővárosban házzal rendelkező polgárok közül fogják megválasztani, s hogy ez teljes körűen érvényesüljön, a jelenlegi századosok lemondanak a tisztségükről, és a polgárok újra választanak. Meghatározták a választás módját is: a megválasztandó 70, illetve 30 személyre arányosan jutó házak gazdája választ képviselőt a városi polgárok közül. Nem szükséges ugyanakkor, hogy a jelölt személy az adott körzetben lakjon, de a megválasztott százados kizárólag a saját körzetében lakókat, tehát összesen egy városrészt képviselhet. Ha egy századosnak megszűnne a hivatala, vagy bármi okból a körzet képviselet nélkül maradna, az említett módon kell utódját megválasztani. Minden megválasztott századosnak le kell tennie a hivatali esküt. Ettől kezdve a város elöljáróit és tisztviselőit a megválasztott és felesküdött századosok fogják megválasztani. A mezőváros képviselőivel egyetértésben a bizottság jelentése leszögezte, hogy a mezőváros minden bevétele, jövedelme valamennyi városi polgár tulajdona, tehát mindennemű vétel, eladás, bérlet, haszonbérbe adás vagy minden közkiadás kizárólag a századosok tudtával és engedélyével történhet. Ugyancsak a századosok felügyeletére bízták a városgazdálkodás irányítását és a város kasszája feletti felügyeletet. Az eddigiekből érzékelhető, hogy a városirányítás súlypontja jelentősen elcsúszik a 412 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 412 századosság javára, míg a városi tanács tagjai — kiknek pozíciói a választó századosoktól függnek — döntően végrehajtó szerepkört kaptak. Azért, hogy ne legyenek „czivakodások" és személyeskedő viták, a századosok és a mezőváros tanácsa külön tartja üléseit, melyek akkor határozatképesek, ha legalább 70 százados vesz részt, és a jegyzőnek kötelessége valamennyi alkalommal a megjelent századosok nevét nyilvántartás végett feljegyezni. A századosság tehát külön testületként jelenik meg a tanács mellett, ez javaslatait írásban adja át a századosságnak, és a századosság is írásban közli határozatait a tanáccsal. Emiatt a századosok két szószólót és egy jegyzőt választanak maguk közül, de munkájukért fizetést nem vehetnek fel. A mezőváros tanácsa a századosság egyetértő jóváhagyása nélkül városgazdáskodási és pénz-kezelési ügyben nem hozhat határozatot, a tanács önmagában nem intézkedhet. Ezért a város kamarásának kötelessége a város számadásaiban a bevételi és a kiadási oldalon egyaránt feltüntetni, hogy a tranzakció a századosság egyetértésével történt. Amennyiben ez nem történik meg, a számadások felülvizsgálatakor nem fogják elfogadni „az elöl mutatandó oklevelet próba irománynak"63. Lehetnek azonban olyan esetek, amikor azonnali kifizetéseket kell eszközölni, s mivel ezek kisebb összegek, nem lehet, vagy nem érdemes külön összehívni a századosság tanácsát. Az ilyen alkalmakra a mezőváros tanácsát felhatalmazták, hogy a pénztárból legfeljebb 100 váltó forintot kivehessen az azonnali kifizetésre, de ezt a századosság soron következő testületi ülésén tudomására kell hozni, és az összeg könyvelése csak a testület jóváhagyása után történhet meg. A századosság gyakorolja a város vagyona feletti tulajdonosi jogokat. Kötelessége, hogy a városi haszonbérleteket árverés útján értékesítse, mert így nagyobb jövedelemre tehet szert a város, mintha maga gazdálkodna. A legfontosabb haszonbérlet a kocsmáitatás, amelyet kötelezően ki kell adni árendába. Ezt nagyon sokan ellenezték, mert féltették hasznukat, de a házankénti italkimérésből nagyon kevés bevétele származott a mezőváros kasszájának. Ez a pénzügyi mellett rendészeti intézkedés is volt, mert gyanús, kétes személyek „a majd minden nap változó kocsmákban" tudtak a legjobban elrejtőzni. A város nagy jövedelméből következően pénztárának nagy volt a készpénzforgalma. A mezőváros bírájának egy tanácsossal és két századossal együtt kötelessége többször és váratlanul pénztárellenőrzést tartani. tanács a törvényes és polgári dolgokban úgy a Politia tekéntetében is független marad", s ezért ezekben az ügyekben csak akkor kell a századosság testületi véleményét kikérni, ha a mezőváros egészét érintő ügy fordul elő. A törvényes dolgok a jogszolgáltatást jelentették, s az egyedi ügyekben az érvényes jogszabályok, törvények alapján kellett dönteni. Nem maradtak fenn ebből az időből jegyzőkönyvek, tehát nem tudjuk, hogy mekkora volt ezek részaránya a tárgyalt ügyeken belül, de valószínűsíthetjük, hogy az 1807. évi jegyzőkönyvbe foglalt ügykörök és ezek aránya jelenik meg ekkor is, de nem tartoztak ide a város peres ügyei. A „polgári dolgok" a közigazgatási ügyeket jelentették, kapcsolatot, levelezést a vármegye hatóságaival, adóügyeket, körözvények (= körrendeletek, akkori szóhasználattal: kurrensek) kihirdetését stb., mindazt, amit úgyis végre kell hajtani, s nem helyi döntéstől függ az elintézése. A „Politia" a rendészeti feladatokat jelenti, a Polizei (Rendőrség) szó latinos változata. Itt a közrendről, közerkölcsről van elsősorban szó, de általában mindenről, ami a büntető törvénykönyv hatálya alá esik. Ezután következnek a tanács átalakításával kapcsolatosjavaslatok. Az 1827-ben meghozott, 1828- ban életbe lépett szabályozás szerint Nagykanizsa mezőváros tanácsát hat rendes és hat rendkívüli („becsületbéli") tanácstag alkotta. A rendes tagok kaptak csak fizetést, amelyet „jó akaratukbul" megosztottak a rendkívüli tagokkal, így azonos összegű fizetést kapott mindenki. A változás elsősorban az, hogy nem lesz megkülönböztetés a tanácstagok között, csak évente újra választott, a város költségvetéséből azonos összegű fizetést nyerő tanácstagok lesznek, mindegyiküknek saját körzete lesz, ahol az 1828. január 21 -i közgyűlésén megállapított kisebb ügyekben önállóan intézkedhetnek. Nagykanizsáról nyolc fő, ez nyolc körzetet jelent, Kiskanizsáról 4 fő, értelemszerűen a négy körzet felügyelője alkotja a mezőváros 12 fős tanácsát, s az évenkénti tanácsválasztás eredményeként megszűnik a tanácstagok hároméves mandátuma. A jegyzőt ettől kezdve az „egész közönség", tehát a magisztrátus és a századosok „elegyes ülése" választja meg. Herkely Jánost — a már jóváhagyott újabb rendszabály ellenére — a tanács nevezte ki, átmeneti megoldást javasolnak, a városi tanács kinevezési joga megmarad, ennek megfelelően Farkas Antal kinevezése is megerősítésre kerül, de a következő jegyzőt a polgárságot képviselő századosságnak a tanáccsal egyetértésben kell kineveznie. Amennyiben a jegyző a hivatali ideje alatt elveszíti a többség bizalmát, s ha erre alapos indok64 van, a századosság és a tanács fél évi felmondási idővel bocsáthatja csak el. Részben módosult tehát az 1828- ban hozott rendszabály, de annak itt nem érintett részei érvényben maradtak. Fennmaradt még a zsidó közösség kérelmének elbírálása, amelyet a vármegye közgyűlése a választmányra bízott, ők a tervezet ismertetésekor megjelent városi lakosok, a tanácsosok és a századosok elé Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 413 terjesztették azzal, hogy indokoltnak tartják a kérést. A vármegyei közgyűlés 1838. január 15-i határozata a zsidóságot megjelenésre kötelezte az adókivetésnél, betekinthettek a városi számadásokba, s miután a századosság „nem törvényen, hanem egyedül a városi lakosok akaratján épült hivatal", amelynek a hatásköre elsősorban a gazdálkodásra terjed ki, javasolták, hogy két százados a zsidók közül kerüljön ki, de kikötötték, hogy kettőnél több zsidó százados nem lehet, s míg nincs más jogszabály, a zsidók semmiféle más tisztséget nem viselhetnek. A két zsidó századost a mezővárosban házzal rendelkező zsidók választják meg. Ezt a javaslatot a Batthyányuradalmat képviselő Chernel Ignác is támogatta, de a jelenlévők többsége leszavazta az indítványt, és még a századosok választásából is kizárta a házas zsidókat, sőt voltak olyan javaslatok is, hogy a polgárok sorából is zárják ki őket. A város gazdasági életében fontos szerepet játszó zsidók ezt érthetően zokon vették, s azt kérték, hogy ez esetben a közterhek viselése alól is mentsék fel őket. Az ülésen ebben a kérdésben nem jött létre megegyezés, a választmány a vármegyei közgyűléshez fordult, hogy hozzon határozatot. A 1839. május 6-i közgyűlés a századosok választásának módjához azt a kiegészítést fűzte, hogy valamennyi házzal rendelkező kanizsai lakos „általlyános befolyásával és hozzájárulásával" történjen meg ez a választás. A közgyűlés egyébként csak kis mértékben módosította a választmány javaslatait, így a századosság jogosítványait. Az elöljárók választására,65 a hivatalból való elbocsátásra, a gazdasági ügyekben való részvételükre elfogadták és megerősítették a kocsmák árendába bocsátását is azzal a kiegészítéssel, hogy meg kell határozni a város számára szükséges kocsmák számát. A kocsmáltatási jog haszonbérbe adása ellen, az 1811. évi kontraktusban elnyert jogok visszaállításáért a városi magisztrátus a vármegye közgyűléséhez fordult, és a közgyűlés a Helytartótanács állásfoglalását kérte.66 A kontraktusra való hivatkozással a rendelkezés e pontját felfüggesztették. A pénztárellenőrzésre vonatkozó javaslatot kiegészítették: a városbíró az uradalom számára köteles jelentést készíteni. Ugyancsak megerősítést nyertek a tanács működését, tanácstagok számát érintő rendelkezések, s ugyanez vonatkozik a jegyzővel kapcsolatos rendelkezésekre is, azzal kiegészítve, hogy a jegyzőnek a távozási szándékát fél évvel előre be kell jelenteni. Itt jegyezzük meg, hogy az 1836. évi 9. tc. a jegyzői feladatokat — ha nem is mindenre kiterjedően — de részletesen leírta. A zsidóság próbálkozása nem járt sikerrel, a zsidók nem vehettek részt a századosok választásában, s ebből következik, hogy századosok sem lehettek. Megjegyzik, hogy amíg az országgyűlés a zsidóság jogairól nem alkot törvényt, addig változás ez ügyben nem lesz. Az elfogadott rendszabályt kihirdették Nagykanizsán, és az 1839. november 4-i közgyűlésen erről jelentést is tettek. A szabályrendeletet az 1840. évi tisztújításkor alkalmazták először. 2. A városi tanács működéséről. Igazgatási és jogszolgáltatási feladatok A mezőváros egyik legfontosabb kiváltsága — igaz, a kontraktusban meghatározott keretek között működő — az önkormányzat joga volt, amely érintette a város igazgatási szervezetének kialakítását, a szabályrendeletek alkotását, a gazdálkodást, kiemelten a város vagyonának kezelését és a jogszolgáltatást. A földesúr azonban ragaszkodott a felügyelethez, ezért ragaszkodott a legfontosabb egyedi szerv, a városbíró kijelöléséhez továbbá is, amely Mária Terézia Urbáriuma óta jogszabályban is rögzített joga. A másik ilyen feladata a város gazdálkodása feletti felügyelet gyakorlása, ezért évenként bekérte a város költségvetését, melyet a tiszttartó áttanulmányozott, és minden esetben írásban tett észrevételeket, s ez néha terjedelmesebb volt, mint maga a költségvetés. Ezt a gyakorlatot nem változtatta meg az 1836. évi 9. tc. sem. Ha az igazgatás és jogszolgáltatás másodfokát nézzük, a mezővárosban sajátos kettős alárendeltséget tapasztalunk. Jogszolgáltatási ügyekben a másodfokot az úriszék, gazdasági ügyekben az ellenőrzést az uradalom gyakorolta, közigazgatási téren pedig a vármegye generális congregatiójának, vagyis a vármegye nemesi közgyűlésének volt alárendelve. A szabályrendeletek jóváhagyásának, igazgatással kapcsolatos sérelmeknek, panaszoknakjogorvoslati fóruma a vármegye volt. Az igazgatási ügyekben felsőbb szervekkel csak a vármegye hivatalán keresztül levelezhetett a város, ha közvetlenül fordult is a felsőbb hatósághoz — például jogállás megváltoztatása ügyében — a válasz, vagy intézkedés kizárólag az alispáni hivatal közbeiktatásával, a közgyűlés tudomásával történhetett. Ha az ügy a vármegyét érintő igazgatásra és a tulajdonos uradalomra is vonatkozott, döntés előtt a főszolgabírónak vagy az alszolgabírónak a vármegye megbízásából minden esetben be kellett szereznie az uradalom nyilatkozatát, melyet mindig figyelembe kellett venni. A vármegye közgyűlése soha nem döntött az uradalom állásfoglalása ellen. A vármegye közgyűlése sohasem közvetlenül, hanem kizárólag a járási főszolgabírón vagy az illetékes alszolgabírón keresztül érintkezett a városbíróval vagy a város tanácsával. A levelek címzettje mindig a tanács vagy a városbíró, de a megye megbízottja, általában a főszolgabíró jár el a vármegye nevében. A közgyűlések és a kisgyűlések jegyzőkönyvben őt szólítják fel intézkedésre ha a vármegye közgyűlése egy-egy ügy kivizsgálására ad hoc 414 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 414 bizottságot küld ki, egyik tagja mindig az illetékes szolgabíró. Az 1849-ig Zala vármegye (nagy)kapornaki járásához tartozó Nagykanizsa ügyeiben a tárgyalt időszakban — meglehetősen sokszor — az alább felsorolt szolgabírók jártak el.67 Nagykanizsa város igazgatását annak minden részletével elégett levéltára miatt már nem tudjuk a maga teljességében rekonstruálni, értékelni. A 19. század elejéről fennmaradt egyetlen töredékes tanácsülési jegyzőkönyv mintegy másfél száz oldala 399 jegyzőkönyvi számot tartalmaz. A jegyzőkönyv 133. oldalán a következő, jegyző által tett bejegyzést találjuk: 301—342. Szobovits [az aljegyző] vezette a Protocollumot mert én ide haza nem lévén fürdőben voltam. A'' fragmentumot több kívánságomra sem adta be''."68 Máig nem derült fény arra, miért kellett az aljegyzőnek a jegyzőkönyvtöredék69... A fennmaradt jegyzőkönyvből az tűnik ki, hogy hetente általában egy ülésnap volt, s ha akkor nem végzett a tanács a soron következő ügyekkel, akkor a következő nap folytatta a tárgyalást. Azt is figyelembe kell venni, hogy a városi magisztrátus ülése általában késő délután vagy kora este kezdődött, hiszen sem a feleket, sem a tanácsosokat nem lehetett korlátlanul elvonni mindennapi munkájuktól. A jegyző a beadványok, kérelmek (ahogy akkor fogalmaztak: „könyörgések") alapján szóban terjesztette elő az ügyeket, s ő vezette a jegyzőkönyvet is, az ítéletek kivételével elég szűkszavúan. Kevés a hosszabb, részletesebb bejegyzés, amelyből az ügyeket ma rekonstruálni lehetne. Természetesen a város levéltárában ekkor megtalálhatók voltak azok az iratok, amelyek az adott jegyzőkönyvi számhoz tartoztak, s amelyekből a jegyző és a tanács dolgozott. Ehhez tartozott még a kiadmányozás, amikor az elintézett ügyekről az érdekeltek megkapták a határozatot („bizonyságlevelet"), tanúsítványt vagy ítéletet, amellyel az úriszékhez — mint másodfokhoz — fellebbezhettek. Ha a másodfokról visszakerült az ügy, ismét — röviden — tárgyalták. Az 1807. évi jegyzőkönyvben egyetlen olyan megfellebbezett ítélet sincs, melyet az úriszék ne hagyott volna helyben. Minden előzetes tematikus csoportosítás nélkül együtt tárgyalták a meglepően kevés igazgatási, és a — szintén meglepően — sok jogszolgáltatási ügyet. Elsősorban az aránytalanság a meglepő. A kontraktus szerint polgári peres ügyekben az első fokú jogszolgáltatási fórum a városi tanács, s ez jellemző az egész feudális korra: a közigazgatás és jogszolgáltatás elválasztása a Bach-korszakban kezdődik majd, s a polgári közigazgatási és jogszolgáltatási szervezet kialakulásával válik véglegesen ketté, megfelelő szakmai végzettséget követelve az alkalmazottaktól. Az is érdekes kérdés, hogy melyek voltak a tanácsülések tárgysorozatai: adósság 16, adósság fejében árverezés 2, adásvétel, birtokügy 47, bérlet, házbér 6, osztály 34, egyezség 4, zálogügy 6, hitelezés, kölcsönügylet 15, örökösödés, hagyaték, atyai rész kiadása 42, pénz lefoglalása 1, fizetési kötelezettség 1, végrendelet 12, árvaügy, gondviselés 14, gyermektartás 2, adoptálás 1, panasz 12, kár 1, tűzeset 2, más város tűzeset utáni segélykérése 1, „seregből szabadítás", leszerelés 9, gyalázkodás, sértés, rágalmazás, bírói megintés, per, peres birtokügylet 21, vallomás felvétele, vallomásra felszólítás 3, bűnügy 11, figyelmeztetés, tiltás, városbírói megintés 3, felszólítás pénz visszatérítésére 2, pénzéhez még nem jutott hozzá 1, végrehajtás, foglalás 4, város birtokának szomszédságában fekvő birtokkal kapcsolatos ügy 1, kanális tisztítása 1, letelepedés 6, polgáreskü letétele 10, továbbá egy előző évben kizárt polgár visszavételét kérelmezi, építkezéssel kapcsolatos kérelem 2, városigazgatással Időszak Főszolgabíró 1790. április 7.—1803. augusztus 23. Vörös Zsigmond 1803. auguasztus 22.—1817. április 15. Csertán Károly 1817. április 15.—1821. június 1. Deák Antal 1821. június 1.—1823. november 3. Sümeghy Mihály 1823. november 3.—1825. június 6. Dely Boldizsár 1825. j ú n i u s 6.—1828. június 8. Sümeghy Mihály 1828. június 8—1834. szeptember 22. Chinorányi Boldizsár 1834. szeptember 22.—1837. szeptember 25. Rajky Zsigmond 1837. szeptember 25.—1840. szeptember 28. Rumy Károly 1840. szeptember 28.—1844. június 10. Csány Elek 1844. június 10.—1849. október 31. Sümeghy Ferenc Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 415 Az 1807. évi tanácsülési jegyzőkönyv főbb adatai A tárgyalt ügyek Havi A hónapban Hónap Nap jegyzőkönyvi ülésnapok tárgyalt ügyek száma száma száma Boldogasszony 2. 1—3. 8 67 (január) 7. 4—6. 9. 7—16. 16. 17—31. 17. 32—35. 23. 36—50. 29. 51—52. 30. 53—67. Böjtelő 7. 68—80. 7 68 (február) 13. 81—94. 14. 95—99. 20. 100—118. 21. 119—125. 24. 126. 27. 127—136. Böjtmás 6. 137—149. 4 32 (március) 11. 150—151. 13. 152—162. 20. 163—169. Szent György 3. 170—183. 6 55 (április) 4. 184—191. 10. 192—203. 17. 204—213. 18. 214—216. 24. 217—225. Pünkösd 1. 226—236. 9 44 (május) 8. 237—247. 14. 248. 15. 249—256. 16. 257—258. 22. 259—264. 23. 265—267. 28. 269. 30. 270. Szent Iván 4. 271. minimum minimum (június) 9. 272—281. 5 27 12. 282—291. 19. 292—297. 26. 298—301. A 301 —342 -es jegyzőkönyvi számok hiányoznak. Kisasszony 3. 345. minimum minimum (augusztus) 7. 346—350. 5 16 8. 351—354. 14. 355—360. 17. 361. Szent Mihály 4. 362—381. minimum minimum (szeptember) 11. 382—389. 4 37 18. 390—395. 25. 396—399. A jegyzőkönyv itt megszakad. 416 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 416 kapcsolatos ügyek 10, jelentés 1, kezességlevél, bizonyságlevél kiadása 5, közzététel, hirdetés 2, város gazdálkodásával kapcsolatos ügy 4, ispotállyal kapcsolatos ügy 1, téglagyár létesítése 1, illetményemelés 5, erdőbérlet 1, ispotállyal kapcsolatos ügy 1, a Szent János-templommal kapcsolatos ügy 1 alkalommal szerepelt a tárgysorozatban. Hiányzik még 41 ügy jegyzőkönyvi bejegyzése, egy alkalommal a sorszám tárgymegjelölés nélkül kimarad, a többi ügy kizárólag jegyzőkönyvi bejegyzés alapján, iratok nélkül beazonosíthatatlan. Most nézzük meg még milyen, nem tipizálható igazgatási ügyek kerültek a város tanácsa elé. Ilyen volt — többek között — amikor a marhatulajdonos gazdák nehezményezték, hasonlóan a lovas gazdák tisztújítás utáni tiltakozásához, hogy a náluk sokkal módosabb, de igásállattal nem rendelkező gazdák nem szerepelnek a forspont-kötelezettek között, és fellépésükkel az egyenlő teherviselésre szerették volna ösztönözni a tanács tagjait. A tanács azonban a vármegye 1791-i rendeletére hivatkozva ezt megtagadta, de felhívta a figyelmet arra, hogy a forspont stációnként 2 forinttal megváltható.70 Szerepel aztán engedély nélküli fakivágás, melynek pénzbüntetés a vége,71 továbbá egy szerencsétlen baleset és következménye: a város egyik hajdújának a bajcsai kocsmánál „dévajságbul ki sütött puskája" elvitte egyik ujját és más sérüléseket is szenvedett. 17 forintba került a sebesült ellátása, ennek bizonyos mértékig történő megtérítését kérte — feleslegesen, mert a saját hibájából bekövetkezett balesetet nem lehetett a város szolgálatában történt sérülésnek minősíteni.72 Volt aztán elmaradt feladatra való figyelmeztetés, felszólítás. Panth Mihály, korábbi városi kasszír és Babocsay József, korábban „árvák atyja" egyaránt felszólítást kapott, hogy a hátralévő számadásokat sürgősen adják be.73 A városnak — mind a tanácsnak, mint a lakóinak — a legtöbb gondot a katonatartás jelentette, ugyanis rendkívül sokba került. Sok szénát kellett adni, ezért a város rétjein kaszált szénát elsősorban erre kellett fordítani, ezáltal nem vagy alig maradt értékesítésére takarmány. így a mezőváros ebből származó jövedelme jelentősen csökkent, de a meglévő területet már nem lehetett tovább felosztani. A majd egy évvel korábbi tanácshatározat, melyben kimondták, hogy a város a „Berekhez tartozó jussával ne élhessen," kezdett a gazdálkodás gátjává válni. Ezért kiirtatták a rekettyés bozótot, az így nyert 265 öl hosszúságú rétet kiadták haszonbérbe a Magyar utcai gazdáknak. A szénát 6 évig, a sarjút pedig 9 évig takaríthatták be az árendáért, ezután a területet kiirtva a városnak vissza kellett adni.74 Az iskolával kapcsolatban egyetlen bejegyzést találunk — nem számítva az oskolamester már említett fizetésjobbítási kérelmét —, a győri főigazgató érdeklődését az iskola építéséről, a munkák állásáról. Az épület a jelzett időpontig még nem készült el egészen, s a tanítókat sem alkalmazták. A vármegye és a győri tankerületi főigazgató is a következő év mindszent napjáig adott haladékot a város tanácsának iskolaház felépítésére, s a tanítókat is akkortól kellett alkalmazni.75 Ezenkívül még a céhekkel és a vásárral kapcsolatos néhány ügyben hoztak határozatot, melynek tárgyalására később visszatérünk. Egy különösen érdekes, négy jegyzőkönyvi bejegyzést érdemlő ügyet kell még bemutatnunk: az uralkodó nagykanizsai látogatására tett előkészületeket. Előrebocsátjuk, nincs tudomásunk arról, hogy a császár és király átutazott volna a városon, de miután hivatalosan tervbe vették, fel kellett készülni őfelsége fogadására.76 Pünkösd havának 28. napján egyetlen napirend szerepelt a tanács előtt, az első alispán levele, melyben arról értesíti Nagykanizsát, hogy ő császári és királyi felsége át fog utazni a városon. Ezért először is Szentmiklósig minden úthibát ki kell javítani, a hidak állapotát felül kell vizsgálni, és az esetleges hibákat kijavítani. Levelében az első alispán „arra is biztattya a várost, hogy ő Fölséginek kedvét keresvén hódolási tiszteletinek nagyobb meg mutatására diadalmi Kaput tsináltasson és ha éjjel itten maradni találna, a'' város ki világositasson". A levéllel egyidőben jelentkezett a városnál Lakenbacher György helybeli zsidó kereskedő, és felajánlotta, hogy 500 forintért emel egy „diadalmi kaput". A város ezt nem fogadta el, mert illetlen és szégyenteljes dolog lett volna, ha a „különös ember" a város tiszteletének kifejezését „elő-foglalja". Mégis ki kellett nyilvánítani a tiszteletet, mert a „város perei a felséges Cancelláriának meg visgálásátul függnek, leggjobban azon köllene a városnak iparkodni, hogy ő Fölségének kegyelmét* meg nyerhesse". így nem is egy, hanem két diadalmi kapu emelését határozták el; az egyiket a „Tisztelendő Kegyes Iskolák attyáknak klastroma mellett", erre Horváth János kovácsműhelye kapott megbízást, a másikat pedig a város belterületén Babocsay József orvos és Zsull Mátyás házai között állították fel. Mindkettő tervezésére Póka Antal vármegyei mérnök kapott megbízást. A két diadalkapuhoz 114 fenyő épületfát vágtak ki, s a tanács elrendelte, hogy utólagos ármegállapításuk és térítésük ellenében bármelyik fát kivághatják, s annyi ácsot és kőművest alkalmazhatnak, amennyi kell, csak két nap alatt álljon a két kapu. Mert hát ugye a perek... A munkálatok biztosául azonnal kinevezték Path (vagy Panth?) Mihály tanácsost. Lehetetlennek látszott két nap alatt ezt a tervet megvalósítani. Panth mint az uradalom favorizáltja jutott be a közmegelégedéssel dolgozó Babocsay helyett a város tanácsába, feltehetőleg nem örvendett nagy közkedveltségnek. Ezen kívül „3 Mázsa vass Drótot, melybül a Lakatosok fogókat készítsenek, Deszkát, és Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 417 létzet a mennyi kívántatik, 4 mázsa faggyút a lámpásban való métsek, 3000 darab apró, s'' nagyobb poharakat, 150 darab egy lábnyi hosszúságú vass kaptsokat a kovátsoknál készíttetvén, 4 mázsa rostély vassat és 6 nagy fazekat a gerentsérekné" rendelt a város, de ezzel még nem volt vége a rendelések tömegének. Megrendeltek három kétfejű sast az asztalosoknál, elrendelték, tudósítsák a „kép irót", hogy festményen örökítse meg e jeles eseményt, tudósították emellett a „könyv-nyomtatókat", és gondoskodtak megfelelő, ünnepléshez méltó zenéről. Másnap harminc erős ember talpfákat rakott le, hogy rendbe hozza a főforgalmú utcát, melyet aztán két oldalról zöld ágakkal díszítettek." Hatalmas munkaerőkoncentrálással folytak az előkészületek, de a megadott időpontban őfelsége nem jött. Az egy héttel később — Szent Iván hava 4. napján — tartott tanácsülésen már arról volt szó, hogy megváltozott az utazás időpontja, s két nap múlva, 6-án kerül rá sor. Hogy a fogadás során „valami rendetlenség ne következzen" be, egy hat pontból álló szabályrendeletet, egy rendtartást alkottak. Eszerint: 1. ha a király este érkezik, akkor a diadalkapukat már jó előre ki kell világítani, s az érkezés idejét néhány órával előtte meg kell tudni. Ezért már reggel elküldik a városbírót Keszthelyre, amint ott megtudja az érkezés idejét, azonnal hazatér. 2. Hogy el ne mulasszák őfelsége érkezését, a jelzett idő közeledtével három lovas kimegy a récsei útra, kiállnak a dombokra és szemlélik az utat, várva a koronás fő jövetelét, majd visszalovagolnak. A város erdejében felállítják a mozsárágyút, melyek durrogtatásával jelzik a király közeledtét. 3. Berendelik a légrádi huszár-osztályt, ők fogadják a város határában a királyt, és bevezetik az első diadalkapuig. Itt Pichler városbíró hivatalosan a város nevében üdvözli a magas rangú vendéget, majd a ferencesek, az iskola atyáinak küldöttsége következik. Ezután az út két oldalán zászlókkal tisztelgő polgárok és a céhek tagsága között vonul a menet a második diadalkapuig, ahol a zsidók fogják üdvözölni a koronás érkezőt. Közben mozsarak durrognak és „éljen!" kiáltások hangzanak el. A királyt bevezetik kirendelt szállására, a Korona vendégfogadóba. Szigorúan meghagyták, hogy az úton kirakott zöld ágakon belül senki sem tartózkodhat. A katonaságot felkérték, hogy tíz ölenként állítsanak egy lovas őrszemet, aki a rendet fenntartja. 4. Ha estére itt maradna őfelsége, az első diadalkaputól a sóházig az üvegen belül minden ablakba két-két gyertyát kell a tulajdonosoknak elhelyezniük, és ahol az utca szélesebb, lámpásokat állítanak fel. 5. A város házának kapuja fölé „magyar versekkel föl ékesítettve kifog tétetni" őfelsége képe. 6. Őfelsége távozásakor az utca két oldalára kiállnak a polgárok és a céhek tagjai, természetesen zászlójukkal és hangos éljenzéssel fogják búcsúztatni a távozó uralkodót, továbbá harangok zúgása, mozsarak durrogása között fejezi ki a hűséges Kanizsa a hódolatát és tiszteletét.78 Ismételten megjegyezzük, az uralkodói látogatásról nincs megbízható forrás, de a vármegye felkérésére tett és rohammunkában kivitelezett előkészületek hatalmas összegeket emésztettek fel. A Kisaszszony hava 7. napján tartott tanácsülésen aztán a céhmesterek szószólói kérték, hogy a város adjon számot a diadalkapuk építéséről, melynek 3000 forintos költségét érthetően sokallták. A város tanácsa többször felszólította a céheket és a polgárokat, hogy lehetőségük mértékében vállaljanak további terheket a számlák kifizetésére. A tanácsülésen aztán elszabadultak az indulatok, mindenkinek volt valamilyen sérelme vagy panasza, legfőképpen az, hogy a biztosi feladatokkal megbízott Panth Mihály tanácsos folyamatosan sértegetett mindenkit, vármegyéhez történő feljelentéssel fenyegetőzött, s kedvenc szavajárásával mindenkit — többek között — lumpnak nevezett. Ugyanígy sértette meg tanácsostársát, Topler Ferencet is, akit ráadásul még le is „szamarazott", s aki most szintén feljelentette sértegetőjét a tanácsnál. A céhek kijelentették, hogy egy fillért sem adnak addig, míg egyrészt meg nem követi őket Panth, másrészt nem látják a számadásokat. „Melyekre nézve nagy lárma támadván", még tettlegességre is sor került, ugyanis Topler — ahelyett, hogy a panaszok jogosságát vizsgálta volna ki — kirántotta a széket az uradalom bizalmát élvező tanácsos alól, és őt hivatalviselésre érdemtelennek minősítette. Ez az „illetlen tselekedet" további tettlegesség forrása lehetett volna, de a helyzetet látva, ezt megelőzendően helyes érzékkel a városbíró azonnal bezárta az ülést, másnapi folytatását rendelte el azzal, hogy Panth akkor adja be védekezését. A másnapi ülés kezdetén Toplert előző napi tettéért 24 forintra büntették. A céhek panaszát is elvetették, mert a két vádló „tétovázva beszélnének és így a panasz voltaképpen ki nem valósodván alaptalan volna." Felszólították a céheket, hogy tartózkodjanak az ilyen vádaskodástól. A valójában összesen 2522 ft 10 x-ba került diadalkapuk árából már csak 800 ft maradt fenn fedezetlenül, ezért ismét adakozásra szólított fel a tanács. Ám miután a vádolt tanácsnokot nem büntették meg, Toplernek — kérelme ellenére — is fizetnie kellett, ráadásul a céheket is megintették; a vádlók csendesen, és természetesen minden további anyagi teher vállalása nélkül távoztak.79 Volt olyan eset is, amikor a város tanácsa, megfelelő támogatást remélve, vagy közvetlenül a kegyúrhoz fordult — s vele nagyjából egy időben a vármegyei közgyűlés is megkereste a herceget ugyanazzal a kéréssel —, vagy közvetve, a vármegye hivatalán keresztül juttatta el kérelmét a földesúrhoz. 418 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 418 Egy ilyen, egyszerre két ügyet is tárgyaló kérelemmel fordult a városi tanács kérésére a vármegye közgyűlése Batthyány Fülöp herceghez egyfelől, hogy engedélyezze a második mészárszék felállítását, másfelől pedig a Nagykanizsán felállítandó színház ügyében kért a tanács támogatást. 1840 Szent András hava 9 és azt követő napokon tartott közgyűlésén határozták el a tanácsülés tagjai, hogy pártfogólag továbbküldik a város kérését. A kanizsai magisztrátus első kérése az volt, hogy a földesúr engedélyezzen Kiskanizsán egy mészárszéket azért, hogy Nagykanizsán, a Fő utca központi szabad terén álló uradalmi mázsáló házat „egy állandó magyar színészi társaság számára, jádszó teremül" engedje át. A mészárszék ügyében azt válaszolta a herceg, hogy eddig Kiskanizsán a hús mérése egyedül a vendégfogadó mellett lévő mészárszékben volt lehetséges, ugyanis a kiskanizsai mészárossal kötött szerződés csak ezt tette lehetővé. A herceg nem akarta sem felbontani, sem megmásítani a szerződést, továbbá a második mészárszéket, melyet a vámház mellett nyitottak volna, szerinte „nem anynyira a'' K. Kanisai népesség szükségének ki elégittése, mind inkább a N. Kanisai Mészárszék haszonbérlőjének károsíttása vétetett czélba", sem a haszonbérlők, sem a vásárlóközönség számára nem alkalmas, emellett rossz helyen is állították fel. Nem engedte meg a mészárszék felállítását, intézkedett azonban, hogy ha további húsigénye van a városnak, az uradalmi mészárszékben kellő mennyiség álljon rendelkezésre. A másik felterjesztett kérés a színjátszással volt kapcsolatos. A reformkorban gyakran merült fel állandó színtársulatok létesítésének, színházépítésnek a gondolata, ugyanis az állandó színházak hiánya miatt a vándorszínészet reneszánszát élte. 1810- ből, 1812-ből, 1815-ből, 1816-ból, 1819-ből és 1830-ból vannak szórványos adataink a városban fellépő színészekről. Ismeretes, hogy 1812-ben Kübler János társulata az ispotály számára tartott előadást, s 5 forintot ajánlott fel a köteles előadás jövedelme gyanánt. Ezt azzal indokolta, hogy a betevő falatját sem tudja megkeresni Nagykanizsán. Három évvel később két napig játszott Nagykanizsán Deutsch Ferenc laibachi80 színigazgató társulata. Deutsch pedig a Magyar utca tűzkárosultjainak ajánlotta fel bevételének egy részét, továbbá az 1819. évi vendégjáték során Bubenhoffer Ferenc társulata is felajánlott 20 forint 15 krajcárt a város szegény ispitályosai javára.8'' Ezeket az összegeket a városi kamarás adományként vette át, és minden valószínűség szerint a megjelölt célra fordították. 1830-ban egy német színjátszó társaság szórakoztatta a várost, majd ekkor is felmerült az állandó színház alapításának és a színtársulat felállításának terve. Ezzel a céllal fogalmazódott meg a tárgyalt levél, s valószínűleg a színészet volt az a cél, melyért a lokális ügyet a vármegye közgyűlése felkarolta. A herceget arra kérték, hogy adja át a felsőtemplom előtti földesúri mészárszéket. Batthyány Fülöp herceg azt írta válaszlevelében a vármegyének, hogy „honi nyelvünk és nemzetiségünk elő haladása eszközlésére segéd kezet nyújtani hazafiúi kötelességemnek tartom", ezért a városban létrehozandó állandó színtársulatot létrehozása után évi egyszáz pengő forinttal szándékozott támogatni, s bizonyos feltételekkel abba is beleegyezett, hogy akár az uradalmi mázsáló, akár más alkalmas uradalmi épületet is átengedjen a színészet számára. Levelében tehát azt ígérte, hogy nem a létesítéshez, hanem a fenntartáshoz járul hozzá, a fenntartáshoz is „szabad tetszése" szerint, tehát akkor vonja meg az apanázst, amikor akarja; s a bizonyos feltételek pedig azt jelentették, hogy amikor már megalakult a színtársulat, lehet tárgyalni vele az elhelyezésről, épületek átalakításáról. Mondanunk sem kell, hogy Nagykanizsa város tanácsa nem tudta előteremteni a színház anyagi alapjait, így a művészetpártolás kérdése huzamosabb időre lekerült a napirendről.82 A város tanácsa folyamatosan alkotott szabályrendeleteket, ezek közül azonban alig maradt fenn néhány. Tudjuk, hogy elkészítették a „Politziát és köz bátorság fentartását érdeklő Rendszabásokat", fel is terjesztették jóváhagyásra a vármegyéhez, a vármegye közgyűlése azonban nem fogadta el, mert pontjai ellentétesek voltak a vármegyei rendszabályokkal; 83 ezzel szemben a tűzoltással kapcsolatos rendszabályt jóváhagyta.84 Ugyancsak nem sikerült keresztülvinni a megyegyűlésen egyfajta járulék bevezetésének tervét sem. A városi tanácsnak 1838-ban az volt az elképzelése, hogy a tűzkárosultak számára, a tűzoltásban elromlott eszközök pótlására és javítására, a kórház megnagyobbítására egy bizonyos alapot képez, ez pedig a „javakat eladók és megvevők által minden egy forinttul fizetendő fél dénár" lenne. A megyegyűlés a fennálló törvényekkel ellentétesnek ítélte a javaslatot, kötelezővé tételét elutasította, megjegyezve, hogy „az önkényesek által fizetendő fél dénárnak szedhetése nem elleneztetik,"85 Készített a város tanácsa egy kilenc pontból álló szabályrendelet-tervezetet is, melyben a céhmestereknek a legényeik, valamint a gazdáknak cselédeik alkalmazását szabályozták, illetve azok viselkedésének normáit határozták meg. A szabályrendelet első pontja szerint egyetlen mester sem fogadhatott fel legényt addig, míg a legény a város elöljáróságánál nem jelentkezett be. Útlevelét vagy vándorkönyvét itt megvizsgálták, ezt letétbe kellett helyeznie a városházán, és csak akkor kapta vissza, ha tovább folytatta vándorútját, tehát megszűnt nagykanizsai tartózkodása. A második pontban a helyes magatartást írták elő. Megtiltották, hogy a legény ún. „korhely hétfőt" Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 419 tartson, sőt más „dolog-tevő napokon" elkerülje a munkát. Ha mégis megtette, hetibérét büntetésül a mestere a céhládába tartozott befizetni, s ebből csak annyit kapott meg a büntetés hatálya alatt álló legény, amennyit az „elhenyélt napokhoz képest a'' Czéh igazságosnak elfog esmerni". Ha viszont a mester nézi el, s nem jelenti be legénye korhelykedését, nemcsak legénye „elhevert napok-ra" járó bérét tartozik befizetni, hanem ugyanannyira büntetéspénzt is fizet a saját vagyonából. Ha a legény többször is elkövetné ezt a bűnt, akkor a városnak is fel kell lépnie: a fentieken kívül háromnapi áristommal kell büntetni, kenyéren és vízen kívül mást nem kap. A szabályrendelet harmadik pontja is idegenrendészeti jellegű, hiszen előírja, hogy minden gazda köteles a város elöljáróságánál minden olyan „jövevényt" bejelenteni, aki 24 óránál hosszabb ideig tartózkodik nála. A negyedik pont a cseléd alkalmazásával kapcsolatos. A legényekhez hasonlóan minden olyan cseléd alkalmazását megtiltja, aki előbb nem jelentkezett a város elöljáróságánál, és az elöljáróságtól nem kapott írásbeli engedélyt arra, hogy Nagykanizsán maradhasson. Ezt az írásbeli engedélyt aztán a gazdának kellett őriznie mindaddig, míg a cseléd nála szolgált. A megállapodás lejárta előtt negyed évvel a gazda köteles volt ezt a levelet a cselédnek kiadni, hogy az elszegődhessen máshová. Ha pedig a cseléd szolgálati idejének lejártával elhagyta Nagykanizsát, a gazda köteles volt felvinni ezt a város által kiadott tartózkodási engedélyt a városházára, hogy ezt az e célból nyitott jegyzőkönyvbe bevezetve a város igazgatásának pontos kimutatása legyen a városban tartózkodó, és munkát vállaló nem kanizsai illetőségűekről. Az ötödik pont előírja, hogy a szegődöttség ideje alatt senki nem csábíthatja el más cselédjét. A következő pontok a legények viselkedését szabályozzák. A hatodik pont megtiltja a cselédeknek nyáron este 10, télen este 9 óra után a céltalan csavargást és a kocsmázást, a hetedik pont pedig megtiltotta, hogy egészségre ártalmas vagy köztisztaságot veszélyeztető dolgot dobjanak ki az utcára. A köztisztasággal kapcsolatos a nyolcadik pont is, jóllehet itt csak — az utcák állapotánál már említett — feladatokra hívják fel a figyelmet. Minden házigazdát felszólítanak arra, hogy a házaik melletti szakaszon, az „utszafelé lévő víz-járásokat kitisztított állapotban mindenkor tartani, mivel így az útszákon az út szárazabb lészen". Ez a pont —jóllehet nem a céhmesterek, legények és cselédek alkalmazásáról és magatartásáról szól — itteni szerepeltetése egyrészt a munka fontosságát, állandó figyelemmel kísérését jelenti, másrészt pedig ezt a munkát — mivel a szabályrendeletben szerepel — a legényekkel is elvégeztethették a mesterek. Az utolsó, kilencedik pontban — hivatkozva az 1811. évi kontraktusnak arra a pontjára, hogy az uradalom épületeiben lakókra nem terjed ki a városi tanács joghatósága —, kérik, hogy a jelen szabályrendelet hatályát terjesszék ki „a Hirdetményeknek könnyebben leendő tellyesíthetése tekéntetéből, és ne hogy a'' vétkesek az Uradalmi épületekben elrőjtőzködhessenek [sic]."86 Több szempontból is érdekes ez a szabályrendelet, ugyanis ezzel az utolsó passzussal egy vékony rést ütöttek volna a kontraktuson azzal, hogy erre az egy szegmensre — a céhek érdekeinek védelme révén — a városi joghatóságot kiterjesztették az uradalmi épületekben élőkre. Ez természetesen nem ment automatikusan. A főszolgabírónak előbb be kellett szereznie az uradalom beleegyező nyilatkozatát, s csak úgy terjeszthették a vármegye közgyűlése elé.87 Az uradalom nyilatkozata nem maradt fenn, de a következő kisgyűlésen újra tárgyalták, pontonként felolvasva a szabályrendeletet, és szükségtelennek ítélték a megerősítését, „mivel azok részént a'' köz bátorság fenntartását tárgyazzák, részént pedig magánosok jogait illetik, azért azok feleslegesek levén, helybenhagyások ''s megerősíttések szükségtelen"Ezt a határozatot négy és fél évvel a tervezet benyújtása után hozta a kisgyűlés, tehát az ügy már nem is kerülhetett a közgyűlés elé.8'' A tanácsülések gyakorisága vélhetően hasonló volt 1807 után is. Az adminisztrációs mechanizmus tovább élt, ugyanis nem volt a városigazgatásnak pontos szabálya — legalábbis eddig nem került elő —, az ügyek kezelése nagymértékben függött a jegyző ügyviteli érzékétől, gondosságától. Azt azonban a 19. század első harmadában már előírták, hogy a városi főjegyző jogvégzett ember legyen. Ebben az időben a városi adminisztráció nyelve a magyar, de a jegyzőkönyv vezetése során a korábban használatos német nyelv hatását többször, még hosszabb ideig tapasztalhatjuk. Csak két példa erre: az „sz" helyett szinte kizárólagos a sárfesz ft használata, s a jegyzőkönyveket mindig úgy kezdik, hogy „X Y elölülése" mellett ahelyett, hogy elnöklést írnának. Világos, hogy a Vorsitzende (németül elnök) szó tükörfordításáról van szó."0 A tanács tagjainak jövedelmét nemcsak a város költségvetésében biztosított összeg jelentette; kiegészítő jövedelmük volt az ún. taksa, amelyet a vármegyei közgyűlés időről időre szabályozva a vármegyében általánossá és kötelezővé tett. Az 1827- ben kiadott táblás jegyzék szerint az adásvétel bevallása — ami természetesen a városnak is jövedelmet jelent — alkalmából a következő juttatásokat kapták." A tanúsítványok, bizonyságlevelek után a bírónak 30 krajcár taksát, míg a jegyzőnek 1 forintot kellett fizetni. A letelepedési engedély sem volt ol420 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 420 Értékhatár (forint) A tanács taksája (krajcár) A jegyző taksája (krajcár) 0—100 30 18 101—200 48 18 5000-ig minden 100 forint után 10 18 5000 felett minden 100 forint után 12 forint 18 csó, minden Magyarországról érkező és engedélyt elnyerő személy a város kasszájába 6, a jegyzőnek 1 forintot tartozott fizetni, míg az országhatáron túlról érkezők a városnak 12, a jegyzőnek 2 forintot fizettek. Ezek a bevételek a kereskedő és kézműves városnak, amilyen Nagykanizsa, ahol viszonylag sok a letelepedési kérelem — elsősorban stájer iparosok részéről —, fontos tételt jelentettek. Kiadmányozáskor anyagmegtérítési díj is terhelte a felet: félárkusnál nem nagyobb papír és leíratása 18 krajcár, egy árkusé 1 forint, ezt meghaladó terjedelem esetén ívenként 34 sorral 30 krajcár.92 Ez a díjazás akkor válik érthetővé, ha tudjuk, hogy az írás-olvasás ebben az időben egyáltalán nem általános: az iskolákban nem is mindig írni-olvasni, hanem néhány év alatt általában csak olvasni tanították meg a gyerekeket. A mindennapi életben viszonylag keveset írtak, így az írástudók (a jegyző, aljegyző vagy az írnoka[i]) jelentős mellékjövedelemre tehettek szert. Természetesen a szegények ingyen kapták meg a hivatalos iratokat, és pereikért sem kellett fizetniük.93 3. A városi tanács működésével kapcsolatos panaszok Valószínű, hogy a városi tanács működésével kapcsolatban többször merült fel panasz, de az utókor számára csak az vizsgálható, amely jelentőségénél fogva panasz, illetve fellebbezés miatt eljutott Zala vármegye közgyűléséig, s ott a közgyűlés vagy a kisgyűlés ezt tárgyalta. Az 1807. évi tisztújítást követően, még ugyanazon a tanácsülésen néhány panaszos levél előterjesztésére került sor, melyekkel már az újonnan megválasztott városbíró foglalkozott. Az első beadvány a forspontozást érintette, ugyanis a forspont kivetése a lovas gazdák között nem volt mindig egyenletes. Ugyanez volt a gond a beszállásolással is: a városon keresztül vonuló katonák beszállásolását intéző hajdúk — a dolog könnyebbik oldalát választva — sokszor csak a városközponthoz közelebb fekvő házakba szállásolták el a katonákat, aránytalanul nagyobb terheket okozva ezzel a központhoz közel lakó nagykanizsaiaknak.94 Ha lovas gazda volt a központ közelében lakó, a beszállásolás és forspontozás egyaránt terhelte. Jóllehet valamekkora összeget térített a kincstár, de ez nem fedezte a kiadásokat és főleg nem a kényelmetlenséget, amellyel ezek az adóterhek jártak. A beadvány 4. pontjában azt kifogásolták, hogy a beszállásolásokért kapott „quartély pénznek" kifizetésekor „történt rövidséget" orvosolni kell, mert a Magyar utca lakói vagy semmit sem, vagy a kelleténél jóval kevesebbet kaptak. 95 Ugyancsak ekkor vetették fel azt is, hogy a lovakat tartó zsellérek ne engedélyezzék a közlegeltetést. 96 A városbíró válasza az volt, hogy az előző év január 2-án hozott határozat szerint a nyáron marhákat tartó gazdák nem távozhatnak el az állataik miatt a városból, ezért a forspontozás terheit ők készpénzben megválthatják, de nemcsak nyáron, hanem télen is, tehát egész évben „szenvedjék" ezeket a terheket. A strázsamestert pedig felszólította, figyeljen arra, hogy a hajdúk részrehajlása senkinek ne okozzon hátrányt. A kvártélypénzzel kapcsolatosan azt mondta, hogy ezt az 1805. esztendőbeli „hadi zűrzavar" okozta, erről a város tanácsa nem tehet, de ügyelni fog arra, hogy a hiányzó összeget a károsultak megkapják, és többet ilyen hátrány ne érje a lakosokat. A zsellérek legeltetésével kapcsolatban megszületett a határozat: „zsidóság a'' köz Legeltetéstől le tiltassék"Ugyanezen az ülésen döntöttek a tanító fizetésemeléséről is. Nemcsak Nagykanizsán, hanem más településen is az volt a gyakorlat, hogy a település alkalmazottai az év elején nyújtják be „fizetés jobbítási" kérelmeiket, mert ha megkapták, az egész évre szólt, s ez bázist jelenthetett a következő évi kérelemkor. Mindenhol ezt a módszert alkalmazták, de a nagyon kevés kivétel egyike éppen Nagykanizsán volt, amikor év közben kapott a város téglása engedélyt arra, hogy növelje termékei árát és kapott több juttatást. Faits György városi oskolamester beadványa szerint a „szük idő"98 miatt kérte évi 200 pengő forintos fizetésének „meg jobbítását", ugyanis ennyi pénzből nem tud megélni; elsősorban a stólajövedelmek emelését kérte. A frissen megválasztott tisztikar, miután a „könyörgőnek ki tétele igazságosnak találtatván", a stólajövedelem emelésén kívül a várostól még további 10 mérő gabonát és 10 szekér fát is megítélt az oskolamesternek, melyeket a saját költségén kellett a város erdejéből elhordania. Ugyanakkor a német mesterről is gondoskodtak, aki eddig nem kapott semmi biztos fizetést, pedig számos városi lakos gyermekét tanította. Most 30 forintot és 5 mérő gabonát ítélt meg neki éves fizetésül a város tanácsa.99 A január 2—3- án tartott első tanácsülés után január 7-én ült öszsze hasonlóan viharos kezdésű ülésre újból a város magisztrátusa. Az egész hatvanasságot az ülés-terembe szólították, mert Pajnádi József jegyzőnek még a múlt év végén ért sérelmei miatti lemondását Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 421 kellett megtárgyalniuk. Ám mielőtt erre sor került volna, Pichler városbíró állt elő sérelmeivel: hogy „sajnálkodva köllene nékie hallani, miképpen némelylyek azt rebesgetnék", hogy ő az elmúlt évben kaszálás idején a város rétjéről öt szekér szénát elhordott, és a város erdejéből néhány öl fát is hazavitetett. Pichler azt állította, hogy ő csak a városi iskolának kölcsönzött famennyiséget vágatta ki és vitette haza, a szénáról pedig azt mondta, hogy az elmúlt háborús időkben sok vendége volt, ők lovakkal érkeztek, nekik a saját szénáját nem adhatta. A városi tanács határozata szerint a fát nem, de a széna egy részét meg kellett térítenie. A tanács csak két szekér szénát ismert el reprezentációnak, három szekérnyit viszont kifizettetett a város első emberével, aki a helyszínen nyomban befizette a 30 forintot a város kasszájába.''00 Pichler korábban is kapott a várostól reprezentációs költséget: 1806-ban hat esztendei bíráskodás után 200 forintot szavazott meg neki a tanács visszamenőlegesen, miután elismerték, hogy a vendégeket a maga költségén nem tarthatta. Ekkor foglalták határozatba, hogy a továbbiakban eseti elszámolással fogják ilyenfajta kiadásait megtéríteni. 10'' Röviddel ezután emelték fel a városbíró fizetését évi 300 pengő forintra.''02 így tehát a bíró tisztázta magát, kezdődhetett a munka, és beszólították a már hetedik éve közmegelégedéssel szolgáló nótáriust, akit két kanizsai polgár, Czinderi Antal és Czelinger Fülöp válogatott gorombaságokkal vérig sértett. Az előzőekből következik, hogy a város minden lehetőséget megragadott, hogy a jegyző visszavonja lemondási szándékát. Pajnádi feltételekhez kötötte hivatalban maradását, és ezeket a feltételeit szóban, öt pontban terjesztette elő. Először: ha megkövetik, ő enged, de a városi tanács tekintélyének fenntartása érdekében a két személynek meg kell bűnhődnie. Másodszor: szerinte a személye ellen tapasztalt gyűlölködés oka néhány tanácstag részéről az volt, hogy „némellyek nehezzen szívellették hogy ezen Tanács előtt folyó perekben maga is dolgozott", mert a csekély 250 forintos évi fizetéséből nem tud megélni. Ha lehetőség van arra, hogy fizetése „meg tódittasson", akkor ígéri, hogy többé ezen tanács előtt nem visz peres ügyeket. Harmadik feltétele az volt, hogy az általa — érezhetően nem szívlelt — városbírót és Simontsits Mátyás tanácsost büntessék meg. Pajnádi jegyző ekkor kifejtett nézete szerint az „Elő Járóknak Igasság Tükörének, és Makula nélkül valóknak köll lenni". Az történt ugyanis, hogy a város erdejéből a tanács tudta és főleg határozata nélkül a városbíró és nevezett tanácsos fát adott el. Ezt a bíró csak a tanács beleegyező határozata után tehette volna meg. Egyértelmű szabálysértés, és a jegyző szerint a vétkes tanácsnoknak a bíróval együtt dupla büntetésben kell részesülnie összesen fejenként 24 forint büntetéspénz befizetésével. Negyedszer: miután a törvény szerint apa és fia egy törvényszéknél nem szolgálhat, ezért Simontsits Mátyás mostohafia, Ferber Ferenc mondjon le hivataláról. Az ötödik megjegyzése volt talán a legsúlyosabb vád: szomorúan tapasztalta az 1807-i tisztújításkor az uradalmi tiszttartó befolyását, amelynek következtében kellett Babocsay doktornak lemondania. Mivel az uradalom joga, hogy a bíróválasztásra három jelöltet állítson („candidáltasson"), ezen kívül a „Tanáts béliekk választásához a Tettes Uradalomnak semmi köze sints", ezért most törvénysértés történt, s elkerülhetetlen szerinte, hogy ez a helyzet rendeződjön.'' 03 A jegyzőkönyv nem tartalmazza a vitát, a felszólalásokat, a megnevezettek véleményét, védekezését, de az előadottak végén már látszott, hogy sokkal többről van szó, mint egy sértett ember véleményéről. A jegyzőkönyv csak az egyhangú határozatot őrizte meg; szövegéből — legalábbis az ötödik felvetésnél — arra következtethetünk, hogy nagy vita nem lehetett. Először is a két gorombáskodó polgár „estvélig ki tartandó áristomi büntetést" kapott. A fizetésemelési kérelmet is elfogadta a tanács, az elkövetkezőkben 150 forinttal „meg tódíttatott", ezek után „Beneficiumán kívül 400 f készpénz lészen hanem a Városi Tanács előtt folyó perekben nem lészen neki szabad dolgozni, ki vévén a szegényeket, kik ugy sem fizethetnek." A harmadik feltételét illetően nem a kétszeres büntetést szavazta meg a tanács, hanem csak a szimplát, alapvető célját a nótárius ez esetben is elérte, így 12-12 forintot fizetett a városbíró és a tanácsnok. Negyedik felvetésére, melyben apának és mostohafiának együttes — szabálytalan — testületi tagságát kifogásolta, a tanács határozata jogi remek: Ferber Ferencet visszahívni már késő, mert felesküdött, tehát a tagság kérdése a következő választásig eldőlt, de a nagyobb „érdemű dolgokban és perekben mind a kettőnek voksa nem lészen." Az ötödik feltételét hosszabban tárgyalta a tanács, és egyben véleményt is nyilvánított. A határozat kiemeli, hogy mind a tanács, mind a polgárság „igen is által láttya, hogy Babótsay Urnák Tanátsossi és árvák attya hivatalábul történt ki Tétele helytelenül, és rendetlenül esett meg", s a választásnál a tanácsosi hivatalt szívesen ajánlottak volna neki, de ő elhárította. Továbbra is számítanak tevékenységére az „árvák attya" hivatalában, melyre ő kifejezetten alkalmas, s ezt többször be is bizonyította. A városházán fog helyet kapni, és egy év múlva másik hivatalába is visszahelyezik, ígérte meg a tanács. S hogy választás előtti befolyásolás még egyszer ne történjen, a városbíró feladata lesz az uradalmi tiszt tudomására hozni: a városbírón kívül a tanácsosokat és a város szolgáit a község az uradalmi tiszt jelenléte és befolyása nélkül választja meg. Sajnálatát fejezte ki a gyűlés, utalva itt a szabad királyi város státusára, hogy az 1690 utáni években Nagykanizsa nem Buda és Pest mintájára szerveződött újjá, mert ott a valóságos polgárság „mely helyenként 60, és 90, és 100 422 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 422 a józanabb, és értelmesebb valóságos Polgár Lakosokból állana" választ elöljáróságot, továbbá a „rendetlenül öszve tájongó Népség által eddig okozott Lárma, kiáltás és zenebona el-háriteisson". Jövőre a választásra csak a hatvan személyből álló választott polgárságot fogják meghívni. A választók jelenlétét szigorúan előírják, távolmaradást büntetik, csak a várostól való távollét és a betegség lehet elfogadható indok a távolmaradásra. Minden indokolatlanul távol maradó 4 forint büntetést fog fizetni. A választásra nem az eddig megszokott dobszóval, hanem a bíró által „nevezet szerént ki adandó parancsolat mellettfognak bé szollitattni", tehát írásos meghívó lesz. Senkinek nem szabad „személlybéli sértegetés vagy Kissebbités mellett a Tanátsbéli Urakat le tenni", ám fennmarad a község azon joga, hogy ha valakinek nincs valakihez bizalma, véleményét mértékletesen kinyilvánítsa.104 Pajnádi valamennyi feltételét teljesítették tehát. Ez a vita és lemondás több volt egy ember sértettségénél. Egyfelől markánsan kirajzolódik egy olyan csoport, melyet az uradalmi tiszttartó irányít, s ehhez felhasználja a hatvanosságon kívüli „néprétegeket", ahogyan ezt árnyaltan megfogalmazta a jegyzőkönyv, s ennek bőséges idézésével megpróbáltuk a forrongó hangulatot is visszaadni. Jóllehet ismételten úgy tűnik, hogy a magisztrátus megint a szabad királyi város lehetőségeit sírja viszsza, de ez most csak utalás arra, hogy milyen lehetőségtől esik el a város, mert az uradalom által befolyásolt „öszve tájongó Népség" befolyásolja a voksolást. Másfelől kirajzolódik a város jogainak csorbítása ellen küzdő választott tisztségviselők csoportja, melynek kiváló képviselője a — minden valószínűség szerint —jól. felkészült és kiváló jogalkalmazó nótárius, akinek ezután nem volt miért távoznia. Ő vállal oroszlánrészt az 1811. évi kontraktus kidolgozásában, s ezáltal, ha nem is minden tekintetben, de döntően nyugvópontra jut az uradalom és a város kiegyensúlyozatlan viszonya. Az 1807. évi jegyzőkönyv még számos személy elleni panaszt is tartalmaz, s ez sejteti, hogy nem volt minden rendben a tanácson belül sem. A panasz általában az anyagiakkal volt kapcsolatos. Simontsits városi tanácsost például Venczel Ádám városi polgár és főpolétás megvádolta a kvártélypénzek helytelen kifizetésével, továbbá a város szénájának eltulajdonításával, amellyel becsületsértést is elkövetett. A hivatalos iratokból mindennek az ellenkezője derült ki, ezért a vádlónak a sértettet a tanács előtt meg kellett követnie, és büntetésül 48 órás kenyéren és vízen töltendő áristomot kapott.105 Egy másik alkalommal a városi bíróság számadásait vezető Szakáll István került a tanács elé, aki 317 ft 33 x-t sikkasztott. 200 forintot már vissza is fizetett a tárgyalás időpontjáig, a fennmaradó összegnek pedig elengedését kérte. Természetesen elutasították a kérelmét azzal, ha a többi pénzt 15 napon belül nem fizeti vissza, jön a foglalás.106 A harmincas évekig ilyen panasznak nincs nyoma a registrumokban. 1832-ben azonban már az év elején „Kanizsa Városi Bíró Választása alkalmával tőrténtt rendetlenségek meg vizsgáitatásáról" címmel találunk öt oldalas bejegyzést. Ez kiegészíti a városi bíróválasztásról szóló ismereteinket, s utal további, azóta elveszett, elégett forrásokra. Az ügy érdekessége, hogy a beadványt a földesúr, a kegyuraságot 90. életévében bekövetkezett haláláig, 1870-ig gyakorló Batthyány Fülöp herceg nyújtotta be. Az történt ugyanis 1832. január 2-án, hogy a szabály szerint megválasztották a városbírót, tanácsosokat azonban nem kellett választaniuk, mert az 1828. évi vármegyei határozatnak megfelelően a tanácsosok mandátuma három évre szólt. Még mielőtt a kegyurat képviselő uradalmi tiszt eltávozott volna a helyiségből, a jelenlévők egy része „lázzadó felekezetben egyben álván" az érvényes rendszabályok ellenére az egy éve hivatalban lévő tanácsnokok helyett újat kívántak választani. Kívánságuknak nyomatékosan hangot is adtak, s a számukra kedvező új tagokat meg is választották, míg az „előbbieket ki vetették" tisztségükből. Az ellenségeskedés odáig fajult, hogy a „rendetlenséget okozó Felekezetnek egyik Fejét", Kiss János gombkötőt letartóztatták, és áristomba zárták. Másnap az uradalmi tiszt visszatért a tanácsházára, a régi városi tanácsosokat visszahelyezte jogaikba, és érvénytelenítette a tanácstagválasztást. Óriási lehetett az ellenállás, hiszen az „öszve álló felekezet minden tagjai nagy lármára kelvén", illetlen szavakkal illették az uradalmi tiszteket és a járási főszolgabírót, sőt a tanácsházán fogva is tartották őket addig, míg Kiss János gombkötőt ki nem engedték fogságából. A közrend megzavarásáért a földesúr kivizsgálást és a vétkesek megbüntetését kérte a vármegye közgyűlésétől, a kanizsai uradalom ügyésze107 pedig a vármegye első tisztviselőjének, az első alispánnak írt levelében azt kérte, hogy a zavargások egyik okozóját, Kiss János gombkötőt a vármegye tömlöcébe zárják. Akkor még nem sejtették, hogy ez „csak" az első eset, s a börtönviselt gombkötő a harmincas évek bíróválasztásának jellegzetes közcsendháborítója lesz. Már el is rendelte az első alispán a fogva tartott átkísérését, amikor megérkezett a nagykanizsai századosok levele, mely Markovits Sándor uradalmi ügyész eljárását kifogásolta: ugyanis Markovits a földesúr megbízottjaként a bíróválasztáskor a törvény szerint három jelöltet állított, de nem a bíróválasztásra jogosult századosoknak megfelelőt, nem a „folyamodó századosok kívánsága szerint voltak". Ők egyébként nem is vállalták a jelölést. S miután a szabály szerinti választás során megválasztott városbíró nem jelent meg, hogy elfoglalja hivatalát, nem volt más választásuk, mint az, hogy a lejárt mandátumú Topler Ferenc váHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 423 rosbírót ismételten hivatalba emeljék. A századosok levelükben azt is a közgyűlés tudomására hozták, hogy a tanácstagok választása nem Kiss János lázítására történt, hanem azért, mert az egy éve hivatalban lévő tanácsosok ellen nagyon sok panasz és kifogás merült fel, a választásra jogosultak új, a város vezetéséhez jobban értő, „törvényt értő" magisztrátust is választottak, noha a három hivatali évük tényleg nem járt még le. Amint ezt megtudta az uradalmi ügyész, magához hívatta Kiss Jánost azzal, hogy „tőle az uraság számára borokat akar venni," és tömlöcbe záratta. Ezzel megsértette a kontraktus 2. pontjának 7. §-át,108 ugyanis a városbíró és a magisztrátus lett volna illetékes Kiss János felelősségre vonása ügyében, nem az uradalom. A tiszttartó megsértette ezzel a beavatkozásával a város jogait akkor, amikor nem is illetékes az ügyben, tehát Kiss Jánost szabadon kell bocsátani. Időközben a vármegye közgyűlésének megbízásából az illetékes főszolgabíró, Chinorányi Boldizsár is vizsgálatot indított Nagykanizsán, tanúvallomásokat is felvett, de ezekből „valamely nagyobb erőszakoskodások, ''s Lázzéttások ki nem tetszenek". A lázítás vádja nem nyert bizonyítást, Kiss Jánost kiengedték a vármegye tömlöcéből, mivel a feljelentést a herceg tette, ezt rövid úton negligálni nem lehetett, ezért egy héttagú109 bizottságot rendeltek ki a vármegyei főjegyző vezetésével az ügy kivizsgálására.110 A nagy- és kiskanizsai képviselők megbízásából Babochay János ügyvéd is a vármegye közgyűléséhez fordult. Kérte, hogy a kiküldött bizottságnak legyen joga annak kivizsgálására is, hogy a várost mennyiben sértette meg az uradalmi ügyész. Ismerje el továbbá, hogy a város elöljárói törvényesen lettek megválasztva, s a vármegye legmagasabb közigazgatási fóruma hivatalukban erősítse meg őket.111 A bizottság nem kapkodta el a vizsgálatot, ugyanis 1834. júniusában, tehát jó másfél évvel később terjesztették be vizsgálatuk eredményét. Ebben csak annyit találunk, hogy a tisztújításkor nem történt olyan esemény, rendbontás, amely ellen a törvény erejével fel kellene lépni, egyébként minden szükséges intézkedést megtettek, és megerősítették — tehát másfél év múlva (!) — az akkor megválasztott magisztrátust.112 Még le sem zárult az 1832. évi tisztújítási per vizsgálata, amikor az 1834. évi tisztújításkor ismét panasz merült fel; ezúttal arra figyelmeztetett az uradalmi ügyész, hogy a jelölt tanácsosok nevét a választás napja (január 2.) előtti napon át kell adni az uradalmi tiszttartónak, akinek jelenlétében kell a tanácsosok grémiumát megválasztani. Ez esetben a tiszttartó elsiette a panaszát, mert a számos eddigi vélt és valós, de mindenképpen bepanaszolt esetek miatt a bíró- és tanácsválasztást személyesen felügyelő Chinorányi Boldizsár járási főszolgabíró azonnal biztosította a közgyűlést, hogy semmi törvénytelenség nem történt. Elutasítva az uradalom keresetét, megerősítve a magisztrátust azt is határozatba foglalta, hogy az uradalom képviselője a földesúri hatóság megtestesítője, és kizárólag a kötelező rendszabályok betartásának felügyelete a feladata, „minden ezentúli ahozandandó közbeszóllása vagy fentakasztó rendelkezése nélkül"."3 A következő, 1835. esztendő a „tisztogatás"114 éve a városházán. 1835-re a városi vezetők összefonódásai, korrupciós ügyei elérték csúcspontjukat. Ez állandó beszédtéma volt a városban, támadtak bírótjegyzőt, tanácsost egyaránt, és egymást érték a vármegyéhez küldött beadványok. Az év eleji tisztújításkor a jegyzőt szabálytalanul leváltották, utóda Hollósy József lett. Lármás választás volt ez is: Babochay János bíró, Hollósy jegyző és az 1832. évi „lázításban" is fő szerepet játszó, akkor a vár-megye tömlöcét is megjárt, de végül felmentett Kiss József gombkötő együtt „lármázott" a választás előtti napon a tömegekkel, s a választás, mint már említettük, jogsértéshez vezetett. Tiszti fenyítőszék vizsgálata alá vonták a városbírót és a jegyzőt, mert nem tartották be a tisztújítás szabályait: a városbíró nem tiltotta be a választás előtti napon a lármázást, ahol unos untalan, újév lévén feltehetőleg alkoholos befolyásoltság alatt, azt ismételgették, hogy őket a vármegye határozata nem kötelezi, továbbá Kiss János gombkötő Molnár György jegyző ellen szónokolt a városházánál, erőszakkal megakadályozta, hogy a jegyző a vádakra válaszoljon, és ő is azt kiáltozta, hogy a vármegye parancsainak ő sem fog engedelmeskedni.115 Molnár János tiszti főügyész elkezdte vizsgálni az ügyet, de a jogban járatos városbíró és az eredetileg ügyvéd Hollósy a Helytartótanácshoz fordult. Eljárási hibát jelentettek be, mert úgy rendelte el ellenük a vármegye a tiszti fenyítő pert, hogy őket meg sem hallgatták. A Helytartótanács leirata nyomán a fenyítő pert felfüggesztették, és a vármegye közgyűlése a tiszti főügyészt körültekintő jelentésre kötelezte.116 Ezt a pert elnapolhatták ugyan, de a városbíró és a jegyző elleni vizsgálat súlyos visszásságokat tárt fel, többrendbeli, folytatólagosan elkövetett hamisítást, visszaéléseket, s ezért a jegyzőt és a városbírót megfosztották hivatalától. Egy százados is erre a sorsra jutott, míg Somogyi aljegyző önszántából mondott le. Augusztusban tartották meg a rendkívüli tisztújítást, ahol egy mérnök, Bernárd Gáspár nyerte el a mezőváros bírói hivatalát, és Plander Ferenc ügyvéd lett a főjegyző. A századosokat a tanács üléseire 1836-tól kezdve külön-külön mindig meghívták, s ha valaki három egymást követő ülésen nem jelent meg, távolmaradását nem tudta kellőképpen indokolni, kíméletlenül törölték a századosok lajstromából, s mást választottak helyette.117 A 19. század első felében a legnagyobb botrányt az 1839. évi feljelentés-sorozat és vizsgálat okozta, 424 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 424 s amelyet a választás és a századosok testületének jogállásáról szóló rendelet megalkotása követett. 1841 januárjában Csány Elek főszolgabírónak jelezték a kanizsaiak, hogy a tisztújítást az egész közösségre ki akarják terjeszteni, mert ezt kérték egyrészt a századosok is, másrészt az időközben meghozott jogszabály is ezt irányozta elő. Ennek megfelelően a január 2-i tisztújítás a „legnagyobb renddel és csendel megtörténtt.""8 A valóság mégsem ez lehetett, mert a közgyűlési jegyzőkönyv következő ügyszámán néhány kanizsai polgár a tisztújítás során történt visszásságokat bejelentő panaszát olvashatjuk, akik új választást, továbbá a városi főjegyző tisztségébe való visszahelyezését kérték.119 Közvetlenül ezután ismerhette meg a hivatalából elmozdított Farkas Antal egykori főjegyző panaszát, hogy bár csak különösen fontos okkal és fél évvel előre lehetne a főjegyzőnek felmondani, hirtelen az ő helyét is — a vármegye rendelete ellenére — tisztújítás alá vonták, hivatalából elmozdították, és állását Tóth Lajos ügyvéddel töltötték be. Farkas kérte a vármegyét, hogy helyezze vissza jegyzői hivatalába.120 A vármegye határozata helybenhagyta a választás eredményét, továbbá az 1836. évi 9. tc-re és a századosság kérésére kiterjesztette a tisztújítás hatályát a teljes közösségre, ugyanakkor hét fős bizottságot küldött ki, hogy Farkas Antal panaszát kivizsgáltassa.121 Az 1847. év nyarán egy hamisítási per borzolta a kedélyeket. Hegerle József azzal folyamodott Barna Sándor tiszti főügyészhez, hogy a városi tanács tudta nélkül, annak pecsétjével ellátva egy olyan okiratot bocsátott ki Vajai Lajos helyettes jegyző, melyben azt állította, hogy Pichler Henrik ellen „semmi betáblázva nincsen", amikor a beadványban nem számszerűsített összegek már betáblázás alá kerültek. Ezért nevezett feljelentette az okiratot szerkesztő és kiadó Vajai Lajost és a kiadmányt aláíró városi tanácsosokat, Rubán Ferencet, Jakopcsits Pétert, Tuboly Ferencet, Kozáry Imrét, Imrei Ferencet és Harsay Józsefet, hogy hamis bizonyítványt adtak ki a város nevében. A vizsgálat megállapította, hogy a beadványba foglaltak igazak, a tanács tagjai az egykori városbíró hitelképességének érdekében hamis bizonyságlevelet adtak ki a városi tanács megkerülésével. Az érintetteket felfüggesztették, és tiszti fenyítő pörbe idézték, melynek végkifejletéről nincs tudomásunk. Említésre érdemes a határozat szövege: azok a tanácsosok, akik a hamis bizonyítványt kiadták, „s a hivatalban ne talán létező tanácsosoknak attul leendő felfüggesztése és helyettek másoknak azonnali választása eszközlése. "u2 4. A városi magisztrátus és a vásárok Nagykanizsa vásárai messze földön híresek voltak. A bevezetőben már említettük a máig nagy tekintélyű Fényes Eleknek a városról, illetve vásárairól írott sorait: „Ezen város igen eleven, mert Pest és Horvátország, ismét Bécs és Szlavónia, Bosnyákországok közt feküdvén, kereskedése nagy fontosságú, sertés- marhagabonavásárjai felette hiresek s a törökországi sertések, ökrök mind itt mennek keresztül, ezenkívül majd csaknem egész Somogy vármegye innen veszi a fabrikátumokat és a koloniális portékékat." Marhavásárait Magda Pál is fontos eseményként említette. Az 1831. évi leírás különösen kiemeli vásárai jelentőségét. 123 Ebből tudjuk, hogy heti vásárt hetente kétszer, szerdán és pénteken tartottak, de a többi napokon sem maradt üres a piactér, ugyanis a hét többi napján is lehetett kapni élelmiszert. A heti vásárokon búzát, rozsot, kukoricát, zabot, hajdinát és kölest, továbbá egy elkülönített helyen sertéseket árultak. Ezért volt különösen fontos a heti vásár és a heti sertésvásár helypénzszedőinek a személye, mert hiszen naponta származott ebből jelentős bevétele a városnak — mint már említettük —, igazi bizalmi állás volt ez a megbízatás, hiszen hetente kétszer, a már említett szerdán és pénteken pedig különösen jelentős summát kasszíroztak az ezzel megbízott tanácsosok. Délelőtt pezsgő élet folyt a piactéren és környékén, hiszen nemcsak a kofák, kalmárok és kereskedők jelentek itt meg, hanem az iparosok is portékáikat kínálva, továbbá az egyre népesebb vendégkört kiszolgáló borkimérések, lacikonyhák és a vendég-látásban vállalkozó többi mesterember. Évente hatszor, az országos vásárok alkalmával aztán emberek tömege lepte el a dél-zalai mezővárost, ugyanis igen nagy volt a nagykanizsai piac vonzás-körzete. Bécs, Sopron, Kőszeg, Szombathely, Körmend, Zalaegerszeg, aztán Győr, Pápa, Veszprém, Sümeg, Keszthely városából is érkeztek kereskedők, vagyis elsősorban azokból a nagyobb piackörzettel rendelkező városokból, ahova kiépített utak vezettek. Nem kevesen érkeztek Fehérvárról és Pestről „vagy Eszék, Pécs, Kaposvár irányából, de gyakran jöttek kereskedők a Dráván túlról, Verőcéről, Pozsegáról, Kőrősdről, Kaproncáról, Csáktornyáról, Varasdról, nemegyszer Zágrábból, de nem hiányoztak Ptuj, Ormoz, Maribor (Mahrburg), Ljubjana (Laibach), Graz és Regede (ma a város megosztva terül el Szlovéniában, neve Gornja Radgona, illetve Ausztriában Bad Radkersburg) kereskedői sem. Óriási árutömeg és lábon hajtott jószág érkezett Nagykanizsára, és cserélt gazdát piacain a vásári napokon, emellett nem volt hiány posztóárúból, készruhából, vászonból, selyemből, vas- és cserépedényekből, különféle használati cikkekből, szerszámokból, bőrárúból sem. Csordaszámra terelték ide a lovakat, ökröket, szarvasmarhákat, sertéseket, ürüket, hoztak mézet, halat, szárított halat, zsírt, szalonnát és dohányt; végső soron minden árucikknek volt piaci forgalma. A gyertyaszentelőt, továbbá húsvétot, pünkösHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 425 döt, nagyasszony napját, Terézia napot és Szent Mihály napját megelőző hétfőn voltak a vásárok, ezért az azt megelőző hétvégén, néha még korábban is már megteltek a mezőváros fogadói.124 E hatalmas tömeg jelentős összegű helypénzzel gazdagította a várost, s ezért nem csoda, hogy a kontraktus megkötésekor inkább másban engedett a város a földesúrnak, és nem a vásárok hasznánál. A város polgárai mindenki mással szemben elsőbbséget élveztek, és ezt a gyakorlatot a kérelmeknél következetesen alkalmazták. Álljon itt egy példa 1807-ből. Spreitzenpart Mátyás bábsütő felesége, Reicherczen Éva azzal a kéréssel fordult a városi magisztrátushoz, hogy az országos vásárokon ismét elfoglalhassa régi helyét, és a számára konkurens Vida Benjámin bábsütő elé állíthassa fel a sátrát. Kérésének a város tanácsa helyt adott, mert a kérelmező férje polgár volt, míg Vida a „polgári hitet le nem tette".125 A helypénz ügye központi kérdésként merült fel. Helyi szabályozásról forrásunk nincs, csak a város tanácsának a vármegyei közgyűléshez benyújtott kérelme maradt fenn, ebben kérik, hogy „országos vásárok alkalmával kímélletlenül venni szokott helypénzek" ügyét a vármegye rendezze. Az 1835. november 12-i vármegyei közgyűlés elé kerülő ügy jóllehet Kanizsa kérelme volt, de mivel vármegyei közgyűlési határozatként került szabályozásra, ezt az árszabást kellett kihirdetni és alkalmazni mindenhol Zala vármegyében, ahogy a körrendelet fogalmaz: „a ''helypénz szedésében sem a'' Vásári joggal biró Uradalmak, sem a Közönségek által önkény, és zsarolások ne gyakoroltathassanak, s a'' hely pénzek a jó rend tekintetéből az egész Megyében egy arányossan fizettessenek" .126 A kanizsai országos vásárokon tehát a következő helypénzeket kellett fizetniük a vásározóknak: 1-ször Minden Tehertől, mellyet egy gyalog Ember vékában vagy hátán a piartzra visz 1 krajtzár 2-szor Gabonával vagy egyéb Teherrel megrakott 2 marhás Szekértől 6 krajtzár 3-szo Hasonló teherrel megrakott 4 marhás szekértől 9 krajtzár 4-szer Vásárra hajtott akár melly időbéli egy darab szarvas marhától, lótól 2 krajtzár 5-ször Egy darab Sertvéstől, Juhtól, vagy Ketskétől 1 krajtzár 6-szor A legkissebb Sátoroktól, a hová azon mester Emberek állásaik is, kik portékáikat háton viszik, számláltatnak 6 krajtzár 7-szer Középszerű Sátortól 12 krajtzár 8-szor Egy legnagyobb ponyvás Sátortól 30 krajtzár 9-szer A kalmárnak tulajdon költségén épűltt egy deszka Sátortól minden Országos Vásár alkalmával l f r t a piartzi helyért Váltó Czédulában fizettessen a Nemtelenek által. 10-szer A'' Várostól használás végett költsönzött, ''s meghitelyesitett köbölért minden mérő gabona mérésétől 1 krajtzár A 29 kanizsai kereskedő a város tanácsán keresztül 1847. április 19-i beadványában azt is kérte a megyétől, hogy a pontos méréshez egy hitelesített köbölt hozasson Pozsonyból (72 iccés), ugyanúgy egy fél és egy negyed köblöt és egy hitelesített iccét. is. Ezt a megye költségén mint etalont meghozatták és továbbították, így Kanizsa város mérője és az általánosan használt pozsonyi mérő közti különbség pontosan megállapításra kerülhetett.127 1847-ben azzal a kéréssel fordult a város tanácsa a vármegyéhez, hogy a vásári helypénzt ezüstben szedhesse. Indokai között szerepelt, hogy egy-egy vásár után az utcák járhatatlanná válnak, s a város tanácsának sok pénzt kell fordítani annak kijavítására. Miután „köz tudomány szerént" a város utcái mindenekelőtt télen és eső után „egy ideig csak nem járhatatlanok", ezeket a vízelvezető árkokat folyamatosan kell javítani, karbantartani, erre a városnak évről évre több pénzt kell fordítania, így „a város pénztárának kiadásai tetemesen szaporodnak", ezért kérik, hogy a Kanizsa városára „nézve fellebb emeltessék, méltánosnak látván azt" [mármint a helypénzt] ezüst pénzben állapítsák meg, a következő tarifa szerint: 1-ször Minden Tehertől, mellyet egy gyalog Ember vékában vagy hátán a piartzra visz 1 krajtzár 2-szor Gabonával vagy egyéb Teherrel megrakott 2 marhás Szekértől 4 krajtzár 3-szor Hasonló teherrel megrakott 4 marhás szekértől 6 krajtzár 4-szer Vásárra hajtott akár melly időbéli egy darab szarvas marhától, lótól 2 krajtzár 5-ször Egy darab Sertvéstől, Juhtól, vagy Ketskétől 1/2 krajtzár 6-szor A legkissebb Sátortoktól, al hová azon mester Emberek állásaik is, kik portékáikat háton viszik, számláltatnak 3 krajtzár 7-szer Középszerű Sátortól 6 krajtzár 426 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 426 8-szor Egy legnagyobb ponyvás Sátortól 15 krajtzár 9-szer A kalmárnak tulajdon költségén épűltt egy deszka Sátortól minden Országos Vásár alkalmával 30 krajtzár a'' piartzi helyért Váltó Czédulában fizettessen a Nemtelenek által. 10-szer A'' Várostól használás végett költsönzött, ''s meghitelyesitett köbölért minden mérő gabona mérésétől 2/5 krajtzár A vármegye elfogadta a kanizsaiak kérését, és így módosította az árszabást. A kereskedelemmel, vásárokkal szorosan összefügg a szállítás, fuvarozás, hiszen enélkül nincsen távolsági kereskedelem. 1838-ban egy hosszabb idő óta tapasztalt visszaéléssorozat borzolta fel a nagykanizsai kereskedők hangulatát, a bajt azonban a város magisztrátusa illetékesség hiányában nem tudta orvosolni. Ugyanis a szállított ömlesztett, vagy folyékony halmazállapotú áru viszonylag hamar elhagyta a mezőváros igazgatási határát, ahol a városi tanács illetékessége is megszűnt. Ezért a kereskedők — a városi tanács egyetértésével — a vármegye közgyűléséhez fordultak, hogy akadályozzák meg a gabona, olaj, bor és pálinkaszállításoknál a „fuvarosok által gyakorolni szokott nevezetes csalfaságok"- at. A „csalfaság" az volt, hogy a fuvarosok előre kérték az egész fuvarbért, s útközben — vigyázva arra, hogy elhagyják a mezőváros igazgatási területét — a felrakott gabona egy részét ellopták. Hogy a hiány ne tűnjön fel, a fent maradt gabonát meleg vízzel meglocsolták, vagy egy részét megáztatták, hogy megdagadjon. Ugyancsak meglopták a bort és a pálinkát is, itt a lopott mennyiség pótlása kézenfekvő volt: a szeszesital helyett vizet öntöttek a hordókba. A vármegye mást nem tehetett, mint hogy minden járásban kihirdette határozatát: ha ilyen csalfaság bizonyítást nyer, akkor az okozott kár megtérítésén felül további súlyos büntetésre is számíthatnak az elkövetők.''28 5. Tűzesetek, tűzvédelem Nagykanizsán a 19. század első felében is többször ütötte fel a fejét a zsarátnok, a tűzi veszedelem. Hiába próbálták a konyhai biztosok tisztük szerint elejét venni a veszélynek, hiába készítettek jelentéseket, melynek nyomán történtek — igaz néha immel-ámmal — megelőző intézkedések, az éghető anyagból készült házak és a gyúlékony tetők ellen csak egy védekezés volt: más anyagból kellett készíteni házfalat, födémet, s kémény kellett a cserépzsindelytetős házakba. Ez a védekezési lehetőség a későbbiekben állandóan visszatérő követelményként sokszor elhangzik. Igaz, hogy tűzeset után egy ház a zsúpfedelű, sövényfalú házak korában viszonylag hamar újjáépíthető volt, de a tűzben elhamvadt a vagyon, s ez majdnem minden esetben koldusbotra juttatta a károsultakat. A tűz után a szerencsétleneknek természetesen alig maradt valamijük, ha maradt egyáltalán, és természetesen az adójukat sem tudták befizetni.129 A tűzoltással kapcsolatos terhek nagy részét az ekkor legszervezettebb testületek, a céhek viselték. Szigorú szabályok kötelezték őket a tűzmegelőzésre, a tűzvédelemre, s ha fellobbant a vörös kakas, az oltásra. 1804-ben céhenként állapították meg, hogy melyik céhnek veszélyhelyzet esetén mi a teendője. 130 Kanizsán, ahogy ez idő tájt más városokban is, gyakran volt feladatuk. 1803-ban Kiskanizsán egy bádogos a templom tornyának tetejét burkolta, s vigyázatlanságával tüzet okozott, a templom tornya leégett, melynek helyreállítását a városi téglaszínből ingyen kapott kétezer téglával kezdték meg. A magisztrátus drákói szigorával büntetésképpen törölte a bádogost a purgerek sorából, valamint három napi kenyéren és vízen töltendő elzárásra ítélték, figyelmeztetve, ha hasonló eset fordul elő, kiutasítják Kanizsa területéről.131 1807. pünkösd [május] havának 13. napján reggel „kilenczed fél órakor" a Piac utcában Szandveber András rézműves házánál tűz támadt, „melly minden gyors Iparkodásnak, és védelmezésnek ellenében is az akkoron lévő Nagy szélvész miatt 5. szalma fedelű házakat el emésztett". A városi tanács a tűzesetet követő napon, 14-én rendkívüli tanácsülést rendelt el, melynek egyetlen napirendi pontja a tűz keletkezésének „ki nyomozása" volt. Vélhetően minden tűzeset után lefolytatták ezt a vizsgálatot. Berendelték a házi cselédeket, a szomszédokat, „kiknek a Tűznek eredetéről Tudományuk vagyon", és mindnyájukat tanúként hallgatták ki, vallomásukat néhány sorban jegyzőkönyvezték, végül ítéletet hoztak. A városi tanács e tevékenysége egyszerre volt jogszolgáltatási és igazgatási tevékenység; egyfelől azért, mert a tanúvallomásokból megállapították a felelőst, akit elmarasztaltak, másfelől azért, mert leszűrve a tanulságokat, megpróbálták a kor színvonalán megkövetelhető városrendezési, építésügyi szabályok alkotásával és azok többé-kevésbé sikeres betartatásával elejét venni a hasonló eseteknek. Az 1807. évi tűzvész első tanúja, Bránits József kocsis azt vallotta, hogy gazdája parancsára reggel hat órakor a ház előtt elhajtott, és azt látta, hogy hátul a kis konyhában, ahol a német szabó lakott, szapultak, és nagy tűzet látott a tűzhelyen. A második tanú a házigazda szolgája Szupantsits [?] Anna volt, aki azt vallotta, hogy fél órával a gyulladás előtt még a padláson volt, és akkor semmiféle veszedelmet nem érzékelt. A harmadik tanú özvegy Sándor Pálné Gáál Éva, a felső szomszéd szolgája Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 427 azt vallotta, hogy a nagy füstöt látva kiszaladt az udvarra, de akkor már a hátsó kis konyha kéményéből felcsaptak a lángok. A negyedik beszólított tanú, Habrecht Ignác kötélgyártó a háztól nem messze dolgozott, szintén azt vallotta, hogy a füst és a láng a hátsó kéményből csapott ki. Az ötödik tanú, Rosenheim Mátyás a házigazda legénye anynyit mondott, hogy 7 óra tájban a konyhában lévén látta, hogy a kis konyhában nagy tűz volt rakva. A hatodik tanú, Fülöpp Antal a „háznál lakozó Kémény söprő" annyit közölt, hogy amikor a tüzet észlelve kiszaladt a szobából, a kis konyha ajtaját zárva találta, „és utóbb bé tekintvén a Tüz helyre, azon semmi Tüzet sem látott." Hetedikként Kamper Józsefnét hallgatták meg, aki a tűz kitörése előtt elment a ház mellett, az utcáról látta, hogy a kis konyhában tűz volt rakva, 7-8 darab fa is éghetett a tűzhelyen. Ezután kérdezték meg a ház tulajdonosát, de ő nem volt az adott időben otthon, így tűz sem lehetett a házában. Hátul zsellérjének, Fuchs Józsefnek a felesége párolt, és ezért rakott tüzet. A háztulajdonos felesége a szobában volt, és csak akkorjött ki, amikor a ház fedele már lángolt. Utoljára az alsó szomszéd vallomását vették fel; Milhoffer Sándor a vele lakó vejével és Boa György bognár- mesterrel együtt a tűzvész kitörésének idején a kocsiszínben voltak, s azt látták, hogy a füst és a láng a két kémény között csapott ki. A némileg ellentmondó vallomások felvétele után következett a helyszíni szemle. Ennek során leírták, hogy mit láttak az épületmaradványon. A helyszíni szemle jegyzőkönyvét azzal fejezték be, hogy „igy a Tüz Gyulladásának valóságos eredete ki nem sülne", tehát az okot egyértelműen nem sikerült feltárni. Ám „tekéntvén még is, hogy Fuchs Józsefné a szappulásnál rakott nagyobb Tűz által, ha szinte a veszedelmet nem is okozta, gondatlansága, és némi képpen reá valosodott gyanú miatt mindenkor bűnös volna" — írják a jegyzőkönyvben, van tehát tettes, akit gondatlansága miatt elmarasztaltak. Ezután következett az ítélet: négy nap áristom kenyéren és vízen. Az esetet követően felszólították az utca módosabb gazdáit, hogy szalmafedelű házuk födémét alakíttassák át, s lehetőleg ilyen födémmel már senki ne építkezzen. Végül pedig következett a kárbecslés. Hat háztulajdonost és négy zsellért ért kár, öszszesen 19 600 forint értékben. Szandveber András portáján, ahol a tűz keletkezett, a telkén lévő minden épülete leégett, 2000 forintra becsülte a kárát. Ugyanennyit vélelmezett egy másik károsult, Horváth György is. Ugyancsak minden épülete leégett a tanúként is meghallgatott Milhoffer Sándornak, ő 6210 forintnyi kárról beszélt, az ugyanígy járt nemes Lászlói György kára 1000 forintra rúgott. A szintén tanúként beidézett Sándor Pálné is károsult, kamrája és istállója égett le, 350 forintnyi értékben. Ferber Ferencnek két háza, két kamrája, istállója, sokféle portékája lett a lángok martaléka, kára hatalmas összeg, 7530 forint volt. Végül négy zsellért soroltak fel, itt csak a kár összege szerepelt: Sarnoczi György 200, Varróné 100, Saxel zsidó 150 és Szente Imre 60 forintos kárt vallott be.132 A század első évtizedében sok tűzeset volt, ezeknek mindig utcasorok estek áldozatul.133 A városi téglagyár, ahol ekkor ezer téglát 15 forintért adtak, lassan már nem győzte a károsultak téglaigényeinek kielégítését, ezért 1807-ben elhatározták, hogy egy Feldbrandot,"4 egy mezei téglaégetőt állítanak fel. További lépés volt, hogy 1811-ben bevezették a kéményseprési díjat; a kéményseprő 8 krajcárt szedhetett kéményenként, ezzel a tanács a munkavállalót is érdekeltté kívánta tenni fontos munkájában. 135 Gyakran hozott a tanácsülés határozatot arról, hogy kevésbé éghető anyagból kell a házakat építeni, a gyúlékony tetőket fel kell számolni — pl. 1826-ban —, de átütő sikert nem értek el, elsősorban egyes kevésbé módos háztulajdonosok anyagi lehetőségei miatt. 1833-ban odáig jutottak, hogy az utcai pipázást is megtiltották, illetve este tíz óra után már senki sem járhatott az utcákon. Akik megszegték ezeket a rendelkezéseket, és az éjjeliőrök, a hajdúk, esetleg az uradalom emberei elfogták őket, rövid úton áristomra, majd ezt követően pénzbüntetésre ítélték a vétkeseket. Ezekkel az öszszegekkel mindig a város „tűzi cassája" lett gazdagabb. 136 1834-ben a város tíz kézi fecskendőt — ahogy akkor mondták: vízi puskát — vett, ezeket utcánként helyezte el; az eszközök felügyeletét, jó karban tartását, tehát „bevethetőségét" az utcában lakó tanácsosokra bízták.137 A következő évben az előző éveknél is nagyobb tűzeseteit szenvedte el a város. Néhány hónap alatt kétszer is felütötte fejét a zsarátnok. A tűz a jelentés szerint ezúttal nem gondatlanságból kerekedett: „Szent György hava 20-án Estvéli 9 óra után Városunkban az ugy nevezett Rétsei utzában bizonyos Kovatsits József Kebelünkbéli Lakosnak pajtája hihető valami gonosz tevő által, a mi azomban a végben vitt szoros vizsgálat után is mind ekkoráig világosságra nem hozattathatott meg gyújtatván, az iszonyú szélvész miatt az előre láthatott nagyobb szerentsétlenség ell távoztatására fordított minden iparkodás, és leg hathatossabb rendelések mellett is 40 ház tulajdonos, és 41 zsellér adózó szerentsétlen Lakos Társainknak." 22170 forintnyi becsült kár keletkezett.138 Az 1835. október 8-án készült kárkimutatás már pontos adatokat tartalmaz. Azért tártjuk hasznosnak a káradatok tételes közlését, mert azon kívül, hogy felsorolja a tűzben megsemmisült dolgokat, információt kaphatunk az ingatlanok hozzávetőleges forgalmi értékéről és az egyes 428 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 428 Sorszám Topográfiai szám Az adózók neve és kára A kár értéke 1835. évi Sor- adója szám ezüst (pengő) forintban 1. 501 Laky József, ház, istálló, 2 ól, 2 ló 400 1,48 2. 502 Tálosi János, ház, istálló, ól, házi eszközök 400 1,48 3. 503 Ats Andrásné, ház, ól, házi eszközök 200 1,48 4. 520 Tollár Ferenc, „4. derékbúi" álló ház, kamra, disznóól, házi eszközök 160 1,48 5. 521 Farkas György obsitos, ház, pajta, kamra 400 0,24 6. 522 Horváth József ház 200 1,48 7. 523 Martinetz Ferencné, ház, 2 istálló, pajta, gabona, búza, 3 tehén 800 6,21 8. 524 Benedek Ferenc, ház, búza és minden eszköze 600 3,26 9. 526 Török István, ház, pajta, istálló, hidas, eszközök 600 4,31 10. 525 Pintér János, 2 ház, istálló, fa, bognár szerszámai 800 3,21 11. 527 Metz József, 2 pajta, ház s ami benne volt 400 9,49 12. 528 Horváth János szűrszabó, ház, pajta, eszközök 320 1,48 13. 531 Pintér János takács, ház, kamra, hidas, szin 400 4,04 14. 532 Kollarits Ferenc, 2 ház, benne 100 frt ára gabona 800 3,07 15. 533 Pukler János, ház, pajta, kamra, hidas 400 2,26 16. 534 Horváth János, ház, pajta, istálló, szekér, 7 akó bor 400 4,36 17. 535 Jákói György, ház, pajta, istálló 400 1,51 18. 589 Szekeres Ferenc, ház, pajta, kamra, istálló, hidas 600 3,55 19. 590 Török Ferenc, ház, pajta, kamra, hidas, mobiliák 400 3.36 20. 591 Vékásy Mihály, új ház, istálló, pajta, kamra 400 2,01 21. 592 Bokor Pál, ház, pajta, kamra, istálló, 3 mázsa zsír 400 1,48 22. 593 Siller János, ház, kamra 300 1,48 23. 594 Pint György, ház s abban mindene 120 1,48 24. 595 Matkonis Antal, ház, kamra, hidas 320 4,14 25. 530 Károly árvák háza 300 1,19 26. 529 Szerdahelyi János, ház, pajta 220 0,39 27. 531 Pap József, ház, pajta, istálló 480 3,16 28. 536 Benedek József, ház 200 3,04 29. 537 Szilvay József, ház, kert 380 3,04 30. 538 Sultzer József, ház, kamra, hidas 300 3,48 31. 539 Kotnyek György, ház, pajta 300 2,13 32. 540 Lajky Györgyné, ház, pajta 300 1,48 33. 541 Tamás Jánosné 300 0,24 34. 542 Kollarits József, ház 300 1,48 35. 605 Rogen Ignác, istálló, pajta, hidas 280 3,19 36. 22(?) Kondor József, ház, pajta, istálló 1 000 2,01 37. 500 Kovatsits József, ház, pajta 300 2,59 38. 521 Molnár József, ház 150 1,50 Összesen 15 030 101,56 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 429 családok vármegyei adójának összegéről is. Az előzetes vizsgálat kárértéke és a tételes összeírás kárértéke tulajdonképpen ugyanannyi, csak az előbbi váltó forintban, az utóbbi pengő (ezüst) forintban van megadva. Az augusztus 2-i tűzben 24 károsult nyújtott be kérelmet adóelengedésre. A kárérték nagyjából ugyanilyen volt, 10390 pengő forintot tett ki. Kimagasló a kárérték Eberlein Jánosnál, akinek pajtája, istállója, akolja, gabonája és szénája veszett oda, nála 1800 forintot tüntettek fel, míg Stelczer Józsefnél a legalacsonyabb a feltüntetett kárérték, 60 forint, neki azonban „csak" a házi eszközei égtek el.''3'' A város tanácsa a vármegyei közgyűléshez fordult, hogy a kár ismeretében mérsékeljék, és arra az esztendőre vagy hosszabb időre mentesítsék a károsultakat az adófizetési kötelezettség alól. A becslés természetesen nem bevallás alapján történt, hanem a károsultak a város által összeállított listáját, melyen a becsült kárérték is fel volt tüntetve, az illetékes főszolgabíró a vármegyei közgyűlés megbízásából ellenőrizte, majd az ő jelentése és javaslatai alapján hozta meg a közgyűlés a döntését. Rajky Zsigmond főszolgabíró jelentésében hangsúlyozta, hogy a „szerentsétlen lakósok tetemes károsodásokat szenvedvén, s'' ezen okból a könnyebbítést méltán meg érdemelvén", s bizonyította a közgyűlés előtt, hogy valóban pokoli lángok pusztítottak a mezővárosban. A határozat az volt, hogy a megye házipénztárába befizetendő vármegyei adót három esztendőre elengedték.140 A tűzvészek után felgyorsultak az intézkedések. Kiskanizsa sem maradhatott oltóeszköz nélkül, ezért 1836-ban Nagykanizsa két régóta használatos lajtos kocsiját kapta meg.141 Ám talán mindennél fontosabb, hogy ekkor alkotta meg Kanizsa — kevés fennmaradt statútumának egyikét — a Tüz oltói Rendszabásokat.142 1835-ben túl nagy volt a kár, és Kanizsa esete nem volt az egyedüli. A kanizsai városbíró kéréssel fordult a vármegyéhez, hogy a tűzvédelemmel kapcsolatos, 1785-ben kiadott helytartótanácsi rendeletet erősítsék meg. Erre valószínűleg azért volt szükség, mert a város tanácsa is látta, hogy az anyagi lehetőségek korlátai miatt saját erejéből nem sokat tehet, de egy érvényes megyei határozatot — annak minden anyagi vonzatával — végre kell hajtani, így a közigazgatásnak mindenképpen meg kell találnia a megoldást. A szabályrendelet rendkívül részletesen, öt és fél oldalon sorolja a feladatokat. Először a kézi fecskendőkről, az előbb már említett, 1834-ben beszerzett „Vizi Puskák"-ról rendelkezik, melynek felelőse, „Feő Kormányozó"-ja a mindenkori első tanácsos, személyzetét a céhmesterek jelölik ki a lakatosok, puskások, asztalosok, kovácsok, kolompárok és rézművesek közül, összesen 33 főt. Természetesen a kijelölt céhek mesterei is ide vannak beosztva. Aztán a második tanácsos vezette csapat következik, a létrákhoz, csáklyákhoz és fejszékhez rendelt 59 fő, akiket az ácsok, füstfaragók, kőművesek, bognárok, csutorások és szűrszabók céhmesterei és az általuk kijelöltek alkotnak. Külön megjegyzi a rendelet, hogy a fejszékhez az ácsokat rendelik. A harmadik tanácsos a „pemetekhez" van beosztva, 22 fős csapatának tagjai a fazekasok és kötelesek mesterei legényeikkel együtt. Vízhordásra a negyedik tanácsos ügyel, a takácsok, csizmadiák, gombkötők, szűcsök és szijjártók céheinek mesterei és legényei, összesen 210 fő. Az őröknek kijelölt 36 tagú egység főkormányozója az ötödik tanácsos és a mellé kijelölt céhmesterek, a személyzetet német szabók, német vargák, kalaposok és szűcsök céhei adják, ezek legényeit pedig vízhordásra alkalmazzák. A házi bútorok kihordása a következő, 44 fős csapat feladata, a hatodik tanácsos és a kádárok, fésűsök, magyar vargák, magyar szabók céhének mesterei vezetésével, akiknek legényei szintén vízhordásra vannak kirendelve. Végül a borbélyok feladatai következnek, akiknek kötelességük segédjeikkel minden „szerentsétlen helyen meg jelenni", pamuttal, kötszerrel és egyéb sebészi szerekkel a „megsebesítetteket, vagy akár minő testi veszélbe esetteket azonnal pártul fogván azokon tehetségek szerént segíthessenek." A továbbiakban a céhek tagjainak és mestereinek kötelességét részletezi a szabályrendelet. Legelőször is kötelességükké teszi, hogy aki tűzi veszedelemre felhívó „lármát" észlel, minden képessége, tudása szerint, tehát „és tőle kitelhető képpen a szerentsétlen ember társát oltalmazza", továbbá hangsúlyozza, hogy mindenkinek kötelessége a „Feő Kormányozónak rendelését és parantsát" teljesíteni. A céhek mestereinek ebből következően szigorú kötelességük, hogy mestertársaikra és a legényekre ügyeljenek, tevékenységüket figyeljék, s kötelességük továbbá, hogy akik nem jelennek meg az oltásnál, azokat feljelentsék a város tanácsánál — ezúttal mint bíróságnál. Amennyiben az elmaradás okát hitelt érdemlően nem tudják igazolni, a mestereknek 5, a legényeknek 2 ezüst forint büntetést kell fizetniük. Ugyanúgy megbüntetik azokat is, akik a veszély teljes elhárításáig nem dolgoznak rendesen, vagy magukat kivonják a kötelezettség alól. A bírság összegének a fele az illető céh ládájába, másik fele pedig a város tűzi kasszájába folyik be. A szabályrendelet külön hangsúlyt helyez arra, hogy mindenki tisztában legyen feladataival, kötelességeivel. A tűzvédelem e hatályos rendszabályait a céhek gyűlésén minden alkalommal fel kellett olvasni, a kétséges dolgokat meg kell magyarázni, hogy semmi félreértés vagy kétség ne maradjon az egyes céhtagokban. Azt is hangsúlyozták, hogy új legény érkezésekor ő is azonnal is430 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 430 merje meg a kötelességeit, és ne tudja kimenteni magát a felelősség alól azzal, hogy nem ismerte a rendelkezéseket. Az oltási és mentési munkálatok során szinte mindig kárt szenvedett az illető ruhája. Miután a legények pályájuk kezdetén egyáltalán nem rendelkeztek bőséges ruhatárral, szűkös lehetőségeik visszatartó erőt jelenthettek a tűzoltásoknál. Ezért külön rendelkeztek arról is, hogy amennyiben az oltás során a legények ruházata kárt szenvedne, a céheknek — legalábbis részben — meg kell térítenie. Ezt az összeget a céhek pénztára biztosította. A céhekjövedelmük egy részét tagjaik esetleges kórházi kezelésére, másik részét a „maga szükségeire", tehát a működésre, esetlegesen további segélyezés biztosítására fordították. A szabályrendelet szerint képezni kellett egy elkülönítendő harmadik részt, mely „azon legények káraiknak kipótlására fordéttassék", akik a tűz oltásában kárt szenvedtek, s „nem pedig ebédekre, vatsorákra vagy egyébb tobzódásokra". Bár a tűzvédelem terheit tagadhatatlanul jórészt a legszervezettebb testületek, a céhek viselték, a terhekből a nem iparos embereknek, tehát a céhen kívülieknek is ugyanolyan módon ki kellett venniük a részüket. Őket — mint a testületen kívülieket — természetesen nem a céhek megnevezett mesterei, hanem a városi tanácsosok felügyelték, az ő irányításuk alá kerültek. A tanácsosoknak kellett - lévén utcabéliek, és így ismerték a polgárt — a kötelességük teljesítésében őket felügyelni, a kötelességmulasztókat pedig számon kérni, s a tűz eloltását követő napon a bíróságnak bejelenteni. Itt is ugyanolyan büntetést szabtak ki, mint a céhek tagjainak esetében. A szabályrendelet név szerint felsorolja, hogy ezeket a személyeket melyik csoportba osztották be, és mi a feladatuk. Ezáltal jelentősen megnőtt az egyes csapatok létszáma. Nagy-, illetve Kiskanizsáról egyaránt kerültek lakosok valamennyi egységbe. A vízi puskák kezeléséhez a vízhordó kocsikba „lovaikat béfogni tartoznak" Nagykanizsáról 18, Kiskanizsáról 21 személy. A kézi fecskendősök mellé gyalogmunkásoknak Nagykanizsáról és Kiskanizsáról egyaránt 25-25 személyt osztottak be. A létrák, csáklyák és fejszék mellé Nagykanizsáról 18, Kiskanizsáról 26, a „pemetek" mellé Nagykanizsáról 47, Kiskanizsáról 87 személyt rendeltek, továbbá megjegyezték, hogy ide „rendeltetnek az Izraeliták is, kiknek neveit az ő Elöljáróik a Feő Kormányozónak beadni tartoznak." A bútorokat kihordok és az értékekre felvigyázók között Nagykanizsáról 22, Kiskanizsáról 19 személyt említ az idézett szabályrendelet, meghagyva az őrök kötelességéül, hogy minden oldalról zárják el az odavezető utcát vagy utcákat, hogy a fosztogatást, lopást megakadályozzák, e záron senkit át nem engedhetnek, kivéve, ha valaki tűzoltó eszközt visz. Az őröknek folyamatosan ott kellett állni a kihordott bútorok mellett mindaddig, míg a bútorokat vissza nem hordták, vagy leégett ház esetén valahová, biztonságos helyre nem szállították. Folyamatosan őrizniük kellett a megmentett értékeket, míg a tulajdonosok, akik többnyire a mentésben vagy az oltásnál szintén el voltak foglalva, érte nem mennek, és a kimentett vagy megmaradt javaikat biztonságba nem helyezték. Nagykanizsáról 14, Kiskanizsáról 22 személyt sorolt fel a szabályzat, akiket ebbe az egységbe osztottak be. A céhekhez nem tartozók az „A1 Kormányozók"- on, az esküdtjeiken keresztül voltak kötelesek a kapcsolatot tartani. Aki nem teljesítette a feladatát, szigorúan megbüntették: „ha valamellik közüllök nyakasságával ezen rendet fel bontani vagy gátolni akarná, köteleztetik a Feő Kormányozó az ollant Körökből ki tiltani, és a jövő napon a Bíróságnak Ítélete alá bejelenteni." A tűzvédelemmel kapcsolatos szabályrendelet alkotói gondoltak arra is, hogy a céhek mestereit, a fő-, illetve alkormányozókat esetleg elszólítja a városból hivatali kötelességük, adott esetben huzamosabb ideig. Távollétük idejére ki kellett jelölniük azokat a személyeket, akik őket helyettesítették, a helyetteseket fel kellett készíteniük feladataikra, vagyis a hierarchikus rendszer ez esetben is problémamentesen működött. Bármennyire is gondos volt a tervezés, akadtak olyan személyek, akiket a rendelet nem említett meg személy szerint. Ők bármelyik csapathoz, „kormányozáshoz" csatlakozhatnak, legyen az mesterember vagy bármelyik városlakó. Az ő helyüket, beosztásukat előre nem lehetett meghatározni, de a tűz oltásban részt kellett venniük az előbb ismertetett feladatok, szabályok szerint, az esetleges szankciók rájuk is vonatkoztak. Az eredeti szabályrendelet a beosztást névre szólóan rendelte el, ám betegség, haláleset, öregség, továbbá a tanácsosok személyében bekövetkezett változás mindig módosíthatja a személyre szóló beosztást. Ezért a szabályrendelet végén kitérnek arra, hogy ezt a rendeletet minden tisztújításkor meg kell újítani, az esetleges személy szerinti változtatásokat át kell vezetni a szabályrendeleten. A személyi állománynak ez az évenkénti, kötelezően végrehajtott „karbantartása" így saját korában naprakész listát eredményezett. £ záró rendelkezés szerint az oltás helyszínén szekérrel, vízipuskával, létrával, fejszével vagy egyéb más oltó eszközzel „a szerentsétlen helyen első megjelenik, jutalmául egy Koronás tallér néki meg rendeltetik". A város monográfusa, a később elégett jegyzőkönyveket is olvasó Barbarits Lajos a 19. század eleji Nagykanizsáról elmondja, hogy a legfélelmetesebbek a sáros időszakban kitört tüzek voltak, „mert a feneketlen kanizsai kátyúban szekerével, állatával senki sem igyekezett segítséget vinni a tűzoltásHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 431 hoz, hacsak nem volt a veszedelemben közvetlenül érdekelve. Ezért nagy jutalmat tűzött ki a város: 1 forintjárt az első lajt vízért, 1 forint a kis fecskendőért és 2 forint volt a jutalma annak, aki a nagyfecskendőt a veszély helyére szállította.''"''13 Ugyanez a jutalomösszeg él tovább, sőt nyer megerősítést a korszakunkban, s ezáltal válik folyamatossá mint ösztönző eszköz. Bármennyire is vigyáztak a mezővárosokban, kiváltképpen Nagykanizsán, a vörös kakas ismételten felütötte fejét. Az 1840. évi vizsgálathoz készített iratok között maradt fenn Somogyi János nagykanizsai aljegyző által készített dátum nélküli összeállítás, amely felsorolja azokat a kanizsai lakosokat, akiknek háza a legutolsó tűzeset során porrá égett. 41 nevet, minden valószínűség szerint kanizsai polgárt sorol fel a szomorú lista, melynek végén az áll, hogy „Ezeken kívül vágynák 41 zsöllérik"; ez a tűzben károsult s név szerint fel nem sorolt további 41 károsultat jelentheti, így a felsorolás összesen 82 háztartás porig égéséről tudósít. Zala Vármegye Kisgyűlése 1840. március 9-i határozatával a vármegyei közgyűlés három fős bizottságot küldött ki, melynek tagjai Koppány Ferenc táblabíró, Rumy Károly főszolgabíró és Tóth Antal megyei mérnök144 voltak, s alapos vizsgálat alá vették a városban kialakult helyzetet. A jelentésükhöz csatolt közgyűlési iratokban maradtak fenn — Somogyi aljegyző előbb idézett jelentésén kívül — a korombírók, vagy más néven konyhavizsgálók jelentései, mintegy teljes képet adva a korabeli állapotokról. Hogy milyen egy ilyen vizitáció, azt a vizsgálatot végrehajtó tanácsosoknak a városi tanácshoz benyújtott, illetve a tanácsnak a bizottsághoz eredetiben továbbküldött jelentéseiből tudjuk. Az 1840. március 2 7-én tartott városi tanácsülés — vélhetően a vármegye által kiküldött háromtagú bizottság utasítására — megbízta a négy városi tanácsost, hogy vizsgálják meg a még meglévő tűzveszélyes, zsúpos házakat. A négy tanácsos kiment a kijelölt utcába, ahol Eberlein János, Rothman Ferenc, Rózsa József, Markovits Ferenc és Imrei Ferenc századosok mint meghívottak csatlakoztak hozzájuk, és az utcában található valamennyi, szám szerint 35 zsúpfedeles házat megtekintették. Ezután egyoldalas jegyzőkönyvben rögzítették a tapasztaltakat, melyet mind a négy városi tanácsos saját kezűleg aláírt. A századosok aláírásai nem szerepelnek a jelentésen. A jelentés szerint két házat soroltak a legveszedelmesebb kategóriába, ezek már düledezőfélben voltak,145 két másik házat azért marasztaltak el, mert a sertésól az utcára keresztben feküdt146 (értelmezésünk szerint a sertésól úgy állt, hogy veszély esetén a házból kivezető menekülési útvonalat zárta el). Szomszédját, „hol szinte Hlyen akol a házzal egy fedél alatt az udvarán végig fekszik,''"" ugyancsak elmarasztalták a zsúfoltságért, mert zsúpos házához hidasa és kamrája „szorossan oda ragasztva vagyon","" továbbá megjegyezték azt is, hogy az egyik kifogásolt ház tulajdonosának felesége sütő kofa. Hozzátették, hogy mindkét ház tulajdonosai vagyonosak, tehát nem okozna nekik gondot a födém cserépre cserélése és a kémény építése. 1840. március 26-án Kiskanizsán 13 ingatlantulajdonos portáját írta össze Háry István, mivel „konyhájuk rosszul találtatott", zsúpos házaikban a „kementzéjek pedig magos Tűzhelyre vagyon emelve, a mely által az Tűz könyen ki adhatja magát". Szokol János tanácsosnak szerencsésebb (gondosabb?) volt a körzete. Szokol maga mellé véve két századost, bejárta az utcáját, minden konyhát megtekintettek, és csak négy kifogásolni valót találtak. Mijei János házát is veszedelmesnek találták, a konyhája csak egy öl magas volt; Polai Ferencnek jó karban volt a háza, „hanem a kon[y]hája igen föll vagyon töltve és veszedelmes"; özvegy Bentse Ferencné házát is veszedelmesnek találták, kiemelve, hogy nincs pitvara, míg Lulák György a konyháját nem tartotta tisztán, ezért „a szerentsétlenség" hamar megg eshetik." Április 19-án Kiskanizsa Ola utcáját vizsgálta meg Davidovits György tanácsos Véber György és Davidovits József századosokkal. Ők három háztulajdonos149 nevét jelentették bejelentésük csak a nevek felsorolására terjed ki. Ugyancsak felsorolást kapunk az április 13-i kiskanizsai Rác utcai vizitációról is, ahol Háry János tanácsos hat ház állapotát kifogásolta.150 Április 8-án Redl Leopold városi tanácsos végezte el a vizsgálatot Tuboly Ferenc, Turkovits György és Horváth Mihály tanácsos társaságában. A jelentésen Redl aláírása található, tehát ő volt a Sopron utcai ellenőrök vezetője. A bizottság 27 problematikus esetet talált. A „háza veszedelmes" megjegyzést kapta 11 tulajdonos,151 és dűlőfélben volt további két meglátogatott ház152. A többinél hosszabb bejegyzés található, így pl. „hosszú épület, szalma födélre,a'' melly már a legnagyobb pusztuló félben vagyon" (Prager Boldizsár háza), „szinte félelmes szalmafedeles ház, az egymásra épített több épület miatt" (Szörtsök Pál tulajdona), mellette „ez is szalmafödeles" megjegyzés (Csány molnár), de kifogás alá esett a T[ekintetes], M[él]t[ósá]gos Uraság tulajdonában lévő épület is: „mészárszéki lakásnál, és annak végébe épültt veszedelmes zsuppos romladozott Épületek, a hol ha szerentsétlen tüz támadna, onnét semmit se kivinni, sem pedig megmenekedni nem lehetne." Egy tőle nem messze álló épület tulajdonosának (Kreuter Józsefnek) a „háza szinte félős, a'' szalma fedele miatt, és annak udvarában rakásra épített épületek miatt." Majd egy érdekes bejegyzés következik: „Takáts István Úr is felelős, — De tiszteltt Takáts Úr azt ezen nyárban elhányatni és újonnan fel építem fogja." A további kifogások között szerepel a „szalma fede432 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 432 les épület",153 az „egymásra épített épület",154 „ámbár kéményre vagyon is építve háza, de a szalma fedél miatt féltős",155 végül egy lesújtó vélemény: „ennek egész háza döllödöző állapotban lévén, és ollyas hitván épületet, mid ezek a tüz miatt igen féltősek."156 A kisgyűlés által kiküldött három fős bizottság április 14-én kelt jelentésében a város tanácsával egyetértésben fogalmazta meg javaslatait, melyeket a két héttel később, április 27-én tartott vármegyei közgyűlés tárgyalt. Elsősorban az épületek állagával kapcsolatosan határoztak. Ettől kezdve sem Nagykanizsán, sem Kiskanizsán nem volt szabad sövényből talpakra vagy boronából házat építeni, szalma vagy nádtetővel fedni, kizárólag téglából és cseréptetővel készülhetett az építmény, ha erre az építtető anyagilag nem képes, akkor legalább mórból és deszkatetővel. Konyhát csak kéménnyel volt szabad építeni, a régi füstös konyhás házakat fel kellett számolni. Minden építkezőnek be kell jelentenie, hogy milyen anyagból és hogyan kíván építkezni. A város tanácsa részéről javasolták, s a háromtagú bizottság ki is nevezett egy Biztosságot.157 Az építkezőnek kötelessége volt tartania magát a szabályokhoz. A Biztosság az uradalom képviselőjével egyetértésben engedélyezte az építkezést. Megvizsgálták azt is, hogy a telken hogyan fog az épület elhelyezkedni, s ha nem volt tűzbiztonsági szempontból megfelelő, akkor az épület helyét is a Biztosság jelölte ki. Ha ezeket a szabályokat az építtető nem tartotta be, az építést nemcsak a város, hanem a vármegye által kiküldött biztosság sem engedélyezte.158 Ugyanakkor az utcák állapotára is figyelni kellett: megfelelő szélességűek legyenek, a szűk hely ne akadályozza a mentést. Rendkívül szűk utcák voltak, kiváltképp Kiskanizsán, ugyanis a háztulajdonosok, hogy növeljék telkeik nagyságát, rendre odébb rakták a kerítéseket. Eredményeképpen „az utzák annyira el szükíttetnek, hogy a ki törő tűzi vészéi alkalmával azokban a szekerek nem hogy meg nem fordulhatnak, de még két szekér sem mehet el egymás mellett, és így a ki törő tűzi vészéi alkalmával nem csak a vizet hordó szekerek, de magok a lakósok is a segedelem nyujtástul akadáloztatnak". A Biztosság tehát mást nem tehetett, mint kitűzte a kerítések vonalát, és ettől nem lehetett eltérés. A következő javaslat a nagyon rossz épületek kémény nélküli füstös konyháinak megszüntetése volt. A biztosság végigjárva valamennyi utcát, „szemes meg tekéntésünk után" azt javasolták, hogy a füstös konyhás épületeket bontassák le. Ezek az épületek olyan rossz karban vannak, hogy „azoknak oldalain a szél is ki, ''s béjár", ráadásul annyira szűkek, hogy abban két ember alig tud megfordulni. Már a konyhák puszta megtekintése is rettegést okozott a Biztosság tagjainak, mert szeles időben az ilyen állapotú építmények könnyen lángra kaphatnak, s mindkét várost a végső pusztulás fenyegeti. Ezért úgy határoztak, hogy miután itt javításról nem lehet szó, és ezek a házak amúgy sem érnek 15—20 forintnál többet, a Biztosság javasolja felügyelet melletti azonnali lebontásukat. A tűzveszélyt kiváltó okok sorában a zsúfoltság következett. Az egyes telkeken tapasztalható zsúfoltságnak, a sok épületnek az volt az oka, hogy a családok gyermekei jórészt az apai háznál maradtak, s nagykorúak lévén ott építkeztek, nemegyszer több generáció számára, ugyanakkor azonos generációk esetében több testvérnek is egy telken álltak a lakó- és gazdasági épületei. Ezek a telkek már annyira beépültek, hogy oda szekérrel bemenni, tehát oltani vagy menteni lehetetlenség volt. Kiskanizsán például „egy udvarban el szórva öt házat, és ugyan annyi istállót szemléltünk", írják a jelentésben, felhíva a figyelmet arra, hogy ez a nemegyszer egymáshoz hozzáépített, vagy egymás szoros közelségében álló épületsor elősegíti a tűz elharapózását. Ezért elrendelték, hogy a továbbiakban egy udvarban egy háznál több nem lehet; ha több örökös lenne egy családban, csak egyikük maradjon az apai házban, a többi örököst kötelezzék arra, hogy máshol építkezzen. Azt azonban a Biztosságnak is el kellett ismernie, hogy ez a javaslatuk csak lassan fog érvényre jutni, mert „szemes meg tekéntésük után tapasztalhatták", hogy Nagykanizsán is sok még a talpas, sövényből, kéményes konyha nélkül készült, zsuppos ház, még „a becsesebb házak között is". Elrendelték viszont, hogy a legrosszabb épületeket mindenképpen javítsák ki, s a legsürgősebb javítások határidejéül a következő év Szent Mihály napját tűzték ki. Az újonnan kinevezendő Biztosságnak kell meghatároznia, hogy ezt kik tegyék meg mielőbb. Ehhez építőanyagra, téglára és cserép zsindelyre van szükség, mégpedig nagyobb menynyiségben. Ezt a kanizsai tégla-gyáraknak kell előállítaniuk, s a városi tanács, valamint a századosság is úgy nyilatkozott, hogy az újonnan építkezőknek is, a határozat szövege szerint a házukat „újjabb alakba helyeztetendő házak tulajdonosainak" is olyan áron fogják adni a téglát és zsindelyt, amennyibe a városnak ez kerül, mai szóhasználattal önköltségi áron. Aki nem tudná azonnal kifizetni az építőanyag árát, az részletfizetéssel is hozzájuthat a téglához és zsindelyhez: "a tehetetlenebb gazddáktól a Tégla és cserép sindel árának részenkénti, és pedig hoszabb határ idők alatt leendő megfizetését is elfogadni" köteles a téglagyár. Továbbá, ha van a városnak pénze, melyet kamatra ki tud helyezni, annak jövedelmét ezeknek a kényszerítve építkezőknek a segélyezésére kell felhasználni. Az 1811. évi kontraktus 16. pontja szabályozta a téglaégetést úgy, hogy a város téglát égethet, de azt idegeneknek nem adhatja el, tehát vállalkozásba nem kezdhet ezzel a 18. század közepétől folyamaHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 433 tosan meglévő jussával. Azzal, hogy a város „önköltségen" adta a téglát és a zsindelyt a rászorulóknak, a saját nyereségéről mondott le; a tégla árának meghatározását ugyanis a kontraktus nem szabályozta, tehát az égetett építőanyag városi lakosoknak való értékesítése a város egyik fontos bevételi forrása volt. Ugyanakkor az uradalomnak sem volt érdeke, hogy további téglagyárat létesítsenek a kontraktusbeli kondíciókkal Nagykanizsán, a város ilyen irányú kérelmét a herceg már többször elutasította. Ekkora építőanyag-szükségletet a város két téglagyára azonban nem volt képes kielégíteni, ezért ismét felmerült a harmadik téglagyár létesítésének gondolata. Ez ügyben a vármegyei közgyűlés támogatásával egy kétoldalas levélben ismét a kegyúrhoz fordultak, s rámutattak, hogy e téglagyárak nem a haszonszerzés miatt létesülnének, Kiskanizsán különösen szükség lenne rá, mert ilyen létesítmény még nincs."'' Az 1841. augusztus 9-én megtartott közgyűlésen Inkey János királyi kamarás, aki a Biztosság elnöke lett, azzal a kéréssel fordult a vármegye közgyűléséhez, hogy „hathatósan" utasítsa a városi tanácsot az intézkedések megtételére. Inkey azt panaszolja, hogy a városi tanács az intézkedéseket a „vármegye gondoskodását maga hanyagsága által mintegy sikertelenné tenni törekedik."1''''0 Nem tudjuk mi volt az oka Inkey sürgetésének, de a vármegye járási főszolgabírón keresztül történő felszólításának nem volt foganatja. Az is lehet, hogy Inkey csak lassúnak tartotta a bő másfél évvel korábban kiküldött háromfős bizottság javaslatában foglaltak végrehajtását. Az 1841. november 8-i közgyűlésen újra tárgyalták az ügyet, ahol Inkey, mint „a Kanisai városban kiütni szokott gyakori tűzi veszély meg gátlására ki rendelt Választmány Elnöké"-t beszámoltatták az eddigi eredményekről. Inkey itt tulajdonképpen a már ismertetett nyolcoldalas, az uradalom képviselőjének és a város tanácsának „hozzá járulásával tartott ülésében hozott végzéseket magában foglaló Jegyző Könyvet" ismertette. A jegyzőkönyvnek elsősorban a vármegye szempontjából érdemleges néhány pontjához megjegyzéseket fűztek, de a határozatokat tulajdonképpen változtatás nélkül helyben hagyták.161 Úgy tűnik, hogy a házakkal, kertekkel, kerítésekkel és egyéb rendelkezésekkel a tűzvédelmet, egyszersmind a városrendezés legfontosabb teendőivel is összekapcsolták. A közgyűlésen egyetértés alakult ki az eddigi intézkedések helyességét illetően, valamint az építkezések, a kerítések építésének bejelentési kötelezettségét, továbbá az ismertetett rendszabályhoz való alkalmazkodás 1842. június 1-i határidejét illetően is; abban sem volt ellenvetés, hogy a megjelölt határidő után már büntethet a választmány. Elrendelték a Soproni utcában lévő tó lecsapolását. Ez már városrendezési kérdés ugyanúgy, mint a jelentés következő pontja is, amelyben az utcák rendezését írják elő; „mivel az utzáknak csinossan ''s tisztán tartozásával főképpen ön családaik ''s lakó társaik kényelmét, és egésségbeli joliétöket eszközlendik, azért a Város uttzairól minden rondaságokat eltakarittatván, ''s ollyanok okozását szigorúan eltil[t]ván, mindazon csatornyákat is, mellyek a'' rondaságoknak udvarokból való kivezetésére szolgálnak a'' választmány megállapittása szerént czélszerűen készíttessenek vagy igazizttassanak el."U2 Az udvarokból, a mészárszékből, sőt a városi és megyei középületekből is kifolyt az utcákra a szennyvíz, a trágyáié, hihetetlen bűzt árasztott, s mindez egyáltalán nem vált díszére a városnak: „Minthogy pedig nem csak a'' kellemetlen bűz hanem a'' rondaság látásátból származó undorodás által is az egésség leginkább veszélyeztethetik",163 a főszolgabírónak még a téli fagyok vége előtt sürgős intézkedéseket kell tenni: a vágóhidat olyan helyen állíttassa fel, hogy az abból kifolyó szennyvíz ne szennyezze sem az utat, sem a járdát. A sok feladat elvégzésének elősegítésére felkérték a kegyurat, Batthyány Fülöp herceget is. Ugyanilyen célból az épületektől távolabb kellett felállítani az olajütő malmot is.161 Végül javasolták a város pontos felmérését, „uttzai éjjeli Lámpások" felállítását és ismételten a veszélyes épületek lebontását. 165 Érdekes egységet képez a tűzvédelemmel kapcsolatos több éves intézkedés-sorozat. Elsősorban az a figyelemre méltó, hogy a Helytartótanács 1785-től egyáltalán nem ügyelt a települések egyik, a szó szoros értelmében „legégetőbb" problémájára, a tűzvédelmet meghagyta helyi hatáskörben, tehát a mezőváros jórészt magára volt hagyva. 1755-től tudunk Nagykanizsán tűzvédelmi rendszabályokról, 166 az 1836. évi ennek korszerűsített változata. Megszületését nemcsak a század első felének gyakori tűzesetei, hanem a beszerzett új eszközök rendszerbe állítása is indokolta. A negyvenes években a tűzvédelem kényszerét összekapcsolták egy olyan intézkedéssorozattal, amelyben már — igaz, kezdetlegesen — a tudatos városrendezés csíráit is fellelhetjük. A telkek kialakítása, a „funduális könyv" (telekkönyv) bevezetése, a kerítések építése, a csatornázás, az utcakép tudatos alakítása mind ennek sorába tartozik, de ide sorolhatjuk az utcák kikövezését is. A város főbb utcáit kőburkolattal kellett ellátni, hogy ezáltal felszámolják az eső utáni áldatlan állapotokat, de segítsék ezzel az esetleges tűzfészkek könnyebb megközelítését is. A megyei mérnök felügyelte a munkákat, és többször jelentette a vármegye közgyűlésének az építkezés állását, vagy az építés során felmerült problémákat, gondokat. A köveket a város telkén kellett kitermelni, és a fuvart is a városnak kellett biztosítania. 167 434 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 6. Az utak, utcák állapota A kereskedelmi utak mellett hadiutak és postautak is behálózták az országot, s a térségen átvezető utak Nagykanizsán találkoztak, s ezért már a vasútépítés előtt is jelentős forgalmi csomópontként jellemezték forrásaink. A mezővárosból északra fekvő Hahót és Zalaegerszeg felé kivezető út kereskedelmi-, posta- és hadiút is egyben, tehát hatalmas terhelésnek van kitéve, de nemcsak az út, hanem a rajta lévő hidak is. Ugyancsak mindhárom rendeltetés forgalmát el kellett viselnie a Csáktornyára, továbbá a Böhönyén át Kaposvárra és az Iharosberény felé vezető útnak is. Valamennyi út kaviccsal volt meghintve,168 ez volt abban az időben az útjavítás, útfenntartás szinte egyetlen eszköze. Ezek az utak néhány mérföldre a várostól elágaztak, súlyos terhelésük tehát elsősorban a város közeli és a város területén húzódó szakaszon jelentkezett. További utak is vezettek ki a városból, de ezek az utak elsősorban kereskedelmi utak voltak. Mindezen túl a város utcáinak a helyi forgalmat is el kellett bírniuk. A század harmadik évtizedére kialakuló úthálózat csomópontjaként Nagykanizsáról Nagyrécse—Galambok—Kiskomárom—Balatonmagyaród— Keszthely—Tapolca—Veszprém irányába vezetett egy 54 025 öl (= 102,5 km) hosszú „Kereskedő és Katona járó Út", amelynek a város erdejétől húzódó kanizsai szakasza agyagos, sáros, igen rossz állapotú ekkor, egy szakasza árkolatlan, s az agyagot kövekkel próbálták járhatóvá tenni. A „felette sáros" Cigány utcától a piaristák kollégiumáig, majd a postaállomásig vezetett az itt már mindkét szélén helyenként téglával árkolt 6 öl szélességű út. A „Házok mellett a Gyalog Út" húzódott, ezt a járdát szintén kirakták téglával, az úttest pedig a Mura folyóból származó kaviccsal „jól meg van hordva".169 A másik fontos jelentős forgalmú út a Letenye felé, Csáktornya irányába kivezető kereskedő és hadi út volt, teljes hosszúsága a célállomásig 27 187 öl ( = 51,6 km).170 Dél felé az Eszék, észak felé pedig a Bécs felé vezető, szintén jelentős kereskedelmi forgalommal terhelt utak vezettek ki a mezővárosból, tulajdonképpen Nagykanizsa az Eszék—Bécs közti kereskedő- és postaút egyik jelentős állomása volt. Ennek Zala megyei szakasza Somogy megye határától a megyeszékhelyig, Zalaegerszegig tartott, 38 103 öl ( = 72,3 km) hosszúságú. A 6 öl szélesre épített út városi szakasza a Soproni utcán vezetett a postaállomásig, aztán keresztül a piacon majd a Magyar utcán át kivezetett a városból. A Magyar utca kivételével „igen jó magassan fel vagyon emelve és rendesen meg kövezve."171 Ennél az útnál találunk a szállításra időbecslést is: ,A szekér, mely Kanisából, reggel indul jó útban — délre Szent Balásig — estvére Bakig hajt — más nap regvei indulván délre Felső Bagódig — étzakára pedig Bükig vagy Hadászig mégyen."172 Kanizsától Sopronig a fuvardíj ezen az úton „egy mázsától 2 f t 30 x vagy akótól — 3 ftig".173 Ezekben az években építették ki a Nagykanizsáról Regede (Radgona) felé vezető postautat, illetve erre húzódott az Alsólendván és Belatincon át előbb a Muraközbe, onnan Vas vármegyébe vezető forgalmas, a megyehatárig 40 65 7 öl (= 77,1 km) hosszúságú kereskedelmi út.174 A város postaállomásától a Német utcáig, ott az Oberster Quartéljáig mintegy 50 ölnyi hosszú, 6 öl széles út vezetett ki, amely nagyon keskeny, rossz, süppedős szakaszban folytatódott a Vámútig. A kontraktusban foglaltaknak megfelelően az uradalom a vámutat megcsináltatta, de ezután az út fenntartása ismét városi teher volt. Az út kiskanizsai szakaszán a kiskanizsai piacig továbbra is nagyon keskeny és süppedős volt, a piactéren keresztül egészen a város végéig pedig homokos. Az útszakasz legjelentősebb fahídjai között említik az uradalom által karbantartott kanizsai kanálison átvezető hidat, ahol az átkelésért vámot szedtek, ezért hívták a mindennapi beszédben vámútnak. Ezen az úton közlekedő „közönséges" fuvarosok egy lóra 15 mázsa terhet raktak, míg a muraköziek 10—12 mázsát. Ha ezzel a teherrel Nagykanizsáról korán reggel elindult a fuvaros, délre Letenyén lehetett, ahol meg kellett abrakoltatni lovait, így általában Dobriig tudott aznap eljutni, s másnap ért Alsólendvára. Itt szintén abrakoltatott, és rövid pihenés után éjszakára érhetett el Belatincig. 175 A leírás szerint tervezik az útszakasz teljes újjáépítését, amely három-négy évet is igénybe vehet, mert messziről kell ideszállítani az építőanyagot.176 A Nagykanizsáról kivezető egyik legforgalmasabb kereskedő út, amelyet a korabeli források csak „Nagy Kereskedő Út"-nak jelölnek, Kottorin és Perlakon át Csáktornyáig vezetett 29 273 öl ( = 55,5 km) hosszan.177 A Kanizsáról reggel induló meg-rakott szekér délre Kottoriba érhetett, estére Perlakra, s másnap délre Csáktornyára. Itt írják, hogy a kanizsai vámúton az uradalom által szedett hídvám egy szarvasmarha után 3 krajcár volt ekkor.178 A városból észak felé, Nagykapornak irányába a bécsi postaút vezetett ki, a korabeli leírás szerint Szepetkig (= Pókaszepetk) 29 297 öl (= 55,6 km) a hossza.17'' A 19. század elején Nagykanizsa utcáinak állapotával kapcsolatban sok kivetnivalót találhatunk. A burkolatlan utcákat nyáron a por, csapadék (eső vagy hó) után a sár uralta. Ez időből maradt fenn a gólyalábazás hagyománya; ez azt jelenti, hogy az utca vagy tér egyik oldaláról ilyen alkalmatosságokkal kényszerültek átkelni az erre járók — főleg vásárok idején — a másik oldalra.180 Az első átfogó útjavításról 1810-ből van tudomásunk. 181 Ekkor a tarthatatlan állapotok miatt ta435 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 nácsülési határozat született, hogy a főforgalmú utakat téglával rakatják ki, de nem sokkal a munkálatok megkezdése után hamar kiderült, hogy nincs elég tégla. Zala vármegye harmincezer téglával segítette ki a várost, és a vármegye közgyűlése elrendelte, hogy a következő év tavaszára helyezzék üzembe a téglagyárat. A város tanácsa ezt teljesítette, és Negovecből szerződtette Mlinarics Gergelyt téglavető mesternek, akivel 320 ezer tégla égetésére kötöttek szerződést.''82 1812-ben olyan határozatot hozott a tanács, hogy minden házigazdának a háza előtt téglával kell kiraknia az árkot, s rajta masszív téglahidat kell építenie. Az első teljesen kitéglázott utca az Ispita utca volt, erre vezetett az uradalom szekereinek és egyéb szállítóeszközöknek is az útja.183 Nem véletlen, hogy a kitéglázás ekkor, az 1811. évi kontraktus hatályba lépése után kezdődik, mert az uradalom a kontraktusban engedte át a saját célú téglaégetés jogát. Az említett határozattal, mely jelentős mennyiségű tégla megvásárlására és felhasználására kötelezte a háztulajdonosokat, a városi bevételeket is növelték. A céhek többször ajánlottak fel az időnként eltérő intenzitású útburkolás céljára különböző, néha igen jelentős összegeket; nem karitatív célból tették, hanem a jobb megközelíthetőség végett, ugyanis a komfortosabb város nagyobb tömegeket vonz, s így az ő ügyfélkörük is nő. A város közben más településekhez és vármegyékhez is fordult, hogy elősegítsék az útépítést, de ennek nem volt foganatja.184 Az 1824. évi tisztújításkor már útmestert is választottak Erdéli József személyében, aki munkájáért nem fizetést, hanem köztehermentességet kapott.185 1824-ben egyébként 81 441 forintnyi közmunkát vetettek ki a mezővárosra, melyet az utak, árkok és hidak fenntartására kellett fordítani. Ezt az összeget nemcsak a belső területre szánták, hanem Nagy- és Kiskanizsa akkori közigazgatási körzetére is, tehát a városba bevezető kereskedelmi, posta- és hadiutak igazgatási egységen belüli szakaszára is. A kivetett közterhet a korabeli gyakorlat szerint közmunkával sikerült döntő mértékben kiegyenlíteni, gyalog-, illetve igás robottal, készpénzben 3887 forintot fizetett a város, s ezt a felemelt sóárakból kívánta fedezni.186 1833. november 5-én a vármegyei földmérő azt jelentette, hogy „a Kanisai utczák és Ország Utak több fa és kőhidjaival együtt még 1829-be és 1830- ba óriási erővel hozzáfogva, nagyobb részént elkészéttetett. ",87 1833-ban a mezőváros vezetése elkészíttette a Német utca fedett csatornával való kiépítésének terveit. A tervek el is készültek, s Bajomi István vármegyei másodföldmérő 5486 forint és 28 krajcáros költségvetést nyújtott be a tervekkel együtt. A városrendezés során a Német utcát és az Ispotály utcát kővel akarták kirakatni, ez további 544 forintba került. A terveket a „Budai épittő Kormány" véleményezte, a terveket módosították, majd a vármegyei közgyűléshez is benyújtották jóváhagyásra. 188 Készültek tehát tervek, a város és az uradalom is tárgyalt a megvalósításról, de ezek a tervek megfelelő anyagai lehetőségek hiányában rendre csak tervek maradtak. Az országutakat, postautakat s a ki nem kövezett utakat kavicsozással tartották karban. Zala vármegye a Balatonon közlekedő kőhordó gályát akart csináltatni. Ennek hírére Kanizsa sem adta alább, 1834-ben a tanács megszavazta egy hasonló gálya építését, amelynek az oldalán a város címere lett volna, valamint a hajó neve: R Kanisa.189 Természetesen ebből sem lett semmi, így közmunkában építőanyagért a kanizsaiak továbbra is a Murára jártak.190 Hogy az elmondottak tükrében milyen is volt Nagykanizsa útjainak állapota? Adjuk át a szót ismét a kortársnak: irA Magyar Utza még jobban meg kiványa a kövecsezést. Földje a meg nevezett távolyságra a Patika Házig agyagos, onnéd pedig Magyar Utzán keresztül folyó patakig porhanyó a Magyar Utza vége felé egészlen Lasnaki Vendégfogadóig homokos, Palinyi határig elég széles az Út, és ugyan Palinyi patakig homokkal kevert agyag; ezen tul pedig Kamancsi ereszkedőig keményebb agyag."191 Hiába volt a nemegyszer heroikus erőfeszítés, 1843-ban még mindig térdig érő csizmát viseltek a kanizsaiak, vagy gólyalábaztak, ha elöntötte a várost a sár.192 Barbarits szerint odáig fajult a helyzet, hogy télen nemegyszer lovastól befagyott a szekér a sárba a Német utcán. Rőzsekötegekkel, farönkökkel, gerendákkal igyekeztek segíteni a tarthatatlan állapotokon. 1840-ben a megyéhez, négy évvel később az uradalomhoz fordult a város segítségért, majd a kamarához, a Helytartótanács-hoz, azonban minden próbálkozás sikertelen volt.193 A városi tanács is, a megyei közigazgatás is kilátástalan küzdelmet folytatott a nagykanizsai, illetve a Nagykanizsáról kivezető utak jó karban tartására; arra, hogy legalább járható utakat próbáljanak közmunkával, illetve a város egy bizonyos bevételének ráfordításával elérni. 1845-ben a város tanácsa 20 000 mérő kavics beszerzésére és annak az útjavításra való felhasználására hozott határozatot; a kavics felét átvállalta a kereskedelemben legjobban érdekelt 70 zsidó háztulajdonos, és vállalt az uradalom is 2000 mérőt. A további évekre évenként 1200 mérő kavics szállítását azzal vállalta az uradalom, hogy a város tanácsa a befuvarozott kavics háromnegyed részét a Fő utcára, a maradékot pedig a Kaproncai utca karbantartására fordítja.194 Az utcák állapotához tartozik az is, hogy a város tanácsa 1844-ben kötelezővé tette a városlakók számára a házszámok kiírását.195 436 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 7. A városi tanács és a céhek A mezőváros életében kiemelkedő szerepet játszottak a kézművesek. Legkorábban 1698-ban a szabó, valamint csiszárok, szűcsök, lakatosok, szíjgyártók, nyergesek, lándzsakészítők, íjasok és kovácsok közös céhe, a következő évben pedig a csizmadia céh alakult meg. Idővel a céhek sora folyamatosan bővült — ahogy ezt a piac igénye megkívánta — átfogták a korabeli szolgáltató ipar szinte minden területét. Tárgyalt korszakunkban 1830-ban a kalapos és a pék, míg 1842-ben az ács és kőműves céhhel szaporodott a már meglévő iparűző testületek száma."6 A céhekkel kapcsolatos szokásos ügyeken (bejelentkezés, letelepedés, polgáreskü, felvételi kérelem, tűzvédelem stb.) kívül rendészeti kérdések (kontárok és tiltott árusítás elleni és más panaszok) kerültek a mezőváros tanácsa elé. így például 1807-ben két nyereggyártó- mester arról panaszkodott, hogy Dávid György szíjgyártó is készít nyergeket, ehhez a mesterséghez is értő legényeket tart, „ez által nékik nagy rövidséget s'' kárt okozna". A városi tanács felszólította a szíjjártót, hogy bocsássa el a két legényét, és hagyjon fel a tiltott tevékenységgel, továbbá fizessen 1 ft-ot „a Szíjártó Legénység által szokás szerént fizetett Tartás pénzt."197 Ugyancsak 1807-ben a későbbi városbíró, Albanits Jakab és több szűcs céhbeli mester tiltakozott a városnál, hogy „némely kalmárok és zsidó kontárok" ellen, mert szűcsportékát árusítanak, s kérte a tanácsot, hogy ezt azonnal tiltsák meg nekik. A város tanácsa a céh articulusra hivatkozva döntött, hogy „mindennemű kalmárok, és céhen kívül való szüts mester Emberek vagy is kontárok tilalmaztatnak hogy ezen Czéhes Mester Embereknél készen találandó Szűts Kézi munkát vásárokon és sokadalmakon kívül ebben a városban bé hozni, nyilván, vagy alattomban árulni, el adni, vagy Szüts Mesterséget űzni, és pénzért dolgozni ne merészeilyenek". Fel kellett tehát ezzel hagyniuk, mert ha ezt nem teszik meg, portékájukat az országos vásárok kivételével elkobozzák.198 1807-ben három nagykanizsai zsidó lakos arról panaszkodott, hogy kénytelenek voltak nem kanizsai mesterrel dolgoztatni, mert Lichtenvallner József városi ácsmester „tudatlansága és hőgykesége miatt legényeket nem nyerhetvén" elszedette a legények szerszámait, és a munkától is eltiltotta őket. A tanács állásfoglalása szerint akkor dolgozhat idegen ács és kőművesmester legényeivel Nagykanizsán, ha leteszik az ún. mestergarast, ez az ő esetükben V/2 x naponta, s ha ezt nem teszik meg, az egész munkára megállapodás szerint átalányt kell fizetni. A renitens ácsnak pedig meghagyták, hogy adjon legényeket a munkához, szigorúan megintették, és további büntetéseket helyeztek kilátásba, ha nem változtat magatartásán.199 A német varga céhnek az volt a panasza, hogy néhány kereskedő máshol készített cipőket hoz be, és a nem helyben készített portékát kanizsai kereskedőkön keresztül próbálják értékesíteni, ezzel súlyosan veszélyeztetik a nagykanizsai céh üzletét. Kérelemmel fordultak a városi tanácshoz, hogy azonnali hatállyal tiltsa be ezt a helyi céh ellehetetlenítését célzó tevékenységet. A mezőváros tanácsa ismételten helyt adott a céhek kérésének, de felszólították a mestereket, hogy termékeket olyan mennyiségben tartsanak, hogy a tömegfogyasztás ne szenvedjen hiányt. A boltosokat megintették, és figyelmeztették, hogy a most beszerzett mennyiségen egy hónap alatt túl kell adniuk, mert ha nem teszik, akkor súlyos büntetésre számíthatnak, akkor is megbüntetik őket, ha még egyszer nem Kanizsán készített árukkal töltik fel készleteiket. 200 Fellépett a tanács akkor is, ha kereskedő rossz minőségű portékájának eladásáról szólt a panasz.201 Baszler Antal, a német varga céh tagja azt panaszolta, hogy miután nem volt részese a kalmárok ellen indítandó pernek, minden jussától megfosztották, és törölték a tagok közül. A magisztrátus egy tanácsost küldött ki az ügy megvizsgálására, majd visszahelyeztette jogaiba a panaszost. 202 A városi tanács ezekben az ítéletekben két dokumentum alapján döntött: az egyik a céhek uralkodótól nyert szabályzata volt, a másik dokumentum a földesúrral kötött, mindenkor érvényben lévő kontraktus. Ezek az árusítás tilalmát a vásárok, elsősorban az országos vásár idejére felfüggesztették azért, mert egyrészt nem lett volna értelme a tilalom fenntartásának, másrészt pedig azért, mert a helypénz megfizetése jelentette az árusítás szabadságát a vásár napján. Érdekes döntés született a cipők ügyében: a városi tanács először nem büntette elkobzással a nem szabályos módon beszerzett árumennyiséget, egy hónapot, tehát időt adott a kereskedőnek, hogy megszabaduljon a már kifizetett árutól. így a rendészeti feladatok mellett piacvédő és piacszabályzó feladatai is voltak a mezőváros tanácsának, hiszen a céhek testületi jogai az adott igazgatási egységen belül csak a tanács védő és szabályzó tevékenysége alapján érvényesülhetett. Korszakunkban tehát a tanács és a céhek viszonya a korábbi időszakhoz képest nem változott. Az iparos és kereskedővárosban jelentős pozíciót foglaltak el a céhek, ugyanakkor mint legszervezettebb testületre a város igazgatása is számított. A céhek jelentős terheket viseltek a tűzvédelemben, ugyanakkor igyekeztek érdekeiket mindig határozottan érvényesíteni, elsősorban a kívülállók és a kontárok ellen. 437 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 8. A város és az ispita A mezőváros is és a nagybirtokkormányzat is ellátott bizonyos egészségügyi, közegészségügyi feladatokat, mindenekelőtt járványok idején.203 Rendkívül kevés adatunk van a város egészségügyének, továbbá a 17. századtól működő, 1750-ben a mezőváros kezelésébe kerülő ispitának a történetéről. Az eddig publikált tanulmányok is csak szórványos adatokkal dolgoztak.204 Az ispita fenntartásának kötelezettsége az 1811. évi kontraktusba is bekerült, ezzel az uradalom nemcsak a betegekről való gondoskodás, valamint az intézményfenntartás ügyét utalta a mezőváros hatáskörébe, hanem — miután az ispita egyben — szegényház és aggápolda is volt, a szegénysorsú betegek ügyét is, tulajdonképpen az egész szegényügyet, mindezek felelősségével s az ezzel járó költségekkel: ,J\z Ispotály és a hoz tartozó földek a városiakra bizattatnak, azon kötelességei mind azonáltal, hogy az ispotály Épületeire, és azokban leendő betegekre szorgalmatossan vigyázni" kötelesek, a földeket műveltetni kell, és ezek jövedelméről, valamint az egyéb bevételekről és kiadásokról az uraságnak rendszeresen számot kell adni. A város az éves tisztújítások során mindig kinevezte az ispotály gondnokát, 1807-ben Horváth Boldizsárt, akinek kizárólagos feladata lett a működés feltételeiről való gondoskodás. Bár kevés az adatunk az ispitáról, annyi mindenképpen biztos, hogy 1824-ben a város első kitéglázott utcája az Ispita utca volt.205 A kórház ágyainak száma 1795-ben 14, 1831-ben 16.206Anapóleoni háborúk időszakát követő évek nem kedveztek a kórháznak, egyrészt a pénztelenség, másrészt a pénz devalvációja, de mindenekelőtt a hozzáértő orvosok hiánya „ismét csak sínylődő házat teremtett a kórházból".107 Ez a sanyarú helyzet 1836-ig állt fenn. Az ezt követő szűk fél évszázadban, az 1836 és 1884 közötti periódusban az „akkori idők vidéki kis kórházainak keretében mozgott"10" az intézmény, s Barbarits utal arra is, hogy sem negatív, sem pozitív irányban nem tért el a hasonló nagyságú és funkciójú intézmények színvonalától. Nagy összegű adományról nincs adatunk, ezt a fejlődést minden valószínűség szerint csak a mezőváros — és talán az uradalom — segítségével érhette el. A mai Ady (egykor Légrádi) utca és Zrínyi utca kereszteződésében álló, az 1831. évi útkönyv szerint „ékes, tornyos kápolnával" rendelkező épület emeletén egy 12 ágyas férfiszoba és egy 8 ágyas női szoba volt, továbbá fenntartottak egy négyágyas szobát rendkívüli esetekre. A földszinten három szobát mindkét nembeli rokkantak menhelyének alakítottak ki. A 19. század első felében létrehozott, kórház és szegényház feladatát betöltő létesítmény az 1884-ben, a polgári egészségügyi előírások alapján létrehozott kórház megnyitásáig állt fenn.209 A betegforgalomról 1845- től állnak rendelkezésre adatok:210 A nagykanizsai ispotály betegforgalma 1845—1848-ban Év Összes betegek száma Ebből gyógyult Meghalt Az év végén a kórházban maradt 1845 114 98 8 8 1846 136 129 6 1 1847 170 154 9 7 1848 142 125 16 1 Megjegyzés: Az adóév és a költségvetési év miatt az évet november l-jétől a következő év október 31-ig számították, az itt szereplő adatoknál mindig azt az évet tüntettük fel, melyre a jelentés nagyobb, 10 hónapos része vonatkozik. Az ispita tehát ezidőben tehát nemcsak kórház, hanem szegényház és aggápolda is. Ahogyan erre az 1811. évi kontraktus is utalt, saját vagyonnal rendelkezett, melynek jelentős része adományokból származott, egy része azonban szántóföld volt. A város folyamatosan s kötelességszerűen odafigyelt erre az egészségügyi és szociális létesítményére, de arra nincs adatunk a 19. század első öt évtizedéből, hogy nagyobb pénzbeli támogatásban vagy egyéb adományokban részesült volna. 1800-ban alapították a zsidó hitközség kórházát, amelyet teljes mértékben a rendkívül jelentős anyagi bázissal rendelkező zsidó hitközség tartott fenn. Egy 1838. évi magzatelhajtási vizsgálat jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy ekkor az 52 éves, rendkívül nagy tekintélyű, orvosi szaklapokban is publikáló Horsetzky Mór „diplomás orvosdoctor"211 volt az igazgató főorvosa. Horsetzky 1811-ben telepedett le, és kezdett el praktizálni a városban. A kórház személyzetének tagja volt ekkor a perbe fogott Ertner seborvos és az akkor tanúként meghallgatott, 28 éves Veinperger Rudolf seborvos is mint a kórház „rendes orvosai".212 Horsetzkyt később Práger Ferenc követte a kórház élén, míg a kórház felügyeletét idővel az 1843-ban alapított Izraelita Jótékony Nőegylet vette át. A kórház a későbbi Zrínyi utca egyik földszintes házának három szobájában működött 20 ággyal, valószínűleg 1925-ig, de ekkor már kizárólag szegény zsidó vallású betegeket gondoztak itt.213 9. A város és a zsidók A kereskedővárosban a 19. század első felében a zsidó hitközség már jelentős létszámú; tagjai iparűzők, kereskedők, később szabadfoglalkozásúak is. Első hitközségük valószínűleg a 18. században jött létre, az biztos, hogy 1782-ben létezik.214 Az első magyarországi zsidóösszeírást 1725 és 1728 között hajtották végre, ekkor Zala megyében 20 családfőt, 25 438 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 fiú- és 13 leánygyermeket írtak össze, és a létszámba már beletartoztak házas gyermekek is. Nagykanizsán ekkor egy családot említenek,2,5 de az 1735. évi megyei zsidóösszeírás is csak három nevet említ. A családfők a gyerekekkel és azok tanítójával egy háztartásban élnek, összesen 13-an. Kereskedők, üzletük nincs, saját szekerükön árulnak.2''" 1784-ben a már működő zsidó hitközség a földesúrhoz fordult, mert a város tanácsa a zsidók letelepedését, elsősorban a város telkein, erősen korlátozta, gyakran meg is akadályozta, lehetetlenné téve megélhetésüket, a kereskedést. A zsidók beadványokban panaszolták a bajaikat földesúrnak, vármegyének: „Mi, Nagykanizsa város szegény zsidósága oltalmat kérünk a város erőszakossága ellen. Kifogják fuvarozó lovainkat a város határán azon a jogcímen, hogy előfogatra van szüksége a városnak, még pedig közmunkákra."2" Ekkor már temető-telket kérnek az uradalomtól, miután a régi temetőjük megtelt, továbbá a város telkén megfelelő terület nincs, s ha volna, a városi tanács akkor sem teljesítené kérésüket — festenek lehangoló képet helyzetükről kérelmük indoklásában. Az ún. Hutweide területet kapták meg az uradalomtól, s az erről szóló szerződést gróf Batthyány Lajos 1784. augusztus l-jén írta alá.218 A kis hitközség folyamatosan gyarapszik, 19. század eleji statisztikusok már jelentősebb számú zsidóságot említenek Kanizsa mezővárosában, bár az ő számadataikat erős kritikával kell fogadnunk. Az idézett 1831. évi útkönyv 8147 keresztény lélek mellett 1120 zsidó lakost említ.219 Zsinagógájukat 1807-ben kezdik építeni klasszicista stílusban, mely hosszú évek után 182l-re készült el.220 Az 1831. évi útkönyv szerint a „zsidóságnak nagy Költséggel és középszerű Ízléssel épített" zsinagógájáról ír. Van kórházuk, iskolájuk221 és 1842 februárjától iparos és kézműves egyesületük.222 Mindez csak néhány adalék ahhoz, hogy az egyre izmosodó iparos- és kereskedőréteg egy része zsidó vallású, anyagi súlya egyre jobban meghatározó, ugyanakkor nem jut szerephez a mezőváros vezetésében. A zsidósággal kapcsolatos forrásaink is szórványosak, az 1807. évi jegyzőkönyvben azt olvashatjuk, hogy a zsidó zselléreknek megtiltják, hogy lovaikat a város legelőin legeltessék.223 1813-ban Hirschler Mózes nagykanizsai nagykereskedő azért panaszolta be a város tanácsát a vármegyénél, mert a város nem tartotta be a forspont és a katonaszállásolás ügyében kötött szerződést. Hirschler azt nehezményezte, hogy az 1809. évi insurrectio idején Nagykanizsának 10 lovast kellett kiállítania, de ennek anyagi terhei meghaladták a város akkori erejét. 1500 forintba került a tíz lovas katona kiállítása, ötszáz forintot „hazafias buzgalommal" felajánlott a nagykereskedő, 1000 forintot pedig kamatmentesen kölcsönzött a magisztrátusnak. Valóban jelentős anyagi hozzájárulás volt ez a pénz akkori értékét figyelembe véve. Ám ennek fejében a beszállásolás és katonaszállítás terheitől akart Hirschler Móric megszabadulni, mert mint ezt korábban láttuk, a katonatartással kapcsolatos kötelezettségek a legnagyobb terhei volt a lakosságnak. A terhek alól azonban — a beadvány szerint — a város nem mentesítette a nagykereskedőt, ki ezért tele volt panasszal. A vizsgálat megállapította, hogy azért Hirschler állítása is kíván némi módosítást. A város az 500 forintos felajánlást és az 1000 forintos kölcsönt valóban elfogadta. A kölcsön egy évre szólt és kamatra, ám a városi tanács ülése határozatában így is kimondta, hogy Hirschler Mózest élete végéig megszabadítja a forspont és a beszállásolás terheitől, ezeket a kötelezettségeket átvállalja a város. A határozatot be is vezették a jegyzőkönyvbe, és kiadták az erről szóló bizonyosságlevelet. Igen ám, csakhogy Hirshlernek akkor csak egy ház volt a birtokában, és ez mentességet is élvezett, de a nagykereskedő ezt a házat később eladta és két másikat vásárolt, melyből csak egyre vonatkozott a városi tanács véleménye szerint a mentesség. Az egyik házát bérbe adta, a másik házában lakott, s csak olyan katonát szállásoltak be hozzá, aki az egyik szobával és az ahhoz tartozó benyílóval megelégszik, míg a ház többi részét nagy családjával együtt továbbra is kizárólagosan használhatta.224 Az egyre nagyobb gazdasági erővel rendelkező zsidóság legnagyobb sérelme az volt, hogy nem vállalhatott részt a mezőváros vezetéséből. Ennek a politikai, gazdasági vetületén kívül komoly egzisztenciális okai is voltak. A gazdasági hatalommal rendelkező csoport nem kapta meg azt a tekintélyt, amit elvárt volna, ugyanakkor pedig, ha bekerülnének a várost irányító grémiumba, a saját gazdasági pozíciójukat is tovább erősíthetnék. Polgárjoghoz sem jutottak, ami minden további mobilitást lehetetlenné tett. Az így kialakult helyzet a 19. század harmincas éveinek végére kiélezett állapotot teremtett. Tanácsülési jegyzőkönyvek hiányában nincs adatunk arra, hogy helyi szinten milyen kísérleteket tettek a legmódosabb és legtekintélyesebb zsidó kereskedők, iparosok és szabadfoglalkozásúak, de vélhetőleg — és ez a beadványból is kitűnik — nem minden előzmény nélkül fordult 1839. március 3- án kelt nyolc meghatározó személy, Strasser Vilmos, Gottlieb Mayer, Moises Blau, Kaiszer Berg, Weltner Sámuel, Rotscher Meyer, Ollop Ignatz és Lackenbacher Carl beadványával a tekintetes nemes vármegyéhez. Azt kérték, hogy ők a közterheket is jelentős mértékben viselő házbirtokosok „mint nevezetessebb kereskedést folytatók, s azért is minden közdolgokban nagyobb bélátással is bírók" a többi (értsd: keresztény) lakoshoz hasonlóan részt vehessenek az elöljárók megválasztásában. Ez a lehetőségük, „mivel egy ekép egy testet képezvén a jó egyetértés és békesség csak eképp tetetthetik köztünk állandóvá és örökössé," 439 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 megszüntetné a keresztények és zsidók — a beadványból is érezhető merev — elkülönülését. Beadványukjogszabályi alapja az 1811. évi kontraktusra való hivatkozás, mely úgy szabályozta a bíró-, jegyző- és esküdtválasztás módját, hogy az a város házzal rendelkező lakosainak joga. Miután a házzal rendelkező zsidók is aláírták a kontraktust, ez azt bizonyítja szerintük, hogy a földesúr nem zárta ki őket ezekből a jogokból, tehát „a kanisai egész közönségnek szerződési joga vagyon bíráját, esküdtjeit s jegyzőt válosztani." A másik jogszabály az 1836. évi 9. tc., mely lehetővé tette — beadványuk szerint — a minden házzal rendelkező zsidó számára is a bíró, jegyző- és esküdtválasztás jogát azzal, hogy felekezeti alapon nem diszkriminál, csak helybeli lakosokat említ. A járási főszolgabíró, a tiszti ügyész és két táblabíró alkotta deputáció járt el a vármegye nevében. A küldöttség összetétele, a nemcsak funkciójukban, hanem személyükben is tekintélyes, a reformkori Zala megye életében jelentős szerepet betöltő személyek egyidejű jelenléte is jelezte, hogy nem egy formális vizsgálatról van szó, hanem egy korábban nem jelentkező, komoly társadalmi kihatással bíró érzékeny problémát kell, ha nem is közmegegyezéssel, de mindenképpen jogszerűen megoldani. 1839. április 4-én összehívták az összes érdekeltet, és a jegyzőkönyv szerint lényegében tényként közölték a beadványban olvasható érveket. Az a megállapodás született, hogy „mivel a századosság nem törvényesen, hanem egyedül a városi lakosok akaratján épült hivatal, és legnagyobb köre a gazdálkodásnak rendes vezetésére terjesztődjék ki." A századosok közé vegyenek be két zsidó személyt azzal a kikötéssel, hogy a felvettek száma a kettőt soha nem haladhatja meg, és a századosságon kívül semmiféle tisztséget ne viselhessenek. Ezt a két zsidó századost csak a házzal bíró zsidó lakosok válasszák maguk közül. Az uradalom részéről jelen lévő Chernely Ignác uradalmi ügyész nem kifogásolta ezt a megoldást, ám a jelen lévő „igen nevezetes többség" kinyilvánította, hogy a nép képviselői között zsidókat nem fogad el, sőt azt is elutasították, hogy a keresztény századosok megválasztásakor a zsidó házbirtokosok voksolhassanak, a jelenlévő számos kanizsai házzal rendelkező lakos őket „a polgárok sorábul egészben kihagyni óhajtotta". Erre a zsidóság jelen lévő képviselői érthető sértődöttséggel kijelentették, hogy miután őket mint városi lakosokat kihagyják az elöljárók választásából, a város gazdasági ügyeinek intézéséből, akkor mentsék fel az egész zsidó közösséget a „várost illető közös terheknek viselésétül".225 A zsidó lakosok által remélt áttörés a városi lakosság merev elutasítása miatt, a megyei hatóság és az uradalom tisztviselőjének pártfogó állásfoglalása ellenére elmaradt. Ez az egyetlen dokumentum viszont sokat elmond a mezőváros lakói, századossága és a város zsidósága közötti viszonyról, mely a mindennapok során ha nem is jelentkezett ilyen élesen, de tagadhatatlanul végig jelen volt tárgyalt időszakunkban. JEGYZETEK 1 Barbarits, 70. 2 TGYM Adattár; MOL P szekció Batthyány-levéltár és a MOL E szekció. A Magyar Kamara levéltárában végzett kutatás cédulaanyaga. 3 Danyi—Dávid, 260—261. 4 Bencze 1986, 132—133. A 18. illetve a 19. századból több leírás, ismertetés maradt fenn, ezek forrásértéke — mindenekelőtt a számadatokat illetően — rengeteg kívánnivalót hagy maga után. A statisztikusok sokszor ellenőrizetlenül vettek át adatokat, sokszor évekkel korábban megjelenteket, illetve azt sem tudhatjuk, hogy ezek az átvett adatok pontosak voltak-e. Megbízható adatnak kizárólag a II. József kori első magyarországi népszámlálást tekinthetjük, a következő népszámlálás pedig csak a Bach-korszakban készült. Majdnem hat évtized telt el tehát pontos adatfelvétel nélkül, ezért a tárgyalt időszakban csak ezek a hozzávetőleges, de mindenképpen orientáló adatok állnak rendelkezésünkre. Abból a szempontból azonban mindenképpen érdekesek, mert tájékoztatnak, mit tudhatott a kortárs a dél-zalai mezővárosról. Vályinál ezt olvashatjuk:„Camsia. Mezőváros, földesurai különféle Uraságok, lakosai katolikusok, és óhitűek, fekszik Iharoshoz 2 mérföldnyire. Eredetét vette e hajdan az egész vidéknek erősége ama nevezetes Kanizsai nemzetségtől mely azt épiteni kezdette s nevezetét is tőle vévén ma is fentartja. Régi erősségének és a város fekvésének is minémüségét emlékezetben hagyta. [...] Epületei középszerűek, oskolájok melyben a T. piarista atyák tanítanak, nevezetes vásárai hasznosak és elég népesek s e vidéken leghíresebbek. Néhai Huszti Györgynek születési helye, határbéli földgyeik jók, malma helyben, eladásra és keresetre jó módjuk van." (Vályi, 275.) Huszti György (1512 körül—1566 után) katona, tisztviselő és útleíró. 1532 és 1536 között török rabságban volt, majd Egyiptomban katona, 1542-ben hazatér. Úti élményeit latin nyelven, gazdagon illusztrálva adta közre, ezzel bevonult az irodalomba. 1776-ban megjelent irodalom440 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 történeti munkájában Horányi Elek tévesen kanizsai származásúnak tartotta, majd később számosan azt állították, hogy 1532-ben Huszti Kanizsa kapitánya volt, és a Kőszeg ostromától hazatérő törökök elfogták és elhurcolták. Ez a hiedelem több évszázadon át tartotta magát — Nagykanizsán teret is neveztek el róla —, nem csoda, hogy a szintetizáló Vályi művének írásakor hitelesnek tartotta, és máig idézett munkájában ily módon adta közre, ami természetesen tovább erősítette Huszti György kanizsai származásának legendáját. (KE 1999, 129.) Magda Pál rendkívül tömören fogalmaz: „Város. Nagy erősség volt. Az uradalom herceg Batthyányé. Gymnasiuma van. Híres marha vásárai vannak." (Magda 1819) A Hanusz-féle Magyar Haza című kiadvány (1823) 8472 lakost említ, míg Nagy Notitiája (Nagy, Lud. 1828) 5897-et. A Notitia Hungáriáé lexikonszerű tömörséggel, de talán a legjobb öszszefoglalását adta tulajdonképpen mindannak, amit akkor Kanizsáról tudni „illett": „Város a hasonló nevü folyó mellett mocsarakkal övezve; itt van a Szent László tartománybéli Ferences atyák konventje, és a piarista atyák kollégiuma, r.k. főgimnáziummal, posta, nevezetes sóhivatal. R..kath., gör. kel. egyház és parochia, zsinagóga. 762 ház, 4829 r.kath., 30 ev., 1038 zsidó, összesen 5897 lakos."(I. k. 340.) Körülbelül ugyanez olvasható Dóczynál is: „Mezőváros a kapornaki járásban a hasonló nevü folyó mellett, 5484 lakos, valaha erdőség volt, híres nagyvásárai, kegyesrendi gymnasiuma. Ferences klastroma van" (Dóczy 1830, 231.) A 19. század harmincas éveiből még két kiadványt kell a korabeli mezőváros általános bemutatására ide citálnunk. Thiele: Königreich Ungarn című kötetében ezt olvashatjuk Kanizsáról: „Magyar mezőváros, főhelye hr. Batthyáni uradalmának. 16 állomás O-Budatól. A sümegi — helyesen: somogyi — határon mocsaras vidéken fekszik. Rk. Templom és plébánia, synagoga. 762 ház 5897 lakos (4829 rk. és gkel., 30 prot., 138 zsidó.) A plébániai teendőket aferencrendiek látják el. Piarista gimnázium, sóhivatal, hr. Batthyáni főintézőség. Postahivatal és váltóállomás Hahót és Vidovetc között a Buda—Varasdini ország uton. Nagy vágóállat vásár." (Thile, 126.) Feltűnő a zsidó népesség alacsony száma, ez mindenképpen téves adat. Végül nézzük az egyik leghitelesebbet, Fényes Elek leírását! „Nagykanizsa. Magyar m. város egy lapályos, ingoványos vidéken. Két részre osztatik, u. m.: Nagy- és Kiskanizsára és a két várost egy széles mocsár választja el. Első építője a Kanizsai familia volt, később Nádasdy kézre jutott, kitől Maximilián megcserélvén ide várat építtetett, s annyira megerősítette, hogy abban az időben egész nyugati Magyarországnak fővédelmező bástyája vala. Azonban a törökök egyszer elfoglalván, minden gyakori ostromok dacára is, ezek kezében maradt 90. esztendeig úgyhogy csak 1690-ben vehette vissza Batthyányi Boldizsár Capitulatio mellett. Mostan már az 1702-iki királyi parancsolatnál lerontatott várnak csak a posványok közt lehet holmi maradványait látni. Ezen város igen eleven, mert Pest és Horvátország, ismét Bécs és Szlavónia, Bosnyákországok közt feküdvén, kereskedése nagy fontosságú, sertés- marha- gabonavásárjai felette hiresek s a törökországi sertések, ökrök mind itt mennek keresztül, ezenkívül majd csaknem egész Somogy vármegye innen veszi a fabrikátumokat és a koloniális portékékat. Találtatik itt: egy kapucinus monostor és Szentegyház, görög nem egyesült templom, Synagoga, kath. Gimnázium a Piaristák alatt, 6. deák oskolával, sóház, postahivatal, patika. Továbbá a városnak hol egyéb iránt egy lovasezred stábja szokott feküdni, magának van ordinál magistratusa. Nagykanizsának lakosai: 5485 lélekre u. m.: 4408 kath. 9. ref. 68. óhitű 1.000 zsidókra mennek. Kiskanizsát pedig 1339 kath. Lakja. Mindössze a két Kanizsában: 7824 lélek lakik; f.u. hr. Batthyányi Fülöp, ki ezen városhoz mint az uradalom fejéhez még a következendő helységeket birja: Szepetnek, Sormás." 5 Kállay, 12, 20, 21. Kállay monográfiájában részletesen kitér a birtokkormányzat minden részterületére, tárgyalja a birtokkormányzat és igazgatás kapcsolatát is (187—231) 6 Danyi—Dávid, 250—271, Helységnévtár 1996, Nagykanizsa adatai: 142—143. 7 A 18. századi törekvésekre l. Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században című tanulmányát a kötetben. Kaposi Zoltánnak, e fejezet lektorának véleménye, hogy az uralkodó 1807-ben tervezett látogatásakor tett előkészületek is inkább ezt a célt, mint a hódolat kifejezését szolgálták volna. Ezt alátámasztandó konkrét adatot vagy közvetlen utalást e sorok írója nem talált. Ugyanakkor jogos Kaposi feltételezése, hiszen elképzelhetetlen lett volna, hogy egy uralkodói látogatás esetén a város vezetői Kanizsa régi vágyát ne terjesztették volna elő. A jegyzőkönyvi bejegyzések azonban „mindössze" a korabeli uralkodói protokollra utalnak, mint ahogy majd fél évszázaddal később is hasonló körülmények között fogadták Ferenc Józsefet Keszthelyen. Vö. ZML IV. 151. Megyefőnöki iratok. Kaiserreise. 8 ZML IV. 1 a Közgy. jkv. 1836. 1041, 1837, 1054. közgy. szám. '' ZML V. 1501 b 2. cs. 9. Erről l. még Simonffy 1972, 121—142. 10 A nagybirtokok jogszolgáltatásá-ról részletesen olvashatunk: Kállay, 232—283. " Uo. 228. 12 Ezek jelentőségét részletesen taglalja Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története című tanulmánya, illetve Kaposi Zoltán gazdaságtörténeti tanulmányai ugyanebben a kötetben. 13 Simonffy 1972, 122. 441 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 14 Uo. 122—123. 15 Simonffy számítása, Simonffy 1972, 123. 16 Uo. 124—125. 17 Szabó Zsu. 2000,23. 18 ZMLIV. 1 b Közgy. ir. 1811. 15. 19 Az osztrák igazságügyminiszter 1849. december 28-án kiadott rendelete 1850. március 1-i hatállyal kötötte az ingatlanforgalmat telekkönyvi bejegyzéshez, és az eljárást a járásbíróságok hatáskörébe utalta. 20 Degré 1972, 104. 21 Uo. 105. 22 Degré 1972, 105—107, Kerecsényi 1978/a 115—133. 23 Degré 1972, 105. 24 Uo. 107. 25 L. A város és a zsidók című fejezetet. 26 Barbarits, 70—71. Degré Alajos az 1972. évi tanulmányában felhívta a figyelmet arra, hogy az újságíró Barbarits Lajos 1929-ben kiadott Nagykanizsa című könyvét erős kritikával kell fogadnunk. (Degré 1972, 109. Ismételt kiadása: Degré 2004, 260—280.) Mivel azonban 1945-ben a város majdnem teljes levéltári anyaga megsemmisült, a kötetben közölt — feltehetően helyes — adatok nélkülözhetetlenné váltak. Barbarits Lajos adatgyűjtésekor még láthatta, olvashatta azokat a jegyzőkönyveket, amelyek a kutatónak ma olyannyira hiányoznak, ezért ha következtetéseit nem is, közölt adatait mindenképpen használnunk kell. Barbarits a könyve 70—71. oldalán például az 1801. évi tanácsülési jegyzőkönyv januári, vélhetően első bejegyzésére hivatkozik. 27 ZML V. 1501 a 1807. Közgy. jkv. 1—2. 28 Degré 1972, 108. 29 A 19. század első harmadában a „tanátsos" illetve a „senator" kifejezéseket szinonimaként használják, ez utóbbit néha nagyobb tisztelettel. 30 Közgyám. 31 A jegyző az előző év végén hivataláról lemondott. Később részletesen tárgyaljuk az ügy okait és végkimenetelét. 32 Pénztáros: a mezőváros pénztárnoka jelentéssel. 33 Néhány nevet nem tudunk megbízható betűhív átírással közölni, ugyanis a forrásanyag szűkös volta nem tette lehetővé a név ellenőrzését ismételt előfordulásakor. így a döntéshozók neve is csak kis számban, az alkalmazottaké pedig egyáltalán nem fordul elő ismételten. Az ellenőrzés nélküli névközlést kérdőjellel jelöljük. 34 1802-ben 12 szenátort és két „honorarius senatort" választottak. 35 A jegyzőkönyvben „Számon fóllül való Honorarius Tanátsosok"-ként szerepelnek. Barbarits szerint a „honorarius senator" először 1802-ben fordul elő. 36 A kiskanizsai városrész képviselői. 37 A jegyzőkönyvben a „sz. János Templom Attya"-ként szerepel. 38 Tűzi pénztáros. 39 A jegyzőkönyvben „Ispitály attya" megjelöléssel találjuk. 40 A jegyzőkönyvben „Comissarius". 41 Barbarits szerint 1802-ben létrehozott hivatal (Barbarits, 71), tulajdonképpen fő polétásnak írandó. A polétás feladata volt a településre kivetett hadi járandóság arányos elosztása és a kivetett adó behajtása. Ő osztotta ki a kincstár által kifizetett térítéseket is. 42 1802-ig létezett egy másodstrázsamesteri megbízatás is, de ezt ekkor megszüntették (Barbarits, 71). 43 ZML V 1501. a. 44 Közli: Szabó Zsu. 2000, 42. 45 ZML V 1501. a. Közgy. jkv. 1807. 46 Barbarits, 71, ZML. V. 1501. a. 1807. évi közgy- jkv- 47 Barbarits, 72. 48 Uo. 71. 49 ZML IV. 1. a. Közgy. jkv. 1834. 2256. közgy. szám. 181—183. 50 Barbarits, 72. A szerző a tisztújító szék jegyzőkönyveire hivatkozik, amelyek azonban 1945- ben elégtek, így nem tudjuk adatait ellenőrizni. 51 ZML IV. 1. a. 1835. február 23. Közgy. jkv. 555. közgy. szám. Nr. 3. 215—218. 52 Uo. 53 Barbarits, 76—78. Farkas Antal beadványára később kitérünk. 54 Uo. 78. 55 Uo. 70. 56 Uo. 71. 57 Uo. 58 Uo. 72. 59 Corpus Juris 60 Barbarits, 70. 61 Uo. 76. 62 Szabó Zsu. 2000; dolgozatában a szerző az 1839. évi eseményeket részletesen taglalja. 63 Uo. 65. 64 Ezt nem részletezték. 65 Barbarits, 77—78 szerint a „századosság" 1841-ig önmagát egészítette ki, ezután változás történt. A források tükrében ez a szabályrendelet bevezetésekor, 1840-ben történhetett. 66 ZML IV. l a 1839. szeptember 2. és 14. kisgyűlés 2545. közgy. szám. 9—10. 67 Archontológia 2000, 266—267. Az alszolgabírók névsora és hivatali ideje megtalálható, de nincs elkülönítve, hogy a járás melyik régiója volt hivatali működésük területe. 68 ZML V. 1501. a 1807. évi közgy. jkv. 133. 69 Uo. 70 Uo. 46. sz. 23. 442 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 71 Uo. 48. sz. 24. 72 Uo. 57. sz. 27. 73 Uo. 93. sz. 41. 74 Uo. 121. sz. 155. 75 Uo. 152. sz. 71. 76 Uo. 269. sz. 119. 77 Uo. 269. sz. 118—120. 78 ZML V. 1501a 1807. évi közgy. jkv. 271. sz. 120—121. 79 Uo. 350, 351. sz. 137—139. 80 Ma Ljubljana. 81 Barbarits, 369. Adatait átveszi: Dobó 1990, 22. 82 ZML. IV. la. 83 Uo. 1836. okt. 3.-i közgy. jkv. Nr. 8. 2394. közgy. szám. Semmit nem tudunk róla, a jegyzőkönyvben az szerepel, hogy „a kérelem levéllel együtt Bernárd Gáspár város bíró úrnak [...] vissza adattni rendeltettnek." 84 ZML IV. l a 1836. jún. 20.—aug. 8. Vármegyei közgy. jkv. Nr. 6. 1902. közgy. szám. 85 ZML IV. l a 1838. jan. 15.—febr. 12. közgy. Nr. 1. 510. közgy. szám. 86 ZML IV. l a 1836. nov. 21 és dec. 3-i kisgyűlési jkv. Nr. 11. 2825. szám. 186. 87 Uo. és közgy. ir. 88 ZML IV. l a 1841. márc. 8-i kisgyűlési jkv. Nr. 3. 775. jkv. szám. 89 Uo. 90 ZML V. 1501a 1807. évi jkv. több bejegyzés alapján. 91 Barbarits, 76. 92 Uo. 93 Uo. Barbarits, 76. Itt jegyezzük meg, hogy 1827-ig volt lehetőség az un. „12 forintos tanácsülésekre". 12 forint lefizetésével rendkívüli üléseket lehetett kérni a tanácstól, ezeken elsősorban kereskedelmi ügyekben ítélkeztek. Ezt a szokást a vármegye azonban 1827-ben, „mint az igasság ki szolgáltatásának méltóságát érdeklő adományt" betiltotta. 94 ZML V. 1501a 1807. évi jkv. í. szám. 3. 95 Uo. 96 Uo. 97 Uo. 4. 98 Itt szűkös időket értünk alatta 99 Uo. 3. jkv. szám. 4—5. 100 Uo. 4. jkv. szám. 5—6. 101 Barbarits, 72. 102 Uo. 103 Uo. 5—6. 104 Uo. 7—8. 105 ZML V 1501a 1807. évi közgy. jkv. 172. sz. 106 Uo. 292. jkv. sz. 107 Ma ügyvédnek neveznénk. Markovits Sándor volt ebben az időben. 108 A 2. pont 7. § így hangzik:,, Minden közönséges cenzus alatt levő Fundusokon lakozóknak egy általlyában, kivévén egyedül afőbenjárás (criminalis) bűnöket és eseteket ugy nem külömben a Házasság béli és Spirituális ügyeket, mindenekben első Bírája a'' Városi Bíró, és Magisztrátus lészen, mind azonáltal, ha valaki ennek végzésével meg nem elégednék, szabad lészen néki azt Intra Domínium, az az Executio előtt a Feő Méltóságú Uraság Úr Székére, innend pedig annak rendje ''s, módja szerént fóllebbis appellálni, a'' Feő Méltóságú Uraság mind azonáltal ha akár a'' város által közönségessen,, akár egy vagy több városi Lakosok által, néki valamelly sérelem rövidtség, s, meg bántás okoztattnék, valamint eddig, úgy ezutánis ezek eránt mind a'' várost közönségessen , mind az illyen városiakat különössen, tulajdon Úr Széki eleibe rendeltettheti és ott azokat a'' Törvények értelme szerént meg Itéltettheti." 109 A bizottság tagjai Skublits Alajos főjegyző, Oszterhueber József és Deák Ferenc táblabírók, Tuboly Mihály első aljegyző, Chinorányi Boldizsár járási főszolgabíró, Csertán Sándor második tiszti alügyész és egy segédesküdt. 1.0 ZML IV. l a 1832. jan. 9. közgy. 249. közgy. sz. jkv. Nr. 1. 159—163. A harmincas évek bíróválasztásait feldolgozta: Szabó Zsu. 2000. 1.1 ZML IV l a Uo. 254. közgy. jkv. sz. 168. 1.2 ZML IV la 1834. 1146/135. 113 ZML IV. l a 1834. jan. 7. 256. közgy. sz. 181. 1.4 Barbarits, 77. 1.5 ZML IV. l a 1835. 555. 1.6 Szabó Zsu. 2000, 38. 117 Barbarits, 77. 1.8 ZML IV. l a közgy. jkv. 1841. jan. 11. Nr. 1. 234. sz. 1.9 Uo. 235. sz. 120 Uo. 236. sz. 121 Uo. 237. sz. 122 ZML IV. la 1847/2920. 123 Részletesen lásd: A vásárok jelentőségét egyaránt hangoztatják a korabeli leírások, statisztikák, a város gazdasági fejlődésének alapját képezték. A kereskedelemről részletesen Kaposi Zoltán tanulmánya ugyanebben a kötetben. Tágabb kontextusban: Bácskai—Nagy 1984, Bácskai 1988, továbbá Bácskai 2002 124 Bencze 1986, 132—133. 125 ZML V. 1501a 1807. évi közgy. jkv. 349. sz. 126 ZML IV. la közgy. jkv. 1835. nov. 12. 127 ZML IV. l a közgy. jkv. 1847. 1745. sz. 128 ZML IV. la 1838. jún. 25. kisgyűlési jkv. Nr. 4. 1761. sz, 165—166. 129 A 18. századi erőfeszítésekről és tűzesetekről lásd Kaposi Zoltán tanulmányát, illetve későbbi adatokkal is Lendvai 1984, 157—167, Tolnai 1989, Barbarits, 188—189. A birtokkormányzat is egyik legfontosabb feladatának említi a tűz elleni védekezést valamennyi nagybirtokon; Kállay, 213—214. 130 Barbarits, 189. 131 Uo. 443 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 132 ZMLV. 1501a 1807. évi közgy. jkv. 248. sz. 106—109. 133 Barbarits, 189. 134 ZML V. 1501a 1807. évi közgy. jkv. 267. sz. 117—118. 135 Barbarits, 189. 136 Uo. 137 Uo. 138 ZML IV. l a 1835/1850. 139 Uo. 140 ZML IV. la 1835/2464. 141 Barbarits, 189. 142 ZML IV l a 101. kgy. 1836. jún. 20.—aug. 8. közgy. 1902. közgy. sz. Nr. 6. 546. 143 Barbarits, 188. A szerző itt az 1801. évi tanácsülési jkv. 80. számára hivatkozik. 144 ZML IV. la Zala vármegye kisgyűlése. Jkv. 1840. évi 765. sz. 145 Peróke [?1 és Áts Jánosné házai kapták ezt a besorolást. 146 Markovits Ferenc. 146 Markovits Ferenc. 147 Vörös Mihály háza. 148 öreg Verbovetz Ferenc és Srukker György háza. 149 Virág Ferenc, Imrei Ferencné és Jakopanetz Istvánná [?] háza. 150 A háztulajdonosok: Gödinek András, Kárlovits Ferenc hajdú, Tatalits [?] Istvánné, Ötvös József, Gudlin József obsitos és Varga Jánosné. 151 Englbert Heinrich, Neymeyer József, Benke János, Anhoffer József, Simonkovits István, Sáretz János, Plumeyer József, Nagy József, Kossary József, Karátsony József, Brogyovin Jakab. 152 Petsits János és Neymeyer János tulajdona. 153 Bellovich József. 154 Neymeyer Ferenc és Rátz József fésűs. 155 Hollósi József, Dobrovits Ignác. 156 Kóstitza Mihály. 157 A jelentésben a következő bizottság szerepel, melyet a város küldött ki: Chinorányi Boldizsár, Tárnok Alajos és Darázs József táblabírók, Bernáth Gáspár földmérő, Szép Károly városbíró, két tanácsos és „annyi századosokbul, mint mindnyájan Kanisai lakosokbul". 158 A szöveg pontosan így fogalmaz: „a ki pedig ezen rendeletet meg vetni bátorkodna; vagy pedig a Biztosság által rendelteket csak akár melly Kis részben is tellyesítteni el mulasztaná; az épittésétül mind addig, még arra egyenessen a N. Vgye Választmányátul nem nyerend engedelmet, erővel is meg fog gátoltatni." 159 ZML IV. l a Közgy. jkv. 1840. ápr. 27. közgy. jkv. Nr. 5. 1001. sz. A herceg válasza, ha egyáltalán volt, nem maradt fenn az iratok között. 160 ZML IV. l a Közgy. 1841. aug. 9. jkv. Nr. 9. 2265. sz. 47—48. 161 ZML IV l a 1841. nov. 8. Nr. 12. 3318. közgy. sz. 190—195. 162 ZML IV. l a közgy. jkv. 1841. nov. 8. 190— 191. 3318. közgy. sz. 163 Uo. 164 Uo. 165 Uo. 166 L. Kaposi Zoltán és Lendvai Anna tanulmányait ugyanebben a kötetben. 167 ZML IV. l a Kisgyűlési jkv. 1840. márc. 9. Nr. 3. 624. sz. 62—63. 168 Mérey, T. 1999, 76—84. és 206. 169 Bencze, 1986, 67. 170 Uo. 69, 72. 171 Uo. 138. 172 Uo. 140. Szent Bálás = Zalaszentbalázs; Bük = Ozmánbük; Hadász = Egyházas-hodász. 173 Uo. 174 Uo. 140, 146. 175 Uo. 146—148. 176 Uo. 177 Uo. 151—156. 178 Uo. 157. 179 Uo. 167, 171. 180 Barbarits, 110. 181 Uo. A szerző az 1810. évi városi tanácsi jegyzőkönyvre hivatkozik. 182 Barbarits, 110. 183 Uo. 111. 184 Uo. 185 Uo. 186 Uo. Itt csak Barbarits számszerű adatait fogadjuk el. 187 Barbarits, 112. ,88 ZML 1834. évi 109. közgy. sz. 97—98. 189 Uo. 112. 190 Uo. A szerző az 1834. évi tanácsülési jegyzőkönyvre hivatkozik. 191 Bencze 1986, 138. 192 Uo. 113. 193 Uo. 194 Barbarits, 113. 195 Uo. ,9<'' A céhekről részletesen lásd Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története című tanulmányát a kötetben. 197 ZMLV. 1501a 1807. közgy.jkv. 70. 198 Uo. 92. 199 Uo. 126. sz. 200 Uo. 239. sz. 201 Uo. 142. sz. 202 Uo. 168. sz. 203 Kállay, 214—217. 204 Kerecsényi 1974, 7—30, Lázár, 31—52, továbbá Szabó Cs. 1985, 7—11. Nem tartalmaz értékelhető adatot a tárgyalt korszakra Szabó Zsu. 315— 320. 444 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 205 Lázár, 43. 206 Uo. 207 Barbarits, 318. 208 Uo. 209 KE, 135. Az egykori ispita helyén ma az 1886-ban emelt Kereskedelmi Kaszinó épülete áll. 2,0 Lázár, 47. 2" Horschetzky Móric a csehországi Bisdowban született 1777-ben, gyermekkorában talmudot tanult, majd Bécsben filozófiát, matematikát és orvostudományt. 1811-ben telepedett le Nagykanizsán, itt kezdett el praktizálni, rövidesen a zsidó iskolák igazgatója és a városi zsidó kórház igazgatója is lett. Orvosi szaklapokban publikált, emellett orientalista művei is megjelentek. Nagykanizsán halt meg 1859-ben. (Z. életr. kislex. 103) és Barbarits, 256. 212 Németh L. 2002, 132—135. 2.3 Barbarits, 319, KE, 371. 2.4 Villányi 1929, 251. 2.5 Németh L. 1994, 21. 2.6 Uo. 24. 2.7 Közli: Villányi 1929, 252. 2.8 Uo. 219 l. 3. sz. jegyzetet. 220 Uo. 254—255, Németh J. 1979, 46; továbbá Villányi 1928 221 Villányi 1896, 375—413. 222 Villányi 1929, 256. 223 ZML V. 1501a 1807. évi közgy. jkv. 1. sz. 4. 224 Németh L. 2002, 57—59. 225 Uo. 136—139. 445 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 Imre Halász Die Verwaltung von Nagykanizsa am Anfang des 19. Jahrhunderts Das Kapitel über die Verwaltung der Stadt zu Beginn des 19. Jahrhunderts ist die Fortsetzung des Kapitels über die Verwaltung im 17. und 18. Jahrhundert. Eine Vorstellung der Stadtverwaltung in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts war in sofern mit Schwierigkeiten verbunden, da aus dieser Zeit nur wenige Archivdokumente erhalten geblieben sind. In Folge des Feuers, dass gegen Ende des II. Weltkrieges das Rathaus von Nagykanizsa zerstört hatte, sind mit nur wenigen Ausnahmen fast alle Dokumente und Protokolle verbrannt. Die Quellen für dieses Kapitel waren — außer den verbliebenen Dokumentenresten — im Archiv des Komitats Zala zu finden, allerdings beschränkt auf Unterlagen, in denen die Stadt Widerspruch eingelegt hatte, bzw. fanden sich auch Unterlagen im Familienarchiv der Grundherren (Batthyäny-Archiv). Zu Beginn des Kapitels werden die Daten vorgestellt, die uns im Zusammenhang mit der ersten Volkszählung in Ungarn zu Nagykanizsa bekannt sind. Nach den Angaben dieser Volkszählung wurden damals in der größten Stadt des Komitats Zala 3.857 Einwohner — 732 Familien in 529 Häusern — gezählt, dazu müssen noch die 1.634 Einwohner des heute zum Gebiet von Nagykanizsa zählenden Kiskanizsa hinzu gezählt werden. Diese Zahl von mehr als 5.000 Einwohnern gilt in der Hierarchie der damaligen Städte bereits als bedeutende Zahl. Im Jahre 1831 entstand eine Konskription von Nagykanizsa. Diese Konskription wird im Kapitel in vollem Umfang zitiert, weil sie eine perfekte Zusammenfassung der Gebäude und Institutionen des damaligen Nagykanizsa bietet und auch auf den Zustand der Strassen und die wirtschaftliche Rolle der Stadt eingeht, und dies alles mit dem Auge des Zeitgenossen beschreibt. So erhalten wir auch ein Bild davon, welche Informationen über die größte Stadt des Burgkomitats Zala man zu dieser Zeit als wichtig genug empfand, um sie mitzuteilen. Im Zusammenhang damit teilt der Verfasser des Kapitels auch die Details der Stadtbeschreibungen im beginnenden 19. Jahrhundert und zeitgenössische statistische Angaben mit. Diese zeitgenössischen Angaben müssen jedoch mit der nötigen Quellenkritik betrachtet werden, sind doch alle Angaben nur ungefähre Daten, einige davon sind sogar ausgesprochen ungenau, sie sind jedoch auf jeden Fall interessant im Vergleich zu den behandelten tatsächlichen Daten, machen sie doch gleichzeitig deutlich, welch anderes Bild von Nagykanizsa in den Büchern der Zeit gezeichnet wurde. Der Teil der Arbeit, der sich mit der Verwaltung an sich beschäftigt, beginnt mit einer der wichtigsten Fragen, der Klärung des Rechtsstatus der Stadt. Nagykanizsa war zu Beginn des 19. Jahrhunderts eine Stadt mit dem Status eines Marktfleckens, einer von 24 Marktflecken im Komitat Zala. Gleichzeitig unternahm der Stadtrat alles, um den Status einer freien Königsstadt zu erreichen, die in der städtischen Hierarchie an der Spitze standen. Nach erfolglosen Versuchen im 18. Jahrhundert bemühte man sich im Jahre 1836 erneut, aber auch diesmal war der Versuch nicht von Erfolg gekrönt. So blieb Kanizsa in dieser Periode bis zum Schluss ein Marktflecken, der unter der Herrschaft eines Grundherrn stand. Die Marktflecken mussten auf jeden Fall einen Vertrag (contractus) mit dem Grundherren abschließen, in dem das Verhältnis von Stadt und Herrschaft, sowie die Höhe der dem Grundherren zustehenden bzw. der Stadt verbleibenden Einkünfte und deren Art geregelt wurden 1773 hatte Nagykanizsa einen für die Stadt ungünstigen Kontrakt mit dem Grundherren abgeschlossen, der 1811 neu verhandelt wurde. Der aus 18 Punkten und 48 Paragraphen bestehende Vertrag regelte das Verhältnis zwischen Stadt und Grundherr. Dieser Vertrag bezog sich auf die Justizbehörden, die Verwaltung, auf Prozesse und Widerspruchsverfahren, sowie auf die sonstigen Verpflichtungen der Stadt, wie z. B. den Betrieb eines Krankenhauses. Besonders detailliert waren die Fragen im Zusammenhang mit dem Grund und Boden, den für den Boden zu zahlenden Leistungen und dem Immobiliengeschäft geregelt. Nagykanizsa, dass damals schon ein lebendiges Handelszentrum war, versuchte vor allem seine Industrie- und Handelsfreiheit zu sichern daher lag es im höchsten Interesse der Stadt, Fragen wie die der Nutznießung, eine genaue Auflistung der Einkünfte, die Ladenöffnungszeiten, den Märkten und andere im Zusammenhang mit der Wirtschaft stehende Probleme genauestens zu regeln. Im Kontrakt wurden auch die Grenzfragen zwischen Herrschaft und Stadt geklärt, deren Klärung sich schon über Jahrzehnte hingezogen hatte. Nach dem Rechtsstatus und den Vertrag-sverhandlungen beschäftigte sich der Verfasser auch mit der Frage der Bürgerrechte: wie konnte jemand Bürger der Stadt Nagykanizsa werden, ein Recht, das vor allem für die Industriellen und Händler von Interesse war Die interne Organisation der Stadt wurde durch das Urbarium von Maria Theresia aus dem Jahre 446 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 1767 geregelt. Dem Urbarium gemäß wurden von drei Personen für das Amt des Richters bestimmt, die in den ersten Tagen des Jahres in Anwesenheit des Amtmanns von den zur Wahl Berechtigten gewählt wurden. Dies wurde auch durch den Kontrakt von 1811 bestätigt, so war die Herrschaft verpflichtet, den Richter des Vorjahres erneut als Kandidaten aufzustellen. Dementsprechend konnte ein Stadtrichter auch über einen längeren Zeitraum hinweg im Amt bleiben. Für die uns interessierende Zeit konnten 15 Stadtrichter identifiziert werden, darunter wurde jeweils einer in vier bzw. drei verschiedenen Jahren genannt, die Namen von sechs Personen finden sich in jeweils zwei, nicht aufeinander folgenden Jahren. Das bedeutet allerdings nicht, dass die genannten Personen nur in den aufgeführten Jahren das Amt des Richters bekleideten, aus der Zeit nach der Jahrhundertwende ist eine Person bekannt, die über mindestens sechs Jahre als Stadtrichter tätig war. Aus der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts ist nur ein einziges Protokoll einer Ratssitzung erhalten geblieben, mit dessen Hilfe die Details einer'' Richterbzw. Magistratswahl genau nachvollzogen werden können. Am 2. Januar 1807 erhielten neben dem Richter noch insgesamt 60 Personen ein Amt und so kann man davon ausgehen, dass die Wahlen in den anderen Jahren ähnlich abgelaufen sind. Die Personen, die jährlich Anfang Januar in ein Amt gewählt oder in ihrem Amt bestätigt wurden, können in zwei Gruppen eingeteilt werden. Der Stadtrichter, der Notar, der Unternotar, der Stadtkämmerer, der Schatzmeister, der Waisenvater, die Räte, der Kirchenverwalter, der Krankenhausverwalter, der Eintreiber der Marktgebühren, der Steuereintreiber und der Wachmeister gehörten zu den Beamten des Marktfleckens, sie waren in der Regel Stadtbürger, mache von ihnen nahmen eine Vertrauensstellung ein. In die andere Gruppe können die Personen eingereiht werden, die kontinuierlich mit konkreten Aufgaben betraut wurden, sie waren Angestellte der Stadt. Sie wurden meist nur in ihren Ämtern bestätigt. Zu ihnen gehörten unter anderem die Küchenkontrolleure, die eine besonders wichtige Rolle beim Brandschutz spielten, ihr Bezirk war meist eine dicht besiedelte Strasse, und von Zeit zu Zeit kontrollierten sie gemeinsam mit einem der Stadträte alle Schornsteine und Feuerstellen, reichte doch bereits eine kleine Unachtsamkeit, und schon standen die leicht brennbaren Häuser und Nebengebäude in Flammen. Zur Gruppe der städtischen Angestellten können auch die Waldhüter gezählt werden, deren Aufgabe darin bestand, die Ordnung in den städtischen Wäldern aufrecht zu erhalten, sowie die Haiducken, die in den einzelnen Stadtbezirken die Beschlüsse des Stadtrates umsetzten bzw. die Nachtwächter. Die wichtigste Person der Stadtadministration war der Notar. In späteren Zeiten achtete man darauf, dass der Notar ein Jurist war, und mit der ständig wachsenden Zahl der Aufgaben trat bald auch der Unternotar auf, dem zahlreiche Schreiber bei seiner Arbeit halfen. Die städtische Administration wurde in diesen Jahrzehnten Schritt für Schritt professioneller, systematischer und übersichtlicher. Später wurde der Notar nicht mehr jährlich gewählt, er sollte für längere Zeit angestellt sein und wurde bei der Neuwahl der Beamten eher in seinem Amt bestätigt. Damit begann die Trennung des Fachapparats von der politischen Funktion und diese Bemühung weist in die Richtung des Ausbaus der bürgerlichen Verwaltung. Trotz dieser Bemühungen gelang es dem Marktflecken Nagykanizsa nicht, auch nur einen einzigen Notar für längere Zeit zu beschäftigen: entweder gingen sie von allein, oder aber der Magistrat brachte den Notar in eine Situation, in der er gezwungen war, von seinem Amt zurückzutreten. Gerade zu dieser Zeit mag auch der eigentümliche Leitungsstil des Stadtrichters eine besondere Rolle gespielt haben, aber es gab auch Notare, die als Person vom Magistrat abgelehnt wurden. Die Vertretung der Stadtbürger wurde zunächst von einem Gremium, das zunächst aus 60, später dann aus 100 Personen bestand, ausgeübt, dabei waren ihrem Zahlenanteil entsprechend auch die in der Stadt lebenden Nationalitäten, Ungarn, Deutsche und Kroaten, vertreten. Allerdings musste jedes Mitglied dieses Gremiums über die Bürgerrechte der Stadt verfügen. Von 1828 an wählte dieses Gremium den Stadtrichter und die Mitglieder des Magistrats, die dann wiederum den Notar in seinem Amt ernannten oder aber ihn eben entließen. In den Jahren 1827 und 1839 wurden bei der Abgeordnetenversammlung des Burgkomitats, die die Verwaltungskontrolle ausübte, Beschwerden über die Gesetzesverletzungen bei den Neuwahlen der Beamten eingereicht. 1839 war die wirtschaftliche erstarkende jüdische Bevölkerung der Stadt der Ansicht, dass die Zeit reif sei, ihre wirtschaftliche Position in eine politische umzuwandeln und eine Vertretung in der Stadtführung zu erhalten. Obwohl die von der Komitatsversammlung entsandte Kommission die im Zusammenhang mit der Wahl, der Stadtleitung und den Kompetenzbereichen stehenden Fragen klären konnte, waren die Bemühungen der Juden nicht von Erfolg gekrönt, trotz der Unterstützung durch den Vertreter des Grundherren und der Kommission gelang es ihnen nicht, die konsequent ablehnende Haltung der Stadtbürger zu beeinflussen. Im Zusammenhang mit der Arbeit des Stadtrates geht aus dem einzigen erhaltenen Protokoll hervor, 447 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 dass es pro Woche mindestens einen Sitzungstag gab, und gelang es dem Rat nicht, alle für diese Sitzung eingeplanten Angelegenheiten zu besprechen, so wurde die Sitzung am nächsten Tag fortgesetzt. Dabei muss auch beachtet werden, dass die Sitzungen des Magistrats meist erst in den späten Nachmittagsstunden oder am frühen Abend begannen, konnten doch weder die Parteien noch die Ratsmitglieder für eine unbegrenzte Zeit ihren alltäglichen Aufgaben entzogen werden. Der Notar unterbreitete mündlich auf Grund der Eingaben und Anträge (damals als „Bittgesuche" bezeichnet) die einzelnen Fälle und führte auch die Protokolle, mit Ausnahme der Urteile waren diese Protokolle ausgesprochen knapp formuliert. Längere, detaillierte Passagen, aus denen sich die Fälle rekonstruieren lassen, finden sich nur selten. Selbstverständlich befanden sich im damaligen Stadtarchiv die Unterlagen, die zu den jeweiligen Protokollen gehörten, und mit denen sowohl der Notar als auch die Räte arbeiteten, dazu gehörten auch die Ausfertigungen, wenn die Betroffenen der Fälle, über die geurteilt worden war, die Beschlüsse („Beweisbriefe"), Zeugnisse oder Urteile erhielten, mit denen sie sich an das Patrimonialgericht wenden konnten, um dort in zweiter Instanz Einspruch einzulegen. Wurde der Fall von der zweiten Instanz wieder zurück verwiesen, wurde er kurz neu verhandelt. Im Protokoll von 1807 findet sich kein einziges Urteil gegen das Einspruch eingelegt wurde, dass nicht vom Patrimonialgericht bestätigt worden wäre. Ohne jegliche thematische Systematisierung wurden gemeinsam erstaunlich wenige Verwaltungsfälle und ungewöhnlich viele Rechtsfälle verhandelt. Es ist vor allem die Unproportionalität, die überrascht. Nach dem Kontrakt ist das erste Forum der Rechtssprechung in Zivilprozessen der Stadtrat, und das ist charakteristisch für die gesamte Zeit des Feudalismus: Die Trennung zwischen Verwaltung und Gerichtsbarkeit beginnt in der Bach-Periode und die Entwicklung der Organisationen der bürgerlichen Verwaltung und Gerichtsbarkeit teilt sich endgültig. Dabei wird von den Angestellten die notwendige fachliche Qualifikation gefordert. Als eine seiner wichtigsten Aufgaben betrachtete der Magistrat die Behandlung und Ordnung aller im Zusammenhang mit den Märkten stehenden Fälle, stammte doch der größte Teil der Einnahmen aus den Markteinnahmen. Aus der Beschreibung von 1831 wissen wir, dass der Wochenmarkt wöchentlich zweimal, am Mittwoch und am Freitag, stattfand, aber auch an den übrigen Wochentagen blieb der Marktplatz nicht leer, wurden doch dann Lebensmittel und Geflügel verkauft. Auf den Wochemärkten wurden Weizen, Roggen, Mais, Hafer, Buchweizen und Hirse angeboten und an einem gesonderten Ort wurden Schweine verkauft. Die Stellung des Eintreibers der Standgebühren für die Wochenmärkte und den Schweinemarkt war eine Vertrauensstellung, flössen doch dadurch bedeutende Einnahmen in die Stadtkasse, zweimal in der Woche, mittwochs und freitags, kassierten die damit beauftragten Räte besonders hohe Summen. An diesen Vormittagen herrschte lebendiges Treiben auf dem Marktplatz und in dessen Umgebung, waren doch hier nicht nur die Marktfrauen, Krämer und Kaufleute vertreten, sondern auch die Handwerker, die ihre Ware anboten und immer häufiger fanden sich Weinschenken, Garküchen und andere Meister, deren Aufgabe es war, den immer größer werdenden Kreis der Gäste zu versorgen. Sechsmal im Jahr fanden sich aus Anlass des Landesmarktes Menschenmassen im Marktflecken von Süd-Zala ein. Der Einzugsbereich des Marktes von Nagykanizsa war unglaublich groß, über das Gebiet von Südtransdanubien hinaus erstreckte es sich auf einen Teil der Kronländer, sowie auf die Gebiete jenseits der Drau und der Mura. An diesen Tagen kamen zahlreiche Menschen mit riesigen Warenmengen und Vieh in die Stadt, die auf dem Markt ihren Besitzer wechselten. Darüber hinaus fehlte es auch nicht an Tuchwaren, Bekleidungsstücken, Leinen, Seide, Eisen- und Tontöpfen, verschiedensten Gebrauchs- gegenständen, Werkzeugen oder Lederartikeln. Ochsen, Hornvieh, Schweine und Hammel wurden gleich herdenweise auf dem Markt getrieben, dazu Pferde in großer Zahl. Es wurden Honig, Fisch, getrockneter Fisch, Fett, Speck und Tabakwaren, also alle Artikel, die einen Marktwert besaßen, verkauft. Darüber hinaus fanden die Märkte in der Karwoche und an den Montagen vor den zahlreichen Feiertagen statt, wie Lichtmess, Pfingsten, dem Tag der Hl. Jungfrau, dem Theresientag und dem Tag des Hl. Michael. Dann waren die Gasthäuser der Stadt oft schon an den vorhergehenden Wochenenden, manchmal sogar schon früher, gut belegt. Diese riesige Menschenmenge machte die Stadt um einige Standgebühren reicher, und es ist kein Wunder, dass die Stadt beim Abschluss des Kontrakts lieber an anderen Stellen nachgab, nicht aber bei diesen Einnahmen. Die Festlegung der Standgebühren und ein energisches Auftreten gegen die Fahrkünste der Fuhrleute und gegen Spekulanten gehörten zu den tagtäglichen Aufgaben. Der ungeheure Verkehr nahm die Strassen der Stadt außergewöhnlich stark in Anspruch, vor allem im Frühjahr und im Herbst, und vor allem nach starken Regenfällen war der Zustand der Strassen unhaltbar. Im Jahr 1810 erließ der Stadtrat eine Vorschrift, nach der die Hauptverkehrsstrassen mit Ziegeln zu pflastern seien, später wurde auch die Reinigung der Straßengräben und deren Pflasterung, sowie der Bau massiver Steinbrücken vor den Stadttoren angeordnet. Aber trotz der ernsthaften 448 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 Bemühungen des Rates verbesserten sich die Verkehrsbedingungen in Nagykanizsa und Umgebung bis zur Mitte der 40-Jahre nicht wesentlich. Zu den wichtigsten Aufgaben der Stadt gehörte die Verhinderung von Brandschäden, bzw. konnten Brandkatastrophen nicht verhindert werden, die Organisation der Löscharbeiten und Hilfe bei der Beseitigung der Brandschäden. In der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts gab es in Nagykanizsa einige Großbrände. Vergeblich bemühten sich die Brandschutzbeamten, die Gefahr zu bannen, umsonst fertigten sie Berichte an, auf deren Grundlage vorbeugende Maßnahmen ergriffen wurden, der einzige Schutz gegen die Zerstörung der aus leicht brennbarem Material gebauten Häuser und Dächer war es, die Häuserwände und Decken aus anderen Materialien zu bauen und Schornsteine an den schiefergedeckten Häusern anzubringen. Diese Forderung fand sich als angestrebtes Ziel auch später immer wieder Zwar konnten die strohgedeckten Häuser schnell wieder aufgebaut werden, doch das Vermögen der Betroffenen war meist verbrannt und dies brachte die meisten an den Bettelstab. Der Stadtrat erließ im Jahre 1836, nach einer besonders verheerenden Feuersbrunst 1835 die Verordnung über die Löscharbeiten, die 1837 auch in gedruckter Form erschien. Den größten Teil der Belastungen im Zusammenhang mit den Feuerlöscharbeiten trugen die damals am besten organisierten Gruppen, die Zünfte, dabei wurden zahlreiche Zunftmitglieder, Meister, Gesellen und Lehrlinge für die verschiedenen Gebiete der Stadt eingeteilt. Ihnen wurden auch die Einwohner der Stadt zugeordnet, die nicht Mitglieder der Zünfte waren, d. h., die gesamte Bevölkerung der Stadt war unter Strafandrohung dazu verpflichtet, an den Löscharbeiten teilzunehmen. Gleichzeitig wurde ein mindestens ebenso großes Gewicht auf die Vorbeugung gelegt. Es gab Sonderkommissionen, die in der Stadt unterwegs waren und die Bevölkerung aufforderten, besonders brandgefährdete Stellen zu beseitigen und sie erteilten dabei auch gesonderte Aufgaben und Verpflichtungen Unter denen vom Stadtrat behandelten Fällen spielten die Angelegenheiten der das Leben der Stadt besonders bestimmenden Zünfte eine große Rolle, wie z. B. die Anmeldung, die Ansiedlung, der Bürgereid, der Antrag auf Aufnahme in die Zunft, bzw. darüber hinaus die Erledigung der polizeilichen Aufgaben. Dazu gehörten unter anderem die Maßnahmen gegen Schwarzarbeiter und Schwarzhändler. Das geringe Quellenmaterial machte es leider nicht möglich, alle Maßnahmen des Rates im Zusammenhang mit den Institutionen in Nagykanizsa nachzuvollziehen. Es ist sicher, dass es Verfügungen im Zusammenhang mit der Waisenfrage, den Schulen oder der Bezahlung der Lehrer gab, aber diese blieben nur als seltene Erinnerungen erhalten, mit Ausnahme des Krankenhauses, des Hospitals. Sowohl die Grundherrenherrschaft als auch die Stadt erfüllten bestimmte Aufgaben im Bereich des Gesundheitswesens und des Allgemeinwohls, vor allem zu Zeiten von Epidemien. Das Betreiben des Hospitals war seit dem Kontrakt von 1811 Aufgabe der Stadt, und es wurde auch betont, dass das Hospital gleichzeitig zur Unterbringung von Armen und Pflegebedürftigen diente, d. h., dass neben dem Betrieb des Krankenhauses auch die Regelung der Armenfrage zu den Verpflichtungen der Stadt gehörte. Zum Hospital gehörte auch ein Grundstück, theoretisch hätten aus den Einnahmen dieses Grundstücks der Betrieb des 1831 schon über 16 Betten verfügenden Krankenhauses finanziert werden sollen. Neben dem städtischen Krankenhaus und der Pflegeanstalt gab es seit 1800 auch ein Krankenhaus der jüdischen Glaubensgemeinschaft, deren Aufsicht später von der 1843 gegründeten Israelitischen Karitativen Frauenvereinigung übernommen wurde. Seit Ende des 18. Jahrhunderts wohnten immer mehr jüdische Handwerker und Händler in der Stadt, und bald erscheinen auch die Freiberufler auf der Bildfläche. Die erste jüdische Gemeinde hat mit Sicherheit bereits 1782 bestanden. Ihr Alltag ist voller ständiger Konfrontationen, die Stadt möchte ihnen in nichts nachgeben, daher wenden sich die Juden an den Grundherren, um ihn um seinen Schutz zu bitten. Trotzdem steigt die Zahl der Juden kontinuierlich, in den 30-er Jahren bauen sie eine Synagoge, sie betreiben eine Schule und ein Krankenhaus. Ihr wirtschaftliches Gewicht in Nagykanizsa, das durch die landesweit bekannten Märkte immer weiter wächst, steigt schnell, gleichzeitig aber bekommen die Juden überhaupt keineRrolle bei der Leitung der Stadt. Das führt häufig zu Spannungen, vor allem, wenn das wirtschaftliche Interesse der Juden verletzt wird, werden doch damit auch immer ihre Gefühle verletzt. Aber die Stadt widersetzt sich jeder Veränderung: die Juden dürfen nicht nur keine politische Rolle übernehmen, ihnen wird auch das Bürgerrecht verwehrt und damit werden sie stark in ihrer Mobilität eingeschränkt. Die Juden hielten bei der Neuwahl der Beamten im Jahre 1839 die Zeit für reif, einen ihrer Vertreter in den aus 100 Personen bestehenden Stadtrat zu schicken, in dem die Entscheidungen gefällt wurden. Acht Prominente wandten sich in einem Brief an die Komitatsversammlung. Obwohl die Versammlung eine Kommission schickte, die die Eingabe unterstützte, und auch der Vertreter der Domäne sich mit einer von der Kommission ausgearbeiteten Lösung einverstanden erklärte, widersetzte sich die Stadt jedem Versuch und war nicht einmal bereit, den Juden Bürgerrechte zuzuerkennen. Dieses eine Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első felében 449 Dokument verrät viel über das Verhältnis der Einwohner des Marktfleckens und den Juden der Stadt. Auch wenn dieses Verhältnis sich im Alltag nicht immer so extrem zeig te, so war es doch zweifellos bis zum Ende des 19. Jahrhunderts immer latent vorhanden und kein Einzelfall. 450 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 Imre Halász Local Government of Nagykanizsa in the Early 19th Century The chapter on the early 19th-century administration of the town is a direct continuation of the chapter on the administration of the 17th and 18th centuries. An investigation of the town''s administration in the early 19th century is made more difficult by the fact that very few archive sources have survived from the period in question. At the end of World War Two a fire broke out in the town hall of Nagykanizsa, as a result of which virtually every document and record was destroyed in the fire. The hunt for sources - beyond the few surviving fragments - finds the most material primarily in the Zala County Archives, apparently largely limited to the town''s petitions of appeal, and the documents in the archives of the feudal lord''s family (the Batthyány archive). At the beginning of the chapter the relevant figures from the first Hungarian census are given. Nagykanizsa, the largest community in Zala County at that time, was recorded to have 3857 inhabitants - 732 families in 529 homes - to which should be added an additional population of 1634 of Kiskanizsa, part of the area of modern Nagykanizsa today. The resultant population of over 5000 was a substantial size in the urban hierarchy of the day. A description of Nagykanizsa was written in 1831. This is reprinted in its entirety by the author of this chapter, as the survey gives a perfect summary of the buildings and institutes in Nagykanizsa at that time, and goes on to describe the condition of the roads and the economic role of the town, all as seen through contemporary eyes. Thus it yields an indirect picture of what was considered worthy of mention at that time in what was then the largest community in Zala County. In a related annotation the author reprints excerpts from available 19thcentury descriptions of the town and contemporary statistical data. These statistics should be viewed with a critical eye, as some of the figures are only approximately accurate while others are wholly inaccurate, but in any event these are as interesting as the accurate figures, since they reflect the image that was formed of Nagykanizsa in contemporary writings. The essay begins with one of the most important issues, the clarification of the town''s legal status. Nagykanizsa was legally classified as a market town in that era, one of the 24 market towns in Zala County. At the same time, the town council left no stone unturned to reach the highest rank in the urban hierarchy, the rank of free royal city. After an unsuccessful petition in the 18th century, the town tried again in 1836, but again without success, as a result of which it remained a fiefal market town till the end of the period. A market town had to make a contract with its feudal lord, regulating the relationship between town and lord and specifying the nature and degree of revenues which the town could keep. In 1773 Nagykanizsa entered a contract that was extremely unfavorable to the town; this was renegotiated in 1811, resulting in a new contract of 18 sections and 48 paragraphs to regulate the relationship between town and lord. The contract extended to the town''s jurisdiction, administration, power to hear appeals, and other obligations such as the maintenance of a hospital. Issues relating to land, services to be rendered for land, and real estate sales were regulated in great detail. Already a thriving trade center by that time, Nagykanizsa sought primarily to secure freedom for its industry and commerce, for which reason an itemized enumeration of usufructs and emoluments as well as a resolution of issues relating to opening shops, holding markets and other commercial matters were its primary interest. The contract also settled a border dispute between the manor and the town which had dragged on for decades. After discussing the town''s legal status and the negotiation of the fiefal contract, the author clarifies the question of town citizenship: how a person could become a citizen of Nagykanizsa, a status of interest primarily to craftsmen and merchants. The internal organization of the communities was regulated by a 1767 decree by Maria Theresa. Accordingly, three persons were to be nominated to the office of magistrate by the, who then would be elected on the first day of the year by the inhabitants eligible to vote, in the presence of the bailiff. This was strengthened in the 1811 contract, whereby the manor was obliged to list the incumbent magistrate among the candidates. Consequently, it was possible for a magistrate to remain in office for a lengthy period. In the fifty years under discussion here, 15 magistrates can be identified, of whom one held four terms of office, another for three 451 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 terms, and six for two terms each, not always in consecutive years. This does not mean that the appointed individual served the office of magistrate only in the recorded years; f r om the period after the turn of the century one person is known to have served at least six years as town magistrate. Of the town council session in the early 19th century, the minutes of only one have survived, based on which the details of magisterial elections may be followed. On January 2, 1807, a total of 60 persons were elected to one office or another, including town magistrate, and presumably the elections were similar in the other years. The persons annually reelected on New Year''s Day can be classified in two groups based on the function they filled. The town magistrate, notary, deputy notary, town chamberlain, treasurer, public tutor, councilmen, church caretaker, hospital caretaker, market revenues collectors, tax collector and sergeant-at-arms were the market town officials; they generally were citizens of the town, and many of them had confidential duties. The other group consists of individuals who regularly performed specific duties as employees of the town. These were almost reappointed to their office. One example of these was the stove inspectors, who played an important role in fire prevention; they might have a single densely inhabited street for their district, where at regular intervals and in the company of a town councilman they inspected every stove and chimney, as it required but a single moment of inattention for a major fire to break out. Also in the group of town employees were the forest rangers overseeing the town''s woodlands, the heyducks (who enforced the resolutions of the town council in their appointed districts) and the night watchmen. The most important individual in the town administration was the notary. In later times care was taken to see that the notary had studied law, and as his duties increased the office of deputy notary was added; one or more clerks also assisted with the work. The town administration during this period became increasingly professionalized, organized and transparent. Later the notary was elected to terms longer than one year, and new elections served merely to confirm him in his office. Consequently, the bureaucratic apparatus began to separate from political functions, a step in the direction of civil administration. Nevertheless, for a long period no notary in Nagykanizsa succeeded in winning re-election: either they left voluntarily, or the town magistrate created a situation that would force the notary to resign. The magistrate''s particular administrative style occasionally played a role in this, but there were also some notaries whom the magistrate simply happened to dislike personally. Representation of the town''s citizenry was done by an assembly of originally 60 and later 100 councilmen; they provided proportionate representation of the ethnic groups of the town (Hungarians, Germans and Croatians), and every member of the council had to possess the rights of a town citizen. Beginning in 1828 this assembly elected the town magistrate and members of the town court, who in t u r n appointed (or dismissed) the notary. In 1827 and 1839 complaints were lodged to the county assembly, which supervised public administration matters, that the law had been violated during the elections. Then, in 1839 the increasingly wealthy Jewish community in Nagykanizsa believed the time had come to exchange its economic position for political standing and obtain representation in the town government. Although delegations from the county assembly had successfully resolved disputes concerning elections, town leadership and jurisdictional issues, it was unsuccessful with the Jews: despite support from the manorial representative and the county delegation, the town citizenry consistently rejected the Jews'' requests. With regard to the workings of the town council, the single surviving session minutes reveals that the council usually held a session once a week, and if the items on the agenda were not resolved, the session would continue the following day. It should also be noted that the hearings of the town magistrate usually began in the late afternoon or early evening, as neither the litigants nor the councilmen could take unlimited time off from work. The notary announced the cases orally based on petitions and requests (or "beseachments," as they were called at that time) and also kept the minutes - rather tersely, except for the judgments. There were rarely longer detailed entries from which the entire case might be reconstructed today. Of course, the documents pertaining to the given case from which the notary and council worked were once in the town archives. These included an official copy of the resolution, certificate or judgment received by the parties to the case, with which they might t u r n to the manorial court as the next level of appeal. If the decision was overturned here, the case was reheard forthwith. The 1807 council minutes contains no decision which was appealed and overturned by the manorial court. With no prior grouping by theme, they collectively debated a surprisingly small number of civil cases and 452 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 unusually large number of criminal cases. It is primarily the disproportionality that is surprising. According to the contract, the town council had first-degree jurisdiction in matters of civil litigation, as was typical for the entire feudal era: the separation of civil law and criminal law was to begin in the Bach era, and would be finally sundered with the formation of organizations of civil and criminal law demanding appropriate disciplinary training from their employees. One of the most important duties of the town magistrate was the treatment and handling of matters relating to the markets, inasmuch as this was the source of the majority of the town''s income. The 1831 description reveals that the weekly markets were held twice, on Wednesdays and Fridays, but the marketplace was not vacant on the other days, either: foodstuffs and products from the manor could still be purchased. Wheat, rye, corn, oats, buckwheat and millet were sold at the weekly market, as well as pigs in a separate area. The work of the revenue collectors for the weekly market and pig market was a job of trust, inasmuch as the town received substantial income f r om the markets every day, and on Wednesdays and Fridays particularly large sums were collected by its officers. On these mornings the market square and its environs were extremely lively, for in addition to the merchants and traders there were also the craftsmen offering their wares, plus wine stalls, cook stalls and others to serve the growing number of market visitors. Six times a year huge crowds came to Nagykanizsa''s national markets. The sphere of attraction of the Nagykanizsa market was incredibly large, extending to the feudal lord''s inherited estates outside Transdanubia as well as areas across the Drava and Mura Rivers. On these days an enormous mass of goods and livestock arrived and exchanged owners at the Nagykanizsa markets, along with no shortage of fabrics, clothing, canvas, silk, metal- and stoneware, household items, tools, and leather goods. Herds of oxen, cattle, pigs and sheep were driven here, along with large numbers of horses; there was honey, fish, dried fish, lard, bacon, and tobacco - in short, everything that could be sold at market. These markets were on the Mondays before Easter, Candlemas, Pentecost, Marymas, Theresa''s Day and Michaelmas, such that the inns were filled on the preceding weekend and sometimes even before that. These enormous crowds provided extremely large revenues for the town, so it is no wonder that in negotiating the fiefal contract the town was willing to make concessions on other issues but not on market profits. The setting of stall fees, dealing with deliveries and controlling profiteering were practically everyday affairs. The huge traffic took its toll on the streets of the town, creating impossible conditions in the spring and autumn and after heavy rains. In 1810 the council decreed that the main roads should be paved with brick, and later ordered the cleaning and bricking of the ditches as well as the construction of massive brick bridges before the gates. However, despite all the efforts of the town council, road conditions in and around Nagykanizsa made scarcely any noticeable improvement by the mid-1840''s. One of the most important duties of the town council was fire prevention, or if fire could not be prevented, to have it put out and help restore the damages. In the early 19th century Nagykanizsa was frequently ravaged by fire. Stove inspectors strove in vain to avert the danger, issuing numerous reports of the preventative actions they took: the only effective defense would be to stop making houses of incendiary matter and use other materials for the walls and floors, with chimneys installed in tile roofs. While it was true that the house itself could be quickly rebuilt in the age of wattle and thatch, the fire also consumed the other assets in the house, often impoverishing the victims. In 1836, after a particularly severe fire in 1835, the town council passed a fire ordinance which appeared in print in 1837. The ordinance listed duties in extreme detail, over five and a half pages. A large share of the responsibility for fighting fires went to the most organized bodies of the day, the guilds, with several hundred guild members, masters and apprentices assigned various areas of the town. Non-guild inhabitants and people staying in the town were assigned to them, such that every person in the town was obliged to help put out a fire or face punishment. Additionally, at least as much emphasis was placed on fire prevention. Special committees went through the town, calling on its inhabitants to eliminate fire hazards. Of the matters debated by the town council, cases relating to the guilds were especially important, given the dominant role the guilds played in town life; these cases included registration, settlement, civil oath, guild application, and other matters such as measures against unlicensed tradesmen or contraband goods. The lack of sources makes it impossible to know every action taken be the council with regard to its institutes. It surely dealt with orphanage, the school, and payment of teachers, but there is little surviving evidence today, except for the ispital, or hospital. Both the manorial government and the town dealt with matters of 453 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 health care and public health, especially during epidemics. The maintenance of the ispital was the responsibility of the town according to the 1811 contract, stressing that the institution should also provide housing for the elderly and the poor, meaning that the maintenance of the hospital also implied that aiding the poor was the responsibility of the town. A certain area of land also belonged to the ispital, the income from which theoretically should have been enough to support the hospital, which had 16 beds as early as 1831. In addition to the municipal hospital and old folks'' home, a hospital was also established by the Jewish community in 1800, the operation of which was taken over by the Israelite Charity Women''s Union founded in 1843. From the end of the 18th century an increasingly large number of Jewish craftsmen and merchants lived in the town. Their first religious community is known to have existed by 1782. Conflicts were an everyday matter, as the town refused to make concessions, forcing the Jews to turn to the manor for protection. Nevertheless, their numbers steadily grew, and by the 1830''s a synagogue was built, along with a hospital and school. With growth sparked by its nationally renowned markets, the economic influence of the Jews in Nagykanizsa grew rapidly, but at the same time they were given no role in the administration of the town. This often led to tension, as it was injurious to the Jews'' economic interests as well as their sentiments. Still, the town resisted all attempts at change: the Jews were granted no political role, or even citizenship, which severely hampered their mobility. At the 1839 municipal elections the Jews felt the time had come for them to have a representative in the council. A petition signed by eight town worthies was submitted to the county council. Despite the fact that the county sent a delegation which supported the petition, and the manorial representative also approved it, the town community continued to resist, refusing to grant even the right to citizenship. This one document says much of the relationship between the inhabitants of the town and its Jews, which, although it did not always appear as sharply on other occasions, was undeniably far from a solitary instance in the early 19th century. k ï Hermann Robert NAGYKANIZSA TÖRTÉNETE 1848—49-BEN NAGYKANIZSA TÖRTENETE 1848—49-BEN1 Az 1848. márciusi forradalom és az 1849. októberi megtorlás között eltelt 16 hónap alatt Nagykanizsa városa a forradalom és szabadságharc dél- és nyugat- dunántúli eseményeinek talán legfontosabb színhelye volt, s az itt történtek egyben az ország 1848— 49. évi történetét is tükrözik. A pesti forradalom hatására az elsők között volt Kanizsán népgyűlés és véres követválasztás, itt volt a drávai védvonal központja, majd a horvát megszállás után itt zajlott le egy sikeres népfelkelés 1848 őszén. Itt volt 1848. októbertől decemberig a Mura menti magyar csapatok legfontosabb bázisa, majd 1849 januárjában a cs. kir. csapatok elfoglalták a várost, bár a megszállók soha nem érezhették magukat biztonságban. A város vezetősége és népe mindvégig elkerülte azt a megtorlást, amely más, hasonlóan rebellis településeket (Bősárkány, Csorna, Losonc, Mezőcsát, Csongrád, Székesfehérvár) sújtott, s 1849 augusztusában a Kossuth-bankók betiltásakor még kisebbfajta zenebonára is sor került a kanizsai vásárban. Fényes Elek leírása szerint a városnak és a hozzá tartozó Kiskanizsának ekkortájt 9836 lakosa volt; vallási megoszlásukat tekintve a többség katolikus volt, a helyi zsidóság kb. 1500 főt számlált, s csekély számban laktak itt a görögkeleti egyházhoz és a protestáns felekezethez tartozók is.2 Egy 1849. novemberi népesség-összeírás szerint Nagykanizsa lakossága 7270, Kiskanizsáé 3138, összesen 10 408 fő volt. Kiskanizsa lakossága teljes egészében katolikus volt, Nagykanizsán 5130 katolikus, 9 evangélikus, 19 görögkeleti és 2122 zsidó vallású személyt írtak össze. Nagykanizsa lakosságából 4693 fő volt magyar, 405 német, 2122 zsidó és 50 horvát, a kiskanizsai lakosság színmagyar volt.3 I. A FORRADALOM ÉS AZ ÁTALAKULÁS 1. A forradalom fogadtatása A pesti márciusi forradalom, valamint a Kossuthféle március 3-i felirat elfogadásának, illetve Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezésének híre március 19-én érkezett meg a városba. A hírek furcsa módon terjedtek: néhány „úri ember" nemzeti színű kokárdát hordott a kalapján, s amikor az ennek okáról érdeklődők megtudták, miről van szó, a délután folyamán „a város örege-apraja nemzeti rózsát viselt, a boltokban alig győzték a készítését." Délután négy órakor a néptömeg a felső templomhoz vonult nemzetiszín zászlókkal, s a rögtönzött emelvényekről szónokok magyarázták a nemzeti vívmányokat. Az est folyamán az eseményeket „fényes kivilágítással" ünnepelte meg a város, a tömeg éljenezve, zeneszóval járta a várost. A városháza homlokzatán a „Szabadság, egyenlőség, testvériség" felirat díszelgett, az emberek — rangkülönbségre való tekintet nélkül — polgártársnak szólították egymást.4 Másnap, március 20-án a fölső templomban, az elnyert szabadságért Te Deumot tartottak. Előtte a város ágyúival örömlövéseket adtak le, eközben egy mozsár szétrobbant, s egyik darabja agyonütötte Taródy Lászlót, a gimnázium tanulóját. Sokan ezt rossz jelnek tartották, mondván: „No, ha a szabadságnak már az eleje is ilyen véres, hát még ezután milyen lesz." A város fényes temetést rendezett a szerencsétlenül járt fiúnak. Délben a Korona vendéglőben nagy lakomát csaptak.5 Eközben a város elöljárósága sem tétlenkedett. Albanich Flórián városbíró, Babóchay János népszószóló és Tóth Lajos főjegyző „Nagykanizsa 13 ezer lakosának" nevében feliratot fogalmazott az országgyűléshez, illetve a felirat támogatását kérő felszólítást a többi mezővároshoz, majd a két okmány elkészülte után egy rögtönzött népgyűlésen 600 kanizsai polgár írta alá mind a feliratot, mind a felszólítást. Feltehetjük, hogy ez a város valamennyi, politikailag aktív lakosa lehetett, hiszen néhány hét múlva az országgyűlési választások előtt nagyjából ennyi választásra jogosult személyt írtak össze a városban. Nem tudjuk viszont, hogy csak a nagykanizsai lakosok voltak ott és írták alá, vagy a kiskanizsaiak is.6 458 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben A szövegek eredeti kéziratos példányát nem, csupán nyomtatott változatát ismerjük, ezért nem tudjuk, a három tisztviselő közül ki volt a szöveg szerzője. 1845. augusztus 2-ától mindhárman tagjai voltak a Nagy-Kanizsai Takarékpénztár Társaság igazgatóválasztmányának. (A Társaság alapítása összefüggött a zalai védegyleti mozgalommal.)7 Egy 1846—1847. évi kimutatás a zalai nemesség politikai erőviszonyairól mind Babóchayt, mind Tóthot a meggyőződéses ellenzékiek közé sorolta." Albanichról tudjuk, hogy Tóthtal együtt a vukovár- fiumei vasúttársaság részvényesei közé tartozott, Tóth emellett egyike volt Zala megye önkéntes adózóinak is." Feltehető, s ezt 1848—49-es magatartásuk is megerősíti, hogy a liberális ellenzék eszméit vallották. A felirat szövegén egyfelől Kossuth március 3-i feliratának, másfelől a lényegében ezt kivonatoló, de eltérő hangsúlyú pesti 12 pontnak a hatása érződik, s tükröződik a beérkező hírek bizonytalansága is. A felirat Vörösmarty „Szózat"-át idézve közölte: a város tudomására jött „nemzetünk átalakulása, melyért századok óta buzgó imádság epedez százezrek ajakán." Kész tényként kezelte a sajtószabadság kivívását és szentesítését (noha valójában csak a sajtószabadság Helytartótanács általi elismerése történt meg), a közteherviselés elfogadását, a felelős kormány megalapítását, az úrbéri viszonyok tökéletes megszüntetését („így a népnek lesz tulajdon birtoka, melyen verítékes fáradalmainak édes gyümölcseit szabadon élvezheti"), a nemzetőrség létrehozását, a népképviselet bevezetését. Háláját fejezte ki „hazánk apostolainak", azaz a rendi országgyűlés tagjainak, s miután kijelentette, hogy „bennök központosulnak legédesebb reményeink", további 12 pont kivívására szólították fel őket, hogy „így nemzeti erőnket, jólétünket, boldogságunkat, és dicsőségünket örök időre megalapítandják." A 12 pont „óhajai"-nak többsége nem más, mint a pesti 12 pont szó szerinti megismétlése. (A pesti 12 pont megfelelő pontjára zárójelben utalunk) „1. Az évenkénti országgyűlést Budapesten. (3.) 2. Óhajtjuk, hogy a népképviselet törvényének kidolgozása első legyen az országgyűlési teendők közül. (8.) 3. Óhajtunk minden vallás és polgári tekintet nélkül, minden honlakosra nézve törvény előtti egyenlőséget. (4.) 4. Óhajtjuk, hogy az úrbéri viszonyok, ideértve a szerződéses helyeket is, úgy szinte a regálék,10 papi tizedek minél előbb végképp megszüntessenek. (7.) 5. Óhajtunk Nemzeti Bankot. (9.) 6. Óhajtjuk, hogy a katonaság esküdjék az alkotmányra, az idegen katonák küldessenek ki országunkból, katonapolgártársaink pedig adassanak vissza hazánknak. (10.) 7. Óhajtunk esküdtszéket egyenlőség és képviselet alapján. (8.) 8. Óhajtjuk, hogy a politikai statusfoglyok szabadon bocsátassanak. (11.) 9. Óhajtjuk, hogy a papi javak nemzeti javakká fordíttassanak, ezek jövedelmiből a kisebb klérus sorsa javíttassék, a népnevelés előmozdíttassék, és egyéb közhasznú intézetek létesíttessenek. 10. Óhajtjuk, hogy a tanítói szabadság alkotmányos szellemben megállapíttassék. 11. Óhajtjuk, hogy Erdély hazánkkal egyesüljön. (12.) 12. Végre óhajtjuk, hogy a kis lotteriák" eltörültessenek, mint ugyanannyi mételyei a szerény életremények- s munkaszeretetnek." Ha összevetjük a kanizsai és a pesti 12 pontot, kiderül, hogy a pesti 12 pontból a már kivívottnak tekintett sajtószabadságra (1.), a felelős kormányra (2.), a nemzetőrségre (5.) és a közteherviselésre (6.) vonatkozó pontok kimaradtak. Új volt hozzájuk képest a 9., az egyházi javak szekularizációját, a 10., az alkotmányos szellemű tanítói szabadságot, illetve a 12., az osztrák monopóliumként működő szerencsejátékok betiltását követelő pont. A pesti 8. pont kettévált: az ott szereplő „Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján" pontból a nagykanizsai 12 pontban a népképviseleti törvény mielőbbi kidolgozásának igénye, valamint az „esküdtszéket egyenlőség és képviselet alapján" követelése lett.12 Megjegyzendő, hogy a törvény előtti egyenlőség követelésébe beleértették a be nem vett vallásokat követőket, azaz a helyi zsidó lakosságot is." A mezővárosokhoz intézett felhívásban kérték, hogy azok fogjanak kezet „a fejedelem, és törvényhozó- testület iránti rendületlen bizalomban; a jó rend, a béke, az életbátorság, és vagyonbiztosság fenntartásábani buzgó törekvésünkben", s vigyék „minél előbb a trón, s az ország rendei elébe öröms hálaérzelmeiket, és nemzeti boldogságunk- és dicsőségünkre célzó óhajtásaikat." A befejezés megfelelt az általános közhangulatnak: „Éljen a király! Éljen a szabadság! Egyenlőség! Testvériség! Éljen a rend, és a békesség!"14 A felhívás és a felirat megfogalmazása beleillett a törvényhatóságok és települések körében megindult spontán országos mozgalomba, amelynek résztvevői a maguk eszközeivel kívántak támogatást nyújtani a polgári átalakulás minél teljesebbé tételében a rendi országgyűlés tagjainak.15 A nagykanizsai követelések kevésbé voltak egyéniek és önállóak, mint pl. a szomszédos Vas megyében fekvő Szombathelyéi (igaz, ez utóbbit Horváth Boldizsár, a későbbi [1867. február 19-től 1871. június 11-ig] igazságügyi miniszter fogalmazta), ugyanakkor egyénibbek voltak azoknak a településeknek a határozatainál, amelyek megelégedtek a pesti 12 pont egyszerű elfogadásával, esetleg értelmező jellegű kiegészí459 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben tésével. Az úrbéres viszonyok megszüntetésének követelésekor viszont a felirat radikálisabb álláspontot képviselt, mint ahogyan az országgyűlés által végül elfogadott törvényben megtörtént. Ugyanígy radikális követelés volt az egyházi javak szekularizációja is.''6 A felirat és a felhívás nem maradt visszhangtalan. Zalaegerszeg város kisgyűlése április 2-án tűzte napirendre, s egyetlen, a 3. pontot érintő módosítással elfogadta azt. (Ekkor tárgyalták a szombathelyi pontokat is, de a város a nagykanizsaiak feliratához csatlakozott.) Eszerint a törvény előtti egyenlőséget csak a bevett felekezetekre kívánta kiterjeszteni, azaz a zsidókra nem. Ez a két város eltérő társadalmi struktúrájából fakad, abból, hogy a zalaegerszegi céhes iparosok szemben álltak a helyi zsidó kereskedőkkel és iparosokkal (jóllehet, a zalaegerszegi zsidóság a város lakosságának kb. 12,5%-át alkotta, míg a nagykanizsai zsidók aránya 16,5% körül volt.)''7 Csáktornya mezővárosa április 3-án tárgyalta a feliratot, s elhatározta, hogy e tárgyban szintén feliratot intéz az országgyűléshez.18 A kanizsai pontok hatóerejét mutatja, hogy 1848. április közepén Homokkomárom és Szentmiklós községekben „a kanizsai népgyűlés félreértése" miatt külön magyarázatra volt szükség a törvények kihirdetésénél; valószínűleg azt hitték a két község lakosai, hogy minden feudális szolgáltatást eltöröltek." A felirat visszhangjához még azt is hozzá kell tenni, hogy Szolnok mezővárosa március 29-én tárgyalta azt, de végül a pesti Közcsendi Bizottmányhoz való csatlakozását jelentette ki (azaz a pesti 12 pontot tekintette irányadónak). Április 9-én tárgyalta a feliratot Baja mezővárosa, amely ennek alapján fogalmazta meg a nagykanizsainál radikálisabb követeléseit.20 2. Az új rend első hónapjai Zala megye közgyűlése március 30-án tárgyalta Batthyány Lajos, kijelölt miniszterelnök március 23-i körlevelét, amelyben arra utasította a törvényhatóságokat, hogy a nyugalom fenntartása érdekében a közgyűlés útján választandó személyek által hirdessék ki a megyékben az uralkodó által még nem szentesített, a közteherviselésről, valamint a papi tized és az úrbéres szolgáltatások eltörléséről szóló törvénycikkeket. A közgyűlés minden járásba 3-4 tekintélyes birtokost, többnyire táblabírákat küldött ki, s intézkedett egy központi, „az egész megye belbékéjére és csendességére felügyelő" választmány felállításáról is. Ebben három mezővárosi polgár kapott helyet, közülük egy sem volt nagykanizsai.21 Az áprilisi törvények szentesítését követően kezdődött a közigazgatás megváltozott viszonyok szerinti működése. A megye az április 11-én szentesített törvényeket csak április 24-én kapta meg, s a május 8-i közgyűlésen hirdette ki. Az 1848. évi 16. törvénycikk szellemében a közgyűlésre különösebb korlátozás nélkül meghívták a nem nemes községek képviselőit is.22 A gyűlésen mintegy 5000 fő vett részt, s noha Csány László kormánybiztos elővigyázatból a rendelkezésére álló katonaság egy részét a város közelében helyezte el, „a szigorún fenntartott béke és csend egy percig sem igényiette" a beavatkozást.23 A gyűlésre Nagykanizsa város 132, Kiskanizsa 200 polgárát küldte, s szónokuk kijelentette, „Kanizsa városnak 13 000 szabad polgárjai Zala megye nemessége eránt méltánylás, becsülés- és hálaérzéssel viseltetnek", mert „a megye nemessége ősi jogai nagylelkű feláldozásával évek óta férfiasan küzdött a népnek az alkotmány sáncaiba minél elébbi bevételéért."24 Elfogadták a megye választókerületekre történő felosztását, és előzetes központi választmányi javaslat alapján a bizottságokat, amelyeket részint „az új törvényeknek a nép közti kihirdetésére", részint a választásra jogosultak összeírására, részint az eddigi közgyűlés feladatainak ellátására küldtek ki. Úgy tűnik azonban, hogy ezúttal csak a közgyűlés feladatait ellátó, mintegy 1000 főnyi állandó bizottmány megválasztására került sor, s ennek lett feladata az említett többi, kisebb létszámú választmány megválasztása.25 Május 9- én, az állandó bizottmány első ülésén határoztak a választások lebonyolítását végző középponti választmányról is, amelynek 200-nál is több tagja volt. Ezen a napon választották meg az elhunyt Kerkápoly István helyére Csillagh Alajost alispánnak, s ezen a napon döntöttek arról, hogy a megszűnt úriszékek helyett a megye mind a hat járásában kerületi törvényszékeket állítanak fel. A kapornaki járás kerületi törvényszéke Nagykanizsán volt.26 A jobbágyfelszabadítás módja elleni tiltakozás egyik megnyilvánulási formájaként április 22-én, nagyszombaton Nagykanizsán „nyolc helyen a korcsmacégért kiütötték, húst mértek, 10 krajcáron fontját, ekképpen az urasági jussban tettleg foglalással éltek", azaz a törvények által el nem törölt, urasági jogként megmaradt királyi kisebb haszonvételeket nem tartották tiszteletben. A cégérütők egyike meglátta az éppen arra tartó Chernel Ignácot, a Batthyány-uradalom ügyészét, s „teremtésemet, fiskálisos lelkemet toroktátva káromolta, agyonveréssel fenyegetett." Többek között emiatt is sürgette Csillagh Lajos másodalispán Csány Lászlót, a Vas, Zala, Veszprém és Sopron megyékbe, valamint a területükön lévő szabad királyi városokba a parasztmozgalmak és antiszemita mozgalmak megfékezésére kiküldött egyik kormánybiztost, hogy mielőbb siessen a megyébe.27 460 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Csány és társa, Széli József, április 26-án még Szombathelyről írtak jelentést a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmánynak (MOIB), 29-én Csány már azt jelentette Szemere Bertalan belügyminiszternek, hogy a Zala megyei Kollátszegen kitört „erőszakos zavarok"-nak katonai erő felvonultatásával véget vetett. Május l-jén személyesen kíván részt venni a Vas megyei közgyűlésen, majd pedig egy rövid pesti utazás után vissza akar térni Zalába, hogy a május 8-i megyegyűlésen személyesen vegyen részt, ami után reménye szerint Zala megyei kiküldetését bevégzettnek tekintheti. Jelentése szerint a rendelkezésére álló katonaságot azokban a községekben helyezte el, „melyekben a mutatkozó jelenetekből tartani lehet a zavaroknak felmerülésétől." 28 Miután azonban ezek között nem említette Nagykanizsát, feltehető, hogy az április 22-i eset egyszeri kihágás volt, s azt nem követte újabb, aggodalomra okot adó megmozdulás.29 A Pesti Hírlap nagykanizsai levelezője még május közepén is arról tudósított, hogy a népben még mindig számos kétség él, „nem tudja valódilag, mit nyert légyen az új alkotmány által; örökké kérdésekkel ostromol bennünket; orosz, illír, szerb seregek megtámadásáról tudakozódnak stb."30 Noha a megyében a parasztmozgalmak a továbbiakban sem szűntek meg (igaz, főleg a muraközi falvakra koncentrálódtak), Nagykanizsa és környéke a továbbiakban inkább nyugalmával tűnt ki.31 Egyedül augusztus végéről van adatunk arról, hogy Nagy- és Kiskanizsán „több uradalmi lakosok" a Batthyány Fülöp herceget megillető bormérésijogot „a tulajdon szent jogának minden kímélése nélkül" vakmerően bitorolják, s a bormérést majdnem nyilvánosan űzik.32 A képviselőválasztáson kívül újabb izgalmat csak a július 4-ére kitűzött városi tisztújítás jelentett. Az 1848:24. törvénycikk a szabad királyi városokon kívül a szepesi XVI városban, valamint az első bírósági hatósággal ellátott, rendezett tanáccsal bíró városokban is elrendelte a tisztújítást. A városokat nagyságuk alapján három (kis-, közép- és nagyvárosok) kategóriába sorolta. Nagy- és Kiskanizsa a maga valamivel több, mint 10000 lakosával a kisvárosok közé tartozott. E tisztújításon a kisvárosokban választóként mindazok a legalább húsz éves, sem atyai, sem gazdai, sem gyámi hatalom alatt nem álló, büntetlen előéletű, a törvényesen bevett vallások valamelyikéhez tartozó férfiak vehettek részt, akik 300 forint értékű házzal vagy földdel rendelkeztek; azok a kézművesek, kereskedők és gyárosok, akik egy év óta állandó lakosként saját műhellyel, kereskedési teleppel vagy gyárral bírtak, s kézművesként legalább egy segéddel dolgoztak; akik két év óta állandó lakosként évi 200 ezüst forint jövedelmet tudtak kimutatni; az értelmiségiek, ha az adott településen egy év óta állandó lakosként 40 forint házbért fizettek; végül azok, akik az adott településen már korábban is városi polgárok voltak. Miután azonban ez arra az időszakra esett, amikor a Dráva-vonal vidékére mozgósították a városi nemzetőrség egy részét is, a nemzetőrök egy része június 30-án arra kérte Csány László kormánybiztost, halasztassa el a tisztújítást mindaddig, amíg a nemzetőrök a Dráva mellékéről vissza nem térnek.33 Miután az iratokban nincs nyoma annak, hogy a tisztújításra sor került volna, valószínűsíthető, hogy az valóban el is maradt. 3. A nagykanizsai zsidóság 1848-ban34 1848 március—áprilisában az ország több, dunántúli és felvidéki területén antiszemita megmozdulásokra került sor. E tekintetben Zala megye sem maradt egészen érintetlen. Március 25—26-án Keszthelyen vált feszültté a helyzet, de Bogyay József járási főbíró energikus fellépése megakadályozta a zavargásokat.35 Némi elégedetlenség Zalaegerszegen, illetve Szentgróton is mutatkozott.36 Nagy- és Kiskanizsán nem fajultak idáig az események, de a nemzetőrség szervezésénél megnyilvánult a helyi lakosság egy részének ellenszenve. (Március 21-én egy asztaloslegény „részeg fővel" több műhelyben arra biztatta legénytársait, hogy délután 5 órakor jelenjenek meg a helyi sörházban, „hol a zsidóknak a városbul leendő kipusztításárul leend a tanácskozás", de a bujtogatót letartóztatták, s kéthavi fogság után némi pénzbüntetés ellenében elengedték.)37 Az április 17-i kanizsai vásár előtt Csillagh Lajos másodalispán ugyan aggódott amiatt, hogy a nagy néptömeg okot adhat a zavargásra, de bízott Sümeghy Ferencnek, a kapornaki járás főszolgabírójának erélyességében.38 Chernel Ignác pedig arról számolt be testvérének, Chernel Eleknek, hogy a városban ugyan minden nyugodt, de „suttognak (...) a zsidók ellen", s ő tart a nagypéntektől (április 21. napjától).39 Ugyanakkor tudjuk, hogy amikor a városi hatóság küldöttségeket nevezett ki a nemzetőrök összeírására, a küldöttségek tagjai nyílt tanácskozást tartottak, s anélkül, hogy a városi hatóság utasítása kötelezte volna őket a zsidóknak a nemzetőrségből való kihagyására, „egy testre nézve tekintélyes egyénnek izgató szavai, támogatva egy rövidlátó, vagy éppen nem is látó egyén ferde magyarázásával, azon határozatot szülék, hogy a zsidókat, kik velünk egy tálból nem esznek, és kik a törvényben különösen meg sem említtetnek," a nemzetőrségbe már csak azért sem írják be, „mert irányukban a nép ellenszenve mutatkozik." A küldöttségek ebben a szellemben kezdték meg a nemzetőrök összeírását, ám a számítás nem vált be, mert ezek után az a szóbeszéd terjedt el, hogy a zsidókat azért nem írták össze nemzetőrként, mert megvesztegették az 461 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben urakat, s a nemzetőrnek beírtak egy része azt hangoztatta, „mi nem szolgálunk, mert a zsidók helyett, kik összeírva nincsenek, szolgálatot tenni nem akarunk." Jellemző tény, hogy a határozat egyik kezdeményezője meg sem jelent az összeírások alkalmával, mert nem akarta kockáztatni népszerűségét. A történtek miatt „a kanizsai már eddig is szabadelvű intelligencia és polgárság nagyobb része" nevében „Többen" nyilatkozatot tettek közzé a Pesti Hírlapban, amelyben kijelentették, hogy nincs kifogásuk a zsidóknak a nemzetőrök közé történő beírása ellen.40 A zsidóellenes megmozdulások miatt Szemere Bertalan belügyminiszter május 13-án elrendelte az országban lakó zsidó vallású lakosság összeírását azzal, hogy az összeírásban tüntessék fel, hogy az illetőnek van-e letelepedési engedélye, s ha nincs, elegendő határidőt szabjanak számára annak beszerzésére, s a belügyminisztérium a felküldött öszszeírások alapján fogja kiadni „az izraeliták honlakossága iránti rendelet"-ét.41 A Zala Megyei Állandó Bizottmány május 22-én tárgyalta a rendeletet, s az összeírás végrehajtásával a járási fő- és alszolgabírákat bízta meg. Az összeírás június folyamán mindenütt megtörtént, s július elején a szolgabírák felterjesztették azt az állandó bizottmányhoz. (Megjegyzendő, hogy ezzel egy időben a Pesti Hirlap nagykanizsai levelezője elégedetten számolt be arról, hogy „a nép a pozsonyi kebelrázó események [azaz az ottani antiszemita pogrom] után sem tért el pillanatig is a jog s emberiség teréről.")42 A nagykanizsai zsidók összeírásából kiderül, hogy 1848-ban összesen 1688 zsidó vallású lakosa volt a városnak. Közülük 1623 fő a városban élt, 45 fő máshol tartózkodott, de ők mindannyian nagykanizsai születésűek lévén, az 1840. évi 29. törvénycikk értelmében honosnak voltak tekintendők. Az 1688 fő közül 876 volt férfi és 792 nő; 1350 fő (82%) született a városban, 302 (18%) bevándorolt volt. Közülük 62 volt Zala megyei, 202 fő jött az ország más területeiről s 38 külföldről (Csehország, Horvátország, Morvaország, Németország, Szilézia, Franciaország, Bajorország). A városban születettek mindegyike rendelkezett letelepedési engedéllyel, a bevándoroltak közül 43 fő nem, így ők nem tudták igazolni honosságukat, elvileg kiutasíthatók voltak. Az összeírás 423 esetben tüntetett fel valamilyen foglalkozást. Igen magas volt a diákok száma (53 fő), 13 volt inas, önálló kereső pedig 357 fő. Közülük 118-an letelepültek, vagy vándorkereskedőként keresték kenyerüket. Hárman dolgoztak vendéglősként vagy fogadósként, 95 fő űzött különböző mesterséget, közülük a legtöbben a szabók voltak (35 fő), de az iparűzők között volt festő, üveges, szűcs, foltozó, irhás, mészáros, sapkakészítő, asztalos, pék, varga, pipás, szakácsnő, bádogos, borbély, halász, könyvkötő, molnár, rézműves, szappanos, varrónő. 11 fő dolgozott tanítóként, de a zsidó értelmiséghez 8 zenész, 6 orvos, 2 rabbi, 2 metsző, 2 kántor, l - l jegyző, segédírnok és mérnök is tartozott. Amikor 1849. október 14-én ismét összeírták — immáron a cs. kir. hatóságok rendeletére — a város zsidó lakosságát, az összeírás 235-tel kevesebb személyt, s 27-tel kevesebb önálló háztartást tüntetett fel. Ennek okait egyelőre csak találgatni tudjuk; elképzelhető, hogy a második összeírás nem terjedt ki a nem helyben lakókra, s nyilván a honvédseregben szolgált személyek mindegyike sem szerepel az összeírásban.43 Tény, hogy a helybéli zsidóság alaposan kivette a részét a forradalom, majd a szabadságharc szolgálatából. Mind a magyar, mind az osztrák és horvát források kiemelik a zsidók szerepét a honvédelmi erőfeszítésekben. Jellemző tény, hogy amikor a Kossuth Hírlapjában Roth Hermann arra szólította fel zsidó hitsorsosait, hogy szellemileg és anyagilag támogassák a kivívott szabadságot, egy nagykanizsai zsidó lakos felháborodottan tiltakozott, hogy a felszólításból úgy tűnik, mintha a magyarhoni zsidók eddig mit sem tettek volna. Hivatkozott a honvédseregben szolgáló több mint ezer zsidóra, a nemzetőrként szolgálókra, az anyagi áldozatot hozókra. „Ha Róth úrt maga jó és buzgó hazafi, jöjjön hozzánk, és őrködjék velünk a Dráva-parton, vagy tegyen akármi egyebet, mi által megmutathatja, hogy ő magyar is, zsidó is, mutassa meg mindkettőt, de bátran, férfiasan. Ne alacsonyítsa a magyart gyáva hízelkedés által, s ne bántsa a zsidót nem érdemlett gyanúsításával."44 4. A nagykanizsai nemzetőrség 1848- ban45 A nemzetőrség megszervezése, hasonlóan az országban történtekhez, még a törvények szentesítése előtt, spontán módon kezdődött meg Zala megyében is. Nagykanizsán eleinte a piacon és a felső templom mellett tartottak gyakorlatokat, s a kiképzéshez Nagy- és Kiskanizsán 2-2 oktatót alkalmaztak. 46 Csillagh Lajos alispán jelentése szerint április elején Zalaegerszegen 400, Nagykanizsán 600, Keszthelyen 400 főnyi nemzetőrség állt fel. A nemzetőrök fegyverzete meglehetősen vegyes volt, a jelentés szerint „tulajdon puskájokkal vagy fejszéjekkel" teljesítettek szolgálatot. Problémát jelentett, hogy a nép egy része azt hitte, az úrbéri szolgáltatás elengedéséért cserébe újabb adófizetésre és katonáskodásra lesz kötelezve, azaz a nemzetőri szolgálatban a katonáskodás bújtatott formáját látta, a nemesség egy része pedig a közteherviselés bevezetése által elveszített adómentessége miatt megsértődve, 462 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben nem akart nemzetőrként szolgálni.47 Ehhez képest április 7-én Albanich városbíró azt jelentette a bizottmánynak, hogy a város nemzetőrségének létszáma jelenleg 300 fő, s magyarázatként hozzátette, hogy „a nemzeti őrsereg felállítása eránt a köznép között elterjedt különbféle hírek miatt jelenleg nagy idegenkedés tapasztaltatik."48 Április közepén egy nagykanizsai levél szerint a nemzetőrség potenciális (vagyis a törvény bevezetése esetén kiállítható) létszáma 800 fő körül volt. Ugyanakkor a nemzetőrség tagjai nem akarták befogadni a helyi zsidókat, „holott örömest fellépnének ők is."49 Magára az összeírásra április 15-e előtt került sor, de az összeírást végző küldöttségek tagjai úgy határoztak, hogy a zsidókat nem veszik be a nemzetőrségbe; ez nemhogy csillapította volna, inkább erősítette a zsidókkal szembeni ellenszenvet. 50 A kiskanizsaiak állítólag „úgy nyilatkoztak, hogy mindaddig nem fognak fölállani [azaz nem vállalnak nemzetőri szolgálatot — H. R.], valameddig Kanizsábul minden zsidó ki nem takarodik s meg nem keresztelkedik..."51 Elképzelhető azonban, hogy mindez inkább csak kifogás volt, azaz a kiskanizsaiak nem akartak nemzetőrök lenni, s ehhez valamilyen indokot kerestek.52 Nem tudjuk, hogy ez az ellenkezés meddig tartott, tény azonban, hogy június végén már zsidók is szolgáltak a kanizsai nemzetőrségben. 53 Az áprilisi törvények közül a 22. törvénycikk szabályozta a nemzetőrség szervezetét, kötelességeit és a nemzetőrök jogait. A 35 §-ból álló törvény azokat a 20 és 50 év közötti férfiakat kötelezte nemzetőri szolgálatra, akik városokban vagy rendezett tanáccsal ellátott községekben 200 forint értékű házzal vagy földdel, egyéb községekben fél jobbágytelekkel vagy ennek megfelelő nagyságú földterülettel rendelkeztek; illetve azokat, akiknek évi 100 pengő forint tiszta jövedelmük volt. Mindez azért érdekes, mert a népképviseleti választásokon azok vehettek részt, akik városokban vagy rendezett tanáccsal ellátott községekben 300 forint értékű házzal vagy földdel, egyéb községekben egynegyed jobbágytelekkel vagy ennek megfelelő nagyságú földterülettel, illetve 100 forint évi tiszta jövedelemmel rendelkeztek. A törvényhozók tehát a nemzetőri cenzus megállapításánál aggályosabbak voltak, mint a szavazati jog esetében, mert falun az előbbi fél, az utóbbi esetében csak negyed telek birtokát írta elő; ugyanakkor az is megállapítható, hogy a nemzetőrség intézménye a városokban szélesebb, vidéken szűkebb bázison nyugodott. Ennek többek között az volt a célja, hogy megakadályozzák a nemzetiségi lakosság túlzott beáramlását a nemzetőrségbe. A nemzetőrségbe olyan, a vagyoni kvalifikációt el nem érő személyeket is fel lehetett venni, akik „érdekeltek az alkotmányos rend fenntartásában." A törvény részletesen intézkedett a nemzetőrök összeírásáról. A nemzetőrök szabadon választhattak a gyalogos és lovas szolgálat között, de aki nem vállalt lovas szolgálatot, annak gyalogosan kellett szolgálatot teljesítenie. A Zala Megyei Állandó Bizottmány május 10-én tárgyalta Batthyány Lajos miniszterelnök április 21-én kelt utasítását arról, hogy ahol a nép körében a nemzetőri összeírással szemben ellenszenv mutatkoznék, ott halasszák el azt, s csak olyan helyeken fegyverezzék fel a népet, ahol ez nem fenyegeti a közbiztonságot. A megye ebben az értelemben utasította a fő- és alszolgabírákat.54 A nagykanizsai nemzetőrség június 23-án öt századból állt; ebből Kiskanizsán két század volt,55 századosaik közül ötnek ismerjük a nevét: Wlasits Antal, Plánder Ferenc, Babochay János, Martinkovich Károly, Brunner József. Az 1. és 2. század tisztikara megközelítő pontossággal rekonstruálható; az ott szolgálókon kívül még a táblázatban szereplő személyekről vannak adataink.56 Júniusban a nemzetőrség mozgósítása okozott némi izgalmat. A megye Állandó Bizottmánya június 17-én határozott arról, hogy a Dráva-vonal védelmére összesen 6000 nemzetőrét mozgósítja.57 A megye a nagyobb felszültségek elkerülése végett 1.század 2.század 3.század (Kiskanizsai) század (Kiskanizsai) század Ismeretlen beosztású tisztek Babochay János százados Martinkovich Károly százados Brunner József százados Wlasits Antal százados Plánder Ferenc százados Davidovits György főhadnagy Horváth János főhadnagy Sanveber József főhadnagy Kiss Mihály hadnagy Burány János hadnagy Szép Károly hadnagy Horváth István hadnagy Farkas János hadnagy Major József hadnagy Pressburger Jakab orvos Háry István hadnagy 463 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben szerette volna, ha a kiállítás önként jelentkezőkből történik. Ez nehezen ment, a megye egyes vidékein katonaságot kellett kirendelni, hogy a kellő számú nemzetőrt ki lehessen állítani. Június 21-én Csány László, a Dráva-vonal kormánybiztosa is felszólította a településeket nemzetőreik mielőbbi mozgósítására, majd a lakosság egy részének húzódozása miatt június 27-én tanácskozásra hívta Nagykanizsára a megye tisztviselőit.58 Június 23-án Albanich Flórián városbíró összehívta a nagy- és kiskanizsai nemzetőrség századait. A nagykanizsaiak közül számosan, a kiskanizsaiak közül alig harmincan jelentek meg. A gyűlésen felolvasták Csány rendeletét és az Állandó Bizottmánynak a kiállítás módjáról szóló határozatát, majd Tóth Lajos jegyző fejtegette, milyen szép dolog lenne, ha a kanizsai nemzetőrök önkénteseket küldenének a Drávához, de hangsúlyozta azt is, hogy ha a kívánt szám önkéntesekből nem kerülne ki, „kénszerítő erő fog használtatni." Végül közölte, hogy ő maga elsőként jelentkezik az önkéntesek közé. Felszólítására még önként jelentkezett 42 fő, köztük Albanich városbíró és Babochay János népszószóló. Végül hosszú tanácskozás után úgy határoztak, hogy mind az öt század 43-43 főt állít ki sorshúzás útján, de ők is csak akkor vonulnak be, ha szolgálatuk pontos időtartamát előre közlik velük. A kiskanizsaiak még ezt sem vállalták. Albanich június 25-ére ismét összehívta a nemzetőröket abban a reményben, hogy a meghatározott időben legalább 300 főnyi kanizsai nemzetőrrel jelenhet meg a kijelölt helyen.5" Némi bonyodalmat okozott a tisztválasztás is. A 43 nagykanizsai önkéntes egyike, Blau Jakab nagykanizsai zsidó lakos bort és gabonát ígérve elérte, hogy a Wlasits Antal százados századába tartozó legénység egy része főhadnaggyá válassza testvérét, Blau Pált, majd a másik kiskanizsai század parancsnokától, Plánder Ferenc századostól erről írást is kicsikartak. A dolog szabálytalan volt, mert mindegyik század tagjai csak maguk választhatták tisztjeiket, azaz másik század parancsnokának ebbe semmilyen beleszólása nem lehetett. Amikor a történtekről a nagykanizsai nemzetőrség 10 tisztje, köztük két századparancsnok értesült, nyilatkozatban jelentette ki, hogy ha a választás érvényben marad, ők maguk készek tiszti rangjukról lemondani. Kérték emellett Csány László kormánybiztost, semmisítse meg a törvénytelen választást, s bízza az új tisztválasztást Wlasits századára.60 A kiindulással kapcsolatos problémákat a június 23-i nemzetőrségi gyűlés is jelezte. Közvetlenül a kiindulás előtt néhányan arról szóló orvosi bizonyítványt nyújtottak be, hogy betegségük lehetetlenné teszi tábori szolgálatukat.61 Július 9-én három nagykanizsai magántanító kérte felmentését. Kérésüket azzal indokolták, hogy mivel napi munkájukkal keresik kenyerüket, helyi őrszolgálatban vesznek csak részt. Egyébként a helyi elöljáróság a nyilvános tanintézetek tanítóit mind a helyi, mind a tábori szolgálat alól felmentette, de a magántanítókkal kapcsolatban nem hozott ilyen rendelkezést. (Egyikük később a városhoz is hasonló kéréssel fordult.) 62 A kapornaki járás kb. 1200 nemzetőre július 6-án érkezett Nagykanizsára, s mind Csány, mind Ottinger lelkesítő beszédet tartott nekik. Csány jelentéséből tudjuk azt is, hogy többségük fegyvertelen volt (ti. nem volt lőfegyvere). Csány július 7-én lelkes hangon írta Kossuthnak, hogy „holnap már az egész zalai őrsereg is föl leend állítva, nagyobb számmal jelent meg az a kívántnál, így meg lőn cáfolva külés belellenségeinknek hirdetése, miszerint népünket vérengzés nélkül kimozdítani nem lehet — férfias nyugalmas bevonulásuk Kanizsára mindenekben méltó csudálkozást gerjeszte."63 Július 8-án hajnalban a tapolcai, délben a szántói járás nemzetőrsége, délután 2 órakor Batthyány Károly gróf 300 nemzetőre vonult át a városon, s Csány „hazafias beszéddel" lelkesítette őket.64 A Zala megyei járások kirendelt nemzetőrsége július 7—10. között foglalta el helyét a Muraközben, Ráckanizsa—Muraszerdahely—Kottori vonalán, a Murán innen pedig Letenye és Lendva volt a központ. A kapornaki járás nemzetőrei Hodosánban, Gárdinovecen, Domásinecen és Belicán állomásoztak, 65 s a zászlóalj parancsnoka mindhárom váltás alkalmával Inkey Kázmér százados volt. Július közepén a megye összesen 6385 nemzetőre állomásozott a Dráva-vonalon. A Kapornaki járás nemzetőrei ekkor Kisesztregnán, Kapitótszentmártonban, Erdősfán, Bajcson, Fityeházán, Kollátszegen és Kapikeresztúron látták el szolgálatukat.66 A hónap végén a 2. és 4. század Murakeresztúron, illetve Kollátszegen teljesített szolgálatot.67 Azt nem tudjuk, hogy a Nagykanizsáról kiindított századok pontosan hol voltak, mert a fennmaradt iratokban szereplő századosok egyike sem volt nagy- vagy kiskanizsai illetőségű. Az első váltásra augusztus 6-a és 9-e között, a másodikra szeptember 6-a körül került sor.68 Csány a költségek kímélése végett6'' második váltásra már csak 5806 nemzetőr kimozdítását kérte. A harmadik váltásnál komoly gondot okozott a kormány újabb rendelete, amely a nemzetőrség eddigi mozgósításával nyert erőt pótló önkéntes mozgó nemzetőrség szervezéséről szólt, mert a megyék egy része ezt úgy értelmezte, hogy az újabb váltást már nem kell végrehajtania, hanem az önkéntesek toborzásával kell foglalkoznia. Csány nyomatékosan fel is hívta a Zala megyei Állandó Bizottmány figyelmét arra, hogy a harmadik váltásnak is meg kell történnie, s ezzel párhuzamosan kell elkezdeni az önkéntesek toborzását.70 464 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Augusztus folyamán a zászlóalj törzsállomáshelye Belicán volt, szeptember 11-én, a horvát betörés napján Tótszerdahelyen állomásozott.71 A zászlóalj ekkor Csány utasítására, más nemzetőri alakulatokkal együtt hazavonult. Csány a megyét arra szólította fel, hogy inkább önkénteseket állítson.72 A nagykanizsai nemzetőrség ekkor 750 főből állott, 72 régi típusú lőfegyverrel és 678 kaszával felfegyverezve. Ezeket a fegyvereket szeptember 11-e és 13-a között, a magyar hadsereg visszavonulásakor Csány László kormánybiztos beszedette és magával vitte, s a nemzetőrség a továbbiakban fapuskákkal gyakorlatozott. így a horvát megszálló csapatok hiába akarták, nem tudták lefegyverezni a nemzetőrséget. 73 Ugyanakkor a lefegyverzés nem lehetett tökéletes, hiszen tudjuk, hogy a kiskanizsai nemzetőrség részt vett a horvát megszállók elleni október 3—4-i harcokban. A Muraköz elfoglalása után Perczel Mór vezérőrnagy egy-két század önként vállalkozó kanizsai nemzetőr két hetes szolgálatra Csáktornyára küldését kérte, majd elrendelte, hogy az egyik század a letenyei Mura-hidat őrizze, a másik a muraközi összecsapásokban elfogott 700 horvátot kísérje Nagykanizsára, és onnan tovább. A letenyei hídnál mindkét oldalon két-két személynek kellett őrt állnia, s tekintettel a híd ideiglenes mivoltára, szekeret nem engedhettek át.74 Hegedűs József, a Kossuth Hírlapja zalai tudósítója szerint „a kanizsai n[emzetjőrség kétharmada őrzi a letenyei hidat, ez szállítja a foglyokat Egerszegig, s általában szolgálattal úgy van terhelve, mintha körülte 8 mértföldig nem volna nemzetőr, s napi díjt soha nem kap."75 A nemzetőrség fokozott igénybevétele miatt a városi rend fenntartására „nem nemzetőr becsületes lakosokból" álló őrséget szerveztek.76 A tábori (többnyire őr-) szolgálat ellátásával azonban a későbbiekben gondok voltak. Perczel ugyanis elrendelte, hogy a nagykanizsai nemzetőrség a letenyei Mura-hídnál ötnapos váltásokban teljesítsen őrszolgálatot, s néhányan ismét orvosi bizonyítvánnyal kerülték el a megerőltető szolgálatot.77 November 6-án a 3. nemzetőrszázadból 96 fő nem jelent meg a letenyei hídnál.78 November 13-án a 2. század parancsnoksága a fegyelmi választmányi ülésen hét tisztest és közvitézt azért ítélt pénzbüntetésre, mert az őrszolgálat idején a faluban mulattak, 64 tisztest és közvitézt pedig azért, mert meg sem jelentek Letenyén, hanem Nagykanizsán maradtak.79 November 20-án Perczel elrendelte, hogy tekintettel az országban mutatkozó fegyverhiányra, a kanizsai nemzetőrség is adja át minden „köz álladalmi" fegyverét, hogy azokat az alakuló reguláris honvédzászlóaljak felfegyverzésére lehessen fordítani. 80 A kanizsai nemzetőrség további szerepéről nincsenek adataink, valószínűleg egészen január közepéig, a cs. kir. megszállásig ellátta feladatát. 5. A képviselőválasztás és a képviselő81 A város és környéke életében a következő nagyobb izgalmat (a szó szoros értelmében vett felfordulást) a júniusi képviselőválasztás okozta. Az 1848. évi V. törvénycikk értelmében a Pesten tartandó legközelebbi országgyűlésre az egész országban népképviseleti alapon kellett választásokat tartani. A törvény meghagyta eddigi választójoguk birtokában mindazokat, akik ezzel eddig rendelkeztek, tehát mindazokat, akik 1848 előtt a megyékben és a szabad kerületekben részt vettek a követek választásában. Aktív választójoggal ruházta fel mindazokat a legalább húsz éves, sem atyai, sem gazdai, sem gyámi hatalom alatt nem álló, büntetlen előéletű, a törvényesen bevett vallások valamelyikéhez tartozó férfiakat, akik a szabad királyi városokban vagy rendezett tanáccsal ellátott községekben 300 forint értékű házzal vagy földdel, egyéb községekben egynegyed jobbágytelekkel vagy ehhez hasonló nagyságú birtokkal rendelkeztek; továbbá azokat a kézműveseket, kereskedőket és gyárosokat, akik állandó lakosként saját műhellyel, kereskedési teleppel vagy gyárral bírtak, s kézművesként legalább egy segéddel dolgoztak; azokat, akik saját földbirtokukból vagy tőkéjükből évi 100 ezüst forintjövedelmet tudtak kimutatni; vagyoni cenzus nélkül az értelmiségieket, ha az adott településen állandó lakásuk volt; végül azokat, akik az adott településen már korábban is városi polgárok voltak. A választhatóság feltétele az volt, hogy az illető betöltse 24. életévét, s „a törvény azon rendeletének, miszerint törvényhozási nyelv egyedül a magyar, megfelelni képes", azaz tud magyarul. A törvény a szűkebb értelemben vett, Erdély nélküli Magyarország területén 377, Erdély területén 69 képviselő választását rendelte el. Zala megye összesen 9 képviselőt küldhetett, s érdekes módon a törvény pontosan meghatározta, hogy az egyik választókerület főhelye Nagykanizsa legyen. (A választókerület központjának kijelölése más megyék esetében többnyire csak akkor fordult elő, ha szabad királyi városokról vagy más módon önálló jogállású városokról volt szó.) A törvények szentesítése után — mert a 7. § előírása a törvény életbe lépését a szentesítéshez köti — 20 nappal minden megyében közgyűlést kellett tartani, s ki kellett jelölni a választókerületek főhelyeit, s a megyei kisgyűlés vagy az alispán által öszszehívott „küldöttség" előzetes tervezete alapján el kellett fogadni a megye választókerületeinek felosztását. A törvény a választási ügyek intézésével az egyik alispán vezetése alatt alakítandó, többtagú középponti választmányt bízott meg azzal, hogy „abban a megyének külön választókerületei mind képviselve legyenek, s kellő arányban a községeknek elöljárói is részt vegyenek." 465 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben A választmánynak ezt követően egy héten belül háromtagú küldöttségeket kellett kijelölnie a választók összeírására. Ennek legalább 21, legfeljebb 30 napon belül meg kellett kezdődnie, s legfeljebb 14 napig tarthatott. Az egyes küldöttségeknek három példányban névjegyzéket kellett készíteniük mind a választásra jogosult, a küldöttség előtt megjelent személyekről, mind pedig a magukat választásrajogosultként bejelentő, de a küldöttség által akként el nem fogadott férfiakról. Ez utóbbiak a középponti választmányhoz benyújtott folyamodványban kérhették a küldöttség határozatának felülvizsgálatát. A három példány egyikét a választásnál kellett felhasználni, a másodikat a megye levéltárában kellett elhelyezni, a harmadikat pedig meg kellett küldeni a belügyminiszternek. A képviselőválasztás időpontját az országgyűlés megnyitása napjának közhírré tétele után a középponti választmánynak kellett meghatároznia úgy, hogy a határozat legalább 15 nappal megelőzze a képviselőválasztást, a képviselőválasztás napja pedig legalább négy héttel az országgyűlés megnyitását. A választások lebonyolítását kerületenként egy elnök és egy jegyző, szükség esetén ezek helyettesei irányították; ezeket a középponti bizottságnak kellett megválasztania. A választás napján az illetékes választókerületi főhelyen minden szavazónak joga volt egy személyt képviselőnek ajánlani. Csak azok szavazhattak, akik szerepeltek a kerület választói névjegyzékében. Ha csupán egy személyt ajánlottak, vagy a választók több jelölt közül egynek a megválasztásában „közakarattal összpontosulni látszanak", az elnök az erre vonatkozóan feltett kérdés után az illetőt megválasztott képviselőnek nyilváníthatta; ha viszont legalább 10 választó szavazást kért, azt el kellett rendelnie. A szavazáskor az egyes jelöltek ajánlói jelöltenként egy-egy személyt delegálhattak a szavazatszedő bizottságba. A szavazás nyilvános volt, s az első fordulóban akkor minősült eredményesnek, ha egyik jelölt megkapta a szavazatok általános többségét (50% + 1 szavazat). Ha ez nem történt meg, a két legtöbb voksot kapott jelöltről újabb szavazást tartottak; ha a megjelentek nagy száma miatt ezt aznap nem lehetett befejezni, másnap kellett folytatni. Ezúttal már az egyszerű többség is elég volt a képviselői hely elnyeréséhez. A választók sem az összeírás, sem a szavazás alkalmával nem jelenhettek meg fegyverrel, ugyanakkor a kiküldött elnök a rend fenntartása érdekében fegyveres erőt is alkalmazhatott. Ez kizárólag sorkatonaság lehetett, mert a nemzetőrök eleve választásra jogosultak voltak a nemzetőrségi törvény magasabb vagyoni cenzusa miatt, továbbá az egyes megyékben a választásokat ugyanazon a napon tartották. A választási törvény betartatására a kormánynak, azon belül a belügyminiszternek kellett felügyelnie, a választások törvényességének felülvizsgálatát pedig az országgyűlés képviselőházára bízta a törvény. Ha minden szabályosan történt volna, a megyék választókerületi felosztásának május 1-jére (április 11 után 20 nappal) meg kellett volna történnie, május 8-án (7 nap) meg kellett volna választani a szavazókat összeíró bizottmányokat, legkésőbb június 8-án (21—30 nap) el kellett volna kezdődnie, s legkésőbb június 22-én (14 nap) be kellett volna fejeződnie az összeírásoknak. Ezután egy hét (június 29.) múlva kellett volna összeülnie a középponti választmánynak a választói névjegyzékek felülvizsgálatára, s legkésőbb július 13-ig be kellett fejeznie ezzel kapcsolatos tanácskozásait. Ezután további 15 napja (július 28.) volt a képviselőválasztás napjának kihirdetésére, amelynek négy héttel (28 nap, augusztus 25.) meg kellett volna előznie magának az országgyűlésnek az összehívását. Mint láttuk, Zala megye (a törvények két hetes késéssel történt kézhezvétele miatt) egy hetes csúszással állapította meg a választókerületek határait, viszont május 9-én (az utolsó határnapot követő napon) megválasztotta a levezető központi bizottmányt is a március 30-i központi javaslat alapján. A választók összeírására kiküldött középponti választmány (nem azonos a március 30-ival) május 15-én tartotta első ülését, s úgy intézkedett, hogy a választók összeírását június 4-én kezdjék meg, s egyben megbízta a választók névjegyzékét összeíró küldöttségeket. A nagykanizsai választókerületbe Chernel Ignácot, Németh Jánost és Szép Károlyt, helyettesként pedig Vizlendvay Józsefet és Albanich Flóriánt küldték ki,82 s ezzel is a határidőn belül voltak. Miután azonban a kormány május 19-én úgy határozott, hogy felkéri az uralkodót az országgyűlés július 2-i összehívására, a felsőházi tagoknak május 20-án a nádor és a belügyminiszter ki is küldte az országgyűlési meghívókat, a központi választmány a következő, június 5-i ülésén úgy határozott, hogy a választók összeírását június 10-ére be kell fejezni, s a képviselőválasztásokat június 15-én meg kell tartani. Ugyanez az ülés választotta meg az egyes választókerületek bizottsági elnökeit, jegyzőit s azok helyetteseit.81 Ezzel ugyan „törvényt sértett", hiszen a képviselőválasztásig nem 15, mindössze 10 nap volt hátra, az országgyűlés összehívását pedig június 15-e nem négy héttel, mindössze 17 nappal előzte meg; ám e „törvénysértésre", amelyet minden törvényhatóság elkövetett, az országgyűlés összehívásának időpontja adott okot.84 Valószínű azonban, hogy a kormány május 19-i határozatára, amelyet az ideiglenesen a kormány hivatalos közlönyeként is működő Pesti Hirlap má466 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben jus 21-én közölt, a képviselőválasztási bizottmány vagy informális ülésen döntött úgy, hogy előbbre hozza az összeírások időpontját, vagy egyes tagjai egyéni buzgalomból láttak korábban munkához; mindenesetre tény, hogy a nagy- és kiskanizsai választók összeírása már május 26-án megkezdődött, majd folytatódott az azt követő két napon, s tíznapos szünet után, június 7-én be is fejeződött.85 Az összeírás alkalmával az egész megyében kihagyottak közül összesen 32 fő nyújtott be tiltakozást, köztük Saffarits Miklós kanizsai szabó, aki arra hivatkozott, hogy felesége dolgozik mellette segédként, s így megfelel a törvényi előírásoknak. Emellett felhívta a középponti választmány figyelmét arra, hogy egy helyi lőfegyverkészítőt, akinek gyakori visszaélései miatt „városi tanácsunk (...) mesterségi címerjét is levetette", az összeírok felvettek a választók közé. A dolog már csak azért is furcsa volt, mert Saffarits ugyanakkor szerepelt a helyi nemzetőrök névsorában, holott a nemzetőrségi cenzus magasabb volt, mint a választói.86 Rajta kívül Vellermann János nyereggyártó mester, valamint Kugler Antal aranyműves nyújtott be hasonló indoklású folyamodást. A központi választmány Saffaritsot és Vellermant pótlólag felvette a választói névjegyzékbe, Kugler oklevelek nélküli folyamodását viszont elutasította.87 Chernel Ignác, a Batthyány-uradalom ügyésze egyik levelének tanúsága szerint ő és a „jobbak" Csányt szerették volna felléptetni, s „ha ő nem akarna lenni, az esetre nincs bizonyos tájékozás." E levél szerint szóba került még jelöltként Németh János ügyész, „ki jó ember, de e pályára igen középszerű képzettséggel bír, de nemtelen." Ugyanígy szóba került Babochay János, aki „a városban legtöbb népszerűséggel bír", s aki egyelőre nem nyilatkozott. Chernel szerint a környező falvakban sem Németet, sem Babóchayt nem ismerik, „és népszerűségük sem lehet." Rajtuk kívül szóba került még Sümeghy Ferenc főszolgabíró, Botka Mihály alszolgabíró, s mint Chernel írja, ő maga is, de állítólag az öccsét, Chernel Eleket, a körmendi Batthyány-uradalom levéltárnokát is megkeresték. Saját esélyeit meglehetősen rossznak ítélte meg; „talán ha érdemre vagy észre mennének, lehetne valami — Csány fel nem lépése esetére — de itt csak korteskedésekbül kivirult pajtásság fog határozni." Ugyanakkor megjegyezte, hogy „korteskedés még semmi sincs." 88 Mivel Chernel az említett Németh Jánossal és Szép Károllyal együtt egyike volt a nagykanizsai kerület választóit összeíró küldöttségnek, információi valószínűleg pontosak voltak. A nagykanizsai választáson végül három jelölt indult: a katolikus polgári családból származó Bója Gergely, a nagykanizsai tanítóképző intézet tanára, Babochay János ügyvéd, a nagykanizsai elöljáróság tagja, népszószóló és Chernel Ignác, a Batthyányuradalom ügyésze. A választás levezetésére a központi választmány Oszterhueber József ügyvédet, helyettes alispánt (Deák Ferenc sógorát) küldte ki elnökként és Németh János ügyészt jegyzőként. Helyettes elnökként Chinorány Boldizsár táblabíró, helyi postatulajdonos, helyettes jegyzőként Vlasics Antal tevékenykedett.89 A választók területi megoszlásáról keveset tudunk: az bizonyos, hogy a kiskanizsaiak főleg Babóchayt támogatták,90 Bója támogatói főleg a nagykanizsaiak közül kerültek ki, de környékbeli falvak lakói is voltak közöttük.91 Chernel választói pedig a távolabbi falvak lakói közül kerülhettek ki.92 Érdekes, hogy az egyetlen polgári származású jelöltet, Bóját támogatta Rumy Károly, a reformkorban a zalai konzervatívok hírhedt kortesvezére, aki egyenesen azzal agitált Bója mellett, „miszerint csak nemtelen követet, és csak Chernelt ne, válasszanak, mert ellenkező esetre, ha nemest választandnak, a közelébb múlt országgyűlés által nyert engedélyeket a nemtelen osztály elvesztendi."93 Az okokat csak találgathatjuk: valószínűleg Rumy úgy akart bosszút állni régi politikai ellenfelein, a zalai liberális nemeseken, hogy a korábban a kisnemesi közegben sikeresen működő szociális demagógiájának némileg áthangszerelt eszköztárát alkalmazta az immáron megváltozott választói közönségnél. A korábban szintén a megye önkéntes adózói közé tartozó Chernel volt a legkevésbé esélyes jelölt: 1848 tavaszán uradalmi ügyészként írt levelei tanúsága szerint az új rendszer igazi vesztesének érezte magát; úgy vélte, hivatalának „minden fénye, minden haszna, becsülete oda van, csak a salakja maradt, egyrészben kurta prókátorságba való visszaesés, másrészben minden úri ügyeknek megnehezített kivitele." Ezért április 15 előtt nyugdíjaztatását kérte Batthyány Fülöp hercegtől.94 Ugyanakkor a változások felette sem múltak el hatás nélkül. Május végén már így írt testvérének: „elég szomorú, hogy éppen midőn a régi igazságtalan Schlendriánt magunktól nagylelkű áldozattal elvetettük, akkor vagyunk vésznek kitéve, mely nemzetiségünket is fenyegeti"95; tehát valamikor júniusban döntötte el, hogy indul a választásokon. így érkezett el 1848. június 15-e, a választás napja. A Bója pártjához tartozók már az előző napon megkezdték a legrosszabb korteskedési hagyományokra emlékeztető ténykedésüket. A Chernel pártjához tartozókat, akik a Nagykanizsától északra, a Palin közelében lévő lazsnaki kocsmánál szándékoztak eltölteni az éjszakát, „aljas kifakadásokkal" fogadták, „a kocsikról való leszállásra, társaiktól való elszakadásra" akarták kényszeríteni, így az illetők — számbeli fölényük ellenére — „a történhető nagyobb ingerültség eltávolítása tekintetéből" végül jobbnak látták, hogy Palinban éjszakázzanak.96 A rend fenntartása érdekében mind Albanich Flóri467 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben án városbíró, mind a nemzetőrség századosai arra szólították fel a nagykanizsai választókat, „hogy a választás helyén semmi fegyverrel vagy bottal meg ne jelenjenek, hanem mint békés polgárokhoz illő, üres kézzel jöjjenek.''"" Ezt a nagykanizsaiak valószínűleg be is tartották, de a Rumy Károly vezetése alatt érkezett Bója-párti választók fokosokkal és botokkal jelentek meg."8 A választásra a Barátok temploma (azaz a ferences templom) előtti téren délelőtt 10 órakor került sor. Az egyes képviselőjelöltek pártjai egymástól elkülönülve álltak fel, a rend fenntartását, azaz a pártok egymástól való elválasztását 45 nemzetőr és 10 foglár végezte. A Bója-pártiak foglalták el a templom temetőkertjének felső, a Chernel-pártiak a középső, a Babochay-pártiak az alsó részét." Oszterhueber József elnök ezután elmondta, „hogy ezen legszebb alkotmányos jog csak úgy gyakoroltathatik jó sikerrel, ha egymást meghallgatva köztünk a béke és rend uralkodik, figyelmeztetvén mindnyájokat arra, hogy a nemtelen osztály azon alkotmányos jogot most elsőben gyakorolja, intettük és kértük a pártokat, hogy azt szabad nemzethez illőleg gyakorolják." Mivel a képviselőjelöltek egyike sem rendelkezett látható többséggel, Oszterhueber közölte, hogy a választóknak hármójuk közül kell választaniuk. A hívek saját jelöltjük nevét hallva zajongani kezdtek, de míg Chernel és Babóchay támogatói Oszterhueber intésére elhallgattak, Bója választói csak az ő szavára hallgattak. Végre sikerült elmondani a három jelölt nevét, majd Oszterhueber felszólította őket, nevezzék meg azokat a személyeket, akiket a szavazatszedő bizottságba delegálni kívánnak. Babóchay Kaan Károlyt és Hollósy Józsefet, Bója Gergely Hauzer Jánost és Vusztl Alajost, Chernel Ignác Sümeghy Ferencet és Inkey Gáspárt delegálta. Ezután Oszterhueber ismét a béke és rend fenntartását ajánlotta, majd közölte, „hogy a helységek távolsága szerint fogják a választókat szavazatra bocsájtani, úgy azt is, hogy a szavazást nyomban megkezdjük, s azt addig folytatandjuk, még a választói képeséggel bíró jelenlévők mindnyájan szavazni fognak." A szavazatok leadása meg is kezdődött, s Sándorháza, Szentandrás, Rád, Nemesszer, Gétye, Vör, Bánfa, Szentpéterúr, Pacsa, Tiittős, Szentmihály, Igrice, Esztergály és Horváti községek választói le is adták rendben a voksukat. Eddig Chernel 194, Bója pedig 107 szavazatot kapott.100 A szavazás előtt és alatt a Chernel Ignác pártjához tartozókat mind Bója, mind Babóchay párthívei igyekeztek átcsábítani. Rumy Károly azzal próbálta meg Bója részére csábítani Babóchay híveit, „hogy csak most álljanak Bója részére, 3 év múlva akit ők akarnak, azt fogja ő is embereivel követnek válosztani"; amíg Martinkovics Károly vissza nem kísérte őt az emberei közé.101 A Bója mellett agitálok között volt Tersánszky József orvos, aki két Chernel-párti választót is áthúzott maguk közé, de többek felszólítására abbahagyta az agitációt. A Barátok temploma tornyából egy ember állandóan Babóchay nevét kiáltozta,102 egy másik személy a szavazatszedés helyszínéül szolgáló, felállványozott épület állványzatáról egy magányos fára kimászva kiáltozta saját jelöltjének nevét.103 A helyzetet bonyolította, hogy a választók „számos más választási képességgel nem bírókkal elegyítve" jelentek meg, így a Babóchay-párti kiskanizsaiak egy részét a felesége is elkísérte.104 Bója párthívei közé egy ötakós boroshordót gurítottak, „melyből ezek jól felhörpölvén", elkezdték Bója nevét kiáltozni.105 A felhevült kedélyeket többen is csillapítani igyekeztek, így Chinorány Boldizsár táblabíró, helyettes elnök, aki felszólította a Bója pártjához tartozó Kreut Ádám lakatosmestert, „hogy a pártjabeli embereit tartaná féken és ne engedje, hogy a pártok egymást ingerüljék, sőt a tömeg közt csapra ütött borivást tiltaná meg, melyre azt válaszolá, hogy nékiek nem sikerülne szándékjokat kivihetni, készek lesznek még ma itt meghalni."106 Rajky Lajos szolgabíró „egy dolmányos ember" kitöréseit igyekezett szép szóval csillapítani. Az illető hajlani látszott a szép szóra, de Rajky távozása után azt mondta, „ha valami lenne, akkor ne üssük úgymond egymást, hanem az urakat verjük agyon." 107 Albanich Flórián városbíró is folyvást a Bója és Babóchay választói közötti téren járkált, s csillapítani próbálta őket, de éppen egy Bója pártjához tartozó nagykanizsai német varga jelentette ki, „hogy ő itt semmi bírót nem ismer, és én itt mit sem parancsolok,"108 amint ezt nyilatkozta Albanich. A Bója-pártiak éljenzésére Babóchay párthívei is megmozdultak, s Bója hívei felé nyomulva, saját jelöltjüket kezdték éljenezni, s eközben megpróbálták elragadni a Bója-pártiaktól a város tulajdonát képező nagydobot.109 A láthatólag egyre feszültebb hangulatot többen is megpróbálták csillapítani, köztük maga a városbíró, Albanich Flórián is.110 Ez ideiglenesen sikerült, ám az ide-oda hullámzó tömeg immáron a választás biztonságát veszélyeztette. A választást fél 2-kor verekedés szakította félbe.1" Előbb egy, majd 25—30 bot, aztán egy tégla repült a Bója- pártiak közül a Babóchay-pártiak közé, mire azok viszonozták azt, s ebből szabályos kődobálás fejlődött ki.112 Bója párthívei botokkal és fokosokkal is megtámadták Babóchay fegyvertelen párthíveit. Miután Bója párthívei álltak a temetőkert felső, Babóchayéi az alsó részén, az előbbiek előnyösebb helyzetben voltak, s a temetőkert faláról leszedett, záporként lefelé hajigált téglákkal és cserepekkel egyre rosszabb helyzetbe hozták őket.113 (A Chernelpárti választók nagy része feltehetően ekkor már nem volt a temetőkertben; szavazatuk leadása után elhagyták a helyszínt. Elképzelhető, hogy az egész 468 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Chernel-párt kivonult már onnan, mert az iratokban nincs nyoma annak, hogy akár szenvedő, akár tevékeny résztvevői lettek volna a verekedésnek.)"4 A Babóchay-pártiak végül menekülőre fogták a dolgot, de néhány perc múlva „botokkal, durungokkal és különbféle verő eszközökkel visszatérve", megpróbálták visszafoglalni a teret Bója párt-híveitől. Oszterhueber jelentése szerint „ekkor a csata már véres volt, a választás színhelye nem szabad polgárok gyülekezete, hanem egy szánt vérengzők csata helye volt", ezért a szavazatszedő bizottmány tagjai, életüket féltve, eltávoztak."5 A tanúvallomások alapján úgy tűnik, hogy a „csata" győztesei Babochay választói voltak, mert a kiskanizsaiak végül kiszorították Bója embereit a térről és a temetőkertből, s útközben ütötték őket, ahol érték. Eközben egyéni leszámolásokra is sor került, s a választáson részt nem vevő személyeket is súlyosan bántalmaztak. Jellemző, hogy egy nagykanizsai építkezésen dolgozó néhány kiskanizsai lakos a verekedés hírére ütőeszközökkel a helyszínre sietett, majd a verekedésben való tevékeny részvétel után visszatértek a munkájukhoz. A verekedésben és tégladobálásban néhány kiskanizsai menyecske is részt vett. Néhányan töltött lőfegyverrel jelentek meg, s egy-két lövés is eldörrent."" Oszterhueber, látva a történteket, a verekedők közé sietett, hogy megpróbálja helyreállítani a rendet, de őt magát is megdobták téglával. A rend fenntartására kirendelt nemzetőrök sem álltak feladatuk magaslatán. Oszterhueber megfogott egy kődobálót, mire az egyik nemzetőr kirántotta az illetőt Oszterhueber kezei közül és szabadon engedte."7 Egy másik nemzetőrt a verekedők ütöttek le."8 A verekedés során Sümeghy Ferenc főszolgabíró „a vérengzők és verekedők közt tulajdon életének kockáztatásával számos verekedők fegyvereit maga elszedte, és a rend helyreállításában munkás részt vett.""'' Chernel párthívei nem vettek részt a verekedésben, „az egész csata alatt egy szegletbe vonulva béke, rend és erényes nyugalommal" nézték a történteket. Megkérdezték Oszterhuebert, hogy mi lesz ezek után a választással, mire azt közölte, „hogy a választást jelen körülmények közt folytatni nem lehetvén, azt megszüntettem, s ezúttal befejezettnek tekintem." Időközben hívei verekedve elhagyták a teret, s nem sokkal ezután Chernel párthívei a legnagyobb rendben, egy tömegben elvonultak.120 Oszterhueber délután 3 órakor sajátkezű levélben számolt be Csánynak a történtekről, s közölte, hogy a követválasztást a verekedés miatt felfüggesztette, s mindaddig nem engedi folytatni, míg a vizsgálat ki nem deríti a bűnösöket. Úgy vélte, katonai karhatalom kirendelése nélkül a választást nem lehet folytatni; „a város is különössen sok itteni féktelenkedők s kiskanizsaiak által veszedelembe van a más pártbéliek ingerlése mián, különössen a békés polgárok félthetők a megrohanástul." Mindezek miatt katonaság kirendelését kérte Csánytól. A történteket természetesen bejelentette a központi választmánynak is azzal, hogy másnap reggel 8 óráig utasítást kér. A jelentésben, amelyet rajta kívül Németh és Sümeghy is aláírt, külön kiemelték Rumy Károly izgató magatartását.121 Oszterhueber egyben utasította Sümeghy főszolgabírót, hogy a választás helyén tartson szemlét, s az eredményt jelentse neki.122 Emellett négy tekintélyes személytől is beszerzett egy-egy tanúvallomást a történtekről. 123 Csány postafordultával válaszolt Oszterhueber levelére, de a válasz szövegét nem ismerjük. Egyben intézkedett a kért katonaság kirendeléséről, amely június 16-án meg is érkezett a városba.124 A véres incidens után június 15—16-án zúzott vagy szúrt sebbel, illetve törött végtaggal összesen 15 sérültet szállítottak be a nagykanizsai városi kórházba. Egyikük, egy Hardi József nevű gelsei lakos június 16-án belehalt a fejét ért ütésbe, másikuk sorsát az orvos kétségesnek mondta; Bésényi Ferenc nevű zalaszentmártoni öregbíró fejsebe miatt haldokló állapotban volt. További két személy sebét az orvos veszélyesnek nyilvánította, egyikük állapotajúnius 16-án rosszabbra is fordult. Két főt már június 16-án elengedtek, a többiekről Juhász György városi és Tersánszky János megyei orvos úgy vélte, hogy rövidesen hazamehetnek. Érdekes, hogy az ott ápolt sérültek egyike sem volt nagy- vagy kiskanizsai; ennek az lehet a magyarázata, hogy a megsérült helyi lakosokat inkább otthon ápolták.125 Végül összesen két gelsei és egy kisradai lakos halt bele sérüléseibe, s június 23-án még további 18 férfi feküdt súlyos sebekkel a helyi kórházban. Sümeghy Ferenc főszolgabíró elrendelte a képviselőválasztás alkalmával megsebesült, de nem a kórházban ápolt személyek orvosi vizsgálatát; ennek eredményeképpen 55 sebesültet, köztük több súlyos állapotút írtak össze. Itt már hat nagykanizsai lakos szerepelt, kiskanizsai azonban egy sem.126 A központi választmány június 16-án tárgyalta Oszterhueber, Németh és Sümeghy közös jelentését, s helyeselte Oszterhueber döntését, hogy a verekedés miatt felfüggesztette a választást. Ugyanakkor június 24-ére tűzte ki az újabb választást, s annak levezetésével ismét Oszterhuebert és Némethet bízta meg. Egyben kijelentette, hogy „ezen féktelen lázadás, és a népet felbőszítő, és így a lázadást előidéző Rumy Károlynak ezen vakmerő tette a legszigorúbb megfenyítést érdemelné", s ezért a történteket további intézkedés végett jelentette az Állandó Bizottmánynak. 127 A választmány másnap visszatért az ügyre, s arra hivatkozva, hogy már elrendelték a történtek kivizsgálását, a választást június 27-én 9 órára halasztotta el. Az ülésen szóba került, hogy a 469 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben A sérültek település szerinti megoszlása Település Sebesült/ közülük meghalt Alsóraj k 1 Bakónak 1 Csap 1 Felsőrajk 2 Gelse 9/2 Gelsesziget 3 Igrice 1 Kis- vagy Felsőrada 6/1 Kollátszeg 1 Langviz 3 Hosszúvölgy Nagykanizsa 6 Összesen 55/3 Nagyrada 2 Nagyrécse 5 Újlak 2 Újudvar 10 Zalaszentmárton 2 Összesen 55/3 történtek miatt a választás helyszínét máshová kellene áttenni, mivel azonban a törvény Nagykanizsát külön is megnevezte a választókerületi főhelyek között, s a testület úgy vélte, a városi hatóság „elég erélyességgel bír" a választás megrendezésére, a választás helyszínéül Nagykanizsát rendelték el. A testület jegyzőkönyve ekkor már kimondottan „a Kanizsa városi lakosok által elkövetett kiszökések"-ről beszélt, s „némely lakosoknak (...) nemzetiség és testvériség ellenies" törekvését okolta a történtekért. 128 Nem tudjuk, hogy ez pontosan mit jelentett, mert a fennmaradt vizsgálati anyagban csupán egy, a Bója párthívei közé tartozó Kreut Ádám nevű lakatosmester szólt arról, „miszerint a németek mondották, hogy készek meghalni, ha szándékjokat nem sikereszthetik."12" Ezek valószínűleg a nagykanizsai németek lehettek, mert Chinorány Boldizsár egy levele szerint Babóchay kiskanizsai párthívei sajnálták, hogy a vizsgálat során „a német pártiakból egy sem került horgonyra."130 A megye állandó bizottmánya június 17-én tárgyalta a Nagykanizsán történteket, s Tuboly Mihály főjegyző elnöklete alatt egy hattagú bizottságot küldött ki az esemény kivizsgálására azzal, „hogy a vétkeseknek találandó egyéneket a szükség esetére használandó hatalomkar segítségével is befogatván, a megye börtönébe beküldjék, és minthogy a miniszteri rendelet nemcsak egyeseket, kik ily rendbontásoknak előidézői voltak, hanem az illető községeket is a katonai hatalomkar tartására szükséges költségek viselésére köteleseknek lenni kijelentette, errül az illetőket értesítsék, és jelentésöket a teljesítésről bemutassák." Egyben kérte az ülésben jelen lévő Csány László kormánybiztost, hogy az újabb választás rendjének biztosítására katonai karhatalmat rendeljen ki.131 Bója, aki attól tartott, hogy a megye által elrendelt vizsgálat számára kedvezőtlen eredményt hoz, június 17-én Koch Gottlieb és Unger Ferenc nagykanizsai polgárok nevében levelet írt Csillagh Lajos első alispánhoz. Ebben arra hivatkozik, hogy a másik párt tagjai meg akarták akadályozni, hogy a nagykanizsaiak nem nemes képviselőt válasszanak, s ez volt az oka a verekedésnek, továbbá „a gyilkosok vezérei minden ármányt használván, hogy a büntetés örvényébe az ártatlanokat taszítsák", tudatta, hogy a nagykanizsai polgárság két követet küldött a kormányhoz „részrehajlatlan bírák iderendelése végett." Kérték Csillaghot, hogy amíg a kormány intézkedése megérkezik, biztosítsa „minden polgár személyét s vagyonát." A kérvény szerint ugyanis „a helybeli bíró s tanács nagy része, úgy szinte a kiküldött választmány s járásbeli főszolgabíránk párt emberei lévén, ez esetben ítéletöket érvényes s törvényeseknek el nem ismérhetjük."132 Az állandó bizottmány által kiküldött vizsgáló bizottság június 20-án kezdte meg működését, s részint újabb nyilatkozatokat szerzett be, részint megkezdte a tanúk kihallgatását. Június 20—22-e között összesen hét nyilatkozatot szerzett be, köztük Albanich Flórián városbíróét is, s június 21-én összesen 61 tanút hallgatott ki, majd június 25-én nyújtotta be jelentését.133 A vizsgálat azonban — noha néhány notórius verekedőt sikerült azonosítani — lényegében eredménytelen maradt. Ennek oka egyfelől az összecsapás méreteiben keresendő (valamennyi választót mégsem hallgathatták ki), másfelől abban, hogy Bója választói, akik a verekedést kezdeményezték, az összecsapás számukra hátrányos kimenetele miatt az ártatlan áldozat szerepében tetszeleghettek, s Babóchay választói képtelenek voltak olyan tanúvallomásokat, kicsikarni, amelyek segítségével a konfliktus kirobbantói név szerint azonosíthatók lettek volna. Maga Babóchay sem remekelt e téren.134 A vizsgálóbizottmány azzal indokolta a sikertelenséget, hogy „a kanizsai általános polgárság, de a városi tanács is, kiknek nagyobb része a vérengzésnek szemtanúi lévén, annak kezdőiről és tényezőiről legbővebb adatokat szolgálhattak volna, nemcsak segédkezeket a vérengzők kitanulásában nem nyújtottak, sőt minden módokat használtak, hogy e vádbeli tények elpalástoltat470 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben ván, azok elkövetői is titokban maradhassanak." Ugyanakkor intézkedett három, név szerint is azonosított és súlyos testi sértés miatt felelősségre vonható személy elfogásáról."3 A vizsgálóbizottság láthatólag nem állt feladata magaslatán. A jelentésbe nem került bele Rumy Károly neve, holott ellene több tanúvallomás is szólt. Az ő esetében nyilván politikai alku lehetett a háttérben, s ez azért is furcsa, mert a vizsgálóbizottság tagjai a zalai liberálisok közül kerültek ki."6 Ugyanígy kimaradt a jelentésből a Bója-párti választók által először elagyabugyált, de aztán a viszszacsapásban tevékeny szerepet játszó kiskanizsai Szilajka György neve, mégpedig azért, mert attól tartottak, hogy ha őt elfogják, a kiskanizsai nemzetőrség kiállítása nehézségekbe ütközik."7 Volt azonban egy érdekessége a jelentésnek. A bizottság tagjai maguk elé idézték a június 17-én Csillagh Lajos alispánhoz intézett beadvány két aláíróját, Koch Gottliebet és Unger Ferencet, akik kijelentették, hogy az egész beadvány Bója Gergely munkája, s ők annak tartalmát nem ismerik, csupán Bója megbízásából vitték azt Zalaegerszegre az alispánhoz. Unger egyenesen kijelentette, hogy neki „nemcsak a választmányi tagok ellen kifogása nincsen, sőt Sümeghy Ferenc főszolgabíró úr erélyes közbenvetésének köszönheti személyének és vagyonának is a verekedők előli biztosítását." A választmány előtt megjelent és megkérdezett „számos kanizsai polgárok is egyenesen kinyilatkoztatták, hogy nekik az érintett folyamodásrul legkevesebb tudományok sem lévén, az az ő megbízásukbul nem készült, hanem csak nevek bitoroltatott."138 A Zala megyei Állandó Bizottmány július 3-án tárgyalta a vizsgálóbizottság jelentését. A Bizottmány tudomásul vette azt, s megdöbbenését fejezte ki afölött, hogy „Bója Gergely a kanizsai polgárság nevét bitorolva, annak minden hozzájárulása és beleegyezése nélkül megyei első alispán úrhoz oly modorú folyamodást nyújtott be, melyben minden alap nélkül nemcsak a követválasztásra megyeileg kiküldött választmányt, hanem illető járásbéli tisztviselő urakat is pártoskodás és részrehajlásról vádolja." Ugyanakkor ügyészi véleményszerzés végett az egész jelentést kiadta a vizsgálattal megbízott Molnár Alajos tiszti első alügyésznek azzal, hogy a már a megyei börtönbe bekísértetni rendelt három személy „mint vérengzők ellen", indítsa meg a büntetőpert.139 Mint láttuk, Bója a nagykanizsai polgárok nevében hamisított, Csillagh Lajos alispánhoz intézett beadványában arról írt, hogy a kanizsaiak két követet küldtek a kormányhoz, kérve a történtek pártatlan kivizsgálását. Nem tudni, hogy ez az állítás igaz volt-e vagy sem, mindenesetre tény, hogy június 21-én Szemere Bertalan belügyminiszter is a választási verekedés kivizsgálására, a bűnösök felelősségre vonására és a rend helyreállítására utasította a megyét.140 Az állandó bizottmány már a vizsgálat lezárása után, július 3-án foglalkozott az utasítással, s válaszában közölte, hogy már június 17-én elrendelte a vizsgálatot, s mellékelten felküldte a vizsgálóbizottság jelentését azzal, hogy a megye intézkedik a bűnösök felelősségre vonásáról.141 Szemere július 18-án jóváhagyta a megye intézkedéseit, s visszaküldte a vizsgálati iratokat. A miniszteri leiratot az állandó bizottmány augusztus 7-i ülésén egyszerűen tudomásul vették.142 Molnár Alajos tiszti első alügyész az Állandó Bizottmány szeptember 4-i ülésén terjesztette elő véleményét a nagykanizsai választási verekedéssel kapcsolatos büntetőeljárásokról. Molnár úgy vélte, miután a vizsgálóbizottság jelentéséből kitűnik, hogy a nagykanizsai polgárság és elöljáróság nemhogy együttműködött volna a tények felderítésében, hanem inkább akadályozta azt, „azért a kanizsai polgárságnak és tanácsnak ezen elpalástolást szülő eljárását jegyzőkönyvileg helyteleníttetni" kellene. A tanúvallomások alapján a már befogott három személyen kívül további 11 fő ellen javasolt büntetőeljárást (köztük a kiskanizsai Szilajka György ellen is). Emellett az Unger és Koch nevében benyújtott folyamodvány miatt Bóját is „tiszti vádperbe idézendőnek" vélte, részint a két személy nevének bitorlása, részint a folyamodvány tartalma miatt. Az Állandó Bizottmány egyetértett Molnár véleményével, elrendelte a további 11 személy büntető- és Bója tiszti vádperbe idézését, s az eljárások lefolytatásával Háry József másodalügyészt bízta meg.143 A vizsgálat további menetéről nincsenek adataink. A vádlottak közül Csucsi Ferencet 1848. szeptember 15-én, tekintettel a város horvát megszállására s arra, hogy Csucsiért kezességet vállalt, Nagykanizsa város kezességére ideiglenesen szabadlábra helyezték azzal, hogy a törvényszék felszólítására bármikor köteles megjelenni a büntetőperben. 144 A többi perbe idézett elleni eljárás folytatásáról nincs adatunk, ahogy arról sem, hogy a Bója ellen indítandó eljárással kapcsolatban a megye megkereste volna akár az országgyűlést, akár a kormányt. Hátra volt még az újabb választás, amelyre immáron katonai karhatalom mellett, június 27-én került sor. Az előjelek ezúttal sem voltak kedvezők. Oszterhueber József választási bizottsági elnök június 25-én levélben közölte Chinorány Boldizsár nagykanizsai postatulajdonossal, a választási bizottság helyettes elnökével, hogy a „helybéli [pusztaszentlászlói] bonyodalmak" miatt nem tud jelen lenni a választáson, s ezért Chinorányt bízza meg annak levezetésével. Chinorány azonban olyannyira beteg, hogy legfeljebb néhány órára vállalta volna, ezért levélben fordult Csány László kormánybiztoshoz, s kérte, hogy a választás időtartamára 471 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben küldjön néhány katonát Oszterhueber pusztaszentlászlói házához, s egyben arra is kérte Csányt, néhány sorban korholja meg Oszterhuebert. 145 Németh János, a bizottság jegyzője pedig június 26-án levélben kérte Oszterhuebert, okvetlenül jelenjen meg a választás helyszínén, mert „ha annyi ember látni fogja, mikint ily dologidőben ok nélkül fárosztatik, csak újabb ingerültségre találand anyagot." Ha el tud jönni, Chinorány vezetésével megkezdik a választást, s bejelentik, hogy Oszterhueber is meg fog jelenni.146 Ugyanakkor Bója arról értesítette Csány László kormánybiztost, hogy a mellette nyilatkozó falusiakat „Lazsnaknál és Palinban Inkey Kazimir úrnak egész éjen át itatott emberei kövekkel dobálják és pisztolyokkal fenyegetik", s ezért Csány intézkedését kérte:,,...hogy a választók fegyverrel a választóhelyen meg ne jelenjenek, és minden polgár élete biztosítva legyen, mert szívem remeg fájdalmas előérzetében, hogy ismét a szabad akarat gyakorlatáért polgártársaink vére fog folyni."147 A kirendelt katonaság valóban fenn is tartotta a rendet a választás során. Izgalomban persze ezúttal sem volt hiány. Chinorány Boldizsár jelentése szerint előfordult, hogy „a fiú apja, majd vő ipa, sőt egészen idegen is más nevét bitorolva, jelen nem lévő apja vagy ipa és idegen helyett is szavazni kívántak." Miután a választási törvény a személyes jelenlétet írta elő, Chinorány és Németh János jegyző a választás tisztasága és a kedélyek lecsillapítása érdekében nemcsak a képviselőjelöltek által delegált szavazatszedők révén tették ellenőrizhetővé a szavazást, hanem felszólították a pártokat, „hogy minden párt részéről a nyilván teljesített szavazatszedés helyén három egyén körünkben lehessen, és ott nemcsak hogy a szavazatra magokat jelentőkre fölügyelhessen, sőt, hogy minden szavazónak nevét az öszveírt választók névsorábul tulajdon szemeivel olvashassa, és eképp magának és általa pártjának megnyugvást szerezzen." Azonban éppen a Bója részéről a szavazatszedő bizottságba delegált Hauser (Hauzer) János nagykanizsai kereskedő vádolta meg Chinorányt és Némethet azzal, hogy az összeírok június 15. óta meghamisították a választói névjegyzéket, s most ennek alapján szedik a szavazatokat. Chinorány visszautasította az állítást, azonban a választásról beküldött jelentésében arra hivatkozva, hogy miután a választási törvény mind a választási bizottság, mind a választókat összeíró bizottmány tagjait „a törvény és nemzeti becsület oltalma alá helyhezve, a rajtunk elkövetett bármely sérelmet bűnvádi eljárás mellett megfenyíttetni rendeli", az Állandó Bizottmány megsértett becsületüket „a sértőnek szigorú megfenyíttetésével" torolja meg.148 A választáson végül 542 szavazattal 468 ellenében Bója győzött. Ugyanakkor némi zavart okozott, hogy a választókerület 5 községében állítólag nem hirdették ki a második választás napját. A kedélyek lecsillapodását mutatta viszont, hogy a szavazás során a név szerint nem ismert ellenjelölt szavazói átálltak Bója oldalára, s ezért a szavazást be sem fejezték.14" A kerület 2246 összeírt választópolgárából tehát összesen 1010 fő adta le a szavazatát, de nem tudjuk, hogy mennyien voltak a megjelent, de az „átállás" miatt végül is nem szavazó választók. A megyei Állandó Bizottmány július 3-án tárgyalta Chinorány jelentését, tehát ugyanazon a napon, amikor a június 15-i választási verekedés kivizsgálására küldött bizottság jelentését is, s noha Chinorány panaszát hitelesnek tekintette, az „audiatur et altéra pars" elve alapján a Hauser-féle incidens kivizsgálásával a korábbi vizsgálóbizottságot bízta meg. Az ügy további sorsáról nincsenek adataink.''50 Bója mandátumát a képviselőház július 7-i ülésén a megbízólevelek vizsgálatára alakított VI. osztály javaslata alapján a képviselőház igazolta, noha a választással kapcsolatban az a kifogás merült fel, hogy annak határnapja nem volt előre kihirdetve, ezt azonban az osztály nem találta megalapozottnak. Emellett úgy ítélte meg, hogy miután az ellenjelölt választói is átálltak Bója oldalára, a szavazás befejezésére nem volt szükség, s a választás érvényes. Úgy tűnik, az osztály tagjai nem tudtak a június 15-i véres incidensről, vagy legalábbis erről nem esett szó.151 Bója kezdetben viszonylag aktív képviselő volt, augusztus 7-ig összesen négyszer szólalt fel. Július 26-án pártolta Glavina Lajosnak azt a javaslatát, hogy Eötvös József kultuszminiszter nyújtson be törvényjavaslatot, amely szerint a Muraközi járást felmentik a zágrábi katolikus püspök egyházi kormányzata alól. Augusztus 3-án az elemi oktatásról szóló törvényjavaslat általános vitájában mindenütt közös iskolák fenntartását támogatta, s 4-én és 7-én is hasonló szellemben szólalt fel a törvényjavaslat részletes vitájában.152 Az év végéig 15 név szerinti szavazást tartottak, s Bója 13 alkalommal adta le voksát. E szavazások alapján nehéz karakterizálni Bója politikai álláspontját. Július 22-én a válaszfelirati vita során a többséggel együtt amellett szavazott, hogy az észak-itáliai háborút említsék meg a válaszfeliratban (azaz támogatta a kormány álláspontját, amely szerint meghatározott feltételek mellett Magyarország katonai segítséget nyújt az uralkodónak az észak-itáliai háború befejezéséhez). Az oktatási törvény vitájában augusztus 8-án „nem"-mel felelt arra a kérdésre, hogy „azon községekben, hol egy-egy hitfelekezet iskolában járó gyermekeinek száma 50-re megy, mindenik hitfelekezet számára állami költségen nyittathatik-e külön iskola vagy 472 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben nem". Augusztus 10-én viszont a határozatot korrigáló újabb szavazás alkalmával azt pártolta, hogy „amely községben több hitfelekezet van, szabadságában álland a külön felekezeteknek a kormány felügyelése alatt saját erejökkel külön iskolát nyitni, de csak a felekezeti többség kívánatára." Augusztus 21-én a katonaállítási törvény vitájában a radikálisokkal és a kormánypárt „nacionalista" részével együtt nem pártolta a kormánynak azt a javaslatát, hogy a kiállítandó újoncokból egészítsék ki a magyarországi sorezredi alakulatokat, és a fennmaradó újonclétszámból állítsanak fel újabb honvédzászlóaljakat. Ezzel a teljes egészében önálló magyar hadsereg létrehozását támogatta, jóllehet, ez utóbbi javaslat uralkodói szentesítésének semmifajta realitása nem volt. Szeptember 4-én megszavazta Kossuth javaslatát Beöthy Ödön délvidéki kormánybiztosi kiküldetésének parlamenti megerősítéséről, illetve a Bécsbe, az uralkodóhoz küldendő 100 tagú küldöttségről. Szeptember 20-án a szőlődézsma megváltásáról szóló vitában arra a kérdésre, hogy minden szőlőbirtokos maga fizesse-e kárpótlását, „nem"-mel szavazott; ugyanígy „nem"- mel voksolt arra a kérdésre, hogy akinek Vi teleknél kevesebbje van, ahelyett az állam, akinek többje, az maga fizesse a kárpótlást; s szintén „nem" volt a szavazata 22-én arra a kérdésre, hogy a majorsági zsellérek mindennemű tartozásaiért az állam adjon-e kárpótlást. December 9-én „nem"-mel szavazott (a kérdés: a vallásoktatás a Magyar Hadi Főtanoda falain belül folyjon-e), mint ahogyan december 24-én és 27-én az úrbéri kármentesítés vitájában is (a központi választmánynak az úrbéri telkeket érték szerint differenciáló javaslatára), 29-én pedig pártolta Palóczy Lászlónak azt a javaslatát, hogy a kármentesítés során átalányösszeget fizessenek a károsultaknak. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy Bója a kormánypárt balszárnyához tartozott, szavazataival a liberális, jogkiterjesztő álláspontot képviselte; vallási kérdésekben a szekularizáció és a tolerancia egyaránt jellemezte, a kárpótlás kérdésében pedig részint a probléma mielőbbi lezárásának, részint pedig a társadalmi igazságosság érvényesítésének az igénye motiválhatta. Bója Debrecenbe is követte a képviselőházat, sőt, ott volt a Pestre visszatért képviselők között is, mert 1849. június 30-i felvette képviselői napidíját. Debrecenben tagja lett az 1849. április 5-én alakult Radical Pártnak, amely Magyarország teljes önállóságát, függetlenségét és demokrata köztársasággá alakítását tűzte ki célul. Május 23-án megválasztották annak a képviselőházi küldöttségnek a tagjává, amelynek át kellett volna adnia Görgei számára a Magyar Katonai Érdemrend I. osztályát. 1849. júliusi szegedi és augusztusban aradi tartózkodásáról nincs adatunk.''53 Egy 1849. november 22-én Dőry Gábor cs. kir. kerületi főispánhoz benyújtott folyamodványában már arról írt, hogy „én a forradalmat sem szóval, sem tettel elő nem mozdítottam, és hogy a mérsékelt és monarchicus érzelműek közé tartoztam". Ezt az is bizonyítja, hogy olyan „mérsékelt előkelőbb zalai honfi" bizalmát bírja, mint Rumy Károly vagy mint Forintos György, aki Deák 1843. évi követválasztási megbuktatásában kulcsszerepet játszott.154 II. A DRÁVA-VONAL KÖZPONTJA155 1. A Dráva-vonal megszervezése és parancsnokai 1848. május végén, június elején egyre több aggodalomra adtak okot a horvát határszélről érkező hírek. Josip Jellacic, a március végén kinevezett új horvát bán röviddel Zágrábba érkezése után megszakított minden kapcsolatot a magyar kormányzati szervekkel, s megtiltotta a magyarokkal való érintkezést az alá rendelt polgári hivataloknak is. Miután Jellacicot nemcsak Horvátország bánjává, hanem a horvátországi (zágrábi) főhadparancsnokság vezénylő tábornokává is kinevezték, működése azért is veszélyesnek tűnt, mert katonai erővel is rendelkezett. Várasd megye közgyűlése egyenesen kijelentette Magyarországtól való elszakadását, Jellacic pedig arra utasította a varasdi főpostaigazgatóságot, hogy az oda beküldött só-harmincad- és vámjövedelmeket ne a budai főpénztárba, hanem Zágrábba küldje.15" Csány László kormánybiztos ez utóbbi intézkedésre válaszul május 9-én elrendelte, hogy a zalai harmincadi, sópénztári és a postahivatali befolyt pénzeket a továbbiakban egyenesen Budára küldjék. Baternay Ferenc, a nagykanizsai sóház sótárnoka már másnap jelentette Csánynak, hogy a korábban befolyt pénzeket május 3-án Varasdra küldte, de a továbbiakban Budára fogja küldeni azokat.157 Hamarosan Baternay a Nagykanizsára érkező Csány figyelmét szóban felhívta arra, hogy a muraközi aranymosók a mosott aranyat szintén a varasdi só- és harmincadhivatalnál szokták beváltani. Csány ezért utasította Séllyey Lászlót, a Muraközi járás főszolgabíróját, hogy ezt akadályozza meg, s az aranymosókat az arany beváltása végett a továbbiakban a nagykanizsai sóházhoz küldje.''58 473 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Chinorány Boldizsár táblabíró, kanizsai postatulajdonos szintén közölte, hogy teljesíteni fogja Csány rendeletét, s javaslatot fogalmazott meg 11 pontban a postahivatalok magyarosításáról, továbbá szorgalmazta, hogy a kanizsai kereskedők által sürgetett, s a hatóságok által már korábban jóváhagyott Kanizsa—Letenye—Lendva—Bellatinc vonalon a naponként postajárás „mint elkerülhetlen szükségeléke a kereskedésnek, létrehozattasson haladék nélkül."139 Aggodalomra adtak okot a megyén át Ausztriába történő hadianyag-szállítások, valamint az a tény is, hogy szintén a megyén át küldtek újoncokat Stájerországa, onnan pedig az itáliai cs. kir. hadsereghez. Egy ilyen, 88 főnyi újoncszállítmány áthaladására május 9-én öt kanizsai lakos hívta fel Csány figyelmét.160 Csány erre vonatkozó utasítás hiányában nem akarta feltartóztatni a szállítmányt, de utasítást kért mind Batthyány Lajos miniszterelnöktől, mind Szemere Bertalan belügyminisztertől, hogy a továbbiakban mit tegyen ilyen esetekben, mivel véleménye szerint „az Olaszhonban táborozó katonaságnak kiegészítése Magyarországot nem illeti."16'' A minisztérium válaszát nem ismerjük, de feltehető, hogy az újoncszállítmányok feltartóztatására adhatott utasítást, hiszen az újoncok kiszállítása ellen a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány (amelynek Szemere is tagja volt) már 1848. április 11-én tiltakozott a magyarországi főhadparancsnokságnál. 162 Csány egymás után küldte jelentéseit arról, hogy a Horvátországgal szomszédos területeken illír bujtogatok járnak, akik a nemesek ellen lázítják a volt jobbágyokat, s a Muraköz Horvátországhoz csatolása mellett agitálnak.163 Május 30-án Zala-egerszegről jelentette Batthyánynak, hogy nemrég jött meg a Muraközből, de dolgai elvégzése után visszatér oda, „mert a szűnni nem akaró, sőt, növekedő illír rakoncátlanságok következtében a Dráva-vonalt egészen katonai szempontból tekintvén, azt folytonos figyelemmel akarom kísérni." Majd kifejtette, hogy mivel a nádor és a miniszterelnök „királyunk akaratjával kiadott rendeletei Jellacic által, szinte a király akaratában, tudtában, s megegyezésében gyökerezett rendeletekkel semmisíttetnek meg — nem tartom lehetetlennek, hogy a magyar korona s magyar király katonái közt, talán már a közelben, harcra kerülend a dolog." Ezért kérte Batthyányi, fordítsa figyelmét a Dráva-vonalra, „honnén, a délről előnyomuló magyar seregeket, hátés oldalmegtámadással pozitíve lehet segíteni, vagy legalább azzal használni, hogy az ellenségnek nagy része negatív állásba tétetik, a drávai részről minden órában megkezdhető operáció miatt — de már ez esetben, sokkal nagyobb erő lenne szükséges a mostani, említést is alig érdemlőnél."164 A június 1-jei minisztertanács valószínűleg e jelentés hatására döntött arról, hogy Csány rendelkezése alá adnak 3-4000 katonát Tolna, Baranya és Somogy megyék biztosítására. Szemere Bertalan belügyminiszter ezért június 2-án Csányt Zala, Somogy, Baranya és Tolna megyék, valamint Pécs szabad királyi város királyi biztosává nevezte ki, s megbízta, hogy a Dráva mentén összevonandó 4000 főnyi sorkatonasággal, valamint az említett törvényhatóságok mozgósítandó nemzetőreivel oltalmazza meg a Dráva-vonalat.165 A Dráva-vonal katonai parancsnokává a kormány a soproni születésű Ottinger Ferenc vezérőrnagyot nevezte ki, akivel Csány együtt szolgált az 5. huszárezredben. 1846-ban vezérőrnagyi rangban budai dandárparancsnok volt. Batthyány Lajos miniszterelnök április 20-án az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnökévé nevezte ki, s megbízatását csak május 15-én vonta vissza. Emellett április 24. és május 23. között, Mészáros Lázár hazaérkezéséig Ottinger volt az ideiglenes hadügyminiszter is. Ottinger június 26-án feltehetően, 28-án pedig már biztosan a táborban volt. Ettől kezdve Csányval közösen intézték a sorkatonaság és a nemzetőrség elhelyezésének ügyeit. Maga Csány május 8. után nagyobbrészt Zala megyében tartózkodott. Május 8-án részt vett a megye közgyűlésén, az ezt követő napokban hol a megyeszékhelyen, hol Nagykanizsán, hol Csáktornyán, hol más településeken tartózkodott. Június 3. és 23. közötti jelentéseit és utasításait mind Csáktornyáról keltezte, ezt követően június 25. és szeptember 4. között — leszámítva egy július végi Somogy és Baranya megyei utazást, valamint az augusztus 31-i egynapos istvándi tartózkodást — valamennyi ismert iratát Nagykanizsán szignálta. Szeptember 4—10. között több alkalommal is a Mura mentén és a Muraközbenjárt, Jellacic betörése után szeptember 11—12-én ismét Nagykanizsán tartózkodott.''66 A Dráva-vonal parancsnokává kinevezett Ottinger vezérőrnagy általunk ismert jelentései és utasításai szintén Nagykanizsáról valók. 167 Ennek alapján elmondhatjuk, hogy a város volt a drávai védelmi vonal központja. Augusztus elején Ottinger és Csány kapcsolatában súlyos feszültség keletkezett, ugyanis Ottinger augusztus 3-án Varasdon találkozott Jellaciccsal. A bán beszámolt neki a Bécsben Batthyány Lajos miniszterelnökkel és István nádorral folytatott tárgyalásairól, hogy a Magyar- és Horvátország közötti vitás kérdéseket nem sikerült rendezni. Ugyanakkor felszólította Ottingert, hogy vonja vissza a Dráva mellől a magyar nemzetőr-egységeket, s megígérte, hogy ebben az esetben ő is hazaküldi, illetve máshová vezényli saját katonáit.168 Ottinger a találkozó után — Csány tudta nélkül — elrendelte, hogy ha a horvát csapatok átlépnék a Murát, a parancsnoksága alatt lévő reguláris csapatok szólítsák fel őket a visszatérésre, de ha ennek 474 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben nem tennének eleget, ürítsék ki a Muraközt. Csány ezt rosszallta, s miután úgy vélte, hogy a jelen helyzetben kormánybiztost könnyebb találni, mint hadvezért, benyújtotta lemondását a kormánynak. Még el sem küldte lemondó levelét, amikor Ottinger közölte vele, hogy ő válik meg a vezérségtől. Csány ennek ellenére lemondott volna, de a minisztertanács augusztus 12-én felszólította, hogy maradjon meg a posztján. Ennek Csány eleget is tett.169 Ottinger utóda előbb ideiglenesen Melczer Andor ezredes, a hadügyminisztérium államtitkára, majd augusztus 24-én Teleki Ádám vezérőrnagy lett. Míg Csánynak Melczerrcl szemben voltak bizonyos fenntartásai, Telekiről első jelentéseiben igen kedvező képet festett.170 2. Katonaság Nagykanizsán és környékén'' 7'' A védvonal csapatainak legértékesebb részét a sorkatonaság egységei alkották. Ezek közül az alább felsoroltak vonultak át vagy állomásoztak Nagykanizsán és környékén. A venetoi kiegészítésű, olasz legénységű 16. (Zanini) gyalogezred két századának kiindításáról Batthyány miniszterelnök május 15-én értesítette Csányt azzal, hogy az osztály május 17-én indul Téténybe, onnan pedig előfogatokon Nagykanizsára. 172 A két század megérkezését Csány május 19-re várta.173 Május 27-én Csány már azt jelentette Batthyánynak, hogy az egyik századot Légrádba rendelte, 30-án pedig arról számolt be, hogy tekintettel a város veszélyeztetett helyzetére, a másik századot is oda akarja küldeni. A két század létszámát összesen 300 főre tette.174 Csányt még 1848 áprilisában hatalmazta fel a kormány, hogy a fennhatósága alatti megyékben a rend helyreállítására felhasználhatja a 48. (Ernő főherceg) gyalogezred 3. zászlóalját. A zászlóalj 1—3. századai április vége óta Zala megyében állomásoztak. Ezeket Csány május 27-én a Muraközbe indította, s Nedelicen, Csáktornyán és a közeli falvakban helyezte el őket. A június 7-én Nagykanizsára érkező 4—6. századdal együtt ezek összlétszáma 600 fő volt.175 A 60. (Wasa Gusztáv herceg) gyalogezred 1. zászlóaljajúnius 17-én, 2. zászlóalja 21-én indult el Budáról a Dráva-vonalra a Budaörs—Bicske—Lovasberény— Székesfehérvár—Várpalota—Veszprém— Nagyvázsony—Keszthely—Nagykanizsa útvonalon. Július 4-én már Nagykanizsán voltak.176 A két zászlóalj Nagykanizsán és környékén foglalt állást. Az ezred és a 2. zászlóalj törzse Nagykanizsán, az 1. zászlóalj törzse és 4. százada Becsehelyen, az 1. század Domborún, a 2. Légrádon, a 3. Rigyácon, az 5. Kottoriban, a 6. Polán foglalt állást. A 2. zászlóalj 1— 2. századát Szentmiklósra, a 3—4. századot Csurgóra, az 5. századot Babocsára, a 6. századot Barcsra vezényelték. Az 1. zászlóalj létszáma 610, a 2. zászlóaljé 696 fő volt. Az 1. zászlóalj létszámát a lázas betegségek alaposan csökkentették: szeptember első napjaiban 230 fő feküdt betegen a kórházakban, s ez a szám a horvát támadásig állítólag 300 főre nőtt.177 A 2. zászlóalj 1—4. (7—10.) százada július 24-én azt az utasítást kapta, hogy vonuljon a bácskai hadszíntérre, az 5—6. (11—12.) század még július 21-én Verőce megyébe vonult, majd augusztus 23-án csatlakozott az eszéki várőrséghez.178 Mészáros Lázár hadügyminiszter június 20-án rendelte Zala megyébe a 9. (Miklós) huszárezred törzsét, ezredesi és 2. őrnagyi osztályát.179 Csány június 30-án kérte Zarka Sándor Vas megyei első alispánt, hogy az 1. őrnagyi osztályt utasítsa Vasváron, Zalaegerszegen, Hahóton keresztül Nagykanizsára. 180 Zarka július elején kérte Csányt, hogy az átvonuló ezrednek legalább egy osztályát hagyja hátra a megyében a rend fenntartására; ezt Csány engedélyezte is.181 A 2. őrnagyi osztály július 15-én érkezett Szombathelyre, 17-én Körmendre, s innen Zalaegerszeg környékére irányították.182 Az ezredesi osztálynak július 26-án kellett Körmendre érkeznie; itt is maradt, s csak 1848 októberében csatlakozott a feldunai hadsereghez. Augusztus 14-én a 9. huszárezred két százada a Muraközben, Perlakon és vidékén, két század Kanizsa környékén, két század pedig Kiskomáromban állomásozott, de ezeket rövidesen Somogy megyébe indították.183 Augusztus 22 körül Csány úgy intézkedett, hogy a Vas megyében hátrahagyott osztály egy századát a Zala megyei Lendvára indítsák.184 Szeptember elején Nagykanizsán összesen négy század Miklós-huszár állomásozott, s ezek egyike kérte áthelyezését „egy alkalmatosabb és egészségesebb helységbe."185 Mészáros június 8-án értesítette Csányt, hogy rövidesen hat löveget küld a Dráva-vonalra, 18-án pedig arról számolt be, hogy az üteg már el is indult. A hivatalos kimutatás szerint az üteg június 16-án indult el.186 A cs. kir. 4. hatfontos gyalog-üteget Kari Jungwirth főhadnagy vezette, s július 6-án már a táborban volt.187 A következő, hatfontos lovasüteg Helm főhadnagy vezetésével 64 főnyi személyzettel július 24-én indult, s július 29-én kellett Nagykanizsára érkeznie.188 Szeptember 8-án a Nagykanizsára szállítandó lőszerek kezelésére egy cs. kir. százados és 31 legénységi állományú személy érkezett a városba.189 A kormány még 1848 áprilisában határozott saját reguláris fegyveres erő, a rendes, mobilis nemzetőrség kiállításáról. A honvédségben, amelyet május közepén kezdtek szervezni, a kormány a sorkatonaságnál politikai szempontból megbízhatóbb fegyveres erőre számíthatott. E zászlóaljakat röviddel megszervezésük után a Délvidékre, illetve a Dráva-vonalra vezényelték. 475 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Az 1. pesti honvédzászlóaljat június 24-én indították útnak Pestről, az alakulat július 6-án érkezett meg Nagykanizsára.190 Ezt követően a zászlóalj két százada Nagy-, négy százada Kiskanizsán szállásolt; az utóbbi helyen „egymástól messzire eső nedves és egészségtelen" lakásokban, amint a zászlóalj parancsnoka ezt jelezte Szeth János alezredesnek, a honvédség főparancsnokának, aki kérte a kormánybiztostól az alakulat Nagykanizsán történő összevonását, ám Csány, nem tudni miért, elutasította kérését.191 Július 31-én a hadügyminisztérium utasította Ottingert, hogy a zászlóaljat előfogatokon küldje Nagykanizsáról Óverbászra, s helyette a 60. gyalogezred négy Istvándiban lévő századát vonultassa Nagykanizsára. Ottinger azonban — Csány véleményére hivatkozva — az 1. honvédzászlóaljat visszatartotta Nagykanizsán, s a négy gyalogezredi századot küldte tovább.192 Augusztus végén Csány a zászlóalj „célaránytalan elszállásolása" miatt a szállások megvizsgálására utasította a nagykanizsai hatóságot.193 Szeptember 8-án az alakulat, amely még mindig komoly egyenruhahiánnyal küszködött, elhagyta Nagykanizsát, s Letenyén foglalt állást.194 A Pápán állomásozó 7., szombathelyi és zalaegerszegi zászlóalj (amelyben ott voltak a kanizsai önkéntesek is)195 csak szeptember 6-án indult el a Devecser—Sümeg—Keszthely—Kiskomárom útvonalon Nagykanizsára. A zászlóalj szeptember 9-én hajnalban a kellő felszerelés nélkül érkezett meg Nagykanizsára.19'''' A zászlóalj önkéntesei között volt a nógrádi Nagy Iván, a későbbi neves családtörténész, aki naplójában így örökítette meg benyomásait: „Itt beszállásoltak, a mi századunk nagyon a város végére jutott; hol a gazdám fészere alatt kihevervén magamat, reggel elindultam a várost még nézni. Elég nagy porfészeknek találtam, hol télen pompás sár lehet, járdái téglából, és deszkából voltak, ahol voltak." A zászlóalj a délutáni parancskihirdetés alkalmával kapta meg tölténytáskáit, valamint ekkor kapott lőszert, lőport és gyutacsot is.197 A katonai beszállásolások érintették a tanítóképző, illetve az elemi iskolák épületeit is. Ezért, amikor Eötvös József vállás- és közoktatásügyi miniszter elrendelte, hogy az országban szeptember l-jén minden oktatási intézményben kezdjék meg a tanítást, Mihalik Pál, a nagykanizsai intézmények igazgatója kérte Csány Lászlót, helyeztesse át máshová a beszállásolt katonaságot.198 A védvonalra nem nagyon jutott azokból az önkéntes mozgó nemzetőri alakulatokból sem, amelyeket augusztus végén kezdtek szervezni. Csupán Székesfehérvár város önkéntesei képeztek kivételt. A város augusztus 18-án határozott az önkéntes mozgó nemzetőrök kiállításáról. A csapat augusztus 30-án indult el Székesfehérvárról, s szeptember 8-án ért Nagykanizsára. Létszáma 220—250 fő körül mozgott.199 3. Hadseregellátás A védvonal csapatainak ellátására a megye és a város önmagában képtelen lett volna, ezért vállalkozókra bízta az élelmiszerellátást. Csillagh Lajos alispán július 9-én értesítette Csányt a vállalkozók Nagykanizsára érkeztéről.200 Július 9-én a Zala megyei Állandó Bizottmány tárgyalta a nagykanizsai mészárosok kérelmét, amelyben arra hivatkozva, hogy „a jelenlegi árszabáshoz képest, a megkívántató fölösleges húst kiszolgálni nem képesek", a hús árának felemelését kérték. A bizottmány elutasította a kérést, tekintettel arra, hogy a hús ára az élő marháéhoz képest már így is magas, s ha Nagykanizsa környékén felemelnék a hús árát, az egész megyében azt kellene tenni, s ez komoly szociális feszültségeket keltene a jelenlegi dekonjunkturális időkben. A katonaság a csekély zsoldjából szintén nehezen vehetné meg a drága húst. A megyebizottmány szerint a probléma az, hogy a mészárosok szegények, s ezért nem tudnak olcsón marhát venni, ezért azt javasolta Csánynak, hogy kormánybiztosként előlegezzen pénzt a mészárosoknak olcsóbb marha vételére.201 Augusztus elején Gerencsér György nagykanizsai mészáros hasonló indokkal kérte a hús árának felemelését a Zala megyei bizottmánytól, de a bizottmány arra hivatkozva, hogy a hús jelenlegi árának megállapításakor a marha ára magasabb volt, mint most, ismét elutasította a kérést.202 Június 20-án több szekérnyi fegyver és lőszer érkezett Nagykanizsára, amelyet a helyi katonai fegyvertárban helyeztek el, az őrszolgálatot a helyi nemzetőrök teljesítették.203 Másnap este 10 órakor jött egy újabb szállítmány.204 Miután félő volt, hogy a nagy mennyiségű érkező hadianyag elraktározására a fegyvertár nem lesz elegendő, Csány felszólítására Inkey Gáspár és János a város közelében lévő Három kereszt kápolnájukat átengedték lőporraktározás céljára.205 Csány július 20-án Mészáros Lázár hadügyminiszterhez intézett jelentése szerint a város a beérkező fegyver- és lőszerszállítmányok átvételi és elosztási helyeként szolgált.206 Mészáros július 9-én 3000 kasza szállításáról, július 14-én 1000 puska, 30 000 töltény és 3000 kasza küldéséről értesítette Csányt.207 Július 26-án a 30 000 töltény már Nagykanizsán volt 1382 puskával együtt, amelyek részint a fővárosból, részint Stájerországból érkeztek.208 Még július 22 előtt 15 456 gyutacs és 11 200 lovassági karabélyhoz való töltény jött.209 Batthyány utasítására a hadügyminisztérium augusztus 20-án 599 korszerű, belga gyártmányú csappantyús lőfegyvert küldött Nagykanizsára, 210 majd augusztus 26-án 180 000 részint gyutacsos, részint kovás gyalogsági töltényt küldtek a táborba.21'' 476 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben 4. Pénzellátás2,2 A Batthyány Lajos miniszterelnök és István nádor által 1848. március 23-án kinevezett, a fővárosban működő Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány (MOIB) értesülve a nyugat-dunántúli antiszemita megmozdulásokról, már április 17-én intézkedett, hogy a pénzügyminisztérium 10 000 pengőforintnyi ezüstpénzt küldjön a nagykanizsai sóhivatalba. (A zsidóellenes megmozdulások egyik oka éppen az volt, hogy a forgalomból eltűnt az ezüstpénz, s a közvélekedés ezt a pénzváltó, kereskedő stb. zsidók bűneként rótta fel.)213 Csány május 19-én jelentette Szemere Bertalan belügyminiszternek, hogy a nagykanizsai sóhivatal elöljárója szerint a pénztárában lévő pénz — amelyet az áthaladó, illetve az ő rendelkezése alatt álló katonaság ellátására is kell fordítani — rövidesen elfogyhat.214 Május 27-én már azt közölte Szemerével, hogy „a sóházban se só, se aprópénz", s ez a katonaság ellátásában komoly fennakadást okozhat.215 Június 18-án 50 000 forint érkezett a pénztárba.216 Májusban a kanizsai sóhivatal volt az egyike azoknak a pénztáraknak, ahol a kamatozó kincstári utalványok kiadásának fedezésére indított országos gyűjtés során a felajánlott pénzt és bankjegyeket átvették.217 Csány június 26-án vagy 28-án Kossuth pénzügyminiszterhez intézett jelentésében kérte, hogy ezt az összeget is a Dráva-vonal szükségleteire fordíthassa, de Kossuth arra hivatkozva, hogy ez a számadások elkészítésekor komoly zavart okozhat, elutasította a kérést. Kossuth válaszából tudjuk azt is, hogy a körmendi sópénztárba 100 000, a nagykanizsaiba 50 000, a pécsibe pedig 25 000 forintot utalványozott a Dráva-vonal szervezésével és ellátásával kapcsolatos kiadásokra. (Mivel ezt a pénzt még június közepén küldte, s valószínűleg ez az 50 000 forint érkezett meg június 18-án Nagykanizsára.)218 Csány július 5-én tudósította Kossuthot, hogy a körmendi sópénztárba utalványozott 100 000 forintot is Nagykanizsára, illetve Pécsre viteti, mert ezeket jelölte ki mint fizetési helyeket, ugyanis ezek estek közel a Dráva-vonalhoz).219 A költségeket ideiglenesen jelentősen megemelte, hogy Csány fizette a sorkatonaság zsoldját és pótlékdíjait is. Kossuth intézkedett is, hogy a hadipénztár utalja vissza ez utóbbi, a költségvetésben a hadipénztáraknál megjelölt összeget a nagykanizsai sóhivatalnak.220 A sorkatonaság zsoldellátásával kapcsolatban még j ú - lius második felében és augusztus elején is gondok voltak.221 Július 11-én az így kiegészített pénzből még 86 000 forint volt a nagykanizsai sóhivatal pénztárában, Csány azonban július 16-án újabb pénzküldeményt kért. A pénzügyminisztérium a nagykanizsai sóhivatalnál 50 000, a pécsinél 25 000 forintot utalványozott számára.222 Augusztus l-jén a pénzügyminisztérium úgy intézkedett, hogy ha szükséges, Csány a nagykanizsai sópénztárból küldjön pénzt a pécsinek, az esetleg így fellépő hiány pótlására pedig a körmendi kerület sóhivatalaiból a körmendi sóhivatalba beszállítandó pénzeket küldjék Nagykanizsára. 223 Csány augusztus 4-én ismét felhívta a figyelmet arra, hogy a nagykanizsai sóhivatal bevételei nem lesznek elegendőek a csapatok ellátására, s azt javasolta, hogy a körmendi, illetve a csáktornyai fióksóhivatal bevételein kívül a barcsiéit is Nagykanizsára szállítsák. Augusztus 7-én kelt válaszában Duschek Ferenc pénzügyminisztériumi államtitkár értesítette Csányt, hogy a budai főpénztártól 50 000 forintot küldtek a győri sóhivatalhoz, onnan pedig a kanizsaihoz; a körmendi kerületi felügyelőt pedig ismét utasították a kerületében található hivatalok pénzkészleteinek Nagykanizsára szállítására. A barcsi sóhivatal jövedelmeinek Nagykanizsára szállítását nem tartotta jó ötletnek, mert ezáltal a pécsi sóhivatalnál, ahová a barcsi jövedelmeit beküldeni köteles, hiány támadhatna.224 Augusztus 14-én a sorkatonaság ellátására kiegészítésként 14 000 forintot indítottak útnak Nagykanizsára, immár új magyar pénzjegyekben. Augusztus 27-én a budai főpénztári hivatal Győrön keresztül 30 000 pengőforint küldésére kapott utasítást, a soproni kerülethez tartozó hivatalok pedig 20 000 pengőforintot voltak kötelesek Nagykanizsára szállítani. 225 Szeptember 9-én Kossuth, illetve Duschek arról tájékoztatta Csányt, hogy Csanády György futár 30 000 forintot visz Nagykanizsára, s néhány napon belül ezt újabb szállítmányok (Kossuth szerint 50-60 000 forint) követik.226 A körmendi sópénztárból július elején átvitt, ismeretlen nagyságú (de legalább 60 000 forintnyi) összegen kívül tehát a pénzügyminisztérium a horvát betörésig még 244 000 forintot utalványozott a drávai védvonal szükségleteire a nagykanizsai sópénztárnál. Csány egy július 30-i jelentése szerint ez az összeg a nemzetőrség egyhavi ellátásának költsége volt.227 Szeptember 8-án Csány arra utasította Baternay Ferenc pénztárnokot, a nagykanizsai sóhivatal vezetőjét, hogy a pénztárból minden nélkülözhető pénzt adjon át Horváth Vilmos másodalispánnak. Ezt Baternay még aznap teljesítette.228 5. Tábori egészségügy A Zala megyei Állandó Bizottmány július 9-én úgy határozott, hogy Oszterhueber József másodalispán, a Muraközi járás főszolgabírója és főorvosa menjenek Nagykanizsára, ahol a Perlakon felállítandó kórházról fognak tanácskozni. Csillagh Lajos alispán július 9-én értesítette Csányt erről, s kérte, ő maga is jelenjen meg a tanácskozáson.229 477 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben A tanácskozás július 17-én Nagykanizsán ült öszsze, s Horváth Vilmos másodalispán, Lázár György gróf, az 1. honvédzászlóalj őrnagya, Hirschberg Tamás, a 60. gyalogezred főorvosa, Czindery Pál, az 1. honvédzászlóalj főorvosa, Fitter András uradalmi tiszttartó és Albanics Flórián nagykanizsai városbíró vettek részt. A tanácskozáson arra hivatkozva, hogy „Pécstől Csáktornyáig kiállított nemzetőrség, honvédsereg és sorkatonaság száma mintegy 30 ezeret tévén, ezek közül a természet rendes folyása szerint is nagyszámú betegek lesznek, ütközet esetében pedig a megsebesülendőknek és betegeknek száma tetemesen fog szaporodni", Csáktornyán, Perlakon, Nagykanizsán, Somogy megyében és Pécsett javasolták kórházak felállítását. Nagykanizsán 500 fő ellátására alkalmas kórházi férőhely biztosítását vélték szükségesnek, s összesen hét (nyolc) épületet tartottak alkalmasnak arra, hogy részben vagy egészben kórházként szolgáljon: a tanítóképző intézetet, a kórházi templomot, a barátok kolostorának egy részét, az izraelita kórházat, Batthyány Fülöp herceg mázsálóházát és két városvégi raktárát (szükség esetén a megye Nagykanizsán lévő raktárát is). A tanácskozás során a szükséges kórházi személyzet létszámát kb. 85 főre becsülték, s részletes javaslatot tettek a beszerzendő felszerelési cikkekre is.230 Július 20-án Hirschberg Tamás és Czindery Pál egy javaslatot nyújtottak be Csánynak arról, hogy a Dráva-vonalon Batinától Csáktornyáig mintegy 2000 beteg számára kellene kórházakat felállítani; Nagykanizsán, Pécsváradon és Pécsett 500-500, Szigetváron, Marcaliban és Perlakon pedig összesen 500 főre. Mivel a jelentés íróin kívül csupán a 60. (Wasa) gyalogezred 1 fő- és 2 alorvosa, illetve az 1. honvédzászlóaljnak egy, az orvosláshoz értő személye található Nagykanizsán, az orvosokban nagy hiány van. Ezért diszponálási joggal kellene felhatalmazni a jelentés íróit az orvosi személyzettel kapcsolatban, vagy a szükséges személyzet felvételére231 vonatkozóan. Csány a tervezetet megküldte Szemere Bertalan belügyminiszternek és Mészáros Lázár hadügyminiszternek. Mészáros közölte, a kórházak felállítása nem az ő rendelkezéseitől függ, de „midőn annak szüksége beáll", Csány „gondoskodásától a kívántatok megtételét" várja. A kórházi ágyneműk és főzőedények beszerzésével kapcsolatban a Mohácson létesülő raktárhoz utasította Csányt, s azt javasolta neki, hogy miután a katonaorvosokat Szegeden a szerb felkelők ellen szervezendő táborba rendelték, a kórházak orvosi személyzetét polgári orvosokból alakítsa meg.232 Csány augusztus 11-én Kremzir Mojzes orvostudort nevezte ki a nagykanizsai központi katonai kórház főorvosául.233 A kórházi ügyek rendezésére a hadügyminisztérium augusztus végén Kálazdy Mór főorvost és hét alorvost küldött Nagykanizsára. 234 A kijelölt épületek kórházzá átalakítása augusztus közepén fejeződött be, de a Mészáros által ígért kórházi szerek még ekkor sem érkeztek meg Nagykanizsára.235 Szeptember 13-án, miután a magyar csapatok kiürítették a várost, a nagyobb kórházban mintegy 400 beteg maradt hátra, akiket aztán szeptember 15-én maga Jellacic is meglátogatott, s igen barátságos volt velük.236 III. KÉT MEGSZÁLLÁS KÖZÖTT 1. A horvát megszállás237 Augusztus végétől egyre inkább érezhetővé vált a feszültség a magyar—horvát határszakaszon, s egyre-másra érkeztek a jelentések a Jellacic vezette horvát csapatok betörési szándékáról. Aggodalomra adott okot az is, hogy Nagykanizsa környékén is akadt olyan személy, aki azzal biztatta társait, hogy „a bán legelőt, mindent ád, inkább ahhoz állunk."238 Szeptember elején már a városban is biztosra vették: a horvát betörés rövidesen bekövetkezik. 239 Szeptember 9-én a horvátok lezárták a varasdi hidat, s ahogy Csány írta aznap Zala megye közönségének, „a közlekedést félbenszakasztotta az ellenség, és ezzel a kölcsönös békés viszonyt a két testvérország közt megsemmisítette."240 Nagy Iván, a 7. honvédzászlóalj önkéntese szerint aznap este Nagykanizsán már olvashatták „Jellacic hadüzenő manifesztumait, melyben Magyar országba betörését jelenté."241 Szeptember 10-én Teleki Ádám főhadiszállásán, Letenyén megjelent Jellacic küldötte, Hompesch őrnagy, s a bán nevében felszólította Telekit, hogy álljon át hozzá csapataival. Teleki kitérő választ adott, de Csány attól tartott, hogy a kormány küszöbön álló, vagy esetleg már megtörtént lemondása miatt a fővezér követni fogja a bán felszólítását.242 Szeptember 11-én Jellacic csapatai valóban megkezdték a támadást; Varasdnál benyomultak a Muraközbe, de a magyar erők félrevezetésére Perlaknál és Légrádnál is tüntettek. Miután egy esetleges légrádi átkelés azzal fenyegetett, hogy a horvát csapatok előbb érnek Nagykanizsára, mint hogy a magyar csapatok kiüríthetnék a Muraközt, Teleki a Muraköz harc nélküli kiürítését javasolta, s ebbe 478 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Csány is belegyezett. A betörést mind Teleki, mind Csány jelentette a kormánynak.243 Csány eredeti szándéka az volt, hogy a Mura-vonal védelmére mozgósítja a Zala megyei nemzetőrség korábban a Dráva-vonalon szolgált első és második váltását, így elrendelte, hogy a lövői járásiakat Alsólendvára, a zalaegerszegieket Letenyére, a kapornakiakat Nagykanizsára, a szántói és tapolcai járási nemzetőröket Nagykanizsa felé indítsák. Valószínűleg azonban Teleki és tisztikara meg az eddigi tapasztalatok arról győzték meg, hogy „a mostani nemzetőröket nemigen használhatni", arra szólította fel a megyét, „tartsa készen a fegyverben gyakorlott nemzetőröket oly számmal, mennyit fel tudok fegyverezni, kik másodalispán Horváth Vilmos úr vezérletére bízatván, hozzánk csatlakozandnak."244 A horvát betörés híre szeptember 11-én valamivel dél előtt érkezett meg Nagykanizsára. A 7. honvédzászlóaljban szolgáló Nagy Iván naplója szerint ő maga éppen a vendéglőben ebédelt. „Egyszerre hír támad, hogy a „horvátok jőnek." Felugrált az egész ebédlő közönség, és kimentünk nézni: mi történik? Hát a magyar hadsereg vonul vissza Légrádról és Csáktornyáról Jellasics elől, ki már ekkor — mint mondák — átlépett a Dráván. Bámultam aztán a derék kinézésű Miklós nevű huszár ezredbelieket, és a magyar tüzéreket, kiket az iszonyatos por fakóvá tett."245 Csány maga is Nagykanizsán tartózkodott a horvát betörés napján, s izgatott hangú levelekben számolt be mind a kormánynak, mind Kossuthnak a történtekről.246 Eredeti terve az volt, hogy a rendelkezésre álló reguláris és nemzetőri csapatokkal a Mura vonalán tartják fel Jellacicot, de a vezérkariak véleménye az volt, hogy a vonalat fél óránál tovább nem lehetne tartani. Ezért Telekivel úgy döntöttek, hogy Nagykanizsa környékén koncentrálják a csapatokat, ide rendelték a Vas megyei mozgósított nemzetőrség több hónapja szolgáló ezredét is.247 Teleki azonban a nyomasztó ellenséges túlerő miatt nem bízott abban, hogy hosszabb ideig tarthatják magukat a város környékén, „...itteni seregünk csekélysége a hatszor erősebb ellenség által mindenfelül körül van véve, a legnagyobb veszedelemnek vagyon kitéve, minél fogva kötelességemnek tartom ezennel a legsürgetősebben segítséget kérni, vagy további utasítást kikérni, hogy a minden részről felénk nyomuló ellenség ellen mi teendő legyek, addig is szándékozom, ha valami nagy ellenséges erő által kénteleníttetem N[agy]kanizsát elhagyni, magam Komárom város248 felé visszavonni" — jelentette a kormánynak.24'' A helyzetet tovább bonyolította, hogy Teleki, valamint tisztjeinek egy része kijelentette, hogy ha a kormány lemond, ők csak olyan kormánynak fognak engedelmeskedni, amelyet a király megerősít.250 Csány nyilatkozatot kért ezzel kapcsolatban az alakulatoktól, s Teleki egyenesen kijelentette, hogy „minekutána az Őfelségétől, a királytól szankcionált minisztérium leköszönt, és jelenleg semmi törvényes kormány nincs hazánkban, az ellenünk (...) Jellacic vezérlete alatt [felvonult sereg ellen], minden tisztek közös megegyezéséből semmi ellenséges lépést nem tehetünk és teszünk, mivel az eskünk ellen volna."251 Sőt, Teleki azt is kijelentette, hogy ha Csány nem gondoskodik a sor- és huszárezredi csapatok ellátásáról, a cs. kir. alakulatok élén átáll Jellasicshoz. 252 Lázár György gróf, az 1. honvédzászlóalj parancsnoka viszont kijelentette, hogy „a szoros katonai rendet a szó tellyes értelmében fel fogjuk tartani, és elvárjuk a törvényes új kormányt és annak további rendeleteit."253 Miután Csány a nyilatkozatok alapján nem számíthatott arra, hogy a sorkatonaság és a huszárok hajlandók harcolni a cs. kir. zászlók alatt felvonult horvát csapatok ellen, nem maradt más hátra, mint a visszavonulás. Teleki kérésére gondoskodott arról, hogy a visszavonuló sor- és huszárezredi csapatok megfelelő ellátást és elhelyezést kapjanak, ő maga pedig elhatározta „a honvédeket (...) a fejérvárosi önkéntesekkel, Fejérvár felé Pestre, úgy a vasi nemzetőröket főparancsnokok és több főtisztjeikkel tartott tanácskozmány következtében tulajdon megyéjükben hazabocsátani azon kijelentés mellett, hogy ők odahaza az eseményeket várják bé s egyesítve maradjanak." Egyben utasította a Somogy és a Zala megyei nemzetőrséget a hazavonulásra azzal, hogy a megyék „a gyakorlatlan őrseregek helett önkintes seregeket állítsanak ki".254 A 7. honvédzászlóalj még 11-én délben kapta a parancsot a másnapi indulásra. Az alakulat 12-én délután 4 órakor indult el gyalog a városból, s este ért Kiskomáromba.255 Csány szeptember 13-án hagyta el Nagykanizsát, s a várostól levélben búcsúzott. „...higgyék el Önök, hogy e zavaros viszonyok állandósággal nem bírnak, vissza fog szállni a béke angyala Hunnia terére, és él bennem a hit, hogy én azon várost, melyet keserű fájdalmas érzetek közt hagyok el, szerencsés helyzetben fogom kevés idő múlva találni" — írta.256 A város tehát immáron magyar katonaság nélkül maradt. Jellacic csapatai szeptember 11-e és 13-a között megszállták a Muraközt. Miután a visszavonuló magyar csapatok lebontották a letenyei Mura-hidat, s a hídanyagot a folyó bal partjára szállították, a horvát csapatoknak hidat kellett verniük a folyón. A hídanyagot kereső horvátokra a Mura-parton cirkáló magyar huszárok 13-án néhányszor rálőttek. A hídverés szeptember 13-án és 14-én meg is történt, a horvát hadsereg Schmidl-hadosztályának Grammont-dandára szeptember 14-én Szemenyénél lépte át a Murát, s Letenyére vonult. A hadosztály Todorovic-dandárja szeptember 14-én Letenyénél Jellasic vezérlete alatt kelt át a Murán. A Kem479 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben pen vezérőrnagy vezette hadosztály a muraszerdahelyi híd leégetése miatt a stájer határon Strigau és Ráckanizsa között kelt át a folyón, 13-án Lendván összpontosult, 14-én Lendvaújfalura, 15-én Letenyére vonult. A Hartlieb altábornagy vezette hadosztály szeptember 13-án Csáktornyára, 14-én Perlakra vonult, s 16-án Kotor és Molnári között lépte át a Murát.2" Jellasics szeptember 14-én Letenyén adta ki utasításait a Nagykanizsára vonuláshoz. Az alakulatok szálláscsinálóinak reggel fél 6-kor kellett Letenyén gyülekezniük, hat órakor Nagykanizsára indulniuk. Az elővédet az egyik báni határőrezred 3 századnyi népfelkelője alkotta, ezek reggel fél nyolckor indultak el, majd nyolc órakor az egész Schmidlhadosztály (a Grammont- és a Todorovic-dandár) elindult. A főhadiszállás, a hadoszlop raktára és a lőszertartalék kilenckor indult el.258 A bán 15-én még Letenyéről utasította a Kempen-hadosztályt, hogy másnap, 16-án vonuljon Nagykanizsára. A Hartlieb-hadosztálynak szintén 16-án kellett elérnie a várost, de végül is mindkét hadosztályparancsnok belátására bízta, hogy ha hadosztályaik összpontosítása nem történt volna meg, akkor 17- én vonuljanak be Nagykanizsára.25" Maga Jellacic a Schmidl-hadosztállyal szeptember 15-én délután 1 órakor érte el a várost. A 15-én bevonulók létszámát a szemtanúk 7—9000 főre becsülték, s meglehetősen egyetértettek abban, hogy a sereg nagy része szedett-vedett, hiányosan felruházott és felfegyverzett katonákból áll. „...nyomorúságos alkotása miatt a sereg oly fáradtan néz ki, hogy egy meglökött ember hármat földhöz ver" — írta Chinorány Boldizsár Csánynak. A katonák nem különösebben lelkesedtek a hadjáratért, féltek az ütközettől.260 A bevonuláskor a nagykanizsai boltok zárva voltak.261 A bán Batthyány Fülöp herceg házában szállásolt be tisztikarával. Magában a városban összesen három gyalogszázadot helyezett el, a többiek a városon kívüli vásártéren ütöttek tábort, s ahogy Szép Károly gyógyszerész írta, „leszüreteltek, nekünk nem maradt semmi."262 Jellacic Nagykanizsán jó híreket kapott: arról értesült, hogy az addig a magyar hadügyminisztérium alárendeltségébe tartozó 7. (Hardegg) vértesezred, valamint a 6. (Wrbna) könnyűlovasezred 1. őrnagyi osztálya csatlakozni készül hozzá. A magyar csapatokról úgy tudták, hogy azok Kéthely és Marcali között állnak. A bán öccse, Antun Jellacic százados Bécsbe ment, egyrészt hogy kieszközöljön egy, a Magyarországon állomásozó cs. kir. csapatokat a bánhoz történő csatlakozásra felszólító utasítást, másrészt hogy a cs. kir. hadügyminisztérium gondoskodjon a hadsereg kincstári ellátásáról, továbbá hogy nehéztüzérség, hídkészlet és egyenruházat szállítását sürgesse.2" A városnak már az első napon 6000 kenyeret, 1200 mázsa szalmát, 180 mázsa szénát, 30 mázsa lisztet, 60 mázsa húst, 750 font sót, 280 mérő zabot, 118 akó bort, emellett tűzifát és dohányt kellett kiszolgáltatnia. Azzal fenyegették meg, ha ellenkezik, felgyújtják, és a csapatoknak szabad-rablást engedélyeznek. A város Kaiser József szállítóval kötött szerződést a kenyér, a zab és a széna szállítására, a húst Kilik Péter és Gerencsér György mészárosok szállították nyugta ellenében. A horvát csapatok itt tartózkodása során a város 4 9 1 1 9 font húst (azaz kb. 100 000 fejadagot) szolgáltatott ki 15 189 forint értékben.264 A bán úgy tervezte, hogy szeptember 16-án a Schmidl-hadosztállyal továbbvonul Kiskomáromba, s egyik szárnysegédje 12 000 főre kért élelmet, fát, abrakot és szalmát a községtől.265 A szeptember 16-én érkezők számát a bán 18 000 főre, a 17-én érkezőkét 12 000 főre tette, s ennyi emberre követelte a szokásos ellátást, emellett 60 mázsa dohányt, krumplit és borsót is követelt, ellenkező esetben a várost feldúlással fenyegette. Ezen kívül 17-én reggelre (a Kempen-hadosztály továbbszállítására) 280 szekér kiállítását írta elő. A város az előfogatok kiállításához Csillagh Lajos zalai első alispán segítségét kérte,266 a megye azonban nemigen segített a kanizsaiakon. „A megye által elhagyatva, a legnagyobb hidegséggel, részvét nélkül állunk, kebelünkbéliek kéntelenek a falukat megjárni, a kellő szekereknek és eleségnek, tudniillik kenyérnek megszerezhetése végett" — jelentette Chinorányi Boldizsár szeptember 18-án Csánynak.267 Az ellátás valóban már az első napokban összeomlani látszott, s emiatt a bán tisztjei is aggódtak.268 Szeptember 16-án megérkezett Letenyéről a Kempen-, s szintén ezen a napon Molnáriból a Hartliebhadosztály is. A bán eredeti terve az volt, hogy 17- én a Kempen-hadosztály Nemesvidre és környékére, a Hartlieb-hadosztály pedig Iharos-berénybe vonul tovább, azonban részint amiatt, hogy a 6. (Hardegg) vértesezred csatlakozását bevárja, részint amiatt, hogy a Szlavóniából betörő Roth-hadosztálynak időt adjanak a csatlakozásra, 17-én arra utasította Kempent, hogy csapataival maradjon néhány napig Iharosberényben, Hartliebet pedig arra, hogy egyelőre maradjon csapataival Nagykanizsán. Mindehhez ellátási gondok is járultak: a horvát hadsereg olyan gyorsan tette meg a Varasdtól Nagykanizsáig, illetve Kiskomáromig terjedő utat, hogy az ellátás nem tudta követni, továbbá az is nehezítette a dolgot, hogy a Kempen- és a Hartliebhadosztály közel 30 000 főnyi állománya egyszerre érkezett Nagyka-nizsa környékére.26'' Cser József visszaemlékezése szerint az átvonulok „sok kárt tettek a szőlőkben, kukoricában. A marhákat lelőtték, egy pár embert legyilkoltak."270 Chinorányi Boldizsár Csányhoz intézett levele is meg480 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben döbbentő képet fest a Kanizsa környéki pusztításokról: „Mi kanizsaiak a bán rabló csoportjainak kezei közt, minekutána ők a magyar honnak azon részét, melyen keresztül vezették táborokat, fegyverrel lett elfoglalását és önuralmazását kijelentették, a legféktelenebb erőszaknak kitéve pusztíttatunk vagyonainkban, marháinkban, házaink, pincéink, személyeink kiraboltattunk. Szőlőhegyeink, kukoricatermékeink ellenség módjára felfalatnak annyira, hogy ama csordanépnek két tisztjei, akik alatt ma itt tanyáz mintegy 10 ezeres török határszéli likaner [az 1., likai határőrezred 3. zászlóalja] és más többféle népfaj, sem képesek zabolázni."271 A Kossuth Hirlapja tudósítása szerint a horvátok Nagykanizsán „temérdek károkat tettek, a szobákat, konyhákat, pincéket, kamrákat feltörték s kirabolták, egy kovácsot ki nekik szénát adni vonakodott, agyon lőttek, a mezőn a kukoricát tönkre tették, levagdalták, éjjel számosan elmentek a szőlőkbe, s ott a pincéket feltörték, a bort részint kő, faedényekben, bőrtömlőkben elhordták, részint eleregették, a szőlőhegyet lerombolták. A nagykanizsai kárt legkevesebb 10—12 ezer forintra számíthatni. A rémült nép becsukta házait, boltjait, s úgy nézte sáppudva a házára törő rablókat, de ellenök szólni egynek sem volt bátorsága."272 A kihágások miatt maguk a horvát hadsereg tisztjei is rendszeresen panaszkodtak, kihívták a lakosság spontán bosszúját. „A sok gazságért aztán a kanizsaiak, ha szőlőkben, mezőn egyet elfogtak, agyoncsapták és rögtön el is ásták. A kis kocsmákban többet agyonvertek. Kiskanizsán túl az erdőben az arra visszafelé menők közül is sokat agyonlőttek — írja Cser József. — Viharos és nehéz napok voltak ezek. Kijutott a rosszból mindenkinek."273 A szeptember 17-ről 18-ára virradó éjszaka nyolc fosztogató horvát katonát vertek agyon a kanizsai szőlőhegyeken.274 A Közlöny egyik muraközi tudósítója, Lápossy Géza Márton lelkész szeptember 19-i tudósítása szerint Nagykanizsán a „rablók" megadták a károkozás árát, „mert a nép fölkelvén, sötét éjjelen a csoportot megtámadá, és valami 100 illírt agyonvert."275 Lápossy egy szeptember 22-én írt tudósítása szerint a támadás szeptember 18-ára virradó éjjel történ, s a támadásban a környékbeli Sormás helységbeliek is részt vettek, akik lámpavilágnál jöttek Nagykanizsára.276 Ez az esemény tehát azonos a Chinorányi által feljegyzett esettel, s valószínűleg csak a távolság nagyította fel az áldozatok számát.277 A nagyobb bajok elhárítása a város vezetőire maradt. Cser József visszaemlékezése szerint „Albanich Flórián bíró, Turkovich György és Buvári János tanácsosok, Vajay Lajos szállásmester és Cser József őrmester, állták ki a bajok elejét. A többi tanácsos hol itt, hol ott járt, kelt és intézkedett. A derék Albanich bíró erélyének és tapintatának köszönhette a város, hogy a mozgalmas időkben nagyobb rombolástól és bajoktól megmenekedett."278 Jellacic elrendelte a kanizsai nemzetőrség lefegyverzését, de Albanich Flórián városbíró és a három nemzetőrszázad parancsnokai egyöntetűen kijelentették, hogy Csány a magyar csapatok visszavonulása alkalmával lefegyvereztette a nemzetőrséget, s mind a lőfegyvereket, mind a kaszákat elvitette.279 A horvát megszállás felemás mivoltát jelzi, hogy szeptember 24—25-én a városháznál önkénteseket toboroztak az alakulófélben lévő Zala megyei önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljba, s a kb. 25—30 önkéntes az elkövetkező napokban akadálytalanul jutott el Zalaegerszegre.280 Ugyanígy segítették a kanizsaiak a horvát seregbe besorozott, de onnan szeptember 23-ról 24-ére virradó éjjel megszökött magyarbarát túrmezei horvátok elrejtőzését és Zalaegerszegre jutását is.281 A Dráva-vonal védelmére a bán hátrahagyta az 1. báni, az ogulini és szluini ezredek kb. 2000 felfegyverzett határőri népségét. A 2000 főre összesen 10 tiszt jutott, köztük két százados. „E csapatokhoz, amelyek egyfajta népfölkelést jelentenek, minden sorkatonaság hiányában nemigen lehet nagy reményeket fűzni" — vélte Franz Dahlen altábornagy, Jellacic távollétében Horvátország és Szlavónia helyettes katonai főparancsnoka. Johann Benko vezérőrnagy, a varasdi helyőrség parancsnoka ezekkel szállta meg a Dráva-vonalat.282 Az utolsó horvát csapatok szeptember 19-én hagyták el a várost, amely egyelőre helyőrség nélkül maradt. Benko már másnap felhívta a bán figyelmét arra, hogy miután a település „megbízható hírek szerint nem jó érzelmű, s míg e helységen minden lőszer-, ruha- stb., röviden minden, a háború folytatásához szükséges szert tartalmazó szállítmánynak át kell vonulnia", legalább egy 4—500 főnyi népfölkelő alakulatot kellene odaküldeni.283 Szeptember 20-án Hcinrich Hűmmel határőrszázados tudatta a bánnal, hogy Zala megyében s különösen Nagykanizsán egyre inkább felülkerekedik „a nyílt megátalkodottság szelleme. Minden napszakban összecsoportosult tömegekbe ütközünk, akik gyáva dühvel már azt is merészelik, hogy a keresztülvonuló betegszállítmányokat feltartóztassák, a betegeket bántalmazzák, a fegyvereket elvegyék, kilőjék és tönkretegyék."284 Benko szeptember 22-én azt jelentette, hogy mivel a hírek szerint a kanizsai lakosok a horvát csapatokkal szemben ellenségesen jártak el, a Varasdon állomásozó népfelkelők közül két tisztet 300 fővel Kanizsa megszállására küldött, s további alakulatokat irányított a városba. A szluini határőrezred egy osztálya holnap érkezik Kanizsára, ezt is utasította, hogy mindaddig maradjon ott, amíg a 300 ember meg nem érkezik. Jelentését elküldte Jellacicnak 481 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Jellacic szeptember 24-én Kilitiben kapta meg Benko jelentését. Maga is utasította Glavasch századost, az említett szluini fél zászlóalj parancsnokát Kanizsa megszállására. írt Burits vezérőrnagynak, a stájerországi cs. kir. dandár parancsnokának, s korábbi ígéretére hivatkozva kérte tőle helyőrségi csapatok Kanizsára küldését. Másnap Lepsényből értesítette a nagykanizsai városparancsnokságot, hogy ezentúl a nagyobb biztonság kedvéért minden postaszállítmányt három főnyi fegyveres kísérettel küld Kanizsára. E levelek azonban nem jutottak el a címzettekhez: a somogyi magyar felkelők rajtaütöttek a futárpostán, és megszerezték a leveleket.286 Szeptember 24-én Benko azt jelentette Franz Dahlen altábornagynak, hogy a Kanizsával kapcsolatos hírek annál is nyugtalanítóbbak, s az erős helyőrség azért is szükséges, mivel minden kincstári szállítmány ott halad keresztül, s ezek az ismeretes rossz hangulat miatt nagy fedezetet igényelnek. A varasd-kőrösi határőrezred pár száz főnyi népfelkelését is Kanizsára kellene küldeni, mivel e körülmények között a hadsereg után szállítandó értékes lőszer-, élelmiszer- és ágyúszállítmányok biztosítása legalább 400 főnyi fedezetet igényel. Tudatta, hogy Kanizsán rögtönítéletet hirdettek azok ellen, akik a horvát hadsereg számára előfogatokat adnak. Miután a kanizsai polgári hatóságok összességében nagyon ellenségesen viselkednek, már csak ezért is intézkedni kellene, hogy a városban egy törzstiszt vezetésével jelentékeny erők állomásozzanak. 287 Szeptember 22-én egy hat lövegből álló üteget szállítottak keresztül Nagykanizsán, s állítólag Albanich városbíró beszélte le a helybelieket a szállítmány megtámadásáról azzal, hogy ő majd futárt küld a huszárok után, s azok vegyék el; egy kiskanizsai lakos gazembernek nevezte. „Ma ismét 100 szekér vonult Kanizsán át, és a kanizsaiak ezt megengedik?" — kérdezte felháborodva Láposy Márton, a Közlöny muraközi tudósítója.288 Az említett lovasüteg továbbszállítása mégsem lehetett olyan akadálytalan, mert Jellacic szeptember 22-én arra utasította Kempen vezérőrnagy, hadosztályparancsnokot, hogy az üteg felvételére küldjön ki egy vezényletet. Ugyanezen a napon pedig dörgedelmes levelet intézett Nagykanizsa városához is, amelyben, nyilván a Hűmmel századostól kapott információk alapján, azzal fenyegette a várost, hogy ha a kanizsai lakosság továbbra is arra vetemedik, hogy a hadsereg után jövő szállítmányokat vagy az egyes személyeket megtámadja, a várost rommá fogja tétetni. Albanich városbíró szeptember 24-én válaszolt a bánnak, s alázatosan visszautasította a szemrehányást, mondván, hogy „az itt átvonult hadtest és szállítmányok számára eléggé ismert, hogy az itteni magisztrátus és lakosság részéről minő készséggel és odaadással adatott minden, hogy a tett követeléseknek lehetőség szerint megfeleljen, s a továbbiakban is a legerőteljesebben fellépünk minden zavar és akadály ellen." Ugyanakkor kérte, hogy ha „a város területén kívül egyesek bármilyen módon éktelenségeket követnének el, (...) ezt se a magisztrátus, se a lakosság számlájára ne írja."289 Az üteg akadálytalan továbbszállítása miatt Csány László kormánybiztos is szemrehányást tett Horváth Vilmosnak, Zala megye másodalispánjának és kormánybiztosának.290 Horváth, aki szeptember 24-én érkezett a Muraközből Lendván át Nagykanizsára, mentegetőzött, hogy a horvát szállítmányok eleddig valóban akadálytalanul közlekedhettek, de reméli, hogy „nem fog folytonosan úgy lenni," s az említett üteget azért nem sikerült elfogni, mert eddigi rendelkezéseit nem teljesítették pontosan.291 Az ágyúk akadálytalan továbbszállításának kivizsgálására utasította őt szeptember 24- én Batthyány Lajos miniszterelnök is.292 Horváth az ügy miatt Nagykanizsán vizsgálatot indított; a város elöljárói azzal mentették magukat, hogy a magyar csapatok visszavonulása alkalmával maga Csány utasította őket arra, hogy „mivel az ellenségnek ellentállani az alkalommal nem lehet, azt minden fenntartóztatás nélkül továbbvonulni engedjük." (Holott Csány szeptember 13-i „utasításában" csak abbeli reményét fejezte ki, hogy a bán ellenséges indulata ellenére sem fog erőszakkal fellépni a város ellen.)293 A hatóság emellett arra hivatkozott, hogy az üteg megérkezése előtti napon, szeptember 21-én arról értesült egy horvát tiszttől, hogy Kiskomáromból Nagykanizsán át Letenyére érkezik egy zászlóalj, egy másik főtiszt pedig arról értesítette őket, hogy szeptember 23-án Stájerország felől 10-12 000 főnyi haderő érkezik a városba, így a városiak fegyver és lőszer nélkül nem merték megtámadni a szállítmányt, annál is kevésbé, mert az ellenség állandóan a város feldúlásával fenyegette őket.294 Ehhez tartozott még az is, hogy Farkas János katonai biztos és Mantuano Rudolf kanizsai kéményseprő szeptember 22-én megkeresték a kiskomáromi kórházparancsnokot és az ottani bírót, hogy segédkezzenek a mindössze kb. 40 főnyi kísérettel ellátott üteg elfogásában, de az előbbi a katonák hiányára hivatkozott, az utóbbi pedig azt válaszolta, hogy „ha el lehet fogni, fogták volna azokat el kanizsaiak."295 Benko vezérőrnagy még szeptember 18-án este egy élelmiszerszállítmányt küldött a horvát hadsereg után, amelynek kíséretét az ogulini határőrezredi népfölkelés 1 őrvezetője és 6 közlegénye alkotta. Ezek közül 22-én hárman visszatértek, s elmondták, hogy visszaütjük során Kanizsán fegyveres lakosok megtámadták és bántalmazták őket, s a túlnyomó erő által lefegyvereztetve, a szállítmányt szétverték. Az őrvezető ekkor lövéseket is hallott az 482 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben utcákon, s amikor elfogták, egy hivatalnoktól hallotta, hogy 4 főt lelőttek.2''6 Szintén szeptember 22-én egy 200 szekérből álló élelmiszerszállítmány indult Kanizsáról a horvát sereg után. Ezt, Nemesvidet elhagyva, az erdőben, nem mesze Marcalitól megtámadták, és teljesen megsemmisítették, valószínűleg a szállítmányt vezető tiszt is elesett. Az előfogatos parasztok közül néhányan vad futásban 24-én délután 2-kor érkeztek Kanizsára, miután menekülés közben egy másik szállítmánnyal találkoztak Kanizsa és Galambok között. A történtek miatt az is visszafordult, elfutott, s a szekerek nagy részét hátrahagyva visszatért Kanizsára azzal a hírrel, hogy a sárszegi parasztok megtámadták, bántalmazták őket, s több szekeret és lovat elvettek. Erre a hírre a kanizsai horvát helyőrség parancsnoka, Glavasch százados egy század határőrt küldött Galambokra, hogy a szekereket és a készleteket visszahozzák. A részben élelmiszerrel, részben ruhával megrakott 45 szekérről 60 zsák gabonát és egyenruházati cikkeket (hátibőrönd, csákó, kabát) szereztek vissza. E szállítmány egyik kísérője eltűnt, egy másiktól a fegyverét vették el.2" A támadás hírét Benko szeptember 25-én mind Dahlennek, mind Jellacicnak jelentette, továbbá azt javasolta, hogy mivel Kanizsát alaposan megszállták, egy mozgó hadoszlopot állítsanak fel. A támadások ugyanis „mind nagyobb pimaszsággal" ismétlődnek, s attól lehet tartani, hogy a hadsereg hátában gerillák szerveződnek, s szabályos kisháborút kezdenek. Mivel Kanizsa és a hadsereg közötti távolság igen jelentős, szükséges lenne az említett járőrözésen kívül néhány olyan biztos hely is, ahová a szállítmányok kísérhetők.298 A nagykanizsai, 1000 főből álló helyőrség parancsnokságát utasította, hogy e körülmények között legalább 3—400 főnyi kíséretet adjon a szállítmányok mellé, ezen felül a legveszélyesebb pontokig egy megfelelő hátvédet küldjön.299 Időközben Nagykanizsára érkeztek a kirendelt erők, hogy pontosan mikor, nem tudjuk. Benko szeptember 22-én jelentette, hogy 300 főt küldött a város megszállására, további 5—600 főt pedig ugyanoda utasított, s reméli, hogy a szluini két század már másnap, 23-án szintén ott lesz.300 Ez valóban meg is történt: 23-án Glavasch százados 300 szluini határőre, 24-, 25-, 26-án további kb. 1500 fő érkezett a városba.301 A sorozatos támadások miatt azonban Glavasch százados a további szállításokat leállította. Szeptember 26-án Benkohoz írott jelentésében ezt az előfogatok és a szükséges kíséret hiányával indokolta. A nagykanizsai helyőrség e napokban összesen 1826 főt számlált, de ennek kb. egyharmada (egy osztály szluini határőr és a 18. tartalék század, 660 fő) volt rendes határőri csapat, a többi népfölkelő és betegségből éppen csak felépült katona volt. A csapatok ellátására — folytatta Glavasch — semmilyen megfelelő eszköz nem áll rendelkezésre, zsoldot és ellátást 5—6 napja a hadsereg után küldendő szállítmányokból kapnak, a város semmilyen ellátásban sem akarja őket részesíteni. Végül hitelesnek tűnő hírek szerint e napokban Kanizsára 3000 felfegyverzett magyar jön, s a Marcali melletti erdőben 8000 felfegyverzett paraszt rejtőzködik, s csak kedvezőnek látszó pillanatra várnak, hogy a horvát hadsereget hátba támadják. Mindezek alapján Glavasch a Varasdról történő további szállítások leállítását javasolta.302 Glavasch egy másik jelentése szerint a tábori postát is megtámadták, a sürgönyöket és szolgálati iratokat megsemmisítették, s ezáltal megszűnt az összeköttetés a sereggel. Glavasch jelentésére Benko azonnal egy háromfontos üteget (6 löveg) küldött Kanizsára, s megbízta Glavascht, hogy a rendelkezésére álló erőkkel egy szabályos tábort alkosson, s a körülmények szerint működjön, azonban újabb szállítmányokat ne küldjön a hadsereg után.303 Benko az említett háromfontos üteget és a mellérendelt őrizetet szeptember 26-án Albert Nugent-nak, a báni huszárezred alezredesének, Laval Nugent táborszernagy fiának parancsnoksága alá adta, s azzal bízta meg, hogy a Kanizsán található csapatok parancsnokságát átvéve, a Letenye és Nagykanizsa közötti összeköttetést újra nyissa meg. (Nugent Varasdon át a bán serege után tartott Székesfehérvárra).304 Benko azzal is megbízta, hogy Kanizsáról 500 emberrel és 2 háromfontos löveggel induljon felderítésre Kiskomáromon át Marcali felé, mert így remélhetőleg kapcsolatba kerül a hadsereggel.305 Nugent a különítménnyel s a Berks százados parancsnoksága alatti háromfontos üteggel szeptember 30-án indult Letenyéről Kanizsára. Útközben Becsehelyen felgyújtotta a Vörös Csárdát, mivel ott Glavasch futárai közül kettőt lelőttek. Fel akarta gyújtatni Rigyácot, Inkey Gáspár birtokát is, mivel azt hitte, hogy az Inkey Kázméré, aki a horvátokat az elmúlt napokban szintén megtámadta; e szándékától csak az időközben foglyul ejtett Horváth Vilmos alispán lebeszélésére állt el. 10 óra tájban szabadon engedte Horváthot,306 s 12 óra körül Kanizsán bevonult a Glavasch által ütött táborba. A tábort azonban célszerűtlennek találta, s úgy vélte, el kell azt hagynia, hogy egy, a város fölött uralkodó magaslaton, ahonnan az ágyúk jól működhetnek, táborozzon. Összesen kb. 2400 főnyi seregével Kanizsától félórányi távolságra, a zsidótemetőnél, a légrádi út két oldalán foglalt állást.307 Nugent, mint másnap Benkohoz írott jelentésében írta, elhatározta az ellenségeskedések megkezdését, ha egy fél órán belül a városi hatóság nem szolgáltatja ki csapatai számára a követelt húst.308 483 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben A horvát- és a stájerországi cs. kir. csapatok vezetői egyaránt fontosnak tartották Kanizsa megtartását, de a rendelkezésükre álló erők csekélysége miatt nem tudtak érdemi támogatást nyújtani a kanizsai helyőrségnek. Nugent táborszernagy, a stájerországi cs. kir. csapatok parancsnoka a stájer határok védelmét tartotta elsődleges feladatának, s mindössze két század sorgyalogságot küldött a Muraköz védelmére.30" Október l-jén pedig egy később tévesnek bizonyult hír érkezett arról, hogy Lendva környékén 10 000 magyar gyülekezik a Muraköz megtámadására.3,0 Ezért mind Nugent, mind Burits azt javasolták Benkonak és Dahlennek, hogy koncentrálják erőiket a Mura-vonal védelmére, s ennek érdekében akár Kanizsát is adják fel.311 Burits ugyan megelőző támadást javasolt Nugent táborszernagynak a Körmend környékén gyülekező magyar erők ellen, de Nugent — hivatkozva erői elégtelenségére — elutasította a javaslatot. Igaz, ekkor már késő is volt, mert Vidos József csapatai már Zalaegerszeg környékén állomásoztak.312 2. Nagykanizsa felszabadítása313 Jellacic csapatainak betörése után Csány arra utasította a Drávánál lévő nemzetőrzászlóaljakat, hogy hagyják el az őrvonalat, s próbáljanak meg Keszthelynél csatlakozni az ott összpontosítandó magyar hadsereghez. Ezt a feladatot kapta Vidos József is, aki a három zászlóaljból álló vasi mozgósított nemzetőri ezred parancsnoka volt. Batthyány Lajos miniszterelnök szeptember 19- én Vidost a vasi népfelkelés parancsnokává nevezte ki, majd másnap egy nagy önállóságot igénylő feladattal bízta meg. A miniszterelnök úgy vélte, hogy Jellacic betörése és előnyomulása esetén a dunántúli népfelkelés és nemzetőrség erőinek a bán háta mögött kellene benyomulniuk Horvátországba. Batthyány a terv végrehajtásával Vidost bízta meg. Ehhez parancsnoksága alá rendelte Veszprém, Győr, Sopron, Zala, Moson, Somogy és természetesen Vas megyék nemzetőrségét is.314 Vidos a rendeletet szeptember 23-án kapta meg. Ezrede ekkor már Vas megyében tartózkodott. Vidos tüzérséget és lovasságot kért, és kérte egy vezérkari tiszt küldését. Komoly gondot jelentett számára a kimozdított nemzetőrök ellátása is.315 A horvátországi betörést e körülmények között kétes sikerűnek vélte, mégis megindította csapatait Zala megye felé. Az onnan kapott hírek szerint a Muraközt 2000 horvát tartotta megszállva. Vidos úgy vélte, hogy nemzetőreit hosszabb ideig együtt tartani lehetetlen, kivált, ha az időjárás viszontagságai mellé az élelemhiány is csatlakozik. Ezért azt javasolta a miniszterelnöknek, hogy a sereggel minél előbb támadjanak meg egy ellenséges csapatot.316 A korlátozott méretű akció ideje csakhamar elérkezett. Szeptember végén a Zala megyei bizottmány segítséget kért Vidostól Nagykanizsa felszabadítására. Ezzel a támadással Vidos elvághatta Jellacic egyik fő utánpótlási vonalát is. A Nagykanizsát és környékét megszálló erők létszámát a meglehetősen egybehangzó tudósítások 2000 főre tették.3,7 Vidos, illetve az időközben megérkező Pusztelnik Henrik táborkari százados szándéka az volt, hogy a beérkezendő somogyi nemzetőrökkel és a Kanizsa környékén található zalai önkéntes nemzetőrökkel, illetve a három vasi, két-két soproni és veszprémi zászlóaljjal, összesen kb. 12 750 fővel körülveszik a várost, s a visszavonulás minden útját elvágják.3"1 Október 3-ig azonban összesen kb. 6000 ember érkezett meg a táborba.3" Pusztelnik Henrik százados, a vezérkari főnök október 3-án reggel adta ki a Kanizsa körülzárására vonatkozó diszpozíciót; de egy sajtótudósítás szerint Vidos csak október 4-én reggel 4 órakor akart támadni.320 A felkelés október 3-án délután fél 2-kor „egy kanizsai ember és részeges illír utcai összekoccanása" miatt tört ki.321 Más forrás szerint délután Nugent dobosokat állított fel a város minden utcájában, állítólag azzal a céllal, hogy ha Vidos serege közeledne, doboljanak. Erre az a hír terjedt el Kanizsán, hogy a horvátok fel akarják dúlni a várost. A lakosok megtámadták a dobosokat, s aki nem adta meg magát, agyonverték. A hír futótűzként terjedt, s egy városi polgár beszámolója szerint „ezt látván a nép, azonnal a városban járkáló minden ellenséges egyéneket megtámadá, és ki magát meg nem adá, nyomban lefegyverkeztette s agyonverte." Mivel a helyiek úgy vélték, Vidos serege közel van, félreverték a harangokat, s valamennyi zsákmányolt dobbal dobolni kezdtek. Ezt követően körülvették a Korona vendéglőt, itt elfogtak hét tisztet, egy fő- és négy köztüzért, és „a báni biztos s Lusán [Nugent] által Varasdról hozott és Kanizsa részére rendelt polgármestert." A városiak segítségül hívták a tudomásuk szerint Hahóton tartózkodó önkéntes csapatot is. A városi felkelők megszalasztották, illetve részben elfogták, részben megölték a városban tartózkodó határőröket.322 A harangokat a szomszédos községekben is félreverték, „s így a lázadás általános lőn."323 Albert Nugent jelentése szerint október 3-án egy kb. 7—8000 főnyi hadoszlop érkezett Zalaegerszegről, amely megrohamozta Kanizsát, s közben a nép is fölkelt. Ezzel egy időben a kiküldött járőrök jelentették, hogy a magyarok a horvátok hátában is közelednek, s az erdőkben jobbról és balról felfegyverzett parasztcsapatok mutatkoznak. Nugent úgy látta jónak, ha nem akarja bekeríttetni magát, nem vesztegetheti az időt, s elrendelte a visszavonulást Légrád felé. Alighogy ez megtörtént, az ellenségbe ütközött, ám néhány ágyúlövés és a szluini határ484 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben őrök szuronyrohama elűzte a támadókat.324 Glavasch százados a parancsnoksága alatt lévő 1. szluini zászlóalj 1. osztályával tört utat a horvát népfölkelőknek, így egyetlen embert sem veszítettek. 325 A horvát források szerint Berks százados az általa irányított üteg jól irányzott tüzével két állásból is menekülésre kényszerítette a magyarokat, s amikor azok már az oszlop mögé kerültek, Berks két feldőlt röppentyűskocsit kihúzatott az árokból, azaz nem hagyta, hogy ezek az ellenség kezére kerüljenek.326 Vidos katonái még dél körül elfogtak egy horvát lovas századost és egy közvitézt a Kress-könnyűlovas (svalizsér) ezredből. Még folyt a kihallgatás, amikor „lárma támadt, hogy az ellenség Kanizsáról felénk jő,"327 s erre Vidos délután 1 óra tájban megindította csapatait Kanizsa felé. Útközben találkoztak a kanizsaiak által ejtett foglyokkal. A tiszteket nem bántották, de a többiek közül Ujváry őrnagy zászlóaljának néhány nemzetőre megtámadta, s még mielőtt a tisztek megakadályozhatták volna, végeztek velük.328 Vidos csapatai már csak akkor érkeztek a városba, amikor Nugent csapatai kivonultak onnan. A Gyika őrnagy vezette zalai önkéntesek a városba beérve, a Német utcán nyomultak előre Deák Lajos százados és Szabó András hadnagy vezetésével. Ezt követően a városi vágóhídon túli berekben lévő horvátokat támadták és futamították meg.32" A helyiek tudatták Vidossal, hogy Nugent főoszlopa Szentmiklós felé, azaz a légrádi úton vonult vissza, de egy kisebb egysége Kiskanizsán állomásozik. Vidos erre az 1. és 3. vasi zászlóaljat, valamint az időközben megérkező egyik soproni nemzetőrzászlóalj felét a zsidótemető felé indította. Nugent ekkor már kiürítette állását, mire a soproni fél zászlóalj a várost szállta meg, a két vasi zászlóalj pedig folytatta Nugent üldözését; Szentmiklós környékén utol is érték. A két vasi zászlóalj csatárokat küldött előre, de mire azok Szentmiklós közelébe értek, az már több helyen égett. A csatárok néhány lövést adtak le Nugent tüzérségére, de aztán visszahúzódtak.330 A horvátok útját Szentmiklósnál a Batthyány Károly őrnagy vezette szántói nemzetőr zászlóalj próbálta meg elállni.331 A 650 főnyi zászlóalj ugyan mindössze 125 lőfegyverrel rendelkezett, a többség csak dárdákkal és vasvillákkal volt felszerelve, ennek ellenére megkísérelte a horvátok feltartóztatását. A zászlóalj feladata az lett volna, hogy a visszavonuló horvátokat az oldalról fenyegető vasiak és kanizsaiak „lövésére vezesse." Egy tudósítás szerint ez ugyan sikerült, „habár azon körülmény, hogy dárdásaink a visszavonulást forma szerinti futásba alakíták át, nem kissé rontá meg az egész tervet." A zászlóalj tisztjei jobbnak látták elrendelni a visszavonulást, s Szentmiklóson át a környékbeli erdőkbe vonultak vissza, „nem éppen futás nélkül." A szántói zászlóalj a visszavonulás közben tökéletesen felbomlott, noha mindössze egy halottat veszített. A harcmezőt utoljára Batthyány őrnagy hagyta el, a mellette maradt 8 nemzetőrrel.332 A horvátok egy magyar jelentés szerint összesen 50 ágyúlövést adtak le, de tüzéreik állítólag nagyon rosszul lőttek.333 A horvátok benyomultak Szentmiklósra, feldúlták, felgyújtották a községet. Hasonló módon bántak Mórichely és Surd községekkel, illetve a környékbeli majorokkal. Nugent ezután akadály nélkül folytathatta visszavonulását a Drávához, ahová éjjel fél 1-kor érkezett. Reggel kilenc órára egész csapatát sikerült átszállíttatnia Légrádra, csupán néhány kocsi maradt a túlparton.134 Nugent jelentése szerint a visszavonulás közben egyetlen embert sem veszített, csupán néhány, a városban lévő katonáját fogták el. A két 30 fontos mozsarat a lőszerrel és hat kocsival, illetve egy feldőlt röppentyűskocsit előfogatok hiánya miatt nem tudott továbbszállítani. Október 9-i jelentése szerint hasonló okokból volt kénytelen hátrahagyni a ruházati és élelmi cikkeket is. Visszavonulása közben — mint írja — a kórház felől erős puska-tüzet hallott, s egy megmenekült beteg szerint a „kanizsai hordák" valamennyi beteget megöltek.335 Vidos Nagykanizsa elfoglalása után az Ujváry István őrnagy vezette 2. vasi zászlóaljat, a zalai önkénteseket és a soproni zászlóalj másik felét Kiskanizsa felé indította az ottani horvát oszlop ellen. Ezek még Nagykanizsán, a Német utcánál beleütköztek egy kilenc fős horvát osztagba, a horvátok azonban az első lövések után megadták magukat. 336 Ujváry a várost elhagyva zászlóalját három oszlopba alakította, csatárokként a lőfegyverrel rendelkezőket, tartalékba a nagyobbrészt dárdákkal, kisebbrészt lőfegyverekkel felszerelt zalai önkénteseket osztotta be. Kiskanizsán az ogulini ezred Narancic százados parancsnoksága alatti 1. osztálya volt beszállásolva, s október 3-án délután fél öt tájban Nugent alezredestől azt a parancsot kapta, hogy azonnal vonuljon be hozzá a nagykanizsai táborba. Alig indult meg az osztály, Nagykanizsáról egy magyar oszlop (Ujváryé) jött szembe csatarendben, mire mindkét oldalról heves tüzelés kezdődött, s egy óránál is tovább tartott. Ujváry előbb a bal oldalán lévő ligetet tisztította meg a horvátoktól, s elvágta összeköttetésüket Kiskanizsával. Közben a másik két oszloppal a határőrosztályt a háta mögött lévő vizesárok (csatorna) felé szorította. Ezen viszonylag hamar átnyomta őket, de miután a vasiak nem voltak hajlandók átgázolni a vízen, kénytelen volt hidat keresni. A határőrosztály egy másik csatorna mögött foglalt állást, bal oldalán azonban rövidesen megjelent a zalaiak három víztűrőbb százada, s így a határőrosztály, minden oldalról megtámadva, kénytelen volt jobbra egy erdő 485 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben felé visszavonulni, hogy a túlerő ellen védje magát. A magyarok folytonos tüzelés közben szorították vissza őket. A támadás kettészakította a különítményt, s maga Narancic százados is fejvágástól és arclövéstől sebesülten fogságba esett.337 A horvátok itt legalább 10 halottat, sebesültet és foglyot veszítettek. Ellenállásuk azonban szívósnak tűnt, s ezért Vidos visszarendelte Kanizsára a Nugent-t üldöző zászlóaljakat. Mire azonban e két zászlóalj visszatért a városba, Kiskanizsa környékén is elhallgattak a fegyverek. Vidos a további üldözést azért sem tartotta tanácsosnak, mert csapatai már így is kimerültek „a foltonos utazás és zápor által."338 A kiskanizsai különítményhez tartozó Czwetincsanin hadnagy 210 fővel az erdőn keresztül, „sok nehézség legyőzése árán" éjjel keresztülvágta magát, s reggel 7 órakor megérkezett a letenyei Murahídhoz. Jelentése szerint az ütközetben egy halott, 2 nehéz és 3 könnyebb sebesült volt a vesztesége. Az osztályból 50 fő elszakadt, s nem tudni, mi történt velük.339 Nugent alezredes úgy vélte, hogy Narancic, akit szintén minden oldalról megtámadtak, a heves tüzelés után ítélve, Kotor felé vonult vissza.340 Másnap, október 4-én reggel 5 óra tájban a Narancic százados osztályától elszakadt fél század határőr (50—70 fő) visszaérkezett Kiskanizsára. Valószínűleg eltévedtek, s ezért tértek vissza a településre. Itt beleütköztek a 2. vasi zászlóalj 7. és 9. századába. A helybéliek megrohanták és lefegyverezték a határőröket, majd többségüket lemészárolták boszszúból a horvátok korábbi fosztogatásai miatt. Állítólag csak hárman (más forrás szerint négyen) maradtak életben. A Kanizsáról a csatazajra kiindult vasi nemzetőrök már csak az összeütközés után érkeztek Kiskanizsára.34'' A kétnapos harcok horvát veszteségeiről meglehetősen ellentmondásosak az adatok, s inkább csak a Kiskanizsánál megsemmisített különítményről szólnak. A magyar veszteségadatok szintén szélsőségesek, de még a legmagasabb számok is jelentéktelen veszteségre mutatnak. Annyi bizonyos, hogy nyolc ellenséges tiszt esett fogságba.342 Vidos október 5-én két vasi zászlóalját Nugent után indította, de azok délután 4 órakor azzal tértek vissza, hogy a horvátok Légrádnál valószínűleg átkeltek a Dráván. Vidos azért is visszarendelte őket, mert azt a hírt kapta, hogy Letenyénél újabb sereg készül Kanizsa ellen, s ezt — az elfogott levelek szerint — a stájer határszélen állomásozó cs. kir. katonaság is támogatni fogja.343 A siker fényes volt, bár lehetett volna fényesebb is. A vasi zászlóalj egyik tisztje szerint a Vas megyében a 9. (Miklós) huszárezredből állomásozó két század megérkezése esetén „fél század elvette volna a 6 álgyút és egy rakétaröpítőt, és a főerő hollétéről tudósított volna bennünket, s így talán Nugent[-t] is elfoghattuk volna 1500 főnyi csapatával."344 Bebizonyosodott, hogy a mozgósított nemzetőrség erői még oly jelentős számbeli fölény birtokában sem képesek egy alacsony harcértékű reguláris erővel szemben igazán jelentős sikert elérni lovassági és tüzérségi támogatás nélkül. (A néhány nappal későbbi ozorai siker többek között a jól alkalmazott lovasságnak is köszönhető). Ugyanakkor az is kiderült, hogy a lovasság hiányával küszködő ellenséges erők harcászati fölényük ellenére sem képesek arra, hogy nagy területeket tartsanak ellenőrzésük alatt, s biztosítsák a hátország és a főerők közötti összeköttetést, ugyanis a somogyi és zalai nemzetőrök és népfölkelők tíz nappal a hadjárat megindulása után elvágták a horvát főerőket hátországuktól. Vidos joggal örült a győzelemnek, annak azonban már kevésbé, hogy a nemzetőrök tucatnyi, magát megadó horvátot egyszerűen lemészároltak. Október 5-én kiáltványban szólította fel csapatait, hogy a foglyokkal szemben emberségesen viselkedjenek. „Magyar bátorsággal vívjatok a fegyverrel bennünket támadók ellen, pusztítsátok azokat, miképp lehet, — de bánjatok emberileg a legyőzött fogollyal, ezt kívánja tőlünk a harctörvény, ezt sugallja szívünkbe a nemes szánakozó érzet, mely a magyarnak diadalai közepette is mindenkor tulajdona volt" — írta.345 Vidos eredeti szándéka az volt, hogy a Vas megyéből beérkező huszárokkal és a többi erővel viszszafoglalja a letenyei hidat, de aztán azt az utasítást kapta az Országos Honvédelmi Bizottmánytól, hogy akadályozza meg Jellacic és a Bécsből segítségére érkező erősítések egyesülését. Október 6-án serege nagy részével északnak, Veszprém, majd Vas megyébe indult.346 Nagykanizsa felszabadítása után, 1848. október elején Zala megyét, illetve az ország délnyugati határszélét két cs. kir. csoportosítás fenyegette. Egyikük, a Stájerországban szervezés alatt álló tartalék hadtest ekkor még alig volt abban a helyzetben, hogy bárkit is fenyegessen. A 72. éves Laval Nugent von Westenrath táborszernagy parancsnoksága alatt álló hadtest ekkor egy erős, kb. 2500 főnyi dandárból, illetve sorgyalogezredek negyedik zászlóaljai által alkotott stájerországi helyőrségi csapatokból állott. Tüzérségének összetételéről és számáról nincsenek adataink. E csapatok összlétszáma aligha haladta meg az 5000 főt, s a stájerországi nyugtalanságok, különösen a grazi forradalmi mozgalmak miatt nem léphetett fel támadóan a magyar határszélen. A horvátországi, a Mura és a Dráva vonalán álló horvát határőri és cs. kir. csapatok létszáma ennél sokkal jelentősebb volt. A stájerországi dandártól „kölcsönkapott" egységekkel együtt 14-15 000 főt számlálhatott, s legalább 24 löveggel rendelkezett. 486 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Az 1848. október 3—4-i nagy- és kiskanizsai ütközetben résztvevő egységek Magyarok Alakulat Fő Sopron megyei nemzetőrzászlóalj 2500 Vas megyei 1. nemzetőrzászlóalj 800 Vas megyei 2. nemzet őrzászlóalj 750 Vas megyei 3. nemzetőrzászlóalj 750 Zala megyei szántói járási nemzetőrzászlóalj 650 Zala megyei önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj 500 Összesen 5900 Horvátok Alakulat Fő Löveg A 4. (szluini) határőrezred három százada 660 A 6. (Várasd—szentgyörgyi) határőrezred népfelkelői 500 A 3. (ogulini) és 4. (szluini) határőrezredek tartalék csapata 300 Az 5. (varasd—körösi) határőrezred tartaléka 150 Lábadozók 216 Az Albert Nugent által hozott 3. (Ogulini), 4. (Szluini) és a 6. (Varasd—szentgyörgyi) határőrezredi határőrök 600 Egy háromfontos üteg, tarackok nélkül 6 Összesen 2426 6 A veszteségek Magyarok360 Horvátok A361 b362 d363 c 364 ^365 e3 66 Halott 1—3 50 81 86 300 1 Sebesült 2—10 20 5 Fogoly és eltűnt 5367 210 113 104 70-80 12 60 Löveg 2 2 Összesen 8-17 260 194 210 70-80 312 66 487 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Jelentős hátrány volt viszont, hogy a hadtest tömegeit népfölkelő és tartalékzászlóaljak alkották, amelyek igen gyengén voltak ellátva kézi lőfegyverekkel. A Zala megyét őrző magyar erők még ennél is kevesebben voltak. Október 2-án érkezett meg Grazból Körmendre Jan Stadnicki gróf, egy tizedes vezetésével a 4. (Sándor) huszárezred ezredesi osztályának 2. százada 105 fővel. Vas megye közönsége azonnal kérte Mészáros Lázár hadügyminisztert, hogy a huszárokat Vidos táborába indíthassák. A huszárok október 3-án este 8 és 9 óra között érkeztek meg Nagykanizsára, s így a város felszabadítására indított támadásban már nem vehettek részt.347 Az említett Miklós-huszárok sem jöttek a megyébe, ahol Vidos seregének távozása után csupán 104 Sándor-huszár, a zalai önkéntesek, a soproni nemzetőrség október 3-án Zalaegerszegre, s 6-án Nagykanizsára érkezett egy százada348 és a somogyi nemzetőrség maradt, de ezekre sem nagyon lehetett számítani. A Zala megyei önkéntesek négy századát Vidos először magával akarta vinni, de aztán a megyei Állandó Bizottmány erélyes fellépésének hatására felszerelés végett Zalaegerszegen maradtak, 349 a huszárok Nagykanizsa környékén táboroztak. A Somogy megyei nemzetőrség a Zala megyei népfelkelés egy részével a Mura vonalát tartotta szemmel Légrádtól Letenyéig, s október 7-én reggel 9 óra tájban sikertelenül próbálta meg visszafoglalni a kakonyai, légrádi és letenyei hidakat a horvátoktól. A támadás során a Somogy és a Zala megyei századok (egy kivételével) inkább a hátrálás, mind az előnyomulás során árultak el buzgóságot. A horvátok átkeltek a Murán, feldúlták a letenyei kastélyt, s az egész vidéket felgyújtással fenyegették. 350 Október 8-án újabb előőrsi összecsapás volt a kakonyai révnél.351 Palocsay József őrnagy október 8-án kérte Zala megye bizottmányát, hogy állítsa ki mielőbb a nemzetőrséget, mert csak így hárítható el az újabb horvát betörés.352 Palocsay olyannyira nem bízott saját erőiben, hogy még Kiskanizsát is körülsáncoltatta, hogy a letenyei hídfőből esetleg kitörő ellenséget visszaverhesse. így aztán őt is kellemesen lepte meg a hír, hogy az ellenség másnap felszedette a letenyei hidat, s visszahúzódott a Muraközbe. A kanizsaiak maguk is aggódtak, mert úgy tudták, „Nugent megígérte, hogy visszajő, s ekkor kő kövön nem marad."353 S valóban, Nugent október 9-én arról írt Jellacicnak, hogy „a kanizsai számlát még törleszteni akarom."354 A város október 8-án maga is segítségért folyamodott a megyéhez azzal, hogy a lakosság képtelen tovább viselni a hadseregellátás terheit, s ugyanakkor hivatkozva a nemzetőrség állandó megfutamodására az ágyúkkal ellátott ellenség elől, „jobban rendezett nemzetőrseregnek, vagy pedig egy zászlóalj rendes katonaságnak ezen vidékre leendő küldése eránt" kért intézkedést tétetni. „Mert higgye el a tisztelt bizottmány, hogy Nugent rabló és gyújtogató csoport vezére, ha erőre szert tehet, olyanra, mely bennünket legyőzni képes leend, akkor nem csak Kanizsán fogja bosszúját kitölteni, hanem Zala megye több helységei tűz martalékává fognak tetetni. Mi hazánkat, családunkat és vagyonunkat utolsó csepp vérig védelmezni fogjuk, rendes katonaság nélkül azonban nagy erőt legyőzni lehetetlenség" — írja végül a beadvány.355 A megyei Állandó Bizottmány másnapi ülésén úgy határozott, hogy a város védelmére a nemzetőrség eddig szolgálatot nem tett negyedik váltását mozgósítja, a hadseregellátás terheit pedig a horvátoktól elfoglalt élelmiszerek begyűjtése útján biztosítja. Egyben segítséget kért az OHB-tól és Csánytól is.35" Csány október 12-én közölte a bizottmánnyal, hogy Nagykanizsára sem sorkatonaságot, sem ágyúkat, sem lőfegyvereket nem tud küldeni.357 A másik oldalon hasonlóan nagy volt az aggodalom; Benko vezérőrnagy egyelőre a kotori és a letenyei átkelők tartását határozta el.358 Dahlen altábornagy, zágrábi főhadparancsnok október 9-én azt a hírt kapta, hogy a magyarok két ponton átlépték a Drávát, ezért ide sietett, ám a hír tévesnek bizonyult.359 Egyelőre tehát mindkét fél azzal töltötte idejét, hogy megerősítse saját védelmi vonalát, s azon törte a fejét, honnan vonhatna magához újabb erőket. E tekintetben a magyaroknak volt nagyobb szerencséjük, ugyanis október közepén Zala megyében megjelent Perczel Mór ezredes hadosztálya. 3. A Perczel-hadtest „hátországa" Vidos József, aki nem volt hivatásos katona, a kanizsai győzelmet tudató jelentésében arra kérte Pázmándy Dénest, a képviselőház elnökét, hogy küldjenek helyébe „egy katonai képességgel és tudománnyal bíró" parancsnokot.368 Az OHB erre legalkalmasabbnak Gáspár Andrást, a 9. Miklós huszárezrednek az ozorai diadal kivívásában jelentős szerepet játszó századosát tartotta. Október 8-án értesítették őrnagyi kinevezéséről, s közölték vele, hogy Vidos egész seregének parancsnokává nevezték ki. Az OHB egyben utasította, hogy vegye át a Grazból Magyarországra szökött 4. (Sándor) huszárezredbeli 105 huszár felett is a parancsnokságot, és „seregeit száguldozó csapatokra osztván, az ellenséget nyugtalanítani, s ezt minden közlekedéstől elzárni igyekezzék". A Bizottmány a kinevezésről értesítette Vidost is.369 Egyben utasította Görgey Artúr őrnagyot, hogy a Csepel-szigetről 4 löveget előfogatokkal és töltéssel adjon át Gáspárnak, az Országos Nemzetőrségi Haditanácsot pedig utasította a löve488 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben gek útba indítására.370 Gáspár október 8-án Pesten személyesen vette át megbízatását, aztán október 9-én Perczel seregével együtt indult el Veszprém felé. A fél üteg ágyút Turcsányi János hadnagy vezetésével október 11-én Görgey indította útnak Adonyból Kálozon át.371 Perczel Mór ezredes serege az október 7-i ozorai diadal után néhány napig pihent, majd Veszprém felé indult. Gáspár október 11-én Veszprémben vált el Perczel hadoszlopától, amely egyelőre még Sopron megye felé tartott.372 Október 13-án már Nagykanizsán volt, s a hadügyminisztériumhoz intézett jelentésében egy honvédzászlóaljat s elegendő lőszert kért, „ha megtámadást kell tennie".373 Az OHB október 15-én arra utasította Batthyány Kázmér baranyai főispánt és kormánybiztost, hogy Vidos és Gáspár seregeivel egyesülten „Varasd ellenében egy erős állást vegyenek, különös figyelmet fordítván a Drávám átkelésre"; ebből az következett, hogy Gáspár feladata a Muraköz visszafoglalása volt, de az is kitűnik, hogy az utasítás kiadásának napján az OHB még nem tudott arról, hogy Vidosnak nincs serege sem a Dráva mellékén, sem másutt.374 Közben Perczel október 12-én, 13-án úgy döntött, hogy csapataival mégsem csatlakozik a fősereghez, hanem Nagykanizsára vonul. Elhatározását azzal indokolta, hogy a kapott hírek szerint bármelyik pillanatban várható a Nagykanizsáról kiűzött ifj. Nugent alezredes újabb támadása. Perczel ekkor még úgy tudta, hogy Jellasics Kuzman Todorovic vezérőrnagy által vezetett mellékoszlopa is Vas és Zala megyéken keresztül próbál hazatérni Horvátországba, s ezt is meg akarta akadályozni. Perczel ezért összpontosította csapatait, majd megindult a Muraköz felszabadítására.375 Október 16-án a nagykanizsaiak örömrivalgása közepette vonult be a Zrínyi- és a Hunyadi-szabadcsapattal, a Szabolcs megyei önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljjal, valamint a beosztott két 9. (Miklós) huszárezredi századdal és 12 ágyúval a városba. 376 Itt csatlakozott hozzá a 4. (Sándor) huszárezred egy százada, valamint a Zala megyei önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj négy százada, amely a megyei Állandó Bizottmány október 7-i határozata alapján október 14-én indult vissza Zalaegerszegről Nagykanizsára. A zászlóaljat nagyobbrészt a horvátoktól zsákmányolt ruhákkal és felszerelési cikkekkel látták el, egy része azonban még mindig csak dárdákkal volt felfegyverezve.377 Szintén itt csatlakozott Perczelhez a soproni nemzetőr század, amely az elmúlt napokban az állandó Mura-menti előőrsi szolgálatban némi rutinra tett szert.37" Október 17-én kb. 5000 főnyi serege Letenyénél és Kottorinál két oszlopban átlépte a Murát, s elűzte a folyót védő horvát és cs. kir. katonaságot. Több mint 1100 foglyot ejtett, s 18-ára megszállta a Muraköz egész területét. A foglyokat még 18-án Nagykanizsára kísérték. (A letenyei híd gyors helyreállítása egy nagykanizsai ácsmester érdeme volt.)379 A horvátok Légrádra és Varasdra vonultak vissza. A varasdi hidat egy darabon felszedték, s a híddal szemközt besáncolva táboroztak. Perczelnek nem voltak a folyóátkeléshez szükséges eszközei, támadása így is nagy pánikot okozott. Dahlen altábornagy azt jelentette, hogy Letenyénél 10—12 000 magyar felkelő nyomult be a Muraközbe, egy másik hadoszlop pedig Kottorinál lépte át a Murát.380 A nagykanizsaiak a beérkező fogolyszállítmányokból érzékelték a diadal nagyságát. Október 18- án 9 órakor Kottoriból 25, 11 órakor Letenyéről 800, délután 3 órakor Kottoriból 82, majd újabb 262 foglyot hoztak a városba, akiket Perczel Veszprém felé indított.381 Perczel november 8-án Friedaunál megtámadta és megverte a stájerországi cs. kir. csapatok egyik dandárját, de aztán arról értesülve, hogy a stájer- és horvátországi cs. kir. csapatok összpontosított támadásra készülnek a Muraköz ellen, annak kiürítése mellett döntött, s november 11-én seregével a Mura bal partjára húzódott vissza. Az október 30-i Bécs alatti, schwechati magyar vereségről, valamint a Muraköz kiürítéséről értesülve, a város lakóiban is erősödött az aggodalom. A Pesti Hirlap tudósítója szerint a kanizsaiak, akik október 3-án „erejüknél többet mertek, ma aggodalom és félelem közt néznek a jövőbe, s borzadva várják a napot, midőn a bosszúálló ellenség csordái ezen virágzó és a jövendő jólétnek örvendő várost dúlva és rabolva barangolják be...".382 Miután azonban Perczel a továbbiakban is aktív védelmet folytatott, az aggodalmak december közepéig némileg enyhültek. A város a továbbiakban ugyanolyan fontos szerepet játszott a Muraközben, majd november 11 után a Mura bal partján állomásozó Perczel-hadosztály, majd -hadtest „hátországaként", mint 1848 nyarán a Dráva-vonalon állomásozó csapatok esetében. A városi nemzetőrség, mint láttuk, kivette a részét a Mura-vonalon teljesített őrszolgálatból, s a város mint átkelési pont, a hadianyag-szállítások állandó célpontja volt. „...lakosaink (...) az egész hadjáratot látják el tápszerekkel, még az ország határszélein is. Naponként háromezer kenyeret sütnek; ápolják, a mindenünnen jövő sebesülteket, betegeket; lovaik, ökreik, sőt még teheneik is örökös fuvarozásban vannak" — írta a Kossuth Hírlapjának zalai tudósítója.383 A megye kormánybiztosa, Csertán Sándor is gyakran tartózkodott itt.384 A Muraköz kiürítése után a sereg raktára Nagykanizsán volt.385 December 20-án Nagykanizsán 555 pár fehérneműt, 24 gatyát és 115 inget gyűjtöttek és adtak át a sereg számára.386 A feldunai hadsereg pozsonyi főhadiszállásán tartózkodó Kossuth Lajos, az OHB elnöke még november 4-én rendelte el a dunántúli és felvidéki gabona489 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben készletek összeírását és az ország belsejébe szállítását. Ugyanakkor az OHB Pesten lévő tagjai Zala és Somogy megyék készleteinek összeírását és elszállítását november 6-án Tallián Ede képviselőre és kormánybiztosra bízták.387 November 5-én az OHB már figyelmeztette Perczeit, „hogy a gabona-kivitelt Horvátországba (...) nagyobb mértékben meg ne engedje".388 Tallián november 11-én érkezett Nagykanizsára. Ekkor értesült arról, hogy Nagykanizsáról Vas megyén át továbbra is szállítanak gabonát Stájerországba, s ezért felkérte a vasi kormánybiztos( oka)t, hogy ott is kezdjék meg a gabona összeírását, s akadályozzák meg annak kiszállítását. Ezzel egy időben Somogy megyének is hasonló utasítást küldött.38'''' Tallián november 26-án nyújtotta be végjelentését az OHB-nak. Eszerint Nagykanizsán és a zalai uradalmakban olyan kevés gabona van, hogy azt szükségtelen elszállíttatni, annál is inkább, mert Perczel seregét is ebből élelmezik. A nagykanizsai kereskedők által beszolgáltatott gabonamennyiség alig 10 000 pozsonyi mérő, a különféle lisztek mennyisége pedig nem érte el az 1900 pozsonyi mérőt. Némi sértődöttséggel közölte az OHB-val, hogy a testület eddigi jelentéseire mit sem válaszolt, s „így vélekednem kell, hogy mi itt N[agy]kanizsán működéseinkkel szükségtelenné váltunk". Az OHB válaszában megrótta Talliánt, amiért olyan jelentéssel küld futárt, „melyre a Honvédelmi Bizottmánynak teljességgel nincs mit végeznie", majd megköszönve Tallián eddigi működését közölte, hogy megbízatását befejezettnek tekinti. Egyben utasította, hogy közölje Perczellel és Csertánnal a gabonaelszállítással kapcsolatos intézkedéseit. 390 Mint Tallián jelentéseiből is kiderül, a városnak fontos szerepe volt a Mura mentén állomásozó csapatok ellátásában. Csertán egyik, november 4-én a Zala Megyei Állandó Bizottmányhoz intézett átiratából tudjuk, hogy a nagykanizsai mészárosok október 17—18-án 6289 font húst szolgáltattak ki készpénzfizetés mellett Perczel csapatai számára.39'' A városban december elején érzékelhető volt a drágaság. 392 A nagykanizsai zárdát katonai kórházzá alakították át, a költségeket az OHB fedezte.393 A Muraköz kiürítése után a betegeket és sebesülteket a Nagykanizsán és Kiskomáromban (Komárváros) lévő kórházakban ápolták. Nagykanizsán a barátok zárdájában 15 szobát alakítottak át kórházzá, amelynek igazgatójaként Perczel meghagyta Bujanovits Tituszt. 3** A kórházban december 10-én több mint 300 beteget ápoltak, s közöttük már a kolera is pusztított. A kolerás betegeket két szobában különítették el, a többi szobában sikerült megakadályozni a kór terjedését. Smalkovits Mihály megyei főorvos is kiszállt a helyszínre, s megállapította, hogy a kolera főleg a hagymázból már lábadozókat támadta meg, s terjedését a kórház túlzsúfoltsága is elősegítette. Ezért Csertán Sándor kormánybiztossal, a városbíróval és térparancsnokkal intézkedett száz beteg elhelyezésére alkalmas újabb szobákról. A betegek ellátását hat orvos végezte, ezek között egy elfogott horvát ezredorvos és három alorvos volt.395 Csertán felszólította a városi orvosokat, hogy legyenek a katonaorvosok segítségére a betegápolásban, felhívására két orvos, Kremzir Mojzes és Rosenberg Zsigmond jelentkezett. A kanizsai kórház szükségleteinek fedezéséről Csertán maga is gondoskodott. 396 Itt ápolták a beteg horvát foglyokat is, közülük november végén 55 főt hazaküldtek.397 A kórház betegállománya december 20-án valamivel több, mint 300 fő volt. Ezek közül kb. 250 főt Perczel főerejének elvonulásakor elszállítottak, 52 fő hátramaradt. A számuk december 31-ig további 35 fővel növekedett. Közülük 3 fő felgyógyult, 24 fő szállíthatóvá vált, őket Szekulits István alezredes parancsára Nagyvázsony felé indították útnak; 7 fő meghalt. A megmaradt 53 legénységi állományú beteget 10 katona, köztük egy hadifogoly ápolta. A kórház ideiglenes főorvosi teendőit a nagykanizsai illetőségű Kremzir Mojzes látta el. Kremzir 1849. január l-jén jelentette mindezt a hadügyminisztériumnak; hozzátette, attól tart, hogy a hátramaradt foglyok a bevonuló ellenség kezére kerülhetnek.398 Az 1848 őszi újoncozás Nagykanizsán is jó eredménnyel folyt, november végén már 372 újoncot soroztak be a városban,399 akik részint a már említett, Nagykanizsa felszabadításánál is jeleskedő önkéntesekből alakult 47., részint az újoncokból álló 56. honvédzászlóaljhoz kerültek.400 Az újoncozásnál — írta Hegedűs József, a Kossuth Hírlapja nagykanizsai tudósítója — „azon örvendetes tapasztalást szereztük, hogy a nép eddigi legalsó osztályában háborúnkat szabadságháborúnak tartják, s hazájának minden érdeklett polgár fájdalommal bár, de szívesen, hozza fiát áldozatul. A besoroztatás oly rendesen halad és gyorsan, mintha ez már régi bevett szokás volna."40'' December közepén a város már csak 16, többnyire távollévő újonccal tartozott.402 Perczel december 3-án arra szólította fel a megye Állandó Bizottmányát, hogy a még kiállítandó újoncokat „sietős beosztás és századokká alakítás végett" szintén Nagykanizsára küldjék.403 A cs. kir. csapatok december közepén Felső-Magyarországon, illetve a Duna jobb partján megindult támadása után csak napok kérdése volt, hogy Perczel hadteste kényszerűségből elhagyja Mura-menti állásait. Erre egyfelől azért volt szükség, hogy a hadtest ne kerüljön a nyugat felől előnyomuló fősereg, és a vélhetően délnyugat felől előnyomuló stájer-, illetve horvátországi csapatok harapófogójába; másfelől azért, hogy a Görgey Artúr vezérőrnagy vezette magyar fősereghez csatlakozva megpróbálja megakadályozni az ellenséges főerők további előretörését. 490 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Perczel december 17-én értesült a cs. kir. fősereg támadásáról, majd 18-án — kézhez véve Kossuthnak a felrendelésről szóló utasítását — úgy döntött, hogy seregével Vas és Sopron megyén át próbál csatlakozni Görgeihez. Perczel úgy vélte, hogy Letenye és Kanizsa felől csupán kisebb ellenséges erők támadásával kell számolnia, de félő, hogy Belovár felől Somogy és Baranya határvidékén az „Eszékkeli közlekedés megszakítására" is betör az ellenség. Perczel terve ezért az volt, hogy Kanizsa védelmére Letenyén hátrahagyja Szekulits István őrnagyot a hadtest 3. hadosztályával, amely a 45. (vasi), 56. (zalai) és 61. (somogyi) fegyvertelen zászlóaljakból, a Sándor-huszárok egy századából és négy 6 fontos lövegből áll. Szekulits azt az utasítást kapta, hogy védje Letenyét, majd a túlerő elől Nagykanizsán, Keszthelyen és Veszprémen át vonuljon vissza, s az összeköttetést Zalaegerszegen és Szentgróton át tartsa Perczellel. Perczel abban reménykedett, hogy Szekulits a hónap végéig tarthatja magát Kanizsán; ha mégis fel kell adnia a várost, felhatalmazta a helybéli nemzetőrség fegyvereinek átvételére, valamint a kincstári pénzek biztosítására. Maga Perczel két felfegyverzett hadosztályával Körmend-re siet.404 Perczel december 20-án Lövőn kelt levelében tudósította Kossuthot, hogy a hartbergi és radkersburgi csapatok miatt veszélyben érzi magát, ezért Zalaegerszegen és Szentgróton át Devecserre vonul, ahová 23-án megérkezhet. Szekulitsot utasította, hogy 20—21-én tartsa Letenyét, majd vonuljon vissza Kanizsára. A vonulás olyan nehézségekkel járt, hogy a sereg egy része az erős szél miatt december 20-án kénytelen volt Baksán megállni, s csak 21-én érkezett meg Lövőre. Perczel valószínűleg ezért állt elő azzal a meglepő elképzeléssel, hogy főoszlopát Szombathelyen, Szekulitsét pedig Nagykanizsán szeretné teleltetni. „Mert télen át nagy hadiműködések helye nem lévén, fő szükség nagyvárosokba sietni és azokat nem engedni az ellenség birtokába. Város télen át nagy erő ellenében is tarható. Kis falukon nagy sereget is semmivé tehet egy kis portyázó csapat" — írta Kossuthnak. Úgy tűnik, Perczel nem érzékelte, mit jelent a cs. kir. fősereg támadása, s ezért állt elő e haditervekkel. Ezen azonban nem csodálkozhatunk, hiszen csapatai még semmit sem tapasztaltak az ellenséges betörés következményeiből. A Perczel vezette főoszlop 22- én lépte át Zala megye határát s indult tovább Körmend felé, ahová aznap meg is érkezett. Ezzel Zala megye gyakorlatilag fegyveres erő nélkül maradt.405 Szekulits István őrnagy hadosztálya december 21-én még Letenyén volt. Az 56., 60. és 61. zászlóaljakból, a Miklós-huszárok egy századából és a 4 hat- és hétfontos lövegből álló csapatok feladata a Mura vonalának védelme lett volna, de mint Szekulits Kossuthnak írta, a sereg „nagyobbrészt fegyvertelen, ruhátlan, s a beállott hideg időben gatyában és bocskorban tesz katonai szolgálatot". Az összesen 4000 főnyi gyalogság felének nem volt fegyvere. Szekulits szándéka az volt, hogy december 22-én az 56. és 60. honvédzászlóaljakkal, három szakasz Miklós-huszárral és 4 ágyúval Nagykanizsára vonul; a 60. zászlóalj és egy szakasz huszár pedig Letenyén, Muraszerdahelyen, Molnáriban és Rátkán „fogja az ellenség mozgalmait szemmel tartani".406 December 22-én Perczel Körmendről még azt az utasítást küldte Szekulitsnak, hogy ezt az állást igyekezzen egész télen át tartani, s ellenkező rendeletig „ne merészeljen mozdulni", mert Perczel főoszlopának körmendi állása „reá is van támasztva". Ennek ellenére még aznap feladta körmendi állását, s megindult Devecseren át Pápa fel, Szekulitsot pedig Tapolcára rendelte.407 Szekulits valószínűleg december 24-én kapta meg Perczel parancsát, hogy csapataival vonuljon Tapolcára. Szekulitsot december 25-én reggel Nagykanizsán kereste fel Alsólendva küldöttsége, amely kérte, hogy dandárával vonuljon Alsólendva környékére, ő azonban Perczeltől kapott utasítására hivatkozva visszautasította a kérést. Még aznap vagy másnap Kiskomárom—Magyarod—Keszthely—Bazsi—Sümeg útvonalon indult meg, s december 27-én Sümegen volt.408 Az utolsó magyar csapatok, a Perczel által a Mura- vonal őrizetére hátrahagyott, Palocsay Jakab őrnagy vezette somogyi nemzetőrök január l-jén vonultak be Nagykanizsára, s egynapi pihenés után folytatták útjukat Kaposvár felé.40" Ezek után a város immár jogos aggodalommal várhatta, hogy mikor kerül a cs. kir. és horvát inváziós haderő megszállása alá. IV. A CS. KIR. MEGSZÁLLÁS 1. A CS. kir. megszállás hónapjai adandó alkalommal megbünteti a várost. Dahlen altábornagy, a horvátországi főhadparancsnokság Mint láttuk, már Albert Nugent alezredes fogadko- vezetője is gyakran utalt arra, hogy Nagykanizsát zott, hogy az 1848. október 3—4-i események miatt szívesen megbüntetné, s hogy „kincstári és magán491 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben javaink elrablásáért kártérítést kell követelnünk az abban vétkes helyi lakosoktól."410 A Magyarország ellen készülő cs. kir. hadsereg fővezére, Alfréd zu Windisch-Grátz tábornagy is arra utasította december 24-én a stájerországi cs. kir. csapatok parancsnokát, Nugent táborszernagyot, „hogy e városba történt bevonulása után az ottani lakosok különösképpen azonban a zsidók ellenében erős fenyítő törvényszéket tartson, mert Magyarország egyetlen városa sem viselkedett olyan ellenségesen velünk, mint Kanizsa [kiemelés tőlem — H. R.J, és a kincstárnak mindenféle szállítmányok elfogása és megsemmisítése által tetemes kárt okozott."411 A Laval Nugent táborszernagy vezette stájer-horvát tartalék hadtest december 23-án és 24-én kezdte meg hadműveleteit, s lépte át Vas megyénél a magyar határt. A hadtest 9, nem teljes létszámú gyalogzászlóaljból (47 % gyalogszázad), 10 Vi lovasszázadból, összesen 8426 főből állt, 24 löveg, 6 röppentyű, és 1418 ló tartozott hozzá. A sorezredi és a határőrezredi zászlóaljakat vegyesen osztották be az egyes dandárokba, a lovasságot egyetlen szakasz kivételével egy dandárba egyesítették. A dandárparancsnokok mindegyike a stájerországi csapatok állományából került ki.412 Johann Burits vezérőrnagy, a hadtest egyik dandárparancsnoka december 31-én Zalaegerszeg-ről azt jelentette Nugent-nak, hogy a magyarok állítólag teljesen kiürítették Kanizsát, s ezért Varasdról ezt „a rosszérzelmű és minden bajt okozó fészket" ki kellene kutatni, megfenyíteni és megszállni. Ha ez nem lenne kivitelezhető, ő maga kész dandárával oda vonulni.413 1849. január l-jén Benko vezérőrnagy, a varasdi városparancsnok tudatta Dahlen altábornaggyal, aki elkísérte egy darabon a stájerhorvát hadtestet, hogy „Kanizsán sincs ellenséges csapat; a zsidók jól felfegyverkeztek, s sokakat megnyertek arra, hogy biztonságukon őrködjenek." Egyben javasolta, hogy ha a hadtest Nagykanizsa felé indulna tovább, őt és a Légrádon parancsnokló Mirkovich őrnagyot is értesítsék, hogy támogatásként csapatokat tolhassanak előre.414 Mindez arra mutat, hogy Benko még a kiürített Nagykanizsát is igen veszélyesnek találta. De nemcsak ő aggódott, hanem Dahlen altábornagy is, hiszen január 2-án arra szólította fel Benkot, ellenőrizze, valóban igazak-e azok a Burits által szerzett hírek, hogy Nagykanizsát az ellenség kiürítette.415 A zűrzavart jelzi, hogy Dániel Rastic ezredes — hírszerzőkre hivatkozva — még január 4-én is azt jelentette Benko vezérőrnagynak, hogy Nagykanizsán Szekulits őrnagy Zrínyi-zászlóalja és rengeteg népfölkelő állomásozik, de van 2 ágyú is.416 Nugent táborszernagy a Nagykanizsa kiürítéséről érkezett hírek hatására január l-jén a körmendi főhadiszállásról azt jelentette Alfréd zu Windisch- Grátz herceg, tábornagynak, fővezérnek, hogy ha Nagykanizsa valóban üres, „a Légrádnál álló horvát csapatok közreműködésével egy expedíció megy oda, s ezt a velünk egészen különösképpen ellenséges érzelmű várost megszállja, s aztán attól, a legnagyobb rend és a legszigorúbb fegyelem figyelembevételével az elrabolt kincstári szerekért teljes kártérítés jól behajtsa."417 Ugyanakkor ő is további hírek szerzésére szólította fel a dandárjával Zalaegerszegen állomásozó Burits vezérőrnagyot.418 Nugent szándéka az volt, hogy a Dráva-vonalon hátramaradt horvát csapatokkal együtt szállja meg a várost. Ennek érdekében elrendelte, hogy Varasdnál vagy szalmával hizlalt jégen, vagy hajóhíddal teremtsenek összeköttetést a Muraköz és a horvát területek között.419 Burits már január 2-án javasolta, hogy amint lehet, szállják meg Nagykanizsát, Zala megyébe az ő dandárján kívül vezényeljenek még egyet; ezen kívül továbbította azt a Nagykanizsáról érkezett kérést, hogy a város megszállását lehetőleg cs. kir. (azaz sorezredi) csapatokkal hajtsák végre, mert a városiak aggódnak, hogy a varasdi helyőrség horvát csapatai vonulnak be a városba.420 Január 4-én megerősítette a kérést azzal, hogy horvát csapatokat nem kellene sem Zalaegerszegre, sem Nagykanizsára vezényelni, mert különben általános ingerültségtől lehet tartani, „ezenkívül e csapatok viselkedése annyira megjavulhatna, hogy Zala megye népe meggyőződhessen arról, miszerint csak a népfölkelés, azonban semmi esetre sem ezen csapatok vettek részt a rendetlenségekben, durva kihágásokban és rablásokban." Nagykanizsára már csak azért is nagyon veszélyes lenne horvát megszállókat küldeni, „mert maguk a tisztek közül is többen bosszúról beszélnek, amely könnyen tovább mehetne".421 Nugent január 3-án tudatta Windisch-Grátzcel, hogy miután Perczel hadteste Mórnál vereséget szenvedett, s elképzelhető, hogy a Balaton és a Duna között délnek vonul, hogy így erősítse meg magát, ő maga is nyugatnak fordul hadtestével, Körmenden és Zalaegerszegen egy-egy erős zászlóaljat hátrahagyva, egy másik zászlóaljat pedig Lendvára küldve, január 5-én a hadtest zömével Zalaegerszegen át Nagykanizsára vonul.422 Windisch-Grátz január 6-án, immáron Budán nyugtázta Nugent javaslatát, s utasította, hogy az expedíció után hadtestének zömével ismét a körmendi állást foglalja el, majd csapatai egy részével szállja meg Pápát, és biztosítsa a Bakonyon át Mórra és Győrbe vezető utat.423 Nagykanizsa megszállása két oszlopban történt volna: az egyik oszlopot a Lendvára küldött, s útközben újabb, stájer- és horvátországi csapatokkal megerősítendő zászlóalj, a másikat a hadtest Nugent által Körmendről Zalaegerszegen át vezetett zöme alkotta volna. Nugent szándéka az volt, hogy Nagykanizsán újabb csapatokat von magához a 492 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Dráva és a Mura mentén állomásozó horvát csapatokból, ezért Dahlen újabb Dráva-átkelők létrehozására utasította a horvátországi katonai hatóságokat. 424 Burits is úgy vélte, hogy amíg Zala megyét nem fegyverezték le, és nem rendezték, nem lenne tanácsos a további előnyomulás.425 Január 5-én nyomatékosan felhívta Nugent figyelmét arra, hogy „300 000 lelket számláló népességű és az alispán úr által megerősített, ténylegesen 24 000 főnyi népfölkelővel rendelkező Zala megyének csak nagyobb katonai erő előnyomulása és a legfontosabb pontok megszállása által lehet imponálni."426 A hadtest végül csak január 6-án indult el. Nugent eredetileg két zászlóaljat, két század lovasságot és némi tüzérséget akart hátrahagyni Zalaegerszegen, „hogy az igen felindult Zala megyében, ahol a hangulat egyáltalán nem megnyugtató, a rendet és nyugalmat fenntartsa."427 Ám Zalaegerszegre érve arról értesült, hogy Keszthelyen és Zalaszentgróton „egy erős ellenszegülő párt létezik", s ezért egy dandárját e két település környékére küldte, Buritsét Zalaegerszegen hagyta, s ő maga a Züllich- és a Pálffy-dandárral folytatta útját Nagykanizsa felé, azonban nem az egyenes úton, hanem a Zalalövő—Lendva—Letenye útvonalon.428 Hogy erre a jókora vargabetűre mi szükség volt, arra Nugent január 10-én Windisch-Grátzhez intézett jelentésében találunk magyarázatot: a hírek szerint ugyanis Nagykanizsán Niczky György és Festetich Miklós vezetésével 5000 Somogy megyei nemzetőr gyülekezett.42" Tudjuk, hogy ez nem volt igaz, hiszen Festetich csak december 31-én (vagy valamivel előtte) ért Kaposvárra, s január 10-ig szándékozott befejezni a mozgó csapatok állítását.430 A hír valószínűleg Palocsay január 2-án elvonult nemzetőreire vonatkozott. Nugent bizonytalan volt, s a két, mintegy 4300 főnyi, 6 löveggel rendelkező dandárt még mindig nem találta erősnek ahhoz, hogy Nagykanizsát megszállja velük. A város megszállására végül január 10-én „förgeteges időben" került sor. A cs. kir. csapatok a bevonulás előtt állítólag két órát várakoztak, amíg megbizonyosodtak arról, hogy Nagykanizsán nincsenek magyar reguláris csapatok. A bevonuló cs. kir. és horvát csapatokat a szemtanú 13 000 főre becsülte. Tény, hogy egy-egy házba néha 13—14 katonát is beszállásoltak.431 A kortársi becslés azonban erősen túloz: a január 15-ig Nagy- és Kiskanizsára bevonuló csapatok létszáma legfeljebb 4700 fő lehetett, és mintegy 1200 lovuk volt. Soraikban három, nem teljes létszámú horvát határőrzászlóalj is ott menetelt.432 Nugent január 10-én jelentette Windisch-Grátznek a város megszállását. Tudatta vele, hogy a hírek szerint a Niczky és Festetich vezette gerillák Kaposvár felé vonultak vissza, s hogy a biztonság kedvéért a Burits-dandárt Zalaegerszegről magához vonja, s a Dietrich-dandárra bízza Zalaegerszeg megszállását is. Ezen a napon értesült arról is, hogy Windisch-Grátz főserege megszállta Budapestet.433 A megszállók még aznap este letartóztatták a „vörös republikánus szelleméről ismeretes" Hegedűs József ügyvédet, a Kossuth Hírlapja nagykanizsai tudósítóját; orvosa házától „egy ingben, papucsban, hajadonfőtt a legzordonabb időben durva bánásmóddal" hurcolták el. Még aznap este kihallgatták, de miután nem találtak ellene semmilyen bizonyítékot, egy Krapf nevű hadbíró ügyészi véleménye alapján cl is engedték.434 Dahlen altábornagy, aki maga is ott volt a bevonulók között, még ezen a napon utasította a város vezetőit, hogy 48 órán belül a rendőrség kivételével mind a magánszemélyek, mind a testületek fegyvereit szolgáltassák be. Közölte, hogy a végrehajtást házkutatással ellenőrzik, s akinél 24 órával a határidő letelte után fegyvert találnak, azt hadbíróság elé állítják.435 A beszedett fegyvereket január 28-án öt kocsin Zalaegerszegre szállították, és átadták a megyei hatóságnak.436 Dahlen január 11-én a városi elöljáróság számára egy kemény hangvételű rendeletet is megfogalmazott az ostromállapot szabályairól, de ennek kiadása végül is elmaradt; hogy miért, nem tudjuk.437 Január 15-én Burits elrendelte, hogy a város bankjegyek felváltása végett 20 000 forintnyi 20 krajcáros váltópénzt (azaz 60 000 darab 20 krajcárost!) fizessen be a hadipénztárba, ellenkező esetben ugyanekkora összeget kell ezüstpénzben befizetnie. A városnak a vagyonos polgároktól nagy nehezen sikerült összeszednie az összeget.438 Január 19-én Kossuth és felesége körözőlevelét és az ehhez szükséges személyleírást küldte meg Burits a városi tanácsnak.43" Windisch-Grátz január 15-én a vezérőrnagyot Baranya, Tolna, Somogy, Zala, Veszprém, Sopron, Vas, Moson és Győr megyék katonai parancsnokává nevezte ki.440 A városból húsz ácsot rendeltek ki a letenyei hídépítési munkálatokhoz, de ezt csak 11 fő teljesítette, mert a többiek vagy más feladatot végeztek, vagy eltávoztak a honvédcsapatokkal. Dahlen január 19-én ismét utasította a térparancsnokságot — amelynek vezetését ismét a nagykanizsai viszonyokat szeptember óta ismerő Glavasch százados látta el —, hogy intézkedjen az ácsok teljes számban való kiállítása érdekében.441 Dahlen végül is nem sokáig keserítette a városiak életét, mert Windisch-Grátz január 14-én arra utasította, hogy térjen vissza állomáshelyére, Zágrábba.442 Noha Windisch-Grátz január 10-én ismét felhívta, Nugent figyelmét arra, hogy Zala megye pacifikálása után hadtestével a körmendi állásba vonuljon, Nugent január 18-án kelt jelentéseiben tudósította a fővezért, hogy ezt nem tartja tanácsosnak, mert a 493 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben nagykanizsai állásban sincs messzebb a főseregtől, mint a körmendiben, s jelenlegi állomáshelyén biztosíthatja Zala megyét, valamint intézkedhet Somogy megye alávetése érdekében is; sőt, 17-én egy zászlóaljat és egy lovasszázadot küldött Iharosberénybe, s aznap hasonló erőt Kaposvárra. Úgy vélte, hogy Baranya és Tolna megye is könnyen meghódoltatható lenne, s ezáltal egy igen jelentős országrészt vonnának ki a forradalmi párt romboló befolyása alól.443 Január 20-án arról értesítette a herceget, hogy szándéka szerint Dietrich vezérőrnagyot mintegy 5000 fővel a megszállt megyékben hagyja Burits támogatására, 2800 főt visszarendel Stájerországba, Karintiába és Krajnába, hogy ott egy újabb tartalék hadtest alapjául szolgáljanak, további 1300 főt pedig visszaküld az eredeti toborzókörzetébe.444 Windisch-Grátz január 21-én kelt utasítása alapján január 23-án tudatta a herceggel, hogy Dietrich vezérőrnagy vezetésével négy gyalogzászlóaljat, egy lovasszázadot és egy fél üteget küld Székesfehérvárra. 445 Január 24-én azonban arra a hírre, hogy „az ellenálló párt Pécsett és környékén, könnyen meglehet, a verbászi táborból és Eszékről is erősítéseket nyerve, aggasztó erőre tett szert", úgy döntött, hogy a Windisch-Grátz utasítására Dietrich vezérletével Székesfehérvárra indult csapatokat Nagylakon át Kaposvárra küldi, s az időközben Mamula ezredes parancsnoksága alatt Somogy megyébe vezényelt csapatokat is megerősíti Nagykanizsáról, hogy így Pécs ellen döntő mozdulatot készítsen elő.446 Január 25-én az újabb hírekre hivatkozva közölte a herceggel, hogy aznap és másnap csapatait Babócsa felé indítja, Dietrichet pedig utasítja, hogy 26-án érkezzen Kaposvárra, így 6000 gyalogossal, 800 lovassal, 3 és fél üteggel vonulhat Pécs ellen.447 Január 25—26-án tehát a cs. kir. csapatok nagy része elhagyta Nagykanizsát, majd rövidesen a megyét is. A Nugent által a Zala megyei megszálló erők parancsnokává kinevezett 57 éves Kari Züllich von Zühlborn ezredes, a 13. gyalogezred parancsnoka — aki harcolt az 1809. és az 1813—1815. évi francia hadjáratokban — rendelkezése alatt 11 gyalogszázad (azaz két gyenge zászlóalj), két lovasszázad és egy fél lovasüteg (3 löveg) maradt. Ennek a nagyobbik része (négy gyalogszázad, 1 lovasszázad és a fél üteg) Nagykanizsán állomásozott.448 Ezek az erők még számíthattak a Dráva-vonalat őrző, több mint 3000 főnyi horvát határőri és népfelkelő erők segítségére is.449 A kanizsai helyőrség főleg katonai szállítmányok kísérésével töltötte az idejét, de az előfogatok kiállításánál szinte mindig katonai karhatalmat is kellett használnia.450 Február 7-én Nugent Züllich parancsnoksága alatti 11 századból négyet, valamint a fél lovasüteget is Kaposváron át Szekszárdra rendelte.451 A lovasszázad március 21-ig a megyében maradt.452 Március elején Burits vezérőrnagy a hat gyalogszázadból négyet vonultatott Sopronba, s Nugent tiltakozása ellenére sem volt hajlandó visszaadni őket.453 Február 5-én este Fiáth Ferenc báró, Veszprém és Zala megyék királyi biztosa érkezett Zalaegerszegről Nagykanizsára. Február 6-án reggel 9 órára összehívta a járás bíráit és jegyzőit, s magyar nyelvű beszédben közölte velük, hogy I. Ferenc József császárnak nincs szándékában visszaállítani az eltörölt tizedet és robotot, s felszólította őket, hogy ezt a községekben is hirdessék ki. Emellett a rend és nyugalom fenntartására intette őket, majd 7-én egy kisebb lovas különítménytől kísérve, visszatért Zalaegerszegre.454 A cs. kir. megszállás hétköznapjairól meglehetősen keveset tudunk. Még Nugent Nagykanizsán tartózkodása idején városi közgyűlést hívtak össze, amelyen egy cs. kir. tábornok, valószínűleg Anton Dietrich vezérőrnagy elnökölt, s amelynek tárgya az 1848. október 3-i események kivizsgálása volt. Az egyik kanizsai lakos későbbi, kissé karikírozott elbeszélése szerint a tábornok két kérdést tett fel: „Ugye bizony Kanizsa nem viselte magát rosszul október 3-án?" „Nem" — hangozott a válasz. „Ugye bizony nem a kanizsaiak foglalák el ez alkalommal ifj. Nugent hadszereit?" „Igenis nem" — szólt a felelet. „Tudtam, nem is tettem fel egyebet a kanizsaiak felől; azonnal megírandom Windisch- Grátznek" — mondta a tábornok, s ezzel a közgyűlés eloszlott.455 Erről a közgyűlésről a cs. kir. források ugyan nem tudósítanak, de tudjuk, hogy Dahlen még január 20. előtt átadott egy listát Nugent-nak azokról a fegyver-, lőszer, ruházati, élelmiszer- és más készletekről, amelyeket 1848 szeptemberében Jellacic előnyomulásakor Nagykanizsán, Marcaliban és másutt a lakosok elraboltak és megsemmisítettek, valamint a horvát előfogatos parasztok elvesztett kocsijairól és vonóállatairól is szólt. Egyben javasolta, hogy az összeget Nagykanizsa városától, valamint Zala és Somogy megyéktől hajtsák be, s a behajtással bízzák meg Buritsot.456 Nugent a listát január 20-án fel is terjesztette Windisch-Grátzhez. A herceg, aki egy hónappal korábban még a város példás megbüntetését sürgette, most nem találta elég pontosnak a kimutatásban felsorolt adatokat és megalapozottnak az összegeket, ezért január 24- én arra utasította Nugent-t, hogy egy vegyes bizottmányt nevezzen ki a károk feltárására, s terjessze fel a vétkes községek pontos névsorát.457 Nugent az okmányt továbbküldte Dahlennek, aki február 12-én utasította August Wilhelm Stillfried- Rattonitz báró, vezérőrnagyot, akinek a vezetésével Nagykanizsa környékén egy mozgó dandárt akart létrehozni, hogy alakítson egy vegyes bizottmányt, s annak elnökeként vizsgáltassa ki azokat a káró494 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben kat, „amelyeket a horvát hadsereg 1848. szeptemberi előnyomulása alkalmával Nagykanizsán és környékén a magyar lázadók és a népfölkelés mind a magas kincstárnak, mind egyéb katonai személyeknek okozott."458 Két héttel később, február 26-án Fiáth Ferenc, Veszprém és Zala megyék királyi biztosa arra utasította Csillagh Lajos zalai alispánt, hogy jelöljön ki két hivatalnokot, akik Nagykanizsán megjelenve, a károk kivizsgálására alakuló vegyes bizottmány munkájában részt vesznek, s egyben tudósítást kért arról, hogy a két tisztviselő mikor tud megjelenni az ülésen.459 Stillfried március 8-án érkezett Nagykanizsára, s Glavasch százados, térparancsnok, egy hadbíró-főhadbiztos, egy alantos tiszt (azaz tiszthelyettes) és két Zala megyei hivatalnok részvételével megalakította a bizottmányt. Stillfried március 9-én Nugent táborszernagynak küldött jelentésében közölte, hogy miután jelenleg csupán egy gyalogos és egy lovasszázad található a városban, hasznosnak látná, ha egy zászlóaljat vezényelnének oda, „mert számomra már most egészen világos, hogy mind a kanizsaiak, mind a környékbeli lakosok üres kifogások révén akarják a felelősséget magukról elhárítani, s véleményem szerint a tényállás pontos kivizsgálása csak azáltal eszközölhető, ha az illető makacs községeknek és különösképpen Kanizsának kilátásba helyezzük az egy zászlóalj által történő végrehajtást, amely e végre készenlétben lenne tartandó"— írja. Ezt a zászlóaljat a későbbiekben be lehetne osztani a megalakítandó mozgó dandárba. Stillfried szerint a két zalai hivatalnok is a lakosok pártját fogja, mindenért a honvédekre hárítják a felelősséget, s így a vizsgálatra nézve inkább akadályt, mint segítséget jelentenek.4"0 A vizsgálat azonban ezzel abba is maradt, legalábbis a folytatásnak nincs nyoma. Nugent ugyanis március 12-én kelt válaszában közölte Stillfrieddel, hogy jelenleg nincsenek nélkülözhető csapatai, sőt a Nagykanizsán és környékén lévő két század sorgyalogságot és egy század lovasságot is magához akarja vonni. Két nap múlva pedig utasította Spannocchi gróf, altábornagyot, belső-ausztriai és illíriai főhadparancsnokot, hogy az említett alakulatok helyett a 2. otocsáci határőrezred 5. zászlóaljának négy századát küldje Nagykanizsára.4"1 Spannocchi március 17-én tudatta Nugent-nal, hogy csupán két századot tud küldeni. Az átvezénylésekkel kapcsolatban élénk levelezés alakult ki Nugent, Windisch-Grátz és a csapatokat rendelkezési jogára hivatkozva visszatartó Burits altábornagy között, míg végül március 21-én a lovasszázad és a két sorgyalogszázad is elhagyta Nagykanizsát; helyettük azonban nem a 2. otocsáci határőrezred századai érkeztek meg Nagykanizsára (ezeket Dahlen altábornagy Zágrábba rendelte), hanem a 10. báni határőrezred két (más forrás szerint három) százada vette át Nagykanizsán a helyőrségi szolgálatot Simich százados vezetésével.4"2 Az elegendő katonaság hiánya miatt a cs. kir. hatóságok nem léptek fel különösebb határozottsággal a polgári lakossággal szemben. Csupán arról tudunk, hogy január 28-án letartóztatták Kirschner Ignác Gyulát a császár személyének becsmérléséért; őt katonai kísérettel Sopronba küldték.4" Az élni akarás jele volt, hogy Gelentsér György mészárosmester megpróbálta előbb a városon, majd a város a megyén behajtani az előző év szeptemberében Jellacic serege számára kiszolgáltatott hús árát. Gyuritz József és György kiskanizsai gazdák ugyancsak a horvát csapatok által elfogyasztott ökreik árát akarták látni — nem sok sikerrel.4"4 2. A forgandó hadiszerencse; a város 1849 áprilisában és májusában Április elején a Dunántúlon is érzékelhetővé vált a cs. kir. csapatok helyzetének megrendülése. A jelentések Kossuth ügynökeinek megélénkülő tevékenységéről, elrejtett fegyverkészletekről szóltak, s főleg a nyugati megyékben vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a megszálló erők egy magyar támadás esetén elégtelenek annak feltartóztatására. Zala megyében összesen három század határőr állomásozott a 10. (1. báni) határőrezred 5. zászlóaljából, kettő Nagykanizsán, egy pedig Zalaegerszegen; Veszprém megyében Pápán egy, Somogyban Kaposvárott kettő; Vas megyében Kőszegen egy határőrszázad teljesített szolgálatot.465 Április 9-én Nagykanizsán a Pestről és más vidékekrőljövő utazók, kereskedők és „kémek" által hozott hírre, hogy a magyarok legyőzték a cs. kir. hadsereget, a helyi lakosok a kocsmákban, majd éjszaka az utcákon Kossuthot éltették, a cs. kir. kiáltványokat pedig gyalázták és olvashatatlanná tették. A kanizsai helyőrség parancsnoka, Simich százados azt jelentette Stillfried vezérőrnagynak és Burits vezérőrnagynak, hogy a lakosság szándéka az, hogy a helyőrségi szolgálatban szétdarabolt cs. kir. csapatokon rajtaütnek és megsemmisítik őket; ezt a nagykanizsaiak fogják kezdeni.4"" Simich egyenesen az észak-itáliai Brescia városának lakóihoz hasonlította a nagykanizsaiakat, akik 1849. március végén felkeltek a megszállók ellen, s csak igen kíméletlen eszközökkel sikerült leverni őket. Ezért erős, lovassággal és tüzérséggel rendelkező helyőrség Nagykanizsára helyezését tartotta szükségesnek. A kanizsai megszálló erők helyzetét rontotta, hogy április 10-én a Német (vagy Király) utcában Klauz Boldizsár asztalos házában beszállásolt határőrök egyikének — állítólag fegyvertisztítás közben — elsült a fegyvere, s a golyó megölte Horváth 495 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben lakatosnak a műhelyben tartózkodó 7—8 éves fiát. A véletlen balesetet sokan nem hitték, hanem azt állították, hogy a határőr bosszúból lőtte agyon a fiút, mert az a Kossuth-nótát énekelte (más forrás szerint Kossuthot éltette). A házba beszállásolt horvátokat előbb a ház lakói, majd a hírre odasiető tömeg bántalmazta, egy közlegény súlyosan megsérült, négy katonát megvertek, elvettek tőlük négy szuronyos fegyvert és más felszerelési tárgyakat. Simich százados az eset után azonnal a katolikus temetőnél vonta össze két századát, és sürgős segítséget kért Stillfried vezérőrnagytól, hozzátéve, hogy bármely percben támadástól tart, s az eset után mindenképpen más csapatokat kellene Nagykanizsára vezényelni. A tömeg meg akarta támadni a két századot, de Albanich Flórián városbírónak sikerült lecsillapítani az indulatokat. Mindenesetre április 10-éről 11-ére virradó éjjel az utcákon minden cs. kir. kiáltványt és hadijelentést leszaggattak, s majdnem minden fogadóban Kossuthot éltették. A kedélyek lecsillapítása érdekében a fiú temetési költségeinek egy részét a horvát tisztek fizették.467 A kanizsaiak hálásak lehettek Albanichnak, hogy visszatartotta őket a helyőrség bántalmazásától, ugyanis Stillfried vezérőrnagy, a Mura mentén felállított egy-egy határőr és népfelkelő zászlóaljból, valamint másfél ütegből álló dandár parancsnoka, április 11-én az 1. (likai) határőrezred négy századát egy hatfontos üteggel Nagykanizsára indította, majd a likai határőrezred további másfél századát, két század népfelkelőt és 20 könnyűlovast csatolt a különítményhez. Noha az általa vezetett csapat csak 12-én délelőtt fél 11 órakor érte el Kis-, délután 2 órakor pedig Nagykanizsát, 11-i dátummal kiáltványt adott ki, amelyben elrendelte a fegyverek beszolgáltatását, a városban útlevél nélkül tartózkodók jelentkezését, s rögtönítélő eljárással fenyegette a beszolgáltatást és a jelentkezést elmulasztókat, az útlevél nélküli idegeneknek szállást adókat és a cs. kir. hirdetményeket leszaggatókat; ellenállás esetén pedig ágyúzással fenyegette a várost. 468 Stillfried április 12-én három és fél század likai határőrrel megszállta Kiskanizsát, majd a megmaradt négy gyalogszázaddal, a könnyűlovasokkal és a hat löveggel Nagy- és Kiskanizsa között tábort ütött egy olyan helyen, ahonnan akadálytalanul lövethette volna a várost. Táborába hívta a magisztrátus tagjait. Követelte tőlük másnap délelőtt 10 óráig a báni határőröktől elvett fegyverek visszaadását, a katonák bántalmazásában vétkesek kiszolgáltatását és 20 000 forint hadisarc fizetését; ellenkező esetben a város lövetésével és felgyújtásával fenyegetőzött. Végül azonban Simich és Glavasch százados azon kijelentésére, hogy a magisztrátus és a jobb érzelmű polgárok mindent megtettek a katonaság elleni további kihágások megakadályozására, eltekintett a hadisarctól, mivel az amúgy is a jó érzésű, módosabb polgárokat sújtotta volna. Április 13-án délelőtt fél 10-kor Stillfriednél megjelent a város küldöttsége, kérték az ostromállapot megszüntetését és a város megkímélését, mire a vezérőrnagy újabb 24 órával meghosszabbította a határidőt. Remélte, hogy legalább a fegyverek előkerülnek, mert nem szerette volna a várost lövetni, ugyanis úgy vélte, hogy ez rossz hatással lehetne a szomszéd megyékre, s könnyen éppen az ellenkező hatást érhetné el, ti. nem megfélemlítené, hanem inkább ellenállásra ösztönözhetné a lakosságot.469 Stillfried április 14-én megkapta a báni határőröktől elvett négy fegyvert, a báni határőrök két századát a katolikus temető melletti uradalmi pintérházban együttesen szállásolta be, majd közölte a város vezetőinek küldöttségével, hogy legközelebb hasonló esetben nem lesz ilyen kíméletes, és lövetni fogja a várost. Ezt követően délelőtt 11 órakor különítményével visszaindult a Mura mentére.470 Az aggasztó Zala megyei hírek hatására Burits vezérőrnagy, a soproni katonai kerület parancsnoka április 14-én javasolta a bécsi katonai és polgári kormányzóságnak, hogy Stillfried muraközi dandárja tartósan szállja meg Nagykanizsát és Zalaegerszeget; majd miután Ludwig Welden táborszernagy, az időközben a magyarországi cs. kir. fősereg fővezérévé kinevezett volt bécsi katonai és polgári kormányzó Burits alá rendelte Stillfried dandárját, Burits másnap este 10 órakor ilyen értelmű utasítást küldött Stillfriednek.471 Stillfried a parancsot 17-én kapta meg, s közölte Welden fővezérrel, hogy miután a parancsnoksága alatt álló horvát népfölkelő zászlóaljat Horvátország saját költségén állította ki, így azt nem viheti magával. Felhívta a figyelmét arra, hogy báni határőrök három és a likaiak hat százada csupán kováspuskákkal rendelkezik, s igen hiányosan van felszerelve. 472 Április 20-án a likai határőrök hat századával, a 20 könnyűlovassal és a hatfontos üteggel Nagykanizsára indult; 21-i megérkezése után az addig ott állomásozó két század báni határőrt Zalaegerszegre küldte, s Buritshoz intézett jelentésében ismét lesújtó képet festett csapatai felszereltségéről és kiképzettségéről. Ugyanakkor örömmel tudatta, hogy „utolsó expedícióm óta igen nagy fordulat mutatkozik a kanizsaiak magaviseletében, ezenközben egynéhány személy nyomában vagyok, akik részint itt, részint Zalaegerszegen lázító és nyugtalanító beszédeket tartottak, s akiket, amint kézre keríthetem őket, intő példaként agyon fogok lövetni."473 Stillfried azonban ismét csak néhány napig maradt Nagykanizsán, mert április 25-én Czindery Lászlótól, Somogy megye királyi biztosától azt a hírt kapta, „hogy Pestnél legyőzettünk volna, Komárom felmentetett volna, s a hadsereg teljes visz496 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben szavonulásban lenne". Úgy vélte, ezek után a legokosabb az, ha a zalaegerszegi három századot is magához vonva, valamennyi csapatával visszatér a Muraközbe, s nem hagyja Nagykanizsán a katonai hivatalokat sem.474 Czindery április 26-án arra szólította fel, hogy foglalja el előző állomáshelyét, „mert ha Zala megye feladatik, a hadsereg hátában bizonnyal felkelés bontakozna ki, és kedvezőtlen fordulatot hozna". Dahlen altábornagytól is hasonló értelmű utasítást kapott. Stillfried erre április 27-én hosszan fejtegette, milyen veszélyekkel járhat a Nagykanizsára való visszatérés, ám Dahlen arra hivatkozva, hogy fejtegetése alátámasztására „csupán aggodalmakat, s nem tényeket hozott fel", 28-án megismételte a parancsot. Stillfried időközben megkapta Czindery levelét is, és Dahlen utasításának kézhezvétele előtt arra utasította Michael Zastavnikovic őrnagyot, a likai zászlóalj parancsnokát, hogy alakulatával, a báni határőrök két századával, a 20 könnyűlovassal és a hatfontos üteggel térjen vissza Nagykanizsára, ő maga pedig beteget jelentett. Dahlen ezek után utasította Engelbert Dimatschek nyugállományú alezredest, hogy vegye át Stillfriedtől a dandárparancsnokságot, s azonnal menjen Nagykanizsára.475 A 47. életévében járó Zastavnikovic őrnagy, aki 1831-ben Itáliában, 1835-ben Boszniában vett részt katonai expedíciókban, a báni határőrök egy századát Letenyén hagyta, a többi csapatokkal pedig április 29-én megszállta Nagy- és Kiskanizsát. Két század határőrt Kiskanizsán, a többi erőt Nagykanizsán szállásoltatta be. Negyedórával a csapatok előtt érkezett meg Nagykanizsára Glavasch százados, a térparancsnok, s Zastavnikovics tőle tudta meg, hogy Stillfried elvonulása után a városházáról levették a császári zászlót, letépték a császári kiáltványokat, és kifüggesztették a magyar kormányzatéit. Zastavnikovic jelentése szerint a lakosság között ismét megátalkodott kedélyállapot tapasztalható, „mindenütt hirdetmények és lázító iratok, s még korábbi kiáltványok is köröztetnek." A magisztrátus tudatta vele, hogy jelen időkben nem tud jótállni semmiért, mert a hír szerint Somogy megyében máris 7000 népfelkelőt mozgósítottak. Az őrnagytól Czindery somogyi királyi biztos is katonai segítséget kért, s Zastavnikovic április 30-án két gyalogszázadot akart Nagykanizsára küldeni.470 A két század másnap éppen útnak indult volna, amikor Zastavnikovicnál megjelent Albanich városbíró, s miután az Isten szerelmére kérte az őrnagyot, el ne árulja, hogy híreket ad neki, közölte vele, hogy a kaposvári cs. kir. csapatokat a magyarok már lefegyverezték, Somogyban 10 000 népfelkelő áll készen, s hogy Czindery elmenekült a megyéből. A hírt némileg alátámasztotta az a tény, hogy április 27-én Szentbalázsnál négy személy feltartóztatott egy Eszékről Bécsbe küldött katonai postaszállítmányt. Zastavnikovic szerint a népfelkelőket egy Noszlopy nevű kormánybiztos szervezi; a csapat, „...a legtávolibb környékekről is egyre gyülekezik, hogy a császári csapatokat a vidéken megsemmisítsék." Az őrnagy ezért utasítást kért Dahlen altábornagytól, s egyelőre Nagykanizsán maradt csapataival. 477 Zastavnikovic őrnagytól május l-jén vagy 2-án Dimatschek alezredes vette át a parancsnokságot, aki magával hozta a báni határőrök Letenyén hátra maradt egy századát is. Dimatschek hatvan éves volt, 1814-ben szolgált a franciák elleni hadjáratban; 47" most Dahlen utasítása értelmében 2-án a báni határőrök három századát Zalaegerszegre indította, de aztán újabb utasítás következtében egyelőre megállította őket Hahóton. A kapott hírekből csak az derült ki, hogy Somogyban és Tolnában a nép lázadásban van, Zalából és Vasból is nyugtalanító hírek érkeztek. Dimatschek amiatt panaszkodott, hogy „minden fáradság és költség ellenére" sem tud megbízható híreket szerezni, s a kanizsai hangulat „a jó ügyre nézve csaknem teljesen kedvezőtlen, mert egész tömeg gazember jár-kel, hogy a hátrányos híreket terjessze, anélkül, hogy ezen emisszáriusok közül csak egyet is rajtakaphatnánk, mert e csőcseléknek nem pusztán ragaszkodásból, hanem félelemből is segítséget nyújtanak".47'' De mi is okozta ezt az aggodalmat? Április végén a Dél-Dunántúlon a Kossuth által a Somogy megyei népfelkeléssel megbízott, utóbb kormánybiztossá kinevezett Noszlopy Gáspár vezetésével valóságos népi háború bontakozott ki. Kossuth még 1849. március 19-én hatalmazta fel Noszlopyt arra, hogy Somogy megyében népfelkelést szervezzen. Az előzetes tervek szerint ugyanis fennállt annak lehetősége, hogy Perczel Mór vezérőrnagy IV. hadteste Bácska megtisztítása után a Dunántúlon folytatja hadműveleteit. Bem Erdélyből történt késedelmes elindulása, valamint a tavaszi hadjárat sikerei miatt azonban a terv megváltozott, s Noszlopy gyakorlatilag egyedül maradt. Április 19-én Bajáról 35 önkéntes kíséretében megindult Somogy megye felszabadítására. Álruhában, kalandos körülmények között érkezett szülőföldjére, ahol április 27-én a Marcali járásban népfelkelést hirdetett. A kaposvári cs. kir. helyőrség harc nélkül kiürítette a megye székhelyét, s május l-jén Noszlopy bevonult a városba. Seregének létszáma ekkor már megközelítette a 10 000 főt. Május 2-án Kaposvárott kiadott kiáltványában azzal biztatta Zala, Vas és Veszprém megye lakosait, hogy rövidesen 15 000 embere lesz, s hogy Perczel serege is Eszék felé közeledik, addig is népfelkelésre szólította fel őket.480 Kaposvár felszabadítása után Somogy megye területén csak a szigetvári várban és Barcs körzetében tartózkodtak kisebb cs. kir. helyőrségek. A szigetvá497 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben ri helyőrség május 4—5-én még visszaverte a helyi lakosság támadását, de aztán 5-én este jobbnak látta feladni a várost, és Pécsre vonult.481 Ez utóbbi esemény híre május 12-én érkezett meg Nagykanizsára. 482 Dahlen altábornagy maga is úgy vélte, hogy míg egyrészt a nagykanizsai pozíció a szomszédos megyékben kibontakozó tömeges népfelkelés esetén igen veszélyes, másrészt viszont „ottani felállításunk az egész környéknek imponál, míg ellenben onnan történő visszavonulásunk jeladás lenne a fölkelésre azon vidékek számára, amelyek eleddig nyugodtak maradtak". A helyőrséget egyelőre elég erősnek vélte ahhoz, hogy felvegye „a harcot ezekkel a fanatikus, ám még nem szervezett, rosszul felfegyverzett hordákkal", s a védelem biztonságos irányítására Basil Knesevich ezredest, a 2. (otocsáci) határőrezred parancsnokát nevezte ki a nagykanizsai dandár parancsnokává, Dimatschek alezredest pedig a muraközi csapatok parancsnokságával bízta meg.483 Egyelőre azonban Dimatschek alezredes maradt a nagykanizsai parancsnok. A gyalogság és a tüzérség létszáma kb. 2000 fő volt, 120 lóval.484 Komoly problémát jelentett a hiányos fegyverzet, s mivel a likai 5. zászlóaljnak nem volt puskaművese, a helyi polgári puskaművesek végezték a fegyverek javítását. 485 A felszerelés olyan rossz állapotban volt, hogy attól kellett tartani, egy rövid ideig tartó erőltetett menet esetén a csapatok szolgálatképtelenek lesznek.486 A csapatok legénységének 10 százaléka május közepén beteg volt, ezért Dimatschek két századot kiköltöztetett a laktanyaépületből, s a közeli utca lakóházaiban, összpontosított állásban helyezte el őket.487 Az elvezényeltek, a távollévők és a harcképtelenek levonása után 1650 fő körül volt a harcképes állomány.488 Dimatschek hol megnyugtató, hol aggasztó híreket közölt a környező megyék helyzetéről. Dahlen beleegyezése alapján május 4-én tudatta Dondorf őrnaggyal, hogy az 1. báni ezred 5. zászlóaljának három századát Zalaegerszegre küldi úgy, hogy azok május 5-én odaérhessenek.489 A három század május 5-én reggel 7 órakor Dondorf különítményével egy időben vonult be a megyeszékhelyre, s 6-án éjjel 2 órakor indult vissza Kiskanizsára.490 A város mindennapi életéről a jelentések viszonylag keveset mondanak. Május elején a város környékén nagy volt a szalmahiány.491 Az előfogatok kiállítása is nagy nehézségekbe ütközött, mert a megyei tisztviselők magukra hagyták Nagy- és Kiskanizsát.492 Két kanizsai vállalkozónak, akik a megyével arra szerződtek, hogy ellátják élelmiszerrel a horvát katonaságot, május 8-án a megye már 17 000 forinttal tartozott.493 Néhány kereskedő Letenyére szállított gabonát az ottani katonaság ellátására.494 A helyi zsidóság érdeklődött Dimatschek alezredesnél, igaz-e, hogy ismét megtiltották nekik az átmenetelt Horvátországba?495 Május 5-én már megérkezett a városba a függetlenség kimondásának és a Habsburg-ház trónfosztásának híre, s állítólag rossz benyomást tett némelyeknél. Ugyanakkor a megszállók által nemes egyszerűséggel csőcseléknek titulált közrendűek egy része a hírre május 7-én este egy nyilvános kertben Kossuthot éljenezte.496 A megszállók helyzetére és nyelvi elszigeteltségére némi fényt vet az a tény, hogy amikor a Székesfehérvárról érkezett postaszállítmányban két magyar nyelvű újságot találtak, fordítás végett továbbküldték azt Zágrábba, mert a helyőrségben csupán egy tiszt értett magyarul, de az újabb módit nem ismerte, megbízható fordítót pedig egész Nagykanizsán nem találtak. 497 A beérkező magyar újságok lefoglalása miatt néhány kanizsai polgár úgy döntött, hogy az előzetes postavizsgálatot ők maguk végzik el; május 10-én az iharosberényi erdőben feltartóztatták a postaszállítmányt, s a magyar újságokat ők maguk „vették át." Május 13-án a Székesfehérvárról érkező postaszállítmányt Iharosberénynél ismét feltartóztatták, s a magyar újságokat ismét elvették. Dimatschek a hír hallatán május 15-én a likai zászlóalj egy századát (magyar forrás szerint 120 főnyi) küldte oda Jacob Knesich százados vezetésével. A kiküldetésről értesülve Bognár Gábor nagykanizsai polgár Noszlopyhoz sietett, s felhatalmazást kért tőle, hogy a környéken összegyűjthető népfelkelőkkel és nemzetőrökkel megtámadja a századot. Noszlopy a felhatalmazást meg is adta, s ugyanakkor Rotkay (más forrás szerint Patkai) Gábor kaposvári kovácsmester parancsnoksága alatt további erősítéseket küldött. Bognár vagy 300 embert gyűjtött össze, s noha Rotkay csapata nem érkezett meg, május 17-én hajnalban az összeszedett somogyi és zalai népfelkelőkkel és honvédekkel megtámadta a századot. A század Nagykanizsa felé vonult vissza, s reggel 8 óra körül ért a város határába. A csetepatéban elesett egy határőr főhadnagy, az egymásnak ellentmondó források szerint fogságba esett 4-8 határőr, elesett 3-13 fő. Bognárék kezébe került a század poggyásza és teherhordó lovai is. Dimatschek a támadás hírét véve két század határőrrel és egy fél üteggel a század felvételére sietett, Zastavnikovic őrnagy pedig a helyőrség többi részével a katolikus templom udvarában maradt készenlétben. Dimatschek Sánc községnél reggel 8 óra tájban találkozott a visszavonuló századdal. Az ütegből néhány lövést adott le a felkelőkre, de a további üldözést nem tartotta tanácsosnak, mert attól félt, hogy a kanizsaiak maguk is csatlakoznak a felkelőkhöz, ezért sötétedés után visszavonult Nagykanizsára.498 Dimatschek az egész helyőrséget a katolikus templom udvarán összpontosította, 498 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben majd 18-án négy gyalogszázadot ismét a laktanyába szállásolt be.499 A csetepaté hírére Letenyén is rosszabb lett a lakosság hangulata, olyannyira, hogy az ottani őrsöket május 18-án 150 szerezsánnal erősítették meg.500 Az iharosberényi támadás hírére Dahlen altábornagy — aki rosszallta a likai határőrszázad Iharosberénybe történt kiküldését — május 18-án határozott intézkedésekre szólította fel a nagykanizsai dandár parancsnokává kinevezett, egyelőre még Otocsácon lévő Knesevich ezredest. Egy további határőr századot és 230—250 szerezsánt indított Nagykanizsára, s erősítéseket kért Nugent táborszernagytól is. Miután Dimatschek Iharosberény község megbüntetését tervezte, Dahlen felhívta a figyelmét arra, hogy ezt csak akkor tegye, ha elegendő helyőrséget tud hátrahagyni Nagykanizsán.501 Dimatschek május 19-én ismét aggasztó híreket közölt Somogy megyéről és Keszthely környékéről, s meglehetősen veszélyesnek vélte csapatai helyzetét.502 Másnap, május 20-án délelőtt 11 óra tájban a Dahlen által rendelkezésére bocsátott szerezsánok kíséretében Nagykanizsára érkezett Knesevich ezredes, s átvette Dimatschektől a parancsnokságot. Knesevich ekkor 64 éves volt, s tapasztalt tisztnek számított, részt vett az 1805. és 1809. évi Napóleon elleni hadjáratokban, Napóleon 1812. évi oroszországi, majd 1813—1814. évi németországi és franciaországi hadjáratában, 1848-ban az északitáliai hadjáratban, majd Jellasic őszi hadjáratában, s a Bécs bevételénél tanúsított hősiességéért soron kívül léptették elő ezredessé.503 Knesevich úgy vélte, hogy Iharosberény tervezett megbüntetése egyelőre reménytelen vállalkozás lenne, mert ha a feladatot komolyan vennék, csak gyenge helyőrséget hagyhatnának hátra Nagykanizsán, s az iharosberényiek egyébként is értesülnének a tervezett akcióról. Miután pedig a kanizsaiak szelleme igen rossz, s egy újabb jelentés szerint a felkelők célja a letenyei híd elfoglalása, s ezáltal a nagykanizsai helyőrség elvágása, a legjobb lenne Nagykanizsát kiüríteni, mert „katonai értelemben véve, jelen pillanatban és a közeli jövőben, nem fontos pont, s szükség esetén adottságainál fogva ismét könnyen elérhető", s a helyőrséget a Muraköz és Várasd fedezése céljából Letenyére visszavonni. Döntését alapvetően azok a hírek befolyásolták, amelyek szerint Noszlopy Gáspár népfelkelői a hozzájuk csatlakozott honvédekkel és huszárokkal a letenyei híd felé nyomulnak előre, hogy ezáltal elvágják a nagykanizsai helyőrség visszavonulási útját. Döntését megerősítette egy olyan esemény, amelynek ugyan a cs. kir. forrásokban nincs nyoma, ugyanakkor két magyar forrásunk is bizonyítja megtörténtét. Noszlopy Gáspár Svastich Benő hadnagy vezetésével egy fogságból megszökött huszárt, négy Somogy megyei lovas huszárt, valamint harminc honvédet küldött Iharosberénybe azzal az utasítással, hogy nyomuljanak előre Nagykanizsa felé, és lármázzák fel a horvát előőrsöket. A sánci kocsmához érve a honvédek hátra maradtak, az öt huszár pedig továbblovagolt. Amikor a horvát előőrsök meglátták őket, „a magyarok jönnek!" kiáltással rohantak be a városba. Knesevich ezért — be sem várva Dahlen és Castiglione altábornagy, a soproni katonai kerület parancsnoka válaszát — május 20-án intézkedett a kanizsai katonai kórház Varasdra küldéséről, majd május 20-áról 21-ére virradó éjjel csapataival elhagyta Nagykanizsát, s 21-én hajnali 5 órakor Letenyére érkezett a nagykanizsai helyőrséggel.504 Knesevich május 21-én átiratban közölte Nagykanizsa lakosaival, hogy „tisztán hadászati okoknál fogva rövid időre" elhagyja a várost, s a hátrahagyott betegeket a lakosok emberségére bízta.505 Knesevich döntését, amelyet a nagykanizsaiak mellett a muraköziek rossz hangulatával, s a Muraköz lecsillapításának szükségességével is magyarázott, Dahlen altábornagy is tudomásul vette.506 Annál is inkább, mert az újabb hírszerzői jelentések az ezt követő napokban több ezer népfelkelő és reguláris katona Nagykanizsára érkeztéről számoltak be. További aggodalmat keltettek a Buda bevételéről, s az ott felszabadult magyar csapatoknak, Aulich Lajos tábornok 13 000 [!] katonájának a Mura mellékére indításáról szóló hírek is.507 A döntéssel nem értett egyet Jellacic táborszernagy, aki egy Dahlenhez intézett átiratában kárhoztatta ezt, mondván, hogy erre két nappal az állítólagos ellenség megjelenése előtt került sor, s e mozdulat „a katonát a nép előtt minden tekintélyétől megfosztja, és csak arra alkalmas, hogy még inkább a rosszérzelműek kormányozzák." 508 Knesevich, Dahlen és a többi cs. kir. parancsnok aggodalma lényegében alaptalan volt, hiszen Noszlopy egyelőre nem tartotta magát elég erősnek ahhoz, hogy 400 főnyi csapatával egyedül kísérelje meg a Muraköz visszafoglalását, s ezért a zalai, különösen a Nagykanizsa környéki nemzetőrség mozgósítására szólította fel a megye újonnan kinevezett kormánybiztosát, Csertán Sándort.509 499 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben V. A MAGYAR URALOM HETEI — 1849. MÁJUS 21-E ÉS JÚLIUS 14-E KÖZÖTT A megszállók távozása után a városi tanács egyik első döntése az volt, hogy a háború befejezéséig minden csődeljárás és per felvételét beszüntette, mint ahogyan a sópénztár is a kincstári pénzek továbbszállítását. 510 1849. május 23-án megjelent Nagykanizsán Svastich Benő hadnagy négy honvéddel, s Noszlopy rendelete alapján felszólította a hatóságot, hogy a horvát helyőrség által hátrahagyott ládákat szállíttassa Iharosberénybe. Tóth Lajos főjegyző erre közgyűlést hívott össze. Ott a lakosok ugyan őszinte örömüket fejezték ki a rendelet miatt, ugyanakkor amiatt aggódtak, hogy ha a horvát csapatok viszszatérnek, s megtudják, hogy a kincstári ládákat nagykanizsai szekereken szállították el, bosszút állnának a városon, ezért azt kérték Svastichtól, hogy Somogy megyéből odarendelt szekerekkel szállíttassa el a kincstári ládákat. Ez május 24-én meg is történt, ám a kíséretül kirendelt somogyi nemzetőrök buzgóságukban néhány kereskedőt, akik Letenyére gabonát, kenyeret és zsemlét szállítottak, letartóztattak és bántalmaztak; amikor pedig Albanich városbíró megkérdezte tőlük, van-e erre megbízatásuk, s egyben a csend és rend fenntartására szólította fel őket, őt is szidalmazták, és letartóztatással fenyegették.5" A városiaknak az ellenség visszatérésével kapcsolatos aggodalma egyáltalán nem volt alaptalan. Május végén Gorizzutti alezredes vezetésével Sopronból Kőszegen. Szombathelyen, Körmenden át egy cs. kir. különítmény (fél század könnyűlovas, egy vértesezred, hat gyalogszázad, egy üteg) vonult Lendvára, hogy a nyugati határszélt átfésülje. Gorizzutti, miután Lendváig nem talált ellenségre, elhatározta, hogy kémszemléjét kiterjeszti Nagykanizsáig, s ehhez támogatást kért Knesevich ezredestől. Gorizzutti ezért május 31-én Letenyére vonult. Június l-jén meg is indította különítményét Nagykanizsa felé, de Pólánál arról értesült, hogy Knesevich ezredes megtagadta a kérés teljesítését, s még az előző napon egy útközben kapott rendelet miatt saját csapatai egy részét is vissza kellett küldenie Fürstenfeldre, így Gorizzutti lemondott a Nagykanizsa elleni akcióról, s még aznap visszaindult Lendvára. Jelentéseiben ugyanakkor javasolta Nagykanizsa mielőbbi megszállását.512 Gorizzutti félbemaradt akciója némi rémületet keltett Nagykanizsán, s a városi tisztviselők sürgették, hogy minél előbb érkezzen reguláris katonaság a város védelmére. Erre kérték a Buda bevétele után hadosztályával Székesfehérváron és Veszprémen át Pápára küldött Kmety György ezredest, valamint a Rába-vonal védelmét ellátó VII. hadtest parancsnokát, Poeltenberg Ernő ezredest is.513 Hasonló kérést intézett Kmetyhez Hunkár Antal Veszprém megyei kormánybiztos és főispán útján Csertán Sándor, maga Hunkár, illetve a Zalaegerszegen tartózkodó Gaál Miklós vezérőrnagy is.514 Kmety maga is jónak tartotta az ötletet, s a hadműveleteket irányító Központi Hadműveleti Irodához fordult, amely azonban a nyugat-dunántúli magyar erők elégtelensége miatt június 4-én elutasította a kérést.515 Ugyanakkor Görgey június 7-én arra utasította Kmetyt, hogy két század huszárt küldjön a Muraköz felé, s Kmety ezt június 9-én meg is tette, de másnap a szemben álló cs. kir. csapatok mozdulatai miatt ezt a különítményt is visszahívta.316 Miután Csertán rendelete nyomán megszűnt a Muraközbe és a horvát területekre való élelmiszerszállítás, a Letenyén lévő horvát csapatok rekvirálni kezdtek, s állítólag még a polgári lakosokra is lőttek.517 Az élelmiszer, a nyersanyag és az iparcikk kivitelének meggátlására elrendelt határzárat a másik oldalon is hasonlóval viszonozták, ugyanakkor a megyei, így a kanizsai nemzetőrség kirendelése a zárvonalra komoly anyagi problémákkal járt.518 Csertán június közepén arra a hírre, hogy Kmety ezredes június 13-i csornai győzelme következtében „a használható osztrák katonai erő Muraközből és Stájerból Kőszeg vidékére vonatott", meg akarta kísérelni a Muraközbe való beütést, s június 16-án arra kérte Noszlopyt, hogy június 19-ig küldjön segédcsapatokat Nagykanizsára.519 A tervből végül nem lett semmi, Noszlopynak elég gondja volt a saját megyéjében, emellett éppen június közepén Baranya megye felszabadításának gondolata foglalkoztatta. 520 Június végéig a Zala megyei szakaszon a hadihelyzet változatlan maradt: a horvát és cs. kir. csapatok vezetői egyelőre nem láttak tisztán, s emellett mindaddig nem akartak támadást indítani, amíg a Stájerországban Nugent táborszernagy alatt szerveződő II. tartalék hadtest bevethető állapotba nem kerül, illetve amíg a főhadszíntéren meg nem indul a fősereg támadása.521 Május 25-én a megyébe, 26-án Nagykanizsára érkezett Csertán Sándor, a megye május 15-én kinevezett teljhatalmú kormánybiztosa. Innen szólította fel Csillagh Lajos alispánt, hogy az újoncállítás mielőbbi megindítása érdekében május 29-ére, Zalaegerszegre hívja össze a megye bizottmányát. Szintén innen írt Noszlopynak, s kérte, hogy egyeztessék intézkedéseiket, illetve, hogy Noszlopy tájékoztassa őt terveiről.522 Május 27-én a városháza erkélyéről buzdító beszédet mondott a helyiek nagy 500 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben éljenzése közepette, amelyet az est folyamán kivilágítás követett.523 Június 6-án Szemere Bertalan miniszterelnöknek és belügyminiszternek küldött jelentésében dicsérte a várost; „...bár egész dunántúli kerület meghajlott az osztrák uralom alatt, ön erélyességére támaszkodva, nemes büszkeséggel, híven, szilárdul állott szabadságunk szent ügye mellett, szenvedett sokat, végtelenül, de szolgailag a hatalomnak soha meg nem hajolt." Dicsérte Albanichot, aki ugyan csak pékmester, „mégis kitett sok alispányokon", mert nemcsak lelkesítette a népet, hanem a menekvőknek és bujdosóknak élete kockáztatásával útlevelet is adott. Úgy vélte, jó lenne, ha a kormány megdicsérné a várost eddigi helytállásáért. 524 Állítólag néhány nappal Csertán után Gasparich Kilit (Márk) ferences barát, tábori lelkész is eljött Kanizsára, s „a városház erkélyéről, tüzelte, lelkesítette a népet, akik fölbuzdulva lelkesen éljenezték a derék szónokot."525 Június 6-án tartották meg a kormány által az orosz intervenció miatt elrendelt országos böjtöt, „és a fölső templomból körmenet indult a barátok templomába."526 A megye közgyűlése május 31-én intézkedett az újoncozás újrakezdéséről. Magának Nagykanizsának 60 főt kellett kiállítania, ezek foglalójára és felszerelésére a város 2300 forint adót vetett ki a lakosokra. Nagykanizsán június 8—10. között 98 főt soroztak be, akiket Keszthelyre küldtek.527 Az újoncok a nemzeti kokárda mellett a vörös rózsát, a köztársaság jelvényét is viselték.528 Magában a Kapornaki járásban június 21-ig a járásra kivetett 503 újoncból 481 főt állítottak ki, s az előző évi kivetésből is hiányoztak még néhányan, így a járás teljes hátraléka 46 fő volt. Az újoncozási választmány jelentése szerint egyedül Nagykanizsa 26, a sorshúzás idején távollévő újonccal tartozott az előző évről, s ezeket minden fenyegetés ellenére is nehéz volt kiállítani, mert „a kanizsai polgároknál legtöbb visszavonások s akadályok merülnek fel a törvény végrehajtására." Az újoncozási bizottmány utasítást is kért a megyétől, hogy a szülők pénzén kiállíthatják-e a helyettesített újoncokat. A megyei bizottmány június 23-án tárgyalta a kérdést, s úgy határozott, hogy ilyen esetben a helyettesített újoncokat a szülők pénzén kell kiállítani, ha pedig azok nem rendelkeznének elegendő vagyonnal, akkor a sorshúzáskor a sorban az illető után következő személyt kell kiindítani; a katonai szolgálat alól kibúvók ellen pedig országos körözést kell kiadni azzal, hogy kézre kerülésük esetén 8 évre sorozzák be őket büntetésként.529 VI. AZ ÚJABB MEGSZÁLLÁS Laval Nugent táborszernagy, a Stájerországban szerveződő cs. kir. II. tartalék hadtest parancsnoka július 4-én arról értesítette Dahlen altábornagyot, hogy július 10—11-én egyesülve a Muraközben lévő három határőrzászlóaljjal, Letenyénél átkel a Murán, s a túlparti magaslatokon foglal állást. Dahlen csak részben értett ezzel egyet: „a Nagykanizsára történő előnyomulás fedezné Horvátországot", de mégsem szeretné, ha Nugent egy távolabbi előnyomulás esetén magával vinné a határőr zászlóaljakat, „mert ezáltal Horvátország teljesen csapatok nélkül maradna."530 Július 9-én Csáktornyán találkozott Nugent és Dahlen, s az előbbi elmondta, „miszerint azon aggodalomtól vezetve, hogy a magyar hadsereg egy része, a császári osztrák és orosz hadsereg hadműveletei által szorítva Horvátországra vetheti magát", arra indította őt, hogy a II. tartalék hadtesttel Zala megyébe bevonuljon, „s egy, a célnak megfelelő állást foglaljon el." Röviddel ezután azonban azt a hírt kapta, hogy az orosz főerők július 3-án még csak Forrón állomásoztak, s Grabbe tábornok orosz hadosztálya is messze van még az orosz főseregtől. Mindez óvatosságra intette Nugent-t, el is határozta, hogy egyelőre Horvátország és Stájerország fedezésére korlátozza ténykedését, távolabbi hadműveletekbe nem bocsátkozik. Ezért Nugent és Dahlen úgy döntöttek, hogy Knesevich ezredest három zászlóaljjal, a topolóci szerezsánokkal, 30 könnyűlovassal és egy üteggel Nagykanizsa megszállására küldik, két zászlóaljjal és egy könnyűlovas osztaggal Letenyén foglalnak állást, a többi csapatokat pedig részint a Muraközben, részint stájer területen hagyják. Este 6 órakor megérkezett Kellner vezérőrnagy, a császár hadsegédje az uralkodó szóbeli utasításával, hogy „nem kell előnyomulnia, hanem a II. tartalék hadtesttel a Friedau és Luttenberg közötti állásban maradnia. Knesevich ezredest három határőrzászlóaljával Kanizsáig lehet előretolni, amely esetben támogatására a Muraközben egy csapat felállítandó." Ez az utasítás lényegében megfelelt az aznapi megállapodásnak.53'' Nugent és Dahlen ennek megfelelően intézkedett. Knesevich dandára (két határőrzászlóalj, a topolóci szerezsánok, 50 könnyűlovas és egy hatfontos gyalogüteg) július 11-érői 12-ére virradó éjjel keljen át Letenyénél a Murán, s Nagykanizsa felé nyomuljon előre, Zalaegerszeg felé pedig portyáztasson. A kiadott diszpozíció szerint Kari Zeisberg vezérőrnagy dandárjának (két határőr- és egy vadászzászlóalj, 501 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben egy gyalogüteg, 80 könnyűlovas) Letenyén és környékén kellett állást foglalnia. Miután a beérkezett hírszerzői jelentések szerint Nagykanizsán és környékén nem volt reguláris katonaság, „az ellenséges felállásáról, amennyire lehet, kitudni a valóságot, s a népfölkelést szétszórni" volt a hadmozdulat elsődleges célja.532 Július 12-én a 2500 főnyi Knesevich-dandár meg is indult Nagykanizsa felé, s miután elűzte a Letenyén lévő, általa 900 főnyire becsült, „jól felfegyverzett" felkelőt (valójában önkénteseket és nemzetőröket), további útját „gyújtogatás és pusztítás"533 jelezte. Az ekkor Letenyén lévő Csertán Sándor az ott állomásozó nemzetőrökkel Bánokszentgyörgy felé vonult, Nagykanizsa környékén 150 honvéd, 11 huszár és két kis űrméretű ágyú állomásozott. A határőrök a Letenyéről visszavonulókat üldözve felgyújtották Pólát és Becsehelyt. (A kihágások elkövetőit Knesevich állítólag július 13- án kivégeztette). A támadás hírére Albanich Flórián városbíró az Iharosberényben lévő somogyi nemzetőrparancsnokoktól, Csertán magától Noszlopytól kért segítséget. Csertán futára összesen 1600 gyalogosra és 260 lovasra becsülte az előnyomuló csapatok létszámát; a Nagykanizsáról Iharosberénybe érkező utazók tízezer főről beszéltek.534 Noszlopy úgy vélte, hogy ekkora erővel az ő 800 főnyi csapata és a Csertán által összegyűjtendő erősítések is fel tudják venni a harcot, s ezért július 13- án kelt válaszában arra kérte Csertánt, hogy vagy Nagykanizsán, vagy ha azt az ellenség elfoglalná, Iharosberényben csatlakozzon hozzá július 14-én vagy 15-én.535 Knesevich dandárja a tervekkel ellentétben nem érkezett meg 12-én Nagykanizsára, hanem 13-án Becsehelyen pihenőnapot tartott, nagy valószínűséggel a felvonulás közben elkövetett rablások és gyújtogatások miatt némileg felbomolva. Knesevich innen szólította fel Nagykanizsa város tanácsát, hogy a lakosokat falragaszok útján utasítsa a fegyverek letételére és a békés életmódhoz való visszatérésre; követelte a néplázítók listájának összeállítását, valamint azt, hogy másnap, 14-én megérkező csapatai számára tartson készen élelmet. Emellett teljes bántatlanságot ígért a lakosoknak, s biztosította őket arról, hogy csapatai között fenn fogja tartani a rendet.536 Csertán a letenyei csetepaté után az összeszedett csapattal Nagykanizsára ment, hogy ott népfelkelést hirdessen. Július 14-én a szomszédos községekből „nagy számmal" be is jöttek a városba, a kanizsaiak viszont „a felkelésre hajlandóságot nem mutattak, sőt kijelentették, hogy míg az ellenség erejét nem tudják, és rendes katonaság nem érkezik, addig a felkelést célravezetőnek nem tartják, hanem készebbek az ellenséget majd akkor, ha városokban lesz, és látják, hogy bízhatnak, megtámadni a szomszéd helységek segedelmével." Erre aztán a vidékről bejött népfölkelők is hazamentek. A városiak döntését befolyásolta Knesevich 13-án írt levele is. „Ha már egyszer Kanizsán nem sikerült népfelkelést eszközölnöm, máshol nehezen fog sikerülni, és így Zala ismét védetlen állásba maradand" — írta július 14-én Csertán Noszlopynak. Csertán az összegyűjtött honvédeket és önkéntes vadászokat részint Kiskomáromban hagyta, „hogy azon esetre, ha talán Kanizsán az ellenség megtámadtatnék, ezen vidéken is ezen erő által népfelkelést rendezni lehetne"; részint Noszlopy rendelkezésére bocsátva, Marcaliba irányította, ő maga pedig Keszthelyre utazott, hogy ott folytassa a megye védelmének szervezését. Kérte Noszlopyt, mielőbb tájékoztassa őt a terveiről, s úgy vélte, „ma meg lehetne támadni [az ellenséget], csak Kanizsán lenne legjobb, mert ha egyszer Somogyba betör, ott is le lesz hangolva a nép kedélye."537 Noszlopy helyett testvére, Antal válaszolt, aki megígérte, hogy segítséget nyújtanak Nagykanizsa visszafoglalásához.538 Knesevich dandárja július 14-én reggel hét órakor, egy századot Becsehelyen hátrahagyva, megindult Nagykanizsa felé, s délelőtt 11 órakor érkezett meg Kiskanizsa elé. Knesevich a Zastavnikovic őrnagy vezette likai határőrzászlóaljat Nagykanizsa előtt táboroztatta le, s rábízta a városban az őrszolgálat ellátását, a másik két (1. báni és ogulin-szluini) zászlóalj, a szerezsánok és az üteg Kiskanizsa előtt ütött tábort. Maga Knesevich az uradalmi lakban vett szállást.539 Burits altábornagy másnap arra utasította, hogy követelje Kiskanizsától a májusi visszavonulás során, Sormáson meggyilkolt határőr tiszt kiskanizsai illetőségű gyilkosának kiszolgáltatását, „húzódozás vagy az illető hiánya esetén e községet 10 000 pengő forint büntetéssel sújtsa, e teher el nem bírhatása esetén az egész szarvasmarha állományt kobozza el."540 1. A július 16-i rajtaütéstől az augusztus 13-i vásárig A megszállók nyugalma nem sokáig tartott. Az időközben Iharosberénybe érkező Noszlopy Gáspár táborában a László János huszár főhadnagy vezette Somogy megyei önkéntes huszárok is ott voltak. Július 16-án László 25 huszárral járőrözni indult Nagykanizsa felé. A különítmény Sánc községig vonult, onnan László a nagykanizsai születésű Blasicsics (Blazsincsics, Blázsencsics) Ferenc őrmester vezetésével 16 huszárt küldött tovább azzal az utasítással, hogy addig menjenek előre, amíg az ellenség előőrseibe nem ütköznek. A huszárok találkoztak is egy 25 főből álló horvát előőrssel, amely kilőtte rájuk fegyverét, ám a huszárok ezzel nem törődve, s az eredeti parancsot figyelmen kívül hagyva, megtámadták, és egy fallal körülvett udvarba űzték 502 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben őket. Ebben a mezőkön dolgozó helyiek is segítségükre voltak. Ezután Blasicsics huszárai este fél 8 tájban a pécsi úton bevágtattak a városba, a piarista kolostortól az uradalmi épületek felé vették útjukat, s ott „káromkodó és fenyegető szavakkal" szólították fel a nagykanizsai lakosságot a népfelkelésre. Útközben a templomtéren szétűzték a rájuk tüzelő határőröket. A huszárok és a hozzájuk csatlakozott nép félre akarta veretni a harangokat, de ebben Albanich megakadályozta őket. Zastavnikovic őrnagy a kiáltásokat hallva összegyűjtötte az uradalmi lakban lévő katonáit, s a huszárokra lövetett. A lövéseknek egy helyi zsidó kereskedősegéd esett áldozatul. Zastavnikovic állítólag üldözőbe vette (vagy úgy érzékelte, hogy üldözi a fel-alá vágtató) huszárokat, majd visszatért az uradalmi lakhoz. Itt egy félórát várt, majd miután nem kapott erősítést, kivonult a városból. Jelentése szerint a nagykanizsaiak többsége nyugodtan viselte magát, többen azonban téglákkal támadták meg a visszavonulókat. Közben László főhadnagy emberei is bevágtattak a városba. A menekülőket és kivonulókat a huszárok és a népfelkelők, sőt, állítólag a helyi nemzetőrök a város széléig követték. Zastavnikovic a Nagy- és Kiskanizsa közötti táborba érve rendezte csapatait, s két kartácslövést adatott le az üldözőkre. A lövések több nemzetőrt megöltek és megsebesítettek, egy Német utcai házat felgyújtottak. (Az említett kereskedősegéddel együtt négy kanizsai polgár esett a lövések áldozatául.) A városba visszaözönlő nép több módosabb polgár házát megtámadta, Albanich városbírót halálra keresték, s állítólag a házát is lerombolták (más forrás szerint a péküzletét támadták meg.) Noszlopy 35 főre becsülte az ellenség veszteségét, Knesevich egy őrmester és néhány fő elestét vallja be, később három, a nagykanizsaiak által fejszével agyonütött határőrről beszélt; Nugent szerint öt fő volt a saját veszteség. Zastavnikovic négy halottra és két sebesültre becsülte a magyarok veszteségét, Noszlopy szerint csak egy huszárló sebesült meg. Zastavnikovic részint további támadástól tartva, részint Knesevich utasítására Kiskanizsára vonult vissza, s erősítéseket kért. Knesevich a történteket másnap jelentette Nugent táborszernagynak azzal, hogy ha megtámadják, sem vonulhat vissza, mert Zalaegerszeg felé kiküldött százada még nem tért vissza.541 Knesevich július 17-én egy zászlóaljjal Nagykanizsa elé vonult, magához hívatta a városi tisztségviselőket, s felszólította őket, hogy a város fizessen 20 000 forint hadisarcot. Egy óra elteltével a tisztségviselők közölték, hogy fizetni fognak, mert meg akarják óvni a várost a bombázástól. Ugyanakkor még ezen a napon kérvényt intéztek Nugent táborszernagyhoz, s kérték a hadisarc alóli felmentésüket. Knesevich járőrökkel átfésültette a várost, meggyőződött arról, hogy nincsenek magyar reguláris vagy más fegyveres erők, s ismét megszállta azt. Közben Nugent táborszernagy utasította Zeisberg vezérőrnagyot, hogy egy gyalogzászlóaljjal, két század vadásszal és egy könnyűlovas osztaggal vonuljon Nagykanizsára. Zeisberg 18-án vonult be a városba, amely jelentése szerint teljesen nyugodt volt.542 Július 21-én délután a Knesevich-dandár Iharosberénybe vonult, mindössze Friedrich Kulmer báró, a 3. (ogulini) határőr gyalogezred őrnagya vezetésével maradt vissza kétszázadnyi helyőrség.543 Július 22-én éjjel Burits altábornagy, a tartalék hadtest egyik hadosztályának parancsnoka is Nagykanizsára érkezett.544 Érkezése előtt egy Nagykanizsáról keltezett, július 19-i dátumú kiáltványban felszólította Zala megyét minden „lázadó" hatóság és népfelkelés feloszlatására, a csapatok rendes ellátására. A maga részéről megígérte, hogy katonái közt fenntartja a rendet, ugyanakkor — utalva a Knesevich-dandár előnyomulásakor történtekre — az ellenszegülőket tette felelőssé azokért a szerencsétlenségekért, amelyek a felgyújtott és kirabolt községeket érték.545 Időközben Noszlopy csapatai Somogy megyébe vonultak vissza, Csertánnak a zalai népfelkelés mozgósítására tett intézkedései eredménytelenek maradtak.546 1849. július 22—23-án pedig Nugent egész hadteste megkezdte az előnyomulást. I. Ferenc József császár július 21-én arra utasította Nugent-t, hogy a Muraköz fedezésére szükséges erő hátrahagyása után csapataival Somogy és Baranya megyén át siessen a július 14-én Kishegyesnél vereséget szenvedett, s veszélyes helyzetben lévő Jellacic táborszernagy segítségére.547 Nugent e parancsot véve úgy döntött, hogy a Muraköz védelmére — négy horvát népfelkelő zászlóalj mellett — Knesevich dandárját hagyja hátra, amelynek csapatai Kiskomáromot, Letenyét, Nagykanizsát és a szentmihályi erődített tábort fogják megszállni.548 Nugent egyelőre úgy intézkedett, hogy Knesevich dandárja Iharosberényben összpontosuljon, és szállja meg Csurgót, Burits altábornagy pedig csapataival mindaddig maradjon Nagykanizsán, amíg egyrészt kiderül, hogy hol van a Zeisberg-dandár, másrészt a hátrébb lévő csapatok fel nem zárkóznak.54'' Burits válaszából tudjuk, hogy július 23-án a 13. gyalogezred öt és a 3. határőrezred két százada, két század vértes és egy fél lovasüteg alkotta a nagykanizsai helyőrséget.550 Az elkövetkező napokban újabb alakulatok vonultak át a városon vagy maradtak ott, így július 26-án a fentieken kívül a 22. gyalogezred hat százada, újabb két század vértes és egy fél lovasüteg állomásozott a városban. Burits ezen a napon azt javasolta Nugent-nak, hogy ha a csapatok többsége továbbvonul, a helyőrségi szolgálatot bízzák a Kulmer őrnagy vezette ogulinszluini zászlóalj hat századára.551 503 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben Július 24-én Nagykanizsára érkezett Németh Péter es. kir. biztos, s innen szólította fel Zala megye alispáni hivatalát együttműködésre, hogy „egyesülten a szép hazának gazdag megyéjét a tovább történhető dúlástól megmentenénk."552 Néhány nap múlva pedig Buritscsal közösen aláírt felhívásban egyfelől arról biztosították a népet, hogy az uralkodó fenn akarja tartani a jobbágyfelszabadítással és a feudális szolgáltatások eltörlésével kapcsolatos törvényeket, másfelől arra szólították fel, hogy vegyen részt a csend és a rend helyreállításában, fogja el a lázítókat és izgatókat — természetesen illő díjazás fejében.553 Németh július 26-án arra kérte Burits útján Nugent-t, hogy intézkedjen a cs. kir. hadsereg ellátásának fedezésére kibocsátott kincstári utalványok mielőbbi odaküldése érdekében, „mert máskülönben tartani lehet attól, hogy az ellátás megakad, mivel a város szégyenletes módon magyar bankjegyekkel akarja kifizetni a szállítókat." 554 Miután Nugent július 26-án intézkedett, hogy Burits csapatai is induljanak tovább, Burits még aznap jelentette, hogy a csapatok ellátása komoly gondot okoz, mivel a rekvirálásra nem lehet számítani, a helyi vállalkozók pedig nem hajlandók élelmet szállítani, ha nem kapnak pénzt.555 Nugent július 26-án utasította Knesevichet, hogy dandárjával vegye át Horvátország és a Muraköz fedezését, csapatait a Légráddal átellenben lévő szentmihályi magaslatokon lévő megerősített táborban, valamint Nagykanizsán, Letenyén, Kiskomáromban, Nemesdédnél és Böhönyénél állítsa fel.556 A cs. kir. csapatok többségének elvonulása után Nagykanizsán mindössze az ogulin-szluini zászlóalj két százada maradt, másik két századot pedig a közeli Iharosberénybe küldték; a helyőrség parancsnokságát Kulmer őrnagy vette át.557 A város tehát látszólag megszabadult a nagyobb számú katonaság tartásának gondjától, ugyanakkor a július 17-én kivetett 20 000 forintnyi hadisarc behajtásának kötelezettsége továbbra is terhelte. Knesevich ezredes ugyanis augusztus 2-án arról értesítette a kanizsai elöljáróságot, hogy Nugent elrendelte az összeg hat nap alatt történő behajtását azzal, hogy ha a város nem fizet, 14 napon belül 30 000 forintot hajtanak be rajta. Albanich városbíró a határozatot kézhez véve a város népét általános gyűlésre hívta össze, „amely alkalommal azon egyöntetű hangulat nyilatkozott, hogy miután Kanizsa városa a háború egész tartama alatt semmifajta vétekbe nem hagyta magát keverni, amely egy hadisarc kivetését indokolhatná." Miután Albanich augusztus 6-án ezt a megállapítást megírta Nugent-nak, ismét kérte tőle a hadisarc elengedését, s hosszan felsorolta, hogy a város milyen érdemeket szerzett magának az átvonuló horvát és cs. kir. csapatok ellátásában, és soha nem vett részt a helyőrségi csapatok elleni támadásokban. Hivatkozott arra, hogy a város Jellasics csapatainak ellátására 40 000 forintot teremtett elő, az elmúlt hetekben közel 8000 forintot fizetett Zeisberg hadosztályának szükségleteire.558 „A büntetés mindig bűnözőt tételez fel, s ahol ez nincs, erre jogszerű módon nem kerülhet sor, s miután őfelsége, a legkegyelmesebb császár és király ígéretei, valamint valamennyi, a cs. kir. csapatok bevonulásakor a nép között kiosztott kiáltványok kimondottan tartalmazzák azt, hogy ez a rend és biztonság helyreállítására történik, s hogy mindenkinek, aki nyugodtan viselkedik, védelmét és biztonságát szavatolják, ezért annál is inkább fel kell tűnnie annak, hogy egy várost hadisarccal sújtanak, amely ténykedéseivel inkább megtisztelő elismerésre szolgált volna rá" — írta. Végül azzal érvelt, hogy ha az anyagilag elerőtlenedett lakosságra újabb sarcot vetnek ki, az a veszély fenyeget, hogy „mivel ezen pénzbírság által minden itteni lakos nyugodt magatartásért csupán büntetve látván magát, a közönség között békétlenség és nyugtalanság keletkezik, amely a jövőben a hatóság rendeletei és törekvései ellenében szófogadatlanságot és megátalkodottságot idéz elő, s szomorú következményekkel járhat".559 Nugent nem válaszolt erre a beadványra, amelyről az 1848—49-ben történtek ismeretében kimondhatjuk, hogy kellően merész, sőt pimasz, hanem további intézkedés végett átadta azt Burits altábornagynak. Burits augusztus 10-én Knesevichtől kért felvilágosítást, mire ő augusztus 13-án közölte, hogy igaz ugyan, miszerint a kanizsaiak előzetesen valószínűleg nem tudtak Noszlopy huszárjainakjúlius 16-i rajtaütéséről, „azonban ezt figyelmen kívül hagyva, sok kanizsai részt vett benne; mivel házaikból kilőttek, és téglákkal dobálták a csapatokat." Emellett a három elesett határőrt „nem a huszárok, hanem a kanizsaiak vágták le, mivel fejszével vágták őket agyon." Knesevich azzal is érvelt, hogy „Kanizsa már múlt év szeptemberoktóbere óta rosszérzelműként ismert", s „az a kanizsaiak dolga, hogy városukban a nyugalom fenntartásáról gondoskodjanak, és most már rájuk kell bízni, a bűnösök megbüntetését - akiket jól kell ismerniük, akiket azonban a katonai hatóságnak lehetetlen kinyomoznia".560 Buritsnak a kanizsaiakhoz intézett válaszát nem ismerjük, de bizonyosan tagadó volt, mert a városi hatóság még 1862-ben is küldöttséget menesztett Bécsbe és Budára az összeg elengedése vagy visszafizetése ügyében, de csupán arra kaptak ígéretet, hogy a 20 000 forintot be fogják tudni a város adójába mindazon károkkal együtt, amelyeket Jellasic csapatai átvonulásukkor okoztak.561 Augusztus 7-én Knesevich ezredes csapatai egy részével ismét Nagykanizsára érkezett, majd 10-én továbbvonult. Nagykanizsán a szluini határőrezred két százada maradt.562 Nugent Knesevich jelen504 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben tései alapján intézkedett, hogy Radkersburgból egy 300 főnyi sorezredi zászlóaljat küldjenek a városba. 563 Augusztus 13-án tartották meg Nagykanizsán a szokásos évi Nagyboldogasszony-napi vásárt. A város vezetése 30 000 ember megjelenésére számított, s kezeskedett Kulmer őrnagynál azért, hogy semmiféle kihágásra nem kerül sor, csupán megfelelő katonai járőr kirendelését kérték. Kulmer egy kb. 30 határőrből és 4 vértesből álló járőrt küldött ki azzal az utasítással, hogy „a kereskedelmi ügyletekbe ne elegyedjen, hanem minden rendetlenséget, amely kihágáshoz vezethetne, lehetőleg akadályozzon meg." A járőr tagjai észrevették, hogy a megjelent parasztok és zsidó kereskedők között a már betiltott Kossuth-bankók miatt szóváltásra került sor, mire reggel 8 órakor hat parasztot és egy zsidó kereskedőt bevittek az állomásparancsnokságra. Itt kiderült, hogy a kereskedő a bankjegyeket csak a névérték alatt jelentős százalékkal akarta átvenni. Kulmer őrnagy intézkedett a parasztok szabadon bocsátásáról annál is inkább, mert közben több száz paraszt gyülekezett össze, akik ugyan a zsidó kereskedőt akarták széttépni, de félő volt, hogy nem állnak meg ennyinél. Délelőtt 9 órakor a marhavásárban „lárma támadt és többen kiáltozták, hogy Noszlopy jön fölkelőivel a horvátokat megtámadni." Erre „a vásározó népség között páni rettegés mutatkozott, amire különösen a Varasdra vezető úton emberek tömegben, aztán marhák és kocsik a legnagyobb futásban menekülni törekedtek és távoztak". Az izgalmat állítólag az okozta, hogy egy somogyi paraszt szóváltásba keveredett egy vértessel, s társaival együtt megrohanta őt, de a vértes néhány kardsuhintással elkergette őket. A hírre Kulmer a kezénél lévő 320 határőrrel és 40 vértessel a vásártérre sietett, s kétórányi fáradozással sikerült lecsillapítania a kedélyeket annál is inkább, mert kiküldött járőrei jelentették, hogy magyar csapatok közeledésének nincs jele. A vásár 11 óra tájban újra kezdődött, ugyanakkor az előző két órában részint a futók, részint a minden vásárban jelen lévő tolvajok több élőállatot és sok árut elloptak. Kulmer a kedélyek lecsillapítása érdekében dobszóval kihirdettette, „hogy a népnek megengedtetik, miszerint maguk között a náluk lévő pénzzel intézzék a kereskedést, ugyanakkor ismét kinyilváníttatott, hogy a Kossuth-bankók minden érték nélküliek, s annak következményeit minden tulajdonos magának tulajdonítsa". Ugyanakkor a nép kevés hitelt adott e bejelentésnek, mivel azt a megyei hatóság és a királyi biztos még nem hirdette ki. Kulmer a történteket még aznap jelentette a II. tartalék hadtest parancsnokságának, és sürgette, hogy a Kossuth-bankók betiltásáról szóló rendeletet a királyi biztos mielőbb kihirdettesse.564 2. A végnapok Kulmer augusztus 14-én vagy 15-én alakulatával együtt elhagyta Nagykanizsát, mert Knesevich Eszékre rendelte.565 Augusztus 18-án Nagykanizsára érkezett a 17. gyalogezred négy százada Franz Mundsinger őrnagy vezetésével.566 Augusztus végén ez az alakulat is továbbvonult Zalaegerszegre, s helyét az ogulin-szluini zászlóalj foglalta el, valószínűleg ismét Kulmer őrnagy vezetésével. Október végén a 17. gyalogezred tartalék zászló-aljának törzse és három százada visszatért Nagykanizsára, az ogulin-szluini zászlóalj pedig Horvátországba. 567 Szeptember elején érkezett meg Knesevich utasítása, amelyben elrendelte a Kossuth-bankók beszedését és megsemmisítését.568 Négy nap alatt 22 792 forint és 45 krajcár gyűlt össze, a további gyűjtés során ez az összeg 45 644 forint 30 krajcárra emelkedett. A pénzt október 7-én nyilvánosan elégették, majd október 22-én újabb 20 830 forint lett a lángok martaléka, azaz összesen 66 500 forint; a kivetett hadisarc több mint háromszorosa volt a polgárok és a közösség anyagi vesztesége.569 Az egyik alkalommal Kulmer őrnagy százforintos Kossuthbankóval gyújtott szivarra, mondván: „Kossuthnak csak a neve ég most, de nemsokára maga is el fog égni."570 Az időközben a pécsi katonai kerület parancsnokává kinevezett Stefan Wilhelm Wernhardt altábornagy arra utasította a város tisztviselőit, hogy igazolják a forradalom alatti magatartásukat. Az 1848. november 13-án kelt válasz merészségében, amely a pimaszsággal határos, csak Albanich augusztus 6-án Nugent-hoz intézett kérvényéhez hasonlít. A nyilatkozat szerint „Kanizsa város tanácsa és minden egyes tisztviselői, valamint a forradalom előtt legnagyobb hódolattal és tisztelettel viseltetett az uralkodó fejedelem iránt, úgy a forradalom ideje alatt is soha az uralkodóház eránt tartozó kötelesség ösvényéről el nem távozott. Őfelségének mindazon rendeleteit, melyek a tanácshoz eljutottak, foganatba vette, és azoknak mindenkor engedelmeskedett." (Ebbe az is beleértendő, hogy nem a város tehet róla, ha nem kapta meg a rendeleteket.) A következő körmondat még merészebb volt: „A városi tanács soha a pártütő kormánnyal egyet nem értvén, ennek rendeleteit egyedül akkor foganatosította, midőn a város a császári királyi katonaságtul elhagyatván, a városban vagy ennek közelében a pártütő kormánynak seregei voltak, ily esetben a nem engedelmeskedés a városnak elpusztítását, a tanácsnak pedig halállali büntetést vonta volna maga után, ellenben a városi tanács a császári királyi katonaságnak a városban és ennek vidékén tartózkodása alatt a császári királyi katonaság505 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben nak minden rendeleteit legnagyobb pontossággal és megelőzőleg híven teljesítette, a császári királyi katonaság elszállásolása és élelmezéséről szüntelen gondoskodván, a csendnek és rendnek fenntartására pedig minden igyekezetét fordítván, a városban tartózkodott és keresztül vonult császári királyi katonaságnak és ennek parancsnokainak teljes megelégedését magának kiérdemlette" — írja, s a fentiekkel kapcsolatban hivatkozott továbbá Nugent táborszernagy, Knesevich ezredes, valamint Glavasch őrnagy, térparancsnok tanúbizonyságára. Végül a tanács tagjai kijelentették, hogy az 1848. áprilisi törvények hivatalukban érték őket, de „soha sem esküt nem tettek, sem pedig térítvényt a pártütő kormánynak nem adtak arról, hogy hivatalokat folytatni, és a hivatalban megmaradni fognak."571 Hasonló választ adott Wernhardt felszólítására a nagykanizsai sópénztár személyzete is: sem az 1848. október 3-i királyi kézirat kihirdetése előtt, sem utána „a Magyarországban felmerült politikai mozgalmakban részt nem vettek, s mint ilyenek, viseletek folyó évi július 1. napjáról keletkezett császári királyi főhadiparancsnoksági hirdetménybe nem ütközvén, magokat vétkeseknek lenni nem érzik, s ekképpen a császári királyi katonai bíróság elébe leendő állítás alól magokat kegyesen felmentetteknek lenni reménylik."572 A városi hatóság 1848—1849. évi tevékenységének nemes epilógusa volt, hogy 1849. december 18-án folyamodványt adtak be Bogyay Lajos cs. kir megyefőnökhöz, amelyben kérték Csertán Sándornak, a megye elfogott kormánybiztosának szabadon bocsátását. „Ő szelíd bánásával és igazságszeretetével mind bennünket, mind e megye lakosságát megmentette mindazon szerencsétlenségtől, mellyel sok mások, például csak szomszéd Somogy megye is nagymértékben sújtatott" —írták.573 2. Mérleg Nagykanizsa és Kiskanizsa 1848—49. évi történetének fő motívuma kétségkívül a két település lakosságának szinte hihetetlen összetartása. Emiatt nem lehetett eredményes az 1848. júniusi választási verekedés kivizsgálása a megyei hatóság részéről, de ennek volt köszönhető az is, hogy a város egyes polgárait soha nem érte megtorlás sem az 1848. szeptemberi támadások, sem az október 3-i felkelés, sem az 1849. áprilisi, májusi, majd júliusi események miatt; sőt a megszálló katonaság — ha fogcsikorgatva is — mindannyiszor kénytelen volt beérni a városi hatóság mentegetőzésével. A városi adminisztráció is kiválóan szolgálta a túlélést: soha nem tagadta meg a cs. kir. parancsnokok utasításainak teljesítését, csak éppen szabotálta őket, ahogyan csak lehetett. Ha a városi fiatalság vagy a megszállók által „csőcseléknek" titulált szegényebb lakosok letépték a cs. kir. kiáltványokat vagy Kossuthot éltették, esetleg megtámadtak egyes katonákat, a városi hatóság mindannyiszor ígéretet tett a bűnösök kézre kerítésére, csak éppen soha nem találta meg őket. Albanich városbíró mind 1849. április 10-én, mind július 16-án mindent megtett azért, hogy a városi lakosságot visszatartsa a megszállók elleni támadástól, s a város utólag kétségkívül hálás is lehetett neki ezért, még ha július 16-án meg is rohanták a péküzletét, s ő maga is elbujdosni kényszerült. Albanich nyilvánvalóan érzékelte azt, amit a város hevesebb vérű lakosai nem: amíg reguláris magyar csapatok nem érkeznek a város környékére, öngyilkosság a megszállók elleni minden nagyobb akció. Nem véletlenül írta róla Csertán Sándor, hogy túltesz sok alispánon. A két település 1848—49-ben komoly áldozatokat vállalt (mert kénytelen volt vállalni) az átvonuló csapatok élelmezése terén, s természetesen jelentős veszteségeket okozott a háború miatt a horvát területekkel megakadó kereskedés is. Ugyanakkor a települések anyagi erejét és vitalitását mutatja az a tény, hogy nemcsak ezeket a közvetlen és közvetett terheket volt képes elviselni, hanem a 20 000 forint hadisarcot és a Kossuth-bankók kárpótlás nélküli megsemmisítését is. A városi vezetés szívósságát pedig az a tény bizonyítja, hogy az 1860-as évekre legalább azt elérték, hogy ígéretet kapjanak a Jellacic átvonulásakor elszenvedett veszteségeknek és a Knesevich által kivetett hadisarcnak az adóba történő beszámítására. Noha a helytörténeti irodalom gyakran utal a szabadságharcot követő elfogatásokra és egyéb retorziókra, úgy tűnik, Nagy- és Kiskanizsán ezek elmaradtak. Természetesen a megtorlásnak voltak nagy- és kiskanizsai illetőségű áldozatai, de ők nem az itteni, hanem az országos eseményekben játszott szerepük miatt szenvedték el ezt. Ebben nyilvánvalóan annak is szerepe volt, hogy a város vezetősége lényegében változatlan maradt, s a megyei tisztikart sem igen tizedelte meg a neoabszolutizmus rendszere. így a személyi folytonosság miatt lehetőség nyílt mind a szűkebb, mind a tágabb közösségen belüli szolidaritás érvényesítésére. 506 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben JEGYZETEK 1 A tanulmány alapjául a Molnár Andrással közösen készített, 2000-ben megjelent okmánytárunk anyaga szolgált. Ezt kiegészítettem újabb bécsi kutatásaim eredményeivel, valamint a Molnár András által gyűjtött, de terjedelmi okokból az okmánytárba be nem került dokumentumok adataival. Ezúton mondok köszönetet Molnár András barátomnak ez utóbbiak átengedéséért. 2 Fényes 1851, II. k. 172. 3 Hermann—Molnár II. 241. Komesz Vidos atya, helyettes lelkész 1849. nov. 27-i kimutatása. 4 Cser—Könczöl, 30, Nóvák, 12, Vajda—Vajdáné, 8. A népgyűlésre utal Nagykanizsa város alább ismertetendő, március 20-i felirata is. 5 Uo. 6 Nóvák, 12. Azt, hogy a felszólítást a mezővárosoknak küldték meg, bizonyítja Vajda—Vajdáné, 10. és Degré—Kerecsényi, 113. kommentárja. 10 Királyi jövedelmek, az ún. kisebb királyi haszonvételek, mint pl. a kocsmáitatás, malom vagy mészárszék utáni jövedelem. 11 Szerencsejátékok 12 A követelések különbségeire felhívja a figyelmet Vajda—Vaj dáné, 10. 13 L. a „Többen" aláírású, 1848. április 15-én Nagykanizsán kelt nyilatkozatot. PH 1848. ápr. 21. No. 36. 357. 14 A két iratot közli Nóvák, 12—16, Barbarits, 45-A8, Hermann—Molnár I. 13—16, Jároli, 155— 157. A feliratot részletesen ismerteti, a pontokat közli Vajda—Vajdáné, 9—10. Csak a felszólítást közli Degré—Kerecsényi, 112—113. Megjegyzendő, hogy a két utolsó közlésben a két irat fejléce téves, mert a mezővárosokhoz intézett felhívás az országgyűléshez intézettként szerepel. 15 E feliratokból és határozatokból nagy számmal közöl Jároli, 123—198. A szombathelyi pontokat l. 127—128. 16 A felirat értékelésére Vajda—Vajdáné, 10, Varga 1971, 72, Jároli, 38—39. 17 Nóvák, 12, 21, Vajda—Vaj dáné, 10, Molnár A. 1998, 23; ennek alapján érthetetlen Degré—Kerecsényi, 113 (Vajda—Vajdáné tanulmányával egy kötetben található) kommentárja, amely szerint Zalaegerszeg egyszerűen irattárba tette a felhívást. 18 Zrínyi, 103, Nóvák, 21. " Hermann—Molnár I. 20, Sümeghy Ferenc 1848. április 14-i jelentése Csillagh Lajos első alispánhoz 20 Szolnokra: Degré—Kerecsényi, 113, Bajára: Jároli, 39, 188—189. 21 Nóvák, 18—20, Degré—Kerecsényi, 115—116, Balogh E. 197. 22 Nóvák, 24, Degré—Kerecsényi, 117. 23 Hermann 1998/c I. 37, Csány—Szemere Bertalan, Zalaegerszeg, 1848. május 9. 24 Barbarits, 50. 25 A korabeli hírlapi tudósítás szerint több mint ezer fő volt a megválasztottak száma. PH 1848. máj. 24. No. 64. 470—471. „Zalából, máj. 8-án." Balogh E. 197. 26 A május 8-i határozatot közli Jároli, 253—254. A meglehetősen kaotikus gyűlés leírása PH 1848. máj. 24. No. 64. 470—471. „Zalából, máj. 8-án." 27 Csillagh Lajos—Csány László, Zalaegerszeg, 1848. ápr. 25. Hermann—Molnár I. 22—23, Ember Gy. 1951, 58. A Chernellel történtekre l. Chernel Ignác— Chernel Elek, Nagykanizsa, 1848. ápr. 30. PFL Chernel- cs. lt. Chernel Elek levelezése. Chernel Ignác egyik korábbi levelében már „demagóg elemmel saturált (átitatott)" városnak nevezi Nagykanizsát. Chernel Elekhez. Nagykanizsa, 1848. ápr. 15. uo. 28 Hermann 1998/c 34—36. 29 Mindezek alapján nem tartjuk megalapozottnak Csillagh fent idézett jelentésén alapuló megjegyzését, hogy Nagykanizsa a parasztmozgalmak „egyik központja" lett volna: Szőcs, 69. 30 PH 1848. máj. 27. No. 67. 483.,, Nagykanizsa, május 20." 31 Ember Gy. 54— 71, Szőcs, 67—71. 32 A kanizsai uradalmi tisztség: Horváth Vilmoshoz, 402. Nagykanizsa, 1848. aug. 23. Hermann— Molnári. 105—106, Ember Gy. 71. 33 Hermann—Molnár I. 73—74. 34 Kapiller 1998, 66—68. 35 Csillagh Lajoshoz intézett, 1848. márc. 28-i jelentése: Jároli, 303—305, Németh L. 2002, 173— 174. Csillagh ettől függetlenül máj. 29-én katonai segítséget kért Batthyány Lajos kinevezett miniszterelnöktől; Urbán 1999, I. 201. 36 Csillagh Lajos 1848. ápr. 16-i jelentése Csány Lászlóhoz. Hermann—Molnár I. 21. Csány és Széli József 1848. ápr. 26-i jelentését a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmányhoz: Hermann 1998/c I. 34—35. 37 Zala megye büntető törvényszékének máj. 22-i határozata: Hermann—Molnár I. 26—27. 38 Csillagh Lajos 1848. ápr. 16-i jelentése Csány Lászlóhoz: Hermann—Molnár I. 21. 39 Chernel Ignác—Chernel Elek, Nagykanizsa, 1848. ápr. 15. PFL Chernel-cs. lt. Chernel Elek levelezése. 40 1848. ápr. 15-én Nagykanizsán kelt nyilatkozat. PH 1848. ápr. 21. No. 36. 357. 41 Németh L. 2002, 177—178. 42 PH 1848. máj. 27. No. 67. 483. „Nagykanizsa, május 20." 43 Kapiller 1998, 67—68. 507 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 44 HK 1848. dec. 6. No. 136. „Egy zsidó hitsorsosihoz". K. M. válasza: PH 1848. dec. 21. No. 245. 1197. 45. Urbán 1973, passim, Molnár A. 1998/c 23—45. 46 A nemzetőrök egyenruhája: sötétzöld sapka piros sújtással, elöl nemzetiszín rózsa, középen N. Ö. betűkkel, búzavirágkék, fekete zsinóros atilla, hosszú óngombokkal, szürke, vöröszsinóros nadrág; Nóvák, 25, Barbarits, 48—49. 47 Csillagh 1848. ápr. 4-i jelentését közli: Jároli, 378—379. Hasonló aggodalmakról számol be Csány Lászlónak 1848. ápr. 17-én egy Bodits nevű személy; Waldapfel, V. 1. k. 202—203. 48 Hermann—Molnár I. 18. Érdekes, hogy a Pesti Hirlap nagykanizsai tudósítója május 20-án arról írt, hogy a városnak alig 150 főből álló nemzetőrségevan. PH 1848. máj. 27. No. 67. 483. „Nagykanizsa, május 20." 4" Bodits—Csány László, (Nagykanizsa) 1848. ápr. 17. Waldapfel, V.l.k. 202—203. Erről az ellenszenvről beszámol a nagykanizsai nemzetőrség több tisztjének 1848. jún. 23. körül keletkezett, Csányhoz intézett beadványa is: Hermann—Molnár I. 65. 50 „Többen" aláírású, 1848. ápr. 15-én Nagykanizsán kelt nyilatkozat. PH 1848. ápr. 21. No. 36. 357, Kapiller 1998, 66. 51 Somogy Alajos Gerliczy Félixhez, Kerecsen, 1848. ápr. 15. Waldapfel, V. 4. k. 465. Kapiller 1998, 66. „...félünk, hogy itt is, hol sok a zsidó, és sok a pajkos, kivált kiskanizsai nép, háborgás fog történni" — írta 1848. ápr. 12-én Chernel Ignác Chernel Eleknek: Hermann—Molnár I. 18. 52 Csillagh Lajos 1848. ápr. 16-i jelentése Csány Lászlóhoz: Hermann—Molnár I. 21. 53 A nagykanizsai nemzetőrök 1848. jún. 23. körül Csány Lászlóhoz benyújtott folyamodványa: Hermann—Molnár I. 65. 54 Degré—Kerecsényi, 117—118. 55 Albanich Flórián 1848. jún. 23-i jelentése Csány Lászlóhoz és a nagykanizsai nemzetőrök 1848. jún. 23. körül Csányhoz benyújtott folyamodványa: Hermann—Molnár I. 62—63. és 65. 56 A nagykanizsai nemzetőrök jún. 23. körül Csányhoz intézett folyamodványa és a nagykanizsai nemzetőrség 2. századának nov. 13-i fegyelmi választmányi határozatai: Hermann—Molnár I. 65—66, 279—280, Barbarits, 49. Említ egy Kaán Károly nevű századost is. Az ő neve az előbb hivatkozott okmánytárban három helyen fodul elő, de tiszti rangjára nincs utalás, sőt egy helyen kimondottan közvitézként szerepel. Uo. I. 35, 62, 280. További adatokat tartalmaznak azok az orvosi igazolások, amelyek e nemzetőri szolgálatra kirendeltek felmentését szolgálták: Nk. lt. 1848. Azt, hogy Nagykanizsa városnak összesen három nemzetőrszázada volt, bizonyítja Johann Kriegern vezérőrnagy szept. 19-i jelentése is Hartlieb altábornagyhoz: Hermann—Molnár I. 133. Egy 1849. június 1- jei jelentés szerint Babochay, Brunner, Wlasits, Plánder és Szép Károly, valamint a kapornaki járásbeli 1. sormási századot vezető Salamon Zsigmond százados voltak a századparancsnokok. Eszerint Martinkovich századát nyilván Szép Károly vette át, s a 6. (1.) századot alkották a sormásiak: Hermann— Molnár II. 142. 57 Csány jún. 18-i jelentése Szemeréhez: Hermann 1998/c I. 71. és PH 1848. jún. 24. No. 90. 584. „Zalában (jún. 15—17.)"; 1848. júl. 1. No. 96. 609. „Zalábóljúnius 20-án". 58 Jún. 25-én Horváth Vilmoshoz, illetve Vargha Lajos tapolcai járási főszolgabíróhoz intézett levele, valamint jún. 26-án Szemere Bertalanhoz intézett jelentése: Hermann 1998/c I. 81—82, Nóvák, 35. " Albanich jún. 23-i jelentése: Hermann—Molnár I. 62—63. 60 A nagykanizsai nemzetőrök 1848. jún. 23. körül Csányhoz benyújtott folyamodványa: Hermann— Molnár I. 65—66. 61 Löwinger Henrik és Hauser János kereskedők, valamint Kránicz István júl. 3—6. közötti orvosi bizonyítványai: Nk. lt. 1848. A július végi váltás alkalmával ismét három személy, Tisler István, Gudlin György és Boda Ferenc érte el ilyen módon a felmentését: uo. 62 Hartmann Lipót, Hartmann Ferdinánd és Knöpfler Móric—Csány László, Nagykanizsa, 1848. júl. 9. Hermann—Molnár I. 83—84. Hartmann Ferdinánd— Nagykanizsa város, uo., 1848. júl. 21. uo. I. 94—95. 63 KLÖM XII. 411. és Hermann 1998/c I. 97. L. még Cser—Könczöl, 30. és Barbarits, 51. A KH júl. végi tudósítása szerint „Figyelmet érdemel a kapornaki járásból kiállított fekete-sereg; öltözete kék gatya, kék ing, pörge fekete kalap nemzeti színű tollak; baloldalon balta, jobb kezében dárda." KH 1848. aug. 10. No. 35. PH 1848. júl. 16. No. 96. 109. „Nagykanizsa, július 8-án" 64 PH 1848. júl. 16. No. 96. 109. „Nagykanizsa július 8-án"; Cser—Könczöl, 30. 65 Sümeghy Ferenc—Csány László, Bánokszentgyörgy, 1848. júl. 31. MOL Csány-ir. Megyék lev. Zala megye. No. 65. Vö. Aradi P 12. 66 „A Dráva-vonalon kiállított nemzetőrseregnek elhelyezése és száma 1848 esztendőben" c. július 16. körül készült kimutatás: Hermann 1999/c 115—116. A KH júl. végén Zalaegerszegen kelt tudósítása 7000 nemzetőrről ír. KH 1848. aug. 10. No. 35. 67 Festetich Sándor, a 2. század parancsnoka — Csány László, Murakeresztúr, 1848. júl. 25. MOL Csány-ir. NIBA d. sz. 68 Urbán 1973, 164—165, Molnár A. 1995, 151—163, 1998/c 36—41. 508 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 69 Aug. 1-jei jelentés Kossuthhoz: Hermann 1998/c 140. 70 Aug. 29-i és 30-i utasításai: Hermann uo. 227, 233. 71 Inkey aug. 16-i és 28-i levelei Bertalan Vincéhez: MOL H 114. Különböző kormánybiztosok iratai. Bertalan Vince iratai. Szept. 11-ére l. Inkey Csányhoz intézett jelentését. MOL Csány-ir. KLI 273. 72 Csány 1848. szept. 12-én Vidos Józsefhez írott levele: Hermann 1998/c I. 276. 73 Johann Kriegern vezérőrnagy szept. 19-i jelentése Hartlieb altábornagyhoz: Hermann—Molnár I. 133. 74 Perczel első rendelete: TGyM, O. 72.145.1. In: Szab.harc emlékei, 182. A második rendeletet ismerteti és fényképmásolatban közli uo. 182—183. Degré—Kerecsényi, 134, Barbarits, 56. 75 KH 1848. okt. 29. No. 104. „N. Kanizsa, okt. 20." A kanizsaiak szolgálatáról tájékoztat Perczel okt. 27-én az OHB-hoz írott jelentése: Hermann 1995, 49. 76 Barbarits, 56. (A korabeli századossági jegyzőkönyv alapján.) Sajnos, dátumot nem közöl. 77 Vinter Leopold (okt. 22) Márkovics Ferenc (okt. 23), Scherz Ignác kereskedő (nov. 1), Aszalai Gábor, Manics József, Vörös József, Draskovics András (nov. 3), Vékoni Ignác (nov. 4), Schweletz János (nov. 6): Nk, lt. 1848. 78 Nk. lt. Nagykanizsai nemzetőrség Ill-k század. 1848-k év november 6-án beadatott. Következő őrvitézek nem jelentek meg parancsolatra a letenyei hídhoz. 79 Hermann—Molnár I. 279—280. 80 Degré—Kerecsényi, 134. 81 Barbarits, 50—51, Balogh E. 203—206, Vajda—Vajdáné, 13—14. 82 ZML Központi Választmány iratai. 1848. A máj. 15-i ülés jegyzőkönyve. 83 Uo. Ajún. 5-i ülés jegyzőkönyve. A határozatokat ismerteti Közlöny, 1848. jún. 10. 3. 9. „Zalából. Zalaegerszeg, jún. 6." 84 Balogh E. 197—198. Megjegyzendő, hogy a törvény szövegének ismeretében nem mondhatjuk azt, hogy a választmány „az összeírások terjedelmét saját belátása szerint, éspedig elég tágan szabta meg", hiszen a választmány határozata megfelelt a törvény betűjének. — A kormány határozatára l. a kormány tagjainak május 19-i kiáltványát: Urbán, 1999, I. 562—563. A meghívólevelek: Beér—Csizmadia, 119. Az uralkodó május 26-án jóváhagyta az országgyűlés összehívását, az erről szóló külügyminiszteri értesítést a június 1-jei Pesti Hírlap közölte: Urbán 1999,1. 602. Az írásbeli jóváhagyásra csak jún. 5-én került sor. Uo. 669—670. 85 A választók névsorára: ZML Központi Választmány iratai. 1848. 86 A kérelmekre: Balogh E. 198, Saffarits kérelme: Hermann—Molnár I. 29—30. Nemzetőri szolgálatára: Albanich Flórián 1848. jún. 23-i folyamodása Csányhoz; uo. I. 62. A Saffarits által említett Grabner Lajos lőfegyverkészítő választóként részt vett a június 15-i választáson. Tárnok Alajos június 2.1 -i nyilatkozata: uo. I. 57—58. 87 ZML Központi Választmány iratai. 1848. A jún. 12-i ülés jegyzőkönyve. 88 Chernel Elek Chernel Ignáchoz, Szentmihály, 1848. május 30. Hermann—Molnár I. 27—29. 89 ZML Központi Választmány iratai. 1848. A Központi Választmány jún. 5-i ülésének jegyzőkönyve. 90 A megyei vizsgálóbizottmány jún. 25-i jelentése: Hermann—Molnár I. 68. Babóchay pártolóinak mondja a kiskanizsaiakat Albanich Flórián jún. 21-i nyilatkozata: uo. 58, s utal rá — nevének kezdőbetűjével — Chinorány Boldizsár jún. 21-én Csány Lászlóhoz intézett levele is: uo. I. 60. (A jegyzetben tévesen Bója Gergellyel azonosítva.) 91 Albanich Flórián nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Hermann—Molnár I. 58. 92 Erre mutat az a tény, hogy a választás kezdetén, amikor a távolabbi települések lakói adták le voksaikat, Chernel kapta a több szavazatot, Babóchay pedig egyet sem kapott. L. Oszterhueber és Németh jún. 16-i és a megyei vizsgálóbizottmány jún. 25-i jelentése: Hermann—Molnár I. 35—36, 68. A választói közönség pártállás szerinti megoszlása: Nóvák, 28. 93 Virth Mihály bíró vallomása, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Hermann—Molnár I. 52. Ugyanezt erősíti meg Chinorány Boldizsár 1848. jún. 21-i levele Csányhoz: uo. I. 60. 94 Chernel Ignác—Chernel Elek, Nagykanizsa, 1848. ápr. 15. PFL Chernel-cs. lt. Chernel Elek levelezése. 95 Chernel Elekhez írott levelei: Hermann— Molnár I. 16—19, 27—28. Az idézet a 19. és 27. oldalon. 96 Veinhoffer Elek nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 33—34. Barts József nyilatkozata, Alsórajk, 1848. jún. 21. Uo. 59. Eszerint egy Bisztricsányi nevű nagykanizsai borbély mondta: „Atyafiak ne küldjünk nemes embert követnek, mert azon szép szabadságunkat, amelyet nagy nehezen szerezhettünk meg, ismét el fogják vesztetni, ne tartsanak az urakkal, mert fogják látni, hogy fél esztendő múlva ismét robotolnak." 97 Albanich Flórián nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Hermann—Molnár I. 58. 98 A nagykanizsaiak fegyvertelenségére mutat Hegedűs József 1848. jún 21-i nyilatkozata: Hermann— Molnár I. 56—57. Eszerint egy Vass István nevű nagykanizsai kötélgyártó azt kiabálta, hogy a 509 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben kiskanizsaiak által történt megveretésük okai a bíró és a fiskálisok. „Mért nem engedték meg, hogy botot vihessünk, ha mi is bottal mehetünk, úgy most mi is verekedhetnénk." 99 Tálosi József és Bojaki György vallomása, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Hermann—Molnár I. 53. A vizsgálóbizottmány jún. 25-i jelentése: uo. I. 68. 100 Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848. jún. 16. Hermann—Molnár I. 35—36. 101 Martinkovics Károly nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 20. Hermann—Molnár I. 44. 102 Bessenyey György nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 32. 103 Polgár Ignác nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 34. 104 Chinorány Boldizsár nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 31. Piszék Mária nyilatkozata: 1848. jún. 21. Uo. 52. 105 Polgár Ignác nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 34. A boroshordó csapraverésére l. még Crebencz Bertalan vallomása. Uo. 47. Csertán kérésére: Molnár A. 1999, 338, 341, 350, Vajdáné, 230.; Gaáléra és Hunkáréra: Hermann Róbert, 1999/a, 49—50. 106 Chinorány Boldizsár nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 31—32. Kreut utóbb tagadta, hogy ezt mondta volna. A következőt állította: „...miszerint a németek mondották, hogy készek meghalni, ha szándékjokat nem sikereszthetik." L. még: a megyei vizsgálóbizottság által készített jún. 21-i tanúkihallgatási jegyzőkönyv. Uo. 56. 107 Bessenyey György nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Uo. I. 32. 108 Albanich Flórián nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Uo. I. 58. 109 Polgár Ignác nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Uo. I. 34. A dobról l. még: a megyei vizsgálóbizottság jún. 25-i jelentését. Uo. 68. 110 Horváth János nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 20. Uo. I. 45. 111 Oszterhueber József—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. du. 3 óra. Uo. I. 30—31. Ezt az időpontot adja meg a középponti választmány jún. 16-i határozata is. Uo. 38. (Nyomdahiba miatt az ÍVi-ből az ''/2 kimaradt, az eredeti irat alapján helyesbítettük.) 1,2 Polgár Ignác nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 34. Horváth János nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 20. Uo. 45. Barts József nyilatkozata, Alsórajk, 1848. jún. 21. Uo. I. 59. 113 Tálosi József és Bojaki György 1848. jún. 21-i vallomása: Uo. I. 53. Vö. a vizsgálóbizottság jún. 25-i jelentése: uo. 1. 68, Vajdáné, 229. 114 Ezt kiemeli a PH 1848. júl. 1. No. 96. 609. „Zalából, június 20-án" c. tudósítása. Ezért is tökéletesen téves Barbarits Lajos leírása (50—51.), aki szerint a verekedés a „konzervatív" Chernel- és Babochay- pártiak között kezdődött, majd az utóbbiak győzelme után megtámadták a Bója-pártiakat is. 1,5 Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848.jún. 16. Hermann—Molnári. 36. 116 Legalább is erre enged következtetni a június 21-i tanúvallomási jegyzőkönyv és a vizsgálóbizottság jún. 25-i jelentése. Uo. I. 46—56. és 66— 69. Ugyanakkor mind Chinorány Boldizsár jún. 21-én Csányhoz intézett levele (uo. 60.), mind a vizsgálóbizottság jelentése szerint az igazság kiderítését nagymértékben akadályozta az a tény, hogy a nagykanizsaiak összetartása miatt a verekedés kirobbanásának felelőseit és körülményeit nem sikerült kellőképpen tisztázni. A lőfegyverekre: tanúvallomási jegyzőkönyv. Uo. 53—55. 117 Oszterhueber József—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. du. 3 óra: Uo. I. 30—31. Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848. jún. 16. Uo. 36. 118 Mantuano Rudolf jún. 21-i vallomása: Uo. I. 55. "9. Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848. jún. 16. Uo. I. 37. 120 Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848. jún. 16. Uo. I. 36. 121 Oszterhueber József—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. du. 3 óra. Uo. I. 30—31. A központi választmánynak írott jelentést nem ismerjük, de a központi választmány jún. 16-i jegyzőkönyvet részletesen ismerteti. Uo. I. 37—38. 122 Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848. jún. 16. Uo. I. 37. 123 Hermann-Molnár I. 31—34. 124 Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848. jún. 16. Uo. I. 37. ,25 A betegek jún. 16-i látlelete. Uo. I. 39—40. Az otthoni ápolásra utal az Állandó Bizottmány jún. 17-i határozata is. Uo. 42. Eszerint jún. 17-ig már három halottja volt a verekedésnek. 126 A jún. 20-án elhunyt Kaszás György kisradai és a l-jén meghalt Hardi János és Harti (Hardi) József gelsei lakos boncolási jegyzőkönyvei, valamint a sérültek összeírásai: ZML ÁB ir. 1848. 1125. Balogh E. (205) említ egy Honthy József nevű gelsei lakost is, de róla az iratokban nincs szó. Ő 65 sérültről ír, de a névsorokban 55 fő szerepel. A megyei Állandó Bizottmány jún. 25-i határozata is három halottról beszél: Hermann—Molnár I. 68. Szintén három halottról tud a PH 1848. júl. 1. No. 96. 609. „Zalából, június 20-án". Cser—Könczöl, 30, valamint Nóvák, 28. — Állítólag Rumy Károly is a sebesültek között volt. PH 1848. jún. 24. No. 90. 584. „Zalában (jún. 15—17.)" 510 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 127 A központi választmány jún. 16-i határozata: Hermann—Molnár I. 37—38. 128 A központi választmány jún. 17-i határozata: Uo. I. 40—41. 129 A megyei vizsgálóbizottság által készített jún. 21-i tanúkihallgatási jegyzőkönyv. Uo. I. 56. 130 Chinorány Boldizsár—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Uo. I. 60. Ezt erősíti meg Albanich Flórián jún. 21-i nyilatkozata is. Uo. 58. 131 Hermann—Molnár I. 42—43. 132 Uo. 43—44. 133 A nyilatkozatok és a tanúk kihallgatási jegyzőkönyve: Uo. I. 44—59, 61. 134 Chinorány Boldizsár—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Uo. I. 60. 135 Uo. I. 66—69. 136 Erre enged következtetni, hogy egyetlen kivétellel (Nagy Dániel) mindegyikük a megye önkéntes adózói közé tartozott: Molnár A. 1998/b, passim. 137 Chinorány Boldizsár—Csány László, Nagykanizsa, 1848.jún. 21. Hermann—Molnári. 60. 138 Uo. I. 66—67. Unger a választás kezdetén hangoskodva vonta kétségbe a Bója- és Babochaypárti választókat csillapítgató Albanich városbíró intézkedési jogosultságát, Koch pedig egyike volt azoknak, akik a Bója-párti választók közé vitette a hordó bort. Unger jún. 15-i szereplésére l. Albanich jún. 21-i nyilatkozatát: uo. I. 58. Kochéra lásd Crebencz Bertalan jún. 21-i vallomását: uo. I. 47. 139 A július 3-i határozat: Hermann—Molnár I. 75—76. 140 Uo. I. 45—46. 141 A határozat és a válasz: Uo. I. 74-—75. ,42 Szemere leirata: Uo. I. 93. 143 Uo. I. 111—113. Balogh Elemér a már letartóztatottakon kívül csak 9 fő elleni vizsgálatról tud: (206). 144 Hermann—Molnár I. 127—128. 145 Oszterhueber—Chinorány, Zalaegerszeg, 1848. jún. 25. Chinorány—Csány, h. d. n. MOL Csány-ir. NIBA ,46 Hermann—Molnár I. 69—70. 147 Uo. I. 71. — Inkey a jún. 15-i választás alkalmával a Bója-pártiak által megtámadott Szilajka György és társai védelmében vitézkedett. Szilajka jún. 21-i vallomása. Uo. I. 46. 148 Chinorány—Zala megye, Nagykanizsa, 1848. jún. 27. Uo. I. 70—71. 149 Közlöny, 1848. júl. 8. No. 29. 117. Balogh szerint mindössze két jelölt volt, mások szerint ez a kettő Bója és Babochay lett volna (Vajda—Vajdáné, 14.). Ennek ellentmond, hogy a választási bizottság mellett összesen hét szavazatszedő működött, akik közül — ha a törvény betűjét követték — két-két főt a képviselőjelölteknek kellett adniuk. Tudjuk, hogy jún. 15-én a három jelölt összesen hat szavazatszedőt delegált, ugyanakkor a választási bizottsági elnök és a jegyző mellett további két főt delegált a megye, tehát a szavazatszedők összesen nyolcan voltak. Hermann—Molnár I. 35, 38. Ugyanakkor Vajda Lászlóné szerint három jelölt volt. In: Szab.harc emlékei, 19—20. 150 Hermann—Molnár I. 76. ,5'' Közlöny, 1848. júl. 8. No. 29. 117, Balogh E. 206, Beér—Csizmadia, 143, Pap I. 30. 152 Felszólalásai a Közlönyben, közülük az elsőt és az utolsót ismerteti Pap I. 272, 353. 153 1848—1849. almanach, 144—145, 1256. 154 Hermann—Molnár II. 240. 155 A Dráva-vonalra lásd: Aradi P. passim; Urbán, 1973, 159—168, Urbán, 1984, 64—72, 82—95, Szőcs 1990, 77—118. 156 Jellacic intézkedésére Bogdán György alszolgabíró hívta fel máj. 8-án Csány figyelmét. MOL H 12. Belügyminisztérium. Általános iratok. 1848:1440. ,57 Csány rendelete: Hermann 1998/c I. 38—39. Baternay jelentését lásd MOL Csány-iratok. Magánlevelek. I. sorozat, 20. szám. 158 Csány máj. 13-i utasítása: Hermann 1998/c I. 43, Hermann—Molnár I. 26. 159 Chinorány—Csány, Nagykanizsa, 1848. máj. 10. Hermann—Molnár I. 24—25. Jún. 21-én ugyanerre hívta fel Csány figyelmét. Uo. I. 61. 160 Hermann—Molnár I. 23—24. 161 Csány máj 10-i jelentései: Hermann 1998/c I. 39—42. 162 Urbán 1999, I. 300. 163 Hermann 1998/c I. 37—55. 164 Hermann 1998/c I. 55—57, Urbán 1999, I. 641-643, Vajdáné, 235—236. 165 KLÖM XII. 219—221. Vö. Pap, I. 171. 166 Hermann 1998/c I. passim. 167 Ezek közül többet is közöl Hermann—Molnár I. passim. 168 Ottinger 1848. augusztus 5-i jelentése a budai főhadparancsnoksághoz: Hermann—Molnár I. 97. A találkozóról elterjedt szóbeszédekre: PH 1848. aug. 25. No. 143. 797. „Sümeg, aug. 11." (A Pressburger Zeitung alapján.) 169 A parancsot közli 60. IR 261—262. Csány lemondására: Csány 1848. aug. 10-i jelentése a kormányhoz: Hermann 1998/c I. 164—166 és aznap Ottingerhez írott levele: uo. 168—169. Ottinger válaszának ismertetése: uo. Ottinger aznap a budai főhadparancsnoksághoz intézett jelentése: Hermann— Molnár I. 99—100. A minisztertanács augusztus 12-i határozata: Kiss, F. 63. A Csánynak szóló, Szemere által írott válasz: Urbán 1999, II. 1050—1051. L. még: Aradi P. 50—52, Urbán 1984, 70—72, Szőcs, 104, Neustaedter II. 47—50. 170 Hermann 1998/c I. 198—199, 201, 216, 225. 171 A fejezet egészére: Szőcs, 87—88. 172 Urbán 1999, I. 517. 511 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 173 Csány máj. 17-i utasítása Séllyey Lászlóhoz, illetve május 19-i jelentése Szemere Bertalanhoz: Hermann 1998/c I. 47, 51. 174 Csány máj. 27-i, 30-i és jún. 7. körüli jelentései: Hermann 1998/c I. 53, 55, 65. 175 Május 27-i és júniusi jelentése Batthyányhoz: Hermann 1998/c I. 53, 61. A létszámra: Csány dátum nélküli, jún. 7. körüli fogalmazványa uo. 65, Hold, 220—221, Vidos, V. 176 Hermann—Molnár I. 77. 177 60. IR 256—259. A második zászlóaljat Mészáros 27-én szándékozott útnak indítani. MOL Csány-ir. Min. lev. HM No. 17, 22, 23. 178 60. IR 274—275, 280—281, Hermann—Molnár I. 96. 179 MOL Csány-ir. Min. lev. HM No. 15. 180 Hermann 1998/c I. 87. 181 Július 5-i é 6-i levele Zárkához: Hermann 1998/c I. 95—96. Ezeket július 9-ére várták Nagykanizsára. PH 1848. júl. 16. No. 96. 109. „Nagykanizsa, július 8-án". 182 Ottinger Ferenc—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 29. Hermann—Molnár I. 71—72, Hermann 1992/c201. 183 Csány—Batthyány, Nagykanizsa, 1848. aug. 14. Hermann 1998/c I. 181. 184 ZML, Állandó Bizottmány iratai 1848:1657. 185 Teleki Ádám szept. 7-i jelentése Csányhoz: Hermann—Molnár I. 113. Vö. Aradi P. 66, 77. 186 MOL Csány-ir. Min. lev. HM 8. 14. KA AFA Karton 3289. Aktén der Feldartillerie-Brigade Kommandos in Ungarn. Melléklet Cortesi v. Arual ezredes, a pesti tüzérdandár helyettes parancsnoka aug. 10-én a budai Generalkommandohoz intézett jelentéhez. No. 239. (1848—P 46/8. No. 4293.) 187 MOL Csány-ir. Magánlevelek. I. sorozat. No. 28. 188 L. a 186. sz. jegyzetet. HM 44. 189 Teleki Ádám szept. 7-i jelentése Csányhoz: Hermann—Molnár I. 113, PH 1848. szept. 16. No. 162. 873. N. J.: „Nagykanizsa, szept. 8-án." 190 Urbán 1973, 319, 346, Urbán 1963, 424— 426, Urbán 1999, I. 756, Hermann 1998/c I. 98, Cser—Könczöl, 30. 191 Szeth János—Csány László, Budapest, 1848. júl. 14. Hermann—Molnár I. 89. 192 Ottinger 1849. aug. l-jén kelt jelentése a budai főhadparancsnokághoz: Hermann—Molnár I. 95—96. Vö. Mészáros 1848. aug. 2-án Csányhoz intézett átirataival: Urbán 1999, II. 988—990. 193 Hermann 1998/c 1.235. 194 PH 1848. szept. 16. No. 162. 873. N. J.: „Nagykanizsa, szept. 8-án." A letenyei állomásozásra l. MOL H 92. Országos Nemzetőrségi Haditanács. Általános iratok. 3631. 195 Nagykanizsa és vidéke összesen 41 önkéntest állított ki, de tudjuk, hogy az 1. és 2. honvédzászlóaljban is szolgáltak nagykanizsai önkéntesek. Közülük hárman, Beck Albert, Szukits Károly és Utasy Frigyes a beálláskor lemondtak a haza javára a 15 forintnyi foglalóról: Közlöny, 1848. júl. 9. No. 30. 119. „A pesti fő hadfogadó kormányjelentése. Jegyzéke azon egyéneknek, kik a honvédzászló alá léptökkor a honnak pénzbeli áldozatot hoztak." 196 Urbán 1973, 324, PH 1848. szept. 16. No. 162. 873. N. J.: „Nagykanizsa, szept. 8-án."; Molnár A. 1987/b 753—760.MolnárA. 1992/b 69—71, Hermann 1998/c I. 244—245, 247, 250—251, 254, 259, 265. 197 Nagy I. 69—70. 198 Aug. 24-i kérvénye: Hermann—Molnár I. 106—107. 199 PH 184. szept. 16. No. 162. 873. N. J.: „Nagykanizsa, szept. 8-án."; Vidos 1943, IV. k. 168—169, Waldapfel, V. 1. k. 403—406, Urbán 1973, 191, 219, Erdős 1978, 63, 93, Erdős 1991, 11—28, Magony, 25—34, Források, Székesfehérvár, passim, Vízi, 76—77, Csány-ir. Magánlevelek. 1/156. 170, KLI 263, 367. 200 MOL Csány-ir. 4. doboz. Megyék levelei. Zala m. No. 39. 201 Csillagh Lajos—Csány László, Zalaegerszeg, 1848. júl. 10. Hermann—Molnár I. 85. 202 A bizottmány augusztus 7-i határozata: Hermann—Molnár I. 98. 203 Chinorány Boldizsár—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Hermann—Molnár I. 60. 204 Albanich Flórián—Csány, Nagykanizsa, 1848. jún. 23. Hermann—Molnár I. 63. 205 Inkey Gáspár és János—Csány, Nagykanizsa, 1848. jún. 30. Hermann—Molnár I. 73. 206 Hermann 1998/c I. 116. 207 MOL Csány-ir. Min. lev. HM 27. 30. vö. Hermann 1998/c I. 117, 172. jegyzet 208 Csány aznapi utasításai: Hermann 1998/c I. 131—132. 209 Uo. 128. 2.0 Urbán 1999, II. 1092—1093, 1116. 2.1 Uo. 1135, Hermann 1998/c I. 241. 212 A fejezet egészére: Szőcs, 80—81. 213 A MOIB ápr. 17-i utasítása Csányhoz és Széli Józsefhez. Urbán 1999, I. 342—343. A pénzügyminisztérium ápr. 20-án küldte el a pénzt. KLOM XII. 51. 2.4 Hermann 1998/c I. 52. 2.5 Uo. 55. Június 15-én még mindig nem volt elég pénz a kanizsai sópénztárban; l. aznapi jelentését Mészáros Lázár hadügyminiszterhez, uo. I. 70. Július 22-én a sóhivatalban 180 mázsa só volt, l. Csány júl. 24-e körül írott jelentése Kossuthhoz: uo. I. 129. 2.6 Csány aznapi jelentése Szemere Bertalanhoz: Hermann 1998/c I. 72. 512 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 2.7 Kossuth 1848. máj. 24-i rendelete. Közli: KLÖMXII. 182. Vö. Közlöny, 1848. jún.14. No. 6. 22. „Zalából. Zalaegerszeg, jún. 8." 2.8 Kossuth 1848. jún. 30-i levele. Közli: KLÖM XII. 327—329. Csány levelei nem ismertek. A korábbi utalványozásra: Szemere Bertalan 1848. jún. 22-i utasítása Csányhoz. MOL Csány-ir. Min. lev. BM No. 16. Hermann 1998/c I. 74. 219 KLÖM XII. 407—408, Hermann 1998/c I. 94— 95. 220 KLÖM XII. 328. 408—409, 584, Hermann 1998/c I. 89—90, 94. 221 Csány júl. 20-i jelentése Kossuthhoz, illetve aug. 12-i jelentése a kormányhoz: Hermann 1998/c I. 117, 177. 222 Csány jelentése: Hermann 1998/c I. 111. és Duschek Ferenc államtitkár júl. 19-i átirata Csányhoz: KLÖM XII. 583—584. Vö. Schmidegg Kálmán júl. 23-i levelével: uo. 618—619. 223 KLÖM XII. 654. 225 Uo. Valószínűleg ez az öszeg érkezett meg szept. 6-án Nagykanizsára. Csány aznapi jelentése Kossuthhoz: Hermann 1998/c I. 257. Csány ugyanakkor panaszkodott, hogy ebből 30 000 forinttal a vállalkozóknak tartoznak, 10 000 forintot pedig Pécsre kell küldenie. L. másnapi jelentése Kossuthhoz, uo. I. 259—260. 226 KLÖM XII. 900. 227 Hermann 1998/c I. 133—134. Vö. KLÖM XII. 653, Aradi P. 25. 228 Baternay aznapi jelentése Csányhoz: Hermann— Molnár I. 114. Az összeg 31 970 forint volt. 229 MOL Csány-ir. 4. doboz. Megyék levelei. Zala m. No. 39. 230 Hermann—Molnár I. 90—92. Horváth másnap kérte Batthyány Fülöp hercegtől az említett, birtokában lévő épületek ideiglenes átengedését. Uo. I. 92—93, Szőcs, 93—94, 231 ML H 9. Belügyminisztérium. Elnöki iratok. 1848:634. Hermann 1998/c I. 124. 232 Csány—Szemere, Mészáros, ill. Kossuth 1848. júl. 20. és 21. Hermann 1998/c I. 112, 114, 117, 124, 125. Mészáros Lázár—Csány László, Budapest, 1848. júl. 30. MOL Csány-ir. Min. lev. HM No. 45. Pontatlan jegyzettel és félreolvasásokkal ismerteti Bacsa, 56. 233 Hermann 1998/c I. 176. 234 Kálazdy 1848. aug. 28-i jelentése Csányhoz: Hermann—Molnár I. 109—110. 235 Csány aug. 10-i és 14-i levelei Vidos Józsefhez: Hermann 1998/c I. 170, 188. 236 Hermann Dahlen és Wilhelm Hompesch naplói; In: Hauptmann II. 11, 203. Magyarul: Bősze Sándor, 140, 147, Bujanovics Titusz szept. 23-i jelentése szerint a betegek száma szept. 11-én 279 fő volt: Hermann—Molnár I. 145. 237 A fejezet egészére: Varga 1953, 88—118. 238 Chinorány Boldizsár szept. 10-i jelentése Csányhoz: Hermann—Molnári. 115—116. 239 PH 1848. szept. 16. No. 162. 873. N. J.: „Nagykanizsa, szept. 8-án." 240 Hermann 1998/c 1.267. 241 Nagy I. 70, Jellacicnak a magyar lakossághoz, ill. a magyar oldalon szolgáló cs. kir. katonasághoz intézett nyomtatott kiáltványait legutóbb Spira György közölte [Spira, 3—4, melléklet). 242 1848. szept. 10-i jelentése a kormányhoz: Hermann 1998/c I. 268—271. 243 Teleki és Csány jelentése: Urbán 1999, II. 1270—1271, Csányét: Hermann 1998/c I. 272— 273. 244 Csány szept. 11-i rendelete: Hermann 1998/c I. 274—275. A Zala Megyei Állandó Bizottmány még szep. 11-én kérte Csányt, hogy a mozgósítandó nemzetőrök élelmezéséről és díjazásáról gondoskodjon. MOL Csány-ir. KLI No. 270. 245 Nagy 1. 70. 246 Hermann 1998/c I. 272—273. 247 Szept. 12-i átirata Vidos Józsefnek: Hermann 1998/c I. 277—279. A tapolcai járási zászlóalj egyik tagja még szept. 15-én is arról tudósította a Kossuth Hirlapját, hogy „Keszthely és Kanizsa közt leend jó formán a vértor, e napokban, — azaz, ha Isten is úgy akarja mint magunk, — az illír temető." KH 1848. szept. 22. No. 72. „Zalából, a Dráva-melléki táborból. Kustyán, szept. 15." 248 Komárváros, Kiskomárom. 249 Urbán 1999, II. 1285—1286, Hermann— Molnár I. 116—117. 250 Csány szept. 12-i átirata Vidos Józsefnek: Hermann 1998/c I. 277—279. 251 Andics, II. 146, Hermann 1998/c I. 281, Urbán 1999, II. 1329. 252 Csány szept. 14-én Kossuthhoz és Szemeréhez, ill. Batthyányhoz írott jelentései: Hermann 1998/c I. 280—284, Urbán 1999, II. 1325—1329. 253 Hermann—Molnár 1.117. 254 Csány szept. 14-én reggel 5 órakor Kossuthhoz és Szemeréhez intézett jelentése: Hermann 1998/c I. 281, Urbán 1999, II. 1326. 255 Nagyi 71, Darnay 1, 2. k. 5. Szept. 13-ára teszi a horvát betörést és a visszavonulást. Molnár A. (1989, 99) néhány hetes nagykanizsai tartózkodásról ír. Meglehetősen zavaros egy másik emlékirat is: Molnár A. 1991/a 153, vö. Tüske, 66—76. 256 A dátum nélküli, de valószínűleg szept. 13-án kelt levelet az egykorú hiányos másolat alapján közli Hermann—Molnár I. 118. 257 A horvát—szlavón hadsereg szept. 14-i második hadijelentése, Jellacic szept. 15-i utasítása Hartliebhez, szept. 15-i hadseregparancsa: Hermann— Molnár I. 119, 121, 125 és Hermann Dahlen von Orlaburg és Wilhelm Hompesch naplói. Közli: 513 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben Hauptmann II. Magyar fordításban Bősze Sándor, 137—138, 145—147. A horvát—szlavón hadsereg utólagos hadműveleti naplóját (Darstellung des Zuges der k. k kroatisch—slavonischen Armee im Herbste des Jahres 1848, von Warasdin und Veröcze nach Ungarn) közli Hauptmann II. 316—318. 258 Az utasítás kivonatosan: Hermann—Molnár I. 120. 2S'' Kempenhez és Hartliebhez intézett szept. 15-i utasítások: Hermann—Molnár I. 121—122. 260 Szép Károly és Chinorány Boldizsár szept. 15- én Csillagh Lajoshoz, illetve Csányhoz, az utóbbi 18-án szintén Csányhoz írott jelentései, s egy szept. végén keletkezett hírszerzői jelentés: Hermann— Molnár I. 126—127, 131—132, Hermann 1998/c I. 331. A horvátok nagy- és kiskanizsai tartózkodására még Neustaedter II. 88—89 (sok pontatlan adattal), Barbarits, 52—53. 261 Hermann Dahlen naplója; Hauptmann II. 11. Magyarul Bősze Sándor, 140. 262 L. az előző jegyzetet. 263 Dahlen és Hompesch naplói, Hauptmann II. 11, 118, 203. Magyarul Bősze Sándor, 140, 147. A könnyűlovasok 16-án Kotornál, a vértesek 20-án Lengyeltótinál csatlakoztak a bán seregéhez. 264 Barbarits, 52—53. 265 Hermann—Molnár I. 123—124. A Schmidl-hadosztály létszáma a Dráva átlépése előtt kb. 11 000 fő volt. L. A horvát—szlavón hadsereg harcrendje: Hermann 1998/a 363—364. 266 Szép Károly és Chinorány Boldizsár aznap Csillagh Lajoshoz, ill. Csányhoz írott jelentése: Hermann—Molnár I. 126—127. A 18 000 fő a Kempen, a 12 000 fő a Hartlieb-hadosztály eredeti létszáma volt. L. a már hivatkozott harcrendet: Hermann 1998/a 362, 363. Ugyanakkor Kempen szept. 17-én a saját hadosztálya létszámát tette 18 000 főre, de elképzelhető, hogy ezzel csupán dezinformációs célja volt. L. az Iharosberény község elöljáróihoz intézett utasítása: Hermann—Molnár I. 130. 267 Hermann—Molnár I. 131—132. 268 Hompesch naplója; Hauptmann II. 203. Magyarul Bősze Sándor, 147. 269 Dahlen naplója, ill. az utólagos hadműveleti napló. Közli Hauptmann II. 13, 318—319. Az előbbi magyarul: Bősze Sándor, 141. 270 Cser—Könczöl, 30. 271 Hermann—Molnári. 131—132. 272 KH, okt. 4. No. 82. Somogyból. L. még Közlöny, 1848. okt. 18. No. 130, 645—646. Kanizsa, okt. 6. 273 Cser—Könczöl, 30. 274 Chinorány Boldizsár szept. 18-án Csányhoz intézett jelentése: Hermann—Molnár I. 132. 275 Közlöny, szept. 27. No. 109, 561. Muraköz, Domború, szept. 19. Lapossy (!) M. lelkész tudósítása. Zakar 1999, 140. 276 Közlöny, okt. 3. No. 115. 585. Muraköz, szept. 22. A cikk aláírás nélküli, de a 19-i tudósításra való visszautalásból egyértelmű, hogy Lápossy a szerző: Molnár A. 1998/a 318. 277 Vö. Varga 1953, 100—101. A szerző Nagykanizsa első felkelésének nevezi a történteket. 278 Cser—Könczöl, 30. A városi hatóság helyzetét érzékelteti a Közlöny okt. 18-i tudósítása is. No. 130, 646. Kanizsa, ok. 6. 279 Jellasics szept. 18-i utasítása, Johann Kriegern vezérőrnagy szept. 19-i jelentése Hartlieb altábornagyhoz, s Hartlieb szept. 20-i jelentése Jellasicshoz: Hermann—Molnári. 131. 133—134. 280 Cser—Könczöl, 30, Nóvák, 105. Közülük a következők nevét jegyezte fel: Buvári Ferenc, Blau Ignác, Cser Ferenc, Jákopovics N, Pánkovics József, Radics József, Redl Ferenc, Taródy. Vidékiek: Csoknyai János és Vald-Erdősi József. 281 Hermann—Molnár I. 146, 150,167, 176, Nóvák, 104—105, Barbarits, 53. 282 Dahlen—Nugent, 1848. szept. 25. Hermann— Molnár I. 159—161 (kivonatos közlés). 283 Uo. 134—135. 284 Uo. 136—137. 285 Uo. 142—143. 286 Közlöny, okt. 7. No. 119. Melléklap, és ennek nyomán: Pap II. 61—62, 72, Hermann—Molnár I. 153. 287 Hermann—Molnár I. 155. 288 Közlöny, okt. 3. No. 115, 585. Muraköz, szept. 22. 289 Hermann—Molnár I. 137—138, 152. 290 A szept. 23-án kelt irat: Hermann 1998/c I. 326. 291 Hermann—Molnár 1.149—151. 292 Urbán 1999, 11.1585. 293 Csány utasítása csak hiányos másolatban ismert; s talán nem véletlenül, éppen a város jövőbeni magatartására vonatkozó pont maradt ki a nagykanizsai hatóság által készített másolatból: Hermann—Molnári. 118. 294 Hermann—Molnár I. 187—188. 295 Farkas és Mantuano szept. 27-i nyilatkozata: Hermann—Molnár I. 188—189. Horváth a vizsgálat eredményéről még aznap értesítette Batthyányi; uo. I. 186—187. Az üteg elfogását a keszthelyiek is megpróbálták, de mire elegendő embert sikerült összeszedniük, az már továbbhaladt. Gőzsy Kálmán szept. 24-i tudósítása. KH 1848. okt. 24. No. 82. 372—373. 296 Benko jelentése Dahlen altábornagynak, Várasd, 1848. szept. 24. Hermann—Molnár I. 156. 297 Glavasch százados a varasdi katonai városparancsnokságnak, Nagykanizsa, szeptember 26. Hermann— Molnár I. 174—176. 298 Benko jelentése Dahlennek, ill. Jellacicnak, Varasd 1848. szept. 25. Hermann—Molnár I. 158— 159; a szállítmány 103 szekérrel, 15—16 főnyi kí514 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben sérettel indult el. Az egyik jegyzőkönyvben 54, a másikban 102 szekér szerepel. Uo. I. 162—165. L. még Benko szept. 26-i jelentését Dahlenhez: uo. I. 180. 299 Benko—Dahlen, 1848. szept. 26. Hermann— Molnár I. 180. 300 Közlöny, okt. 3. No. 115, 585. Muraköz, szept. 22. 301 Glavaseh szept. 26-i jelentése és Nagykanizsa város szept. 27-i nyilatkozata: Hermann—Molnár I. 174—176. 302 Hermann—Molnár l. 174—Í76. 303 Benko szept. 26-i jelentése a zágrábi főhadparancsnoksághoz: Hermann—Molnár I. 179—180. 304 Uo. és Dahlen—Nugent, Zágráb, 1848. szept. 28. Uo. I. 194. Albert Nugent— Jellasics, Radkersburg, 1848. október 9. Uo. I. 256—257. 305 Chinorány—Csány, Nagykanizsa, 1848. máj. 10. Hermann—Molnár I. 24—25. Jún. 21-én ugyanerre hívta fel Csány figyelmét: uo. I. 61. Benko— Burits, Várasd, 1848. szept. 29. Hermann—Molnár I. 197—198. 306 Horváth Vilmos—Batthyány Lajos, Zalaegerszeg, okt. 1. és Nugent—Benko, Nagykanizsa, 1848. okt. 1. Hermann—Molnár I. 209—211, 213—214. Az esetről megemlékezik Cser—Könczöl, 30. 307 Nugent tehát nem Vidos közeledésének hírére foglalta el ezt az állást, mint azt Nóvák állítja (109). Megjegyzendő, hogy Nóvák Mihály „megkettőzi" Nugent alezredest (104), ti. azt állítja, hogy előbb az „ öreg", majd a „ fiatal" Nugent vonult be Kanizsára. Ezt a téves adatot aztán átvette Barbarits Lajos (53) és Varga János 1953 (109—112). 308 Nugent—Benko, Nagykanizsa, 1848. okt. 1. Hermann—Molnár I. 213—214. Nugent azonban csak fenyegetőzött a város lövetésével, de nem tette meg, ellentétben Barbarits (54) és ennek nyomán Varga állításával (206). 309 Nugent—Dahlen, Radkersburg, 1848. szeptember 29. Hermán—Molnár I. 199. Nugent—Spannocchi, 1848. okt. 2. KA AFA Karton 1885. 2. Rk. u. N. 1848—10—7. 310 Leiser százados, a 27. (Piret) gyalogezred 9. osztály parancsnoka jelentése Benko vezérőrnagynak, Csáktornya, 1848. okt. 1. Hermann—Molnár I. 211. Nugent—Spannocchi, Radkersburg, 1848. okt. 2. Uo. I. 217—218, Benko — Burits, Varasd, október 2. Uo. I. 219. 3,1 Nugent—Dahlen, 1848. október 2. este % 10- kor: Hermann—Molnár I. 217. Burits— Benko, Radkersburg, okt. 2. Uo. I. 219—221. 3''2 Burits—Nugent, Luttenberg, október 3. déli 1 óra: Hermann—Molnár I. 228—229, Nugent—Burits, Radkersburg, okt. 3. Uo. I. 230. 3,3 A fejezet egészére: Hermann 1997, 129—140, Varga 1953, 205—213. 3.4 A szept. 19-i rendelet: Urbán 1999, II. 1459— 1460, Hermann—Molnár I. 133. A szept. 20-i rendeletről csak Vidos szept. 23-i válaszából tudunk: uo. I. 145. A Vidossal kapcsolatos tervekre: Urbán 1985, 786—791. 3.5 Vidos szept. 23-i, 25-i, 26-i jelentése: Hermann— Molnár I. 145, 156—157, 168—169. 3.6 Szept. 28-i jelentése Batthyányhoz: Uo. I. 192—193. 317 Gyika Jenő szept. 29-i levele Vidoshoz: Uo. I. 199—200. 3,8 Pusztelnik szept. 30-i jelentése Batthyányhoz: Uo. I. 202—203. 319 Zichy Hermann őrnagy szept. 30-i parancsa, valamint Vidos okt. 3-i diszpozíciója és Vidos okt. 4-i jelentése Pázmándy Déneshez: Uo. I. 206—207, 224, 233—235. 320 Közlöny, okt. 18. No. 130. (Kanizsa, okt. 6.). 32'' Nemzeti, okt. 13. (Nagykanizsa, okt. 6.). 322 Cser—Könczöl, 30. (Cser tévesen okt. 4-re datálja a történteket. Szerinte Vidos és a vasiak csak „estefelé" érkeztek meg.) Ugyanígy tévesen datálja az eseményeket Cser Józsefnek Nóvák Mihály által közölt visszaemlékezése is (11—118). Egy tudósítás szerint a várost a felkelők az akkor már a városba benyomult vasiak segítségével tisztították meg. Közlöny, okt. 18. No. 130. (Kanizsa, okt. 6.). Más forrás szerint a zalai önkéntesek voltak segítségükre; Nóvák, 113. 323 Saffarich Miklós kanizsai polgár beszámolója. Győr, okt. 7. Hermann—Molnár I. 252—253. 324 Albert Nugent—Benko, Légrád, 1848. okt. 4. Hermann—Molnár I. 242. Nugent—Jellasics, Radkersburg, 1848. oktber 9. Uo. 256—257. 325 Glavaseh százados térparancsnok jelentése a pozsonyi katonai kerület parancsnokságának, Nagykanizsa, 1849. december 27. Hermann—Molnár I. 273. 326 Benko—Jellasics, Károlyváros, 1850. febr. 19. Hermann—Molnár I. 273—274. 327 Közlöny, okt. 18. No. 130. (Kanizsa, okt. 6.) 328 Molnár 1991/b 229. 329 Cser József beszámolója alapján Nóvák, 111, 113. Gyika nov. 22-én az Állandó Bizottmányhoz írott jelentése szerint az alakulat „rögtön összeszedett", „félig-meddig felszerelve" lévő, az ütközetben résztvevő két százada „az ellenség golyóinak csak dárdát mutathatott". ZMLÁB ir. 1848:2452. 330 PH, 1848. okt. 10. No. 183. (Cseh Sándor hadnagy, Kanizsa, okt. 4. du. fél 4.): Molnár A. 1991/b 228—230. Chernel Kálmán szerint Szentmiklósnál a Palocsay Jakab őrnagy vezette somogyi és zalai nemzetőrök nem tudták megakadályozni a horvátok előnyomulását. A somogyiak szerepéről más forrás nem szól. Vidos okt. 4-én a Vas megyei bizottmányhoz írott jelentésében egyértelműen azt írja, hogy a somogyiak a tartaléknál voltak; Hermann— Molnár I. 235. Az indulás időpontjára: Vi515 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben dos—Batthyány, Kanizsa, okt. 4. du. 5. Hermann— Molnár I. 233. 331 Batthyány már szeptember végén tervezte a város visszafoglalását a Zala és Somogy megyei nemzetőrökkel, de miután nem sikerült a kívánt létszámot mozgósítani, lemondott a tervről. L. a szept. 29-én Récsén kelt jelentését Csányhoz; MOL Csány-ir. IBA szám nélkül, dátum szerint. 332 Vidos—Batthyány, Kanizsa, okt. 4. du. 5. Hermann—Molnár I. 233—235. Saffarich Miklós kanizsai polgár beszámolója, Győr, okt. 7. Uo. I. 252—253, Közlöny, okt. 18. No. 130. (Kanizsa, okt. 6.). 333 Saffarich Miklós kanizsai polgár beszámolója, Győr, okt. 7. Hermann—Molnár 1. 252—253. 334 Albert Nugent—Benko, Légrád, 1848. okt. 4. Hermann—Molnár 1. 242, Nugent—Jellacic, Radkersburg, 1848. október 9. Uo. I. 256—257. Kivonat Stuklik csajkás zászlóalji százados, egy tüzéregység parancsnoka jelentéséből: uo. 241—242, Közlöny, okt. 18. No. 130. (Kanizsa, okt. 6.). 335 Albert Nugent—Jellacic, Radkersburg, 1848. október 9. Hermann—Molnár I. 256—257. A betegek meggyilkolásának hírét a magyar források nem erősítik meg, Cser József egyenesen tagadja (Nóvák, 114). 336 Nóvák, 110—111. 337 Vidos—Pázmándy, Kanizsa, okt. 4. du. 5. Hermann—Molnár I. 233—235. Nevet nem ír, de a szövegből egyértelmű, hogy csak Narancicról lehet szó; Újváry István Hadseregfőparancsnokság, (Vác, 1849. ápr. 14. után): uo. 270—272. 338 Vidos—Pázmándy, Kanizsa, okt. 4. du. 5. Hermann— Molnár I. 233—235, Újváry István — Hadseregfőparancsnokság (Vác, 1849. ápr. 14. után). Uo. I. 270—272, PH, 1848. okt. 10. No. 183. (Cseh Sándor hadnagy, Kanizsa, okt. 4. du. fél 4. Szerinte a kiskanizsai ütközetben a somogyi nemzetőrök is ott voltak. Vidos fél zászlóaljnyi soproni nemzetőrt említ jelentésében). Molnár A. 1991/b 229—230. 339 Czwetincsanin hadnagy — varasdi városparancsnokság, Mura-híd, 1848. okt. 4. Hermann— Molnár I. 242—243. Ezt a beszámolót küldte meg Benko Dahlennek okt. 4-én du. fél 4-kor: uo. I. 240—241. 340 Albert Nugent—Benko, Légrád, 1848. okt. 4. Hermann—Molnár I. 242. Nugent—Jellasics, Radkersburg, 1848. október 9. Uo. I. 256—257. 341 Vidos—Pázmándy, Kanizsa, okt. 4. du. 5. Hermann— Molnár I. 233—235. PH, 1848. okt. 10. No. 183. (Cseh Sándor hadnagy, Kanizsa, okt. 4. du. fél 4.). Egy tudósítás szerint a mészárlásban a zalai önkéntesek is részt vettek. Közlöny, okt. 18. No. 130. (Kanizsa, okt. 6.) Cser József visszaemlékezése szerint a zalai önkéntesek csak a mészárlás után értek a helyszínre: Nóvák, 115—116, Molnár A. 1991/b 230. Szerinte a mészárlást a kiskanizsaiak követték el. Az ogulini határőr ezred története szerint Narancic százados és az általa vezetett két század (200 fő) fogságba esett; Kussan, 69—70. 342 Hertelendy nyugalmazott százados okt. 10-i jelentése a soproni kerületi főhadbiztossághoz: Hermann— Molnár I. 259—260. 343 Vidos—Pázmándy, Kanizsa, okt. 4. du. 5. Hermann—Molnár I. 233—235. 344 Cseh Sándor hadnagy okt. 4-i tudósítása. PH 1848. okt. 10. No. 183, 948—949. 345 Hermann—Molnár I. 243—244. 346 Vidos további ténykedésére: Urbán 1985, 791—800, Hermann 2000, 193—236. 347 A Sándor-huszárok. MOL OHB 1848:918. 2120. A Zala megyei Állandó Bizottmány okt. 7-i határozata, Saffarich Miklós okt. 7-i jelentése Csányhoz: Hermann—Molnár I. 251—253. HM Ált. 1848:7785, Nemzeti, 1848. okt. 13. Barbarits, 55, Cser József naplója; Rédvay, 107—108, Molnár A. 1991/b 230—231. 348 Merk—Rapcsányi, 37—40. 349 A Zala Megyei Állandó Bizottmány okt. 7-i jelentését az OHB-hoz. MOL KPA 210; a Zala Megyei Állandó Bizottmány aznapi határozata: Hermann— Molnár I. 251. A Kossuth Hírlapja zalai tudósítójának okt. 15-i tudósítása. MOL R 110. A Kossuth Hírlapja iratai. 2. tétel, d. sz. (kivonata megjelent a KH okt. 20-i, 96. számában). 350 Merk—Rapcsányi, 40, Közlöny, 1848. okt. 18. No. 130. Nagykanizsa, október 6-án; Benko okt. 12-i jelentése Jellacichoz: Hermann—Molnár I. 263. 351 Merk—Rapcsányi, 40. 352 ZML ÁB ir. 1848:2091. 353 Közlöny, 1848. okt. 18. No. 130. Nagykanizsa, október 6-án. 354 Hermann—Molnár 1.256—257. 355 Uo. 253. 356 Uo. 254—256. 357 Hermann 1998/c I. 378. Hermann—Molnár I. 265. 358 Burits okt. 4-i jelentése Nugent táborszernagyhoz és Benko Dahlenhez: Hermann —Molnár I. 239—240. 359 Hermann—Molnár I. 257—258. 360 A magyar veszteségekről Vidos okt. 4-i jelentése Pázmándy Déneshez, ill. a Vas megyei állandó bizottmányhoz; okt. 6-i levele testvéréhez, Évához: Hermann—Molnár I. 233—236, 248, Nemzeti, 1848. okt. 13. 361 Vidos okt. 4-i jelentése Pázmándy Déneshez, ill. a Vas megyei állandó bizottmányhoz: Hermann— Molnár I. 233—236. A Vas megyéhez írott jelentésében 207 fogolyról és 100 halottról ír. 362 Újváry István—Hadsereg-főparancsnokság (Vác, 1849. ápr. 14. után): Hermann—Molnár I. 270—272. 363 Cseh Sándor hadnagy okt. 4-i tudósítása, PH 1848. okt. 10. No. 183, 948—949. 516 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 364 Cser—Könczöl, 30. 365 Saffarich Miklós okt. 7-i jelentése: Hermann— Molnár I. 252. 366 Dahlen—Latour, Zágráb, 1848. okt. 5. Uo. 247. 367 Benko okt. 12-i jelentése Jellacichoz: uo. 263. 368 Vidos—Pázmándy, Nagykanizsa, 1848. okt. 4. Uo. 236. 369 KLÖMXIII. 132. 370 Görgey 1. 331—332, OHB—Nádosy, okt. 8. 909/E. MOL Görgey-lt. b/10/b. fasc. 371 Görgey—Turcsányi, Adony, 1848. okt. 10, Görgey—Turcsányi, Pest, okt. 11. MOL Görgey-lt. b/8. fasc. 372 Perczel—Csány László, Veszprém, 1848. okt. 11. Hermann 1998/b 45. 373 MOL OHB 1848:1281. 374 MOL OHB 1848:1127. 375 Hermann 1995, 12—16. Perczel okt. 11-én, 13-án és 14-én Csányhoz írott levelei: Hermann 1998/b 45—46. 376 Közlöny, 1848. nov. 5. No. 148. 718. Domború, okt. 19. 377 A Sándor-huszárokról: László K. 11. Az önkéntesekről: a Zala Megyei Állandó Bizottmány okt. 7-i határozata, Hermann—Molnár I. 251—252, ill. a Kossuth Hirlapja zalai tudósítójának okt. 15-i tudósítása. MOL R 110. A Kossuth Hirlapja iratai. 1. tétel, d. sz. Csertán Sándor, a megye kormánybiztosa okt. 14-én szólította fel a Zala Megyei Állandó Bizottmányt, hogy a megyei nemzetőrségnek kiosztott puskákat szedjék be, s azokat 16-ig az önkéntesek felfegyverzésére szállíttassák Nagykanizsára. ZMLÁB ir. 1848:2105. 378 Merk—Rapcsányi, 40—43. 379 Perczel okt. 17-i jelentése Kossuthhoz. KLÖM XIII. 247—248. 380 Dahlen—cs. kir. hadügyminisztérium, Varasd, 1848. okt. 18. HL Abszolutizmuskori iratok. 143. csomó. Aktén des Generalkommando Agram. Drauarmee unter FML Dahlen. No. 1156. 381 KH 1848. okt. 24. No. 99, Der Ungar okt. 24.; Közlöny, 1848. nov. 5. No. 148, 718. Domború, okt. 19. A foglyokról: Perczel okt. 18-án reggel 5 órakor írott jelentése az OHB-hoz: Hermann 1998/b 46. A foglyok számáról Perczel jelentései és a sajtótudósítások erősen eltérnek. A hónap végén a dunántúli hadjárat során elfogott 335 horvát kocsist is Nagykanizsán keresztül küldték haza Horvátországba. KH 1848. nov. 3. No. 108. „N. Kanizsa, okt. 29." 382 N. J. tudósítása. PH 1848. nov. 18. No. 217. „Nagykanizsa, nov. 12." 383 KH 1848. okt. 29. No. 10. „N. Kanizsa, okt. 20." 384 Nov. 16-i és dec. 10-i jelentése az OHB-hoz: Hermann—Molnár I. 281, 287. Működésére: Vajdáné, 224—227. 385 Meszéna Ferenc táborkari alezredesnek adatai. MOL R 31. Naplók, feljegyzések. 1. csomó. No. 1007. 386 Barbarits, 56. 387 KLÖM XIII. 348, MOL OHB 1848: 2305. 388 KLÖM XIII. 360. 389 MOL OHB 1848:2810. 390 MOL OHB 1848:4185. Az OHB válasza: KLÖM XIII. 60. A nagykanizsai gabona- és lisztmennyiséget összesen 26 kereskedőnél írta össze, az összeírás a jelentés mellett. Tallián aznap nyújtotta be a pénzügyminisztériumhoz is elszámolását. MOL H 25. Pénzügyminisztérium. Só- és pénztári osztály. 20. kútfő, 11. tétel. Tallián ténykedésére: Hermann 1995, 91—93. Ténykedésének sajtóvisszhangja sem volt kedvező: Hegedűs József tudósítása, KH 1848. dec. 1. No. 132. „N. Kanizsa, nov. 25." 391 MOL OHB 1848:2875. Mivel a katonák napi húsadagja fél font hús volt, ez a csapatok kétnapi húsadagja volt, mert Perczel serege nagyjából 6300 főnyi lehetett ekkor; Hermann 1995, 20. 392 Chernel Ignác levele Chernel Elekhez, Nagykanizsa, 1848. dec. 6. PFL Chernel-cs. lt. Chernel Elek iratai. 393 Zala Megye Állandó Bizottmányának nov. 26-i határozata: Hermann—Molnár I. 282—284. 394 Barbarits, 56. 395 Smalkovits Mihály megyei főorvos dec. 12-i jelentése: Hermann—Molnár I. 288—289. A megye a kolera- és bujasenyweszély miatt központi intézkedést kért az OHB-tól. A dec. 13-i határozat: uo. I. 190, ZMLÁB ir. 1848:2676. A kórházzal kapcsolatos költségeket Csertán utalványozta. Perczel nov. 7-i utasítása a kórházparancsnoksághoz: MOL OHB 1848:3249. 396 Csertán dec. 10-i jelentése az OHB-hoz: Hermann— Molnár I. 287. Vö. Kremzier másnapi folyamodványa: uo. I. 287—288. 397 pe r c z e [ n o v 25-i jelentése az OHB-nak. MOL OHB 1848:3767, Hegedűs József tudósítása: KH 1848. dec. 1. No. 132. „N. Kanizsa, nov. 25." 398 Hermann—Molnár I. 5. A mellékelt kórházi kimutatást l. HL 1848—49. 8/99. 399 Zala Megye Állandó Bizottmányának nov. 26-i határozata: Hermann—Molnár I. 284. A Kapornaki járás újoncait részint Zalaegerszegre, részint Nagykanizsára szállították. Könczöl Ferenc besorozó választmányi tag dec. 4-i jelentése az Állandó Bizottmányhoz: ZMLÁB ir. 1848:2467/1. 400 Az önkéntesekből alakult 47. honvédzászlóalj történetére: Molnár A. 1987/a; Molnár A. 2002, 902—912. Az 56. zászlóalj történetére: Tóth K. 1893, Balogh G. In: Forrai, 312—329, Hermann 1992/b, In: Molnár A. 1992/a 195—256. 401 KH 1848. dec. 1. No. 132. „N.Kanizsa, nov. 25." 402 Oszterhueber József másodalispán dec. 17-i jelentése: ZMLÁB ir. 1848:2691, és Zala Megye Ál517 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben landó Bizottmányának dec. 17-i határozata: Hermann— Molnár I. 291—292. A megye úgy határozott, hogy a távollévők helyébe vagy szüleik költségén kell újoncot állítani, vagy — ha az illetők „a községnek kebelében sem értékkel nem bírnak, sem visszahozásokrul a község ez időig nem gondoskodott, mint nem létezők tekintendők, és ennek helyébe a község a többi összeírtakból a hiányt kiállítani tartozik." Uo. I. 292. A Kapornaki járás újonchátraléka ekkor összesen 69 fő volt. Könczöl Ferenc besorozó választmányi tag dec. 16-i jelentése az Állandó Bizottmányhoz: ZML ÁB ír. 1848:2692. 403 Az átirat másolata. MOL HM Ált. 1848:11253. 4<m pe r c z e i Kossuthhoz intézett, dec. 19-én és 2-án Lendván írott levelei. MOL R 90. Kossuth Lajos iratainak időrendi sorozata. No. 469, OHB 1848:6464. 403 MOL OHB 1848:6473. 406 Szekulits dec. 21-i jelentése az OHB-hoz. MOL OHB 1848:6429. 407 pe r c z e i <jec. 22-i jelentései Kossuthhoz: Hermann 1992/c 235—236. 408 Szekulits dec. 27-i jelentése. MOL OHB 1848:6874. Visszavonulása: KLÖM XIII. 833, 892, Körmendy Sándor honvéd főhadnagy naplója. In: Szabó, H. 70—71, Halis—Hoffmann, 221, Nóvák, 156—157. 409 Cser—Könczöl, 30. 410 Dahlen nov. 13-i jelentése Jellacichoz, ill. dec. 10-i hadműveleti terve: Hermann—Molnár I. 279, 286. 4" Hermann—Molnár I. 292—293. Windisch- Grátz különösen arra hívta fel figyelmét, hogy ha bebizonyosodna, miszerint a helyi lakosok október 3—4-én meggyilkolták a kórházban hátrahagyott horvát betegeket, jelentős hadisarccal kellene sújtani őket. A helyi zsidóság szerepét az okt. 3-i felkelésben kiemelte Hegedűs József, a Kossuth Hírlapja zalai tudósítója is. KH 1848. okt. 29. No. 104. „N. Kanizsa, okt. 20." A másik oldalon hangsúlyozottan szólt róla Benko vezérőrnagy okt. 12-i jelentése Jellacichoz: Hermann—Molnár I. 262. 412 A hadtest 1848. dec. 31-i harcrendje. KA AFA Karton 1846. HA DA 1848—12-ad 144. 413 Hermann—Molnár I. 294. Másnap Lazarus Mamula ezredes ugyanezt jelentette Zalaegerszegről. Uo. II. 6—7. 4,4 Uo. 6. 415 Uo. 9. 4.6 Uo. 11. Benko ugyanaznap továbbította a híreket Dahlenhez, de kétségeit fejezte ki megbízhatóságukkal kapcsolatban. Uo. 13—14. 4.7 Uo. 7. (Kivonatos közlés). 4.8 Uo. I. 8. Burits a fent hivatkozott harcrend szerint egy lovasdandár parancsnoka volt, de Dahlen altábornagy egy január 2-i utasításából tudjuk, hogy ideiglenesen gyalogságot is csatoltak csapataihoz; Hermann—Molnár II. 9. 419 Dahlen jan. 2-i utasítása Benkohoz; Hermann—Molnár II. 9. 420 Uo. 8. 421 Uo. 11—12. 422 Uo. 10—11. 423 Uo. 18. 424 Dahlen—Benko vezérőrnagy és Reiche ezredes, Körmend, 1849. jan. 5. Uo. 15—16. 425 Burits—Nugent, Zalaegerszeg, 1849. jan. 4. Uo. 11—12. 426 Uo. 17. 427 Dahlen—Jellasics, Körmend, 1849. jan. 6. Uo. 17. 428. KA AFA Karton 1888. 2. Rk. u. N. 1849-1-34— 55. 429 Hermann—Molnár II. 21. 430 pestetich Miklós—Kossuth, Kaposvár, 1848. dec. 31. MOL OHB 1848:39. 431 PH 1849. jún. 23. No. 322, 179. Bátor: Nagykanizsa, jún. 17, Cser—Könczöl, 30. Cser 13-át ír, de ez nyilvánvaló tévedés. Ezt a téves adatot közli Nóvák, 172, Barbarits, 56 is. Nugent későbbi összefoglalójelentésébenjanuár 9-ére teszi a bevonulást, de ez is téves adat. Nugent, Dállya, 1849. ápr. 12. KA AFA HA. U. W—G. 1848—49. 22/255b. 432 A hadtest 1849. jan. 15-i harcrendje. KA NI. N. Karton 12. 1849—13—9a. 433 Hermann—Molnár 11.21—22. 434 PH 1849. jún. 23. No. 322, 179. Bátor: Nagykanizsa, jún. 17. 435 Hermann—Molnár II. 22—23. 436 Züllich ezredes jan. 31-i jelentése Nugent-hoz Hermann—Molnár II. 36. 437 A fogalmazványt „nicht expedirt" megjegyzéssel 1. HL Abszolutizmuskori iratok. 143. csomó. Akten des Generalkommando Agram. Drauarmee FML Dahlen. No. 1662./Dt. 438 Barbarits, 56. 439 Nóvák, 178, Barbarits, 56. 440 Hermann—Molnár II. 26. és Nóvák, 175—177. Nugent jan. 19-én értesítette Buritsot a kinevezésről. KA AFA Karton 1888. 2. Rk. u. N. 1849. l-101a. 441 A vonatkozó rendeletek: Hermann—Molnár II. 24, 26—27. 442 Nugent—Dahlen, Nagykanizsa, 1849. jan. 19. KA Nachlässe. B/165. Nachlass Dahlen, No. 19. 443 Windisch-Grátz utasítása: Hermann—Molnár II. 23. Nugent január 18-i jelentése: KA AFA Karton 1822. Hauptarmee unter Windisch-Grátz 1849-1-151. 444 Hermann—Molnár II. 28—30. 445 KA AFA Karton 1823. Hauptarmee unter Windisch-Grátz. 1849—1—208. 446 Hermann—Molnár II. 30—31. 447 Uo. 32—33. 448 Nugent jan. 25-i átirata Dahlenhez és utasítása Züllichhez: Hermann—Molnár II. 33—34. Züllich személyi adatai. KA Qualifications-Listen. 518 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 449 Ezek létszámára I. a Rastic-dandár január 21-i létszámkimutatását. KANI. N. Karton 7. 1849—1— 55. Nugent január 29-én kérte Dahlent, hogy küldjön néhány határőr századot Nagykanizsára: Hermann—Molnár II. 36. 450 Züllich 1849. jan. 31. febr. 9. közötti jelentései: Hermann—Molnár II. 36—41. Az előfogatokról a febr 3-i jelentés. Uo. 37—38. 451 Hermann—Molnár II. 39. 452 Érdekes módon a február 15-i harcrendben nem szerepel. KA NI. N. Karton 12. 1849—13—9f. 453 Hermann—Molnár II. 42—43. 454 Züllich—Nugent, 1849. febr. 7. Hermann— Molnár II. 38—39, Fiáth II. k. 158—159. 455 PH 1849. jún. 23. No. 322, 179, Bátor: Nagykanizsa, jón. 17. 456 Jan. 21-én Jellasicshoz intézett jelentése: Hermann— Molnár II. 30. 457 KA AFA Karton 1917. Kr.-sl. AK. U. D. 1849— 1—71. 458 Stillfried—Nugent, Nagykanizsa, 1849. márc. 9. Hermann—Molnár II. 43—44. 459 Fiáth Ferenc—Csillagh Lajos, Veszprém, 1849. febr. 26. ZML Horváth Vilmos alispán hivatali iratai. 460 Hermann—Molnár II. 43—44. 46'' Uo. 45—46. 462 Uo. 47—50 és Burits—Windisch-Grátz, Sopron, 149. ápr. 6. KA AFA Karton 1870. Hauptarmee. Detailakten. 1 8 4 9 ^ 1 ad 47. 463 Züllich—Nugent, 1849. febr. 7. Hermann— Molnár II. 38—39. 464 Uo. 49, 51—52, 141—142. 465 Burits—Windisch-Grátz, Sopron, 1849. ápr. 6. KA AFA Karton 1870 Hauptarmee. Detailakten. 1849—4 d 47. 466 Brustmann alszázados, zalaegerszegi állomásparancsnok ápr. 12-én Burits vezérőrnagyhoz intézett jelentésében idézte Gottlieb Mayer kanizsai zsidó kereskedő állítólagos kijelentését: „...ha itt, Kanizsán legalább félig-meddig bizonyosan tudhatnánk, hogy Egerszegen a nemzeti ügy érdekében olyan elszánt jó szellem uralkodik, mint azt ma megtudtam, valamennyi Kanizsán elhelyezett határőrt levághatnánk." Hermann—Molnár II. 58—59. 467 Simich ápr. 10-i és 11-¡jelentései: Hermann— Molnár II. 52—54, Cser—Könczöl, 31, Nóvák, 18— 179, Barbarits, 57. Az esetet Burits vezérőrnagy jelentette Windisch-Grátznek, Brustmann alszázados, zalaegerszegi állomásparancsnok pedig Buritsnak. Uo. 58—59. Érdekes módon az esetről nem szól a Nagykanizsa 1849. január—május közötti történetét tárgyaló hírlapi tudósítás, noha Kossuth éljenzéséről, a katonák megtámadásáról és Albanich fellépéséről ő is ír. PH 1849. jún. 23. No. 322, 179, Bátor: Nagykanizsa, jún. 17. 468 Hermann—Molnár II. 55—56. 469 Stillfried ápr. 11-i és 13-i jelentései: Hermann— Molnár II. 54—55, 59—61, l. PH 1849. jún. 23. No. 322, 179, Bátor: Nagykanizsa, jún. 17. 470 Stillfried ápr. 14-i jelentése: Hermann—Molnár II. 62—63, az expedícióra Tóth Lajos főjegyző ápr. 14-i jelentését Csillagh Lajoshoz: uo. II. 61—62. Vö. Cser—Könczöl, 31, Nóvák, 179, Barbarits, 57. Mindannyian pár ezer főre teszik Stillfried seregét, noha az aligha lehetett 1000 főnél több. Nóvák és Barbarits szerint Stillfried ott tartózkodásakor éjszaka valaki letépte a városházáról a fekete-sárga zászlót, s a tettes nem került elő. Ennek Stillfried jelentéseiben nincs nyoma. 471 Hermann—Molnár 11.64—65. 472 Uo. 67—68. 473 Uo. 69—70. 474 Ápr. 25-i jelentése: Hermann—Molnár II. 72, PH 1849. jún. 23. No. 322, 179, Bátor: Nagykanizsa, jún. 17. 475 Czindery levele: Hermann—Molnár II. 72—73. A további eseményekre: Dahlen ápr. 30-i jelentése Jellacichoz, uo. II. 75—76. 476 Zastavnikovics—Dahlen, 1849. ápr. 29. Hermann— Molnár II. 74—75. Dahlen május 4-én közölte e híreket Jellaciccsal: uo. II. 80, Nóvák, 179, Barbarits, 5 7 szerint Stillfried ott tartózkodásakor éjszaka valaki letépte a városházáról a fekete-sárga zászlót, s a tettes nem került elő. Valójában erre Stillfried második elvonulása után került sor. Zastavnikovic személyi adatai: KA Qualifications-Listen. 477 Ápr. 30-i jelentése: Hermann—Molnár II. 76— 77. Az elfogott postáról: uo. II. 74. Griller Ignác postamester ápr. 30-i jelentése Csillagh Lajoshoz: ZML Sümeghy Ferenc főszolgabíró iratai. — Április 29- én, valószínűleg Zastavnikovic bevonulása előtt, a nagykanizsai postán is letartóztattak öt cs. kir. jelentést. Ajelentések kivonata: MOL H 108. Noszlopy Gáspár iratai. 3. doboz. 164. f. 478 KA Qualification-Listen. 479 Május 2-i átirata Dondorf őrnagyhoz: Hermann— Molnár II. 77—78. 480 Andrássy 1987, 70. 481 Uo. 58—73, Noszlopy, 176—191. 482 Dimatschek—Nugent, 1849. máj. 12. Hermann— Molnár II. 94—95. 483 Dahlen május 4-i jelentése Jellacichoz: uo. II. 81. 484 Nagykanizsai vállalkozók—Csillagh Lajos, 1849. május 8. uo. II. 90. A három báni század állománya 650 fő volt. Vö. uo. II. 93. 485 Dimatschek—Dahlen, 1849. máj. 5. Uo. II. 87. 486 Dimatschek—Nugent, 1849. máj. 12. Uo. II. 94. 487 Dimatschek—Dahlen és Nugent, 1849. máj. 14. Uo. II. 97. 488 Május 11-i létszámkimutatás: uo. II. 93. 489 Uo. II. 84. 519 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 4,0 Dimatschek—Dahlen, 1849. máj. 8. Uo. II. 88—89. 491 Sümeghy Ferenc—Csillagh Lajos, Söjtör, 1849. máj. 3. Uo. II. 80, Dimatschek-Dahlen és Nugent, 1849. máj. 14. Uo. II. 96. 492 Dimatschek—Dahlen, 1849. máj. 5. Uo. II. 86. Zala megyei alispáni hivatal, 1849. máj.10. Uo. II. 92. 493 Uo. II. 90—91. 494 Tóth Lajos máj. 24-i jelentése Noszlopy Gáspárhoz: uo. II. 124. 495 Dimatschek—Dahlen, 1849. máj. 6. Uo. II. 87—88. 496 Dimatschek—Dahlen, 1849. máj. 5. és 8. Dimatschek—Dahlen és Nugent, máj. 14. Uo. II. 86. 89, 97. 497 Dimatschek—Dahlen, 1849. máj. 6. Uo. II. 87. 498 A vonatkozó jelentések: uo. II. 97—98, 102— 103, 105, 111. A magyar források: Cser— Könczöl, 31, PH 1849. máj. 31. No. 302. Árky: Zalából (tévesen Récsére helyezi az eseményeket); Noszlopy Gáspár kormánybiztos máj. 18-i jelentése: uo. jún. 5. No. 308, 115, Szinesi, Somogy, máj. 26. Uo. No. 322, 179, Bátor, Nagykanizsa, jún. 17. — Dimatschek május 14-re, Albanich jelentése és Bátor tudósítása viszont 13-ra teszi a posta elfogását. 499 Május 18-i jelentése Nugent-hez és Castiglionehoz: Hermann—Molnár II. 104—105. 500 Skarich százados és Gyurich őrnagy május 17-i és 18-i jelentése: uo. II. 102—103. 501 Uo. II. 105—108. 502 Uo. II. 108—110. 503 KA Qualifications-Listen. 504 Knesevich május 20—21-i és 23-i jelentései: Hermann—Molnár 11. 112—113, 116—117, 121—122. Noszlopy Stillfriedet nevezi meg a kanizsai dandár parancsnokaként. 505 Uo. II. 113—114. 506 Máj. 23-i, 24-i, 26-i és 30-i jelentései: uo. II. 120—121, 128—131, 136—138. 507 Knesevich május 24-i és 31-i jelentései, valamint egy Dimatschek által beküldött hírszerzői jelentés: uo. II. 125—127, 138—140. 508 Uo. 135—136, vö. uo. II. 138. 509 Noszlopy máj. 27-i átirata Csertán Sándorhoz: uo. II. 133—134. 5,0 Barbarits, 57—58. 511 Tóth Lajos máj. 24-i jelentése Noszlopyhoz: Hermann-Molnár II. 123—125. 512 Gorizutti—Csáktornyai város-parancsnokság, Lendva, 1849. máj. 30. KA AFA Karton 1933. Südarmee unter Jellacic. 1849-6-46c, Daniss Rudolf jún. 2-i, valamint Gorizutti jún. 2—3-i jelentései: Hermann—Molnár II. 144—149. Vö. Nóvák, 183—184. 5,3 Hermann—Molnár II. 145—146, 150, Molnár A. 1999, 335—341, 350—351. 5,4 Csertán kérése: Molnár A. 1999, 338, 341, 350, Gaál és Hunkár: Hermann, 1999/a 49—50. 5''5 Hermann 1999/a 54, 59, 69—71. 5.6 Uo. 96, 109—110, 114, 123. 5.7 Daniss Rudolf jún. 2-i jelentése: Hermann— Molnár II. 144—146. 5.8 Uo. II. 142, 145. 5.9 Molnár A. 1999, 357. 520 Jún. 15-i, 17-i és júl. 3-i iratai: Andrássy 1973, 277—279. 521 Különböző hírszerzői jelentések: Hermann- Molnár II. 151—157, 159—161. 522 Molnár A. 1999, 332—334. 523 Cser—Könczöl, 31. A Dimatschek alezredes által május 30-án beküldött hírszerzői jelentés szombatra, azaz 26-ára teszi a történteket: Hermann— Molnár II. 138—139. 524 Molnár A. 1999, 340. Vö. uo. 349. 525 Cser—Könczöl, 31. — Gasparich nagykanizsai tartózkodásáról más forrás nem tájékoztat, azonban miután pályájának 1849. június—augusztusi időszaka nem ismert, nem zárható ki. Vö. Zakar P. 1998. 80. 526 Cser—Könczöl, 31. 527 Molnár A. 1999, 342, Hermann-Molnár II. 153—155, Barbarits, 58. 528 Cser—Könczöl, 31. 529 Közgy. ir. 1849:1149.; uo. Közgy. jkv. 1849. No. 191. 530 Nugent—Dahlen, h. és d. n., No. 548. KA AFA Karton 1892. 2. Rk. u. N. 1849-7-lla.; Dahlen — Jellacic, 1849. júl. 6. Hermann-Molnár II. 161— 162. 531 Dahlen—Jellacic, 1849. júl. 9—10. Hermann- Molnár II. 164—166. 532 A hírszerzői jelentések és Nugent júl. 11-i intézkedései: uo. II. 161—162, 164—165, 167—170. 533 Burits altábornagy szavai a július 13-án a II. tartalék hadtest parancsnokságához intézett jelentésből: uo. II. 176. 534 A Knesevich előnyomulásáról szóló jelentések: Uo. II. 171—174. A csapat létszámára: a II. tartalék hadtest létszámkimutatása: KA NI. N. Karton 11. 1849—7—43. — Letenyénél Cser—Könczöl, 31 szerint a „Mura-vonalt őrző népfölkelőket, csekély számú honvédet, kanizsai nemzetőröket, pandúrok, uradalmi vadászok és a nemzetőrök alkották" (ti. a letenyei csapatot). L. Noszlopyhoz írott júl. 14-i levelét: Hermann-Molnár II. 179, Nóvák, 200— 201, 209 ( bár az előbbi helyen összekeveredik a júl. 12. előtti letenyei és a júl. 16—18 közötti iharosberényi gyülekezés). Az alakulatok közül Csontos Sándor vadászcsapatára: uo. 189. 535 Hermann—Molnár II. 175—176, Szemere Bertalannak írott aznapi jelentése: Andrássy 1973, 284—285. 536 Hermann—Molnár II. 177—178. 520 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 537 Uo. II. 179—181. 538 Uo. II. 181—182, Andrássy 1973, 91—95. 539 Aznapi jelentése Nugent-hoz: Hermann— Molnár II. 182—183, Cser—Könczöl, 31. S4° Burits júl. 15-i jelentése Nugent-hoz: Hermann— Molnár II. 184—185. — Az illető tisztet állítólag egy Silojko (talán Szilajka) nevű és egy ismeretlen kiskanizsai személy ölte meg. Uo. II. 140. — Nóvák (182) szerint egy Rózsa nevű személy volt a gyilkos. 541 A rajtaütésre vonatkozó jelentések: Hermann— Molnár II. 185—186, 189—196,230—231. A nagykanizsai áldozatok számát Albanich aug. 6- án Nugent-hoz intézett kérvénye adja meg. Uo. II. 222, Cser—Könczöl, 31 (téves dátummal), Noszlopy, 210—211, Nóvák, 201, Barbarits, 58—59 (ő két halottról és több sebesültről tud); Andrássy 1973, 95. 542 A vonatkozó iratok: Hermann—Molnár II. 192, 194—197. A Nugent-hoz intézett kérvény: Albanich aug. 6-án Nugent-hoz intézett beadványa: uo. II. 221. 543 Knesevich aznapi jelentése Dahlenhez: uo. II. 199. 544 Uo. II. 200—201. 545 Nóvák, 202, Barbarits, 59. 346 Hermann—Molnár II. 198, Noszlopy, 211—212, Molnár A. 1999, 369—372, Andrássy 1973, 97—99. 547 Hermann—Molnár II. 199. 548 Nugent aznapi jelentései: uo. II. 203—207. 549 Nugent júl. 23-i utasítása: uo. II. 207—208. 550 Uo. II. 208—209. 551 Uo. II. 215—217. 552 Uo. II. 211—212. 553 Uo. II. 213—214. 554 Burits aznapi jelentése: uo. II. 217. 555 Uo. II. 218. 556 Uo. II. 219—220. 557 Barbarits, 60. 558 Ez utóbbi összeg (7474 forint 67 krajcár) elszámolása: Barbarits, 61. 559 Hermann—Molnár II. 221—224, Barbarits, 59—60. 560 Knesevich aug. 13-i jelentése: Hermann— Molnár II. 230—231. 561 Barbarits, 60. 562 Nugent-hoz intézett jelentései: Hermann— Molnár II. 224—225. 563 Jellacichoz intézett átirata: uo. II. 226—227. 564 Kulmer jelentése: uo. II. 227—229, Cser—Könczöl, 31, Barbarits, 60. 565 Hermann—Molnár II. 230. 1849. aug. 15-én már Iharosberényben volt. KA NI. N. Karton 11. 1849—8—162. 566 Hermann—Molnár II. 231—232. 567 Knesevich okt. 20-i jelentése: uo. II. 236. 568 Ez az 571. számú utasítás nem ismert, de dátum nélkül utal rá Barbarits, 60. Miután Knesevich 574. számú jelentése Keszthelyen, szeptember 5-én kelt, feltételezhetjük, hogy az 571. számú utasítást aznap vagy egy-két nappal korábban írta. Az is elképzelhető, hogy azonos azzal a szept. 5-i utasítással, amelyet a megyének küldött, s amelyet a jegyzőkönyvi kivonat alapján ismertet Nóvák, 210— 211. Az 574. számú jelentés: KA AFA Karton 1893. 2. Rk. u. N. 1849-9-4. 569 Nóvák, 216—217, Barbarits, 60. (Cser József emlékezései alapján mindketten több százezer forint megsemmisítéséről írnak); Hermann—Molnár II. 235—237. — A Kossuth-bankók beszolgáltatásával kapcsolatban a megyei hatóság és az egyes hivatalnokok még október közepén is élénk levelezést folytattak Knesevichcsel: Nóvák, 212—217. 570 Nóvák, 216. 571 Hermann—Molnár II. 237—238. A városi jegyzőkönyv alapján ismerteti a választ Barbarits, 61. Glavasch neve csak ebben fordul elő; a tisztázat azonban hivatkozik a térparancsnoki tisztet 1849 januárja óta ellátó Knesevich ezredes tanúbizonyságára, s Knesevich soha nem volt térparancsnok, bizonyára az átírásnál maradt ki Glavasch neve. 572 Hermann—Molnár II. 239. 573 Uo. II. 242—243. 521 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben Róbert Hermann Nagykanizsa 1848—1849 Während der sechzehn Monate zwischen der Märzrevolution 1848 und der Retorsion im Oktober 1849 war Nagykanizsa möglicherweise der wichtigste Schauplatz der Ereignisse der Revolution und des Freiheitskampfes von 1848—49 in West-Transdanubien. Und die Ereignisse von Nagykanizsa spiegeln auch gleichzeitig die Geschichte des Landes in den Jahren 1848—49 wieder. Im Komitat Zala war es zunächst Nagykanizsa, wo man die Auswirkungen der Revolution vom 15. März 1848 zuerst spüren konnte: die von der Völksversammlung in Anwesenheit von 600 Personen angenommenen Forderungen der 12 Punkte waren zum Teil identisch mit den 12 Punkten der Budapester, gleichzeitig spiegeln aber auch die Unterschiede und Veränderungen die eigenen lokalen Interessen wieder; die Forderungen von Kanizsa z. B. enthielten auch die Forderung nach Gleichheit vor dem Gesetz der Angehörigen bisher nicht aufgenommener Konfessionen (so z. B. die Juden). Die ersten Monate der neuen Ordnung vergingen in Nagykanizsa, im Gegensatz zu anderen Städten Transdanubiens, ohne größere Aufregung, es kam weder zu Bauernbewegungen noch zu antisemitischen Regungen. Nach der Ernennung der Batthyány- Regierung kam es auch im Komitat Zala zu einer teilweisen Umorganisierung des Verwaltungswesens. Die Stadt ließ sich auf der Komitatsversammlung vom 8. Mai, auf der auch die Aprilgesetze verkündet wurden, durch zahlreiche Abgeordnete vertreten. Das wichtigste Ereignis im Sommer 1848 war die Wahl der Parlamentsabgeordneten, in deren Verlauf es am 15. Juni 1848 zwischen den Anhängern von zwei der drei Kandidaten, nämlich János Babochay und Gergely Böja, zu einer blutigen Schlägerei kam. (Die Anhänger des dritten Kandidaten waren nicht an den Zusammenstößen beteiligt, die an die schlimmsten Momente der früheren Beamtenneuund der Abgeordnetenwahl erinnerten.) Die Untersuchung dieser Ereignisse zog sich bis zum 4. September 1848 hin. Ironie des Schicksals ist, dass bei der wiederholten Abgeordnetenwahl am 27. Juni 1848 genau der Gergely Böja zum Vertreter des Kanizsaer Gebietes gewählt wurde, dessen Anhänger die Schlägerei am 15. Juni ausgelöst hatten. Böja schreckte selbst vor Urkundenfälschung nicht zurück, nur um das Abgeordnetenmandat zu erhalten. Im Frühjahr 1848 wurde auch in Nagykanizsa mit der Aufstellung und Organisation der Nationalgarde begonnen. Seit Anfang Juni war die Stadt wichtigstes Zentrum der wegen der drohenden Gefahr durch die Kroaten aufgestellten Verteidigungslinie entlang der Drau, und blieb dies auch bis Mitte September, bis zum Beginn des Angriffs durch die Kroaten. Nagykanizsa war eines der Zentren der finanziellen und ärztlichen Versorgung der Armee, in der Stadt und ihrer Umgebung wurden von Zeit zu Zeit immer wieder zahlreiche Soldaten und Nationalgardisten einquartiert. Hier befand sich das Hauptquartier des mit der Organisation der Verteidigungslinie beauftragte, für Südtransdanubien verantwortlichen königlichen Kommissars László Csány (der wichtigsten Figur in Zala 1848/49) und die beiden wechselnden Kommandanten der Verteidigungslinie, die Generalmajoren Ádám Teleki und Franz Ottinger hielten sich ebenfalls häufig hier auf. Die ungarischen Truppen verließen die Stadt am 12. und 13. September und die kroatische Armee unter Jellasic zog am 15. September in den Ort ein. Die Besatzungstruppen verursachten große Schäden und Zerstörung in der Stadt und in ihrer Umgebung. Daher kam es während der kroatischen Besatzung auch häufig zu kleineren oder größeren Protestbewegungen. Die Truppen von Jellasic verließen die Stadt am 19. September, und da danach die Transporte der durchziehenden kroatischen Truppen immer häufiger angegriffen wurden, kamen am 23. September neue Grenztruppen nach Nagykanizsa. Ihr Kommandant, Hauptmann Glavasch stoppte sofort alle weitern Transporte. Der Zalaer und Nagykanizsaer Landsturm und die Nationalgardisten fingen einer nach dem anderen die kroatischen Nachschubtransporte ab und Anfang Oktober war Nagykanizsa die Stadt unter den von Kroaten besetzten Städten, in der die größte Truppe stationiert war. Hier kam es am 3. Oktober 1848 zur größten Kriegsoperation, die von nicht regulären Truppen durchgeführt wurde und zur Befreiung Nagykanizsas und der Gebiete diesseits der Mur führte. Die von József Vidos angeführten Eisenburger, Ödenburger und Zalaer Nationalgardisten versuchte die kroatischen Truppen, die die Stadt besetzt hielten, und die von einem der eifrigsten Gefolgsleute von Jellasic, Oberstleutnant Albert Nugent, (dem Sohn des Feldzeugmeisters Laval Nugent, dem Befehlshaber der kaiserlich-königlichen Truppen der Steiermark) befehligt wurden. Vor dem Angriff durch Vidos Truppen brach in der Stadt ein Volksaufstand aus, und nachdem sich auch Vidos in die Kämpfe eingemischt hatte, waren die Kroaten gezwungen, die Stadt zu räumen. Ein Teil der kroatischen Trup522 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben pen in Nagy- und Kiskanizsa wurde von den sich zurückziehenden Truppen getrennt und am 4. Oktober im Ring der Kiskanizsaer Bevölkerung vernichtet. Der Volksaufstand der Bewohner von Kiskanizsa war neben dem Aufstand der Bewohner von Székesfehérvár (Stuhlweißenburg) am 2. Oktober die erfolgreichste Aktion dieser Art während des Freiheitskampfes. Der Aufstand hatte auch auf der anderen Seite bleibende Erinnerungen hinterlassen: die kroatischen und die kaiserlich-königlichen Truppen konnten es kaum erwarten, diese Niederlage zurückzuzahlen. Von Mitte Oktober an war die Stadt erneut eines der wichtigen Zentren der ungarischen Verteidigungslinie entlang der Drau und später auch entlang der Mur, hier arbeitete das größte Feldlazarett. Die Nationalgardisten der Stadt nahmen auch selbst an der Bewachung des Murufers teil. Die Rekrutierungen im Herbst und Winter verliefen relativ erfolgreich und die Freiwilligen und Rekruten der Stadt kamen in das 47. und 56. Honvédbataillon. Zu Weihnachten zog die von Major István Szekulits befehligte III Division des Armeekorps von Generalmajor Mór Perczel, die aus weitgehend unbewaffneten Bataillonen bestand, in der Stadt ein und zog dann über Kiskomáromon in Richtung Keszthely weiter. Die von Major József Palochay geführten Somogyer Nationalgardisten, die ebenfalls zum Armeekorps von Perczel gehörten, verließen die Stadt am 1. Januar 1849. Am 10. Januar zogen die Einheiten des von Feldzeugmeister Laval Nugent geführte I. kaiserlich-königlichen Reservekorps in die Stadt ein. Nugent erhielt hier die Befehle des Oberbefehlshabers Feldmarschall Windisch-Grätz: er sollte sich mit seinen Truppen nach Körmend zurückziehen und dort die Truppenreserve bilden. Nugent allerdings erhielt die Nachricht, dass sich bei Pécs (Fünfkirchen) ein Heer von 12.000 Ungarn zusammen gezogen habe und beschloss daher, sich nicht an den Befehl des Heerführers zu halten, sondern nach Pécs aufzubrechen. Sein Armeekorps verließ Nagykanizsa am 25.—26. Januar und lies nur eine kleine Garnison zurück Mit dem Abzug von Nugent kam es auf dem Komitatsgebiet bis zum April 1849 zu keinen Kriegsmanövern mehr. Am 5. Februar kam der zum königlichen Kommissar ernannte Baron Ferenc Fiáth nach Nagykanizsa und teile den Beamten der Umgebung am nächsten Tag mit, Franz Joseph I. habe nicht die Absicht, die im April 1848 abgeschafften Leibeigenschaft wieder einzuführen. Auch die immer geringer werdende Zahl der Besatzungstruppen führte dazu, dass die k.u.k-Behörden die Untersuchung der Ereignisse vom September und Oktober 1848 — so auch die Überfälle auf die kroatischen Nachschubtransporte bzw. der Kanizsaer Aufstand — nicht forcierte. Am 10. April erschoss ein k.u.k Garnisonssoldat in Nagykanizsa angeblich versehentlich einen Jungen, der Kossuth hochleben lies (oder das Kossuth- Lied sang), worauf hin die Kanizsaer jedes einzelne Mitglied der Garnison angriffen. Die aus zwei Hundertschaften kroatischer Soldaten bestehende kroatische Garnison war gezwungen, aus der Stadt abzuziehen und bezog beim katholischen Friedhof Stellung. Von den Ereignissen informiert kamen am 12. April die Truppen von Generalmajor Stillfried nach Nagykanizsa. Der General drohte der Stadt, sie zu beschießen und forderte vom Magistrat eine Kontribution, nahm aber später wieder Abstand von dieser Forderung und zog sich am 14. April nach Muraköz (Murinsel) zurück. Am 20. April besetzen Stillfrieds Truppen die Stadt erneut. Nach kurzer Zeit war die Situation der Besatzer bedrohlich geworden, vor allem auf Grund der erfolgreichen Aktionen des Somogyer Regierungskommissar Gáspár Noszlopy. Daraufhin räumte Stillfried am 25. April erneut die Stadt. Am 19. April zogen die Soldaten von Major Zastavnikovic in die Stadt ein und am 1. oder 2. Mai übernahm Oberstleutnant Dimatschek den Befehl. Ende April/Anfang Mai meldeten Major Zastavnikovic und Oberstleutnant Dimatschek immer wieder die Gefahr, die die Besatzungstruppen bedrohte. Am 17. Mai griffen die Somogyer Nationalgardisten und Honvéds eine in Iharosberény gesondert stationierte Hundertschaft an, und bei den Kämpfen fiel auch der Befehlshaber der Hundertschaft. Am 20. Mai alarmierten einige Husaren von Noszlopy die Garnison erneut und Oberst Knesevich, der gerade erst den Befehl übernommen hatte, zog sich endgültig zurück — und im Komitat Zala wurde —mit Ausnahme des Kreises Muraköz — die ungarische Oberhoheit wieder hergestellt. Der erneut zum königlichen Kommissar des Komitats ernannte Sándor Csertán hielt in Keszthely und Nagykanizsa Volks-, in Zalaegerszeg dagegen eine Komitatsversammlung ab, proklamierte die Unabhängigkeitserklärung und ordnete die Rekrutierung an. Die Handlungsfähigkeit der k.u.k Truppen wurde sicher auch dadurch behindert, dass sie übertriebene Berichte über die Bewegungen der ungarischen Truppen in der Gegend um Nagykanizsa bekamen. Von Ende Mai bis Anfang Juli trafen immer wieder Nachrichten ein, nach denen sich in Kürze mehre Tausend ungarischer Soldaten in Nagykanizsa sammeln würden. Am 8. Juli drangen die Truppen des von Feldzeugmeister Nugent geführten II. k.u.k Reservekorps erneut in das Komitat ein und besetzte am 14. Juli Nagykanizsa. Am 16. Juli fiel die Kavallerie von Gáspár Noszlopy in Nagykanizsa ein und vertrieb mit Hilfe der Bevölkerung die kroatischen Be523 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben satzungstruppen, aber auch die Husaren verließen bald die Stadt und die Besatzer kehrten zurück. Der Regierungskommissar beendete die Volkserhebung im Komitat und verließ das Komitat am 23. Juli. Bis Ende Juli hatten die k.uk. Truppen fast das gesamte Gebiet des Komitats Zala besetzt, später sank jedoch auf Grund eines Vorstoßes in Richtung Somogy die Zahl der Besatzer in Nagykanizsa wieder erheblich, obwohl die k.u.k. Truppen die Situation bis Mitte August als durchaus nicht sicher empfanden. Für die Stadt war die inzwischen dritte Besetzung wesentlich schwieriger als die bisherigen, legte doch Oberst Knesevich der Stadt eine Kontribution in Höhe von 20.000 Forint auf. Am 13. August — dem Tag der Kapitulation — brach auf dem Markt von Nagykanizsa eine Panik aus, weil die Nachricht die Runde machte, die ungarischen Truppen würden sich der Stadt nähern. Die vollständige Pazifisierung des Komitats war erst Anfang September beendet. Nagykanizsa hat mit der Versorgung der Truppen, die 1848-49 durch die Stadt marschierten, große Opfer auf sich genommen. Auch der Ausfall des Handels mit Kroatien, der durch den Krieg blockiert wurde, brachte große Verluste mit sich. Gleichzeitig wird aber auch die materielle Kraft und Vitalität der Stadt durch die Tatsache belegt, dass sie nicht nur in der Lage war, diese direkten und indirekten Belastungen zu verkraften, sondern auch noch die Kontribution von 20.000 Forint und die schadensersatzlose Vernichtung der Kossuth-Banken. Die Zähigkeit der Stadtväter wird auch dadurch bewiesen, dass sie in den 60-er Jahren zumindest soviel erreichen konnten, dass sie das Versprechen erhielten, die beim Durchzug von Jellasic entstandenen Schäden und die von Knesevich auferlegte Kontribution von den zu zahlenden Steuern abziehen zu können. Weder in Nagy- noch in Kiskanizsa kam es nach dem Ende des Freiheitskrieges zu ernsthaften Repressalien. Die Opfer, die aus Nagy- bzw. Kiskanizsa stammten, mussten mögliche Repressalien nicht wegen ihrer Rolle bei den lokalen, sondern wegen ihrer Rolle bei landesweiten Ereignissen ertragen. Dabei spielte vermutlich auch eine Rolle, dass die Leitung der Stadt im Großen und Ganzen unverändert blieb, die Beamtenschaft des Komitats wurde auch durch das neoabsolutistische System nicht wesentlich dezimiert, und durch diese personelle Kontinuität ergaben sich gewisse Möglichkeiten zur Durchsetzung einer internen Solidarität in der Gemeinschaft im engeren wie im weiteren Sinne 524 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben Róbert Hermann Nagykanizsa in 1848-1849 Nagykanizsa was probably the most important site for events in southern and western Transdanubia in the 1848-49 uprising and rebellion during the sixteen months from its outbreak in March, 1848, until its final quelling in October, 1849, and the events in Nagykanizsa are a clear reflection of the events of the nation in 1848-49 In Zala County it was Nagykanizsa where the impact of the revolution of March 15, 1848, was first felt: the twelve-point demands of the 600- member popular assembly of March 20 were in part identical to the demands of Budapest, at the same time that the changes and deviations reflected specific differences in the local interests; for example, the Nagykanizsa demands included legal equality for the followers of non-Catholic religions (such as the Jews). In Nagykanizsa the first few months of the new government, unlike elsewhere in Transdanubia, were relatively quiet, with no peasant uprisings or anti-Jewish demonstrations. Following the appointment of the Batthyány government, the administration of Zala County also underwent partial reorganization. The town sent a large number of representatives to the county general assembly of May 8, where the announcement of the April Statutes took place. The most important event in the summer of 1848 was the election of parliamentary representatives, in the course of which a violent fight broke out on June 15 between the followers of two of the three candidates, János Babochay and Gergely Bója. (The followers of the third candidate, Ignác Chernel, did not take part in this clash, which recalled the worst moments of earlier county official purges and parliamentary elections.) The subsequent investigation dragged out until September 4, 1848. Ironically, at the repeated election of June 27 the person chosen to represent the Nagykanizsa district was Gergely Bója, whose followers had started the fight on June 15. Bója was not above forging documents in order to obtain the parliamentary position. Nagykanizsa also began levying and organizing the National Guard in the spring of 1848. In early July the town became one of the most important centers of the defense line along the Drava River in response to the Croatian threat, which it remained until mid-September when the Croatian assault was launched. Nagykanizsa was one of the centers for financial and medical supply of the military, with numerous soldiers and national guards being quartered on occasion in the town and its environs. The town was the main headquarters for László Csány, former Royal Commissar for South Transdanubia and one of the most important figures in the Zala theater of the rebellion; the commanders of the defense line, Franz Ottinger and General Major Ádám Teleki also frequently stayed in the town. Hungarian forces retreated from the town on September 12-13, and Croatian troops under Jellasic marched in on the 15th. The occupying army did tremendous damage in both the city and the environments. Consequently, there were a number of larger or smaller uprisings against the Croatian occupation. Jellasic''s troops left the town on September 19, after which an increasing number of attacks were made on Croatian supply lines through the town, and new National Guard units arrived in Nagykanizsa on September 23. However, their commander, Lieutenant Glavasch, halted further deliveries. Peasant rebels and national guardsmen in Zala and Somogy Counties took turns seizing Croatian replacement deliveries, and in early October the largest garrison of the towns occupied by the Croatians was stationed in Nagykanizsa. It was here that the largest military operation by irregulars in southern Transdanubia took place on October 3, 1848, leading to the liberation of Nagykanizsa and the areas on the Hungarian side of the Mura. National guards from Vas, Sopron and Zala led by József Vidos attempted to surround the Croatian forces occupying the town, which were led by one of Jellasic''s most zealous followers, Lieutenant Albert Nugent (the son of Marshal Laval Nugent, commander of the imperial troops of Steiermark). A popular uprising broke out in Nagykanizsa before Vidos launched his assault, and when Vidos also joined the fray the Croatians were forced to evacuate the town. Part of the Croatian garrison of Nagykanizsa and Kiskanizsa was cut off from the retreating forces, and on October 4 they were surrounded and destroyed by the inhabitants of Kiskanizsa. The Nagykanizsa uprising and a similar uprising on October 2 in Székesfehérvár were the most successful actions of this nature in the course of the war. The uprising also left a lasting memory on the other side: Croatian and imperial forces itched for an opportunity for pay-backs. Beginning in mid-October the town was again an important center for the Hungarian line of defense along the Drava and Mura Rivers, and was also the site of the largest field hospital. The town''s national guardsmen also distinguished themselves in the defense of the Mura line. Autumn and winter train525 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben ing of new recruits was reasonably successful, and the town''s volunteers and recruits were sent to the 47th and 56th Battalions. At Christmas a division under Major István Szekulits, consisting largely of unarmed battalions and part of the corps commanded by General Mór Perczel, entered the town, whence it marched through Kiskomárom toward Keszthely. On January 1, 1849, Somogy national guardsmen under Major József Palochay, also part of Perczel''s army, left the town. On January 10 the 1st Imperial Reserve under Marshal Laval Nugent entered the town. Here Nugent received orders from Field Marshal Windisch-Grátz to retreat to Körmend to back up the main army. Nugent, however, received news that a Hungarian force of 12,000 had gathered at Pécs, and therefore decided to ignore his orders and march on Pécs. His corps left Nagykanizsa on January 25-26, leaving only a small garrison behind. Nugent''s departure was the last military action in the county until April, 1849. On February 5 the newly appointed Royal Commissar, Baron Ference Fiáth arrived in Nagykanizsa, and on the following day announced to local officials that Franz Joseph I had no intention of reinstating the fiefal services abolished in April, 1848. The steadily dropping size of the garrison may have been part of the reason that imperial authorities did not press for an investigation of the events of September and October, 1848 (the assault on Croatian supply deliveries and the Kanizsa uprising). On April 10 an imperial soldier in Nagykanizsa shot and killed, allegedly accidentally, a youth who was shouting praise of Kossuth (or singing a Kossuth song), sparking an assault on members of the garrison by the people of Kanizsa. The two platoons comprising the Croatian garrison were forced to evacuate the town and make a stand at the Catholic cemetery. Informed of these events, troops under General Stillfried arrived in Nagykanizsa on April 12. The general threatened to order fire on the town and demanded payment of reparations from the magistrate; later, however, he withdrew his demands and on April 14 retreated to Muraköz. On April 20 Stillfried''s forces again occupied the town. The situation for the occupying forces soon became worrisome, mainly as a result of successful actions by Somogy County Commissar Gáspár Noszlopy. Consequently Stillfried evacuated the town again on April 25. On April 19 troops under Major Zastavnikovic marched in, and on May 1 or 2 command was taken over by Lieutenant Dimatschek. In late April and early May Zastavnikovic and Dimatschek constantly warned of the threat to the garrison. On May 17 national guardsmen and soldiers from Zala and Somogy attacked an isolated platoon of the garrison in Iharosberény, and the platoon commander was among those killed in the fight. On May 20 a few of Noszlopy''s hussars gave the garrison another scare. On May 20-21 the occupying garrison, now commanded by Sublieutenant Knesevich, retreated to Muraköz, and Zala County - except for the district of Muraköz - was again under Hungarian control. Sándor Csertán was reappointed county commissar, while town and council assemblies were held in Nagykanizsa and Zalaegerszeg, respectively, issuing a Declaration of Independence and ordering the resumption of recruiting. Actions by the imperial troops were undoubtedly hampered by the fact that they received exaggerated reports of Hungarian movements in the Nagykanizsa area. From late May to early July there was a series of rumors that a force of several thousand Hungarian soldiers would arrive at Nagykanizsa. On July 8 the 2nd Imperial Reserve under Marshal Nugent invaded the county yet again, occupying Nagykanizsa on July 14. On July 16 Noszlopy''s cavalry broke into Nagykanizsa and, with the aid of the local population, drove out the Croatian army; however, the hussars soon abandoned the town, and the occupiers returned once more. Commissar Csertán ordered a halt to the popular uprising, and on July 23 left the county himself. By the end of July imperial forces occupied nearly all of Zala County, and after the front again advanced toward Somogy County the Nagykanizsa garrison was once more minimized, although the imperial troops could not feel really secure until mid- August. For the town this third occupation was considerably more difficult than the earlier ones, inasmuch as Sublieutenant Knesevich imposed reparations of 20,000 forints on the community. On August 13, the day of the Surrender at Világos, a panic broke out at the Nagykanizsa market because of rumors that Hungarian forces were approaching the town. Full pacification of the county was not completed until early September. Feeding the armies that marched through Nagykanizsa in 1848-49 involved great sacrifices for the town. The war also caused a loss of profits with the impairment of trade with the areas of Croatia. At the same time, the financial strength and vitality of the town is demonstrated by the fact that it not only was able to withstand these direct and indirect burdens, but also to pay 20,000 forints reparations and destroy the Kossuth banknotes without compensation. The perseverance of the town''s leadership is proven by the fact that by the 1860''s they managed to obtain a promise that the losses incurred by Jellasic''s occupation and the reparations paid to Knesevich would be calculated into the taxes they were assessed. 526 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben In Nagykanizsa and Kiskanizsa there were no major reprisals after the rebellion. People from Nagykanizsa and Kiskanizsa who were victims of acts of vengeance suffered because their roles elsewhere in the country, not locally. This probably was due at least in part to the fact that the town''s leadership remained mostly unchanged, nor was the county bureaucracy decimated under the neoabsolutist government, and thus personal continuity provided certain opportunities for solidarity in the community and its environs. A NAGYKANIZSÁHOZ CSATOLT KÖZSÉGEK TÖRTÉNETE Gőcze Rezső PALIN ÉS KORPAVÁR TÖRTÉNETE (1690—1849) BEVEZETÉS A ma emberének tudatosult történelmi tapasztalata az a hatás, amelyet egy ország vagy vidék fejlődésére a külső, különösen a szomszédos erők gyakorolnak. Olyan időszakban pedig, mint hazánk történelmében a 17. és a 18. század, mikor az ország nagy része szinte kiürült gazdasági és szellemi értelemben egyaránt, s várta, szinte magába szívta a külső késztetést, s részben fogékonyabbá, részben közömbössé vált az új iránt, nem térhetett ki az idegen befolyás, nyomás elől. A bonyolult és távolinak tetsző kölcsönhatások könnyebb felismerése miatt először a nagyobb térségben bekövetkezett társadalmi és gazdasági változások irányát és tartalmát vizsgáljuk. Európa a 18. században a fejlődés, a fokozatos gyarapodás színtere; hatékonyabb gazdaság, új eszmék, fejlettebb politikai és kulturális intézmények térhódítása jellemzik. A győztes angol polgári forradalmat találmányokban és tevékenységben gazdag évtizedek követték. Anglia modern, belterjesen gazdálkodó ipari állammá alakult. A középkori földművelés pazarló rendszere átadta helyét a földjeiket tudatosan javító, a termelést növelő birtokosoknak, akik már vetésforgó és talajjavítás alkalmazásával gazdálkodtak. Az új eszmék elsődlegesen Franciaországban váltak népszerűvé, ahol a gazdasági élet korszerűsítését ugyancsak kibontakoztatta a polgári forradalom. Biztosította a föld polgári tulajdonát, szabad birtoklását. Mindkét országban megszűntek a feudális gazdálkodási rendszer tehertételei: a robot és a nyomáskényszer, a paraszt nem jobbágy többé. Az elmondottak folyományaként mindkét országban megkétszereződött a lakosság létszáma. A tartományaként hazánkat is magába foglaló Habsburg-birodalom a 17. század „nagy torzsalkodásából" (spanyol örökösödési háború) gyarapodva került ki,1 s a diadalmas visszafoglaló háború Európa szívében a nemzetközi politika fő tényezőjévé tette, Magyarországot pedig felszabadította az évszázados török uralom alól (karlócai béke, 1699). A felvilágosult abszolutista uralkodók arra törekedtek, hogy a nyugati országokkal szembeni lemaradásukat új módszerek bevezetésével csökkentsék, hogy felzárkózzanak a belső gazdasági erők összehangolt kiaknázásával. Bécs elsődlegesen az ipartelepítést támogatta egyes tartományaiban. Magyarország ebből és az ezzel szorosan összefüggő kereskedelmi hálózat kiépítéséből nem részesült, csak a mezőgazdasággal szorosan kapcsolódó manufaktúrák működését engedélyezték. A felszabadító háborúk sikerei számunkra ugyan a romlást és a pusztulást jelentő időszak végét jelentették, mégsem hozták el a várva várt békés építőmunka korszakát, mert a győztes Habsburg-monarchia a magyarokat megbízhatatlan ellenfélként, országunkat pedig meghódított területként kezelte, s meghagyta a magyarság nyakán a hivatalosan katonai elszállásolásnak nevezett katonai elnyomást, amely az embertelenségek tömegét okozta a lakosság körében. A magyarellenes politika leplezetlenül mutatkozott meg a hódoltság alól felszabadult területek kezelésében és a birodalom gazdaságpolitikájában. A visszafoglalt javakkal kapcsolatosan kimondatott, hogy a felszabadult terület a régi birtokosnak nem adandó vissza. A bécsi udvari kamara2 is besorolt a birtokszerző császári tábornokok és a magyar főurak közé, s jelentős javak felett rendelkezett. Az osztrák abszolutizmus hazánknak kezdettől fogva alárendelt, elnyomott helyzetet jelölt ki. A merkantilizmus3 szakembereitől az élelmiszerszállító, ipari nyersanyagot nyújtó szerepet kapta; Magyarország agrárgazdaságával ellátta az osztrák lakosságot, nyersanyagával pedig az osztrák ipart. Hazánkban a fentiek mellett a természeti körülmények is nehezítették a gazdasági előrehaladást. A bégek és pasák 150 éves uralma után „...elpusztult, tönkretett vidék az ország, amelyet az utas nem egyszer temetőnek nevez".4 Kanizsához közeledve csak erdőség, ingoványos rétek és mocsaras lápok láthatók. Műveletlen vadonná változott a föld, a szalmatetős viskó és a saru nélküli parasztember volt vidékünk jellemzője. A Kanizsa környéki falvak is elnéptelenedtek, a vár visszavívásakor (1690) pedig már egé532 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 532 szen lakatlanná váltak. Kanizsa „...bár errefelé városnak számít, nem több egy mintegy száz szétszórt zsúpfedeles házból álló falu". Eddig még alig láttak koldust — írja Simon Clement angol diplomata az 1715. évi utazásairól, de Kanizsán „egy jókora csapattal találkoztunk, bejöttek a vásárra, hogy valami hasznot ők is húzzanak belőle".5 A Zala és Mura folyó közti terület végeláthatatlan vízi világgá változott, amilyent a mai kor emberének elképzelni is nehéz. I. UJ BIRTOKOSOK DEL-ZALABAN A bécsi hadi- és udvari kormányzat abból a feltevésből kiindulva, hogy a szerzett terület a fegyver jogán a császáré, nem pedig a magyaroké, szabadon rendelkezett a neoacquisita-javak" értékesítésével és felhasználásával. Császári generálisok és egyes magyar főurak hatalmas területekkel gyarapították birtokaikat, ehhez kölcsönt vehettek fel, vagy a lefizetendő összeg egy részét beszámíthatták saját szolgálataik jutalmául. Dél- Zala világi nagybirtokos rétege a 18. század derekán teljesen kicserélődött. A Kanizsát visszafoglaló Batthyány Ádám7 halála (1703) után a bécsi udvari kamara kirendeltségének fennhatósága alatt lévő várat „az udvarnak tett szolgálatai fejében, potom pénzért" Gracich Jakab báró kapta. Batthyány szolgálatában állt vicekapitányként Gyöngyösi Nagy Ferenc is, aki 1702. j a n u á r 13-án részesült királyi adományban, így tekintélyes birtokkal rendelkezett főleg Zala és Somogy megyékben. „A birtokairól készült jegyzék száznál több olyan falu és puszta nevét tartalmazza, ahol birtokrészei, porciói voltak; adománybirtokok és vásároltak is."8 A császári seregek tisztjei ugyanis nemcsak harccal töltötték idejüket, hanem török rabokkal kereskedtek, és birtokok vételével és eladásával is növelték vagyonukat. Megtörtént, hogy a kétes jogon hozzájuk került földeket elzálogosították, s az így nyert készpénzzel saját tulajdont szereztek. A 18. század a nagy földszerzések korszaka is volt. Gyöngyösi Nagy Ferenc (felesége Szapáry Magdolna) fia, Nagy Zsigmond még 1716 előtt utód nélkül halt meg, s a hatalmas vagyont hat nőtestvére örökölte, akik a birtokrészeket részben eladták, részben házasságuk révén tovább örökítették. Báró Gracich 1717-ben Szapáry II. István grófnak" adta át Kanizsát,10 aki utódok nélkül halt meg 1743-ban, s ekkor kapta adományul Mária Teréziától gróf Batthyány Lajos (1696— 1765) nádorispán11 — a Kanizsát felszabadító Batthyány Ádám érdemeinek elismeréséül — hitbizományi alapítási joggal1- a várost és a hozzátartozó uradalmat: „Domínium Kanisa cum Homok-Kontár in Comitatu Szaladiensis ac omnius pertinentiis". Az alapító levélben leírja, hogy a birtok teljesen lepusztulva került kezére. Az itt lévő falvak a gyakori fosztogatások miatt elnéptelenedtek, „a vár teljesen lerombolt, még lakni is alig lehetett benne 2—3 szobát".13 1721-ben gróf Althan Mihály János14 osztrák főúr, udvari titkos és cseh udvari kancelláriai tanácsos 100 000 forintot kap, amiből 70 000 forint magyar neoacquisita-javakból törlesztendő. Ekkor kapta adományul a Zrínyiek egykori muraközi uradalmát,15 s vele Zala megye örökös főispánságát. Althan Mihály 1722-ben meghalt, özvegye — spanyol származású grófnő, III. Károly császár és magyar király (1711—1740) kegyeltje — vezette a hatalmas birtokot."1 Visszatérve Kanizsa 1690. évi körülzárásához, az ostromot vezetők között volt Inkey János ezreács," a légrádi várkapitány fia, aki apjától örökül kapta „Rigyácz, Petri és Légrád''8 Jószágokat". Ezekre még a 17. század végén nádori adományt nyert, de mint 1747. Szent Mihály hó (szeptember) 16-án kelt végrendeletében írja: „Rákótzy Ferencz háborújának mostohasága miatt Fölséges Királyom hívsága mellett mindenem elveszvén, magam is rabságra estem, melyből nehéz sartzal kiváltatnom kelletett."1" Inkey János közel 30 évig katonáskodott; adjutánsa, segédtisztje volt Pálffy János lovastábornoknak, aki a Rákóczi serege elleni harcok jutalmául 1709-ben tábornagy, majd 1710 szeptemberében a magyarországi császári csapatok vezénylő főparancsnoka.20 Inkey János 1715-ben légrádi kapitány, 1716-ban megvette Gyöngyösi Nagy Ferenc báró és Széchényi Erzsébet grófnő leányaitól „(Iharos)Berény, Sormás, Újudvar, Iharos és Miháld, Borsfalva, Szepetnek, Szent-Pál városokat"21 és még 44 „Zala és Somogy megyei faluk és pusztákbeli birtokokat, és ezek közt az előnevet adó Pallin helységet is, s azokra III. Károly királytól adományt nyert 1721. október 3- án, éspedig még lnkei Lóránth néven, csak utána vette föl a pallini Inkey nevet."22 Emlékirataiban Károlyi Sándor elbeszéli, hogy 1704 januárjában a Pápáról Horvátországba iráGőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 533 nyitott Szarka Zsigmond ezredes kapitány bevette Kanizsa és Csáktornya várát, s az egész Muraközt meghódította Rákóczinak. Később, hogy megelőzze a rácok és a horvátok egyesülését a császári hadakkal, 1000 emberét küldte „Szarka Zsigmond és Inkei János harcedzett századosok segítésére". Március 10-e körül azonban visszavonulásra adott parancsot, amit Szarka Zsigmond nem hajtott végre, és Pálffy János, valamint Rabatta gróf rácokkal és horvátokkal öszszevont seregével megtámadta „a szét szórt" védőket, a szerdahelyi hidat elfoglalta, így a menekülés útját is elzárta. Csak a „vízbe ugorva, úszással menthették életüket". „Inkei János feláldozván magát, hazájáért hősi halállal hunyt el".23 Inkei János halálának körülményeit egy későbbi forrás is leírja: „1704. március 10. Pálffy János, Nádasdy Ferencz és Rabatta Rákóczi Ferenc vezéreit Bakács Lukács és Szarka Zsigmond ezredeseket a Murába kergették, Inkei Jánost pedig csapatával megölték".24 Nem tudjuk pontosan, hogy ki volt a Murába veszett Inkei János. Nagy Iván szerint Inkey Ferenc légrádi kapitány fia vagy testvére, s ez utóbbi a valószínűbb. Az Inkey család iratanyagában a továbbiakban sem szerepel a kuruc százados kapitány. Egy későbbi utód, Inkey Ádám összegyűjtötte a magas életkort elért elődeinek adatait, s a palini Inkey Jánost mint Zala és Somogy megyei alispánt és nemzetgyűlési képviselőt II. Jánosként jelöli, nyilván az említett kuruc vitézt tartván I. Jánosnak. Ez azt is jelenti, hogy a kuruc— labanc harcok emléke élt a későbbi nemzedékek tudatában.25 Palin (a középkorban Pamlén, Palyin, Pallin) már a honfoglalás előtt lakott hely, az újkőkori lelőhelyek jegyzékében is szerepel. Az írott források 1193-ban említik először, első név szerint ismert birtokosa Szentbalázsi János özvegye, aki 1323-ban a palini határ északi felét eladja az Osl nembeli Lőrincnek, Kanizsa várnagyának.26 A század második felében, a győzelmes nápolyi hadjárat (1350) után I. Lajos Kanizsai Jánost megerősítette vitézségéért Kanizsa és a hozzátartozó földek birtokjogában, s így Palin is a kanizsai váruradalom része lett. Ennek urbáriumában a bortermelő falvak sorában említették. A Kanizsai család utolsó tagját, az alig 14 éves Orsolyát 1536-ban feleségül vette Nádasdy Tamás, így Palin is a sárvári főúr, később az ország nádora, birtoka lett. Halála u t á n (1562) az özvegy a gyakori török támadás miatt a kanizsai uradalmat elcserélte a felvidéki borsmonostori uradalomért; Kanizsa királyi végvár, s Palin ennek tartozéka. A puszta lakói hasonlóképpen adóztak, mint a vár más falvainak jobbágyai: természetben egy hízott ökröt és egy hízott sertést adtak a várúrnak, robotként pedig erődítési munkákat végeztek a vár körül. 1563-ban 22 család lakott itt, de 1566-ban már felégette a török, s az ismétlődő pusztítások során teljesen elnéptelenedett.27 Kanizsa visszafoglalásakor (1690) Palin szabad puszta. Bél Mátyás — aki közvetlenül a török hódoltság megszűnése utáni állapotokat rögzíti — a „különféle földesurak uradalmai között" még nem is említi. Első birtokosa Gyöngyösi Nagy Ferenc vicegenerális, majd az ő halála után leányaitól Inkey János vásárolta meg, de még az 1720. évi országos összeírásban sem szerepel Palin. Határának 150 hold szántóját a környező helysége jobbágyai művelték meg. Egy hold vetés után egy kereszt gabonát adtak a földesúrnak. Palin makkos erdőiben is a szomszédos falvak parasztjai makkoltatták disznóikat, s ezért évente három sertést adtak az uraságnak.28 Fejlődése a 18. század közepén felgyorsult: kiépült az Inkeyek majorsága. A települést kettészelő patakocskától északra fekvő dombon földesúri kúria, majd a határ déli felén családi sírbolttal barokk kápolna épült, s a fából készült imaház helyén plébániatemplomot emeltek, s mindezekkel párhuzamosan számos gazdasági épülettel is gyarapodott a közelmúltban még lakatlan puszta. Térségünkben az újratelepült helységek sorában felbukkan a földesúri alapítású Korpavár neve.29 A kanizsai főkapitány-helyettes, Tarnóczky Farkas 1581-ben kisebb erődöket emelt a kanizsai mocsárban, s Vándor László feltételezi, hogy ő építtette Újudvart és Korpavárt is.30 A hagyomány szerint a mocsárba nyúló földnyelven egykor falu volt, s bár épületmaradványokra nem leltek, későbbi földmunkák során „sok emberi csontot" találtak. Az ismeretlen nevű homokkomáromi31 szerzetes 1751. évi feljegyzéseiben írta: „A kanizsai vár fiókvára volt... Erős sáncok maradványai láthatók még a falu végén emelt dombhalmon. Északi sáncait a szorgalmas lakosok elterítették, hogy udvaraik táguljanak. Amennyire a mostani vizenyős lapályból gyanítani lehet, nagy kerek és széles víz körité a földsáncokat." 32 Gróf Batthyány-Strattmann Lajos királyi adományként kapta 1744-ben a homokkomáromi uradalmat, s kocsmát építtetett az Egerszegre vezető „Kanizsai Posta és Kereskedő Út" Gelsesziget— Gelse—Pacsa irányába elágazó szakasza mentén. A vendégfogadó mellé az uraság hamarosan néhány családot is telepített, s a terület ettől kezdve a homokkomáromi uradalom tartozéka lett. A csárda körüli erdőből kiirtottak kb. 70 holdat, amit ötödében műveltek a homokkomáromi jobbágyok. Az 1757. évi egyházi népességösszeírásban Tanich Mátyás és Noll Henrik családjában kilencen élnek itt, ahol legszűkebb volt a 534 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 534 Söjtöri- és a Zalaapáti-dombhátság közötti mocsárvilág, amelyet az első földleírók Palus Canisiensisnek, Canisatus mocsárnak neveztek, a népnyelv pedig Kóstai-bereknek33 hívta. Palin és Korpavár között vezetett nyugati és keleti dombsort összekötő időszakos „kisátjáró",34 ennek kapujában létesült a fent említett kocsma. 1767- ben Schulknecht János és József serfőző mesterek vették bérbe a kocsmát, amely ugyancsak jól jövedelmezhetett, mivel a bérlők hamarosan megszerezték a jobbágyok legelőit is. A falucskának kevés volt a szántója és a rétje is, megélhetést számukra a homokkomáromi és a környező hegyeken művelt szőlő és ő és gyümölcsös jelentett.33 1770-ben 43 pozsonyi mérő kukoricást és 44 kapás szőlőt műveltek.36 Az egyházi népességösszeírás 1771-ben már 9 családot említ 49 személlyel, az 1770-es évek adóösszeírásai szerint Korpaváron 13 család (8 jobbágy és 5 zsellér) élt, összesen 59 fő, közülük 30 fő fizetett adót. Életkörülményeikről az alábbiakat jegyezték fel: „Mivel közel van Kanizsához terményeit értékesíteni tudja. Borát is könnyen el tudja adni. A múlt évben a szőlőnek annyira ártott a fagy és a jégverés, hogy egy termékeny évhez képest alig felét szüretelték. A búzát meglepte az üszög, a rozsban pedig akkora kárt tett a fagy, hogy alig ötödrész maradt meg. Eperfát nem ültethettek, mert csemetéjük nem volt. Újonnan ültettek 530 darab fűzfát.37 Irtványai nincsenek."38 A 18. század végén a falu belső telke 7,5 hold, szántóföldje 177,5 hold, rétje pedig 38,5 hold. A földesúrnak 394 napot robotoltak, és tartoztak évenként 12 forint pénzadóval, szolgáltattak 19,5 font39 sodort kendert, 113 darab tojást, 18 csirkét, 1,5 font vajat és 6 kappant. Borjúváltság fejében 16 dénárt adtak.40 A növekedést nem a kedvező életfeltételek magyarázzák, hanem a Batthyány-uradalomban időközben lezajlott szervezett telepítések eredményezték. A homokkomáromi uradalom falvaiba (Fűzvölgy, Hosszúvölgy, Szentmiklós) Koblenz környékéről sváb családokat telepített az uraság, s néhány családot Korpavárra is költöztettek. Az első magyarországi népszámláláskor Korpaváron 10 házban 15 család lakott 89 fővel,41 a gyorsan fejlődő Palin 46 házában 30 család, 183 fő élt. A két település különbözőségét szemlélteti az 1. táblázat. A kedvezőtlen körülmények — szűkös határ, homokos föld, az uradalom érdektelensége — miatt Korpavár fejlődése holtpontra jutott, Palint viszont az Inkeyek birtokközponttá fejlesztették, s ezzel új korszak kezdődött a hajdani puszta életében. A 18. században a földbirtokosok alapvető feladata volt a falvak benépesítése. Az Inkeyek gazdaságukban a belső, természetes, a Rákóczi-szabadságharc után felélénkült népmozgalomból toborozták telepeseiket, s ennek eredményeképpen falvaik lakossága a nagy „népvándorlás" befejeződése után is „színmagyar" maradt. A be- és letelepítések lényegesen növelték a század végére az elhagyott és a ritkán lakott helységek népességét. Az eredményességhez az önkéntes beköltözés mellett a földesurak kezdeményező és segítő tevékenysége is hozzájárult. Palin újratelepítése az Inkeyek érdeme, a benépesítés folyamatjellegét mutatja, hogy a lakosság számából 22 fő a népszámlálás időpontjában is 1. Korpavár és Palin férfi lakosságának rétegződése (fő)42 A helység neve Nemes Polgár* Paraszt Polgár és paraszt közvetlen örökösei** Zsellér Egyéb 1—12 éves 13—17 éves Összesen Korpavár — — 8 7 8 1 19 4 47 Palin 10 2 — 1 36 5 21 10 85 2. A lakosság számának alakulása a palini gazdaság uradalmi központjaiban''13 Uradalmi központok* Palin Nagyrécse Rigyác Belica Összesen A lakosság száma 1720-ban** — 70 fő 60 fő 65 fő 195 fő A lakosság száma 1785-ben 183 fő 519 fő 449 fő 557 fő 1708 fő Gyarapodás 183 fő 449 fő 389 fő 492 fő 1513 fő Házas férfiak száma 34 fő 116 fő 82 fő 101 fő 333 fő Családok száma 30 97 75 89 291 Házak száma 46 74 66 73 259 Gőcze Rezső: Palin és Korpavár története (1690—1849) 535 „idegen", vagyis 10 évnél kevesebb ideig lakott a majorban. A népesség összetételére, rétegződésére jellemző, hogy a házas férfiak zsellérként dolgoztak, főként az állattenyésztésben, a gazdaság uradalmaiban viszont többségükben telkes jobbágyok laktak. A családok száma általában meghaladta a házakét, Palinban a házak száma volt több, s a lakóházak mellett számos gazdasági épület is szerepel az 1793. évi inventáriumban.44 Az első katonai adatfelvétel a két település természeti környezetéről is tájékoztat bennünket. Mindkét helységre vonatkozóan megállapítja: „A Nagy- és Kis Kanischa felőli mocsár használhatatlan, de lecsapolható". A leírás szerint a Palin pusztán átfolyó patak nagyon kicsi, és nyáron csaknem teljesen száraz. Viszont a Korpavártól nyugatra fekvő mocsáron átfolyó víz — a Kanizsa folyó — 4 láb45 mély, talaja mocsaras, partja meredek. A településeket övező erdők magas törzsűek és sűrűek. „A közeli hegyek nem jelentősek és minden módon járhatóak." Végül egy kedvező tényező: „A postaút mindig jó."46 II. A PALINI INKEY CSALÁD A családról az első írásbeli említés 1232-ből való.47 A genealógusok szerint az Inkeyek a Pécz nemzetség leszármazottjai, Hóman Bálint a régi nagy nemzetségek közé sorolja őket.48 Az egész vármegyékre kiterjedő kiskirályok (Csákok, Abák, Kőszegiek) mellett a kisebb hatalmasságok közé tartoztak, de nemzetségük tagjai már az Árpád-korban „hazánk vezérlő férfiai lettek, a legfényesebb polcokra emelkedtek, s a béke és a had terén egyaránt kiváltak."49 Pécz Dénes horvát— szlavón bán 1273-ban nádorispán, Pécz Apor országbíró, majd 1298—1299-ben a Dunántúl nádora.50 A 13. század végén Inkey Demetert a Gutkeled Joachim és társai ellen vívott csatában elfogták, s IV. László „hirtelenében lefejeztette és birtokait elvette".51 A tartományi hatalommal bíró Kőszegi Henrik minden fontosabb méltóságot a Csák nemzetség tagjainak adott, s az utolsó Árpád-házi királyok alatt a Péczek is háttérbe szorultak, kiemelkedőbb szerephez saját megyéjük határán túl többé nem jutottak. Különösen Zala és Somogy megyékben terjeszkedtek, ivadékaikból kerültek ki az Inkén52 honos Loránthok, az Inkei Loránth családok.53 Az utóbbiakkal kapcsolatos okleveles emlékezet a 16. század elejéig nyúlik vissza, I. Ferdinánd uralkodása idején, 1553-ban készült vármegyei összeírásban Somogy vármegyében szerepel birtokosként Loránth Miklós „0" portával, Zala vármegyében Loránth Benedek és Loránth Péter l-l portával.54 Inkei Loránth Miklós 1538-ban kanizsai porkoláb (várnagy) volt, ugyanebben az évben élt Loránth Farkas. Inkei Loránth Ferencz 1596-ban a pozsonyi kamara tanácsosa és titkára, a Felvidéken is szerzett birtokot, leszármazottjai az inkei Loránthok.55 „...az inkei Loránth családból kiválván az Inkey ág, belőle a mostani Inkey család származott",56 vagyis a Loránth családnevet felcserélték a korábban előnévként használt „Inkei"-vel. A palini Inkeyek 19. századi családtagjainak, a századvégi kézikönyveknek, lexikonoknak egybehangzó állítása szerint a család őse Inkey Ferenc légrádi várkapitány, s fia Inkey János, akit az I. jelzővel aposztrofálnak az említett dokumentumok. Ezt megerősíti „Pallini Inkey Eduárd Cs. Kir. Svadronyos Kapitány"-nak a megyéhez intézett „bizonyságtevő levele", amelyben „oklevéllel is bizonyítja", hogy ősük néhai Inkey Ferencz „magas állásúnak tartott híres Erősségbéli Légrádi kapitány".57 Két fia volt; Györgyöt 1693- ban Rigyácon meggyilkolták, így János örökölte a légrádi kapitány egész vagyonát.58 Az Inkeyek is azok közé a nemes családok közé tartoztak, akik a Habsburg birodalomban szerezték birtokaikat, de nem hivatalnokként vagy szerencsés spekulánsként, hanem a birodalmi seregben a török elleni harcokban szerzett érdemeiért 1. kép. Inkey Loránth Ferenc leszármazol5'' (Nagy Iván, 291.) 536 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 536 kapták.60 Az országunkat is felszabadító harcok után nem lettek a birodalmi had tisztjei, császári generálisok; maradtak magyar nemesnek, politikai szereplésük színtere a vármegyei élet. Házasságot és barátságot is magyar nemesi családokkal kötöttek.61 A volt hódoltsági területen szerzett földek nem jelentettek számukra élvezetes, könnyű életet, hiszen a félhold uralma alatt vadonná változott a föld, amelyet csak folytonos törődéssel és megfeszített munkával lehetett termővé tenni. Inkey János szerzeményei nem képeztek nagy kiterjedésű, összefüggő földvagyont, csak korábban nagyrészt teljesen műveletlen mezőbeli terepet. Az újonnan szerzett földek urai többségükben rövid időn belül pénzzé tették tulajdonukat, csak kevesen voltak, akik célratörő vásárlásokkal, cserékkel és zálogolással táblák kialakítására törekedtek. Az Inkeyek vállalták a nem könnyű feladatot, de uradalmak szervezésére, alakítására csak a 18. század közepén kerülhetett sor. Sikeresen oldották meg a puszta területek benépesítését. Az elhagyott, vadvizes, bozótos tájra embereket telepítettek, hiszen az akkori gazdasági rendben egyedül a földművelő jobbágytól várhattak birtokaik után jövedelmet. Az erdőségben és mocsarakban meghúzódott lakosság csak lassan tért vissza a falvakba, a szatmári békét (1711) követő években 5—10 család lakott a vályogfalú, szalmával fedett viskókban. Az elpusztult városok sem vonzották a rendezettebb viszonyok közti megélhetést kereső végvári katonákat és a hajdani kuruc lovasokat. Kanizsának a 18. század első évtizedében mindössze 425 lakója volt.62 2. kép. Az Inkey-család címere (Nagy Iván, 289.) Az új telepesek három évre adó, vám és szállásdíj fizetése alóli mentességet kaptak, s szabad foglalással annyi földet, legelőt vettek igénybe, amennyit meg tudtak művelni. A használatlan föld eleinte trágyázás nélkül is bő termést adott, amikor pedig kimerült, parlagon lehetett hagyni, s a határ más részén újabb földet lehetett művelés alá fogni. Inkey János földjei vagy félszáz helység határában feküdtek, az akkori útviszonyok miatt megoldhatatlan volt a termény beszállítása, eladása, így a robot és termény helyett inkább „Contractus szerint árendát" szedett jobbágyaitól, akik tűzi- és épületfát ingyen kaptak, szántani négy marhával szoktak, „kinek csak kettő volt mással összefogott". Urbáriumuk63 nem volt, „hírét sem hallották". Megértő és méltányos magatartás jellemezte a földesúrjobbágy viszonyt, mert mindkét fél érdeke ezt kívánta. A gazdaság tisztjei is csak a falvak elöljáróival együttműködve dolgozhattak eredményesen. A bírók megválasztásába ekkor még a földesúr nem szólt bele. A bírók sokrétű közigazgatási és igazságszolgáltatási feladatot láttak el, ők feleltek a földesúri szolgáltatások és a közmunkák teljesítéséért, büntetési jogkörük is volt. A rigyáci jobbágyok nem kis nosztalgiával emlegették később a „jó öreg", az „öregúr" korszakát.64 A birtoklás megkezdésétől számított három év elteltével 4 forintot fizettek a földhasználók egy egész telek után, melyhez ház és rét is tartozott. Inkey János jelentős közéleti szerepet is vállalt, kortársai szerint „jeles megyei ember" volt. Zala vármegyét 1596-tól 1715-ig egyesítették Somogy vármegyével, ezért 1716-ban került sor Zalában ismét alispán választására. A főispán jelöltjével szemben a megye nemességének jelöltje, Inkey János győzött: 1716-tól 1732-ig volt Zala vármegye alispánja. Ekkor már tekintélynek örvendő királyi tanácsos, megyei követ a pozsonyi országgyűlésen, később a 350 napig tartó 1722—23. évi diétán is. A megyei közgyűlés 1735-ben a megyei főjegyzőt és palini Inkey Jánost küldte Pozsonyba, hogy egyezkedjenek a kamara képviselőivel a megyétől követelt váltságdíj mérséklése ügyében.65 Inkey János nem tűrte maga körül a tétlenséget, a közönyt, bátran szembenézett a nehézségekkel is. Személyiségének meghatározó jegye volt az adott történelmi helyzethez való alkalmazkodás. Nemcsak képviselte a megye nemeseit, de kortársai szívesen látott vendégei voltak a palini „posványságra dűlő" kúriájában, ahol — nem lévén még megyeháza — az érdekeltek rendszeresen összegyűltek kisebb tanácskozásra. Inkey János azok közé a jobb módú birtokos köznemesek közé tartozott, akik számos hadi siGőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 537 kert és főúri barátságot mondhattak magukénak, s az újjáépítés szakaszában is kellő bátorsággal és önbizalommal vettek részt a megye új életének és rendjének kialakításában. Bár a század eleji politikai légkör és háborús készülődés nem kedvezett a szervező munkának, Inkey János szerzett birtokainak uradalmakká alakítását tervezte, s ebbéli szándékát végrendeletében is kifejezte: utódai három évig használják a birtokot. Ennek ellenére az örökösök 1748. március 30-án Palinban megegyeztek, hogy „effective" (ténylegcsen) is megosztoznak, így a birtokrészek egységes vezetés alatt üzemelő nagybirtokká rendezése későbbre maradt. Inkey János nem lett uradalomszervező, de hozzájárult az elvadult terület visszahódításához, kultúrtájjá alakításához. Mindez természetesen nemcsak az ő érdeme, hanem jobbágyai áldozatos és embert próbáló munkájának is köszönhető. Terjedelmes birtokát két fia örökölte.66 Gáspár kapta a „Berényi Jószágot" a hozzá tartozó falvakkal és pusztákkal együtt, Boldizsáré lett a „Pallényi, Rigyáczi, Rétsei,67 Liszói,68 Muraközi69 Jószág" a hozzájuk tartozó javakkal. Állítólag az atya jobban szerette Boldizsárt, az örökségben is többet kapott, mint bátyja, kinek „idegen", olasz—osztrák feleségét Inkey János „nem szenvedhette". Két ágra szakadt a palini Inkey család: az iharosberényi ág alapítója Inkey Gáspár, a palinié Inkey Boldizsár. III. PALINI INKEY BOLDIZSÁR BIRODALMA A 18. század második felében — Inkey Boldizsár ferfikorában — olyan főbb felvilágosult társadalmi és politikai törekvések érvényesültek hazánkban, amelyek már nem visszahúzó, fékező erővel hatottak, hanem inkább korszerűsítésre ösztönöztek politikai és gazdasági téren egyaránt. A köznemesek, még inkább a főúri kiváltságosok körében többen fogékonnyá váltak az új gondolatok, eszmék — felvilágosult abszolutizmus, később a felvilágosult rendi-nemesi mozgalom — befogadására. Ha a feudális rendszer felszámolására nem is gondoltak, bizonyos korszerűsítést szükségesnek tartottak, és felkarolták a korszerűsítés gondolatát. Inkey Boldizsár (1726—1792) sok feudális vonással terhelten ugyan, de nyitott volt az új gondolatokra. Ellentmondásos egyéniség volt, túlkapásait a krónikák is feljegyezték,70 s a néphagyomány is őrzi, jóllehet az ellenőrizetlen gazdatisztek szigorát, kegyetlenkedéseit is nem egyszer az urak önkényének tulajdonították a sértettek. Palini udvarházának könyvállománya arról tanúskodott, hogy kortársainál jobban ismerte a gazdaság jövedelmezőségének és hasznosságának feltételeit, s érdeklődése, tájékozottsága az ország határain is túlterjedt. Családja művelődési igénye meghaladta a vidéki köznemesség átlagárajellemző szintet. Nem a kastély kötelező dísze a könyvtár, hiszen a secretarius (titkár) szobájának egyik szekrényében sorakozott a félszáz kötetnyi könyv, s az uradalom tisztjei is hozzáférhettek a könyvekhez, és megismerkedhettek az előretörő felvilágosodás tanításaival. A gazdaság inventáriumában71 szerepel „16 db Különféle Könyv Francziául", lehet, hogy a francia enciklopédia (Encyclopédie 1751—1780) egyes kötetei rejlenek az összegezés mögött. Inkey Boldizsár két fia, Boldizsár és Menyhért is tanulója volt az 1746- ban Bécsben megnyílt Teréziánumnak, ahol az ifjak megismerkedhettek a francia nyelvvel és a fiziokraták társadalom- és gazdaságátalakító terveivel. Több híres szerző könyvét is felsorolja a leltár, így például Florianus Dalhamnak, a Teréziánum filozófia tanárának „Philozofia" című művét; Moser Jákob (1701—1785) szabadelvű német publicista,; tanár Tübingenben, Bécsben, majd egyetemi igazgató az Odera melletti Frankfurtban. Kiadványainak száma meghaladta az 500-at.72 Engelhardt Georg orosz államférfi és nemzetgazda, az új eszmék harcosa, később egy orosz mezőgazdasági folyóirat szerkesztője. A jelen világ megismerését szolgálták a Constitutiok, a törvénykönyvek, VI. Károly császár, III. Károly néven magyar király törvényei németül, a Constitutio Regni Fundamentális, a „Francziák Históriája" és a német nyelvű földleírások. Szerepel a lajstromban egy latin nyelvű vitázó könyv, a „Diatribe", továbbá német és olasz nyelvtan. A mindennapi munkát segítették a raktárak építéséről, az ízletes, egészséges és eltartható borok készítéséről szóló művek és a különféle szótárak. A vallással kapcsolatos könyvek száma 2, s hiányoztak a hazai szerzők művei. A család előfizetője volt a korabeli magyar folyóiratoknak, s a közműveltség előmozdítóinak listáján is szerepeltek a palini Inkeyek. Inkey Boldizsárt a családtagok „nagy szerző"- ként emlegették, hiszen az örökölt kb. 25 000 holdas (10 000 hektár) birtokot a négyszeresére növelte, és korszerű gazdasági épületekkel gazdagította. Az ő szervező munkája eredménye538 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 538 képpen érte el az Inkey-birtok a legnagyobb kiterjedését. Az utókor kiskirálynak minősítette, fiai — halálának 50. évfordulóján — a család palini parkjában emelt márvány urna alapzatába vésették: PATRI OPTIMO BALTHASARI MDCCCXLII., azaz Boldizsárnak, a legjobb apának 1842. 3. kép. Az Inkey-urna a nagykanizsai Károlyi-kertben (KE, 132. Fotó Nádasi Tamás) Céltudatosan gyarapította az örökölt vagyont: a posta- és kereskedő u t a k szomszédságában vásárolt, „szerzett, acquirált sok költség és fáradság után" földeket, s birtoktömbök kialakítására törekedett. Első felesége, szalapataki Nagy Júlia hozományát Kőszegen „rétekkel, földekkel és a Hérczi szőlővel" gazdagította, ugyanitt majort is épített „melly Györki háznak neveztetik". Szalapatakán, 74 vallomása szerint a majort egészen újraépíttette. Vas vármegyében „a Tótsági jószágot harmincegy néhány ezer forint summán szerezte".75 Sopron megyében a Ramóczi és a Sajtoskáli76 uradalmakat vásárolta, s a 70-es években birtokolta a sárvári váruradalmat is. A Kanizsától északra fekvő Bocskán a Török familia földjeit „tizennégy Ezer egynéhány" forintért, a Szentbalázson birtokos Prosznyák és Zarka családét 38. 000 forintért vette, s megszerezte a szomszédos Pölöskefőn és Kacorlakon több köznemes „kisebb portioját" is. Kanizsa környékén a „közép Bagolai77 és a Vajdai puszta,78 az Orosztonyi- és Bessenyei Jószágok"79 tartoztak palini uradalmához. A Muraközben Inkey Boldizsáré volt a dobravai erdő,80 Belica Rátkával,81 háza volt Kaproncán,82 a „Goriczai jószágot nemes Körös megyében 50 ezer forintokért" vásárolta. Birtokolta a nagykiterjedésű horvátországi „Raszinyai Dominium"-ot.83 Ez utóbbit 110 000 forintért zálogképpen bírta, a belicai uradalomért 100 900 forintot fizetett.84 Nagyrécsei uradalmához tartozott Kisrécse, Orosztony, Kerecseny, a liszói szőlő, az újudvari rét és a hegyvám, valamint a Besenyői- és a Martoni- puszta. Túlnyomórészt Dél-Zalában terjeszkedett, s a Dráván is túl nyúló birodalmát öt uradalommá, a palini, a nagyrécsei, a rigyáci, a belicai, a raszinyai uradalommá szervezte, és Palinból irányította. Palin a korabeli források szerint nemesi puszta (curialis praedium). Épületei hűen tükrözik a település major-jellegét. A munkaerő állandósítása érdekében szállása volt itt a béreseknek, a cséplőknek, kanászoknak, háza a majorosnénak, a tiszttartóknak, a „cselédeknek", kovácsnak, kocsisnak és a juhászoknak. A népes nemesi család a „kis kastélyban" lakott, „mellette kápolna és a régi ház". Nemcsak a lakóházak, de a gazdasági épületek is kőből készültek, így az „ökör és ló istállók", a nagy életes ház és a kis életes ház,85 „zöldségtermelő ház" a kertben, a szilvaaszaló, a lisztes és káposztás kamra az udvaron. Téglából és részben fából készült a kocsiszín, a szénás pajta, a marha- és sertésakol, valamint a méhes. A majorhoz tartozott a „kocsma ház" pincével, a Lazsnaki86 vendégfogadó pincével, mészárszékkel és kerékgyártó műhellyel, a Kámántsi87 kocsma kőből, pincével és istállóval, továbbá a malom a „malom házzal" és a „Szent Kereszt Kápolna"88 mellett lévő ház a Kanizsai határban. A gazdaság legnagyobb egysége a raszinyai uradalom, ahol 150 jobbágyhely az örökös jobbágyoké, 53 pedig a szabadoké. Nem sokkal maradt el tőle a mintegy 25 pusztát és falut magába foglaló belicai uradalom, itt volt a legnagyobb kiterjedésű a majorsági birtok. Inkey Boldizsár idejében a szántóföld a palini uradalomhoz tartozó falvakban a legkevesebb: ide tartoztak a bocskai, a szerdahelyi, a szentbalázsi, a pölöskefői és a kacorlaki földek, s a kürtöspusztai rét; ebben a térségben volt legszélesebb a völgy, legnagyobb 3. A palini gazdaság uradalmi épületeinek becsértéke 1792-benS9 Az uradalom megnevezése Palini Récsei Rigyáci Belicai Raszinyai Összesen Becsérték forintban 9723 6496 3385 6222 6654 32 480 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 539 kiterjedésű a mocsár. A 18. század második felében a felsorolt falvak jobbágyai helyi kezdeményezéssel a mocsárvilágból 339 holdat (253 hold szántó, 86 hold rét) hasznosítottak. A 18. század közepén, elsődlegesen az ország nyugati sávjában egyrészt az osztrák piac ösztönzésére, másrészt az előnyös földrajzi helyzet — Bécs közelsége, a kedvezőbb talaj- és közlekedési viszonyok — hatására a mezőgazdasági termékek kedvező értékesítési lehetőségével párhuzamosan változott a gazdálkodási forma, a szabad földfoglalást és a földbérletet felváltotta az árutermelés, a majorgazdaságok szervezése, s a munkaerő biztosítása robotoltatással. A majorgazdaságok kiépítése segítette a többtermelést. Itt nem korlátozta a földesúr-jobbágy viszony az uraság szándékait, törekvéseit; a béres, a pásztor, a kertész stb. könnyebben mozgatható, „befogható". A Palinban ilyenképpen kialakított gazdálkodási formát az Inkeyek meghonosították a völgység egészében, ahol a majorok egész hálózata létesült. A többtermelést a 18. század második felében a barokk kor kifinomultabb életigénye, a kastély, annak berendezése, bútorzata, dísztárgyak, porcelán edények, utazás, tanulás stb. motiválta. A földesurak a jobbágyföldek kisajátításának legváltozatosabb formáit alkalmazták; lehasítottak az úrbéri földekből, megtiltották a közös legelő és erdő használatát, pénzbeli szolgáltatásokat követeltek, elvették jobbágyaik irtásföldjeit, egyre gyakrabban követelték a hosszúfuvart. Megindult a parasztok panaszáradata; elsőként a Vas vármegyei , majd a zalai és somogyi jobbágyok tiltakoztak tiszttartóik túlkapásai, kegyetlenkedései ellen. A szerdahelyi, kacorlaki és a bocskai jobbágyok egyenesen a „Fölséges Királyné Asszonyunk"-hoz fordultak sérelmeikkel: „...Rátkai Ő Nagysága''0 idejében robotot nem szolgáltunk, hanem árendát adtunk f. 3... jószágunkból tizedet nem adván ő Nagysága idejében, hanem mihánt T. Inkey Uraság keze alá estünk, mingyárást ki kölletett adnunk az tizedet. Az tyúkjainkból sem adtunk, most pedig azokbul is ki vesz a tizedet, ha mingyárt tsak 2 vagy 3 legyen is a szegény embernek".91 A rigyáciak ugyancsak panaszolták, hogyha Palinba mennek sérelmeik orvoslására, deresre huzattattak, a tiszttartó még az „őszbe csavarodott öreget" sem kimélte".92 Somogy és Vas vármegyékben lakó nemesek földjét zálogjog, ritkábban bérlet formájában használta Inkey Boldizsár, s terménnyel fizetett a tulajdonosoknak, jobbágyait pedig számlálatlan hosszúfuvarra9 3 kényszerítette „...midőn gabonát köll el vinnünk, sok száma nélkül el vész az szegény jobbágynak az zsákja".94 Pénzt kellett már fizetni a sertések makkoltatásáért is. A rigyáciakra 372 forint makkbért vetettek ki, s amikor nem tudták fizetni, „20 darab sertéseket agyonlövette, felprédáltatta, 3 vonós marhájukat elhajtatta, s áristomoztatta őket mindaddig, míg a makkbért le nem fizették".93 A 60-as években már nem elégedtek meg panaszaik előadásával, az uradalom tisztjeinek megtagadták a robotot és az engedelmességet az uradalom tisztjeinek. Fenyegető méreteket öltött a jobbágyok elkeseredése az Inkey-birtokokon is.96 Mária Terézia úrbéri rendelete a robotmunkára alapozott külterjes gazdálkodásnak a parasztságra gyakorolt káros következményeit igyekezett ellensúlyozni. Védte a parasztságot az önkényes többletkövetelményektől, a telki állomány rögzítése pedig földjének kisajátításától, de nem tudta megakadályozni a jobbágyok szolgalmi irtásföldjeinek jobbágytelekké alakítását, sem a gabonatermesztés fokozása érdekében újabb és újabb majorsági táblák létesítését a maradványföldek97 megszerzésével. Inkey Boldizsár a már korábban felsorolt földjeit csak a 70-es és 80-as években szerezte, hiszen az urbárium kiadásának évében (1767) még nem volt birtokos a Muraközben, s legtöbb faluban is csak a 6—8 „kisebb birtokos" egyike Inkey Boldizsár; kivétel Nagyrécse, ahol 18, illetve Szentbalázs, ahol 8 egész telekkel bírt. Pacsán 1768-ban 16 fő szolgált az Inkey-uraságnál, valamennyien féltelkesek. 98 Az Egerszegre vezető postaút melletti falvak birtokosaitól (Szegedy Ignácz, Skublics Sándor, Dóczy Antal és a Vas megyei Zarka és Skublics család) a 18. század harmadik harmadában vásárolta meg telkeiket, s így lett több falu földes- 99 ura. Inkey Boldizsár akkor is növelte birtokainak számát, amikor már lejárt a könnyű birtokszerzések ideje. Nem ragadta el a főurak fényűzése, ragaszkodott birtokaihoz, arra törekedett, hogy egységesen irányított uradalmak láncolatává fejlessze birtokállományát. Magyarországra jellemző volt, hogy a legtöbb pazarló utód keze alatt szétfolyt a sok ügyeskedéssel szerzett birtok; a kitüntetésektől, a címektől és rangoktól elbódítva elhanyagolták birtokaikat, a fényes bécsi udvar körül szorgoskodtak. Az Inkeyek Pozsonyból nem mentek Bécsbe, hanem igyekeztek vissza Zalába, ahol felelős megyei munkaköröket is elláttak. Inkey Boldizsár 1751-ben főszolgabíró, majd 1754-ig alispán, 1763-ban és 1784-ben táblabíró, közben két alkalommal is, 1773-ban és 1781-ben, a megyei tisztújító közgyűlés alispánnak jelölte. Az Inkeyek időben felismerték a külső piac igényeit és Palin földrajzi helyzetéből fakadó keres540 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 540 kedelmi lehetőségeket, „...fekszik Nagykanizsa100 — Dunántúli Magyarországi fő kereskedési városok egyike — tős szomszédságában s Kanizsárul Vas vármegye Sopron Bécs felé vezető országos posta és kereskedelmi út vonul el, le felé pedig az Uradalombul egy óráni távolságban Horváth Országban Trieszt, Fiume101 és Stájer Ország felé Kanizsárul menő utak el nyúlnak, fekvése tehát nemcsak kellemes, hanem kereskedési tekintetben is hasznos."102 A kínálkozó lehetőséget a palini gazdaság is megragadta, fellendült az árutermelés. Robotterhek növelésével igyekeztek a szükséges munkaerőt biztosítani. A palini uradalom falvaiban a robotos napok száma évenként összesen 12 818 nap. Jelmagyarázat: * A 74-ből 45 ló a ménesben ** 10 darab tehén Legfontosabb kiviteli árujuk a szarvasmarha, a hízott ökör és a bor volt. A piac ösztönzésére a rideg állattenyésztésről áttértek az istállózó állattartásra. Többféle módon is támogatták a szőlő telepítését, takarmánynövényeket termesztettek. Tenyészbikákat Svájcból hozattak, magas tej- és húshozamú teheneket tartottak. A gazdaság mindegyik uradalmában voltak „svájcer bikák" és szimmentáli tehenek. Keresett volt a külföldi piacokon a gyapjú. A 18. század második felében Inkey Boldizsár már a Spanyolországból Németországba importált nemes gyapjas merinojuhokat vásárolta, s uradalmaiban — az országban is az elsők között — zömében merinojuhokat tenyésztettek. Az állattartásnak a palini uradalom volt a központja; itt őrizték a híres palini ménest, amelynek állományából rendszeresen vásárolt a megyében állomásozó katonaság Kanizsán székelő törzskara. A nagy teherbírású muraközi lovakkal a raszinyai uradalom dicsekedhetett. Igavonóként tartották a bivalyokat, de a tejüket is hasznosították. A palini sertésállomány részére az uradalom felvásárolta a lakosság által gyűjtött makkot. Hizlaldája látta el a mészárszékeket is sertéshússal. Külföldi piacokon értékesítették a majorsági szőlészetek termését, a hegyvámból105 begyűjtött borokat pedig többnyire az árendás kocsmákban mérték ki. A vasabroncsú hordók nagy száma élénk borkereskedelemre utal. Palinban alkalmanként a 150 hordóban pedig 7345 akót tárolhattak. A palini és a raszinyai pincészetben aszúbort is készítettek. 1760-ban Inkey Boldizsár megvásárolta Szluha György gróftól106 Sárvárt, a Nádasdyak egykor virágzó váruradalmát „a megviselt és romokban heverő várral együtt, a birtok elhanyagolt: már korábban az elnéptelenedés fenyegette". Inkey Boldizsár, hogy saját borainak a bécsi piacon előnyt szerezzen, a badacsonyi borszállítmányokat nem engedte tovább, sőt egy alkalommal 80 urna107 bort lefoglaltatott. A mezőváros panasszal fordult a bécsi udvarhoz, s az úgy döntött, hogy ha a bort a földesúri borkimérés idején kívül hozták be, akkor jogos volt az eljárás. Egyébként Inkey Boldizsár csalódott a 4. Robotos napok száma évenként, falvak szerinti bontásban103 A falu neve Bocska Szerdahely Szentbalázs Pölöskefő Kacorlak Újudvar Jobbágyok száma 39 50 96 13 25 44 Zsellérek száma 21 20 62 7 10 11 Robot száma (nap) 1835 3131 2493 477 1599 2613 5. A palini gazdaság állatállománya 1793 decemberében104 A gazdaság uradalmai Szarvasmarha Sertés Juh Ló Bivaly Palini uradalom 122 440 721 74* 53 Nagyrécsei uradalom 131 - 916 - - Rigyáci uradalom 39 248 682 - - Bellicai uradalom 67** 191 678 4 39 Raszinyai uradalom 55 238 649 42 16 Összesen 414 1117 3646 120 108 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 541 sárvári vállalkozásában, s a birtokot rövidesen tovább adta Somogy megye táblabírájának.108 A palini uradalomban gyakorlat volt, hogy a földesúr jobbágyainak használatra adta szőlőit és a telepítésre alkalmas földjeit. A szőlőskerteket, amelyeket különleges és értékes területként körülkerítettek, szigorú rend oltalmazta. A föld tulajdonjoga a földesúré maradt, a szőlőt használó jobbágy pedig földbérként hegyvámot fizetett. A mezőgazdasági művelési ágak közül a leggyorsabban a szőlőtelepítés hódított, a telkes jobbágyok mellett a kézműveseknek és a zselléreknek is volt szőlője. Az uradalom a szőlő népességmegtartó erejére is számított. A földesúr elsőrendű érdeke volt, hogy a jobbágy ne hagyhassa el a birtokát, támogatta az úrbéres szőlősgazdákat;, így például ingyen adott a telepítéshez karóknak való fát, a kötözéshez szalmát. Mivel a földeket jobbágymunkával művelték meg — természetesen a jobbágyok középkori eszközeivel, tövisboronával és faekével — a robottal elfoglalt jobbágynak alig volt ideje saját földjének megmunkálására, s a kevés termés is gyakran megdohosodott a földbe ásott vermekben. A palini gazdaságban föld feletti épületekben, kőből és téglából készült „életes házakban" tárolták a gabonát. Bár a 18. század második felében gyakorlati ismereteket népszerűsítő kiadványok szorgalmazták a trágyázást, csak a szőlőkben alkalmazták rendszeresen, így alacsony volt a termésátlag, az elvetett mag négy-, ritkábban ötszörösét adta a föld, amit a nyugati országokban már jóval felülmúltak a gazdaságok. Az uradalmak mindegyikében termeltek búzát, rozsot, árpát, zabot, hajdinát, de rozsból a legtöbbet; kölest csak a palini és a belicai uradalmakban. 1793 decemberében Raszinyán 1738, Belicán 275 köböl csuhás kukoricát jegyeztek fel a lajstromozók. Palinban 211 köbölt találtak. A Muraköz nemcsak kukoricatermesztésben járt élen, általános volt itt a takarmánynövények és a dohány termesztése is. „Magyar országon sehol is nagyobb divatjában nintsen a Selyem tenyésztés, mint itt".''09 Történelmünk 16. és 17. századi sorscsapásai elkerülték a Muraközt: nem volt a szultán tartománya. Szinte rácsodálkozva írta róla az erdélyi gróf: „Tsak itt a Muraközben a szép Gazdaságnak sok jelét láthatni: a Ló here bőségben termesztetik, a Svaitzi módon való Tehén tartás oly fokra vitetett, hogy Gróf Llr majorjaiban a Tehenet Napjában háromszor fejhetik, és öt itze11'' tejet is kapnak tölle — a Juhoknak fáin szőrű fajtái szaporittatnak".112 A palini gazdaság uradalmaiban épültek raktárak, istállók kőből, de hiányoztak a korszerű mezőgazdasági eszközök. Mindössze Raszinyán volt csak 10 darab vasborona és Belicán 6 darab új vaseke. Az uradalmak szinte alig rendelkeztek gazdasági felszereléssel; Palinban az 1793. évi lajstromozás során 286 forintra becsülték a gazdasági munkaeszközök értékét, a többi uradalomban még ennél is kevesebbre. „Jobbágy és nagybirtokos még mindenféle ócska fegyverzetben küzdött a természet erőivel." A nagy menynyiségű fejlődés mögött elmaradt a technikai fejlesztés. A gabonatárolás és az állattenyésztés területén alkalmazott ésszerű eljárások nemcsak a központi majorokban honosodtak meg, elterjedtek a falvakban is: a jobbágyok követték az uradalom példáját. Palinban az uradalomnak volt káposztás- és veteményes kertje, de gyümölcsöst (a szilvás kivételével) nem említenek a források, ellenben hírt adnak a terjedelmes angol parkról: „...nagy kiterjedésű parkjában volt mindenféle szépség: mesterséges szigetek, hinták, virágok, tiszta vizű tó, melyen hattyúk úszkáltak, és a régi erdőségből meghagyott óriási fák.""3 A gazdaság számtalan pénzügyletet bonyolított le, legnagyobb vállalkozásuk volt a raszinyai gazdaság zálogosítása. A „Raszinyai jószág egy különös officiolátus (kötelezettség) alatt vagyon 6. A palini gazdaság szemes terményei 1793 decemberében"0 A gazdaság uradalmai Búza (köböl) Árpa (köböl) Zab (köböl) Kuk( csutás* mca szemes Hajdina Köles Rozs Palini uradalom 184 43 - 211 - 48 46 - Nagyrécsei uradalom 115 5 91 - - 4 - 137 Rigyáci uradalom - 12 192 - 120 - 6 - Bellicai uradalom 11 - 10 275** 10 80 - 437 Raszinyai uradalom 43 - 124 1738 - 67 - 187 Összesen 353 60 417 2224 130 199 52 761 542 Gőcze Rezső: Palin és Korpavár története (1690—1849) és zálog". Végrendeletében114 Inkey Boldizsár úgy intézkedett, hogy „ha Raszinyát kiváltanák, az felveendő pénzt semmiféleképpen ne tehessék addig elkölteni miglen más ingatlan jószágot örökképpen rajta meg nem vesznek". Annak ellenére, hogy még végrendelkezése után is vásárolt, nem hagyott hátra üres pénztárt; vagy félszáz ügyfél tartozott neki: kamatozó kölcsönökben 228 000 forint maradt az utódokra. Jelentős összegeket fizetett ki pereskedéseiért, építkezett, bőkezűen adományozott, birtokot vásárolt 303 500 forintért. 115 Mindez csak úgy volt lehetséges, hogy nem a feudális kor szellemében, hanem a polgárosuló nemesség mentalitása szerint gondolkodott. 4. kép: Palini Inkey Boldizsár leszármazói''" (Nagy Iván, 292) Az 1793. évi birtokrendezés117 után a palini gazdaság feldarabolódott a hat testvér között. A palini uradalom földjein, rétjein és erdőségein a család két legifjabb tagja N(epomuki) János és Ádám osztozott fele-fele arányban, Menyhért, Ferenc, ifj. Boldizsár és Imre pedig egy-egy önálló uradalmat kapott. A végrendelet kötelezte az örökösöket, hogy a két idősebb testvér „a maguk részüket tüstént elvegyék és bírják", a négy kiskorú „mindegyikének birtokát egy-egy tiszt kormányozza, egy főtiszt azonban mindnyájuk jövedelmét beszedje és az öregebb testvérek, mint gyámok jelenlétében számoljon el". Inkey Ádám Rajky Máriával kötött házassága után Nagyrécsére költözött, így N. János maradt Palin egyedüli lakója, aki a 19. század elején feleségül vette a Balatonlellén is birtokos Majthényi János"8 leányát, Erzsébetet, s bár közéleti szerepet is vállalt, energiájának j ó részét vagyonának gyarapítására, gazdaságának korszerűsítésére, hasznosabbá tételére fordította. Örökölt birtokát a Kanizsa folyó (Kanizsai-árok) völgyében szerzettjavakkal tovább növelte. A család krónikása, Egyed Ferenc a vidék legnagyobb jótevőjének nevezte Inkey Boldizsárt, aki jobbágyaitól szigorúan megkövetelte és beszedette járandóságait, de ínséges években példamutatóan járt el. 1788-ban, mikor az átvonuló császári katonaság fosztogatásai miatt éhínség fenyegetette a korábban „viruló Zalát", több száz köböl gabonát kiosztott a rászorulók között. A nagy marhavész idején Szentbalázson a tized fejében kapott 23 darab ökröt a kárvallottaknak ajándékozta.120 Támogatta, hogy jobbágyainak többsége féltelkes legyen, hogy ökörfogattal robotolhasson. Házasodó jobbágyait igavonókkal segítette gazdálkodásuk megkezdésekor. Kedvelt városát, Kanizsát többféle módon is segélyezte. A városnak grázi mesterekkel készíttetett Szentháromság-szobrot ajándékozott 1758- ban. Az „ispita ház" (Hospitale pauperum) kápolnájának építéséhez 1000 forintot adományozottá21 s a förhénchegyi122 kápolna is az ő anyagi támogatásával készült. 1768-ban építtette a barokk stílusú „Háromkereszti Kálvária Kápolnát", 123 alatta családi kriptával. Fenntartására 2500 forintot hagyományozott. Segítette az 1765 óta működő kanizsai piarista gimnázium fenntartását. Később három fia, Ferenc, Ádám és János is az iskola tanulója volt. Hirtelen támadt haragjában többször is túllépte hatáskörét, s kisiklásai, ballépései vezeklésre, adományozásokra késztették. Háromszor zarándokolt Rómába, négyszer Loretoba és Prágába is.124 Öt templomot építtetett, illetve az építkezést jelentős anyagiakkal patronálta Szentbalázson, Nagyrécsén, Orosztonyban, Rigyácon és Raszinyán. Több egyházi intézmény működéséről pénzadományokkal is gondoskodott. A raszinyai templomnak 3000 forintot vezeklésül, 300 forintot misékre hagyományozott. Végrendeletében írta: „...a Szent Balási templomnak vettem szőlőt...a termést adják el és fordítsák az Isten háza szükségére...hogy tellyességgel árván ne maradjon hagyok reá 300 forintot". Nemegyszer ismétlődő kérése, tanácsa fiaihoz, hogy mind családi, mind gazdasági ügyekben kérjék „az öregjebb Atyafiak" beleegyezését, engedélyét, egyes esetekben (pl. házasságkötés) megköveteli az Atyafiak akaratának végrehajtását, ellenkező esetben „semmi javamból ne részesüljön". Egy bibliai aforizmával is kölcsönös megértésre intette fiait: „Az megelégedésnek jó erkölcsét az Isten szaporítani és az Irigynek javait pedig meg rövidíteni szokta." Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 543 7. Inkey Boldizsár hagyatékának örökösei1,9 A palini gazdaság uradalmai Jobbágyhelyek száma Majorsági birt szántó ok holdakban rét Irtásföldek szántó holdakban rét Palini uradalomból 1/6 rész N. János öröksége 37 351 327 149 104 Palini uradalomból 1/6 rész Ádám öröksége 39 353 311 55 31 Nagyrécsei uradalom 1/6 rész Menyhért öröksége 40 817 257 36 22 Rigyáci uradalom 1/6 rész Ferenc öröksége 70 487 317 - - Bellicai uradalom 1/6 rész Imre öröksége 65 1319 220 19 14 Raszinyai uradalom 1/6 rész Imre öröksége 150 r. 53 sz. 632 377 - - Palini gazdaság összesen 454 3959 1809 259 171 Palini gazdaság uradalmai Gyalogrobot nap Fidus proventus* Kocsmák száma Malmok száma /hozam (köböl) Szőlők hozama hegyvámmal, tizeddel akó Palini uradalomból 1/6 rész N. János öröksége 5368 563,20 2 3 398 943 Palini uradalomból 1/6 rész 5187 409,30 3 4 398 943 Nagyrécsei uradalom 1/6 rész öröksége 5560 368,54 5 1,4/8 151 902 Rigyáci uradalom 1/6 rész öröksége 7923 389,19 3 3 240 936 Bellicai uradalom 1/6 rész öröksége 7673 511,48 5 3 594 660 Raszinyai uradalom 1/6 rész öröksége 18 043 r. 3500 sz. 1178,10 3 1 330 1160 Összesen 53 254 3419,81 21 15 4 / 8 2110 5544 IV. A PALINI ÁRUTERMELŐ GAZDASÁG A palini uradalom a 18. század végén az útkeresés, a várakozás korát élte: a tulajdonos, Inkey N. János még csak 13 éves, a kanizsai piarista gimnázium tanulója, s az egyre szaporodó családi perek is növelték a vezetés bizonytalanságát. Csak a 19. század elején, amikor N. János átvette a birtok kormányzását, szerveződött határozott célkitűzések szerint működő gazdasággá. A fellendülést a hagyatéki peres ügyek lezárása mellett a mezőgazdasági termékek iránt megnövekedett kereslet, illetve a francia háborúk125 keltette, s majdnem évtizeden át tartó hatalmas gazdasági konjunktúra jelentős mértékben segítette. Másként alakult a Palinnal határos, de másik uradalomhoz tartozó Korpavár helyzete. A ho544 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 544 mokkomáromi uradalom magára hagyta korpavárijobbágyait, akik éltek a kibontakozó árutermelés adta szerény lehetőségekkel, s naponta jártak a kanizsai piacra terményeikkel: „...majorságot és más életszereket árultak".126A 19. század elején a hadmérnöki jelentés127 14 házat és 3 istállótjegyzett fel Korpaváron, ahol a jelentés szerint 100 férfi és 6 ló számára volt elszállásolási lehetőség. A lakosság állatállománya 2 ló és 30 igavonó. A megjegyzés rovatban írottak szerint „a falu a Kanizsa vizének jobb partján fekszik, s ennek ellenére átjárási lehetőség van. Az áthaladás jó, a település körbejárható". Az 1828. évi legelők szántóföldekké alakításával. Majorsági birtokán a vetésforgó alkalmazásával is próbálkoztak, a gabonavetést időnként takarmányrépával, pillangós növényekkel váltották fel, megszüntették az ugarolást. A vízlevezetés révén nyert földekkel lett tulajdonos a Gelse és Kilimán közötti berekben, majd megvásárolta a pogányvári és aracsai szőlőket, Alsórajk és Pacsa határában erdőséggel és szántóföldekkel gyarapította birtokállományát. így alakult ki a zalai tájra jellemző hosszanti, meridionális völgyek egyikében a Palintói Pacsáig terjedő 25 000 holdas gazdaság. 8. A palini gazdaság uradalmainak becsértéke 1844-ben132 Az uradalmak neve Nagysága holdban Forint-értéke ezüstben Évi tiszta jövedelme Palini uradalom 7273 5/8 1 142 889 51 908 forint Szentbalázsi uradalom 10389 6/8 857 081 43 713 forint Pacsai uradalom 3636 3/8 525 440 33 164 forint Palini gazdaság összesen 24 099 6/8 2 525 410 128 785 forint összeírás már 15 házat és 119 főt jegyzett, az 1831. évi útleírás128 118 főt említ, akik „németek, de magyarul is beszélnek — igen szorgalmatossak, nevelnek csak szarvasmarhákat és sörtvéseket". Területük jó része még nádas berek, ami elzárja a falut támaszpontjától, a homokkomáromi uradalomtól. A sovány talajú földeket „a népnek gyors iparkodása kényszeríti jó őszi és tavaszi gyümölcsözésre". Az 1845. évi reguláció alkalmával az erdőirtás és vízlevezetés által nyert irtványokkal a 6,4 jobbágytelekhez 21 hold belsőség, 134 hold szántó és 54,5 kaszás rét tartozott. A jobbágyfelszabadítás évében, 1848-ban a faluban 6 Vi jobbágytelket és majdnem ugyanennyi zsellérhelyet írtak össze.129 A gabonakonj u n k t ú r a boldog negyedszázada Korpavár jobbágyai számára inkább a terhek növekedését jelentette; 1845-ben már 784 napi gyalogrobottal szolgáltak.130 Az agrártermények árának állandó emelkedése131 a többtermelésre csábította, késztette a birtokosokat. Inkey N. János a gabonakonjunkt ú r a idején vette át örökségét, s a fentiek érdekében tervszerűen növelte területét. Elsősorban a „Kanizsai-árok" mindkét partján, Újudvar, Magyarszerdahely, Kacorlak és Szentbalázs határában szerzett újabb tulajdont, s így az örökölt 1778 holdas birtokát az 1800-as években több mint tízszeresére növelte. Nemcsak piaci eszközökkel szerzett földet, hanem kezdeményezője volt a völgységben a csatornázásnak, az erdőségek hasznosabbá tételének. Majorsági területét növelte az irtványföldek visszaváltásával, a köz- Birtokát három uradalomra osztotta, az uradalmi központokban, Palinban, Szentbalázson és Pacsán a gazdatisztek és a képzett mezőgazdasági munkások részére lakásokat építtetett, istállókról és tároló helyiségekről is gondoskodott. Rendszeresítette a repce, lucerna és a lóhere termesztését, kezdeményezte a gyümölcskultúra meghonosítását, bővítette az állathizlalást és ipari szintre fejlesztette a szeszfőzést. Mindehhez központi ösztönzést is kapott; a Helytartótanács Mária Terézia kezdeményezését folytatva népszerűsítő mezőgazdasági könyveket íratott és adatott ki, propagandát folytatott az értelmesebb mezőgazdaság, az ipari és takarmánynövények termesztése érdekében. Kedvező hatással volt a palini gazdaság vezetésére a Festetics György által alapított Georgikon működése is, ahol már olyan, külföldön is elismert mezőgazdászok tanítottak, mint például Asbóth János133 vagy Pethe Ferenc."" A reformkorban 14 nagykanizsai születésű fiatal tanult a nagyhírű tanintézetben, de volt hallgatója Németszentmiklósról135 és Pacsáról136 is. A végzettek közül j u t o t t a palini gazdaságba is. Az intenzívebb termelési módszerek bevezetésével, a területi gyarapodással nem tartott lépést a munkaeszközök korszerűsítése, és ezt elsődlegesen az ingyen munka és a pénzhiány gátolta. Az úrbéresek saját munkaeszközeikkel — faeke, tövisborona, kasza, kapa stb. — dolgoztak. Inkey N. János gazdaságában is inkább a felsoroltak mennyiségi növekedése a jellemző, s nem volt általános a fejlettebb eszközök, vasfogasolók, Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 545 hanttörők, földmángorlók137 alkalmazása. Palin a 19. század elején gyors fejlődésnek indult. A hadmérnöki felmérés138 falunak jelzi, amelyben 19 ház és 10 istálló állt. A beszállásolható férfiak száma 350, a lovaké 40. A falu állatállománya 3660 igavonó és 400 juh. „Egy kis kastély van benne, melynek tulajdonosa: Inkey, továbbá egy magtár". A település domborzati viszonyairól feljegyezték, hogy „egy kis völgy vágja át a helységet, s a körben fekvő emelkedések dominálnak. Az átjárás jó, a település körüljárható." Az 1828. évi országos összeírásban már 24 ház és 209 lakos szerepel. Részletesebben beszámol Palinról az 1831. évben készült „útkönyv"139: „Ezen Pusztának Örökös birtokosa Méltóságos Palini Inkey János Császári Királyi Kamarás Úr. Ékesíti ezen Pusztát leginkább az előbb tisztelt Uraságnak díszes és megkülönböztetett ízléssel épült Kastéllyal, hozzá tartozandó nagy kiterjedésű Anglus Kertyével140 — melly sok külföldi fákkal,141 növényekkel és tavakkal vagyon ékesítve". A puszta látnivalói közé sorolja a „nagyobb számú gazdatiszti lakásokat, a nagyalakú istállókat és pajtákat, a híres, szép, erős lovakat, az igen jó haszon vehető szarvasmarhákat, az első rendbéli juhokat, a sok költségek feláldozása után víztelenített tágasan kiterjedő réteket", a tágas erdőket a karbantartott, lapályos mezőket, ahol termesztenek „Búzát—Rozsot—Árpát—Zabot— kukoriczát—repczét". Az egész gazdaság a „legjobb rendben találtatik. A puszta 236 lakosa magyar és katolikus. Fényes Elek „igen szép" jelzővel illeti a kastélyt és az angolkertet, „okszerűen kezelt gazdaságnak" titulálja a palini birtokot, s azok közé a gazdaságok közé sorolja, ahol „sok bűzhödt posványság kiszáríttatott".142 Bitnitz Lajos143 — beszámolva zalai utazásáról — szintén elismeréssel írt a palini tapasztalatairól: „Pallini Inkey János Cs. K. Kamarás Úr a mocsáros vidéket rész szerint szép legelővé, rész szerint díszes Angol kertté változtatá. Szerencsém vala, barátom, ezen jó ízlésű valódi hazafival közelebb együtt lennem, s a gazdasági kiművelődésben szerencsésen tett igyekezetét szemlélnem. Mind annyi meg annyi gyönyörűségem volt egyfelől a vetésre remekül előkészített szántóföldeket, másfelől ottan, hol hajdan csak némely vízi madarak fészkeltek, a tüzes, szilaj csikókat és derék szarvas marhát tenyészteni látnom". A szombathelyi líceum tanára, majd igazgatója alaposan megismerkedhetett a palini gazdasággal, mert levelében a részletekről is beszámolt: „Morgány pusztában144 különös alkotású malom: ugyan azon időben lisztet őröl, olajt üt, repcze vagy más vetemény magból, ezen magot perkelőben keveri és kását készít, a másik külső kerék pedig a deszka metsző fűrészt hajtja." A gazdaság három uradalma közül a legjövedelmezőbb a palini volt, ide tartozott a förhénchegyi szőlő, az újudvari és a gelseszigeti határ, a morgányi major, a lazsnaki és a kámántsi kocsma és malom. A központi majort allodiális földek (szántó, rét, szőlő és erdő) övezték, lakói mezőgazdasági szakismerettel rendelkező uradalmi alkalmazottak, szolgák és bérmunkások, egy későbbi szóhasználattal cselédek voltak. A népesség száma a település folyamatos fejlődésére utal: a 18. század végén 183 fő lakta, a 19. század közepén 258 lakosa volt. A gazdaság jövedelmezőségét elsődlegesen az állattenyésztés adta. A ménes állományából (135 db) tenyésztésre és a piacra is j u t o t t . Ajármos fehér ökrök tartása mellett a hizlaltakat külföldi piacokon értékesítették. „Svájceriá"-nak nevezték azt az új istállót, ahol a szimmentáli fekete-tarka állományt (53 db) tartották, köztük 34 anyatehénnel. Az „Új Udvari disznó sereg" 268 db-ot számlált, ebből 137 malac. Telepükön a Balkánról behozott mangalicát is tenyésztették. Állandó bevételt jelentett a malmok, kocsmák és mészárszékek tartása. A gyapjúkonjunktúra idején — főként a pusztákon - növelték a j u h o k számát: 26 pásztor 8993 juhot terelt, amiért évenként 80 forintot, szállást és az uraság erdejéből fát kaptak. A külföld által is szívesen vásárolt gyapjú mellett bárányokat is neveltek eladásra. Mindezeknek a gazdasági alapját az évenként kétszer is kaszálható allodiális rétek és a kedvező fekvésű, jól termő szántóföldek adták. Az árutermelés, a mezőgazdasági területek növelésének igénye szükségessé tette a mocsárvilág hasznosítását. Batthyány Lajos Wieser nevű mérnöke már a 19. század elején „...aránylag csekély munkával és költséggel szabályozá a Kanizsa medrét s lecsapolá a terjedelmes mocsárt".145 Az 1810—12. évi útleírás a Korpaváron át Szöpötkre (Szepetnek) vezető út fahídjairól szólva megemlíti, hogy „három fahíd a középső főkanálison áll", ami a végrehajtott első vízrendezés „áldásos hatásának köszönhető".146 Egy másik leírásban a „Korpavár és Palinyi Puszta között Berek száréttó csatornák"-ról olvashatunk. Palintói északra még „posványság"-ról írt Bitnitz Lajos 1825-ben. Az 1828. évi összeírás során is azt panaszolták a jobbágyok, hogy a dombról lefolyó víz elmossa a vetéseket, elhordja a termőtalajt. A völgyi telkek (népiesen lapi földek) használói pedig azon keseregtek, hogy a szabályozatlan patakok nem tudj ák felvenni az összefutó vizeket, s elárasztják a réteket. Inkey N. János a Széchenyi István-féle hasznosságelvű természetszemlélet (mocsárlecsapolás, folyószabályozás, csatornaépítés) lelkes híveként munkálkodott a vizek elvezetéséért. 546 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 546 1834 májusában Széchenyi István147 levélben fejezte ki elismerését Inkey N. Jánosnak a „vízrendezési, lecsapolási" munkák szervezése terén végzett tevékenységéért: „Lukányi,148 jószágaim igazgatójától értettem, hogy mely sok fáradságaid voltak, miglen Válicka vizét részenként regulációba hozni tudtad, azonban hátra van még, hogy most az egész Válicka14'' medre és völgye, s abban tett darabos munkák összekapcsolásba jöjjenek... Kér lek kedves barátom, tegyél minél előbb terminust az egész völgy birtokosainak összejövetelére és hozd azon köztársaságot életbe".'' 50 A szemtanú hitelességével tudósít visszaemlékezéseiben a változásokról Simon Pá/:151 „...a hajdan posványos, majdnem megjárhatatlan berek viruló rétté s gazdag szántófölddé változott át". A mocsarak lecsapolása és kiszárítása után határjárás során döntöttek az érdekelt földesurak vagy azok képviselői, hivatalos személyek és a szomszédok jelenlétében a határjelek elhelyezéséről. Egy 1825. évi, Pacsa és Igrice közti vita során az alábbiak vettek részt a szemlén: Pacsa helység részéről „Méltóságos Keselőkői Báró Majthényi Erzsébet Asszonyság, Méltóságos Palini Inkey N. János hitvese, az ő rendes tiszttartója, számvevője, pacsai Kasznárja". A Festeticsek részéről ügyész és kasznár volt jelen, a rajkiakat néhai Rajky György özvegye és ispánja, „Szécseni István Úr Eö nagyságát Martinkovics József úr Peleskei tiszttartója" képviselte, és a „helységek elöljárói és Számosabb lakója."152 A falvakban a földesúr és jobbágyai között tovább folytatódott a hadakozás a földekért, hiszen az irtások után kevesebb volt a ránehezedő teher, s a jobbágyok az irtásföldet szabadon adhatták, vehették. A palini gazdaság nemcsak termőfölddel gyarapodott a 19. század elején; Inkey N. János újszerű és költséges építkezésbe fogott, s ezzel megkezdődött az eladósodás, amely szinte velejárója lett a palini birtoknak. Inkey N. János földesurasága két nagy történelmi dráma, a napóleoni háborúk és a magyar szabadságharc közé esik. A kort általában „biedermeier korszaknak", magyar vonatkozásban táblabíró világnak nevezték, s Inkey N. János is követte a kor szokásait, vagyonosodott, és eleget tett a polgári jólét elvárásainak, de legnagyobb becsvágya az volt, hogy jó gazdának tartsák. Új kastélya követte ugyan a földszintes falusi kúriák építészeti hagyományát, de a szélesebb homlokzatot középen oszlopsorral tagolták, s görögös oromzattal díszítették. Az épületben a köznapi használati tárgyak, bútorok mellett helyet kaptak a Bécsben és Pozsonyban már honos, jómódra utaló ezüst és porcelán tárgyak is, s a család tagjai a divatos Thaer-kocsin153 utazhattak. 5. kép: A palini Inkey-kastély (KE, 254—255. Fotó Nádasi Tamás) A magas mennyezetű épület biedermeier hangulatot keltő 27 szobájában laktak a gazdaság főtisztjei, az igazgatási szervezet és a számvevőség officiálisai (tisztviselői) is. A kúria igényes polgári ízlést tükröző berendezése és felszerelése nem érte el ugyan a barokk és rokokó divat kastélyainak pompáját, a falakat nem fedte gazdag kárpit, a padlót nem takarták drága keleti szőnyegek, de a tölgyfából, bükkből faragott, rusztikus hatású bútorok változatossága, a mindennapi életet szolgáló felszerelés bősége jelezték, hogy a kastély méltó keretül szolgált urainak a vármegyében betöltött politikai és társadalmi szerepéhez. A szobák többségének berendezése egyszerű: sima fehér függönyök, csupasz padló, tömör, formás bútorzat, virágokkal tele vázák és ezüst gyertyatartók. A vendégek fogadására szolgáló ebédlőben nem rendeztek fényes bálokat, inkább a népes családi beszélgetések és a gyakori politikai összejövetelek színhelye volt. A sima, díszítés nélküli szekrények és komódok társaságában a vörös bársony huzatú karosszékek, a fekete bőrrel párnázott támlásszékek, a fegyveres almárium és az üvegezett edényszekrények jelentették a reprezentatív bútordarabokat. A falakat csak az ebédlőben díszítették festmények:154 közülük négy bibliai jelenetet örökített meg, az ötödik pedig Inkey Boldizsárt ábrázolta. A szobákban a mennyezet nélküli ágyak mellett selyem bevon a t ú pamlag, kanapé, kerek és sokszögű asztal, egy- vagy kétajtós, tölgyfából faragott szekrény volt. A köznemesi kúriákban még ritkán található, inkább a főúri kastélyok berendezésével rokonítható étkező-, teás- és kávézókészleGőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 547 tek formában és díszítményben egyaránt művésziek. Volt sárga danzigi, fehér bécsi és virágos halicsi porcelán étkészletük. A cinedények sorában 117 darab tányért tüntettek fel a leltárak.155 A szekrényeket és az asztalokat változatos formájú tálak, fedeles edények, csokoládés csészék és kannák díszítették. A 12 személyes, családi címerrel dekorált ezüst étkészlet ünnepi alkalmakkor került az asztalra. A felsorolt tárgyak többsége nem a gyönyörködtetést szolgálta, inkább használhatóságukkal, tartósságukkal hatottak. A textíliák köréből „12 db damaszt asztalterítő, 24 db közönséges abrosz, 156 db asztali keszkenő, 120 lepedő, 59 vánkos és 33 paplan" szerepel a leltárban. A felsoroltak is azt bizonyítják, hogy a ház nem volt fényűző kastély, csak köznemesi udvarház. A palini Inkeyek a köznemesség felső, a főurakhoz közel álló csoportjához tartoztak; az ország vezető társadalmi rétegével, az uralkodóhoz és a trónhoz szorosan kötődő magyar arisztokráciával nem volt kapcsolatuk. A Batthyányakkal és gróf Pálffy János lovastábornokkal kialakult fegyverbarátság, bajtársiasság a nevezett családoknak az országos hatalmi pozíciókba emelkedésével megszűnt. Az Inkeyek a legfontosabb igazgatási fórum, a vármegye politikai életének szereplői. Házassági kapcsolatuk révén rokonuk volt a megyei liberális ellenzék valamennyi vezető egyénisége, Zalabéri Horváth János, Csuzy Pál, Csány Elek. Az emberi kapcsolatok közvetlensége, a szívélyes vendéglátás156 látogatottá és népszerűvé tette a palini kúriát a megye nemessége körében. Az Inkey-család tagjai nem voltak érzéketlenek a történelmi fejlődés iránt, s a 18. század végén a nemzeti álláspontot képviselték a dinasztikus, központosító törekvésekkel szemben. A magyar jakobinusok mozgalmának elfojtása (1795), s ennek drasztikus következményei, a feudális hagyományok és korábbi elkötelezettségeik is a mérsékeltek táborához kapcsolták őket, ugyanakkor „felvilágosult önérdekük" érvényesítésével akaratlanul is a haladás, a kapitalista átalakulás útját egyengették. Életvitelük, közéletiségük és hivatali szereplésük következtében méltán sorolhatjuk a családot a reformkori megyei köznemesség haladó szárnyához. Gazdálkodásukban sem elégedtek meg atyáik hagyományával, keresték a több- és jobb termelés módját és eszközét. Inkey N. János koncepciózus, gazdaságával törődő földesúr volt, aki a kedvező társadalmi és földrajzi adottságokat felismerve növelte majorsági birtokát. Vállalkozóként is jellemezhetnénk, aki a kölcsönvett pénzen növelte termelését, azt remélve, hogy a föld többet hoz, mint amilyen terhet a kamatok jelentenek. Adósságba bonyolódott, de nem fényűzés miatt költekezett, hanem az újabb és újabb birtokvásárlások miatt. Korszerű törekvésként értékelhetjük az önálló üzemeltetés objektív és szubjektív feltételeinek megteremtését, az irányítás szakszerűségét és állandóságát. Átalakította az állattartást, a még nem hasznosított területeken is meghonosította a j u h t a r t á s t , javította a lóállományt. Bele-beleütközve a feudális rend támasztotta akadályokba, a roboton alapuló üzemmód lazításával a palini gazdaság úttörő terrénumává vált a reformkori mezőgazdaságnak. V. A PALINI FEUDÁLIS NAGYBIRTOK VÉGNAPJAI 1842. október 25-én meghalt palini Inkey N. János „rothasztó ideglázban" 5 heti betegség után, „élete 63-ik évében".157 Zala vármegye közgyűlése méltatta az elhunyt érdemeit: „...derék tagot szakaszta ki a halál Zala karai és rendjei koszorújából. Ez volt pallini Inkey Nepomuki János, cs. és kir. aranykulcsos vitéz,158 kiben október 25- én Zala kitűnőbb gazdáját, legbuzgóbb ügytársát, és egy általánosan tisztelt vendégszerető barátot veszte". Aggodalmukat fejezték ki: „...vajha ifjaink így egymás után lassankint elhulló derék férfiaink helyét kipótolhassák-e? Mindnyájan megilletődve valánk, s komoly kérdés emelkedett lelkünkből valljon e serdülő nemzedék, mellyen hazánknak jövője annyi szép reménnyel függ, illy hézagokat betölthet-é? S a vallástalanság, puhaság, függetlenségi vágy, szerénytelenség, minden tekintély megvetése, dologkerülés, tékozlás rémalakban állának előnkbe."159 Gyermekei160 közül a legidősebb 39, a legfiatalabb 13 éves; mindnyájan tanultak, polgári foglalkozásra is felkészültek.161 A következő évben még csak annyi változás történt a birtoklásban, hogy a legidősebb fiú, „Inkey Eduárd Császári Királyi Arany Kultsos és Százados Kapitány" átvette örökségét,162 majd szerződés köttetett közte és Majthényi Erzsébet, Inkey Sándor és Inkey Kázmér között, melyben átadja a „Ventei jószághoz tartozó venti és petri puszta illetőleg majorság, erdősfai és petri helység, rigyáczi és eszteregnyei hegyvámos szőlőkből álló mintegy 3000 holdat kitevő jószágot örökbe és megmásíthatatlanul ... mivel lakóház nincs, ennek felépítéséhez a Palin uradalmi pénztárból 4000 forintot kap — s le548 Gőcze Rezső: Palin és Korpavár története (1690—1849) mond követeléseiről".163 Az ezt követő években egymást érték a változások. 1844. február 16-án 65 éves korában meghalt „Méltóságos Kesselőkői Majthényi Erzsébet néhai Méltóságos Palini Inkey János Cs. K. Kamarás Úr özvegye", férjéhez hasonlóan végrendelet nélkül. Még ez évben a leány örökösök a megyei bírósághoz fordulva panaszolták, hogy a korábbi osztozkodások alkalmával, mind Inkey János, mind Inkey Boldizsár halálozásakor a leányág „kizáratott az öröklésből", most, anyjuk halála után az őket illető részt kérték. Tárgyalás tárgyalást követett, a megegyezést mégis a Fiumében hivatalnokoskodó Inkey Ödön (Edmund) ajánlata indította el: „...beteges állapotom miatt a városi élethez kötve mezei gazdaságot nem folytathatok" — írta 1844. augusztus 13-i levelében, s osztályrészét 184 000 forintért eladta testvéreinek (Sándor, Kázmér, János). Miután a testvérek Eduárdot és Szidóniát, Csány Eleknét egyezség útján kielégítették, a „költsönös testvéri szeretet fenntartása tekintetéből Alsó Rayki Helységet a hozzátartozandó földekkel, mindennémű földesúri jövedelmekkel, ingóságokkal együtt, hat Svájtzer tehenekkel, pogányvári szőlőkkel és Palinban lévő apróbb tárgyakkal együtt átengedik Amáliának, aki köteles az atyai és anyai adósságokból 100 000 ft-ot kifizetni".164 Az ősi javakat kb. 500 000 forint adósság terhelte. Inkey Kázmér 1845. szeptember 8-án feleségül vette a 15 éves, „eszményien szép" Berchtoldt Eleonórát,"'' 5 s mivel Inkey Sándor járási alszolgabíróként Pacsára költözött, a kiskorú János (Muki) még tanulmányait végezte, Inkey Kázmér lett a palini udvarház utolsó gazdája. A néphagyomány is megőrizte Inkey Kázmér szokatlan kedvteléseit, kortársai is némi csodálkozással szemlélték, s sajátos vigasságait kritikával illették. Széchenyi István naplójában felsorolja, hogy egyes főurak hogyan játszották el vagyonukat: „Inkey Kázmér elmuzsikálja pénzét". 166 A Zala című lap riportere „vármegyékre szóló úri vigasságokra" emlékezett: „Inkey Kázmér idejében érték el tetőpontjukat az országra szóló dinom-dánomok".167 Degré Alajos, a pesti Ellenzéki Kör tagja is meglepődött a Palinban látottakon: „Inkey Kázmér őrnagy, a palini kiskirály roppant uradalmában oly ünnepélyeket rendezett, hogy a leghatalmasabb spanyol grand sem különbeket, még a bikaviadal sem hiányzott soha, s a viador ő maga volt. Legyőzte a bikát mindig, hát hogyne győzte volna le azután a németet." Ugyanekkor elismeréssel szólt a gazdaságban példamutató helytállásáról: „...mikor ráunt vagy kifogyott otthon vagy fárasztó vadászatokon a gyakorlásból, elment földjeire, ahol husz, huszonnégy iga szántott egyszerre, megfogta az eke szarvát, s olyan munkát vitt véghez, hogy maga körül három-négy bérest kifárasztott." 168 A palini kastélyban vendégeskedő fiatalok többsége a zalai reformnemzedék második generációjához tartozott, az 1845-ben Zalában kibontakozott önkéntes adózók táborához,16" akikről Degré így vélekedett: „...mind oly kitűnő fiú volt, kinek nemcsak a szája járt a pohár mellett, s nemcsak Sárközi lelkesítette, hanem a magasabb s szentebb eszmék is. A felköszöntőben elmondott nagy és szép gondolatok nem voltak üres szavak, átérezte azokat mindenik, s kész volt értük meghalni."170 Csányi László és zalabéri Horváth János példáját követték, akikkel barátságukat nemcsak a rokoni kapcsolat, hanem a nézetek azonossága, a célok közössége mélyítette el, s akik 1843—44-ben eladták birtokaikat és visszavonultak a közügyektől. 171 Az Inkey testvérek is e végleges megoldást választották, felismerve, hogy feudális viszonyok között maradva, már az eddig felvett hitelek törlesztését sem tudják kitermelni, áruba bocsátották a 25 000 holdas birtokot. „Alighogy az édesatya, Inkey János meghalt, a példás atyának példátlan gyermekei elpazarolták a gyönyörű családi birtokot, s atyjok halála után 4. évre 1846. április 6-án megvette az uradalmat a flandriai herceg.172 Érthetően élénk visszhangot keltett a birtok pénzzé tétele, s a megyei közgyűlés részletesebben is tájékoztatta a nemesi közösséget az adásvételről. „Inkey Sándor, Kazimir és János tetemes adósságokkal terhelve lévén, hogy a jeleni országosan mostoha pénzbeli állapotnál fogva reájok nézvén káros és jövendőbeli megmaradásukat veszedelmeztetett állásokból menekülhesse- 6. kép: Inkey Kázmér emléktáblája (KE, 131. Fotó Nádasi Tamás) Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 549 nek, de más fontos oknál fogva is, „Pallini Sz.Balázsi és Pacsai uradalmaikat részint ősi, részint szerzett birtokaikat és ahhoz tartozandó ... helységekkel majorokkal szöllő hegyekkel, részjószágokkal minden néven nevezendő beneficiomokkal és fundus instraktussal folyó 1846. évi január 1 napjától számítandó jövödelmeikkel együtt 1 100 000 forintokért (3 ezüst húszasokat 1 forintra számítva) és két ezer darab Cs. Kir. aranyokért Herczeg Szász Koburg''" Gothai Ágoston Ő Magasságának örök áron eladván...".174 A palini gazdaság új tulajdonosa Fülöp herceg, flandriai gróf, Belgium első királyának fia.175 Az adás-vétel utáni gazdaság működésének csak vázlatos elemzését teszi lehetővé a hézagos iratanyag,176 de a meglévő iratokból is nyilvánvaló az igazgatóság fegyelmezett munkára, áttekinthetőségre törekvése. Erre utal a havi jelentések, számadások szigorú rendjének követelése és a szakképzett vezetők számának növelése. A palini gazdaság legfőbb irányító szerve a Belga királyi birtokok Bécsben székelő vezérigazgatósága, 177 de Palin is széles hatáskörrel rendelkezett. Továbbiakban a nagybirtok egészét nevezik uradalomnak, mely magába foglalja a palini, szentbalázsi és a pacsai kerületeket. A főigazgató Glavina Lajos „Director L. v. Glavina".178 Új vezetőt kapott a palini kerület is, a német származású Gruner Ernő személyében,17''aki korábban a gazdaság titkára volt. „...az eddig tanúsított hűség, szorgalom és a gazdaság körüli több oldalú tudománya tekintetéből a Palini kerület reá bizatik". Évi fizetését 150 ft-tal emelték, és április 1- től utalványt kapott 4 akó ó- és 4 akó újborra, 8 mérő180 búzára, 16 mérő rozsra, 8 mérő árpára, s „két öl fa s egy hold föld adatik szintén április 1-től. Nem kételkedem mikép ezen új tisztét is szokott buzgalommal és a magas tulajdonos j a - vára töltetik be."181 A szentbalázsi kerület élére Takács János palini tiszttartó került, mert „...kevés évek múlva az Uradalomnak leendő legszebb és legnagyobb kerületét jól ismeri...a jelenlegi körülményekben a magas birtokosnak leghasznosabb szolgálatot tehet". Kérte a direktor, hogy eddig is tanúsított szorgalommal végezze „sok oldalú, terhes elfoglaltságot jelentő megbízatását."182 A korábban tiszti írnok Godina Jánost, aki 1822-ben született Nagykanizsán, a keszthelyi Georgikonban végezte tanulmányait, szintén Szentbalázsra helyezték „ellenőri czimmel az eddig tanúsított szorgalma jutalmául folyó évi (1847) április 1-től kezdve egészen a visszavonásig, fizetése kétszáz forintra emeltetik."183 Pirovits Károly''84 palini ügyintézőt, „ideiglenesen még valamely hozzá illő hivatal megürül főbb jóváhagyással palini uradalmi alügyvédnek neveztetik ki". Fizetése készpénzben 400 forint és 10 mérő búza, 13 mérő rozs, 8 akó óbor, 4 öl fa, 1 hold kukoricaföld. „Kötelességé leend az uradalmi levéltár lajstromozását rendesen folytatni és előforduló esetekben, ahányszor az uradalom körülményei kívánják, hivatalával j á r h a t ó egyéb szolgálatokat tenni, melly szolgálatok mellett más uraságoknál is hivatalt vállalni vagy magánosok ügyeit is folytatni szabadságában álland". 185 Az uradalom képviseletét és jogügyleteit Zathureczky Ferdinánd főügyész intézte. 1846—47-ben a kerületeket vezető tiszttartók és ispánok részletes írásbeli utasítást kaptak teendőikről, s tőlük a munkajellegétől függően szintén írásbeli jelentést kértek a feladatok teljesítéséről. Palinban negyedévi „pénztári kivonat"-ot készítettek a bevételekről és a kiadásokról. A vezetés törekvéseit jól példázza a bocskai „pálinkás ház" munkáját irányító ispánnak küldött, 14 pontba foglalt rendtartás, amelyet az ispán „megtartani és megtartatni köteles". A 10. pont előírta: „...különösen gondot kell a helybeli felvigyázó tisztnek arra fordítani és az egyik fő kötelessége leend, hogy nem csak minden az égetéshez tartozó edényeknél, hanem az egész pálinkaházban és annak minden részeiben a lehető legnagyobb tisztaság tartassék, hogy sehol ártalmas savany ne támadjon, minthogy ez nem csak az apparátusnak nagy romlására szolgál, hanem az égetés eredményére nézvén is felette káros". Az utasítás meghatározza a teendőket, az égetés egész folyamatára, a burgonya mosásától az égetés (főzés) befejezéséig. Minden főzés eredményét és a naponta nyert szesz mennyiségét be kell jegyezni a kilenc rovatos naplóba, és a felügyelők „betekintésére mindenkor készen és nyitva kell állni a kimutatásnak."186 A következő, 1848. évben összeírták az uradalom lakóépületeiben található háztartási eszközöket és berendezési tárgyakat. 18 szobát rendeltetése szerint is megneveztek, ebből tudjuk, hogy szobája volt a kastélyban Pirovits Károly „ügyvéd úr"-nak, a szakácsnénak, az erdésznek, egy tiszttartónak, a gazdasági írnoknak: volt három vendégszoba, egy „inasféle szoba", s természetesen igazgatói iroda és „igazgatói szobák". Több esetben csak a fekvése szerint nevezték meg a helyiségeket: templom melletti felső, alsó és belső szoba. A hagyományos háztartási eszközök és bútorok mellett szerepel a kimutatásban díszes aranyozott függőlámpa, szintén aranyozott 3 ágú gyertyatartó, a „teremben" (korábban ebédlő) zongora és 30 db szalma ülésű, politúrral bevont szék, a biliárd szobában 5 golyó és 25 dákó, az igazgatói irodában „nagy íróasztal zöld posztó 550 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 550 borítással". A helyiségek többségében különböző méretű ("magas, kisebb, nagy") almáriumok (fiókos, polcos szekrények) és sublótok (alacsony fiókos szekrények) mellett kárpitozott kanapék és díványok is gazdagították a berendezést. A jegyzékben feltüntetett 705 db ingóság közül 701 minősíttetett „jó"-nak és 4 db „rossz"-nak.187 A gazdálkodás eredményességéről, az üzem ágazatairól nincs levéltári forrás, de egy későbbi kimutatásból188 nyilvánvaló, hogy az állatállomány nem csökkent, sőt a juhállomány megduplázódott, sertés viszont nem szerepel a jegyzékben. A gabona- és növénytermesztés terén változást jelentett, hogy csak Hamuszín majorban termeltek hajdinát, s növelték a kukorica, magbükköny és a mag-lóhere termésterületét. Az 1848 áprilisában Zala megyében is befejeződött jobbágyfelszabadítás, a jobbágyság tulajdonába adta az általuk addig használt úrbéri földeket, de a törvény másképpen érintette a parasztság különböző jogállású rétegeit. Palinban nem változott a lakosság helyzete; a határ egészét elfoglaló majorsági birtok, a szántók, rétek, erdők és szőlők továbbra is a földesúr, a flandriai gróf tulajdona. A puszta lakói föld nélkül maradtak, agrárproletárok lettek. Korpaváron a jobbágyok birtoka lett az általuk használt úrbéres föld. Előnyt jelentett számukra a robot és a különböző földesúri szolgáltatások megszüntetése, de a kedvezőtlen homokos, agyagos talaj miatt a sovány föld csak szegényes megélhetésüket biztosította. A nem úrbéres földet használók, a zsellérek kimaradtak a felszabadítás köréből, jogilag szabad emberekké váltak, de nincstelenekké lettek. A kis telkükre szorult jobbágycsaládok földvásárlással is próbálkoztak, de így sem sikerült ellensúlyozniuk a kedvezőtlen adottságok szorítását; egyedül maradtak a létért való küzdelemben, s nem tudtak lépést tartani a szomszédos települések növekedésével. A kerületek falvaiban elégedetlenséget váltott ki a törvény hiányossága: kimaradtak ugyanis a rendelkezésből a nem úrbéres, hanem cenzusos földet,189 szőlőt, irtványokat használók. A földesúr megőrizte az e földek feletti tulajdonjogát, fenntartotta a használatért j á r ó tartozásokat, szolgáltatásokat. Nyugtalanság forrása volt a legelő elkülönítések során az erdők használatának rendezése is. Mindezek fokozták a nemesség iránti bizalmatlanságot, élesztették a „jó király" mítoszát. A megye több falujában földfoglalásra került sor, felkelés fenyegetett, s csak a fegyveres erő jelenléte, és a május 20-án kihirdetett rögtönítélő bíráskodás elrendelése csendesítette le a forrongást. 1848 nyarán újból szervezkedtek az elégedetlenkedők, s csatlakozott hozzájuk a palini kerületek parasztsága is. A zalai nemzetőrök egy részét — védelmül Jellacic horvát bán várható fegyveres támadásával szemben — a Dráva folyó mellé vezényelték.190 Az uradalom szentbalázsi kerületében is olyan híresztelés terjedt, hogy az urak a szegénységet „a Drávába szorítják, elemésztik". Több faluban is megtagadták a nemzetőrszolgálatot. Az eseményről Csány László kormánybiztoshoz, illetve az igazságügyi miniszterhez intézett jelentés tájékoztat.191 A lázítók „Pusztaszentlászlóról puskákkal felfegyverkezve Alsó- és Felső-Hahóton, Pölöskefőn, Alsó- és Felsőrajkon és a szentbalázsi hegyen járva uraik ellen uszítottak, azzal bátorították a lakosságot, hogy „már 500-an felkelvén, Kanizsa tájékán 18 erős falu velők tartván, az őrseregbe egyhalálig fel nem állnak, mert az nem is a király, hanem az urak akaratja". 192 Több faluban, Újudvaron, Kerecsenyben, Eszteregnyén, Alsó-Rajkon kisebb zendülés is támadt,193 de a hírverés hatástalan maradt, s mikor ismertté váltak az ellenség pusztításai, rablásai, a jobbágyság is hirtelen magyarságának tudatára ébredt, és nyíltan a kibontakozó önvédelmi harc mellé állt.194 Ahol nem láttak ellenséget, ott tovább folyt a küzdelem az elvesztett területek visszaszerzéséért. A szentbalázsi kerületben is arra törekedett a volt jobbágyság, hogy az általuk használt erdőt és legelőt elkülönítsék. Megindult a harc a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztéséért.195 A „magas tulajdonos", a flandriai gróf képviseletében Zathureczky Ferdinánd 1849 nyarán a volt kacorlaki jobbágyok megbüntetését éri az alispántól, mert „...vonyós marháikat" a Hosszú szigeti dűlőben lévő legelőre hajtották, s azzal fenyegetőznek, hogy csordájukat is oda hajtják...ne hogy a többi szomszéd lakosok is ilyen erőszakoskodást kövessenek, ellenök tiszti vizsgálatot rendelni és a fő tényezőket meg fenyíteni méltóztasson". Az alispán az ügy kivizsgálására bizottságot küldött ki a másodalispán vezetésével, s azzal az utasítással, hogy a községbelieket tiltsák el minden erőszakoskodástól...ha pedig közülük mégis a magántulajdon elfoglalására valakik lázítók lennének, azok mint lázítók befogattassanak". 196 A kerület többi falvainak, pölöskefőieknek, kacorlakiaknak és a szerdahelyieknek régi gondja volt a legelőhiány; kényszerből Újnéppuszta határában béreltek legelőt, mert a „vízlevezetés" által nyert rétjeiket a földesúr használta, s ezen most ők is változtatni akartak. A „kerecsenyi polgárokra" panaszkodtak a gelsei köznemesek, mert „...másfél évvel a tagosítás után a jelen évi tavasszal erőszakkal elfoglalták birtokaik egy részét".197 A kerecsényiek már korábban kérték a tagosítás során szenvedett sérelmeik orvoslását, s mivel választ nem kaptak, Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 551 erőszakhoz folyamodtak. „Fülöp Jenő Királyi Fönség Flandriai Gróf mint a Palini jószág" ura Szentbalázs volt jobbágyait perelte: a 106 egykorvolt úrbéres közül 100 fő — név szerint felsorolva — kapott „Törvénybe idéző levelet"198 a cs. kir. úrbéri törvényszékhez,199 mert „az eddigiek során akadályozták a földesurat a legelők elkülönítésében és a haszonvételek arányosításában". A nagyrécsei és a rigyáci volt úrbéresek törvényes úton próbálták visszaszerezni az általuk használt földet. A megyéhez intézett beadványukban a récseiek „a törvényes mennyiségű" legelő kimérettetését és erdőhasználati joguk (faizás) gyakorlásának „megengedtetését", a rigyáciak „úrbéri sérelmeik" orvoslását, „egyességnek megpróbálását" kérték a magas tulajdonos képviselőitől.200 A földért indult viaskodásban, pereskedésben a parasztság számára hátrányt jelentett a szabadságharc leverése, a palini uradalom volt úrbéreseinek esélyét pedig csökkentette a belga királyi család képviseletében fellépő ügyvédek szereplése. A kialakult birtokszerkezet megmutatta, hogy a volt jobbágyok többsége kevesebb földet kapott tulajdonul, mint amennyit úrbéresként ténylegesen megművelt. Az 1848. április 11-én szentesített törvények megteremtették az állampolgári és tulajdonosi lét jogi és gazdasági alapjait, s utat nyitottak az agrárkapitalista fejlődésnek. Palin és az Inkey család története a tárgyalt időszakban összefonódott a Principális-völgymedencében: hiszen az Inkeyek alakították ki azt a birtokszerkezetet, amely túlmutat egy település, adott esetben Palin puszta201 határán; a völgység falvaiban a birtokmegosztás aránya a palini család korának parancsát követő feudális törekvéseinek következménye. A földesúri birtok folytonos növelése miatt is kevesebb jutott a földművelő lakosságnak, s különösen aránytalanná vált a birtoklás Palinban és a vidék majorjaiban, de a falvak határában is szerveződött és gyarapodott a majorsági földterület. A jobbágyfelszabadítás végrehajtása után sem változott a fenti struktúra, maradt a kettős birtokszerkezet, s benne a bérmunkára alapozott nagybirtok túlsúlya, amely egy évszázadon át meghatározta a parasztság életvitelét, mozgásterét. JEGYZETEK 1 Barta J. ifj., 39; a Habsburg-monarchia újonnan szerzett területei: Osztrák-Németalföld, Milánó, Temesköz, Toscana, Galícia, Bukovina, Inn-negyed, átmenetileg birtokolt területeket a Balkán-félszigeten és Itáliában. 2 Hóman—Szekfű, IV. k. 249. Közvetlenül Buda visszavétele (1686) után megalakult a Budai Kamarai Adminisztráció, s irányítása alatt a kisebb hivatalok egész sora létesült. Külön kamarai tiszttartót kapott Kanizsa, Dél-Dunántúlon még Kaposvár, Szigetvár és Pécs. Feladatuk a neoacqusita- területek pénzzé tétele. 3 Új Magyar Lexikon, Budapest, 1962, 603. 4 Gömöri, 103. 5 Uo. 104. 6 A 17—18. század folyamán a török kiűzése után a magyar király uralma alá került és külön közigazgatás alá volt területek elnevezése. 7 Batthyány Ádám (1662—1703) Magyarország egyik legősibb családjának sarja. A török ellen hősiesen harcolt, kitűnt Bécs ostrománál, 1688-ban visszafoglalta Fejérvárt, 1690-ben pedig Kanizsát. 1692-ben feleségül vette a sziléziai származású S t r a t t m a n n Eleonórát, így a Batthyányaknak ez az ága örökölte a Strattmann-birtokot és a család nevét is. 8 Iványi E. 115—128. Gyöngyösi Nagy Ferenc, a dunántúli főkapitány Batthyány Kristóf, majd Batthyány Ádám főkapitány helyettese volt, s a bécsi udvari gyakorlat szerint fizetési hátralékainak kiegyenlítésére adománybirtokot kapott. 9 Kempelen 1931/b X. k. 71. A Szapáry-család régi magyar nemzetség. Szapáry Péter kimagasló érdemeket szerzett a Dél-Dunántúl védelmében, hosszú ideig a törökök rabja. I. Lipót császártól kapta a bárói rangot és a nagy területű muraközi uradalmat, s egyben „Murai-Szombat" örökös ura címet. Unokája volt Szapáry István, aki 1742-ben még élt, és mag nélkül halt meg. 10 Barbarits, 25. 11 Füzes, 9. Batthyány Lajos birodalmi grófi rangot kapott. Császári és királyi kamarás, valóságos belső titkos tanácsos, kancellár, majd 1751-től nádor, az utolsó magyar e tisztségben. 12 Erdélyi, 115—116. Az 1687. évi IX. törvénycikk a mágnások számára, hogy birtoktestük ne szakadjon sokfelé és ne elidegeníttessék el, megengedi végrendeleti intézkedéssel hitbizomány létesítését és az elsőszülöttségi öröklődés behozatalát. A hitbizományi tilos volt teljesen vagy részlegesen eladni, családon belül felosztani és megterhelni. A hitbizományt az 1945. évi földtörvény szüntette meg. 552 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 552 13 Uo. 14 Teleki, 212. Az Althan család tagjai a német császárok hadaiban jeleskedtek. Hazánk történetében Althan Kristóf az első szereplő, 1578-ban nyert magyar indigenatust, fia A. Mihály Adolf mint hadvezér Fejérvár és Esztergom falai alatt harcol a törökkel. Unokája, A. Mihály János Muraközt kapja 1712-ben királyi adományul. Althan gróf idejében új művelési mód honosodott meg Muraközben: „...örökös árendába tartják magukat a Földes Uraságtól, Robotokkal és egyéb adózásokkal nem tartoznak, mint magok örökös tulajdonát bírják földeiket." A. Mihály III. Károly császár és magyar király egyedüli bizalmasa, Zala vármegye főispánja. 1722-ben halt meg; özvegye kezelte a hatalmas birtokot, s a század végén eladta Festetics Györgynek 1 600 000 forintért. 15 Muraköz vidék: Horvátországban a Dráva és a Mura egyesülésénél. Központja Csakovecz (Csáktornya). Trianon előtt Magyarországhoz tartozott. A 16. században Zrínyi Miklós kapja királyi adományul Csáktornya és Légrád várakkal együtt. A Rákóczi-szabadságharc idején a császáriak kezén volt, innen indult ellentámadásuk a kuruc had ellen. 16 Szabó B., 115. A császár több esetben is meglátogatta az özvegyet az újjávarázsolt csáktornyai kastélyában. Birtokainak jövedelmezőségére jellemző, hogy Zala megye birtokosainak 1741-ben összesen 186 lovast kellett kiállítaniuk, ebből a grófnő 50 lovast állított ki. 17 Molnár, V 141. 18 Hóbor; Rigyác: Nagykanizsától nyugatra, 12 km-re, a 7-es út mentén fekvő község. Kanizsa várának visszavívása utáni években 8 telkes jobbágy és 3 házatlan zsellér lakta. Az Inkey-gazdaság birtokszervezésének tagjaként fejlődött. Uo. Petrivente: Petri falu és Vente puszta egyesüléséből keletkezett. Nagykanizsától 16 km-re, a 7-es úttól délre fekszik. A kanizsai vártartomány része volt, a vár visszafoglalása után Gyöngyösi Nagy Ferenc birtoka, de 1719-ben már az Inkey családé, a 18. században 126 fő dolgozott az uradalomban. Légrád: nagyközség Horvátországban a Dráva jobb partján, a Mura torkolatával szemben. Trianon előtt Magyarországhoz tartozott: Zala vármegye, nagykanizsai járás. Várának a 16. és a 17. században fontos szerepe volt Muraköz védelmében. Ekkor a Zrínyi család tulajdona, közelében feküdt a ma már nyomtalan Zrínyivagy Zerinvár. Önálló kapitánya volt a kanizsai főkapitányság irányítása alatt. 19 Thaly, 658. Kisfaludy László kuruc kapitány 1707 nyarán századával — Bottyán János ezredéből — átcsapott a Muraközbe, s augusztus 20-a táján Inkey Jánost, a légrádi kapitány fiát néhányadmagával elfogta. 20 Barta J. i f j . 28. Pálffy János gróf (1663—1751) horvát bán személyében először került magyar főtiszt a főparancsnoksági méltóságba. Tárgyalást kezdeményezett báró Károlyi Sándor Szatmár megyei főispánnal, a kuruc sereg főparancsnokával. A két fővezér tárgyalásának eredményeképpen jött létre 1711. április 29- én a szatmári békeegyezmény. 21 Révai; Borsfalva, azaz Borsfa, Nagykanizsától északnyugatra fekvő község, Letenyei járás. Szent-Pál, azaz Somogyszentpál, helység Zala megyében, Marcalitól északkeletre. 22 Nagy 1. Pótlék-kötet, 290—291. Az adománylevelekben is a „pallini" szóalak szerepel előnévként, de már a következő évszázadban „palini"-t írnak, 1810 óta az anyakönyvekben is a „palini" alak szerepel. A 19. század második felében hivatalosan is „Palin" a település neve, s a nemesi előnév is „palini"-ra változott. A továbbiakban mi is ez utóbbi változatot használjuk. 23 Bánkuti, 303—306. 24 Kerékgyártó, 127. 25 Inkey Ádám: Vasárnapi Újság, 1865. 410— 507. 26 KE, 253. 27 Vándor, 269. 28 ZML Helytört, lex. 29 Uo. Az elnevezés a tréfás névadási mód eredménye. 30 Lásd 27. sz. jegyzet, 323. 31 Hóbor; Homokkomárom Nagykanizsa szomszédságában, tőle északnyugatra fekvő falu. Már az Árpád-korban egyházas hely. 32 Balla, 20. 33 „Kóstai-bereknek azon szép tájt nevezik, melyben jelenleg a vasút Nagykanizsáról Palin, Gelse, Kilimán és Rajk felé Szent-Ivánra halad... A leírandó vidék nagysága körülbelül 4 mérföld hosszú, s egy mérföld széles, mintegy 25 faluval, s több szép majorral" — írta Simon Pál mérnök 1872-ben visszaemlékezéseiben. In: Bátorfi, V. k. 208. 1 mérföld = 8,35 km. In: Bogdán, 58. 34 Tőle északabbra volt a Gelse-kacorlaki és a Sárkánysziget—hahóti átjáró. 35 ZML Helytört, lex. 36 ZML Conscr. Univ. 1770. 37 Kosáry 1990, 60. Mária Terézia szorgalmazta a fásítást, a Helytartótanács a fűzfák ültetését ajánlotta a megyéknek. 38 ZML Helytört, lex. 39 Bogdán, 115. 40 ZML Helytört, lex. 41 Danyi—Dávid alapján 42 Uo. * = polgári, aki „kézi mesterségből" szerezte jövedelmét ** = örökösnek általában a legfiatalabb fiút tüntették fel. Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 553 43 ZML Conscr. regn. 1715, 1720. Danyi— Dávid, 196. * = a horvátországi raszinyai uradalom adatai hiányoznak, ** = a nevezett összeírás csak az adózó háztartások számát tüntette fel, ennek 5-ös szorzatát tartalmazza a táblázat első sora. 44 ZML XII/15. Pallini Uradalom-nak Inventárioma. (Inventárium: számszerű és pénzértékű kimutatás a helységben található ingóságokról. 45 Bogdán, 55. 46 ZML Kézirattár. Az első katonai felvétel (1782—1785) országleírásai. 47 Gudenus—Szentirmay, 331. 48 Hóman—Szekfű, II. k. 271. 49 Karácsonyi 1900—1904, 253. 50 Hóman—Szekfű., I. k. 608, 616. 51 Karácsonyi 1900—1904, II. k. 427. 52 Som. vm. 79. Inke Nagykanizsától délkeletre fekvő Somogy megyei település. 1406-ban, majd 1418-ban a Pécz nembeli Loránth fia, György nyerte el adományul, 1598—99-ben Loránth Ferencé a mindössze 8 házból álló falu. Később több köznemes birtoka. Az 1701—1703. években készült összeírás szerint Szegedy Pál alispán tulajdona, 1715-től a Szegedy családé. 53 Az Inkei Loránth családról részletesebben: Károlyi, 19—26. 54 Acsády 1890, 43, 67. 55 Egyed, SzPL. Egyed Ferenc (1900—1946) teológiai tanulmányait Budapesten végezte, hitoktató volt Szombathelyen, 1927—28-ban segédlelkész Szepetneken, majd 1928-tól haláláig rigyáci plébános. A rigyáci plébánia História domusában lejegyezte az Inkey családról szerzett és hallott ismereteit. Helytörténeti tanulmányai jelentek meg a Vasi Szemlében. Feljegyzéseit a Szombathelyi Püspöki Levéltár (SzPL) őrzi. 56 Nagy I. Pótlék-kötet, 290. 57 ZML Zm. Közgy. jkv. 1838/2186. 58 Inkey Ferencnek két leánya is volt, életútjuk ismeretlen. Nagy Iván Mária nevű leányát említi, akinek férje „raszinyai Bocskay". Raszinya (ma Raszinja) horvátországi helység Légrádtól délnyugatra. 59 Nagyi. Pótlék-kötet, 291. 60 Erre utal a család címere is: a pajzs kék udvarában hármas halmon ágaskodó koronás oroszlán, első lábával buzogányt, a másikkal levágott török fejet tart. A pajzs fölötti sisak koronáján kar könyököl, szintén buzogányt tartva, mindkét oldalon két kiterjesztett fekete sas szárnya között. In: Károlyi, 3. 61 Vas vm. 574.; Inkey János felesége Szegedy Mária, Festetics Kristófé pedig Szegedy Mária huga, Szegedy Judit, mindketten Szegedy Pál és Török Kata leányai. A Szegedy család Szegedről származott: a török kézre került vár sikertelen visszaszerzési kísérlete után menekültek a Dunántúlra, Szegedy Pál, az egyesült Zala-Somogy vármegyék alispánja a 18. század elején. Egy másik forrás szerint Szegedy Ferenc kassai hadbíró 1646-ban nyert Ferdinánd királytól donációt Inke, Visonta és Sand Somogy vármegyei birtokra, s ezért a család a Dunántúlon telepedett meg, majd megszerezték Acsád és Köveskút Vas vármegyei falvakat. 62 Rózsa 2000, 16. 63 Bán, II. 222. 64 Szántól. 1954, 351. 65 Szabó B. 99. 66 Nagykanizsai Alsóvárosi Plébánia irattára; halotti anyakönyvek. (Inkey János négy leánya közül három Pozsonyban Orsolya-rendi apáca, Petronella pedig báró Sennyei Antal felesége lett. Pál nevű fia „paulinus" szerzetes, a legkisebb gyermek, Ferenc, „Capitaneus Franciscus Inkei ex Palin", még apja halálának évében, 1747. június 9-én meghalt. A család tagjait a nagykanizsai alsóvárosi katolikus templom kriptájába temették.) 67 Hóbor; mindkét „Rétse" (Nagyrécse és Kisrécse) Nagykanizsától északkeletre fekszik. Kanizsa közelsége (7, illetve 9 km) miatt lakói sokat szenvedtek a töröktől. Kisrécse még 1720-ban is lakatlan. Fejlődésüket az Inkeyek birtoklása hathatósan támogatta. Inkey Boldizsár Nagyrécsén templomot, majd kastélyt építtetett, a falut uradalmi központtá emelte. 68 Hóbor; Liszó Nagykanizsától délre, 12 kmre lévő falu. A 15. században a Kanizsai családé, a következő évszázadban a Nádasdyaké. A török hódoltság után az Inkeyek is birtokosai, a 18. század végén félszáz lakosa volt. 69 Teleki, 210. Teleki Domokos (1773—1798) erdélyi főúr, cs. kir. kamarás, kormányzósági titkár, „nagy tudományú ifjú" 1793. évi utazása során írja Muraközről: „...valóban szép Föld: egy része Styria felöli Hegyes és erdős Vidék, a másik termékeny Gabona földekből Rétekből és Mezőkből áll, a Mezők fákkal rakottak és bokrokkal fedettek A Faluk számosak és egyik a másikhoz igen közel esik. Népessége ennek a Szigetnek 46 ezer lakja, a Helységek száma 113." 70 Halis 1915—1917, 1917 alapján. 71 ZML XIII/15. Az Inkey család iratai. Pallini uradalomnak Inventárioma. 1792. Karácsony havának 30-án. 72 Moser, Johann Jákob: Aut Chemie und Erfahrung gegründete praktische Anleitung zu Erzielung schmakhafter, gesunder und haltbarer Weine. Karlsruhe, 1803. 73 Bél 1984, 422. Kőszegen magyaroknak és németeknek egyaránt voltak szőlői, s azokat szo554 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 554 kásáik, ejtésmódjuk szerint nevezték el: a németeknek „die Hiertzen", magyaroknak Hérczi. 74 Fényes 1841. Szalapataka a 18. században még önálló település: 1785-ben 95 háza és 510 lakosa volt. Ma Zalalövő város egyik kerülete. 75 Tótság: a 18. században Vas vármegye Tótsági járása a megye délnyugati sarkában, ma Szlavónia része. 76 L. az 5. sz. jegyzetet. Ramóc Trianon előtt Sopron vármegyei falu, ma ausztriai helység. Sajtoskál kisközség Vas megyében, Sárvártól északra. 77 KE, 23. Bagola középkori település, ma Nagykanizsa városrésze. 78 KE, 334. A Vajdai puszta hajdani középkori falu, emlékét a kanizsai határban földrajzi nevek őrzik. 79 Hóbor; Orosztony Nagykanizsától északra, 25 km-re fekvő középkori település. A l ó . század közepén 38 jobbágytelke volt, de a török elleni harcok során elpusztult; az 1720. évi országos összeírás a lakott helyek között nem említi. A század második felében birtokosai az Inkeyek is, 1778-ban már 379 lakosa volt. A pogányvári hegyen szőlőt telepítenek, s a 19. század elején az Inkeyek borászatának központja. Juhtenyészete is jelentős. Besenyő: KE, 35. 80 Fényes 1841. Dobrava horvátországi helység a Dráva és a Mura összefolyásánál. Trianon előtt Zala vármegye része. 81 Uo. Bellica (Belica) Csáktornyától keletre fekvő, Trianon előtt Zala vármegyei helység. Rátka az Inkey család birtoka a Mura folyó bal partján; ma Murarátka. 82 Uo. Kapronca (ma Koprivnica) a Mura és a Dráva összefolyásától délre lévő, ma horvátországi helység. 83 Uo. Raszinya (ma Raszinja) horvátországi helység, Dubrovától délnyugatra. 84 Néhány adat a korabeli forint vásárlóértékére vonatkozóan: 1 tehén ára 20 forint, 1 pár ököré 140 forint, 1 svájci bika 200 forint; 1 hold szőlőért 200, 1 hold szántóért 260 forintot adtak. 85 Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon. Budapest, 1977, 666. 86 Lazsnak középkori falu, az egykorvolt kanizsai uradalom része. 87 Mérey, T. 1999, 127. Kámánts a 18. század végén egy házból álló település a Gelsére vezető út nyugati oldalán. „A vonuló hadaknak ez jó eligazításul szolgált, de e megálló nem volt elég jelentős ahhoz, hogy akár a népszámlálás, akár valamelyik századfordulói lexikon szerkesztője bevegye művébe." 88 Az Inkey Boldizsár által építtetett „Háromkereszti Kálvária Kápolna". 89 ZML XIII/15. Az Inkey család iratai. Pallini uradalomnak Inventárioma. 90 Rátkay András özvegye és Rátkay Tivadar báró volt a 16. és 17. század fordulóján a kanizsai váruradalomhoz tartozó többi falu, köztük Szerdahely földesura. 91 Balázs, H. 212—214. 92 Szántó 1. 1954, 351. 93 Bán, I. k.199. 94 Balázs, H. uo. 95 Szántó I. 350. 96 Hóman—Szekfű, IV. k. 539. 97 Bán, II. k. 30. 98 Mészáros F. 62. 99 Felhői. 374—411. 100 Teleki, 159, 208. Teleki Domokos az 1793. évi utazásának útleírásában Nagykanizsáról többek között az alábbiakat jegyezte fel: „A Slavoniai Ökrök Magyar Országra és onnan Német országba hajtattatnak, Nagy Kanizsán Szala Vármegyében és Sopronyban vagyon azoknak fő Vásár hellyek ... az itt felett számosan lakó Sidók is már elég bizonyságok arra, hogy itt jó kereskedésbeli haszon keresésé lehet." 101 Mária Terézia a 300 év óta ausztriai igazgatás alatt lévő Fiumét 1776-ban a magyar koronához visszacsatolta, szabad kereskedelmi várossá tette magyar kormányzás alatt. 102 ZML XIII/15. Pallini uradalomnak Inventárioma 1792. 103 Uo. 104 Uo. A 721 juhból 96 db Szentbalázson, 100 db Bocskán. 105 Biztos bevételt jelentett az uradalom számára a hegyvám; a terméseredménytől független, előre meghatározott mennyiség. Országos szokás szerint minden hold szőlő után 5 köböl. Egy kanizsai borköböl 13,43 liter. Vö. Bogdán, 88. 106 Szluha Ferenc nádori ítélőmester „szép eszű és jeles szónok" terjeszti elő a női ági örökösödés felajánlását az 1722—23. évi országgyűlésen. 107 Bogdán, 85. 108 Horváth F. 404. 109 Teleki, 213. 110 ZML XIII/15. A palini gazdaság becsüje.* csutás (tájszó) = csutkás; a kukoricacsutka a termés magháza;** a 275 köbölből 20 köböl Rátkon (ma Murarátka) 1,1 Bogdán, 87. 112 Teleki, uo. 1,3 Halis 1896, 376. 114 Inkey Boldizsár végrendelete Palinban kelt 1790. augusztus 5-én. Jelen volt Laki István csatári apát és Spissics János, a vármegye első alispánja. 1792. j a n u á r 20-án Inkey Boldizsár részben módosította, részben kiegészítette előző rendeléseit. A végrendelet teljes szövegét közli Bátorfi Lajos (Bátorfi 1876—1878), majd Károlyi Attila (Károlyi, 39—58). Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 555 115 Bátorfi, II. k. 312—317. 1,6 Nagy 1. 292. 117 ZML XIII/15. Birtokleltár 1793. december 16. 118 A Majthényiak ősrégi, Árpád-kori magyar család tagjai. Majthényi János báró neje Inkey Jozefa, az iharosberényi Inkey Gáspár leánya. Hét gyermekük volt, köztük Majthényi István (1788—1868), aki 1848-ban ezredes, Komárom várának parancsnoka. Mikor Latour császári hadügyminiszter felszólította, hogy bocsássa be a várba Jellacic katonáit, ellenszegült a császári parancsnak, s a levelet megküldte a Honvédelmi Bizottmánynak. A magyar kormány tábornokká nevezte ki. Majthényi István húga volt Majthényi Erzsébet, Inkey N. János felesége. ZML XIII/15. Az Inkey család iratai (1813—1844); r. = robotoló örökös jobbágy, sz.= szabad költözésű jobbágy,* Fidus proventus = biztos jövedelem. 120 Egyed kézirata alapján. 121 Barbarits, 240. 122 KE, 97. 123 A szakirodalom Inkey-kápolna, Inkey-sírbolt néven emlegeti. 124 Halis 1915—1917, 1917 125 Franciaország, illetve Napóleon 1796— 1815 közötti hosszú háborúja az európai nagyhatalmak koalíciója — beleértendő Ausztria is — ellen. 126 Bencze 1986, 134. 127 Mérey, T. 1999, 75—201. Az osztrák hadmérnökök felmérése Zala vármegye útjairól és az azok mellett fekvő településekről 1810—1812 között készült, tehát olyan időszakban, amikor Ausztria az ötödik európai koalíció tagjaként ismételten vereséget szenvedett 1809-ben Napóleontól, de a császár 1810-ben megszerezve Mária Lujza kezét, szövetségesének tekintette Ferenc császárt. A hadiesemények is szüneteltek, így Ausztria készülődhetett a visszavágásra. A jelentés az akkori katonai célok és ismeretek alapján készült. v Bencze 1986, uo. 129 Simonffy 1974 , 94. 130 Helytört, lex. 131 Hóman—Szekfű 5. k. 219. Magasba szökött a búza ára: a 90-es években pozsonyi mérőjének ára 30 és 40 garas között volt, 1809-ben már 152-re emelkedett, 1816-ban pedig 513 garasért adhatta el a birtokos. 132 ZML XIII/15. Az Inkey család iratai (1813—1844) 133 Deininger, 45—46. Asbóth János (1768— 1822) tanulmányait Sopronban és a göttingeni egyetemen végezte, tanárként Lőcsén és Késmárkon működött. Festetics György meghívta a Georgikon tanárának Keszthelyre, s 1806-ban a gróf összes uradalmának, később a Georgikonnak az igazgatója lett. 134 Deininger, uo. Pethe Ferenc (1762—1832) Debrecenben, majd az utrechti akadémián tanult, nyolc évet töltött külföldön. 1797-ben Festetics György meghívta Keszthelyre, ahol tiszttartó, majd a mennyiségtan, mezőgazdaságtan és a technológia tanára lett. Korának legtermékenyebb mezőgazdasági írója, 38 kötetnyi munkát írt és adott ki. 135 Hóbor; Németszentmiklós a Nagykanizsától északra, 12 km-re fekvő Magyarszentmiklós korábbi neve. A középkorban egymást váltották birtokosai, újkori történetét meghatározta, hogy Mária Terézia Batthyány Lajos grófnak adományozta, aki homokkomáromi uradalmához csatolta, s annak része maradt 1848-ig. 136 Deininger alapján 137 A mezőgazdasági gépek megjelenéséről: Révai nagy lexikon (Budapest, 1922.) alapján. 138 Mérey, T. 1999, 127. A palini házak méretére utal, hogy ott egy házra 18 személyt számítottak, míg a legtöbb faluban legföljebb 7—10 főt. A palini istállók nagysága még szembetűnőbb. 139 Bencze 1986, 133—134. 140 Tardy, 651. Angolkert: tájképi kert, a 18. századra és a 19. század első felére jellemző parképítési irányzat, amely a természethűséget őrizte meg. Magyarországon az első angolparkot a 18. század 80-as éveiben kezdték telepíteni Tatán. 141 Tardy, 557. A hajdani Inkey-kastély (ma általános iskola) közelében ma is találhatók ősfák. „Örökzöldek, hamisciprusok, lucfenyők, az ültetett nemesnyárak között kiemelkedő fája az egykorvolt parknak a 390 cm törzskerületű idős platán, de található itt 2 m törzskerületű, több helyen már korhadó törzsű is, és két fiatal szivarfa. Érdekesség még a két idős, 190 és 230 cmes törzskerületű mezei juhar, nagylevelű 340 törzskerületű hárs és több, átlagosan 220 cm törzskerületű vadgesztenyék. 142 Fényes 1841, II. 89. 143 Tudományos Gyűjtemény, 1825, VI. k. 56—72. Bitnitz Lajos (1790-ben született Jákon, 1871-ben halt meg Nagykanizsán) a „Böltselkedés Doctora, Mathézis és a Magyar Literatura Professzora" Szombathelyen. Az akadémia matematikai osztályának első vidéki rendes tagja. 144 Morgány: puszta Újudvar határában. Egykori fontosabb gazdasági szerepére utal a ma is álló, de a romlás nyomait mutató tiszttartói lak. 145 HunfalvyJ. III. k. 228. 146 Bencze 1986, 139. A Nagykanizsát és Zalaegerszeget összekötő postaútra 35 kő- és 84 fa556 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 556 híd épült. A kőből készült hidak közül nevezetesek a palini és a szentbalázsi. 147 Széchenyi 1978\ Széchenyi István baráti kapcsolatot tartott a palini Inkey családdal, naplójában is feljegyezte találkozásait a család tagjaival. Inkey N. Jánost Palinban is meglátogatta. 148 Uo. Lunkányi (Liebenberg) János (1775—1853) Széchenyi Ferenc gróf titkára, majd Széchenyi István összes birtokainak jószágigazgatója. 14'' Válicka: folyó Göcsejben. Alsó-Válicka a Söjtöri-hát nyugati lejtőinek vizeit vezeti a Cserfába, a Felső-Válicka a Zala jobb parti mellékvize. Esetünkben Alsó-Válicka vízgyűjtőjéről van szó. 150 Zalai Hírlap, 1991. szeptember 21. „Széchenyi István birtokai Zala megyében". 151 Bátorfi 5. k. 208—214. Simon Pál ügyvéd (1814—1897) a debreceni főiskola elvégzése után Kölcsey Ferenc unokaöccsének, Kálmánnak volt a nevelője. Ügyvédként részese volt a reformkori csatornázási munkálatoknak. Baksai választókerületi képviselősége idején írásban is megjelentette a tapasztalatait. 152 Mészáros F. 74. 153 Thaer, Albrecht (1752—1828) német mezőgazdász, tanár és szakíró, a tudományos mezőgazdaságtan megalapítója. 1810-ben a berlini egyetemen a mezőgazdaságtan tanára. Róla nevezték el a tanácsai szerint készült, a napsugarak ellen tetővel ellátott, két oldalt nyitott hintót. Az inventáriumban feltüntetett értéke 420 forint (egy parasztszekéré ekkor 28 forint). 154 Egy angol utazó feljegyzése 1836-ból: „Festményt Magyarországon a leggazdagabb házakban is csak ritkán látni." A vagyonosodás viszont felélesztette a régi magyar ötvösművészetet, darabjai az Inkey-kastély legdrágább tárgyai közé tartoztak: l - l ezüst tálat 300—600 forinttal jegyeztek. 155 ZML XIII/15. Az Inkey család iratai (1813—1844). ,56 Degré (1819—1896) naplója. 157 Nemzeti Újság, Pest, 1842. november 12. 158 Aranykulcsos vitéz: címzetes udvari méltóság; hivatalos címzése III. Károly óta cs. és kir. kamarás. Jelvénye az arany rojton függő arany kulcs. III. Károlynak határozott törekvése volt, hogy a főurak mellett a megyék nagyobb birtokkal rendelkező nemeseit az udvar körébe vonja. Az Inkeyek is büszkén viselték „a királyi udvar belső embere" rangot kifejező kamarási vagy tanácsosi címet. Közgy. iratok, 1842. november 13. 160 Nagykanizsai Alsóvárosi Plébánia irattára; Bóna 1988; Szinnyei 1891—1914; Károlyi 2001 alapján: Inkey N. János és Majthényi Erzsébet gyermekei: Inkey Amália : Palinban született 1811. december 2-án, 1837. november 14-én kötött házasságot nagyunyomi (ma Balogunyom, Vas megye) Sényi Gábor földbirtokos táblabíróval. Inkey Szidónia: Palinban született 1820. november 27-én, 1843. június 12-én kötött házasságot Csány Elekkel, a Kapornaki járás főszolgabírójával. Inkey Ede (Eduárdus, Leopold): Palinban született 1803. június 21-én. Katonai pályára lépett, Windisch-Grátz oldalán harcolt a schwechati csatában (1848. október 30.) a honvédsereg ellen. Az Országos Honvédelmi Bizottmány árulónak nyilvánította, s elrendelte 1848. november 14-i leiratában „minden ingó és ingatlan javainak" zár alá vételét. (In: ZT, I. k. 133) Részt vett 1848—1849 telén a felvidéki hadjáratban, s a honvédsereg Losonc elleni támadásakor (1849. március 24.) magyar fogságba esett, s ott is maradt a világosi fegyverletételig. Tábornoki ranggal vonult nyugalomba. Magyarországi hadifogságáról a „Meine Rückerinnerungen an der Feldzug 1848/49. Wien, 1858" című munkájában részletesen beszámolt. Inkey Sándor: Palinban született 1809. december 25-én, felesége Csuzy Antónia. Jogot végzett, majd járásbíró Pacsán, később Vas vármegye főjegyzője. Nyugdíjasként Pozsony egyik népszerű személyisége; a „Grenzbote" című újságban több érdekes visszaemlékezést írt a 30-as és a 40-es évekről. Inkey Kázmér: Palinban született 1818. február 29-én. Jogi tanulmányainak befejezése után szolgabíró a Kapornaki járásban. 1845-ben lemond hivataláról, s örökölt birtokán gazdálkodó. 1848 szeptemberétől százados a zalai önkéntes nemzetőrzászlóaljban, októbertől a honvédzászlóaljban. A váci ütközet után 3. osztályú katonai érdemjelet kap, őrnagy, majd a 47. honvédzászlóalj parancsnoka. Buda visszavételénél különösen kitűnt bátorságával. Világos után besorozták a császári sereg ottani „strafkompaniájába". Váltságdíj ellenében szerelték le. Inkey Edmund (Ödön): Palinban született 1821. szeptember 21- én. Jogi tanulmányai után kormányszéki fogalmazó gyakornok Fiúméban, 1843-ban ugyanennél a kormányszéknél tiszteletbeli fogalmazóvá nevezte ki V. Ferdinánd. Inkey János (beceneve Muki): Palinban született 1825. január 14-én. Gimnáziumi tanulmányai után földbirtokos Palinban, táblabíró, tiszteletbeli aljegyző. 1848. június 13-án hadnagy a 7. honvédzászlóaljban. A drávai hadtest kötelékében részt vett a Jellacic elleni harcokban. Főhadnagy, majd százados a 15. honvédzászlóaljban. A szabadságharc leverése után gazdálkodó a Vas megyei Nagyunyomban. 161 ZML Az Inkey család iratai. XIII/15. 162 Közgy. iratok 194/1843. Inkey Eduárd az átadáskor Prágában tartózkodott, a szerződést Kiss Lajos udvari ágens írta alá. 163 Uo. Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 557 164 Uo. 796/1845. 165 Beixhtoldt Károly „alsó-ausztriai tartományrendi úr és Londron-Laterano Cziczelle" leánya, Eleonóra Jozefa, aki 1830. augusztus 30- án született. 166 Széchenyi I. 1978, 1162. 167 Zala, 1908. július 24. 168 Degré (1819—1896), 397. 169 Molnár A. 1998/b 1215. Az 1845. március 3-án kezdődött közgyűlésen a háziadó fizetését önként vállaló zalai nemesek nyilatkozatukban vállalták, „...hogy addig is, míg a nemesi rend adómentességét az igazság és közérdek kivánataihoz képest végképp megszünteti a törvényhozás, tettlegesen részt kívánnak venni a közteher viselésében, ezért kötelezik magukat, ...a megye beligazgatási birtokarányosan rájuk eső részét évenként a megyei házipénztárba mint rendes adót be fogják fizetni". 170 Degré (1819—1896), 155. Sárközi Jancsi híres kanizsai cigányprímás volt. 171 Molnár A. 1998/b 1213. 172 A zalaszentbalázsi plébánia irattára, História Domus. Inkey János a zalaszentbalázsi plébánia kegyura volt. 173 Koburg: kisváros Németország Thüringia tartományában, majd a Koburg hercegség fővárosa, innen a nagyhatalmú család neve. A Koburgok a napóleoni háborúkat követően kezdtek terjeszkedni Európában, a Monarchiában is számos nagykiterjedésű birtok urai voltak, Palin csak „kis pont" volt birtokállományukban. Versenytársaik szerint „hitbizománynak" tekintették Európát, de a 19. század második felében már Afrika felé fordult érdeklődésük. A Révai nagy lexikona (Budapest, 1922) alapján. 174 ZML IV. 1. b. 2196/1846. 175 Ferenc, szász-koburgi herceg fiát I. Lipót néven a belga nemzeti kongresszus 1831. június 4-én királlyá választotta. Két gyermeke közül az idősebbik a trón várományosa, majd II. Lipót néven Belgium királya, testvére, Fülöp herceg pedig a palini birtok ura lett. 176 ZML XI/606. A palini Inkey uradalom iratai 1846—1852. 177 Egy német nyelvű, 8 sorból álló iratot őriz Bécsből a ZML, így a két hivatal kapcsolata ismeretlen. 178 Mejlinger; Glavina Lajos a 30-as években a kanizsai Batthyány-birtok ügyvédje, később a körmendi uradalom levéltárosa, majd 1846-tól palini jószágigazgató. Csáktornyán 1848 nyarán közfelkiáltással országgyűlési képviselőnek választották. A szabadságharc leverése után megyéjében nem folyt ellene vizsgálat. A Pesti Hadbíróság 1850. július 20-án néhány heti fogság után felmentette. 179 Zala, 1908. július 24. „...a Gruner család úgy megmagyarosodott, hogy hazafiság dolgában egy hajszálnyira sem áll a tőzsgyökeres magyar családok mögött". 180 Bogdán, 98. 181 ZML A palini uradalom iratai 1846—1852. XI. 606. ,82. Uo. ,83. Uo. 184. Molnár A. 1992/a Pirovits Károly „1816 körül született, a szabadságharc előtt ügyvéd volt, 1848 nyarán Zala megyében nemzetőr századossá választották. Novembertől főhadnagyként, 1849. május 8-tól századosként az 56. honvédzászlóaljban harcolta végig a szabadságharcot". Világos u t á n ügyvéd. 185 L. a 181. sz. jegyzetet. 186 Uo. 187 Uo. 188 Uo. „Palini Uradalmi Marhák és Barmok állománya 4-ik évnegyedben 1851." 189 Bán, 67—68. Cenzusos föld a zsellérek által használt föld, amelyet nem a telki állományból, hanem a majorsági birtokból kapott földesurától. Cenzussal tartozott a molnár, a kocsma és a mészárszék kezelője az általuk használt területért. 190 Z. m. tört. olv. 205. Csány László a Batthyány- kormány megbízásából szervezte a védelmi vonalat a Dráva és a Mura mentén, s a zalai nemzetőröket is őrszolgálatra rendelte a Drávához. 191 Ember Gy. 265. 192 Uo. 67. 193 Uo. 265. 194 Molnár A. 1992/a Nemzetőr volt Palinból 19 fő, Korpavárról 4 fő, Kacorlakról 13 fő, Pölöskefőről 19 fő, Bocskából 7 fő, Magyarszerdahelyről 20 fő és Szentbalázsról 23 fő. 195 Simonffy 1974, 76. 196 ZML Zala Vármegye Bizottmányának iratai. Jegyzőkönyvek. 185/1849. 1,7 Uo. 284/184. sz. határozat 198 Zalaszentbalázsi Általános Iskola honismereti gyűjteménye 199 Simonffy 1960, 406. Zala megye déli része a kir. törvényszékek felállítása után a nagykanizsai törvényszékhez tartozott. Ennek iratanyaga azonban a második világháború során megsemmisült. 200 L. a 196. sz. jegyzetet. IV 102. a/543/1848. 876/1848. 201 KE, 180. Palin pusztát 1894-ben — Förhénc- heggyel és Lazsnakpusztával egyetemben — Korpavárhoz csatolták, Korpavár így 1925- ben körjegyzői székhellyé lépett elő. 1963-ban mindkét település egyesült Nagykanizsával. 558 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 558 Rezső Gőcze Die Geschichte von Palin und Korpavár zwischen 1690 und 1849 Nach der 150-jährigen Türkenherrschaft waren die Dörfer in Süd-Zala verlassen und die Landschaft verödet. Die Wiener Militär- und Hofverwaltung ging von der Voraussetzung aus, dass das eroberte Gebiet dem Kaiser gehörte und nicht den Ungarn, und dass der Hof daher frei über die Verwendung der Neoacquisiten-Güter verfügen könne. Kaiserliche Generäle und einige ungarische Grundherren vergrößerten ihre Besitztümer durch umfngreiche Bodenflächen und Mitte des 18. Jahrhunderts war die gesamte Bevölkerungsschicht der Großgrundbesitzer in Süd-Zala praktisch ausgewechselt. Der für die Landwirtschaft des Komitats Zala bedeutendste Teil, Muraköz, ging an den österreichischen Großgrundbesitzer Graf Mihály János Althan, kaiserlicher Geheimrat und Rat der tschechischen Hofkanzlei, der jedoch früh, bereits 1722 starb. Nach seinem Tod führte seine Witwe, eine spanische Gräfin, den riesigen Besitz. Der Landesherr belohnte auch die Offiziere der an der Rückeroberung von Kanizsa (1690) beteiligten Regimenter und so kam auch die Familie Inkey zu beachtlichen Gütern. Nach Ansicht der Genealogen gehörte die Familie Inkey zu den alt eingesessenen ungarischen Geschlechtern und waren schon zur Arpadenzeit führender Männer, die hohe Ränge im Lande einnahmen. Die Mitglieder der Familie erklärten im 19. Jahrhundert den legendären Kommandanten der Légráder Burg Lóránth Ferenc Inkei zu ihrem einstigen Vorfahren, der zwei Söhne hatte: György, wurde 1693 bei Rigyác ermordet so erbte sein Bruder János Inkey den gesamten Besitz. János Inkey (1673—1747) war fast dreißig Jahre beim Militär und wurde 1715 Hauptmann von Légrád. Die Güter, die er von seinem Vater geerbt hatte, erweiterte er 1716 durch den Zukauf anderer Ländereien und wurde so unter dem Namen Lóránth Inkei Besitzer von mehr als einem halben hundert Dörfern und Land, dazu gehörte auch Palin-Puszta, dem die aus dem im Komitat Somogy gelegenen Inké stammende Familie Lóránth ihren Vornamen zu verdanken hatte. Als er von König Karl III. (1711—1740) eine Schenkung zu seinem erworbenen Land erhielt, nahm er den Namen Pallini (später Palini) an. Palin war auch schon vor der Landnahme ein bewohnter Ort. Schriftlichen Quellen erwähnen den Ort erstmals 1193, die erste namentlich erwähnte Eigentümerin, die Witwe von János Szentbaläzs, verkaufte den Besitz nördlich der Grenze von Palin 1323 an den Kanizsaer Burgvogt Lörinc aus dem Geschlecht der Osl. In der zweiten Hälfte des Jahrhunderts wurde Palin Teil der Kanizsaer Burgdomäne. Während der Angriffe durch die Türken lebten 22 Familien im Ort, 1554 gab es sogar ein Pfarrhaus, aber die häufigen Zerstörungen und Brandschatzungen führten dazu, dass der Ort völlig entvölkert wurde und bei der Rückeroberung von Kanizsa existierte er praktisch nicht mehr. Selbst in der Landeskonskription von 1720 ist Palin nicht unter den bewohnten Orten aufgeführt. Jänos Inkey errichtete auf dem Nordhügel, der das verödete Land teilte, eine Kurie. Das Land, das um Kanizsa herum verteilt war, wurde zunächst von den Leibeigenen der umliegenden Ortschaften bestellt. Bei der ersten Volkszählung 1785 lebten bereits 183 Einwohner in 46 Häusern. Der Zuwachs der Bevölkerung des Ortes ist den großen Bewegungen im 18. Jahrhundert — innere Migration, Rückkehr — zu verdanken. Die Familie Inkey bevölkerte die Orte, die sich in ihrem Besitz befanden, im Verlauf der ersten Binnenemigration, konnten sich die Grundherren doch im damaligen Wirtschaftssystem ein Einkommen nur durch die Bewirtschaftung ihrer Güter durch Leibeigene erhoffen. In den ersten Jahren nahmen sie so viel freien Ackerboden und Weideland in Besitz, wie sie brauchten. Graf Lajos Batthyäny-Strattmann, der die Domäne von Homokkomärom als Lehen des Königs erhielt, baute auf dem Abzweig der Poststrasse nach Egerszeg in Richtung Gelse—Pacsa ein Wirtshaus, und ließ einige Familien der Schwaben aus der Nähe von Koblenz, die er auf seinen Besitztümern angesiedelt hatte, in die Nachbarschaft dieses Wirtshauses ziehen. Die so entstandene Ortschaft wurde und wird auch heute noch scherzhaft als Schuppenburg (Korpavär) bezeichnet. Nach Angaben der ersten Volkszählung lebten hier 89 Personen in 10 Häusern. Auf Grund des engen Raums (177,5 Joch Ackerland und 38,5 Joch Wiese) und des schwer nutzbaren, stark sandigen Bodens konnte sich der Ort nicht entwickeln, während Palin auf Grund seiner wesentlich günstigeren Situation, der Nähe zu Kanizsa, dass an der Kreuzung fünf wichtiger Landstrassen gelegen war, und seiner natürlichen Gegebenheiten sich zum Zentrum des Besitzes der Familie Inkey entwickele. 558 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 559 Die Organisation des aus mehreren Teilen bestehenden Besitzes von János Inkey knüpft sich an den Namen seines Sohnes Boldizsár Inkey (1726—1792). Er war ein Kleinadliger mit großen Ambitionen, der von seiner Familie berechtigterweise als der „große Organisator" bezeichnet wurde, gelang es ihm doch, den ererbten Besitz von 25.000 Joch zu vervierfachen. Palin- Puszta wurde zum Zentrum dieses großen Feudalbesitzes. Durch seine erste Frau, Eleonóra Kelcz wurde er zum Eigentümer des bei Kőszeg und Zalalövő gelegenen Ortes Szalapatak, er erwarb Besitz in Muraköz, in der Gegend von Belicza und Dobrova, als Pfand erhielt er den riesigen Besitz im kroatischen Raszinya, war für kurze Zeit Eigentümer der Sárvárer Burgdomäne der Nádasdys. Er beschäftigte sich jedoch nicht nur mit der Vermehrung seines Besitzes, sondern auch mit dessen wirtschaftlicher Entwicklung. Der Bestand seiner Bibliothek bestätigt, dass er die wirtschaftlichen und gesellschaftlichen Veränderungen, die sich im Europa des 18. Jahrhunderts vollzogen, die Anforderungen des internationalen Marktes kannte und seine Wirtschaftsführung danach richtete. Im Interesse einer Steigerung der Warenproduktion und Erweiterung der Bewirtschaftung des Majorats erhöhte er den Frondienst, nahm den Bauern das Rodeland und nahm das Urbarialland einiger Dörfer in Besitz. Seine Leibeigenen protestierten gegen diese übertriebenen Forderungen und die Verwalter konnten ihnen auch durch Schläge nicht den Mund stopfen, so dass sie Maria Theresia um Hilfe bei ihren Problemen baten. Boldizsár Inkey teilte seinen Besitz in 5 Domänen auf (Palin, Nagyrécse, Rigyác, Belicza, Raszinya) und leitete das Ganze von Palin aus, wo er eine Kurie, Wohnungen für seine Beamten, Häuser für die Wirtschaftsexperten und Unterkünfte für das Gesinde, die Drescher, sowie die Schweine- und Schafhirten errichten ließ. Die Wirtschaftsgebäude, Kornspeicher, Stallungen und Schuppen ließ er aus Stein, die Rinder- und Schweineställe, sowie das Bienenhaus aus Ziegeln und Holz bauen. Häusler arbeiteten vertragsgebunden in den Mühlen, den Gasthäusern, Schlachtbänken und Wirtshäusern. Auf seinem Ackerland wurde vor allem Getreide angebaut, aber der Hauptwirtschaftszweig war die Viehzucht. Er hielt Zuchttiere, die er in der Schweiz erworben hatte und verwendete viel Sorgfalt auf das Mästen von Ochsen und die Schafzucht, betrachtete aber die Rinderhaltung in den Stallungen als das Wichtigste. Seine gemästeten Ochsen verkaufte er auf dem Kanizsaer, seine Weine auf dem internationalen Markt. Nach dem Tod von Boldizsár Inkey (1792) löste sich die Paliner Wirtschaft auf, seine sechs Söhne bildeten fünf unabhängige Besitztümer. Palin als Zentrum mit seinem Boden, seinen Wäldern und Weinbergen gelang in den Besitz des minderjährigen János Nepomuk Inkey, aber da der Erbe noch das Piaristengymnasium in Kanizsa besuchte, wurde der Besitz von einem Verwalter geführt und so wurde János N. Inkey erst zu beginn des 19. Jahrhunderts zum tatsächlichen Besitzer von Palin. In der genannten Periode machte die Getreidekonjunktur, die durch die französischen Kriege ausgelöst wurde, die Grogrundbesitzer reich und glücklich, der Preis für Getreide und Rohprodukte schnellte in die Höhe und die Getreideproduktion blühte. Auch János N. Inkey vermehrte seinen Allodialbesitz durch Zukauf von Land, die Aneignung von Rodeland, die Erschließung von Weideland und erhöhte sein Einkommen durch die Anwendung intensiverer wirtschaftlicher Methoden. Er dehnte seinen Besitz vor allem nördlich von Palin, dem heutigen Prinzipal-Talbecken (im Mittelalter Palus Canisiensis, Kanizsaer Graben) aus. Seine Bodenkäufe und Bauvorhaben belasteten den Besitz mit riesigen Schulden. Es gelang ihm, den ererbten Besitz von 1778 Joch um mehr als das 10-fache zu erweitern. Seine 3 Domänen (Palin, Szentbalázs, Pacsa) regierte er von Palin aus mit Hilfe seiner Verwalter, Kämmerer und Gespane. In der Zeit der Dekonjunktur stieg der Wollpreis, deshalb intensivierte er seine Schafzucht. Der Kanizsaer Militärstab kaufte regelmäßig Pferde aus seinem Gestüt. Als neue Wirtschaftszweige führte er den Obstanbau, die Schweinezucht und das Schnapsbrennen in seinen Besitztümern ein. Auf den Feldern seines Majorats versuchte er auch durch Fruchtfolge höhere Erträge zu erreichen; der Getreideanbau wurde hin und wieder durch den Anbau von Futterrüben oder anderen Nutzpflanzen ersetzt. Die Besucher, die nach Palin kamen, lobten sein Schloss, seinen englischen Garten von 60 Joch, die sorgfältig bestellten Felder und die vielseitige Wirtschaft. Durch eine Lockerung des Frondienstes ebnete er der Entwicklung eines Agrarkapitalismus den Weg. 1842 starb János N. Inkey, ohne ein Testament zu hinterlassen und zwei Jahre später starb auch seine Frau, Erzsébet Majthényi. Seine Kinder, fünf Söhne und zwei Töchter, waren nicht bereit, für die Schulden, die den Besitz belasteten aufzukommen und verkauften den gesamten Besitz 1846. Der neue Besitzer, der flandrische Graf Philipp, war der Neffe des belgischen Königs Leopold II. Der oberste Gouverneur des Besitzes wurde der in Wien ansässige Generaldirektor der Besitztümer des belgischen Königreiches, die Verwal558 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 560 tung in Palin wurde von Lajos Glavina geleitet, der bereits in den ersten Jahren in den 3 Wirtschaftsbereichen ausgebildete Fachkräfte einstellte. Die Leiter dieser Bereiche führten ihre Arbeit auf Grundlage regelmäßiger schriftlicher Anweisungen durch und legten auch schriftlich Bericht über die Erfüllung ihrer Aufgaben bzw. deren Ergebnisse ab. Die Befreiung von der Leibeigenschaft im Jahre 1848 war auch für die Menschen, die auf den Paliner Besitztümern arbeiteten, ein Meilenstein in ihrem Leben. Für die Bewohner von Palin- Puszta brachte es zwar keine wirklichen Veränderungen, aber die Leibeigenen in den Dörfern wurden Besitzer des von ihnen bisher genutzten Bodens. Der bisherige Eigentümer, Philipp, erhielt f ü r seinen urbarialen Grund und Boden eine Entschädigung vom Staat, das Allodium und das Majorat konnte er auch weiterhin behalten. Die Häusler, die im Vertragsverhältnis standen (contractualistae) und denen kein Boden zustand, blieben ohne Grund und Boden. Sie waren rechtlich freie Menschen und wurden zu besitzlosem Agrarproletariat. Als Folge des oben beschriebenen Prozesses blieb die geteilte Besitzkonstruktion, die Ubermacht des Großgrundbesitzes gegenüber den Bauernhöfen, auch nach 1848 erhalten. Diese wirtschaftliche und gesellschaftliche Struktur bestimmte über ein Jahrhundert hinweg die Situation und den Spielraum der Bauern in den Dörfern des Prinzipal-Talbeckens. Bildunterschriften: 1. Die Nachfahren von Ferenc Lóránth Inkei. Kundgetan von Iván Nagy, 1857—1868. Ersatzband 291. 2. Das Wappen der Familie Inkey. Kundgetan von Iván Nagy, 1857—1868. Ersatzband 289. 3. Die Inkey-Urne. 1842. Nagykanizsa, vor dem Gebäude des ehemaligen Kinos, Sugár üt 5. 4. Die Nachfahren des Boldizsár Palini Inkey. Kundgetan von Iván Nagy, 1857—1868. Ersatzband 292. 5. Das Inkey-Schloß in Palin. Seit 1945 Gebäude der Grundschule Palin. 6. Gedenktafel für Kázmér Palini Inkey auf der Säule am Tor des Grabgewölbes der Familie Inkey. 1998. Die Fotografien wurden von Tamás Nádasi angefertigt. 558 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 561 Rezső Gőcze History of Palin and Korpavár 1690-1849 In the 150 years of Turkish occupation the villages of southern Zala County became depopulated and the land became a wilderness. The military and imperial governments of Vienna operated on the assumption that the reconquered lands belonged to the emperor, not to the Hungarians, and he had free reign to use and dispose of his new acquisitions as he saw fit. Imperial generals and certain Hungarian aristocrats increased their estates with enormous land purchases, and at the t u r n of the 18th century the aristocratic estates of southern Zala were completely exchanged. Muraköz, the most important agricultural area of Zala County, was obtained by Count Mihály János Althan, Austrian nobleman, secret imperial advisor and Bohemian royal chancellery advisor, who died at an early age in 1722, with the enormous estate being r u n by his widow, a Spanish countess. The emperor also rewarded the officers commanding the regiments that retook Kanizsa in 1690, as a result of which the Inkey family obtained a sizable estate. According to genealogists the Inkey family was one of the great families of old, its ancestors being leading men of high national standing as early as the Árpád Era. Members of the family living in the 19th century held one of their ancestors to be the famous captain of the castle of Légrád, Ferenc Inkei Lóránth, who had two sons; György was murdered at Rigyác in 1693, whereupon his brother, János Inkey, inherited the entire estate. János Inkey (1673-1747) was a soldier for nearly 30 years, and became captain of Légrád in 1715. In addition to the estates inherited from his father he made new purchases in 1716, thus becoming the owner of more than fifty villages and fields under the name of Inkei Lóránth; these lands included the fields of Palin, which was added to the name of the Lóránth family, Somogy County descendants of the Inkey family. When he obtained the estates donated by King Károly III (1711-1740), he adopted the name of Pallini (later Palini) Inkey. Palin was an inhabited area even before the Arrival of the Hungarians. It is first mentioned in written documents in 1193, its first owner known by name being the widow of János Szentbalázsi, who in 1323 sold the lands on the northern outskirts of Palin to Lőrincz of the family of Osl, the commander of the garrison of Kanizsa. In the latter half of that century Palin became part of the fiefdom of Kanizsa. At the time of the Turkish invasion it was inhabited by 22 families, and even had a parish church in 1554, but was depopulated in the course of recurrent warfare and destruction, and was completely destroyed by the time Kanizsa was liberated. Palin was still not listed as an inhabited community as late as the tax documents of 1720. János Inkey built a noble manor on the northern hills of the valley running across the plain. His lands scattered around the environs of Kanizsa were originally farmed by the serfs of the neighboring settlements. By the time of the first census (1785) there were 183 inhabitants in 46 homes. Population growth came as a result of the major demographic movements of the 18th century - internal migration, repatriation. The Inkey family settled their villages by means of internal migrations within the nation, since in the economic system of that era their estates could be expected to return a profit only if farmed by serfs. In the early years they laid free claim to as much land and pastures as they needed. Count Lajos Batthyány-Strattmann, who obtained the feudal estate of Homokkomárom by royal donation, built an inn at the fork in the post road to Zalaegerszeg leading to Gelse-Pacsa, then settled a few families of Schwabian Germans from his estates at Koblenz around the inn, the resulting settlement being given the joking name of Korpavár [roughly: "Beercastle"]. At the time of the first census it was inhabited by 89 persons in 10 homes. Because of its narrow borders (177.5 acres plowland and 38.5 acres meadow) and difficult, extremely sandy soil the settlement failed to grow; in contrast, Palin''s favorable location at a crossing of roads in five directions near Kanizsa as well as its natural features led it to become the center of the Inkey estates. The organization of János Inkey''s segmented lands into single estate is credited to his son, Boldizsár Inkey (1726-1792). This powerful, ambitious man was a member of the middle nobility and was j u s t ly nicknamed "the greater acquirer" by the family, as he increased the 25,000-acre estate he inherited to four times its original size and established the administrative center of his huge feudal estate on the plains of Palin. 558 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 562 Through his first wife, Eleonóra Kelcz, he acquired lands at Kőszeg and in Szalapataká near Zalalövő, purchased other lands around Belicza and Dobrova in Muraköz, leased the enormous estate at Raszinya, Croatia, and for a short while also owned the feudal estate of Sárvár of the Nádasdy family. In addition to increasing the size of his estate, he also devoted energy to improving its management. The collection in his library testifies that he was familiar with the social and economic changes taking place in Europe in the 18th century, and also with the demands of the international market, and adjusted his administration accordingly. In order to increase production and bring more profit to the estate, he raised the labor service requirements, snatched peasant lands, and in several villages also snatched tenant lands. His serfs protested against his excessive demands, and not even beatings by the bailiffs could silence the complainers, who petitioned Maria Theresa for remedy of their injuries. Boldizsár Inkey organized his estates into five manors (Palin, Nagyrécse, Rigyác, Belicza and Raszinya) and directed them from Palin, where he built a residence, steward''s lodgings, homes for the professionals, and quarters fro the tenants, serfs and shepherds. The f a rm buildings, granaries, stables and barns were built of stone, and the carriage houses, cow- and pigpens and beehives of brick and wood. Indentured servants toiled in the mills, inns, slaughterhouses and pubs. His farmlands mainly grew cash crops, but animal farming was the main branch of his economy. He kept livestock purchased in Switzerland and devoted great care to raising oxen and sheep, but it was the stabling of cattle that he considered of primary importance. His fattened oxen were sold in Kanizsa, and his wines on foreign markets. After the death of Boldizsár Inkey in 1792 the enormous Palin estate fell apart as his six male heirs divided their inheritance into five separate estates. Palin as the center was inherited along with its lands, forests and vineyards by János N. Inkey, who was still a minor and a student at the Piarist lyceum in Kanizsa, for which reason the estate was r u n by the bailiff, János becoming the actual master of Palin only in the beginning of the 19 th century. At that time a wheat boom resulting f r om the Napoleonic wars add to the wealth and happiness of the large estate owners, as wheat and other crop prices skyrocketed and grain production became extremely profitable. János increased his allodial areas by purchases, acquisitions of cleared woodlands, and plowing of pastures, and heightened his profit margin by the use of more intensive management methods. His land purchases and construction projects created an enormous burden on his treasury. The 1778- acre estate was increased more than tenfold, and the three manors (Palin, Szentbalázs and Pacsa) were run from the center at Palin by stewards, accountants and bailiffs. In the years of the depression the price of wool went up, therefore he increased the size of his sheep herd. Military units stationed in the county regularly purchased his horses. He introduced new branches of fruit production, liquor brewing, and pig farming. He also experimented with the introduction of crop rotation, occasionally replacing wheat farming with turnips and flowers. Visitors to Palin praised its castle, 60-acre English garden, carefully cultivated farmlands and diverse economy. By decreasing the emphasis on drudge labor, the agricultural capitalist started out on the road to progress. In 1842 he died without leaving a will, followed two years later by the death of his wife, Erzsébet Majthényi. His heirs, five sons and two daughters, were unwilling to attempt to recover the debts on the estate, so in 1846 the entire estate was sold. The new owner was Philip, Duke of Flanders, King of Belgium, the nephew of Leopold II. The chief governor of the estate was the director-in-chief of the Belgian Royal Estates, headquartered in Vienna, while the Palin lands were run by Lajos Glavina, who from the very beginning employed skilled workers in the three districts of the estate. The district heads did their jobs in accordance with regular written instructions and made written reports of their performance. The abolition of serfdom in 1848 was a milestone in the life of the workers on the Palin estate. Although it represented no major change for the inhabitants of the plains, the serfs of the villages became owners of the lands they had farmed previously. The former owner, Prince Philip, received compensation for his fiefal lands and retained ownership over his leased and manorial lands. Unlanded sharefarmers and contract laborers remained without land, and legally became free men, but in fact were impoverished agricultural proletarians. As a result, the dual structure of ownership remained in place in the villages even after 1848, with a dominance of large estates as opposed to peasant farming. This economic and social structure would define the station and mobility of the peasantry of the Palin plains for a century to come. 558 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 563 Captions: 1. Descendants of Ferenc Inkei Lóránth. Published by Iván Nagy, 1857-1868. Supplemental volume 291. 2. Inkey family coat of arms. Published by Iván Nagy, 1857-1868. Supplemental volume 289. 3. The Inkey burial urn. 1842. Nagykanizsa, in front of the former cinema at Sugár út 5. 4. Descendants of Boldizsár Palini Inkey. Published by Iván Nagy, 1857-1868. Supplemental volume 292. 5. The Inkey castle at Palin. Since 1945 the Palin Elementary School. 6. Kázmér Palini Inkey memorial plaque on the column of the gate of the Inkey crypt. 1998. Photos Tamás Nádasi. Czupi Gyula—Kardos Ferenc MIKLÓSFA TÖRTÉNETE (1690—1848) A ma Nagykanizsához tartozó Miklósfa városrész 1690 és 1848 között Somogy megyei falu, melynek a határába olvadt több, a hódoltság során elpusztult középkori település, Bunya, Szentgyörgy és Mórichely. A településre vonatkozó korabeli iratok túlnyomó többségében s a korabeli topográfiai-geográfiai munkákban1 a Szentmiklós (Zent-Miklos, Sz:Miklós, Szent-Miklós, Szent Miklós,)2 megnevezés szerepel. Egészen a 19. század végéig létezik még a Somogyszentmiklós (Somogy - Szent Miklós, S. Szent Miklós változatokban) és a Horvátszentmiklós alak is. Horvátszentmiklósként (Horvát—Szent—Miklós, Hováth— Szentmiklós) elsősorban a Habsburg-közigazgatás tartotta nyilván,3 Somogyszentmiklósként pedig a Somogy megyei közigazgatás. A település 18— 19. századi anyakönyveit átnézve a település megnevezéseként 1860-ig csak Szentmiklós található. A későbbi hivatalos névhasználat bizonytalanságát jelzi, hogy Szentmiklós neve néhol Horvát-Szent Miklós, egy-egy esetben pedig S[omogy] Szent Miklós, illetve Horvát-Somogy-Szent Miklós alakban fordul elő.4 Vizsgált korszakunk kezdetén találkozunk a Niclaesberg, St. Niklasberg, Niclauss berg változatokkal, melyekről kiderült, hogy nem egy Kanizsa környéki hegyről, hanem Szentmiklósról van szó.5 Szentmiklós és a hozzá tartozó puszták 1715-től, Zala és Somogy megyék szétválasztásától kezdve egész korszakunkban Somogy megyéhez, a 17. század végén a Kaposvári, majd a Kanizsai, végül a Marcali járáshoz tartoztak.6 A ma Miklósfához tartozó egykori középkori települések közül 1690 után az úrbéri és uradalmi öszszeírások Szentmiklós falut (pagus), Mórichely és Szaplányos pusztákat (praediumokat), Szentgyörgyhegyi (a 18. század végétől Szentgyörgyvári-hegy) szőlőket említenek. Bunya már csak a Szentmiklós határába tartozó terület neveként kerül elő. 1700- ban Szentmiklós, Mórichely és Bunya puszták (desertumok) Botszentgyörgyvár (a későbbi Szentgyörgyvári- hegy) tartozékaiként ismertek.7 Szentmiklós, Mórichely és Szentgyörgyvár 1690 előtti történetét Vándor László foglalta össze a monográfia első kötetében Mórichely, Szentmiklós és Szentgyörgyvár címszó alatt,8 s így a térség geográfiai változásairól, a település demográfiai gazdasági, vallási, műveltségi viszonyairól, életének eseményeiről csak az 1690 és 1848 közötti korszak vonatkozásában lesz szó. 1. Birtokviszonyok 1694-ben Szentmiklós, Szentgyörgyvár és Bunya lakatlan puszta,'' Hercules Johannus Ludovicus comes Turinetti deMarchius Prie]0 birtoka. Ekkor Szent Miklós a Csáktornyai uradalom része.11 1726-ban birtokosként a Somogy megyei közgyűlés településenként megállapította a pannonhalmi apátságnak fizetendő tizedet, s ekkor12 Szentmiklóst mint de Prie birtokát („Prick marsai uradalma"-ként") 12 forintra értékelte. A puszták sorában „Morichely" és „Bonnya" is szerepelt. Még ugyanebben az évben, 1726. december 5-én negyvenezer forintért Festetics Kristóf vette meg de Prie János őrgróftól Csurgót és összes tartozékait, köztük Szentmiklóst, valamint a hozzá tartozó pusztákat is, és 1727. február 4-én már ki is fizette az egész összeget.14 Ekkor Szentmiklóson valószínűleg nem csupán Festetics Kristófnak volt birtoka, ezt bizonyítja a Szapáryak esete. 1743-ban Szapáry Péter megtámadta apja, Szapáry István végrendeletét. Szerinte Páraháza és még 80 hold szentmiklósi földje (mely talán Csákány lehetett) Kanizsához tartozott. A kamara elutasította keresetét, és megállapította, hogy apja, Szapáry István csurgói földekre cserélte a szentmiklósi 80 holdat.15 1733-tól a Szentmiklós határába eső terület nagy része már Festetics Kristóf, a nagy birtokszerző tulajdona, s lehetővé vált a szentmiklósi majorság megszervezése. 1737-től Szentmiklós, Bagola és a hozzá tartozó puszták a csurgói jószágigazgatóság irányítása alá tartozó szentmiklósi uradalomként működtek. Szentmiklós Festetics Kristóf halála után Festetics Pálé lett, majd az ő 1783. március 28-án, Pozsonyban kelt végrendelete alapján a csurgói uradalommal együtt fiáé, Imréé.16 Az 1790-es években a birtok a Festetics Kristóf-féle majorátust egyben tartó Festetics György kezébe kerül,17 testvérei, Imre és János hiába törekedtek a hitbizomány felbontására. Halála után, 1819-ben fia, Festetics László örökölte az egész majorátust (benne a szentmiklósi birtokokat is). Az 1846-ban elhunyt Festetics László után fia, a hadseregből éppen leszerelő és gazdálkodásba kezdő Festetics Tasziló tulajdonába került a szentmiklósi jószág. Ő azonban nem sokára felhagyott a gazdálkodással, újra a katonai pályára lépett, és ezért 1848. október l-jén egyezséget kötött az Olaszországból hazatérő testvérével, Festetics 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) Györggyel,18 A megállapodás értelmében Tasziló megtartotta a keszthelyi, a balatonszentgyörgyi és a sági uradalmakat, míg a csurgói, a berzencei, a szentmiklósi, a csáktornyai, az ollári, a vasvári és a szalkszentmártoni uradalmakat, valamint a pesti, a kaposvári és a zalaegerszegi házakat átengedte Györgynek a 4 632 000 Ft-ot kitevő adósság kifizetése fejében. II. A település határai, föld- és vízrajzi jellemzői A 18. század elején nemcsak a birtokviszonyok változtak meg jelentősen, hanem a település határa és népessége is. A török hódoltság végére a középkori Szentmiklós teljesen elpusztult, s az új Szentmiklós nem a korábbi helyére települt vissza, régi helye azonban még a 19. század elején is ismert volt. A kanizsai berekkel kapcsolatos perben19 tanúként megszólaló szentmiklósi jobbágyok, többnyire a határt jól ismerő csordások még emlékeztek rá. Vallomásaikban elmondták, hogy a falu új, de a szentmiklósi határhoz tartozó helyre települt, a régi faluhelyről pedig azt mondták el, hogy határos volt a kanizsai berekkel. Ezek a vallomások azt is jelzik, hogy a pásztorok némelyike a régi falu népességéből való volt, vagy legalábbis találkozott onnan származó emberrel. A Miklósfa magját jelentő, új helyre települt Szentmiklóst az első katonai felmérés20 során Bagolától 1, Sánctól 1 Vi, Nagykanizsától 1, a Csárdától Vi, a malomtól 1 óra járásnyira lévő településként határozták meg. Ekkor megállapították, hogy a rétek mocsarasak, az erdő magas törzsű, sűrű növésű tölgyből áll, s magaslatairól és szőlőhegyeiről szép kilátás nyílik Kanizsára, a Légrádra vezető postaút azonban csak száraz időben járható. Ugyanekkor összeírták a szilárd épületeket is: a templomot, a hivatalnokházat, a majorságot, a csárdát, a sánci csárdát, egy malmot (valószínűleg a Békás tónál lévő malmot) és egy juhaklot. Egy 1802. évi összeírásban21 a következő földrajzi neveket találjuk: „Kukoriczafóld", „Nagy mező" (első és második dűlő), Bunya, vadaskert és vadaskerti árok, „Za Gústyom", Szentgyörgyvári-hegy, „Hosszú Siirü", „Hársasban v na Lipje", a Békás malom tava és gátja, Szenes (Belső szenes, középső szenesi rét), téglaszín, berek, Jankó kútja, „a körtvél fáknál", a bunyai útnál, a kis bükk alatt, a berek felett, „na lénastye". Esetenként az összeíró pontosabb helymeghatározásra kényszerült, ekkor jobban körülírta az adott földterület helyét: „Móriczhely mellett nagy Mezőn II. Düllőn, ugyanott a faluhoz közelebb; Szt.Györgyvári hegyben a bagolai hegy felé való oldalon; Szt.Györgyvári hegyben a Békás malomnál". Mórichely praedium már a fenti, szentmiklósi leírásban is előfordul, de már ennél jóval korábbról is van adatunk róla. Festetics Kristóf és Batthyány Ádám 1760-ban állapodtak meg Bajcsa és Mórichely határairól. Határként ebben a mérnöki iratban a „bajcsi malom, fluvius Mórichelyevize, silva Gyota, fluvius Feketesárvize" szerepel.22 Szaplányosról az 1802. évi összeírásban van szó: puszta, „mely kezdődik Légrádra menő posta útnál s környülve [körül kerülve] egészen feketesári malomig, az surdi határt attulfogvást határozza az feketesári malomtul folyó víz egészlen az Bajcsai malomnál folyó patakig, ami Kanizsa vizeinek neveztetik. Mely pusztában könnyű épületnek való minden féle... sűrű gyümölcstelen erdő vagyon, tölgyfa is találhatik bennt, akit a mak, az gyümölcstelen fák sűrűsége miatt nemigen szokott megfogni, és találkoznak bent eőzek és rókák."" A feketesári malomtól folyó patak lehet a mórichelyi iratban szereplő Feketesárvize. 1815-ben Richárd Bright, a Bristolban született angol tudós és utazó körutazást tett Magyarországon. A Festeticsek vendégeként megszállt Csurgón is, majd onnan Kiskanizsán és Nagykanizsán keresztül a szentmiklósi uradalomba ért. így ír első benyomásairól: „Szent-Miklós Nagykanizsától mintegy két mérföldnyire fekszik. Szent-Miklós kis falu. A parasztkunyhók szabálytalanul vannak a gyümölcsösök között elszórva az emelkedő terepen. A szemközt levő magaslaton a Festetics uradalomhoz tartozó tisztilak és gazdasági épületek álltak.24 III. A népesség számának alakulása Miklósfa Kanizsa török alóli felszabadítása után újratelepült, és már a 17. század végi, 18. század eleji Somogy megyei összeírásokban jelentős lélekszámmal szerepel. 1697-ben Szent Miklós-ban, melyet ekkor, mint említettük, pusztaként, lakatlan helyként írtak össze, öt szegény ember és egy provizor [intéző] telepedett le, akinek lakást építettek. 25 Szentmiklóson (S.Szentmiklóson) 1702-ben 17 háztartást,26 1712-ben 12 háztartást,27 az 1718. évi megyei összeírás28 alkalmával 27 háztartást és 5 családot, az 1720. évi országos összeírás29 alkalmából 18 háztartást regisztráltak. Az 1720. évi összeírás alapján a településen Kováts Zoltán 350—400 fő lakost becsült.30 Az úrbéri és az egyházi összeírások a 18. század közepén jelentős népességgyarapodásról tudósítanak. 1728-ban31 10 egész-, 8 féltelkes, 13 zsellér található, összesen 31 háztartást írtak össze. 1767- ben,32 az úrbérrendezés során már 60 telkes jobbágyot, 11 házas és 4 házatlan zsellért, tehát 75 háztartást számoltak. Az egyházi összeírások is a gyarapodásról tudósítanak, azonban az összeírás adatainak értelmezésekor figyelembe kell vennünk, hogy a 18. század közepén a szentmiklósi fíliához számolták a móric5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) helyi és bagolai lakosokat is. 1745-ben a szentmiklósi fíliában (Kanizsa fíliája) már 75 háztartást találunk." 1757-ben, egy újabb egyházi összeírás alkalmával 299 felnőtt katolikus lakost írtak össze. Megjegyzésre érdemes, hogy ekkor a nagykanizsai anyaszentegyházhoz tartozó fíliák közül a lakosok számát illetően csak Kiskanizsa és Bakónak előzte meg.34 1771-ben 889 katolikus és 2 evangélikus lakost, tehát 891 főt regisztráltak egyházi összeírás alkalmával.35 AII. József-kori népszámláláskor3" a Festeticsek tulajdonát képező „Szent Miklós"-ban 103 házat, 145 családot, 752 fő lakost találtak. Ugyanekkor a külön, praediumként felvett Mórichelyen 7 házban 6 család, 32 fő lakott. Látható, hogy az 1720-as évekhez képest a század közepére másfélszeresére, a század végére ötszörösére nőtt Szentmiklós lélekszáma. A lakosság 1745 és 1780 között végbement nagyarányú növekedésének egyik oka a biztonságban élő és folyamatosan gyarapodó falu lakosságmegtartó képessége, a másik oka a bevándorlás, elsősorban vend és horvát telepesek érkezése az 1730-as és 1740-es években. 1735—36-ban37 a Kotnyek (Kotnyak), a Marisics, a Kovacsics család „Dombovo"- ról, Verőce megyéből érkezett. Petrikovic Mátyás Kaproncáról, a Petrikovic és a Matis család a Muraközből, Szollar Mihály Csakovecről, Szollar György pedig a Varasd megyei Vidosikból költözött a faluba. A vend Vitus Klavak család (később ők az összeírásokban Glavák néven kerülnek elő)38 már magyar területről, Taranyból érkezett. Kanizsáról is költöztek Szentmiklósra horvát és vend jobbágyok: Matis (Matics) Mihály, a Bunics (Bunits) és a Vucsák (Vutsák) család. Szollár Jánosról feljegyezték, hogy egy Vas megyei faluból jött, de a település nevére utalást nem találunk. Szentmiklóson német nevű családot csak egyet találunk a 18. században, a Tischlereket, őket viszont 1712-től minden összeírásban megtaláljuk. Szentmiklós „jó gazdasági kondícióját mutatja, hogy 19 vend és 8 magyar telepes család kontinuus lakosnak tekinthető s a bevándorlás a negyvenes években is tartott".39 így nem csoda, hogy Szentmiklóst a legtöbb esetben vegyes lakosságú (magyar-horvát-vend) településként írták össze. Csak egy esetben, 1773-ban szerepel horvát településként.40 A II. József-kori (1780—84) összeíráskor, mint már említettük, 753 lakost számoltak. 1828-ra valamelyest csökkent a lakosság létszáma: 723 főt írtak össze,4'' ugyanekkor Ludovicus Nagy statisztikájában 719 katolikus lakos szerepel, akik 96 házban (háztartásban) laknak.42 Ez a tendencia folytatódott a következő években is, 1836-ban már csak 704 lakost számláltak,43 pedig bizonyos, hogy az 1831. évi zalai kolerajárvány nem érte el a falut.44 Sajnos az eddigi adatok nem adnak a csökkenésre magyarázatot, csupán feltételezzük, hogy oka a városba költözés lehetett. Fényes Elek 1843-ban megjelent statisztikai munkájában az 1830-as évek végének adatai jelennek meg, s a Marcali járáshoz tartozó magyarhorvát faluban, Szentmiklóson 950 katolikus és 5 zsidó lakosról ad számot, egy katolikus parókiával rendelkezik.45 Ez a jelentős (251 fős, 26%-os) népességnövekedés nem lehetett csak demográfiai robbanás eredménye, valószínűleg újabb betelepülők érkeztek. Ekkor Nagykanizsa népessége is jelentősen nő. Szentmiklós és Mórichely korszakunk nagyobb somogyi falvai közé tartozott. Szita László megítélése szerint „Berzence és Szentmiklós Délnyugat-Somogy legjelentékenyebb településeinek számítottak ebben az időben."4" Ennek gazdasági hátterét az adhatta, hogy „jó telekszerzési lehetőséget kínált az uradalom" (ti. a szentmiklósi uradalom) és a „Zalából Szlavóniába vezető út a kezdődő árutermelés számára feltétlenül kedvező lehetőséget teremtett". 47 IV. Úrbéri viszonyok és a paraszti gazdálkodás Az árutermelő földesúri majorság a kor színvonalán korszerű gazdálkodást folytatott, a község még természetesen a nyomásos rendszerben, hagyományosan gazdálkodott, úrbéri keretek között. A két forma nemcsak egymás mellett élt, hanem egymásra is épült: a paraszti gazdaságban megjelentek az újabb növények és mezőgazdasági eljárások, a majorsági gazdálkodás ritmusa és igénye szabta meg a robot és a napszámos bérmunka mennyiségét és formáit. 1. Úrbéri viszonyok Az úrbéri viszonyokat 1767-ben az úrbéri rendelet alapján szabályozták, ekkor készült Szentmiklós urbáriuma is. Az urbáriumhoz tartozó 9 pontos kérdőívre válaszoló, Deseő József által felvett jegyzőkönyvet a szentmiklósiak részéről Kucsebár Mihály, Brenkó János, Bognár Miklós és Szabó István esküdtek írták alá.48 A kérdőívre adott válaszok49 és az összeíró megjegyzései50 szerint a jobbágyterhek tekintetében nem volt korábban semmilyen, a szokásos mértéktől és formától eltérő szabályozás. Az úrbéres földek terméséből kilencedet és tizedet kellett adni, ezt és az ajándékot természetben és pénzben egyaránt szedték. Az „Urbalis [urbarialis] Regulatio" szerint a tavaszi gabonából azonban csak kilenceddel tartoztak a jobbágyok.5'' 1767-ben 1 Ft árendapénzt (később ez az "urbalis cenzus") kellett fizetni minden egész telek után. Ez eredetileg a jobbágyoknak bérbe kiadott irtás vagy allodiális földek után járt. Ezeken felül egész telek után 1 öl fát, 6 fonást, 1 ic5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) ce kifőzött vajat, 2-2 kappant és csirkét, 12 tojást kapott a földesúr. Fél telek után ennek a felét adták, a zsellérek csak az árendát fizették. 1767-ben a földesúr telkes jobbágyaitól, 60 családtól 71 Ft árendapénzre (cenzusra), 38 Vi öl fára, 23 fonásra, 38 Vi icce vajra, 77 kappanra és 77 csirkére, valamint 758 tojásra tarthatott igényt. Egy emberöltővel később, 1802-ben 5 Ft borpénzzel volt több a kötelezettség. Az úrbéri terhek közül a robot volt a legsúlyosabb. Ezt az is jelzi, hogy a 18. század közepétől az úrbéri kötelezettségek közül legtöbbször a robot elmulasztására találunk utalást. A szentmiklósi uradalomban az árutermelő földesúri majorság munkaerőigényének nagy részét a robotból tudták csak fedezni. 1767-ben, az úrbéri rendeletet követve, egész telekre 52 nap igás (marhás) robottal vagy 104 nap gyalogrobottal (kézi szolgálattal, napszámos robottal) számoltak. Az igás robot két marhával, szántáskor pedig négy marhával végzett robotot jelentett. A házas zsellérek 18 nap, a házatlan zsellérek 12 nap gyalogrobottal tartoztak.52 Egy 19. század első felében készült összeírás szerint53 7 egésztelkes gazdának kellett egyenként 104 és 7 féltelkes gazdának 52 napszámos robotot teljesítenie. A robotmunkát elsősorban a fakosi és szaplányosi puszták allodiális földjeinek művelésére (allodiaturáknak cultivatiojara) fordították. (Érdekes, hogy ebben az összeírásban a szintén egész telken gazdálkodó, valószínűleg legmódosabb Petrekovics Ádámnak és Petrekovics Mátyásnak nincs robotkötelezettség megállapítva!) Ennyi robotmunkával azonban nem lehetett megművelni az allodiális földeket, ezért a földesúr többször is bérbe adott egy-egy darab majorsági földet napszámért. Az előbb említett összeírás szerint például a „malomiföldet és rétet" (3 6/8-ad hold szántó és 5 3/8 hold rét) holdanként 9—10 napért vehették bérbe a jobbágyok. Az úrbéri terhek — s köztük is elsősorban a robotterhek — megnövekedése miatt 1766 tavaszán jobbágy zavargások kezdődtek Somogy és Zala megyében, így az árutermelő földesúri majorságokat nagy részben robottal műveltető Festetics- és Batthyány-birtokokon is. A Szentmiklóson bekövetkezett eseményeket így jellemzi Festetics Kristóf a vármegyéhez írt jelentésében: „Itten a jobbágyság megfeszült, robotozni nem akar: kénytelen vagyok minden dolgot majorbéli emberek által végezni,"54 De nem csak a robot megtagadása voltjellemző; több helyütt, így Szentmiklóson is a parasztok küldöttséget alakítottak, hogy a császártól kérjék jussukat. A szentmiklósiakat Petrekovics Ádám vezette, a küldöttség költségeit Kutnyok Jankó (később Kotnyek alakban is előfordul e családnév), Mátés Steficza és a falu kovácsa állta. Bécsben jártukról, a császárné jóindulatáról, a nádor megszégyenüléséről színesen meséltek, tájékoztatva az otthon maradottakat, hogy Szent Márton napján újra vissza kell menniük és biztatva őket, hogy „akkoron az igazságot Őfölsége ki fogja nékik adni."55 Szentmiklóson rendzavarás nem történt, nem úgy, mint a Festeticsek más somogyi birtokain, például Csurgón.56 A somogyi, zalai állapotokat legjobban az 1766. április 26-án kelt pátens jeleníti meg: „Vas- és Zala megyében a földesurak ellen fölindult parasztság még nem csendesedett le, robotra nem jár és a földesurak javaiban kárt tesz, ... mintha a határnak tulajdonsága nem a földesuraké, hanem az övék volna, az uraságoknak szántóföldeit és tábláit erő hatalommal fölszántani és saját magvokkal bevetni, földesuraik rétjeit magok között feloszlatni, tavalyi nyáron pedig le is kaszálni és a szénát a magok számára elhordani, tilalmas erdőket földesuraik akaratjok és tilalmok ellen, sőt szomszéd földesurak erdeit is vágni s pusztítani s ezenfelül egyben gyülekezni s egymást engedetlenségre bátorítani merészlettek."57 1815-ben tett látogatásakor R. Bright először a jobbágyok fő fegyelmezési eszközére, a botozáshoz használt, a gazdatiszti udvaron álló vaskapcsos deresre figyelt fel, de rövid leírásában előkerül a jogtalan földterületszerzés (szőlők bérlése révén), a pincerablások nagy száma és a tolvajok csurgói börtönbe vetése is.58 Az itteni parasztokat szegényeknek tartja, pedig bőven juthattak munkalehetőséghez. A szegődtetett munkások száma majoronként (tehát Szentmiklóson is, Bagolán is és Sáncban is) 30. Ez 3120 nap munkát jelent, bizonyos uradalmi szolgáltatások és esetleges bírságok fejében ennek kétszerese, tehát 6240 nap jön számításba, ezek mellett itt még 5 gazdasági munkás is szerepel állandó fizetéssel.55 Bright arról is tudósít, hogy az uradalom kéthetenként, minden második vasárnap tart elszámolást. Az elszámolásokat rovással, botokon tartják számon (a rovásolt bot egyik fele marad a parasztnál, a másik fele a gazdatisztnél), s a munkások minden nap végén kapnak egy ólompénzt. Ha a paraszt többet dolgozott a kötelezőnél, minden ledolgozott nap után 12 krajcárt kap.60 2. Földművelés Miklósfa határát minden korabeli statisztikus jó adottságú területként írta le. „Szent Miklós magyar falu Somogy Vármegyében,földes ura Festetics Uraság, lakosai különbfélék, fekszik Kanizsához nem messze, és annak fíliája, határa jó termő" — írja Vályi 1799- ben.61 „Szántóföldjei igen termékenyek, szőleje sok és jó"— állapítja meg Fényes Elek.62 A korábbi (s egyben a legkorábbi ismert) szentmiklósi urbárium, melyet a Festetics uradalmi központ tisztjei készítettek, 1745-ből való.63 Ebből és az első szentmiklósi uradalmi számadásból64 látható, 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) hogy az újraéledést követő másfél emberöltő múltán, 1745-re, érkezett el az idő, hogy urbárium születhessen. 1745 és 1767 között elindult a művelt földek arányának növekedése is, s ez a folyamat felgyorsult a 18. század végére. Egyre többen egyre több földet műveltek. 1767-ben már 38,5 telket írtak össze, amelyre 60 telkes jobbágy jutott, így az átlagos jobbágytelek 0,64%-a volt az egész teleknek. Ekkor belső telekként 39 holdat, szántóként 847 holdat (1696-ban, az országos dicális összeírás során a településnek 13 köböl szántóterülete van65), rétként 308 holdat, tehát összesen 1194 hold többnyire I. osztályúnak minősített úrbéres földet írtak össze.66 1767-ben a jobbágy telekhez Szentmiklóson a l l pozsonyi mérős (5—6 hold) belső telek, 22 hold szántó és 8 szekér (azaz 8 kis magyar holdnyi) rét tartozott.67 A jobbágytelek méretei és arányai a 19. század elejére sem változtak.68 1802-ben új urbáriumot készítettek, mely már a kibővült határt írja le. Ebből a forrásból a földek elhelyezkedéséről, beosztásáról, minőségéről, használatáról is tájékozódhatunk. Ekkor a szentmiklósi határ két nyomásra (calcatura)) osztott: az egyik nyomás mezői a bunyai szállástól a szentgyörgyvári szőlők melletti földekig sorakoznak, a másiké a vadaskert alatt, a Hosszú Sürü nevű erdő és a Kanizsára vezető út között fekszenek, s az országút mentén egészen a Szenesig húzódtak. Ezeken a jó minőségű földeken őszi és tavaszi búzát, rozsot, árpát, zabot termesztettek.69 Rétek voltak a „Bunyai folyás" mellett; a bunyai földek körül, a majorsághoz tartozó mezők között elszórva, a „Móriczhelli mezőkből" meg-hagyva, „kiken is jó bizodalmas széna terem és semmi némű veszedelemnek nintsenek exponalva" [kitéve]. A bunyai patak melletti réteket a „víz olykor szokta megfutni". 70 Ekkor erdeje csak az uraságnak volt (a községnek nem), melyben a jobbágyok engedélyt kaptak a faizásra (épület- és tüzelőfa szedésére) és az erdőélés más módjaira, de nem vadászhattak. A folyamatosan gyarapodó lakosság növekvő földigénye nem gátolta az uradalom, a majorsági gazdálkodás alá vont területek növekedését, hiszen elsősorban irtásföldekből gyarapodott a művelt terület. A település határában egyre nőtt az irtásföldek aránya, míg az úrbéri állomány alig növekedett. A földesúr az irtásföldekből az irtásszerződések által pontosan meghatározott idő elteltével többnyire a majorsági földeket gyarapította, kisebb részben a meglévő úrbéri állományt növelte. 1802- ben71 úrbéres földek mellett tehát minden telkes gazdánál találunk „kukorica földet", olyan „irreguláris" (úrbéri szabályok alá nem tartozó) földet, melyben kapás növényeket, elsősorban kukoricát termesztettek. A kapás művelés során ugyanis folyamatosan tisztult a föld a gyökerektől, és 1—2 év alatt gabonavetésre alkalmassá vált. A jobbágy az irtásföldet 6—10 évig használhatta cenzus ellenében, majd azt a földesúr visszaváltotta, és többnyire beosztotta a majorsági birtokok közé, csak ritkán alakított ki újabb jobbágytelkeket. Bright szerint 1815-ben nagyon jó feltételekkel, csekély készpénzzel és a termés egy részével sok gazda kapott 1—2 hold szántót telki földje mellé.72 Az irtásföldet az irtásra vállalkozó jobbágyok szerették volna szabadon használható vagy bérelt földként megtartani. Az 1760-as évek parasztmozgalmainak egyik mozgatórugója éppen a nagyarányú és olcsón kisajátított földek (akár telki állománnyá vált, akár majorsági földdé) miatt érzett sérelmek voltak. irA szentmiklósiak határukat a fekete Sárig emberemlékezettől fogva bírták, szabadon legeltették, irtották és használták. De Festetics Kristóf tilos tábláknak kitételével és fölállításával elrekesztette és eltiltotta őket határuk használatától. Irtásfóldjeiket saját majorjához csatolta.73 Ugyanő 1765-ben meghagyta a szentmiklósi tiszttartónak, hogy a szentgyörgyvári és a bagolai hegyen lévő földeket irassa össze és jelentse ki: „Mivel irtás földek, a szentgyörgyvári hegyen annue adtak irtáspénzt, cenzust és csak tizedet, én ezentúl az irtás árát leteszem és házhelyekre fogom osztani".7''1 Ugyanazok a szentmiklósiak, akik amiatt panaszkodtak, hogy irtásföldjeik részben telekké minősültek (és így adóztak), amiatt is szót emeltek, hogy „a Méltóságos Uraság számos irtásfóldjeiket praevie kifizetvén, tőlük maga majorságához elfoglalta.75 3. Állattartás A szentmiklósi jobbágyság állatállománya a vizsgált korszakban csekélynek mondható, de az igásrobot teljesítéséhez szükséges igás jószággal mindenki rendelkezett. Ezen felül tartottak még sertést és (az összeírásokban nem számolt) aprójószágot, de csak az önellátás biztosítására. Többnyire egy pár ökör vagy ló adta az igát. 1802-ben76 98 gazdának 92 ökre, 45 lova és 19 sertése volt. Legtöbbször egy pár ökörrel szántottak, de előfordult az is, hogy 2 pár ökröt fogtak össze a gazdák. Poszavecz Andrásnak volt a legtöbb ökre, 3 pár, de lova nem volt. 5 ökre volt Glavák Istóknak és Dómján Ivánnak, lovuk azonban nekik sem volt. A legtehetősebb jobbágy, Petrekovics Ádám 4 ökörrel és 2 lóval bírt. A 4 ökrös gazdák, „Szolár Gyura, Zsnidár Mártony, Brnkó Iván, Spolár Josi, Sain Mihály, Mészáros Miklós, Soós Jankó, Kocséber Jósi, Középső Solár Iván, Tótt Imre, Segovis Máttyás, Ifjú Szabó Jankó" még tehetőseknek számítottak. Az állattartás fontos szereplői voltak korszakunkban azok a miklósfai jobbágyok, pásztorok, akik az uradalom és a község állatait őrizték. A már 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) említett, a kanizsai berek ügyében folytatott perből értesültünk arról, hogy 1833-ban Miklósfán élt a Kanizsáról ide költözött 68 esztendős Munkátsi József a 48 éves „ökör pásztor", Majorits József aki ekkor már 25 éve viselte hivatalát és Szukits Ferenc 40 éves „ökör pásztor". Utóbbiról azt olvassuk, hogy „26 esztendőkig lévén ökör pásztor az Sz.Miklósi helységben, szolgálatját a múlt [elmúlt] 1828 esztendei Pünkösd tályán hagyta félbe"77. 4. Szőlőművelés A 18. század közepétől már jelentős szőlőművelés folyt Miklósfán. Fényes Elek azt írja, hogy „földje termékeny, szőllője sok és jó."78A szentmiklósi határhoz tatozó mórichelyi és szentgyörgyvári szőlőhegyen valóban sok úrbéres és allodiális szőlő volt. Ezeket a szőlőket nemcsak szentmiklósi jobbágyok, hanem kanizsai polgárok és liszói jobbágyok is művelték. A mórichelyi hegyen 9 liszói, 1 gyékényesi és 2 kanizsai bérlőt találunk 1802-ben". Szentgyörgyvárott ugyanekkor a bérlők közel fele (47%) volt kanizsai illetőségű, 24%-a szentmiklósi, 21%-a bagolai és 6%-a más településről való.80 Bright 1815-ben utal arra, hogy a szentmiklósi parasztok földszerzésre használják fel a szőlőbérlést.81 Ez a kijelentés arra utal, hogy az olcsón és kedvező terhek mellett bérelt szőlőt nemcsak szőlőművelésre használták a parasztok, hanem telki állományukhoz hasonlóan gazdálkodtak rajta. 1815-ben „csekély készpénzért és egyheted rész borért" bérlik a szőlőt.82 A szőlőben robotmunkát csak a szentmiklósiak végeztek, de a borpénzt (szőlőtizedet, hegyvámot) a más földesúr alá tartozó jobbágyoknak is be kellett fizetni a szentmiklósi uradalom kasszájába. A borpénzt a hegymesterek és esküdt társaik szedték öszsze. 1761-ben Szentgyörgyváron Hon János a hegymester, Varga Mátok és Kelemen Mihály az esküdtek. 83 1802-ben úrbéri teherként a szőlő és a szőlőben található szántók után az őszi termésből tizedet, kilencedet, a tavasziból tizedet és a kilenced felét, a szántóföldek után holdanként 10 pénzt, a rétek után pedig szekerenként 40 pénzt kellett fizetni. Ekkor a legtöbb jobbágytelekhez tartozott szőlő, a leggazdagabbnak, Petrekovics Ádámnak 12 kapás szőleje volt. Csak 2 telkes gazdának nem volt szőleje, viszont a zsellérek többségének volt.84 A Festetics-uradalomhoz tartozó szőlőhegyek gazdálkodásáról Bagola történetének összefoglalásánál írunk bővebben, ugyanis a két falu határában lévő szőlőhegyek tulajdonosai többször is együttesen léptek föl a földesúr ellenében. Éppen egy ilyen per irataiban jegyezték le 1831-ben a Szentgyörgyvári hegyközség elöljáróit: a hegymester Pichler Henrik kanizsai vaskereskedő volt, az esküdtek: Király József és Schein Mihály, Faits György és Horváth György.65 V. Az uradalom A Festeticsek csurgói jószágigazgatóságához tartozó, 1737-re megszerveződött szentmiklósi uradalom központja Szentmiklós volt.86 Az uradalom legteljesebb formájában, a 19. század elején87 a szentmiklósi, mórichelyi, fakosi, szentjakabi majorokból állt. A szaplányosi puszta, Szentgyörgyvár és a korábban önálló sánci major ekkor már a szentmiklósi majorhoz tartozott. Itt csak a ma Miklósfához tartozó szentmiklósi és mórichelyi majorok, valamint Szaplányos és Szentgyörgyvár gazdálkodását mutatjuk be. A Festetics család levéltárában 1737-ből, az 1745 és 1747, az 1759 és 1781 közötti időből folyamatosan és 1791-ből találunk uradalmi számadásokat, melyek a gazdaság folyamatos bővüléséről tudósítanak. 88 Ez nemcsak a gazdasági bővülést (pl. a tevékenységi kör bővülését) jelenti, hanem a művelt területek gyarapodását is. Az uradalom elsősorban kisebb birtokok felvásárlásával és irtásföldek révén gyarapodott. Ez a terjeszkedés azonban csak a Bakónaki pataktól keletre eső területen mehetett végbe, mert a patak nyugati oldala 1733-tól már a kanizsai földesuraké (előbb a Szapáryaké, majd a Batthyányiaké) volt. Richard Bright 1815-ben a szentmiklósi uradalomról mint jól működő birtokról ír: „Nagyon is beláttam, hogy Szent-Miklós azon birtokok közé tartozik, amelyeknek gazdáját legjobban lehet irigyelni az országban. A birtok állománya körülbelül 2000 hold szántóföld, 1500 hold rét és nagy szőlők. Az egész birtokot 7000 hold erdő veszi körül.""'' 1848-ban a Festeticseknek 8 uradalmuk volt 63 majorral és a soproni gazdasággal. A kilenc uradalom közül (keszthelyi, balatonszentgyörgyi, csurgói, csáktornyai, kemendi, vasvári, sági, szalkszentmártoni, szentmiklósi) 874 hold földjével, 1055 4/8-ad kaszás rétjével, 50 kapás szőlőjével a szentmiklósi a legkisebb, csak a soproni gazdaságot előzte meg. A sági birtok (1177 hold föld, 507 kaszás rét, 48 kapás szőlő) volt még hozzá hasonló nagyságú.89/3 1. Földművelés A 19. század legelején a „Tentua Dominalis in Tentorio possessio Sz.Miklós, praediorum Móriczhely, Szaplány, et SzGyörgy" című összeírásban (a továbbiakban „úrbéres földek összeírása"-ként említjük)90 vették számba az uradalom úrbéres földjeit. E tabella arról is tájékoztat, hogy hányféle gazdasági, gazdálkodási és művelési egység létezett ekkor az uradalomban. Egy hasonló szerkezetű későbbi, de szintén 19. század eleji ,/lllodiális különféle tenutumok conscriptioja"91 című forrás (a továbbiakban „allodiális összeírás"-ként fogjuk említeni) az allodiális földekről ad információkat, néhol an5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) nak elhelyezkedésére és minőségére vonatkozóan is. Ebben szerepel a terület neve, területe (magyar holdban) és az, hogy melyik település határában fekszik, milyen messze van a majortól (hány óra járásra), melyik majorsághoz tartozik, továbbá milyen művelési ágú és hogy melyik telki állományba — belső vagy külső telek — tartozik. Azt is megtudhatjuk a forrásból, hogy ki használja az adott földdarabot, és milyen jogi állapotú a terület (az uraság vagy a jobbágy, úrbéri, irtás vagy árendás birtok). Az összeírást olyan rovatok zárják, melyek a terület fekvéséről, minőségéről és egyéb sajátosságairól — például „Mitsoda fatalitásoknak van a tenutum kitéve? Ha cenzusban van, mikor telik ki az ideje? S az minő javításokat kiván? Turnus [nyomásrend] szerint műveltetik-e s általában micsoda javításokat projectál" [igényel]?92 — tudósítanak ízes magyar nyelven. A két tabellát összevetve áttekinthetjük - ha nem is hiánytalanul — a majorsági gazdaság főbb egységeit. Allodiális szántókat találunk a kastély mellett lévő táblában, a középső hegy kapujának „Mester földjén"" és „Szentgyörgyvárott". A szentgyörgyvári földekről az allodiális összeírás részletesen is tudósít: az 1—4. tábla „agyagos porhanyo vegyület és egyenes", negyed órára fekszik a majortól.94 Ez a négy szentgyörgyvári tábla összesen 298 holdat tesz ki. Ugyanitt található négy „irtási tábla" is, mely a majortól félórányira fekvő 206 holdas terület. Az irtásföldek nagysága tehát hasonló a telki földekéhez, és ez azt jelzi, hogy az irtásgazdálkodás jelentős, meghatározó gazdasági tevékenység. A leírás szerint az első három északi irtástábla meredek fekvésű, minősége ugyanolyan, mint az előbbi négy szántóé. Szentgyörgyvár határában találjuk még ekkor a 8 1/8 hold területű „Török táblát", mely a majortól 1 órányi járásra van, és „jó porhanyó agyagos meredek" szántó. A szentgyörgyvári földeken kívül szól még az összeírás egy 21 hold területű „agyagos keverékű oldalas fekvésű" tábláról, mely „cenzusban" van. Az uradalomban búzát, árpát, rozsot, zabot, kölest, hajdinát, lencsét és borsót termeltek.95 A gabonát a cséplőpajtákban csépelték és tisztították. Elég sok gabonatároló helyet találunk az uradalomban, s ez arra utal, hogy bőséges termésre számítottak. A major központi épületei mellett a dombon egy erősen megépített pajta és egy kisebb „cséplő pajta" állt, mindkettő zsindellyel födve. A számadások szerint a pajták kapacitása lehetővé tette, hogy a csurgói és böhönyei (néha más) Festetics birtokról őrlésre ide szállított gabonát is itt tisztítsák. A „polvát, gazt, ocsút, rosta alját" 1761-ben a „svajczéria" tehenei és a sertések kapták.96 Bright szerint sikerrel kísérleteztek a vetésforgóval is. ,/i határ mindenütt nagyon szép" állapítja meg Berzencére indultában. Az uradalomban találunk olyan területeket, melyek részben a tiszteknek adott szolgálati földek, részben a uradalom szükségleteit kielégítő, nyomásos művelési rendszerbe nem illeszthető kertek. Hold föld 1. A birkás akol mellett egyszeri kender föld 4 2. A pajtás kert mellett a gyümölcsös kertnél kezdődik és tarttanak a jobbágyok földeik 18 Vi 3. Kenderes kert mellett levő süröben 5 Vi 4. Falu kertjei és Sz. Györgyvári bük között vagyon tábla föld melly ...tart hosszaságban a Sz. Györgyvári Szöllő hegynek gyepőik 223 s/g 5. A móriczhelli diverticulumban nap keletről fekvő tábla, kezdődik a vendég fogadóanfólül Jugh Mihály földjének és tart hosszúságában a Liszóba menő utig 229 y2 6. Szentmiklósi jobbágyok réttyei végében az Liszóba menő uttul fogva egészlen a Surdig menőig 20 7. Surdi és Posta utak közt az jobbágyok Bunya melletti rétektül fogva egészlen az jobbágyok Szennyes diverticulum mellett lévő jobb ágyfóldekig 180 8. Ugyanott ismét az légrádi uton tul az Szennyesi diverticulumig délnek düllő rövid földnél 41 y4 9. Matis István kukoriczás földjétül fogva egészlen Süröig mellyben az Uraságh kendert szokott vettetni 2 y2 11. A Keresztfánál Miszel Istvánné háza megett az országh uttul fogva egész az korcsmáig 4 12. Az hamu calcenérozó kemenczén fölül bé kertelt káposztás kert 2 V2 13. (meghatározás nélkül) 3 5/8 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) Az úrbéres földek összeírásában" két kertről is szó van, az egyik az ispán úré („Hortus D. Spani cultivatis"), a másik a tiszttartó úré („Hortus D. Rationatiae cultivatis"). Ugyanitt olvashatunk egy káposztáskertről (a pajtáskert mellett), kenderföldről, szedreskertről, új szilvásról, s egy művelését tekintve meg nem határozott árokról és kertről. Nagyváthy János, a Festetics uradalmak egykori igazgatója, később a csurgói uradalomtest vezetője írja a „Magyar practicus termesztő"-ben : F. M. Gróf Festetics György Csurgóji, Sz Miklósi, Keszthelyi és Sági Gyümöltsfa gyűjteménye, mind a'' nagy kiterjedésre, mind a számtalan különböző fajokra nézve, első az Országban. Innen oltó ágokat vinni maga szerentséltetés, és költség nélkül kinek kinek lehet."96 Kertek szerepelnek a későbbi összeírásban is: a Szentmiklósi majorhoz tartozott ekkor egy belső telki állományú, 6,5 holdas gyümölcsös, mely „meneteles dombos", és az alja kaszáló. A leírás szerint sok vén fa van benne, de fiatal fákat is ültettek már. A már említett „szedres kert"-ről megállapította az összeíró, hogy az „állandóul ispotálykert s birkák számára" is fenntartott hely. 1815-ben Bright elragadtatással írt a cseresznyéskertről, és a várható jó termésről, ahol fülemülék énekeltek." Az allodiális földekről és kertekről 1802-ben készült egy kimutatás is Méltóságos Uraságh Culturaja'' 00 elnevezéssel. 2. Erdő- és rétgazdálkodás Jelentős mennyiségű erdőt, erdei legelőt is említ az uradalmi földek összeírása.101 Az erdős területeket itt a „sürü", a „gyóta" és „berek" kifejezésekkel jelölik. A „sürük" elsősorban az épületfának is alkalmas faállományú erdőterületet jelentik, míg a „gyóta" ligetes erdei legelő. A „berek" szintén ligetes, de értéktelenebb faanyagú, mocsaras terület, ezért legeltetésre is kevésbé alkalmas. Az összeírásban fordul elő a „a kanizsai határ és a Pajtás kerti tábla közt lévő legelő a benne lévő sűrűvel, vendégfogadós réttye felett lévő sürü, Hosszú Sürü nevű erdő, Bunyai gyóta, Kiss gyóta, Bunyai gyóta és Kiss gyóta közt lévő bükk, Hosszú gyóta, Bagolai gyóta, Sz.Györgyvári bükk. Miklósi berek, Móriczhelyi berek, Móriczhelyi tábla végén a surdi út melletti sürü". Az összeírásban még szerepel a szaplányosi erdő, a nagy rét, a szenesi erdő az alatta lévő kertekkel és az aljában lévő a réttel. Az erdők minőségéről keveset szólnak a források, azonban 1802-ből részletes leírást találunk az trAbrincsnakw2 való erdők" minőségéről (az „abrincs" a talpas-vázas házak oldalfonatát jelentette), illetve a földesúr vadaskertjéről: A „Hosszú Sürü magyaros, gyertyános, mak termő tölyfák, hársfa és bükfa, nem épületnek való találkozik [találtatik], melly az uraság móriczhelli első táblán hosszat, az jobbágyoknak Bunya vize mellett lévő réteik mellett fekszik. Szeretnek benne tartózkodni császár madarak''03, eőzek, nyulak és rókák és öszve jön az vadas kerten feliül az Sz. Györgyvári bükkel, melly Sz.Györgyvári bük az magasdi határik, nap keletrül az Kanizsáiul Iharosig menő utik, délrül az bagolai Szöllő hegyik, az bagolai faluig, M. Uraságh Sz.Györgyvári gyepő mellett lévő tábláik, az falusi sessionalis [jobbágytelki] földeknek végeiben, az vadas kerten fóllül az előb nevezett Hosszú Süreig..., melly erdőkben mindenféle épület fa, abroncsnak való magyaró fa és jó mak termő bükkös és tölgyes találhatik eőzek, nyulak, rókák és császár madarak téli üdöben farkasvokat is találni nem újság. Az jobbágyok sessionális földeken és Mór: diverticulumban [mórichelyi pusztán, határban] lévő allodiális földeken alul az nyugottnak az Kanizsai Bereg lévő határik, a hol mindenféle gyümöltstelen és könnyid épületnek nem különben maktermő zöldfák és abrincsnak való magyaros találhatik, hason jó erdő, Posványos erdő... találkoznak császár madarak, rókák és eőzek, igen gyakorta farkasok is. Az első mor[ichelyi] Szitás malom megett a mór[ichelyi] szöllők lábjaitul [végeitől] fogva az Légrádra mennendő posta utik és termináltatik [véget ér] az surdi határnál, melly erdőben akár mitsoda erös épületnek való mak termő bük fák talalkoznak és igen kevés tölyfa, szeretnek buwa lenni rókák, őzek, néha farkasok is".''04 Vadban bővelkedtek ezek az erdők. A vadászat a földesúr joga volt, engedélyével uradalmi tisztjei vadászhattak, de jobbágyainak tiltotta.105 A vadászat elsősorban a „falu végében be kerített vadas kert"-ben és a fentebb említett, vadakban gazdag erdőkben, berkekben folyt. A vadaskertben elsősorban szarvasokat tartottak, s a gondozó vadásznak („jágernek") 2 szoba, kéményes konyha, kamra beosztású, zsúppal fedett háza is a kertben állt.106 A forrásokból az következtethető, hogy a halászat nem jelentős ágazat az uradalom gazdálkodásában, elsősorban az önellátást szolgálja. A leírásokban csak egy halastóról olvashatunk, a Ruskovics taváról, mely „kis pontyokkal" volt „meg eresztve."''07 A legeltetést szolgáló erdőterületek mellett jelentős számú rétet is találunk a település határában. Az allodialis összeírásban108 a „Szentmiklósi majomhoz tartozik a major aljai rét, mely 27 7/8 hold területű, „egyenes fekvésű, parragos füvet terem s néha háromszor is kaszálható". „Záporos üdővel azonban beiszapoltatodik [elönti az iszap] a mi tsapoltatható [lecsapolható] 400 ölnyi közös canalissal [csatornával]." Sok gondja akadt az uradalomnak a kisebb ár- és belvizekkel annak ellenére, hogy a 17. század végére itt is, akárcsak a szomszédos, Batthyánybirtokban lévő berkekben, elindulnak a lecsapolási munkák. Ugyancsak a szentmiklósi uradalomhoz tartozik (Szentgyörgyvár határában) a békás malo5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) mi berek, mely „sássas vad szénát terem s kétszer kaszálható", az ispán kertje alatti rét, mely „sássas szénát terem kétszer kaszálható", az 53 holdnyi rókalyuki rét, melyből „szokott adatni a korcsmárosnak 3 hold rét a fogadóhoz" és „parrag szénát terem", valamint a 6 4/8 holdas téglaszíni berek. 1802-ben allodiális rétként az alábbiakat írták össze: „a malom alatt, a határt hasító folyásig és a kanizsai hídtól egészen a káposztáskert alatti rekettyésig 18 kaszás „szelíd" rét; a híd melletti országúttól kezdődően 12 kaszás rét, melyen a jobbágyok legeltetnek; az alsó mórichelyi szitás malomtól a felső mórichelyi malom gátja és az alsó mórichelyi malomtól folyó víznek az árkai közötti, 45 kaszás „szelíd" rét.10" A forrás egy másik részéből tudjuk, hogy a földesúrnak Szaplányoson is volt még egy rétje, 95 kaszás területű. Ezek a rétek biztosították az uradalom szénakészletét. Természetesen az erdei legelők (gyóták), berkek is adtak valamennyi — rossz minőségű — szénát, de elsősorban legeltetésre szolgáltak. Többnyire kétszer kaszálható réteket találunk, melyeken nem túlságosan jó minőségű széna termett (kevés a „szelíd" rét és sok a „vad", a „sásass"). Az uradalmi épületek leírása több helyütt utal szénatárolásra szolgáló padlásra. A majordombon egy hosszú szénás pajta is állt „fa lábokra" építve, zsúppal födve. Az uradalomnak tehát elég tárolókapacitás állt rendelkezésére a jelentős állatállomány takarmányozásához. 3. Állattartás A szentmiklósi uradalom gazdálkodásában az állattartás mindvégig fontos ágazat volt. Mint láthattuk az előzőekben, az állattartáshoz szükséges feltételek, legelők, épületek megvoltak a szentmiklósi majorban. Tartottak húsmarhákat (csordás felügyelete alatt), tejelő teheneket a svájcerájban, bivalyokat, sertéseket, birkákat, lovakat és méheket. Igás munkákra ökröket, bivalyokat és lovakat egyaránt használtak a majorban. A birkatartás egyes időszakokban jelentős méreteket ölthetett. Erre utal, hogy sok birkatartással kapcsolatos építményt, illetve legeltetésre szánt földet találunk a majorban. Az úrbéres földek összeírása110 szerint a major alatt levő réten állt a sertésól (hidas), a birkaakol és a birkás udvar, a hozzá tartozó kaszálható árokkal, két kisebb birkaakol, még egy kisebb akol és a mellette lévő kert. Az allodiális összeírásban111 a birkás kertekről azt olvashatjuk, hogy van „állandósult birkásoknak kerttye", illetve a major alatti domboldalt pedig „kosok járják". Ugyancsak birkák legelték a szedreskertet is. A szentgyörgyvári 1. calcatura északi oldalán 6 holdas kert feküdt „a birkás gazda és bujtárja állandós használattya alatt". A cselédek és birkások szolgálati földjei (kertjei) is itt találhatók. Ugyanezeket az építményeket megtaláljuk az 1802. évi összeírásban is, ahol azonban részletesebben írtak az uradalom többi épületének anyagáról és állapotáról is. A birkás aklok többsége javításra szorul. Az uradalom központi, szentmiklósi majorjában állt egy rokkant birkaakol, a „svajczer istálló, prés és pintérházzal együtt téglábul, sárral van rakva [tapasztott], fölötte pallásgranariumnak [gabonatárolónak] ... és ... széna conservatoriumnak el készítve és cserép sindöllel meg födve". R. Bright 1815-ben, mikor meglátogatta az uradalmat, utoljára a „nemesített birkákat" is megnézte. 112 1830-ban 2403, 1848-ban 2702 birkát számoltak az uradalomban. Ez az adat a birkatartás nagyságrendjének viszonylagos állandóságát mutatja, különösen akkor, ha összevetjük a többi Festetics- uradalom adataival. A többi uradalomban ugyanis jelentősen megnő a birkák száma ebben az időszakban, így a szentmiklósi uradalomhoz hasonló nagyságrendű sági uradalomban 2497-ről 3444-re, a keszthelyi uradalomban 9147-ről 12 667-re, az összes uradalomban együttvéve 53 174- ről 78 321-re. Ezt a gyapjú iránti kereslet növekedése okozta.113 A svájcéria a kor gazdasági újdonsága volt. „A csurgói birtoktest területén az 1770-es években kezdtek komolyabb gondot fordítani a csurgói és a szentmiklósi tejgazdaság működtetésére. Az állomány a hagyományos hazai fehér marhákból állt, s a nagybirtokra jellemző bivalyokból, de már Szentmiklóson saját szükségletre tartottak 4 svájci tehenet is. Az 1773-ban Polacsek Pál udvarbíró által aláírt szerződés szerint a Szentmiklósra megfogadott Johann Georg Schichofer négy svájci tehénnel is bajlódott. Nem kellett vajat, sajtot, tejet beadnia, hanem tehenenként 10 Ft 30 krajcárt fizetett évente, mentesült az előhasi tehenek, borjasok, borjak utáni járadék befizetésétől is. A gyakori tűzesetekre való tekintettel külön felhívták a figyelmét arra, hogy a világítás, tüzelés, dohányzás esetén vigyázzon." 114 A svájcer lakása 2 szobából, egy konyhából és kamarából állt, és a svájcéria mögött álló épületegyütteshez volt hozzáépítve. A leírás szerint a „szobák és kamarák alatt egyik boros, másik tejes pinczék találkoznak mind jó erős matériábul felépítve ... a szobák fölött gabona conservatiojanak el készített pallás, egy hozzája ragasztott füstöllőve, együtt cserép sindöllel az egész épület meg vagyon födve". Sertéshizlalásra utal a szentmiklósi major dombon található „rokkant hidas", a két szobából álló hizlaló ház és a „kukoricza kass"."5 A majorban azonban nemcsak birkás, svájceros, hanem három bivalyos és egy kanász is található bojtárral. 1761-ben116 a „nőtelen Bivalos legény Má5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) tyás", a „házas Bivalos Mátyás" és „Bivalos Jug János" kapott fizetést a földesúrtól 3 pár bivaly gondozásáért, 1760-ban és 1761-ben összesen 3 pár ruhát, 79 Ft-ot és 17 mérő rozsot. A bivalyok elsősorban igavonó állatok ebben az időben (szántásra, teherhordásra). Ugyanekkor a kanász és bojtárja 32 mérő búzát, 20 mérő rozsot, 2 fertály „konyhabéli eleség"-et, 80 font sót, 2 ártányt és 44 Ft-ot kap a két évre. Az állattartás elsősorban a pusztákon (Szaplányoson és a ma Bagolához tartozó Fakoson) volt fontos gazdasági tevékenység. Szaplányosban „az gulyás vagyon egy, allodiális rétek 95 kaszára való mellyen nem igen bizodalmas fü terem, vagyon ott ugyan egy istálló, 60 lónak való, lábfákra, vázon, szalmával meg födve ahol az M. Uraságh csikói jobb része kitellett [kitelelt], nyugotnak ismét egy szénás pajta, 18 lábfára, zsúppal megfóddve, ugyan ott... téglábul kéményes csikós kunyhó és cserép sindöllel megfóddve"m. 4. Molnárok A település határának viszonylag távolabbi részében találjuk a malmokat. A molnárok bérelték ezeket és természetesen a falu jobbágygazdáinak is őröltek. Az úrbéres földek összeírásában"8 az „alsó malom udvara és gátya, alsó molnár a benne lévő káposztás földdel, az uraság táblája mellett lévő alsó molnár réttye, felső molnár az árkon innen levő réttye" és a „liszói malom gátya" helyrajzi elnevezések tudósítanak a malmokról. 1802-ben11" a szentmiklósi uradalomhoz tartozó malmokat (5) részletesen leírják. A mórichelyi felső és alsó malom mellett szerepel a 3 kakonyai is. A molnárok az említett 5 malomért összesen 900 Ft árendát fizetnek. A leírásban a malom típusa, az épületek részei és állaga, valamint a molnár lakása szerepel. Forrásunk a Szentmiklós határában lévő malmokat is bemutatja: a „fölső mor[ichelyi] malom két korpásán öllő kerékre új tölyfa baranábul, fenyőfa deszkával megfóddve, hozzá ragasztott egykéményes tüzellő konyhával együtt új épületben, nem különben mellette vagyon az molnárnak lakó háza fábul egy szobára, kéményes konyhára, kamrával együtt új épület, rázot szolmával meg födve". Az „alsó mor[richelyi] malom 2 kerékre, egyik szitára, másik korpássan fordítva tölgyfa boronábul, kinek az pallása gabona conserváló helyek vagyon készítve, az malom ház az hozzája ragasztott kéményes tüzellős konyhával együtt cseréppel meg vagyon föddve, ellenében pedig az molnár lakó háza 2 szobával, kéményes konyhával jó épület, zsúppal meg vagyon födve, az udvaron mintegy 7 darab marhára új istálló találkozik [találtatik]."120 A malmok kapacitása valószínűleg nagyobb volt, mint az uradalom őrlési szükséglete, hiszen több évben is hírt adnak a számadások arról, hogy csurgói és böhönyei búzát őröltetnek itt.121 1761-ben a mórichelyi alsó és fölső malom vámja 76 pozsonyi mérő tiszta búza és 71 pozsonyi mérő vegyes búza. Ekkor Csány György volt a molnár.122 5. Iparosok Az uradalomban találunk tehetősebb iparosokat is, erről tanúskodnak a gerencsér ház és a kovács kukoricaföldje123 kifejezések, de a szentmiklósi kézműipart alapvetően a jobbágyok űzte háziipar jelenthette. A kosár- és sövényfonást, a kender fonását és szövését, a fafaragást csak háziiparként művelték, de a házépítésében már szakemberek is dolgoztak. Ilyen szakember volt az uraság által az építkezések idejére Csurgóról hozott építőmester124 vagy a faluba telepített, s nagy valószínűséggel téglavetésre hívott 4 cigány („uj magyar") család is.125 Az is valószínű azonban, hogy téglát más jobbágyok is vetettek. A 19. század elején a téglavető gödröt körülbelül 3 holdnyira becsüli az összeíró.126 A téglavetésről tudósít még az uradalom néhány téglából készült építménye is.127 A gerencsérről (fazekas) több forrás is szól. Megtaláljuk szolgálati földjét és házát, s tudunk egyikük szerződéséről is. A Szentmiklósra 1763-ban Bécsből Bartholomeus Schweigel fazekas Festetics Pál kérésére, Polacsek Pál akkori szentmiklósi udvarbíró aláírásával több évre kötelezte el magát. Az ő meghívása is mutatja, hogy szívesen fogadtak a Festeticsek német nyelvterületről iparosokat. Szentmiklóson az uradalom bocsátotta rendelkezésre a lakóházat, műhelyt és az égetőkemencét évi 15 forint bérért, de az első évben nem kellett fizetnie. A műhely berendezésére még 4 aranyat kapott visszafizetési kötelezettség nélkül, ezen kívül 100 forint kamatnélküli kölcsönt háromévi törlesztésre. A kemencét akkor építették, és a házat is abban az időben javították.128 1802-ben a kocsma mellett épült gerencsérház két szobából, kamrából, kéményes konyhából áll, mellette szekérszín és 4 marhákra valló istálló és fazékégető kemence található. Az épület „erős matériákbul vagyon felépítve és zsúppal fel föddve.""9 Ekkor a gerencsér 13 Ft árendát (bért) fizet.130 „Minden öl tüzelőfáért 4 garast kellett fizetnie, ha maga vágta, 8-at, ha az uradalom, a szállítás az ő feladata volt. Schweiger nevű fazekasok később is feltűnnek a megyében (Somogyban). A szentmiklósi gerencsérről olvassuk, hogy gerencsér fiaival együtt Csurgón javítottak és részben új kályhákat is raktak fel október 21 és 26 között. Naponta kétszer kaptak ételt, és összesen 10 icce bort ittak meg ez idő alatt."131 E fazekasok azonban az eddig feldolgozott összeírásokban jobbágyként nem fordulnak elő. Az iparosok közül a falu kovácsa dolgozott — alkalmanként kialkudott bérért — az uradalomnak is, mint ezt látjuk egy 1767. évi számadásból.132 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) 6. Fogadósok, kocsmárosok A kézművesek mellett megtaláljuk a vendégfogadósokat, kocsmárosokat is. A csurgói uradalomhoz 1773-ban a következő kocsmák tartoztak: csurgói, alsoki, szentai, udvarhelyi, vízvári, bélavári, zsitfai, agarévi, háromfai, taranyi, szentkirályi, nagymartom, gyékényesi, szentmiklósi, valamint Légrádon három, a kakonyai pusztán egy.133 Az úrbéres földek összeírásában134 a következő megjelölések utalnak a fogadós, kocsmáros tevékenységekre: „hidi" vendégfogadó „fundusa", kertje, a rétje a kanizsai határ mellett; a Kránitz domb alatt lévő „belső fogadós kertye"; a „pálinka ház és korcsma" udvara, a ház után lévő kert; a korcsmáros kertje, a korcsmáros kukoricaföldje a „külső kertben" Az allodiális összeírásban135 szereplő „belső korcsma" udvarát és kertjét 1802-ben is leírják: „korcsma ház két szoba két kamrával együtt, az egész ház alatt jó boltos pincze", az épület talpakra állított, falai téglából vannak, zsúppal födött.136 Ekkor a külső kocsma, azaz a „moriczhelli mezőn romladozott korcsma két házbul [azaz szobából], egy kamrábul, kéményes konyhábul álló,fóld pinczével együtt, fa épület, rakott szolmával meg födve." A kocsma mellett egy „12 lóra való", omladozó, szekér színnel egybeépített, fából készült, rázott szalmával fedett istálló is található volt.137 Az uradalom számára a pálinkafőzést zsidó bérlő végezte, s ő kapott engedélyt mészárszék tartására is. 1802-ben a „zsidó lakás"-ról és hozzá tartozó épületekről, illetve az árenda (bérlet) összegéről így tudósít az összeírás: „Az falu végén egy zsidó ház mészár székje egy szoba, egy kamara, hozzá szükséges konyha, jó erős materiabul van építve, ahoz vagyon rakodva egy palinkass ház talpakra, kinek az falai téglábul vagyon meg rakva és zsúppal az egész ház meg födve, annak végében egy jó csigás kutt és fizett 70 Ft árendát."13S A szentmiklósi Isac Mojzes 1772- ben három évre szerződött. A pálinkafőző házért, a hozzá tartozó lakásért, két pálinkafőző üstért, a 4 szekér szénát adó rétért, az 1 hold kukoricaföldért, a kertért, a pálinkafőzésért magáért és az égetett itallal való kereskedésért évi 60 forintot fizetett. A „zsidó ház" ekkor egy szobából, konyhából, kamrából és istállóból állt.13'' 7. Uradalmi tisztek A majorság központjában helyezkedtek el az uradalom tisztjeinek szállásai. Az uradalmi tisztek egy részére utalnak a „hajdúk és kránitzok kertye", és külön „hajdú kertje", „Kránitz domb", a téglaszín mellett lévő hajdúház udvara és kertje, az „oskolamester háza fundusa" kifejezések.140 A hajdúk és a kránitzok az uradalom rendfenntartói, utóbbiak a horvát telepesek vezetői voltak. A 19. század eleji összeírás141 szerint a szentmiklósi major udvara 4 % holdat tett ki. A major alatti domboldalon találjuk ekkor a tisztek és a cselédek kertjeit és a használatukba adott 1,5 holdas kenderföldet. Az uradalomban 1761. november 31-én adták ki az uradalmi tisztek és cselédek 1760. és 1761. évi fizetését. E lista jól érzékelteti, hogy a 18. század közepén kik voltak az uradalom vezetői, és kik jelentették a cselédséget. A lista szerint a tiszttartó, a pintér, a kulcsárné (aki egyszersmind szakácsné is), a Kata nevű szolgáló, a „német szolgáló Andel" és a két hajdú (Bunits Mátyás és Schnidár Mihály) kapott ekkor fizetést. Ugyanezen alkalommal fizették ki a cselédeket: a három bivalyost, a kocsist (Koller György), a svájcerost, a kanászt és bojtárját. A fizetséget, az előlegek leszámolása után pénzben és természetben — ruha, búza, rozs, „konyha béli eleség", bor és só formájában — kapták. Ekkor még különféle munkákért a „stófár vinczellér", a falu kovácsa (a malom vasalásáért) és a 2 erdőkerülő is kifizetésre került. Összesen a két év járandóságaként 54 köböl búzát, 66 köböl rozsot, 2 és fél „fertály konyhabéli eleséget", 1 mázsa 10 font sót, 1 egyesztendős ártányt, 472 forint és 6 7/3 pénzt fizetett ki Polacsek Pál tiszttartó.142 8. Uradalmi épületek Az 1802. évi összeírásban szemléletes leírást találunk a majorság központjában lévő épületekről is.143 A központi uradalmi épületen, azaz a kastélyon kívül birkás akol, cselédház, svájcerház, présház, pintérház, kovácsház, a mészáros és a jáger háza, valamint pajták találhatók. A házak nagy része „jó erős talpra" épített, többnyire egy-két szobából, kéményes konyhából és kamrából állnak, zsúppal, ritkán fazsindellyel fedettek. A „kastél jó erős matériákbul L formára" épített. Az „egyik tractus alatt boros pincze, (a) másik tractus alatt 2 spaiz kamara, egy cseléd szoba, nagy jó téres konyha és ebédlő ház vagyon, fölötte végik kilencz szoba és spaiz kamara, előtte egy forntizpicium, ország útnak dülő ambitus, fölötte liszt és másféle gabonának conservatiojára elkészített pallás, cserép sindöllel meg van födve." Mellette található még egy ház, mely „rokkant két szobábul, egy kamrábul, ház alatt bótos pinczébül és kéményes konyhábul" állt és két „erős talpakra" épített cseléd ház, melyek két-két szobából és két-két kamrából álltak. Mellettük sorakozott a két szekérszín, a granárium, a kerekes kút, a „consérvalo kamara", 5 istálló, 2 cselédszoba, a svájcer lakása füstölővel, „egy hamuzsír calcionalozó kemencze" és „egy tégla szín kemenczével együtt".144 A 19. század elején tehát már egyre több a vályogból és téglából épített ház, de még gyakoribbak a korábban szokásos talpakra épített, favázas, sövényfalas, sárral megtapasztott, zsúppal vagy rit5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) kábban rázott szalmával fedett épületek, amelyek szobából, szabadkéményes konyhából, kamrából álltak. Bár nagyon kevés adatunk van a jobbágyság házaira vonatkozóan, valószínűleg a régebbi háztípus volt uralkodó. A gazdasági épületek nagy része is erős fatalpra épített faépület volt. VI. Társadalmi változások, vallási és művelődési viszonyok Szentmiklós lakosságáról a demográfiai, az etnikai és a gazdasági adatokat vizsgálva megállapítható, hogy nem homogén, vagyoni és jogi szempontból is differenciált. 1728-ban145 10 egész-, 8 féltelkes jobbágyot, 13 zsellért, 1767-ben, az úrbérrendezés során pedig Szentmiklós 38,5 teleknyi határában 60 telkes jobbágyot, 11 házas és 4 házatlan zsellért írtak össze. A 60 jobbágytelekből 17 telek 32/32 és 25/32 közötti nagyságú, 43 pedig 16/32 és 9/32 közötti. Egy telkes gazdára átlagosan 0,64 telek jut.146 AII. József kori összeírásban147 2 nemest, 2 polgárt, 61 „parasztot", 67 „polgár paraszt örökösét" és 79 zsellért írtak össze, ugyanekkor a mórichelyi majorban 1 polgárt, 1 „örököst" és 4 zsellért számoltak a férfiak közül. A vagyoni differenciálódást jelzi, hogy 1787-ben, a már említett somogyi népességösszeírásban egy koldussal, egy koldusasszonnyal is találkozunk, 148 bár az elképzelhető, hogy ők nem helyi lakosok. Az 1802. évi összeírás alkalmával 9 egésztelkes gazda mellett 26 féltelkest, 62 zsellért írtak össze.149 Láthatjuk, hogy a zsellérek és telkes jobbágyok aránya a század végére erősen megváltozott. Míg a század elején a falu jelentős többségét a telkes- vagy féltelkes jobbágyság tette ki, addig a 18—19. század fordulójára elindult a zselléresedés folyamata, a zsellérek már majdnem a kétszeresét tették ki a telkes jobbágyoknak. A vagyoni differenciálódás elsősorban a virágzó időszakokban — így például a 18. század közepétől — gyorsult fel, de az eddigi adatok szerint prosperáló gazdaság esetében ez a differenciálódás nem vezetett sem nagyarányú elszegényedéshez, sem nagyobb népességcseréhez. Szentmiklóson szabad költözésű (az összeírásokban „jövevény") és örökös jobbágyok egyaránt voltak. 1767-ben150 a 60 telkes jobbágyból öten voltak jövevények, míg a zsellérség (15 háztartás) mind jövevényként szerepelt. Ez azt is jelzi, hogy az itt lakók még nem a birtokosztódások vagy elszegényedés miatt lettek zsellérek, hanem olyan új beköltözők, akik majdan irtásföldből szerettek volna földhöz, telekhez jutni vagy árendás földeken dolgoztak. A község vezetői a módosabb telkes jobbágyok közül kerültek ki. A községet a földesúr által javasolt, de a falu által választott öregbíró vezette, és a községi ügyek intézése a hivatalnokházban („communitas domus"151j folyt. 1761-ben a falu bírája ("öregbíró") Petrekovics Ádám, kisbírója Szabó Miklós, esküdtjei Jug Péter és Mátés Péter voltak.152 Petrekovics Ádám öregbíró és Szabó Miklós kisbíró a földesúr hasznos emberei lehettek, hiszen szolgálataikért, melyet az uradalmi hajdúk helyett tettek, 1764-ben 4 mérő rozsot kaptak.153 1829-ben a már említett Kanizsa berekkel kapcsolatos perben „Gödér István öreg bírót mintegy 63 (éves), Sanyi Mihányt 68 (éves), Horváth Györgyöt 45 (éves), Németh Mártont 30 ()éves), Szukits Mihályt 50 (éves), Mátés Mihályt 50 (éves), Bokán Mihályt 52 (éves), Bunits Józsefet 60 (éves), Glávát Józsefet 50 (éves), (...) esküiteket (...) Mélt. Festetics László Úr Eő Nagysága jobbágyait" hallgatták ki. A falut képviselő esküdtek száma tehát az 176l-es állapothoz képest (2 fő) jelentősen megnövekedett (8 fő), valószínűleg a lakosságszám növekedésének a hatására. A földesúrral való viszony is harmonikusnak mondható, csak a 18. század közepén, a kialakuló és azután gyorsan fejlődő majorsági gazdálkodás egyre növekvő munka-erőigénye következtében súlyosbodott robotterhek okoztak konfliktusokat. Szentmiklóson azonban nemcsak jobbágyok éltek ekkor, hanem más jogi állapotúak is: tisztek, hajdúk, kránicok, cselédek, szolgák. Az 1782—1784. évi összeírásokban a szolgákat és szolgálókat is öszszeírták. 1782-ben és 1783-ban még alig találunk ilyenként feltüntetett lakosokat: 1782-ben 3 fiú és 4 lány (kiskorúak), 1783-ban 4 férfi, 1 nő, 1 fiú és 2 lány szolgált. 1787-ben 51 szolgát (40 férfi, 11 fiú) és 30 szolgálót (22 nő, 8 lány) írtak össze, akik a lakosság 14,6%-át jelentették.154 Szentmiklós társadalma etnikai tekintetben sem egységes: horvát, vend, magyar lakosságú település, de találunk itt német, zsidó és cigány lakost is. Szentmiklós vallási és művelődési viszonyairól kevesebb adatunk van, mint a földrajzi, demográfiai vagy gazdasági állapotáról. Az újratelepült lakosság a korszakban mindvégig katolikus. A hódoltság előtt volt temploma, de 1554-ben már nem volt plébánosa, lakói között lutheránus hit terjedt el.155 Az újjáéledés pillanatában szinte azonnal elindult a jezsuiták és a ferencesek 17. századot végigkísérő térítő munkája: A Liber Baptizatorium Parochie Canisiensis 1742 és 1808 közötti köteteiben szentmiklósi megtértek is találhatók. 156 A településen csak néhány evangélikust találunk. 1782-ben egy Somogy megyei összeírásban 467 katolikust és 6 „a-catholik" azaz akatolikust írtak össze. Az a-catholikus fogalom az összeírás idején valamelyik protestáns felekezethez tartozót, itt a surdi anyagyülekezethez tartozó evangélikust jelölte. 157 1783-ban 519 katolikus és 3 zsidó vallású lakost számoltak,158 1787-ben 538 katolikus mellett 6 evangélikust.159 Érthető ez a katolikus fölény, hiszen 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) kábban rázott szalmával fedett épületek, amelyek szobából, szabadkéményes konyhából, kamrából álltak. Bár nagyon kevés adatunk van a jobbágyság házaira vonatkozóan, valószínűleg a régebbi háztípus volt uralkodó. A gazdasági épületek nagy része is erős fatalpra épített faépület volt. VI. Társadalmi változások, vallási és művelődési viszonyok Szentmiklós lakosságáról a demográfiai, az etnikai és a gazdasági adatokat vizsgálva megállapítható, hogy nem homogén, vagyoni és jogi szempontból is differenciált. 1728-ban''43 10 egész-, 8 féltelkes jobbágyot, 13 zsellért, 1767-ben, az úrbérrendezés során pedig Szentmiklós 38,5 teleknyi határában 60 telkes jobbágyot, 11 házas és 4 házatlan zsellért írtak össze. A 60 jobbágytelekből 17 telek 32/32 és 25/32 közötti nagyságú, 43 pedig 16/32 és 9/32 közötti. Egy telkes gazdára átlagosan 0,64 telek jut.''46 AII. József kori összeírásban147 2 nemest, 2 polgárt, 61 „parasztot", 67 „polgár paraszt örökösét" és 79 zsellért írtak össze, ugyanekkor a mórichelyi majorban 1 polgárt, 1 „örököst" és 4 zsellért számoltak a férfiak közül. A vagyoni differenciálódást jelzi, hogy 1787-ben, a már említett somogyi népességösszeírásban egy koldussal, egy koldusasszonnyal is találkozunk, 148 bár az elképzelhető, hogy ők nem helyi lakosok. Az 1802. évi összeírás alkalmával 9 egésztelkes gazda mellett 26 féltelkest, 62 zsellért írtak össze.''49 Láthatjuk, hogy a zsellérek és telkes jobbágyok aránya a század végére erősen megváltozott. Míg a század elején a falu jelentős többségét a telkes- vagy féltelkes jobbágyság tette ki, addig a 18—19. század fordulójára elindult a zselléresedés folyamata, a zsellérek már majdnem a kétszeresét tették ki a telkes jobbágyoknak. A vagyoni differenciálódás elsősorban a virágzó időszakokban — így például a 18. század közepétől — gyorsult fel, de az eddigi adatok szerint prosperáló gazdaság esetében ez a differenciálódás nem vezetett sem nagyarányú elszegényedéshez, sem nagyobb népességcseréhez. Szentmiklóson szabad költözésű (az összeírásokban „jövevény") és örökös jobbágyok egyaránt voltak. 1767-ben''so a 60 telkes jobbágyból öten voltak jövevények, míg a zsellérség (15 háztartás) mind jövevényként szerepelt. Ez azt is jelzi, hogy az itt lakók még nem a birtokosztódások vagy elszegényedés miatt lettek zsellérek, hanem olyan új beköltözők, akik majdan irtásföldből szerettek volna földhöz, telekhez jutni vagy árendás földeken dolgoztak. A község vezetői a módosabb telkes jobbágyok közül kerültek ki. A községet a földesúr által javasolt, de a falu által választott öregbíró vezette, és a községi ügyek intézése a hivatalnokházban („communitas domus"15''J folyt. 1761-ben a falu bírája ("öregbíró") Petrekovics Ádám, kisbírója Szabó Miklós, esküdtjei Jug Péter és Mátés Péter voltak.152 Petrekovics Ádám öregbíró és Szabó Miklós kisbíró a földesúr hasznos emberei lehettek, hiszen szolgálataikért, melyet az uradalmi hajdúk helyett tettek, 1764-ben 4 mérő rozsot kaptak.153 1829-ben a már említett Kanizsa berekkel kapcsolatos perben „Gödér István öreg bírót mintegy 63 (éves), Sanyi Mihányt 68 (éves), Horváth Györgyöt 45 (éves), Németh Mártont 30 ()éves), Szukits Mihályt 50 (éves), Mátés Mihályt 50 (éves), Bokán Mihályt 52 (éves), Bunits Józsefet 60 (éves), Glávát Józsefet 50 (éves), (...) eskütteket (...) Mélt. Festetics László Úr Eő Nagysága jobbágyait" hallgatták ki. A falut képviselő esküdtek száma tehát az 176l-es állapothoz képest (2 fő) jelentősen megnövekedett (8 fő), valószínűleg a lakosságszám növekedésének a hatására. A földesúrral való viszony is harmonikusnak mondható, csak a 18. század közepén, a kialakuló és azután gyorsan fejlődő majorsági gazdálkodás egyre növekvő munka-erőigénye következtében súlyosbodott robotterhek okoztak konfliktusokat. Szentmiklóson azonban nemcsak jobbágyok éltek ekkor, hanem más jogi állapotúak is: tisztek, hajdúk, kránicok, cselédek, szolgák. Az 1782—1784. évi összeírásokban a szolgákat és szolgálókat is öszszeírták. 1782-ben és 1783-ban még alig találunk ilyenként feltüntetett lakosokat: 1782-ben 3 fiú és 4 lány (kiskorúak), 1783-ban 4 férfi, 1 nő, 1 fiú és 2 lány szolgált. 1787-ben 51 szolgát (40 férfi, 11 fiú) és 30 szolgálót (22 nő, 8 lány) írtak össze, akik a lakosság 14,6%-át jelentették.154 Szentmiklós társadalma etnikai tekintetben sem egységes: horvát, vend, magyar lakosságú település, de találunk itt német, zsidó és cigány lakost is. Szentmiklós vallási és művelődési viszonyairól kevesebb adatunk van, mint a földrajzi, demográfiai vagy gazdasági állapotáról. Az újratelepült lakosság a korszakban mindvégig katolikus. A hódoltság előtt volt temploma, de 1554-ben már nem volt plébánosa, lakói között lutheránus hit terjedt el.155 Az újjáéledés pillanatában szinte azonnal elindult a jezsuiták és a ferencesek 17. századot végigkísérő térítő munkája: A Liber Baptizatorium Parochie Canisiensis 1742 és 1808 közötti köteteiben szentmiklósi megtértek is találhatók.'' 56 A településen csak néhány evangélikust találunk. 1782-ben egy Somogy megyei összeírásban 467 katolikust és 6 „a-catholik" azaz akatolikust írtak össze. Az a-catholikus fogalom az összeírás idején valamelyik protestáns felekezethez tartozót, itt a surdi anyagyülekezethez tartozó evangélikust jelölte.'' 57 1783-ban 519 katolikus és 3 zsidó vallású lakost számoltak,''58 1787-ben 538 katolikus mellett 6 evangélikust.''59 Érthető ez a katolikus fölény, hiszen 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) a ferencesek jelenléte mellett az új telepesek is többnyire katolikus vidékekről érkeztek. (Meg kell jegyeznünk, hogy ezekben az összeírásokban csak a szentmiklósi jobbágyok és zsellérek szerepelnek, az uradalom mórichelyi, szentmiklósi és sánci cselédei és tisztjei, valamint azok családjai nem, de közvetett forrásokból róluk is tudjuk, hogy többnyire katolikusok, és őket is a kanizsai ferencesek gondozták.) A hitélet helye, a török időkben megsemmisült szentmiklósi templom sokáig nem épült újra. 1748-ban egy vagyon és felszerelés nélküli fából készült kápolnája volt a falunak, egy kisharanggal.'' 60 Ez a templom valószínűleg leégett. Az új templom egy kanizsai egyházlátogatási jegyzőkönyv'' 61 szerint 1763-ban épült, Szűz Mária mennybemenetele tiszteletére szentelték. Festetics Kristóf a birtokain lévő templomok bőkezű donátora volt, így a soproni, a két sági, a két kemendi, a rezi, a szántói, a keresztúri, a böhönyei, a csurgói, a toronyi és a szentmihályhegyi templomokra is sokat áldozott. A szentmiklósi templomnak ekkor szószéke, keresztelőkútja, kriptája, egy 265 és egy 148 kg-os harangja volt. A kanizsai ferences rendiekkel (P. Mészáros Jeromos rendfőnökkel) 1764. november 2-án kötött egyezségében az áll, hogy „Isten kegyelméből a szentmiklósi kápolna elkészült, földesúri kötelesség hozza magával, hogy a népség keresztényi tudományra oktassék és isteni félelemben tartassák". A földesúr azért szerződött a kanizsai rendházzal, hogy a rendház egy barátot rendeljen ki Szentmiklósra, aki „ünnep és vasárnap, de legalábbis az uraság ottlétekor ott legyen, nem csak prédikációra, hanem katekizációra is és leginkább a gyermekeket nem csak oktatni, de exeminálni is tartozzék, hogy a valóságos keresztényi tudomány a népség közé beoltassék". A földesúr a ferencrendi barátnak munkájáért évi 40 forintot fizetett.162 A barát ezen felül a földesúrtól még évente 2 köböl búzát, 12 köböl rozsot, 1 sertést kapott. Az egész telkes (4 igavonós) jobbágyoktól egy, a féltelkes (2 igavonós) jobbágyoktól fél köböl gabonára számíthatott, az igásállattal nem rendelkezőktől 4 lakosonként járt 1 köböl gabona. Az igásállattal rendelkezőktől ezen felül egy szekér fát kapott, melyet az igásállattal nem rendelkezők segítettek kivágni. Házasságkötés után 10, keresztelés, temetés után 5, avatás után 1 garas volt a stólapénz.''63 Bright látogatásakor találkozott az éppen misézni jövő ferences baráttal. Ekkor, 1815-ben már 60 Ft a bér, valamint 40 bushel (10 q) búza, és ugyanennyi rozs. Ezen felül egy-egy szekér tűzifa jár neki portánként, illetve a stólapénz. „Ez a rendelkezés látszólag figyelmen kívül hagyja a szegény népet, leszámítva a betegellátás kötelezettségét, azonban állandóan házról házra járnak, tojást és vajat kérnek az egyház számára és szüretidőben nem felejtik el figyelmeztetni a parasztokat, hogy meg ne feledkezzenek szegény kanizsai barátokról. Hatan vannak abban a rendházban (mármint Kanizsán). Négyen közülük kijárnak a vidéki templomokba istentiszteletet végezni" — írja Bright.''64 A ferencesek 1922-ig látták el a lelkészi feladatokat. 1788-ig nem épült parókia, a pap a majorban lakott.''65 1802-ben, az urbárium elkészítésekor a felmérő leírja a falu épületeit, így számol be az akkori templomról: „Templom találhatik olyasformára jó kemény matériábul, fehér vágyogos torony, közepén 2 harang instrualva, belül szép picturaval ki ékesítve, egy fábul el hasított oltár, kien az Szűz Mária képe fábul ki faragva és egy paraszt munkábul álló prédikáló szék találtatik, kiben illenék az Hahóti Templombu el vetett positirum. Isteni szolgálathoz szükséges mobiliák találkoznak pedig: 3 missale (kettő jó egy pedig el viselt). 6 casula: egyik kék bárván (ez)üst paszomántra, másik zöld velem matériábul sik paszomántra, harmadik fehér eöreg virágokra fél velem matériábul sik paszomantra viselő, ötödik pediglen régi murha, kinek se stólája se manipulumja nintsen, hatodik fekete fél velem matériábul gallan pantlikára. Item 2 kelyhe aranyos, egy új másik avétt, mellyet nem lehet vonatni, hanem újra köllenék aranyoztatni. Item 3 állva, kettő avétt egy jó. Két eöv czérnábul való, 3 humezale, 2 superpelitium, 6 purificatrium, eött korpoláre, négy oltár terítő ruha, 6 gyertatartó, fábul való aranyos oltár előtt való új lámpár, sárga „bugyogós" 4 aszló (zászló), kettő selyem, egyik F. Kristóf, másik Szt. Xavériusz képivel vagyon az rakva. Nagyobbik vörös selyembül való, másik zöld selyemből való. Kisebbik kék matériábul való, mely az leányoknak szolgál, negyedik vörös matériábul való, melly az férfi gyermek elől vitettetik processio alkalmatosságával. Egy fábul processio elejibe való feszület, egy részrül való kis feszület áldásra aplicaltatik. Item egy uj ciborium, 3 pixis sz. olajnak való, rézzbül - elromlott, helette uj kívántatik - egy búzza kék selyem matériábul Szentvéghnek való, egy uj pie legata monstrantin meg aranyozott és meg (ez)iistöztetve, egy turibulum cum navicula, vagyon pediglen ezen templomnak capitalissa 9."166 A ferences atyák még az összeírás idején is a majorban laktak.167 1816-ban már orgonája is van a templomnak, s valószínűleg ekkor készült a kórus is.''68 Iskolája sokáig nincs a településnek, de 1802-ben már oskolamestert tartottak. Az oskolamester háza, a „mester ház" "egy jó erős talpra két szoba, 2 komora, egy vörös kéményes konyhábul áll és zsúppal újonnan be van födve."''69 A szentmiklósi Faics György ludimagister Kanizsa képesített tanítója 1806- ban.''70 Mindennek ellenére 1815-ben Bright tudatlannak tartja a falu népét, bár leírja, hogy a két intéző a Georgiconban végzett, s tud arról is, hogy folyik 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) elemi oktatás a településen. faluban csak egy—két ember tud írni-olvasni. A tanítónak minden paraszt termésben párbért fizet, akár küldi gyermekeit iskolába, akár nem."171 VII. Összegzés Az 1690 és 1848 közötti Szentmiklósról, a mai Miklósfáról elmondottak összegzéseképpen elmondhatjuk, hogy a község és a megszülető uradalom a török Kanizsáról való kiűzése után 1690 és 1730 között éledt újjá. 1730 és 1740 között jelentős, elsősorban horvát népességgel gyarapodott,172 betagozódott Festetics Kristóf uradalmai közé, békés, a korábbiaknál biztonságosabb korszak vette kezdetét, és megalapozódott a szentmiklósi majorság. A 18. század közepétől a korszerű majorsági gazdálkodást megvalósító csurgói jószágigazgatóság részeként épült ki a szentmiklósi uradalom. A viszonylagos földbőség és a fejlődő uradalom kínálta munkalehetőségek hatására a lakosság száma és gazdasági ereje jelentősen gyarapodott, ezt jelzi az 1802. évi összeírásban regisztrált viszonylag szép számú újabb épület is.173 A csurgói uradalomhoz ezer gazdasági szállal és intézményesen is kötődő szentmiklósi uradalom szoros gazdasági kapcsolatokat tartott fenn Kanizsával. A szentmiklósiak művelték a Festeticsek Kanizsa határa melletti birtokait, kereskedtek a kanizsai polgárokkal, melynek színtere, fő értékesítő helye a kanizsai vásár volt. A kanizsai polgároknak voltak birtokai (túlnyomó többségben szőlők) Szentmiklóson, valamint az uradalomhoz tartozó Bagolán és Sáncon is. Miklósfa koraújkori művelődését elsősorban a katolikus egyház működése, és az uradalomban élő és megforduló értelmiség, elsősorban agrár-értelmiség hatása jellemezte a korszak hagyományos paraszti műveltsége mellett. JEGYZETEK 1 Vö. Ördög, II. 873. Tomasich 1792: St. Miklós; Lipszky 1808, Fényes 1851 (Szent-Miklós). 2 A dőlt betűs, kurzív forma mindig az eredeti levéltári forrás betűhív változatát jelöli. 3 Vö. Rózsa Miklós jegyzetét, melyben azt írja — közigazgatástörténeti adatokra támaszkodva —, hogy 1895. május 2-ig Horváth-Szent-Miklós, ez után 1950. március 16-ig Somogyszentmiklós a település neve. (Rózsa 2002, 12.). 4 Helységnévtár, 204. A népesség-összeírásokban 1773-tól 1873-ig a Szent Miklós névalak írásváltozata szerepel, 1882-ben és 1895-ben Horvát-Szentmiklós, 1900-ban Somogy-Szent-Miklós, 1908-tól 1950-ig Somogyszentmiklós és 1950-től Miklósfa alakot használnak, 5 Rózsa 2002, 11. Hivatkozik a MOL B.K.A. E 281. Ber. U. Schr. iratcsomóban lévő 1697-ből és 1698-ból kelt iratokra. 6 Somogy megye 1711-ben két járásra (a Kaposvári és Szigetvári), 1724-ben 3, 1753-ban 4, (a Kaposvári, Szigetvári, Kanizsai és Igali) járásra tagolódott. Annak ellenére tehát, hogy 1715-ben az országgyűlés jóváhagyta Somogy és Zala megyék szétválását, a közigazgatási átalakulás a század közepén még javában tartott. A század végére részben a Kanizsai járáshoz tartozó somogyi területből megszerveződött a Marcali járás. 7 MOL Magyar Kamara Levéltára E 156. Urb. et Conscr. 408. doboz, fasc. 29. Nr. 40. Idézi Rózsa 2002, 12. Korszakunkban Botszentgyörgyvárhoz még Bagola, Falkos és Kerekes Háza tartozott. 8 Vándor, 269—270. 9 MOL Magyar Kamara Levéltára E 156. Urb. et Conscr. Fasc. 24. No 61—75. De Prie birtokai 10 Rózsa 2002, 5. Köszönettel tartozom Rózsa Miklósnak, aki sok adattal, levéltári ismerettel és a saját írásaival segített a kutatásban. 11 Rózsa 2002, 6. Itt említi a szerző, hogy Benedetti, a Murán inneni jószágok igazgatója 1697-ben 3 évre bérbe adott egy Miklós-völgy nevű 80 holdas birtokot gróf Berge György Kristófnak, aki már a következő évben eladta Prie és Pancalery őrgófnak. Ez a birtok a kanizsai várkerület határába esett, s rajta egy nemesi lak állt majorral. Később említésre kerül egy elcserélt szentmiklósi 80 holdas Szapáry birtok (l. MOL Festetics cs. Ivt. P 1313. 36. cs. 13. Kelt: Kanizsa, 1743. november 30.), amelyről feltehető, hogy azonos ezzel a birtokkal. 12 SML P 1724—1731. Protocollum, 461. 13 Gál, 176. 14 Szabó D. 1928, 105. Idézi: Keszthelyi It. Simig. 408. 15 MOL Festetics cs. Ivt. P 1313. 36. cs. 13. Kelt: Kanizsa, 1743. november 30. 16 Szabó D. 1928, 195. 17 Uo. 298. 18 Uo. 299. " MOL Festetics cs. Ivt. P 1313. 207. cs. 107— 110. A pert feldolgozta: Simonffy 1972 20 Dobai, 94. A felmérésben V oszlop, 22. szelvény 7. település. 21 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. 21—60. 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) 22 MOL Batthyány cs. körmendi lt. Körmend. Közp. igazg. P 1322 119. rsz. D. Egyéb mérnöki iratok: „Puncta transactionis..." Kelt: 1760. június 10. 23 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV 88. Szentmiklós, fol. 59. Az idézet az eredeti szöveg helyesírását követi, kivéve a főnevek kezdőbetűit, valamint néhány tagmondat hiányzó vesszőjét. (Az eredeti szövegben sem pont, sem vessző nincs). 24 Bright, 64. 25 Rózsa 2002, 12. 26 Kováts 1969, 17. 27 Uo. 28 Uo. 38. 29 Uo. 30 Uo. 31 SML Ö 13. fol. 92-93. Conscriptio totius comitatus juxta intimatum regium 1-a juuli 1727. Emanatum et normám regno tenus receptam elaborat. 32 SML Urbárium Szent Miklós helységnek Tabellája Sz.Miklós 1767. október 10. 33 Ördög, II. 873. 306. Szentmiklós 3A és 4. öszszeírások. 34 Uo. III. köt. 535. Concriptio Animarum Districtus Wesprimiensis 1757. „confessionis capates". 35 Uo. 751. Concriptio Animarum Districtuum Palotaensis et Wesprimiensis 1771. 36 Danyi—Dávid, 146—147. 37 Szita 1993, 37. 38 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. 39 Szita 1993, 37. 40 Lex. Loc. 41 MSH 205. 42 Nagy, L. 307. 43 Népmozg. 101. 44 Czigány, 79—91. 45 Fényes 1843, 210. 46 Szita 1993, 37. 47 Uo. 48 SML Urbárium. Szent Miklós helységnek Tabellája. Fol. 24—25. Kelt. 1767. május 11. 49 SML Urbárium. Válaszok a 9 pontos kérdőívre. Kelt: 1767. május 11. A korábbi urbárium „per Domínium celebratum fuisse." 1745. július 2. 50 Uo. 51 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 13. 52 SML Urbárium. 1767. évi Urbárium Szent Miklós helységnek Tabellája, fol. 22. 53 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV 88. Szentmiklós, fol.. 61—64. Az allodiális különféle tenutumok conscriptioja keltezés nélküli másolat, melyre pirossal az 1811. évszám van feljegyezve, amely nem feltétlenül az irat datálása. Abból azonban, hogy az iratban szereplő megjegyzés szerint egy irtásföld majd 1847-ben száll át a földesúrra, arra lehet inkább következtetni, hogy az 1830-as évek vége és 1847 között keletkezett iratról van szó. 54 Szabó D. 1928, 121. 55 Szántól. 1954, 73—74. 56 Uo. 78—83. 57 Uo. 58 Bright, 64. 39 Uo. 65. 60 Uo. 61 Vályi, III. k. 390. 62 Fényes 1843, 210. 63 L. a 49. sz. jegyzetet. 64 MOL Festetics cs. lvt. P 276. 618. cs. 65 Kováts 1969, 16. 1696. évi országos dicalis összeírás. MOL Archívum regnicolare. Dica kötetek 39. Somogy megye. 66 Felhő, 200—201, Összevetve SML Urbárium. Szent Miklós helységnek Tabellája 1767. Az összeíráskor a hold kis magyar hold, 2 pozsonyi mérő gabona alá való, átlagosan 1200 négyszögöl, ugyanekkora terület az 1 kaszás, vagy 1 szekér, vagy 1 embervágó rét. A források közzétételekor az 1 pozsonyi mérő alá való földet fél holdra számították át egységesen. 67 SML Urbárium. Szent Miklós helységnek Tabellája 1767. fol. 23. 68 Uo. 69 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 11. 70 Uo. 71 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 64—69. 72 Bright, 64. 73 Szántól. 1954, 57. 74 Uo. 62. 75 Uo. 63. 76 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 7—10. 77 MOL Festetics cs. lvt. P 1313. 207. cs. fol. 107—110. 78 Fényes 1843, 113. 79 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. Liber fundalis Promontorz Moriczhely vulgo Uj hegy dicti ordine nume é. n. A kapcsolódó iratokból megállapítható, hogy az 1802. évi összeíráshoz tartozó tabella másolata. 80 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. Liber fundalis Promontorz Szent Györgyvar, é.n. 81 Bright, 65. 82 Uo. 83 MOL Festetics cs. lvt. P 276. 618. cs. fol. 404. 84 Uo. 79. cs. D IV 88. Szentmiklós, fol. 13. 85 Uo. D. IV. 86. Szentgyörgyvár 40—56. fol. 86 Az uradalom történetének megírására itt nincs mód, csupán annyi lehetőségünk van, hogy a mai Miklósfa történetéhez kapcsolódó adatokat 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) vizsgáljuk. Célunk az, hogy az egykori Szentmiklós gazdasági viszonyait mutassuk be. 87 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 62—64. Az allodiális különféle tenutumok conscriptioja. 88 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618—639. csomó. 89 Bright, 65. 89/a Szántól. 1954, 35. 90 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol.. 98—113. Tentua Dominalis in Tentorio possessio Sz.Miklós, praediorum Móriczhely, Szaplány, et SzGyörgy. Keltezés nélküli másolat (vagy előirat), de az 1800. évi úrbéri összeírás anyagával együtt készült, a helyrajzi számai egyértelműen azonosíthatóak a „Liber Localis..." helyrajzi számaival (num. topogr.). 91 Uo. Szentmiklós, fol. 62—64. 92 Uo. fol. 64. 93 Uo. fol. 98—99. 94 Uo. fol. 62—64. 95 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. elszámolások gabonaneműkről. 96 Uo. 388. Tiszta Búzának Erogatioja. 97 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—102. 98 Nagyváthy, 171. 99 Bright, 66. 100 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. 101 Uo. fol. 98—113. Tentua Dominalis... 102 Az épületek talpas-vázas szerkezetűek voltak ekkor. A talpakra emelt épület oldala olyan sövényfal volt, melyet fonás után sárral raktak meg. Ez az épülettípus a Dél-Dunántúlon általánosnak volt mondható. 103 Császármadár. 104 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV 88. tétel fol. 113. 105 Uo. 106 Uo. fol. 111—112. 107 Uo. fol. 112. 108 Uo. fol. 62—64. 109 Uo. fol. 113. 1.0 Uo. fol. 112. 1.1 Uo. fol. 62—64. "2 Bright, 66. 1.3 Szántól. 1954, 115. 1.4 Knézy, 161. 115 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 88. 1,6 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. fol. 413. 117 Uo. fol. 412—413. 1.8 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—113. Tentua Dominalis.. 1.9 Uo. fol. 111. 120 Uo. 121 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. fol. 388. 122 Uo. fol. 405. 123 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—113. 124 Knézy, 154. 125 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. 126 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 62—64. 127 Uo. fol. 98—113. ,28 Knézy, 154. 129 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 112. 130 Uo. 131 Knézy, 154. ,32 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. fol.. 412—413. Az Tekéntetes Festetics Uraságh Sz. Miklósi jószágában lévü Conventionalistaknak kegyessen rendölt füzetésének specifikatioja. 133 Knézy, 156. 134 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—113. Tentua Dominalis... 135 Uo. fol. 62—64. 136 Uo. Szentmiklós. ,37 Uo. ,38 Uo. 139 Knézy, 160. 140 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—113. 141 Uo. fol. 62—64. 142 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. fol. 412—413. Az Tekéntetes Festetics Uraságh Sz. Miklósi jószágában lévü Conventionalistaknak kegyessen rendölt füzetésének specifikatioja. 143 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—113. 144 Uo. 145 SML Ö 13. fol. 92—93. Conscriptio totius comitatus juxta intimatum regium 1-a juuli 1727. Emanatum et normám regno tenus receptam elaborat. 146 SML Urbárium. Szent Miklós helységnek Tabellája Sz.Miklós 1767. október 10. fol. 22—24. és lásd még Felhő, 200—201. 147 Danyi— Dávid, 146—172. 148 SML IV. Megyei törvényhatóságok és törvényhatósági jogú városok h. Összeírások Ö 894. 13—27. Tabella animarum prossus Kanisiensis Sig. Kaposvár die 3a Sept. 1787 Franz Nagy hottus Simiegh. Exactor m. p. ,49 MOL Festetics Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. 150 SML Urbárium. Szent Miklós helységnek Tabellája 1767. fol. 24. 151 Dobai, 94. 152 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. fol. 404. 153 Uo. fol. 305. 154 L. a 148. sz. jegyzetet. 155 Vándor, 270. 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) 156 Takáts—Pfeiffer, I. köt. 412. 157 L. a 148. sz. jegyzetet, Kaposvár die 29a április, 1782 Franz Nagy hottus Simiegh. Exactor m. p. 158 Uo. „...die 20a május, 1783 Franz Nagy hottus Simiegh. Exactor m.p." 159 Uo. „...die 3a Sept. 1787 Franz Nagy hottus Simiegh. Exactor m.p." 160 Can. vis. distributionae Zalaegerszegiensis, 517. "" Uo. 162 Szabó D. idézi a szerződés szövegét. 143 Takáts—Pfeiffer, 761. 144 Bright, 65—66. 165 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 11. 144 Uo. 147 Uo. 148 Dolgozatunk írása idején a falu plébánosának, Jeremiás atyának a közlése 149 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. fol. 13. 170 KE, 9. (Kotnyek István). 171 Bright, 65. 172 Szita 1993, 37. 173 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—113. 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) Gyula Czupi- Ferertc Kardos: Die Geschichte von Miklösfa zwischen 1690 und 1849 Miklósfa, das frühere Szentmiklós /Somogyszentmiklós, bzw. Horvátszentmiklós/ erwachte nach der Vertreibung der Türken zwischen 1690 und 1730 zu neuem Leben und gemeindete die Flure von Szentgyörgyvár, Bunya, Mórichely und Szaplányos ein. Am Rande des alten, verwüsteten Szentmiklós ließ der Grundherr Marquis de Prie das Dorf an einem neuen Ort und mit neuen Bewohnern besiedeln und verkaufte es 1726 an Kristóf Festetics, der es seinem Besitz eingliederte. In den Jahren um 1730 begann für den Ort, der zur Csurgóer Besitzverwaltung gehörte, als Zentrum der Szentmiklóser Domäne eine friedliche Zeit. 1770 kamen kroatische und wendische Siedler in das Dorf und begründen die Wirtschaft der Gemeinde. Damit begann der wirtschaftliche Aufschwung: als Teil der Csurgóer Gutsverwaltung der Familie Festetics wurde die Szentmiklóser Domäne - auf Initiative und unter der Leitung von János Nagyváthy wurde eine moderne Majorastswirtschaft verwirklicht - unter der Leitung von Pál Polacsek ausgebaut. Auf Grund der über relativ viel Boden verfügenden und sich schnell entwickelnden Majorate, die zahlreiche Arbeitsmöglichkeiten boten, entwickelten sich die Bevölkerungszahl und die wirtschaftliche Stärke der Domäne schnell, und das wird auch durch eine stattliche Anzahl neuer Gebäude bewiesen. Die Bevölkerung von Miklösfa ist in dem von uns untersuchten Zeitraum in ethnischer, rechtlicher und materieller Hinsicht heterogen. Seine Bevölkerung bestand aus Kroaten, Wenden und Ungarn, wir fanden aber auch Deutsche, Juden und Roma. Der größte Teil der Bevölkerung war katholisch, aber es gab auch einige Protestanten und Angehörige des jüdischen Glaubens. Hier lebten Leibeigne, die ein ganzes oder halbes Grundstück bewirtschaften, Leibeigene, die über freies Verzugsrecht verfügten und Erbuntertänige. Die Differenzierung auf Grund des Vermögens beschleunigte sich in der Blütezeit und auch die Zahl der Häusler stieg. Auch das Verhältnis zum Grundherren kann als harmonisch bezeichnet werden, in der Mitte des 18. Jahrhunderts allerdings verursachten die Fronarbeiter, die auf Grund des erhöhten Bedarfs an Arbeitskräften kamen, immer häufiger Konflikte. Die Szentmiklöser Domäne, die wirtschaftlich und institutionell an den Csurgöer Besitz geknüpft war, verband auch ein enger wirtschaftlicher Kontakt zu Kanizsa. Die Szentmiklöser bestellten den Boden der Familie Festetics am Rande von Kanizsa und handelten auf dem Markt von Kanizsa mit den Kanizsaer Bürgern. Viele Bürger Kanizsas besaßen in Szentmiklös Grundstücke /vor allem Weinberge/ und in den ebenfalls zur Domäne gehörenden Orten Bagola und Sänc. Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) 585 Gyula Czupi- Ferenc Kardos: History of Miklósfa between 1690 and 1849 Miklósfa, formerly Szentmiklós (Somogyszentmiklós or Horvátszentmiklós), underwent a rebirth between 1690 and 1730 following the end of the Turkish Occupation, ultimately incorporating the borders of Szentgyörgyvár, Bunya, Mórichely and Szaplányos. Having brought new settlers to a new site on the border of the former destroyed village, the feudal lord, Marquis de Prie, in 1726 sold Szentmiklós to Kristóf Festetics, who in turn incorporated it into his rulership. As the center of rule of the properties under the administration of Csurgó, Szentmiklós enjoyed an era of peace beginning in the 1730''s. By 1770 several waves of Croatian and Vendian settlers had arrived, laying the foundation for the community''s economy. At this time an economic boom began: the Festetics family - under the initiative and direction of János Nagyváthy employing farm management techniques that were modern for the day - constructed the Szentmiklós properties under the direction of Pál Polacsek as part of the Csurgó administrative stables. The employment opportunities provided by the relative abundance of land and thriving farms led to significant growth in the village''s population and economic importance, as indicated by the rather large number of new buildings. The society of Miklósfa during the period in question was ethnically, legally and financially heterogeneous. Its population was Croatian, Vendian and Hungarian, along with a few Germans, Jews and Gypsies. The vast majority was Catholic, but there were also a few Protestants and Jews. The inhabitants included owners and partial owners of their properties, as well as mobile and bonded serfs. Financial differentiation accelerated primarily in boom periods, with a growth in the number of cotters. The relationship with the feudal lord was also reasonably harmonic, although in the middle of the 18th century the evolution and spread of manor farming led to greater work-force demands and higher drudgery, resulting in some conflicts. In addition to its multitude of economic and administrative ties to the Csurgó properties, the Szentmiklós lands also maintained close economic contact with Nagykanizsa. The people of Szentmiklós farmed the Festetics family''s properties on the border of Kanizsa and conducted trade with the town, the venue for which was the marketplace of Kanizsa. Citizens of Kanizsa owned properties (predominantly vineyards) in Szentmiklós, as well as in the settlements of Bagola and Sánc under its administration. Kardos Ferenc BAGOLA, SANC ES FAKOS TÖRTENETE (1690—1848) Bevezetés A mai Nagykanizsa keleti oldalán elterülő falusias jellegű városrészeket, Bagolát, Sáncot és Fakost a délnyugati irányba folyó Bakónaki patak, melyet egykor „fluvius Kanizsának" is neveztek, választja el az ún. „keleti városrész" lakótelepi övezetétől, a hajdani kanizsai határtól. A Festeticsek szentmiklósi (ma Miklósfa) uradalmának részeként élő három település a Kaposvár felé vezető országút mentén helyezkedik el. A kiváló bort adó dombokon és dombok között húzódó települések több szállal kapcsolódnak a kanizsai uradalomhoz és Kanizsa városhoz. Ilyen kapcsolatok például, hogy kanizsai lakosoknak szőlőbirtokai vannak a bagolai szőlőhegyekben, vagy az, hogy kanizsaiak bérelnek földeket a sánci határban. Kapcsolatot jelenthetett, hogy ugyanazt a postautat használták, rokonok éltek a városban, valamint az is, hogy a három település lakói meg-megjelentek a kanizsai vásárokon.1 E három faluval kapcsolatban meg kell említenünk azt az érdekes tényt is, hogy a kanizsai városlakó, mihelyt átlépte a Bakónaki patakot, nemcsak másik településre, hanem másik megyébe is ért. 1715-től 1950-ig ugyanis mindhárom település Somogy megyéhez tartozott, előbb a kaposvári, a 18. század közepétől a kanizsai, majd 1798-tól a Kanizsai járás helyébe lépő Marcali járáshoz.2 A három település együttes tárgyalását egyrészt a közös történeti keretek indokolják, másrészt az a tény, hogy történetük során hosszú ideig egy közigazgatási egységet képeztek. 1828-ban'' Bagola és Sánc Bagolasáncz néven szerepel, ekkor Fakos-puszta is a határ része már. Ez a közigazgatási állapot egészen 1963-ig4 így marad, ekkor tagozódik be teljesen Nagykanizsa közigazgatási rendszerébe. Bagolának „Felső-Bagota" és „Bagolya" névváltozata is előkerül még korszakunkban, míg Fakost az első katonai felméréskor „Pusztafogos, Foki-puszta" alakban jegyezték le. Sánc „Sántz, Sáncz, Schantz" helyesírási változatban, az 1847. évi szentmiklósi anyakönyvben pedig „Alsó Sántz" alakban fordul elő. (Ekkor már Sánc nagyobb része a Batthyány család birtokában lehetett, anyakönyvezése Nagykanizsán történt.) I. Birtokviszonyok Bagola neve a 13. század végén tűnik fel először. Ekkor Körtvélyesd fia Leusták birtoka, aki 1294- ben adta el a Gyovad nembeli Kemény fia Péternek. A 14. században Bagolyaiaknak nevezték birtokosaikat, a 15. században a bagolyai Csontos, a bagolyai Kemény és a bagolyai Besenyő családok mellett az Andi család is birtokos volt Bagolán. A 15. század közepén Csapi András szerezte meg, majd lányai örökségeként a Both családhoz került a birtok. 1513-ban Both Ferencnek 8 és Vi portája volt itt.5 Sánc határában a török hódoltság előtt Aty nevű település feküdt. Először 1328-ban említik, amikor IV. Béla cserébe adta Ivánnak (a környéken élő nemesembernek, akiről ma nincs adatunk), annak komári birtokaiért. 1456-ban igen kicsiny településként, pusztaként írták le, majd a 15. században Besenyő Miklós fiainak és Andi Ferencnek voltak itt birtokai, akik Csapi Andrásnak zálogosították el. Csapi András még ebben az évben megvette rokonainak, Csapi Lénártnak és Csapi Lászlónak földjeit. Ekkor már csak egyetlen jobbágy élt a pusztán, Nagy András, ezért Atyot más néven Nagyandrásházának is nevezték." A hódoltság alatt Bagola és a hozzá tartozó puszták, Fakos és Sánc elpusztultak. A törökök kiűzése után, 1693-ban Felső-Bagota és a később hozzá tartozó, ma Pogányszentpéter határának részét képező Magasd gyöngyösi Nagy Ferenc birtokába jutott.7 1694-től8 1726-ig" Hercules Johannus Ludovicus comes Turinetti de Marchius Prie''0 a birtokosuk, akitől Festetics Kristóf 1726. december 5-én a csurgói uradalomtest tartozékaiként megvette Szentmiklóst (a mai Miklósfát), Bagolát és a hozzá tartozó pusztákat is." Bagola az 1726. évi öszszeírás — mely még az eladás előtti állapotokat rögzítette — szerint de Prie birtokaként („Prick marsai uradalma''"1) szerepel a falvak között. Ekkor Bagola és Szentgyörgy (a mai Szentgyörgyvári hegy) után a megye összesen 12 forint adót vetett ki a birtokosra. Az akkori adóegységeket tekintve a két település együttes jövedelemképességét ekkor a nagyobb falvakhoz hasonlónak becsülték. (Akkor a puszták után egységesen 2,50 forintot, a falvak után 4, 6, 9,12 vagy 15 forintot állapítottak meg.)13 Bagola és Fakos ezt követően a szentmiklósi uradalom részeként a Festeticsek birtoka mindvégig, Sáncot azonban Fényes Elek 1851-ben már Batthyány Fülöp majorjaként említi.14 Fényes közlése Sánc eladását jelezhette volna, erre azonban 590 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) adatot sem Szabó Dezső Festeticsekről szóló monográfiájában, 15 sem okleveles iratokban nem találtunk. Más források alapján inkább az a valószínű, hogy a sánci határ 1846 és 1848 között kerül a kanizsai uradalomhoz, s Szabadhegyen a kanizsai polgárok szőlőt kezdtek telepíteni. A településeknek Festetics Kristóf halála után (1768) Festetics Pál lett a tulajdonosa, aki 1783. március 28-án kelt végrendeletében fiára, Imrére hagyta azokat.16 Az 1790-es években azonban a birtok a majorátust egyben tartó Festetics György kezébe került. Testvérei, Imre és János hiába törekedtek a hitbizomány felbontására, a birtokokat nem tudták megszerezni.17 1819-ben, Festetics György halála után fia, Festetics László, majd 1846-ban László fia, Festetics Tasziló tulajdonába kerültek ezek a birtokok is. 1848. október l-jén egy újabb egyezség következtében a szentmiklósi uradalmat Tasziló testvérének, (ifjabb) Festetics Györgynek adta át. Bagola a Festeticsek idején jelentős változásokon ment keresztül: egyre gyarapodott a lakossága, s egyre több földet művelt meg határából. E gyarapodás nyugodt hátterét a Festeticsek biztosították a szentmiklósi uradalom keretein belül.18 II. A települések határai, föld- és vízrajzi jellemzői Bagola, Fakos és Sánc nyugati határa a Bakónaki patak, keletről Pogányszentpéter, délről Szentmiklós, északról pedig Nagyrécse határolja. A Kanizsánál magasabban fekvő és jobb minőségű talajjal rendelkező vidéken lehetőség nyílt specifikusabb gazdasági tevékenységekre. Bagola esetében leginkább a szőlőművelés volt a meghatározó: „határja a természetnek tsak nem minden javaival bővelkedik, és szőlő hegyei is vannak"— írja Vályi.''9 Somogy megyét 1783—1784 között mérték fel a katonai térképészek, mérnökök, s Bagolát, Sáncot és Fakost is feltérképezték. Bagolát ekkor Fakos pusztához és Sánchoz egyaránt 3A órányi járásra említik, kitaposott, igen rossz utakkal rendelkező kis falucskaként.20 Rumy Károly leírása 1812-ből való,21 mely szerint a település határának fekvése hegyes-völgyes, szőlőhegye ontja a jó minőségű borokat. Sánc („Schantz") az első katonai felmérés szerint Gross Reisatól (Nagyrécse) 1 és Vi, Nagykanizsától Vi órányira van. „Néhány juhakolból, egypár téglaégető kemencéből és egy jól megépített csárdából áll. A többi ház rossz minőségű"— jegyzi meg róla a leíró.22 Rumy „Sántz"23-ot is a falvak sorában (s nem a pusztákéban!) említi; „Határa sík, de ahol Kanizsa mezővárossal szomszédos, ott magasan fekszik."1'''' Fakos pusztát („Pusztafogos", Foki puszta) az első katonai felméréskor úgy említik, hogy Sánctól 3A, Sandtól 1 3A órányi járásra van, s leírják róla, hogy „nagy marhaistállókból és pajtákból áll, de valamennyi épület rosszul megépített. A szőlőhegyekben két masszív templom áll és néhány présház lakással".25 Bagola, Sánc és Fakos föld- és vízrajzi képéről legfőbb forrásunk egy 1802. évi, a szentmiklósi uradalomról készült összeírás.26 Ekkor a bagolai határban találjuk a „Bagolai táblát, a Nagybagolai hegyet, a Kisbagolai hegyet, a Gáspár földeket és gödröt, a Látó hegyen található Bujbitzánt, a Lengyel földeket, a Pintér gyepűt, a Posta gyótát, a Simonyák dombját, a Stófár kútját. Továbbá a Szentgyörgyvári bükköt és hegyet, a szentgyörgyvári hegyben, a Török föld alatt a Zsülec gödröt, a kukoricaföldet a hegyre j á ró út mellett, a kovács kertjénél, a temető dűlőt, Sáncot."27 Az itt sorolt földrajzi nevek eredetére vonatkozóan kevés az adatunk, néhány esetben azonban megkísérelhető az elnevezés eredetének felderítése. „Gáspár-, Lengyel- földek": Gáspár és Lengyel nevű családokat az első telepesek között nem találunk, feltehető azonban, hogy a földek megnevezése a tóti Lengyel család Gáspár ágára utal. Az övék volt ekkor Vrászló és Path, két közeli somogyi település is.28 „Pósta Gyóta": Az elnevezés az Iharosberény, Kaposvár felé vezető országútra (postaútra) utal. A gyóta kifejezés — nemcsak itt, hanem minden korabeli összeírásunkban — ligetes, többnyire legeltetésre is használt erdőt jelent. „Simonyák dombja": Az első telepesek közt találjuk a Simonyák családot, az ő földjük lehetett.29 A török föld tulajdonképpen folytatása a kanizsai határbéli török földnek. „Stófár kútja": 1767-ben, az urbáriumot Pecsics Ferenc „ahrer stófár"(gabonaszámadó vagy gabonaalkusz lehetett) is aláírta. Valószínűleg ő volt az első szervezett betelepítéskor a betelepülők vezetője. 1827-ből szép leírás található az egyik, a Fakos puszta határában fekvő, a bagolaiaknak kiadott legelőről: „ A ki adott ökör tilos30 határai azok lesznek, melyek voltak 1797-ik és több esztendőkben,... tudni illik kezdődik a Kanizsárul Berénybe vezető ország úton azon a helyen, ahol a Bagolárul Fakosra vezető régi út azon posta úton keresztül megyen, ezen pontúi ugyan az említett régi Bagolárúl Fakosra vezető út mentében megy a határ mindaddig, még az az nyomán ki vágott Bagolárul Fakosig vezető alléra ki nem ér, melytűi lesz a határ az emiitett allé mentében egész azon folyócskáig, melly az úgy nevezett 591 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) Mester rét éjszaki oldalánál elfolyván egy másik kis folyóba szakad; ezen folyócska teszi tehát a határt mindaddig az ugy nevezett Mester rét megyéjében nem ütközik, a honnét egy kevéssé balra hajolva egyenes menetbe megy a határ nyugotnak, egész az ottan fekvő bérczig, mely béreznek oldalába délre fordulván az úgynevezett Piaristák rétje mellett megy azon Piaristák rétje déli végéig, innen ismét valamellyest nyugotnak fordulván fel megy a megye a bérezre azon út mellé, melly a Sz: Péteri malomba vezet, ezen utat által lépvén megy egy darabon a bérez tetején egy puszta út menőbe mind addig, még ezen út a bérezrül lefordulván a Fakosi rétek között le folyó patakot nem éri, mely patak teszi azután a megyét egész annak a végében levő rétig, mely rét megyéje körül jön el a Sz:Péteri határ szélére, mellyek után szélrül és nyugotrul a Sz.Péteri és Magosdi határokkal zárattatik be''."31 A leírásban a ma is létező (Iharos)berény, (Pogány)szentpéter, valamint az utóbbihoz tartozó és állattartó telepként működő Magasd szerepel. III. A települések népességének és vallási összetételének alakulása32 Bagola, Fakos és Sánc népességének változása nehezen követhető, mert vizsgált korszakunkban saját anyakönyvei nincsenek; a katolikus vallásúakat a szentmiklósi anyakönyvekben találjuk, az evangélikus vallásúakat előbb a surdi, majd az iharosberényi anyagyülekezetekben tartották számon. A katolikus népességváltozásról a szentmiklósi fíliáról szóló összeírások adnak némi támpontot (ezeket a Miklósfa történetéről szóló fejezetben említjük). A korszakunkban készült összeírások Fakos és Sánc lakosságát a legtöbb esetben Bagola népességébe sorolták, így a Bagolára vonatkozó adataink egyben Fakosra és 1784-ig Sáncra is vonatkoznak. Vizsgált korszakunkban Bagola mindvégig a kisebb somogyi falvak közé tartozott. 1767-ben, az úrbéri összeírás alkalmával33 Pecsics Ferenc, Tischler József, Simonyák János, Hernics Mihály és Bencsik Ferenc telkes jobbágyokat és Gerencsér József házas zsellért írták össze, mindannyiukat jövevényként. Egy ugyanekkor készült másik összeírásban rajtuk kívül még Horváth György szerepel.34 1778-ban 116-an voltak,35 a II. József-kori népszámláláskor 44 család, 197 fő élt Bagolán.36Ekkor 114 házat írtak össze. A házak száma majdnem háromszorosa a családok számának. Ennek valószínűsíthető magyarázata az, hogy az összeírónak számba kellett vennie az összes lakhatásra alkalmas hajlékot, így a bagolai szőlőhegyeknek és a fakosi majornak az olyan épületeit is, melyek megfeleltek a lakhatás követelményének. Az öszszeírás ráadásul nem tüntette fel azt, hogy a szőlőhegyi pincékből, présházakból mennyi is a bagolaiaké és mennyi a kanizsaiaké vagy szentmiklósiaké, akik ugyanis jelentős számban műveltek itt szőlőket. 1802-ben37 22 telkes és 20 zsellér gazdát (összesen 42 családot) írtak össze. A telkes jobbágycsaládfők az összeírás sorrendjében: Gether Mátyás, Zelenák János, Gerentsér József, Horváth János, Fuisz Mihály, Fux György, Oskola Balázs, Ruzicska László, Pétsek Mátyás, Gregur Mátyás, Glavák Ádám, Tischler Ferenc, Ambrus Mihály, Hanz Philep, Bertón Ferenc, Sváb József, Horváth László, Laczkó Márton, Holster György, Kercsmarics Mihály, Gál József, Kalamász János; Zsellérek pedig: Kotséber Ferenc, Gergely Mihály, Stanits János, Gerencsér Ádám, Czimmermann Mihályné, Simonyák György, Horváth Iván, Prohatz János, Sváb Márton, Janosits Pál, Csizmadia Istók, Farkas Ádám, Kranitz András, Hainrik Bara, Hernits Mátyás, Raizner Philep, Zakuts János, Karpf Mátyás, Lukinovits Miklós és a csordás. 1802-ben feljegyezték az 1767-ben, az úrbéri rendezés során létezett állapotot is, így kimutathatók a változások is.38 Az eredeti 1767. évi és az 1802-ben idézett, 1767-re vonatkozó névsor azonos volt! így látható, hogy a Tischlerits, Gerencsér, Hernits és Simonyák család 1767 óta folyamatosan lakója a településnek, míg az összes bagolai család 90%-a, 38 család, 1767 után, egy emberöltő alatt telepedett le itt. A 18. század végétől azonban megállt a lélekszám növekedése. 1828-ban 19 házban 159 római katolikus és 39 evangélikus, összesen 198 lakos él.3" A település lélekszáma a következő évtizedben kissé csökkent, 1836-ban 182 lakosa volt a falunak. 40 1843-ban Fényes Elek szerint a Kanizsához 1 óra járásra lévő faluban 247 katolikus, 64 ágostai katolikus (azaz evangélikus), összesen 311 lakos él.41 Nemcsak Bagolával, hanem más településekkel kapcsolatban is feltűnő az 1836. évi összeírás adatainak és az időben hozzá közeli Fényes Elek féle adatoknak az eltérése. Ez a különbség nem magyarázható csupán az időközben történt betelepüléssel vagy demográfiai robbanással, inkább a számlálás módszerének különbségével. 1690 és 1848 között Bagola lakossága katolikus és evangélikus vallású. A Liber Baptizatorum Parochie Canisiensis 1742 és 1808 közötti köteteiben katolikus hitre visszatért bagolaiak is találhatók. 42 A közvetlenül a ferences adminisztráció alá tartozó települések közé tartozó Bagola rekatolizációját is a kanizsai atyák végezték el.43 1778 és 1787 között öt felekezeti összeírás tudósít a falu lakosainak felekezeti összetételéről. A táblázatban az összeírások adatai és az azokból kiszámolható arányok szerepelnek: 592 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) Összeírás éve Katolikus Akatolikus Összes lakos Katolikusok aránya %-ban Akatolikusok aránya %-ban 177844 94 22 116 81 19 178245 113 37 150 75 25 178346 119 33 152 79 21 178447 120 40 160 75 25 178 748 74 24 98 76 24 183649 129 53 182 72 29 Az 1787. évi összeírás jelentős lélekszámcsökkenést mutat. Bár kielégítő magyarázatot nem adhatunk, feltesszük, hogy nem tényleges csökkenésről van szó, hanem inkább arról, hogy az összeíró más módszert alkalmazott s ez okozta a jelentős létszámkülönbséget. A II. József-kori népszámlálásnál feljegyzett 197 főből itt az egyházi összeírásban csak 160 fő szerepel. 1787-ben, valószínűleg 1778- ban is, a gyónóképes lakosságot írták csak össze. A bagolai evangélikusok (a táblázatban őket nevezik akatolikusnak) előbb a surdi, majd az iharosberényi anyaegyházhoz, a somogyi esperességhez tartoztak.50 Egy másik egyházi összeírás szerint 1792-ben Bagolának sem temploma, sem papja nincs, 188 lélek lakja. Ekkor anyaegyháza a kanizsai plébániatemplom volt.51 A települést 1773-ban a Lexikon Locorum,52 1797-ben Vályi,53 a 19. század elején a birodalmi postalexikon54 egyaránt katolikus horvát településként írja le. Rumy szerint 1812-ben Bagola magyar, horvát és német katolikusok által lakott település.55 Mint a források is jelzik, a betelepülő horvát (és vélhetően még vend) lakosság katolikus. 1720 után azonban magyar evangélikusok is jöttek Bagolára.56 Sánc csak sokára vált önálló településsé. A II. József- kori összeírás idején már önálló faluként szerepel, ekkor 12 házban, 18 családban, összesen 67-en élnek. 1802-ben57 az úrbéri viszonyok felülvizsgálata során megállapítják, hogy régi tabella nincs. Ekkor a falu jobbágyaiként Teker János féltelkes jobbágyot, Kráner Ádám, Atzenberger Mihály, Imre György és Gerencsér András negyedtelkes zsellért említik. A 19. század elején már Bagolasánc része, katolikus lakossága a szentmiklósi anyakönyvekben szerepel. Fényes Elek 1851-ben azt írja, hogy népes puszta, 150 magyar katolikus lakja.58 Fakos puszta lélekszámáról csak az uradalmi iratok tudósítanak, a népesség számbavételénél mindig Bagola részének tekintették az összeírok. A szentmiklósi uradalom 18. század közepi 1746— 1761) iratai szerint az ott lakó cselédek száma a mindenkori állatállománytól függött. Egy-két „csordás és bojtárja", egy-két „lovász és bojtárja" valamint azok családjai lakták a majort, jobbágyról, állandó lakosságról egész korszakunkban nincs adat.59 A három településről feljegyzett családnevek kanizsai családi kapcsolatokra utalnak, ugyanis a Bagolán előforduló a Fuisz, Tischler, Czimmermann, Simonyák, a Sáncban előforduló Teker (Tiker), Kráner, Atzenberg, Imre családnevek kanizsai adóösszeírásokban is gyakran szerepelnek. Ez azt is jelzi, hogy a három település népesedése, a telepítés szoros kapcsolatban van az egyre gyarapodó kanizsai népesség 1690 utáni kirajzásával. 60 IV. Úrbéri viszonyok Bagola gazdálkodását korszakunk nagy részében a Festeticsek uralma határozta meg, az úrbéri földek jobbágyi művelése és a majorsági gazdálkodás kettőssége jellemezte. Úrbéres viszonyairól két urbárium is tudósít, az egyik 1767-ből,6'' a másik 1802-ből való.62 Az 1767. évi urbáriumhoz tartozó kilenc pontos kérdőívre adott válasz szerint 1745. július 2-tól van urbáriuma a településnek, ennek a tartalma nem ismeretes.63 1 767-ben az úrbéri telekállomány összesen 2 3/8 telket tett ki, melyen 5 telkes jobbágy és 1 házas zsellér család osztozott. A teljes úrbéres földterület ekkor 84 hold volt.64 Az úrbéri terheket (robot, kilenced, tized, pénz, ajándék) az úrbéri pátens szerint határozták meg.65 1802-ben66 a földesúr új úrbéri tabellát készíttetett, s ebben felelevenítik az 1767. évi állapotot is. Az 1802-ben lejegyzett 1767. évi „Antiqua tabella Urbialis"-ban a már fent említett 5 telkes jobbágy szerepel. Az úrbéres terület összesen 4 3A pozsonyi mérős belső telek, 65 3A hold szántóföld és 16 2 / 4 hold rét, itt tehát összesen 87 holdnyi úrbéres állomány szerepel az 1767. évi urbárium eredeti adatához képest (84 hold). A telekkel rendelkező öt gazdára átlagosan alig fél hold (kb. 600 négyszögöl) belső telek, 13 hold szántó, 3,3 hold rét, körülbelül fél telek jutott. A telekmegoszlás azonban nem volt egyenlő. Egy gazda 6/8 telken, egy 5/8 telken, egy féltelken, két gazda pedig 2/8 tel593 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) ken gazdálkodott (ez utóbbiakat zsellérnek is tekinthetjük.) A különbségek azonban kicsik, mint ahogy 1767-ben szűk még a megművelhető határ is. 38 év múlva, 1802-ben, az új tabellában („Nova tabella Urbialis") már 22 jobbágytelket, egységesen féltelkeket (1 pozsonyi mérős belső telek, 11 hold szántó, 4 vagy 4,5 hold rét) alakítottak ki. Ekkorra tehát a jobbágytelkek száma 1767-hez képest több mint négyszeresére nőtt; a szántóterület 3,7-szeresére, a rét 4,6-szorosára, így az összes úrbéres föld 1802-ben 316 holdat tett ki (az 1767. évi 3,6-szorosa). A jelentős növekedést alapvetően az biztosította, hogy az ide bevándorló vagy itt maradó jobbágyság jobbágytelekhez, földhöz juthatott, s azt viszonylagos biztonságban művelhette. Sáncról az 1802. évi urbáriumban közlik, hogy a régi, 1767. évi tabellában nem szerepelt. Az 1802. évi új tabellában Teker János, Kráner Ádám, Atzenberger Mihály és Gerencsér András telkes jobbágyok szerepelnek. Teker János fél telekkel, míg a többiek negyed telekkel rendelkeznek, igazodva a bagolai teleknagyságokhoz. Sáncban ekkor összesen másfél telket (3 pozsonyi mérő alá való belső telket, 33 hold szántót és 12 hold rétet) találunk. Faícosról mint a Festeticsek allódiumáról ezekben az összeírásokban nincs szó. V. Gazdálkodás Bagola, Fakos és Sánc gazdálkodásának alapja a szentmiklósi uradalom adta gazdasági kereteken belüli nyomásos földművelés és irtásművelés volt. Az uradalomnak allodiális területei voltak a bagolai határban. Itt a roboton felül bérmunka is adódott, elsősorban Sáncban és Fakospusztán. Bizonyos időszakokban a munkaerő biztosítása fontosabb volt, mint a bérből származó pénzjövedelem. Jó példa erre az 1827. április 24-én Szentmiklóson kötött szerződés67 a fakosi ökörtilosró\. A szerződésnek előzményei voltak, mert arra utalnak, hogy az első ilyen szerződés 1797-ben készülhetett, és utoljára 1821-ben módosították. A kibérelt ökörtilost, amely Fakospuszta határában feküdt, 1797 előtt a területtel határos „Szent Péter" (ma Pogányszentpéter) használta. A szerződés szerint: „ezen legeltetés haszonvétele kezdődik 1827-ik esztendőben Sz:György napkor és tart mind addig, még a Méltóságos Uraság a Törvény útján a határbéli legelőt meg regulázván a Bagolai Helységbelieknek ottan az urbáriális ökör tilos ki méretik. 3szor Ezen darab legelőről az 1821-ik esztendei contractusban meghatározott napiszámok most is megmaradnak, úgy hogy minden vonós marhátul egy kaszás és fél gyűjtő nap számot tartoznak adni, mely napszámosokat a bíró azon számban, időben és oda ahová a Tisztség kívánni fogja ki állítani tartozik, mely munkán ha valaki parancsolva lévén meg nem jelenik napiszámának duplázásával fog büntettetni." 6S Az uradalom munkaerőigényét elsősorban napszámból, robotból tudta fedezni. Jellemző volt a bérbe adott földek utáni szokásos cenzus helyett napszám adása. Az utolsó bekezdésben szereplő „fenyegetés" azt is jelzi, hogy a gazdasági munkák idején a robotot sokan elmulasztották. Ez azonban nem egyedi jelenség volt, korszakunkban (már a 18. század derekán is) Zala megye és Somogy megye árutermelő uradalmaiban sokhelyütt előfordult.6" 1. Földművelés A földművelés egyre fontosabb szerepét mutatja, hogy 1767 és 1802 között a szántóterület az 65,5 holdról 238,5 holdra (három és félszeresére), a rét 16 holdról 75,3 holdra (négy és félszeresére), az összes úrbéri földállomány pedig 87 (vagy 84) holdról 316 holdra (több, mint három és félszeresére) bővült. A művelt terület nagyarányú növekedése nem a határ növekedését jelentette (ebből az időszakból nem tudunk nagyobb határváltozásról, sem növekedésről, sem csökkenésről), hanem csak a határon belüli művelt földek (szántók, rétek, belső telkek) arányának növekedését. A művelt földek elsősorban az erdőterületek irtásával gyarapodtak. Az irtásföldek szabadon, úrbéri terhektől mentesen művelhetők voltak addig, amíg az úrbéri vagy allodiális földek közé be nem kerültek. Az irtás éve és az irtást követő néhány év (szerződés szerint 1—6 év) szabad, azaz adómentes esztendőnek számított, majd bizonyos ideig, amíg a földesúr vissza nem váltotta az adott földet, használatáért cenzust fizettek a jobbágyok. Ezek az irtásföldek a föld kellő megtisztításáig kapás művelésű kukoricaföldek voltak, ezért nem kerültek be a nyomásos gazdálkodás rendszerébe. A bagolai jobbágyság számára az irtás jelentős, de fáradságos vállalkozás volt, a jobbágy azonban jószerivel csak így juthatott telekhez. Jól érzékelteti a folyamatot az a tény, hogy amíg 1767-ben a határ 22%-a volt csak úrbéres föld, addig az 1802. évi összeírás70 szerint a határ 80%-a volt úrbéres állományú (a belső telekkel együtt), 20%-a (a fakosi majorság és erdők) allodiális birtok. Ekkor az új irtások az összterület 10%-át, az összes szántó 20%-át tették ki. A régebbi irtásokból ekkorra már jobbágytelkekké vagy allodiális földekké váltak. 2. Szőlőművelés A szőlőművelés jelentős ágazattá válik a 18. század végére, s nincs olyan korabeli geográfiai, községekről adatokat közlő munka (Vályi András, Fé594 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) nyes Elek), mely ne dicsérné az itteni szőlőt, fehérbort. Elsősorban irtással jutottak ebben az időszakban a bagolaiak szőlőterülethez, míg a szentmiklósiak, a kanizsaiak, a liszóiak előszeretettel béreltek szőlőt a szentmiklósi uradalomhoz tartozó szőlőhegyeken. Korszakunkban a szentmiklósi uradalomhoz tartozott „Sz.Györgyvár, Bagola (Nagy- és Kis bagolai) és Látó Hegy, mely három helyet is határozza az Sz.Miklósi téglaszín iránnyába lévő folyásiul fogva lévő folyás egészen az péterfai ...bul folyó folyásig, onnand azon folyás egészlen az országh uton lévő császár hidjáig hogy azután onnénd az Fakossi bükkig megént az kanizsai határ." 7'' Bagola (Kis- és Nagybagolai hegy, Látóhegy) és a szomszédos Szentgyörgyvári szőlőhegy szőlői híresek és kedveltek voltak korszakunkban. Mind jogi, mind gazdasági értelemben érdekes a bagolai és szentmiklósi szőlők helyzete. A község határába tartozó szőlők tulajdonosainak nagy része kanizsai polgár volt, s Batthyány földesurasága alatt élt a mezővárosban. A török kori elpusztulása után lassan éledő, kis lélekszámú Bagola képtelen volt az irtásokon megfelelő mennyiségű szőlőt telepíteni és rétet művelni, ezért a Festeticsek a szomszédos szentmiklósiakat és kanizsaiakat biztatták erre. Az irtásföldön telepített szőlők és rétek az irtás esztendejében (vagy megállapodás szerint tovább is) adómentesek. A szabad esztendő elteltével, 1751-ben rendelkezett Festetics Kristóf a Bagolán réteket és szőlőket bérlő kanizsaiaknak az adózásáról.72 A rendelkezés szerint az adó elég jutányos. A szőlőből ekkor tizedet és fél kilencedet, míg az itt található szántóföldek terméséből tizedet és kilencedet (tavaszi gabonából csak kilencedet) fizettek, továbbá minden hold után 10 pénzt és minden szekér rét után 40 pénzt kellett adni az uraságnak.73 A Festetics uradalom és a nem a Festeticsek alá tartozó szőlőbirtokos parasztok között is feszültség alakulhatott ki. Erre utal a szentgyörgyvári, bagolai, látóhegyi szőlők montanistáinak 1771. évi beadványa74 az úriszékhez, amelyben a birtokosok (vagy bérlők) az uradalmi tisztek önkényeskedése ellen emelnek panaszt. A 19. század elején és közepén az uradalom és a hegyközségekhez tartozók között több per is folyt amiatt, hogy a hegyközségek nem engedték be az uradalom embereit pincéikbe, hogy azok elvégezhessék az akolást, vagyis a bortized beszedését. 1828. augusztus 8-án a szentgyörgyvári, a bagolai, a gesztenyési, a látóhegyi, a mórichelyi és a batzónaki szőlőbirtokosok „visszaélései" miatt megtartott úriszék ítéletei ellen többször is fellebbeztek az érdekeltek, mindhiába. 1831-ben az ítéletet Somogy Vármegye Törvényszéke is helyben hagyta. Ekkor a Kis- és Nagy bagolyai Hegymester Plánder József, a hegy eskütt Virág József volt, a Látó hegy hegymestere Markovits Ferenc, a Látó hegyi esküdtek pedig Perits István, Oszeri József, Martinecz Ferenc, Szekeres Ferenc, Török Mihály, Radakovics Stanislavics voltak.75 A szőlőben a legkülönbözőbb gazdasági tevékenységek folytak: szőlőtermesztés, borkészítés, néhány szőlőhegyi szántón gabonatermesztés, szénakészítés, legeltetés, méhészkedés. 3. Méhészet A méhészkedők többségében idevalósiak, a leggyakrabban kanizsaiak voltak. 1745-ben a Szentgyörgyvári, a Bagolai és a Látó hegyen, illetve Szentmiklóson levő méhek után adót kellett fizetni az uraságnak az uradalom kasszájába. Minden raj után 15 Rhenes forintot számoltak. Ekkor 7 méhész 26 raj után 3 Rhenes forint 90-et fizetett be, ezen kívül még 6-an 15 raj árával tartoztak. Gerócs Mihály 8, Lancsák István 6, Kiss Kovács Miklós és Márton 6, Enderics Jakab 5 rajjal a legnagyobb méhészettel rendelkezőnek számított. Az ekkor befizetők között nem találunk bagolai jobbágyot. Poszavetz Mátyás (3 raj), a molnár (3 raj) és Marics István (1 raj) minden bizonnyal szentmiklósi lakosok ekkor, a többiek kanizsaiak lehettek. A kanizsai postamester például 3 raj után fizetett. 4. Állattartás A szentmiklósi uradalom 1802-ben a mórichelyi, sánci és fakosi majorságból állt. A fakosi majorság határa ekkor mintegy 300 kaszás dombos gyóta, 120 kaszás „szelíd" rét és 2 táblában összesen 46 hold allodiális szántó (összesen körülbelül 500 hold) volt. A szántó „jó ganajos föld", de kevés. A határ többi része erdőség.76 A fakosi majorban az állattartás a legfontosabb gazdasági tevékenység. A szántó mellett déli irányban egy erősen megépített, lábfákon álló, zsúppal födött, 60 lovat befogadó istálló állt. Nem messze az istállótól egy 18 lábra épített, zsúppal födött szénáspajtát és egy szintén lábakra épített, zsúpos, 50 ökörre való göbölyös istállót talált az összeíró. A göbölyös77 téglából épített, cseréppel födött, kéményes kunyhóban lakott, a kunyhó az összeíráskor felújításra szorulónak minősült.78 Itt találjuk a szentmiklósi uradalom nagyállattartó központját, ahol az eladásra szánt lovakat és húsmarhákat nevelték. Legelők és rétek, mint említettük már, szép számban vannak itt, ahol a bagolaiak mellett szentmiklósi és kanizsai gazdák is kaszáltak, kaszáitattak, s ezért bért fizettek a fakosi major kasszájába. 1745-ben a fakosi praediumban ka595 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) szált széna után az alábbi szentmiklósi és kanizsai A tartozásokat külön táblázatban összesítették (a lakosok fizettek szénásszekerenként 15 pénzt a név előtti + az elhunytat jelzi): táblázat szerint:79 Név Mennyiség széna szekér Cenzus Szabó Istók 6 90 Gerencsér Miklós 2 30 Vurcsák Iván 1,5 22,5 Pribék Iván 2,5 37,5 Vecsovecz István 2 30 Lengyell András 5 75 Szároz Balázs 3 45 Schrem János 5 75 Villand Ádám 1 15 Karaczai Miklós 0,5 7,5 Majarics György 1 15 Anderics István 2 30 Horváth Jankó 2 30 Kovács Mihál 1,5 22,5 Faicser Páll 4 60 Klarics Gyura 3 45 Czigán Miklós 1,5 22,5 Pribék József 3 45 Vörös Gergöll 3 45 Pertics Ferencz 4 60 Fisser Joseph 2 30 Grójf kováccsá 3 45 Vadász Mátyás 3 45 Szűcs Ferkó 2,5 37,5 Vastagh József 3 45 KósJános 2 30 Horváth András 2 30 németh bognár 4 60 Gerócs Jankó 1 15 Fráncz L. 1 15 Poszavecz Mátyás 2 30 Herssovics Ferencz 2 30 Poszavecz Tamás 2 30 Hernyicskó Mihál 2 30 LendvaiJános 1,5 22,5 Hersenyák Iván 1 15 taranyi kovácsné 2 30 Hernyicstei Lőrincz 1,5 22,5 Szever Balázs 3 45 Hersovics Máttyás 2 30 Sarecz Ferkó 1 15 Hajdű Ferkó 1 15 Summa facit 98 14 Ft 70 pénz Restantia Szekér Ft rf f Nagy Gábor 3 45 Kegyelmed Tamás 1 15 Fiiszár János 0,5 7,5 Stücz Kristóff 8 1 20 fMarkovics István 4 60 +Horváth József 1 15 Kranyicz Gyurka 1 15 tLabicsek Gergöll 2 30 f Takács Mihail 1 15 f Szabó István 1,5 22,5 tSzűcs Gyura elit margalics 1,5 22,5 egerszegi gelencsér 3 45 +Sebestin Batál 0,5 7,5 Pásztin? Básztin? 2 30 Bagolai Gelencsér fra 4,5 67,5 vak lakatos vej 1 15 Ulrich Leopold 2,5 37,5 fKranyecz Simon 5 75 Czigút István 2 30 fVerhovecz Iván 1,5 22,5 Fbenefite Tamás 4 60 Magyar Iván 3,5 37,5 54 1 695 Az összeírás szerint 1745-ben 138 szekér széna fölösleget termeltek a fakosi rétek. (Ez megfelel megközelítőleg 138 kaszás, vagyis ugyanennyi holdas rétnek.) A kaszálók mellett fontos takarmányforrást jelentenek az erdei legelők, a gyóták. A fakosi erdőkben, melyek a „Szí. Péteri malom gáttul fogva Szent Páli határ mellett, majd a sandi határ mellett egészen a Látó hegyig érnek, igen erős és akár mi épületnek való bükkös, gyertyános, tölyfa és kertelni való magyaros" volt található. „A Látó hegytől az Iharosberény felé vezető postaút mellett a magasdi határig nagyobb részt tölgy, kisebb részt cser és nyír volt található. A majorhoz tartozó erdőkben a leírás szerint őzek, rókák és császármadarak találhatók, de a vadászat (a jobbágyok számára) tilos." Sánc a Festeticsek uradalmi majorsága, ahol disznókat és szarvasmarhákat tartanak.80 Fényes Elek szerint81 a sánci majorban — amely ekkor már gr. Batthyány Fülöp birtoka — 177 6/8 hold szántóföld, 152 6/8 hold kaszáló és 370 hold legelő van. 596 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) VI. Bagola, Fakos és Sánc társadalma Bagola, Fakos és Sánc társadalma különbözött egymástól. Bagolán 1767-ben csak szabad költözködésű jobbágyokat találunk,82 ugyanekkor Sáncban jórész majorsági cselédséget és néhány jobbágycsaládot, Fakoson kizárólag majorsági cselédséget. Bagolán a 18. században a legmódosabb Pecsics Ferenc 6/8 telken (1,5 pozsonyi mérő alá való belső telken, 19 ''/» hold szántón, 7 szekérre való réten) gazdálkodó jobbágy volt. Tischler József 5/8 telket (1 XA pozsonyi mérő alá való belső telket, 17 3A holdat, 3 szekeres rétet), Simonyák János féltelket (1 pozsonyi mérőre való belső telket, 12 3A hold szántót és 4 szekeres rétet) mondott magáénak, míg Hernics Mihály és Bencsik Ferenc 2/8-ad telken (1 pozsonyi mérős belső telkeken, 8 3A és 7 holdon, illetve 1 és 1 2 /4 szekeres réten) gazdálkodott csak. Ez a megoszlás azt is mutatja, hogy a kis lélekszámú település 5 családja között nem volt nagy vagyoni különbség. Az egy házatlan zsellért is ide számolva a telkesek és zsellérek (3/8-adnyi teleknagyságnál kisebbek) aránya 50- 50% volt. A II. József kori összeírásban 18 paraszt (hozzá 22 örökös) és 23 zsellér szerepel. Az arány tehát majdnem 20 év alatt alig változott, de már többen voltak ekkor a zsellérek (44%—56%).83 1802-ben,84 egy emberöltővel később a regisztrált telkes jobbágyokból csak a Tischler család maradt telkes gazda, a Simonyák és Hernits családok zsellérsorsba süllyedtek, a Gerencsérek zsellérsorsban maradtak, míg a Bencsik család eltűnt. A telkes gazdák és a zsellérek aránya 22/20, tehát valamivel csökkent a zsellérek aránya (52% telkes, 48% zsellér). A megoszlás tartós vagyoni állapotokat jelez. Feltehetően ezért nem indult el a zselléresedés, mert a művelt terület irtásföldekkel folyamatosan növekedett, és a demográfiai folyamatokban sem következtek be nagyobb robbanások, népességcsökkenések. Az összeírt zsellérek mindegyike rendelkezett kevés (3/8 és 6/8) belső telki állománnyal, szántóval és réttel, külső telki állománnyal azonban nem. Látható, hogy a települések népességének vagyoni (és ezzel együtt társadalmi) differenciálódása lassú volt, a társadalom viszonylag homogén maradt. A falut öregbíró és esküdtek irányították. 1767- ben az urbáriumot a már említett Pecsics Ferenc „ahrer stofár", Tislér József és Bencsik Ferenc írták alá Deseő József Somogy vármegye összeírója előtt. Sajnos alig maradt adat további tisztségviselőkről vagy a későbbi bírókról, esküdtekről. 1827-ben Oskola József öregbíró, Gether András, Pétsek Mihály, Vojkovits Miklós, Horvát Mátyás és Titsár József esküdtek írták alá, pontosabban — írástudatlanok lévén — látták el kereszttel a fakosi majorral kötött, fentebb már említett szerződést. Az uradalom részéről ezt a szerződést Deesy József prefektus, Sopronyi Sándor fiskális, Szita György számtartó, Belius József kasznár írták alá. A szerződést Drávay Mihály jegyző felolvasta, megmagyarázta, az azt hallgatók elfogadták, elismerték, a jegyző hitelesítette.85 A kis somogyi települések, Bagola, Sánc és Fakos 1690 és 1848 közötti története az újrakezdés története, ugyanakkor a mai települések földrajzi, gazdasági, nemzetiségi és vallási összetétele kialakulásának története is Kanizsa árnyékában, a csurgói és szentmiklósi uradalmi adminisztráció figyelő tekintete alatt. JEGYZETEK 1 Bagola történetéről született egy monografikus igényű, kéziratban maradt mű (l. Kercsmarics). A szerző korszakunkra vonatkozó-an kevés, inkább névtani adatot közöl, továbbá forrás-közlései sem pontosak; ennek ellenére azonban utal néhány fontos, e történeti vázlatban is felhasznált műre. 2 Hajdú, 14. Somogy megye az adatok szerint 1711-ben két, 1724-ben 3, 1753-ban pedig már 4 járásra — a Kaposvári, a Szigetvári, a Kanizsai és az Igali járásokra — tagolódott. Annak ellenére tehát, hogy 1715-ben az országgyűlés jóváhagyta Somogy és Zala megye szétválását, a közigazgatási átalakulás a század közepén még javában tartott. A század végére a Kanizsai járáshoz tartozó somogyi területből megszerveződött a Marcali járás. 1812-ben Rumy Károly így ír e változásról: „I. A marczali járás Korábban kanizsai járásnak is mondták, vagy az ezzel a területtel szomszédos Kanizsa mezővárosról vagy pedig az ugyanilyen elnevezésű patakról, amely Zala megyétől válcLSZtja el a megye ezen részét, csak mostanában, 1798-tól vette fel Marczali mezővárosról jelenlegi nevét." In: Tóth P. 50. Az 1804—1809 között megjelent birodalmi postalexikonban (Lexikon aller Orstschaften der k.k.Erblander...) a Marcali járáshoz tartozónak jelölik. 3 SML H 1828. évi összeírás. 4 Népmozg. 155. 5 Vándor, 268. 6 Uo. 267. 7 Iványi, 115. 8 MOL Urb. et Conscr. '' SML P 1724—1731. Protocullum 461. 597 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) 10 Rózsa 2002, 5. Köszönettel tartozom Rózsa Miklósnak, aki sok adattal, levéltári ismerettel, forrásokra vonatkozó ötlettel és a saját írásaival segített a kutatásban. 11 Szabó D. 1928, 105. idézi Keszthelyi lt. Simig. 408. 12 Gál, 176. 13 SML P 1724—1731. Protocollum 461. 14 Fényes 1851, IV. k. 8. 15 Szabó D. 1928, 191. 16 Uo. 195. 17 Uo. 298. 18 L. a kötet Miklósfa története 1690—1848 között című fejezetét; ott bővebben olvasható a szentmiklósi uradalomról. 19 Vályi I. k. 188. 20 Dobai, 94. Az 1784. évi Landesbeschreibungot elemzi. A felmérésben V. oszlop, 22. szelvény 2. település. 21 Tóth R 52. Rumy Károly kéziratban maradt művének, a Descriptio geographico-statistico-topographica comitatus Simighiensis-nek forrásközlése. A kézirat az OSZK Kézirattárában található. 22 Dobai, 94. A felmérésben V oszlop, 22. szelvény 6. település. 23 Uo. 55. 24 Uo. 25 Uo. 94. A felmérésben V. oszlop, 22. szelvény 3. település. 26 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV 88. 27 Uo. A Szentgyörgyvári hegynek egy része korszakunkban Szentmiklós határába esik. 28 Kaposi 2000, 28. 29 SML Bagola Helységnek tabellája. Szentmiklós, 1767. október 8. 30 Az „ökör tilos" „a községi és közbirtokossági legelőkön az ökörcsorda számára kihasított terület, rendszerint a legelő legjobb része." L. Néprajzi Lexikon IV. k. 122. 31 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 112. cs. 211. Contractus mely egy részrül Méltóságos Tolnai Gróf Festetics László Császári Királyi Kamarás Úr Ő Nagyságának Sz.Miklósi Uradalmi Tisztsége; más részrül a Bagolai Helység nevében a Helység Birája és Esküttyei mint meghatalmazottak között a Fakosi pusztában ki adott ökör tilos eránt, Sz:Miklós fon április 24-én 1827. 32 Az összeírások nem mindig ugyanazzal a módszerrel, szóhasználattal készültek, így a korszakunkra vonatkozó népességadatok inkább csak arányaikban irányadóak. 33 SML Bagola Helységnek tabellája. Szentmiklós, 1767. október 8. 34 SML Infrascriptus in hottus Simighiensis... 35 Can. vis. 1778/III. O.L. Htt-i lt. Acta Reg. Paroch Rn A-2603 133—219 1. Zala m. 135. 1. 36 Danyi—Dávid, 138—139. 37 Két táblázat is rendelkezésre áll, melyben ugyanazok szerepelnek, de nem teljesen azonos helyesírással. Az első táblázat: MOL Festetics cs. lt. P 275. 79. csomó 83. Bagola Liber fundualis inclyto comitatiui Simeghiensi ingraemiaturum, et ad mustrissimum domínium comitem Georgium Festetits de Tolna pertinentium Possessionum BAGOLA et SÁNCZ Szentmiklós, 1802. A második táblázat: SML Combinatio antique tabella urbialis cum nova in processionibus Bagola et Sántz Szentmiklós, 1802. július 13. fol. 18. 38 SML Antiqua tabella urbialis rovat 39 Nagy, L. 303. 40 Népmozg. 98. Zala megye. 9. Bagola. 41 Fényes 1843, I. k. 207. 42 Takáts-Pfeiffer, I. köt. 412. 43 Uo. 420. 44 Can. vis. 1778/III. O.L. Htt-i lt. Acta Reg. Paroch Rn A-2603 133-219 1. Zala m. 135. 1. 45 SML IV. Megyei törvényhatóságok és törvényhatósági jogú városok h. összeírások O 894. 13—27. Tabella conscriptionis animarum processus Canisiensis pro anno 1782 deserviens Sig. Kaposvár die 29a április, 1782 Franz Nagy hottus Simiegh. Exactor m.p.cessus Canisiensis. 46 Uo. Tabella ... pro anno 1783 ... die 20a május. 47 Uo. Tabella ... die 3a Márty. 1784 48 Uo. Tabella ... die 3a Sept. 1787 49 Népmozg. 98. Zala megye. 9. Bagola. 50 Szita 1993, 82. 51 MOL Htt-i lt. Acta Reg. Paroch Rn A—2603 133—219 1. Zala m. 135. 1. 52 Lex. Loc. Közli még Szita 1993, 85. 53 Szita, 1993, 95. 54 Uo. 99. (Mindkét forrásadatot idézi) 55 Tóth P. 52. Idézi Szita is, 105. o. 56 Szita, 1993, 82. 57 SML Combinatio antique tabella urbialis cum nova in processionibus Bagola et Sántz Szentmiklós, 1802 július 13. fol. 18. 58 Fényes 1851, IV. k. 8. 59 MOL Festetics cs. lvt. P 276. Keszthelyi lt. Központi birtokigazgatás és birtokgazdálkodás. 618. csomó Szentmiklósi uradalom. Számadások 60 Kaposi Zoltán szíves közlése. A mezőgazdasági és kereskedelemtörténeti, valamint helyrajzi fejezetek írója hívta fel e kapcsolatokra a figyelmemet. 61 Felhő, 186—187. illetve SML Combinatio antique tabella Urbialis cum nova in Possessionibus Bagola et Sántz 1. Comitatui Simigiensi ingremiatis Sz.Miklós 1802. július 13. Vessey Mihály, Berey Emericus és Nagy József írták alá, pecséttel ellátott. Jóváhagyva: 1805. július 15. 62 Uo. 63 SML Urbárium. Kelt 1767. május 13. Akárcsak Szentmiklós esetében, ezt az urbáriumot is a Festetics-uradalom tisztjei készítették. 598 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) 64 Felhő, 186—187. Az összeíráskor a hold kis magyar hold, 2 pozsonyi mérő gabona alá való, átlagosan 1200 négyszögöl, ugyanekkora terület az 1 kaszás s 1 szekér vagy 1 embervágó rét. A források közzétételekor az 1 pozsonyi mérő alá való földet egységesen fél holdra számították át. 65 Ahogyan a szentmiklósi uradalom más részeiben is. Lásd Szentmiklósnál részletezve is. 66 L. a 62. sz. jegyzetet. 67 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 112. cs. 211. 68 Uo. 69 Vö. Szabó D. 1928, 121. 70 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV 83. Bagola. 71 Uo. 88. tétel fol. 111. 72 MOL Festetics cs. lvt. P 623. III. köt. 27. n. F. /1773/ Rn. 203. 73 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 13. 74 L. a 72. sz. jegyzetet. 75 MOL Festetics cs. lvt. P 275. D. IV. 86. Szentgyörgyvár 40—56. fol. 76 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. fol. 12. A leírás szó szerint: Kezdődik az Kanizsáiul Iharosig menő útnál, határozza al szélnek magosdi határ és Sz.Péteri malom gáttya, napkeletnek Sz.Páli puszta, Sandi határ, délnek miháldi és kanizsai erdőkig tartó az Látóhegyi szőllő, mellyet az egész Kanizsáiul Iharosig menő posta utik, melly pusztában mintegy 300 kaszásra való Dombos Gyolta Kaszáló találkozik, nem különben mintegy 120 kaszásig való Szelíd Rétt, mellyen igen bizodalmas széna és sarjú szokott teremni, ott ugyanazon rétt között találkozik két tábla allodiális szántóföld, 46 holdbul álló jó ganajos föld, azon föld mellett délnek találkozik egy 60 lóra való istálló lábfákra, zsúppal meg födve, jó erős épület, nem messze attul egy 18 lábfára való szénás pajta, zsúppal meg födve, azon alul egy nap keletnek lábfákra 50 ökörre való zsúppal megfódve erős göböly istálló, annak irányában egy téglábul reparativra szükséges kéményes göbölös kunyhó cseréppel megfódve, az többi része annak az pusztának Szt. Péteri malom gáttul fogi''a Sz.Páli határ mellett, végik az sandi határ mellett egész M. Uraságh Látó hegyi szöllöhegyik igen erős és akár mi épületnek való bükkös, gyertyános, tölyfa és kertelni való magyaros találkozik, onnantul fogva az posta út mellett végik egész az magasdi határig nagyobb részén tölyfa, cserfa, kevés nyirfa találkozik, minden ... tilos a vadászattul hol szeretnek tartoszkodni eőzek, ró(kák), császár madarak. 77 Göbölyös: a göbölyöket, azaz hízómarhákat (más néven sőrét) gondozó béres. L. Néprajzi Lexikon, IV. k. 566. 78 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 12. 79 MOL Festetics cs. lvt. P 276 Festetics cs. Keszthelyi lt. Központi birtokigazgatás és birtokgazdálkodás. 618. cs. Szentmiklósi uradalom. Számadások: Fakossi prediumban kaszáltatott szénáktól való ostationak és szénaszekerek specificatioja, 1745. 80 Uo. 81 Fényes 1843, IV. 8. 82 Felhő, 186—187. 83 SML Urbárium. Kelt 1767. május 13. 84 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. csomó 83. Bagola Liberfundualis inclyto comitatui Simeghiensi ingraemiaturum, et ad mustrissimum domínium comitem Georgium Festetits de Tolna pertinentium Possessionum BAGOLA et SÁNCZ. 85 MOL Festetics cs. lt. P 275. 112. cs. 211. 599 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) Ferenc Kardos: Die Geschichte von Bagola, Sánc und Fakos zwischen 1690 und 1849 Die auf der Ostseite des heutigen Nagykanizsa gelegenen dörflichen Stadtteile Bagola, Sánc und Fakos werden von dem in südwestlicher Richtung fließenden Bach Bakónaki, den man einst den „fluvius Kanizsá" nannte, von den Wohngebieten im sog. „Stadtteil Ost", der früheren Grenze von Kanizsa, getrennt. Als Teil der Domäne von Szentmiklós /dem heutigen Miklósfa/ der Familie Festetics liegen die drei Orte entlang der Landstrasse nach Kaposvár. Die Gemeinden, die auf den Hügeln mit ihren hervorragenden Weinen und zwischen diesen Hügel liegen, sind durch viele Stränge mit der Kanizsaer Domäne und der Stadt Kanizsa verbunden. Zum Beispiel dadurch, dass viele Winzer Weingärten in den Weinbergen von Bagola besaßen oder dass die Bürger von Kanizsa Grund und Boden an der Grenze von Sánc gepachtet hatten. Eine Verbindung bestand auch darin, dass die gleiche Poststrasse benutzt wurde, dass viele Verwandte in der Stadt hatten, oder aber auch, dass die Einwohner der drei Dörfer immer wieder auf dem Markt von Kanizsa zu finden waren. Bagola war während der hier behandelten Zeit eine Gemeinde mit Angehörigen verschiedener ethnischer Gruppen, vor allem aber katholischen und protestantischen Ungarn und katholischen Kroaten, hier lebten aber auch Deutsche und Wenden. Seit Beginn des 18. Jahrhunderts siedelten sich ständig neue Bewohner an, gegen Mitte des 19. Jahrhunderts zählten die drei Gemeinden schon mehr als 300 Seelen. Die Leibeigenen verfügten über die gleichen Rechte und die gleiche wirtschaftliche Situation, die Vermögensdifferenz war unbedeutend. Das Ackerland von Bagola wuchs bis zum Ende dieser Periode auf das Vierfache, vor allem in Folge der Rodungen. Der am Rande von Bagola betriebene Weinbau war von großer Bedeutung, wurde allerdings weniger von den Einwohnern von Bagola, als viel mehr von den Kanizsaern und Szentmiklósern betrieben. Fakos-Puszta war ein bedeutendes Viehmajorat der Szentmiklóser Domäne, hier wurden vor allem Pferde und Hornvieh gehalten. Die Leibeigenen wohnten nicht auf der Meierei, sondern nur die Angestellten, die sich mit der Viehhaltung beschäftigten, und ihre Familien. Sánc war ebenfalls ein Viehmajorat, hier lebten allerdings einige katholische Leibeigene. Außerdem befanden sich hier eine Ziegelbrennerei und eine Csárda. Die Geschichte der kleinen Somogyer Gemeinden, Bagola, Sánc und Fakos, zwischen 1690 und 1848 ist eine Geschichte des Neuanfangs, gleichzeitig ist die Geschichte der Entwicklung der geographischen, wirtschaftlichen, ethnischen und religiösen Zusammensetzung der heutigen Gemeinden eine Geschichte im Schatten Kanizsas, der Kaniszaer Franziskaner, der Csurgóer und Szentmiklóser Administration. 600 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) Ferenc Kardos: History of Bagola, Sánc and Fakos between 1690 and 1849 On the eastern edge of modern Nagykanizsa the village- like areas of Bagola, Sánc and Fakos are separated from the residential zone known as the „East Side" by the southwest-flowing Bakónaki Brook, which once was also known as „Fluvius Kanizsa." Once part of the feudal lands of Szentmiklós (now Miklósfa) of the Festetics family, the three settlements are situated alongside the road to Kaposvár. Stretching over and amid hills which provide excellent wines, the settlements have numerous ties with the rulership and city of Kanizsa. For example, residents of Kanizsa had vineyards on the hillsides of Bagola; similarly, they lease lands on the border of Sánc. A further tie is the fact that they used the same post road and had relatives living in the city, and also that the residents of the three settlements often appeared at the fairs and markets of Kanizsa. Bagola is an ethnically mixed community today, inhabited predominantly by Catholic and Protestant Magyars and Catholic Croatians, but it also had German and Vendian inhabitants. People steadily settled here since the beginning of the 18th century, but it was not until the middle of the 19th century that its population exceeded 300. Its serfs were of identical legal and economic status, with negligible financial differentiation. The cultivated borders of Bagola grew fourfold by the end of the period, primarily as a result of forest clearance. Wine production was of great importance to the community, but was conducted primarily not by the inhabitants, but by the people of Nagykanizsa and Szentmiklós. Fakos-puszta was an animal-breeding manor of the Szentmiklós lordship, raising horses and cattle. The manor had no permanent population of serfs; the work was done predominantly by tenants and their families. Sánc was likewise an animal-breeding manor, but here there also lived a few Catholic serfs. It also had a brick furnace and an inn. The history of these three settlements of Somogy County, Bagola, Sánc and Fakos, between 1690 and 1848 is a history of rebirth, and at the same time the history of the geographic, economic, ethnic and religious evolution of the modern communities in the shadow of Kanizsa and under the administrative attention of the Kanizsa Franciscans and the feudal lords of Csurgó and Szentmiklós. Kardos Ferenc BAJCSA TÖRTÉNETE (1690-1848) A török hódoltságot követően csak a 18. század derekán újjáéledő, az 1690—1848 közötti korszakban kis lélekszámú, magyar és horvát etnikumú település léte a Batthyány uradalomtól, az uradalom és Nagykanizsa viszonyától függött. A korábbi Bajcsa 1563—66 közötti pusztulásától a 18. század közepéig a kanizsai uradalom kevéssé lakott, többnyire más települések lakói által bérelt praediuma volt. Az 1750-es évek végén horvát és magyar telepesek érkeztek, ekkortól kezdve már állandóan lakott falu. Korszakunk nagy részében Zala megye Kapornaki járásához, illetve a szombathelyi egyházmegye alsólendvai esperességéhez tartozott, Szepetnek fíliájaként.1 I. Középkori előzmények és birtokviszonyok Bajcsa az 1563—66-ban elenyészett középkori falu, Venéce (Weneche) területén épült újjá. Venéchét mindig együtt említették a vele határos Töll, Csákány és Lesencfaluval. Az újratelepülő falu valószínűleg az erődről kapta nevét.2 Az erődöt, Bajcsavárt 1609-ben hagyta el a német őrség.3 A Bajcsa név „Bajtsh" alakban is előfordult. A török kiűzése után 1693-ban Gyöngyösi Nagy Ferenc4 újszerzeményi birtokként Bayesiat és Csákányt a kanizsai uradalom részeként szerezte meg. 1705-ban Gracich Jakab báró,5 az ő halálát követően, 1717-ben pedig Szapáry Miklós" birtoka lett, a földesúr halála után — örökös híján — a volt Szapáry-birtokokkal együtt visszaszállt a koronára, majd 1744. szeptember 30-án a vasvári káptalanban kelt adománylevéllel Batthyány Lajos nádor tulajdona lett és maradt is korszakunk végéig.7 A tulajdonosváltások csak olyan mértékben hatottak a település sorsára, amilyen mértékben a kanizsai uradalomban változtak a viszonyok. A település tényleges irányítói az uradalom irányítói, esetenként a település határának nagyobb bérlői voltak. II. A település határai, föld- és vízrajzi jellemzői Bajcsa Kanizsától délre, a Festeticsek szentmiklósi uradalmához tartozó Mórichely pusztától nyugatra, a Batthyány-uradalomhoz tartozó Fityeházától északra, Szepetnektől, a domínium egyik jelentős településétől keletre lévő homokos háton települt újjá. Határait az 1760-ban lefolytatott, a praediumot birtokló Batthyány Ádám és a szomszédos Mórichely (ma Miklósfa része) tulajdonosa, Festetics Kristóf közti határ-megállapítási eljárásban és egyezségben így írják le: „Bajcs possessio" közötti határ a bajcsai malomtól indulva a „fluvius Mórichelyevize, silva Gyóta, fluvius Feketesárvíz" mentén haladt.8 A bajcsai határon is átfolyó fluvius Kanizsa (a mai Bakónaki patak) gyakran fordul elő az összeírásokban, elsősorban az elöntött szántók és rétek miatt. A határ egyes részeinek korabeli nevéről is vannak adataink. Az 1780. évi urbáriumban „a határ egyes részei így szerepelnek: Cseresi földek, a Pörgyés föld, a Virágos tabló, a Nyíres melléke és Partos földek." 1828-ban, egy újabb összeírás alkalmával Berki rét, Rubnyak, Brezja, Piriké, kis páraház, csordás házhely, Gradische, pod Gradische, pod Vecsi10 elnevezések találhatók. A Bajcsát érintő forrásokban nem Bajcsához tartozó földrajzi megnevezések is gyakran bukkannak fel. így például a szepetneki határhoz tartozó leányvári mező (ahol legelőt szoktak bérelni a bajcsaiak), avagy Mikefa puszta, páraházi rét. A „kis páraház" (az uradalmi iratokban néhol Páraházi puszta), a Berki rét és a csordás házhely (mely az uradalmi csordás szolgálati földje volt) a korábbi uradalmi összeírásokban nem mint Bajcsához tartozó telki állományú föld, hanem mint az uradalom kanizsai határához tartozó allodiális birtok fordul elő. Az 1828. évi összeírásban szereplő — és más iratokban is felbukkanó — horvát földrajzi neveket minden bizonnyal az első horvát telepesek adták. III. Bajcsa, a Batthyányiak praediuma Bajcsát hosszú ideig lakatlan helyként írják le." A falu csak a 18. század közepén, 1760 körül éledt újjá, azonban a bajcsai határt a kanizsai földesurak a domínium részeként mindig is hasznosították. A falu határának nagyságát, állapotát és minőségét már 1693-ban is felmérték. Ekkor 50 hold (a szántóterület 11%-a) jobb minőségű és 400 hold gyengébb minőségű szántót, 20 hold (a legelőterület 6%-a) termékeny és 300 hold sáros rétet, valamint 500 holdnyi makkoltatásra is alkalmas erdőt írtak össze. Az összesen 1270 holdnyi területet 604 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) 4200 forintra becsülték.12 Vályi a 18. század végén így jellemzi: „Határja homokos, legelője, erdeje meglehetős."13 1719-ben a 20 hold allodiális szántó és a 100 sertés makkoltatására és faizásra alkalmas erdő 4 Ft 16,67 dénárt jövedelmezett a Szapáryaknak. Legelőjét kanizsaiak és szepetnekiek bérelték,14 ennek haszna ekkor évi 12 forint volt. Földjén kukoricát termeltek, de vannak méhészkedésre és juhtartásra utaló adatok is.15 1743-ban 30 pozsonyi mérő nagyságú (kb. 15 magyar hold) szántót (melyet silánysága miatt 25 marhával legeltettek) és 100 sertés makkoltatását biztosító erdőt írtak össze.16 1816-ban a teljes úrbéres határ 789 és 5/8 hold, ebből a telki állományhoz tartozó szántóterület 221 hold. Ehhez tartozik még 28 hold allodiális szántó és 92 hold mocsár, tehát a település határa összesen 909 hold. Maga az uraság is úgy nyilatkozott ekkor, hogy jobb lett volna Bajcsán a földet pusztának hagyni és juhokat tenyészteni rajta.17 E megjegyzést összevetve az előző adatsorokkal úgy tűnik, hogy a falu határának nagyobb része — rossz minősége, a mocsaras terület nagy aránya és a 18. század közepéig innen hiányzó munkaerő miatt — valószínűleg műveletlen maradt. 1816-ban az uraság kifakadásának oka az lehetett, hogy jobbágyaitól a robotszolgáltatáson kívül kevés jövedelemre számíthatott. Jövedelmet még leginkább a falu határában lévő malmok jelentettek, s úgy tűnik, hogy a nehéz feltételek mellett is jelentős vagyont gyűjthettek az itt dolgozó molnárok. 1743-ban két malmot írtak öszsze Bajcsa határában, a Kanizsa patak mellett. Az egyik, a kétkerekű (kétkövű) 1717-ben épült. A másik, az egy évvel később, 1718-ban épített háromkerekű (háromkövű) volt. Egy elszámolás szerint együttesen 81 forint jövedelmet hoztak, egy másik szerint pedig 221 köböl búza és 398 köböl kétszeres18 volt a jövedelmük.1" 1750—53 között mindkét malmot újjáépítették, újjáépítői és bérlői azonban nem bajcsaiak voltak.20 Bajcsa 1744-től a Batthyányiak kanizsai uradalmának szepetneki majorjához tartozott. Batthyány Lajos ekkor téglaégetőt és deszkametszőt is létesített ott, azonban egyik sem működött hosszabb ideig.21 Bajcsa hasznosítására vonatkozóan érdekes adalékokkal szolgál a szepetnekiek 1753. május 7-én megalkotott regulatiója. A következőket olvashatjuk a 3. pontban: „Marháira nézve is el nem lehetvén Bánfai vagy Bajcsai pusztánk haszna vitelérül, annak széna és pascuatio [legeltetés] kedvéért, sőt addig is még is Mikefai és Páraházi puszták nem impopulaltattnak [be nem népesítettek], vagy más képpen Uraságnak hasznosabb jövedelmére nem fordéttatnak, az eő marhájok őszi és tavaszi legeltetésre is kár nélkül oda engedtettnek. Úgy mint azon által, hogy azon praediumoknak földjein termett gabonábul a tizeden kívül kilencedet is adni tartoznak és amelly gazdák említett bánfai pusztán réteket bírnak azért, úgy Bajcsai praediumon pascuationak haszna viseléséért minden gazda hat napot, zsöllérek pedig, akiknek ott réttyek nem volna is egyedül a pascuatioért két napot esztendőként szolgálnak és valamint hogy ennek utánna is gabona hordáskor az Uraságnak segítségek lesznek".12 A bajcsai praediumnak ekkor Szepetnek az egyetlen olyan szomszédja, amely a Batthyány-uradalomhoz tartozik. A falu keleti szomszédja, Szentmiklós már a Festetics-uradalomhoz tartozik, tőle délre Fityeháza, még puszta hely, északról pedig a Berek határolja el a várostól. így természetes, hogy Bajcsa földjeinek hasznosí-tásában a szepetnekiek vállalhatnak szerepet. Ők leginkább legeltetésre és gabonatermesztésre használják a határt. Más uradalmi adatok szerint méhészkedés, juhtartás is folyt ekkor a bajcsai pusztán (és a szomszédos uradalmi területeken).23 1760-tól újratelepül a falu. Már az első, 1761. évi szerződésben24 is megmutatkozik a Batthyányiak gazdasági elképzelése: mivel az uradalom Bajcsa határát elsősorban állattartásra használja, e szerződés védi a makkoltatásra való erdőt, nem ad legelőt a telkekhez, de biztosítja a legeltetést. A telepítés fő oka az uradalmi földek műveléséhez szükséges munkáskéz biztosítása, ezért az uraság megengedi a telepeseknek, hogy a csekély állatállomány miatt megválthassák az igásrobotot, de nem pénzre, hanem kézi robotra. A földesúr különös befizetnivalókat nem kíván, a kilencedeket is terményben kéri. IV. Bajcsa, az újratelepülő falu Bajcsán lehettek korábban is szórványos betelepülők, mint például a 18. század elején épített két malom lakói, de a település Batthyány Ádám telepítő politikája hatására a 18. század derekán éled újjá. Az 1750-es években a tiszttartó javasolta a földesúrnak a puszta benépesítését."25 A megtelepedésről tudósít az 1761. január 1-től 1763 októberéig szóló szerződés másolata. „Minekutánna a Bajcsai lakosoknak szabad esztendeje múlván eők azon instantia szerént, mellyre nékik azon több engedtetett, az terheket is viselni kötelesek volnának, mégis kegyes tekéntetben vévén, hogy mégis új gazdák az emiétett instantiában foglalt Ígéretei helett három esztendőre e következő kontraktust a Méltóságos Uraság vélek végezte, úgymint:..."26 A szerződés a „szabad esztendő" után, vagyis a terhek nélküli, a település újbóli felépítésével eltelt esztendőt követő évtől szabályozza a telepesek jogi viszonyait.27 A szabad év akár a betelepülés kezdetétől a következő év végéig is tarthatott, de 3—6 évet is jelenthetett. A szerződés utal egy korábbi „instructiora" (azaz utasításra) is, melyben a föl605 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) desúr meghatározta az átadott földekért kívánt terheket. 28 Ekkorra a betelepülők a házukat már maguk építették, szántókat és irtásföldeket kaptak a szepetneki határban, a Cseresben, és réteket a mikefai pusztán.29 A betelepülők lélekszámáról még nem találunk adatokat, de a későbbi összeírásokból látható, hogy magyar és horvát telepesek érkeztek. 1. A népesség száma és vallási összetétele 1770-ben 30 telkes gazdát, 4 más telkén lakó zsellért, 1 csordást, 2 uradalmi molnárt, összesen 37 családot, 157 lelket tartottak számon.30 A falu magyar és horvát lakosságú volt,31 bár Korabinsky11 és Vályi33 németnek, az 1778. évi canonica visitacio horvát falunak tekinti. 1780-ban a falu vezetője Antalics László öregbíró, Matecz Mihály kisbíró, Csöndör István, Kapitány Mihály, Sznopek György, Zádorecz Tamás telepes gazda, Petrics József alszolgabíró és Petrics József esküdt írta alá az urbáriumi kérdőívet.34 A Csöndör, Kapitány, Zádorecz, Petrics Kanizsán, a Matecz, Sznopek Szentmiklóson is létező családnevek voltak a 18. század végén. E nevek előfordulása a három településen rokonsági kapcsolatokat sejtet. Feltételezhető, hogy a családok először a városban telepedtek meg, majd azok egyes tagjai költöztek ki a város környéki, az uradalomhoz tartozó puszta telkekre, puszta helyekre. A horvát etnikumú lakosság jelentős arányára és későbbi hatására utal, hogy még a 20. századi földrajzinév-gyűjtések is jelentős számú horvát földrajzi nevet őriztek meg (pl. Zsdenec, Sztara suma, Csörné-most).35 A II. József kori népszámláláskor (1784—87) 34 házat, 40 családot, 204 lakost írtak össze,36 3 családdal, 47 fővel többet, mint 10—11 évvel korábban. Az 1828. évi összeírás alapján „Baitsá"-n Ludovico Nagy statisztikája 40 házban 319 lakost37 említ, tehát 40 év elteltével 35%-kal nőtt a település lélekszáma, miközben a házak száma csak 15%-kal. Ha a két összeírásban más-más elvek alapján is írták össze a házakat és lakosokat, az adatok mindenképpen azt jelzik, hogy nőtt a családok, illetve az egy házban lakók létszáma. Ezt támasztja alá az 1828. évi összeírás, amely szerint Bajcsán 39 házat számoltak.38 1828-ból van még egy adatsorunk, amely tartalmazza az akkori jobbágyok névsorát és telkük részeit, nagyságát. Ebben az összeírásban 37 telkes jobbágy és 6 zsellér, összesen 43 jobbágy szerepel. A telkes jobbágyok: Bogár György, Bogatin József, Csondor József, Gergina Ferenc, Grabant Ferenc, Grabant József, Gyurgyek Istók, Halianecz Vinszentné, Horváth Mihályné, Kuzma Ferenc, Kuzma György, Kuzma Istók, Lukács Ferenc, Matachics József, Matachics Istók, Malek János, Matecz Istók, Mikulics Miklós, Mlinarics László, Mlinarics Ignác, Pintér Ferenc ifj., Pintér Ferenc özv., Pintér György, Pintér József, Pintér József, Pribék Gáspár, Szabolics György, Szlávecz Jánosné, Szlávecz József Szlávecz László, Sznopek Istók ifi., Sznopek Istók özv., Sznopek Ferenc özv., Sznopek Péter, Visnyevics Márton, a zsellérek pedig: Kallinics Józsefné, Kuzma József, Bróz Istók és Sznopek György.39 1843-ban Fényes Elek is 310 római katolikus lakost említ.40 1848-ban újabb összeírás41 készült, melyben 43 telkes jobbágy mellett csak 3 zsellért írtak össze. Ebben az összeírásban telkes jobbágyként az alábbi gazdák szerepelnek: Bogatin József, Csondor József, Gergina György, Grabant Ferenc, Grabant György, Grabant József i f j . , Grabant József ör., Gyurgyek István, Habirarvecz József, Horváth Mihály, Kuzma Ferenc, Kuzma György, Kuzma József ör., Kuzmos József ifj., Leszják István, Lichnekker Ferenc, Lukács Mátyás, Malecz György, Malek Pál, Maletits Györg Matetits János ör., Megla Ferenc, Minarits László, Minorits Ignác, Nikosits Miklósné, Pintér Ferenc i f j , Pintér Ferenc ör. Pintér György, Pintér Mihály, Pintér Pál, Pribék Gáspár, Slavecz József, Snopek György, Snopek István i f j . , Snopek József, Snopek László, Snopek Péter, Szlávecz György, Sznopek Ferenc ör., Szobolits Imre, Tálosi István és Visnyovits Márton. Az összeírásban a 43. tételszámon, a telkes jobbágyok sorában szerepel a Kanászház is. Zsellérekként ekkor Resek Balázst, Gergina Ferencet és Pintér Antalt írták össze. 1848-ra tehát 6-tal gyarapodott a telkes jobbágyok, 3-mal csökkent a zsellérek száma. Ez azt jelenti, hogy a zselléresedés nem indult meg, a földaprózódás kismértékű lehetett, illetve azt ellensúlyozta az irtásföld-állomány növekedése. 2. Úrbéri viszonyok 1761-ben kapta a falu az első, úrbéri viszonyokat is meghatározó szerződését, amelyet később módosítottak, s amelyről az 1780. évi urbárium is megemlékezik. 42 Az urbáriumhoz tartozó kilenc pontos kérdőívre adott válaszokból kiderül, hogy addig nem is volt urbáriumuk, hanem külön szerződéseik (így az 1761. évi szerződés és annak módosításai, köztük a hivatalosan első, 1768. évi urbárium) szerint szolgáltak az őket letelepítő s nekik eleinte sok engedményt adó uraságnak.43 Az engedmények egy része egész korszakunkban fennmarad. Ennek oka a Batthyány-uradalom bővülésével egyre növekvő munkaerő-szükséglete és a bajcsai határ egy részének rossz minősége (a mocsaras terület, a rossz minőségű szántó viszonylag nagy aránya) lehetett. Az 1761. évi szerződés 2. pontja szerint a megállapított terhek a következők: a telkek után esztendőnként 3 Ft árenda, 20 napi gyalogmunka robot gyanánt, kölesből, kukoricából, méhekből és bárá606 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) nyokból kilenced. A 3. pont szerint a favágás, ha arra külön nem kaptak engedélyt, a vadászat, halászat, rákászás, békázás, madarászás tilos, viszont vadászatkor hajtaniuk kell. A bormérés és az allodiális legelőn való legeltetés szabad, de cserébe a földesúr marháinak legeltetését is biztosítani kell.44 Az 1768. évi első urbárium (amelyre 1780-ban csak szerződésmódosításként emlékeznek) szerint 10 negyed- és 9 nyolcadtelkes jobbágy, valamint 3 zsellér összesen évi 52 forint árendát fizetett, és minden gazda 20 napi gyalogrobottal szolgált. Ezen kívül évenként 3—5 napon át vadászatkor hajtaniuk kellett.45 1773-ban újabb szerződést kötöttek a falubeliek a földesúrral; a régi szerződésben lévő pontokat meghagyták, és vállalták, hogy részt vesznek a murai vámhoz vezető út javításában. Ennek fejében mentesültek a vámfizetés alól.46 1774-ben 13 telkes jobbágy és 3 zsellér adózott a plébánosnak, de csak nyolcan voltak olyan helyzetben, hogy csánkot (sonkát) és disznólábat is adhattak koledaként (karácsonyi ajándékként).47 1780. június 3-án készült el a második urbárium. Az urbárium szerint mindössze 3 egész és 20/32 telket adott ki Bajcsa határa. A földesúr ekkor egységesen 23 különböző belsőségű negyedtelket alakított ki, s ezen 22 gazda és családja élt.48 A III. osztályúként minősített bajcsai határban összesen 19 hold belső telket (ebből 1 holdat zsellér telkeként), 95 hold szántót írtak össze úrbéres földként, mindösszesen 114 holdat.49 Ekkor a szántók a Cseres, Partos, Virágos, Nyíres melléki és Pörgyés dűlőkben voltak kiosztva úgy, hogy minden jobbágynak mindegyikben volt egy darab földje. A földek 11,9 és 5,5 mérő gabonát adtak. A telkekhez nem tartozott rét, ezeket pótolták a bajcsai és a szomszédos mikefai irtásrétek.50 Az urbáriumhoz készített leírásban a Cseresi földeket középszerűnek, a Pörgyés földet, a Virágos tablót, a Nyíres mellékét és a Partos földeket soványnak mondták.51 Az urbáriumból, illetve az akkor felvett kérdőívből kiderül, hogy a településen - bármennyire is könnyített az uraság a terheken - nehéz megélni annak ellenére, hogy a település földrajzi elhelyezkedése alkalmas volt az állattartó gazdálkodásra (jó itatóhely, bőséges legelőterület, a kanizsai piac közelsége), az uraság kegyéből ingyen makkoltathattak, épületfához és tűzifához ingyen juthattak, ajándékot a földesúrnak, továbbá egyházi tizedet semmilyen formában nem adtak.52 A robotterhek tekintetében is kaptak könnyítést: a gazdák a fennálló szerződésben megszabott 20 helyett 18 gyalognapot szolgáltak, a „magok házaiban lakó zsellérek" 9 napot. Ennek fejében viszont a vadászat során puskásokat kellett állítaniuk, és részt kellett venniük a földesúri vadászatban.53 A település úrbéri terhei elsősorban robot- és pénzbeli terhek voltak. A fennálló szerződés szerint „...esztendőnként házban lakó jobbágyok, mellyek egy fertályhellyeseknek tartatunk, fizetünk portio szerént 52 foréntokat korcsmáitatással együtt."54 Készpénzzel váltották meg a búza, árpa, rozs és zab szalmája után járó tizedet, viszont terményben szolgáltatták be a gabonatizedet, a kukorica-, köles-, hajdina-, méh- és báránykilencedet. 55 Az 1848. évi összeírás szerint a telkes jobbágyok 18, a zsellérek 12 napot robotoltak, más szolgálnivalót a listán nem tüntettek föl. Ugyanebben az összeírásban Bajcsa község a húsvágásért és borkimérésért évente 52,30 Ft árendát (bért) fizetett.56 A 19. század elején többször is a földesúrhoz folyamodtak a bajcsai jobbágyok a robotterhek könynyítése érdekében. A kevés és viszonylag rossz minőségű legelő miatt kevés gazdának volt igavonó állata. A vonósállatok hiánya a robotszolgálatot is nehezítette, ezért a jobbágyok többször is kérték a vonósrobot kétszeres gyalogrobottal való megváltását, amelyet a földesúr mindig el is fogadott.57 1802-ben összesen 792 napi robotot várhatott a földesúr bajcsai jobbágyaitól, mely a megegyezés szerint csak gyalogrobot lehetett.58 1835-ben, egy újabb kérelem alapján az igásrobot gyalogrobotra való átváltására kaptak engedélyt azok, akiknek igásállata nem volt. A földesúr azt a kérést azonban elutasította, hogy az irtásföldekből telkeikhez kaphassanak kiegészítést (egész telke ekkor sem volt senkinek), illetve újabb telkeket alakíthassanak ki. A földesúr válaszában kijelentette, hogy az irtások azonnal uradalmi művelés alá kerülnek (nem válnak sem jobbágytelki, sem bérelhető, árendás földdé), s nem alakít ki egész jobbágytelkeket, hanem a régi házhelyeknek megfelelő telekrészt adva házas zsellérekként kívánja megtartani az irtást végzőket. Ezzel együtt azt is jelezte, hogy még ez az egységesen 6 holdas telek sem örökös tulajdona a zsellérnek, ha más helyről megfelelő jobbágy jelentkezik rá, az is megkaphatja (vagy kaphat az irtásokból). Új betelepülők esetében pedig az új szabályozás mindenkinek egyforma résztelket juttat majd — írja ekkor a földesúr — s ezt az újraosztást végre is fogja hajtani.59 1816-ban Bajcsa az uradalom sormási majorjához tartozott, és az ekkor készült összeírás60 szerint már 32 jobbágy élt kilenc és egynegyed telken. Ekkor összesen 789 és 5/8 holdat tett ki az úrbéres határ. A telkes jobbágyok száma egy emberöltő (36 év) alatt jelentősen, 59%-kal emelkedett. A telkek száma is jelentősen nőtt: az 1780-ban számolt 3 és 20/32 telek gyarapodott 9 és 8/32-re, majdnem háromszorosára. A telekszám növekedését elsősorban az újabb betelepülők és régebben települt családok irtásföldjeinek telki állománnyá alakítása eredményezte, a lélekszám növelését pedig a nagyon kedvezményes betelepülési feltételek és az akkor bő607 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) séges művelésre váró föld biztosíthatta. Az újonnan kialakított és osztott telkek azonban nem mindig voltak olyan minőségűek, mint az első telepeseknek osztott telkek. Erre utal, hogy az 1830-as években készült úrbéri reguláció során (ez volt korszakunk utolsó, eddig ismert úrbéri regulációja) a parasztok esedezve kérték Batthyány herceget, hogy hagyja meg őket régi telkükön, és ne kényszerítse őket az újonnan osztott telkek elfogadására. A földesúr azonban erre fenyegetéssel válaszolt.61 V. Gazdálkodás Bajcsa gazdálkodása a Batthyányiak kanizsai uradalma keretei között folyt, legjellemzőbb vonása azonban az úrbéres telki állomány folyamatos bővülése és ezzel együtt a függetlenedés volt. A megtelepedés és megerősödés éveiben lakosai kedvezményeket kaptak a földesúrtól, de — mint az előbbiekben látható — ki is voltak szolgáltatva az uradalom gazdasági elképzeléseinek. A 18. század elejére az úrbéres telki irtásgazdálkodás hatására jelentősen megnőtt úrbéres telki állomány a század végén (1780-ban) 95 hold szántó, amely 1816-ra 221 holdra, 2,3-szeresére növekedett, a művelt határ pedig háromszorosára. 1. Földművelés Bajcsa népének nyomásos gazdálkodása egyre bővülő, de sohasem elégséges szántóterület művelésére korlátozódott. Saját telki szántójukon felüli szántót — eddigi adataink szerint — nem béreltek, legelőt annál többet. Ha a termelt növényekről szóló adatokat egybevetjük, föltűnik a kukorica fontossága. 1761-ben „mezei vetésekből", kölesből, kukoricából kilencedet kell saját szekerükön beszállítani az uradalom központjába, s e szerződés szerint arra is kell vigyázni, hogy jó minőségű maradjon a szalma, az asztag jól be legyen födve.62 Az 1770. évi összeírás alkalmával külön említik a földesúr árendását, Csemez bérlőt, aki 250 pozsonyi mérő jövedelmet vallott be. A falu lakói ekkor 103 mérő kukoricát termeltek, és 64 kapás szőlőjük volt. Az összeírás évében nem volt jó az idő: a rozs és a szőlő nagy része kifagyott, a kukorica fele a szárazságtól ment tönkre.63 A kukorica jelentősége az irtásgazdálkodásban betöltött fontos szerepével magyarázható, ugyanis a 18—19. században az irtásföldeket kapásművelést igénylő kultúrákkal tisztították. 1816-ban a belső telkek 32 és 1/8, a szántók 221 és 3/8, a rétek 107 és 5/8 holdat, az erdők 428 Vi holdat tettek ki. Az úrbéres szántóterület is jelentősen nőtt, az 1780-ban összeírt 95 holdról 221 holdra, tehát több mint kétszeresére.64 Az 1828. évi összeírás — melyet nem tarthatunk teljesen megbízhatónak — szerint a fél pozsonyi mérő átlagtermésű szántójuk mindössze 126 pozsonyi mérőt (63 holdat) tett ki, s azt is többször elöntötte a Kanizsa patak. Ekkor még 64 pozsonyi mérő (32 hold) nagyságú ugart számoltak. A három nyomásban művelt szántón ősszel rozsot, tavasszal kukoricát vetettek, s egyharmadnyi ugart hagytak, amelyet legeltetéssel hasznosítottak. Ekkor összesen 52,5 mérő kukorica, 42 mérő rozs és 31,5 mérő zab termett a jobbágyföldeken, és már csak összesen 1 kétkaszás (2 hold) rétjük volt a jobbágyoknak, amelyet erdőirtványként vettek fel, és Szepetnek határába tartozóként töröltek az összeírásból.65 Az 1828. évi összeíráshoz kapcsolódó 1830. évi vizsgálat szerint, amely Bajcsa mellett Fityeházát is érintette, az agyagosabb és termékenyebb Cseres földeket sorolták be II. osztályú kategóriába, a többit a III. osztályú kategóriába.66 A földek silányságáról tudósít 1835-ből egy bajcsai kérelemre adott válasz is. Ekkor a „Bajcsai Helységbeliek közönségesen azért esedeznek, hogy miután homokos és terméketlen határaik miatt minden iparkodásaik mellett alig volnának képesek a'' mindennapi kenyerüket megteremteni, a czélba vett Szabályozástól mentessenek fel, s az eddigi jobbágyi birtok és kötelesség mellett továbbra is kegyelmesen tartsanak meg." Batthyány azt válaszolta erre, hogy a készülő szabályozásban ezt már figyelembe vette.67 Ezek a kedvezmények mutatják legjobban, hogy a település földesúri támogatás nélkül nem élt volna meg. Elsősorban a homokos, kevés gabonát termő határ és a Kanizsa berek felé fekvő, vízzel gyakorta elárasztott kevés legelő miatt szenvedett a lakosság. A jó termőföldek a határnak messzebb található részein voltak, de a csekély számú, igavonásra alkalmas állat miatt e távolabbi földeket nehezen művelték.68 A szántást négy marhával végezték, de a földesúr számára nem marhával szántottak.69 2. Állattartás és egyéb haszonvételek A forrásokban juh- és szarvasmarhatartást, valamint méhészkedést említenek. A szerződésekben és urbáriumokban a bárány- és a méhkilenced mint úrbéri teher mindig előfordul. A bajcsai jobbágyoknak kevés lábasjószáguk lehetett a megtelepedéskor. Feltehetően ez volt az oka annak, hogy az 1761. évi contractusban a földesúr bér nélkül engedélyezte a legeltetést, makkoltatást, s emellett is biztosítani tudta az uradalom marháinak legeltetését. Később az egyre gyarapodó lélekszámú és vagyonú bajcsaiak bővülő gazdaságaik számára keresték a megfelelő legelőterületet, s eközben többször is megesett, hogy a földesúr vagy bérlői gazdasági érdekei miatt elvesztették irtáslegelőik egy részét. 1770-ben, az országos összeírás alkalmával megemlíti az összeíró, hogy a falu lakói nagyon elkeseredettek, mert Csemez bérlő, a földesúr árendása lege608 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) lőjük egy részét is elvette tőlük. Ezért a légrádiaktól kellett legelőt bérelniük, marhánként 1 forintért.™ 1780-ban telki állományhoz tartozó legelő helyett bajcsai és mikefai irtásréteket használtak a jobbágyok. 71 1830-ban egy bejárás alkalmával fölmérte az uradalom a legelőket. Az iratban visszautalnak az 1780. évi urbáriumra, amely szerint a rétek nagy részét kétszer kaszáihatónak tekintették, s egész jobbágytelek után 8 szekérnyi termő rétet állapítottak meg. A bajcsaiak cseresi, mikefai és Nyíres melléki rétjei, valamint a Fityeházával közösen bírt berki rétek szárazak, jó minőségűek.72 Egy 19. század eleji irat tanúsága szerint a földesúr azonban elvette a falutól Mikefapusztát, hogy önmaga hasznosítsa. A falu belsősége ekkor 36 holdat, szántója 221 holdat, rétje 107 holdat, erdeje 379 holdat tett ki.731816-ban 52 Ft 30 krajcárt fizettek a bajcsai jobbágyok az urasági legelőért.74 1820-ban egy tanúkihallgatási jegyzőkönyv szerint a berekhez tartozó leányvári rétet nem a kanizsaiak legeltetik, hanem a szepetnekiek és bajcsaiak bérlik.75 1829-ben egy újabb jegyzőkönyvben a Leányvári rétet, mely a bajcsai régi felső malomtól a „Czigány Sánczig" terjedt, már Szepetnek birtokaként említik.76 1842-ben a dicális összeírás alkalmával 30 jármos ökröt, 16 hámos lovat, 14 fejőstehenet és 22 sertést írtak össze.77 A fent említett tizedeken kívül más haszonvételekről csak közvetett forrásaink vannak. Elsősorban a szerződésekben és urbáriumokban szerepelnek a folyamatosan tiltott, viszont az ínségesebb időkben a jobbágyok által gyakran folytatott erdei-lápi tevékenységek, 78 valamint a gubacsszedés.79 A csapdákkal való vadászat, a halászat, madarászás, rákászás, békázás súlyos büntetéssel járhatott az 1760-as évek elején.80 VI. Társadalmi és művelődési viszonyok Bajcsa társadalma az első betelepülést követő bő évtizedben nagyobb mértékben sem vagyoni, sem jogi szempontból nem differenciálódott, erre ugyanis sem a földesúrral kötött szerződések, urbáriumok, sem a gazdálkodás körülményei nem adtak lehetőséget. 1780-ban, a már említett urbáriumból kiderül, hogy sem egész, sem féltelkes jobbágy nincsen, a szerződés alapján minden gazda fertályos, vagyis 2 pozsonyi mérő termést adó 6 holdja van, valamennyien szabad költözködési jogú („szabad menetelű") jobbágyok. 81 A 19 jobbágy és a 3 házas zsellér között viszonylag egyenletesen oszlott meg a kiosztott föld. 10 telek 5/32—8/32 hold nagyságú volt (közülük egy 8/32 hold nagyságú telken 2 jobbágy élt), 9 gazdának pedig 4/32-nyi (1/8) telke volt. Látható, hogy az átlagos teleknagyság az egész telek huszadát sem érte el, s a telkek nagyságában sem történt nagyarányú differenciálódás.82 A II. József kori népszámláláskor a férfiak közül már 2 polgárt, 31 parasztgazdát, 26 „örököst", 12 zsellért, 2 „egyéb" kategóriába soroltat és 34 gyermeket (17 év alatti férfit) írtak össze.83 Ha összevetjük ezeket az adatokat, a telkes jobbágyok és a telkek számának növekedését kell látnunk. Néhány év alatt (az 1780-as állapottól az 1784/87. évi összeírásig) 12 fővel (61%) gyarapodott a telkes gazdák száma, és még jobban, 9 fővel (négyszeresére) nőtt a zsellérek száma. Ez az adat — a már említett természeti adottságok és gazdálkodási nehézségek ellenére, a földesúr engedményeinek hatására — prosperitásról tanúskodik. A gazdasági lendület azonban nem tarthatott 1848-ig, hiszen nem gyarapodott jelentősen a telkes jobbágyok száma (1816-ra csak 1 gazdával, 1848-ra 12-vel gyarapodott). 1842-ben a dicális összeírás alkalmával Bajcsán 43 adózót írtak össze, de csak 30 volt közülük jobbágy, s mindegyikük 5 hold III. osztályú szántón, két kaszás III. osztályú réten gazdálkodott. Ekkor az egyetlen módos gazdának a szolgát is tartó molnár számított. Amíg ő 200 forint árendát fizetett, a falu évi adója összesen 313 forint 51 krajcárt tett ki.84 Bajcsa vallási életéről és művelődéséről keveset tudunk. Vizsgált korszakunkban, de egészen a 19. század végéig katolikus község, Szepetnek fíliája, a korszak híres barokk búcsújáró helyének, Homokkomáromnak a hatósugarában élő község.85 Érdekességként említjük, hogy 1835-ben Kalász László, valahai bajcsai módos gazda végrendeletében a községnek adományozott egy kis harangot.86 Bajcsán tanító nem volt. A gyermekeket a szepetneki tanító oktatta. 1830-tól, amikor éppen volt tanítvány, egy-egy fiú után negyedévenként 15 krajcárt, télen pedig egy kocsi fát kapott. A plébánosnak és a tanítónak még kukorica is járt a telkek arányában. 87 JEGYZETEK 1 Bajcsáról szóló rövid tanulmányunkban nem támaszkodhattunk monografikus történeti munkára. Kerecsényi Edit néprajzkutató azonban a Mura menti horvátok történetét feldolgozó történetinéprajzi összefoglalásában (l. Kerecsényi 1983)) ad egy rövid áttekintést a falu történetéről. Az 1690 előtti Bajcsáról író, az erődítményt feltáró Vándor László (Vándor 1994) erre nem utal, de az általa említett oklevelek nagy részét sikerült átnéznünk. A Zala megyei helyismereti lexikonhoz is Kerecsényi Edit készítette a település cédulaanyagának nagy részét. 609 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) 2 Vándor, 270, Kerecsényi 1983. Az első említést (Boych névalakban) zalai oklevélre utalva 1325-re teszi, de erre Vándor a Kanizsa monográfia I. kötetének vonatkozó részében nem utal. 3 Toifl, 39. 4 MOL Batthyány cs. It. P 1322/100. 3—8. 1743. 5 MOL Batthyány cs. lt. P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 1. 1717. 6 MOL Urb. et conscr. 87/66. 1719. közli. 7 MOL Batthyány cs. lt. P 1313. 36. cs. Lad. 13. N 23. 1744. 8 MOL Batthyány cs. lt. P 1322 119. Rsz. D. Egyéb mérnöki iratok 725. A gyóta ekkor ligetes erdőt, illetve erdei legelőt jelentett. 9 Horváth Z. 64. V. pont. 10 MOL Batthyány cs. lt. P 1322/115. fol. 543— 559. Baitsai jobbágyok 1828. 11 MOL Urb. et conscr. 87/66 1719. 28/14 1743. 12 MOL Urb. et conscr. 126/11. 13 Vályi, I. k. 92. 14 MOL Urb. et conscr. 87/66. 15 Kaposi Zoltán szíves közlése. 16 MOL Batthyány cs. lt. P 1322/100. 1743. illetve O.L. Urb. et conscr. 28/14. 1743. 17 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. Ternino I-mus Continens Simensionem, et nóvum Fundorum Extravillanorum Terreni Possessionis Sormás inter Colonos Subdivisionem de Annis 1816-to et 817-mus. 18 Búza és rozs keverve. 19 Kerecsényi, 1983, 116. 20 MOL Batthyány cs. lt P. 1322. Rsz. 64. 483. 499. közli Kerecsényi, 1983. 116. 21 MOL Batthyány cs. lt. 1313. Maj. Lad. 14. No 65/1; No. 70/1. közli Kerecsényi 1983, 116. 22 MOL Batthány cs. lt. P 1322. Maj. Lad 14. 23 MOL Batthány cs. lt. P. 1330. 1—6. és P 1313. Maj. Lad. 14. 24 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. Ir. Minekutánna a bajcsai Lakosoknak Szabad Esztendeje ell múlván, eök azon Instructio szerént, mellyre nékik azon Föld engedett... 1761. 25 MOL Batthyány cs. lt. P 1313. Maj. Lad. 14. No. 65/1. 26 Uo. 27 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. 28 Uo. fol. 1. 29 Uo. 30 MOL Htt. Dep. Urbariale Tabellae Can. Szalad. 10. 1768. Közli Kerecsényi 1983, 117. 31 Helységnévtár, 504. tétel, a két malomra vonatkozóan 505. és 506. tétel. 32 Korabinsky, 25. 33 Vályi, 92. 34 Horváth Z. 64. 35 Zala m. földr. 605. 36 Danyi—Dávid, Zala megye 33. Bajcsa 250— 251. 37 Nagy, L. 342. 38 Regn. conscr. 1828. (Melléklete is). 39 MOL Batthyány cs. lt. P 1322./115. fol. 564—565. ...Fityeházi és bajcsai Helységeknek Fundualis könyve.... 1828. Esztendő-ről. 40 Fényes 1843, 476. 41 MOL Batthyány cs. lt. P 1313. 36. cs. 13. 42 Horváth Z. 63. I. II. III. pont. 43 Uo. 44 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. Ir.: Minekutánna a bajcsai Lakosoknak Szabad Esztendeje ell múlván, eök azon Instructio szerént, mellyre nékik azon Föld engedett... 1761. fol. 1—2. 45 MOL Htt. Dep. Urbariale Tabellae Can. Szalad. 10. 1768. 46 MOL Batthyány cs. lt. P. 1313. Maj. Lad. 15. No 81/4/1. 1773. 47 Kerecsényi 1983, 117. 48 Felhő, 376—377. és MOL Batthyány cs. lt. P 1322/100. 310—315. közli még Kerecsényi 1983, 118. A telkes jobbágyok és zsellérek számában eltérés van a két közlés között. Az előbbi forrás szerint 19 telkes jobbágy és 3 zsellér, utóbbi szerint 23 telkes jobbágy, 7 házas és 1 házatlan zsellér élt ekkor a faluban. 49 Felhő, 376—377. (Az összeíráskor a hold kis magyar hold, 2 pozsonyi mérő gabona alá való, átlagosan 1200 négyszögöl. Ugyanekkora terület az 1 kaszás, vagy 1 szekér, vagy 1 embervágó rét. A források közzétételekor az 1 pozsonyi mérő alá való földet fél holdra számították át egységesen.) 50 MOL Batthyány cs. lt. P 1322/100. 310—315. és Felhő, 376—377. 51 Horváth Z. 64. V. pont. 52 Uo. IV Haszonvételekről szóló 1—6. pontok, 64. VII. pont. 53 Uo. II. pont. 54 Uo. 64. II. pont. 55 Uo. II. és 64. VII. pont. 56 MOL Batthyány cs. lt. P 1313. 36. cs. 13. 57 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. Rsz. 179. 58 Uo. 59 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. 179. No. 5. 3. fol. Kelt: 1835. 60 L. a 17. sz. jegyzetet. A verzón szereplő tartalomjegyzék szerint az irat tartalma: l.Fundi intravillani Possessionis Bajtsa individualiter assumpti religua Colonoris Tentua in concreto assumpta, lucutitas Sylvaris Bajtsaiensis. Agri Bajtsensinim in Diverticulo Cseres situati. 2. Tentua ad molam Bajtsensem desolatam pertinentiz 3. Sylva Communitatum Fityeház, et Szepetnek Continentur item: Diverticula Agrorum, et Pratorum in Terreno Possessionis Sormás situata utpore: bajtsai út mellék, Sántz allai Dűlők, Spáhi Dűlők, Nagy Völgyi Dűlő, 610 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) Két út Közi Dülő, Szuszkai Dűlő, Avasi első Dűlő, Avasi 2-ik Dűlőnek egy része. 61 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. Rsz. 179. No. 5. 2. fol. Kelt: 1835. Kerecsényi 1983, 119. 62 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. ír.: Minekutánna a bajcsai Lakosoknak Szabad Esztendeje ell múlván, eök azon Instrutio szerént, mellyre nékik azon Föld engedett... 1761. fol. 3. 63 Conscr. univ. 1770. 22—23. 64 L. a 17. sz. jegyzetet. 65 Regn. conscr. 1828. (Melléklete is) l. Kerecsényi 1983, 118—119, 447. sz. jegyzet. 66 Uo. 67 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. Rsz. 179. No. 5. 2. fol. Kelt: 1835. 68 Horváth Z. 63. IV. Károkról szóló, 1—3. 69 Uo. 64. VI. pont. 70 Conscr. univ. 1770. 22—23. 71 MOL Batthyány cs. lt. P 1322/100. 310— 315, Felhő, 376—377. 72 Regn. conscr. 1828. 73 MOL Batthyány cs. lt. P 1313. Maj. Lad. 15/A No. 3. A forrás nem datált, de mindenképp 1802 és 1816 közötti. 74 Uo. 75 MOL Batthyány es. lt. P 1313/ 206. 1820. 76 Uo. 1829. 77 ZML Ö 1842. 78 MOL Batthyány cs. It P. 1313/206. 1829. 79 Kerecsényi 1983, 117. 80 L. a 62. sz. jegyzetet. 81 Horváth Z. 64. V pont. 82 Felhő, 376—377. 83 Danyi-Dávid, Zala megye 33. Bajcsa, 251. 84 Kerecsényi 1983, 119. 85 Takács—Pfeiffer, 285. 86 Kerecsényi 1983, 118. Forrása: Can. vis 1830. 87 MOL Batthyány es. lt. P 1322/ Rsz. 179 fol. 1836. 611 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) Ferenc Kardos Die Geschichte von Bajcsa zwischen 1690 und 1849 Bajcsa war seit 1744 ein Teil des Herrschaftsbereiches der Kanizsaer Familie Batthyány und wurde gegen Ende der 50-er Jahre des 18. Jahrhunderts neu besiedelt. Der südlich von Kanizsa gelegene, vor allem von kroatischen Katholiken besiedelte Ort erwachte zu neuem Leben. Die Bewohner des Ortes, dessen Boden nicht besonders gut für den landwirtschaftlichen Anbau geeignet war /der Anteil der sandigen und flachen Gebiete war sehr hoch/ erhielten einige Vergünstigungen von ihrem Grundherren. Die Zahl der Leibeigenen, die über Boden verfügten und die Größe der Bajcsaer Wirtschaft wuchsen in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhunderts beträchtlich, zum einen durch die Förderpolitik des Grundherren und zum anderen in Folge der großen Menge an freiem Boden. Für die Wirtschaft der Leibeigenen waren vor allem die Bearbeitung des Rodelandes, die Dreifelderwirtschaft und der Roggen- und Maisanbau, sowie das Weiden auf dem Brachland und das Sammeln im Sumpfland charakteristisch. Die Viehhaltung erfolgte in erster Linie im Dienste des Grundherren, vor allem mit Hilfe der herrschaftlichen Angestellten oder der Bodenpächter, auf den am Rande von Bajcsa gelegenen Allodialgebieten, wo vor allem Hornvieh und Ziegen gehalten wurden. Die Leibeigenen hatten nur wenige gute Weiden zur Verfügung, und die Weiden, die sich am Ufer des Baches Kanizsa befanden, wurden häufig vom Wasser überflutet. Zwischen 1690 und 1848 differenzierte sich die Gesellschaft von Bajcsa weder aus dem Vermögensaspekt, noch aus dem Rechtsaspekt wesentlich - dafür eröffneten weder die mit dem Grundherren abgeschlossenen Verträge, Urbarien, noch die wirtschaftlichen Umstände die Möglichkeiten. Bajcsa war von 1690 bis zum Ende des 19. Jahrhunderts eine katholische Gemeinde, eine Außenstelle von Szepet, eine Siedlung, die sich im Wirkungskreis des berühmten barocken Wallfahrtsortes der Zeit, Homokkomärom, befand. 612 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) Ferenc Kardos History of Bajcsa between 1690 and 1849 Bajcsa was a part of the feudal lands of Kanizsa of the Batthyány family beginning in 1744, and was resettled in the late 1750''s. Situated to the south of Kanizsa, it was resettled primarily by Croatian Catholics, and as the soil was ill-suited for agricultural cultivation (being mostly sand and marsh), the inhabitants were given benevolences by their feudal lords. Due partly to the supportive baronial policies and partly to the large amounts of free land, the number of land-owning serfs and the economic importance of Bajcsa grew significantly by the end of the 18th century. Farming by the serfs of the community was mainly the cultivation of cleared forests, with a three-crop rotation in which rye and corn were predominant, while animals were pastured on the fallow lands and fruit-gathering was conducted on the marshes. Animal breeding was done by baronial employees and tenants, mainly on the allodial areas of the barony on the border of Bajcsa and consisting for the most part of cattle and sheep. Livestock owned by the inhabitants of the village was minimal. The serfs had little pastureland of any quality, and the pastures along the Kanizsa Brook were often flooded. Between 1690 and 1848 the society of Bajcsa was largely undifferentiated in economic or legal terms - mainly because neither the contracts with the feudal lords, the urbarium, nor the agricultural circumstances provided the opportunity for such. From 1690 all the way until the end of the 19th century Bajcsa was a Catholic community, an outparish of Szepet, within the sphere of influence of Homokkomarom, a famous Baroque pilgrimage site in that era. Források és irodalom 613 FORRÁSOK ÉS IRODALOM A 39 = MOL, Kancelláriai levéltár, Acta Generalia. ÁB ir. = ZML, A Zala Megyei Állandó Bizottmány iratai. Abel, W. = A bel, Wilhelm: Massenarmut und Hungerkrisen im vorindustriellen Európa. Berlin- Hamburg, 1974. Acsády 1890 = Acsády Ignácz: A magyar nemesség és birtokviszonyai a mohácsi vész után. In: Pauer Imre (szerk.): Értekezések a történelmi tudományok köréből. 14. k. 9. sz. Budapest, 1890. Acsády 1896 - Acsády Ignácz (összeáll.): Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában 1720—21. Budapest, 1896. Acta Ord. Franc. = Acta Ordinis Franciscanorum concernentia. VÉL Fasc. 4. AFA = KA Alte Feldakten. Aggházy 1957 = Aggházy Mária: Purgatórium-ábrázolások a XVIII. században. Az Országos Szépművészeti Múzeum közleményei. X. 1957. Aggházy 1959 = Aggházy Mária: A barokk szobrászat Magyarországon. Budapest, 1959. I—II. Ágoston = Ágoston Péter: A magyar világi nagybirtok története. Budapest, 1913. Agrártört. Sz. = Agrártörténeti Szemle. Andics = Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848—49-ben. II. Budapest, 1952. Andorka—Faragó = Andorka Rudolf—Faragó Tamás: Az iparosodás előtti (XVIII—XIX. századi) családés háztartásszerkezet vizsgálata. In: Agrártört. Sz. 1984. 3—4. 402—437. Andrássy 1973 = Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár Somogy megyei kormánybiztos Baranya megyei iratai 1849. május—augusztus. In: Szita László (szerk.): Baranyai Helytörténetírás, 1973. Pécs, 1973. 277—279. Andrássy 1981 = Andrássy Antal: Felderítő és információs jelentések a Kmety-hadosztálynál 1849 nyarán. In: SMM Közi. IV 12. Kaposvár, 1981. Andrássy 1987 = Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár 1820—1853. In: SA 43—44. Kaposvár, 1987. Antalffy = Antalffy Gyula: Reformkori magyar városrajzok. Budapest, 1982. (Kanizsa: 58—63.) Aradi = Aradi Nóra (szerk.): A művészet története Magyarországon a honfoglalástól napjainkig. Bp. 1983. Aradi P. = Aradi Péter: A Dráva-vidék védelmének szervezése 1848 nyarán. SA 16—17. Arch. R. = Archívum Rákóczianum. Bp. 1873. 1. k. Archontológia = Molnár András (szerk.): Zala megye archontológiája 1138—2000. ZGy 50. Zalaegerszeg, 2000. Atlasz = A Dél-Dunántúl atlasza Bp. 1976. Aurenhammer = Aurenhammer, Hans: Martino Altomonte. Wien—München 1965. Bacsa = Bacsa Gábor: Hadikórház Kanizsán 1848—1849. In: PT 1998. 2. 55—58. Bácskai 1988 = Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a 19. század elején. Budapest, 1988. Bácskai 1989 = Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Budapest, 1989. Bácskai 1993 = Bácskai Vera: Piackörzetek és piacközpontok a Dél-Dunántúlon a 19. század első felében. In: Gazdaságtörténeti tanulmányok. ZGy, 34. 213—249. Bácskai 1995/a = Bácskai Vera: Jövedelem, vagyon, presztízs és társadalmi helyzet a 19. sz. első felében. In: Nemz. Kézm. Szimp. Veszprém. Budapest— Veszprém, 1995. Bácskai 1995/b = Bácskai Vera: Small towns in eastern Európa. In P. Clark (ed.) Small towns in early modern Europe. (Cambridge, 1995.) Bácskai 2002 = Bácskai Vera: Városok Magyarországon az iparosodás előtt. Budapest, 2002. Bácskai—Nagy = Bácskai Vera—Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest, 1984. Bairoch 1990 = Bairoch, Paul: A hagyományos társadalmak urbanizációja (17—18. sz.). In: Világtörténet, 1990. 3—4. 47—59. Balázs, H. - H. Balázs Éva: Jobbágyievek. Budapest, 1951. Bálint = Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. I. Budapest, 1977. Balla = Balla Lőrinc: Új hazában. Fejezetek Fűzvölgy, Homokkomárom, Korpavár, Magyarszentmiklós és Óbornak történetéből. Fűzvölgy, 1997. Balogh D. = Balogh Dezső: A Nagykanizsai Kaszinó száz esztendeje. Balogh Dezső titkár századéves jelentése. In: ZK 1936. december 30. 31. 1937. január 1. Balogh E. = Balogh Elemér ifj.: Az első népképviseleti választások Zala megyében. In: ZGy 25. 195— 209. Balogh G. = Balogh Gábor: Honvéd emlékeim. In: Forrai, 1999. 312—329. Balogh L. = Balogh László (szerk.): 1000 éves a magyar iskola 996—1996. 2. bőv. kiad. Budapest, 1996. Bán = Bán Péter (szerk.): Magyar történelmi fogalomtár. I—II. Budapest, 1989. Bánkuti = Bánkuti Imre (szerk.): Rákóczi hadserege 1703—1711. Budapest, 1976. Barbarits - Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája IV. Budapest, 1929. Barta = i f j . Barta János: A kétfejű sas árnyékában: az abszolutizmustól a felvilágosodásig 1711—1780. Budapest, 1984. 614 Források és irodalom 614 Bátorfi = Bátorfi Lajos (szerk.): Adatok Zala megye történetéhez. 1—5. k. Nagykanizsa, 1876—1878. Baum = Baum, Elfriede: Katalog der Osterreichieschen Barockmuseums 2. Wien—München, 1980. Beér—Csizmadia = Beér János—Csizmadia Andor (szerk.): Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Budapest, 1954. Bél 1984 = Bél Mátyás: Magyarország népének élete 1730 táján. Budapest, 1984. Bél 1989 = Bél Mátyás: Veszprém vármegye leírása. Veszprém, 1989. Belitzky = Belitzky János: Magyarország külkereskedelme az 1860-as évekig. Budapest, 1932. Bencze 1981 = Bencze Géza: Zala megye közúti közlekedése a XVIII—XIX. század fordulója körüli időszakban. In: ZGy 16. 63—76. Bencze 1986 = Bencze Géza: Zala megye leírása a reformkorban két korabeli forrás alapján. In: ZGy 23. 1—188. Benda Gy. 1977 = Benda Gyula: Somogy megyei adózók termelése 1816-ban. In: S m múlt 8. Benda Gy. 1987 = Benda Gyula: Egy mezővárosi közösség rekonstrukciója 1700 és 1850 között — kérdések és lehetőségek példáján. Rendi társadalom — polgári társadalom 1. Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. Salgótarján, 1987. 145—151. Benda Gy.—Király - Benda Gyula—Király Ferenc: Iparosok egy kisváros társadalmában. Keszthely, 1711—1850. In: Kézm. Szimp. Veszprém, Veszprém, 1989. Benda K. 1978/a = Benda Kálmán: Az iskolázás és az írástudás a dunántúli parasztság körében az 1770-es években. In: S m múlt 8. Benda K. 1978/b = Benda Kálmán: Emberbarát vagy hazafi? Tanulmányok a felvilágosodás korának történetéből. Budapest, 1978. 287—308. Benda K. 1980 = Benda Kálmán: Népesség és társadalom a 18—19. század fordulóján. In: Mérei Gyula (főszerk.)—Vörös Károly (szerk.): Mo. tört. 1790—1848. 5/1. Budapest, 1980. Benkő = Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I—IV. Budapest, 1967—1984. Benoschofsky = Benoschofsky Ilona—Scheiber Sándor (szerk.): A budapesti Zsidó Múzeum. Budapest, 1987. Bentzik 1886/a = Bentzik Ferenc: A nagykanizsai „Polgári Egylet" története 1836—1886. Nagykanizsa, 1886. Bentzik 1886/b = Bentzik Ferenc: A nagykanizsai Polgári Egylet. Nagykanizsa, 1886. írta és felolvasta a Polgári Egylet 1886. év február hó 2-án tartott félszázados jubileuma alkalmával dr. Bentzik Ferenc, a Polgári Egylet elnöke. Berényi = Berényi Pál: Skerlecz Miklós báró művei. Budapest, 1914. Berzeviczy = Berzeviczy Gergely: Magyarország kereskedelméről és iparáról. In: Tessedik Sámuel- Berzeviczy Gergely: A parasztok állapotáról Magyarországon. Budapest, 1979. Bezerédy = Bezerédy Antal: Somogy vármegye gazdasági és kereskedelmi tekintetben. In: Ismertető, 1839. február 28. 193—205. Bitnitz = Bitnitz Lajos: Két levél Szala Vármegyebeli utazásról. In: Tudományos Gyűjtemény, 1825. VI. k. Blankenberg = Blankenberg Imre: Nagykanizsa kereskedelmének múltja. In: Barbarits, 289-298. BM = MOL Csány-iratok. Min. lev. Belügyminisztérium. Bogdán = Bogdán István: Régi magyar mértékek. Budapest, 1987. Bogdanovics = Bogdanovics Lázár: A Szent Miklósról elnevezett nagykanizsai görögkeleti szerb egyház. NHF 14. Szerk és bev. Rózsa Miklós. Bóna = Bóna Gábor: Kossuth Lajos kapitányai. Budapest, 1988. Bősze = Bősze Sándor: Két osztrák katonatiszt feljegyzései Jellacic 1848 őszi magyarországi hadjáratáról. (Naplórészletek a támadó hadsereg Somogy- Zala megyei útjáról.) In: S m múlt 23. 157—170. Bright = Bright, Richard utazásai a Dunántúlon, 1815. Veszprém, 1970. Bronyevszkij = Bronyevszkij, Vladimír: Utazás Magyarországon/ 1810/. Bp. 1948. C 25 = MOL, Helytartótanácsi levéltár, Acta Mechanica. Can. vis. = VÉL Canónica visitatio 1748, 1778 (A. 8. 14.), 1816. Caus. sedr. rev. = ZML, Causarum sedrialiter revisarum IV. 14/e 1. es. 1733. évi összeírás. Céhkataszter = Éri István—Nagy Lajos—Nagybákay Péter (szerk.): A magyarországi céhes kézműipar forrásanyagának katasztere. I—II. Budapest, 1975. Cennerné = Cennerné Wilhelmb Gizella: A kanizsai vár metszetábrázolásainak típusai. In: Nk. TGyM jub. 69—82. Cerman-Knittler = Cerman, Márkus—Knittler, Herbert: Town and country in the Austrian and Czech lands, 1450—1800. In: Town and Country in Europe, 1300—1800. Cambridge University Press, 2001. Chernel cs. lt. = PFL A Chernel család levéltára. Cipolla = Cipolla, Cario Maria: Before the Industrial Revolution. London, 1980. Clement, S. = Simon Clement 1715-ös utazása Budától Légrádig. In: Angol és skót utazók a régi Magyarországon 1542—1737. Budapest, 1994. Conscr. Canisa 1771/72. = ZML Conscriptio oppidi Canisa pro A 1771/2. Conscr. dic. = ZML Conscriptiones universales Dicales Oppidi Nagykanizsa. Források és irodalom 615 Conscr. regn. = ZML Conscriptio Regnicolaris. Conscr. univ. = ZML Conscriptio Universalis ... in Anno. Conscr. vin. = SML Conscriptiones Vinearum (1767—1784). Corfield = Corfield, Pendope J.: Szociabilitás és kisvárosok a 18. századi Angliában. In: Gyáni Gábor (szerk.): A modern város történeti dilemmái. Debrecen, 1995. Corfield = Corfield, J. P.: Sociability and Small Towns Eighteenth—Century England. In: Gyáni Gábor (szerk.): A modern város történeti dilemmái. Debrecen, 1995. Curk = Curk, Joze: Mariborski gradbeniki v casu baroka in klasicizma Casopis za zgodovino in narodopisje 57/2. Maribor, 1986. Czigány - Czigány László: Az 1831. évi kolerajárvány Zalában. In: ZGy 21. 79—91. Csánki = Csánki Dezső (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye. Budapest, (1913?). Csány—iratok = MOL H 103. Csány László kormánybiztos iratai. Cseke = Cseke Ferenc: Nagykanizsa környékének természeti viszonyai. In: Nk. monogr. I. 13—41. Cseke—Horváth = Cseke Ferenc (és mások): Nagykanizsa. Budapest, 1984. Csekey—Degré = Csekey István—Degré Alajos: Dr. Babocsay József (1760—1838): Hévíz első ismertetője. Balatonfüred—Hévíz, 1960. Cselebi, E. = Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai. 1660—1664. Budapest, 1985. Csenki, Sz.—Halász, J. = Sz. Csenki Eva—J. Halász Margit: A magyarországi könyves iparág területi elhelyezkedése a 18—19. században In: Nemz. Kézm. Szimp. Budapest—Veszprém, 1995. Cser—Könczöl lásd Könczöl. Dankó = Dankó Imre: A magyar vásárok néprajza. Vásárismertetések. Nagykanizsa. In: Kézművesség. 684—686. Danyi—Dávid = Danyi Dezső—Dávid Zoltán (szerk.): Az első magyarországi népszámlálás (1784—87). Budapest, 1960. Darnay I. - Darnay (Dornyay) Béla: Szekovics Pál keszthelyi georgiconi hallgató és honvéd naplója 1848. május 16-tól 1849. december 9-ig. Balatoni Múzeumi Füzetek. 7. Keszthely, 1948. Darnay 2. = Darnay (Dornyay) Béla: Keszthely és az 1848—49-es szabadságharc. Keszthely, 1948. Dávid = Dávid Zoltán: Adatok a mezőgazdasági termelés nagyságáról 1786—89. Történeti Statisztikai Évkönyv, 1965. Budapest, 1968. Degré (1819—1896) = Degré Alajos: Visszaemlékezéseim. (Szerk. Ugrin Aranka) Budapest, 1983. Degré 1966 = Degré Alajos: A nagykanizsai piarista gimnázium története 1765—1919-ig. In: A Nagykanizsai Landler Jenő Gimnázium évkönyve az 1965/66-os iskolai évről. Nagykanizsa, 1966. Degré 1972 = Degré Alajos: Nagykanizsa önkormányzata a XVIII. században. In: Nk. TGyM jub. 103—118. Degré 1990 = Degré Alajos: A nagykanizsai piarista gimnázium története 1765-től 1919-ig. In: Ördög Ferenc—Szebenyi Mária (szerk.): Emlékkönyv a nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola fennállásának 225. évfordulójára. Nagykanizsa, 1990. 9—19. Degré 2004 = Degré Alajos: Válogatott jogtörténeti tanulmányok. Vál., szerk., a jegyzeteket és utószót írta Mezey Barna. Budapest, 2004. Degré—Kerecsényi = Baranyai György (és mások szerk.): Degré Alajos—Kerecsényi Edit: Az 1848—49. évi szabadságharc zalai történetére vonatkozó iratok. In: ZT 1. 1974. Degré, Kézirat = Degré Alajos: A nagykanizsai piarista gimnázium hatása Nagykanizsa várossá fejlődésében. 58. 1—9. Kézirat. Piarista Rendház és Gimnázium Könyvtára. Deininger - Deininger Imre (szerk.): A keszthelyi magyar kir. gazdasági tanintézet (1865—1885) évkönyve. Keszthely, 1885. Dénes = Dénes Gyula: Görögkeleti szerb emlékek Nagykanizsán. Nagykanizsa, 1978. Kézirat a Thúry György Múzeumban. Dercsényi—Zádor = Dercsényi Dezső—Zádor Anna (szerk.): A magyarországi művészet története. Budapest, 1970. 5. kiad. Deutsch = Deutsch, Anton: Die Pester Lloyd Gesellschaft 1853-1903. Budapest, 1903. Dobai = Dobai András: Somogy megye az első katonai felvétel (1782—1785) idején. Forrásközlés. In: S m múlt 14. 89—161. Dóczy = Dóczy József: Magyarország tekintete, jelenvaló természeti, miveleti és kormányi állapotjában. Magyarország egyházi föld. Leírása. Bécs, 1830. Dobó 1982 = Dobó László: Diákszínjátszás Nagykanizsán 1781—1978 (részlet). Nagykanizsai Városi Tanács Híradója, 1982. 42^46. Dobó 1990 = Dobó László: Színházi élet Nagykanizsán (1784—1950). Nagykanizsa, 1990. Dobrovits, Cs. = Cs. Dobrovits Dorottya: A római Gesú-templom építészeti kapcsolatai. In: ÉpítésÉpítészettudomány XV. (1983.) 107—116. Dóka = Dóka Klára: A pest—budai céhes ipar válsága (1840—1872). Budapest, 1979. Domonkos = Domonkos Ottó: A kézműves legényvándorlások útvonala és a legényvándorlások technikatörténeti jelentősége. In: MTA VEAB Értesítője II. Nemz. Kézm. Szimp. Veszprém, 1979. E 166 = MOL Magyar Kamara levéltára, Privilegia caehalia. Egyed = Egyed Ferenc: Inkey Boldizsár. Kézirat. SzPL Ember Gy. 1951 = Ember Győző (összeáll.): Iratok az 1848-i magyarországi parasztmozgalmak történetéhez. Budapest, 1951. 616 Források és irodalom 616 Ember Gy. 1989 = Ember Győző: Belkereskedelem. In: Ember Győző—Heckenast Gusztáv (főszerk.): Magyarország története 1686—1790. Budapest, 1989. 641—648. Emlékkönyv, Georg. = Emlékkönyv a Georgicon alapításának 100-ik évfordulója alkalmára. Keszthely, 1897. Eperjessy 1967 = Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686—1848). Budapest, 1967. Eperjessy 1988 = Eperjessy Géza: A szabad királyi városok kézművesipara a reformkori Magyarországon. Budapest, 1988. Erdélyi = Erdélyi Aladár: Régi magyar családi hitbizományok története és joga 1542—1852. Budapest, 1912. 1—2. k. Erdős 1978 = Erdős Ferenc: A polgári forradalom és szabadságharc története Fejér megyében 1848—1849. In: Farkas Gábor (szerk.): Fejér megyei történeti évkönyv 12. Székesfehérvár, 1978. Erdős 1991 = Erdős Ferenc: Székesfehérvár a forradalom és szabadságharc városa 1848—1849. Székesfehérvár, 1991. Erdősi = Erdősi Bálint: Emlékezések a régi Kanizsáról. ZK, 1934. március 25. Esze = Esze Tamás (összeáll.): Kuruc vitézek folyamodványai 1703—1711. Budapest, 1955. Eszes = Eszes László: A keszthelyi kőfaragó műhely emlékei a Balaton vidékén (1750—1850). In: Műemlékvédelem, 1980. 2. 84—107. 1848—49. = HL Az 1848—1849. évi forradalom és szabadságharc iratai. 1848—49. almanach = Pálmány Béla (szerk.): Az 1848—1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Budapest, 2002. Fallenbüchl = Fallenbüchl Ferenc: Az ágostonrendiek Magyarországon. Budapest, 1943. Fejtő = Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság. Budapest, 2000. Felhő = Felhő Ibolya (szerk.): Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. 1. k. Dunántúl. Budapest, 1970. Fényes 1836—1840, 1843 = Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisticai és geográphiai tekintetben. 2. jav. kiad. Pest, 1843. Fényes 1851 = Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta betűrendben körülményesen leíratik. Pest, 1851. II. k. Fer. ir. = A Nagykanizsai Ferences Rendház iratai. Ferences Rend Levéltára. Festetics cs. lev. = MOL P 1313 36. cs. Festetics család levéltára. MOL P 275 Birtokgazdálkodással kapcsolatos iratok. 79. cs. D. IV 85. Mórichely; 86. Szentgyörgyvár; 88. Szentmiklós. P 276 618—639. Szentmiklósi uradalom, számadások 1737,1745—47,1759—81,1791. Feuer Ordnungs = Feuer Ordnungs Instruktion Kanizsa Stadt. 1755. TGyM, Tört. dok. tár 72. 189.1. Fiáth = Fiáth Ferenc: Életem és élményeim. Budapest, 1878. II. k. Forrai = Forrai Ibolya (vál. és s. a. r.): Negyvennyolcas idők II. „Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." Emlékiratok. Néprajzi Múzeum. Budapest, 1999. Források, Szfvár. = Csurgai Horváth József (és mások szerk.): Források Székesfehérvár történetéből. I. Az 1848—49. évi forradalom és szabadságharc forrásai. Székesfehérvár Város Levéltára. Székesfehérvár, 1998. Fraknói = Fraknói Vilmos: Gróf Széchenyi Ferenc 1754—1820. Budapest, 1902. Fricsi = Fricsi Adám: Egyházmegyénk a török hódoltság alatt. In: Csigi Imre és Kneip István (szerk.): A pécsi egyházmegye schematizmusa. Pécs, 1981. Friml = Friml Aladár (ford., bev. és jegyzetekkel ellátta): Az 1777-iki Ratio Educationis. Budapest, 1913. Futó = Futó Mihály: A magyar gyáripar története. Budapest, 1944. Fuxhojfer = Fuxhojfer, Damianus: Monasteriologiae Regni Hungáriáé in qua Monasteria Sacrum Ordinum. Lib. III. Kézirat. Pannonhalmi bencés főapátság könyvtára. Fügedi = Fügedi Erik: A 18. századi lélekösszeírások története. In: Demográfia, 1966. Debrecen, 1995. Füves 1960 = Füves Ödön: Görögök Nagykanizsán. In: Antik Tanulmányok. 7. Budapest, 1960. Füves 1972 - Füves Ödön: Görögök Zala megyében. In: Nk. TGyM jub. 291—301. Füzes = Füzes Miklós: Batthyány Kázmér. Budapest, 1990. Gaál = Gaál László: A magyar növénytermesztés múltja. Budapest, 1978. Gál - Gál György kaposvári káplán: Lapok Somogy megye múltjából. Kaposvár, 1889. SML, Kaposvár Garas 1955 = Garas Klára: Magyarországi festészet a XVIII. században. Budapest, 1955. Garas 1993 = Garas Klára: Sambach, Caspar Franz. Barokk művészet Közép—Európában. Utak és találkozások. Kiállítási katalógus. Budapest, 1993. Gelléri = Gelléri Mór: Ötven év a magyar ipar történetéből. Budapest, 1892. Genthon = Genthon István: Magyarország műemlékei. Budapest, 1951. Gergelyffy - Gergelyffy András: Technológia, avagy mesterségek és némelly alkotmányok rövid leírása. Pozsony, 1809. Gerócs = Gerócs György: A nagykanizsai elemi iskolai oktatás története (1731—1806). Fejezetek Nagykanizsa művelődéstörténetéből. Nagykanizsa, 1978. Források és irodalom 617 Gerő = Gerő László (szerk.): Magyarországi zsinagógák. Budapest, 1989. Gőcze 1988 = Gőcze Rezső: A palini Inkeyek a késői feudalizmusban. In: Honismeret. 1988. 1. 17—24. Gőcze 2000 = Gőcze Rezső: Zalaszentbalázs és vidéke a kezdetektől 1956-ig. Zalaszentbalázs, 2000. Gömöri = Gömöri György (szerk.): Angol és skót utazók a régi Magyarországon 1542—1737. Budapest, 1994. Gönczné - Gönczné Bognár Ibolya: A miháldi fazekas központ története a kezdetektől 1945-ig. A Pécsi Tanárképző Főiskolán készült szakdolgozat. 1980. Kéz(gép)irat. Görgey = Görgey István: 1848 júniusától novemberéig. Okmánytár. S. a. r. Katona Tamás. Budapest, 1980. Görgey-It. = MOL P 295. A Görgey család levéltára. Granasztói = Granasztói György: A dunai térség városodása (XVI-VIII. század). In: Demográfia, 3—4. 157—188. Gudenus = Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája. 1—5. k. Budapest, 1990. Gudenus—Szentirmay - Gudenus János—Szentirmay László: Összetört címerek. Budapest, 1989. Gyimesi E. = Gyimesi Endre: A Zala megyei nyomdászat kezdetei. 2. rész. 1820-tól a kiegyezés időszakáig. In: ZGy 31. 229—262. Gyimesi S. = Gyimesi Sándor: A városok a feudalizmustól a kapitalizmusba való átmenet időszakában. Budapest, 1975. Győrffy = G. Győrffy Katalin: A veszprémi Szentháromság- emlék. Felvetések egy mű sorsával kapcsolatban. In: Művészettörténeti Értesítő, 1994. 1—2. Haberditzl 1934 = Haberditzl, Franz Martin: Das Barockmuseum im unteren Belvedere. Wien, 1934. Haberditzl 1977 = Haberditzl, Franz Martin: Franz Anton Maulbertsch. Zum Druck eingerichtet und mit Anmerkungen versehen von Gertrude Aurenhammer. Wien, 1977. Hajdú = Hajdú Zoltán: Településhálózat és közigazgatási területszervezés a Dél—Dunántúlon. Budapest, 1987. Halász = Halász Imre: Nagykanizsa címere. In: ZM 4. Halis 1899 = Halis István: A ferencesrend kanizsai zárdája. Nagykanizsa, 1899. Halis 1915—1917 = Halis István: Inkey Boldizsár a Háromkereszti kápolna építtetője. In: Halis István /szerk./: Z. Krón. 1—5. füzet. Halis—Hoffmann = Halis István—Hoffmann Mór (szerk.): Zalavármegyei évkönyv a Millenniumra. Nagykanizsa, 1896. Hanusz = Hanusz István: A magyar haza. 1823. Föld- és néprajzi jellemképekben. Kecskemét, 1901. Hauptmann = Hauptmann, Ferdinánd: Jelasics Kriegszug nach Ungarn 1848. Graz, 1975. I—II. Helységnévtár = Szaszkóné Sin Aranka—Breinerné Varga Ildikó (szerk.): Magyarország történeti helységnévtára. Zala megye (1773—1808). I—II. Budapest, 1996. Helytört, lex. = ZML Helytörténeti lexikon cédulái. (Kézirat). Hermann E. = Hermann Egyed: Népoktatás a veszprémi egyházmegyében a XIX. század elején. In: Regnum. Egyháztörténeti Évkönyv. 1942—1943. V. k. Budapest, 1943. Hermann E.—Eberhardt = Hermann Egyed—Eberhardt Béla: A Veszprémi Egyházmegye papságának könyvkultúrája és könyvállománya a 19. század elején. Veszprém, 1942. Hermann R. 1992/a = Hermann Róbert: A 47. honvédzászlóalj története. In: Molnár A. 1992/a. Hermann R. 1992/b = Hermann Róbert: Az 56. honvédzászlóalj története. In: Molnár A. 1992/a. Hermann R. 1992/c = Hermann Róbert: Körmend a hadtörténelemben 1848—1849. In: Veszprémy László (és mások szerk.): Körmend a hadtörténelemben. Körmendi Füzetek. Körmend, 1992. Hermann R. 1995 = Hermann Róbert: Perczel Mór első honmentő hadjárata. In: ZGy 36/11. Hermann R. 1997 - Hermann Róbert: Nagykanizsa felszabadítása 1848 októberében. In: ZM 7. 129—140. Hermann R. 1998/a = Hermann Róbert: A Drávától Schwechatig. Az 1848 őszi hadiesemények a Dunántúlon és a Felvidéken: 1848. szeptember-november. Jellacic horvátországi csapatainak támadásától Simunich kiszorításáig. In: Száz. 1998. 2. 327—370. Hermann R. 1998/b = Hermann Róbert: Perczel Mór muraközi hadjárata. (Hadijelentések 1848. október 11.—november 9—10.) In: PT 1998. 2. 44—53. Hermann 1998/c = Hermann Róbert (s. a. r.): Csány László kormánybiztosi iratai 1848—1849. In: ZGy 44. I. Hermann R. 1999/a = Hermann Róbert: A csornai ütközet története és okmánytára 1849. június 13. Sopron, 1999. Hermann R. 1999/b = Hermann Róbert: Az ihászi ütközet emlékkönyve 1849—1999. Pápa, 1999. Hermann R. 1999/c = Hermann Róbert: Adatok a drávai védvonal történetéhez 1848. június-szeptember. Baranya. Emlékszám az 1848—49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére. 1998— 1999. XI—XII. évf. Pécs, 1999. 115—116. Hermann R. 2000 = Hermann Róbert: Újabb adatok és szempontok Kőszeg „kapitulációjának" kérdéséhez. (A Todorovics-hadosztály átvonulása Moson, Sopron és Vas megyén 1848 októberében.) In: Bariska István—Söptei Imre (szerk.): Kőszeg 2000. Egy szabad királyi város jubileumára. Kőszeg, 2000. Hermann—Molnár - Hermann Róbert—Molnár András (s. a. r.): Nagykanizsa és környéke 1848—1849- ben. Okmánytár. I—II. Nagykanizsa, 2000. 618 Források és irodalom 618 Hídvégi = Hídvégi Máté: Löw Lipót emlékezete. In: Löw Lipót beszédei. Budapest, 1995. 215—232. HK = Hadtörténelmi Közlemények. HL = Hadtörténelmi Levéltár, Budapest. HM = MOL Csány—iratok. Min. lev. Hadügyminisztérium. HM Ált. = MOL H 75. Hadügyminisztérium. Általános iratok Hóbor = Magyarország megyei kézikönyvei 19. 1, 2. Hóbor József (szerk.): Zala megye kézikönyve. Zalaegerszeg, 1998. Hodgyai = Hodgyai Mátyás: Piaci élet Nagyváradon a 18. században és a 19. század elején. In: Kézm. Szimp. 1992. Veszprém, 1993. Hold, A. = Hold, Alexander: Geschichte des k. k. 48. Linien Infanterie-Regimentes von seiner Errichtung im Jahre 1798. Wien, 1875. Holl = Holl Béla: Vásárhelyi Gergely (1560—1623). In: Irodalomtörténeti Közlemények 1983. Holub 1963 = Holub József: Zala megye középkori vízrajza. Zalaegerszeg, 1963. Holub = Holub József: Zala megyei regeszták. Községek. ZML cédulagyűjteménye Hóman—Szekfű = Hóman Bálint—Szekfű Gyula: Magyar történet I—V. Budapest, 1941. Horváth F. = Horváth Ferenc (szerk.): Sárvár monográfiája. Szombathely, 1978. Horváth Gy.—Kostyál = Horváth Gyögy—Kostyál László: Nagykanizsai alsóvárosi templom. Nagykanizsa, 1992. Horváth Gyula = Horváth Gyula: Kanizsa város története s annak jelen viszonyai. Kanizsa, 1861. Horváth M. = Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története Magyarországon a három utolsó század alatt. Buda, 1840. Horváth R. = Horváth Róbert: A gazdasági fejlődés és a családnagyság összefüggései a magyar történeti demográfiában. In: Demográfia, 1988, 2—4. 268. Horváth Z. - Horváth Zita: Paraszti vallomások Zalában. I. A Mária Terézia-kori úrbérrendezés kilenc kérdőpontos vizsgálata Zala megye három járásában. In: ZGy 51. Hudi = Hudi József: Pápa város önkormányzata a későfeudalizmus időszakában 1730—1847. Pápa, 1995. Hunfalvy=Hunfalvy János: A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása. Pest, 1863—65. I—III. k. IBA = MOL Csány-iratok. Iktatott beadványok. Ihrig = Ihrig Dénes (szerk.): A magyarországi vízszabályozás története. Budapest, 1974. Illéssy—Pattkó = Illéssy János—Pattkó Béla: A Királyi Könyvek. Budapest, 1895. 60. IR = Coloman Rupprecht von Virtsolog: Geschichte des k. k. 60. Linien-Infanterie-Regimentes gegenwärtig Gustav Prinz von Wasa. Wien, 1871. Ivanics - Ivanics Mária: A császári felmentő sereg útja Kanizsára egykorú ábrázolások tükrében (1600. szeptember 16.—október 13.). In: ZM 4. 45—53. Iványi = Iványi Emma: Gyöngyösi Nagy Ferenc vicegenerális. In: ZGy 18. Jároli = Jároli József (szerk.): A rendszerváltás folyamata az 1848—49-i forradalom és szabadságharc első hónapjaiban. Vál. dokumentumok. Budapest, 2001. Jávor = Jávor: Zsáner-metamorfózisok. Világi műfajok a közép-európai barokk festészetben. Kiállítási katalógus. Székesfehérvár, 1993. Jkv. 1896 = Jegyzőkönyv: felvétetett Nagykanizsán 1896. évi május hó 17-én a városi képviselő- testületek Magyarország ezredéves fennállásának emlékére tartott díszközgyűlésében. Nagykanizsa, 1896. Juhász = Juhász Antal: Esztergályos és csutorásmesterség. In: Kézműv. 462—464. KA = Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsarchiv, Wien. Kalcsok = Kalcsok Leó: A nagykanizsai főgimnázium története. In: Értesítő a kegyesrendiek vezetése alatt álló nagykanizsai katolikus főgimnáziumról az 1895—96. tanévben. (Közzéteszi Pachinger Alajos igazgató). 3—96. Kállay - Kállay István: A magyarországi nagybirtok kormányzata 1711—1848. Budapest, 1980. Kan. ing. évk. I. Protocollatio = Protocollatio seu Intabulatio Fundorum iri inclito Dominio in Kanisa ab anno 1747 pront Debitorum. 1843. Kan. Víz. Zagr. = Kanonske Vizitacije Zagrebacke (nad) biskupije. Archidiakonatus Beksin. Protokol Kapiller 1983 = Kapiller Imre: A nagykanizsai piarista gimnázium diákjai az iskola alapításától 1848-ig. In: ZGy 18. Kapiller 1985 = Kapiller Imre: Adatok Zala megye felvilágosodás- és reformkori könyvtárának történetéhez. Pallini Inkey Ferenc bellicai könyvtára. In: ZGy 21. 67—77. Kapiller 1998 = Kapiller Imre: Zsidó társadalom Nagykanizsán 1848-ban. In: PT 1998. 2. 66—68. Kaposi 1986 = Kaposi Zoltán: A vrászlói uradalom társadalma a 19. század első felében. TSz 1986. 2. Kaposi 1988 = Kaposi Zoltán: A vrászlói uradalom termelése és gazdálkodása a XIX. század első felében. In: S m múlt 19. Kaposi 1992 = Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete. I. Pécs, 1992. Kaposi 1996/a = Kaposi Zoltán: A gazdasági folyamatok és a közgazdasági gondolkodás kapcsolata a 18. században. Pécs, 1996. Kaposi 1996/b = Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete (1700—1848). In: Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. Budapest, 1996. 620 Források és irodalom 619 Kaposi 1997/a = Kaposi Zoltán: Földesúri épületek Somogyban a 18—19. században. In: Rendi társadalom- polgári társadalom. 9. Mágnások, birtokosok, címerlevelesek. Debrecen, 1997. Kaposi 1997/b = Kaposi Zoltán: Térszerkezeti változások Somogy és Zala vármegye határán a 18— 20. században. In: ZM 7. 63—72. Kaposi 1998/á = Kaposi Zoltán: Az angol közlekedési rendszer átalakulása 1750—1850. In: Közlekedéstudományi Szemle, 1998. 5. 190—199. Kaposi 1998/b = Kaposi Zoltán: Magyarország gazdasági struktúrája (1700—1850). Egyetemi jegyzet (Janus Pannonius Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kara). Pécs,. Kaposi 2000 = Kaposi Zoltán: Uradalmi gazdaság és tásadalom a 18—19. században. Budapest—Pécs, 2000. Kaposi 2001 = Kaposi Zoltán: The Economic Policy of the absolutist system in Hungary, 1850—67. Specimina Nova Pars Secunda. Journal of the Department of Modern History, the Department of Contemporary History and the Doctoral. Program in History. University of Pécs, 2001. Kaposi 2002 = Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete 1700—2000. Budapest—Pécs, 2002. Kaposi 2003/a = Kaposi Zoltán: Földbirtokosok és kultúraközvetítés a Dél-Dunántúlon a 18—19. században. In: Társadalom és kultúra Magyarországon a 19—20. században. Tanulmányok. Pécs, 2003. Kaposi 2003/b = Kaposi Zoltán: Egy középbirtokosi familia 100 éve Somogyban. A Somssich-család felemelkedése. In: S m múlt 32. KA Q. = Österreichisches Staatsarchiv, Qualifications- Listen Karácsonyi 1900—1904 = Karácsonyi János: Magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I—III. Budapest, 1900—1901, 1904. Karácsonyi 1923 = Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 171 l-ig. I—II. Budapest, 1923. Karácsonyi 1985 = Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900— ig. Reprint. Budapest, 1985. Kármán - Kármán Mór: Emlékezés Löw Lipótra. In: Löw Lipót emlékezetére tartott hitközségi közgyűlésjegyzőkönyve. K. n. Szeged, é. n. (1911.?) 5—16. Károlyi = Károlyi Attila: Inkey-breviárium. Nagykanizsa, 2001. Kassics = Kassics Ignác: A Magyar Országi Mesterembereket, ezeknek legényeit és tanítványait, nem különben a Mester-Czéheket illető Kegyelmes Királyi Rendeléseknek Kivonatai. Bécs, 1835. Katus L. = Katus László: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. In: Tört. Sz. 1980. 2. 270—288. Kazinczy = Váczy János (közzétette): Kazinczy Ferenc levelezése. IV. k. Budapest, 1843. KE = Rikli Ferenc (szerk.): Kanizsai enciklopédia. Nagykanizsa, 1999. Kempelen 1931/a = Kempelen Béla (szerk.): Magyar főrangú családok. Budapest, 1931. Kempelen 1931/b = Kempelen Béla: Magyar nemes családok. Budapest, 1931. Kenyeres = Kenyeres Ágnes (szerk.): Kulturális kisenciklopédia. Budapest, 1986. Kercsmarics = Kercsmarics József: Bagola története. Kézirat. Nagykanizsa, é. n. Kerecsényi 1974 = Kerecsényi Edit: Adatok Nagykanizsa egészségügyének fejlődéséhez 1690-től az 1880-as évekig. In: Nk. kórház. Kerecsényi 1978/a = Kerecsényi Edit: Adatok Nagykanizsa településtörténetéhez a „ Polgárok lajstroma" (1745—1826) alapján. In: ZGy 8. 115—134. Kerecsényi 1978/b = Kerecsényi Edit: A ruházati ipar mesterei Zala vármegyében (1770—1925). In: Baranya, Somogy és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása. Siófok, 1977. szeptember 14—15. Kutatások a gazdasági, a társadalmi és a kulturális élet szolgálatában. Kaposvár, 1978. Kerecsényi 1979 - Kerecsényi Edit: A nagykanizsai Gutmann család felemelkedése a nagyburzsoáziába. In: ZGy 12. 147—166. Kerecsényi 1983 = Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája. ZGy, 20. Kerecsényi 1985 = Kerecsényi Edit: Nagykanizsa társadalma és egyleti élete 1900 táján. In: ZGy 21. 105—120. Kerecsényi 1987 = Kerecsényi Edit: Az erdő szerepe a zalai parasztság XVIII—XIX. századi gazdálkodásában. In: A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete. ZGy 27. 295—304. Kerékgyártó = Kerékgyártó Árpád: Magyarország emléknapjai. Budapest, 1882. Kéringer = Kéringer Mária: Plébánia-könyvtárak a váci egyházmegyében. In: Magyar egyháztörténeti vázlatok. 1997. 3—4. Kézm. Szimp. = Kézművesipartörténeti Szimpózium, Veszprém. Kézműv. = Domonkos Ottó (főszerk.): Magyar néprajz. III. Kézművesség. Budapest, 1991. KH = Kossuth Hírlapja Kilián 1973 - Kilián István: Sanctus Nicolaus Episcopus seu liberalitas coronata. A magyarországi iskoladráma példája 1688-ból. In: A Déri Múzeum évkönyve. Debrecen, 1973. Kilián 1992 = Kilián István: A minorita színjáték a 18. században: elmélet és gyakorlat. Budapest, 1992. Kilián 1994 = Kilián István (szerk.): A magyarországi iskolai színjátékok forrásai és irodalma. 7. A magyarországi piarista iskolai színjátszás forrásai és irodalma 1799-ig. Budapest, 1994. 620 Források és irodalom 620 Kirilly—Kiss, N = Kirilly Zsigmondné—N. Kiss István (és mások): Mezőgazdsági termelés és termelékenység Magyarországon a késői feudalizmus korában. In: Agrártört. Sz. 1968. 1—2. Kiss, F. = F.Kiss Erzsébet (szerk. és bev.): Az 1848—1849. évi minisztertanácsi jegyzőkönyvek. Budapest, 1989. Kiss M. = Kiss Mária: Szombathely püspöki mezőváros tanácsa a XVII—XIX. században. In: Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat múltjáról. Budapest, 1971. KLI = MOL Csány-iratok. Komáromban lefoglalt iratok. KLÖM XII. = Kossuth Lajos összes munkái XII. k. Kossuth Lajos az első magyar felelős minisztériumban. S. a. r.: Sinkovics István. Budapest, 1957. KLÖM XIII. = Kossuth Lajos összes munkái XIII. k. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén I. S a. r. Barta István. Budapest, 1952. Knézy = Knézy Judit: Élet a Festeticsek csurgói uradalmában a XVIII. század utolsó harmadában. In: S m múlt 28. 145—168. Komlos = Komlos, John: Az Osztrák Magyar Monarchia mint közös piac. Budapest, 1990. Korabinsky = Korabinsky, J. M.: Geografisch—Historisches und Produkten—Lexikon von Ungarn. Pozsony, 1786. Kósa = Kósa László (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Budapest, 1998. Kosáry 1980, 1996 = Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, 1980. 3. kiad. 1996. Kosáry 1987 = Kosáry Domokos: A felvilágosodás Európában és Magyarországon. Budapest, 1987. Előadások a Történettudományi Intézetben. 7. Kosáry 1990 = Kosáry Domokos: Magyarok Európában. 3. Újjáépítés és polgárosodás 1711—1867. Budapest, 1990. Kostyál 1996,/a = Kostyál László: „Stepfan Dorffmeister pinxit 1803." (Ifjabb Dorffmeister István zalai tevékenységéről, különös tekintettel csesztregi freskóira) Fejezetek Csesztreg történetéből. Zalai kismonográfiák. 2. Zalaegerszeg, 1996. Kostyál 1996/b = Kostyál László: Szent László barokk búcsújáró temploma Zalában. In: ZM 6. Kostyál 1997/a = Kostyál László: A barokk építészeti reprezentáció emlékei Zalaegerszegen. Zalaegerszeg évszázadai. Várostörténeti tanulmányok. Zalaegerszeg, 1997. Kostyál 1997/b = Kostyál László: Sambach oltárképe Nagykanizsán. In: ZM 7. 57—61. Kostyál 1998/a = Kostyál László: Gróf Batthyány Lajos mint mecénás. Magyar Művészeti Fórum 1998.1. Kostyál 1998/b = Kostyál László: A Szapáry—donáció emlékei Szécsiszigeten. In: H. Simon Katalin (szerk.): Népek a Mura mentén. 2. Zalaegerszeg, 1998. 151—157. Kotnyek 1977 = Kotnyek István: A zalai népoktatás az I. Ratio Educationis bevezetésekor. In: Ped. Sz. 1977. 11. 1037—1045. Kotnyek 1978 = Kotnyek István: Alsófokú oktatás Zala megyében 1918-ig. ZGy 9. Kotnyek 1996 = Kotnyek István: Hogyan lett iskolaváros Nagykanizsa? In: Rózsa Miklós (szerk.): Nagykanizsa első okleveles említésének 750. évfordulója alkalmából rendezett helytörténeti-történettudományi konferencia előadásai. Nagykanizsa, 1996. Kovacsics = Kovacsics József: Magyarország népessége 1787-től 1870-ig. In: Magyarország történeti demográfiája. Budapest, 1997. Kováts 1969 = Kováts Zoltán: Somogy megye népessége a XVII—XVIII. század fordulóján. In: SA 12. Kováts 1976 = Kováts Zoltán: Somogy megye népessége a 18. század elején. Kaposvár, 1976. SA. Kováts 1987 = Kováts Zoltán: Az agrárnépesség természetes szaporodásának változása Magyarországon Mária Terézia úrbérrendezésétől 1945-ig. In: Agrárnépesség, agrártársadalom Magyarországon a Mária Terézia-kori úrbérrendezés és 1945 között. Nyíregyháza, 1987. Könczöl = Könczöl Imre: Nagykanizsa a szabadságharc idején. Cser József tanító naplója. In: Honismeret, 1988. 2. 29—31. Körmendy = Körmendy Sándor honvéd főhadnagy naplója. In: H. Szabó Lajos (szerk.): Naplók, versek, levelek a szabadságharc korából. Pápa, 1998. 70—71. Kövecses—Varga = Kövecses—Varga Etelka: Az esztergomi kereskedő és kalmár társulat. In: Kézm. Szimp. Veszprém, 1992. Veszprém, 1993. Közgy. ir. = ZML Közgyűlési iratok Közgy. jkv. = ZML Zala megyei közgyűlési jegyzőkönyvek. KPA = MOL HZ Kossuth Polizei Aktén. Kropf = Kropf Lajos: Clemens Simon utazása hazánkban 1715-ben. In: Tört. Sz. 1921. 118—142. Kr.—sl. Ak. u. D. = KA AFA Karton 1917. Kroatischslovenisches Armeekorps unter Dahlen 1849. I— XIII. Kunics 1990 = Kunics Zsuzsanna: A kanizsai Deák tér története. In: Kanizsai Almanach, 1990. Kunics 1992 = Kunics Zsuzsa: A nagykanizsai Deák tér története a város fejlődésének tükrében. ZM 4. 205—222. Kussan = Kussan, Paul: Kurzgefasste Geschichte des oguliner dritten National—Grenz—Infanterie- Regiments. Wien, 1852. Lajta = Lajta Edit: A nagykanizsai alsóvárosi ferences templom szobrai. In: Művészettörténeti értesítő XII. 1963. László K. = László Károly: Katonai életemből. Napló 1848. szeptember 25-e és 1851. szeptember 10-e között. (S. a. r. Pordán Ildikó) Budapest, 2001. 620 Források és irodalom 621 Lázár = Lázár Dezső: Adatok a kanizsai kórház alapításához. In: Nk. kórház 31—52. Lelkes -Lelkes György (szerk.): Magyar helységnévazonosító szótár. Budapest, 1992. Lendvai 1975 = Lendvai Anna: A kézművesipar fejlődése és hanyatlása Nagykanizsán 1711—1874. A József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán készült szakdolgozat. Nagykanizsa, 1975. Kéz(gép)irat. Lendvai 1979 = Lendvai Anna: A XVII. századi zalai céhek. In: ZGy 12. Lendvai 1984 = Lendvai Anna: Tűzvész és tűzvédelem a 18. századi Nagykanizsán. In: ZGy 18. Lex. Loc. = Lexikon Locorum regni Hungáriáé populosorum anno 1773 officiose confectum. Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos összeírása. Kiadja a magyar békeküldöttség. Budapest, 1920. Liber Rerum = Liber Rerum Memorabilium conventus Nagykanizsa. 1770. Lipszky = Lipszky, Joannes: Repertórium locorum objectorumque in XII tabulis mappae Regnorum Hungáriáé, Slavoniae, Croatiae, et Confiniorum Militarium magni item Principatus Transylvaniae occurentium I—II. Budae, 1808. Liturg. lex. = Verbényi István (szerk.): Liturgikus lexikon. 2. bőv. kiad. Budapest, 2001. Löw—Kulinyi = Löw Immánuel és Kulinyi Zsigmond: A szegedi zsidók 1785-től 1885-ig. Szeged, 1885. 172—251. Lukács, B. = B. Lukács Ágnes: A halandósági viszonyok néhány vonása Magyarországon a 19. század első felében. In: Demográfia 1969. 12. 72—78. Lyka = Lyka Károly: A táblabíró világ művészete. Budapest, 1981. Mádai = Mádai Lajos: Hat nagy kolerajárvány és a halandóság Magyarország dél-dunántúli régiójában a XIX. században. In: Demográfia 1990. 1—2. Magda P. = Magda Pál: Magyar országnak és a határ őrző katonaság vidékinek leg újabb statistikai és geographiai leírása. Pest, 1819. Magony = Magony Imre: Székesfehérvár nemzetőrei 1848-ban. Székesfehérvár, 1998. Magyar E. 1981 = Magyar Eszter: Településszerkezet és agrártermelés Somogy megyében a 18. században és a 19. század első felében. In: S m múlt 12. 47—92. Major = Major Ilona: A nagykanizsai Chevra Cadisha- könyv. HNF 17. Makoviczky - Makoviczky Gyula: Nagykanizsa város településföldrajza. Városföldrajzi tanulmány. Nagykanizsa, 1934. Melléklet: 1786. és 1822. évi térképek Kanizsáról. Maksay = Maksay Ferenc (szerk.): Urbáriumok XVI—XVII. század. Budapest, 1959. Marczali = Marczali Henrik: A magyar birtokviszonyok 1711—1740. In: Budapesti Szemle 1897. 92. k. Mc Cagg 1985 = Mc Cagg, William O.: A sikerhez vezető út. In: Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Fejlődéstanulmányok. Regionális sorozat 3. Budapest, 1985. Mc Cagg 1992 = Mc Cagg, William O.: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670—1918. Budapest, 1992. Megyék lev. = MOL Csány-iratok. Megyék levelei Mejlinger - Mejlinger Katalin: Zala megyei képviselők 1848—49-ben. In: Nótárius. A zalai honismereti mozgalom folyóirata. 1988. 2—3. Mérei 1948 = Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790—1848. Budapest, 1948. Mérei 1980 = Mérei Gyula: Szállítás és közlekedés. In: Mo. tört. V. Mérey, T. 1961 = T. Mérey Klára: Két somogyi község — Karád, Sand — antifeudális küzdelme a XIX. század első felében. Budapest, 1961. Mérey, T. 1962 = T. Mérey Klára: Somogy megye mezőgazdasága 1790—1848. Kaposvár, 1962. Mérey, T. 1996 = T. Mérey Klára: A Duna és dél-dunántúli mellékvizei 1810—1812. In: Agrártört. Sz. 1996. 279—297. Mérey, T. 1997 = T. Mérey Klára: Nagykanizsa szerepe a régió közlekedésében a 18—19. század fordulóján. In: ZM 7. 89—93. Mérey, T. 1999 = T. Mérey Klára: Zala megye útjai és a mellettük fekvő települések a XVIII—XIX. század fordulóján. In: ZGy 46. Mérey, T.—Kaposi = T. Mérey Klára—Kaposi Zoltán: Kaposvár ipartörténete. Kaposvár, 2001. Méri = Méri István: A kanizsai várásatás. Vázlat a kanizsai vár és város történetének kutatásához. (Kiadásra előkészítette Kovalovszky Júlia.) Budapest, 1988. Merk—Rapcsányi = Merk Zsuzsa—Rapcsányi László: „A mi szánkból hangzott az első éljen a Mura túlsó partján". Egy népfelkelő közlegény kéziratos naplója Soprontól Csáktornyáig 1848 október havában. In: Soproni Szemle, 2004. 1. 36—50. Mészáros F. = Mészáros Ferenc: Pacsa története. Zalaegerszeg, 1998. Mészáros 1. 1968 = Mészáros István: A magyar nevelés története 1790—1849. Budapest, 1968. Mészáros I. 1991 = Mészáros István: Magyar iskolatípusok 996—1990. Budapest, 1991. Mészáros 1. 1996 = Mészáros István (összeáll.): A magyar nevelés- és iskolatörténet kronológiája 996—1996. Budapest, 1996. Mező = Mező András: A templomcím a magyar helységnevekben: 11—15. század. Budapest, 1996. MFL = Magyar Ferences Levéltár. 620 Források és irodalom 622 Min. lev. = MOL Csány-iratok. Miniszterek levelei MKL = Diós István (főszerk.): Magyar katolikus lexikon. I—VIII. Budapest, 1993—2003. Mocsáry = Mocsáry I.: A gyöngyösi Nagy család. In: Turul, 1902. Mojzer = Mojzer Miklós: Későreneszánsz és barokk művészet. A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállítása. In: Műv. Ért. 1981. MOL = Magyar Országos Levéltár. MOL DL = Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai Osztály. Molnár 2000 = Molnár Antal: Az andocsi jezsuita misszió (1642—1684). (Adatok a hódolt Dunántúl egyháztörténetéhez.) In: Levéltári Közlemények 2000. 3—31. Molnár 2001 = Molnár Antal: Pázmány Péter és a hódoltsági katolicizmus. In: Szentjeink és nagyjaink Európa kereszténységéért. Miscellanea Ecclesiae Strigoniensis I. Budapest, 2001. Molnár A. 1987/a - Molnár András: A zalai 47. honvédzászlóalj felállítása 1848 őszén. In: ZGy 26. Molnár A. 1987/b = Molnár András: A 7. honvédzászlóalj zalai önkéntesei. Adalékok az első honvédzászlóaljak társadalmi összetételéhez. In: HK 1987. 4. 753—760. Molnár A. 1989 = Molnár András: Árvay Sándor emlékirata. In: HK 1989. 1. 94—114. Molnár A. 1990 = Molnár András: Csány László a zalai reformellenzék élén. In: ZGy 30. 315. Molnár A. 1991/a = Molnár András: „Csak úgy önként álltam a zászlóm alá." Laky Antal keszthelyi csizmadialegény visszaemlékezései a 7. honvédzászlóalj harcaira. In: HK 1991. 3. 149—157. Molnár A. 1991 /b = Molnár András: A vasi nemzetőrség kanizsai „kalandja" 1848 októberében. Chernel Kálmán visszaemlékezése. In: Vasi Szemle 1991. 2. 227—232. Molnár A. 1992/a = Molnár András (szerk.): A szabadságharc zalai honvédéi 1848—1849. ZGy 33. Molnár A. 1992/b = Molnár András: A 7. honvédzászlóalj története. In: Molnár A. 1992/a 69—71. Molnár A. 1995 - Molnár András: Zalaegerszeg nemzetőrei 1848-ban. In: ZGy 36/1. 143—163. Molnár A. 1997 = Molnár András: Védegylet Nagykanizsán. In: ZM 7. 123—127. Molnár A. 1998/a = Molnár András: A Muraköz 1848-ban. In: Száz. 1998. 2. 293—324. Molnár A. 1998/b = Molnár András: ,A zalai ágyúzás." Zala megye önkéntes adózói (1845—1848). In: Száz. 1998. 5. 1211—1240. Molnár A. 1998/c = Molnár András: Zalaegerszeg 1848—1849-ben. Zalaegerszegi füzetek 5. Zalaegerszeg, 1998. Molnár A 1999 = Molnár András: „Zalának elszállt lelke. ..". Csertán Sándor kormánybiztos jelentései és levelei 1849. május 26-július 29. In: Száz. 1999. 2. 329—372. Molnár A. 2002 = Molnár András: „Aki nem ment honvédnek, gyáva volt a neve." Ráth János honvéd százados verses visszaemlékezése az 1848—1849- es szabadságharcra. In: HK 2002. 3. 902—912. Molnár, V. = V. Molnár László: Kanizsa vára. Budapest, 1987. Mo. népessége = Vörös Károly: Magyarország népessége. In: Mo. tört. V. 473—485. Mo. rend. tára = Magyarországi rendeletek tára 1867. II. kiad. Pest, 1871. Mo. tört. IV = Ember Győző—Heckenast Gusztáv (főszerk.): Magyarország története IV/1—2. 1686—1790. Budapest, 1989. Mo. tört. V. = Mérei Gyula (főszerk.)—Vörös Károly (szerk.): Magyarorság története V/l—2. 1790— 1848. Budapest, 1983. Mo. várm. = Magyarország vármegyéi és városai. 1—21. k. Budapest, 1896-tól. MSzL = Székely György (főszerk.): Magyar színházművészeti lexikon. Budapest, 1994. MTA VEAB Ért. = Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának Értesítője. Mumford = Mumford, Lewis: A város a történelemben. Budapest, 1975. Műv. Ért. = Művészettörténeti Értesítő. MZsL = Újvári Péter (szerk.): Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929, 2000. MZsO = Magyar Zsidó Oklevéltár. Monumenta Hungáriáé Judaica 1903—1980. 1—19. k. Nagy A. G. = Nagy Antal Géza: Kanizsa Csokonai korában. (Csokonai Kanizsán?) Nagykanizsai Városi Tanács Híradója 1980—1981. 32—34. Nagybákay = Nagybákay Péter: Céhek, céhemlékek Veszprém megyében. Veszprém, 1971. Nagy 1. = Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Budapest, 1857—1868. 1—8. és Pótlék kötet. Nagy I. 1998 = Tyekvicska Árpád (szerk.): Nagy Iván naplója. (Visszaemlékezések.) A vonatkozó részt s. a. r. Hermann Róbert. Balassagyarmat, 1998. Nagy—Kiss, F. = Nagy István—F. Kiss Erzsébet: A Magyar Kamara és egyéb kincstári szervek. Budapest, 1995. Nagy, Lud. = Nagy, Ludovicus: Notitiae politico-geographico statisticae Inclyti Regni Hungáriáé Partiumque eidem adnexarum. Buda, 1828. Nagyváthy = Nagyváthy János: Magyar practicus termesztő. (Magyar practicus tenyésztető.) Pesten, 1821—1822. Reprint 1984. Németh J. 1979 = Németh József: Zala megye műemlékei. Zalaegerszeg, 1979. 2. kiad. Németh J. 1990 = Németh József: Művelődés és irodalom Zala megyében a XVIII—XIX. század fordulóján. In: ZGy 31. 61—95. Németh L. 1994 = Németh László: Zsidók Zalában a XVIII. század első felében. In: ZGy 35. 17—32. 620 Források és irodalom 623 Németh L. 2002 = Németh László (s. a. r.J: A Zala megyei zsidóság történetének levéltári forrásai 1716—1849. ZGy 52. Zalaegerszeg, 2002. Nemz. Kézm. Szimp. = Nemzetközi Kézművesipartörténeti Szimpózium, Veszprém. Népmozg. = A népmozgalom főbb adatai községenként 4. Zala megye, Somogy megye. 1828—1900. Budapest, KSH 1975. Népsz. 1786 = Dányi Dezső (szerk.): Pótlás az első magyarországi népszámláláshoz 1786—87. Budapest, KSH Könyvtára, MOL 1975. Történeti statisztikai tanulmányok 2. Neustaedter = Neustaedter, Joseph: Le ban Jellacic et les événements eu Croatie depuis l''an 1848. Bibliothèque de L''Institut Français de Zagreb. Premére Série. Zagreb, 1942. Tome II. NHF = Nagykanizsai Honismereti Füzetek 2—23. Nagykanizsa, 1989—2000. Kiad. Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata és Nagykanizsai Városvédő Egyesület. NIBA = MOL Csány-iratok. Nem iktatott beadványok. Nk. kórház = S. Kocsán Katalin (szerk.): A nagykanizsai kórház története. Nagykanizsa, 1974. Nk. lt. = ZML Nagykanizsa levéltára, 1—5 cs. Nk. monogr. I. = Béli József—Rózsa Miklós— Rózsáné Lendvai Anna (szerk.): Nagykanizsa. Városi monográfia. I. Nagykanizsa, 1994. Nk. TGyM jub. = H. Kerecsényi Edit (szerk.): A Nagykanizsai Thúry György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919—1969. Nagykanizsa, 1972. NI. N. = KA Nachlasse. B/1295. Nachlass Nugent. Karton 7—12. Feldzug des II. Reservekorps in Ungarn. Noszlopy = Noszlopy Antal: Önéletrajz. In: Forrai 1999. Nóvák = Nóvák Mihály: Zalavármegye az 1848—49. évi szabadságharcban. 2. bőv. kiad. Zalaegerszeg, 1906. Nyíri = Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Budapest, 1991. OHB = MOL H 2. Miniszterelnökség, Országos Honvédelmi Bizottmány és Kormányzóelnökség iratai. Opinio = Opinio excelsae Regnicolaris-Deputationis motivis suffulta...circa objecta Rei Literariae. Pozsony, Buda, 1830. OSzK = Országos Széchenyi Könyvtár. Ördög = Ördög Ferenc: Zala megye népességösszeírásai és egyházlátogatási jegyzőkönyvei (1745—1771). I—IV. Budapest—Zalaegerszeg, 1991—1998. Ördög—Szebenyi I. Degré 1990. Kunsttop. XXIV. = Österreichische Kunsttopographie XXIV Die Denkmale des politischen Bezirkes Eisenstadt und der Freien Stadte Eisenstadt und Rust. Wien, 1932. Kunsttop. XLIV. = Österreichische Kunsttopographie XLIV. Kunstdenkmaler Wiens. Profanbauten des III, V. und v. Bezirkes. Wien, 1980. Pachinger l. Kalcsok Padányi - Adalékok a Veszprémi Püspökség történetéhez. 2. k.: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök naplója. Veszprém, 1903. Pallas = Pallas nagy lexikona 1—16. k. Budapest, 1893—1900. Pálmány 1994 = Pálmány Béla: Végvár és kiváltságos közösségek küzdelmei a szabadságok őrzéséért (1690—1770). Rendi társadalom — polgári társadalom 5. Paraszti kiszolgáltatottság — Paraszti érdekvédelem, Önigazgatás. Gyula, 292—298. Pálmány 1995 = Pálmány Béla: Szempontok a magyarországi mezővárosok típusaihoz az úrbérrendezéstől a jobbágyfelszabadítás befejezéséig (1767—1870). In: Mikó Zsuzsa (szerk.): Rendi társadalom-polgári társadalom 4. Mezővároskisváros. Debrecen, 1995. Pap D. I—II. = Pap Dénes: A magyar nemzetgyűlés Pesten 1848-ban. Pest, 1866. 2. kiad. 1881.1—II. k. Pap D. Okm. = Pap Dénes: Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez. 1848—1849. Pest, 1868—1869. I—II. k. Papp J. = Papp János: A nagykanizsai katolikus főgimnázium és a kegyesrendi társház vázlatos története. In: A kegyes tanító rend vezetése alatt álló Nagy-Kanizsai katolikus főgimnázium értesítője az 1879/1880-iki tanévre. Nagykanizsa, 1880. Payr = Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története. I. Sopron, 1924. Ped. Sz. = Pedagógiai Szemle. Pehm = Pehm József: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora. Zalaegerszeg, 1934. Petrák = Petrák Mihály: Acsády Ádám veszprémi püspöksége. In: Pfeiffer János (szerk.): A veszprémi egyházmegye múltjából. 13. Veszprém, 1949. PFL = Pannonhalmi Főapátság Levéltára. Pfeiffer 1947 = Pfeiffer János: A veszprémi egyházmegye legrégibb egyházlátogatásai (1554—1760). Veszprém, 1947. Pfeiffer 1987 = Pfeiffer János: A veszprémi egyházmegye történeti névtára (1630—1950). München, 1987. PH = Pesti Hírlap. Pigler - Pigler Andor: A győri Szent Ignác-templom és mennyezetképei. Budapest, 1923. Polányi = Polányi Károly: A nagy átalakulás. Budapest, 1997. Polg. Egyl. = A Nagy-kanizsai Polgári Egylet alapszabályai. Nagykanizsa, 1880. Polg. lajstr. = Polgárok lajstroma 1745—1826. Nk. TGyM, Tört. dok. tár 72. 6. 1. Port. Regn. Conscr. = ZML Portalis Regnicolaris Conscriptio 1720. Prot. Episc. = VÉL Protocollum Episcopale. 620 Források és irodalom 624 Protocollatio = ZML Batthyány uradalom levéltára. Protocollatio seu Intabulatio Fundorum iri Inclito Dominio in Kanisa ab anno 1747. prout Debitorum. PT = Pannon Tükör. Rábavölgyi 1999 = Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa és Kiskanizsa társadalma és gazdasága az 1828. évi országos összeírás adatainak tükrében. Kéz- (gép)irat. Nagykanizsa Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala. Rédvay = Rédvay István: Huszáraink hazatérése 1848/49-ben. Budapest, 1941. Reőthy = Reőthy Ferenc: Fejezetek a dél-balatoni borvidék XVIII—XX. századi történetéből. Első rész. In: S m múlt. 19. 2. Rk. u. N. = KA AFA Karton 1885—1893. 2-tes Reservekorps unter Nugent 1848. IX—XII., 1849. I—VIII. Révai = Révai nagy lexikona 1—20. k. Budapest, 1911—1935. Rov. össz. = ZML Rovatos összeírások Nagykanizsáról: 1776, 1800, 1803, 1806, 1841/42. adóévekről. IV. 9/b. Rózsa, Mérleg = Rózsa Miklós: A nagykanizsai volt Ferenc-rendi templom és kolostor területének adománylevele. In: Mérleg. Kulturális szemle műsorkalauz melléklettel. I. évf. 1. próbaszám. Nagykanizsa, é. n. Rózsa 1979 = Rózsa Miklós: Iparos szervezetek Magyarországon az 1859. évi iparrendtartás igazgatási rendszerében. III. Nemz. Kézm. Szimp. Veszprém, 1978. november 22—24. Veszprém, 1979. Rózsa 1981 = Rózsa Miklós: Az első magyar általános ipartörvény iparigazgatási rendszere. IV. Kézm. Szimp. 1980. december 1—2. Veszprém, 1981. Rózsa 1992 - Rózsa Miklós: Vándorkönyvek a Nagykanizsai Thúry György Múzeumban. (A vándorkönyvek típusai, rendeltetésük és forrásértékük Magyarországon.) In: ZM 4. 223—267. Rózsa 1993 = Rózsa Miklós: Kanizsa mecsetből kialakított plébániatemploma 1690—1700 között. NHF 6. Rózsa 1995 = Rózsa Miklós: Ingatlantulajdon és telekkönyv Kanizsán a török alóli felszabadítást követő évtizedben. NHF 10. Rózsa 1996/á = Rózsa Miklós: Kanizsa környéki „szent helyek". PT 1996. 4. Rózsa 1996/b = Rózsa Miklós: Kanizsa város tanácsának bírói tevékenysége a török uralom megszűnése utáni évtizedben. NHF 13. Rózsa 1997/a = Rózsa Miklós olvasói levele. In: Kanizsa, 1997. június 27. Rózsa 1997/b = Rózsa Miklós: Az első hivatalos intézkedések a török uralom alól felszabadult Kanizsán 1690-ben. In: ZM 7. 45—50. Rózsa 1999 = Rózsa Miklós: A kanizsai Városi Tanács igazgatási és bírói tevékenysége a vár lerombolását követő év végéig (1690—1703). NHF 21. Rózsa 2000 - Rózsa Miklós: A kanizsai Városi Tanács igazgatási és bírói tevékenysége báró Gracich Jakab fóldesurasága idején (1704—1717). NHF 23. Rózsa 2002 = Rózsa Miklós: A kanizsai Városi Tanács pallosjoggal felruházása és a vesztőhely felállítása. Nagykanizsa, 2002. In: ZM 12. 203—214. Rózsáné 1992 = Rózsáné Lendvai Anna: A pozsonyi csizmadiák 1602. évi céhlevelének „út"-ja Kanizsáig. In: ZM 4. 95—102. Rózsáné 1997 = Rózsáné Lendvai Anna: 19. századi inasfelszabadító levelek az első magyar ipartörvényig. In: ZM 7. 95—100. Rumy 1988 = Rumy Károly: Nemes Somogy Vármegye földrajzi, statisztikai és helyrajzi leírása. In: Tóth Péter: Somogy vármegye leírása 1812-ből. In: S m múlt. 19. 41—92. Rupp = Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, fő tekintettel az egyházi intézetekre. (S. i.) (S. n.) 1870—76. SA = Somogyi Almanach. Sarkady = Sarkady István (szerk.): Hajnal. Arczképekkel és életrajzokkal díszített album. Budapest, 1873. Sasfi = Sasfi Csaba: Piaci árak Nagykanizsán 1821 és 1827 között. Egy „talált" forrás. In: ZGy 34. 165—212. Schőner 1982 = Schőner Alfréd: A nagykanizsai Chevra Kadisa könyv grafikái. Bölcsészettudományi értekezés. Kézirat. 1982. Budapest, Egyetemi Könyvtár. Schőner 1984 = Schőner Alfréd: A pokol traktátusa. Miniatúra-sorozat a nagykanizsai héber nyelvű kéziratos könyvben a 18. század végéről. In: Műv. Ért. 1984. 271—278. Simon - Simon Pál: Kóstai berek és vidéke. In: Bátorfi, V. k. Simonffy 1960 = Simonffy Emil: Úrbéri birtokrendezések Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után. Klny, Agrártörténeti Tanulmányok, 1960. Simonffy 1972 = Simonffy Emil: Kanizsa utolsó pere a földesurasággal. In: Nk. TGyM jub. 121—142. Simonffy 1974 = Simonffy Emil: A jobbágyfelszabadítás Zala megyében. In: ZT 1974. I. 60—105. Simonffy 1998 = Simonffy Emil: A zalai nemesség jövedelmei 1835-ben. In: Rácz István (szerk.): Szabó István Emlékkönyv. Debrecen, 1998. Simonffy 2002 = Simonffy Emil: A polgári földtulajdon kialakulása és a birtokmegoszlás Délnyugat- Dunántúlon. Zalaegerszeg, 2002. Situations = Situations und niveau Plan der gross- Kanisaer ost und Commerziellen Strassen mit Constructions Infilen 1822. TGyM Okm. 75. 485.1. SML = Somogy Megyei Levéltár. SMM = Somogy Megyei Múzeumok. SMM Közi. = Somogy Megyei Múzeumok Közleményei. 620 Források és irodalom 625 S m múlt. = Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv. Solymosi = Solymosi László (szerk.): A veszprémi egyház 1515. évi zsinati határozatai. Budapest, 1997. Som. vm. = Mo. várm. 15. k. (szerk.): Csánki Dezső: Somogy vármegye. Budapest, 1901. Spiesz 1978 = Spiesz, Anton: Statúty Bratislavskych cechov. Bratislava, 978. Spiesz 1979 = Spiesz, Anton: A céhrendszer a magyar királyságban és helye az összeurópai céhrendszerben. In: III. Nemz. Kézm. Szimp. 1978. november 22—24. Veszprém, 199. Stoeger = Stoeger, Joannes Nep.: Scriptores provinciáé Austricae Societatis Jesu ob eius origine ad nostra usque tempóra. Vienna, 1856. Spira = Spira György: Jottányit se a negyvennyolcból! Budapest, 1989. Sutcliffe = Sutcliffe, Anthony: Növekvő hatósági beavatkozás a brit városi környezetbe a 19. század során: strukturális megközelítés. Gyáni Gábor (szerk.): A modern város történeti dilemmái. Debrecen, 158—170. Süle = Süle Sándor: Pedagógiai munka a keszthelyi Georgikonban. In: Ped. Sz. 1962. 2. Szab.harc eml. = Béres Katalin (szerk.): A szabadságharc emlékei Zalában 1848—1849. 2. jav. bőv. kiad. Zalaegerszeg, 1999. Szabó B. = Szabó Béla: Az új szerzeményi birtokok és a fegyverjog megváltása Zala megyében. In: ZGy 8. 99—113. Szabó Cs. = Szabó Csaba: Történeti visszatekintés. In: S. Kocsán Katalin (szerk.): A Nagykanizsai Városi Tanács Kórház Rendelőintézetének jubileumi évkönyve. Nagykanizsa, 1985. 7—11. Szabó D. 1928 = Szabó Dezső: A herceg Festeticscsalád története. Budapest, 1928. Szabó D. 1933 = Szabó Dezső (szerk.): A magyarországi úrbérrendezés története Mária Terézia korában. 1. Budapest, 1933. Szabó Gy. N. = N. Szabó Gyula: Kiskanizsa az etnográfia tükrében. In: Barbarits, 335—358. Szabó, H. I. Körmendy Szabó L. = bártfai Szabó László: A sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi-család története. Budapest, 1926. Szabó P. = Szabó Péter: A győri kézművesszakmák helye az adózási adatok tükrében. In: Nemz. Kézm. Szimp. Veszprém. Budapest—Veszprém, 1995. Szabó Zs. = Szabó Zsigmond: Nagykanizsa közegészségügye. In: Barbarits, 315—320. Szabó Zsu. = Szabó Zsuzsanna: Kanizsa önkormányzata az 1830-as években. Pécs, 2000. Kézirat, ZML. Szakái ~ Szakái János: A magyar tanítóképzés történeté. Budapest, 1934. Szakály = Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán. In: S m múlt 4. Szántó I. 1954 = Szántó Imre: A parasztság kisajátítása és mozgalmai a gróf Festeticsek keszthelyi ágának birtokain 1711—1850. Budapest, 1954. Szántó I. 1995 = Szántó Imre: A végvárak mellett (presidialis) mezővárosok települési szerkezetének megváltozása Zala megyében. In: Rendi társadalom — polgári társadalom 4. Mezőváros — kisváros. Debrecen, 75—84. Szántó K. 1985 = Szántó Konrád: A katolikus egyház története. II. k. A reformációtól napjainkig. Budapest, 1985. Szántó K. 1996 = Szántó Konrád: A szegedi gvárdiánok mint a csanádi megyés püspökök helynökei és az alsóvárosi ferences kolostor elöljárói. In: Magyar egyháztörténeti évkönyv 1—2. Budapest, 1994, 1996. Száz. = Századok. Széchenyi-cs. = MOL P 626 A Széchenyi-család levéltára. Széchenyi István gyűjtemény. 10. cs. Széchenyi 1830 = Széchenyi István: Hitel. Pest, 1830. Széchenyi 1978 = Széchenyi István: Napló. Budapest, 1978, 1982. Széchenyi V. = Széchenyi Viktor: Töredékek a sárvárfelsővidéki gróf Széchenyi-nemzetség történetéhez. Budapest, 1933. Szentpétery - Szentpétery Imre: Oklevéltani naptár. Reprint. Budapest, 1974. Szilágyi = Szilágyi János: A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig. Budapest, 1960. Szilárdfy 1995 = Szilárdfy Zoltán: A magánáhitat szentképei: a szerző gyűjteményéből. Szeged, 1995. Szilárdfy 1996 = Szilárdfy Zoltán: Kultusz és tematika a Jézus Társaság barokk művészetében. A jezsuiták Magyarországon. Barokk konferenciák II. A Hevesi Napló különszáma. Eger, 1996. Szilárdfy 1998 = Szilárdfy Zoltán: A barokk kori Szentháromság kultusz és ikonográfia Közép-Európában. Előadás a IV. vallási néprajzi konferencián. Szeged, 1998. Szili = Szili Ferenc: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában 1700—1848. Kaposvár 1988. Szinnyei = Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I—XIV. Budapest, 1891—1914. Reprint 1980—1981. Szita 1993 = Szita László: Somogy megyei nemzetiségek településtörténete a XVIII—XIX. században. Kaposvár, 1993. SA 52. Szita 1994 = Szita László: Dokumentumok a kanizsai blokád és a vár kapitulációjának történetéről 1688—1690. In: S m múlt 25. Szőcs = Szőcs Sebestyén: Csány László kormánybiztosi tevékenysége 1848 áprilisától szeptember végéig. In: ZGy 30. SzPL = Szombathelyi Püspöki Levéltár. Szűcs = Szűcs László: Nagykanizsa város utcáinak, 620 Források és irodalom 626 tereinek, köztéri szobrainak és emléktábláinak jegyzéke 1753—1969. Kézirat. Nagykanizsa, 1971. TGyM Takács Gy. = Takács György: „Ha a jogász latinul beszél...". (Latin kifejezések jogi nyelvünkben) Budapest, 1991. Takács I. 1948 = P. Takács Ince: Szent Ferenc fiai Veszprém egyházmegye területén, különös tekintettel a XVII. és XVIII. századra. Veszprém, 1948. Kézirat a ZML-ban I. 112—113. Takács 1. 1998 = Takács J. Ince: Sabaria Franciscana. A szombathelyi ferencesek története. Acta Savariensia. Szombathely, 1998. Takács—Pfeiffer = P. Takács J. Ince O.F.M.— Pfeiffer János: Szent Ferenc fiai a veszprémi egyházmegyében a 17—18. században. I—-II. Pápa— Zalaegerszeg, 2001. Tardy = Tardy János (szerk.): Magyarországi települések védett természeti értékei. Budapest, 1996. Tárnok = Sóskúti Tárnok Alajos: A Batthyány hercegi s grófi nemzetség leszármazása a 972. évtől 1874-dik évig. Nagykanizsa, 1875. Teleki = Teleki Domokos: Egynehány hazai utazások leírása. Bécs, 1796. (Budapest, 1993.) TGyM = Thúry György Múzeum, Nagykanizsa. TGyM Adattár = TGyM Adattár (MOL P szekció. Batthyány-levéltár és a MOL E szekció. Magyar Kamara levéltárában végzett kutatás cédulaanyaga). TGyM O. = Thúry György Múzeum, Okmánytár. Thaly = Thaly Kálmán: Dunántúli hadjárat, 1707- ben. Hadtörténelmi tanulmány. IV. In: Száz. 1879. IX. füzet, 658—667. Thiele = Thiele, J. C.: Das Königreich Ungarn. Kaschau, 1833. Thieme—Becker = Thieme, Ulrich—Becker, Felix: Allgemeine Lexikon der bildenden Künsler, von der Antike bis zur Gegenwart. XXIX. Leipzig, 1935. Tholt = Tholt Judit: A sárvári uradalom majorgazdálkodása a XVII. század első felében. Budapest, 1934. Thury -Thury Etele (szerk.): Iskolatörténei adattár. I—II. Pápa, 1906, 1908. Tintelnot = Tintelnot, Hans: Die barocke Freskomalerei in Deutschland. München, 1951. Tjkv. 1. = Kanizsa város tanácsának jegyzőkönyve 1690—1755. TGyM, Tört. dok. tár, 72. 2. 1. Tjkv. 2. = Kanizsa város tanácsának jegyzőkönyve 1787—1790. TGyM, Tört. dok. tár, 72. 3. 1. Tjkv. 3. = Kanizsa város tanácsának jegyzőkönyve 1798—1800. TGyM, Tört. dok. tár, 72. 4. 1. Toif = Toif, Leopold: Bajcsavár története stájer levéltári források alapján. In: Bajcsa-vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében. Kiállítási katalógus. Zalaegerszeg, 2002. 27—40. Tolnai = Tolnai Sándor: A tűz elleni védekezés Nagykanizsán 1690-től 1988-ig. NHF 2. Tomasich = Tomasich, Joannes: Comitatus Zaladiensis jussu inclytorum statuum et ordinum ichonographice delineatus 1792. Tomka = Tomka Béla: A magyarországi pénzintézetek rövid története 1836—1947. Budapest, 1996. Tóth I. Gy. 1990 = Tóth István György: A magyarországi török építkezés forrásaihoz: a kanizsai vár házainak összeírása (1690). In: ZM 2. 221—230. Tóth I. Gy. 1994 = Tóth István György: Körmend a 16—18. században: egy autonómia metamorfózisai. In: Rendi társadalom — polgári társadalom 5. Paraszti kiszolgáltatottság — Paraszti érdekvédelem, önigazgatás. Gyula, 285—291. Tóth K. = Tóth Károly: Az 56-ik honvéd zászlóalj története 1848—49-ben. Csurgó, 1893. Tóth N. Gy. = Tóth Nagy György: „...mivelhogy magad írást nem tudsz...". Budapest, 1996. Tóth P. 1988 = Tóth Péter: Somogy vármegye leírása 1812-ből. In: S m múlt 19. Tóth T. = Tóth Tibor: Hitelezők és adósok. A kölcsönforgalom kérdéséhez Somogyban 1756—1812. Budapest, 1979. Török = Török János: Magyarország prímásai. I—II. Pest 1853. Tört. Sz. = Történelmi Szemle. Tripammer = Tripammer Gyula: Adatok a Nagykanizsai Takarékpénztár Részvénytársaság ötvenéves fennállásának történetéből. Nagykanizsa, 1895. Turbuly = Turbuly Éva: Zala megyei statutumok 1700—1750. I. rész. 702—719. In: ZGy 26. Tuza—Vissi = Tuza Csilla—Vissi Zsuzsa: „A Mester Emberek jó rendtartása" (céhlevélgyűjtemény). Budapest, 2000. Tüske = Tüske Ferenc: A 7. honvédzászlóalj történetéről, 1848—1849. Tüske Ferenc honvédorvos visszaemlékezése. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1996. 3. 66—76. Tüskés = Tüskés Gábor: Út menti és temetői kőfeszületek Abaliget—Orfű környékén. In: Etnográfia, 1980. 1. 98—113. Tűz. Rendt. = Nagykanizsa Város Tűzoltó Rendtartása. Pest, 1837. TGyM Tört dok. Tár 72. 190. 1. Unyi=Unyi Bernardin: A mohácsi ferencesek története. Gyöngyös, 1943. Urbán 1963 = Urbán Aladár: Honvédtoborzás Pest- Budán 1848-ban. In: Tanulmányok Budapest múltjából XV. Budapest, 1963. 424—426. Urbán 1973 = Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Budapest, 1973. Urbán 1984 - Urbán Aladár: Pákozd, 1848. Budapest, 1984. Urbán 1985 = Urbán Aladár: Batthyány Lajos és a vasi fölkelősereg 1848 szeptember-októberében. In: HK1985. 4. 786—801. Urbán 1999 = Urbán Aladár (vái, jegyz., előszó): Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai. Budapest, 1999. I—II. k. 620 Források és irodalom 627 Urb. et conscr. = MOL Urbaria et consriptiones. E Fasc. 24. No. 61—75. De Prie birtokai. Úrb. szerz. = Úrbéri szerződések: 1731. évi: MOL P 1313. 36. cs. Lad.13. N. 27/1—2.; 1753. évi: MOL P 1313. 38. cs. 80 F. 6.; 1773. évi: MOL P 1313. 38. cs. 80. F. 5.; 1746. évi: MOL P 1313. 38. cs. 74/3. Váczy l. Kazinczy P. Vados = P. Vados Pál: Nagykanizsa legrégibb vallásos egyesülete. In: ZK 1930. június 6. 4—5. Vajda—Vajdáné = Vajda László—Vajda Lászlóné: Zala megye az 1848—49-es polgári forradalom és szabadságharc idején. In: ZT I. 5—43. Vajdáné = Vajda Lászlóné: Csertán Sándor, Zala megye kormánybiztosa. In: ZGy 35. Vályi = Vályi András: Magyar országnak leírása. Budán, 1796—1799. Vándor = Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig. In: Nk. monogr. I. 215—424. Vanyó = Vanyó Tihamér: Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól (1649— 1673). In: Levéltári Közlemények 42. 2. 323—339. Varga 1953 = Varga János: Népfelkelő és gerillaharcok Jellacic ellen 1848 őszén. Budapest, 1953. Varga 1971 = Varga János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Budapest, 1971. Vargha = Vargha Gyula: A magyar hitelügy és hitelintézetek története. Budapest, 1896. Várkonyi, R. = R. Várkonyi Ágnes: A Habsburg-abszolutizmus berendezkedése Magyarországon (1686—1703). In: Mo. tört. IV. 83—99. Vas vm. = Mo. várm. 3. k.: Vas vármegye. Budapest, 1898. VÉFL = Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár, Veszprém. VÉL = Veszprémi Érseki Levéltár. Venetianer = Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól... Budapest, 1922. Vida = Vida Mária: Patikamúzeumok-műemlékpatikák Magyarországon. Budapest, 1996. Vidos 1943 = Vidos Géza: Székesfehérvár nemzetőrei az 1848—49. évi szabadságharcban. In: Magyar Katonai Szemle, 1943. IV. 168—169. Vidos 1944 = Vidos Géza: A szabadságharc Ernesztgyalogosai. In: Magyar Katonai Szemle, 1944. II. 4. 114—116. Villányi 1891 = Villányi Henrik: A nagykanizsai izraelita hitközség tanintézeteinek története, azoknak alapításától napjainkig. Nagykanizsa, 1891. Villányi 1896 = Villányi Henrik: A nagykanizsai izraelita hitközség tanintézeteinek története. In: Barna J.-Csukási F.: A magyar zsidó felekezet elemi és polgári iskoláinak monográfiája. I. Budapest, 1896. Villányi 1927 = Villányi Henrik: A nagykanizsai izraelita hitközségtől fenntartott négyévfolyamú Felső Kereskedelmi Iskola és Női Kereskedelmi Szaktanfolyam Értesítője az 1926—27. évről. Nagykanizsa, 1927. Villányi 1928 = Villányi Henrik: Százéves a nagykanizsai zsidó templom. Nagykanizsa, 1928. Villányi 1929 = Villányi Henrik: A nagykanizsai izraelita hitközség. In: Barbarits, 251—262. Vízi = Vízi László Tamás: Polgárőrség és nemzetőrség. Városvédelem Székesfehérváron a XIX. század első felében. In: Csurgai Horváth József—Demeter Zsófia (szerk): Közlemények Székesfehérvár történetéből I. Székesfehérvár, 2000. Vörös K. 1952 = Vörös Károly: Az 1765—66. évi dunántúli parasztmozgalom és az úrbérrendezés. In: Spira György (szerk.): Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711—1790. Budapest, 1952. Vörös K. 1969 = Vörös Károly: Parasztmozgalmak Zala vármegyében a XX. század első felében. A Göcseji Múzeum Közleményei 26. Zalaegerszeg, 1969. Vörös K. 1980 = Vörös Károly: A magyarországi társadalom (1790—1848). In: Mo. tört. V. 473—599. Vörös L. = Vörös László: Rajzképe Somogy vármegyének. Készítette Vörös László. Somogy megye főmérnöke 1830-ban. SML Térképtár. De Vries = de Vries Jan: European urbanization. Cambridge, MA. 1984. VUL = Vrászlói Uradalmi Levéltár VUL Elenchus = VUL Elenchus: „A nagykanizsai ház" 1839. Wagner = Wagner, Walter: Die Geschichte der Akademie der Bildenden Künste in Wien. Wien, 1967. Waldapfel, V. - V. Waldapfel Eszter: A forradalom és szabadságharc levelestára. I—IV. Budapest, 1950—1965. Weiser = Weiser János: Nagykanizsa gyáripara. In: Barbarits, 309—314. Wellmann 1979 = Wellmann Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Budapest, 1979. Wellmann 1989 = Wellmann Imre: Magyarország népességének fejlődése a 18. században. In: Mo. tört. IV. Winkler = Winkler Ernőné: Százéves nőegyletünk. Történelmi visszapillantás a Nagykanizsai Izraelita Jótékony Nőegylet múltjára. Nagykanizsa, 1943. Wrigley = Wrigley, E. A.: Úrban growth and agricultural change: England and the Continent int he early modern period. In: Wrigley, E. A.: People, cities and wealth: the transformation of traitional society. Oxford, 1987. Zakar 1998 = Zakar Péter: „Én éltemet szívesen föláldozom honomnak..." (Gasparich Kilit 1848—49- ben) In: PT 1998. 2. 76—81. Zakar 1999 = Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848—49-ben. Budapest, 1999. 620 Források és irodalom 628 ZÉL = Zágrábi Érseki Levéltár. Z. életr. kislex. = Bilkei Irén (szerk.): Zalai életrajzi kislexikon. Zalaegerszeg, 1997. ZGy = Zalai Gyűjtemény. 8. Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból (a továbbiakban: Közlemények). 1978. Szerk.: Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1978. 9. Kotnyek István: Alsófokú oktatás Zala megyében 1918-ig. 1978. Szerk. Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1978. 12. Közlemények, 1979. Szerk. Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1979. 16. Közlemények, 1980—1981. Szerk. Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1981. 18. Közlemények, 1982—1983. Szerk. Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1983. 20. Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája. Szerk. Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1983. 21. Közlemények, 1984—1985. Szerk. Degré Alajos, Halász Imre. Zalaegerszeg, 1985. 23. Bencze Géza: Zala megye leírása a reformkorban. Két korabeli forrás alapján. Szerk. Degré Alajos, Bilkei Irén. Zalaegerszeg, 1986. 25. Közlemények, 1986. Szerk. Halász Imre. Zalaegerszeg, 1986. 26. Közlemények, 1987. Szerk. Bilkei Irén. Zalaegerszeg, 1987. 30. Kossuth kormánybiztosa, Csány László, 1790—1849. Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg, 1990. 31. Művelődéstörténeti tanulmányok, 1990. Szerk. Turbuly Éva. Zalaegerszeg, 1990. 33. A szabadságharc zalai honvédéi 1848—1849. Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg, 1992. 34. Gazdaságtörténeti tanulmányok. Szerk. Kapiller Imre. Zalaegerszeg, 1993. 35. Zalai történeti tanulmányok, 1994. Szerk. Bilkei Irén. Zalaegerszeg, 1994. 36/1. Hadtörténelmi tanulmányok. Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg, 1995. 36/2. Hermann Róbert: Perzel Mór első honmentő hadjárata. Zala megye, 1848. október 17.— december 24. Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg, 1995. 44. Hermann Róbert: Csány László kormánybiztosi iratai. Szerk. Molnár András. 1—2. Zalaegerszeg, 1998. 51. L. Horváth Z. Szerk. Kapiller Imre. Zalaegerszeg, 2001. 52. L. Németh L. 2002. Szerk. és s. a. r. Németh László. Zimányi 1962 = Zimányi Vera: A herceg Batthyány család levéltára. Budapest, 1962. Zimányi 1965 = Zimányi Vera: Gabona-terméseredmények a Batthyány-uradalmakból (17—19. század). Történeti Statisztikai Évkönyv, 1963— 64. Budapest, 1965. Zimányi 1968 = Zimányi Vera: A rohonc-szalónaki uradalom és jobbágysága a XVI—XVII. században. Budapest, 1968. ZK = Zalai Közlöny. Z. Krón. = Halis István (szerk.): Zalai Krónika. 1— 5. füzet. Nagykanizsa, 1915—1917. Z. m. = Jeney Andrásné—Tóth Árpád: Magyarország történeti statisztikai helységnévtára. Zala megye. Budapest, 1996. ZM = Zalai Múzeum; Közlemények Zala megye múzeumaiból. 2. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg, 1990. 4. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg, 1992. 7. Szerk.: Kunics Zsuzsa: A honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi történettudományi- helytörténeti konferencia előadásai. Nagykanizsa, 1996. október 17—18. Zalaegerszeg, 1997. 12. Szerk.: Horváth László. 50 éves a nagykanizsai Thúry György Múzeum. Zalaegerszeg, 2003. Z. m. földr. = Papp László, Végh József (szerk.): Zala megye földrajzi nevei. Zalaegerszeg, 1964. ZML = Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg. ZML IV 151. = ZML Megyefőnöki iratok. Kaiserreise. Z. m. tört. olv. = Molnár András (szerk.): Zala megye történelmi olvasókönyve. Helytörténeti szöveggyűjtemény. Zalaegerszeg, 1996. Zoltványi = Zoltványi László: A kanizsai ferences zárda és templom története. Kézirat. Nk. TGyM. Zrínyi = Zrínyi Károly: Csáktornya monográfiája. A vár és város története s az 1901-iki népszámlálás. Csáktornya, 1905. ZT I. = Baranyai György—Degré Alajos—Kovács Lajos (szerk.): Zalai Tükör. I. 1848/49. zalai eseménytörténete. Zalaegerszeg, 1974. MUTATÓK Személynévmu ta tó A, A Abák 535, 613 Abel, Wilhelm 613 Abensberg-Traun gróf 356 Ábrahám 264, 348 Acsády Ádám püspök 308, 623 Acsády Ignác 628 Ács József iparos 277 adózók neve 626 Affrati görög boltos 258 Aggházy Mária 347, 613 Ágoston Péter 613 Alagovich Sándor zágrábi püspök 379 Alba Jüan de 362, 463, 499 Albanits Flórián pék, városbíró 217, 457, 462, 463, 465, 467, 481, 495, 503, 504, 505 Alkanits Jakab tűzi kasszír 436 Alberti Antal kéményseprő 31, 201 Albrecht főherceg 271 Allio, Franz császári építőmester 349 Althan család 18, 154, 401, 532 Altomonte, Martino festő (1657—1745) 347, 613 Amadé Antal várkonyi gróf 403 Amhat pasa 297 Andi család (birtokos) 589 Andics Erzsébet 613 Andorka Rudolf 613 Andrássy Antal 613 — Miklós 303, 316, 318, 345 Andrejevich, Konstantin 327 Anik Éva 28 Anisics Pál 275, 276 Antal Antal gvárdián 312 Antalffy Gyula 262, 613 Antalics László öregbíró 605 Antoni mészáros 207, 302, 319 Aradi Nóra 613 — Péter 613 Áron 15, 36, 38, 41, 91, 256, 264, 324, 325, 377, 432, 549 — Jakab serfőző 264 Árvay Sándor 622 Asbóth János 555 Aszleitner Ádám szabó 21 Aulich Lajos tábornok 498 Aurenhammer, Hans 613 Axenti család 38, 39, 84, 97, 98, 106, 110, 258, 259, 278, 279, 357 — János 38, 258, 259, 278 B Babochay János ügyvéd 281, 411, 423, 462, 463 Babocsay József orvos (1760— 1838) 358, 407, 416 Bacsa Gábor 613 Bácskai Vera 203, 232, 254, 273, 613 Bagolyaiak 589 Bairoch, Paul 159, 184, 613 Bajaky Mihály 17 Bajomi István vármegyei másodföldmérő 435 Bakács Lukács 533 Bakónaki Timót gvárdián 306, 318, 350 Balázs, H. Éva 554 Balazic, Janez 364 Bálint Sándor 613 Balla Lőrinc 613 Balogh Dezső a kaszinó titkára 613 — Elemér 510, 613 — Gábor 613 — István (színtársulat) 359 — János tiszttartó 97 Bán Péter 613 Bánfy Kristóf 297 Bánkuti Imre 613 Baranyai György 615, Barbarits Lajos 24, 46, 47, 48, 49, 63, 65, 66, 79, 82, 100, 101, 102, 119, 130, 145, 170, 175, 184, 185, 186, 232, 233, 248, 283, 284, 285, 286, 296, 330, 331, 332, 333, 361, 362, 363, 364, 374, 375, 382, 391, 392, 406, 407, 408, 430, 435, 437, 439, 441, 442, 443, 444, 506, 507, 508, 509, 513, 514, 515, 516, 517, 518, 519, 520, 551, 555, 613, 614, 625 Barbil 200 Bariska István 617 Barna Sándor tiszti főügyész 424 Barta István 620 Baszler Antal német varga 436 Baternay Ferenc a sóház sótárnoka 472, 476 Bátorfi Lajos 552, 554, 556 Batthyány Ádám gróf, első várparancsnok 60, 156, 200, 297, 532, 551 — Fülöp 18, 19, 83, 91, 94, 96, 97, 99, 175, 177, 179, 183, 254, 255, 261, 268, 279, 281, 283, 356, 384, 402, 418, 422, 433, 460, 466, 477, 479, 512, 589, 595 — II. Ádám 62 — III. Ádám 568, 603 — József kalocsai érsek 26, 307, 317, 380, 386, 387 — Károly herceg 463 őrnagy (1848—1849) 484 — Kázmér kormánybiztos 279, 488, 616 — Kristóf 551 — Lajos 17, 18, 20, 26, 37, 40, 65, 119, 154, 160, 169, 251, 258, 264, 268, 317, 346, 347, 348, 349, 350, 356, 380, 384, 386, 387, 438, 457, 604 , miniszterelnök 459, 462, 473, 476, 481, 483, 506, 514, 630 Mutatók 532, 545, 551, 555, 615, 620 gróf 17, 18, 65, 154, 160, 169, 251, 347, 386, 387, 555 Bedő György főesperes 307 Beér János 614 Bekk József nemes 31, 45 IV. Béla 295, 589 Béli József 623 Bél Mátyás 155, 156, 167, 533, 614 Belitzky János 268, 614 Bencze Géza 83, 127, 614, Benda Gyula 614 Benda Kálmán 614 Benedek pap (1406) 296 — veszprémi kanonok (1443) 296 Benko, Johann vezérőrnagy 480—482, 487, 491 Benkő Loránd 614 Benoschofsky Ilona 614 Bentzik Ferenc 614 Benzián Izrael 98, 274 Benzián Fülöp 325 Berchtoldt Eleonóra 548, 557 Berencsi János 348, 350 Berényi Pál 614 Béres Katalin 625 Berge György Kristóf birodalmi gróf, várparancsnok 100, 302, 332, 344, 347, 580 Berks százados 482, 484 Bernárd Gáspár mérnök, városbíró 1835-től 423, 442 — városbíró 410 Bernhardt János 3 75 Bertalan Vince 508 Berzeviczy Gergely 243, 614 Bésényi Ferenc zalaszentmártoni öregbíró 468 Besenyő Miklós fiai 589 Betha Gábor György 207 Bethlen Gábor 331 Bettelheim Baruch 267 Bezerédy Antal 614 Bilkei Irén 392, Bíró István gombkötő 65 Bitnitz Lajos szombathelyi liceumi tanár 545, 555, 614 Blankenberg Imre 265, 267, 614 Blasicsics Ferenc őrmester 501, 502 Blau Henrik 274, 325 — Jakab nemzetőr (1848) 463 — Mózes 267, 325 — Pál (Jakab testvére) 269 Boa György bognár 42 7 Bocskay, Raszinyai 553 Bodenehr, Gábriel mester 60 Bogdán István 614 Bogdanovic Lázár 375 Bogdanovics 355, 614 Bognár Gábor polgár (1849. máj. 15.) 497 Bogyay József járási főbíró 460 — Lajos cs. kir. megyefőnök 505 Boheim a gráci kőfaragó céh mestere350, 363, 365, 368 Bója Gergely tanítóképezdei tanár, képviselő 379, 466, 467, 470 Bolla Márton (1751—1831) 355 Bóna Gábor 614 Both család 589 Both Ferenc (Bagola) 589 Botka Mihály alszolgabíró 466 Bottyán János 552 Bőle András szombathelyi püspök 379 Bránits József kocsis (1807) 426 Brebrovics kovácsmester 25 Brenner ácsmester 30 Bright, Richárd, angol utazó 248, 355, 363, 572, 574, 575, 579 Bronyevszkij, V Bogdanovic 83, 355, 363 Brustmann alszázados 518 Brühl 359 Bubenhoffer Ferenc színigazgató 418 Bubla György tanár 383 Buchorab család 271 Bujanovits Titusz kórházigazgató 489 Burits vezérőrnagy, altábornagy 385, 481, 483, 491, 492, 493, 494, 495, 501, 502, 503, 514, 515, 517, 518, 519, 520 Busenbaum 301 Buvári János tanácsos (1848) 480 C Cagg, Mc William 621 Canevale, Isidore 355 Canisius Péter 331 Cerman Márkus 283, 614 Chernel Elek uradalmi levéltárnok, Ignácz öccse 506, 508, 516 — Ignác a Batthyány-uradalom főügyésze 217, 279, 460, 466, 467, 506, 507, 508, 516 — Kálmán 515, 622 Chinorány Boldizsár főszolgabíró 96, 102, 217, 281, 466, 467, 469, 470, 471, 473, 479, 508, 509, 510, 511, 512, 513 Chorin Áron 324 Cicero 387 Cipolla C. M. 47, 614 Clements, Simon 63, 245, 250, 345 Comte 361 Corfield, Penelope J. 100, 145, 285, 286, 615 Curk, Joze 364, 615 Czelinger Fülöp 39, 421 Czigány Pál csapi ispán 45 Czinderi Antal 421 Czindery László, Somogy megye királyi biztosa 495 — Pál az 1. számú honvédzászlóalj főorvosa 477 Czvetkovics Mátyás plébános 301 Czwetincsanin hadnagy 485, 515 Cs Csaby József iskolaigazgató (1815—1817) 390 Csacsinovits György 278 Csákok 535 Csáky gr. család 401 Csanády György futár 476 Csankay Jób igazgató (1765— 1772) 380, 390 Csány Elek főszolgabíró (1840—1844) 424 — György molnár (Szigetszentmiklós) 576 — László kormánybiztos 278, 279, 280, 459, 460, 463, 464, 469, 470, 471, 472, 481, 506 507, 508, 509, 510, 511, 512, 516, 550, 557, 615, 617, 622, 626 Csapi András (Bagola) 589 — László (Sánc) 589 — Lénárt Cseh Sándor hadnagy 514, 515, 516 Csehy József művész 364 Cseke Ferenc 615 Mutatók 631 Csekey István 615 Cselebi, Evlia 60, 100, 344, 374, 391, 615 Csemez bérlő (Bajcsa 1770) 607 Cserencsics Márton 44 Cser József tanító, őrmester 479, 480, 514, 515, 520, 620 Csernyek Márton kalapos 75 Csertán Ferenc 385 Csertán Károly főszolgabíró (1803—1817) — Sándor Zala megye kormánybiztosa 442, 488, 489, 499, 501, 505, 516, 519, 622, 62 7 Csesznák József főtiszti ügyész 409 Csillagh Alajos alispán 459, 460, 461, 469, 470, 475, 476, 479, 494, 499, 506, 507, 511, 513, 518, 519 Csiszár, Joannes 212, 213, 215 Csiszta Istók kiskanizsai kanász 44 Csizmadia Andor 614 — Illia, Görögh 212 — János, Horváth 212 — Márton, Pintér 212 — Mátyás, Jámbor 212 — Miklós, krainay 212 Csokonai Vitéz Mihály 75, 360 Csucsi Ferenc Csurgai Horváth József 616, 627 Csuzy Antónia, Inkey Sándor felesége 556 — Pál 547 D Dahlen, Franz 227, 480, 481, 482, 483, 487, 488, 490, 491, 492, 493, 494, 496, 497, 498, 500, 512, 513, 514, 515, 516, 517, 518, 519, 520, 620, 628 Dalham 537 Dani János 44 Daniss Rudolf 519 Dank kőműves 357 Danneberg Mihály 325 Danyi Dezső 615 Darás József 279 Darnay 512, 615 Dasztatich 327 Dávid György 436 — Zoltán 615 Davidovits Antal 44 — György 431 — József 431 Deák Antal 262 — Ferenc 279, 379, 385, 442, 466 — Lajos 484 Degré Alajos 21, 157, 206, 264, 282, 286, 404, 441 Degré Alajos (1819—1896) 548 Deining er Imre 615 Dely Boldizsár főszolgabírói 6 7, 276, 358, 426, 432 Dench Jósua lisztkereskedő 272 Dénes Gyula 331 Deseő József Somogy vármegye összeírója (1767) 569, 596 Deutsch Ferenc (színtársulat) 418 Dietrich, Anton vezérőrnagy 492, 493 Dimatschek, Engelbert alezredes 496, 497, 498, 519, 522, 525 Dobó László 615 Dobrin család 85, 98, 267, 268, 270 Dobrovic család -— Anastas 357 — Dömötör 259 — Ignác kereskedő 258, 259 — János 258 — Mihály 258, 35 7 — Miklós 38, 259 Dobrovits Dorottya Cs. 615 Dóczy Antal 539 Dóka Klára 615 Dományi Márk tanár 380 Domonkos Ottó 615, 619 — secretarius 405 Domsán István 378 Dondorf őrnagy 497, 518 Donner, Georg Raphael 346 Dorffmeister István, ifj. 358, 620 Dőry Gábor főispán 4 72 Drinóczy Rozália szolgáló 43 Duschek Ferenc pénzügyminisztériumi államtitkár 476, 512 E, É Eberhard Henrik harangkészítő 357 Eberhardt Béla 617 Eberlein János 429, 431 Eck báró 17, 154 Edegger Boldizsár igazgató (1778—1780) 390 Egedy Péter 295 — Tiborc, Péter apja 295 Ege József főjegyző 404, 407 Egyed Ferenc 542, 553, 615 Egyházi Márton gvárdián 307 Ehmann, Kari építész 356, 364 Eisik, Jichak, a Chevra Cadisa készítője 322, 356, 369 éjjeliőrök neve 84, 427 Ejzenpart Ferenc fésűs 75 Ekenberger Vilmos 269 Elemi iskola tanulóinak névsora (1772) 385 Ember Győző 615, 616, 622 Engelhardt, Georg 537 Eötvös (Ötvös) 29, 36, 66, 69, 72, 75, 80, 82, 83, 85, 91, 105, 109, 250, 262, 374, 380, 471, 475 — József kultuszminiszter 374, 471, 475 Eperjessy Géza 616 Erdéli József útmester (1824) 435 Erdélyi Aladár 616 erdőpásztorok neve 24, 409 Erdős Ferenc 616 Erdősi Bálint 616 Éri István 614 Ernszt Mátyás bádogos 42 Ertner seborvos 437 esküdtek neve 21, 23, 24, 31, 33, 39, 40, 215, 251, 321, 354, 409, 411, 569, 572, 578, 594, 596 Eszes László 616 Esze Tamás 616 Eszterházy Ferenc gróf 388 — Pál 344 — Miklós 401 F Faics György ludimagister (1806) 376, 420, 579 Fallenbüchl Ferenc 616 Faragó Tamás 613 Farkas Antal táblabíró, főjegyző (1839—41) 408, 412, 424, 441 — Gábor 616 — György takács 214 — János katonai biztos 481 Fáy András 278 632 Mutatók Fehér Jakab (bűnügy) 43, 44 Fejtő Ferenc 616 Fekete Ádám 375 — György tanító 25, 181 Fekhonie András ács vagy kőműves 207 Felhő Ibolya 616 Felner, Zieglmacher 200 Fényes Elek 126, 128, 178, 180, 203, 259, 285, 424, 440, 457, 545, 569, 570, 572, 589, 591, 592, 593, 595, 605, 616 Ferber Ferenc vásári jövedelemszedő 405, 406, 421, 427 I. Ferdinánd 535 I. Ferenc király 217 I. Lipót király 232 II. Lipót 557 ferences szerzetesek neve 301, 319 Ferhencz Mihályné 159 Férst György 34 Fesselhoffer József fűszer- és kelmeboltos 261 Festetics György Keszthely földesura 544, 552, 555, 567, 574, 590 — Kristóf 156, 172, 351, 567, 568, 570, 571, 579, 580, 589, 590, 594, 603 — László 179, 400, 567, 578, 590, 597 — Miklós 492 — Pál 576, 590 — Tasziló 567, 590 Fiáth Ferenc báró, királyi biztos 493, 494, 518, 616 Fischer Ferenc festőművész 326 — József kereskedő 78 Fitter András tiszttartó 477 Foréntos János alesperes 316 Forintos György 472 Forrai Ibolya 616 főszolgabírók neve 76, 217, 279, 281, 353, 402, 410, 413, 419, 423, 424, 429, 431, 433, 439, 442, 466, 468, 470, 507, 518, 539 Fraknói Vilmos 616 Francz Antal a patika megvásárlója 262 Franczia József 32 Francsics János 29 — Georgius 211 Frantsits Joseff 217 Franz Bertalan tanár 380 Fricsi Ádám 616 Friedenthal József rongykereskedő 272 Frjtics Ádám (1840—48) 327 Fuchs József zsellér 427 Futó Mihály 616 Fuxhoffer, Dámján 332, 616 Fügedi Erik 616 Fülöp Jenő herceg 18, 91, 99, 175, 179, 183, 254, 255, 268, 281, 283, 356, 402, 418, 422, 477, 479, 512, 549, 557 Fülöpp Antal kéményseprő 427 Fürst Christina, Skrem J. felesége 75 Fürstenbusch, Rüdiger Gosswin von (1690) 215, 233 Füves Ödön 257, 258, 327, 616 Fűzik Mihály 163 G Gaál László 616 — Miklós vezérőrnagy 499 Galavics Géza 361 Garas Klára 361, 362, 616 Gartner, Birsl Michael 200 Gasner Joseff pék 217 Gáspár András százados, őrnagy (9. Miklós huszárezred) 24, 94, 207, 267, 314, 319, 353, 374, 406, 407, 423, 442, 443, 475, 482, 487, 488, 496, 498, 501, 511, 518, 519, 522, 525, 537, 555, 590, 605, 613 Gasparich Kilit tábori lelkész 500, 627 Gáspár Pál 71 Gatala Bernárd kalapos 277 Geber György kalmár 22, 33, 34, 85 Gefatter Mátyás mészáros és felesége 46 Gelentsér György mészáros 227, 494 Gelléri Mór 616 Genthon István 362, 616 Gerencsér György mészáros 475, 479 — János birkás 165 — József (Bagola, 1767) 591 Gergelyffy András 616 Geringer, Kari 50, 146, 228, 522 Gerócs György 375, 616 — István iparos 277 Géza fejedelem 373 Glauninger Orbán takács 207 Glavasch helyőrség parancsnok, százados 481, 482, 484, 492, 494, 495, 496, 505, 514, 520, 521, 524 Glavina Lajos 471, 549, 557 Gligor József Piacidus Espanlius pálos barát 25 Godina János 549 Goethe, J. W. 359 Gombkötő 30, 65, 75, 77, 202, 211, 212, 218, 422, 423 Goory László tanácstag 405 Gorizzutti alezredes 499 Góry László kereskedő 22, 23, 78, 101, 385 Gőcze Rezső 4, 6, 8, 10, 529, 564, 617 Gömöri György 617 Gönczné Bognár Ibolya 617 Görgey Artúr 487, 489 — István 617 Grabbe tábornok 500 Gracich udvari hadiszállító, Kanizsa földesura (1704—1717) 16, 17, 20, 37, 41, 50, 54, 103, 108, 154, 160, 184, 187, 192 Griller Ignác postamester 518 Gruner Ernő 549 Grűnwald József (1800) 32 Gubiczer Ferenc igazgató (1839—1841) 390 Gudenus János József 617 Gunits Mihály tanító 377 Gutkeled Joachim 535 Gutmann Simon Henrik 271 gvárdiánok névsora (1690—1848) 318, 625 Gy Gyalókay Ferenc tanár 385 Gyáni Gábor 615, 625 Gyika őrnagy 484 Gyimesi Endre 260, 617 — Sándor 617 Gyovad nembeli Kemény fia Péter 589 Gyöngyösi Nagy Ferenc vicegenerális 15, 154, 532, 533, 551, 552, 589, 618 Győrffy G. Katalin 617 György pap (1333) 296 Gyurich őrnagy 519 Gyuritz József gazda 494 Mutatók 633 H Haberditzl, Frany Martin 362, 613, 617 Habrecht Ignác kötélgyártó 427 Hadrinec, Irinej 327 Haiden, Thoma, Wagner 200 Hajdúk neve 22, 24, 65, 227, 251, 406, 409, 420, 427, 577, 578 Hajdú Mihály csizmadia 74 Halász Imre 4, 5, 7, 9, 397^155, 617, 628 Halbaks (Halvax) Károly cipész, kereskedő 259 Halis István 61, 352, 360, 617, 628 Haller Antal patikus 262 Hándli Joseph 73 Haragos Mihály boltos 269 Harsay József tanácsos 424 Hartlieb altábornagy 479, 507, 508, 513 Háry, Hilanius gvárdián 376, 405 Háry József másodalügyész 470 Hauptinann, Ferdinánd 512, 513, 521, 559, 617 Hauser család (vaskereskedő) 259 Hauser János kereskedő (szavazatszedő, 1848) 279, 507 Háztartások tagjai — a Miháldi utcában (1771—73) — a Piaci utcában (1771—73) 77 Heckenast Gusztáv 616, 622 Heffert Simon kőműves 376 Hegedűs Antal gazda 21, 73, 78 — György jószágigazgató 404 —Ignácné 72 — József, a Kossuth Hírlapja tudósítója 464, 492 — Mátyás magántanító (1788) 375 Hegel, G. W. F. 361 Hegerle József (1847) 424 Heinsch, J. G. sziléziai festő (1647—1712) 347 Held János kereskedő 84 Helm főhadnagy 474, 493, 504, 512, 513, 613 Hercher Valentin német varga 44 Hergovics Ferenc gazdag polgár 173 — György szűcslegény 34 Herjavecz János céhmester 220 Herkely János főjegyző 408, 410 Hermann Egyed 617 — Róbert 4, 5, 7, 9, 455—526, 617, 622, 628 Heródes zsidó uralkodó 353 Hersli (Hirschl, Herschl, Herschli, Hirschler) család 265, 268 Hertelendi tiszttartó 173 Hertelendy ny. százados 277, 515 — Imre földbirtokos 277 Hicelberger (Hitzelberger) Ferenc órás 94, 357 Hídvégi Máté 618 Hilt, Jozeph 347 Hirschberg Tamás főorvos 477 Hirschler Leó 267 — Lövi szabó 227, 233 — Moyses nagykereskedő 87 Hóbor József 552—555, 618 Hodgyai Mátyás 618 Hoer Magdolna, Inkey Boldizsár negyedik felesége 262 Hoffmann Mór 617 Hofstadter Kristóf, Festetics Kristóf uradalmi építésze 351 Hohenwarter órás és lakatos 201 Holl Béla 618 Hollósy Ferenc kereskedő 46 — József bíró, jegyző (1812, 1815, 1835) 279, 405, 406, 407, 408, 423 Holub József 618 Homacher Ferdinánd fésűkészítő 208 Hóman Bálint 535, 618 Hompesch őrnagy 477, 512, 513 Hopfer János ács 72 Horányi Elek 440 Hormann János György árendás serfőző 250 Horschetzky Móric orvos 97, 266, 360, 444 Horváth Antal ügyvéd 181 — Balázs atyamester 214 — Boldizsár (1807) 406 — Boldizsár igazságügyminiszter 458 — Eduárd 96 — Ferenc 375, 406, 618 — György 73, 385, 406, 427, 572, 591 — Gyula 356, 618 — János 416, 509, 547, 548, 591 — József 25, 33, 275, 277, 285, 375, 378, 390, 616, 627 — Julinka 27 — László 591, 628 — Matók 42 — Mihály 73, 431, 605, 618 — Pál árendás molnár 183 — Róbert 618 — Vilmos másodalispán 476, 477, 478, 481, 482, 506, 507, 514, 518 Horvatics Tamás 72 Hölz Leopold német ludimagister 375 Hudi József 618 Hűmmel, Heinrich határőrszázados 480, 481 Hunfalvy József 556, 618 Hunkár Antal kormánybiztos 499 Huszti György (1512—1566) 439, 440 I Ibi György német tanító 377 Ihrig Dénes 618 Illavay András takács 214 Imrei Ferenc tanácsos, vásári jövedelemszedő 45, 405, 406, 431, 443 Imrén Pál 73 Imrey György 277, 319 Ingatlantulajdonosok Kiskanizsán (1840) 431 Inkey Ádám 533 — Amália (férje Sényi Gábor) 556 — Boldizsár (I. János fia) 27, 65, 82, 262, 314, 315, 316, 348, 350, 352, 353, 354, 360, 537, 538, 539, 540, 542, 548, 553, 554, 555, 615, 617 — Ede (szül.: 1803)556 — Edmund (szül.: 1821) 556 — Eduárd svadronyos kapitány 535, 557 — Ferenc (Boldizsár nagyapja) 533, 535, 553, 618 — Gáspár (János fia) 475, 482, 511, 537, 555 — Imre 266 — Imre 266 János kir. Kamarás 17, 179, 352, 353, 400, 433, 532, 533, 535, 536, 537, 545, 548, 553, 556, 557 634 Mutatók — János ezredes, a légrádi várkapitány fia 532 — II. János (1673—1747) 360 — József, iharosberényi 279 — Kázmér százados (szül.: 1818) 463, 547, 548, 556 — Loránth 535 — Petronelle 309 — Sándor járásbíró (szül.: 1809) 547, 548, 556 — Szidónia 556 István nádor 473, 476 Ivanics Mária 618 Iványi Emma 618 Ix János pintér 72 J Jaary, Sámuel 333 Jakab Ábrahám esztergályos 73 Jaklin, Petrus 301, 319 Jakobits József éjjeliőr 84 Jakopanecz József 73 Jallosics András (Endre) (1791—1862) gimn. igazgató (1842—1844) 360 Jangl, Leopold 84 Jankovics család — Georgius görög kereskedő 258 — Johannus 258 — Ladislaus 258 Jankovics János igazgató (1806—1811) 390 Januska Károly tanító 376, 391 Járos László tanár 380 Jékel Zakariás 297 Jellacic, Antun, a bán öccse 479 Jellacic Josip, 227, 472, 473, 477, 479, 480, 483, 557, 614, 617, 627 Jenovay János igazgató (1793—1803) 383, 384, 390 Jezovics Mátyás 72 Joachni, Jákob rabbi 1770 320 Joannovic, Anatoli görögkeleti plébános 279 Jószágnévsor (Bajcsa, 1828) 605 Jókai Mór 95 Josz, Izrael 33, 84, 266 József főherceg, nádor 374 II. József 21, 22, 25, 26, 29, 32, 38, 41, 42, 68, 115, 118, 124, 125, 168, 172, 317, 343, 348, 355, 359, 360, 361, 381, 382, 383, 399, 439, 569, 578, 591, 592, 596, 605, 608 Juhász Antal 618 — György városi orvos 468 Jung János György patkoló kovács 208 Jungwirth, Kari főhadnagy 474 K Kaán Ferenc ügyvéd 98 — Károly 98, 507 Kaiser József szállító 479 Kajzer József zalaegerszegi 266 Kalász László (Bajcsa) 608 Kálazdy Mór főorvos 477 Kalcsok Leó 380, 618 Kállay István 40, 618 Kalvizy Imre városi jegyző 407 Kampelberg György tóásó 167 Kanizsai János, Miklós tárnokmester fia 296 — Márton diák 374 Kant, I. 69, 258, 262, 361, 575, 577 Kapiller Imre levéltáros 382, 618, 628 Kapornaky Ferenc takács, céhmester 214 Kaposi Zoltán 4, 5, 7, 9, 13, 16—111, 125, 145, 151—196, 241—292, 440, 442, 443, 597, 609, 618, 619, 621 Kardos 4, 6, 8, 10, 565—612 Karloczi, Sartor 200 Kármán Mór 326, 619 Karner János mészáros 72 — Mihályné 72 VI. Károly 209, 353, 537 Károlyi Attila 555, 619 — Sándor báró 532, 552 károsultak (tűzkész) névsora 33, 418, 420, 427, 429, 472 Kassics Ignác 619 Katona Tamás 617 Katus László 619 Kazinczy Ferenc 364, 619 Kecskés Stephanus 211 Kelle János kereskedő 78 Kellner vezérőrnagy 500 Kempelen Béla 619 Kempen vezérőrnagy 478, 479, 481,513 Kempis Tamás 331 Kenyeres Ágnes 619 Keönczöl Ferenc céhcommissarius 220 Kérdőív aláírói (Szentmiklós 1767) 569 Kerecsényi Edit 205, 222, 271, 404, 608, 615, 619, 623, 628 Kerékgyártó Árpád 619 kereskedők névsora (1745— 1826)260 Kéringer Mária 4, 5, 7, 9, 293—340, 362, 619 Kerkápoly István alispán 459 Kern Péter tabakos, tanácstag 22, 23, 405, 406 Kerpeczky József kötélgyártó 208 Kersner József varga 72 Keszthelyi László igazgató (1781—1783) 390 Kéz Jánosné (lopás) 45 Khayr Mihály postamester 45 Kikker András 43 Kilián István 619, 620 Kilik Péter mészáros 479 Kinternyák György szabó 73 Kipflig Amália, Then György felesége 96, 255 Király Ferenc 614 — József kaszír (1807) 405, 407, 572 Királyi Pál 385 Kirilly Zsigmondné 620 Kirschner Ignác Gyula (1849) 96, 200, 269, 274, 494 Kirschner, István Schöz 200 Kisfaludy László kuruc kapitány 552 Kiss Istvánné 28 — János gombkötő 422, 423 — József német varga 28, 423 — Mária 620 — Mihály gazda 72 — Tamásné 72 Klauz Boldizsár asztalos 494 Klavak Boldizsár asztalos 569 Klein Jánosné 72 — József kolompár 73 Kloham Ferenc zágrábi akadémiai tanár 384 Kmety György ezredes 499 Knausz Mátyás kötélgyártó 74 Knédl János 72 Knesevich, Basel ezredes 497, 498, 499, 500, 501, 502, 503, 504, 505, 519, 520, 522, 523, 525 Knesich, Jákob százados 497 Kniedl Jakab lakatos 200 Knittler, Herbert 614 Mutatók 635 Koch, Gottlieb polgár 469 — Mihály 45 Kollarics József gazda 71 Koller Ignác veszprémi püspök 380 Kolongya Istvánné 32, 71 Kolonyai András 71 — Márton 71 Komlos, John 186, 620 Kondis Gáspár kereskedő 267 Kongó Ferencné 73 Konitzer, Matthias 211 konyhavizsgálók neve 31, 32, 406, 409, 431 Koos Péter plébános (1693) 301 Kopátsy József veszprémi megyés püspök 308, 379 Kopics Ferenc kőműves 73 Koppány Ferenc főadószedő (1839) 411, 431 Korntheuer András tiszttartó (1807) 405 Kósa László 620 Kosáry Domokos 343, 620 Kossuth Lajos 488, 517, 614, 620 Kostyák Jakab gazda 74 Kostyál László 4, 5, 7, 9, 332, 341—369, 618, 620 Koszarics Mátyás szűrszabó 73 Kotnyek István 4, 5, 7, 9, 370—398, 583, 620, 628 Kovács Ferenc perceptor 378 — György városgazda (1807) 406 — Imre szabó 72 — János földmérő 67, 171 — Lajos 628 — Mátyás 2 7 Kovacsics József 29, 620 Kovacsovics József gombkötő 73 Kovatsits József (1835. évi tűz) 427 Kováts Zoltán 120, 568, 620 Kozarits Mátyás 30 Kozáry Imre tanácsos (1847) 319, 424 Kőcserepi (Jókai-hős)95 Könczöl Imre 620 Körmendy Sándor honvéd főhadnagy 517, 620 Körtvélyesd fia Leusták 589 Kőszegi Henrik 535 Králics Mátyás 73 Krapf hadbíró 492 Kreiter Joseff pék 217 Kremsir Mózes orvos 477, 489 Kretzing János órásmester 44 Kreut Ádám lakatosmester 467, 469 Krolig Vazul igazgató (1773—1775) 390 Kropf Lajos 620 Kugler Antal aranyműves 466 Kulinyi Zsigmond 621 Kulmer, Friedrich báró, őrnagy 502, 503, 504, 520 Kunics Zsuzsa múzeológus 4, 102, 362, 363, 364, 620, 628 Kussan, Paul 515, 620 Kübler János színigazgató (1812) 418 Külley Gáspár generális vicarius 314 Kürschner Mayer 325 Kyráli János (1748) 28 L Lachenbacher család 98, 266, 272, 273, 274, 628 — Gottfried 266, 267 — Henrik 98 — Izrael 266 — Jakab 181, 266 — József (szül.: 1822) 97, 274 — Mózes 266, 279, 322 I. Lajos király 533 Lajta Edit 347, 621 Lakatos ? 43, 73, 200, 201, 203, 204, 212, 217, 223, 233, 467, 469, 495 Laki István csatári apát 555 Laky Antal keszthelyi csizmadialegény 622 Lalich Elek kecskeméti rektorhelyettes 387 Lancsák Ádám volt légrádi szűcs, polgár 1746-tól 73, 78, 206 — Farkas 74 — Mihály 72 Langen Janka Katalin Jozefa, Berge felesége 62 Langer György asztalos 201 — Pál cipész 207 Lápossy Géza Márton lelkész, a Közlöny muraközi tudósítója 480 László Ferenc bíró 21 — Imre Ispitál-atya (1798— 1800)27 — János huszár főhadnagy 501 — Károly 621 IV. László király 535 Lászlói György nemes (1807) 427 Latour császári hadügyminiszter 516, 555 Lázár György gróf, őrnagy 477, 478 Lazari, Antonius, krajnai provinciális 302, 303, 306 Leblies József 79 Leiser százados 514 Leithgéb Andrásné gazda 74 Lelkes György 621 Lendvai Anna 4, 5, 7, 9, 31, 197—240, 440, 443, 621, 623, 624 — Márton, Nyilas Imre légrádi plébános segítője 301 Lengyel András számtartó 65 — Andrásné 72 Lenkovics Fülöp igazgató (1776—1777) 390 Leopold serfőzőmester 21, 73, 84, 94, 128, 170, 266, 272, 274, 375, 431, 508, 556, 560, 563, 626 Lessing, G. E. 359 Lessner Bernát 268 Lestyán Ferenc marosvásárhelyi plébános 362 Lesziomovich, J. Ivan (1818- tól) 327 Leszner Márkus 274 Lichtenvallner József vásári ácsmester 436 Liebrich János építészeti hivatal vezetője 30 Liebundt Antal 351 Liechtenstein Béni 270 I. Lipót német—római császár, magyar király 232, 249, 302, 345, 551, 557 Lisentin Ferenc bábos 374 Lisies József kiskomáromi alesperes 316 Lováck Ferdinánd patikus 97, 262 Lováck Károly 262 Lőrinc, Osl nembeli 533, 559, 562 Lövenstein Moses hitközségi elnök 322 Löw Immánuel 333 Löw Lipót rabbi (1811—1875) 273, 321, 323, 356, 360, 377, 618, 619 Lőwenstein Móric 256, 268, 274 636 Mutatók Lőwinger Israel 248 Lőwy Izsák rabbi (1831—40) 321 Löwy József ellenőr 325 Lukács B. Ágnes 125, 145, 333, 533, 605, 621 Luther Márton 373 M Macadam, John 244 Machalup József 89 Maczler János ács 72 Mádai Lajos 128, 621 Madronics János 74 Magda Pál 247, 283, 401, 424, 440, 621 Mager Ferenc gazda 72 — József pintér 74 Maglath Keresztély vásári jövedelemszedő 405, 406 Magony Imre 621 Magyar Eszter 4, 621 — Ferenc lakatosmester 43 — József csizmadia 22, 23, 73 — László csizmadia 45, 407 Májer Marx mészáros 264 Májer, Récser 89 Majninger János heti piaci jövedelemszedő (1807) 405, 406 Major Ilona 321, 322, 323, 333, 621 Majorics András (1716) 42 Majthényi Erzsébet 546, 547, 548, 555, 556 — István ezredes (1788—1868) 555 — János báró 555 Makoviczky Gyula 248, 621 Maksay Ferenc 621 Malics István lakatos 73 Malik Ferenc nemes, földesúr 154 Málits Mansvetus ferences házfőnök 327 Mamula, Lazarus ezredes 493, 517 Mansfeld, J. G. rézmetsző 358 Mantuano Rudolf kéményseprő 481, 509 Marczali Henrik 621 Marék, M. J. marburgi tervező 357, 364, 366, 369 Mária Lujza 555 — Terézia királynő 17, 18, 154, 160, 169, 209, 211, 215, 216, 218, 220, 232, 248, 249, 263, 352, 353, 373, 378, 383, 385, 388, 405, 409, 413, 539, 544, 552, 554, 555, 616, 618, 620, 625 Markovich, Anatolij 327, 336, 340 Markovits Ferenc hegymester (Látó-hegy) 431, 443, 594 — Sándor uradalmi ügyész 422, 442 Martinecz György fazekasmester 208 Martinkovics József tiszttartó 546 Martinkovics Károly 467, 509 Márton pap (1452) 296 V Márton pápa 296 Matecz Mihály kisbíró (Bajcsa, 1780)605 Matkovics István alszolgabíró 383 Matti József kőszegi fésűgyártó 208 Mátyás király 212 Mátyásovics Glycér igazgató (1804—1805) 383, 390 Maulbertsch 355, 617 Mayer család 267 Mayer Elek igazgató (1785—1790) 3 8 3 , 3 90 — Gottlieb nagykereskedő 325 Mayr, Koch 200 Mecz Ferenc kőműves 73 Melczer Andor ezredes 474 Mengen Wilhelm katonatiszt 8 7 Mérei Gyula 614, 621, 622 Mérey T. Klára 4, 49, 83, 101, 184, 186, 232, 234, 257, 283, 284, 331, 443, 554, 555, 621 Méri István 621 Merk Zsuzsa 621 Merkas Ipoly 331 Mészáros Ferenc 621 — István 621, 622 — Jeromos, P. ferences rendfőnök 318, 579 — Lázár hadügyminiszter 473, 474, 475, 477, 487, 512 Metclife, John 244 Metvevics Mátyás borbély 73, 78 Mezgár József szűrszabó 74 Mező András 622 Miglio, Tullio Báron 200, 298, 299 Mihalik Pál igazgató (1848) 390, 475 Miklós plébános (1550) 296 Mikulics Sándor exactor 65 Milhoffer Sándor (1807. évi tűzvész) 427 Miller Ádám bognár 72 Milley János 44 Millner János kalmár 72, 78 Mirkovich őrnagy 491 Mittler Áron tanító 377 Mlinarics Gergely téglaégető 83, 435, 605 Mocsáry I. 46, 184, 622 Moglát Károly 73 Mojzes Isac (1722), pálinkafőzés bérlője Szentmiklóson 477, 489, 577 Molenda Eduárd kereskedő 275, 277 Molnár Alajos első alügyész 470 — András 285, 506, 613, 617, 622, 628 — Antal 295, 318, 331, 622 — György jegyző és ügyész 407, 408, 423 — János ügyvéd (1839) 411, 423 — László 296, 622 Moreau, Charles, a kismartoni kastély tervezője 356 Moser Jákob 537 Mosier Gáspár városi írnok 24, 207, 374 Mósner János György fürstenfeldi rézműves 208 Moyses Salamon szentpéteri zsidó bíró 84, 321 Mózes (Biblia) 128, 264, 266, 267, 268, 279, 321, 322, 325, 340, 438 Mozgáry Varga András főcéhmester 213 Mölk, Jozef Adam festő (1714— 1794) 347, 351 Mötz Ferenc kőművesmester 349 Muczhard György bognár 30 Mumford, Lewis 48, 622 Mundsinger, Franz őrnagy 504 Muntner József iparos 39 Mutnyánszky Alajos tanító 377 N Nádasdy László 302 Nádasdy Tamás, a város földesura 374, 533 Mutatók 637 Naderer, Thomas (1729—1775) 351 Nagy András jobbágy (Sánc) 589 — Antal tanár 383, 622 — Ferenc, gyöngyösi fia, Zsigmond 15, 93, 94, 154, 532, 533, 551, 552, 589, 618 — István 622 — Iván családtörténész 353, 475, 477, 478, 533, 535, 536, 542, 553, 622 — János háztulajdonos 277 — Júlia, szalapataki 538 — Lajos 254, 613, 614 Nagybákay Péter 218, 614, 622 Nagyváthy János 574, 622 Napóleon, Bonaparte 498, 555 Narancic százados 484, 485 Nedeczky György táblabíró 278 Német Pál 72 Németh János 21, 466, 471, 509 — László levéltáros 263, 283, 623, 628 — Péter 503 — szűcsmester 86 Nepos, Cornelius 387 Neustadl Leopold pipakereskedő 272 Neustudl szíjgyártó 227, 234 Niczky György 492 Nikolári Anna, Chinorány Boldizsár felesége 96 Nitrainé 73 Nits, Godfried asztalos 30 Noll Henrik 533 Noszlopy Antal, Gáspár testvére 623 — Gáspár kormánybiztos 496, 498, 501, 518, 519, 613 Nóvák Mihály 514, 623 Novakovics 72 Nugent, Albert (Laval N. fia) 482, 483, 484, 485, 487, 488, 490, 491, 492, 493, 494, 498, 499, 500, 502, 503, 504, 505, 513, 514, 515, 517, 518, 519, 520, 521, 522, 524, 525, 623, 624 Ny Nyáry Sándor műtörténész 362 Nyilas Imre légrádi plébános 300, 301 Nyíri Tamás 623 O Oberimer Karina asszony 255, 628 Ognanovich, Alekszij 327 Oláh Miklós esztergomi érsek 373 Ollop Ignác kereskedő 278, 279 — Lajos kereskedő 97 Oszterhueber József ügyvéd 442, 466, 467, 470, 476, 509, 517 Ottinger Ferenc vezérőrnagy 473, 511 Ovidius, Publius Naso 387 Ö Ördög Ferenc 615, 623 P Pachinger Alajos igazgató 618 Pacificus Gáspár gvárdián 314 Padányi Bíró Márton püspök 306, 314, 348, 623 Pajer János polgár 28 — József kovács 72 Pajnádi József jegyző, főjegyző 406, 420 Pálffy János (1663—1751) lovastábornok 532, 533, 547, 552 Pálmány Béla 616, 623 Palóczy László 472 Palocsay József őrnagy 487 Panormitanus, Nicolaus 301 Panth Mihály kaszír 416, 417 Pap Dénes 623 Papanek Márton jezsuita, jegyzőkönyvkészítő (1701) 299 Papp János 44, 623 Pattkó Béla 618 Pauer Imre 613 Paulics Varga Gergell atyamester 213 Paur János asztalos 201 Pavics Ferenc 71 Payr Sándor 623 Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke 514, 515, 516 Pázmány Péter 297, 343, 622 Pécz Apor 535 Pécz Dénes horvát—szlavón bán 535 Pécz Pál csizmadia 72 Pecsics Ferenc ahrer stófár (Bagola) 590, 591, 596 Pehm József 623 Pék József kereskedő 46 Perczel Mór 464, 487, 488, 496, 617 Perkó Antal Ernest sókereskedő 268 Perly, zsidó tanító 375, 393, 395 Pernhárth József pék 72 Pesti Adolf tanár 383 Péter Istók urasági hajdú 43 Péterfy Mihály hites ügyész 1827-től 407 Pethe Ferenc 544, 555 Petrák Mihály 331, 623 Petrekovics Ádám öregbíró (1761, Szentmiklós) 570, 571, 572, 578 Petrikovits Magdolna 17 Pfaff... (Nöthig-házban) 96 Pfeiffer János 297, 331, 623, 626 Pflancz, Jacobus páter, vikárius magiszter 297, 301 Phaedrus, a meseíró 387 Pichler Alajos városbíró 405, 407, 409 Pichler Aloysius kvártélymester (1822) 21, 22, 259 — Ferenc kalmár 72, 75 — Henrik vasárus, városbíró 21, 98, 128, 262, 274, 275, 278, 406, 407, 424, 572 Pigler Andor 362, 623 Pintér Tamás kereskedő 84 Pinterics József jegyző 407 Pircharin Mihály 72 Pirovits Károly palini ügyintéző 549, 557 Piscator R Kristóf jezsuita előlj á ró 318, 344 Pix (Büx) Fr. Simon gyógyszerész 304 Pixenmeister, Lenz Johan 200 Plander Ferenc ügyvéd (1835) 408, 423 Plander József hegymester (1831, Bagola) 22, 405 Podolay Menyhért (Melchior) gimnáziumigazgató 377, 384, 390 Poeltenberg Ernő ezredes 499 Pohmajer János német tanító (1770—1771) 375 Póka Antal vármegyei mérnök 416 638 Mutatók Polacsek Pál udvarbíró (Szentmiklós) 575, 5 76, 577 Polay Ferenc 173 Polák család 265, 266 Polák Jakab szabó 72, 77 Pollai Péterné szabó 73 Pollák Ferenc bérlő 255 Polochnyak, Leonardus ladislaita provinciális 306 Pomperger Péter 72 Popovics, Demetrius kerekedő 73, 78, 84, 86, 96, 98, 101, 102, 172, 258, 259, 276, 326, 375 — Tamás „görög magántanító" 375 l''ordán Ildikó 621 Poszavetz József 259 Práger Boldizsár festő 227 — Ferenc 437 Premer Mátyás kádár 73 Prie, de Hercules Johannus Ludovicus comes Turinetti Machius 76, 567, 580, 584, 585, 589, 627 Princz Sebestyénné 43 Puhovch, Grigorij (1831) 327 Purgstaller (Palotai) József (1806—1867) gimn. és tanítóképezdei igazgató 360, 366, 369, 385, 390 Pusztelnik Henrik táborkari százados 483 Pyrker László egri érsek 379 R Rabatta gróf 533 Rábavölgyi Attila 4, 5, 7, 9, 113—149, 624 Rabensteiner, Christine 363 Rabin Ferenc 73 Rajky Lajos szolgabíró -167 — Zsigmond járási főszolgabíró, táblabíró 402, 411, 429 Rajter György'' harangozó (1788) 29 II. Rákóczi Ferenc 532, 533 Rapcsányi László 621 Rastic, Dániel ezredes 491 Ráth János honvéd százados 622 Rátkay András özvegyc554 — Tivadar báró 554 Redl Leopold tanácsos (1840) 431 Rédvay István 624 Reicherczen Éva (1807) 425 Reinbold 72 Reiner Antal polgári gyógyszerész 262 Reither Tamás ácsmester 71 Rengjié, Albert, szendrői püspök 297 Reőthy Ferenc 624 Reszner András tanító 377 Richter Móric taplókereskedő 272 Ried Ignác, a Kaszinó bérlője 280 Rikli Ferenc 619 Római katolikus egyház papjai (1690—1848) 318 Rosenberg Farkas mészáros 227, 233 — Zsigmond orvos 489 Rosenfeld Sándor fűszerkereskedő 272 Rosenheim Mátyás (1807) 427 Rosentock Farkas 325 Roth Hermann 461 Rotkay (Patkay) Gábor kovácsmester 497 Rotscher Meyer 438 Rottman György (1799) 42 Rózenberg Sándor 98 Rózsa Miklós 4, 47, 60, 62, 101, 145, 251, 362, 363, 374, 580, 597, 614, 620, 623, 624 Rózsáné Lendvai Anna 4, 5, 7, 9, 443, 623, 624 Rumy Károly főszolgabíró 410, 431, 466, 467, 468, 470, 472, 510, 590, 596, 597, 624 S Saffarils Miklós szabó 466 Sailer polgár (1 725) 44 Sambach, Caspar Franz festőművész (1715—1795) 347, 362, 365, 366, 368, 369, 616, 620 Sánci jobbágyok (1802) 592 Sándor Boldizsár 317 — Pálné Gaál Éva szolga (1807 tűzeset) 426, 427 VII. Sándor pápa 302 Sapfl Izrael 79 Sárecz Ferenc gazda 82 Sárecz Márton 72 Sarkady István 272, 624 Sasfi Csaba 253, 624 Schabol Izrael bíró 321 Scheiber Sándor 614 Schenkendorf báró, ezredes, várparancsnok 61, 212 Schertz Albert kereskedő 94, 271, 281 Schey Fülöp 85, 256, 271, 272, 325 Schichofer 5 75 Schildneckt Nepomuki János 316 Schloszer, Matthias Kniedl 200 Schmiding József 385 Schoen Arnold 362 Schopenhauer 361 Schőner Alfréd 624 Schrem János 21, 72, 173 Schulknecht János 534 Schulter János György 201 Schüller 201 Schwarz Ferenc 262 Schweiger 576 Séllyev László 511 Sényi Gábor 181, 556 Sennyei Antal 309, 553 Simái Kristóf „koromlai báró" 355 Simdahl, Peter 64 Simich százados 494, 495, 518 Simics Elek igazgató 1784 390 Siminkovics Ádám 72 Simon Éva, Molenda felesége 277 — János csizmadia 72 — József 362 — Pál mérnök 546, 552, 556, 624 Simonffy Emil 4, 176, 624 Simornyák család 591 Simunich 617 Sinkovics István 620 V. Sixtus pápa 354 Skarich százados 519 Skerlecz Miklós báró 245, 614 Skrem-házban élők neve 74, 75, 77 Skrem, Joannes 74, 75, 77 Skublits Alajos főjegyző 442 — József táblabíró (1839) 411 Slovak János szűcs 72 Smalkovits Mihály megyei főorvos 489, 516 Smeiszer József 34 Sohár János 72 Solymosi László 625 Somogyi János helyettes főispán 259, 384, 431 Mutatók 639 Somssich Antal, sárdi Somogy megyei alispán 26, 27, 65 Sonder Jakab bognár 208 Soodi István 73 Soós Pál 35 Sóskúti Tárnok Alajos 85, 254, 626 Söptei Imre 617 Spánier Ferdinánd kereskedő 95, 255, 261, 262, 274, 275, 279, 280, 281, 284 Spannocchi gróf, altábornagy 494, 514 Spiesz, Anton céhtörténész 209, 232, 233, 625 Spira György 512, 625, 627 Spisits, Spissics János, Zala megye alispánja 383 Sprinsics Vitus gazda 72 Stammel, Joseph Thaddaus szobrász 347 Stefanics Miklós 73 Stelczer József (1835 tűzeset) 429 Stern Károly rongykereskedő 272 Stillfried, A Wilhelm vezérőrnagy 493, 494, 495, 496, 518, 522, 525 Stoeger, Joannes Nep. 331, 625 Stötzl István (1799) 28 Straméz Joseph 73 Strasser Anna (Gutmann felesége) 272 Strasszer család 82 — Izidor nagykereskedő (Győr) 268 — Lázár 268, 272, 278, 279, 280 Strattmann Eleonóra, Batthyány Ádám (1662—1703) felesége 18 Straub, Joseph 347 — Philip Jákob 347 Strausz szolgáló 45 Summer György 207 Süle Sándor 625 Sümeghy Ferenc főszolgabíró 460, 466, 468, 470, 506, 507, 518, 519 — József megyei alispán 384 Svastich Benő hadnagy 498, 499 Svinderman német szabó 43 SZ Szabó András hadnagy 484 — Béla levéltáros 625 — Dezső 590, 625 — Ferenc 71, 406 — Gyula, N. 625 — János 207, 308 — József tanító 377 — Lajos, H. 620 — László, bártfai 625 — Mihály 71 — Péter 625 — Zsigmond 625 Szabói János, keszthelyi 207 — László 207 — Márton 207 Szajvat János 73 Szakáll István számadó 422 — János 73 Szakály Ferenc 625 — István városbíró 21, 24 Szakértők csődperben 275 Szama Ferenc tanár 383 Szandveber András 426, 427 Szántó Imre 625 — Konrád 625 — Mayer rabbi 321 Szapáry II. István gróf 145, 532 — István, kanizsa földesura 17, 154, 160, 214, 551, 567 — Krisztina grófasszony 64 — Magdolna 532 — Miklós (bajcsa) 166 — Péter gróf 17, 551, 567 Szarka Zsigmond ezredes, kapitány 16, 533 Szász Koburg Gothai Ágoston herceg 15, 31, 549, 557 Szatirovics János 377 Szaverlics Mátyás borbély 73 Szebenyi Mária 615 Széchenyi Ferenc gróf 22, 556, 616 — György esztergomi érsek, prímás 344 — István 85, 87, 255, 256, 361, 376, 545, 548, 556, 625 — Viktor 625 — Zsigmond 344 Szegedy Ferenc kassai hadbíró 553 — Judit 553 — Mária 553 Szekfű Gyula 618 Szekovics Pál georgikoni hallgató 615 Szekulits István alezredes 489, 490 Széli József 460, 506, 511 Szemellyek János légrádi szűrszabó (1800) 45 Szemere Bertalan 460, 461, 470, 473, 476, 477, 500, 506, 507, 511, 512, 520 Szentbalázsi János 533 Szentirmay 553, 617 Szentpétery Imre 625 Szép György, Zala vármegye megbízottja (1788) ügyvéd, főjegyző (1822) 172,407 — Károly gyógyszerész 262, 279, 407, 443, 479, 507, 513 — Lajos igazgató (1848—1851) 390 Szeremlyéni Mihály magyar lelkész 374 Szeth János alezredes 475, 511 Szigeti János mészáros 207 Szilágyi János 625 Szilajka György 470, 510 Szilárdfy Zoltán 625 Szili Ferenc 271, 625 Szinnyei József 625 Szita László 569, 613, 625 SZÍVÓS István aljegyző 408 Szlávi (Szláby Ferenc) chirurgus, a vármegye orvosa 203 Szlovák János szűcs 73 Szluha György 540 Szobovits aljegyző 414 Szokol János tanácsos 431 Szomolányi Antal gvárdián 303, 318, 319, 331, 332 Szőcs Sebestyén 626 Szukits Salamon kereskedő 96, 272, 276 Szűcs György 73 — László 626 — Miklós gazda 73 T Tachauer család 269, 272 Tachauer Salamon kereskedő 98, 274, 275, 279 Takács György 626 — Ince P J. O. M. F. 296, 299, 300, 301, 303, 304, 305, 306, 307, 308, 312, 314, 316, 317, 318, 330, 331, 332, 345, 626 — J á n o s ( 1 7 4 2 ) 4 3 , 5 49 — Mátyásné 73 640 Mutatók Tallián Ede képviselő, kormánybiztos 489 Tálos András (1749) 45 tanácsosok neve (1811) 40, 206, 406, 407, 408, 409, 412, 422, 423, 424, 427, 430, 431, 480 tanácstagok 1799-ben 21, 22, 23, 156, 405, 412, 413, 423 Tanczenberger Jakab ács 74 Tanich Mátyás 533 Tas János pék 217 — József pék 217 Tatai János 65 Taurity Pál 302 Tax Mihály városbíró 38 Teitscher, Paulus városatya, Spitalsvatter (1749—1750) 27 Teleki Ádám vezérőrnagy 474, 477, 511 — Domokos 553, 554, 626 Telford, Thomas 244 telkek vásárlói 1842—1848 90 telkes jobbágyok Bagolán (1767) 124, 535, 541, 578, 593, 596, 605, 606, 608, 609 Tersánszky József orvos 467 Teszics István 73 Thaer, Albrecht (1752—1828) 546, 556 Thaly Kálmán 552, 626 Thein Jakab (patikavásárlás) 262 Then György 96, 102, 255 Thieme, Ulrich 362, 363, 364, 626 Thury Etele 626 Tiker András festő 73 Tintelnot, Hans 362, 626 Tischler család tagjai 200, 236, 237, 591, 592, 596 Tislér János szűcsmester 30 tisztikar 420 Todorovic, Kuzman vezérőrnagy 478, 479 Tomasits János gombkötő, városbíró 30 Tomka Béla 626 Topler Ferenc tanácsos, városbíró (1807, 1817, 1830, 1839) 405, 406, 407, 422 Torai Chajim Henrik rabbi (1776—1810) 321 Tordy Mihály igazgató (1812— 1814)390 Toronyi Zsuzsa 333 Tóth Antal megyei mérnök 431 — György felügyelő (1807) 406 — István György 60, 626 — Károly 626 — Lajos ügyvéd, főjegyző (1841- től) 408, 424, 457, 463, 499, 518, 519 — Nagy György 626 — Péter 624, 626 — Tibor 279, 626 Török András (1789) 27 — Ferenc 73 — János 626 — Kata 553 — Márton 72 — Mihály né 30 Trebitscher Anna, Wajdits J. felesége 261 Trentzky Mátyás mészáros 207 Tripammer Károly kereskedő és fuvarozó 248, 276 Tróger, Paul festő (1698—1762) 362 Tscherta Ferenc mészáros 207 Tuboly Ferenc tanácsos (1847) 431 — Mihály első aljegyző 442, 469 Turbuly Éva levéltáros 626, 628 Turcsányi János hadnagy 488 Turkovich György tanácsos (1848) 406, 480 Tuza Csilla levéltáros 626 Tüske Ferenc honvédorvos 626 Tüskés Gábor 626 Tyekvicska Árpád 622 U Ujváry István őrnagy 484, 516 Ullrich Lipót városi pénztáros (1722) 24, 249 Umsunst János 351 Unger Ferenc 469 Unsum János megyei adószedő 311 Unyi Bernardin 626 Urbán Aladár 4, 626, 627 V Váczy János 619 Vadász András 159 Vados Pál P 627 Vajai Lajos helyettes jegyző 424 Vajay Lajos szállásmester 480 Vajda György 71 — László 627 — Lászlóné 510, 627 Vajdits György szabó 91, 281 Valentini János igazgató (1848) 390 Vallerián József gombkötő 72 Vályi András 593, 627 Vándor László 533, 567, 608, 627, 628 Vanyó Tihamér 331, 627 Varga János 443, 514, 627 — László táblabíró, az uradalom ügyvédje (1807) 405 — Mátyás 73 Vargha Gyula 279, 627 városbírók neve ((1800—1848) 20, 21, 406 Vásárhelyi Gergely jezsuita, a zágrábi kollégium tanára 297, 331, 618 Veinperger Rudolf seborvos 437 Velisch Vilhelm kereskedő 276 Vellermann János nyereggyártó 466 Venczel Ádám főpalétás 406, 422 Venetianer Lajos 266, 627 Verancsics Faustus csanádi püspök 295 Vergilius 387 Veszprémy László 617 Vidakovich Szidónia 255 Vida Mária 627 Vidos Géza 627 — József, a vasi nemzetőri ezred parancsnoka 483, 487, 508, 512 Vidovics, Thomas 211 Vignola 346 Villányi Henrik 265, 268, 627 Virág Benedek 385 — József 405, 594 Virtsolog von Coloman Ruprecht 618 Vissi Zsuzsa 626 Vitéz Imre pécsi tankerületi tanfelügyelő 376 Vízi László Tamás 627 Vlasics Antal helyettes jegyző 466 Vojta Ferenc, a zsinagóga tervezője (1804) 321 Volkra Ottó veszprémi püspök 306, 307, 308, 345, 348 Vollmann kőműves 309 Vörös János szűcsmester 30 — Károly 614, 622, 627 Mutatók 641 — László főmérnök, Somogy megye (1830) 627 Vörösmarty Mihály 458 Vries, Jan de 284, 627 Vusztl Alajos könyvkötő és kereskedő 360 W Wajdits János 360 Wajdits József könyvkereskedő (1832) 261 Waldapfel V. Eszter 507, 511, 627 Walterskirchen báró, szül. Zichy Mária gróf 85 Weinberger Rudolf 325 Weinmand Fülöp kalmár 281 Weiser János 276, 627 Weiss gabonakereskedő 82, 94, 96 Weisz Bemard dohánykereskedő 272 — Heinrich boltos 270 Welden, Ludvig táborszernagy 495 Wellmann Imre 627 Werbőczy István 353 Wernhardt, Stefan Wilhelm 504, 505 Wibmer Pál kanizsai harmincados 362 Wieser mérnök 174, 545 Windisch-Grátz, Alfréd zu tábornagy 491, 492, 493, 494, 517, 518, 522, 525 Winkler Ernőné 627 Wlassics Eduárd ügyvéd, jegyző (1845-től) 408 Wojta Ferenc építész 356 Wolf György 177 Wrigley, E. A. 284, 627 Wunscheimb, Schmidt 200 Wüsztner András bérlő 96 Z Zádor Anna 615 Zadravecz Gáspár csizmadia 73 Zadravecz József 73 Zakar Péter 627, 628 Zakasits Ágoston 72 Zappert József 268 Zarka Sándor Vas megyei első alispán 474 Zastavnikovic, Michael őrnagy 496, 497, 501, 502, 518, 522, 525 Zathureczky Ferdinánd főügyész 549, 550 Zeisberg, Kari vezérőrnagy 500, 502, 503 Zelenkai Károly 72 Zichy Károly gróf, Batthyány János veje 85, 179, 181, 254, 280, 284 — Mária 85 Zimányi Vera 163, 628 Zoltványi László 628 Zrínyi Károly 628 — Miklós költő, hadvezér, Zala megye főispánja 344, 552 Züllich, Kari von Zühlborn ezredes 492, 493, 517, 518 Zs Zsul Mihályné takács 72 Zsull Mátyás 416 Zivkovic, Kiril püspök 375 Helynevek és egyéb földrajzi nevek mutatója A, Á Abaliget 626 Ádámhegy 628 Admont 347 Adony 488, 516 Adriai-tenger 154, 244 Adriai-tengerpart—Kanizsa— Balaton-mente—Székesfehérvár— Pest—Kassa—Galícia útvonal 244 Alföld 125, 246, 551, 616 Alsó- és Felső-Burgovia 386 Alsólendva 490 Alsó-Magyarország 214 Alsórajk 508, 509, 544 Amszterdam 269 Andocs 297 Anglia 531 Arad 271 Assisi 354 Aty 34, 363, 386, 416, 589 Augsburg 340 Aussee 64 Ausztria 243, 245, 246, 247, 385, 555 Axeuti-ház 84, 357 B Babócsa 156 Bachroch-féle bőrkereskedés 2 72 Bacónak 594 Bács 27, 43—45, 127, 145, 184, 203, 217, 232, 246, 254, 273, 283—285, 386, 442, 474, 496, 613 Bácska 27, 496 Bagola 6, 8, 10, 155, 156, 184, 185, 188, 193, 308, 554, 567, 572, 580, 584—600, 619 Bagola-hegy 155, 157, 568 bagolai határ 590, 593 Bagolasánc 592 Bagota 15, 154, 589 Baja 16, 203, 232, 297, 377, 438, 459 Bajcsa (1700) 6, 8, 10, 17, 29, 40, 124, 154, 169, 175, 568, 601—612, 626 bajcsai malom 568, 603 Bajcsai út 66, 79, 80, 88, 91, 158 Bajcsavár 626 Bajorország 78, 461 Bakar (Bukkari) 245 Bakónak 307, 569 Bakónaki-patak 155, 157, 282 Balassagyarmat 622 Balaton 103, 108, 155, 244, 246, 434, 491, 542, 568, 572, 616 Balaton északi vidéke 246 Balatonfüred 615 Balatonlelle 542 Balkán-félsziget 545 Balogunyom 556 Bánfa 17, 154, 467 Bánokszentgyörgy 306, 501, 507 Baranya megye 499 Bárány vendégfogadó 43, 79, 87, 90 Barátok temploma 467 Barcs 156, 474, 496 Bártfa 373 Batthyány-uradalom települései 17 Batthyány utca 262 642 Mutatók Bayesia 15, 154 Báza 306 Bazita 306 Bazsi 490 Béc 306 Bécs 59, 62, 69, 83, 156, 183, 215, 232, 244—249, 263, 264, 266, 268, 269, 271, 272, 281, 352, 356, 374, 388, 424, 434, 440, 444, 472, 473, 479, 485, 488, 496, 498, 503, 531, 537, 539, 540, 546, 549, 551, 557, 570, 576, 615, 619, 626 Bécs—Buda—Pest—Erdély útvonal 244 Bécs-Eszék útvonal 246 Bécsi kapu (a várban) 60 bécsi postaút 434 Bécsi utca 93 Békás malom tava és gátja (Szentmiklós 1802) 568 Belgrád 295, 300, 333 Belica 353 Bellica 554 bellicai kastély 353 Belovár 490 Belváros 59, 83 Belvedere 362, 617 Berény (Iharos) 434, 474, 479, 493, 498, 501, 502, 513, 520, 522, 525, 532, 591 Berge-ház 64 „Berki-rét" (Bajcsa) 603 Berzence 156, 306 Besenyő 554, 589 „Bettelheim W. Samu és Fiai" 268 Bicske 18, 474 Bilke 17, 166, 176, 188, 193 Bisdow (Csehország) 444 Bocska 129, 306 Bogláts-hegy 155 Boldogságos Szűz Mária tiszteletére emelt templom (v. kápolna) 295 Boldogságos Szűz tiszteletére fakápolna (Kiskanizsa) 348 Bóly 18 Boronkay József-féle vrászlói uradalom 173 Borostyánkő 18 Borsfa 306, 552 Borsfalva 532, 552 Borsmonostor 533 Bosznia 295 Botszentgyörgyvár 567 Böhönye 247 Bősárkány 457 Brassó 373 Bratislava (Pozsony) 625 Brescia 494 Brezja (bajcsai határban) 603 Bristol 568 Búcsúszentlászló 354 Buda 54, 103, 104, 108, 153, 156, 203, 244, 245, 333, 363, 391, 421, 440, 458, 498, 499, 511, 512, 524, 551, 554— 557, 613—628 Budaörs 474 Bujbitzán 590 Bukovina 551 Bunya (középkori település) 567, 568, 574, 584, 585 Bunyai folyás 568, 571, 574 Burgenland 322 C Chinoráky-ház 78, 86 Cigány utca 69, 70 Ciglenice (Cziglenicze) 42, 83, 98 „Czigány Sáncz" 608 Cs Csákány 567, 603 Csakovecz 552, 569 Csáktornya 211, 434, 459, 514, 533, 552, 628 Csáktornyai uradalom 407, 567 Cseh- és Morvaország 264 Csepel-sziget 487 Cseresi földek (határrész Bajcsán) 603 Csesztreg 620 Csongrád 45 7 Csorna 45 7 Csörné most (határrész Bajcsán) 605 Csurgó 474, 576, 585, 600, 626 D Dalmácia 385 Deák tér 29, 51, 82, 84, 86, 91, 97, 106, 128, 259, 270, 357, 620 Debrecen 127, 248, 373, 472, 555, 615, 616, 619, 623, 624, 625 Dekanovec 65 dél-balatoni borvidék 624 Dél-Dunántúl 23, 158, 168, 169, 248, 551, 613, 625 Délnyugat-Dunántúl 99, 131, 154, 247, 250 Délnyugat-Magyarország 100, 243 Délnyugat-Somogy 569 Dél-Zala 532 Dencsár-árok 107 Devecser 475 Dobrava 554 Dombovo (Verőce megye) 569 Dráva 173, 245, 248, 460—463, 472—474, 476, 477, 478, 480, 485, 488, 491—493, 507, 510, 512, 513, 550, 552, 554, 557, 613 Drávadernye 245 Dráván túli területek 298, 302 Dunántúl 17, 23, 99, 131, 154, 158, 168, 169, 203, 246, 247, 248, 250, 271, 354, 535, 551, 553, 613, 616, 622, 625 Dusnok 306 E Egervár 344 Egyeduta 17, 306 Egyiptom 439 Ejzenpart-ház 75 Előváros (= Vorstadt) 59, 60 Enzersdorf 346 Eötvös tér 36, 69, 72, 75, 82, 85, 91, 250, 262 Eperjes 232, 373 Erdély 244, 458, 464, 496 érdi uradalom 183 Érsekújvár 379 Erzsébet tér 81, 203, 250, 349, 357 Eszék 156, 246, 400, 424, 434, 493, 496, 504 Eszteregnye 17, 124, 345 Esztergály 467 Etruria 386 Európa 117, 131, 209, 243, 531, 613, 622 F Fakos 6, 8, 10, 586—600 Falkos 580 Mutatók 643 Fehérvár 156, 244, 246, 331, 424, 457, 475, 493, 497, 511, 524, 616, 618, 621, 627 Feketesárvize 568 „Fekete sas" patika (Fő út 6.) 262, 357, 359, 369, 553 Feldbach (Stájerország) 351 Felső-Magyarország 214 Felső utca 79 Felső-Burgundia 385 Felső-Rajna 118 Ferences rendház 307, 332, 360, 616 Ferenc-rendi templom és zárda 624 Fityeház 609 Fityeháza 17, 79, 124, 154, 604 Fiume 245, 246 Flandria 386 Foglár-patak 155 Foki puszta 590 Fő utca 63, 65, 75, 78, 81, 82, 84, 85, 97, 98, 105, 268, 349, 357, 418 Förhénci hegy 313 Fraknó 388 Franciaország 244, 358, 461, 531, 555 Frankfurt 537 Friedau 500 Fülöp utca 69, 82, 90, 98, 261 Fürstenfeld 208 Fűzvölgy 534, 613 G Gábor utca (a későbbi Batthyány u.) 91 Galambok 357, 434, 482 Galgóc (Nyitra vármegye) 302 Galícia 244 Gáspár föld és gödör (Bagola) 443 Gelse-kacorlaki nagy átjáró 552 Gelsesziget 533 Gétye 467 Goricia 386 Goricza 538 Gornja Radgona 1. Regede 424 Gömör megye 382 görög templom 33, 72 Göttingen 555 Graben (Bécsben) 189, 560 Gradische (Bagola) 603 Gradiskai szőlőhegy (Miháld) 181 Graz 31, 201, 247, 263, 365, 368, 424, 487, 617 Gross Reisa l. Nagyrécse 590 Gy Gyöngyös 127, 192, 626 Győr 31, 99, 118, 153, 259, 268, 271, 274, 279, 378, 379, 393, 395, 424, 483, 491, 492, 514, 515 győri Stasserek hajózási cége 268 „Györki-ház" 538 Gyulafehérvár 331 H Habsburg Birodalom 535, 621 Hadász ( = Egyházashodász) 443 hadikórház 613 Hahót 434, 440 Háromkereszti kápolna 617 Hartberg 347 Heilingenkreuz 347 Herrdorf (Szilézia) 332 Heves megye 382 Hévíz 407, 615 Hodosán 463 Homokkomárom 18, 40, 50, 54, 79, 104, 109, 167, 187, 190, 192, 194, 263, 290, 383, 459, 552, 559, 562, 611, 612, 613 Homokkomáromi uradalom 17 Horváti 467 Horvátország 131, 212, 249, 259, 385, 424, 440, 461, 472, 473, 480, 483, 488, 489, 495, 497, 500, 503, 516, 532, 552 Hosszú szigeti 550 Hosszúvölgy 534 Hunyadi út 91 Hutweide városrész 438 I Igrice 467, 546 Iharos 247, 434, 439, 479, 493, 497—503, 513, 520, 522, 525, 532, 537, 555, 591 Iharosberény 17, 156, 288, 290, 434, 479, 493, 498, 501, 502, 513, 520, 522, 525, 590, 595 Ikervár 245 Inke553 Inkey-kápolna 555 Inkey-sírbolt 555 Inkey-urna 358, 538 Inn-negyed 551 Inta (Vas megyei uradalom) 18 Ispita utca (ma Ady utca) 83, 435, 437 Isztriai-félsziget 244 Iván (Ignátz) utca 90, 95 K Kabold 336, 339, 603 Kacorlak 306, 544, 557, 608 Kadarkút 608 Kalfin-bolt 270 Kálmáncsa 608 Kalocsa 393, 395, 608 Kálóz 608 Kálvária-hegy 311, 608 Kálvária-kápolna (Lazsnak) 351 Kámáncs 608 Kanizsa 2, 5, 7, 9, 13, 15—57, 59—100, 102—105, 608 Kanizsa folyó 295, 535, 542, 608 Kanizsa sziget 608 Kanizsa-árok 608 Kanizsa-berek 155, 608 Kanizsai járás 247, 552, 580, 589, 596, 608 kanizsai-kaposvári út 608 Kanizsai-uradalom részei 15 kanizsa—Letenye—Lendva— Bellatinc-útvonal 473 Kanizsa-patak 155, 176, 608 Kányavári-rét 608 Kapikeresztúr 608 Kapitótszentmárton 463, 608 Kapornaki járás 126, 127, 129, 145, 185, 283, 379, 440, 459, 460, 463, 500, 507, 516, 517, 556, 608 Kaposújlak 247, 608 Kaposvár 16, 124, 156, 169, 204, 227, 247, 424, 434, 490, 492, 493, 496, 517, 551, 583, 589, 590, 597, 599, 600, 613, 616, 619—621, 625 Kaposvári járás 567 Kapronca (ma Koprivnica) 245, 554 Kaproncai utca 435 Karlsruhe 554 Karniola 385 644 Mutatók Kassa 127, 203, 244, 373 Kaszinó 28, 280, 359, 361, 364, 444, 613 Kecskemét 127, 617 Kelet-Ausztria 243 Kelet-Európa 117 keleti városrész (Nagykanizsán) 24, 81, 91, 121, 168, 178, 179 Kerecseny 538, 550 Kerekes-rét 160 Kereskedelmi iskola (1842) 627 Kereskedelmi minisztérium 227, 228 Kereszt utca 91 Késmárk 373 Keszthely 124, 169, 204, 219, 246, 265, 399, 417, 424, 434, 474, 475, 483, 490, 498, 500, 501, 522, 525, 555, 614, 615, 616 keszthelyi gimnázium 383 Kéthely 479 Kilimán 544, 552 Kisbagolai hegy 590 Kis-Balaton 155 Kishegyes 502 Kiskanizsa (Canisa Minor) 47, 51, 55, 63, 79, 80, 99, 102—105, 107—111, 119—127, 131, 145, 147—149, 156—158, 160, 163, 167, 168, 171, 174, 175, 187, 188, 190, 192—194, 201, 235, 238, 243, 284, 285, 287, 290, 314, 365, 368, 393, 395, 403, 410, 411, 429, 431, 435, 445, 450, 457, 459, 460, 462, 463, 466—468, 484, 485, 495, 501, 502, 505, 508, 509, 515, 522—524, 526, 569, 624, 625 Kiskomárom 383, 434, 474, 475, 478, 479, 481, 489, 490, 501, 512, 525 Kisnémet utca 90 Kispiac 81 „Kis Sörház" (uradalmi sörfőzde) 356 Koblenz 534, 559, 562 Koburg 55 7 Kógyár-patak 155 Kolozsvár 373 Koprivnica 554 Korona vendégfogadó 76, 78, 79, 87, 93, 274, 282, 283, 417 Korpaváró, 8, 10, 527, 528—564, 613 Kossuth tér 29, 51, 83, 336 Kóstai-berek 534, 624 Kosztajnica 302 Kotor 479, 485, 513 Kottori 247, 434, 463 Kozani (Macedónia) 258 Kőnigsböhm (Csehország) 75 Körmend 18, 50, 54, 104, 109, 187, 192, 212, 245, 247, 263, 424, 474, 483, 487, 490, 491, 517, 522, 525, 581, 617, 626 Kőrös megye 353 Kőszeg 232, 424, 440, 499, 560, 563, 617 Köveskút 553 Krajina 302 Külső város (Vorstadt) 156 Külsőkerti utca (1772) ma Rákóczi utca keleti része 70 Külsőtelki utca 91 L Lachenbach 266, 322 Látó-hegy 316, 594, 595 Lazsnak 313, 351, 365, 366, 368, 369, 554, 558 Leányvári mező (Bajcsa) 603 Légrád 103, 108, 156, 237, 239, 245, 474, 477, 483, 485, 491, 503, 514, 515, 552, 553, 559, 562 Légrádi országút 61, 63 Légrádi utca (ma: Ady u.)70, 168 Légrád—Kapronca—Zágráb— K á r o l y v á r o s — t e n g e r p a r t útvonal 245 Lendvaújfalu 479 „Lengyel földek" (Bagola) 590 Lepavina 336, 339 Lepsény 481 Lesencfalu (Bajcsa) 603 Letenye 17, 248, 288, 290, 306, 434, 463, 473, 482, 490, 492 Letenyei j á r á s 552 Lika 378, 495 Linz 247, 269 Liszó 553 Loreto 542 Losonc 457, 556 Lotharingia 386 Lovasberény 4 74 Lőcse 373 Ludberg (Kőrös megye) 401 Ludovica út (1812) 245 Lusatia 386 Luttenberg 500, 514 M Magasd 15, 154, 589, 591 Magyarod 434, 490 Magyarszerdahely 544 Magyar utca 69, 79, 83, 89, 265, 418, 420, 434 Marburg (Maribor) 347, 356, 376 Marcali 156, 246, 288, 477, 479, 482, 493, 496, 501, 552, 567, 569, 580, 589, 596 Marcali járás 496, 567, 569, 580, 596 Marokkanergasse 5. sz. épület 356 Marosvásárhely 300, 301, 331, 334, 336, 338, 340, 362 Martom puszta 538 Mecsek 247 Mezőcsát 45 7 Miháld 532 Miháldi 66, 69, 71, 76—78, 81, 82, 105, 155, 181, 186, 202, 226, 247, 278, 285, 598, 617 Miháldi utca (ma: Attila u.) 70, 71, 78, 82, 202 Miháldi-víz 155 „Mikefa puszta" (Bajcsa) 603, 608 Miklósfa 6, 8, 10, 365, 366, 368, 369, 374, 565—585, 589, 591, 597, 599, 600, 603 — névváltozatai Szentmiklós 155, 172, 185, 459, 474, 484, 515, 534, 544, 555, 567—569, 572, 576, 578, 580, 581—585, 590, 597—600, 6 0 4 , 6 16 Somogyszentmiklós 567, 580, 584, 585 Milánó 551 Miskolc 203 Mlinaric 306 Molnári 479, 490 Mór 95, 97, 128, 266, 323, 326, 432, 437, 464, 477, 487, 488, 491, 496, 522, 525, 574, 616, 617, 619, 628 Morgány puszta 545 Mórichely 185, 484, 567, 568, 569, 584, 585, 603, 616 Mórichelyevize (1760) 568, 603 Morvaország 264, 386, 461 Moson megye 388 Mönichwald 347 Mura 64, 69, 77, 83, 101, 108, 246—248, 290, 353, 375, 385, 393, 395, 434, 447, 452, 457, Mutatók 645 460, 463, 464, 471—474, 476—478, 480, 481, 483, 485, 48—492, 495—500, 502, 503, 513—515, 522, 524, 525, 532, 533, 538—541, 551—554, 557, 559, 560, 562, 563, 569, 608, 617, 619, 620—622, 628 Murakeresztúr 79, 507 Muraköz 64, 77, 247, 290, 353, 393, 395, 434, 463, 464, 473, 474, 477, 481, 483, 487—489, 491, 496, 498—500, 502, 503, 513, 514, 522, 525, 537—539, 541, 552, 553, 559, 560, 562, 563, 569, 622 Murarátka l. Rátka 554 Muraszerdahely 463 München 613, 614, 623, 626 N Nagyandrásháza (Aty) 589 Nagybagolai-hegy 590 Nagybajom 156, 247 Nagyberek 246 Nagykapornak 155, 434 Nagyrécse (Gross Reisa) 353, 434, 539, 553, 560, 563, 590 Nagyszeben 373 Nagyszombat 368 Nagyunyom (ma: Balogunyom) 556 Nagyvárad 250 Nagyvázsony 474, 489 Nápoly 533 Naschmarkt (Bécs) 266 Nemesapáti 307 Nemesdéd 247, 503 Nemesszer 467 Nemesvid 247 Németország 259, 385, 461, 540, 557 Németszentmiklós 544, 555 Németújvár 18, 187, 192, 386 Német utca 62, 63, 79, 82, 83, 90, 435 Niclaesberg 567 Niklasberg, St. Niklasberg, Niclaussberg /. Szent Miklós hegy 567 Nova 597, 598, 619 Ny Nyíregyháza 620 Nyíres melléke (Bajcsai határ) 603 Nyugat-Magyarország 99, 100, 243, 263 Nyugat-Somogy 569 O, Ó Oberburg 346 Óbornak 613 Oltárc 306 Orfű 626 Óriás utca (Riesen Gasse, ma Kinizsi u.) 98 Ormánd folyó 173 Ormosd (ma: Friedau, Stájerország) 302 Ormoz 424 Orosztony 538, 542, 554 Óváros (Altér Stadt Canisa) 60, 156, 374 Oxford 627 Ö „Ökör" fogadó 87, 93 Ördögárok 83, 107 Örömhegy 172 Öröm utca 81 P Pacsa 467, 533, 544, 546, 559, 560, 562, 563, 613, 621 Palin 6, 8, 10, 129, 290, 308, 352, 353, 354, 466, 471, 527—564 Pallin 17, 64, 69, 154, 532, 533 Palyin 533 Pamlén 533 Pannonhalma 373 Pápa 16, 246, 295, 296, 302, 354, 373, 424, 490, 617, 618, 620, 626 Páraháza 567 Partos földek (Bajcsa) 603 Pat 28, 41, 183, 208, 209, 214, 220, 222, 233, 244, 332, 345, 347, 368, 385, 429, 430, 447, 475, 482, 488, 490, 491, 495, 496, 500, 501, 519, 532, 542 Patosfa 247 Pécs 18, 23, 69, 104, 156, 203, 247, 265, 297, 393, 395, 424, 473, 476, 493, 497, 512, 522, 525, 551, 613, 616—619, 625 Pécsi utca 94 Perlak 248, 434, 477, 479 Pest-Buda 153, 156, 203 Pest megye 382 Péterfa 17, 166, 176, 188, 193 Petri 306, 532, 547, 552 Petrivente (Petri falu és Z. Vente puszta) 552 Pettau 245 Piac tér 33, 49, 64—66, 69, 72, 74, 76, 78, 81—83, 89, 91, 93, 96—98, 249, 250, 258, 259, 261, 262, 270, 282, 283 Piaci utca (ma: Erzsébet tér, Fő út) 70—73, 77, 203 Piaristák rétje (Bagola) 591 Pinkafő 263 Pintér gyepű (Bagola) 590 Piriké (Bajcsa) 603 Pivári út, malom 66, 79 Pogányszentpéter 154, 589, 590, 593 Pogányvári hegy 544, 548, 554 Posta gyóta (Bagola) 590 Pozsony—Bécs—Adriai-tenger útvonal 244 Pörgyés föld 603 Prága 347, 353, 356 Principális-csatorna 97, 155 Pusztarak 306 Pusztaszentlászló 550 R Ráckanizsa 463, 479 Rácváros („Ratzstadt, Ratzenstadt"), később: Kiskanizsa 59, 60, 63, 156 Rád 295, 318, 333, 457, 467, 625 Radenc 356 Radkersburg 424, 504, 514, 515 Raguza 295, 297 Rajk 552 Rajka 268 Rákóczi út 83 Ramócz (Sopron megye) 554 Raszinya 353, 553, 554, 560, 563 Rátka (ma: Murarátka) 554 Récsei utca (ma: Petőfi u.) 70, 82, 91 646 Mutatók Regede (ma: Szlovénia, Gornja Radgona, illetve Ausztria, Radkersburg) 424, 434 Riesen Gasse l. Kinizsi utca 89 Rigyác 345, 353, 552, 559, 560, 5 6 2 , 5 63 Rohonc 18, 263, 339, 628 Róma 385, 387 „Rongyos lámpás" vendégfogadó 102 Rózsa utca 82 Rubnyak (Bajcsa) 603 S Sajtoskál (Vas megye) 554 Sánc 6, 8, 10, 497, 501, 568, 570, 584—600 Sáncz 589, 597, 598 Sand 181, 186, 525, 553, 612, 621 Sándorháza 467 Sántz 589, 597, 598, 610 Sárkánysziget 552 Sárospatak 373 Sárvár 554, 560, 563, 618, 625 Sas vendégfogadó 91 Sávoly 261, 279 Schantz 589 Segesd 316 Sellye 164 Sigard (1700) 15, 154 Sikátor utca 89 Siklós 18 Simonyák dombja (Bagola) 590, 591, 592, 596 Siófok 619 Sloup (Morvaország) 346 Somogy megye 82, 246, 249, 311, 434, 493, 495, 496, 505, 541, 580, 581, 593, 596, 615, 616, 620—623, 625, 627 Somogyszentmiklós l. Szentmiklós 567, 580, 584, 585 Sopron 31, 69, 99, 156, 203, 249, 266, 271, 278, 279, 353, 360, 373, 385, 406, 424, 431, 459, 483, 488, 490, 492—494, 499, 518, 524, 538, 540, 554, 555, 617, 621, 623 Sopron megye 488 Soproni utca (ma: Magyar u.) 30, 69, 70, 168 Sormás 17, 124, 154, 169, 182, 345, 440, 480, 532, 609, 610 Söjtöri-hát 556 Spanyolország 540 Stájerország 385, 475, 481, 485, 489, 499, 500 „Stara suma" (Bajcsa) 605 „Stófár kútja" (Bagola) 590 Strasser-ház 98 Strigau 479 Surd 484 Sümeg 78, 246, 265, 424, 475, 490 Svájc 540 Sz Szabadhegy 182, 282 Szabolcs megye 382 Szalapataka 554 Szalónak 18, 263 Szammer-nyomda (Zalaegerszeg) 360 Szántói járás 463 Szapáry-birtok részei 17 Szaplányos (Szentmiklós 1802) 567, 572, 574, 584, 585 Szatmár megye 26, 118, 552 Száva 263 Széchenyi-féle ház (1822) 85, 101 Szécsi-sziget 299 Szedreskert 574 Szeged 553, 619, 621, 625 Szeglet utca (ma: Kölcsey u.) 69, 70, 75, 76 Székesfehérvár 244, 246, 45 7, 474, 475, 482, 493, 511, 522, 524, 616, 618, 621, 627 Szekszárd 16, 493 Szélmalmi kocsma 35 Szenes (Szentmiklós 1802) 568 Szentandrás 467 Szentbalázs (ma Zalaszentbalázs) 496, 539, 544, 549, 551, 557, 559, 560, 563 Szentendre 327, 328, 329, 333, 337, 340 Szentgotthárd 212 Szentgrót (ma Zalaszentgrót) 288, 290 Szentgyörgy (ma Szentgyörgyvári- hegy) 172, 202, 313, 501, 507, 567, 572, 589, 594 Szentgyörgyvári utca 70, 71, 82, 97 Szent-Iván (ma Zalaszentiván) 552 Szent János utca 376 Szentmária (Sveta Marija) 375 Szentmárton 463 Szent Márton hegy 373 Szentmihály (ma Zalaszentmihály) 467, 508 Szentmiklós (ma Miklósfa) 155, 172, 185, 459, 474, 484, 515, 534, 544, 555, 567, 568, 569, 572, 576, 578, 580—585, 590, 597—599, 600, 604, 616 Szent-Pál (Somogyszentpál) 532, 552 Szent Péter 296, 345 Szentpéterúr 467 Szepetnek 17, 124, 154, 182, 313, 345, 393, 395, 403, 440, 532, 545, 603, 604, 607—609 Szepetneki út 79 Szerdahely 17, 154, 246, 247, 306, 554 Szigeti utca (ma: Teleki u.) 69, 70 Szigetvár 69, 104, 246, 247, 271, 551 Szilézia 385, 461 Szlavónia 263, 385, 480, 554 Szolnok 459, 506 Szombathely 38, 69, 124, 127, 156, 424, 460, 474, 618, 620, 626 Szombathelyi utca 70 Szűcs utca 66 T Tanodalmi tér 81, 87 Tapolca 393, 395, 434 Tárnok-ház 85, 255 Tata 383 Temesköz 551 Terezianum 537 Tétény 474 Then-féle ház 96 Thüringia 55 7 Tirol 386 „Tizenháromváros" (/. Hutweide) 51, 55 Tolmács 306 Tolna (mezőváros) 118, 257, 280, 473, 492, 493, 597, 598 Tolna megye 493 Toscana 551 Tótság (Vas megyei járás) 554 Tótszentmárton 306, 331 Töll 603 Török Birodalom 257, 295 Török föld (Bagola) 590 Trencsén megye 382 Mutatók 647 Trieszt 244, 245, 263, 540 Tübingen 537 Tűrje 218 Tüttős 467 Ú Újnéppuszta 550 Újudvar 129, 307, 544, 556 Új utca 82 Újváros 60, 156 V Vác 515, 516 Válicka 546, 556 Valkonya 306 Vámút 434 Varasd 62, 212, 215, 245, 246, 247, 363, 472, 477, 481, 491, 498, 514, 516, 569 Varasdi út 79, 82, 87, 90, 91, 94 Várhely utca (ma: Báthory u.) 70, 81 Várpalota 474 Vas megye 487, 556 Vásártér 250, 504 Vasemberház 82, 84, 94, 349, 357 Vasvár 245 Venéce 603 Verőce, Weneche (középkori falu) 474, 569 Veszprém 17, 75, 118, 171, 205, 220, 246, 267, 298, 306, 307, 335, 339, 351, 354, 381, 393, 395, 401, 424, 434, 459, 474, 483, 485, 488, 492—494, 496, 499, 516, 518, 613—615, 617—620, 622—627 Veszprém megye 496 Virágos tabló (Bajcsa) 603 Visonta 553 Vör 118, 467 Vrászló 107, 110, 247, 271, 288, 290, 590 Vukovár 458 W Weiser-bolt 82 Weizberg 347, 351 Wittemberg 373 Z Zágráb 156, 245, 299, 306, 307, 379, 400, 424, 472, 492, 494, 497, 514, 516 Zákány 306, 400 Zalaegerszeg 38, 41, 99, 107, 111, 124, 169, 285, 354, 384, 393, 395, 399, 424, 434, 459, 470, 474, 480, 483, 487, 488, 491—493, 495—497, 499, 500, 502, 504, 506, 508, 510—512, 514, 516, 517, 522, 525, 562, 613, 618, 620—628 Zala folyó 155 Zalalövő 492, 554, 560, 563 Zala megye 17, 18, 28, 40, 61, 66, 154, 172, 175, 212, 214, 217, 218, 227, 265, 353, 401, 414, 420, 431, 435, 443, 536, 547, 552, 554, 555, 557, 558, 619 Zalaegerszeg—Körmend—Szombathely— Kőszeg—Sopron— Bécs útvonal 245 Zalaszentbalázs 443, 617 Zalaszentmihály 375 Zárda utca 69, 74, 104, 348 Zöldfa vendégfogadó 65, 82, 255 Zöldfa vendéglő 49, 81, 82, 96, 281, 282, 349 Zöldfa sziget (városrész) 81 Zrínyi utca 23, 25, 26, 437 Zs Zsdenec (Bajcsa) 605 Zselic 247 Zsülec gödör (Bagola) 590 Tárgymutató A, Á ábécés könyv 613 ábrázolóművészet 355 Acta Mechanica 214, 614 ácsok és kézművesek céhe 213, 217 ács- és kőműveslegények 227, 232 adminisztráció 18, 28, 60, 61, 118, 145, 157, 212—214, 219, 283, 353, 362, 407, 410, 419, 505, 551, 591, 596 adóbevallás 273, 275 adóelengedés 33, 429 adófizető 203, 274 „adói lajstrom" (1837) 128 adóköteles 100, 123, 129, 178, 320 adománybirtok 532 adománylevél Berge Györgytől kolostor- és templomépítéshez 302, 303 adómentes esztendők 593 adóösszeírás 46, 67, 68, 86, 99, 101, 115, 124, 125, 156, 170, 178, 180, 199, 204, 211, 263, 270, 273, 277, 280, 285, 320, 592 adoptálás 414 adósság fejében árverezés 414 Adria Biztosító Társaság 98, 281 ádvent 310 aestimatio 119, 145 Ágoston-rend telepítési terve 316 agrárgazdaság 167 agrárkapitalista fejlődés 551 agrárproletár 550 agrárszerkezeti elmaradottság 169 agrártársadalom 15 7, 620, 621 Agrártörténeti Szemle 613 Agrártörténeti Tanulmányok 624 ágyúmester 200 Ájazba mecset 344 akatolikus („a-catholik, Acatholici") 121, 578, 592 akó 93, 165, 166, 167, 173, 181, 254, 263, 434, 479, 549 alamizsnakérés 306 alapítólevél (gimnáziumi) 316, 362, 380, 386, 392 áldozócsütörtök 309, 313 algimnázium 385 alispán 65, 247, 263, 353, 383, 384, 410, 411, 416, 422, 459, 460, 461, 464, 469, 470, 475, 476, 477, 478, 479, 481, 482, 492, 506, 517, 518, 536, 539, 550, 553, 555 alispáni hivatal 413, 519 aljegyző 405, 407, 408, 414, 420, 423, 431, 442, 556 alkotmány 458, 459, 460 állami kárpótlás (földesúrnak) 183 állami kereslet 162, 176, 252, 269 648 Mutatók állami oktatás 355 állampolgári ismeretek 377 állandó bizottmány 459, 461, 462, 463, 468, 469, 470, 471, 475, 476, 487, 488, 489, 509, 510, 511, 512, 514, 515, 516, 517, 613 állandó színtársulat 418 állatállomány (1802) 118, 162, 165, 181, 550, 575, 592, 604 állatlopás 45 állatvásár 36, 80, 248, 250 allodiális föld 5 70 allodiális rét 575 allodiális szántó 573, 594, 598, 604 allodiális terület 18, 154 állomásozó katonaság Kanizsán 540 állópad (görögkeleti templom) 327 almárium 277, 546 alorvos 489 alsó fokú oktatás 620, 628 Alsóvárosi Plébánia 553, 556 Alsóvárosi Plébánia irattára 553, 556 altalaj 155 „alte capelle" 296 ambitus 577 anabaptista 122 Andocsi misszió 297, 331 „angliai zab" 162 angolpark (kert) 352, 545, 555 angol polgári forradalom 531 angol utazók 64 Antik Tanulmányok 616 „Antiqua tabella Urhialis (1767) 592, 593 antimenzion 330 antiszemita megmozdulások 460, 476 anyaegyház 308, 592 anyakönyv 270, 298, 299, 300, 301, 314, 327, 331, 333, 589 anyanyelvi mise 314 áprilisi törvények 459, 462, 505 ár- és belvizek 5 74 Aranygyapjas Rend 386 aranyműves 202, 466 Aranyszarvas 359, 366, 369 archivum 581, 613 Archívum Rákóczianum 613 árenda 37, 38, 64, 65, 88, 92, 102, 159, 160, 165, 176, 255, 257, 258, 265, 375, 569, 570, 577, 605 árendabevételek 255 árendajövedelem 375 áristom 35, 40, 43, 45, 419, 422, 427 arisztokrácia 153, 613 árkádsor 348 áriimitáció 1. árszakás 36 Árpád-kor 352, 535, 552 árpa- és zabtermelés 162 árszabás 207, 475 articulus 208, 211, 212, 213, 214, 215, 218, 219, 220, 222, 224, 226, 436 áruértékesítés 251, 25 7 áruszállítási adatok 245 árvaellátás 33 árvák atyja 34 árvapénztár 40 árvaügy (1836:IX. tc. 6. §) 24, 33, 34, 409, 414 árvavagyon 34 árverés 46, 96, 278, 412 Ascensio Beatae Mariae Virginis (aug. 15.) 232 Assisi Szent Ferenc oltára 304 aszaló 538 asztalosok, lakatosok ... céhe (1773) 215 átlagéletkor növekedése 123 átmenő forgalom 79, 262, 274 átrakodó és továbbszállító kereskedelem 248 átrium 299, 300 átutazó (a városon) 201 aulikus nagybirtokosság 153 autonómia 15, 19, 37, 626 B Bach-korszak 404, 414, 439 „babyboom" 120, 121, 123 bácskai hadszíntér 474 bagolai jobbágyság 593 Balatoni Múzeumi Füzetek 615 balázsáldás 312 baldachin 300, 309 báni határőrezred 479, 494 bányavárosok 263, 322 Baranyai Helytörténetírás 613 barátok (szerzetes) 17, 124, 467, 477, 489, 500, 579 barokk gondolkodás 344 barokk stílus 64, 65, 82 Batthyány-adminisztráció 18, 157 Batthyány család 46 Batthyány-levéltár 399, 439, 626 Beatae Mariae Virginis Festivitatis (szept. 12.) 249 bécsi kongresszus 358 Bécsi Központi Igazgatóság 401 Bécsi Tanulmányi Alap 379, 383 bécsi Udvari Kamara 532 behívótábla 224 békázás 606, 608 békefeszület 309 bekerítések 153 belga királyi birtokok 549 Belgrád—kalocsai püspök 300 belső migráció 116 belső telek 20, 27, 571, 592, 593 belső vár 330 Belsőségek birtokíve (1753) 66, 79 belügyminisztérium 461, 510, 512, 614 bencés rend 373 benedikál 305, 314, 316 benépesítés 534 berek kihasználása 87 berek lecsapolása 18, 88, 89, 91 béres 67, 83, 101, 157, 159, 163, 171, 178, 182, 183, 184, 348, 459, 539, 541, 550, 551, 569, 571, 572, 574, 575, 576, 577, 592, 593, 598, 604, 606, 607, 616, 625 bérlakás 97 bérleti szerződések 92, 283 bérlők 39, 65, 94, 98, 159, 273, 283, 418, 534, 572, 594 bérmálkozás 119 bérmunka 569, 593 Bessenyei jószágok 538 beszállásolás 41, 87, 420, 438 betegápolási könyv 356 betegségek 125, 181, 356, 474 betelepítés 118, 122, 123, 127, 131,590 betéti társaság 248 bevándorló 206, 271, 404, 593 bevételi forrás 23, 38, 64, 316 Bibliaolvasás 373 biedermeier (kor) 546 Bikur Cholim l. betegápolási könyv 323, 336, 337, 339, 340 Bírák Könyvei 387 birkaállomány 165 birkatartás 165, 5 75 birodalmi háborúk 269 Mutatók 649 birodalmi nemesség 266 bírói mandátum 21, 407 bíróválasztás rituáléja 21 bírság 44, 160, 207, 429, 503 birtokkormányzat 437, 440, 442 birtokközpont 247, 352, 399, 401, 534 birtokmegosztás 551 birtokpolitika 91 bivalytartás 575, 576 bizonyságlevél 416 biztosításügy 281 blokád 344, 625 bognárcéh (1701) 213 bolgárok 118 bolthálózat 249 bolti árukészlet 277 boltok (1733) 64 borjúváltság 534 borkereskedelem 540 borkimérések 424 borpénz 570 bosnyák ferencesek 295, 296, 307 boszorkányok 42 botozás 570 böjt 36, 311, 312 bőrheveder 33 bőrkereskedelem 258 búcsú Kanizsán 312 Buda visszavétele (1686) 551 Budai Kamarai Felügyelőség 60 Budapesti Szemle 621 Buda bevétele 499 bunyevácok 118 bushel 579 búzaszentelés 313 bűnbocsánat 311, 350 bűncselekmény 45 büntetéspénz 421 büntetőper 470 bűnügyek 42 Bürger = purger 50, 51, 53, 75, 103, 104, 106, 187, 235, 237, 282, 361, 366, 404, 445, 446, 447, 448, 584, 599 „Bürger Verein" 75, 282, 361 bürokratizmus 99 C caducitas 403 calcatura (nyomás) 158, 571, 575 Canonica visitatio (1554, 1698, 1748, 1778, 1816, 1824) 25, 26, 28, 299, 332, 333, 348, 374, 375, 378, 393, 395, 614 casula 579 cédulagyűjtemény 186 cégér 459 céh 20, 34, 35, 36, 45, 63, 81, 199, 200, 201, 205, 206, 207, 208, 209, 210, 211, 212, 213, 214, 215, 217, 218, 219, 220, 221, 222, 223, 224 céhalakulás 209, 211, 215, 217 céhcommissarius 209, 220 „céhek rendje" 207 céhemlékek 622 céhgyűlés 210, 224 céhjegyzőkönyv 210, 219, 225 Céhkataszter 211, 217, 218, 232, 233, 614 céhkorsó 210 céhláda 210, 224 céhlámpa 210 céhlevél-kölcsönzés 211 céhmester 212, 213, 214, 215, 219, 220, 222, 224, 233 céhnótárius 215, 219 céhpatrónus 222 céhpecsét 213 céhrendelet (1761, 1805, 1813) 209, 210, 214, 222, 224 céhrendszer válsága 225 céhszabály 206, 207, 208, 210, 211, 213, 214, 218, 219, 220, 223, 224, 232 céhszabályzatok 206, 207, 208, 211, 214, 219, 224, 232 céhtag 206, 219, 222 céhtaggá válás 206, 219 céhtörténet 199, 209, 218, 219 céhzászló 220, 222 cenzus 169, 170, 172, 176, 177, 183, 402, 403, 442, 462, 464, 466, 557, 569, 570, 571, 573, 593 cenzusos föld 557 ceremónia 313 Channuka-ünnep 323 Chernel-párt 468 Chevra Cadisa (Szentegylet) 330, 356 chirurgus 203, 229 cigányok 118, 208, 251, 257 cigarettázási divat 276 „ciggaro-fabrica" 275 cikkely 210, 211, 214, 218, 219, 220 cilinder 226 címer 332, 352, 466, 547, 619 címerlevelesek 619 civitas 15, 16, 117, 125, 145, 156 comparatistae 382 „completorium" 330 „conditio" a céhlevélben 213 confirmálás (megerősítés) 210, 213, 214 confraternitas 316 conjugistae 382 conscriptio 16, 74, 115, 118, 120, 121, 122, 126, 127, 170, 178, 203, 268, 273, 348, 581, 582, 614, 615, 624 Conscriptio Animarum...l757, 1771 115, 120, 121, 122 Conscriptio Regnicolaris 1720 615 Conscriptiones Vinearum (Szentmikló, Mórichely) 615 Constitutio Regni Fundamentális 537 contractus 16, 39, 78, 102, 175, 257, 445, 597 conventionalis contractus 16 convertita 320 Corpus 300, 333, 441 Corpus Juris Hungarici 333 cour de honneur 353 crida 46 cubicella inferius 27 custodia 302 Cs csáklya 33 család átlagos létszáma 116 családi címer 332, 547 családi kápolna 255 családi sírbolt 533 Csány-iratok 510, 614, 618, 620, 621, 622, 623 csapadékmennyiség 117 csárda 533, 599 Cs[ászári] K[irályi] Posta Hivatal 400 csatornázás 433, 544 csavargók (útonállók) 248 csecsemőhalandóság 121, 125 csehboltozat 346 csengettyű (templomi) 300, 309, 311 cséplő 573 cserépégetés 167 cserepező 202 cseréptető 29, 432 cserépzsindely 426 650 Mutatók cseresznyéskert 5 74 csillag és lándzsa (görögkeleti oltáron) 327 csiszár, szűcs, lakatos ... céh (1698) 212 csizmadiacéh (1699) 208, 212, 220, 221, 224, 226 Csokonai Kanizsán 622 csoportházak 81, 82, 95 csődanyag 275 csődeljárás 96, 278, 499 csődper 46, 275 csődtörvény 278 csurgói gimnázium 26 csurgói jószágigazgatóság 567, 580 csurgói uradalomtest 5 74, 589 csutora 232 D dalmatica 309 dandár 473, 478, 479, 481, 485, 488, 491, 492, 494, 495, 496, 497, 498, 500, 501, 502, 503, 511, 517, 518, 519 Deák tér története 620 declinistae (gimnázium) 382 decretum 233 dékán (céhes tisztség) 224, 233, 308 Dél-Dunántúl Atlasza 613 délszláv katolikusok 295 Demográfia 119, 129, 616, 617, 618, 621 demográfiai átmenet 131, 619 demográfiai robbanás 153, 569, 591 demolíció (a vár lerombolása) 62 depositorium 39 deputátum (járandóság terményben) 183 deres 539, 570 Descriptio (Skerlecz) 245, 362, 597 deskriptív statisztikai irodalom 166 devalváció 176, 437 dézsma megváltása 257 „diadalmi kapu" 416 diákság 116, 131, 381, 382 diákszínjátszás 355, 615 dica (hadiadó) 40, 402, 581 dicalis (rovatos összeírások) 170, 174, 204, 265, 268, 272, 581 Dietrich-dandár 492 differenciálódás 578, 608 diszkosz 327, 330 díszközgyűlés (1896. május 17.) 618 divisio 34 dobogó (cathedra) 384 dohánykészítő 202 dohánytermékek 276 dohányzástilalom 32 domboldalak magassága 155 dombormű 346, 348 domborzati viszonyok 247 domínium 15, 17, 18, 154, 163, 182, 603 donáció 18, 353, 354, 620 dögvészek 125 döntéshozók (magisztrátus) 406, 441 drávai védvonal 457, 476, 617 Dráva-vonal 460, 462, 463, 472, 473, 474, 476, 480, 510 dualista korszak 280 dunántúli evangélikus egyházkerület 623 dűlőfelsorolás (1753) 79 dzsámiból szentelt katolikus templom 298 E, É egészségtelen életviszonyok 125 egészségügyi nevelés 383 „égettek" (tűzesetben kárvallottak) 33 egyenruha (hiány) 475 egyetemi ifjúság 385 egyház felszereltsége 309 egyházi anyakönyvek 331 egyházi építészet 345 egyházi összeírások (1757, 1771, 1778—1787, 1792) 568 egyházi zsinatok 309 egyházlátogatási jegyzőkönyv l. Canonica Visitatio 47, 119, 298, 299, 304, 308, 314, 315, 316, 320, 333 egyháztörténet 295, 314 éhinség 119 éjféli mise 312 éjjeliőrök fizetése 84 éjszakai világítás 83 eladósodás (ti. a városé) 546 élelemraktár 28 élelmezési ipar 205 élelmiszer-árszabások (megyei) 207 elemi csapások 33 elemi fiú- és leányiskola 356 elemi iskolák épülete 475 életes ház 267, 538 „Életképek" 84, 101, 282, 286 életkor 80, 116, 120, 121, 131, 153, 387 életszínvonal 183, 243, 276 ellenreformáció 345 elmaradottság 169, 243 elmocsarasodás 155, 156 „Előbbkelők" (Honorationes) 126, 128 elöljáró mesterek 208 előnév 247, 266, 272, 352, 535, 552 elrendelt vadászat 166 első magyar iskola 373 eltartóképesség 174 „eltartottak" 122 élve születések 117 emeletráépítés 65, 86 emlékkönyv 615, 616, 624 empire 108, 109, 290, 291, 357 emporium (gazdasági) 107 énekes mise 312, 313 epidémia 118 építőanyag-adományok 303 építőmester 350 érdekvédelem 623, 626 erdőélés 39, 166, 571 erdőirtás 544 erdőirtvány 607 erdőkerülő 65, 84, 577 erdővagyon 409 erkölcstan 387 erkölcstelen életmód 44, 45 Ernő főherceg, 48. gyalogezred 474 erőd 296, 297, 298, 300, 303, 311, 603 értelmiség 359, 360, 461, 580 „Értesítő" (gimnáziumi) 615, 617, 618, 621, 622, 623, 627 esküdtek (tanácstagok) 21, 23, 24, 31, 33, 39, 40, 215, 251, 321, 354, 409, 411, 569, 572, 578, 594, 596 észak-itáliai háború 471 esztergályos 72, 73, 75, 202, 223, 618 etnikai megoszlás 115 etnográfia 625, 626 etrogtartó 323, 324 evangélikus 87, 262, 275, 319, 320, 356, 457, 569, 591, 623 evangélikus egyházközség 356 Mutatók 651 evangélikus templom 356 evangéliumi könyv 327, 328, 329 évkönyv, rendházé 615, 616, 617, 625, 628 exactor 65, 583, 597 exaudi vasárnapja (húsvét utáni 6. vasárnap) 249 expositio 313 extraneus 172, 173, 179, 181 extraserialista 97, 202 ezredparancsnokság 61 ezüst kanál 327 F fa 15—20, 23, 24, 27, 30—33, 35, 36, 38, 40, 42, 49, 59—63, 65, 76—84, 87—89, 93, 96, 106, 110, 117, 125, 126, 128, 145, 154, 156, 157, 160, 166, 168, 170—172, 178, 181, 182, 201—203, 205, 208, 211, 213, 214, 222—224, 226, 227, 232, 233, 243, 246—250, 255, 258, 259, 261—266, 268, 270, 271, 274, 275, 277, 278, 280—282, 286, 299, 300, 303, 305, 306, 308, 309, 314, 316, 327, 331, 344, 346—353, 355, 357—359 faber 202 faipar 205 faizás (erdőhasználati jog) 160, 166, 308, 551, 571, 604 fajtalankodás 44 fakápolna 305 fakitermelés 409 fakivágás 416 fapiac 250 faszín (fatároló) 270 faszobrászat 347 fatemplom 299, 303, 346 fazekascéh 35, 208, 214, 226 fegyvertár 475 fegyverváltság 15 Fejér Megyei Történeti Évkönyv 616 Feldbrand (1807) terme 427 felekezet 126, 316, 319, 320, 326, 333, 422, 457, 471, 472, 578, 627 felekezeti összeírás 591 felelős kormány 458 feljelentés-sorozat (1839) 423 fellebbezési f ó r um 61 felségparancs (1780-as évek közepe) 173 felsőházi tagok 465 Felsőtemplom 26, 29, 85, 418 felszabadító háborúk (17. század végi) 155, 244, 343, 531 féltelkes jobbágy 278, 5 78, 608 felügyelő 27, 60, 374, 376, 379, 401, 406, 412, 423, 459 felvilágosodás 26, 282, 355, 358, 361, 373, 537, 614, 618, 620 felvilágosult abszolutizmus 115, 537 fémipar 205 ferences adminisztráció 591 ferences rendház iratai 332, 616 ferences rendtartományok 297, 306 fertőző betegségek 125 „Feuer Ordnungs..." (1755) 223 fiatalkorúak 77 filii (fiúgyermekek) 124, 296 fiscalis 35, 280, 382 fiskus 15, 187 fizika (tantárgy) 382 fluktuáció 125, 181, 258, 265 fogadó 32, 43, 63, 64, 65, 68, 69, 76, 78, 79, 82, 83, 87, 90, 91, 93, 94, 102, 160, 233, 247, 255, 274, 275, 282, 283, 299, 349, 350, 400, 403, 417, 418, 435, 495, 511, 533, 538, 575, 577, 594 fogadósok 275, 577 fogalomtár 330, 332, 613 foghíj 30, 31 foglalkozási csoport 77, 97, 98, 275 foglár 155, 467 fogyasztási adó 16, 17 fokos 69 folyóátkelés 488 fonás 570, 582 font 207, 227, 251, 277, 332, 378, 459, 479, 489, 516, 534, 576, 577 forgalmazási költség 268 forgalmi becsérték 15 forgótőke 277 formációváltás 116 forrás 23, 27, 28, 30—33, 38, 39, 43, 63, 64, 66, 81, 83, 84, 88, 90, 92, 97, 101, 115, 117, 123, 127, 128, 145, 160—162, 164, 166, 173, 178, 181, 184, 204, 205, 209, 213, 218, 219, 227, 255, 257, 261, 262, 264, 266, 269, 270, 272, 274, 284, 296, 300, 303, 306, 307, 315, 316, 321, 331, 333, 363, 374, 399, 404, 417, 439, 441, 483, 485, 494, 495, 497, 502, 514, 515, 519, 533, 550, 553, 571, 572, 573, 575, 576, 580, 596, 597, 609, 610, 614, 615, 624, 628 forráshiány 296, 374 forrásközlés 615 forráskritika 127 forspont 86, 87, 261, 416, 420, 438 forspont kivetése 420 főadószedő 23, 34, 36, 411 főcéh 213, 214 főesperesség 374 főgimnázium 254, 385, 618, 623 főhadiszállás 479, 491 főispán 18, 85, 101, 344, 360, 384, 386, 388, 472, 499, 532, 536, 552 Föld-, Ipar- és Kereskedelmi Minisztérium 227 földaprózódás 605 földbérlet 159 földbirtok-összeírás (1752) 157 földbirtokszerkezet (1810) 157 földbirtokszerzés 17 földért fizetendő szolgáltatások 402 földesúr 15—23, 26—29, 32, 35—38, 40, 42, 44, 62, 63, 65, 79, 85—88, 91—96, 98—100, 119, 128, 154, 157—161, 165—177, 179, 181—183, 209, 210, 214, 219, 255, 257, 258, 263, 265, 268, 269, 274, 320, 348, 349, 351, 352, 375—378, 380, 399, 401—403, 405, 409, 411, 413, 417, 418, 422, 425, 436, 438, 439, 533, 534, 536, 539, 541, 546, 547, 550, 570, 571, 572, 574—576, 578, 579, 581, 592, 593, 603, 604, 606 földesúri fejlesztő politika 169 földesúri igazságszolgáltatás 42 földesúri jövedelmek 548 földesúri mezőváros 401 földesúri végrehajtó szervezet 24 földkönyv 85 652 Mutatók földmegváltás 66 földmérő 67, 174, 280, 403, 435, 443 földrajz 343, 353, 387 földrajzi elhelyezkedés 154 földrajzi nevek gyűjteménye 69 földrengés 1757 39, 305 főoltár 311, 313, 347, 351, 357 főoltárkép 347 főrabbi (ti. Löw Lipót) 360, 361, 377 főrangú családok 619 Főrendi és Kerületi Napló 280 főútvonal 244 francia divat 75 francia enciklopédia 537 francia háborúk 268 franciskánus 25, 350 fráterek 307 freskó 346, 362, 620 funduális kimutatás 1773 158 funduális könyv 27, 78, 79, 80, 86, 101, 102, 176, 402, 403 fuvarozás 248, 263, 426, 488 füstfaragó 32 G gabona 28, 82, 85, 86, 91, 117, 125, 162, 163, 164, 173, 174, 176, 179, 180, 203, 246, 250—252, 254, 255, 267—269, 272, 279, 285, 306, 308, 348, 424—426, 440, 488, 489, 516, 539, 541, 544, 550, 553, 571, 573, 575, 576, 579, 581, 582, 590, 594, 598, 604, 606, 609, 628 gabonagyűjtés 306, 613 gabonapiac 250 gabonaraktár 28, 82, 85, 255, 348 garas 212, 308, 310, 361, 362, 555, 579, 616 gazdakimutatás 167 gazdasági épületek 65, 352, 537, 538, 568, 578 Gazdaságtörténeti tanulmányok 613, 628 gazdatisztképzés 153 generális atya 312 Genossenschaft (társulat) 228 geometria 382 Georgikon praeparandiai tevékenysége 379 gerencsér 165, 201, 475, 479, 576, 591, 592, 593 gerillaharc 627 gimnázium 20, 25, 26, 38, 66, 99, 254, 266, 317, 325, 350, 355, 359, 360, 373, 375, 376, 377, 379—385, 390, 440, 457, 542, 543, 615, 618, 623 Gligor-telek 25, 26, 376 gólyaláb 83, 435 gombkötő céh (?) 218 göbölyös 594, 598 görög kereskedők 257, 258, 259, 326 görögkeleti hitközség 345 görögkeleti pap 345 görögkeleti plébánia 327 görögkeleti szerb emlékek 615 grammatikai osztály 382, 387 Grammont-dandár 479 granarium (gabonatároló) 575 gregorián 359 Grosshandler k. k. (1814) 266 gubacsszedés 23, 39, 166, 608 gvárdián 302, 303, 306, 307, 309, 312, 314, 316, 319, 350, 405 Gy gyalázkodás 42, 43, 44, 414 gyalogjáró 83 gyalogmunka (mint robot) 605 gyámság alatt lévők 409 Gyámsági Hivatal Ügyvédlője 409 gyámügyi szabályrendelet 33 gyapjúkonjunktúra 545 gyáripar története 616 gyárosok 460 gyászsor 323 Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.) 232, 310 gyertyatartó 277, 299, 300, 323, 327, 549 gyilkosság, mint bűncselekmény 41, 42, 505 gyógyszertár 262 gyóntatás 300, 312 Gyorsutazási Intézet (1847) 248 gyutacs 475 gyümölcsös 534, 574 H Habsburg-közigazgatás 567 hadbíróság 492, 55 7 hadiadó teljesítése 40 hadianyag 62, 473, 475, 488 hadifogoly 489 hadikereslet 243 hadipénztár 476, 492 hadisarc (1849. július 17.) 495, 502, 503, 504, 505, 517 hadiszállító 16, 20, 28, 63, 154, 266 haditanács 62, 348, 473, 511 haditérkép (1857) 83 haditörvényszék 385 hadosztály 478, 479, 481, 488, 513, 617 hadosztályparancsnok 479 Hadtörténelmi Közlemények (HK) 618 Hadtörténelmi Levéltár (HL) 47, 618 hadügyminisztérium 474, 475, 477, 479, 488, 489, 516, 618 hagymáz 489 hahóti plébánia 306 hajadon 492 hajdina 252, 606 hajdúk (kránicok) 22, 24, 65, 227, 251, 406, 409, 420, 427, 577, 578 hajnali mise (rotáté) 312, 330 halálos ítélet 41 halálozási ráta 120, 127, 129 halandóság 33, 121, 125, 153, 621 halandósági mutatók 168 halastó 167, 5 74 halászat 88, 160, 161, 167, 170, 574, 606, 608 hanukkia 324, 337, 340 háramlás joga 403 harangláb (fa, 1792) 305 harangozás 29, 308, 312, 313, 314, 318, 375 harangozó „a város templomában" 29 harangöntő mester (bécsi) 33 Hardegg (7.) vértesezred 479 Hármaskönyv 403 harmincados ház, Sóhivatal 64, 355 haszon 18, 30, 38, 45, 88, 153, 161, 169, 170, 171, 176, 184, 202, 251, 272, 280, 352, 400, 403, 4 1 1 - 4 1 3 , 416, 418, 433, 459, 506, 545, 551, 554, 593, 607, 608 haszonbérbe adás 411 határjárás 404, 546 Mutatók 653 határszentelés 311 határváltozás 593 hatóságok limitációs joga 251 hatosztályos (gimnázium) 385 hatvanosság (testület) 409 hazai agrárrendszer 153 Hazai és Külföldi Tudósítások 359 hazai fogyasztás 252 házaló típusú kereskedelem 251 házaló zsidó 251 házas zsellér 160, 592, 608 házasság előtti együttélés 44 házasságon kívüli erkölcstelen életmód 44 házastársi hűség megszegése 44 házatlan zsellér 67, 124, 168, 204, 257, 272, 552, 609 házbér 414 házfőnök 345 háziadó 557 háziipar 576 házkutatás 492 házösszeírás 201 házösszeírási névsor 69 háztartásfő 119, 120 háztartások száma 120—123 háztartásszerkezet 613 háztulajdonosok 31, 72, 98, 101, 118, 200, 298, 427, 432, 443 házszámlista (1854) 91 hegyközség elöljárói (1831) 572 hegymester 572, 594 hegyvám 166, 538, 540, 554 helyesírás 597 helyőrség 60, 345, 480, 481, 482, 483, 491, 493—499, 502, 503 helypénz 250, 424, 425, 436 helypénzszedő 424 helyrajzi szám 82, 97, 5 76, 582, 597, 624 helyszíni szemle (tűzvész esetében) 427 Helytartótanács 23, 27, 29, 34, 36, 40, 175, 210, 214, 217, 221, 225, 227, 228, 232, 249, 251, 261, 326, 348, 360, 373, 377, 383, 384, 386, 388, 402, 404, 413, 423, 433, 435, 458, 544, 552 helytörténeti irodalom 199, 211, 296, 505 helytörténeti tanulmányok 203 hét évi búcsú 311 heti sertésvásár 406, 424 Hetilap 281, 286 hetipiac napja 248 Hétszemélyes Tábla 18, 386 hídpénz 161, 170 hídvám 434 História Domus 331, 334, 338, 362, 557 hitbizomány (1867:IX. tc.) 551, 567, 590, 616 hitfelekezet 320, 326, 333, 471, 472 hitközség 42, 83, 265—267, 268, 321—326, 333, 345, 354, 356, 357, 360, 377, 437, 438, 627 hitközség elnökei 322 hitoktatás 312 Hitterjesztési Kongregáció 298, 331 hivatalnokház (communitas domus) Szentmiklóson 5 78 hivatásos katona 487 hódoltsági terület 117 homokkő 351 honfoglalás 533, 613, 619, 627, 628 Honismeret (folyóirat) 617, 620 honismereti mozgalom 621 honorácior (értelmiség) 99, 130 „honorarius tanátsos" 407 Honvédelmi Bizottmány 485, 489, 555, 556, 620, 623 honvédsereg 461, 477, 556 honvédzászlóalj (7., 56,) 477, 478, 489, 511, 517, 556, 557, 617, 622, 626 horások 312, 313 horvát csapatok 473, 477, 478, 479, 480, 491, 492, 494, 499 horvát lakosság 131, 298 horvát nyelvű nagyböjti szónoklat 312 horvát-szlavón katonaság 227 hospes (extraneus) 173 hospitum (hajlék) 119 hosszúfuvar 539 humanizmus 373 Hunyadi-szabadcsapat 488 hús ára 475 húsvét 212, 232, 249, 310, 311, 3 1 3 , 3 30 I, í icce 181, 569, 570, 576 Ideiglenes Iparrendtartás (1851. április 1.) 228 iga 19, 20, 25, 31, 32, 38—40, 61, 63, 65, 66, 69, 87—89, 98, 99, 115, 117, 119, 126, 129, 131, 153, 155, 156, 161, 163, 165, 167, 181, 201, 208, 214, 219, 243, 248, 252, 255, 264, 265, 270, 272, 276, 298, 302, 308, 317, 326, 330, 350, 353, 361, 402, 424, 429, 461, 466, 471, 485, 491, 504, 507, 540, 542, 544, 545, 548, 554, 576, 579, 593, 606, 607 „Igazság"-patika (1836) 262 igazságszolgáltatás 42 igazságügy 41 ignobilis (származás) 382 íjas (ijkészítő) 212 ikon 316, 327, 357 ikonográfia 625 ikonosztáz 327, 357 imaház leltára 327 imahely (kápolna) 314 imaóra 330 inas 75, 124, 203, 204, 217, 219—222, 224, 276, 360, 461, 525, 624 influenza 126 infrastruktúra 37, 243 ingatlan 27, 39, 65, 75, 81, 85, 88, 90, 91, 94, 97, 98, 255, 261, 262, 266, 269, 274, 402, 403, 405, 431, 441, 542, 556, 624 ingatlanforgalom 90, 98, 402, 403 ingatlanspekuláció 39 ingatlanszerzés 90, 269 Inkey család iratai 553, 554, 555, 556, 557 Inkey-Breviárium 619 Inkey-címer 352 inspector 205, 382 inspektorság, pécsi kerületi 25 instructio (utasítás) 609 intravillanus fundus 178, 192 inventárium 285, 535, 553, 556 ipar 24, 41, 125, 153, 154, 159, 169, 182, 203—205, 208, 217, 218, 221, 222, 224, 225, 227, 228, 234, 243, 246, 248, 249, 265, 269, 271, 274, 278, 280, 281, 403, 404, 416, 426, 427, 436, 437, 461, 499, 531, 544, 576, 607, 614—616, 618, 619, 621, 624 iparigazgatás 221 ipari nyersanyag hiánya 116 654 Mutatók iparos 19, 20, 34, 35, 39, 46, 63, 75, 76, 78, 80, 81, 85, 117, 168, 222, 227, 228, 250, 254, 257, 259, 263, 271—274, 281, 282, 317, 326, 360, 361, 404, 430, 436, 438, 624 Iparos- és Kézműves Egyesület 272 iparosképzés 356 iparosodás előtti (korszak) 613 ipartámogató rendelkezések 280 ipartörvény 228. 624 írástudó 25, 354 irat 17, 23—25, 30, 44, 46, 47, 61, 65, 66, 84, 88, 90, 93, 96, 101, 160, 171, 181, 184, 210, 214, 215, 219, 221, 243, 249, 250, 255, 264, 266—268, 270, 279, 283, 286, 295, 296, 303—307, 312, 318, 320, 323, 331, 333, 360, 374, 392, 399, 457, 458, 459, 471, 498, 505, 506, 509, 512, 513, 517, 533, 537, 553, 556—558, 568, 580, 581, 596, 597, 608, 609, 615—617, 619, 621, 624—626, 628 irhás (mesterség) 461 irnok 374 irtvány 544, 607 iskola 24, 25, 26, 33, 43, 87, 99, 262, 273, 317, 324, 326, 346, 349, 355, 356, 358, 360, 373—381, 383—386, 416, 417, 471, 542, 555—557, 613, 615, 618—622, 627 iskoladráma, jezsuita 358,619 iskolaépület, önálló 273, 375, 380, 383, 386 iskolai oktatás 374, 616 iskoláskorúak 378 iskolatípus 373, 379 iskolaügy 373, 374 „Ismertető" 407, 614, 615 ispán 18, 45, 65, 73, 76—78, 85, 101, 247, 263, 317, 344, 353, 360, 383, 384, 386, 388, 410, 411, 416, 422, 459, 460, 461, 464, 469, 470, 472, 475—479, 481, 482, 492, 499, 506, 517, 518, 532, 535, 536, 539, 546, 549, 550, 552, 553, 555, 574, 575 „Ispitál", Ispita, Ispotály 27, 28, 40, 355 istállózó állattartás 540 istentiszteleti rend 312 ítélkezési szabadság 41 Izrael fiai 282 Izraelita 84, 89, 90, 127, 131, 259, 261, 264—266, 268—273, 279, 281, 319, 320, 325, 326, 333, 345, 356, 360, 437, 477, 627 izraelita hitfelekezet 320, 326, 333 Izraelita Iparos- és Kézműves Egyesület 272 Izraelita Jótékony Nőegylet 360, 437, 627 J jad (tóramutató) 322, 324, 337 járadék, tehenek után 575 járványok 120, 125, 128, 437 jászok 386 jégverés 534 jegyző 15, 16, 21, 22, 24, 25, 28, 31, 34, 38, 42, 43, 45—48, 84, 97, 115, 119, 131, 156, 173, 199, 200, 201, 205—208, 210, 214, 215, 217—219, 222, 225, 226, 233, 251, 266, 277, 279, 284, 285, 298—309, 311, 314—316, 318, 320, 322, 326, 331—333, 344, 345, 354, 361, 363, 374—376, 391, 399, 402—414, 416, 419—424, 426, 427, 430, 431, 433, 4 3 8 ^ 4 1 jegyzői hivatal 408 jegyzőkönyvek 24, 31, 34, 42, 45, 97, 115, 131, 205, 210, 219, 225, 284, 299, 303, 304, 307, 309, 311, 314, 331, 344, 374, 404, 410, 412, 438, 557, 620 jegyzőválság 407 Jézus születése 311, 353 jezsuiták „csodálatos gyógyításai" 296 jezsuiták és ferencesek térítő munkája 578 jobbágyfelszabadítás 95, 176, 182, 459, 503, 544, 550, 551, 623, 624, 627 jobbágylevél 399 jobbágyok elégedetlensége 352 jobbágyterhek növekedése 348 jobbágyzavargások 5 70 jog- és vagyonbizonytalanság 278 jogállás 16, 19, 168, 206, 228, 413 joghatósági szint 61 jogkövetkezmény 277 jogorvoslat, (uralkodóhoz) 158, 411 jogsértés (1835) 250, 423 jogtalan vizitálás 307 jogviszony 171 jószágigazgató (bonorum director, praefectus) 179, 401, 404, 556, 557, 567, 572, 580 jószágkormányzó 78, 85, 254, 255, 269 jótékonykodás (földesúri adományok) 183, 280 jozefinizmus 361 jövedelem 20, 23, 36, 37, 38, 49, 65, 67, 88, 91, 99, 155, 158, 160, 166, 167, 170, 176, 180—183, 202, 243, 255, 257, 259, 261, 263, 274, 275, 280, 308, 375, 406, 407, 409, 412, 420, 462, 506, 555, 589, 593, 604, 613 jövedelemforrás 160, 166 jövedelemtranszfer (önkéntes) formái 183 jugerum 308, 332 j u h t a r t á s 94, 165, 170, 177, 604 Jurisdictiója az uraságnak 86 jutalom a tűzoltáskor 41, 431 K kalapos, -céh 73, 75, 86, 201, 203, 217, 277, 436 kalmár 30, 72, 74, 75, 78, 85, 224, 258, 277, 425, 426, 620 kálvinista 120, 122, 320 kamara 15, 16, 17, 63, 100, 154, 184, 251, 362, 386, 439, 532, 535, 536, 567, 577, 580, 615, 622, 626 Kamarai Adminisztráció 61, 118, 145, 212, 213, 214, 219, 283, 362, 551 kamarai időszak 21, 41 kamarai irányítás 15, 20 kamarai összeírás 46 kamarás 18, 23, 100, 175, 332, 388, 405, 408, 418, 433, 545, 548, 551, 553, 556, 597 kamatozó kincstári utalványok 476 kamatra kiadott tőke behajtása 34 Mutatók 655 kancellária 16, 177, 214, 228 Kancelláriai Levéltár Királyi Könyvek sorozata 232 Kanizsa kiváltságos mezőváros 169 Kanizsa Levéltára 623 Kanizsa oppidum 118, 158 Kanizsa társadalma 619 Kanizsa úrbéri pere 102, 185 Kanizsa vásártartási privilégiuma 249 Kanizsai Almanach 620 kanizsai berek 155, 399, 568, 572 Kanizsai Enciklopédia 619 kanizsai mocsár 533 kanizsai piac 37, 79, 247, 249, 250, 255, 424, 544, 606 kanizsai postamester 594 kanizsai vártartomány 552 kanizsai vásár 32, 36, 38, 45, 65, 251, 277, 457, 460, 580 Kanizsai Védegylet 254, 280 Kanizsai Zeneegyesület 359, 361 Kanonske Vizitacije 618 kántor 310, 312, 313, 461 kapás művelés 571 kapásnyi szőlő 181 kapitány 39, 156, 347, 357, 376, 532, 533, 535, 547, 551, 552, 605 kápolna 27, 28, 29, 201, 255, 295, 299, 305, 306, 309, 310, 314—316, 327, 345, 346, 348, 351, 352, 355, 357, 533, 538, 542, 554, 555, 579, 617 kápolnai berek 177 Kaposvár ipartörténete 621 kapubejáró 348 kapucinus monostor 440 kárbecslés 427 karitatív tevékenység 26, 267, 272, 280, 361, 435 kárlista (tűzvész) 33, 428 „Karnyóné" színdarab 75, 360 kárpátukránok 118 kárpótlás 183, 391, 472, 505 kastély 35, 63—65, 76, 78, 82, 92, 93, 96—98, 262, 346, 349, 351—353, 356, 360, 537—539, 545—549, 555, 556, 573 kasznár 546, 596 kataszteri felmérés 69, 97, 101, 102 katekizmus 353, 354 Katolikus Lexikon 622 katonai elszállásolás 531 katonai felmérés (1780-as évek eleje) 589, 590 katonai határőrvidék 228 katonai karhatalom 468, 470 katonai kontingens 23, 86 katonai kórház 376, 477, 489, 498 katonai parancsnok 15, 62 katonai útösszeírás (1806) 244 katonaorvosok 489 katonapáterek 298 kávéház (2) 93, 94, 100, 282 kavicsozás 435 kegyes alapítványok 354 kegyúr 306, 348, 402, 417, 433 kehely 300, 309, 327 kékfestő 202 kéményseprő 31, 32, 201, 202, 427, 481 kenderföld 5 74 kendő 33, 300, 309, 430, 431 kényszerbeszállásolás 86 képfal (ikonosztáz) 327 képfaragó 351 képviselőház 465, 471, 487 képviselőtestület 28, 409 képviselőválasztás 464, 465, 468 kérdőív 569, 581, 592, 605, 606 kereskedelmi számtan 325, 377 Kereskedelmi Társulat (1851) 262 Kereskedelmi tőkék 269 Kereskedelmi tőkeképződés 153 Kereskedelmi utak minősége 247 Kereskedelmi választmány 227 kereskedési telep 460, 464 kereskedők száma 254, 261, 269, 275 keresőprogram (számítógépen) 68 kereszt 68, 81—83, 88, 89, 91, 119, 120, 162—164, 180, 220, 300, 301, 304, 309—314, 316, 319, 322, 330, 356, 386, 388, 407, 431, 475, 533, 538, 579, 596 keresztek állítása 314 keresztény 20, 36, 44, 60, 69, 78, 86, 208, 222, 227, 250, 259, 261, 263, 264, 266, 269, 275, 281, 282, 297, 298, 310, 322, 347, 361, 373, 387, 400, 411, 438, 439, 622 kereszténység 310, 373, 387 keresztnév 322 keresztszülő (inasé) 220 keresztút képei 300 kertbérlet 159 késői feudalizmus 617, 620 készpénzjövedelem 257 „Két vadászok" (opera) 317 „kettős város" (ti. Kanizsa) 157 kezes 416, 470, 504 kezességlevél 416 kézi fecskendők 429 kézműipar 208, 225, 614 kézműves 5, 7, 9, 75, 97, 126, 153, 178, 197, 199—207, 209—211, 213, 215, 218, 219, 223—225, 227, 232, 249, 272, 325, 360, 420, 438, 440, 443, 460, 464, 615, 616, 619, 621 kézműves mester 201, 232, 360 Kézművesipartörténeti Szimpózium 619, 623 kézművesség 5, 7, 9, 126, 197, 199—240, 440, 443, 615, 619 kéztörlő (manutergia) 300 kiadási bizonylat 39 kiadmány (városé) 408 kiadmányozás 414, 420 kilenced 16, 37, 161, 163, 164, 170, 172, 179, 180, 185, 569, 572, 592, 606, 607 kilencedbeli jövedelem 37 kincstári megtérítés 41 kirakodóvásár 249 királyi akadémiák 354 királyi Könyvek 232, 618 Királyi Só Hivatal 82 Királyi Tábla 22 Királyok Könyvei 387 „kis kastély" 545 „Kis Sörház" (uradalmi) 265, 356 kisállattartás 165 kisbíró Szentmiklóson 578, 605 Kisboldogasszony 311 kisgimnázium 382 kisgyűlés 419, 420, 432, 441, 464 Kiskanizsa 47, 51, 55, 63, 79, 80, 99, 102, 103—105, 107— 111, 119—124, 126, 127, 131, 145, 147—149, 156—158, 160, 163, 167, 168, 171, 174, 175, 187, 188, 190, 192—194, 201, 235, 238, 243, 284, 285, 287, 290, 314, 365, 368, 393, 395, 403, 410, 411, 429, 431, 435, 445, 450, 457, 459, 460, 462, 463, 466—468, 484, 485, 495, 501, 502, 505, 508, 509, 515, 656 Mutatók 522—524, 526, 569, 624, 625 kiskanizsai temető 79, 314 kiskanizsai templom 29, 33 kiskanizsai utcák 79 kismise 312 kisváros 243, 275, 460, 557, 614, 615, 623, 625 kiszolgáltatottság 295, 623, 626 kiváltságlevél 210, 215, 232 kiváltságos mezőváros 16, 156, 169 kivándorlás 117 kivezető utak 69, 248, 316, 435 klastrom 308, 400 klasszicizmus 343, 355 klasszikus ókori műveltség 373 klérus 458 klimatikus tényezők 155, 164 kocsma 35, 65, 160, 170, 534, 538, 545, 557, 576, 577 kocsmák árendába 413 kocsmáitatás, mint haszonbérlet 160, 170, 177, 412, 506 kódex 360 kokárda 500 kolduló szerzetesrend 306 koleda 606 kolerajárvány 127, 569, 615, 621 koloniális portéka 424, 440 kolostorépítés 305 konjunktúra 19, 40, 85, 86, 177, 246, 261, 265, 269, 271, 543, 544, 545 konjunkturális évek (18. sz. vége) 24, 266 konkurencia kizárása 223 kontár 224, 227 kontinuus lakos Szentmiklóson 569 kontraktus 37, 160, 165, 169, 170, 171, 175—177, 402, 403, 405, 408, 409, 411, 413, 414, 419, 422, 423, 425, 432—437, 439 konvent 296, 297, 303, 306, 308, 312, 313, 440 konventmise 312, 313 konviktus 383 konzervatórium 359 konyhavizsgálók 31, 431 korbácsütés 43, 44, 45 korcsoport 116, 119—123, 127, 131 kordások testvérülete (confraternitas) 316, 360 kórház ágyai 43 7 korízlés 354 kormánypárt 472 kormányszék 556 korona 76, 78, 79, 87, 93, 228, 274, 282, 283, 322, 350, 355, 384, 417, 457, 473, 483 korpiramis 119, 120, 121, 122, 123, 145 korrupciós ügyek (1830-as évek) 278 kórus 305, 312, 313, 579 Kossuth Hírlap 464, 619 Kossuth-bankó 504 Kossuth-nóta 495 kovács- és bognárcéh legénytársasága 220 kovács és késes céh (1720) 213, 220 köböl 16, 24, 33, 156, 162, 167, 308, 376, 541, 542, 554, 571, 577, 579, 604 kőfaragó céh Keszthelyen 350 kőhíd 248 kölcsönfelvétel 40 kőművesek és ácsok napszámbére 207, 213, 217, 218, 223, 233, 251, 349, 429 könyves iparág 615 könyvgyűjtemény 354, 360 könyvkötő 42, 203, 261, 360, 461 könyvnyomda a megyeszékhelyen 261 könyvtár 100, 115, 145, 300, 327, 328, 329, 333, 360, 384, 537, 623, 624 könyvtáros 352 könyvvitel, mint tantárgy 325, 377 Körmendi Füzetek 617 Körmendi Igazgatóság 401 körmenet 310, 311, 312, 313, 318, 378, 500 kőszegi takarékpénztár 279 kötélverő céh(?) 218 követválasztás 457, 470 kövezett út 244, 245 Közcsendi Bizottmány (pesti) 459 közegészségügyi viszonyok 174 középponti választmány 459, 465, 466, 509 közerkölcs 44, 412 közgazdaság 619 közgyám 407, 441 közgyűlése Zala megyének 207, 302, 375, 399, 402, 408, 409, 411, 413, 417, 419, 420, 423, 425, 426, 429, 431—433, 435, 459, 493, 536, 539, 548, 567, 618, 619 közgyűlési jegyzőkönyv 424 közhitelű tanúk 408 közigazgatás és jogszolgáltatás elválasztása 414 közkiadás 411 Közlekedéstudományi Szemle 619 Közlöny 480, 481, 508, 510—516, 628 közmunka 36, 88 köznemes 180, 537, 538, 547, 553 közoktatási és kultuszminiszter 385 közös legelő és erdő 539 központi ármeghatározás 251 közrend 24, 208, 253, 409, 412, 422 közteherviselés 458, 459, 461 közterhek igazságos elosztása 23 köztisztaság 419 közvetítő kereskedelem 268 közvilágítás 84, 255 község vezetői 5 78 kránicok 5 78 Krobotenfahrer 263 kukorica 39, 165, 180, 252, 253, 349, 480, 541, 549, 550, 554, 577, 590, 593, 606, 607, 608 kulcsár 166, 577 kulcsár né 577 kupola 351, 352 kurátora alapítványnak 386, 387 kúria 63, 533, 546 kuruc 16, 62, 533, 536, 552, 616 kuruc hadsereg 16 kuruc mozgalmak 62 külkereskedelem 61, 243, 246, 266, 269 külkereskedelmi forgalom 243 külső kert 16 külső tanács 21, 322 külső vár 60 külterjes juhtenyésztés 353 külváros 344, 374 kvártély 34, 39, 40, 41, 49, 99, 262, 355, 409, 420, 422 kvártélyház gimnázium céljára 350 kvártélyozás 22, 41 Mutatók 657 L láb (hosszmérték) 305 lacikonyhák (vásáron) 424 ladiszlaita ferencesek 298, 302 ladiszlaita konventek 297 lajstromok 77, 115, 210, 219, 225 lajtos kocsi 429 lakosságcsere 60 lakossági borárulás 166 lakosságszám 169, 5 78 laktanya 350, 380, 497 L alakú épület 93, 94, 348 lámpabál 282 lándzsakészítő 212 Landesbeschreibung 172 latin nyelvtan 3 73 látómester 233 „Laudes" 330 Laur-féle költségdegressziós törvény 173 leánygyermek (filiae) 119 leányiskola 356, 376, 377 lecsapolás (1802-től) 88, 174, 545 lecsapoló társulat 177 legeltetés 39, 161, 166, 179, 181, 250, 574, 575, 590, 593, 594, 604, 606, 607 legény 34, 42, 43, 44, 45, 74, 202, 204, 213, 217, 219—222, 224, 226, 227, 230, 233, 274, 418, 419, 429, 436, 460, 463, 474, 489, 495, 497, 575, 615, 621, 622 legényavatás 220 legényrendtartás 220, 221 legénytársaság 213, 220, 227, 233 legtöbb adót fizetők 75 Lehrbrief 219 lélekösszeírás 29, 68, 71, 80, 101 lélekszám 24, 116, 265, 306, 568, 591, 592, 606 lelkészek 16, 130 lepel, egyházi 300, 330 leszerelés 414 letelepedési engedély 404, 419 letenyei uradalom 166 levéltár pusztulása 34, 47, 70, 92, 115, 119, 184, 213, 214, 232, 252, 279, 327, 328, 329, 333, 354, 363, 391, 399, 439, 466, 549, 553, 613, 614, 618, 622, 625—628 levéltári források 85, 167, 176, 252, 263, 275, 333, 626 Levéltári Közlemények 622, 627 liberális gondolkodás 281 Liber Baptizatorum Parochiae Canisiensis (1742—1808) 578, 591 Liber Rerum Memorabilium (História Domus) 303, 312 libertinus 119, 182 likai határőrezred 480, 495 limitáció 251 litánia 312 lizéna 352 lokális kereskedelem 25 7 lopások 45 lopások kiderítése 45 lotteria 400 lovasezred 128, 440, 479 lovassági karabély 475 lőszer 475, 479, 480, 481, 484, 493 löveg 481, 482, 485, 490, 491, 492, 493, 495 lucerna 277, 544 ludi magister l. tanító 300 „Ludi Votivi" (színjáték) 317 Ludus Litterarius 373 ludwighofi major 163 lutheránus 122, 320, 578 M madarászás (Bajcsa 1761) 606, 608 magánhitelek 279 magántanító, zsidó 375, 463 magisztrátus 21, 22, 24—29, 31, 166, 214, 375, 376, 402, 405, 406, 408—410, 412—414, 418, 422—426, 436, 438, 481, 495, 496 magisztrátus tisztségviselői 406 máglyán elégetés 42 mágnások 551, 619 magtár 82, 93, 94, 255, 545 magzatelhajtási vizsgálat 437 magyar anyanyelvű 297, 299 Magyar egyháztörténeti évkönyv 625 Magyar egyháztörténeti vázlatok 619 magyar ferences kolostorok 295 Magyar Ferences Levéltár 622 Magyar Hadi Főtanoda 472 Magyar Hírmondó 359 magyar jakobinusok 373, 547 Magyar Kamara Levéltára 100, 580, 615 Magyar Katonai Szemle 627 Magyar Kurír 359 magyar mise 310 Magyar Nemzeti Kölcsön (1854) 272 Magyar néprajz (1991) 619 magyar nyelv és irodalom 382 Magyarország 61, 99, 100, 115, 117, 131, 153, 169, 199, 203, 204, 214, 225, 243, 244, 246, 249, 262—264, 271, 280, 295—297, 317, 326, 353, 380, 385, 387, 388, 420, 440, 464, 471, 472, 487, 491, 505, 531, 539, 551, 552, 613—624, 6 2 6 — 6 2 8 Magyarország főméltóságai 214 Magyarország vármegyéi és városai 615, 622 Magyarországi Rendeletek Tára 622 Magyar Országos Levéltár 115, 184, 213, 214, 622 Magyar Piarista Rendtartomány Központi Levéltára 333 Magyar practicus termesztő 622 magyar textilipar 281 magyar történelem (tantárgy) 343, 373 Magyar Tudományos Akadémia 622 Magyar Zsidó Lexikon 266, 622 Magyar Zsidó Oklevéltár 622 majorátus 85, 101, 402 majores parvistae 382 majorsági állatállomány 162 majorsági árutermelés 162 majorsági szőlőtermelés 165 makedón terület 257 makkoltatás 23, 39, 166, 308, 376, 400, 603, 604 malom 36, 63, 65, 79, 176, 295, 506, 538, 545, 568, 574—577, 591, 595, 598, 603, 604, 608, 609 malom vámja (Szentmiklós) 576 manierizmus 347 manufaktura 200, 531 marhavész 542 mariánus provincia 302 Másszechet Géhinnom 356 Massenarmut 613 matematika (tantárgy) 202, 382 matematikai statisztika 253 Matutinum 330 658 Mutatók Maurici család 258 Mayer család 98, 265, 266, 268, 271 mázsáló 418, 477 mecenatúra 380 mecset 59, 344, 345, 374, 624 medicus 382 medicus doctor 382 medresz 374 megtorlás (szabadságharc után) 385, 457, 505 megyeháza 350, 353, 536 megyei házipénztár 55 7 megyeközpontok 99 méhészkedés 166, 594, 604 mellékoltár 347 ménes 545 menologium 330 merkantilizmus 531 „Mérleg" (folyóirat) 177, 209, 332, 382, 505, 624 mérlegházak joga 177 mérnök 416, 423, 433, 461, 552 mérő 25, 29, 67, 83, 162—165, 171, 173, 174, 180, 185, 233, 253, 267, 268, 277, 280, 285, 308, 378, 403, 420, 425, 426, 435, 443, 479, 489, 534, 549, 555, 576, 578, 579, 581, 593, 596, 598, 604, 606—609 mesterdarab 226 mesterebéd 226 mesterré válás 221, 226 „Mészáros Compagnie" 97 mészároscéh 214 metszet 59, 174, 245, 344, 35 7, 614 metsző 167, 461, 545 mézeskalácsos 375 mezőgazdasági árak 64, 153, 176 mezőgazdasági áruforgalom 117 mezőgazdasági eszközök 541 mezőgazdasági forradalom 1. agrárforradalom 153 mezőgazdasági termékek 45, 255, 281, 539, 543 mezőpásztor 23 mezőváros 15—21, 23, 28, 31—33, 35, 37, 38, 40, 59, 62, 67, 82, 86, 91, 95, 99, 116, 118, 119, 121, 124—131, 154, 156—158, 160, 168, 169, 171, 175, 178, 183, 204, 205, 207, 209, 212, 244, 245, 247, 249, 257, 261, 270, 274, 279, 282, 348, 354, 359, 386, 399, 401—406, 411—413, 416, 423, 425, 426, 429, 431, 433—441, 457, 458, 506, 540, 590, 594, 596, 620, 623, 625 „Miatyánk" (ti. ima) 312 Miglio Tullio bizottság 299 migráció 116, 118, 123, 125, 128 Miklós (9.) huszárezred 487 miniatúra 624 Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány 460, 473, 476, 506 minorita 619 miscellania 399 misekönyv 301 miseruha 300, 309, 330 missale 579 misszió 297, 300, 331, 622 missziós egyházszervezet 295 mobil kereskedő zsidóság 265 mobiliák (szentmiklósi templomban) 5 79 mocsárlecsapolás 545 modern üzleti vállalkozás 278 modern városképződés folyamata (ti. Kanizsa) 169 mohamedánok 1690 után 25 7 molnárok 208, 218, 5 76, 604 molnárok céhe 218 monográfia 1, 2, 3, 22, 26, 170, 184, 204, 227, 243, 283, 295, 343, 567, 609, 623 monopólium, só 97, 219, 458 mórichelyi malom 5 75 mortalitási index 128 mostohagyermekek 43 motorias communitatis 382 mozsár 385, 417, 457 munkafolyamat 122, 200, 409 munkamegosztás 200, 257, 320 Mura-híd 464, 485, 515 murai vám 606 Muraköz kiürítése 488, 489 muraközi aranymosók 472 muraszerdahelyi híd 479 mustgyűjtés 306 muzulmán sírkő 345 Muzsika Egylet 359 műfordító 359 művelődéstörténet 321, 343, 620 Művelődéstörténeti tanulmányok 628 művészetek 343, 358, 359, 383 művészeti stílusjegyek 343 Művészettörténeti Értesítő 617, 621, 622 N nádor 17, 18, 20, 40, 119, 154, 214, 258, 307, 317, 346, 350, 362, 374, 465, 473, 476, 535, 551, 570, 603 nagyállattartás 65, 165 nagyállattartó központ 594 nagybirtok kormányzata 618 nagybirtokos arisztokrácia 613 Nagyboldogasszonynak szentelt templom 299 nagyböjt 311, 312 nagygimnázium 382 nagy harang 312, 313 nagyhét 310, 312, 399 Nagykanizsa felszabadítása 485, 617 Nagykanizsa gyáripara 627 Nagykanizsa önkormányzata 5, 7, 9, 397, 399—453, 455, 615 Nagykanizsai Honismereti Füzetek 623 Nagykanizsai Takarékpénztár 254, 258, 278, 285, 626 Nagykanizsai Thúry György Múzeum 115, 184, 210, 214, 352, 399, 623, 624, 628 Nagykanizsai Városi Könyvtár 145 nagykereskedelmi cégek 269 nagykereskedők 81, 8 7, 256, 266, 279, 613 nagymise 312, 313 nagypéntek 460 nagyszombati zsinat 309, 373 nagyüzemi gazdálkodás 153 nagyváros 246, 264, 460, 490 napló 87, 256, 280, 475, 478, 513, 515, 517, 548, 549, 556, 614, 615, 620, 621, 622, 623, 625 napóleoni háborús konjunktúra 246 napsütéses órák száma 155 napszámos bérmunka 569 negyedtelkes jobbágy 159 négykaréjos (alaprajz) 351 nehéztüzérség 479 nem nemes községek 459 nemek aránya 119, 123, 128 nemes 31, 34, 40, 45, 77, 85, 88, 97, 126—129, 145, 154, Mutatók 659 165, 168, 170, 172, 175, 180, 181, 199, 224, 251, 259, 266, 270, 272, 279, 280, 282, 346, 348, 352, 361, 382, 386, 400, 427, 438, 458, 459, 461, 469, 485, 497, 500, 503, 505, 508, 535—538, 540, 542, 547, 550, 553, 555, 589, 613, 617, 619, 624 nemesi felkelés (1809) 407 nemesi puszta 538 német iparosok 60, 269 német iskola 25 német nyelvű oktatás 25, 377, 381 német polgári csoport 19 Németh-féle ház 98 nemi betegség 118 nemzetgyűlés 623 Nemzeti iskola 25, 376, 377, 379 Nemzeti nyelv 355, 361 Nemzeti Újság 556 nemzetiségek 312, 409, 625 nemzetiségi megoszlás 116 nemzetőr 458, 460—468, 470, 473, 474, 476—478, 480, 483—485, 487, 488, 490, 492, 498, 499, 501, 507, 508, 511, 516, 556, 557, 622, 626, 627 nemzetőrség 458, 460—464, 467, 470, 473, 474, 476—478, 480, 483, 485, 487, 488, 490, 498, 499, 507, 508, 516, 622, 626, 627 Neoacquistica Commissio 62, 264 népesség beköltözése 67, 156 népességnövekedés 30, 35, 88, 99, 115, 129, 169, 174, 178, 252, 569 népességösszeírás 578 népfelkelés (1848 ősz) 457, 481, 483, 487, 496, 497, 502 népfölkelő 480, 482, 487, 491, 492, 495, 520 népgyűlés 457, 459, 506 néphagyomány 537, 548 népképviselet 458 néprajzi irodalom 42, 94, 249 néprajzi-antropológiai kutatások 167 népsűrűség 117, 125, 183, 282 népszámlálás, II. József-kori 19, 129, 130, 131, 168, 399, 401, 439, 534, 554, 591, 592, 605, 608, 615, 623, 628 Nér Tannid egyesület 323 névsorok 68, 74, 95, 97, 125, 319, 510 névtár 440, 580, 609, 617 névváltozat 71, 75 Nona 330, 378 „Norma iskola" („normális iskola") 378 nótárius 22, 24, 28, 41, 205, 215, 219, 408, 410, 421, 422, 621 nőtlenek 119 nőtöbblet 119—121, 124, 126 növekedési ráta 125 növekedési ütem 123, 131 növénytermesztés múltja 616 Ny nyelvújítás 200, 355, 361, 628 nyersanyagbeszerzés 223, 225, 277 nyolcad 310, 313 nyolcadtelkes 606 nyomáskényszer 531 nyomásos gazdálkodás 593 nyomdaalapítási engedély 261, 360 nyomdászat Zala megyében 360, 617 nyugat-európai városok 243 O, Ó obsitos 443 ogulini ezred 484 óhitű 259 oklevéltani naptár 625 olasz kereskedők 250, 251 o l t á r 210, 299, 300, 304, 309—311, 313, 315, 327, 346, 347, 348, 351, 352, 357, 358, 579, 620 oltárterítő 300, 327 opifices 126 Opinio 374, 391, 623 oppidum 24, 100, 116, 118, 126, 131, 145, 158, 176, 250, 401 órás 44, 73, 94, 201, 202, 203, 312, 422 Organisations-Entwurf 385, 393, 395 Orgona. 22 regiszteres 309, 321, 356 orgonista 378 orosz intervenció 500 orosz pogromok 264 országbíró 214, 535 országgyűlés 125, 220, 227, 270, 323, 373, 374, 379, 391, 413, 457—459, 464—466, 506, 508, 580, 596, 614, 616 Országgyűlési Szemle 280 Országos Honvédelmi Bizottmány 485, 556, 620, 623 Országos Nemzetőrségi Haditanács 473, 511 országos zsidóösszeírás 264 ortodox egyház 295, 333 orvosi ellátás 282 „Oskola Mester" 378 ostromállapot 492, 495 ostyakendő 309 osztály 71, 74, 80, 84, 85, 97, 125, 204, 243, 280, 281, 317, 324, 353, 376—380, 382—385, 387, 414, 466, 467, 471, 474, 478, 479, 481, 482, 484, 485, 514, 516, 548, 622 osztályos örökös 96 Osztrák Magyar Monarchia 620 osztrák típusú összeírás 173 osztrák urbanizációs fejlődés 243 otocsáci (2.) határőrezred századai 494 Ö, Ő ökológiai rendszer 155 önéletrajz 623 önellátás 571 önfogyasztás 164 önigazgatás (városi) 399, 623, 626 önkéntes adományok 308 önkéntes adózó 458 önkéntes mozgó nemzetőrség 463 öregbíró 468, 578, 596, 605 öröklési rend 120 örökös jobbágy 555 örökösödés (1836:IX. tc. 9. §) 409, 414, 554 örökszerződés (1770, 1811. március 27.) 46, 99, 101, 102, 170, 176, 183, 185, 283 összeírás 22, 29, 45—47, 60, 63, 66—71, 75, 76, 78—80, 85, 86, 89, 96—101, 115, 117—128, 131, 156—159, 164, 168, 170—174, 176, 178, 180, 660 Mutatók 181, 185, 186, 199, 201—205, 211, 215, 223, 230, 232, 244, 254, 258, 261, 263—265, 268—274, 277, 280, 283—286, 300, 316, 320, 321, 326, 346, 354, 375, 429, 438, 457, 461, 462, 465, 466, 516, 533, 535, 544, 545, 553, 554, 568, 569 ötágú útrendszer 67 özvegyek 44, 119, 121, 122 őrszolgálat 463, 464, 488, 501, 557 P pagus 567 pajzs 553 pálcázás 44 paléta 41 palétapénz 41 palétás 23, 41, 406 Pálffy-dandár 492 palini uradalom 538, 540, 541, 542, 543, 551, 557 pálinkafőző 167, 577 pallosjog 624 pálos rend 315 pamlag 546 pandémia 125 Pannon Tükör (folyóirat) 624 paphiány 306 papi öltözetek 299 parasztcsapatok 483 paraszti gazdálkodás 569 parasztmozgalmak 459, 460, 506, 615, 627 paráznaság 44 párbér 308 parcellázás 88 parochus 382 parókia 579 parvistae 382 pascuatio (legeltetés) 604 pasztorációs tevékenység 344 pátens 1766. április 26-i (Szentmiklós) 228, 570, 592 „Patika Ház" 400 patikus 46, 205, 259, 382, 407 patriarchális funkciók 183 Pázmány Egyetem 567 pecsét 15, 16, 210—215, 233, 327, 378, 387, 403, 408, 424, 598 pecsét körirata 16 pecsétnyomó, céhé 210 Pécsi egyházmegye 298, 616 pedagógiai munka 625 Pedagógiai Szemle 623 pékcéh, kanizsai (1830) 217 pénzadományok 33, 542 pénzbüntetés 32, 43, 45, 222, 416, 427, 460, 464 pénzintézmények 278, 279 pénztárellenőrzés 413 pénztárnok 1. kaszír 408 pénzügyminisztérium 476, 511, 516 perceptor (főadószedő) 23, 362, 382 Perczel-hadosztály 488 perlekedés 376 persely 309, 323 Pester Lloyd Gesellschaft 615 pesti 12 pont 458 pesti Hadbíróság 55 7 pesti Hazai Első Takarékpénztár 278 Pesti Hírlap 280, 508, 623 Pesti Kereskedelmi Társaság 266 Pesti Magyar Színház 359 pestisjárvány 120, 156, 201, 348 pestiskápolnák 314 piacellenőrzés 36 piacfelügyelők 36 piacgazdaság 253, 276, 282 piaci árak 179, 252, 624 piaci árutermelés 153 piackörzet 23, 37, 117, 254, 401, 424 piacközpont 16, 203, 247, 253 piarista gimnázium 20, 66, 99, 350, 355, 359, 360, 440, 542, 543, 615, 618 piarista templom 65 piaristák misézési gyakorlata 318 Pichler-csőd 98 pillangós növények 544 Pinkasz (halotti könyv) 345 plébánia 28, 29, 45, 101, 210, 297, 300, 303—308, 310—312, 316, 317, 327, 331, 345—347, 352, 356, 357, 360, 362, 400, 440, 533, 553, 556, 557, 592, 619, 624 plébánia működése 306 plébániai feladatok 298 plébániatemplom 210, 300, 301, 303, 311, 317, 331, 347, 351, 356, 362, 592 plébános 16, 26, 296, 299—301, 308, 310, 311, 313, 327, 331, 333, 345, 348, 350, 362, 363, 378, 553, 606, 608 poetae (iskola) 382 poétikai osztály 379 „Pokol állatai" 322 „Pokol traktátusa" 356, 624 polgáreskü 20, 414, 436 polgári átalakulás 458 Polgári Egylet (1836. február 2.) I. Bürger Verein 97, 98, 282, 361, 364, 614, 623 polgári életmód 281 polgári forradalom és szabadságharc 227, 616, 627 polgári közigazgatás 408 polgári társadalom 614, 619, 623, 625, 626 polgárjog 19, 20, 34, 206, 404, 438 „Polgárok lajstroma" (1809) 78, 619, 624 polgárosodás 354, 361, 620 polgárrá felvettek 19, 222 polgártárs 457 „Politia" (rendészet) 412 politikai statusfoglyok 458 ponyvairodalom 355 porcelán 539, 546, 547 Porciuncula napja 208 porkoláb 535 portré 357, 364 possessio 17, 5 72, 582, 603 postahivatal 440, 473 postalexikon 596 postamesteri állomás 63 postaszolgálat 247 postaút 69, 246, 434, 535, 539, 556, 568, 590, 595 postaváltó-állomás 76 posztókészítő 203 posztómanufaktúrák (osztrák, cseh) 181 pótadó 30 pozsareváci béke (1718) 257 pozsonyi diéta 409 pozsonyi mérő 25, 29, 162—165, 171, 173, 180, 185, 253, 308, 425, 489, 534, 555, 576, 581, 593, 596, 598, 604, 607—609 Pozsonyi Német Hírlap 280 pölöskei majorátus 85 praedium (Bajcsa, Mórichely, Szaplányos) 15, 154, 538, 568 Praeparandia 379 Pragmatica Sanctio 613 prédikáció 16, 208, 312, 313, 579 prédikátor 374 premontrei rend 384 Mutatók 661 Pressburgerek 268 prímás 557 primer szektor 116 principistae 382 privilégium 36, 210—215, 217—219, 228, 399 privilégiumlevél Z. kiváltságlevél 210, 211, 215 privilegizált mezőváros 37, 116, 118, 119, 131 próbacséplés (Probdreschung) 162 processio 579 projectum Budense 373 „Projektum" (Skerlecz) 170, 245 prostitúció 45 proszkomida asztal (egyház) 330 protestáns 131, 373, 457, 5 78 protestantizmus 309, 344, 345 protocolluma a városnak 84 provincia (rendtartomány) 299, 302, 333 provizor 60, 568 psalterion 330 pubertáskorú 75 publicista 537 purgatórium-ábrázolás 347 purger (polgár) 27, 28, 156, 157, 404, 406 Purificationis Beatae Mariae Virginis (február 2.) 249 puskaműves 203 puszta (desertum) 15, 40, 176, 188, 189, 250, 365, 368, 432, 532—534, 536, 538, 545, 547, 550, 552, 554, 556, 559—561, 567, 568, 572, 589—592, 598—600, 603—605, 616 pünkösd 249, 309, 310, 313, 330, 416, 426, 572 püspöki mezőváros 620 püspökség 28, 298, 299, 306, 307, 327, 344, 363, 623 R rabbi 87, 98, 273, 320, 321, 360, 361, 369, 377, 382, 461 rablás 45 racionális (üzletszerű gondolkodásmód) 153, 261, 262, 361 rácok 60, 118, 533 Radical Párt 472 rajztanítás 378 rákászás (Bajcsa) 606, 608 Rákóczi-szabadságharc 16, 64, 122, 153, 303, 352, 534, 552 Ratifikál, céhlevelet 213 Ratio Educationis I—II. (1777, 1806) 130, 354, 374, 375, 378, 382, 383, 391, 616, 620 rationista 382 reform 39, 65, 76, 82, 87, 88, 91, 93—95, 99, 100, 102, 110, 111, 125, 131, 154, 180, 181, 190, 195, 200, 225, 245—249, 251, 252, 254, 255, 258, 259, 261—263, 270, 271, 273—276, 278, 280, 282, 290, 291, 343, 355, 359, 360, 361, 369, 373, 374, 379, 382, 409, 418, 439, 466, 544, 547, 548, 556, 613, 614, 616, 618, 622, 628 reformáció 295, 345, 373, 374, 625 régió iskolája (ti. a gimnázium) 381 Regnicolaris Conscriptio (1828) 127, 178, 203, 624 Regnum Marianum gondolatkör 345, 350, 355 reguláció 37, 544, 546, 607 reguláris honvédzászlóaljak 464 Reichshandwerksordnung (1831) 209 rekvirálás 503 relief-technika 347 remek 35, 210, 221, 222, 233, 343, 421 remekelés 222, 226 remekelő legény 222 remekmunka 233 rendészeti kérdések (céhekkel) 436 rendháztörténet 331, 333 rendi káptalan 316 rendi országgyűlés 458 rendi társadalom 614, 619, 623, 625, 626 rendszabályok 31, 41, 314, 422, 423 rendszerváltás (1848) 618 rendtartás (14 pontban) 205, 209, 220, 221, 228, 234, 549, 624 rendtartományi szabványkönyv 318 rendzavarás (jobbágyi) 570 reneszánsz, késői 343 reprezentáció 24, 183, 354, 421, 620 restauráció 23, 24, 40, 46, 407 retorika 382 „rezidencia" 65, 296, 297, 317, 352 rézműves 203, 204, 208, 426, 461 rhénes forint 211, 298, 308 rimonpár 322 robot 37, 160, 170, 171, 182, 435, 531, 533, 536, 539, 540, 541, 544, 550, 569, 570, 571, 572, 578, 592, 593, 604, 605, 606 robot megtagadása 570 rohonc-szalónaki uradalom 628 rókalyuki rét (Szentmiklós) 575 rokokó 347, 351, 546 római breviárium 310 római katolikusok 119, 125, 126, 127, 128, 129 romantika 343, 355 rorate 311, 330 Rosenfeld és Fiai cég 272 Roth-hadosztály 479 rovás 570 rovatos összeírás Z. dicalis 22, 89, 96, 97, 98, 181 rózsafüzér-ájtatosság 311 rögtönítélő bíráskodás 550 röplap 331 „Rustici" 126 S sánc 6, 8, 10, 497, 501, 568, 570, 584—600 sapkakészítő (zsidó) 461 „sarjadék" 124 sarjúkaszálás 87 schematizmus 327, 332, 333 Schmidl-hadosztály 479, 513 sebész 97, 100, 201 seborvos 202, 437 secretarius 405, 537 sedria 232, 233 segéd 44, 74, 75, 124, 159, 203, 258, 274—276, 312, 326, 375, 378, 411, 418, 429, 442, 460, 461, 464, 466, 469, 479, 481, 499, 500, 502, 532, 553 segédek (famuli) 123, 124, 227 segédírnok 461 segélyezés (tűzvész) 282, 430 sekrestye 33, 305 „selyem tenyésztés" 541 senator, honorarius 405, 441 senior 375 „serház" Z. sörház (Vasemberház mellett) 36, 82, 282 sertéspiac 36 662 Mutatók sertéstartás 117, 165 „Servi Nobilium" 126, 128 sessio (tanácsülés) 43, 171, 392 sessionalis (jobbágytelki) 5 74 séta- és játszóhelyek 383 Sexta 330 simontornyai rendház iratai 331 skarlát (vörheny) 118 sóház 64, 82, 250, 440, 472, 476 sóhivatal 82, 95, 99, 312, 355, 440, 476, 512 Sójövedéki Hivatal és raktár 82 sokácok 118 sókereskedelem 244 sókereskedelem útjai 244 Somogyi Almanach 624 „Somogy megye múltjából" 616, 625 Somogy megyei adózók 614 Somogy Vármegye Törvényszéke (1831)594 somogyi esperesség 592 „Soó Tiszti Lakás" (ún. csoportházak) 82 soproni nemzetőrzászlóalj 484 Soproni Szemle 621 Soproni Váltó Törvényszék 278 sorkatonaság 465, 473, 474, 476—478, 480 sorompó 64 sövényfal 582 „spanus" (=ispanus) 382 spanyol barokk 347 spanyol örökösödési háború 531 Speenhamland-system 26 spekuláns 535 Staatsarchiv, Kriegsarchiv 618, 619 stációk 352 stafírung (Molendáék) 277 Stand (sátor) vásárban 52, 54, 105, 109, 189, 192, 193, 208, 236, 250, 334, 445, 521, 522, 5 2 5 , 5 62 statisztikusok 438, 439 s t a t ú t um 36, 41 stólajövedelmek 308, 420 strázsamester 406, 409 subinquilinus 67, 124, 204 summa 84, 261, 266 surdi anyagyülekezet 5 78 „sürü" (erdős terület Szentmiklóson) 568, 571, 574 sváb 165, 534, 591 svájcéria 78, 5 75 syntaxistae 382 Sz szabadalom 218, 249 szabadelvű 461, 537 „szabad év" (ti. terhek nélküli) 604 szabad faizás 166, 308 szabadkereskedelem 251 szabad királyi város 15, 41, 117, 178, 211, 212, 246, 263, 399, 401, 402, 404, 421, 422, 473, 617 szabad költözésű jobbágy 555 szabadkőművesség 359 szabados /. libertinus 252 szabadságharc leverése 228, 385, 551, 557 szabályozás 31, 32, 64, 171, 177, 209, 228, 245, 412, 425, 545, 569, 606, 607, 618 szabályrendelet 34, 36, 418, 419, 429, 430, 441 szabálysértés 421 Szabó István Emlékkönyv 624 szabócéh, kanizsai (1698) 210, 219, 221, 222, 232 Szabolcs megyei önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj 488 szakigazgatás csírája 408 szakirodalom 45, 59, 63, 79, 95, 118, 125, 131, 184, 206, 244, 247, 264, 265, 281, 282, 330, 555 szakképzés 282 szakrális létesítmények 314, 316, 327 szalagkészítő 203, 204 szálláscsináló (hadseregnek) 479 szállásmester 480 s z á l l í t á s 29, 46, 62, 69, 244—248, 250, 258, 267, 268, 386, 426, 434, 438, 489, 499, 576, 621 Szammer-nyomda (Zalaegerszeg) 360 számtan, kereskedelmi 324, 325, 377, 387 szappanfőző 203, 204 szárnysegéd 479 szarvasmarha-állomány 165 szarvasmarhaexport 246 szász városok 15 szatmári béke 552 szavazati jog (a polgárnak) 156, 462 szavazatszedő bizottság 465, 467, 471 Századok 211, 332, 458, 463, 487, 489, 625 századosság (100 tagú nagytanács) 404, 409, 410, 411, 412, 413, 424, 432, 439 szegedi zsidók 621 szegényház és aggápolda 437 szegődtetett munkások 570 szekérszín 577 szekularizáció 458, 459, 472 Szélmalmi kocsma 35 személynök 214 szenátus 15 Szent András hava (november) 418 Szent Anna 301, 304, 313, 316, 344, 346, 347, 348 Szent Antal 210, 303, 304, 313, 345, 347, 350, 354 szentek 309, 312, 330 szentély, ferences 61, 305, 345, 346 Szent Erzsébet napja (november 19.) 310 Szent Fábián és Sebestény ünnepe (január 20.) 312 Szent Ferenc 304, 306, 313, 317, 346, 347, 354, 619, 626 Szent Félix vértanú (július 25.) 313 Szent György 227, 311, 314, 315 Szentháromság Társulat (Eke céh v. Paraszt céh) 361 Szentháromság-emlék 350, 351, 617 Szent Imre napja (november 5.) 310 Szentírás 330 Szent István Apostoli Királyi Rend 386, 388 Szent Iván hava (június) 417 Szent Korona Budára hozatala 355 Szent László napja (június 27.) 309 Szent Márk ünnepe (április 25.) 311, 313 Szent Márton ünnepe (november 11.) 212 Szent Mihály lova 300 Szent Mihálytól karácsonyig 160 szentmiklósi anyakönyvek 591, 592 szentmiklósi uradalom 173, 181, 567—569, 570, 572, 574—576, Mutatók 663 580, 589, 590, 592—594, 597, 598, 616 Szent Miklós-kápolna (görögkeleti, Erzsébet tér 20.) 35 7 Szent Péter templom 296 Szent Római Birodalom 209, 386 szentségház 299, 310 Szent Sír 310 szentségi áldás 312 Szentszék 44, 295, 296, 331 szepesi XVI város 460 szepetneki tanító 608 Szeplőtelen fogantatás napja (december 8.) 300, 301, 304, 310, 311, 350, 354, 362 Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény, Könyvtár és Levéltár 328, 329, 333 szerb püspökség, budai 327 szerezsán 498 szertár, iskolai 262 szertartáskönyv 301, 309 szerzetesek cserélődése 307 szerződés 15, 16, 18, 23, 36—39, 46, 63, 65, 78, 84—88, 92, 94—96, 99—102, 154, 156, 160, 161, 165—167, 169—171, 173, 175—177, 182, 183, 185, 250, 255, 257, 258, 261, 262, 265, 268, 278, 283, 284, 298, 321, 345, 356, 377, 378, 380, 384, 401, 410, 418, 547, 575, 583, 593, 604—608 szeszipari vállalkozás 273 szessziós szoba (városházán) 38 szigetvári helyőrség 496 szigetvári vár 496 szíjgyártó céh(?) 215 színielőadás 317 színjátszás 317, 355, 358, 359, 418, 615, 620 szitás (mesterség) 223, 574, 575 szivargyár és dohányraktár 262, 275 szluini határőrezred 480, 503 szobrász 202, 346, 350, 351 szociális gondoskodás 26 szokásrendek (egyházi) 314 szolgabíró 76, 171, 217, 279, 282, 353, 383, 402, 410, 413, 414, 419, 423, 424, 429, 431, 433, 439, 442, 466, 467, 468, 470, 507, 510, 518, 539, 548, 556, 605 szolgálati földek (tiszteknek) 573 szolgáló 16, 19, 33, 39, 42, 43, 45, 60, 64—66, 74—76, 78, 94, 96, 97, 119, 120, 122, 124, 130, 167, 212, 233, 300, 309, 314, 333, 353, 378, 379, 421, 424, 461, 462, 467, 478, 512, 546, 574, 575, 577, 578 szolgálószemélyzet 122 szolgáltató foglalkozás 75 szolgamester 210 szombathelyi egyházmegye 603 szószék 300, 303—305, 346, 348 szőlődézsma 472 szőnyeg 300 szövétnek, égő 224 sztiharoin 330 szurok 62 szűcscéh 34, 215, 233 „Szűcscéh inasfelszabadító jegyzőkönyve" (1790—1838) 233 születési arány 19, 120, 145 születési és halálozási arányszámok 120 szűrszabó (magyar) céh 45, 73, 74, 202, 203, 218, 222 T tabella (összeírásban) 163, 5 72, 581, 583, 592, 593, 597, 598 „táblajárás" 224 táblakép Szent János evangélistáról 300 táblás jegyzék (1827) 419 tábori lelkész 500 tábori sebész 201 tagosítás 550 takácscéh (1723) 214, 219, 221, 224, 225 takarékpénztár (1845) 254, 258, 278, 279, 280, 281, 285, 458, 626, 630, 637 takarmánynövények termesztése 544 takarmányszükséglet 162 take-off 252, 270 taksás 156 talajjavítás 531 tanács 19, 21—24, 26, 27, 29, 31—36, 38—46, 48, 60—62, 74, 86, 96, 156, 173, 175, 200, 201, 205—208, 210, 212—214, 217, 221—223, 225—228, 232, 249, 251, 261, 266, 269, 270, 273, 279, 302, 307, 309, 322, 326, 332, 348, 350, 360, 363, 373, 374, 376—378, 383, 384, 386, 388, 391, 399, 402--110 tanácsosi mandátum 3 évre 407 tanácstagok (senatorok) 21, 22, 23, 156, 405, 412, 413, 423 tanácsülés (sessios szobában) 34, 44, 200, 201, 208, 405, 409, 410, 411, 418, 420, 427, 431 tanácsülési jegyzőkönyv 201, 207, 208, 391, 406, 410, 414, 441, 443 tandíj 376, 381, 383 tanítás anyaga 377 tanító l. ludi magister 25, 43, 99, 100, 282, 311, 360, 363, 374, 375, 376, 377, 378, 379, 380, 382, 416, 420, 438, 461, 463, 466, 475, 477, 579, 580, 608, 620, 623, 625, 634, 641 tanítóképző Nagykanizsán 99, 282, 374, 375, 378, 379, 399, 466, 475, 477 tankerületi főigazgató 376, 384, 385, 416 tankötelezettség 374 tanoncfelvétel 207 tanórarendszer 377 tanterv 324, 373, 382 Tanulmányok Budapest múltjából 626 tanulólevél 219 tanúsítvány 219 tanúvallomás 74, 176, 185, 251, 426, 468, 470 tárnokmester 214, 296 társadalom 16, 19, 20, 28, 39, 63, 79, 81, 94, 97, 100, 116, 120—123, 125, 131, 153, 157, 167, 177, 218, 224, 227, 243, 247, 257, 263, 273, 274, 354, 537, 596, 613, 614, 618—621, 623, 625—627, 631, 632, 638, 639 társadalomtörténet 263 társasági forma 277 társasház 381, 383, 384 II. tartalék hadtest 485, 491, 493, 499, 500, 502, 504, 519 tavaszi hadjárat 496 távolsági kereskedelem 426 Te Deum (hálaadó mise) 298 téglaégető 65, 83, 99, 167, 590 téglagyár 98, 416, 427, 432, 433 téglagyártás 98 664 Mutatók téglavető, sánci 38, 99, 200, 435, 576 teherviselés 20, 41, 416, 458, 459, 461 tejgazdaság (Csurgó, Szentmiklós) 575 telek 16, 20, 23, 26, 27, 29, 30, 38, 39, 40, 63, 69, 70, 71, 74—76, 78—81, 84, 85, 87, 89, 91, 94—96, 98, 99, 115, 116, 120, 123, 124, 126, 129, 131, 154, 159, 166, 171, 174, 176, 182, 183, 204, 226, 252, 255, 258, 268, 269, 271, 273, 276, 279, 282, 297, 308, 327, 352, 376, 383, 386, 402, 403, 404, 418, 420, 421, 433, 437, 441, 462, 464, 471, 472, 506, 534, 536, 539, 544, 546, 548, 549, 551, 569, 570—573, 575, 578, 592, 593, 596, 604, 606—608, 624 telekadományozás 308 telekaprózódás 126 telekkönyvi hálózat 404 telepesek 344, 345, 536, 569, 577, 579, 590, 603—605, 607 telepítés 97, 118, 122, 123, 127, 131, 173, 182, 183, 541, 590, 592, 604 teljes jogú polgárság 21 telkes gazda (Bajcsa, 1828, 1848) 578, 596 telki állomány 539, 557, 573, 604, 607, 608 temetési díj 25 temetkezés az új temetőben (1770) 29 temetők felsorolása 87, 314 temetőkápolna 348 templomatyai funkció 23 templomcím 622 templom és kolostor építése 303 templom gondnoka 23, 407, 408 templom téri iskola 377 tengeri, óceánon túlról származó termékek 277 térgazdasági elemzések 253 térkép a városról 69, 79, 82, 83, 85, 88, 89, 91, 95, 101, 102, 168, 184, 211, 221, 259, 261, 278, 283, 331, 379, 627 termékpotenciál 246 természetes szaporodás 117, 125, 127, 128, 129, 145 természeti viszonyok 131 természetrajz 324 térparancsnok 227, 489, 492, 494, 496, 505, 514, 520 térszerkezeti változások 619 tertia 312, 330 területi felmérés 167 testi sértés 42, 470 testimoniális 219 textilkereskedő 258, 272 Thúry György Múzeum Jubileumi emlékkönyve 623 tífusz 118 tiltott szerencsejáték 280 tímárcéh 218 timpanon 348, 349, 355 tiszta búza 162, 253, 5 76 tiszta vonzáskörzet 203, 248 tiszti fenyítőszék 423 tiszti vádper (Bója ellen) 470 tisztítótűz 347 tisztségviselő-választás 224 tiszttartói jelentés 163, 164, 181, 250 tisztújítás (1828, 1835, 1839) 21, 33, 40, 405, 408, 409, 410, 413, 416, 421, 423, 424, 430, 435, 437, 460 tisztújító közgyűlés (megyei) 539 tisztviselő (Officiales) 168, 322, 403, 407, 409, 410, 411, 422, 439, 458, 470, 494, 504 titkos tanácsnok 388 tized, egyházi 15, 16, 17, 19, 67, 70, 85, 127, 161, 163, 164, 199, 201, 209, 253, 268, 303, 344, 348, 352, 356, 401, 410, 427, 439, 459, 536, 542, 591, 592, 594, 608, 624 „tizenhárom város nevű temető" 314 toborzás 626 Todorovic-dandár 478, 479 tolerancia (zsidókkal) 99, 243, 281, 282, 472 tolvajlás 45 tórakorona 322, 326 tóravért 325 torokmegáldás 312 továbbtanulás 376 tőkekoncentráció 380 tőkés termelés 115 tőketörlesztés 40 tölgyesek (városi erdőben) 574 töltés 63, 156, 487 tömegmegmozdulás (1848) 385 tömjéntartó 309 töredékholdak 172 török alattvalók (ti. görögök) 326 török hódoltság 64, 246, 344, 374, 533, 553, 568, 589, 616 török kiűzése 117, 131, 156, 199, 201, 209, 211, 374, 551, 603 török kút 362 Történelmi Szemle 626 Történeti Statisztikai Évkönyv 615, 628 Történettudományi Intézet 620 törvény(cikkek) (tc.) 49, 67, 90, 173, 175, 213, 215, 218, 221, 227, 228, 232—234, 252, 270, 277, 278, 322, 323, 333, 353, 374, 385, 388, 391, 399, 409, 411, 412, 421, 422, 423, 458—465, 469—473, 485, 491, 500, 506, 508, 510, 537, 550—552, 557, 558, 582, 583, 593, 594, 597, 624 törvény előtti egyenlőség 458 törvények szentesítése 461, 464 törvényhatóság 458, 465, 473, 582, 583, 597, 613 törvényhozási nyelv 464 törvényjavaslat 374, 471 törvényszék 49, 233, 278, 385, 421, 470, 506, 558 törzstiszt 481 tövisborona 544 tőzsérek 154 tradicionális agrárország 243 Trianon 552, 554 tridenti zsinat 344 Trieszti Adria Biztosító Társaság (1837) 281 triodion 330 Tudományos Gyűjtemény 555, 614 Turul (folyóirat, 1902) 622 tutor 52, 55, 405, 407, 451 tüdővész 118 tűzbiztonsági szempont 432 tűzcsáklyák 223 tüzérség 479, 494, 497 tűzifa adási kötelezettség 308 tűzmegelőzés 426 tűzrendészet 625 tűzszabályozás 31 tűzvédelmi rendszabályok 31 tűzvészek 223, 429 Mutatók 665 U, Ú Udvar, bécsi 15, 20, 32, 38, 39, 42, 61—63, 71, 82, 93, 95, 98, 129, 154, 209, 276, 296, 307, 348, 354, 400, 427, 432, 501, 532, 537, 539, 540, 544, 547, 548, 556, 575—577 udvarház 547, 548 Udvari Haditanács 348 újkőkori lelőhelyek 533 újonc 472, 473, 489, 499, 500, 517 újoncozás (1848 ősz) 489, 500 újoncozási választmány 500 újoncszállítmányok 473 újraválasztás 405, 407 újság- és könyvkiadó 282 Újszerzeményi Bizottság 175 új városháza (1787 után) 38, 63 uradalmi intéző 406 uradalmi iratok 592, 603 uradalmi központ 18, 37, 40, 158, 172, 245, 263, 348, 401, 553, 570 uradalmi levéltár 549, 627 uradalmi mészárszék 261, 418 uradalmi ügyvéd 406 uradalom falvai 32, 40, 64, 169, 182, 186, 534, 540 uradalom rendfenntartói (hajdúk, kránicok) 577 urasági fundus 25 urbanizációs fejlődés 243 urbánus populáció 159 urbarialis regulatio (Szentmiklós, 1767) 161 urbárium 33, 160, 169, 171, 173, 539, 569, 570, 571, 579, 581, 582, 592, 593, 598, 603, 605, 606, 608 úrbéres birtokviszonyok 616 úrbéri összeírások (1760-as évek közepe) 169, 283 úrbéri pátens 592 úrbéri perek (1767/68) 169 úrbéri reguláció (1830-as évek) 37, 607 úrbéri rendelet (1767) 569 úrbéri szerződések (1731, 1753, 1773) 18, 37, 39, 48, 78, 79, 160, 169, 176, 177, 250, 257, 627 úriszéki iratok 177 úriszéki per (1827, 1835) 185 urna 358, 538 Űrnapja 310, 313 Urunk színeváltozása (augusztus 6.) 310, 314, 315, 316 út 22, 23, 25, 26, 35, 36, 37, 40, 61—71, 74—76, 78—91, 93, 94, 96, 97, 101, 106, 107, 116, 117, 121, 122, 129, 154, 156, 158, 168, 176, 177, 179, 203, 204, 211, 212, 218, 221, 227, 243—248, 255, 258, 259, 261, 265, 273, 282, 285, 300, 312, 316, 347, 348, 355, 357, 384, 387, 399, 402, 404, 412, 416, 417—419, 423, 426, 427, 429, 431, 434 utak karbantartása 83 utak terhelése 82 utca 23, 25, 26, 30, 41, 62—69, 71—79, 81—85, 87—91, 93—95, 97, 98, 104, 105, 168, 202, 203, 248, 261, 262, 265, 268, 269, 287, 348, 349, 357, 417, 418, 420, 427, 430, 433, 434, 435, 437, 497 útépítés 40, 434 úthálózat 37, 243, 244, 247, 434 útjavítás (1810) 434, 435 útkönyv (1831) 399, 437, 438 útleírás (1810—12, 1831) 82, 101, 545 útlevél 258, 495 útvámszedés 170 útvonal, országos (5) 61, 62, 63, 154, 156, 244, 245, 246 uzsorás kereskedés 267 Ü, Ű „Üdvözlégy" (ima) 312 ügyész (urasági) 76, 285, 407, 411, 422, 423, 424, 439, 442, 466, 470, 546, 549 ügyvédek 20, 90, 275, 551 űrmérték 162, 164 üteg 474, 481, 482, 484, 488, 493, 495, 496, 497, 499, 500, 5 0 1 , 5 13 üveges 202, 204, 217, 233, 461 üzleti könyvek vezetése 277 V vadászzászlóalj 500 vágóhíd 97 vagyonbukás 96, 262 vagyoni cenzus 464 vagyontárgyak, kis értékű 45, 277 válaszfelirati vita 471 választás 20, 21, 22, 28, 77, 170, 224, 297, 405—408, 411—413, 421—424, 439, 457, 459, 463—471, 508, 510 választási bizottság 470, 510 választási törvény 465, 471 választási verekedés (1848 júniusi) 470, 471, 505 választhatóság feltétele 464 választói névjegyzék 465, 466 választójog 464 választókerület 464, 465, 471 Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 374 vallási ellentétek 222, 295 vallásos társulatok 354 váltóláz 356 vámhivatal 63 vámsorompós út 244 vámszabályozás (1754, 1784) 64, 245 vámszedés joga 403 vándorkereskedő 461 vándorkönyv 221 vándorszínész 359 vándorszó 232 vándorút (céhes legényé) 221, 418 vár lerombolása 62, 63, 99, 156, 345, 362 várásatás 621 varasd-kőrösi határőrezred 481 varga 28, 35, 44, 45, 72, 73, 77, 201—203, 213, 218, 222—224, 232, 251, 284, 405, 436, 443, 461, 467, 492, 506, 512—514, 572, 617, 620, 627 váron belüli házak 31 városbíró 16, 19, 21, 22, 24, 27, 44, 65, 74, 75, 87, 88, 98, 173, 220, 223, 249, 262, 278, 280, 282, 359, 360, 402—408, 410, 411, 413, 417, 420—424, 429, 436, 443, 457, 462, 463, 467, 469, 477, 480, 481, 489, 495, 496, 499, 501, 503, 505, 510 városi adminisztráció 407, 419, 505 városi erdő 383 városi főadószedő 36 666 Mutatók városi irnok 374 városi levéltár 34, 70, 391 városi patikák 262 városi statútumok (1722) 24 városi tanácsjegyzőkönyve 173 városiasodás 201, 247 városkép 82, 99, 169, 174 városközpont 23, 63, 78, 85, 99, 162, 259, 355, 357, 420 várostörténet 199 várostrom 59 várőrség 344 váruradalom 17, 59, 154, 155, 533, 554 „Vas Vármegye" c. könyv 18, 169, 249, 540, 554, 556, 627 vasárnapi iskola 326 Vasárnapi Újság 552 vásárok 23, 24, 32, 36—38, 64, 80, 83, 131, 161, 170, 201, 214, 225, 248, 249, 250, 251, 252, 276, 400, 403, 408, 409, 424—426, 434, 436, 442, 615 vasborona 541 vaseke 541 Vasi Szemle 622 vaskereskedés 82, 272 vasúti tömegszállítás 248 vasvári káptalan 17, 154, 603 Védegylet 93, 254, 280, 281, 622 védőszent 222, 303, 311, 345, 347 védvonal 45 7, 474—476, 617 végrehajtás 62, 414 végrehajtó személyzet 406 végrendelet 17, 28, 85, 175, 306, 308, 353, 403, 414, 532, 537, 542, 548, 555, 567, 590, 608 vegyes céh 215 vegyes kereskedés 276 vendégfogadó 32, 43, 63, 64, 65, 68, 76, 78, 79, 82, 83, 87, 90, 91, 93, 94, 102, 160, 255, 274, 282, 283, 349, 350, 403, 417, 418, 435, 533, 538, 577 verbunkos 359 vérhatalom 42, 402 vesperas 312 Veszprémi Egyházmegye 309, 360, 617, 623 „A veszprémi egyházmegye múltjából" 623 veszprémi püspök 28, 297, 298, 306, 307, 316, 327, 344, 348, 362, 380, 623 vetésforgó 153, 531, 544, 573 vetésösszeírások 185 vezérőrnagy (Generalfeldwachtmeister) 332, 464, 473, 474, 479, 480, 481, 487—489, 491, 493—496, 499, 500, 507, 508, 513, 514, 517, 518 vezetéknév, állandó 201, 407 viaszadás 222 viaszgyertya adása, mint büntetés 43 vicegenerális 15, 154, 533, 618 vicekapitány 532 vidéki mesterek 226 világi igazgató 376 világi papok 295, 297, 301 világtörténelem, mint tantárgy 324 virágvasárnap 310 vízelvezető csatornák 82 vízhordás (tűzvész) 429 vizitáció-csoport 348 vízkereszt napja (január 6.) 310 vízpróba 42 vízszabályozás 618 vonzáskörzet 248 vrászlói uradalom (Zichy) 85, 173, 179, 181, 246, 254, 255, 271, 618 Vukovár-Fiumei Vasúttársaság 458 X xenodochium 26 Xenodochium Civile 26 Z zágrábi püspökség 298, 306, 344, 363 Zala megye kézikönyve 618 Zala megye közgyűjteményei 628 Zala megye történelmi olvasókönyve 628 Zala Megyei Állandó Bizottmány 461—463, 470, 475, 476, 489, 512, 515, 516, 613 Zala megyei Népfelkelés 487 Zalai Gyűjtemény (ZGy) 628 Zalai Hírlap 362, 556 Zalai Közlöny 628 Zalai Krónika 628 Zalai Múzeum (ZM) 628 Zalai Tükör 628 Zalamegyei Újság 362 Zalaszentbalázsi Általános Iskola Honismereti Gyűjteménye 557 zálogjog 539 záradék 212—215, 387 zárda 61, 69, 71, 74, 81, 98, 104, 108, 348, 628 zárókő 84 zárt szám 224 zárvonal (ti. határzár) 499 zászlóalj 463, 464, 474, 475, 477, 478, 480, 481, 483—485, 487—497, 500—504, 511, 512, 515, 517, 556, 557, 617, 622, 626 zenekar 359 zeneművészet 359 Zs zsebtolvajlás 45 zsellér, házatlan 20, 32, 67, 119, 120, 124, 160, 168, 204, 251, 257, 262, 265, 272, 427, 534, 535, 552, 568, 578, 591—593, 596, 605, 606, 608, 609 zselléresedés 578, 596, 605 zsidó hitközség háza (Fő út 6.) 357 zsidó összeírás (1725—1728) 284, 285 zsidó pék 227 zsidóság egyenjogúsítása 1840: 19. tc. 322, 323, 324 zsidó teológus (Löw) 323 zsidó vallás templomi tárgyai 323 zsidó zsellérek 438 zsinagóga 87, 91, 268, 273, 321, 356, 440 zsinat 296, 298, 309, 344, 373 zsindelykészítés 167 A mutatókat készítette: Lendvai Anna és i f j . Brenner Árpád RÉSZLETES TARTALOMJEGYZÉK Litter Nándor Nagykanizsa Megyei Jogú Város Polgármestere: ELŐSZÓ Kaposi Zoltán: KANIZSA ÖNKORMÁNYZATÁNAK MŰKÖ- DÉSE A 18. SZÁZADBAN 13 I. A VÁROS JOGÁLLÁSA 15 II. A VÁROSIRÁNYÍTÁS 19 1. A Városi Tanács, hivatalok és tisztségviselők 19 2. Tanítás és iskolák 24 3. Az „Ispital": a város szegényháza . . . . 26 4. A város temploma, temetői 28 5. Az építkezések szabályozása 30 6. Tűzvédelem és szabályozása 31 7. Az árvaügy kezelése 33 8. A céhek és az önkormányzat kapcsolata 34 9. Piacellenőrzés és áriimitáció 36 III. A VÁROS GAZDÁLKODÁSA 37 1. A város bevételeinek struktúrája 37 2. A kiadások szerkezete 39 3. A katonai szükségletek kezelése 40 IV. A VÁROS JOGSZOLGÁLTATÁSI LEHETŐSÉGEI 41 1. A városi jogszolgáltatási kérdései . . . . 41 2. Testi sértés és gyalázkodás 42 3. Közerkölcs és paráznaság 44 4. Lopás, rablás, gazdasági ügyek 45 JEGYZETEK 46 Kaposi Zoltán: KANIZSA TÖRTÉNETI HELYRAJZA (1690—1849) 57 I. KANIZSA TOPOGRÁFIAI HELYZETE . . . 59 1. A vár és a korábbi mezőváros az 1690-es években 59 2. A vár lerombolásának következményei, az új város létrehozása 62 3. Kanizsa térszerkezete a 18. század középső harmadában 64 II. A VÁROS TERÜLETI RENDSZERE A 18. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN 66 1. Kanizsa utcái a 18. században 66 2. A Piaci utca lakói 71 III. A VÁROS TERÜLETI SZERKEZETÉNEK VÁLTOZÁSAI A SZÁZADFORDULÓ IDEJÉN 81 IV. A VÁROSI INGATLANRENDSZER A REFORMKOR IDEJÉN 88 1. Új utcák és területi bővülés 88 2. Az uraság városi ingatlanjai a 19. század közepén 91 3. Változások a városi lakosság ingatlanjaiban 97 ÖSSZEGZÉS 99 JEGYZETEK 100 Rábavölgyi Attila: KIS- ÉS NAGYKANIZSA DEMOGRÁFIAI VÁLTOZÁSAI (1690—1849) 113 BEVEZETÉS 115 I. A LÉLEKÖSSZEÍRÁSOK IDŐSZAKA (1690—1784) 117 II. A KATONAI ÉS ADÓÖSSZEÍRÁSOK IDŐ- SZAKA (1784/87—1849) 125 ÖSSZEFOGLALÁS 131 TÁBLÁZATOK, KORPIRAMISOK, GRAFIKON . 132 JEGYZETEK 145 668 Részletes tartalomjegyzék Kaposi Zoltán: KANIZSA MEZŐGAZDASÁGA A FEUDALIZMUS UTOLSÓ IDŐSZAKÁBAN (1690—1849) 151 I. A NYUGATI ÉS A MAGYAR MEZŐ- GAZDASÁGI VÁLTOZÁSOK 153 1. A hazai állapot 153 2. Kanizsa és uradalma 154 II. AZ AGRÁRRENDSZER A 18. SZÁZAD ELEJÉN 155 1. A mezőgazdasági táj állapota 155 2. A népesség beköltözésének megindulása 156 III. KANIZSA MEZŐGAZDASÁGA A 18. SZÁZADKÖZEPÉN 15 7 1. A földbirtokszerkezet 157 2. Az úrbéri szerződések 160 3. Termelés és gazdálkodás a 18. század közepén 161 a) A szántóföldi növénytermesztés . . . 161 b) Az állattartás 164 c) Szőlészet-borászat 165 d) Erdőgazdálkodás, erdőélés 166 e) Halászat 167 f) Egyéb, az uradalom által folytatott tevékenységek 167 IV. AGRÁRGAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM A 18. SZÁZAD UTOLSÓ HARMADÁBAN . 167 1. Népesség és társadalmi struktúra . . . 167 2. Az úrbéri szerződések és a területi változások 169 3. Termelés és gazdálkodás 171 4. A berek kérdése 174 V. A MEZŐGAZDASÁGI RENDSZER VÁLTOZÁSAI (1811 1848) 177 1. Határhasználat és társadalom 177 2. Termelés és gazdálkodás 179 3. Az uradalom a jobbágyfelszabadítás előtti időkben 182 4. A forradalom közvetlen hatása a kanizsai agrárrendszerre 183 JEGYZETEK 184 Lendvai Anna: KÉZMŰVESSÉG ÉS A CÉHEK TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN 1690-TŐL 1849-IG 197 BEVEZETÉS 199 I. KÉZMŰVESSÉG NAGYKANIZSÁN A 18. SZÁZADBAN ÉS A 19. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN 200 1. Kézművesek a török alóli felszabadulástól a polgári forradalomig az adóösszeírások tükrében 200 2. Kézművesek a város életében a „Polgárok lajstroma" és a városi tanácsülési jegyzőkönyveik alapján 205 II. A KANIZSAI CÉHEK 1690 ÉS 1848 KÖ- ZÖTT 209 1. A céhek mint a kézművesek szervezetei 209 2. A kanizsai céhek megalakulása (1698—1842) 211 3. A kanizsai céhek élete az írásos források tükrében 218 4. A kanizsai céhek a polgári forradalom előestéjén 225 MELLÉKLETEK 229 JEGYZETEK 232 Kaposi Zoltán: KANIZSA KERESKEDELMÉNEK TÖRTÉNETE (1690—1849) 241 BEVEZETÉS 243 I. AZ INFRASTRUKTÚRA ÉS AZ INTÉZMÉNYEK 243 1. Az úthálózat 243 2. A kereskedelmi utak minősége, a szállítás lehetősége 247 3. A kereskedelem intézménye: a vásár . . 248 4. A piaci árak változásai 252 5. Kanizsa mint piacközpont 253 II. AZ URADALOM ÉS A KANIZSAI KERESKEDELEM 254 III. A KERESKEDŐK ÉS VÁLLALKOZÁSAIK 257 1. A kanizsai görögkeleti vallású kereskedők 257 2. A polgári (keresztény) kereskedők Kanizsa városában 259 3. A zsidó kereskedők jelentősége Kanizsán 263 IV. A KERESKEDŐK JÖVEDELME ÉS VAGYONA 273 1. Az adóbevallások tanulságai 273 2. A kereskedelmi tevékenység buktatói . 275 669 Részletes tartalomjegyzék V A GAZDASÁGI-TÁRSADALMI ÖNSZERVEZŐDÉS ÉS A KIEGYENLÍÉS ESÉLYEI . 278 1. A hitelélet és a Nagykanizsai Takarékpénztár 278 2. A Kereskedelmi Casino 280 3. A kanizsai Védegylet 280 4. A biztosításügy 281 5. Polgári életmód kezdetei Nagykanizsán .281 JEGYZETEK 283 Kéringer Mária: NAGYKANIZSA EGYHÁZAI (1690—1848) . 293 BEVEZETŐ 295 I. AÉSZ E1G6Y90H ÁEZLTŐÖTTRIT ÉENGEYTH ÁZSZERVEZET 295 II. A VÁROS EGYHÁZI SZERVEZETE A TÖRÖK ALÓLI FELSZABADULÁS UTÁN. A MÁRIA MENNYBEMENETELE TEMPLOM 297 III. A SZENT LÁSZLÓRÓL ELNEVEZETT FERENCES RENDTARTOMÁNY MEGALAKULÁSA 302 IV. A SZENT JÓZSEF-TEMPLOM ÉS KOLOSTOR 302 1. A Szent József-templom és kolostor építése 303 2. A plébánia működése 306 3. A Szent József-templom berendezése és felszereltsége az egyházlátogatások tükrében 309 4. Az Egyházi szertartásrend és szokások 309 5. A Kanizsán létezett egyéb szakrális létesítmények 314 V. A KATOLIKUS SZERZETEK ÉS CONF RATERNITÁSOK KANIZSÁN 316 VI. A RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZ PAPJAI 1690 ÉS 1848 KÖZÖTT 318 VII. AZ IZRAELITA HITFELEKEZET ÉS INTÉZMÉNYEI KANIZSÁN 320 VIII. A GÖRÖGKELETI EGYHÁZ KANIZSÁN . 3 26 FOGALOMTÁR 330 JEGYZETEK 596 Kostyál László: NAGYKANIZSA MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETE (1690—1849) 341 BEVEZETÉS 343 I. A BAROKK KOR (1690—1780) 343 II. A KLASSZICIZMUS ÉS A ROMANTIKA KORA (1780—1849) 355 JEGYZETEK 361 Kotnyek István: NAGYKANIZSAI ISKOLÁK (1690—1849) . . . 371 BEVEZETÉS 373 I. A1.Z A lIsSóK fOoLkúA I oOktKatTáAs TÁS KEZDETE 337744 2. A tanítók megbecsülése 378 II. TANÍTÓKÉPZŐ INTÉZET 3 78 III. KÖZÉPFOKÚ, GIMNÁZIUMI NEVELÉS 379 JEGYZETEK 391 Halász Imre: NAGYKANIZSA ÖNKORMÁNYZATA A 19. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN 397 I. A FORRÁSOKRÓL 399 II. KANIZSÁRÓL A 19. SZÁZAD KÖZEPÉN . 3 99 III. A VÁROS JOGÁLLÁSA 401 1. A magisztrátus 405 2. A városi tanács működéséről. Igazgatási és jogszolgáltatási feladatok . . .413 3. A városi tanács működésével kapcsolatos panaszok 420 4. A városi magisztrátus és a vásárok . . 424 5. Tűzesetek, tűzvédelem 426 6. Az utak, utcák állapota 434 7. A városi tanács és a céhek 436 8. A város és az ispita 437 9. A város és a zsidók 437 JEGYZETEK 439 670 Részletes tartalomjegyzék Hermann Róbert NAGYKANIZSA TÖRTÉNETE 1848—49-BEN . 455 I. A FORRADALOM ÉS AZ ÁTALAKULÁS 457 1. A forradalom fogadtatása 457 2. Az új rend első hónapjai 459 3. A nagykanizsai zsidóság 1848-ban . . 460 4. A nagykanizsai nemzetőrség 1848- ban . 461 5. A képviselőválasztás és a képviselő . . 464 II. A DRÁVA-VONAL KÖZPONTJA 472 1. A Dráva-vonal megszervezése és parancsnokai 472 2. Katonaság Nagykanizsán és környékén 474 3. Hadseregellátás 475 4. Pénzellátás 476 5. Tábori egészségügy 476 III. KÉT MEGSZÁLLÁS KÖZÖTT 477 1. A horvát megszállás 477 2. Nagykanizsa felszabadítása 483 3. A Perczel-hadtest „hátországa" 487 IV. A CS. KIR. MEGSZÁLLÁS 490 1. A cs. kir. megszállás első hónapjai . . 490 2. A forgandó hadiszerencse és a város 1849 áprilisában és májusában . . . . 494 V. A MAGYAR URALOM HETEI 1849. MÁJUS 21-E ÉS JÚLIUS 14-E KÖZÖTT . 499 VI. AZ ÚJABB MEGSZÁLLÁS 500 1. Az 1849. július 16-i rajtaütéstől az augusztus 13-i vásárig 501 2. A végnapok 504 3. Mérleg 505 JEGYZETEK 506 A NAGYKANIZSÁHOZ CSATOLT KÖZSÉGEK TÖRTÉNETE 527 Gőcze Rezső PALIN ÉS KORPAVÁR TÖRTÉNETE (1690—1849) 529 BEVEZETŐ 531 I. ÚJ BIRTOKOSOK DÉL-ZALÁBAN 532 II. A PALINI INKEY CSALÁD 535 III. PALINI INKEY BOLDIZSÁR BIRODALMA 537 IV. A PALINI ÁRUTERMELŐ GAZDASÁG . . 543 V. A PALINI FEUDÁLIS NAGYBIRTOK VÉGNAPJAI 547 JEGYZETEK 551 Czupi Gyula—Kardos Ferenc MIKLÓSFA TÖRTÉNETE (1690—1848) . . . . 565 1. Birtokviszonyok 567 II. A település határai, föld- és vízrajzi jellemzői 568 III. A népesség számának alakulása . . . . 568 IV. Úbéri viszonyok és a paraszti gazdáldálkodás 569 1. Úrbéri viszonyok 569 2. Földművelés 570 3. Állattartás 571 4. Szőlőtermelés 572 V. Az uradalom 572 1. Földművelés 572 2. Erdő- és rétgazdálkodás 574 3. Állattartás 575 4. Molnárok 576 5. Iparosok 576 6. Fogadósok, kocsmárosok 577 7. Uradalmi tisztek 577 8. Uradalmi épületek 577 VI. Társadalmi változások, vallási és művelődési viszonyok 578 VII. Összegzés 580 JEGYZETEK 580 Kardos Ferenc: BAGOLA, SÁNC ÉS FAKOS TÖRTÉNETE (1690—1848) 587 Bevezetés 589 1. Birtokviszonyok 589 II. A települések határai, föld- és vízrajzijellemzői 590 III. A települések népességének és vallási összetételének alakulása 591 IV. Úrbéri viszonyok 592 V Gazdálkodás 593 1. Földművelés 593 2. Szőlőtermelés 593 3. Méhészet 594 4. Állattartás 594 VI. Bagola, Fakos és Sánc társadalma . . . 596 JEGYZETEK 596 671 Részletes tartalomjegyzék Kardos Ferenc: BAJCSA TÖRTÉNETE (1690—1848) 601 I. Középkori előzmények és bitokviszonyok 603 II. A település határai, föld- és vízrajzi jellemzői 603 III. Bajcsa, a Batthyányiak praediuma . . 603 IV. Bajcsa, az újratelepülő falu 604 1. A népesség száma és vallási összetétele 605 2. Úrbéri viszonyok 605 V. Gazdálkodás 607 1. Földművelés 607 2. Állattartás és egyéb haszonvételek . 607 VI. Társadalmi és művelődési viszonyok . 608 JEGYZETEK 608 FORRÁSOK ÉS IRODALOM 613 MUTATÓK 629 Személynévmutató 629 Helynevek és egyéb földrajzi nevek mutatója 641 Tárgymutató 647 INHALTSVERZEICHNIS Nándor Litter Bürgermeister der Komitatsstadt Nagykanizsa: VORWORT 6 Zoltán Kaposi: DIE KOMMUNALVERWALTUNG VON KANIZSA IM 18. JAHRHUNDERT 13 I. DER RECHTSSTATUS DER STADT 15 II. DIE LEITUNG DER STADT 19 1. Der Stadtrat, die Ämter und Beamten . . 19 2. Schulen und Unterricht 24 3. Das „Ispital": das Armenhaus der Stadt 26 4. Die Kirchen und Friedhöfe der Stadt . . . 28 5. Bauvorschriften 30 6. Der Brandschutz und Brandschutzregelungen 31 7. Die Behandlung der Waisenfrage 33 8. Die Beziehung zwischen den Zünften und der Stadtverwaltung 34 9. Marktkontrolle und Preislimitierung . . 36 III. DIE WIRTSCHAFTSFÜHRUNG DER STADT 37 1. Die Einnahmenstruktur der Stadt . . . . 37 2. Die Ausgabenstruktur der Stadt 39 3. Die Behandlung der Militärfrage 40 IV DIE MÖGLICHKEITEN DER RECHTSSPRECHUNG 41 1. Fragen der städtischen Rechtssprechung 41 2. Körperverletzung und Beleidigung . . . . 42 3. Öffentliche Moral und Prostitution . . . 44 4. Diebstahl, Raub und andere Wirt- Wirtschaftsdelikte 45 ANMERKUNGEN 46 Zoltán Kaposi: HISTORISCHE TOPOGRAPHIE VON KANIZSA (1690—1849) 57 I. DIE TOPOGRAPHISCHE SITUATION KANIZSAS 1. Die Burg und der frühere Marktflecken in den Jahren um 1690 2. Die Folgen des Abrisses der Burg, das Entstehen einer neuen Stadt 3. Die Raumstruktur Kanizsas im mittleren Drittel des 18. Jahrhunderts . . . . II. DIE GEBIETSSTRUKTUR DER STADT IN DER ZWEITEN HÄLFTE DES 18. JAHRHUNDERTS 1. Die Strassen Kanizsas im 18. Jahrhundert 2. Die Bewohner der „Piaci Strasse"/„Piaci utca" III. DIE VERÄNDERUNGEN IN DER GEBIETSSTRUKTUR DER STADT ZUR ZEIT DER JAHRHUNDERTWENDE IV. DIE IMMOBILIENSTRUKTUR DER STADT WÄHREND DER REFORMZEIT . . 1. Neue Strassen und Gebietserweiterungen 2. Die städtischen Immobilien der Grundherrschaft in der Mitte des 19. Jahrhunderts 3. Veränderungen bei den sich im Besitz der Stadtbewohner befindlichen Immobilien ZUSAMMENFASSUNG ANMERKUNGEN 1 Attila Räbavölgyi: DEMOGRAPHISCHE VERÄNDERUNGEN IN KIS- UND NAGYKANIZSA (1690—1849) 1 EINFÜHRUNG 1 I. DIE ZEIT DER SEELENKONSKRIPTIONEN (1690—1 784) 11 673 Részletes tartalomjegyzék II. DIE ZEIT DER STEUER- UND MILITÄR KONSKRIPTIONEN (1784/87—1849) . 125 ZUSAMMENFASSUNG 131 ANMERKUNGEN 145 TABELLEN, ALTERSPYRAMIDEN UND GRAFIKEN 132 Zoltán Kaposi: KANIZSAS LANDWIRTSCHAFT IN DER LETZTEN PERIODE DES FEUDALISMUS (1690—1849) 151 I. DIE VERÄNDERUNGEN IN DER LAND LANDWIRTSCHAFT DES WESTENS UND UNGARNS 153 1. Der heimische zustand 153 2. Kanizsa und seine Herrschaft 154 II. DAS AGRARSYSTEM ZU BEGINN DES 18. JAHRHUNDERTS 155 1. Der Zustand der landwirtschaftlichen liehen Nutzflächen 155 2. Beginn der Bevölkerungszuwanderung .156 III. KANIZSAS LANDWIRTSCHAFT IN DER MITTE DES 18. JAHRHUNDERTS . . . . 157 1. Die Struktur des Grundbesitzes 157 2. Die Urbarialverträge 160 3. Produktion und Wirtschaftsführung .161 a) Der Anbau von Ackerpflanzen . . . . 161 b) Die Tierhaltung 164 c) Weinanbau — Weinherstellung . . . 165 d) Wald- und Forstwirtschaft 166 e) Fischerei 167 f ) Sonstige, unter der Grundherrschaft durchgeführte Tätigkeiten 167 IV. AG RARWIRTSCHAFT UND GESELLSCHAFT IM LETZTEN DRITTEL DES 18. JAHRHUNDERTS 167 1. Bevölkerung und Gesellschaftsstruk tur 167 2. Urbarialverträge und Gebietsveränderungen 169 3. Produktion und Wirtschaftsführung . 171 4. Fragen im Zusammenhang mit dem Sumpf 174 V. VERÄNDERUNGEN IM AGRARSYSTEM (1811—1848) 177 1. Flurnutzung und Gesellschaft 177 2. Produktion und Wirtschaftsführung . .179 3. Die Grundherrschaft in der Zeit vor der Abschaffung der Leibeigenschaft .182 4 183 ANMERKUNGEN 184 Anna Lendvai: DIE GESCHICHTE DES HANDWERKS UND DER ZÜNFTE IN NAGYKANIZSA VON 1690 BIS 1849 197 EINFÜHRUNG 199 I. DAS HANDWERK IN NAGYKANIZSA IN DER ERSTEN HÄLFTE DES 18. JAHRHUNDERTS 200 1. Die Handwerker in der Zeit zwischen der Befreiung von den Türken und der Bürgerlichen Revolution im Spiegel der Steuerkonskriptionen 200 2. Die Rolle der Handwerker im Leben der Stadt auf Grundlage der „Bürgerregister" und der Protokolle der Stadtratssitzungen 205 II. DIE ZÜNFTE VON KANIZSA ZWISCHEN 1690 UND 1848 209 1. Die Zünfte als Organisationen der Handwerker 209 2. Die Entstehung der Kanizsaer Zünfte (1698—1842) 211 3. Das Leben der Kanizsaer Zünfte im Spiegel der schriftlichen Quellen . . . .218 4. Die Kanizsaer Zünfte am Vorabend der Bürgerlichen Revolution 225 ANLAGEN 229 ANMERKUNGEN 232 Zoltán Kaposi: GESCHICHTE DES HANDELS IN KANIZSA ZWISCHEN (1690—1849) 241 I. INFRASTRUKTUR UND INSTITUTIONEN 243 1. Das Strassennetz 243 2. Die Qualität der Handesistrassen, Transportmöglichkeiten 247 3. Die Handeslsinstitution: der Markt . . 248 4. Veränderungen der Marktpreise 252 5. Kanizsa als Marktzentrum 253 II. DIE GRUNDHERRSCHAFT UND DER KANIZSAER HANDEL 254 674 Részletes tartalomjegyzék III. DIE KAUFLEUTE UND IHRE UNTERNEHMEN 25 7 1. Die griechisch-orthodoxen Kaufleute Kanizsas 257 2. Die bürgerlichen (christlichen) Kaufleute in Kanizsa 259 3. Die Bedeutung der jüdischen Kaufleute in Kanizsa 263 IV EINKOMMEN UND VERMÖGEN DER KAUFLEUTE 273 1. Schlussfolgerungen aus den Steuererklärungen 273 2. Die Hürden der Handelstätigkeit . . . . 275 V. WIRTSCHAFTLICHE UND GESELLSCHAFTLICHE SELBSTORGANISTATION UND DIE CHANCEN DES AUSGLEICHS 278 2. Die Sparkasse von Nagykanizsa . . . . 278 2. Das Handels-Casino 280 3. Die Widersprüchlichkeit der Schutzvereine 280 4. Das Assekuranzwesen 281 5. Beginn der bürgerlichen Lebensweise in Nagykanizsa 281 ANMERKUNGEN 283 Mária Kéringer: DIE KIRCHEN VON NAGYKANIZSA ZWISCHEN 1690—1848 293 EINFÜHRUNG 295 I. KIRCHENORGANISATION UND KIRCHENGESCHICHTE VOR 1690 . . . . 295 II. DIE KIRCHLICHEN ORGANISATIONEN DER STADT NACH DER BEFREIUNG VON DEN TÜRKEN. DIE KIRCHE MARIÄ HIMMELFAHRT 297 III. BILDUNG DER NACH DEM HL. LÁSZLÓ BENANNTEN ORDENSGRUPPE DER FRANZISKANER 302 IV. KIRCHE UND KLOSTER DES HL. JOSEF 302 1. Der Bau der Kirche und des Klosters Hl. Josef 303 2. Die Arbeit der Pfarrei 306 3. Einrichtung und Ausstattung der Kirche im Spiegel der Kirchenvisitationen 309 4. Kirchliche Zeremonien und Bräuche . . 309 5. Andere sakrale Einrichtungen in Kanizsa 314 V. DIE KATHOLISCHEN ORDENSBRÜDER UND KONFRATER IN KANIZSA 316 VI. DIE PRIESTER DER RÖMISCHKATHOLISCHEN KIRCHE ZWISCHEN 1690 UND 1848 318 VII. DIE JÜDISCHE GEMEINDE UND IHRE INSTITUTIONEN IN KANIZSA 320 VIII. DIE GRIECHISCH-ORTHODOXE KIRCHE IN KANIZSA 326 BEGRIFFSVERZEICHNIS 330 ANMERKUNGEN 330 László Kostyál: DIE KULTURGESCHICHTE VON NAGYKANIZSA ZWISCHEN (1690—1849) 341 EINFÜHRUNG 343 I. DIE ZEIT DES BAROCK (1690—1780) . 343 II. DIE ZEIT DES KLASSIZISMUS UND DER ROMANTIK (1780—1849) 355 ANMERKUNGEN 361 István Kotnyek: DIE SCHULEN VON NAGYKANIZSA (1690—1849) 371 EINFÜHRUNG 373 I. DER BEGINN DER SCHULAUSBILDUNG . 374 1. Ausbildung in der Unterstufe 374 2. Respekt vor den Lehrern 378 II. DAS LEHRERBILDUNGSINSTITUT . . . . 378 III. DIE MITTELSTUFE, ERZIEHUNG IM GYMANISUM 379 ANMERKUNGEN 391 Imre Halász: DIE VERWALTUNG VON NAGYKANIZSA AM ANFANG DES 19. JAHRHUNDERTS . . . 397 675 Részletes tartalomjegyzék I. ZU DEN QUELLEN 399 II. KANIZSA IN DER MITTE DES 19. JAHRHUNDERTS 399 III. DER RECHTSSTATUS DER STADT . . . . 401 1. Der Magistrat 405 2. Die Arbeit des Stadtrats. Verwaltungs- und Rechtsaufgaben 413 3. Beschwerden über die Arbeit des Stadtrats 420 4. Der Magistrat und die Märkte 424 5. Feuersbrünste, Brandschutz 426 6. Zustand der Strassen und Wege 434 7. Der Stadtrat und die Zünfte 436 8. Die Stadt und das Ispital 437 9. Die Stadt und die Juden 437 ANMERKUNGEN 439 Róbert Hermann: NAGYKANIZSA 1848—1849 455 I. REVOLUTION UND UMWÄLZUNG . . . 457 1. Die Aufnahme der Revolution 45 7 2. Die ersten Monate der neuen Ordnung . 459 3. Die jüdische Bevölkerung Nagykanizsas 1848 460 4. Die Nationalgarde in Nagykanizsa 1848 461 5. Die Abgeordnetenwahl und der Abgeordnete 464 II. DAS ZENTRUM DER DRAU-LINIE . . . . 472 1. Die Organisation der Drau-Linie und deren Befehlshaber 472 2. Militär in Nagykanizsa und Umgebung 474 3. Die Versorgung der Armee 475 4. Die Versorgung mit Geld 476 5. Die Hygiene in den Militärlagern . . . . 476 III. ZWISCHEN ZWEI BESATZUNGEN . . . 477 1. Die Besatzung durch die Kroaten . . . . 4 77 2. Die Befreiung Nagykanizsas 483 3. Das „Hinterland" des Armeekorps von Perczel 487 IV. BESATZUNG DURCH DIE K. LI. K. TRUPPEN 490 1. Die ersten Monate der Besatzung durch die k. u. k. Truppen 490 2. Das veränderliche Militärglück und die Stadt im April und Mai 1849 . . . 494 V. DIE WOCHEN DER UNGARISCHEN HERRSCHAFT ZWISCHEN DEM 21. MAI UND DEM 14. JULI 1849 499 VI. DIE NEUERLICHE BESETZUNG 500 1. Vom Überfall am 16. Juli 1849 bis zum Markt vom 13. August 501 2. Die letzten Tage 504 3. Bilanz 505 ANMERKUNGEN 506 DIE GESCHICHTE DER AN NAGYKANIZSA ANGESCHLOSSENEN GEMEINDEN 527 Rezső Gőcze: DIE GESCHICHTE VON PALIN UND KORPAVÁR ZWISCHEN 1690 UND 1849 529 EINFÜHRUNG 531 I. NEUE GRUNDEIGENTÜMER IN SÜDZALA 532 II. DIE FAMILIE PALINI INKEY 535 III. DER GRUNDBESITZ VON BOLDIZSÁR PALINI INKEY 537 IV. DIE WARENPRODUKTION IN DER WIRTSCHAFT DER PALINIS 543 V .DIE LETZTEN TAGE DES FEUDALEN GROSSGRUNDBESITZES DER FAMILIE PALNI 547 ANMERKUNGEN 551 Gyula Czupi—Ferenc Kardos: DIE GESCHICHTE VON MIKLÓSFA ZWISCHEN 1690 UND 1848 565 I. Besitzverhätnisse 567 II. Gemeindegrenzen, geographische und hydrograph ische Charakteristika 568 III. Entwicklung der Bevölkerungszahl . . 568 IV. Urbariale Verhältnisse und Bauern Wirtschaft 569 1. Urbariale Verhältnisse 569 2. Bodenbearbeitung 570 3. Tierhaltung 571 4. Weinproduktion 572 V Die Grundherrschaft 572 1. Bodenbearbeitung 572 676 Részletes tartalomjegyzék 2. Wald- und Weidenwirtschaft 574 3. Tierhaltung 575 4. Mühlen 576 5. Handwerker 576 6. Gastwirte, Schankwirte 577 7. Die Beamten der Domäne 577 8. Die Gebäude der Domäne 577 VI. Gesellschaftliche Veränderungen Religions- und Bildungsverhälteniss ... 578 VII. Zusammenfassung 580 ANMERKUNGEN 580 Ferenc Kar dos: DIE GESCHICHTE VON BAGOLA, SÁNC UND FAKOS ZWISCHEN (1690—1848) . . . 587 Einführung 589 I. Besitzverhätnisse 589 II. Gemeindegrenzen, geographische und hydrographische 590 III. Die entwicklung der Bevölkerung in den Gemeinden und der Religiösen Zusammensetzung 591 IV. Urbariale Verhältnisse 592 V. Wirtschaftsführung 593 VI. Die Gesellschaft von Bagola, Fakos und Sánc 596 ANMERKUNGEN 596 Ferenc Kardos: DIE GESCHICHTE VON BAJCSA ZWISCHEN (1690—1848) 601 I. Mittelalterliche Vorgeschichte und Besitzverhätnisse 603 II. Gemeindegrenzen, geographische und hydrographische 603 III. Bajcsa, das Prädium der Batthyánys . 603 IV. Bbajcsa, das Neu Erbaute Dorf 604 V. Wirtschaftsführung 607 VI. Gesellschaftliche Verhältnisse und Bildung 608 ANMERKUNGEN 608 INHALTS- UND QUELLENVERZEICHNIS . . . 613 KENNZIFFERN 629 DETAILED TABLE OF CONTENTS Nándor Litter Mayor Municipality of Nagykanizsa: PREFACE 9 Zoltán Kaposi: THE OPERATION OF THE SELFGOVERNMENT OF KANIZSA IN THE 18TH CENTURY 13 I. THE LEGAL STATUS OF THE TOWN . . . 45 II. TOWN MANAGEMENT 19 1. The Town Council, the Offices and the Officers 19 2. Education and Schools 24 3. The "Ispital": the Poorhouse of the Town 26 4. The Church and the Graveyards of the Town 28 5. The Construction Regulations 30 6. Fire Protection and its Regulation . . . . 31 7. The Provision of the Orphans 33 8. The Relationship Between the Guilds and the Town Council 34 9. Market Control and Price Limitation . . 36 III. THE ECONOMY OF THE TOWN 37 1. The Structure of Incomes of the Town ..37 2. The Structure of Expenses 39 3. The Management of Military Needs . . . 40 IV THE POSSIBILITIES OF JURISDICTION IN THE TOWN 41 1. The Issues of Jurisdiction 41 2. Assault and Abuse 42 3. Public Morals and Fornication 44 4. Robbery, Theft and Economic Issues . . . 45 NOTES 46 Zoltán Kaposi: THE HISTORIC TOPOGRAPHY OF KANIZSA (1690-1849) 57 I. THE TOPOGRAPHIC LOCATION OF KANIZSA 59 1. The Castle and the Former Market- Town in the 1690s 59 2. The Consequences of the Destruction of the Castle and the Establishment of the New Town 62 3. The Structure of Kanizsa in the Middle of the 18th Century 64 II. THE TERRITORIAL STRUCTURE OF THE TOWN IN THE SECOND PART OF THE 18TH CENTURY 66 1. The Streets of Kanizsa in the 18th Century 66 2. The residents of „Piarczi" Street 71 III. THE CHANGES OF THE TERRITORIAL STRUCTURE OF THE TOWN AT THE TURN OF THE CENTURY 81 IV. THE SYSTEM OF REAL ESTATES IN THE REFORM ERA 88 1. New Streets and Territorial Expansion . . 88 2. The Properties of the Nobility in the Middle of the 19th Century 91 3. Changes in the Properties Owned by the Resident 97 SUMMARY 99 NOTES 100 Attila Rabavolgyi: THE DEMOGRAPHIC CHANGES OF KISAND NAGYKANIZSA (1690-1849) 113 INTRODUCTION 115 I. THE PERIOD OF CENSUSES (1690-1784) 117 II. THE PERIOD OF CONSCRIPTIONS AND ASSESSMENT OF TAXES (1784/87-1849) 125 678 Részletes tartalomjegyzék SUMMARY 131 NOTES 132 CHARTS, AGE PYRAMIDS, DIAGRAM 145 Zoltán Kaposi: THE AGRICULTURE OF KANIZSA IN THE THE LAST PERIOD OF FEUDALISM (1690-1849) 151 I. CHANGES OF AGRICULTURE IN WESTERN EUROPE AND IN HUNGARY . . . 153 1. National Conditions 153 2. Kanizsa and its estate 154 II. THE SYSTEM OF AGRICULTURAL AT THE BEGINNING OF THE 18TH CENTURY 155 1. The Condition of Arable Land 155 2. The Beginning of the Immigration of the Population 156 III. THE AGRICULTURE OF KANIZSA IN THE MIDDLE OF THE 18TH CENTURY . 1 5 7 1. Distribution of Land 157 2. The Robot Patents 160 3. Production and Economy 161 a) Cultivation of Arable Land 161 b) Animal Husbandry 164 c) Wine Culture and Viticulture 165 d) Forestry 166 e) Fishery 167 f ) Other Activities Carried out by the Estate 167 IV. AGRICULTURE AND SOCIETY IN THE LAST THIRD OF THE 18TH CENTURY . 1 67 1. Population and Social Structure . . . . 167 2. The Robot Patents and the Territorial Changes 169 3. Production and Economy 171 4. The Issue of the Grove 174 V THE CHANGES OF THE SYSTEM OF AGRICULTURE (1811-1848) 177 1. The Use of the Fields and the Society . .177 2. Production and Economy 179 3. The Estate before the Liberation of Serfs 182 4 183 NOTES 184 Anna Lendvai: THE HANDICRAFT INDUSTRY AND THE HISTORY OF GUILDS IN NAGYKANIZSA 1690-1849 197 INTRODUCTION 199 I. HANDICRAFT INDUSTRY IN NAGYKANIZSA IN THE 18TH CENTURY AND IN THE FIRST PART OF THE 19TH CENTURY 200 1. The Craftsmen from the end of the Turkish Occupation to the Revolution in Terms of the Assessment of Taxes . . 200 2. The Role of the Craftsmen in Town Life on the Basis of the „Register of Citizens" and the Records of the Meetings of the Town Council 205 II. THE GUILDS OF KANIZSA BETWEEN 1690 AND 1848 209 1. The Guilds and the Organisations of Craftsmen 209 2. The Establishment of Guilds in Kanizsa (1698-1842) 211 3. The Life of the Guilds in Kanizsa on the basis of Written Sources 218 4. The Guilds of Kanizsa on the Eve of the Revolution 225 APPENDIX 229 NOTES 232 Zoltán Kaposi: THE HISTORY OF TRADE IN KANIZSA (1690-1849) 241 INTRODUCTION 243 I. THE AZ INFRASTRUCTURE AND THE INSTITUTIONS 243 1. The Roads 243 2. The Quality of Trading Routes and the Opportunities of Transport 247 3. The Institution of Trading: The Fair . . 248 4. The Changes of Market Prices 252 5. Kanizsa as a Trading Centre 253 II. THE ESTATE AND THE COMMERCE OF KANIZSA 254 III. THE MERCHANTS AND THEIR ENTERPRISES 257 1. The Greek-Orthodox Merchants in Kanizsa 257 679 Részletes tartalomjegyzék 2. The Christian Merchants in Kanizsa . 259 3. The Jewish Merchants in Kanizsa and Their Importance 263 IV. THE INCOME AND WEALTH OF MERCHANTS 273 1. The Lessons of the Tax Returns 273 2. The Obstacles of Commercial activity . 275 V THE ECONOMIC-SOCIAL SELFORGANIZATION AND THE POSSIBILITIES OF EQUALIZATION 278 1. The Savings Bank of Nagykanizsa . . . 278 2. The Commercial Club 280 3. The Contradictions of the Protection Society Movement 280 4. The Insurance System 281 5. The Beginning of the Bourgeoisie Lifestyle in Nagykanizsa 281 NOTES 283 Mária Kéringer: THE CHURCHES OF NAGYKANIZSA 1690-1848 293 INTRODUCTION 295 I. CHURCH ORGANISATION AND CHURCH HISTORY BEFORE 1690 . . . . 295 II. THE CHURCH ORGANISATION OF THE TOWN AFTER THE TURKISH OCCUPATION. ST. MARY''S CHURCH . . 297 III. THE FOLINDATION OF THE FRANCISCAN PROVINCE OF SAINT LADISLAV 302 IV. SAINT JOSEPH''S CHURCH AND THE MONASTERY 302 1. The Construction of Saint Joseph''s Church and Monastery 303 2. The Operation of the Parish 306 3. The Furniture and Equipment of the Church in view of ecclesiastical visits . 309 4. Religious Liturgy and Customs 309 5. The Other Sacral Establishments Existing in Kanizsa 314 V. THE CATHOLIC RELIGIOUS ORDERS AND CONFRATENRITIES IN KANIZSA . 3 16 VI. THE ROMAN CATHOLIC PRIESTS BETWEEN 1690 AND 1848 318 VII. THE JEWISH ISRAELITE DENOMINATION AND ITS INSTITUTIONS IN KANIZSA 318 VIII. THE GREEK-ORTHODOX CHURCH IN KANIZSA 320 TERMS 330 NOTES 330 László Kostyál: THE CULTURAL HISTORY OF NAGYKANIZSA (1690-1849) 341 INTRODUCTION 343 I. THE BAROQUE AGE (1690-1780) . . . . 343 II. THE AGE OF CLASSICISM AND ROMANITICISM (1780-1849) 355 NOTES 361 István Kotnyek: SCHOOLS OF NAGYKANIZSA (1690-1849) . 371 INTRODUCTION 373 I. THE BEGINNING OF SCHOOL EDUCATION 374 1. Primary Education 374 2. The Respect of Teachers 378 II. THE TEACHER TRAINING INSTITUTE . 378 III. SECONDARY SCHOOLS, GRAMMAR SCHOOLS 379 NOTES 391 Imre Halász: THE SELF-GOVERNMENT OF NAGYKANIZSA IN THE FIRST PART OF THE 19TH CENTURY 397 I. THE SOURCES 399 II. KANIZSA IN THE MIDDLE OF THE 19TH CENTURY 399 III. THE LEGAL STATUS OF THE TOWN . . 401 1. The Body of Magistrates 405 680 Részletes tartalomjegyzék 2. The Operation of the Town Council. Administrative and Jurisdictional Duties 413 3. Complaints Concerning the Operation of the Town Council 420 4. The Body of Magistrates and the Markets 424 5. Fires, Fire Protection 426 6. The Condition of Streets and Roads . . 434 7. The Town Council and the Guilds . . . 4 36 8. The Town and the „Ispita" (Poorhouse) . 437 9. The Town and the Jews 437 NOTES 439 Róbert Hermann: THE HISTORY OF NAGYKANIZSA IN 1848-49 455 I. REVOLUTION AND TRANSFORMATION 457 1. The Reception of the Revolution 457 2. The First Months of the New System . 459 3. The Jews in Nagykanizsa in 1848 . . . 460 4. The National Guard of Nagykanizsa in 1848 " 461 5. The Election and the Representative . . 464 II. THE CENTRE OF THE DRAVAFRONT LINE 472 1. The Organization and Commanders of the Drava Front Line 472 2. The Military in Nagykanizsa and its Environs 474 3. The Supply of the Army 475 4. Financing 476 5. The Hygiene of the Soldiers 476 III. IN BETWEEN TWO OCCUPATIONS . . . 477 1. The Croatian Occupation 477 2. The Liberation of Nagykanizsa 483 3. The „Hinterland" of the Perczel-Corps . 487 IV. THE HABSBURG OCCUPATION 490 1. The First Months of the Habsburg Occupation 490 2. The Changing Fortune of War and the Town in April and May 1849 494 V. THE WEEKS OF THE HUNGARIAN RULE BETWEEN MAY 21 AND JULY 14 1849 499 VI. THE NEW OCCUPATION 500 1. From the Attack of July 16 to the Market of August 13, 1849 501 2. The Last days 504 3. Balance 505 NOTES 506 THE HISTORY OF THE VILLAGES ANNEXED TO NAGYKANIZSA 527 Rezsó Gócze: THE HISTORY OF PALIN AND KORPAVÁR (1690-1849) 529 INTRODUCTION 531 I. THE NEW LANDOWNERS IN SOUTHZALA 532 II. THE PALINI INKEY FAMILY 535 III. THE ESTATE OF BOLDIZSÁR PALINI INKEY 537 IV. THE PALINI FARM 543 V. THE LAST DAYS OF THE PALINI FEUDAL ESTATE 547 NOTES 551 Gyula Czupi-Ferenc Kardos: THE HISTORY OF MIKLÓSFA 1690-1848 . . 565 I. Landholding 567 II. The Borders and geographical and hydrographical features of the settlement 568 III. The development of the number of inhabitants 568 IV. Tenements held in socage and peasant agriculture 569 1. Tenements Held in Socage 569 2. Cultivation of Land 570 3. Animal Husbandry 571 4. Wine-Growing 572 V. The estate 572 1. Agriculture 572 2. Forest and Pasture Management . . 574 3. Animal Husbandry 575 4. The Millers 576 5. Craftsmen 576 6. Inn-Keepers and Bartenders 577 7. Officers of the Estate 577 8. Buildings of the Estate 577 681 Részletes tartalomjegyzék VI. Social changes, religion and education . 578 VII. Summary 580 NOTES 580 Ferenc Kardos: THE HISTORY OF BAGOLA, SÂNC AND FAKOS BETWEEN 1690 AND 1848 587 Introduction 589 I. Land holdings 589 II. The borders and geographical and hydrographieal features of the settlement 590 III. The development of the ethnic and religious comosition of the population of the settlemets 591 IV. Tenements held by socage 592 V Economy 593 VI. The society of Bagola, Fakos and Sánc . . . . Ferenc Kardos: THE HISTORY OF BAJCSA BETWEEN 1690 AND 1848 601 I. Medieval prenimialiens and Land holding 603 II. The borders and geographical and hydrographie al features of the settlement 603 III. The Batthyány estate of Bajcsa 603 IV. Bajcsa, the resettled village 604 V. Economy 605 VI. Society and education 605 NOTES 608 SOURCES AND LITERATURE 613 INDEX 629 NOTES 596 NAGYKANIZSA Városi monográfia III. (1850-1945) ISBN szám: 978-963-87161-8-7 Nagykanizsa Monográfia III. kötet Kiadja: Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata Felelős kiadó: Cseresnyés Péter 2014 NAGYKANIZSA Városi monográfia III. (1850-1945) Nagykanizsa 2014 A kötet szerzői: Bősze Sándor, Czupi Gyula, Dr. Gőcze Rezső, Horváth György, Dr. Kaposi Zoltán, Kardos Ferenc, Dr. Kéringer Mária, Dr. Kostyál László, Kunics Zsuzsanna, Dr. Molnár Ágnes, Németh József, Dr. Paksy Zoltán, Rábavölgyi Attila Lektorok: Dr. Bősze Sándor, Dr. Halász Imre CSc., Dr. Kaposi Zoltán DSc., Dr. Romváry Ferenc, T. Mérey Klára DSc., Megyeri Anna, Dr. Vonyó József PhD. Szerkesztő: Dr. Kaposi Zoltán DSc. Szerkesztőhelyettes: Kunics Zsuzsanna A 2007-2014 közötti kutatási program vezetője: Dr. Kaposi Zoltán DSc. Kutatási programvezető-helyettes: Kunics Zsuzsanna Nyomdai előkészítés: Hohl Zoltán, Törökné Mihályfi Izabella A borítón Nagykanizsa város címere látható. (TGYM K. 9321.) Tartalomjegyzék Rábavölgyi Attila NAGYKANIZSA NÉPESSÉGTÖRTÉNETI VÁLTOZÁSAI (1850-1945) 11 Paksy Zoltán NAGYKANIZSA POLITIKAI ÉLETE (1850-1945) 37 Kaposi Zoltán NAGYKANIZSA GAZDASÁGI FEJLŐDÉSE (1850-1945) 99 Kaposi Zoltán VÁROSIRÁNYÍTÁS ÉS VÁROSGAZDÁLKODÁS (1850-1945) 251 Kunics Zsuzsa NAGYKANIZSA TELEPÜLÉSSZERKEZETÉNEK ÉS VÁROSKÉPÉNEK VÁLTOZÁSAI (1850-1945) 291 Molnár Ágnes KISKANIZSA GAZDÁLKODÁSA, TÁRSADALMA ÉS KULTÚRÁJA 1850-1945 KÖZÖTT 415 Kaposi Zoltán AZ OKTATÁS VÁLTOZÁSAI NAGYKANIZSÁN (1850-1945) 471 Németh József IRODALOM, SAJTÓ ÉS KÖNYVKULTÚRA NAGYKANIZSÁN (1850-1945) 509 Kostyál László NAGYKANIZSA KÉPZŐMŰVÉSZETE A KAPITALIZMUS IDŐSZAKÁBAN (1849-1945) 549 Kéringer Mária NAGYKANIZSA EGYHÁZTÖRTÉNETE 1850-1945 KÖZÖTT 575 Bősze Sándor EGYESÜLETEK NAGYKANIZSÁN (1850-1945) 619 Horváth György NAGYKANIZSA SPORTÉLETÉNEK FEJLŐDÉSE (1850-1945) 639 Gőcze Rezső PALIN ÉS KORPAVÁR TÖRTÉNETE A POLGÁROSODÁS KORSZAKÁBAN 665 Czupi Gyula - Kardos Ferenc MIKLÓSFA TÖRTÉNETE 1850-1945 KÖZÖTT 705 Kardos Ferenc BAGOLA, SÁNC, KIS- ÉS NAGYFAKOS TÖRTÉNETE (1848-1945) 735 Kardos Ferenc BAJCSA TÖRTÉNETE 1849 ÉS 1945 KÖZÖTT 753 FELHASZNÁLT IRODALOM, FORRÁSOK 767 KÉPJEGYZÉK 784 NÉVMUTATÓ 790 Contents Attila Rábavölgyi THE POPULATION HISTORICAL CHANGES OF NAGYKANIZSA (1850-1945) 11 Zoltán Paksy THE POLITICAL LIFE OF NAGYKANIZSA (1850-1945) 37 Zoltán Kaposi THE ECONOMIC DEVELOPMENT OF NAGYKANIZSA (1850-1945) 99 Zoltán Kaposi URBAN GOVERNANCE AND MANAGEMENT (1850-1945) 251 Zsuzsa Kunics THE TERRITORIAL STRUCTURE AND THE BUILT HERITAGE OF NAGYKANIZSA CITY (1850-1945) 291 Ágnes Molnár THE ECONOMY, SOCIETY AND CULTURE OF KISKANIZSA BETWEEN 1850 AND 1945 415 Zoltán Kaposi THE ALTERATIONS OF EDUCATION IN NAGYKANIZSA (1850-1945) 471 József Németh LITERATURE, PRESS AND BOOK CULTURE IN NAGYKANIZSA 1850-1945 509 László Kostyál THE FINE ARTS OF NAGYKANIZSA IN THE ERA OF CAPITALISM (1849-1945) 549 Mária Kéringer CHURCH HISTORY OF NAGYKANIZSA 1850-1945 575 Sándor Bősze THE ASSOCIATIONS OF THE CITY (1850-1945) 619 György Horváth THE DEVELOPMENT OF SPORT LIFE IN NAGYKANIZSA (1850-1945) 639 Rezső Gőcze THE HISTORY OF PALIN AND KORPAVÁR IN THE ERA OF EMBOURGEOISEMENT 665 Gyula Czupi - Ferenc Kardos THE HISTORY OF MIKLÓSFA BETWEEN 1850 AND 1945 705 Ferenc Kardos THE HISTORY OF BAGOLA, SÁNC, KIS- AND NAGYFAKOS (1848-1945) 735 Ferenc Kardos THE HISTORY OF BAJCSA BETWEEN 1849 AND 1945 753 ANNOTATED BIBLIOGRAPHY 767 LIST OF PHOTOGRAPHES 784 INDEX OF NAMES 790 Inhalt Attila Rábavölgyi DIE BEVÖLKERUNGSHISTORISCHEN VERÄNDERUNGEN VON GROSS-CANISA (1850-1945) 11 Zoltán Paksy DAS POLITISCHE LEBEN VON GROSS-CANISA ZWISCHEN (1850-1945) 37 Zoltán Kaposi DIE WIRTSCHAFTSENTWICKLUNG VON GROSS-CANISA (1850-1945) 99 Zoltán Kaposi DIE STADTVERWALTUNG UND DIE WIRTSCHAFTSFÜHRUNG DER STADT (1850-1945) 251 Zsuzsa Kunics DIE TERRITORIALE STRUKTUR, DAS GEBAUTE ERBE VON GROSS-CANISA (1850-1945) 291 Agnes Molnár DIE WIRTSCHAFT, GESELLSCHAFT UND KULTUR VON KISKANIZSA VON 1850 BIS 1945 415 Zoltán Kaposi DIE VERÄNDERUNGEN DES UNTERRICHTES IN GROSS-CANISA (1850-1945) 471 József Németh LITERATUR, PRESSE UND BUCHKULTUR IN GROSS-CANISA VON 1850 BIS 1945... 509 László Kostyál DIE BILDENDE KUNST VON GROSS-CANISA IN DER ZEIT DER KAPITALISMUS (1849-1945) 549 Mária Kéringer DIE KIRCHENGESCHICHTE VON GROSS-CANISA VON 1850 BIS 1945 575 Sándor Bősze DIE VEREINE DER STADT (1850-1945) 619 György Horváth DIE ENTWICKLUNG DES SPORTLEBENS VON GROSS-CANISA (1850-1945) 639 Rezső Gőcze DIE GESCHICHTE VON PALIN UND KORPAVÁR IN DER ZEIT DER VERBÜRGERLICHUNG 665 Gyula Czupi - Ferenc Kardos DIE GESCHICHTE VON MIKLÓSFA VON 1850 BIS 1945 705 Ferenc Kardos DIE GESCHICHTE VON BAGOLA, SÁNC, KIS- UND NAGYFAKOS ZWISCHEN 1848 UND 1945 735 Ferenc Kardos DIE GESCHICHTE VON BAJCSA VON 1849 BIS 1945 753 ZITIERTE LITERATUR, QUELLEN 767 VERZEICHNIS DER ABBILDUNGEN 784 NAMENREGISTER 790 ELŐSZÓ Az élet csak úgy érthető, ha visszatekintünk, de csak úgy élhető, ha előrenézünk." Sorén Kierkegaard Egy értékekben és hagyományaiban gazdag város, Nagykanizsa múltjának mélységes kútjába tekinthet bele, kedves olvasó, ezen első tudományos igénnyel megírt monográfia újabb, harmadik kötetét a kezében tartva. Húsz éves hosszú munka eredménye e kiváló szakemberek, kutatók és szerkesztők által megalkotott monumentális sorozat, melynek fő célja, hogy bepillantást nyerhessen minden érdeklődő Nagykanizsa több évszázados történelmének teljességébe. A kultúra, a gazdaság, a város társadalma és ipara, mezőgazdasága és politikai változásai tárulnak fel a szerzők tanulmányainak sorai által, melynek révén mindenki: szakember és tájékozódni kívánó ember is visszatekinthet egy település és egy közösség megszületésének és fejlődé-sének történelmi lépcsőfokaira. E harmadik kötet egy olyan korszakba kalauzolja el olvasóját, amely megalapozta a modern Nagykanizsa létrejöttét. 1850 és 1945 közötti időszak a kapitalizmus kialakulását és korát jelenti, amikor is körvonalazódik, majd kivirágzik egy olyan polgári társadalom, önkormányzatiság, intézményrendszer és kultúra, amely a későbbi diktatúra évtizedeinek bomlasztó és romboló munkája ellenére mind a mai napig a város legfőbb pilléreit jelentik. Érdemes tehát elolvasni a város ekkor épített örökségeinek történetét, oktatása, művészete, sportja, vallási élete és könyvkultúrája egy évszázados formálódását, társadalmi életének, szerkezetének és demográfiájának változásait, hiszen egy máig Nagykanizsa történetében egyedülállóan gazdag világot ismerhet meg. Mindhárom, így e harmadik mű is azzal az igénnyel született, amely méltó e munka kitalálójának és korábbi szerkesztőjének, Rózsa Miklósnak az álmához, aki azt a célt tűzte ki a rendszerváltást követően, hogy egy történettudomány által is elismert, a tudományos igényeket is kielégítő tanulmánykötet-sorozat szülessen Nagykanizsáról. íme, megszületett! Köszönet ezért minden alkotó és kutató szerzőnek, gondos szerkesztőnek, muzeoló-gusnak, könyvtárosnak, levéltárosnak, lektornak és nyomdásznak, és mindazoknak, akik nélkül ma szegényebb lenne egy város közössége és az érdeklődő közönség is egy ilyen értékes munkával. Véget ért tehát egy izgalmas kutatás, egy izgalmas korszak, mely Nagykanizsa történel-me mélységes kútjának sötétjét fürkészte két évtizeden keresztül, ezáltal is érthetőbbé téve az életet. De, holnaptól egy új időszak kezdődik. Hiszen e múlt kútja egy feneketlen, a jövő hori-zontjával állandóan növekvő, és ez által élhető világot jelent. Aminek, kedves olvasó, már Ön is a részese! Ám, most még itt a lehetősége, hogy e kötettel a múlt egy darabkája váljon jelenné. Kérem, éljen vele! Nagykanizsa, 2014. augusztus 19. Cseresnyés Péter Nagykanizsa Megyei Jogú Város polgármestere Tisztelt Olvasó! Az ön kezében tartott alkotás a Nagykanizsa városi monográfia sorozat harmadik kö-tete, amely a város történetének, működésének 1850-1945 közötti korszakát mutatja be. A várostörténet első kötete 1994-ben, a második 2006-ban látott napvilágot. A kötet mintegy hét évnyi kutatási program eredménye. A folyamat 2006-2007 fordu-lóján indult. Az első két év a források egy részének összegyűjtésével, dokumentálásával telt el. Sokat segített ebben, hogy a forrásfeltárásba sikerült a Zala Megyei Levéltár munka-társait bevonni, de jó hátteret adott az is, hogy a Halis István Városi Könyvtár időközben a helyi lapokat digitalizálta és nyilvánossá tette. Javította a pozíciót, hogy a 13 szerző már korábban is intenzíven foglalkozott a város történetének különböző aspektusaival, így jól ismerhették egy-egy szakterület addigi eredményeit. Igyekeztünk minél több helyi szak-embert bevonni a monográfia elkészítésébe. A szerzők névsorára pillantva is látszik, hogy a helyi muzeológusok, pedagógusok munkája nélkül nehezen készülhetett volna el a könyv. Nélkülözhetetlen volt a város támogatása: Nagykanizsa város önkormányzata végig, még a nehéz, válságos években is folyamatosan támogatta a kutatást, amiben nagy szerepe volt az önkormányzati vezetők, munkatársak elkötelezettségének. Úgy gondolom, Nagykanizsa polgársága büszke lehet a monográfiára, hiszen a városnál jóval nagyobb hazai települések közül több még mindig nem rendelkezik hasonló jellegű alkotással. Egy városmonográfia soha nem lehet „teljes". Aki valaha írt és olvasott hasonló jellegű munkákat, tudhatja, hogy a kötetben szereplő különböző témák mind olyanok, amelyekről önmagukban is külön könyveket lehetne írni. Egy szintetizáló monográfiának pontosan az a célja (s így volt ez a korábbi kötetek kapcsán is), hogy a város történetének egy megha-tározott korszakára vonatkozóan összegyűjtse és rendszerezze az addigi ismereteket, s a lehetőségekhez képest új információkkal, kutatási eredményekkel egészítse azt ki. Azzal is tisztában vagyunk, hogy számos egyéb szakmai jellegű fejezettel lehetett volna még bőví-teni a kötetet, viszont a véges erőforrások, a kutatói kapacitások stb. nyilván határt szabtak a szárnyaló szerkesztői fantáziának. A kötet tartalma és nyelvezete alapján sokoldalúan használható. Alkalmas arra, hogy a helyi oktatás hátteréül szolgáljon, hogy az egyes fejezetek tanulmányozása révén erősödjön a fiatalság lokálpatriotizmusa. Alkalmas arra is, hogy a szűk történészi szakma számára áttekintést adjon Délnyugat-Magyarország e vidékéről, összehasonlítási lehetőséget kínál-va más városok működésének megismeréséhez. De arra is megfelelő, hogy a város múltja iránt érdeklődő polgár eligazodjon a település néha szövevényes történetében. Hasonlóan a korábbi kötetekhez, figyelemmel voltunk azon települések történetére is, amelyek hajdan önállóak voltak, de aztán az idők során Nagykanizsa részévé váltak (Palin, Korpavár, Kis-és Nagyfakos, Bagolasánc, Bajcsa, Miklósfa). A kötet róluk is szól, nemcsak a szűkebben vett Nagy- és Kiskanizsáról. Kellemes és hasznos időtöltést kívánok a könyv olvasásához, tanulmányozásához! Prof. Dr. Kaposi Zoltán DSc., a kutatási program vezetője, a monográfia szerkesztője Rábavölgyi Attila NAGYKANIZSA NÉPESSÉGTÖRTÉNETI VÁLTOZÁSAI (1850-1945) Bevezetés Nagykanizsa népesség- és társadalomtörténeti folyamatai a 19. század közepétől a má-sodik világháború kezdetéig nem feltétlenül esnek egybe a gazdaság- és politikatörténet epocháival. Rövidebb átmeneti időszakok jellemezik a közel száz évet felölelő vizsgált kor-szakot, amelyek a gazdasági és jogi környezet változásaiból eredeztethetőek (1848-1873, 1914-1918, 1929-1945). A kapitalista/polgári viszonyok megerősödése, a háborús krízis, a területi átrendeződés és a világgazdasági válság, majd pedig a második világháború folya-matai elkerülhetetlen változásokat eredményeztek a népesség számának alakulásában, s ezáltal Nagykanizsa társadalmi szerkezetében. Ezek tükrében teszünk kísérletet arra, hogy a források és a szakirodalom segítségével a legfontosabb hatótényezőket megvilágítsuk, s elhelyezzük Nagykanizsát az átalakuló gazdasági-társadalmi rendszerben. Célunk, hogy bemutassuk az uradalmi központ népességmegtartó- és növelő képességét, polgárosodását, az első világháborút követő kényszerpályáját, funkcióváltásainak következményeit.1 Nagykanizsa középkori gazdasági rendszerének átalakítását a gróf, majd herceg Bat-thyány-család indította el azzal, hogy az akkori mezővárosba a 18. század közepétől en-gedélyezte olyan népességelemek megjelenését és beköltözését (német és zsidó családokat, köztük iparosokat, kereskedőket stb.), akiknek tevékenysége révén a helyi polgárosodás megindulhatott. A település stratégiai pozíciója erősítette, hogy az egykori végvári központ a 19. század első felére a legkiemelkedőbb piacközponttá válhatott. A vasútépítkezéseket a város és földesura is egyaránt támogatta, amelyből egy frekventált délnyugat-magyaror-szági regionális központ épült ki a 20. század elejére. Az egykori állatvásárairól elhíresült városba nagy mennyiségben szállítottak ipari nyersanyagokat, elsősorban élelmiszert és könnyűipari terméket, amelyek a nagyüzemek megteremtésének biztosítottak lehetőséget.2 Az élénkülő és sokszínűvé váló gazdasági élet javította a létfeltételeket, amely kedvezett a né-pesség növekedésének, valamint a folyamatos bevándorlás esélyeit is növelte. Ezzel párhu-zamosan újabb feladatok jelentkeztek a közigazgatás, a pénzügyek, az egészségügyi ellátás, az oktatás, illetve az egyéb szolgáltatások (posta, vendéglátás, közlekedés) területén is. így a foglalkoztatási megoszlás egyre erősebben tükrözte a változó gazdasági körülményeket.3 Először egy rövid kitekintés foglalja össze az európai és a magyarországi folyamato-kat (pl. népszaporulat tényezői, a születések számának csökkenése, a városok növekedése), majd a továbbiakban kitérünk a demográfiai átmenet jellemzőire, a házas termékenység és a nuptialitás időrendbeli változásaira, s legvégül Nagykanizsa forrásokban fellelhető adtainak elemzésére. Igyekszünk az összehasonlítás módszerével bemutatni azt is, hogy Nagykanizsa milyen helyet foglal el a térség települései között demográfiai szempontból. Ezért gyakran említjük majd Keszthely, Zalaegerszeg és Kaposvár mutatóit. A téma rövid bemutatásához a rendelkezésre álló szakirodalom mellett az 1850-es évektől teljes és részle-tes országos szintű adatbázisokat kívánjuk felhasználni. Azonban igazán jó és részletes né-pesedési adatbázis csak 1880 után áll rendelkezésünkre. Ezekből adódik lehetőség a nyers születési és halálozási ráta, a természetes szaporodás, illetve fogyás, a népesség éves növe-kedési ütemének, a népesség nyelvi, vallási és foglalkozás szerinti megoszlásának bemuta-tatására, elemzésére, valamint a fent már említett településekkel való összehasonlítására. 1 írásunkban támaszkodtunk egy 2008-ban megjelent tanulmányunkra. Lásd: Rábavölgyi, 2008. 2 Lásd: Kaposi, 2012/c. tanulmányát. 3 Ez a századforduló statisztikai adataiból már egyértelműen tükröződik. Lásd: Népszámlálás, 1900,1910. 14 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) Vizsgálódásunkka l azt kívánjuk elérni, hogy az európai és országos adatok, folyamatok, jelenségek a helyi viszonylatokkal (akár regionális szinten) összevethetőek legyenek. Európai és magyarországi kitekintés A vizsgált korszakban Európa lakossága gyorsabban növekedett, mint bármely más világrészé, kivéve az olyan területeket (például Észak-Amerika), ahová folyamatosan ér-keztek bevándorlók. A növekedés következetes és egyöntetű volt, kivételt képez a század közepétől a francia görbe ellapulása, valamint Magyarország lakosságának 1840 körüli hir-telen növekedése.4 A gyors népszaporulat üteme a születési és a halálozási arányszámok változásának eredője volt, de hatott rá a migráció is. Általában véve „Anglia népességének növekedése a mortalitás csökkenéséből következett,"5 s lénygében Európa többi részén is ez volt a helyzet. A születési arányszám szinte mindenhol csökkent a 19. század utolsó negyedéig. A halálo-zási arány jóval korábban kezdett csökkenni, s ez a tendencia a legtöbb országban az 1830-as évektől következetesen folytatódott. Mindez nagyjából az éhínségek elmaradásának, a fertőző betegségek visszaszorulásának és az anyagi körülmények javulásának tulajdonít-ható. Ennek eredménye volt a népesség szerkezetének lassú átalakulása, a fiatalok számá-nak viszonylagos csökkenése az idősebbekéhez képest. A Habsburg Birodalom népei között is voltak jelentős népesedési különbségek. Magyar-országon a születési arányszám magasabb volt, mint a Habsburg Birodalom más országai-ban, ám a Magyarországon élő nemzetiségek szaporodása megelőzte a magyart. Európa népessége a 19. század folyamán összességében másfélszeresére gyarapodott, s ezen belül a városi lakosság meghúszszorozódott. Az iparosodás előtti városok többé-kevésbé sza-bályos hálózatot alkottak. Ez egyáltalán nem volt véletlen: a város funkciója a környező terület szükségleteihez igazodott, azt pedig, hogy egy adott város mekkora területet tud kiszolgálni, az utazás sebessége határozta meg.6 A városok nagyságának becslésekor két hibalehetőséggel kell számolni. Az egyik, hogy bizonytalan, voltaképpen mi is tekinthető városnak, a másik pedig az, hogy a nagyvárosok közigazgatási határait újra meg újra kiterjesztették, s így egyre nagyobb területeket öleltek föl. A század folyamán a legtöbb város fejlődött. Ám a nagyvárosok növekedésének üteme arányaiban megelőzte a közepes és kisvárosokét. A nagyvárosok a lakosság egyre nagyobb hányadát szívták föl. A Habsburg Birodalomban és a Balkánon meglehetősen fejletlen volt a városi élet, s a városok elsősorban még mindig a piaci központok voltak. Csak Bécs fej-lődött kiugró gyorsasággal: a 19. század elején még alig negyedmilliós lakosság 1910-re 2 millióra növekedett. Ezt a népszaporulat annak tulajdonítható, hogy Bécs óriási vonz-erővel rendelkező birodalmi főváros volt (érdekes ugyanakkor, hogy a közszolgálati al-kalmazottak a katonasággal együtt sem tettek ki sohasem többet a lakosság 10%-ánál). A Habsburg Birodalom másik nagy városa az egységesített Budapest volt, amelynek há-rom városrésze, a széles Duna két partján egymással szemközt fekvő Óbuda, Buda és Pest 1873-ig közigazgatásilag különálló városokat alkotott. A folyó meredek jobb partján lévő Buda mindenekelőtt kormányzati székhely maradt, a sík bal parton fekvő Pest viszont Ma-gyarország kereskedelmi és ipari központjává fejlődött.7 A gazdasági növekedéssel szo-4 Pounds, 1997. 385.p. 5 Clark, 1967. 50.p. 6 Pounds, 1997. 385-386., 390., 392.p. 7 Uo. 407., 415., 417. p. 15 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) ros kölcsönhatásban fontos változások mentek végbe az ország lakosságának demográfiai magatartásában. Egyrészt meggyorsult a természetes szaporodás üteme, másrészt megnö-vekedett a földrajzi és társadalmi mobilitás, s ennek következtében jelentősen átalakult a népesség települési és foglalkozási struktúrája. A 19. század második felében fokozatosan meggyorsult a népesség növekedési üteme. Az átlagos hazai évi növekedési ütem 1787-1869 között 5,5 ezrelék volt, 1850-1857 között 6,2 ezrelék, 1857-1869 között 9,4 ezrelék.8 A demográfiai olló hirtelen szétnyílt: 1883-1914 között a természetes szaporodás évi átlaga más 11,3 ezrelék volt, s a 32 évből csak 6 esetben maradt 10 ezrelék alatt, de a 13 ezre-léket is csak 3 évben haladta meg. Ez a körülmény arra mutat, hogy a demográfiai átalaku-lás Magyarországon az európai országok többségétől eltérő, sajátos - de korántsem egyedi - formák között ment végbe. Az átalakulás országos méretekben viszonylag későn indult, s ellentétben Nyugat-Európával, rövid időszakokra zsúfolódott össze. A demográfiai olló az 1880-as évek elején szétnyílt, de nyílása ezután nem szélesedett tovább, hanem mindvégig közepes mértékű maradt. Az átalakulás legfontosabb szakasza - amely a tulajdonképpe-ni népesedési „robbanást eredményezi - midőn a halálozási arány folyamatos csökkenése mellett a születési arány még egy ideig változatlanul magas szinten marad, nálunk igen rövid időre, alig néhány évre szűkült össze. Már az 1880-as évek második felében kezdetét vette a születési arányszám trendszerű csökkenése, s ettől kezdve a születési és a halálozási görbe nagyjából párhuzamosan haladt lefelé. Az átmenet ennek következtében nem járt olyan hirtelen demográfiai „robbanással", mint Angliában, Németországban, a skandináv országokban, vagy a századfordulón a Balkánon és Oroszországban.9 A magyarországi demográfiai modell10 a 19. század utolsó harmadában sajátos átme-neti típust képviselt. A kelet- és délkelet-európai típusú demográfiai modellhez kapcsolta a magas születési és halálozási arányszám, a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság, az általános és korai házasság, s ennek következtében az általános termékenység és a nyers reprodukciós együttható magas értéke. Nyugat- és Közép-Európához állt viszont közel a születéskorlátozás viszonylag korai és általános elterjedtsége, a házas termékenységi muta-tó és a nettó reprodukciós együttható alacsony, s elég gyors ütemben süllyedő értéke. A fenti változások az egyes települések népességi módosulásaiban is megfoghatók. A 10 ezer főnél népesebb települések száma 1850-1890 között 53-ról 105-re nőtt, lakossá-guk pedig 1,1 millióról 2,7 millióra, vagyis 2 és félszeresére. Ha az általános nemzetközi gyakorlat szerint az 5000 lakosnál népesebb településeket tekintjük városoknak, akkor azt mondhatjuk, hogy az ilyen települések száma Magyarországon 1850-1890 között 177-ről 307-re növekedett, lakosságuk pedig 2 millióról 4 millióra. Az ország lakosságának 1850-ben 17,2%-a, 1890-ben pedig 26,7%-a élt 5000-nél népesebb városokban és községekben.11 1850-1890 között azok a városok fejlődtek a leggyorsabb ütemben, amelyek a kiépülő vasút-hálózat csomópontjait alkották, vagy pedig az ún. vásárvonalon, azaz különböző gazdasá-gi jellegű vidékek - többnyire az alföldek és a környező hegyvidékek - találkozási vonalán, a Nagy- és Kisalföld szegélyén, a hegyvidékekről az Alföldre vezető folyóvölgyek és a na-gyobb medencék kijáratánál feküdtek. A négy évtized alatt több mint megkétszereződött - Budapesten kívül - 5 dunántúli (Pécs, Szombathely, Kaposvár, Zalaegerszeg, Nagykani-zsa), 5 felvidéki (Kassa, Nyitra, Losonc, Máramarossziget, Beregszász), 2 dél-magyarországi (Újvidék, Temesvár) és egy erdélyi város (Sepsiszentgyörgy) lakossága.12 8 Katus, 1979/a 1119.p. 9 Uo. 1122-1123.p. 10 Katus, 1980. 285-286.p. 11 Katus, 1979/a 1128., 1138-1139.p. 12 Uo. 1142.p. 16 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) A kiegyezést követő négy évtizedben Magyarország lakossága 13,6 millióról 18,3 - Hor-vátországgal együtt 15,5 millióról 20,9 - millióra nőtt. A tényleges szaporodás tehát 5,4 millió, az átlagos évi növekedés rátája 0,74% volt. A tényleges szaporodás üteme európai viszonylatban eléggé alacsony, megelőzte Ausztria is (0,82%), még inkább Németország, Anglia, Oroszország; e vonatkozásban Olaszország, Franciaország és Spanyolország ma-radt el Magyarország mögött. A dualizmus korában következett be a polgárosodás kezdeti szakaszára jellemző demográfiai fordulat: a születések és a halálozások addig enyhén lefelé lejtő, párhuzamos trendvonala meredeken zuhanni kezdett, éspedig a halálozásoké jóval gyorsabban, mint a születéseké. A korszak folyamán a születések aránya 42,5 ezrelékről 34,3-ra, a halálozásoké 34,5-ről 22,7 ezrelékre esett vissza. A világháborúig tartó három évtizedben (1880-1910) a természetes szaporodás évi átlaga 11 ezrelék volt. A korszak fo-lyamán mindegy 1,2 milliónyi vándorlási veszteség csökkentette az ország népszaporula-tát. A belső vándorlás fő iránya a város, a népességtömörülési arányeltolódás meghatározó tartalmi jegye az urbanizáció volt. 1910-ben a városi jellegű településen élők számát 4,3 millióra tehetjük, ez pedig már az összlakosság 23,5%-át adja.13 Ehhez kapcsolódóan említünk meg egy másik gondolatot az urbanizációról és a né-pességfejlődésről a 19. század második felében.14 A falusi populáció növekedési ütemét a városi lakosságé jóval meghaladta. 1871-ben rendezték a városok jogi státuszait. Az addi-gi szabad királyi városok csak kb. egynegyede nyert törvényhatósági státuszt, kb. 60%-át rendezett tanácsú városnak minősítették, míg hét elvesztette városi jogállását. A nagyobb mezővárosok közül Baját és Hódmezővásárhelyt jelölték törvényhatósági várossá, több mint félszázat (köztük Nagykanizsát) pedig rendezett tanácsúnak nyilvánítottak. A jogi kategóriáknak ellentmond városunk példája, hiszen a 19. század elejétől fejlődő (kereske-delem, tőkés árutermelés, városi népesség, urbanizáció, Délnyugat-Dunántúl legnagyobb gazdasági központja) település nem nyert önálló törvényhatósági jogot. A vidéki városok sok esetben megőrizték falusias jellegüket, s állami támogatás és befolyás híján a városok kiépítését önerőből kellett sokszor megoldani. Ezekben a városokban a források szűkös-sége hátrányosan érintette a helyi közegészségügyet, csatornahálózatot, útépítést. A korai vasútépítés és a hozzá kapcsolódó forgalmi növekedés azonban több helyen, így Nagykani-zsán is lehetőséget teremtett az urbanizációs lemaradás enyhítésére. Nagykanizsa népessége a 19. század második felében A népességszám változása és a természetes szaporodás A népességszám megállapításához a természetes szaporodás és a vándorlási különbö-zet értékét kell figyelembe venni. Előbbihez részletes adatok állnak rendelkezésre (szüle-tési, halálozási nyers számok és ráták), míg utóbbi esetében csak országos, illetve megyei adatsorok adnak információt a ki-és bevándorlás mértékéről. Először Nagykanizsa és Ma-gyarország értékeit vetjük össze a népességösszeírás-ok alapján, majd a környező népesebb településekével hasonlítjuk össze (a regionalitás irányába elmozdulva). A népesség össze-tételét (nyelvi, felekezeti, foglalkozási) is fel kívánjuk vázolni, összehasonlítva a 19. század közepét a 19-20. század fordulójával. 13 Hanák, 1978. 405., 407.p. 14 Kaposi, 2002. 253-257.p. 17 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) Magyarország és Nagykanizsa népességszámának változása 1851-1900 között15 Magyarország Nagykanizsa Népesség A B C Népesség A B C 1851 11554377 43,3 36,0 7,3 9543 41 40 1 1859 12067183 43,3 36,0 7,3 11722 41 31 10 1870 13561245 41,9 33,9 8,0 15125 43 36 7 1880 13728662 44,0 36,5 7,5 18398 35 27 8 1890 15133494 41,4 32,1 11,3 20619 28 31 -3 1900 16838255 39,2 27,6 11,6 23978 33 28 5 (A táblázatban az „A" a születési arányszámot, a „B" a halálozási arányszámot, a „C" pedig a természetes szaporodás értékét mutatja.) Magyarország népessége félévszázad alatt 145%-kai növekedett, míg Nagykanizsáé 251%-kal. Érdemes arra utalni, hogy a megelőző korszakban (1784/87-1848) az országos növekedés értéke 140%, míg Nagykanizsáé 180% volt.16 A 19. század második felében en-nél Nagykanizsára vonatkozóan jelentékenyebb növekedés körvonalazódik. Ugyanakkor eltérő időszakban tapasztalható a legnagyobb növekedés, hiszen Nagykanizsán 1859-1870 között (nagy szerepe volt ebben a Pest-Buda és Nagykanizsa között 1861-ben átadott vasút-vonalnak), míg Magyarországon 1880-1890 között volt a legintenzívebb periódus. Az táb-lázatból az is leolvasható, hogy az 1870-es évek eleji kolerajárvány országosan nagyobb pusztítást okozott, mint Nagykanizsán, ugyanis a növekedésben egy stagnáló periódus látható 1870-1880 között Magyarországon. A születési és halálozási arányszámok összevetésekor is láthatunk eltéréseket. A demog-ráfiai átmenet Magyarország számsoraiban fedezhető fel. Folyamatosan és intenzívebben csökkent a halálozási ráta (36 ezrelékről 27,6 ezrelékre), mint a születési (43,3 ezrelékről 39,2 ezrelékre), ezért a demográfiai olló kinyílhatott, viszont a korábban említettek miatt csak az 1880-as esztendőktől. A természetes szaporodás mértéke ezzel párhuzamosan a korábbi 7-8 ezrelékről 11 ezrelék fölé emelkedett, s a népességszám növekedése - még ha lassabban is, mint a nyugat- és észak-európai országok hasonló periódusában - intenzíveb-bé vált. Nagykanizsán ugyanakkor teljesen mást tapasztaltunk. A születési ráta a korszak első felében nem csökkent, hanem növekedett (1851-1870 között 41 ezrelékről 43 ezrelékre), majd azt követően meghaladva az országos értéket 12 ezrelék ponttal, rohamosan süllyedt 1870-1890 között 43 ezrelékről 31 ezrelékre. Ami viszont meglepő, hogy a századfordulóig ismét emelkedni kezdett két ezrelékkel. A halálozási ráta is az országostól eltérően alakult Nagykanizsán. 1851-1859 között 9 ez-relékes csökkenés „nyitja ki" a demográfiai ollót, amely a korszak legnagyobb népességnö-vekedési értékét eredményezte (a népesség száma 123%-kal nőtt). Könnyen belátható, hogy mégsem ez a periódus eredményezte a népességszám legnagyobb emelkedését, hanem az 1859-1870 közötti, mert a „bevándorlók" száma nagyobb mértékű lehetett, mint a neoabszo-lutizmus időszakában - véleményünk szerint politikai és gazdasági okokból.A halálozási ráta értékei szinte „hullámoztak", s ez jelezheti még az epidémiák erőteljes hatását az ország 15 A táblázat Magyarországra vonatkozó adatait Katus, 1979/a 1119. és 1123.p. közli, a Nagykanizsára vonat-kozó adatok: Népmozgalom 1828-1900. IV. kötet. 120-121., illetve 152-153.p. 16 Rábavölgyi, 2006.; 125,144.p.; illetve lásd még: Dányi, 1992. 18 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) 1. kép: Nagy- és Kiskanizsa térképe, 1857-58. A Ferenc császár által elrendelt II. katonai felmérés szelvényei. egyes régióiban, településein. További eltérő érdekesség, hogy 1890-ben a halálozási ráta meghaladja a születési rátát (31 ezrelék, ill. 28 ezrelék). Hasonló jelenségre csak Kaposvár adatsorában bukkantunk, azzal az eltéréssel, hogy Nagykanizsán ez csak egyetlenegy év-ben, míg a somogyi megyeszékhelyen 1890-1893 közötti években is tapasztaltunk termé-szetes fogyást. A természetes szaporodás átlagos értéke Magyarországon 1851-1900 között 8,88 ezrelék, míg Nagykanizsán kb. a fele: 4,66 ezrelék. Itt utalunk Kováts Zoltán azon tanulmányára,17 amely analógiaként igazolhatja, hogy többek között a Kanizsa környéki települések pél-dául Sormás, Zalakaros, Kiskomárom, Zalasárszeg, Galambok, Homokkomárom, Rigyác, Gelsesziget, Szepetnek, Eszteregnye, Zalaszentjakab alacsonyabb (5,59 ezrelék), de a vá-rosunkét mégis meghaladó mértékű természetes szaporodása önmagában nem eredmé-nyezhette (a bevándorlás keretei között) a jelentősebb népességnövekedést városunkban. Ugyancsak ez a tanulmány közölte azt az adatsort, amely jól mutatja, hogy a megye járásai közül a nagykanizsai (4,48 ezrelék) jóval elmarad pl. a zalaegerszegi (10,45 ezrelék), keszt-helyi (8 ezrelék) járásokétól a „népességfejlődés" évenkénti mértékeinek tekintetében. Vessük most össze a népességszámának változásait a környező nagyobb településekével 1850-1900 között! 17 Kováts, 1989. 256., 252-253.p. Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) 29 Nagykanizsa, Zalaegerszeg, Keszthely és Kaposvár népessége változásai (1850-1900)18 Kétségtelen, hogy igen jelentős eltérések figyelhetők meg már a vizsgált időszak ele-jén, hiszen Nagykanizsa mintegy 10 000 fős népessége messze felülmúlta a többi városét. A több mint félszáz esztendő alatt a legnagyobb arányú népességnövekedéssel Kaposvár (345%) büszkélkedhetett, Zalaegerszeg (252%) is erőteljesebb dinamizmust produkált, mint városunk (251%), amely csak Keszthely (220%) értékeit múlta felül. A népességszám éves növekedési ütemeit áttekintve is egyértelmű, hogy e tekintetben is Kaposvár (2,45%) emel-kedett a többi település fölé a 19. század második felében, mögötte Zalaegerszeg (1,83%), Nagykanizsa (1,82%) és Keszthely (1,56%) következett.Ha a korszakot kisebb periódusok-ban tekintjük át, akkor Kaposvár a 19. század utolsó évtizedében (3,45%), a zalai városok pedig jóval korábban (Zalaegerszeg (2,08%) és Nagykanizsa (2,32%) 1850-1870 között), míg Keszthely egy évtizeddel később növekedett a legdinamikusabban évente. A népesség-szám nagysága viszont a korszakban Nagykanizsán a legmagasabb, még a századfordulón is (23 978 fő). Ez azt igazolhatja, hogy a 19. század végén városunk még mindig a régió legmeghatározóbb települése volt. Igaz viszont az is, hogy a környező települések népes-ségszámának változása kevésbé volt ingadozó. A természetes szaporodás átlagértéke 1869-1900 között Kaposvárott (2,5 ezrelék) volt a legalacsonyabb. Az országos átlag (5,75 ezrelék), Nagykanizsán (4,5 ezrelék) ennél kevesebb. Az oszlopdiagramokról jól leolvashatóak az egyes városok sajátosságai. Kaposvárott 1880-ban (negatív rekord a 4 ezrelékes fogyás) és 1890-ban is természetes fogyást tapasztalhatunk. A házasságkötések, születések, halálozások Lehetőségünk van arra is, hogy a népesség számának változását befolyásoló tényezők (házasságkötések, születések, halálozások száma) fontosabb vonásait bemutassuk. A ki- és bevándorlásról megyei adatok állnak rendelkezésünkre.19 Ezek alapján azt látjuk, hogy So-mogyban is és Zalában is az elvándorlás mértéke igen magas, 1890 és 1910 között 30-50%, míg az odavándorlás Somogy megyében 20-30%, Zalában viszont csak 10-20%. A vándorlási különbözet Zalában magasabb 20-30%, Somogyban viszont csak 10-20%. Az elvándorlás mértékei hasonló adatokat eredményeznek mind a dél-, mind a nyugat-dunántúli megyék-ben, az odavándorlás mértéke viszont eltér, hiszen a déli megyék értékei magasabbak, mint a nyugatiaké. A jelenség korrelál a településszerkezettel, a földterületek eltartó képességével. 18 Népszámlálás, 1850-1857.149., 152., 158.p.; Népszámlálás, 1881. 364., 367., 377.p.; Népszámlálás, 1900.1. kö-tet, 118-119.p; 166-167.p; 178-179.p.; 234-337.p.; 354-357.p. 19 Hanák, 1978. 408-409.p. 20 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) Nagykanizs a adatbázisából néhány jellegzetességet emelünk ki a teljesség igénye nél-kül. 1848-1900 között csak kilenc esztendőben haladta a meg a halálozások száma a szü-letésekét, amelyek a forradalom és szabadságharc, az azt követő megtorlások (1848-1849), valamint a kolera-járványok időszakaiban (1854-1855; 1872-1873) mutathatók ki. A legtöbb haláleset 1855-ben évben történt (851 fő), s ekkor érte el mélypontját a természetes fogyás értéke (407 fős veszteség). A legkevesebb temetés az 1851-ben történt (330 fő). A legtöbb gyermek 1900-ban született (806 fő), viszont érdekes lehet, hogy éppen az utolsó nagy kole-ra-járvány idején (1873) emelkedett hétszáz fő fölé a születések száma (712 fő), s utána csak 1896-ban emelkedett a születések száma újból 700 fő fölé (747 fő). A legkevesebb gyermek viszont 1854-ben született (392 fő). Az 1858-as, 1862-es és 1890-es esztendőkben mért termé-szetes fogyás okaira nem derült fény, s a szakirodalomban sem találtunk analógiákat. A legtöbb házasságot 1900-ban kötötték (226 alkalom), míg a legkevesebbet 1849-ben (66 alkalom). Érdekesség ugyanakkor, hogy a házasságkötések és a születések száma meny-nyire nincs összhangban. A házasságkötések után nem születtek azonnal gyermekek, vagy legalábbis a következő esztendőkben ez nem mutatkozik az adatokban. így például 1863-ban 127 pár lépett frigyre, 1864-ben csak 122.1864-ben mégis kevesebb gyermek született (556 fő), mint 1865-ben (571 fő). 2. kép: A Déli Vasúti emlékoszlop -19. század eleji síremlékekkel körülvéve - az izraelita temetőben Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) 21 Nagykanizs a népesedési adatai 1848-1900 között20 Népességszám Házasságkötések Születések Halálozások Term. sz/f. 1848 9891 102 417 501 -84 1849 66 431 698 -267 1850 9543 115 395 384 11 1851 104 509 330 179 1852 133 479 354 125 1853 84 485 391 94 1854 102 392 396 -4 1855 101 444 851 -407 1856 115 473 383 90 1857 11722 76 485 368 117 1858 69 459 639 -180 1859 63 534 476 58 1860 87 492 410 82 1861 164 588 489 99 1862 124 423 450 -27 1863 127 607 489 118 1864 122 556 456 100 1865 132 571 392 179 1866 105 568 534 34 1867 144 589 458 131 1868 135 587 512 75 1869 161 599 490 109 1870 15125 152 654 548 106 1871 126 650 496 154 1872 194 620 643 -23 1873 156 712 768 -56 1874 165 670 577 93 1875 127 665 507 158 1876 141 686 461 225 1877 122 631 520 111 1878 165 643 497 146 1879 143 651 457 194 1880 18398 129 636 499 137 1881 112 554 416 138 1882 153 627 519 108 1883 143 629 514 115 1884 150 677 518 159 1885 164 618 469 149 1886 143 636 423 213 1887 136 643 438 205 1888 161 671 516 155 1889 154 653 462 191 1890 20619 139 585 649 -64 1891 128 652 561 91 1892 173 589 576 23 1893 152 666 522 144 1894 137 668 541 127 1895 180 655 563 92 1896 177 747 623 124 1897 210 750 606 144 1898 196 836 590 246 1899 198 829 643 186 1900 23978 226 806 677 129 20 Népmozgalom, 1828-1900. IV. kötet. 120-121., 136-137., 152-153.p. (Term. sz/f. = Természetes szaporodás vagy fogyás száma.) 22 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) A következő grafikon azt érzékelteti, hogy a nyers születési és halálozási számok alap-ján mely időszakokban adódott lehetőség a népesség nagyobb arányú növekedéséhez. Ez a két periódus az 1874-1881 és az 1881-1890 közötti. Nyers születési és halálozási számok Nagykanizsán (1848-1900)21 Zalaegerszeg hasonló jellegű adatsorából kimutatható, hogy a járványok hosszabb ideig éreztették hatásukat (1853-1856, illetve 1872-1874), mint Nagykanizsán. A születések száma 1900-ban volt a legmagasabb (520 fő), míg a legalacsonyabb értéket 1854-ben rögzítették (211 fő). A halálozások száma 1855-ben emelkedett a legmagasabbra (540 fő), míg a legalacso-nyabb értéket 1857-ben regisztrálták (200 fő). Keszthely adataiból az derül ki, hogy 51 év alatt mindössze 5 esztendőben haladta meg a halálozások száma a születésekét. A legna-gyobb veszteség 1855-re datálható (591 fő), s ekkor rögzítették a legmagasabb természetes fogyás értékét is (290 fő). A legtöbb gyermek az 1880-as évek második felében látta meg a napvilágot (1887-ben 461 fő). A századfordulóra a születések száma jelentősen csökkent. Keszthelyen láthatjuk egyedül azt, hogy a születések és a halálozások száma is egyaránt in-tenzíven csökken. Ehhez hasonlót egyik város esetében sem tapasztaltunk. Kaposvár adatai a „legfeketébbek". 1848-1900 között mindösszesen 26 esztendőben emelkedett a halálozások száma a születéseké fölé. Egyedül a somogyi megyeszékhely számsoraiban tapasztalható az, hogy a születések számértéke a 19. század közepétől a századfordulóig több mint két-szeresére változott (300 főről 731 főre). A település funkciórendszere nagymértékben át-alakult, hiszen Somogy székhelyeként politikai, gazdasági, kulturális központtá fejlődött.22 A népesség nyelvi, vallási, kor, nem és foglalkozás szerinti megoszlása Kövessük nyomon a kanizsai népesség nemek szerinti, nyelvi és felekezeti, megoszlását a 19. század második felében, valamint a népesség foglalkozás szerinti tagolódását a vizs-gált korszak végén, 1900-ban! Az 1848-ban készült nem nemesi összeírás alapján a városunkban több férfi élt (51%), mint nő.23 A vallás szerinti megoszlás egyértelmű katolikus dominanciát mutatott, bár csak a férfiak vallásfelekezeti számát tudhatjuk pontosan, ami mintegy 80%-ra becsülhetünk. A többi felekezet (izraelita, református, görögkeleti, evangélikus) mintegy 20%-ot tehetett ki összesen. Közülük az izraeliták száma volt a legmagasabb (1848-ban a mintegy 11000 21 Népmozgalom, 1828-1900. IV. kötet. 121-122., 152-153.p 22 A vizsgált települések népességszámában gyakran a városhoz közel fekvő puszták lakosságát is beszámí-tották. Kaposvár esetében Fészerlak, Répás, Zarany, Ujpuszta, Kis-Iván puszták, Nagykanizsa esetében Sáncz, Keszthely esetében pedig Fenék- és Újmajor puszták lakosai kerültek így be. Az adatok: Népmozga-lom, 1828-1900. II. kötet. 116-159.p.; illetve Népmozgalom, 1828-1900. IV. kötet. 46-153.p. 23 MNL ZML IV.l.H. Zala megye nem nemes népességének összeírása. Kapornaki járás. 2. doboz 1805-1846. 23 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) fős népességből 1700 fő).24 A számítások szerint körülbelül 10% felekezeti hovatartozásáról nem ismerünk bizonyítható adatokat. Negyven évvel később, 1881-ben a római katolikusok aránya 82%-ra emelkedett, ugyan-akkor a többi felekezet összesen a népesség 18%-át tette ki. Sokszínűbbé vált ellenben a közösség a század közepéhez viszonyítva, hiszen éltek már görög katolikusok (3 fő), evan-gélikusok (174 fő), sőt unitáriusok is (1 fő) a városunkban. Az izraeliták részaránya 1881-ben 15,6% lehetett, ugyanakkor népességszámuk megduplázódott. A felekezeti megoszlás tekintetében azonosság figyelhető meg Zala megye vizsgált településein. Mindenütt az izraeliták alkották a legnagyobb arányú vallási kisebbséget (Keszthely mezőváros: 15,8%; Keszthely polgárváros: 6,2%; Zalaegerszeg: 15,5%). Ebből adódóan egyre fontosabb szerep-hez jutottak - nemcsak egyházi szempontból - az izraelita hitközségek. A nyelvi megoszlás - hasonlóan a felekezetihez - 1881-ben homogenitást mutatott, ugyanis a népesség 87,6%-a magyar ajkú. Ez világosan utal arra, hogy a nagy 18. századi német bevándorlás, valamint 19. század első felében végbement külföldi vállalkozói bete-lepedés németnyelvi dominanciája véget ért. A helyi lakosság egyre inkább elmagyaro-sodott. A magyaron kívül elsősorban a németet beszélték legtöbben 1246 fő (6,8%), majd a horvát-szerbet 263 fő (1,4%) következett. Ez különösen akkor érdekes, ha felidézzük, hogy Nagykanizsán a 18. század végén a bíróválasztás fontos kritériuma volt, hogy az magyarul, németül és délszlávul egyaránt tudott.25 Az egyéb hazai nyelvűek és a külföldi nyelvűek együttesen 224 főt tettek ki (1,2%). Az írni és olvasni tudók aránya az össznépességen belül 48% volt. A társadalmi egyensúly beállt, amit jól mutat, hogy 1900-ban a felekezeti hovatartozás arányai nem változtak. Megmaradt a római katolikus többség (81%). Az evangélikusok szá-ma duplájára emelkedett, azonban így is csak a népesség 1,4%-át alkották. A reformátusok száma 185%-kal nőtt, a társadalomnak hasonló nagyságú szegmensét képezték, mint az ágostaiak. Legdinamikusabban görög-katolikusok és az unitáriusok gyarapodtak. Az iz-raeliták húsz esztendő alatt 778 fős növekedést regisztrálhattak, arányuk 15,2% volt. A szá-zadfordulóra az elmagyarosodás - párhuzamosan a többi zalai várossal - tovább erősödött. Zala megyében a népesség 95-98%-a vallotta magát magyarnak, Nagykanizsán 22 800 fő (95%). A városban a német nyelvűek száma a felére esett vissza (612 fő), míg a horvát-szer-beké majdnem másfélszeresére nőtt (380 fő). A társadalom 98%-a tudott beszélni magyarul. 1881-1900 között az írni-olvasni tudók száma emelkedett, s így a népesség 66%-a „tintavetés és betűolvasás" tudományát. A tankötelezettség bevezetése láthatóan megváltoztatta nem-csak a nagykanizsai, hanem a zalai megyei viszonyokat is. A nemek szerinti megoszlás értékeit nézve a 19. század közepéhez viszonyítva a nők kerültek többségbe (11919 férfi; 12059 nő). A népesség kor szerinti megoszlása azt mutatja, hogy a legtöbben a 20-39 év közöttiek voltak (32,3%), többen, mint 0-14 év közöttiek együt-tesen (30%). A 40-59 évesek a népesség 19%-át tették ki. Számításaink szerint a 15-19 évesek kohorsza (10%) közel ugyanolyan nagyságrendű, mint a legidősebb korosztályé (60 év fe-lettiek), amely a népesség 8%-át tették ki. A19. század végén tehát a népesség meghatározó részének a felnőtt korúak (a nyugdíjasokat kivéve) számítottak, a fiatalok csak a népesség 40%-át adták. Szakszerűbben megfogalmazva: az eltartók és eltartottak aránya kedvező képet mutat, ami elősegítette a gazdasági növekedés lehetőségét. Az 1886-1888 között szü-letett gyermekek között Nagykanizsán öt gyermek közül négy érte meg a pubertáskort, Zalaegerszegen azonban csak ötből kettő, Keszthelyen viszont csak minden második, míg Kaposvárott a megszülettek 10%-a nem tölthette be a 12-14. életévét. A különböző adatok-24 Kaposi, 2009/a 258.p. 25 Kaposi, 2009/a 370.p. 24 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) ba n nagy szerepe lehetett a higiénés viszonyoknak, a fertőzőbetegségeknek, (himlő, tífusz, kolera), és az orvosi és betegellátói szakemberhiánynak. Végül vessünk egy pillantást a foglalkozás szerinti megoszlásra összehasonlítva a nagy-kanizsai és a zalaegerszegi viszonyokat.26 A két városban a keresők és eltartottak aránya szinte teljesen megegyezett. A mezőgazdaságból és az őstermelésből élő keresők város-unkban a kereső népesség 20,1%-a, a megyeszékhelyen 14,7%-a, de ezen értékek is csak fele akkorák, mint az országosak. Magyarázhatja a magasabb kanizsai arányt a város jóval na-gyobb földterülete, főleg a kiskanizsai agrárnépesség. Az iparban dolgozók Nagykanizsán 25,8%-ot tettek ki, ugyanakkor a megyeszékhelyen minden harmadik kereső valamilyen iparágból élt. Az adatok ugyan nem mutatják, de tudhatjuk a szakirodalomból, hogy Nagy-kanizsán a századforduló idején már a gyáripar kialakulását láthatjuk, míg a zalaegersze-gi ipar inkább a hagyományos kisipar szervezeti keretei között működött.27 Nagykanizsa kereskedő város volt, fejlett hitelélettel, így nem véletlen e téren a magasabb foglalkozási aránya (8,7%; 7,7%), s ugyanez érvényes a közlekedésre is, ahol a keresők majdnem 7,5%-a ebből kereste a kenyerét, míg Zalaegerszegen csak 3%. A megyeszékhely több közszolgála-tot látott el (megyei közigazgatási intézmények), mint a rendezett tanácsú városunk (10%; 5,1%). Az intenzív laktanyaépítéseknek megfelelően a katonák száma Nagykanizsán jóval magasabb volt, mint Zalaegerszegen. A statisztikai adatok jól érzékeltetik, hogy a gazdaság szerkezeti átalakulása megkezdődött, folyamatban van. A mezőgazdaság lassan háttérbe szorult, helyét a különböző iparágak (a szekunder szektor), illetve a kereskedelem, közle-kedés (a tercier szektor) foglalta el. A 19. század elején megkezdődött változások sorozata jelentős társadalmi átrétegződést eredményezett. A 19. század második felében Nagykanizsa szerepe megerősödött a délnyugat-dunán-túli régióban. Kihasználva azokat a térszerkezeti változásokat, melyek a 18-19. század for-dulójától adódtak,28 előnyére fordítva a modern közlekedés lehetőségeit, a kereskedelmi és pénzügyi életben meghatározó szerepet játszva centrális helyzetbe került.29 A város népes-ségnövekedési üteme elmaradt a szomszédos városokétól (kivétel Keszthely), mégis a régió legnépesebb városa marad. A demográfiai átmenet országos jellemzői egyik településen sem igazolhatóak az 1880-as évektől,30 ennek csak bizonyos időszakokban láthattuk jeleit (például Kanizsán 1870-1880 között). Még mindig előfordult (bár egyre ritkábban) - szinte 3. kép: Nagykanizsa látképe Kiskanizsa felől a 20. század elején 26 Lásd: Kerecsényi, 1985.107.p. 27 Lásd: Kaposi, 2012/c. 28 Kaposi, 1997. 63-72.p. 29 Halász, 1997.149-154.p. 30 Kivéve Keszthelyt. 25 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) középkori demográfiai sajátosságokat felidézve -, hogy a halálozások száma meghaladja a születésekét. A nyelvi és felekezeti megoszlás szerint a 19. század végére homogén közössé-gek jönnek létre, amelyekben jelen volt a „sokszínűség", viszont a magyarok és a római katoli-kusok döntő többségben voltak. A19-20. század fordulóján a Nagykanizsa meg tudta őrizni meghatározó gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi előkelő pozícióját. Az első világháború és következményei azonban megváltoztatták a 19. század végén kialakult helyzetet.31 A háborús veszteségek és az 1920-as évek népmozgalmi változásai32 Láthattuk az eddigiek során, hogy Nagykanizsa népessége a 19. század második felé-ben jelentős növekedésnek indult: 1869 és 1910 között a településünk népességszáma 15125 főről 26524 főre emelkedett.33 Az 1910-20 közötti korszak demográfiai szempontból igen mozgalmas volt, s egyben érdekes változásokat eredményezett. Egyrészt 1914 után, a négy és fél évig tartó háborúban jelentős létszámú nagykanizsai népesség pusztult el. Bár telje-sen biztos adatok erre vonatkozóan nem állnak rendelkezésre, szakirodalmi és statisztikai források és adatok alapján úgy becsülhetjük, hogy a szűken vett város népességvesztesége (ami főleg az olasz és az orosz fronton való katonai csatározások eredménye) mintegy 1100-1300 fő lehetett.34 A veszteségben jelentős részt tett ki a magyar államhatárokon túl (Kár-pátok) harcoló 48. gyalogezred, amelyet az 1916-os orosz offenzíva a Szeret folyó partján nagyrészt felmorzsolt.35 A korabeli történeti szakirodalom és a hazai, erősen militarizált és szélsőséges közhangulat mind a 48. gyalogezred, mind a hasonlóan, az orosz, később az olasz fronton harcoló 20. honvéd gyalogezred katonáit hősöknek tekintette. Hősies helytál-lásuk emlékére később Nagykanizsán szobrot is emeltek.36 Értelemszerű, hogy háború elsődlegesen a munkaképes férfi lakosságot rostálta meg. Az is tény ugyanakkor, hogy a városba 1915-től kezdve hatalmas tömegű menekült érke-zett, illetve a Déli Vasút mentén felépített katonai kórház is nagy tömegű sebesültet látott el, ami együttesen több ezer emberrel növelte a város létszámát.37 A háború során a kör-nyező településekről sokan költöztek be a városba, ami megint csak növelte a népességet. A beköltözések következtében egyes adatok szerint 1918 vége és a 1920 eleje között 8000 fővel nőtt a városi népesség.38 Ugyanakkor 1919-20 során, a bizonytalan gazdasági hely-zetben sokan távoztak is. A távozók között munkanélküliek és vállalkozók egyaránt voltak. Mindezek alapján nem meglepetés, hogy a háború utáni első népszámlálás alkalmával a korábbiakhoz képest jelentős népességnövekedést regisztrálhatunk: 1920-ban Nagykani-zsa lakossága 30 037 fő volt, ami az 1910-es értéket 3500 fővel múlja felül. Hogy mennyire nem szerves demográfiai fejlődés eredménye a növekedés, jól mutatja, hogy ezt követően a második világháború kezdetéig már alig változott a város népessége. A rendkívül szerény növekedés hatására 1941-ben 31604 főt regisztráltak az összeírok.39 Trianon miatt a város 31 Beluszky, 1999.142.p. 32 Zalai Közlöny, 1921. január 12.A születési és halálozási adatok Nagykanizsára vonatkozó értékeit a Nagy-kanizsán születettek és elhaltak számaként kell értelmezni. Az állandó lakhelyüket ebből a bázisból meg-állapítani nem tudjuk. 33 Népszámlálás, 1910 és 1920. adatai alapján. 34 Zalai Közlöny, 1918. október 27.; Lásd Kaposi Zoltán városgazdálkodásról szóló tanulmányát jelen kötetben. 35 Barbarits, 1929. 229.p. 36 A szoborállításhoz lásd a kötetben Kostyál László tanulmányát. 37 Barbarits, 1929. 224.p. 38 Zalai Közlöny, 1920. február 1. 39 Népszámlálás, 1941. 2. kötet, 164.p. 26 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) 4. kép: A városi köztemető részlete a két világháború közötti időszakból származó sírkövekkel természetes és az időközben megváltozott regionális és politikai-közigazgatási határai a korábbi előnyös feltételeket nem biztosították. Lehetőség van arra, hogy megállapítsuk Nagy-és Kiskanizsa népességének éves nö-vekedési aránya 1863 és 1930 között miben is különbözött. A népszámlálások csak 1863-ig biztosítják az összehasonlítás lehetőségét a két városrész között, ami után csak az 1930. évi népszámlálás rendelkezi a két városrészre vonatkozó bontott adatokkal.40 Nagykanizsán 1863-ban 8773 főt regisztráltak (Sáncz-puszta 92 lakosa nélkül), ugyanakkor Kiskanizsán 3402 fő élt. 1930-ra Nagykanizsa népessége 23 042 főre, Kiskanizsáé pedig 7347 főre növe-kedett. Az éves növekedési ütem a keleti városrészben 14,2%, míg a nyugati városrészben 11,38% volt. A majd három százalékos különbség eredményeként előbbi településrészen a népesség 2,63-szorosára, míg utóbbiban csak 2,16-szorosára emelkedett. A gazdasági szer-kezet átalakulása is szerepet játszott, hogy Nagykanizsa nagyobb ütemű növekedést mutat. A feldolgozó iparágak, valamint a közlekedés, oktatás, egészségügy, pénzügyi élet alterna-tívái stb. élénkülése fokozatosan háttérbe szorították az élelmiszertermeléssel foglalkozók megélhetési lehetőségeit. A világháború vérveszteségeinek pótlása - mind anyagi, mind emberi értelemben - va-lamennyi egykori hadviselő ország számára megfogalmazott célkitűzés. A helyi lapban, a Zalai Közlönyben megjelent vezércikk is csatlakozott a témához.41 A cikkíró felhívta a figyelmet a gyermekáldás fontosságára, azonban a szóbeli támogatás (egyházak, orvosok) mellett hiányolta a feltételek biztosítását. Véleménye szerint gazdasági támogatás nélkül (lakás, bútor, kelengye) a népszaporodás „akadályozott". Két feltétel megteremtését látta meghatározónak: a halandóság népegészségügyi rendszabályokkal történő csökkentése és a születések számának növelése. Mindezek mellett hangsúlyozta a kivándorlás megakadá-lyozását, a vidékiek városokban történő tömeges letelepedésének, valamint a bevándorlás/ visszavándorlás elősegítését. Kiemelte a megélhetés könnyebbé tételét, nyomatékosította az egyéni takarékosságra törekvő nevelést. Magasabb kezdő fizetésekkel ösztönözni kívánta 40 Népszámlálás, 1850-57.158., 152.p.; Népszámlálás, 1930.1. rész. 41 Zalai Közlöny, 1921. január 12. 27 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) a családalapítási kedvet. A gyermeknevelés olcsóbbá tétele mellett a lakáskörülmények ja-vítását is szükségesnek tartotta. Négy nappal később az 1920-as esztendő népességstatisztikai eredményeit közölte a helyi sajtóorgánum42 „Nagykanizsa népesedése az 1920. évben" címmel. Az alcím felkelhette az olvasó érdeklődését: „Kedvezők a szaporodási viszonyok. - A születések és a házasságok száma csaknem elérte a békeévek számát. "43A nagykanizsai állami anyakönyvi hivatalban az adott évben 794 fő születését jelentették be (393 fiú és 401 leány). A fiúk közül 327 római katolikus, 3 református, 5 evangélikus, 23 izraelita és 1 görög katolikus felekezetű volt. 23 fő halva született, 11 fő pedig „külföldi honos" gyermekeként. A leányok közül 348 római katolikus, 3 református, 4 evangélikus, 26 izraelita, 5 külföldi honos, 25 pedig halva született. Ikerszü-lés 10 esetben történt, 14 fiú és 6 leány jött világra. 727 fő halálesetét jelentették 1920-ban. Ugyanebben az évben 648 római katolikus, 52 izraelita, 9 református, 11 evangélikus, 2 gö-rög katolikus és 5 görög-keleti vallású temetéséről gondoskodtak. 304 pár kötött házasságot kötöttek, amely érték jóval elmarad a háború előtti évek átlagánál.44 A házasságok felekezeti megoszlását is közölte a lap. 246 pár római katolikus, 27 pár izraelita, 3 esetben a vőlegény római katolikus, a menyasszony izraelita, 4 esetben a vőle-gény izraelita s a menyasszony római katolikus, 24 más vegyes házasság fordult még elő. A cikk írójának véleménye szerint a népszaporodási viszonyok jóval kedvezőbbek a hábo-rús öt esztendő statisztikájánál, a születések száma 25%-kal javult a háború alatti számok-hoz mérten, a házasságok száma csaknem 40-50%-kal emelkedett. A természetes szapo-rodás mértékét nem adták meg. Ennek értékét csak közvetve tudjuk meghatározni, mert a ki- és bevándorlás adatait nem ismerjük. Mindenestre úgy tűnik, hogy ekkor 67 fővel gyarapodott a város népessége. Nagykanizsán 1920-21-ben 30416 fő élt45 A születési ráta 2,6%, míg a halálozási 2,4%, így a természetes szaporodás értéke 0,2%. A cikkben megfogal-mazottak a nagykanizsai viszonyok közepette nem érvényesültek. A helyi sajtó élénk figyelemmel kísérte a demográfiai változásokat. A Zalai Közlöny 1922. február 5-én megjelent számában az „Anyakönyvi hírek" rovatban részletes informá-ciókat találtunk a demográfiai állapotokra vonatkozóan.46 A lapban egy hét anyakönyvi bejegyzéseit tették közzé (1922. január 29. - 1922. február 5.). A születések száma (8 fiú, 7 leány), a házasságot kötöttek neve és a férj foglalkozása (pl. Gozdán Antal államrendőr Büki Juliannával, Juhász István tárházi munkás Magyar Teréziával stb.), az elhalálozottak neve, kora, férfiaknál a foglalkozása, a halál oka (pl. Kránicz József 75 éves földműves szer-vi szívbaj, özv. Horváth Józsefné Lanovics Borbála 83 éves tüdőlob, Gerócs Mária 16 éves tüdőgümőkór stb.) olvasható. A halálokok között (20 fő) a tüdőbetegségek a leggyakoribbak (10 fő), a legkülönbözőbb korosztályokat támadták meg (pl. 1 hónapos, 5 hónapos, 10 éves, 39 éves, 69 éves stb.). Bár egy hét adataiból nem lehet hosszú távra következtetni, a szerény növekedés elvitathatatlan. A következő, a népmozgalomra fényt derítő példát az 1924. évből említjük.47 A kimu-tatás szerint 1 év alatt 592 gyermek született, 66-tal kevesebb, mint 1923-ban. Érdekesség, hogy a nemek aránya ugyanakkora volt, 296-296 fiú és leány. Az újszülöttek közül 543 katolikus (270 fiú és 273 leány), 6 evangélikus (3 fiú és 3 leány), 8 református (7 fiú és 1 le-42 Zalai Közlöny, 1921. január 16. 43 MNL ZML Magyar Szociológiai Intézet községi adatgyűjteménye. Nagykanizsa. A természetes szaporo-dás Nagykanizsán 1901-1910.1908 és 1910 között az élveszületések száma 845, 838 és 839 fő volt. 44 Uo. 1901-1910 között átlagosan évi 818 házasságot regisztráltak. 45 Barbarits, 1929. 315.p. A szerző nem utal forrásra, így a statisztikai mutatót fogjuk figyelembe venni. 46 Zalai Közlöny, 1922. február 5. 47 Zalai Közlöny, 1925. január 1. Zieger Ferenc állami anyakönyvvezető helyettes nyújtott segítséget a cikk megírásához. 28 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) ány) , 35 izraelita (14 fiú és 21 leány). Érdekesség, hogy 1 mohamedán újszülött is szerepel a kimutatásban. (Itt jegyezzük meg, hogy az 1930-as népszámlálási adatok között szerepelt 13 fő egyéb vallású, így - ha a gyermekbetegségek nem vitték el - a mohamedán vallást is beleérthetjük az „egyéb" vallások közé.). Halva született 6 fiú és 11 leány Ikerszülés 8 esetben történt (11 fiú és 5 leány). Házasságon kívüli születést 52 alkalommal jegyeztek fel (21 fiú és 31 leány). Ez az adat utal a társas kapcsolatok összetettségére, bonyolultságára. A házasságkötések száma 245 (16-tal kevesebb, mint 1923-ban) volt. 1920-hoz viszonyítva pedig 59-cel. A házasulandók - igazodva az évszakok időjárási viszonyaihoz és munka-tevékenységeihez - az év első három, illetve utolsó négy hónapját választják időpontul. A válások száma (34) az 1923. évihez (11) viszonyítva háromszorosára növekedett. Ez utóbbihoz kapcsolódik az 1925. évi cikk, amely a válások módjairól, okairól „Válópörök a mult évben" címmel jelent meg.48 Az adott esztendőben a nagykanizsai törvényszék terü-letén 85 házasságbontó kérelmet adtak be, amelyek közül 52-őt jogerős bírói ítélettel bon-tottak fel. Ebben az időben Nagykanizsára - az ország más területeihez viszonyítva - a válások alacsony száma volt jellemző. 27 esetben az asszony, 24 esetben pedig a férj adta be a válókeresetet, míg egy esetben a királyi ügyészség kérte a bontást. Ez utóbbinál a kettős házasság (bigámia) esete forgott fenn. A fennmaradó 33 esetben még nem történt bírói határozat. Az asszonyok által beadott válókeresetekből a bíróság 14 alkalommal a H.T. 77.§-a alapján („hűtlen elhagyás"), míg a H.T. 80.§-a alapján („a házastársi kötelezettségek szándékos magaviselet által súlyosan megsértve") 10 alkalommal mondta ki a válást. A férjek által beadottak keresetek aránya a fent említett törvényi hivatkozásokkal 16, illetve 11 al-kalom. Érdekes ugyanakkor, hogy a foglalkozás szerint a váló házastársak a földműves, kisgazda, munkás és iparos rétegből kerültek ki, márpedig a földművesek alapvetően ró-mai katolikusok voltak. A hivatalnokok és a középosztály sorain belül ritkábban fordultak elő a válások, holott előzetes várakozásunk pont az lett volna, hogy a társadalom mobilabb rétegei esetén nagyobbak a válási arányok. Fontos népmozgalmi sajátosságra utal a Zalai Közlöny 1927. január 4-én megjelent szá-ma.49 A cikk az anyakönyvi adatok mellett a halandósággal foglalkozott. „Minden ötödik csecsemő meghal a nagykanizsai újszülöttek közül". (Ez esetben fel kell hívnunk tanulmányunk korábbi fejezetében tett megállapításra a figyelmet, miszerint a 19. század második felé-ben is hasonlót láthattunk, vagyis érdemi előrelépés ez ügyben nem történt.) Az alcím: „A népegészségügy fontos feladatok elé állítja a város vezetőségét Egy év alatt 14 százalékos emelkedést mutat a csecsemőhalandóság". A szerény népességnövekedést mutatja az 1926. évben a 140 fős többlet (665 gyermek született és 525 volt a halálozások száma).50 A vallás szerinti megosz-lás a következő: 621 római katolikus (329 fiú és 292 leány), 9 evangélikus (3 fiú és 6 leány), 9 református (5 fiú és 4 leány), 23 izraelita (10 fiú és 23 leány), 2 mohamedán (1 fiú és 1 leány) és 1 görög katolikus fiúgyermek. Az összetételből, s a korábbi adatokból is világosan lát-szik a zsidóság arányának csökkenése: az 1919-20 körüli zsidóüldözések, 1920-as évek erős antiszemitizmusa, a numerus clausus, s egyáltalán a zsidókkal szemben mesterségesen gerjesztett politikai közhangulat hatásaképpen az izraeliták száma csökkenésnek indult a városban, ami a születési adatokban világosan látszik.51 Nagykanizsán 1926-ban egy év alatt a férfiak száma 116-tal, s a nőké 93-mal gyarapo-dott (354 fiú született és 238 férfi hunyt el; 311 leány született és 218 nő hunyt el). A halva születések számát 30 főben (17 fiú és 13 leány) adták meg. Ikerszülés 12 esetben fordult 48 Zalai Közlöny, 1926. január 3. Az adatok hitelességét biztosítja, hogy azok Székács Pál királyi törvényszéki elnöktől származnak, ez alapján íródott a cikk. 49 Zalai Közlöny, 1927. január 4. 50 A cikkben 130 fő szerepelt. 51 Lásd ehhez: Paksy, 2013. tanulmányát. 29 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) elő, amelyek közül egy hármas szülés volt (17 fiú és 8 leány). A házasságon kívül született gyermekek száma - a korábbi mérésnél - lényegesen nagyobb értéket mutatott: 47 fiú és 32 leány, ami a születések számának 12,5%-a. A magas szám mögött a születésszabályo-zás problematikája körvonalazódik. A csecsemők között nagyon magas halandósági rátát mértek. Egy éves korig 116 gyermek halt meg (17,29%). A házasságkötések száma 236 volt - csökkenő tendencia az 1920-as évek közepén. 1926-ban 28 alkalommal mondta ki a bíróság a válást. Lassú népesség növekedés tapasztalható tehát városunkban. Az 1920-as évek népmozgalmi változásainak bemutatását zárjuk az 1928. évi adatok is-mertetésével. Forrásunk a Zalai Közlöny 1929. január 3-án megjelent számában „ Születések, halálozások, esküvők"52 címmel megjelent cikk. 1927-hez viszonyítva 49 fővel gyarapodott Nagykanizsa népessége. 1928-ban 631 gyermek született (346 fiú és 285 leány). Felekezeti szempontból a korábbi trendek folytatását láthatjuk: római katolikus 552, evangélikus és református 5-5, görög-keleti 2, izraelita 26 gyermek, valamint 1 mohamedán leány. Ikerszü-letést 7 esetben jelentettek (8 fiú és 7 leány). Valószínűsíthető, hogy egy hármas szülés is történt. Törvénytelenül 31 fiú és 36 leány született, amely 10% feletti arány jelent. 1928-ban 582 fő halálozott el, közülük 310 férfi és 272 nő. Látható, hogy az egy éves többlet alig 50 fő, vagyis ebben az időben már igencsak lelassult a helyi népesség növekedése. A csecsemőha-landóság bár csökkent az előző méréshez viszonyítva, még mindig nagyon magasnak bizo-nyult: 1 éves korig 96 gyermek (52 fiú és 44 leány) halt meg. A bizonytalan gazdasági évek53 alatt lelohadt a házasodási kedv: a házasságkötések száma mindössze 231 volt, amelyből római katolikus 181, evangélikus és református 2-2, izraelita 21 eset, míg különböző vallá-súak házassága 25 alkalommal köttetett. A harmincas évek demográfiai változásai Az elmondottak alapján nem véletlen, hogy 1930-ban Nagykanizsa népessége 30869 fő volt, vagyis az 1920. évi 30037 főről 10 év alatt mindössze 832 fővel emelkedett, vagyis lényegében stagnált. A tendencia azonban tartós maradt. Az 1920-as évek végén kialakult bizonytalan gazdasági helyzet, az 1933-ig tartó világgazdasági válság hatásai, majd a lassú regenerálódás nem tette vonzóvá a várost a hazai társadalom számára. Mivel a város gaz-dasága még a fegyverkezési konjunktúrából is kimaradt, így nem véletlen, hogy rendkívül szerény növekedés ment végbe. 1941-ben 31604 főt regisztráltak Nagykanizsán az össze-írok, vagyis újabb tíz év alatt mindössze 735 fős emelkedést láthatunk.54 Ez az alacsony ér-tékű gyarapodás sem Zala megye, sem az ország adatsoraival nem esik egybe. Zala megye népessége ugyanis 1920 és 1941 között 347123 főről55 264754 főre56 „apadt", ugyanakkor a csonka Magyarország lakosságszáma 7990202 főről 9316074 főre emelkedett.57 Tekintsük át a továbbiakban az 1930. népszámlálásból levonható információkat! Nagy-kanizsát három kerületre osztották, ezekben összesen 30389 fő élt, míg a külterületeken 480 fő. Az I. kerülethez tartozó nagyrécsei vasútállomás és őrház 86 főnek, a Sánci major 124 főnek, míg Szabadhegy 166 főnek adott lakóhelyet. További 11 fő élt egyéb részeken.58 52 Zalai Közlöny, 1929. január 3. 53 Kaposi, 2008/a 21-22.p. 54 Népszámlálás, 1941. 2. kötet, 164.p. 55 Népszámlálás, 1930.1. rész, 16. tábla. 56 Népszámlálás, 1941. 2. kötet 18.p. 57 Uo. 58 Népszámlálás, 1930.1. rész 146. tábla (1.) 30 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) A II. kerület külterületén 41 főt, ugyanakkor a III. kerület gördövényi külterületén 52 főt írtak össze. A városunk területén 112 fő „külföldi honos" élt még.59 A nagykanizsai népesség korcsoport szerinti megoszlása60 Az adatbázis nem tette lehetővé a korpiramis összeállítását, azonban így is jól körvona-lazhatóak a 20. század első harmadának gazdasági és politikai eseményei. Az első világ-háború évei alatt született a legkevesebb gyermek.61 Az 1920-as évek vége felé - láthattuk korábban - látványosan visszaesett a termékenységi mutató. A gyermekkorúak száma 7707 fő, ami alig kevesebb, mint a népesség 25%-a. Az 1900-1910-es évek azonban serkentették igazán a családalapítást, gyermekvállalást. így a népesség döntő többségét alkotják a 20-40 év közöttiek (32,9%). Az 50 év felettiek száma (651 fő; 20,9%) azt mutatja (összhangban az alcsony gyerekszámmal), hogy a társadalom elöregedése megindult; lényegében minden tizedik nagykanizsai lakos betöltötte a 60. életévét. A családi állapotra vonatkozó adatok62 is azt támasztják alá, hogy a népesség növeke-désére kevesebb esély kínálkozott. A nőtlenek, hajadonok száma meghaladta a 15 000 főt (15 655 fő), az özvegyek és a törvényesen elváltak együttesen 2744 főt tettek ki, vagyis a népesség 60%-a házasságon kívüli kapcsolatban élt. A házasságban élők aránya alig maga-sabb, mint 40% (40,4%).63 Az anyanyelv szerinti vizsgálat64 homogén közösséget mutat. 30401 fő (98,4%) magyar ajkú, míg 468 fő vallotta magát német (278), tót (17), oláh (19), horvát (91), szerb (5), bunyevác/ sokác (1) anyanyelvűnek. 57 főt az egyéb kategóriába soroltak. Mindez azt mutatja, hogy a 18. század óta Kanizsán megtelepedő nemzetiségi csoportok (németek, horvátok, görögök, makedónok, szerbek, zsidók stb.) a 20. század első harmadára nyelvhasználat tekintetében teljesen asszimilálódtak. 59 Uo. 60 Népszámlálás, 1930.1. rész 146. tábla (2.) 61 Zalai Közlöny, 1925. január 1. Utalás a születések számának alacsony értékére. 1924-ben természetes fogyás tapasztalható: 592 fő született és 631 fő halálozott el. A születések száma csökkent az előző évhez viszonyít-va. A magas csecsemőhalandóság (137 fő) is okozta a fogyást. 62 Az itt feltüntetett értékek 30 769 főt adnak. 100 fő nem került besorolásra. 63 Népszámlálás, 1930.1. rész, 146. tábla (2.) 64 Uo. Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) 31 A vallási megoszlás megosztottabb a nyelvinél.65 A római katolikusok alkották a népes-ség 87,3%-át (26959 fő). Mint a korábbiakban, most is az izraelita vallásúak (2838 fő) képez-ték a második legnagyobb csoportot, amit kiegészített még a görög katolikusok (42 fő), a re-formátusok (478 fő), az evangélikusok (525 fő), az görög-keleti/ortodoxok (14 fő), közössége. 13 főt az egyéb vallási irányzatot követők közé soroltak. Természetesen figyelembe kellene venni, hogy ebben az időben a vallási megoszlás adatai a születések utáni vallási hovatar-tozást mutatják, ugyanakkor ebben az időben, a hazai városokban folyamatosan erősödött a vallást nem gyakorlók száma és aránya, akik viszont semmilyen statisztikákban nem jelentek meg. Vagyis az, hogy valaki katolikusként van elkönyvelve, valójában sokszor nem jelentett valódi vallási hovatartozást. Kövessük nyomon a több mint tíz esztendővel később, 1941-ben végzett népszámlálás számsorait, s nézzük meg az 1930-as adatokhoz képesti változásokat! Mint azt már koráb-ban jeleztük, a népességszám markánsan nem változott. 1941-ben Nagykanizsán 31604 főt regisztráltak. A növekedés mértéke alig több mint 2%.66 A társadalom halovány nőtöbb-séget mutatott,67 15621 férfi mellett 15983 fő nő élt. A népesség korcsoport szerinti meg-oszlását az 1930. évhez viszonyítva tovább árnyalhatjuk.68 A férfiak többsége a 24. életévig jellemző, majd a nők kerülnek többségbe, azaz az első világháború hatása mutatható ki. A nagykanizsai népesség nem- és korcsoportok szerinti megoszlása 1941-ben69 65 Uo. 66 Népszámlálás, 1941. 2. kötet, 164.p. 67 Uo. 164-165.p. 68 Mind a férfiak, mind a nők adatai rendelkezésünkre állnak, azonban az egyes korcsoportok meghatáro-zásában eltér a két népszámlálás. Az 1941. éviben 16 kohorszot alakítottak ki, melyek közül csak egyetlen egy szerepel az 1930. éviben is - kizárva az egybevetés lehetőségét. 69 Népszámlálás, 1941. 2. kötet, 164-165.p. 32 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) A diagramból világosan látszik, hogy a korábban megindult születési számcsökkenés tendenciája folytatódott az 1930-as években is, ugyanakkor az 1930-as évek második felé-ben már némi javulás állt be: a 0-5 év közöttiek száma 3371 főről 3687 főre nőtt. Csökkent azonban a 20-40 év közöttiek aránya, amely 32,4%-ot jelent. Folytatódott az elöregedés ten-denciája: a 60 év felettiek aránya 11,9%-ra nőtt. Érdekes ugyanakkor, hogy az 1930-ban még „legnépesebb" kohorsz (20-29 év) 1941-re már csak 4772 főt számlált. Mivel komolyabb epi-démia nem tizedelte a településünk népességét, ezért valószínűsítjük, hogy a munkaképes kohorsz tagjai másutt kerestek megélhetést válaszul a gazdasági válságra. A „15 éves és idősebb népesség megoszlása családi állapot szerint, nemenként"70 adatai alapján néhány megállapítást tehetünk. A 11584 fő férfi lakosból 4721 fő (40,8%) nőtlen, 6353 fő (54,8%) élt házasságban, 437 fő (3,8%) özvegy, míg 74 fő (0,6%) élt elváltán. A 12070 fő nő közül 3435 fő (28,5%) hajadonként élt, 6308 fő (52,3%) házasságban élt, 2179 fő (18%) özvegy és 148 fő (1,2%) elvált. Az első olvasatra a házasságban élők számának különbsége okoz meglepetést. A férfiak (özvegyek, elváltak) a nőtöbblet következtében könnyebben találtak partnert, mint a hasonló családi állapotú nők. 1941-ben már erősen érzékelhető volt a felekezeti arányok71 módosulása, hiszen eddig-re a hazai zsidó állampolgárok ellen hozott korlátozó intézkedések (vállalkozások űzése, kényszer-munkaszolgálat stb.) világosan tükröződnek az 1941. évi adatokban. Az izraeiták étszáma az 1930. évi 2838 főről 2093 főre csökkent.72 Ez egyben a keresztény felekezetek ará-nyának növekedésével is együtt járt. Az átkeresztelkedésre jellemzően példákat nem talál-tunk. A zsidóság kis része elmenekült Magyarországról, ennek kanizsai mértékét azonban nem ismerjük. A népesség anyanyelv szerinti megoszlása több ponton is eltérést mutat az 1930. évi számláláséval. Csak a magyar (30401 fő 30747 fő) és „egyéb" (57 fő 663 fő) ajkúak szá-ma növekedett. A német (278 fő -»116 fő), a szlovák/tót (17 fő->8 fő), a román/oláh (19 fő -»'' 10 fő), a horvát (91 fő —• 39 fő), a szerb (5 fő —<• 1 fő) anyanyelvűek száma azonban csökkent.73 A szélsőjobboldali mozgalmak hatása nem maradt következmények nélkül. Elegendő, ha csak a helyi sajtó (Zalai Közlöny) 1941-1945 közötti vezércikkeit említjük. Nagykanizsa népességi változásai a második világháború idején Magyarország 1941 nyarán megtámadta a Szovjetuniót, s ezzel a náci Németország ol-dalán belépett a világháborúba, aminek a hazai népességre tragikus hatásai voltak. Lássuk, hogy a Nagykanizsa város szempontjából hogyan jelent meg a sok-sok áldozatot követelő eseménysorozat. Több folyamat is sújtotta a város lakosságát. Egyrészt a revíziós törekvé-sek során a Nagykanizsa bázissal rendelkező 17. gyalogezred katonái Kárpátalja megszál-lásban és az észak-erdélyi hadműveletekben vettek részt. A háború alatt a nagykanizsai katonák a Don mellett teljesítettek szolgálatot, s a 2. magyar hadsereg felmorzsolása során sokan vesztették életüket. A maradékokból kialakított új alakulat a Kárpátok védelme so-rán került újra a szovjetekkel szembe.74 A katonai veszteség mellett a holocaust is nagy csapás volt a város polgárságának. Láthattuk korábban: 1941-ben még mindig 2000 fős iz-raelita népessége volt a városnak. Az 1944. évi holocaust szinte az első között számolta föl 70 Népszámlálás, 1941. 2. kötet, 308.p. 71 Uo. 308-309.p 72 Népszámlálás, 1930., 1941. adatai alapján.; Lásd még: Zsidó népesség száma, 1993. 73 Az 1930-as népszámlálási adatokban szerepelt a bunyevác, sokác anyanyelv (1 fő), de az 1941-esben nem (ott a vend/szlovén nyelven beszélőket írták össze: 6 fő). 74 Erre lásd Paksy Zoltán részletes politikatörténeti írását jelen kötetben. 33 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) a kanizsai zsidóságot: a gyors gettóba terelés után április végén megindultak a deportáló vonatok, amelyek Auschwitzba szállították a nagykanizsai zsidókat.75 Számuk pontosan nem ismert, hiszen a kanizsai gettóban a környék településeinek zsidóságát is koncentrál-ták, ám a háború után alig 100 fős zsidósággal számolhatunk csak. A veszteségekhez hozzá kell még számolnunk a szovjetek által összeszedett és kiszállított embereket, az elmenekült népességet stb., s mindebből kiderül, hogy Nagykanizsa esetében 1941-45 között mintegy 7000-8000 fős népességveszteséggel számolhatunk.76 Egy keveset tudunk a háború alatt erőteljesen cenzúrázott helyi sajtóból a kanizsai népmozgalmi változásokra vonatkozóan is („Havonta öt lélekkel gyarapodott az elmúlt évben Nagykanizsa lakossága").77 A születések száma a nagyszámú bevonult férfi miatt visszaesett: 1942-ben 654, míg 1943-ban már csak 616 fő született Nagykanizsán (közülük 307 fiú és 283 leány volt), de a 619 gyerekből csak 419 volt a helybeli gyermek, a többi más településekről a nagykanizsai kórházba érkezett anyától származott. A 616 főből 262 gyermek látta meg a napvilágot a kórházi fehér falak mögött, fele-fele arányban kanizsaiak és vidékiek. Ter-mészetesen a környékből érkező anyák a kórház biztonságát választották, míg a kanizsa-iak többségében az otthon-szülés hagyományait - olykor komoly kockázatát - követték.78 A statisztikai adatok között 22 halva születést jelentettek. A törvényen kívül születettek száma 57 fő (27 fiú és 30 leány) volt. Hét ikerszületést regisztráltak. A születések felekezeti megoszlása: 558 fő római katolikus, 10 fő református, 9 fő evangélikus, 9 fő izraelita és 4 fő görög katolikus, ami világosan mutatja, hogy a zsidóság esetében a gazdasági és társadal-mi megkülönböztetésből következően szinte teljesen megszűnt a gyerekvállalás. A házas-ságkötések száma csökkent 1942-höz viszonyítva 239 alkalomról 232-re: 211 római katolikus házasság köttetett, egy evangélikus, három zsidó és 17 vegyes. A halálozások száma tízzel növekedett 1942-höz képest, 1943-ban 556 (273 férfi és 238 nő) volt. Ugyanúgy, mint a szü-léseknél, a vidékiek többsége a kórházban került ellátásra.79 A felekezeti megoszlás szerint az elhunytak közül 498 fő római katolikus, 4 fő református, 6 fő evangélikus, 44 fő izraelita, valamint 4 fő görög katolikus. A legtöbben végelgyengülésben haltak meg (70), a rák is magas számban szedte áldozatait (47), a tüdőbaj 39 fő életét követelte. A statisztikában már szerepelt az öngyilkosságok száma (15 fő) mellett a balestben elhunytak száma is (19 fő). Resume Die bevölkerungshistorischen Veränderungen von Gross-Canisa (1850-1945) In der Mitte des 19. Jahrhunderts war Gross-Canisa mit mehr als 10000 Einwohnern die bevölkerungsreichste Stadt von Südwest-Transdanubien. In der Folge des Freiheitskampfes von 1848-49 ist der Bevölkerungszuwachs vorübergehend zum Stillstand gekommen, aber von den 1860 Jahren, in der Zeit der Wirtschaftskonjunktur, stieg sie wieder an. Bis zum ersten 75 Uo. 76 Csak becsülni tudjuk a végeredményt, közismerten a bűnöket nem szokták dokumentálni. 77 Zalai Közlöny, 1944. január 3. A cikk címében megfogalmazott elv ellentétben áll a cikkben megadott érté-kekkel. Helyesen a 419 fő helybéli születés és 449 fő helybéli elhalálozás összesen 30 fő fogyást jelent éves szinten, havonta kb. 3 főt. 78 A népmozgalmi adatok között először különült el egyértelműen, hogy a gyermek nagykanizsai-e, vagy vidéki. 79 A város a közegészségügy területén például az 1938. évben a költségvetési kiadások 3,3%-át tervezte. 34 Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességtörténeti változásai (1850-1945) Weltkrie g war der Zuwachs der Stadtbevölkerung fast ununterbrochen, die Population der Stadt erreichte 1910 bereits 26000 Personen. Im Hintergrund des Wachstums standen die steigende innere Fortpflanzungsrate, die Immigration von der Umgebung, die Verbesserung der Ernährungsmöglichkeiten und die sprunghafte Entwicklung des Sanitätswesens. Aus dem demographischen Standpunkt ausgesehen sank die Sterberate kontinuierlich. Parallel zum Bevölkerungswachstum veränderte sich auch die Betätigungsstruktur der Stadtbewohner, da neben den Händler- und Agrarschichten die Zahl der Fabrikarbeiter und Intellektuellen immer mehr anstieg. Die halbjahrhundertelange Entwicklung wurde von dem ersten Weltkrieg, Trianon und von den unsicheren 1920 Jahren unterbrochen. Die Bevölkerung der Stadt wuchs kaum zwischen 1920 und 1941, zugleich wanderten viele ab. Infolge des Handelsrückganges und der Krise verlor die Stadt ihre ehemalige Bevölkerungsanziehungskraft. Zwischen 1941 und 1945 wurde auch die Bevölkerung von Gross-Canisa durch die Abirrung der Landespolitik belastet. Viele jüdische Bewohner der Stadt wurden von den Wirtschaftsaktivität beschränkenden Judengesätzen, von dem Arbeitsdienst und von dem Holocaust vernichtet, daneben verloren mehrere Tausende Einwohner von Gross-Canisa das Leben an der Front (neben dem Don, in den Karpaten usw.). The Population Historical Changes of Nagykanizsa (1850-1945) Nagykanizsa with its 10,000 inhabitants was the highest populated city of Southwest Transdanubia in the middle of the 19th century. The foregoing fast increase in the population stopped due to the war of independence in 1848-49, but started to accelerate again owing to the economic prosperity following the 1860s. The population growth of the city was almost unbroken until World War I and the population of the city already reached 26,000 in 1910. The driving forces behind the growth were internal reproduction, in-migration from the neighbourhood, improving nutritional conditions and salutatory development of public health. The demographic mortality steadily decreased. Parallel to the population growth also the employment structure of the citizenship changed, since besides the trader and agrarian layers more and more manufacturing workers and intellectuals could be envisaged. World War I, Trianon and the uncertain 1920s broke the half a century development. The population of the city hardly increased between 1920 and 1941, and many emigrated. Owing to the fallback of trade and the crisis, the city lost its former population attracting character. Between 1941 and 1945 the population of Nagykanizsa too was severely hit by the warping of the national policy Many Jewish citizens of the city died owing to the Jewish Acts that restricted economic operations, due to the labour draft and the holocaust, and several thousands of Nagykanizsa''s citizens lost their lives on the front lines (at the Don, in the Carpathians etc.). Paksy Zoltán NAGYKANIZSA POLITIKAI ÉLETE (1850-1945) Nagykanizsa a dualizmus korában A forradalom és szabadságharc vereségét a Habsburg önkényuralom évei követték Ma-gyarországon. A megtorlás és a diktatúra több mint 10 éve után, 1861-ben nyílt először al-kalom arra, hogy az 1848. évi törvények alapján választásokat tartsanak és összeüljön az or-szággyűlés. Erre a lépésre a nemzetközi helyzet kényszerítette rá az uralkodót, a formálódó olasz nemzeti állam miatt vívott háborúban a Habsburg hadsereg vereséget szenvedett. Birodalma megerősítése érdekében ezért engedélyezte az országgyűlés összehívását, ahol a Deák Ferenc vezette Felirati Párt volt nagy többségben. A birodalomról és benne Magyar-ország jogállásáról azonban nem született egyezség, ezért az uralkodó a gyűlést feloszlatta. A patthelyzetet Deák Ferenc 1865-ben megjelent híres Húsvéti cikke borította föl, amely-ben az uralkodóval való megegyezés lehetőségét lebegtette meg. Ferenc József válaszként ismét engedélyezte az országgyűlés összehívását, majd a végső lökést a következő évben, a német egység megakadályozása érdekében vívott háborúban elszenvedett újabb veresé-get adta meg. Az uralkodó előtt világossá vált, hogy birodalmát csak akkor tudja egyben tartani, ha a magyarokkal egyezségre jut. A meginduló tárgyalások magyar delegációját Deák Ferenc vezette, s eredményeként formálódott ki a dualista Osztrák-Magyar Monar-chia államrendszere, amelyben a magyar fél az 1848-as áprilisi törvények alapján építhette ki saját kormányzati rendszerét. A magyar politikai életet ettől kezdve a kiegyezéshez és annak tartalmához való viszony határozta meg, az ellenzék fő erőit az egyezmény ellenzői alkották. Az 1880-as évektől figyelhető meg új ellenzéki erők színre lépése, melyeknek a megjelenését már a kapitalista átalakulás társadalmi feszültségei eredményezték. Ez a politikai folyamat Nagykanizsa esetében is követhető. A város az abszolutizmus után megtartott országgyűlési választásokon 1861. 1865. és 1869-ben is Sümeghy Ferenc kormánypárti, tehát Deák-párti képviselőjelöltet választotta meg, a kapornaki járás man-dátumával. Nagykanizsa is ide tartozott, mert a város ekkor még nem alkotott önálló vá-lasztókerületet. Sümeghy Söjtörön született 1819-ben, Nagykanizsán járt gimnáziumba, majd a vármegye tisztviselője lett. 1841-1844 között a kapornaki járás alszolgabírója, utána egészen 1861-ig a főszolgabírója volt. 1869. május 13-án váratlanul, szívszélhűdés következ-tében halt meg, ezért időközi választást kellett tartani a mandátum betöltése érdekében. Az 1869. június 16-án tartott voksoláson a város Csengery Antalt küldte a képviselőházba, Deák-pár-ti mandátummal. Csengery Nagyváradon született, 1822. június 20-án, író, újságíró, publicistaként orszá-gosan ismert és nagyon befolyásos közéleti embernek számított. Az 1860-as évek végén létezett olyan véle-mény, mely szerint az írói karrier Csengery szalonjá-ból indul ki: aki vinni akarja valamire, annak be kell oda jutnia. Csengerynek azonban nemcsak a kultúra területén volt nagy befolyása, hanem a Deák-pártban is. Egyszerre volt országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd 1871-től alelnöke, a Magyar Földhitelintézet egyik igazgatója, s a Fővá-rosi Közmunkák Tanácsának tagja, hogy a számos egyéb megbízatása mellett csak a legjelentősebbeket 5. kép: Csengery Antal, 1869 és 1880 között Nagykanizsa országgyűlési képviselője 40 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 40 említsük. 1 Az országgyűlésbe - akárcsak korábban Kossuth - főispáni titkárként jutott el, 1843-ban (Zichy Jenő, bihari főispán küldöttségében). Az ellenzéki csoportok közül a cent-ralisták tagja lett. 1844-ben a Pesti Hírlap parlamenti tudósítójaként dolgozott, 1845-től pe-dig - 23 évesen! - a lap szerkesztője lett. Felfogása különbözött Kossuthtól, a békés reform híve volt, ezért szemben állt a radikálisokkal. Az 1850-es években Deák baráti társaságához tartozott, Kemény Zsigmonddal, Arany Jánossal Hunfalvy Jánossal és Gyulai Pállal együtt. Mint Deák közeli barátja és munkatársa döntő szerepe volt a kiegyezés előkészítésében és lebonyolításában. Csengery, bár Nagykanizsa képviselője volt, a városba általában csak a választási kam-pány időszakában utazott le, hogy beszédét megtartsa. 1872-ben egy 30 fős küldöttség ment érte Budapestre, hogy felkérjék a jelöltség elfogadására. Vezetőjük Tóth Lajos ügy-véd volt, aki beszédében azt hangsúlyozta, hogy a kanizsai polgárság öntudatát nagyban emelték azok az eredmények, amelyeknek megvalósulásában Csengerynek is szerepe volt: „a kereskedésünket emelő út, a polgári öntudatunkat fokozó városháza, a forgalmi életünkbe új forrá-sokat szivárogtató pénzintézetek, az igazságszolgáltatás iránti igényeinket beteljesítő törvényszék".2 A város lakói „jó létüket a mezei gazdaság, ipar és kereskedés felvirágzásától reméli[k]" ezért ra-gaszkodnak a királyi házhoz és a kiegyezéshez, s nemcsak azért, mert ezzel indult meg „alkotmányos életünk újjászületése", hanem azért is, mert ez szabadította fel a gazdasági életet „béklyói alól". Ezért kívánják olyan férfiúra bízni a mandátumot, akinek személye garancia „a béke fenntartása, a közviszonyok rendezése és szabadelvű kifejtése" iránt, és „hogy föllá-badjunk sebeinkből, biztosítsuk jólétünket, gyarapítsuk hatalmunkat, megóvhassuk határunkat, s lé-tünket". Látható a beszédből, hogy a kormánypárt mögött álló kanizsai polgárságot a békés, nyugodt fejlődés vágya és a rendezett viszonyok iránti ragaszkodás motiválta. 1872. május 4-én Csengery a barátai, Gyulai Pál és Szendrey Ignác kíséretében utazott Nagykanizsára. Amikor vonata megérkezett, nagy tömeg várta a pályaudvaron: a város színe-java, a helyi előkelőségek 50 kocsival jöttek ki elé. A tömeg élén Belus József polgár-mester és gelsei Gutmann Henrik nagykereskedő és gyáros álltak. Tiszteletére fellobogóz-ták az épületeket, s nagy éljenzés fogadta. Batthyány herceg vendégeként lettek elszállásol-va, Hegedűs József uradalmi ügyvéd házában. Estére hívei fáklyásmenetet is terveztek, de ez Csengery kérésére elmaradt. Színházba mentek, majd a helyi kereskedelmi bank alelnö-kével vacsorázott. Feltétlenül meg kellett tekintenie szállása ablakából a helyi tűzoltóegylet bemutatóját is.3 Választási beszédében hangsúlyozta, hogy nézetei egybeesnek választóival, ő is úgy gondolja, hogy a kiegyezés által létrehozott államszerkezet biztosítja leginkább a békés és kiegyensúlyozott fejlődés lehetőségét.4 A nemzet visszaszerezte önkormányzatiságát, s teljes mértékben biztosítva van „szellemi és anyagi erőinek továbbfejlesztése". Beszéde után a választóközönség 600 terítékes lakomán ünnepelhette jelöltjét, 160 fő a Szarvas vendég-lőben zenekar mellett, Deák Ferenc nagyméretű portréja alatt, míg a többiek a Zöldfá-ban fogyaszthatták el a díszestebédet (lévén Csengery beszéde mintegy másfél óra, így a délutánba nyúlt az ebéd). Mind a képviselő, mind hívei (pohárköszöntőt mondott mások mellett Belus polgármester, Hegedűs József és Gutmann Henrik) beszédében ugyanazok az elemek tértek vissza: méltatták a kiegyezést, mint a békés és önálló államiság megte-remtését, és felsorolták azokat a korabeli liberális alkotásokat, melyeket a törvényhozás azóta megszavazott. A polgári tulajdon, jogegyenlőség és jogbiztonság megteremtését, az önkormányzatiság és a közigazgatás szakszerű működését, a nemzet kultúrájának emelése 1 Samu Nagy, 2004. 2 Zala-Somogyi Közlöny, 1872. május 9. 3 Samu Nagy, uo. 4 Zala-Somogyi Közlöny, 1872. május 9. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 41 teré n elért eredményeket, a gazdasági fejlődést. Mindezekről talán Hegedűs nyilatkozott a legszemléletesebben: „E törvények hatása alatt érleli be magát csendesen a demokráczia a szívekbe, szokásokba és erkölcsökbe." Csengery a Deák-párt híve volt, amelynek Zala megyei elnöke Glavina Lajos alispán, Nagykanizsa városi elnöke Hegedűs József, a Batthyány-Strattmann uradalom intézője, ügyvédje volt. A párt városi alelnöke Gutmann Henrik, a nagykanizsai választókerület vidéki részének elnöki tisztét pedig Inkey László földbirtokos töltötte be. Az országgyűlési választásokat a dualista korszakban is még az 1848. évi törvények határozták meg, melyet egyetlen törvény egészített ki, az 1874. évi 33. tc. Ez meghatározta a választás menetét és a választójogosultak körét. Érdekes módon utóbbi esetben az 1848-as törvényhez képest szigorításokat léptetett életbe, s ezzel csökkent a választók aránya. A törvény vagyoni korlátok közé szorította a választók körét, így bizonyos jövedelemmel, háztulajdonnal vagy földbirtokkal kellett rendelkezni ahhoz, hogy választópolgárrá váljon valaki. Ez tehát kizárta a jogból a földnélküli és kisbirtokos parasztság igen széles rétegét, valamint az egyre gyarapodó munkásosztályt. így az ország népességének kb. 6-7%-a lett választó, ami a korszak elején megfelelt, a századforduló után viszont már messze elmaradt a nyugat-európai gyakorlattól. Nagykanizsa esetében tehát, ha vesszük a dualizmus kori húszezres, majd egyre gyarapodó népességét, azt mondhatjuk, hogy 1500-2000 fő körül mozgott a választópolgárok száma. 1875-ben komoly politikai fordulat zajlott le az országban: a Deák-párt egyesült Tisza Kálmán balközép pártjával. Ez azonban Nagykanizsán nem járt következményekkel, úgy tűnt az események egyeznek a helyi polgárok akaratával. Az ekkor lefolyt képviselőválasz-tás is az előzőhöz kísértetiesen hasonlóan folyt le. Ismét Csengery Antalt választották meg, ezúttal is ellenjelölt nélkül, s az események forgatókönyve is ugyanúgy alakult, mint az előző választáson: érkezés vonaton, fogadás, ünneplés, jó órás képviselői beszéd, díszebéd. A fogadáson az üdvözlő beszédekben - Belus József polgármester, Mártinkovics Károly ügyvéd, Walbach Mór a Tűzoltóegylet elnöke, Glavina Lajos alispán, Tandor Ferenc főjegy-ző - a szokásos fellengzős tisztelgés hangzott el, melyen kívül hangsúlyozták, hogy a párt-egyesülés találkozik a kanizsai polgárok akaratával.5 A puszta üdvözlés mellett azonban megemlíthető, hogy kérdő hangok is megjelentek, a pártgyűlésen például a választókerü-lethez tartozó Zalaszentbalázs lelkésze megkérdezte Csengerytől, hogy a vallást hogyan kívánja védelmezni, „mert ha a vallásos élet nem kormányozza az államot, szétoszlik, s vad kétség-beesésnek esik áldozatul!". Csengery válaszában kijelentette, hogy ő a teljes vallásszabadság pártján áll, majd ismét részletes beszámolót mondott képviselői munkájáról és a parlament által alkotott törvényekről. Ez a választási forgatókönyv még egyszer megismétlődött, mégpedig 1878-ban, amikor ismét Csengery Antalt választották meg képviselőnek, ismét csak ellenjelölt nélkül. Ezúttal annyi különbség volt, hogy Csengery - betegsége miatt - meg sem jelent a választókerület-ben. Ettől függetlenül a régi-új képviselő mögött még mindig ott állt a város társadalmának túlnyomó többsége, amit jól mutat az a 100 tagú testület, amelyet „követválasztó bizottságnak" állítottak fel. Soraiban képviseltette magát a város elitje, közte Belus József, Glavina Lajos, Plihál Ferenc, Mártinkovics Károly, de legnagyobb számban - a testület mintegy felét kité-ve - a helyi zsidó zsidóság képviselői.6 Ez utal az egyes politikai erők bázisának összetételé-re Nagykanizsán ebben az időszakban (1867-1870-es évek végéig): a kormánypárt szavazói legnagyobb részt az állami és önkormányzati tisztségeket elfoglaló volt nemesi rétegekből, 5 Zala-Somogyi Közlöny, 1875. július 8. 6 A teljes névsort lásd: Zalai Közlöny, 1878. július 25. 42 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 42 valamin t a helyi zsidóságból kerültek ki, míg a függetlenségi ellenzék bázisának gerincét a kiskanizsai gazdálkodók, valamint vidéki földbirtokosok alkották. Csengery Antal haláláig Nagykanizsa város képviselője maradt, 1880. július 13-án halt meg Nagyváradon, betegségben. Ami nem következett el 1875-ben, nem váratott sokáig magára: Csengery halála után Nagykanizsán politikai fordulat következett be, ami a város-lakók szemléletének változásáról árulkodott. Az események a következőképpen zajlottak: a város egy 21 tagú intéző bizottságot választott meg, hogy a képviselő személyét kiválassza. A testület elnöke Hertelendy Béla városi jegyző lett kezdetben, de ő erről a pozícióról lemon-dott, ezért Glavina Lajos lett az elnök. Az ülésen heves vita bontakozott ki a jelölt személyéről. A kormánypártiak egy neves személyiséget, Jókai Mórt, az írót szerették volna képviselő-nek ajánlani, a többség azonban Remete Géza vezetésével váratlan ellentámadásba ment át és kijelentették, hogy ők ellenzékiek és nem akarják Jókait, hanem inkább ellenzéki képvi-selőt. Remete azt hangsúlyozta, hogy elégedetlenek a kormánypárttal, mert az országban egyre több a probléma. Az 1873. évi válság óta pang a kereskedelem, a gazdaság, majd szenvedélyesen beszélt a „nyomorról, amelyben hazánk népe szenved", a kormány tehetetlen-ségéről, a közigazgatásban uralkodó nepotizmusról stb. A kettészakadt társaság egy részét nem sikerült meggyőznie, ezek továbbra is Jókait, nagyobb részük azonban ellenzéki je-löltet kívánt. Utóbbiak választása végül Unger Alajos nagykanizsai születésű, budapesti ügyvédre esett. Néhány nap múlva váratlanul egy harmadik jelölt is bejelentkezett, de nem a városban, hanem a választókerülethez tartozó környező falvak képviseletében. Újlaky József pacsai plébánost egy augusztus 3-ai gyűlésen nyilvánították jelöltté, mint mérsékelt ellenzéki je-löltet. Támogató bizottsága helyi földbirtokosokból állt, Skublics Sándor zalaszentmihályi, Inkey László nagyrécsei és Kollár János pacsai birtokosok, Szabó Pál ügyvéd, Pacsa, Bartos János Nagykanizsa, városi tanácsos - ő azonban néhány nappal később visszalépett -, Un-ger János Felsőrajk, Koller István Alsórajk stb. személyében. A választási kampány tehát érdekesen indult, hiszen ezúttal már több jelölt küzdött egymással. Jókai Mór, mint a Szabadelvű Párt képviselőjelöltje 1880. augusztus 8-án ér-kezett Nagykanizsára. Fogadására 40 felzászlózott hintó és nagy tömeg vonult ki. Kísé-retében volt Hegedűs Sándor író. A vendégeket fáklyás menet kísérte az Eötvös térről az Arany Szarvas elé, ahol az üdvözlő beszédet Simon Gábor ügyvéd mondta el. Jókai rövid, alig kétperces válaszbeszédét politikai programnak nem tekinthetjük, inkább rövid frá-zispufogtatásnak, amelyben kifejtette, hogy ő már milyen sokszor hallotta a nép hang-ját, 1848-ban, 1849-ben, a kiegyezéskor stb.7 Meghallotta most is, ezért vállalta a jelöltséget, majd mindenkit arra kért, hogy szeresse a munkáját, embertársait és hazáját. Hegedűs Sán-dor is beszédet mondott, ez mind terjedelmében, mind tartalmában azonos volt Jókaiéval. A magvasnak éppen nem nevezhető beszédek után a szokásos étkezés következett, a 120 terítékes fogadást Knortzer Frigyes vendéglőjében fogyasztották el a kormánypárt hívei. (Érdekes megfigyelni a számot, most nem 500 vagy 600 terítékes étkezés zajlott, mint Csengery megválasztásaikor, hanem jóval szerényebb. Ez arra utalt, hogy Jókai mögött már nincs meg az a társadalmi egység, mint elődje mögött.) A vacsorán, Jókait támogatva a következő notabilitások vettek részt: Hertelendy Béla városi jegyző, Glavina Lajos alispán, Simon Gábor ügyvéd, Hoffmann Mór, Kováts János, Ebenspanger Lipót, Wolheim Ernő stb. Hogy a választás mennyire nem volt lefutott Jókai javára, azt mutatta a város ellen-zéki közönségének, valamint Unger Alajos ellenzéki jelöltnek a szervezkedése. Támoga-tására széles egységfront jött létre, Nagykanizsára érkezett Eötvös Károly, Irányi Dániel 7 Zalai Közlöny, 1880. augusztus 12. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 43 é s Verhovay Gyula is, a későbbi antiszemita képviselő.8 Az eset rendkívüli pikantériája, hogy néhány év múlva a tiszaszlári perben Eötvös a megvádolt zsidók védőjeként tevé-kenykedik majd, Verhovay pedig az egyik legagilisabb antiszemita újságíró, lapszerkesztő, országgyűlési képviselő lesz! Most mindenestre még együtt kampányoltak Unger mellett, akárcsak Irányi Dániel, aki a függetlenségi 48-as ellenzék egyik vezéralakjának számított. A párt helyi vezetői Tuboly Viktor és Remete Géza voltak. Az érkező vendégsereget szintén fáklyás menet fogadta, ők az Oroszlán fogadóban szálltak meg. Közben némileg egyszerűsödött a választók dolga, mivel csak két jelölt maradt: a har-madik jelölt, Újlaky József augusztus 11-én a választástól visszalépett, nyilván úgy ítél-te meg, hogy esélytelen a győzelemre. így a választók két személy közül választhattak. A rendkívüli izgalmak között lezajlott képviselőválasztást végül Unger nyerte meg, rá 1009, ellenfelére pedig 876 voks esett, Nagykanizsa polgárságának többsége tehát nem a neves írót választotta képviselőjéül. Az ellenzéki fordulat annak ellenére következett be, hogy a városban jól szervezetten működött a Szabadelvű Kör, amely a város befolyásos polgárainak egy csoportját, a városi tanács mintegy 75 tagját tömörítette. A társaság 1882-ben alakult meg, és 1883-ban költözött a Dél-Zalai Takarékpénztár Zrínyi Miklós utcai épületében lévő párthelyiségbe. A társaság elnöke Eperjesy Sándor ügyvéd, a takarékpénztár elnöke volt, a vezetőségében pedig Plihál Ferenc és Svastics Károly vett részt.9 Nagykanizsán az ellenzéki jelölt megválasztása ellené-re a kormánypárt továbbra is többséggel bírt (ellentétben a választókerület vidéki részével). A városi politikában is két tábor állt egymással szemben, a Szabadelvű Körrel szemben az ellenzék, amely az országos közjogi vita alapján formálódott meg és a városi ügyeket is ez alapon ítélték meg vagy foglaltak állást. A választások eredményeként leszögezhetjük, hogy változás állt be a nagykanizsai vá-lasztópolgárok egy részének szemléletében, ami ráadásul tartósnak bizonyult, hiszen ezt az időközi választást nem sokkal később, 1881-ben követte az általános parlamenti válasz-tás, ahol ismét Unger Antalt választották meg. A korábbi kiegyezéspárti, dualista rend-szerhű attitűd ellenzéki orientációba váltott át, amit feltétlenül párhuzamba kell állítani az országban zajló folyamatokkal. A modernizáció és a látványos fejlődés mögött az 1870-es évek végén jelentkeztek a problémák, melyeket az 1873. évi válság indított el. Ahogy azt ko-rábban Remete Géza is sorolta, a közéletre súlyos teherként nehezedett a korrupció, pangott a gazdaság, mivel a kereskedelmet a válság igen súlyosan érintette. Az embereket azonban a hétköznapokban a tőkehiány és az ezt megoldani szándékozó, de csapdát jelentő uzso-rakölcsönök sodorták végveszélybe. A politikai fordulatra a helyi sajtó több vezércikkben maga kísérelt meg választ adni. Arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi az oka annak, hogy Magyarország soha nem látott fejlődésen megy keresztül, társadalma mégis egyre frusztráltabb, elkeseredettebb lesz. Az egyik írás szemléletesen írt erről a problémáról, a cikk szerzője „illusztrálni akarta ama szomorú viszonyokat, amelyek itt lent a nép körében már odáig fejlődtek, hogy anyagi és morális örvénybe" került.10 „A hitel megingott, terményeink nem értékesít-hetők, a pénzhiány miatt legszükségesebb házi kiadásainkat sem födözhetjük, a demoralizáczió óriási arányokban terjed." S „ama szörny, mely vampyrként üldöz bennünket ismét köztünk terjészté szét ijesztő szárnyait, ismét áldozatot követel. E vampyr, e moloch - az uzsora. Ez ölte, s ez öli meg a népet, ez tesz tönkre egy nagy nemzetet, alapjában támadva meg a népben a kisbirtokosságban az életerőt." 8 Itt kell megjegyeznünk, hogy a Barbarits Lajos által írt Nagykanizsa c. kötet tévesen számol be arról, miszerint Verhovay és Irányi is felléptek volna képviselőjelöltként, ők Unger támogatására érkeztek a városba. 143.p. 9 Barbarits, 1929. 86. és 145.p. 10 Zalai Közlöny, 1880. szeptember 2. 44 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 44 A lap nyilván nem számolt volna be egész első oldalát betöltő vezércikként erről a prob-lémáról, ha nem érintette volna érzékenyen a helyi népességet, s annak is különösen a gaz-dálkodó és kisiparos rétegét. A gazdasági visszaélések közül azonban csak az egyik prob-léma volt az uzsora, egy másik írás már szélesebb távlatba helyezve magyarázta a korabeli magyar modernizáció alapvető problémáit: „Korunk szelleme: a modern liberalismus rohamo-san döntötte halomra az évszázados hagyományokat és intézményeket, s nem adott helyettük újakat. A sajtónak burján módra szaporodó termékei kiemelték a népet a szűkebb látkörből, melyben századokig mozgott. Elvették tőle a hitet, melynek vigasztaló ereje eddig biztos támasza volt a csapások között, s megtömték fejét olyan tudománnyal, milyet gyenge elméje nem bír meg. Az volt a jelszó, hogy a népet szabaddá kell tenni, s felszabadították nemcsak a jobbágyság járma alól, hanem az erkölcsi tekintélyek uralma alól is. Elvették tőle a mankót, mielőtt járni tudott volna, s a felszabadított népnek semmi eszközt nem adtak kezébe, melynek segélyével a változott viszonyok között boldogulni tudott volna. Megismerte a modern műveltség által nyújtott élvezeteket, s ezek után rohanva elprédálta ősi birtokát, s ha maradt volna még valami, azt meg felemésztette az uzsora. Azután az lett az átka, hogy látnia kellett a dúsan terített asztalt, melyhez nem ülhetett többé. Pedig nem kell hozzá kiváltság vagy előjog, csak pénz. Ezen pedig már túladott vagy még meg sem szerezte."11 Ezek a kérdések befolyásolhat-ták tehát Nagykanizsa választópolgárait is, illetve annak egy jelentős részét, hogy ellenzéki álláspontra helyezkedett és Unger Alajost küldte az országházba. A szemléletes sorok jól mutatják, hogy a lendületesen fejlődő Nagykanizsát sem hagyták érintetlenül a válság tüne-tei, s amelyeknek az egyik következménye lett az 1880-as években, Magyarországon is meg-induló politikai antiszemitizmus. Ennek csúcspontját az 1883-as tiszaeszlári per jelentette, amelynek felmentő ítélete után az országban zsidóellenes zavargások kezdődtek. Ekkor Zala megye is az egyik gócpontja lett ezeknek a megmozdulásoknak. Zalaeger-szegen már 1883. augusztus 15-én és a következő napokban történtek atrocitások, 23-án és 24-én pedig szinte utcai harcok dúltak a fosztogatók és a karhatalmi erők között. Utóbbia-kat meg is kellett erősíteni a nagykanizsai gyalogezred egy századával, de ez is kevésnek bizonyult, ezért újabb két századot vezényeltek át.12 Nagykanizsán ekkor igen nagy számú zsidóság élt, a járás területén összesen 3418 fő, melynek a 84%-a, 2875 fő összpontosult a városban. Ebből következően feltételezhető volt, hogy Nagykanizsán is súlyos zavargások törhetnek ki. Ez azonban nem következett be, csak kisebb incidens történt. A mozgolódás augusztus 26-án, vasárnap este kezdődött. Ekkor a város vezetősége és a rendőrkapitány-ság már éberen figyelte a fejleményeket, s az időpont ellenére hivatalában volt a polgármes-ter, a rendőrkapitány, s a városi tanácsosok. A városban mintegy 300 fős tömeg gyűlt egybe, Istóczy Győzőt éltették és „Üsd a zsidót!" jelszóval megtámadták a zsidók lakta házakat, az ablakaikat kövekkel zúzva be. Szétzavarásukra a rendőrség állománya nem lett volna elég, de azonnal kivezényeltek egy dragonyos századot is, amely szétoszlatta a zavargókat. Húsz embert tartóztattak le, s kiderült az is, hogy a rendbontók nagyobb része Kiskanizsáról ér-kezett.13 A komolyabb megmozdulást tehát sikerült megakadályozni, s a városban nem is következett be az elkövetkező napokban sem súlyosabb incidens. Ennek azonban az volt a magyarázata, hogy itt állomásozott a katonaság, amely bármikor bevethető volt és fel lehe-tett használni a rend fenntartására. A megyében Zalaegerszeg mellett több helyen is voltak komoly zavargások és összecsapások, ki is kellett hirdetni a statáriumot, néhány hét múlva azonban helyreállt a rend. A konszolidáció azonban nem jelentette azt, hogy a zsidókérdés és az antiszemita retorika eltűnt volna az országból. 11 Zalai Közlöny, 1884. május 29. A korszellem. 12 Foki, 1986. 217-241.p. 13 Zalai Közlöny, 1883. augusztus 30. és Zala, 1883. augusztus 29. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 45 E z már a következő választáson láthatóvá vált Nagykanizsán is. 1884-ben ismét két pártra szakadt a kanizsai közönség. Az egyik Falk Miksát jelölte, a másik párt pedig a már említett Inkey László földbirtokost kívánta képviselőnek választani. A két párt eltérő tár-sadalmi rétegeket tömörített, mivel Inkeyt főként a választókerület falusi része, valamint a kiskanizsai gazdálkodók és földbirtokosok támogatták, ezzel szemben Falk inkább volt a városi polgárság jelöltje. Inkey László 1829 márciusában született Nagyrécsén. Alsóbb iskoláit Nagykanizsán, jogi tanulmányait pedig Pozsonyban végezte. A forradalom kitörésekor belépett a honvéd-séghez és mint a 47. honvédzászlóalj hadnagya küzdötte végig a szabadságharcot. Utá-na birtokára vonult vissza, ahol gazdálkodott, de közben aktívan részt vett Zala megye ügyeiben, a Deák-párt híve volt, sőt annak helyi vezetőségéhez tartozott, ahogy ezt láttuk Csengery idejében. Ekkorra azonban álláspontja megváltozott - vélhetően a fent vázolt folyamatok eredményeképpen -, mivel ezúttal mérsékelt ellenzéki programmal lépett föl. Falk Miksa ezzel szemben a kiegyezés és a fennálló politikai rendszer egyik közismert reprezentánsa volt. 1828-ban született Pesten, szegény zsidó kereskedő családban. író, új-ságíró lett, 1861-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1866-ban és 1867-ben Erzsébet királyné tanára, főként magyar nyelvre és történelemre tanította. Deák Ferenc közeli barátja, a kiegyezés támogatója volt, sőt a létrehozásában is aktívan részt vett. Falk tehát a korabeli magyar közélet egyik legismertebb alakja volt, de már láttuk Jókai esetében, hogy ez Nagykanizsán egyáltalán nem jelentett garanciát a megválasztásra. A választási kampányban ismét megjelent az antiszemitizmus, Inkey és tábora nyíltan támadta Falk Miksát zsidó származása miatt. Az antiszemitizmus egyébként a liberális Zalai Közlöny szerint is Magyarországon már „minden osztálynak kisebb nagyobb mértékben közös tulajdona" lett.14 A választás eredménye ismét igazolta, hogy széles társadalmi réteget jelent a hatalommal és a kormánypárttal elégedetlenek tábora, Falk Miksa ugyanis veresé-get szenvedett, s a mandátumot Inkey László nyerte el. 1887-ben Inkey kihívója Hertelendy Béla jegyző lett, aki nagy harcban győzve le ellenfelét, nyerte meg a választást. Az eredményt azonban a vesztes fél meg-támadta és petíciót adott be ellene, amelyben a válasz-tások során törvénytelen eszközök, megvesztegetés és korrupció alkalmazásával vádolták a Hertelendy-pártot. Az országgyűlés október 19-ei ülése helyt adott a beadványnak - tehát azt megalapozottnak találta -és vizsgálat megindítását javasolta. Ez meglehetősen hosszúra nyúlt, de végül 1888. március 12-én a parla-ment illetékes bizottsága végleg igazolta Hertelendyt. A petíció elutasítását a kormánypárt nagy lakomá-val ünnepelte, 1888. március 11-én - mivel a bizottsági eredmény a parlamenti bejelentés előtt nyilvánossá vált - a Korona étteremben 200 terítékes vacsorával, melyen a főispán is részt vett, a helyi notabilitások mellett. Hertelendy Béla Csákányban született (So-mogy megyében) 1843. május 4-én. Tanulmányait Keszthelyen, Nagykanizsán és Székesfehérváron vé-gezte. A jogot Budapesten fejezte be, majd Nagykani-14 Zalai Közlöny, 1884. július 17. Társadalmi bajaink. (Vezércikk). A lap következő, július 20-ai száma egész első oldalas vezércikkben foglalkozik a kérdéssel. 6. kép: Hertelendy Béla, 1880. 1887 és 1892 között Nagykanizsa országgyűlési képviselője. 46 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 46 zsá n telepedett le és ügyvédi irodát nyitott. Élénken részt vesz a közéletben, tiszteletbeli szolgabíró címet is kapott. A választáson a szabadelvű párt színeiben jutott mandátumhoz, Inkey Lászlót. A várost tehát újra a kormánypárt képviselte a parlamentben, s ezzel elvileg lehető-ség nyílt arra, hogy hatékonyabban lobbizzon a város érdekében a kormányzatnál. A kor-mánypárti politikai elit jó része a Nagykanizsai Polgári Egyletben tömörült, amelynek ve-zetősége az 1880-as években a következőképpen festett: elnök: dr. Bentzik Ferenc, alelnök Gutmann Vilmos, titkár dr. Tripammer Rezső, ügyész: Simon Gábor, pénztárnok: Knortzer György, háznagy Faics Lajos. Választmányi tagok: Cseresznyés Sándor, Somssich Lőrinc, Miltényi Sándor, gr. Hugonnay Kálmán, Bogyay Ödön, Bilisics József, Kovács Béla, Győrffy János, Pfaff József, Janky Károly, Lengyel Lajos, Berdin Márton, Hertelendy Béla, Vajda Bá-lint, Verner Ferenc, Grünhut Henrik, Neusidler Pál, Knausz Bódi.15 A következő választás 1892-ben következett el, ekkor a kormánypárt ismét ismert po-litikus indításával kísérletezett. Wlassics Gyulát jelölte, mivel Hertelendy már nem indult újra. Választóihoz intézett beszédében közölte, hogy soha nem volt életcélja a politikai kar-rier, nincsenek egyéni ambíciói, a jelöltséget is csak a kormányzópárt helyi „elnyomatottsága" miatt vállalta, újra azonban nem indul. Mindezek után a Szabadelvű Párt helyi notabilitá-sokból álló - Varga Lajos pártelnök, Babochay György, Plihál Ferenc, Hirschel Ede, Rapoch Gyula, Dancs Kálmán - képviselőjelölt-választó bizottságának új jelölt után kellett néznie, így esett a választás Wlassicsra, akit a választók gyűlése január 10-én, a Szarvas fogadóban tartott ülése egyhangúan el is fogadott. Több szempontot mérlegelniük kellett, hiszen a választókerületben igen jelentős erőt képviselt az ellenzék, ezért konszenzusos, általuk is elfogadott jelöltet akartak ajánlani. Wlassicsot több kötelék is fűzte a városhoz. Bár nem ott, hanem Zalaegerszegen született 1852. március 17-én, néhány évvel később már Nagykanizsán éltek, ahol apja, Wlassics An-tal a város befolyásos polgára lett: 1872-ben törvényszéki elnökké nevezték ki. A kormány-párt híve volt, támogatta Csengery Antal megválasztásait, közeli ismeretségbe is került a képviselővel. Ebből következett, hogy fia, Gyula megismerkedhetett Csengery leányával, Etelkával, s össze is házasodtak 1881-ben.16 Wlassics jelölése évében már országosan ismert jogtudós, egyetemi professzor volt. Úgy tűnt, hogy valóban egyhangú választás lesz, vagy-is ellenjelölt nélkül, az ellenzék egyetértésével fogják megválasztani. Az utolsó napokban azonban váratlan fordulat történt. Az egyik választási rendezvényen egy túlbuzgó kormánypárti kortes dehonesztáló megjegyzést tett a kiskanizsaiakra, akik ezen vérig sértődve elhatározták, hogy ellenjelöl-tet állítanak. Meg is találták Hévizy János helyi piarista papot, egyszerű gimnáziumi ta-nárt, aki vállalta a jelölést. Hévizy Kecskeméten született 1854. szeptember 14-én, iskolái el-végzése után belépett a piarista rendbe, majd tanári pályára lépett. Tanított Vácott, Nyitrán, Veszprémben és végül Nagykanizsán. 48-as párti programmal lépett fel Wlassics Gyulával szemben. Az eredmény hatalmas meglepetést keltett, mivel 1473-1207 ellenében Hévizy nyerte a választást. Báró Wlassics Gyula egy későbbi interjúban így emlékezett e nevezetes választásról:17 „Úgy emlékszem az 1892-es választásra, mintha tegnap lett volna. Végigjártam a kerületet. Mindenütt diadalívvel és zenével fogadtak. Később derült ki, hogy Simon Gábor kanizsai fiskális ugyanazzal a rezes bandával járta végig előttem a kerületet és fogadott minden községben. Mialatt a programbeszédet mondottam, kocsira pakolta a rezes bandát, úgyhogy mire a szomszéd köz-ségbe értem, már ott várt a zene. Törtem is a fejem azon, hogy a kanizsai járás minden falujának, hogy 15 Zalai Közlöny, 1888. február 4. 16 Kunics, 2002. 36-59.p. Hivatkozás: 50-51. szám. 17 Zalai Közlöny, 1928. január 21. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 47 lehet saját zenekara? ... Beszélhetnék még a kiskanizsaiakról, akik mindig balpártiak [értsd ellenzékiek, függetlenségiek - P. ZJ voltak, s akkor is ellenem szavaztak. Az őszinte ellenzéki érzésük jeléül a zöld tollal a kalapon be nem érték, hanem még a zalai bicskát is bedugták tartaléknak a csizmaszárba. ... A város közönsége mellettem volt, csak a környékbeli urak voltak ellenem" - magyarázta vereségé-nek okát. A szavazatok megoszlása mutatja a választókerületben húzódó társadalmi törésvona-lakat: Hévizy Nagykanizsa városban csupán 83 voksot kapott, ezzel szemben Wlassics 688-at, míg Kiskanizsán Hévizy 227 szavazatot kapott, Wlassics pedig egyet sem! Vidéken Wlassics 519, Hévizy pedig 1163 voksot kapott, tehát Wlassics jól látta a választók meg-oszlását.18 A Hévizyre szavazó 83 nagykanizsai társadalmi összetétele a következőképpen alakult: iparos: 37, földműves: 17, szerzetes: 10, vasutas: 10, ügyvéd: 5, tanító: 2, magánzó: 2. A 227 kiskanizsai ellenzéki szavazó mind földműves volt. Láthatjuk, hogy az 1870-es években kialakult választóvonalak nemhogy fennmaradtak, de még szigorúbbá váltak: a kormánypárt bázisát jobb módú városi polgárok, értelmiségiek, kereskedők, iparosok al-kották, köztük a komoly arányt képviselő zsidósággal, ide szavaztak továbbá az állami és vármegyei-városi állásban lévő alkalmazottak, míg a vidéki- és agrártársadalom szinte egyöntetűen ellenzéki orientációt képviselt. A dualista kor talán legismertebb nagykanizsai polgármestere Babochay György volt. Nagykanizsán született 1835 márciusában, régi nemesi család leszármazottjaként. Apja, Babochay János is már többször töltötte be a városbírói tisztet. Tanulmányait helyben, a piarista gimnáziumban végezte, majd jogi tanulmányokat folytatott. 1876-ban városi fő-jegyzőnek nevezték ki, s két évvel később, 1878-ban a városi tanács egy csoportja jelölte a polgármesteri pozícióra, a korábban azt egy cikluson keresztül betöltő Belus Józseffel szemben. Posztját egészen 1896-ig látta el, s nevéhez a város modernizációjának korszaka köthető, így többek között a villanyvilágítás kiépítése, a városi közkórház felépítése vagy az utcák burkolattal való ellátása. Ez persze nem meglepő, hiszen ez az időszak az ország életében is a nagy gazdasági fellendülés kora, s a kereskedelembe és ipari fejlődésbe bekap-csolódó Nagykanizsa számára is megnyílt a modernizáció lehetősége. A polgármesternek az 1890-es években mégis ellenzéke akadt, amikor 1895-ben megalakult a Városi Reform Párt. Már az 1896. évi városi költségvetési vitában keményen támadták a polgármestert, majd a képviselőtestületi választáson a város minden választókörzetében indítottak je-lölteket, melynek eredményeként a 100 új képviselőtestületi tagból 46 volt a támogatójuk. A nem sokkal később sorra kerülő polgármester választáson is önálló jelölttel álltak elő, Vé-csey Zsigmond személyében. A voksoláson végül Babochay 72, a 31 éves Vécsey viszont 123 szavazatot kapott, így ő lett a polgármester.19 Vécsey is hosszú ideig töltötte be a polgármes-teri funkciót, egészen 1913-ban bekövetkezett haláláig. Az ő idejében már konzervatívabb városfejlesztési program zajlott, a város növekedése és gyarapodása azonban nem állt meg. A század utolsó országgyűlési választásán, 1896-ban az a ritka helyzet állt elő, hogy három jelölt indult Nagykanizsán: dr. Szűcs Miklós törvényszéki bíró a kormánypárt je-löltjeként, Zichy Aladár a Katolikus Néppárt jelöltjeként és visszatért régi kerületébe Un-ger Alajos is. Utóbbi 1884-ben nem indult Nagykanizsán, hanem Keszthelyen, azóta őrizte mandátumát. Most azonban ismét szülővárosába tért vissza, úgy tűnt azonban, hogy az ellenzékiség iránya megváltozott, a régi függetlenségi, 48-as alapról konzervatív irányba tolódott. Ezt Unger is érzékelhette, mert bár a programbeszédét elmondta, visszatért Buda-pestre, s onnan közölte, hogy visszalép a választástól. így maradt két jelölt, Szűcs és Zichy. 18 Zalai Közlöny, 1892. január 30. 19 Barbarits, 1929. 86.p. 48 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 48 A Néppárt 1896 áprilisában bontotta ki zászlaját a városban, a nagygyűlésen jelent volt és beszédet mondott a párt alapítója és vezetője gr. Zichy Nándor, valamint több promi-nens személye. A párt helyi elnöke Oroszváry Gyula ügyvéd lett. A kormánypárti sajtó beszámolója szerint is a gyűlésen hatalmas tömeg, 8-9 ezer ember vett részt, főként „vidé-ki arcok".20 A résztvevők nagy száma mutatta a párt támogatottságát. A felszólalók közül Zichy Nándor a párt elveit ismertette, a kereszténységen, az evangéliumon alapuló politi-kát, beszédét az uralkodó éltetésével fejezte be. Dr. Major Ferenc székesfehérvári főorvos a kisbirtokosok és a kisiparosok nehéz helyzetével foglalkozott, „nyomorúságos sorsukért" a kormányt tette felelőssé. Felszólalt még Markos Gyula, a Herkó Páter című országosan ismert politikai élclap főszerkesztője is. A párt alapításakor sikerült megnyernie az egyik legismertebb helyi hangadót, Tuboly Viktor ügyvédet támogatójául, aki azonban ekkor bejelentette, hogy kilép a pártból, mivel az következetesen képviseli a 67-es alapot. Ő, bár a Néppárt elveivel és programjával min-denben egyetért, függetlenségiként ezt nem tudja elfogadni, ezért döntött a szakítás mellett, s ő kezdeményezte Unger visszahívását is. A függetlenségi és 48-as irányzat azonban már kisebbségbe került, az ellenzékiség iránya konzervatív oldalra tolódott. A választás mindezek után rendkívüli izgalmak között zajlott. Nézzük meg, hogyan számol be a voksolás napjáról a sajtó, kiváltképp, mert ebből szépen kirajzolódik egy dua-lista kori választás lefolyása, és a kivehető belőle a pártok társadalmi bázisa is: „Kora hajnal-ban talpon volt már az egész város. A katonaság elfoglalta a helyét, meghúzta a kordont. A Szücs-párt a „Szarvast" és a „Koronát" foglalta el, a Zichy-párt a Széchenyi térre és a felső templom előtt elterülő térre szorult. Közbül a katonaság tisztán tartotta a teret, hogy a Polgári Egylethez, ahol a szavazat-szedő küldöttség működött, könnyen hozzá lehessen férni. Ez alatt pedig megkezdődött a környék felvonulása. Legnagyobb rajokban és szép rendben vonultak fel a néppártiak. Kivált impozáns volt a 7. kép: A Nagykanizsai Függetlenségi és 48-as párt VI—VII. kerületének végrehajtó-bizottsága 1910-ben. Első sorban balról a nyolcadik: Dr. Hajdú Gyula ügyvéd, a párt országgyűlési képviselőjelöltje. 20 Zalai Közlöny, 1896. április 25. A gyűlés a katonai gyakorlótéren zajlott. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 49 kiskanizsaiak felvonulása. Nálunk már nem történt semmi, de azt mondják, hogy a vidéken rálövöl-döztek a néppártiak a kocsikon jövő kormánypártiakra. Ezek közül különben igen sokan különvonato-kon érkeztek. így Bucsúszentlászlóról, kiket a tűzoltó zenekar és cigánybanda fogadott az állomásnál. ...A szavazás rendje fölött sorshúzás döntött, és a Szücs-pártnak kedvezett. E párt nagykanizsai hívei kezdték meg a szavazást. ... A kormánypártiak a Szarvasból vonultak föl a kis közön át, a néppárt pedig az Ipartestület udvarán keresztül. A fölvonulást semmi rendetlenség nem zavarta meg, s maga a szavazás is rendben történt. ... Nagyobb lett a rendetlenség az este beálltával, bár a választópolgárok mindkét táborban nyugodtan és szép rendben viselkedtek. Annál jobban lármázott azonban a néppárti táborban a csőcselék. Ezt minden mozgásba hozta és annyira megszállotta a harci tűz, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehetett megfékezni. ... Ekkor a rendőrség és csendőrség támadólag lépett fel a kőzáport rájuk zúdító csőcselék ellen, mely vad futásnak eredt a fő utcán felfelé a Petőfi és Teleki utcáknak. Ekkor már nem kímélt többé egy ablakot sem, útjában mind beverte. Ettől kezdve azután nyugodtabb lett a tér, melyen csak a néppárti szavazók maradtak, kik győzelmük kihirdetését várták."21 Ez be is következett, ugyanis az izgalmak dacára a választást Zichy Aladár nagy fölénnyel nyerte meg, 1082-2014 ellenében. Zichy Aladár gróf Zichy Nándor másodszülött fia volt, 1864. szeptember 4-én született Nagylángon, Fejér megyében. Középiskoláit arisztokrata szokás szerint otthonában, majd Budapesten folytatta. Jogot tanult Strasbourgban, Innsbruckban, végül a hallei gazdasági akadémián fejezte be tanulmányait. Többször tett tanulmányutat Európában. 1893-ban tért vissza Magyarországra, ahol megnősült, feleségül vette Hunyady Henriette grófnőt. A közvetlenül a választások előtt megalakult Katolikus Néppárt az elsők között volt, amelyik nem közjogi alapon szerveződött meg, tehát nem a dualista monarchiához fűző-dő viszony, hanem világnézet alapján. Ennek ellenére a párt álláspontja világos volt ebben a kérdésben, monarchistaként támogatta a fennálló államrendet. Ellenzéki programja nem további reformok követelésében nyilvánult meg, hanem éppen ellenkezőleg, a túlzott refor-mokkal és változásokkal szemben konzervatív programot hirdetett. A társadalom hagyomá-nyos, keresztény jellegének megóvását követelte, tiltakozott a polgári házasság bevezetése ellen és támogatást igényelt az állam részéről a földből élő rétegek, valamint a kisiparosok számára. A túlzott modernizáció ellen antikapitalista nézeteket hirdetett, a régi értékek és életforma védelmében. A párt vezetői részéről kevésbé, követői táborából, különösen az al-sópapság körében azonban erőteljes antiszemita han-gok is kísérték politikáját.22 Zichy Aladárt 1901-ben, 1905-ben és 1906-ban is nagykanizsai képviselőnek választották. A sűrűn egymást követő választások a századelő politikai vál-ságából adódtak, amikor az uralkodó annak ellené-re nem volt hajlandó kinevezni az ellenzéki koalíció kormányfőjelöltjét, hogy az 1905-ben megnyerte a vá-lasztást. Ekkor három párt, a Néppárt, a Független-ségi Párt és az Apponyi Albert vezette Nemzeti Párt, melyek addig ellenzékben voltak, koalícióra léptek és meg is nyerték a választást. Az uralkodó azonban nem volt hajlandó kinevezni kormányukat, hanem pártonkívüli, átmeneti kormány alakult meg, Fejér-21 Zalai Közlöny, 1896. október 31. 22 Szabó, 2003.123-125., 179-183., 243-244.p. és Gyurgyák, 2001. 293.p. 8. kép: Gróf Zichy Aladár, 1896 és 1911 között Nagykanizsa országgyűlési képviselője 50 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 50 vár y Géza báró vezetésével. Ezt azokban az ellenzék nem fogadta el, az országban passzív ellenállás kezdődött a kormányzattal szemben, intézkedéseit nem hajtották végre, az adót nem fizették be stb. A rendkívüli állapot időszakában Zala megye az ellenálló vármegyék zászlóvivőjének számított. Megtagadta a kormány utasításait és megszakított vele minden együttműködést. Nagykanizsán Koller István és Dervarics Ákos városi képviselők irányították a passzív ellenállást. Ekkor Porteleky László, minisztériumi titkár személyében kormánybiztost ne-veztek ki a vármegyébe, akit azonban Zalaegerszegen sem fogadtak hivatalosan, Nagyka-nizsára pedig, bár tervben volt, de nem is utazott el. Az ellenállás jeleként tulipánt tűztek ki a polgárok, megalakult a Nagykanizsai Tulipánkert, amelynek elnöke Hertelendy Béla lett, társelnökei pedig a Keresztény és az Izraelita Nőegyletek elnöknői: dr. Szekeres Józsefné és Vidor Samuné.23 A törvénytelenül kinevezett kormányzattal szemben tehát egységfront jött létre a városban. A rendkívüli állapot 1906 áprilisában ért véget, ekkor a király kinevezte az ellenzéki, il-letve győztes koalíció kormányát, megalakult a Wekerle-kormány, melyen belül Zichy Ala-dár a király személye körüli miniszter lett. Ez a pozíció burkolt külügyminiszteri posztnak felelt meg. Zichyt egyébként a város 1907. május 18-ai közgyűlésén a város díszpolgárává választotta. Az ellenzéki koalíció kormányzását azonban folyamatos belső súrlódások kí-sérték, s Nagykanizsán is folyamatossá váltak a pártszerveződések. 1907-ben újjászerveződött a 48-as Függetlenségi Párt, melynek élén Hajdú Gyula és Sza-lay Lajos ügyvédek, Tripammer Gyula takarékpénztári igazgató és Szekeres József kórház-igazgató főorvos álltak. Fontos tendenciaként figyelhető meg ekkor, hogy megerősödött a munkásmozgalom is. Ez Nagykanizsán is jól látható volt. 1907. október 10-én nagy munkásgyűlés volt a Gőzfür-dőkertben, ahol több mint 1500 ember hallgatta a Budapestről érkezett Handler Gyulát és a helyi szociáldemokrata vezetőt, Sneff Józsefet. Utóbbi már forradalomról vizionált, ezért Deák Péter rendőrkapitány, aki hivatalos minőségben volt jelen, rendre is utasította. Ettől kezdve egyre gyakoribbak lettek Nagykanizsán az ilyen gyűlések, melyeket mindig egy budapesti küldött tartott, s legjellemzőbb témája a választójog kiszélesítésének követelése volt. 1910-ben újra képviselőválasztásra került sor, s ekkor Zichy Aladárral szemben a Füg-getlenségi és 48-as Justh Párt állított jelöltet, Bosnyák Géza személyében, akinek Misefán volt közel ezer holdas földbirtoka. Az újjászervezett kormánypárt, a Munkapárt nem is állított jelöltet, így az addig koalícióban kormányzó két párt jelöltje küzdött meg egymással. A választás rendkívüli izgalmakat hozott, s végül nagyon szoros eredmény született: Zichy 1949 szavazatával szemben, Bosnyák 2077-t kapott, így ő lett a képviselő. Bosnyák Géza 1863-ban született a Somogy megyei Túron. Gimnáziumi tanulmányait Nagykanizsán vé-gezte, majd a magyaróvári akadémián szerzett gazdászoklevelet. Ezután megvásárolt egy birtokot Misefán, ahol családi birtokot és jól működő gazdaságot hozott létre. Tagja volt a megyei törvényhatósági bizottságnak, a Zala Megyei Gazdasági Egyesületnek pedig az alelnöke volt. 1905-ben a nemzeti ellenállás idején az ellenzéki alkotmányvédő bizottság alelnöki tisztét töltötte be. Ez azonban még nem az utolsó választás volt a korszakban, mivel Bosnyák Gézát a kor-mány 1917-ben Zala vármegye főispánjává nevezte ki, így mandátumáról le kellett monda-nia. Ezúttal két jelölt indult, Vizlendvay Sándor földbirtokos és Karlovits József kiskanizsai gazda. A küzdelem ezúttal nem okozott különösebb izgalmakat, hiszen az emberek figyel-23 Barbarits, 1929.150.p. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 51 mé t a háború kötötte le, amely már negyedik éve zajlott és egyre több szenvedést hozott. A mandátumot Vizlendvay szerezte meg. Nagykanizsán, bár jelentős számú munkásság élt és dolgozott, első szervezkedéseire és megmozdulására csak a századfordulón került sor. Az első sztrájk 1899-ben zajlott le a városban, amikor 50 szabósegéd beszüntette a munkát béremelést követelve. A komolyabb sztrájkok azonban csak néhány évvel később váltak gyakorivá, amikor a különböző szak-ágak munkásai ezt a fegyvert választották érdekeik, elsősorban bérigényeik érvényesíté-sére. Az első szakszervezetek 1905-ben alakultak meg, a cipészek, famunkások, ácsok és borbélyok hozták létre. Ugyanennek az évnek a végén jött létre legnagyobb taglétszámmal, mintegy 300 fővel a Földművesek Országos Szakszervezetének nagykanizsai egylete.24 Ez volt az az időszak, amikor a megélhetés érdekérvényesítése elkezdett átmenni politikai sík-ra és a munkások már nemcsak bérük emelését és munkakörülményeik javítását, hanem politikai beleszólást is kezdtek követelni maguknak. Szervezettebbé váltak, terjedtek kö-rükben a nyugati szociáldemokrácia és munkásmozgalom eszméi, melyet a kint dolgozók hoztak haza és az 1890-ben megalakult Szociáldemokrata Párt budapesti küldöttei - Bo-kányi Dezső, Buchinger Manó, Kunfi Zsigmond25 - terjesztettek körükben, akik 1907 után egyre gyakrabban látogattak a városba. 1906 májusában volt a városban az első általános sztrájk. Ekkor először a Franz malom és villanytelep 140 munkása szüntette be a munkát, béremelést követelve. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, ezért a gyárvezetőség a munkások többségét elbocsá-totta, a rendőrség pedig a sztrájkközpontot feloszlatta. Válaszként a város munkássága szo-lidaritási sztrájkba kezdett és általános munkabeszüntetésbe kezdett. Ekkor a tárgyalások újraindultak, de már a városi főjegyző közvetítésével.26 A nagyobb üzemeket és gyárakat karhatalom vette körül, s a városban is megerősítették a rendfenntartó erőket. A megmoz-dulásban a legszervezettebb nyomdászok jártak az élen, ők szervezték, koordinálták a munkások tevékenységét, agitáltak, vezették a tüntető meneteket. A világháború kitörése sokáig nem érintette meg a várost, annak elhúzódása azonban, majd az elesettek és rokkantak egyre nagyobb száma elhallgattatta az első hónapok há-borús lelkesítőit vagy naiv támogatóit. 1918-ra pedig sorra kerültek a felszínre az ilyenkor megszokott problémák, feszültségek. Az egyik ilyen az áruhiány és a drágaság volt, s a város lakossága körében uralkodóvá vált az uzsorások és árdrágítók elleni hangulatkeltés. Szemléletes esetnek hozható föl, amikor az egyik városi képviselő behozott az ülésre egy kenyeret, amit a vendéglőben szolgáltak fel neki. „Hogy a felmutatott tárgy fekete volt, mint a sötét éjszaka, az tény, mert a felmutatott darab akár szurok, akár csizmatalp, szóval minden elgondol-ható fekete dolognak el lehetett képzelni a felmutatott dolgot, csak kenyérnek éppen nem." - számolt be az esetről a helyi sajtó.27 S ha egy városi képviselő is ilyen ellátásban részesült, elképzel-hető, hogy milyen szenvedésnek voltak kitéve a szegényebb lakosok. Egyre több támadás érte Sabján Gyula polgármestert is, mondván, hogy nem tesz meg mindent ezeknek a problémáknak a megoldása érdekében. 1918. augusztus 25-én hatvan képviselő aláírásával rendkívüli közgyűlést is össze akartak hívni, ahol interpellációk so-24 Barbarits, 1929. 306-307.p. 25 Kunfi Zsigmond egyébként nagykanizsai származású volt, 1879-ben született a kiskanizsai városrészben, tanító apja a Kunstátter nevet magyarosította. Középiskolai tanulmányait a helyi piarista gimnáziumban végezte, majd a kolozsvári egyetemen szerzett magyar-német szakos diplomát. 1907-től Budapesten dol-gozott, majd a Népszava szerkesztője lett. Ismert újságíróvá vált, cikkei a különböző baloldali és polgári lapokban, folyóiratokban jelentek meg. 1918/19-ben a Károlyi-, majd a Berinkey-kormányban különböző miniszteri posztokat töltött be, majd a Tanácsköztársaság közoktatásügyi népbiztosa lett. A proletárdikta-túra elleni tiltakozásul azonban lemondott posztjáról, majd Ausztriába emigrált, ott is halt meg 1929-ben. 26 Barbarits, 1929. 306-307.p„ Zalai Közlöny, 1906. május 19., 26. 27 Zalai Közlöny, 1918. november 3. 52 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 52 ráva l akarták tettekre kényszeríteni a polgármesteri hivatalt. A kérdések között szerepelt az áruhiány és az azzal kapcsolatos visszaélések, az esetleges korrupció problémája: „Mi módon juthattak egyes bennfentes barátok és barátnők" nagyobb cukoradagokhoz, „mi történt a kisgazdák részére kérelmezett dohánnyal és szesszel?", mi lett a vetőmaggal stb.28 A városvezetés-nek azonban sikerült a közgyűlés összehívását megakadályoznia. A háború utolsó napjai sem hoztak különösebb politikai változást, az események 1918 októbere után gyorsultak föl. Nagykanizsa 1918-1919-ben 1918 októberében, az őszirózsás forradalom kitörésekor Nagykanizsa népessége is nagy várakozással tekintett a jövőbe, de a nemzeti függetlenség kivívása és a háború befejezése felett érzett örömöt gyorsan felváltotta az aggodalom és a félelem. A város közel esett a délszlávok lakta területekhez, ahonnan megérkeztek az első vészjósló hírek a jugoszláv hadsereg közeledéséről és a horvát katonaszökevények garázdálkodásáról. Utóbbiakat zöld kádereknek nevezték, mivel erdőkben, mezőkön bujkáltak, s számuk több ezerre rú-gott. A várost elözönlötték a menekültek, a megye délszláv területeiről, a csáktornyai, per-laki járásokból érkezett magyarok. Gyorsan jelentkezett az élelmiszerhiány is, a városban szokványos jelenség lett a pályaudvar környékén batyuzó tömeg, az emberek vidékre men-tek vagy onnan bejöttek, hogy szerezzenek vagy eladjanak élelmiszert, értéktárgyaikat és használati cikkeiket cserélve el érte. A pénz inflálódni kezdett, egyre kevésbé fogadták el, ezért megindult a cserekereskedelem. A délszláv hadsereg 1918 utolsó heteiben újabb területeket foglalt el, s vészesen köze-ledett Nagykanizsához, mivel a megalakulóban lévő délszláv királyság kormánya hiva-talosan is a megszállás kiterjesztése mellett foglalt állást. Ennek eredményeként decem-ber 24-én a Drávát reguláris csapatok - ahogy parancsnokuk nevezte a „jugoszláv nemzeti hadsereg" alakulatai - lépték át és ellenállás nélkül vonultak be Csáktornyára, majd 25-én Alsólendvára, sőt egyes egységek tovább nyomulva átkeltek a Murán, és 28-án elfoglalták Muraszombatot is.29 Hasonló szituáció alakult ki tehát itt is, mint az ország más határte-rületein. December 29-én Kolbenschlag alispán utasítására Csáktornyára utazott tárgyalni Nagykanizsa város főjegyzője, Krátky István és Darvas József őrnagy. A kiküldöttek azt akarták megtudni a megszálló jugoszláv csapatok parancsnokaitól, Kvaternik ezredestől és Perko alezredestől, hogy mi a megszállás jogalapja és milyen területre terjed ki.30 A saj-tó beszámolója szerint a jugoszláv főtisztek azzal indokolták az előrenyomulást, hogy a rendet akarják fenntartani és a magyar csapatok támadásait kívánják megtorolni. Az elő-renyomulásra válaszként a magyar fél 1919. január első napjaiban ellentámadást indított és Alsólendváról és Muraszombatból kiszorították az ott állomásozó kisszámú katonaságot. Ekkor került át a határrendőrség is Csáktornyáról Nagykanizsára, állománya erősítette a város közbiztonságát, de az elhelyezésük gondot is jelentett. A Népköztársaság kikiáltása után a városban gyorsan láthatóvá vált, hogy három po-litika irányzat néz farkasszemet egymással. Egyik oldalon a Szociáldemokrata Párt helyi szervezete állt, mögötte a város ipari munkásságával, vezetőjük Sneff József és Hamburger Jenő volt. Velük szemben foglalt állást a városban 1918. december 26-án megalakult Kis-gazdapárt, amelynek Hegedűs György ügyvéd, újságíró és Karlovits József gazda volt az elnöke. A zászlóbontó nagygyűlést december 26-án tartották a túlnyomó többségében föld-28 Zalai Közlöny, 1918. augusztus 24. 29 Göncz, 2000. 33-34.p. 30 Zalai Közlöny, 1918. december 30. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 53 művese k lakta Kiskanizsán, majd nem sokkal ezután, január 6-én több ezer kisgazda rész-vételével Zalaegerszegen. A párt meghirdette programját és megválasztotta vezetőségét. Elnöke Karlovits József nagykanizsai gazda, a városi tanács tagja, helyettese pedig Marton János kiskomáromi gazda lett. A párt programjában határozottan síkra szállt a földreform mellett, ugyanakkor élesen szembe fordult a szociáldemokratákkal. „Mint egy rettenetes dö-rej, úgy hangzott el állj szavuk a város felé, ahol most a kommunizmus próbál terített asztalhoz ülni."31 - számolt be a rendezvényről kissé talán túlzóan a sajtó.32 A két politikai irányzat között a kenyértörést a földkérdés és a hatalmi ellentétek okozták. A kisgazdák élesen tiltakoztak bármilyen kollektivizálás ellen, nézetük szerint a „nemzetköziek" - vagyis a szociáldemok-raták - ezzel egy új jobbágyságot készítenek elő, amellyel szemben „a földműves nép még vére árán is felveszi a küzdelmet." Mint Karlovits pártelnök hangsúlyozta: a „nemzetköziek" a grófi uralom után proletár uralomra törnek a kisgazdák vállain keresztül, „amely azonban százszor irgalmatlanabb lenne az előbbinél."33 Ez a küzdelem nagyon gyorsan megjelent a munkáspárt fellegvárán, Nagykanizsán belül is, ahol a földművesek lakta Kiskanizsa a Kisgazdapárt mögött sorakozott föl. A kialakult ellentétek mellett megjelent a régi Nagykanizsa - Zala-egerszeg rivalizálás is, ami a megyén belüli szakadás veszélyét vetítették elő, ami hamaro-san be is következett. A két város közötti ellentét eredményeként ugyanis Zala megye de jure is kettészakadt. 1919. január végén a kormány Nagykanizsát kiemelte a vármegye fennhatósága alól - ígér-vén a törvényhatósági jog megadását -, melynek törvényre emeléséig a város élére kor-mánybiztost neveztek ki, Sneff József, a szociáldemokrata párt helyi vezetője személyében. A megye másik részének irányítására dr. Briglevics Károly árvaszéki ülnök kapott megbí-zást. A két vezető kinevezése is a politikai erőviszonyok alapján történt, ez azonban egyik felet sem elégítette ki. A szociáldemokraták tiltakoztak a polgári gondolkodású Briglevics kinevezése ellen, aki egyébként igyekezett jó kapcsolatot kiépíteni a szociáldemokratákkal is. A másik oldalon viszont a nagykanizsai Kisgazdapárt fejezte ki határozott rosszallását Sneff személyét illetően. Az ellentétek egyre élesedtek, egy február 24-i, az Erzsébet té-ren zajló szociáldemokrata pártgyűlés alkalmával csaknem tettlegességre került sor a jelen lévő munkások és földművesek között. A kedélyeket csak Sneff személyes közbeavatkozása és diplomatikus fellépése csillapította le. Az ellentétek a városban odáig fajultak, hogy a Kisgazdapárt helyi vezetői bejelentették, kezdeményezik Kiskanizsa kiszakadását és ön-állóságának kikiáltását.34 A tervezet azonban a gyors politikai változások következtében megvalósíthatatlan maradt. A Károlyi-kormány a Nagykanizsa élére Sneff Józsefet nevezte ki kormánybiztosnak, aki a Munkásbiztosító helyi fiókjának az igazgatóhelyettese volt. A kezdeményezést a jóval szervezettebb szociáldemokraták ragadták magukhoz, a kisgazda és polgári erők azonban igyekeztek ezt számbeli fölényükkel kiegyensúlyozni, s november 11-én elérték, hogy a helyi Nemzeti Tanács addig főleg szociáldemokratákból álló testülete kiegészült képviselő-ikkel, így ott többségbe is kerültek. Alelnökké Karlovits Józsefet választották. Ellensúlyként a szociáldemokraták megalakították a munkástanácsot, melynek elnöke Sneff lett. A mun-kástanács komoly erővé vált a városban, mivel tagjai - szervezetten és erőszakkal fellépve - több esetben megfélemlítették ellenfeleiket, céljaik elérése érdekében. így a kereskedőket, hogy áruikat olcsón kiárusítsák vagy a munkaadókat, hogy emeljék a munkabéreket. 31 Zalai Közlöny, 1919. január 13. 32 Megjegyzendő, hogy dr. Hegedűs György ügyvédet, aki 1918. december 2-tól volt a Zalai Közlöny főszer-kesztője, a Kisgazdapárt vezetőségi tagjává is megválasztották. 33 Zalai Közlöny, 1919. január 13. 34 Zala, 1919. február 14. 54 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 54 A Kisgazdapárt március 2-án és 4-én újra nagyszabású pártgyűléseket tartott Nagy- és Kiskanizsán, ahova Nagyatádi Szabó Istvánt is meghívták. A pártelnök azonban nem tu-dott megjelenni, őt a párt titkára, Drozdy Győző képviselte. Drozdy ismertette a párt or-szágos programját és terveit, azonban a gyűlésen ismét szóváltásba keveredtek a jelen lévő szociáldemokrata munkásokkal. A helyi tagság teljes támogatásáról biztosította Nagyatádi Szabó Istvánt, sürgette a „birtokfelosztás keresztülvitelét" és felszólították a pártvezért, hogy miniszteri székét addig ne hagyja el, amíg a földreformot meg nem valósították.35 Végezetül a harmadik politikai oldalt a Károlyi-párt képezte, amely 1918. december 7-én alakult meg, s elnöke Hajdú Gyula ügyvéd volt.36 A másik kettővel szemben ez nagyobb tömegbázissal nem rendelkezett, viszont a város jobb módú polgárai kezdetben ezt támo-gatták, s rendelkezésükre állt a helyi újság, a Zalai Hírlap is. A Tanácsköztársaság kiki-áltásáig tartó rövid, néhány hónapos időszakot e politikai erők küzdelme határozta meg Nagykanizsán. A helyzet akkor változott meg némileg, amikor egy zalaegerszegi gyűlésen pártja nevében Batthyány Pál bejelentette, hogy a Függetlenségi Párt megyei szervezete teljes mellszélességgel felsorakozik a Kisgazdapárt mögé. Ezzel utóbbi a megye legerősebb politikai erejévé vált, melynek eredményeként a helyi politikai viszonyokat a továbbiakban a szociáldemokrata - kisgazda szembenállás határozta meg. 1919 januárjában megalakult egyébként egy negyedik párt is, a Szociális Ipargazdaság Párt, amely a város kis- és közép-iparosait tömörítette és főként gazdasági célokat tűzött ki maga elé. A párt vezetője Hoff-mann Henrik helybeli iparos lett.37 A baloldal bázisának számító Nagykanizsán a kommunista szervezet csak március 11-én jött létre. Létrehozásában budapesti küldöttek vettek részt, a tagságot pedig a város üzemeinek munkássága és leszerelt katonák alkották, ám az alakuló ülésen ezzel együtt is összesen csupán 50 fő vett részt.38 A kanizsai néptanács az első ülését 1919. február 13-án tartotta. Nem rendeződött, sőt tovább éleződött a két város, Nagykanizsa és Zalaegerszeg ellen-téte. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a hatalmat a nagykanizsai központú dél-zalai megyerészben három tagú direktórium tartotta kézben, melynek tagjaivá Sneff József ko-rábbi kormánybiztost, valamint a helyi szociáldemokrata pártszervezet két vezetőségi tag-ját, Brónyai Lajost és Bárány Józsefet választották. Zalaegerszegen Briglevics Károly lemon-dott, a direktórium tagjai Dandy Ferenc nyomdász, régi szociáldemokrata vezető, valamint Vígh István és Varga Gábor munkások lettek. Mindkét direktórium magát nyilvánította Zala megye irányító szervének. A zűrzavaros állapotot jól tükrözik a március végén történt események. Március 25-én a nagykanizsai direktórium közölte, hogy Vágó Béla belügyi népbiztos-helyettestől felhatalmazást kapott a megye irányítására. Másnap azonban újabb rendelet jött Vágótól, amelyben az előzőt visszavonta.39 Ennek hatására a két direktórium végül a megye kettéosztásában állapodott meg, amit a kormányzótanács április 11-én szen-tesített. A Nagykanizsa központú Dél-Zalához 7, a Zalaegerszeg által irányított Észak-Za-lához pedig 5 járás került. 35 Zala, 1919. március 4. 36 Zalai Hírlap, 1918. december 7. 37 Programját lásd Zalai Hírlap, 1919. január 22. 38 Pál, 1971. 236.p. 39 Zala-Népakarat, 1919. március 27. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 55 A Tanácsköztársaság Nagykanizsán a munkásmozgalom sokkal fejlettebb és szervezettebb volt, mint a me-gye többi részén. Ez abból következett, hogy a városban egy sor olyan üzem működött, me-lyekben száznál is több munkás dolgozott.40 Vezetőik közül 1918-ra képességeiket tekintve két személy emelkedett ki: Hamburger Jenő és Sneff József. Hamburger Jenő régi zalai zsidó iparos és kereskedő család leszármazottja volt. 1883-ban született Zalaudvarnokon, iskoláit azonban Zalaszentgróton végezte, ahová a család átköltözött, itt a Hamburger családnak széles rokonsága élt (Jenőnek is 5 testvére volt). Budapesten orvosi egyetemet végzett, és akárcsak bátyja, Sándor, ő is kapcsolatba került a munkásmozgalommal és belépett a Szo-ciáldemokrata Pártba. Évekig élt Németországban, majd 1910-ben hazatérve, Zalaszentgró-ton lett körzeti orvos. 1914-ben, a háború kitörése után került Nagykanizsára, a hadikórház katonaorvosa lett. Ekkor kezdett intenzíven szervezkedni a Szociáldemokrata Párt helyi szervezetének keretei között, s főként a katonák, valamint a munkások körében terjesztette a háborúellenes propagandát és a baloldali tanokat. Egyik első, komoly visszhangot vert akciója 1917 nyarán zajlott, amikor a városban röplapokat terjesztettek, tiltakozva a szegé-nyek kisemmizése és éhezése ellen: „Az öklünket kell megmutatnunk." Hangzott a fenyegetés a röplapról, amit tettek is követtek. A szociáldemokrata munkások Sneff és Hamburger vezetésével gyűlést tartottak, majd tüntetni indultak a városháza elé.41 Hamburger tevékenységének köszönhetően a kanizsai munkásság szervezetté vált, s itt alakult meg a vidéken elsőként, 1918 januárjában a munkástanács. Hamburger a vasu-tasokat is bevonta a szervezkedésbe, ami már kiváltotta a kormány haragját: február 2-án letartóztatták és hadbíróság elé állították a vasút megbénításának vádjával. Tárgyalása Po-zsonyban 1918 júniusában kezdődött, s könnyen halálos ítélet is lehetett belőle, ám mivel a per elhúzódott szeptemberig, az időközben bekövetkezett politikai változások miatt a ka-tonai törvényszék csak börtönbüntetést szabott ki rá. Március 23-án Sneffet is letartóztatták, de ő már szeptemberben kiszabadult. Az őszirózsás forradalom kitörésekor Hamburgert kiszabadították pozsonyi börtönéből, s ő azonnal Nagykanizsára indult. A pályaudvaron nagy tömeg várta, a vállukon vitték az emberek a városba. A vezetésével alakult meg Kanizsán a Nemzeti Tanács, amelynek elnöke Sneff József lett, Hamburger pedig kormánybiztosi hatáskört kapott. Megszervezték a nemzetőrséget is, sőt megalakult a Tanácsköztársaság egyik speciális, különleges alaku-lata is, egy ún. terroralakulat, a Fabik különítmény. Vezetője, Fabik Károly Nagykanizsán született, 1890-ben, szegény kisiparos családban. A háború idején a haditengerészethez került, részt vett a cattarói matrózlázadásban is. 1918 februárjában letartóztatták és kény-szermunkára osztották be, ahonnan a Monarchia összeomlása után szabadult. 1918 no-vemberében érkezett haza Nagykanizsára és Hamburger megbízásából a frontról érkezett fiatal, de harcedzett katonákból szervezett egy 100-150 fős fegyveres alakulatot, amelynek a legfontosabb célja az ellenforradalmárok elleni harc lett. Ezért nevezték terroralakulatnak, mert a deklarált célja a forradalom ellenségeinek megfélemlítése és megsemmisítése volt. (Ugyanezt a feladatot végezte az ország más területein Szamuely Tibor és a Lenin fiúk.) A Tanácsköztársaság kikiáltása és a hatalomátvétel Nagykanizsán minden ellenállás és atrocitás nélkül zajlott le. A várost addig irányító kormánybiztosi hivatal megszűnt, a helyét egy háromtagú direktórium foglalta el. A direktórium elnöke Sneff József lett, tagjai 40 Lásd a monográfiában Kaposi Zoltán gazdaságtörténeti tanulmányát. 41 Gábor, 1980.161.p. 56 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 56 9. kép: Az 1919. március 22-i népgyűlés résztvevői a Deák téren pedig Brónyai Lajos és Bárány József. Brónyai Lajos Budapesten született, nyomdász lett, 1899-ben lépett be a Szociáldemokrata Pártba. Néhány évvel később került Nagykanizsára, ahol a szervezett munkásság egyik vezetője lett. A direktóriumban a gazdasági élet, város-gazdálkodás, iparügy, valamint a tanügy felelőse lett. A direktórium átvette a város irányítását, a megbízhatatlan tisztviselőket felfüggesztet-ték: dr. Prack István tanácsnokot, Novai Imre másod aljegyzőt és Füredi János levéltárost, valamint Orbán József és Jutási István beosztott tisztviselőket. Előbbi három tisztviselőnek a nyugdíjjogosultságát is megvonták. A többi tisztviselő alávetette magát az elvárásoknak, és felesküdött a Tanácsköztársaságra, sőt sokan a pártba is beléptek. A város ügyeit a továbbiakban három ügyosztály vitte, az első Sneff József vezetésével a politikai, katonai, közellátási feladatokat intézte, valamint az üzemek szocializálását vé-gezte. A 2. ügyosztályt Brónyai Lajos vezette, ez a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi ügyekkel foglalkozott, és kezelte a város háztartását. A harmadik élén Bárány József állt, ide az egészségügy, a lakásügyek és a hadisegélyezettek ügyei tartoztak. Ez a hivatali rendszer az elkövetkező hónapokban többször is változott, a vezető tisztségeket azonban mindvégig ugyanazok a személyek töltötték be: Sneff, Brónyai és Bárány mellett Tálosi Lajos, dr. Havas Hugó ügyvéd, Vugrinecz Károly kőműves, Kardos Dezső nyomdász, Rauch Ferenc, míg Polai János a Forradalmi Törvényszék vádbiztosa volt. Polai szegény kiskanizsai családból származott, sokáig Jankapusztán dolgozott cselédként. 1906-tól dolgozott Nagykanizsán a Fűtőházban, mint kovácssegéd. Elkötelezett kommunista volt, ő állíttatta vésztörvényszék elé és ítélte halálra, majd végeztette ki Nagykanizsán azt a három nagybakónaki gazdát, akik 1919 nyarán fegyvert fogtak a rendszer ellen, elűzték a helyi direktóriumi tagjait és tűzharcban megöltek egy vörös katonát. Megtorlásként Polai 22 bakónaki személyt letar- Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 57 tóztatott, s közülük három főt, két csapi és egy nagybakónaki gazdát halálra ítélt, akiket még aznap Nagykanizsán ki is végeztek.42 Tálosi Lajos Balatonöszödön született, vas-és fémöntő munkásként dolgozott Nagyka-nizsán a Weiser Gépgyárban. A munkásmozgalommal Németországban ismerkedett meg, amikor Dortmundban dolgozott vasmunkásként. 1911-ben tért vissza Nagykanizsára, s a Déli Vasútnál helyezkedett el vasutasként. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a megyei lakásügyi hivatal vezetője lett. A hatalom átvétele után Nagykanizsán is létrejött a Magyarországi Szocialista Párt he-lyi szervezete, ahova március végétől egyre nagyobb számban léptek be a tagok. Nyomásra vagy önkéntesen párttag lett a város összes tisztviselője, alkalmazottja, valamint tömege-sen léptek be városi lakosok, polgárok. Sokan nyilván egzisztenciaféltésből vagy egyszerű félelemből, sokan pedig számításból43 Az új hatalom azonnal államosította a helyi gyárakat, üzemeket, pénzintézeteket, va-lamint a 10 segédnél többet foglalkoztató kereskedéseket, de érdekes körülmények között. Azok élén ugyanis meghagyták a régi tulajdonosokat, igazgatókat, vezetőket, vagyis azok csak névleg kerültek állami tulajdonba, ugyanúgy működtek tovább. Illetve nem teljesen ugyanúgy, mivel a régi vezetők mellé bizalmi tagok ültek, akik figyelték, ellenőrizték a termelést. Ezeknek az intézkedéseknek az állt a hátterében, hogy a szocialista hatalomnak nem állt a rendelkezésére olyan káderállomány, amelynek a segítségével ténylegesen bir-tokba vehették volna az üzemeket, biztosítva azok zavartalan termelését. Utóbbira viszont nagy szükség volt, hiszen az ország a tartalékainak utolsó morzsáit élte fel, s az üzemek és gyárak leállása a Tanácshatalom azonnali összeomlását vonta volna maga után. A Weiser Gépgyárba például Lőrincz József asztalost, a kefegyárba Fischer Mór asztalost, a nyom-dákhoz pedig Offenbeck Károly betűszedőt nevezték ki termelési biztosnak.44 1919. április 5-én került sor a város három nagy szállodájának a szocializálására, a Centrál, a Korona és a Szarvas köztulajdonba vételére. Az addigi tulajdonosok üzletvezetők lettek, az alkalmazottak pedig 3-4 tagú munkástanácsot alkothattak, mely beleszólhatott a vállalkozás tevékenységébe.45 Ugyancsak intézőbizottság és munkástanács alakult meg a nagykanizsai vasútnál is, amelynek a feladata volt a vasútvonalak zavartalan forgalmának a biztosítása, hiszen ez létfontosságú volt a zűrzavaros időkben. A különböző üzemek működésének zavartalanságáról, egyben a termelés feltételeinek biztosításáról az ún. termelési biztosok gondoskodtak. Nagykanizsán április 4-én válasz-tották meg a termelési biztosokat, külön a kereskedelem, a gyáripar és a nyomdák irányítá-sára. Irodájuk a Merkúr Gépgyárban működött.46 Felállt a lakáshivatal is, amely a hajlékta-lan vagy nyomortanyán és marhavagonokban élő családokat akarta lakáshoz juttatni. En-nek érdekében kötelezték a tulajdonosokat, hogy a 2 szobánál nagyobb lakásokat jelentsék be, s ezekbe megkezdődött a hajléktalanok betelepítése. Az oktatás ügyében a nagykanizsai direktórium egyik első intézkedése volt - összhang-ban az országos helyzettel - a hitoktatás megszüntetése és az egyházi, felekezeti iskolák államosítása. A hittanórák helyett a direktórium utasítása szerint a tanulóknak „Magyar-ország jelenlegi átalakulásának jelentőségével" kellett megismerkedniük, vagyis vélhetően po-litikai agitációs és propaganda órán kellett részt venniük.47 Mivel ehhez szintén hiányzott 42 MNL ZML A nagykanizsai törvényszék iratai, B. 742/1919. Polai János és társai pere. Polait az ellenforra-dalmi erők hatalomra jutása után elfogták, a bíróság kötél általi halálra ítélte, melyet 1919. november 1-én hajtottak végre. Az esetről részletesen lásd: Káli, 2000.116-118.p. 43 Pál, 1971. 252.p. 44 Uo. 256-257. 45 Tóth, 1971.108.p. 46 Uo. 47 Lázár, 1971.157.p. 58 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 58 a káderállomány, részben a régi oktatók tanítottak, akik ezt a feladatot - különösen a fal-vakban - egyáltalán nem hajtották végre. Egyházi személyek, szerzetesek csak abban az esetben taníthattak tovább, ha kiléptek rendjükből, lemondtak papi hivatásukról. Nagy-kanizsán nagy visszhangot vert, amikor több kegyesrendi szerzetes is aláírta a kilépési nyilatkozatot, sőt volt köztük olyan, aki meggyőződésből állt a Tanácsköztársaság mellé.48 Az ellenforradalom kora A Tanácsköztársaság 1919. augusztus l-jén megbukott, Kun Béla és a népbiztosok le-mondtak és külföldre menekültek. Budapesten a bujkáló ellenforradalmi, főként tiszti cso-portok már egy ideje készülődtek a hatalomátvételre. Utóbbiak közé tartozott Friedrich István is, aki végül a Tanácsköztársaság bukásakor, 1919. augusztus 6-án egy gyors puccsal átvette a hatalmat, és magát miniszterelnökké nyilvánította. Horthy és a Nemzeti Hadsereg ekkor még Szegeden tartózkodott, s bizonytalan volt, hogy milyen erőkre támaszkodhat az új kormány. Első intézkedéseivel felszámolta a Tanácsköztársaság rendszerét és hatálytala-nította az intézkedéseit. Friedrich kinyilvánította, hogy a régi monarchia rendszerét kíván-ja visszaállítani - maga is Habsburg-párti, ahogy akkor nevezték a jogfolytonosság híve, vagyis legitimista volt - s ennek érdekében kezdett tárgyalásokat. Emellett hangsúlyozta, hogy a keresztény-nemzeti Magyarországot kívánja megteremteni, amelynek ideológiája tisztázatlan volt, de alkotóelemei napról napra egyre világosabban kirajzolódtak, s egyre inkább teret nyert a jobboldali radikalizmus és az antiszemitizmus is. Nagykanizsán augusztus 7-én a rendőrség és az újjáalakult karhatalmi csapatok körül-vették a városházát és letartóztatták a Tanácsköztársaság helyi vezetőit, köztük Sneff Józse-fet (a menekülő Polai János vádbiztost Sopronban fogták el a detektívek és hozták vissza a városba). Ezután a régi rendszer gyors restaurációja következett, összeült a városi tanács, melynek vezetését Prack István városi tanácsos vette át. Azért Prack István, mert Sabján Gyula polgármester ellen a kommün alatt tanúsított viselkedése miatt eljárás indult, s en-nek lezárultáig felfüggesztették hivatalából. A városban ekkor meghatározó jelenség volt a számonkérés, az eltelt időszak vizsgálata és a bukott rendszer híveinek üldözése. A letar-tóztatott Sneff Józseffel és a helyi direktórium tagjaival kezdték. Ügyükben bírósági eljá-rás kezdődött, sok embert azonban hivatalos procedúra nélkül is internáltak. A hivatalos nyomozás és felelősségre vonás mellett a különböző társadalmi szervezetek is vizsgálatot indítottak, hogy tagjaik közül ki és hogyan viszonyult a Tanácsköztársasághoz és minden együttműködést elítéltek, nevezett tagjaikat pedig ún. „társadalmi bojkott" alá vették. így tett a Polgári Egylet, az Ügyvédi Kamara vagy az úri Kaszinó is.49 A Polgári Egylet mint-egy tíz főt távolított el soraiból, köztük Sabján polgármestert, dr. Gartner Antalt, Pálffy Zsigmondot. Az ügyvédek azt is kinyilvánították, hogy a letartóztatott bűnösök védelmét csak abban az esetben látják el, ha a kamara hivatalosan kirendeli őket, de honoráriumot ez esetben sem fogadnak el. Ezek az eljárások sok konfliktust hoztak magukkal, mert például a sajtóban is megbélyegzett Budimatz Mihály Perlakról menekült ügyvéd tiltakozott az el-len, hogy őt a proletárdiktatúrával együttműködők között említik és társadalmi bojkott alá helyezik, csak azért mert munkát vállalt ebben az időszakban, mivel vagyona nem lévén, csak fizetésből tudta hattagú családját eltartani. A legnagyobb port természetesen Sabján polgármester ügye verte föl. 48 Uo. 158.p. 49 Zalai Közlöny, 1919. augusztus 18. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 59 A z új rendszer megszilárdulásának előfeltétele a parlament megalakulása volt, ezért ki-írták a választásokat, először 1919 végére, majd 1920 januárjára. Nagykanizsa ekkor önálló választókerületté vált, tehát Nagy- és Kiskanizsa együtt alkotta. A választójogot is a Fried-rich-kormány hirdette ki, s jóval szélesebb rétegek jutottak e lehetőséghez, mint korábban, először kaptak választójogot a nők és először szavazhattak titkosan a választópolgárok. Nagykanizsán a választójoggal rendelkezők száma 1920-an 11954 fő volt. A politikai szervezkedés részeként megalakultak a pártok, elsőként és legszervezetteb-ben az ellenforradalom pártja, amely Nagykanizsán a Keresztény Nemzeti Szociális Kis-gazda és Földmíves Párt nevet vette fel megalakulásakor, 1919 szeptemberében. A sajtó beszámolója szerint a konzervatív jobboldal helyi képviselői „elhatározták, hogy lemondanak az egymás elleni harcról, s egy nagy keresztény pártban tömörülnek".50 A pártszervezet elnökévé dr. Szekeres József orvost, a kórház igazgató-főorvosát választották meg, társelnököknek pedig dr. Tamás János ügyvédet, a Batthyány-Strattmann uradalom jogászát, Knortzer Györgyöt, az Önkéntes Tűzoltó Testület parancsnokát, dr. Hajdú Gyula ügyvédet, Karlovits József kisgazdát, városi tanácsost, a Nagyatádi-féle Országos Kisgazdapárt korábbi elnökét, Plander György városi tanácsost és dr. Hegedűs György ügyvédet, a Zalai Közlöny főszer-kesztőjét. A párt megnevezte képviselőjelöltjét is, Ujváry Géza személyében. Ujváry 1864-ben született a Vas megyei Hegyfalun. Iskoláit Nagykanizsán végezte, ahol a közéletben is részt vett, harminc éve tagja a törvényhatósági bizottságnak. Nagykanizsa város képviselőtestületi is tagja és 25 év óta elnöke a nagykanizsai függetlenségi pártnak. A Tanácsköztársaság idején 15 évi fegyházra ítélték, mert több ellenforradalmi mozgalom-ba is bekapcsolódott, és mert kiszabadította fogságából a szintén ellenforradalmár volta miatt letartóztatott Hegedűs Györgyöt. Ujváry 20 holdas kisgazda volt, ezen a birtokon gazdálkodott. Az őt támogató politikai tömörülés tulajdonképpen az országban jelen lévő két markáns irányzat, a kisgazdák és a keresztényszocialisták egyesülésének tekinthető. Ez egység azonban nem sokáig maradt fenn, mert a választásokra további jelöltek is bejelent-keztek, s a pártok és jelöltek hovatartozása meglehetősen kaotikus képet mutatott. Az országban a keresztényszocialistákat a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja képvisel-te, amelyet ismert politikusok vezettek, egy jobboldali konzervatív gyűjtőpártnak tekinthető. Mellettük hasonló súllyal bírt a Nagyatádi Szabó István vezette Kisgazdapárt, amely a föld-művesek és birtokosok érdekeit képviselte. A helyi szervezete Nagykanizsán és térségében is megalakult, ahogy azt korábban láttuk, még 1918-ban, elnöke Karlovits József volt, most azonban a párt vezetője Hegedűs György ügyvéd, lapszerkesztő lett, aki korábban a párt ügyvezető titkára volt. A Kisgazdapárt azonban nem kívánt beolvadni a keresztény-nemze-ti táborba, hanem önálló politikai erőként akart tevékenykedni, ezért jelölteket is állított, és a korábbi elnök, Karlovits József bejelentette, hogy Ujváryval szemben elindul Nagykanizsán. Őt Nagyatádi Szabó István személyesen támogatta.51 Ezzel a jobboldali tábor megbomlott és a KNEP és a Kisgazdapárt országos vetélkedése Nagykanizsán is megkezdődött. Itt a szembenállást az is fokozta, hogy Karlovits mérsékelt, demokrata színezetű prog-ramot hirdetett, míg Ujváryt - bár maga nem volt szélsőséges gondolkodású - a jóval ra-dikálisabb, Hegedűs György vezette, szélsőjobboldalhoz közel álló keresztényszocialista tábor jelölte. Hegedűs György nagykanizsai ügyvéd ebben az időben vált a politikai köz-élet egyik fajsúlyos figurájává. Pártjuk programja sokban hasonlított a Gömbös Gyula körül csoportosuló fajvédők programjára, bár Hegedűs még náluk is radikálisabban és nyíltabban fogalmazott. Ő volt a vármegye legnagyobb példányszámú lapjának, a Zalai 50 Zalai Közlöny, 1919. szeptember 10. 51 Amikor 1920 elején Nagyatádi a választások alatt Kanizsára látogatott, meglátogatta otthonában Karlovitsot és közleményben tudatta, hogy a kisgazda jelölt teljes bizalmát élvezi. Zala, 1920. február 7. 60 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 60 Közlönyne k a főszerkesztője 1920-1922 között, nézetei a lap hasábjain jól tükröződnek, egyben mutatják az ellenforradalom ideológiájának egyik radikális irányzatát. Ennek ve-zérgondolata a „keresztény Magyarország" megerősítése volt. A „keresztény" fogalom jelentése ez esetben - mint már a történészek sok esetben rámutattak - nem vallási, hanem politikai tartalommal bírt. Jelentése a „nem zsidó" volt, ami alatt azokat a társadalmi jelenségeket kellett érteni, amit a korabeli jobboldali gondolkodás a vérzivataros történelmi események után a zsidósághoz kötött. így elsősorban a kommunizmust, illetve azzal egybemosva min-den baloldaliságot, tehát a szociáldemokráciát is elutasítva, valamint a liberalizmust. A val-lásából kilépett neológ zsidó „szabadelvű, észelvű, anyagelvű, gyakorlati ateista, aki nem sokat törődik az egy Istennel."52 Aknamunkájukat azonban nem zsidóként végzik és pusztítják a befogadó keresztény nemzetet, hanem, mint „szabadkőművesek, demokrata vezérek, újságírók, drámaírók, a szabadelvűség tanárai, bőrzespekulánsok."53 Erre - szerintük - csak egy válasz lehet: visszaszorítani a zsidó befolyást a közélet minden területén. Sikert a keresztény magyarság akkor érhet el, ha nem egymással viszálykodik, hanem egységbe tömörül. „Bele kiáltom ebbe a zsidó városba, hogy mi Friedrich szavával keresztény Magyarországot akarunk. Olyan Ma-gyarországot, ahol a zsidóság csak számarányában juthat szóhoz." - mondta az egyik választási nagygyűlésen a gyakran politizáló nagykanizsai ferences szerzetes, páter Hedly Jeromos.54 A plébános utolsó gondolata egyébként a - kampányban máshol is felmerülő - numerus clausus megfogalmazását jelentette. Tamás János ügyvéd, kampányának egyik fő szerve-zője kortesbeszédében így fogalmazott a Magyarországot romlásba taszító bűnökről: „Ezek a bűnök 67 utántól roncsoltak bennünket, amelynek csúcspontjában a semmiért sem felelős, szent és sérthetetlen császári udvar volt. A felelősség elsősorban az államfőt s a sok herceget terheli, akiknek a magyar parlament is meglapuló, talpnyaló eszköze volt."55 A tábor orgánuma, a Zalai Közlöny a rendszerváltás utáni első hetekben még visszafogottan fogalmazott, októbertől azonban már egymást érték a lapban az antiszemita cikkek, gyakorlatilag a politikai élet lényegét a kereszténység és a magyarországi zsidóság élet-halál harcában láttatta.56 Ami a konkrét gyakorlati tennivalókat illeti, azok a vázolt ideológiai alapra épültek, így hangoztatták egy keresztény bank felállításának szükségességét, a kereskedelem és uzsora szabályozását, a keresztény sajtó megerősítését stb. Ujváry Géza személye mögött tehát egy táborba tömörültek a mérsékelt, konzervatív jobboldali és a radikális, antiszemita gondolkodású személyek. Ujváry nem volt szélsősé-ges felfogású, személyének előtérbe állítása inkább a kiskanizsai városrészben élő, jelentős választói súlyt képviselő gazdatársadalomnak szólt. A választási harc azonban nem szorítkozott e két jelöltre, mert váratlanul bejelentkezett egy harmadik is, a város főjegyzője, Krátky István is vállalta a megmérettetést. Krátky pár-tonkívüli jelöltként indult, azonban ő is „szigorúan keresztény nemzeti alapon".57 Ellentétben azonban Ujváryval, ő a mérsékelt konzervatív irányt képviselte, amely nélkülözte az anti-szemita felhangokat: „Ellensége minden felekezeti türelmetlenségnek és azoknak, akik a keresztény eszmét lejáratva a proletárdiktatúra után újabb egyéni diktatúrára törekszenek." - írta róla a sajtó.58 Beszédeiben hangsúlyozta, hogy nála a kereszténység kizárólag vallási vagy világnézeti fogalom, de semmi esetre sem politikai. Programjában a gyakorlati kérdésekre koncent-rált, az élelmezési gondok megoldását (ennek ő volt a városban a felelőse, mint élelmezési 52 Zalai Közlöny, 1920. január 14. A vasárnapi népgyűlés hullámveréseiből c. cikk részletesen taglalja a kérdést. 54 Zalai Közlöny, 1920. január 13. 55 Zalai Közlöny, 1920. január 13. 56 Zalai Közlöny, 1919. szeptember 20. (Rágalmazó), október 2. (Szegedi békeműhely), október 5. (Friedrich István), december 12. (Hazaárulás). 57 Zala, 1920. január 4. 58 Uo. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 61 biztos ) és a földreformot szorgalmazta. Mivel a választókerület Nagykanizsa városából állt, a kisgazda jelöltnek, Karlovits Józsefnek kevesebb esélye lehetett, a küzdelem Krátky és Ujváry között kellett, hogy eldőljön. Mindketten ismertek voltak - Ujváry az elmúlt idő-szakban játszott szerepe, Krátky magas városi méltósága miatt - mindkettőjüknek volt sajtója (Ujváryt a Zalai Közlöny, Krátkyt a Zala c. lap támogatta). A Közlöny Krátkyt a jobb-oldali egység megbontójának nevezte, aki mögött a zsidóság áll, ők pénzelik, és titokban támogatják. Ezt a vádat egyébként önbeteljesítő jóslatként is felfoghatjuk, hiszen a jelöltek közül programjaik alapján a zsidóságnak sok választása nem lehetett, Ujváryt, és a mögöt-te álló keresztényszocialista tábor antiszemitizmusa, Karlovitsot pedig kisgazda programja miatt utasíthatta el. A két jelölt - Ujváry és Krátky - egymást tartották fő ellenfelüknek, lapjaikban a kisgazda jelölttel egyáltalán nem is foglalkoztak.59 Az Ujváryt támogató keresztény tábor közvetlenül a választások előtt nagygyűlést tar-tott a városban. Ez a következőképpen zajlott le: a nyitóbeszédet dr. Szekeres József főorvos, a párt helyi elnöke tartotta, aki a keresztény-nemzeti irányzat fontosságáról és a jobboldali tábor egységének megteremtéséről beszélt. Utána páter Hedly Jeromos szólt, aki az irány-zat ideológiai aspektusaival foglalkozott: „Lejárt annak az ideje, hogy a liberalizmus még egy-szer éreztesse átkos befolyását Magyarországon." Azonban bármikor visszatérhet, mint a medve, amelyik elbújt az odújában, ezért „gondoskodni kell arról, hogy fennmaradhasson a keresztény szellem, amely csírájában fogja elfojtani a nemzetellenes aknamunkát".60 Végül a felszólalók sorát Hajdú Gyula ügyvéd zárta. A gyűlés érdekessége, hogy maga a jelölt, Ujváry nem szólalt fel, ami azt a már említett gyanút táplálja a szemlélőben, hogy a személye csak szimbólum-nak lett kiválasztva a szavazók többségét alkotó kisgazdák és földművesek számára. Ezt bizonyítja, hogy a következő választáson, 1922-ben, amikor a bethleni konszolidáció már kiépítette az új rendszert, a személye fel sem merült a jelöltek között. A választási előrejelzések helyesnek bizonyultak, szoros eredmény a két „polgári" je-lölt között alakult ki, a kisgazda induló nem tudott beleszólni a vetélkedésbe. A belvárosi kerületekben gyakorlatilag minimális szavazatot kapott, ellenben Kiskanizsán, ahol föld-művesek éltek, érthetően ő bizonyult a legnépszerűbbnek. Meghatározó azonban a városi polgárság voksa volt. Nagykanizsa választási eredménye 1920-ban A választás ezzel nem dőlt el, mivel egyik jelölt sem szerezte meg a szavazatok több, mint 50%-át, ezért pótválasztást kellett tartani. Ezen Ujváry és Krátky indulhatott, a kérdés az volt, hogy a kisgazda szavazók melyiküket tüntetik ki inkább szimpáti-ájukkal, mert ez eldönthette a választást. A Krátky mellett kiálló Zala c. lap minden-esetre arról tudósított, hogy Nagyatádi Sza-bó István, amikor a Drozdy-ügy miatt Nagy-kanizsán járt, arra szólította fel a kisgazdákat, hogy Krátky Istvánt pártolják, mert Ujváry ,a kisgazdapárt legveszedelmesebb ellensége."61 Ugyanakkor, mivel Ujváry maga is kisgazda volt, jó eséllyel pályázhatott Karlovits híveinek szimpátiájára. 59 Jellemző a Zalai Közlöny kampánystílusára, hogy 1920. január 23. számában közölte Krátky elvtárs címmel annak egyik kocsmában mondott kortesbeszédét, amiben Krátky elképesztő dolgokat „vall be" magáról. Ez a beszéd valójában nem hangzott el. 60 Zalai Közlöny, 1920. február 4. 61 Zala, 1920. február 7. 1. forduló Fő Százalék Ujváry 4962 46,2 Krátky 4045 37,6 Karlovits 1743 16,2 Összes 10750 100,0 62 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 62 Nagykanizs a választási eredménye 1920-ban, második forduló A megismételt szavazáson végül kis többséggel ugyan Krátky mellett tették le a voksukat - kb. 10:7 arányban (ha nem szá-molunk egyéb változó tényezővel), azonban ez kevésnek bizonyult az első fordulós ered-mény megváltoztatásához. A mandátumot ezzel Ujváry nyerte. A szélsőjobboldal nagykanizsai megerősödésének több jele is volt a városban. Talán a legegyértelműbbnek a szervezkedő radikális szervezet, az Ébredő Magyarok Egyesületé-nek tevékenysége tekinthető. Esetében olyan radikális tömegszervezetről van szó, amely többszázezres tagságával behálózta a társadalom egészét és az ország egész területét. Nem hivatásrendi vagy rétegszervezetről van szó, hanem minden társadalmi réteget megszólító, harcba hívó mozgalomról. Ébredő elnevezése arra utalt, hogy a szunnyadó társadalmat akarta felrázni, ráébreszteni a keresztény-nemzeti fundamentalizmus igazságára és ráven-ni annak gyakorlati megvalósítására. Ennek érdekében komoly munkát végzett, hiszen az 1920-as évek elején mind a közéletben, mind az utcai politizálásban hangadó szerepet vitt, rendezvényein pedig ismert jobboldali radikális és antiszemita előadók vettek részt, akik rendszeresen tartott előadásokon terjesztették nézeteiket. Az egyesület 1918 decemberében alakult meg, és nagyon gyorsan többezres tagságú szervezetté vált, már 1919 elején létrejöttek vidéki szervezetei is, s az országban az elsők között a nagykanizsai helyi csoport. Népszerűségét vélhetően új, harcias retorikát megjele-nítő kommunikációjának köszönhette, hiszen megalakulása után azonnal radikális hang-vételű plakátokkal árasztotta el Budapest utcáit. Ezeken ekkor szembesült először a magyar társadalom a szélsőséges antiszemitizmus megnyilvánulásaival, összekötve a nemzeti faj-védelem eszméivel.62 A Tanácsköztársaság kikiáltása után az ébredők természetesen a különböző ellenforra-dalmi megmozdulások és összeesküvések széles bázisát alkották, de szervezeti tevékeny-ségét szüneteltetnie kellett. A kommün bukása után a megváltozott belpolitikai helyzetben az ÉME szerepe azonnal felértékelődött. Az egyesület ismét hasonló hangvételű plakátok-kal kezdte meg a toborzást és a mozgalmi munkát, ezúttal még eredményesebben. Nagy-kanizsán az egyesület vezetője Hegedűs György volt, aki az országos szervezet alelnöke is volt egyben. Ez ügyben gyakran járta az országot és tartott populista előadásokat kü-lönböző rendezvényeken és nagygyűléseken. Maga is fellépett jelöltként, de nem Nagy-kanizsán, hanem a letenyei kerületben a Kisgazdapárt jelöltjeként. Lapja, a Zalai Közlöny azonban nem a kisgazda Karlovits támogatta, aki elvileg a párttársa volt Hegedűsnek, hanem a KNEP jelölt Ujváryt. A nagykanizsai ÉME szervezetnek 1920 végére már mintegy 1200 tagja volt. A szer-vezet felépítése és vezetőségének névsora a következőképpen festett.63 Elnök K. Péczely 62 Zinner, 1989. 21-22. p. 63 Zalai Közlöny, 1920. december 19. Választmányi tagok: Balogh Kálmán, a Hangya igazgatója, Barabás Kálmán postafelügyelő, Bauer Ferenc postaaltiszt, Benczik József pályamester, Dénes Jenő állampénztári főtiszt, Dióssy Béla kereskedő, Gálos Béla postafőfelügyelő, Gyenes Lajos kereskedő, Harsay György pos-tafőnök, Horváth József postafőtiszt, dr. Hegedűs György nemzetgyűlési képviselő, páter Hedly Jeromos, Kádár Lajos ref. lelkész, páter Lantos Angelus, Kovács Antal piarista tanár, Kocsis József délivasúti tiszt, Kolovics Ferenc mozdonyvezető, dr. Kaufmann Lajos városi jegyző, Láng Ferenc postafőtiszt, Lányi László takarékpénztári tisztviselő, Matán Ödön kereskedő, Móger Károly szabó, Mezriczky József, Nagy István postafőtiszt, Nagy Tivadar postaellenőr, Orbán József, Pataki Sándor postaaltiszt, Stampf Zsigmond ke-reskedő, Székács Pál törvényszéki bíró, Szalay Dénes tanító, Szabó Kálmán postafőtiszt, dr. Tamás János Pótválasztás Fő Százalék Ujváry 5709 53,2 Krátky 5024 46,8 Összes 10733 100,0 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 63 Lászl ó földbirtokos, alelnökök Németh Mihály polgári iskolai tanár és Petrik Dezső, a Déli Vasút főmérnöke, főtitkár Ferenczy Gyula postafelügyelő, titkárok Rédiger Ödön gyógysze-rész és dr. Novai Imre városi jegyző, pénztáros: Bódogh Ferenc állampénztári tiszt, ellen-őrök Zalaváry József állampénztári tanácsos és Horváth István városi adóhivatali számve-vő, jegyző dr. Szabó István orvos volt. A háznagy Urbányi István gyógyszerész, az ügyész dr. Hajdú Gyula ügyvéd, az orvos dr. Szekeres József volt. Az egyesület székhelye az ún. Keresztény Otthonban volt, a Rozgonyi utcában, a tagsági díj havonta 2 korona volt. A névsorból és a választmányi tagi listából látható, az ÉME tagsága főként a keresztény középosztályból és a kispolgárságból toborozta a tagjait. Ez megfelelt az országos, főként a budapesti helyzetképnek. A szélsőjobboldali mozgalom ekkor elsősorban a városokban tudott tömegbázist kialakítani, melyben főként keresztény értelmiségiek, különösen az ál-lami alkalmazottak és tisztviselők voltak a hangadók, valamint a megszállt területekről menekült, bizonytalan egzisztenciájú személyek. A mozgalom, de egyben a város életében is az egyik legfontosabb eseménynek Prohász-ka Ottokár püspök, országgyűlési képviselő év végi, nagykanizsai látogatása számított. A radikális jobboldali, antiszemita mozgalmak a vezéralakjuknak tekintették a püspököt, s ennek megfelelően vettek részt a rendezvényein. Prohászka 1920. december 12-én, va-sárnap érkezett a városba, s a városházán fogadta a keresztény egyesületek tisztelgését: dr. Szekeres József a római katolikus hitközség, Horváth Olivér lelkész az evangélikusok, Kádár Lajos lelkész a reformátusok, dr. Tamás János a Keresztényszocialista Egyesület, Péczely Lajos pedig az EME nevében üdvözölte a püspököt. Ezután a jelenlévő népes tömeg előtt Prohászka mondott beszédet, amelyben a nemzeti érzésre apellálva akarta kitartásra bírni a keresztény - nemzeti magyarságot: „Ne higgyétek, hogy a régi Magyarország lemorzso-lódott. Magyarországot bástyának teremtette az Isten. Meglátjátok, hogy tavasszal megint bástya lesz, hogy a nyugat-európai túltengésben, defetizmusban, pacifizmusban, pozitivizmusban és mindenféle gyenge nyávogásokban ernyedt kultúra azt fogja mondani, hol van a magyar kard, amely megvédjen, így van és így lesz! Mi nem uszítunk harcra, háborúra, csak azt akarjuk - képesek leszünk életünket is oda adni az eszméért. Ha a nagykanizsai közönség így gondolkodik és így érez és le tudja a magya-rok betegségét győzni - akkor legyőzte azt a nagy nyomorúságot, amely mint koldustarisznya lóg a nyakán és önmagát megbecsülve, a szabad öncélúság alapján fog haladni egy szebb Magyarország felé. Ez lesz a reménység!"64 A bethleni konszolidáció előrehaladtával párhuzamosan csökkent a radikális, szélső-jobboldali mozgalmak ereje és társadalmi befolyása. Azonban még évekkel később is lát-hatóak ilyen rendezvények és mozgalmak, amit Ujváry Géza levele is bizonyít 1923 nov-emberéből.65 Ekkor Bethlen István miniszterelnöknek számolt be a városban tapasztalható eseményekről: „Folyó hó 10-én Nagykanizsán a Rozgonyi utcai iskola tornatermében népgyűlés volt, amelyen Wolf Károly, Ernszt és Csilléry szónokoltak.66 A gyűlés hangulatából és a szónokok beszédeiből azt a benyomást nyertem, hogy itt egy az 1918. októberi eseményekhez hasonló bomlasztó folyamat észlelhető és egy ilyen folyamatot élesztettek a szónokok is, amikor különösen Ernszt Sándor az olasz fascizmust magasztalta és ebből igyekezett jogosultnak feltüntetni a parlament és az államfő nélküli kormányzást, vagyis a jobboldali diktatúrát. ügyvéd, Tassaly Tamás iroda főellenőr, Tóth Lajos szabó, Turek Géza cipész, Töllősy Péter, Ujváry Géza nemzetgyűlési képviselő, Vegele Károly gimn. tanár, Boross Károly postaaltiszt, Binger Géza, dr. Benc-zik Ferenc törvényszéki jegyző, Gyergyák Pál cipész, Rátz István, Thury Ernő postafőtiszt, Vellák János postafőfelügyelő, Vlasits József tanító, Zieger Ferenc. 64 Zalai Közlöny, 1920. december 15. 65 MNL K 468. Bethlen István miniszterelnök iratai, B/l-1923-861. 66 Wolf Károly, Ernszt Sándor és Csilléry András radikális jobboldali, keresztényszocialista politikusok, mindhárom tagjai lettek az 1923. december 18-án megalakult Keresztény Nemzeti Gazdasági Pártnak. A népgyűlés vélhetően e párt népszerűsítését szolgálta. 64 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 64 Mint a hazáját féltő jó magyart aggodalommal töltött el mindez engem, annál is inkább, mert a gyűlésen ott láttam Bobest ezredparancsnokkal az élen az egész katonai tiszti kart, Stuller főfelügyelő-vel a rendőrtiszti kart és a rendőrlegénység nagy részét, dr. Sabján Gyula polgármester, aki egyébként is 1918. október óta minden politikai rendszerváltozáson aktív szerepet vitt és most is tüntetőleg ha-hotázott, tapsolt és éljenzett a szónokok mellett. Ugyancsak ő volt az, aki 1918 novemberében anélkül, hogy a város legitim képviselőtestületét megkérdezte volna, a város csatlakozását jelentette a Hockféle nemzeti tanácsnak és a város vezetését a szocialisták és kommunisták kezére juttatta. Kegyelmes Uram! Valósággal kétségbeejtőnek láttam azt a könnyelműséget, ami a népgyűlés han-gulatát áthatotta, s amivel képesek lettek volna a gyűlés résztvevői az ország legitim kormányzatát, alkotmányát nyomban felrúgni és ezt a szegény csonka országot egy jobboldali diktatúrával a pusztu-lásba sodorni. Legnagyobb aggodalommal töltött el azonban az, hogy ily válságos időkben megtörtén-hetik, hogy egy ily szélsőséges népgyűlésen részt vegyenek az államhatalom helyi letéteményesei: a polgármester, rendőrség és a katonai tisztikar és ilyen szélsőséges ideákért lelkesedjenek azok, akiknek éppen az ellenkezője volna a kötelességük. Ha ez így megy tovább, ennek jó vége nem lehet." Az eset-nek azonban nem lettek következményei, a szélsőjobboldali szervezkedések a városban az 1920-as években háttérbe szorultak. Az 1920-as választások után a magyar belpolitikai életben jelentős átrendeződés kez-dődött, amelynek egyik elemét a szélsőjobboldal korlátozása, a másik oldalon viszont a demokratikus követeléseket támasztó Nagyatádi-féle Kisgazdapárt fokozatos háttérbe szorítása jelentette. A párt tulajdonképpen megnyerte a választásokat, azonban nem egye-dül alakított kormányt, hanem a KNEP-pel közösen. Bethlen István, amint 1921 tavaszán kormányra került, azonnal hozzálátott a politikai rendszer átalakításához. Legfontosabb-nak a különböző jobboldali politikai irányzatok egyesítésével létrehozott, erős parlamen-ti többséggel rendelkező kormánypárt megteremtését és ezzel összefüggésben a hatályos választójog átalakítását tekintette. Az azonban láthatóvá vált, hogy az adott pártstruktúra mellett ez lehetetlen. Ezért a tevékenysége a továbbiakban arra irányult, hogy a választójo-got úgy alakítsa át, hogy a választások eredményeként létrejöjjön az egységes konzervatív kormánypárt szilárd parlamenti többsége. Ebben a szituációban a Kisgazdapártnak alárendelt szerepet szánt, hiszen sem az általa radikálisnak tartott földreformmal, sem a demokrácia bővítésére irányuló követeléseivel (pl. a választójog ügyében) nem értett egyet. Ezt bizonyította az 1921 szeptemberében ki-robbant korrupciós ügy is, amely feltárta, hogy a Nagyatádi Szabó vezette földművelési minisztériumban szabálytalanságok történtek, majd letartóztatták Eskütt Lajost, Nagyatá-di titkárát. Még a Teleki-kormány idején derült ki, hogy a minisztérium tisztviselői pén-zért árusítottak exportengedélyeket. Az ügy azonban csak 1921 szeptemberében került az érdeklődés homlokterébe, amikor - vélhetően Bethlen utasítására - a nyomozást kiterjesz-tették Nagyatádi környezetére. Ennek eredményeként tartóztatták le a titkárát, és több kis-gazda képviselőt is meggyanúsítottak. Az ügyet Bethlen Nagyatádi Szabónak és híveinek háttérbe szorítására, valamint pártjuknak a konzervatív-legitimista színezetű egységes kormányzópártba való beolvasztására akarta felhasználni.67 A nyomozást kiterjesztették vidékre is, Zala megyében eljárás indult a pártelnök, Karlovits József, a titkár dr. Szabó Lajos és a vezetőséghez tartozó Marton János gazda ellen. A helyi pártszervezet azonban nem szándékozott belenyugodni ebbe a helyzetbe. 1921. október 2-án a „Zalavármegyei Kisgazdapárt" kizárólag a parasztküldöttek részvételével értekezletet tartott Nagykanizsán, amelyen 18, a nagykanizsai és a zalaegerszegi járáshoz tartozó falu, valamint Nagykanizsa alapszervezetének küldöttei vettek részt.68 A megbe-67 Romsics, 1999/a 206.p. 68 MNL ZML Főisp. biz. 58/1921. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 65 szélés napirendjének, „Nagyatádi Szabó István politikája" címet viselő tárgypontja volt a leg-fontosabb. Az előterjesztésben a következő kitételek szerepeltek: „hajsza folyik a kisgazdapárt és a demokrácia ellen. A közszabadságok még mindig nincsenek helyreállítva, sőt a Nagyatádi elleni támadások azt mutatják, hogy még jobban korlátozni akarják a szabad politikai véleménynyilvánítást." A párttitkár kérte a tagokat, hogy fogalmazzanak meg egy nyílt levelet a pártelnökhöz. A küldöttek hozzászólalásaiban valóságos panaszáradat indult meg, amelyben olyan prob-lémák és felvetések szerepeltek, mint „a földreform végre nem hajtása", „a közigazgatás önkénye", „a házhelyek ki nem osztása és a kisbérletek elhanyagolása", „a kisgazdapárt csak frakciók csoporto-sulása, bizonyos érdekek szerint. Egyik a nagybirtok szolgálatában áll, a másik tudatlan és gyenge." stb. Felszólították Nagyatádit, hogy „hagyja ott a kormány és a nagybirtok pártját, legyen a nép régi vezére." Ezek után a képviselők egyhangúan elfogadták az előterjesztést, a nyílt levelet, amelyet azután a zalai lapok teljes terjedelemben le is hoztak, eredményt azonban nem ér-tek el vele.69 Az értekezlet végül rehabilitálta a hatóság által vádolt három helyi pártvezetőt. Bethlen végül az egységes kormányzópárt létrehozását 1922. január 5-én hirdette meg (a párt hivatalosan február 22-én alakult meg), amikor megjelent a Kisgazdapárt értekez-letén és nagy beszédben fejtette ki nézeteit. Kemény szavakkal ostorozta a királypuccsban szerepet vállalt legitimista politikusokat, kijelentve, hogy harcot hirdet ezzel a propagan-dával szemben: „Ez elől a harc elől nem térünk ki, és nem térek ki én sem. Ebben a harcban a Kis-gazdapárt férfiasan és keményen kitartott, mint egy szikla. Erre a sziklára lehet építeni. Akár százan követnek, akár húszan, akár tízen, én a Kisgazdapárttal való egyesülést akarom végrehajtani. Ez a párt az a szikla, amelyre a jövő Magyarországát felépíteni lehet, én ezzel a párttal személyesen és barátaimmal együtt egyesülni kívánok!"70 Beszédével kettős célt ért el. Egyfelől a szélsőséges legitimisták megbélyegzésével arra kényszerítette a KNEP-et, hogy vigye kenyértörésre a dolgot, azaz szabaduljon meg az együttműködésre nem hajlandó legitimistáktól, másfelől lekenyerezte a Kisgazdapártot, amely úgy érezte, hogy győzelmet aratott, hiszen a minisz-terelnök azonosult egyik legfontosabb követelésükkel, a Habsburg-ellenes, szabad király-választó programjával. Mindennek Nagykanizsa szempontjából fokozott jelentősége van, hiszen kérdésessé vált, hogy a város szavazóinak többségét alkotó kisgazdák kit támogatnak a továbbiak-ban. Jelentős tábora volt ugyanis a Bethlennel való együttműködést megtagadó, polgári irányzatnak is, melyet a parlamentben Rassay Károly, Zalában pedig Drozdy Győző kép-viselt. Rassay Károly parlamenti képviselő vezetésével 1921. február 12-én alakult meg a Függetlenségi Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt, amely ellenzéki politikát folytatott és demokratikus reformokat követelt. Rassay Károly a két világháború között a legjelentősebb polgári, ellenzéki politikussá vált. A pártja egyik legismertebb képviselője Drozdy Győző tanító, újságíró volt, aki 1920-ban nagy harcban szerezte meg a nagykanizsaival érintkező, pacsai választókerület mandátumát. 1922. február 5-én a Zalavármegyei Kisgazdapárt gyűlést tartott a nagykanizsai köz-pontban. Az ülésen részt vett Drozdy Győző is, aki megtartotta képviselői beszámolóját. A tagság azonban ekkor még nem tudott dönteni arról, hogy a helyi szervezet megmarad-e az Egységes Párt keretei között, vagy átlép Drozdyt követve a Rassay-féle ellenzéki kisgaz-da pártba. E tárgyban a következő értekezletet néhány nappal később, február 19-én tartot-ták meg. A nagykanizsai gyűlésen 29 alapszervezet küldöttei vettek részt, ahol végül kü-lönösebb vita nélkül úgy határoztak, hogy a megyei szervezet csatlakozik a Függetlenségi Kisgazdapárthoz, azaz a Rassay-párthoz, tehát ellenzékbe vonul. Érdekes módon azonban a döntés ellen éppen a pártelnök, Karlovits József és az egyik vezetőségi tag, Marton János 69 Zalai Közlöny és Zala, 1921. október 4. 70 Budapesti Hírlap, 1922. január 6. 66 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 66 tiltakozott , - csak ők ketten fejtettek ki ellenvéleményt - de kisebbségben maradtak. A ren-dezvényről készült rendőrségi jelentés szerint71 a gyűlés után a két vezetőségi tag „magával vitte a párt összes iratait és pecsétjét" vélhetőleg azért, hogy a határozat ne legyen végrehajt-ható. A források hiánya miatt pontosan nem tudhatjuk mi állhatott a két személy magatar-tásának hátterében. Rendelkezésre áll azonban egy érdekes dokumentum, amely néhány héttel az események után született.72 Ebben Bethlen István arról írt Klebelsberg belügymi-niszternek, hogy Drozdy Győzőt a közelgő választáson minden áron ki kell buktatni. A cél elérésére a legmegfelelőbb eszköznek azt tartotta, hogy Drozdy két legfontosabb emberét, Karlovits József pártelnököt és Marton János kisgazdát „a megfelelő eszközök felajánlásával" megnyerik, és meggyőzik őket arról, hogy ne támogassák képviselőjüket. Bethlent egyik híve informálta arról, hogy ez a módszer célravezető lehet. A szálak összekapcsolhatók. A kormányzat számára létkérdés volt, hogy az Egységes Párt mögött megmaradjon a kis-gazda társadalmi bázis. Bizonyosan felvették a kapcsolatot a zalai pártvezetéssel is, hogy megnyerjék őket az új párt támogatására, ahogy erre utalás is található a főispán egyik levelében. Azért ajánlották Bethlennek ezt a két személyt, mert valószínűleg velük már ko-rábban tárgyalásokat folytattak, esetleg az Eskütt-ügy kapcsán zsarolhatóvá váltak. Utób-biaknak a fenti pártgyűlésen mutatott magatartása arra utal, hogy a „megfelelő eszközöket" sikerült megtalálni. Az idő sürgetett, ugyanis közeledett a következő parlamenti választás időpontja, június eleje, ahol a különböző irányzatok ütközése mindenképpen bekövetke-zett. így tehát az ellenzéki kisgazda mozgalmakat a kormányzatnak sikerült a háttérbe szorítani, és a Nagykanizsán befolyásos Karlovits Józsefet is semlegesíteni. Mindennek ugyanis Nagykanizsa szempontjából komoly jelentősége volt, ugyanis kö-zeledett a következő parlamenti választás ideje 1922-ben. Ekkor érkezett a hír, hogy a vá-rosban Rassay Károly, a polgári ellenzék vezére fog indulni! Igaz, hogy ő nemcsak Nagyka-nizsán indult, hanem - ahogy ez az ismertebb politikusok esetében bevett gyakorlat volt a korszakban - az ország más pontján is, szerepelt a demokratikus ellenzék dél-pesti listáján, a biztos befutást jelentő 2. helyen. Azért indult el a zalai városban, mert innen egy küldött-ség ment fel érte Budapestre, amelyben a kiskanizsai földművesek képviselői voltak legna-gyobb számban. Látható tehát, hogy a helyi népesség körében továbbra is maradtak hívei a demokratikus kisgazda mozgalomnak. Nagykanizsa esetében ráadásul Rassay bízhatott a liberális polgárság, azon belül a zsidóság egy részének szavazataiban is, valamint, ameny-nyiben nem indítanak önálló jelöltet, a városi szociáldemokrata munkásság támogatásában. Rassay ellen a kormányzat országosan ismert politikust indított, Kállay Tibor pénzügy-minisztert. Kállay 1881-ben született Budapesten. 1906-ban kezdett dolgozni a pénzügymi-nisztériumban. A Tanácsköztársaság bukása után visszatért régi munkahelyére, majd tagja lett a párizsi békedelegációnak is, mint szakértő. Bethlen István kormányában, 1921. dec-ember 4-én nevezték ki pénzügyminiszternek. Személyében tehát a kormánypárt Nagy-kanizsán nemcsak egy aktív minisztert, hanem Bethlen István szűkebb, bizalmas köréhez tartozó politikust indított. Jelöltségéről már februárban egyeztettek, a még hivatalban lévő képviselő, Ujváry Géza jelezte a zalai főispánnak, hogy ki lesz az utóda, egyben a közölte a megválasztás stratégiáját: „Közlöm továbbá, hogy a Kállay Tibor fivére nálam járt, és vele abban állapodtam meg, hogy egy széleskörű, a társadalom minden rétegét felölelő bizottságot fogunk a vá-lasztás előkészítésére összehívni, és ezt a bizottságot Te hívod össze, és ezen az értekezleten Te fogsz elnökölni. A névsort mi összefogjuk állítani és Neked készen átadjuk. Kérlek tehát: légy kegyes velem 71 MNL ZML Főisp. eln. 2/1922. 72 Bethlen titkos iratai, 1972. 88.p. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 67 tudatni, hogy mikor szerencséltetsz bennünket a megérkezéseddel, és ha megjössz, légy kegyes engem a Centrálba behívatni."73 A hatóságok mindent meg is tettek Kállay megválasztása érdekében. Rassay Károlyt Kanizsán való tartózkodásakor végig detektívek figyelték, beszédeit gyorsírással rögzítet-ték.74 Még Budapesten is lehallgatták otthoni telefonját,75 a beszélgetések zalai vonatkozású részeit a főispán megkapta, így rendelkezésünkre áll egy ilyen anyag, amely meglehetősen tanulságos, ezért idézzük szó szerint: (A hívó egy budapesti Gyula nevű személy, a hívott Rassay Károly): Hívó: Milyenek a kilátások Nagykanizsán? Hívott: Biztos siker. Hívó: Nem akar most már Kállay visszalépni? Hívott: Azt nem teszi, hanem választóként 5000 K-t osztogat. Számottevő a közalkalmazottak száma is. Gyalázatosan dolgoznak ezek a pimaszok. Hívó: Egypár emberünknek be kellene közéjük állni, s kézzelfogható bizonyítékokat szerezni. Hívott: Ez iránt már intézkedtem. Hanem ha látnád, mennyi virágot kaptam, egyszerű parasztoktól és gazdag zsidóktól egyaránt. Hívó: A Világ76 nem valami rendkívüli módon emlékszik meg cikkeiben a nagykanizsai eseményekről. Hívott: Ezt igazán nem tudom megérteni, hogy mi lelte, de tényleg feltűnően ostoba és esetlen dolgo-kat ír össze-vissza, s nem tartalmazza azt a tényleges hangulatot, ami ott volt, de majd leszidom őket. Pedig, ha láttad volna, mikor este eljöttem onnan, a kocsimból nem láttam ki a rengeteg virág miatt. Egyszerre egy öreg paraszt ugrik hozzám és kezemet csókolta, én felemelkedtem a kocsin és egypár buzdító szót mondtam nekik. Ilyenformán: Én keveset beszélhetek, mert a lakatot a számra teszik. Ilyent és hasonlókat mondtam nekik. A lelkesedés leírhatatlan volt."77 A rövid beszélgetés sok érdekes információt ad, néhány részlete viszont magyarázatra szorul. Először is úgy tűnt, hogy Rassay a győzelem esélyével indult neki a választásoknak, s nagykanizsai látogatásai is ezt a lehetőséget erősítették. Nyilvánvaló, hogy nem légből kapott történetet adott elő, és valóban tekintélyes, benne bízó tábor állt mögé a városban, melynek gerincét - érdekes módon - a kisgazda-társadalom és a helyi zsidóság alkotta. Rassay ugyanakkor azt állította, hogy Kállay pénzt is osztogat, ami egyáltalán nem megle-pő, a korszak választásairól ismert, hogy a kormánypárt a győzelem érdekében komoly ösz-szegeket költött el. Ez nem feltétlenül megvesztegetést jelentett, hanem a különböző apróbb munkák, korteskedés díjazását. A közalkalmazottak magas számát pedig azért említette, mert ők, mint az állami beosztottak mindig a kormánypártot támogatták, így a számará-nyuk döntő módon eshetett latba egy választás kimenetelénél. Rassay két nagygyűlést tartott, 1922. április 30-án délelőtt 11 órakor mondott kortesbeszédet Nagykanizsán, a Kazinczy út 27. szám alatt lévő Kissörház vendéglőben, míg a másikat délután Kiskanizsán. A belvárosi rendezvényen jelen volt Rassay mellett Sü-megi Vilmos volt országgyűlési képviselő, Balog Károly párttitkár Budapestről, valamint a helyi pártszervezet vezetősége: dr. Dómján Lajos ügyvéd, Magyar Gábor gépészkovács, Anek György földműves. A belvárosban pártja helyi elnöke, Dómján Lajos fogadta és nyi-totta meg a népgyűlést, amelyen 1500 ember vett részt és hallgatta meg a jelölt kampány-beszédét, aki elsősorban az aktuális politikai helyzettel foglalkozott, de beszédeinek súly-pontja, nyilván a jelentősen eltérő célközönség miatt, különböző volt. Rassay itt elmondta, hogy miért lépett ki a kormánypártból és folytat ellenzéki politizálást. Kritikájának kö-73 MNL ZML IV. 401. c. Zala vármegye főispánjának elnöki iratai, 20/1922. 74 MNL ZML Főisp. eln. 72/1922. 75 L. Nagy, 1980. 54.p. Rassay egyébként hivatalosan is rendőri megfigyelés alatt állt politikai okokból. 76 A Világ liberális, demokrata irányultságú országos napilap. 77 MNL ZML Főisp. biz. 89/1922. 68 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 68 zéppontjába n a választójogi rendelet állt, szerinte ezzel a lépéssel a kormány megbontotta az alkotmányos rendet és önkényuralmat vezetett be az országban. Nézete szerint a par-lament ezért nem lesz a magyar nemzet legitim kifejezője, „klikkuralom" van az országban és nem szabadság. Ez akadályozni fogja a szabad kibontakozás lehetőségét az élet minden területén, a gazdaságban is. Az Egységes Pártra utalva azt mesterséges és erőszakkal létre-hozott képződménynek nevezte, összerakható színes papírdarabkákhoz hasonlította, ame-lyet az első nagyobb vihar el fog söpörni. A pénzügyek rendbe hozatalának egyetlen mód-ját külföldi kölcsön felvételében látta. A kisgazdák előtti beszédében ugyanakkor kitért a földreformra is, amellyel kapcsolatban a legsúlyosabb bajnak a végrehajtás nehézségeit nevezte. A latifundiumok urai és a különböző kaszinók akadályozzák a végrehajtást, amit demokráciában nem tehetnének meg. Beszédében utalt a Kisgazdapárt és a kormánypárt egybeolvadására, szerinte „a falu vezéreit berántotta az örvény", a párt „belesüllyedt a régi mun-kapártba és olyan alakulat jött létre, amely nem tudja Önöket képviselni." A királykérdést egyik beszédében sem érintette.78 Rassay társadalmi bázisa a liberális polgárság, a városi munkásság és a kisgazdák so-raiban kereshető. Ezek behatárolásához a rendőri megfigyelés segítséget nyújt számunkra. Először is a detektívek beszámoltak arról, hogy Rassay érkezésekor, a pályaudvaron várta őt saját pártvezetőin kívül a szociáldemokrata pártszervezet helyi titkára is, akivel külön is tárgyalásokat folytatott. A munkások a pártgyűlések közönségének egy részét alkották a beszámolók szerint. Rassay nemcsak saját pártja, hanem a demokratikus ellenzék által az 1921 februárjában létrehozott Polgárok és Munkások Szövetsége képviselője is volt, mely-ben részt vett a Szociáldemokrata Párt is.79 Ezzel szemben 1921 decemberében, az ismert Bethlen-Peyer paktumban a szociáldemokraták kötelezettségei között egyebek mellett az is szerepelt, hogy szakítanak a liberális blokkal. A megállapodásnak ezt a részét a párt nem tartotta be,80 amit a nagykanizsai eset is példáz. A munkások szavazását azonban rendkí-vül megnehezítette az a körülmény, hogy a város néhány szavazókörében a voksolást már 2 órakor lezárták, a dolgozók műszakja pedig akkor ért véget. A másik társadalmi csoport, a zsidóság orientációját elemezve, több forrásból is kapunk információkat. Ezek minden esetben megegyeznek abban, hogy e társadalmi csoport állás-foglalása nem volt egyöntetű. A Kállayt támogató Zalai Közlöny több esetben is megszólí-totta a zsidóságot, felszólítva őket, hogy a saját érdekükben támogassák Kállayt, mert ha ezt nem teszik, csak mélyítik a keresztény társadalomtól elválasztó szakadékot. Az egyébként nem fenyegető hangú cikkekben81 felkérték őket arra, hogy a város békéjének és a nyuga-lom megőrzése érdekében ne támogassák Rassayt. Kitűnt egyébként az is, hogy Rassayt csak a zsidóság egy - valószínűleg számarányában nagyobb - része támogatta, akik több-nyire a középpolgárság és az alkalmazottak soraiból kerültek ki. A rendőri megfogalma-zások szerint kereskedelmi alkalmazottak, magánhivatalnokok, a „fiatal zsidó generáció", „a zsidóság számot nem tevő, alacsonyabb műveltségű tagjai" alkották kíséretének és közönségének másik részét.82 A zsidóság elitjéből, tehát a város gazdag gyárosai, kereskedői, ügyvédei közül többeket ott láthatunk Kállay Tibor támogatói között, így például Rotschild Jakab ügyvédet, a hitközség elnökét is. Egy másik esetben, Rassay nagykanizsai tartózkodása idején, a Kaszinó elnöke, Hirschler Sándor nem volt hajlandó személyesen fogadni őt, ami komoly vitát váltott ki az egyesületben. Hasonló vita osztotta meg a Kereskedelmi Testület 78 MNL ZML Főisp. biz. 72/1922. A beszédeket közli Paksy 2006. 294-305. p. 79 L. Nagy, 1980. 38-39.p. 80 Uo.49.p. 81 Zalai Közlöny, 1922. május 17. és június 1. A Kállay-párt közleményei. 82 MNL ZML Főisp. eln. 72/1922. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 69 izraelita többségű vezetését is.83 A következő, 1931-es választáson, amikor Kállay ismét je-löltette magát, pártjának egyik vezetője és fő szervezője Rotschild Béla ügyvéd volt, míg a vezetőségnek tagja volt ujnépi Elek Ernő földbirtokos.84 Kállay Tibor korteskedése sokban hasonlított Rassayéhoz. Ő is indult másik kerület-ben (Nyíregyházán) és kampányútján hasonló programmal dolgozott, ugyanis szintén két beszédet mondott, egyet a belvárosban, egyet pedig Kiskanizsán.85 Hangsúlyozta, hogy a kormány legfontosabb feladata a rend, a nyugalom és a közbiztonság helyreállítása. Részletesen kifejtette, hogy az ország jelenlegi nehéz helyzetében a pénzügy rendbe téte-lének kérdése kulcsfontosságú. Ezért adócsökkentést nem, viszont azok arányosítását és egységesítését ígérte. A királykérdés kapcsán Magyarország államformájának megváltoz-tathatatlansága mellett tört lándzsát, ám a trón betöltésének idejéről és mikéntjéről nem nyilatkozott. Ez a kérdés akkor lesz időszerű, ha megváltozik erről az európai felfogás. A világ gondolkodásának megváltoztatásáért kell harcolnia ezentúl minden magyarnak a saját területén, a Mohács utáni időkre jellemző „gerilla harcmodorral", tehát nem nyílt mezőn, nagy erőkkel, hanem apró lépésekkel. Társadalmi bázisának behatárolásához is segítsé-get nyújtanak a beszédei, ugyanis néhány társadalmi csoportot konkrétan is megszólított. „Tudjuk, hogy a közalkalmazottaknak és a munkásrétegeknek nehéz a helyzetük. Igyekezni fogunk ezen a helyzeten az adott lehetőségekhez képest segíteni." Kiemelte a kereskedő társadalmat, amely ,,egyike a kultúra legfőbb előmozdítóinak". Végül megígérte a háziuraknak, hogy a kormány kibővíti rendelkezési jogaikat házaik felett. Kiskanizsai beszédében szólt a kisiparosokhoz és biztosította őket, hogy a kormány figyelembe veszi igényeiket. A kisgazdák előtt némi magyarázkodásra kényszerült a földbirtokreform kapcsán, a végrehajtás lassúságát azzal indokolta, hogy: „Alaposan és közmegelégedésre óhajtjuk a kérdést rendezni, azért nem lehet gyor-sabb az eljárás." A felsorolt társadalmi csoportok valóban potenciális szavazóinak tekinthe-tők. A tisztviselők mindig a kormány legbiztosabb bázisát alkották, a munkások voksait munkaadóik pressziója biztosíthatta, a kereskedők megszólítását pedig társadalmi súlyuk indokolta. A keresztény középosztályhoz tartozó háziurak is jó eséllyel számítottak a kor-mánypárt szavazóinak. Felfokozott hangulat és várakozás, sőt országos figyelem is fordult Nagykanizsa felé tehát a május 28-án megrendezésre kerülő választások előtt. Az eredmény végül a korszak erőviszonyainak megfelelően alakult, s a kormánypárti jelölt győzelmével végződött. A nagykanizsai választókerület eredménye 1922-ben A választás végül relatíve kis különbség-gel Kállay győzelmét hozta, akit egyébként Nyíregyházán is meg-választottak, de a ka-nizsai mandátumot tartotta meg. Az utób-bi kapcsán az ellenzéki sajtó egy ideig még cikkezett, főként az esetleges visszaélésekről, de a választási vihar viszonylag gyorsan elcsitult a városban.86 83 Zalai Közlöny, 1922. május 20. és 21. A zsidóság egységes liberális vagy baloldali állásfoglalásának téves tézisére Sipos Péter hívta fel a figyelmet. Sipos, 2002. 627-643.p. 84 MNL ZML Főisp. biz. 151/1930. Elek Ernőről részletesen lásd Németh - Paksy, 2004. 24-25.p. 85 Zalai Közlöny, 1922. április 25. 86 Világ, 1922. június 2. Hogyan nyert Kállay Nagykanizsán? Jelölt Párt Eredmény Fő Százalék Kállay Tibor Egységes Párt 3147 53,5 Rassay Károly Független Kisgazda 2730 46,5 Nem szavazott -1060 15,3 70 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 70 Kálla y Tibor képviselővé választásával jó időre megállapodott a város mandátuma, ugyanis 1935-ig ő maradt a nagykanizsai választókerület képviselője. Pénzügyminiszteri tisztét 1924. február 20-ig töltötte be. Ekkor a korona jelentős inflációja, illetve az ennek megoldása körült belpolitikai vita késztette lemondásra. Az 1923-as esztendő fontos eseményt hozott a város életébe: Horthy Miklós látogatását. A kormányzó 1923. április 29-én érkezett a városba. Programja a következőképpen alakult: fél 9-kor érkezett meg a Túrán különvonattal. Az állomáson díszszázad és a honvédség, a csendőrség és a rendőrség helyi vezérkara fogadta. Utána a városházára hajtattak, ahol fogadta a megyei főispán, az alispán, Sabján Gyula polgármester, valamint Krátky István főjegyző, aki a város nevében az üdvözlő beszédet tartotta. „Ma a bennünket bántani aka-ró ellenségeknek egész gyűrűje veszi körül megcsonkított hazánkat. Városunkból ismét végvár lett, amelytől alig 15 km-nyire húzódik a trianoni szomorú határ. Ez a határ, mint élő mementó állandóan figyelmeztet bennünket a ránk váró kötelességekre. Állandóan ébren tartja bennünk a Zrínyiek szel-lemét és a Mura árja szinte zúgja fülünkbe az igazságot, a szent parancsot: Magyarok, fogjatok össze, vállvetett munkával lássatok szegény hazátok újjáépítéséhez, mert ezt az országot csak az összetartás, a munka és a hazaszeretet mentheti meg, és csak az hozhatja meg számára a feltámadást. Főméltóságod eljött közénk ebbe a végvárba, és mi sietünk biztosítani Főméltóságodat, hogy város-unk lakossága teljes mértékben átérzi és tudja a súlyos idők nehéz magyar kötelességét, és teljesíteni akarja végvári hivatását." - mondta többek között a főjegyző. Ezután Horthy zászlószentelési ünnepélyre ment a laktanyába, a helyi ezred új zászlójának avatási ünnepségére. A misével egybekötött rendezvény után visszatértek a városházára, ahol a nagykanizsai egyesületek és szervezetek vezetői tisztelegtek az államfő előtt: először a keresztény felekezetek, majd a zsidó hitközség vezetői, a különböző szakmák képviselői, a nőegyletek vezetői, végül az EME és a MOVE küldöttsége járult elé. Ezután következett a díszebéd, ismét a laktanyában. Délután leleplezték Zrínyi Miklós emléktábláját, majd sportrendezvény következett, helyi atléták, tornászok és leventék mutatkoztak be. Végül a kora este folyamán a kormányzó a Polgári Egylet dísztermében rendezett ünnepélyen vett részt, 8 óra után pedig visszaindult Budapestre. A város politikai életében a Rassay - Kállay párharcban megmutatkozott megosztottság az 1920-as évek folyamán is fennmaradt. Láthatóvá vált ez már a következő választáson, 1926-ban, ahol a párharc megismétlődött, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem Rassay, hanem a párt helyi vezetője, Dómján Lajos ügyvéd jelöltette magát. Ezúttal azonban szó sem volt komoly összecsapásról, Kállay megválasztását a hatóságok gyakorlottan szervez-ték meg és bonyolították le, melyet a kormánypárti lap természetesen az elsöprő lakossági támogatásnak tudott be. A konszolidáció előrehaladtával és az életkörülmények javulá-sával persze a kormánypárt támogatottsága is növekedhetett, de az nehezen képzelhető el, hogy Dómján még az ajánlást sem tudta összegyűjteni. A törvény értelmében ugyanis a jelöltnek az induláshoz, a választópolgárok tíz százalékának aláírással jelzett ajánlását kellett benyújtani. Ez 670 főt jelentett, s a Domján-párt Borza Sándor és társai vezette kül-döttsége be is adott 806 ajánlást, azonban a választási bizottság ennek felét érvénytelenítet-te, így a szükségesnél kevesebb ajánlás lévén, Dómján Lajos nem indulhatott, Kállay Tibor tehát választás nélkül lett ismét a város képviselője. Ez az eljárás egyébként gyakori volt a korszakban, különösen az ismert személyek és politikusok megválasztása zajlott „egyhan-gúan" - ahogy ezt akkor hivatalosan nevezték. Kállay Tibor 1926. november 26-án tartotta meg nagygyűlését, ahol nagy beszédben foglalta össze nézeteit. Az ország helyzetével kapcsolatban a konszolidáció eredményeit méltatta: „Ha ma tekintünk végig az országon, úgy bizonyára meg kell állapítanunk, hogy úgy gaz-dasági, mint kül- és belpolitikai vonatkozásokban igen nagy lépésekkel mentünk előre. Az állampénz- Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 71 ügyeknek a népszövetségi terv alapján végrehajtott rendezése állandó értékű pénzt és a gazdasági fejlődésnek stabil alapokat biztosított. Újra tagjává váltunk az európai népek közösségének, amely közösség nemcsak plátói érzés, hanem pozitív támogatás formájában is megnyilvánult. Bent az országban nemcsak az élet- és vagyonbizton-ság, és a törvények tisztelete van újra helyreállítva, hanem az az érzés is mindjobban megerősödik az emberekben, hogy egy erőteljes és céltudatos kormányzati vezetés mellett ezt a már helyreállított és biztosított társadalmi és közéleti rendet többé semmiféle agitációs siker megtámadni és veszélyeztetni nem fogja."87 Nagykanizsával kapcsolatban csupán köszönetét fejezte ki, hogy a város la-kossága ismét megtisztelte a bizalmával. A mandátumot december 10-én vette át, amikor Sabján polgármester vezetésével 12 tagú küldöttség ment érte, akik a város társadalmának minden rétegét képviselték: Bazsó József ipartestületi elnök, dr. Balázs Zsigmond ügyvéd, dr. Bakoss Géza nyugalmazott járásbíró, dr. Blankenberg Imre kereskedő, Bolff György, dr. Brod Tivadar az Izraelita Hitközség elnöke, Dolmányos Antal, dr. Varga P. Teodorich hittudományi főiskolai igazgató stb. Kállay Tibor tehát tartósan Nagykanizsa város képviselőjévé válhatott, azonban az országos politika egy idő után közbeszólt. 1928-ban, mint ismeretes, a Bethlen-kormány egyik legmarkánsabb ellenzéki, a Fajvédő párt vezére, Gömbös Gyula feladta ellenzéki pozícióját és visszalépett a kormánypárta. Ezután rögtön, nyilván a korábban megkötött egyezség következményeként, honvédelmi minisztériumban államtitkári kinevezést is kapott. Ennek a folyamatnak azonban az Egységes Párton belül azonnal komoly kritiku-sai támadtak, a mérsékelt konzervatív felfogású, illetve a királypárti politikusok körében (ismerve Gömbös következetes horthysta, Habsburg-ellenes álláspontját, és nem feledve, hogy ő volt az, aki IV. Károly visszatérésekor, 1921-ben lövetett a karlista csapatokra a bu-daörsi összecsapásban). Az esemény bomlást idézett elő a kormánypártban és 1928 szept-emberében mind Zalaegerszeg országgyűlési képviselője, báró Kray István, mind Kállay Tibor bejelentette, hogy kilépnek az Egységes Pártból! Kállay Tibor nyílt levélben indokolta 10. kép: A Nagykanizsai III. ker. Kiskanizsai Levente Egyesület zászlószentelési ünnepségének résztvevői az iskola épülete előtt 1926. szeptember 26-án 87 Zalai Közlöny, 1926. november 30. 72 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 72 me g lépését, amelyben több okot is említett, egyfelől a gazdasági tárcát érintő kormány-átalakítást, a pénzügyminisztérium mellett ugyanis a kormányfő létrehozta a gazdasági csúcsminisztériumot is: „De sem ebben a kérdésben [mármint a gazdasági tárca ügyében], sem a fajvédőpártnak az egységespártba történt beolvasztásának politikailag szintén jelentős kérdésében sem az utóbb említett párthoz, sem annak elnöki tanácsához nem intéztek kérdést, amely tényben úgy a kormányzó többségnek, mint annak révén egész parlamentáris életünknek a kormány részéről olyan negligálását látom, amely már nemcsak a párttagok önérzetét, hanem a magyar alkotmányt is érinti. [...] Az országgyűlési képviselőválasztások alkalmával, a kormánnyal az élen, azt hirdettük, hogy a pénzügyi újjáépítés befejezésével fordulóponthoz ért a magyar politika. És hogy most már ahhoz, hogy a szabadságjogoknak fokozatos helyreállítása és törvényileg való új szabályozása, a társadalom függetlenségének intézményes biztosítása és a magángazdaság talpraállítása terén és általában az lesz a feladat, hogy - a miniszterelnök úr szavalt idézve: előre vigyük az országot - egységes nemzeti demokrácia kell." Kállay szerint az ország letért erről az útról, „azt az irányt, amelyet a mostani kormányzati intézkedések jelentenek, nemcsak általános politikai, hanem gazdaságpolitikai vonat-kozásban sem fogadhatom el. [...] Az új irány, megítélésem szerint, hovatovább veszélyezteti a belső fejlődésnek békés folytonosságát, mert nemcsak a mélységből netán feltörő erőktől kell félni, hanem aggályos lehet az is, hogy úgy vesszük észre, hogy úgy a parlamentben, mint a társadalomban mind kevesebb az az erő, amely bármely irányú hatalmi kísérletezést eleve sikertelenségre ítélne, még a vé-letlenek áltól netán előidézett nemzeti megrázkódtatások alkalmával is. A legutóbbi idők egyes jelen-ségei viszont aggályokat ébresztenek bennem külpolitikánkat illetően mindkét említett vonatkozásban. A kormány rekonstrukció alkalmával a honvédelmi minisztériumban eszközölt változás súlyosbította a helyzetet."88 Kállay azonban nemcsak a kormánypártból lépett ki, hanem azonnal közöl-te nagykanizsai választóival, hogy a megváltozott helyzetre tekintettel azonnali hatállyal lemond parlamenti mandátumáról is. A választóihoz intézett levelében azt írta, hogy lépé-sét figyelmeztetésnek szánja a közvélemény számára, egyben felajánlotta, hogy nézeteiről döntsenek a polgárok, mivel kész az új választáson ismét megméretni magát. Közölte to-vábbá, hogy a továbbiakban pártonkívüliként fog politizálni, az új választáson is így indul. Kállay és a kilépő politikusok azonban nem rendítették meg az Egységes Pártot, Beth-len István szilárdan kézben tartotta a szálakat. A legfontosabb kérdés mindezek után a szempontunkból az lett, hogy vajon ki indul Kállay ellen Nagykanizsán? A lapok igyekez-tek szenzációval szolgálni, és azt híresztelték, hogy Kállay ellenfele az új pénzügyminisz-ter, Wekerle Sándor lesz, ez a hír azonban nem bizonyult igaznak.89 Kállay 1928. szeptember 17-én érkezett Nagykanizsára, ahol pártja vezető emberei fo-gadták: Krátky István, Elek Ernő, Kovách Gyula táblabíró, Babochay György és Kelemen Ferenc takarékpénztári igazgató. Ezután végiglátogatta a város különböző társadalmi és foglalkozási rétegeit, járt az ipartestületben, ahol Bazsó József elnök üdvözölte, majd a szo-ciáldemokrata szakszervezet székházába ment, ahol Berke György párttitkárral folytatott tárgyalást. Kállay közölte, hogy bár eltérő világnézetet képviselnek, egyetért abban, hogy az országban maradéktalanul helyre kell állítani a „békebeli szabadságjogokat". Ugyancsak azonos állásponton vannak abban, hogy a munkásnak egyenrangú félként kell megjelen-nie a munkaadójával kötött szerződésekben. Ezután a vasutasokhoz ment, a Mozdonyve-zetők Otthonába, ahol kötetlen beszélgetést folytatott az ott tartózkodó alkalmazottakkal. Délután a Kaszinóban folytatta körútját, ahol a sajtó beszámolója szerint „zajos éljenzésben" részesítették, különösen a Gömbös Gyula miatt mondott kritikája miatt. A szituáció érthe-tő, hiszen a Kaszinó tagságának többségét a helyi zsidóság alkotta, akiket nyilván aggoda-lom töltött el Gömbös hatalomba való visszatérése. Ezután Kiskanizsára látogatott, ahol a 88 Zalai Közlöny, 1928. szeptember 13. 89 Zalai Közlöny, 1928. szeptember 14. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 73 Polgár i Olvasóegylet elnöke, Anek György, valamint Pulvermann Zénó ferences rendi szer-zetes fogadták. A napot a Polgári Egyletben zárta, ahol 100 terítékes bankett várta, melyen Rotschild Béla és Kelemen Ferenc mondott köszöntőt. A tartalmas nap zsúfolt programja arra utalt, hogy Kállaynak továbbra is erős támogatottsága van a városban és váratlan po-litikai lépése sem rendítette meg híveit. Ezt érzékelte nyilván a kormánypárt is, amikor bejelentette, hogy nem állítanak ellenjelöltet Kállayval szemben. Más jelöltre azonban számítani lehetett, ezért az új választásra készülődvén megala-kult a Kállay-párt kampánycsoportja: Babochay György, Kelemen Ferenc, Knortzer György kormánytanácsos, Hilár ferences szerzetes és Malek László ügyvéd alkották a vezetőséget, főhadiszállását pedig a Világ mozi irodáiban rendezte be. És valóban, válaszként az ese-ményekre azonnal megalakult az Egységes Párt nagykanizsai szervezete, amely helytele-nítette, hogy nem állítanak jelöltet Kállay ellen. A Polgári Egyletben zajlott szervező gyű-lés 200 tagú intéző bizottságot választott a választás előkészítésére és határozati javaslatot fogalmazott meg, amelyben támogatásukról biztosították Bethlen Istvánt, helytelenítették Kállay Tibor állásfoglalását, közölvén, hogy „a Kállaypárttal a választási harcot felveszi, új pártot alakít" és a jelölt személyét kiválasztandó küldöttséget menesztenek a miniszterelnökhöz és az Egységes Párt elnökéhez.90 A szervezkedés mögé jelentős társadalmi bázis sorakozott föl és a népes intéző bizottság tagsága reprezentálta a társadalom minden rétegét: a 200 tagú intéző bizottság élén az elnöki tanács állt a következő tagokkal: Dobrovits Milán és Nóvák János volt országgyűlési képviselők, dr. Tamás János ügyvéd, Bogenrieder Frigyes gyógyszerész, Gyergyák József kisgazda, dr. Hajdú Gyula tb. vármegyei főügyész, Bazsó József ipartestületi elnök, Humbolt László kisgazda, dr. Szabó Zsigmond orvos, Petrik De-zső vasúti főfelügyelő, Weiser János gyáros, Barthos Gyula erdőmester, Samu Lajos iparos, dr. Tholway Zsigmond postafőnök, Horváth Olivér evangélikus lelkész, Franck Manó nagy-kereskedő, Bartal Béla állomásfőnök, Miklós János postafőnök, dr. Gartner Antal ügyvéd, Dolmányos Antal kisgazda, dr. Kőnig József orvos, Halvax Gyula, Wollák Jenő, Teutsch Gusztáv stb.91 Az országos pártvezetés azonban nem kívánt továbbra sem jelöltet állítani Kállay elle-nében, azonban nem látta akadályát annak, ha a helyi szervezet ellenjelöltet indít. Ez meg is történt, s a városi szervezet végül Bazsó Józsefet, a Nagykanizsai Ipartestület elnökét nevezte meg jelöltjéül. Bazsó kocsigyártó iparos volt, több tucat segéddel dolgozó tekinté-lyes műhelye volt, s 1919-1929 között ő töltötte be a Nagykanizsai Ipartestület elnöki tisztét. Programja kettős célt tűzött ki, egyfelől Bethlen István támogatását tűzön-vízen keresztül, másfelől Nagykanizsa város részére kívánt mindent megtenni és kézzel fogható eredmé-nyeket elérni. „Nézzünk városunk 50 év óta dísztelenül csúfoskodó belsejére, kereskedőink üresen kongó kasszáiba, iparosaink nyomorára, iskoláink elhagyatottságára. Ennek a városnak fejlődnie kell! Nagykanizsa ma is vezet a fizetésképtelenségek és cégmegszűnések terén. Ennek tovább nem szabad így maradnia!" - fogalmazott bemutatkozó beszédében.92 Kállay Tibor ezzel szemben ismét a nagypolitika területéről fogalmazta meg program-ját, kijelentette, „hogy a küzdelmet folytatni fogja, mert arról van szó, hogy gazdasági téren függet-len egzisztenciák teremtessenek-e, avagy mindenkit valamilyen szál kapcsol a kormányhoz. A másik kérdés, hogy parlamentáris, a képviselők kellő respektálásán alapuló kormányzat legyen-e, avagy diktatúra?" Hangsúlyozta, hogy Nagykanizsáért mindent megtett és meg fog tenni. „Ha Nagykanizsának az volna az álláspontja, hogy fejlődése érdekében kormánypárti jelöltre van szüksé-ge, akkor ez a város [kikapcsolná magát az országos politizálásból, egy leitárgyi tárgy lenne csupán, 90 Zalai Közlöny, 1928. szeptember 22. 91 Uo. 1928. szeptember 23. 92 Uo. 1928. szeptember 25. 74 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 74 amelynek mindegy, hogy milyen a kormányzás, csak kormánypárti jelöltje legyen. A kormány sem a város érdekében adna ez esetben valamit, hanem a maga érdekeinek előmozdítása céljából. Ha pedig ez így volna, akkor az ilyen kormányra nem lehet szavazni."93 Látható tehát, hogy Kállay polgári programot követett, és a politikai rendszer további demokratizálódásáért szállt síkra. Bazsó József kiskanizsai kampányán arról beszélt, hogy „ő nemcsak iparos programmal és a kisegzisztenciák védelmével lép a küzdelembe, hanem minden társadalmi osztálynak jogos kíván-ságaiért akar becsülettel küzdeni. De elsősorban és legfőképpen azokért, akikért eddig vajmi kevés történt: a kisegzisztenciákért." Bazsó szerint „a kormány nem is tud arról, milyen elhanyagolt város Nagykanizsa. Most derült csak ki, hogy illetékes helyen nem is emeltek szót Nagykanizsa érdeké-ben."- kritizálta Kállayt.94 Bazsó támogatására megmozdult az országos iparostársadalom, s Nagykanizsára érkezett az Iparosok Országos Szövetségének elnöke, és vezetőségének több tagja, sőt a választási kampány hajrájában mintegy fél tucat kormánypárti képviselő is a városba érkezett. Az iparosok gyűlésükön hangot adtak megdöbbenésüknek, - amire ezek szerint csak most figyeltek fel - hogy a parlamentben egyetlen képviselője sincs a kisiparosságnak! Ezért kiáltványt intéztek a nagykanizsaiakhoz, hogy a 300 ezer magyar kisiparosnak képviselőt kell választani. „Az ország iparosságának szeme Önökön van és reméli az iparosság, hogy Önök, akik ebben a városban 1300-an vannak, elnökük mellé állnak és beküldik a magyar parlamentbe az első iparos képviselőt." - fogalmazott Papp József, az IPOSZ országos elnöke.95 A különböző jelentések és beszámolók alapján jól körvonalazhatóak azok a társadalmi rétegek, amelyek a kormánypárt jelöltjét támogatták: egyrészt a városi elit, az ügyvédek, gyárosok, kereskedők és nagyobb háztulajdonosok egy része (ők megoszlottak a két je-lölt között), egységesen támogatták azonban a közalkalmazottak, a postások és vasutasok (utóbbiak vezetője, Ansorge Antal ezt többször ki is jelentette), az iparosok természetesen, valamint a munkások egy része. Kérdéses volt a kiskanizsaiak állásfoglalása, ami akár el is dönthette az izgalmas párharcot. Az időközi választás érdekes kórképét adta az ország állapotának, amit talán a sajtó fogalmazott meg a legjobban. E szerint úgy tűnt Magyarországon a konszolidáció eredmé-nyeként rend és nyugalom van. Ez azonban tévedés, az ország egyensúlya csak látszat, ahol egyetlen szikra is robbanást tud előidézni. Mindenki azt hitte Nagykanizsáról is, hogy a béke és stabilitás szigete, most mégis ádáz politikai harc kezdődött: „A társadalom már-már azt hittük, stabil egyensúlya, egy csapásra megbomlott. Nem is igen volt egyebe a városnak, mint a békéje, nyugalma, amivel felvértezve állta a kemény küzdelmet a reá - határra szakadt város lévén - kétszeres súllyal nehezedő gazdasági bajokkal szemben. A biztonságnak ez az erőforrása teljesen elapadt mára és a politikai harc vihara korbácsolja darabokra a város egész társadalmát." Az ellenté-teket tovább fokozta Kállay egy megjegyzése, amely országosan is vihart kavart. Választási beszédében ugyanis az Egységespártot és támogatóit úgy jellemezte, hogy „lát egy nagy nyájat, emberekkel, körülötte pulikat, amelyek ezt a nyájat igen jól összetartják, úgy, hogy a gazda nyugodtan elmehet hosszabb időre is pihenni." Az ügyben országos politikusok nyilatkoztak, sőt Zala megye főispánja, Gyömörey György - nyilván magára véve a maliciózus megjegy-zést - lovagias elégtételt követelt, és párbajra hívta ki Kállay vezető emberét, támogatóját, Berki György országgyűlési képviselőt, aki egy beszédében a főispánra dehonesztáló meg-jegyzést is tett.96 Mindkét fél meg is nevezte segédeit, nyilatkozatháború kezdődött, és a 93 Zalai Közlöny, 1928. szeptember 23. 94 Zalai Közlöny, 1928. szeptember 28. 95 Zalai Közlöny, 1928. szeptember 30. 96 Zalai Közlöny, 1928. október 5-6. Berki szerint Gyömörey főispán „korrupt eszközökkel igyekszik befolyásolni a választást". Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 75 közvélemén y izgatottan várta az affér eredményét, de az végül tárgyalásos úton megoldó-dott, Berki bocsánatkérésével. A választást október 11-én tartották, s az eredmény a következőképpen alakult: Kál-lay Tibor: 3477, Bazsó József: 1775 fő. Az eredmény tehát még csak szoros sem lett, Kállay nagy fölénnyel hódította el a mandátumot. Ha megnézzük, hogy mely városrészek hogyan szavaztak, akkor az előzetes várakozásoknak tökéletesen megfelelő eredmény született. A kormánypárti jelölt csak azokban a szavazókörökben tudott fölényre szert tenni, ahol az állami alkalmazottak laktak nagyobb számban, mind Kiskanizsán, mind a belvárosban fölényesen nyert Kállay. Kállay Tibor tehát nagy harcban, a kormányzattal szembehelyezkedve, de széles helyi támogatói bázist maga mögé állítva szerezte meg ismét a mandátumot. A Kállay-éra azon-ban ezzel a ciklussal sem ért véget. A következő választáson, ismét olyan politikai párharc játszódott le, amelynek ő volt az egyik szereplője. 1931-ben azonban nem a kormányzat, hanem - némileg meglepő módon - a liberális ellenzék képviselője indult ellene. Magyar Miklós, a budapesti Újságüzem R.t. igazgatója, a Nemzeti Demokrata Párt jelöltje volt. A pártot Vázsonyi Vilmos alapította 1919-ben, majd 1926-ban bekövetkezett halála után, a 1928-ban újjáalakították, s vezetői között Vázsonyi fia, Vázsonyi János is helyet foglalt. A párt csak Budapesten állított jelölteket, valamint Nagykanizsa mellett Győrött sikerült listát állítaniuk.97 Vázsonyi pártja határozott ellenzéki felfogást követett, s támogatói in-kább a fővárosi zsidóság soraiból kerültek ki, ebből következően a párt élesen szemben állt minden antiszemita politikai erővel. Ez jól látható Vázsonyi Vilmos beszédeiben is, ame-lyekben élesen támadta a keresztény kurzus politikáját és az Egységes Pártot. Szervezete a század eleji szabadelvűségen és a korabeli liberális elveken is túllépve a teljes jogegyen-lőségre és a csorbítatlan közszabadságokra épülő demokráciát, Vázsonyi megfogalmazá-sában a „nemzeti demokráciát" követelte.98 Ebből következett, hogy Nagykanizsán, az eddig létrejött sajátos ellenzéki társadalmi bázis, a kisgazdák és a zsidóság szövetsége minden bi-zonnyal fenntarthatatlanná vált, viszont Kállay - kormánypárti jelölt ismételt hiánya miatt - ezúttal számíthatott a közalkalmazottak támogatására. Magyar választási kampányának talán leghatásosabb része az volt, amikor jelentős adományt juttatott el a város szegényei-nek. Azonban ez kevésnek bizonyult, a választás most kevés izgalmat hozott, Kállay fölé-nye mindvégig biztosnak látszott, s végül a választási eredmény is ezt bizonyította: Kállay Tibor: 3742, Magyar Miklós 1671 fő. A polgármester-választás Az 1920-as és 30-as évek fordulóján nem egy parlamenti választás bolygatta fel a város politikai nyugalmát, hanem egy másik esemény: a polgármester-váltás. Sabján Gyula pol-gármester 1930-ban lemondott és az utódlása kapcsán komoly harc bontakozott ki. Az első világháború után a városok közigazgatási helyzetével kapcsolatban nem szüle-tett törvény, ezt a kérdést az 1929. évi 30. törvény rendezte. Ez szabályozta a települések jog-állását, a választójogot, a választás menetét és a városi képviselőtestület összetételét. Ettől kezdve az addigi rendezett tanácsú városok a megyei város elnevezést kapták. A törvény értelmében újjá kellett alakítani a város képviselőtestületét és a polgármester-választást is le kellett bonyolítani. 97 Hubai, 2001. 49.p. 98 Magyarországi pártprogramok, 2003. 82-83.p. 76 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 76 A legesélyesebb jelölt a főjegyző, Krátky István volt, azonban a problémát az jelentette, hogy a kormánypárt mást szeretett volna. A város már amúgy is megosztott volt, Kállay Tibor miatt, s Krátky Kállay híve volt, ezzel ő is szembekerült a kormánypárti képviselőt és polgármestert óhajtó hatalommal. Az Egységes Párt helyi vezetői ezért kísérletet tettek egy új polgármester-jelölt személyének kiválasztására. Az ekkor kezdődő titkos politikai játsz-máról és a háttéreseményekről részletes információnk van Kőnig József orvos, Egységes párti helyi notabilitás leveléből, amelyet a főispánhoz intézett:99 „Ismeretes, hogy Krátky már évek óta készülődik a polgármester-választási küzdelmekre, a talaj-előkészítési munkálataiban azon-ban, - az emberekkel való udvarias érintkezési formák, nexusok keresése, - Sabján is segítette Krátkyt, mikor hivatalos fogadások, ünnepélyek alkalmával szinte állandóan Krátkyval helyettesíttette magát. Krátky a legutolsó országgyűlési képviselőválasztás alkalmával Kállay mellé állott, s ma Kállay, aki az utóbbi időben elég gyakran van Nagykanizsán, pártjával együtt buzgón dolgozik Krátky érdeké-ben, s így alakult ki az a helyzet, hogy a polgármester-választás már nemcsak Sabjánnak s Krátkynak a küzdelme, de küzdelme az egységes és a Kállay-pártnak is. Tekintve azt a fényes győzelmet, melyet a Kállay-párt legutóbb a megyebizottsági tagválasztás alkalmával elért, nyilvánvaló, hogy a megválasz-tandó városi képviselőtestületi tagok szintén kizárólag Kállay-pártiak lesznek, így fog az egységes párt a Sabján-Krátky összecsapás folyományaként hosszú időre kiható, reparálhatatlan vereséget szenvedni. A Krátky-Kállay párt győzelmét érezni a város hangulatán, aminek aztán megvan az az ered-ménye, hogy az egységes párt süllyedő hajójáról már menekülnek a patkányok, ezzel is öregbítve a Krátky-Kállay párt jogos győzelmi bizodalmát. A Krátky-Kállay pártnak aztán van még egy hatalmas segítsége azon városi tisztviselők személyében, kikből - ha Krátky lesz a polgármester - főjegyző, aljegyző lesz. Ezen városi tisztviselők közt Krátky győzelme első sorban Kaufmann vár. aljegyzőnek érdeke, aki főleg azért is rendelkezik hatalmas sleppel, mert maga is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy fellép polgármester jelöltnek, s erre lassan készülődött is. ... Ily körülmények közt vetettem fel a kérdést, lehet-e itt valamit menteni, lehet-e a szituáción változtatni? Sabján személyét illetőleg - lelkem mélyéből sajnálom őt - az a meggyőződésem, hogy bukását semmi nem akadályozhatja meg, az egységes párt szituációját azonban nem látom ily remény-telennek, s elgondolásom szerint a helyzetet a következőleg lehetne megmenteni: 1. Értekezletre kellene összehívni a nagykanizsai egységespárti vezető embereket, különösen meg-hívandók volnának P. Sulpic, Eberhard, Gazdag, továbbá a Bazsó-pártnak volt vezető emberei,100 s ezen az értekezleten fel kellene tenni a kérdést, lehet-e remélni a Sabján megválasztását? Ha a válasz úgy fog hangzani, hogy Sabján ügye elveszett, úgy fel kell vetni a kérdést, hogy mik volnának a teendők az egységespárt pozíciójának a városi képviselőtestületben való biztosítására, - s vajon egy megfelelő jelölt az egységespárt kilátásait megjavítaná-e? Ilyképp Főispán úr megismerné a helyzetet úgy, amint ezt másképp ily behatóan megismerni nem lehet, s talán hangzanának el oly tanácsok is, melyeket fel lehetne használni. Azon meggyőződésben vagyok, hogy ezen értekezlet igazolni fogja felfogásom helyességét, melyet a fentiekben vázoltam, s akkor a további teendők volnának 2. felléptetni hivatalos támogatással polgármesterjelöltnek egy idegen, egységespárti, tetterős, ka-tolikus urat, ki felfelé kitűnő nexusokkal rendelkezik, s aki ilyképp remélni engedi, hogy a város szá-mára anyagi előnyöket fog kiverekedni tudni, - amit aztán dobra is kellene ütni. Ily férfi volna pl. dr. Hegyi Árpád kaposvári ügyvéd (úgy értesülök, hogy volt egységespárti kép-viselő vagy legalább is jelölt), ha a polgármesterségre való jelöltséget elfogadja. (Magam őt nem isme-rem.) 99 MNL ZML IV. 401. b. Zala vármegye főispánjának bizalmas iratai, 156/1929. 100 P. Deák Sulpic nagykanizsai plébános, Éberhardt Béla kegyesrendi házfőnök, a reálgimnázium igazgatója, Gazdag Ferenc püspöki biztos. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 77 3. Ha lehetne, fel kellene valami módon léptetni Kaufmann aljegyzőt is, aki mint fentebb említet-tem, foglalkozott is ezzel a gondolattal. 4. P. Sulpicot meg kell nyerni az egységes-párt álláspontjának, s meg kell vele csináltatni a „kat. blokk"-ot, mely mozgalomtól azonban a hivatalos egységes pártnak távol kell maradni. A „kat. blokk" eszméjét P. Sulpic egy templomi beszédében pendítette meg, de amikor az eszme életrekeltése érde-kében egy csomó ember felkereste, a Kállay pártiak megérezve, hogy egy ily alakulat alkalmas soraik megbontására, Ujváry Gézával az élükön P. Sulpic előtt a blokk ellen foglaltak állást, s kis híja, hogy különböző pártállású emberek a szent folyosókon össze nem verekedtek, s így a blokkból egyelőre nem lett semmi. Ez mostanában, a közelmúltban történt. Itt meg kell jegyeznem, hogy Krátky katolikus, de a felesége protestáns. 5. Ha a katolikus blokk megalakulna, ennek eo ipso támogatni kellene azon a 2. pont alatt említett jelöltet, s ugyancsak támogatásra kényszerülne az a Kállay párti Zalai Közlöny is, mely kizárólag kat. pénzen s katolikus célkitűzéssel létesült. Ezen a Zalai Közlönyön mindenhogyan srófolni kellene. 6. A virilis jogon bejutottak közül azokra, kik a Nemzeti Jegybanktól közvetlen hitelt élveznek, de a bankokra is, megfelelő nyomást kellene gyakorolni. Surgoth bankfőnök101 azonban ezt meggyőződé-sem szerint csakis a saját hivatali feljebbvalóinak strikt utasítására fogja megtenni." Kőnig részletesen végiggondolt, ravasz terveinek megalapozottságát mutatja, hogy a végrehajtását is megkezdték. A polgármester-választásra valóban megalakult a Katolikus Blokk, mellyel szemben a Krátkyt támogató Községi Párt állt. Végül azonban hiába volt minden politikai cselszövés, a választást Krátky nyerte meg, akit 1930. február 14-én 75:15 arányú szótöbbséggel választották meg polgármesterré. Megválasztásának természetesen nem örült a kormányzat - ezt jól lehet látni például a főispánnal történt levelezéséből, ami-kor tisztelgő látogatását akarta nála bejelenteni102 - azonban mivel semmit nem tehettek, napirendre tértek a tény felett. Krátky István Nagykanizsán született 1887. december 25-én. Apja, Krátky József telek-könyvezető volt. Középiskolai tanulmányait szülővárosában a piarista gimnáziumban vé-gezte, kitűnő eredménnyel, egyetemi tanulmányait pedig a Pázmány Péter egyetem jogi fakultásán. 1911-ben szerezte meg diplomáját. Letöltötte katonai szolgálatát, Przemislben a tüzérségnél szolgált, de onnan egészségügyi okokból a hadtáphoz helyezték. Majd ügy-védjelöltként dolgozott egy évig. 1914. január 24-én választották meg Nagykanizsa város fő-jegyzőjévé, 26 éves korában. Egy év múlva polgármester-helyettes is lett. 1916-ban vonult be katonai szolgálatra, s 1918 végén szerelt le. A koronás arany érdemkereszt a vitézségi érem szalagján tulajdonosa. A leszerelés után újból elfoglalta hivatalát. Rendes hivatala mellett a városi árvizsgáló bizottság elnöke is volt. 1923-ban letette az egységes ügyvédi és bírói vizsgát. 1935 óta tiszteletbeli vármegyei főjegyző. A Magyar Városok Országos Szövetsége 1935-ben a közművelődési szakosztály, a Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövet-sége pedig 1936-ban választotta meg alelnökévé. A nagykanizsai keresztény úri társaságot tömörítő Polgári Egylet elnöke. Egy sor szervezet védnöki vagy díszelnöki posztját is be-töltötte, így a Nagykanizsai Tüdőbeteggondozó Szanatóriumnak, az Olaszbarátok Körének, a HONSZ Nagykanizsai Csoportjának, a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Körnek, a Közművelődési Egyesületnek, a Stefánia szövetségnek, sok másnak pedig dísztagja volt. (KALOT, a Kiskanizsai Polgári Olvasókör stb.) A Piarista Diákszövetség és a Nagykanizsai Kaszinó választmányi tagja, a Nagykanizsai Torna Egyletnek elnöke. 8 éves polgármestersége alatt sok fontos beruházás történt a város életében: Parkosítot-ták a belvárost, az Anya és Csecsemővédő Intézet bölcsődét kapott, jelentősen fejlesztették a közkórházat, és kápolnával is ellátták. Megépült a vajgyár, a 20-as hősi emlékmű, a 48-as 101 Surgoth Miksa a Nemzeti Bank nagykanizsai fiókvezetője, városi képviselő. 102 Paksy, 2008.405-407.p. 78 Paksy Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) gyalogezre d hősi emlékműve, a Nagymagyarország irredenta emlékmű, a sportuszoda, az OTI székház, a városi zeneiskola, a református templom, az új 8 osztályos elemi iskola, bő-vítették az állami méntelepet. Az izraelita felsőkereskedelmi iskolát városi kezelésbe vette, ezzel az elvesztette felekezeti jellegét városi iskolává vált. Felállította az egészségvédő Inté-zetet és megalakította a városi szimfonikus zenekart. 11. kép: Választási szórólap, Krátky István 12. kép: Választási szórólap, dr. Kállay Tibor polgármesterjelöltet dicsérő kortesnóta, 1930 országgyűlési képviselőjelöltet dicsérő kortesnóta, 1930-as évek eleje Az 1930-as évek politikai küzdelmei Az 1930-as évek magyarországi politikai életére a világválság fejtette ki a legnagyobb hatást. A recesszió a korabeli tőkés gazdaság amúgy törvényszerűnek tekinthető folyomá-nyaként kezdődött el. A világháború alatt felpörgött nyugati, elsősorban amerikai gazda-ság termékeit a korlátozott kapacitású piacok nem bírták befogadni és túltermelés jött létre. Eredményeként az ipari termelés jelentős visszaesése, infláció, ár és bércsökkenés, vala-mint megugró munkanélküliség keletkezett. Magyarországon az első világháború, a trianoni béke és az Osztrák-Magyar Monarchia gazdasági rendszerének a szétesése okozta gazdasági katasztrófa következményei csak az 1920-as évek második felében kezdtek halványulni. A nagy területi veszteségeket szen-vedett trianoni Magyarország jelentős agrártermelésénél, valamint nyersanyagszűkössége miatt külkereskedelemre volt utalva, melyet a politikai ellentétek sokáig akadályoztak. Ez különösen érvényes volt Nagykanizsára, hiszen a város elvesztette piacait és megszakadtak gazdasági kapcsolatrendszerei. Az évtized második felében lassan bővülő kivitelt azonban Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 79 végzete s csapásként érte a válság. A mezőgazdasági termékek exportja ugyan nem állt le teljesen, de mind a külpiacok felvevőképessége, mind a világpiaci ár jelentősen csökkent, az ipari termelésnek pedig főleg az exportvolumene esett vissza. A valutaválság következ-tében fellépő pénzhiány miatt gyengült a hazai vásárlóerő, a belső piac is vészesen beszű-kült. A válság hatásai közül az országot agrártermelő jellege és mezőgazdasággal foglal-kozó népességtömege miatt az agrárolló sújtotta legnagyobb mértékben. A mezőgazdasági termékek ára a felére csökkent, ezzel szemben az ipari eredetű termékek árában csupán kb. 20 százalékos visszaesés történt, amelyből üzemi szinten 1933-ra 43, általánosan 45%-os agrárolló keletkezett.103 Mindebből következően a válság legjobban a mezőgazdaságból élőket sújtotta, ez azonban úgy hatott a városokban élőkre, hogy a kereskedők és iparosok nem tudták eladni az áruikat, mert a korábbi lanyha kereslet is visszaesett. Ezek a negatív gazdasági és társadalmi fejlemények előrevetítették az ilyenkor szokásos politikai forgatókönyvet, vagyis az egyensúly módosulását a rendszer integritását biztosító pártok rovására, az ellenzékiek javára, avagy új ellenzéki erők születését. Aktivizálódott például a szociáldemokrata párt is, amelynek 1932-ig mintegy kétszáz új vidéki szervezete jött létre.104 Vidéken addig a párt nem fejtett ki komolyabb agitációs tevékenységet, hiszen ezt a Bethlen - Peyer paktum megtiltotta számára. 1931-ben adták ki „Mit akarunk?" címmel a párt agrárprogramját, amelyet brosúra formájában vidéken is nagy számban terjesztet-tek.105 Ezt a programot a párt 1930 szeptemberében tartott kongresszusa fogalmazta meg és fogadta el. A válság hatására Bethlen István miniszterelnök 10 év kormányzás után lemondott, s a Károlyi kormány rövid időszaka után, 1932-ben Gömbös Gyula lett a miniszterelnök. Ő radikális programot kísérelt megvalósítani, ezek közé tartozott a társadalom egészét be-hálózó, új, erősebb kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja (NEP) létrehozása. Ennek ered-ményeit jól végigkövethetjük Nagykanizsa esetében, ahol nagy lendülettel indult meg a munka 1933-ban. A kerület NEP-elnöke Gyömörey István volt országgyűlési képviselő lett. A várost kisebb kerületekre osztották, mindenhova titkárt neveztek ki, majd a tagtoborzást kiterjesztették vidékre is. A körzeti vezetők részére rendszeres gyűléseket és továbbkép-zéseket tartottak a fővárosból érkezett pártvezetők. 1933 októberében büszkén jelentette a helyi újság, hogy a pártnak a városban már 2534 beszervezett tagja van, ami azt jelentette, hogy az 1935. évi országgyűlési választásokon regisztrált 7355 választójogosult polgárnak több mint 30%-a a párt tagja lett (bár nem biztos, hogy minden párttag rendelkezett válasz-tójoggal is).106 Az új hatalmi formáció azonban váratlan akadályokba ütközött. A megyében, de főként a két nagyvárosban, Nagykanizsán és Zalaegerszegen is megindult a katolikus ellenakció, amely mögött elsősorban a helyi katolikus papság és katolikus közéleti személyek álltak. Ez nem zalai sajátosság volt, része volt annak a folyamatnak, amely során az addig Bethlen-nel koalícióban kormányzó legitimista kereszténypárt egyre inkább politikai ellenzékbe került. Az ellentét oka elsősorban a politikai és világnézeti különbözőségekből fakadt, a Gömbös által elképzelt „öncélú magyar nemzeti állam" nem fért meg a politikai katolicizmus eszméivel, amelynek középpontjában a legitimizmus ügye állt. A Keresztény Gazdasági és Szociális Párt már az 1931-es választások után erősíteni kezdte pozícióit és szélesíteni mozgásterét a kormánypárttal szemben. Ezt a törekvést erősítette fel a gömbösi program, amelynek veszélyeire - elsősorban a diktatúra veszélyére - a párt vezetői hívták fel a fi-gyelmet.107 Programjukban az elvi legitimizmus, mint a diktatúra alternatívája jelent meg. 103 Gunst, 1996. 50.p. 104 Szakács, 1989. 85.p. 105 Takács, 1931. 106 Zalai Közlöny 1933. október 3. 107 Sipos, 1999.164.p. 80 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 80 E z a politikai irányzat már 1932 elején elkezdte szervezni a táborát, s önállósítania magát a kormányzópárt gyámsága alól. Polgári egységfront kezdett kialakulni, amelyhez a libe-rális ellenzék politikusai is csatlakoztak. Ennek a különböző politikai irányzatokat egyesítő ellenzéki szervezkedésnek lett a színtere Nagykanizsa, 1932. május 21-én, amikor Kállay Tibor képviselői beszámolójának ürügyén, számos politikus érkezett a városba. „Pillanatig sem volt kétséges, hogy az a politikai vezérkar, amelyiknek érkezését napok óta lázas izgalommal várta Nagykanizsa, tömegeket fog megmozgatni és felvonultatni a Polgári Egylet nagyszerű nyári kertjében tartandó politikai vacsorára. Arra azonban, hogy ekkora tömegek ostromolják a fehér asztalokat, a legvérmesebb remények mellett sem lehetett gondolni. A város polgárságának színe-java szorongott a kerthelyiségben, amely mire az illusztris politikai vendégek autói berobogtak az állomásról (ahova egyszerű, gyors, de szívélyes fogadtatás mellett este 9 óra 20 perckor érkeztek meg) zsúfolásig meg-telt." - írta az eseményről a helyi lap.108 A legitimista politikusok Pallavicini György őrgróf vezetésével érkeztek, a polgári demokraták pedig az előttünk jól ismert Rassay Károllyal, akit Pakots József, Bródy Ernő és más képviselők követtek. A helyiek nevében újnépi Elek Ernő üdvözölte a vendégeket. Az est legfontosabb eseménye Kállay Tibor beszéde volt, amelynek lényegét a kormány-zattal kapcsolatos kritikák alkották. „Lassankint elsikkad a nemzeti akarat és ezzel a hatalom le-gitimitásának az alapjai. Ahhoz, hogy ezt az alapot biztosítsuk, olyan kormányzat kell, amely fel tudja venni a harcot a közvéleménynek a megnyeréséért, s amelynek nem csupán a hivatalos apparátus áll a rendelkezésére ahhoz, hogy intézkedéseit és célkitűzéseit elfogadtassa a néppel." „Lehet, hogy a kon-centráció, amelyet propagálunk megtörik pártszempontokon és végeredményben nem valósul meg. Ez esetben sem sajnáljuk a fáradságot. Úgy látjuk, hogy helyzetünk tele van veszélyekkel és szeretnénk segíteni. Elvégre az ország nemcsak pártoknak és szervezeteknek a hazája, hanem egyben a mi ha-zánk." Pallavicini őrgróf a kormány külpolitikáját kritizálta és az egyoldalú olasz és német orientáció ellen emelte fel a szavát. Az ellenzéki táboron belül Zala megyében a keresztényszocialista, katolikus ellenzéki mozgalom volt a hangsúlyosabb. A tábor 1933 októberében ismét jelentős gyűlést szervezett Nagykanizsán. Ezen részt vett a két zalai vá-ros plébánosa (Pehm József és P. Molnár Ark-angyal) és a kereszténypárt két országgyűlési képviselője: Kállay Tibor és báró Kray István, valamint az országos pártvezetés részéről Ernszt Sándor és gr. Esterházy Móric ország-gyűlési képviselők, sok más zalai közéleti sze-mély társaságában (Farkas Tibor volt képviselő, Tarányi Ferenc felsőházi tag, stb.). A felszólalók tiltakoztak a nemzeti jelszavak és programok kormánypárti kisajátítása ellen, ugyanakkor hangsúlyozták a szociális intézkedések fon-tosságát. Tiltakoztak az egypártrendszer és a személyi diktatúra lehetősége ellen. A külpo-litikai kérdésekben elítélték az egyoldalú ori-entációt, a revízió megvalósításában az önálló magyar külpolitika szükségességét emelték 108 Zalai Közlöny, 1932. május 22. 13. kép: Az 1933-ban a Deák téren felavatott Országzászló emlékmű Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 81 ki. 109 Ezek a gondolatok a kormány politikájával való szembenállást hirdették és szakítást jelentettek a keresztény-konzervatív táborban. A kereszténypárt akciója országos szinten tovább folytatódott, s egy évvel a nagykanizsai gyűlés után Körmenden tartottak országos nagygyűlést, ahol egyértelműen megfogalmazták az ellenzéki magatartást.110 A katolikus szervezkedésnek egyébként már voltak hagyományai Nagykanizsán, hi-szen elég csak Zichy János dualizmus-kori, több cikluson át tartott mandátumára gondolni. Ekkor ez a tábor újra aktivizálódott Nagykanizsán. Már 1930. június 22-én jelentős gyű-lést tartott az egyik legismertebb legitimista csoport, a Szent Korona szövetség a városban. A magyar férfiak Szent Korona Szövetségének nagykanizsai főcsoportja a Polgári Egylet nagytermében tartott rendezvényén kb. 250-300-an vettek részt, vegyesen nyugdíjas tiszt-viselők, kereskedők, iparosok, földművesek.111 Przibiszlawszky Ferenc nyug. ezredes el-nöki megnyitója után gróf Zichy Aladár szólalt fel, aki a magyar érzelem, királytisztelet és királyhűség közötti kapcsolatokról beszélt, kiemelve, hogy a magyar volt mindenkor a leghívebb királytisztelő nemzet, s csak akkor lesz ismét teljes a nemzet s országa, ha meg-kapja koronázott királyát. Báró Szterényi József a Pragmatica Sanctió érvényességéről szólt, függetlenül a kényszer hatása alatt szülte detronizáló rendelkezéstől. A trónfosztást, akár-csak Trianont, egyszerre kell elsöpörni, de csak békés eszközökkel, mert a magyar nemzet fegyvere a meggyőzés lehet, és ezt csakis a legitim királyság útján lehetséges. „A teljesen független magyar önálló királyságot kívánja a legitimizmus az összmonarchia létrekeltésének teljes kizárásával, aki mást hirdet, az konkolyt vet." A gyűlésen felszólalt még Chikán Zichy Mór báró, valamint páter Deák Sulpic helybeli plébános, aki szerint „a magyar katolikusság mindig a legitim magyar királyság alapján áll." Ezek voltak tehát a korabeli legitimizmus és politikai katolicizmus újjáéledő elvei, melynek soká-ig Nagykanizsán is széles tábora volt. Az évtized végén elkezdődő gazdasági világválság 14. kép: Az Eötvös téren 1934-ben felavatott Nagy-Magyarország emlékmű, eló''tte virágokból kirakva a „Nem felejtünk" felirat 109 Zalai Közlöny, 1933. október 24. 110 Gergely, 1993.101-102.p. A hasonló baranyai helyzetről lásd Vonyó, 24.p. 111 MNL ZMLIV. 401. b. Zala vármegye főispánjának bizalmas iratai, 98/1930. Közli: Paksy, 2008. 82 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 82 azonba n Magyarországon változásokat hozott, s az új politikai mozgalmak a régiek helyé-be nyomulva megkezdték az erőviszonyok átrendezését. A gazdasági válság hatására megélénkült a szociáldemokrata párt tevékenysége is. Élénk kapcsolatban álltak a budapesti központtal, ahonnan több esetben érkeztek küldöt-tek. 1932 áprilisában például Szakasits Árpád látogatott el Nagykanizsára, és tartott népes, 150-200 fő részvételével pártgyűlést a Fő utcai Munkás Otthonban. Zsohár Gyula üdvözlő beszédében értékelte a helyi szociáldemokrata szervezet munkáját, s elégedetlenségének adott hangot, mivel a múlt évben egyszer sem tartottak gyűlést, azért „mert mindig közbejött valami".112 Szakasits Árpád „nem akart keményebb szavakat használni a csoport működését illető-en", de a munka fokozására hívta fel őket. Kérte a tagokat, hogy minél többen fizessenek elő a Népszavára is. A megélénkülő tevékenység jele volt, hogy még ugyanebben az évben még egy gyűlést tartottak, ahova Buchinger Manó országgyűlési képviselő érkezett meg. Ezút-tal még többen, mintegy 350 tag jelenlétében zajló rendezvényen a szónok a kormányzat kritikájával kezdte és akárcsak Szakasits, a munkásmozgalmi munka fokozására hívta fel hallgatóságát. Az 1935-ös választások és a nyilas mozgalom Nagykanizsán Mindezek után közeledett az új parlamenti választás időpontja, 1935 tavaszán. A saj-tó 1935. március 8-án adta hírül, hogy Nagykanizsa hivatalos képviselőjelöltje, Gyömörey György főispán, akit a helyi Nemzeti Egység párti szervezet „egyhangú lelkesedéssel" vá-lasztott. Gyömörey le is mondott fontos közhivataláról, s a Polgári Egyletben, a megszokott külsőségek mellett, azaz nagy tömeg ünneplése közepette jelentette be, hogy elfogadja a jelölést.113 Nagy hévvel meg is kezdte kampányát. A kormánypárti sajtó a szokásos lel-kesedéssel tudatta, hogy a kerület választóközönsége „egy emberként sorakozik fel mögötte", amikor váratlan fordulat történt: a kormánypárt Gyömörey Györgyöt visszaléptette a vá-lasztástól és nem állított ellenjelöltet a volt miniszterelnök, Bethlen István ellen, aki beje-lentette, hogy Nagykanizsán indul a mandátumért! Bethlen addig Debrecent képviselte a parlamentben, az alföldi városban azonban a Gömbös-féle kormánypárt sikerrel vette át a hatalmat a városi képviselőtestületben, és Bethlen csak akkor indulhatott újra a man-dátumért, ha a városi listán őt gömbösista jelöltek követik. Ez a Gömbös radikális elgon-dolásait nem támogató volt miniszterelnök számára elvei feladását jelentette volna, amibe nem egyezhetett bele. Ekkor régi híve, Kállay Tibor felajánlotta számára saját, kanizsai mandátumát, így került Bethlen István Nagykanizsára. Döntésében még az is szerepet játszhatott, hogy erdélyi birtokai elvesztése után a közeli Somogy megyei Inkén vásárolt magának földbirtokot. Gömbös Gyula mindezek után volt annyira úriember, hogy Bethlen parlamentbe jutását nem kívánta megnehezíteni, ezért a kormánypárt jelöltjét, Gyömöreyt visszaléptette.114 Nagykanizsa felbolydult e hírek hallatán, a volt főispán és hívei azonban kénytelen-kelletlen elfogadták a döntést és visszavonulót fújtak. Gyömörey nyílt levélben tudatta választóival visszalépését: „Sorsdöntő elhatározásra kerültem én is, mint hazánk egy sze-rény polgára, nem a magam, de a nemzet szempontjából akkor, amikor végleg bizonyossá vált, hogy Bethlen István gróf, minden más jelöltséget elhárítva magától, egyedül a nagykanizsai jelöltséget vál-lalta. ...az adott körülmények között csak egy elhatározásra jutottam: félre állani az útjából és helyet biztosítani a magyar parlamentben annak a férfiúnak, aki tíz évig vezette az országot. Még akkor is, 112 MNL ZML Főisp. biz. 28/1932. 113 Zalai Közlöny, 1935. március 9. 114 Vonyó, 1997. 267-282.p. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 83 ha az általa bevágott utat és az általa igénybe venni kívánt módszereket a nemzet jobb jövőjének munkálásában nem is tartotta mindenki célravezetőnek."115 A volt miniszterelnökkel szemben más ellenjelölt nem lépett (léphetett) fel, így itt egyhangú választásra került sor, így lett Nagykanizsa képviselője gróf Beth-len István. Független jelöltként indult, és nyerte el a mandátumot, de a választási időszakot politikai néze-teinek kifejtésére használta fel.116 Bethlen bukása és a kormányzat jobboldali radi-kalizmusának erősödése mellett az 1930-as évek poli-tikai életének másik fontos elemét a szélsőjobboldali mozgalmak éledése jelentette, melyek a válság hatásá-ra kezdtek aktivizálódni. Ez Nagykanizsát sem hagy-ta érintetlenül, a városban az évtized második felében erős nyilas alakulat szerveződött meg. Zala megyében 1933-ban kezdődött a nyilas szer-vezkedés, az alispán április 24-én kelt rendeletében hívta fel első ízben a hatóságok figyelmét a „horogke-resztesek" magatartására, amellyel szemben „az állam és társadalom rendjét, s általában a közrendet feltétlenül meg kell védeni", egyben felszólította a főszolgabírókat, hogy a „jelenséget a legéberebb figyelemmel kísérje."117 A helyi csoport a Meskó által alapított Nemzeti Szocialista Magyar Földműves és Munkáspárt szervezeteként alakult meg, s bár a párt vezetője Meskó volt, a zalai vezetők a legszorosabb kapcsolatot a párt „dunántúli alvezérével", gr. Pálffy Fidéllel alakították ki. A megyei pártszervezet megalakulása után nagyon gyors szervezkedés indult meg, de a mozgalom kezdetben csak a zalaegerszegi régió aprófalvas településein vált népszerűvé és tudott híveket toborozni. A meginduló pártélet gyorsan túllépte a korszak szokásos te-vékenységét, határozott ellenzéki, a törvényes kereteket is túllépő aktivitást tanúsítva.118 Ez a működés elsősorban a fennálló rendszerrel szembeni izgatásban és szélsőséges antisze-mitizmusban nyilvánult meg, mely maga után vonta a hatóságok fellépéseit.119 Mivel az első szervezetek a falvakban alakultak meg, a városokban, így Nagykanizsán is később indult meg a pártszervezés. Az 1935-ös választások után jött létre az első kanizsai nyilas csoport, de nem Meskó és Pálffy, hanem egy másik nyilas párt, a Festetics Sándor gróf által vezetett Magyar Nemzeti Szocialista Párt helyi szervezete. A pártvezető kezdet-ben Szabó Gyula kereskedő, városi képviselőtestületi tag, majd Szerecz László kereskedő lett. Maga Festetics is több ízben járt Nagykanizsán, egyik látogatásáról a városi rendőrka-pitány a következőképpen jelentett: „Ezzel kapcsolatban tisztelettel jelentem, hogy gr. Festetics Sándor a nyilaspárt vezére folyó évi április hó 25-én kb. fél 12 óra tájban a BA-463 rendszámú gépjárművel egy férfi és a gépjárművezetővel [sic!] Nagykanizsára érkezett. Elsősorban megnézte a Magyar utca 2. sz. alatt lévő nyilashelyiséget, ahol kb. 10 percig maradt, onnan Szabó Gyulával a Pannóniába ment, ahol ebédeltek. A Pannoniában du. 3 óráig tartózkodtak majd vitéz Tóth Béla 115 Zalai Közlöny, 1935. március 14. 116 Beszédeit lásd Vonyó, 1997. 117 MNL ZML Zala vármegye alispánjának elnöki iratai, 48/1933. illetve MNL ZML Főisp. biz. 43/1933. 118 Vonyó, 1994. 278-279.p. 119 Betiltották 1934-ben a párt zalaegerszegi és zalalövői gyűléseit az ott „elkövetett atrocitások miatt". Hasonló-képpen 1934. január 7-én a tapolcai nagygyűléshez, illetve a révfülöpi pártvacsorához, utóbbit a csendőrök oszlatták fel az elhangzó politikai beszédek miatt. MNL ZML Főisp. biz. 50/1934. 15. kép: Gróf Bethlen István, 1935 és 1939 között Nagykanizsa országgyűlési képviselője 84 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 84 fűszerkereskedő Sugár út 40 sz. alatti lakoshoz mentek. Fél órai tartózkodás után Kiskanizsára au-tóztak. Kiskanizsán a párthelyiségben kb. 150-200 egyén várta a «vezért». A helyiségből az asztalt és padokat kivitette az udvarba ott átnézte a helyi csoport könyveit, majd elbeszélgetett néhány egyén-nel."120 A nagykanizsai csoport megalakulásával és társadalmi összetételével kapcsolatban szükséges megjegyezni, hogy - amint az a fenti idézetből is látható - tagságának java része a kiskanizsai városrészből toborzódott, amely a város földművesek által lakott része volt. Ezt ekkor egyébként a rendőri beszámoló is egyértelműen megerősítette: „A helyi szervezet tagjai legnagyobb részt a kiskanizsai ún. földmíves osztályból kerülnek ki".121 1937-ben is tehát a korai nyilas pártok esetében megfigyelhető tendencia maradt az, hogy híveik a parasztság köréből toborzódtak, s ez Nagykanizsán is érvényes volt. 1937-től az országos politikában, illetve Zala megyében is megfigyelhető tendencia in-dult meg: a kereszténypárt egyre inkább háttérbe szorult, s a helyét az átszervezett Göm-bös-féle kormánypárt, az 1930-ban újjáalakított Független Kisgazdapárt és a nyilasok fog-lalták el. Ezek közül Zalában a Kisgazdapárt nem játszott komoly szerepet, mert a bázisát jelentő parasztság többsége inkább a nyilasokat támogatta. A Nagykanizsán is befolyásos kereszténypárt, amely Kállay Tibort is támogatta, tehát kezdte elveszteni támogatóit, s ez-zel párhuzamosan erősödtek meg a nyilasok. Azonban a szélsőjobboldali táboron belül is átrendeződés kezdődött. Ennek egyik ele-me Festetics Sándor pártjának tekintélyvesztése lett, mely két tényezőből eredt. Egyfelől abból, hogy Festetics alvezére, a debreceni Balogh István kilépett a pártból, s pártütésével a gróf mozgalma országos szinten is hanyatlani kezdett. A párttagok egyre elégedetlenebbek lettek vezérükkel, s egyre nagyobb mértékben szivárogtak át más szélsőjobboldali szerve-zetekbe. A másik, ennél lényegesebb tényezőnek ezzel párhuzamosan az új pártok, köztük Szálasi Ferenc hungarista mozgalmának a megjelenése tekinthető. Szálasi hungarista párt-ja első Zala megyei szervezetét éppen Nagykanizsán alakította meg, de térhódítása csak 1938-ban vált érezhetővé. „A város 11 körzetre osztatott fel. Egy-egy körzet élére körzetvezető kerül. [...] Nyert értesülés szerint a helyi szervezet egyik fő célja a szociáldemokrata párt gyengítése, onnan igyekszik tagokat megnyerni a nemzeti szocializmusnak" - foglalta össze a városi rend-őrkapitány a párt tevékenységének jellemzőit.122 Ugyanez a jelentés a Festetics csoporttal kapcsolatban arról tudósít, hogy a „megindult elégedetlenség nem szűnt meg. A tagok szivárgása folytatódik a Hungarista Mozgalomba."123 Tehát a városban is az országos tendenciával azo-nos módon hanyatlott Festetics mozgalma és erősödött meg a hungarista párt. A folyamat végül azzal zárult, hogy 1938. október 21-én a helyi Festetics-csoport testületileg belépett a hungarista pártba. „Azzal, hogy a Festetics csoport helyi szervezete megszűnt és a Hungarista Mozgalomba olvadt, a szervezet jelentékenyen megerősödött."- jelentette a rendőrkapitány.124 A csoport nemcsak megerősödött, hanem erőteljesen radikalizálódott is. A nagykani-zsai pártszervezetnek vitéz Ferencfalvy József nyugalmazott őrnagy lett a vezetője, Szerecz pedig a helyettese. A mozgalom radikalizálódása abból is jól látszott, hogy egyre többet vettek át a német „testvérpárt" szokásaiból. A zöld inget és a nyilas karszalagot már a kez-detektől hordták a párttagok, majd 1938-ban a nagykanizsai csoport rohamosztagot is szer-vezett. Ez a Rendvédelmi Csoportnak nevezett alakulat a legmegbízhatóbb párttagokból, mintegy 50-60 főből állt, vezetője vitéz Hámory József tartalékos főhadnagy, civilben te-metkezési vállalkozó volt. Feladatuk szerint a különböző rendezvényeken, demonstráció-kon kellett a rendet biztosítani. Egyenruhájuk zöld ingből, karszalagból, zöld svájci sapká-120 MNL ZML Főisp. biz. 6/1937. 121 Uo. 122 MNL ZML Főisp. biz. 7/1938. 123 Uo. 124 Uo. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 85 bó l és barna bőrkabátból állt. A csoportot terveik szerint 200 főre akarták felfejleszteni.125 A nagykanizsai pártcsoport tagsága a vezetőket leszámítva jórészt földművesekből állt, de a pártnak sikerült nagyobb számban híveket szereznie a munkásság soraiban is. Ezek együtt már komoly bázist jelentettek a - Szálasi börtönbüntetése miatt Hubay Kálmán által veze-tett - Nyilaskeresztes Pártnak. A helyi szervezetnek saját ügyvédje is volt, egy Begidsán Emil nevű ügyvéd, aki a párt ügyeit intézte. A hungarista mozgalom mellett még két párt színesítette a zalai szélsőjobboldali po-litikai palettát. Egyfelől a Salló János és Rajniss Ferenc által 1936-ban alapított Nemzeti Front, amely azonban jelentős eredményt felmutatni nem tudott. Vezetője dr. Makó Gábor, a nagykanizsai Hangya szövetkezet elnöke lett, helyettesei pedig Bárány István ékszerész és gr. Batthyány Ilona somogyszentmiklósi földbirtokos. Tagjaikat elsősorban a középosz-tályból próbálták meg toborozni, iparosokat, kereskedőket, magán- és köztisztviselőket, ezért a tevékenységük is gyakorlatilag csak Nagykanizsára korlátozódott. A városi rendőr-kapitány jelentése szerint a Frontnak 20-25 köztisztviselő, városi és törvényszéki is a tagja lett.126 A párt a későbbiekben sem vált képessé önálló megyei frakció létrehozására, az 1939. évi választásokon sem indult, végül csatlakozott a szélsőjobboldali közös listához anélkül azonban, hogy arra saját jelöltje felkerült volna. Összességében tehát Zala megyében valamennyi fontosabb nyilas pártnak sikerült lét-rehoznia a helyi szervezetét, közülük Nagykanizsán - ellentétben a megye többi részével, ahol Pálffy Fidél pártja dominált - Szálasi hungarista mozgalma lett a legerősebb. Az 1939. évi választások A korszak utolsó választása új választójogi törvény keretei között bonyolódott le, amely többek között bevezette a titkos szavazást. Átalakult a választókerületi rendszer is, az ad-digi 11 megyei választókerületet részben átalakították, eredményeképpen 7 kerület maradt meg: Alsólendva, Keszthely, Nagykanizsa, Sümeg, Tapolca - Balatonfüred, Zalaegerszeg és Zalaszentgrót. Jelentős változáson ment át a nagykanizsai kerület, az addig önállóan szavazó város most 36 falut kapott társnak. Az 1939. évi választások előkészületei a szélsőjobboldal előretörésének jegyében kez-dődtek, az először alkalmazott titkos szavazás is nekik kedvezett, hiszen szimpatizánsaik ezáltal rejtve maradhattak. Ezzel szemben a Független Kisgazdapárt komoly nehézségek-kel küszködött, mind anyagi értelemben, mind közéleti befolyását tekintve. Zala megyében három politikai erő indult, mind az egyéni kerületekben, mind a megyei listán. A kor-mánypárt, a Magyar Élet Pártja listáját Darányi Kálmán volt miniszterelnök vezette, a kis-gazdapártét Drozdy Győző, aki után helybeli gazdák következtek. A harmadik lista két nyilas párt fúziójából állt össze, a Pálffy Fidél vezette Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt és a Meizler Károly alapította Keresztény Nemzetiszocialista Front jelöltjeiből. A me-gyében tehát nem a Szálasi-féle hungarista mozgalom volt a legjelentősebb szélsőjobbolda-li erő, ellentétben Nagykanizsával, ahol, mint láttuk a hungarista mozgalom építette ki a hadállásait. A választás - akárcsak országosan - a kisgazdapárt teljes kudarcát hozta, ami a választók radikális jobboldali fordulata, valamint hatósági visszaélések miatt következett 125 mnl ZML főisp. biz. 78/1938. A jelentés a következőket említi még a nagykanizsai pártvezetőről, Ferencfalvyról: „Vitéz Ferencfalvy ]ózsefa pártvezetőség átvétele óta foglalkozik csak magyar politikával. Ferencfalvy - mint nyugállományú közös tiszt és mint német anyanyelvű - a magyar nyelvet alig és csak törve beszéli, kizárólag csak német nyelvű újságokat olvasott és olvas, minek következtében gondolkodása erősen német nemzeti szocialista (Hitler) irányzatú." 126 MNL ZML Főisp. biz. 7/1938. 86 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 86 be . A megyei listás választás eredménye csak azokat lephette meg, akik nem voltak tisztá-ban a nyilas szélsőjobboldal korabeli magyarországi térhódításával: a szavazatok 45,4%-át a Magyar Élet Pártja kapta, ez 49 663 voksot jelentett a megyében, a nyilas lista csaknem ugyanennyit: 47419 fő, azaz a választók 43,4%-a támogatta. A kisgazdapártot a megyében csupán 12193 szavazó választotta (11,2%), melynek az a magyarázata, hogy a nyilas pártok szavazói döntő részben a földműves és kisgazda társadalom köréből kerültek ki. Nagykanizsán három jelölt indult: a kormánypárt jelöltje Ilovszky János, a Baross Szö-vetség országos elnöke, Tanos Dezső nyugalmazott csendőrtiszt a Nyilaskeresztes Párt és Drozdy Győző a Kisgazdapárt színeiben. A választásra azonban csak két jelölt maradt ver-senyben, mert Drozdyt egy cinikus hatósági manipuláció megfosztotta az indulás lehető-ségétől. A Független Kisgazdapárt küldöttsége május 20-án a választási bizottság elnöke elé járult, hogy átadja a jelölt indulásához szükséges iratokat és a megfelelő számú ajánlást. A választási biztos átvett minden iratot, nem kérte el azonban azt a dokumentumot, amely-nek létét a törvény megköveteli, s mely szerint Drozdy közjegyző előtt elismeri, hogy vál-lalja a választáson való indulást. A kiskanizsai, egyszerű parasztküldöttek nem gondoltak semmi rosszra, lévén ezt az iratot egyszer már bemutatták, hiszen csak ennek felmutatá-sával lehetett az ajánlási íveket hivatalosan átvenni. Mindezek után a választási bizottság hivatalosan is bejelentette, hogy egy irat hiányzik. Mivel a törvény előírja, hogy a hiányzó iratok pótlására lehetőséget kell adni a képviselőjelölteknek, ezt ezúttal meg is tették, ám csak néhány percet hagytak a város túlsó végén, Kiskanizsán lakó delegátusoknak, hogy behozzák és bemutassák az iratot, akik így el is késtek. A törvényt betű szerint értelmező, vagy inkább a joghézagot ügyesen kihasználó választási elnök így hivatkozhatott az irat hiányára, s jogosan utasíthatta vissza Drozdy indulását. Párthívei - Ötvös Gyula, Szabó István, Vancsura Gyula, Kálovics József, Aradi Antal - az eljárás ellen hivatalos panasszal éltek a választási bizottság elnökénél. Mint beadványukban írták127 „véleményünk szerint Méltóságodnak az elismervény kiállításakor meg kellett volna állapítania, hogy a közjegyzői nyilat-kozatot nem adtuk át. Ez esetben természetesen beszolgáltattuk volna. Ellenben Méltóságod éppen megnyugtatott bennünket, hogy semmi sem hiányzik és átadásával jóhiszeműen abban a tévedésben tartott, hogy mi az ajánlással kapcsolatos összes kötelezettségünknek eleget tettünk. Nem is lehet tehát vitás, hogy a legcsekélyebb jelre, amely még nem kifejezetten is mutatkozott volna, mi természetesen a nálunk lévő okiratot átadtuk volna. Azt, hogy Méltóságod ezt a megoldást tartotta törvény szerintinek, igazolhatja az a tény, hogy csak ezeket az okiratokat jelentette ki átvetteknek és hiányokat nem észlelt, sőt szóval kifejezte, hogy egyéb okmányra szükség nincs. így bocsátott el bennünket: - Most csak menjenek haza és hétfőn délelőtt 10 órakor jöjjenek el, akkor majd megmondom, hogy az aláírások ele-gendők-e. Minden rendben van. Később Méltóságod álláspontját megváltoztatta, amit igazol az, hogy bennünket felhívott az ajánlásra szánt idő előtt tíz perccel az ajánlással kapcsolatban észlelt «hiány-pótlásra»."128 Ezzel a manipulációval ismét bebizonyosodott, hogy a korszakban nem volt feltétlenül szükség erőszakra a hatalom által megkívánt helyzet kialakításához, lehetett „úriemberhez" méltó megoldást is találni, különösen, ha egyszerű kispolgárokkal szemben kellett érvényesíteni az akaratot. A választásra tehát két induló maradt, a kormánypárt és a nyilas jelölt. Ilovszky János a Baross Szövetség országos elnöke volt. Ez a szervezet a keresztény kereskedőket tömörítette, vagyis tulajdonképpen a zsidó kereskedőkkel szemben szerveződött meg, az őrségváltás jegyében. A szervezet nagykanizsai fiókja éppen a választások előtt tartotta közgyűlését 127 MNL ZML Zala Vármegye Központi Választmányának iratai, választási iratok, 1939. szám nélkül. 128 A déli 12 órakor szignált hivatalos levél 13 óráig adott haladékot az ajánlóknak a hiány pótlására. A levelet a címzettek 12 óra 50 perckor kapták meg. Drozdy Győző ügyvédjével és párthíveivel 14 óra 45 perckor je-lent meg a választási biztos irodájában és átnyújtotta a hiányzó okiratot, melyet azonban a választási biztos már nem fogadott el, majd erre hivatkozva elutasította választási indulását. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 87 é s tisztújítását. Nagykanizsai elnöknek megválasztották vitéz Tóth Bélát, társelnököknek pedig Unger Ullmann Elek vaskereskedőt és Vékásy Károlyt, valamint népes választmányi tagságot is delegáltak.129 Ilovszky május 7-én mondta el az Iparosház nagytermében kortesbeszédét. A gyűlést a MÉP helyi elnöke, Kovács Sebestyén Miklós földbirtokos nyitotta meg. Ezután vette át a szót a jelölt, aki mellett a pulpituson a polgármester és a városi plébános foglalt helyet. Ilovszky főként Nagykanizsával foglalkozott beszédében, s nagy ívű tervet vázolt fel: ex-port-import várossá kívánta tenni a települést. „Ez azt jelenti, hogy a Nagykanizsát övező összes falvakba kiküldjük gazdasági szákemberinket, akik felvilágosítják a gazdákat a termelés helyes és az idő szükségletéhez alkalmazkodó rendszerét illetőleg. ... Ezért kell megszervezni itt is a gyümölcs-, tojás-, baromfi és állatexportot. Annál fontosabb ez, mert Olaszország ezután csak keresztény kezeken keresztül, a Baross Szövetségen átfog importálni." Megígérte, hogy közmunkákat fog szervezni, vagyis segít az ezekhez szükséges pénzek előteremtésében, valamint közölte, hogy máris lépéseket tett az új ferences templom és katolikus kultúrház felépítéséhez szükséges esz-közök előteremtéséért. Célja tehát, hogy e „határszéli helyzetbe került, megtespedt gazdasági levegőjű várost" felfrissítse. Ilovszky támogatására a városba érkezett Jaross Andor felvidéki miniszter. Fogadása valóságos diadalmenet keretei között zajlott. A város határában, a Petőfi utca végénél vá-rosi és megyei notabilitások várták, Teleki Béla főispán, Krátky polgármester, a városi plé-bános, a gimnáziumigazgató, a főszolgabíró, s különböző rendű és rangú hivatalnokok és tisztségviselők. Jaross ezután felvirágozott hintóba szállt, mely előtt 30 tagú lovas bandé-rium haladt és így vonult be a városközpontba. A belvárosban az út mindkét oldalán már kirendelt iskolások sorfala között haladtak el. A városháza előtt a honvédzenekar fogadta, s különböző civil szervezetek, köztük több nőegyesület vezetősége várta. Ezután Jaross mellett ismét Ilovszky mondott nagy programbeszédet, lényegüket úgy foglalhatjuk össze, hogy leáldozott a liberális szellem világa és új világ van kialakulóban. Ezért a nemzeti jobboldalnak össze kell fogni és vezetnie kell Magyarországot ezen az úton az új világba. Összességében elmondhatjuk, hogy a kormánypárt mindent megtett jelöltje sikere érde-kében, sőt a kormánypárti sajtó cikkeiből úgy tűnt, mintha a választás eredménye nem is lehetne kérdéses, s eleve lefutott volna. Komoly támogatója akadt azonban a nyilas jelöltnek is, hiszen mellette maga a pártel-nök, Hubay Kálmán kampányolt. Szálasi börtönbüntetését töltötte, s ez idő alatt a párt ve-zetője és tényleges irányítója Hubay volt, aki 1938-ban parlamenti mandátumot is szerzett. Az Iparosház nagyterme a nyilas gyűlésre is megtelt, s mind Hubay, mind Tanos főként a nyilasokat érintő vádakkal foglalkoztak. Mérsékelt hangnemben beszéltek és komoly poli-tikai erő benyomását kívánták kelteni.130 A gyűlésen felszólalt még Begidsán Emil és Makó Gábor, a hungarista pártot támogató Nemzeti Front helyi vezetője is. Mindezek után a vá-lasztás a következő eredménnyel zárult: Az 1939. évi választások egyéni választókerületi és listás eredménye Nagykanizsán Ilovszky (MIÉP) Tanos (Nyilas) Kisgazdapárt Fő Százalék Fő Százalék Fő Százalék Egyéni 7353 50,67 7158 49,33 --Lista 6332 39,89 5831 36,74 3709 23,37 129 Zalai Közlöny, 1939. május 2. 130 Zalai Közlöny, 1939. május 14. 88 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 88 Elemezzü k a választás eredményét a nagykanizsai választókerületben! Ez a körzet, ahogy már említettük, az 1938. évi választási törvény értelmében kiegészült 36 környező falu területével. Az egész választókerületben 7353 voksot kapott a kormánypárti jelölt és 7158-at a szélsőjobboldali, ez nagyon szoros, 50,7-49,3%-os megoszlást jelent. Ezen belül a városban a leadott 5818 érvényes szavazatból 3515 voksot kapott a kormánypárt (60,5%) és 2303 szavazatot kapott a szélsőjobboldal (39,5%). Itt tehát egyfelől látható az erős kormány-párti jelenlét, ami gyakorlatilag el is döntötte a szavazás eredményét, ugyanakkor jelentős szélsőjobboldali szavazótábort is regisztrálhatunk. A nyilaskeresztes jelölt választási eredménye Nagykanizsán szavazókörönként Tanos eredményei érdekes szórást mutatnak, 23,1 és 52,8 százalék között mozognak. 40% fölötti ered-ményt az 1. 4. 9. és 10. szavazókörökben érte el, utób-bi kettő a kiskanizsai városrészt fedte le, de látható, hogy a többi körben is mindenhol 20% fölött teljesí-tett. Ebből leszűrhető az a tapasztalat, hogy a nyilas jelölt a társadalom valamennyi rétegében rendelke-zett szimpatizánsokkal. Ezzel együtt is azonban a szélsőjobb igazi bázisa továbbra is a falu maradt. A települések lakóinak elté-rő magatartására utalt, nem kis cinizmussal Ilovszky, győztes nagykanizsai kormánypárti képviselői a vá-lasztások utáni egyik beszédében: „A város és falvak házastársak lettek ebben a kerületi beosztásban. Most meg-állapíthatom, hogy a férj, Nagykanizsa hűséges volt, de a feleség kissé csapodáran viselkedett."m Mindebből leszűrhető, hogy a szélsőjobboldal megerősödése nem a paraszti bázis kiszé-lesedésének, bővülésének köszönhető - melyet vélhetően a választójog szűkítése is jelen-tősen befolyásolt, akadályozott -, hanem annak, hogy sikeresen gyűjtötte be a városban a polgárság, s különösen a munkásság szavazatainak egy részét is. A háború évei és a holocaust Nagykanizsán A második világháború kitörése a társadalom körében 1941-ig csak kis mértékben, köz-vetetten éreztette a hatását. A bevonulások még nem kezdődtek meg, illetve csak részleges, időleges mozgósítások történtek. A lakosság ekkor még bízott abban, hogy az ország kívül maradhat a háborún, ezt az érzést sugallta a kormány is, amely Teleki Pál miniszterelnök-kel az élén a fegyveres semlegesség politikáját próbálta meg folytatni. Másrészt az 1938-tól kezdődő terület-visszacsatolások eufórikus hangulatot keltettek, amely ugyancsak elaltatta a háborús veszély érzetét. Ennek a helyzetnek vetett véget Jugoszlávia megtámadása és ezzel a magyar hadsereg hadba lépése, 1941 áprilisában. A helyzet komolyságát Teleki Pál öngyilkossága mutatta meg a legjobban. Az őt követő Bárdossy László miniszterelnök már sokkal kisebb határozottsággal képviselte a háborúból való kimaradás politikáját, mint alapvető nemzeti érdeket és az ekkor még enyhe német nyomásnak engedve, a Szovjetunió Szavazókör Fő Százalék 1. 256 41,7 2. 244 35,5 3. 164 27,3 4. 284 46,5 5. 312 39,3 6. 146 23,1 7. 159 23,5 8. 190 27,6 9. 218 44,0 10. 238 52,8 131 Zalai Közlöny, 1939. június 1. Paksy Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 89 megtámadás a után Magyarország a Kassa környéki bombázást ürügyül használva bejelen-tette a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval. A háború évei alatt a politikai aktivitás csökkent, hiszen az ország figyelmét lekötötték a nemzetközi élet eseményei és a harci cselekmények, valamint a kormányzat is hozott olyan rendeleteket, amelyek korlátozták a politikai tevékenységet. Ellenben Nagykanizsa alaposan kivette a részét mind a revízió eseménysorából, mind a háborúból. Az itt állomá-sozó katonai alakulat a 17. gyalogezred nevet viselte, amelynek I. és II. zászlóalja Nagyka-nizsán, a III. pedig Zalaegerszegen állomásozott. Ugyancsak Nagykanizsán helyezték el ennek ikerezredét, a 38. gyalogezredet, amely nem sokkal később a 47. gyalogezred számot kapta. Ezek kiegészülve több más egységgel, együtt alkották a 9. könnyű hadosztályt.132 Ez a mintegy 10 ezer fős állományú csapattest a 2. világháborúban a magyar honvédség leginkább igénybe vett, legtöbb harci cselekménybe bevetett és legnagyobb veszteségeket szenvedett seregteste volt. A hadosztályt már 1939 márciusában mozgósították, ekkor kez-dődött Kárpátalja megszállása. Az első zalai honvéd a Kárpátok irányába való előretörés-kor, a kisebb szlovák alakulatokkal való összecsapásban vesztette életét. Vitéz Szabadi Béla banktisztviselő, karpaszományos őrmester 1939. március 26-án esett el.133 Ezután rövid szünet következett, az újabb mozgósítás 1940 nyarán következett, amikor a hadosztály felsorakozott a román határon. A magyar hadsereg az éppen zajló tárgyalások eredményét várta, amely kezdetben úgy tűnt, nem hoz eredményt. Ezért augusztus végén az alakulatokat harckészültségbe helyezték, köztük a 9. hadosztályt is, azonban augusz-tus 30-án megszületett a megegyezés, a 2. bécsi döntés. Ennek eredményeként a hadtest nem harcban, hanem diadalmenetben léphette át szeptember 7-én a trianoni határt, hogy először Nagyváradra, majd Horthy kíséretében, szeptember 15-én Kolozsvárra vonuljon. A következő katonai akcióban, Jugoszlávia megtámadásában a 9. hadosztály nem vett részt, 16. kép: A Zsidó Hitközség Fő út 6. szám alatti épülete (bal szélen) az 1930-as években 132 Frontnaplók, 1992. 133 Zalai Közlöny, 1939. május 4. 90 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 90 csa k a megszállásban és a pacifikálásban. Az alakulat 1941. április 16-án kelt át a Dráván és vonult be Csáktornyára. Az igazi megpróbáltatások a Szovjetunió megtámadása után kezdődtek meg a zalai honvédek számára. A 9. hadosztály a tragikus sorsú 2. magyar hadseregbe tagolódott be, és az elsők között indult a frontra. A háborús hadműveletekbe Magyarország részéről kez-detben csak a mintegy 40 ezer fős gyorshadtest kapcsolódott be. A katonai alakulat egyes egységei azonban már 1941 októberében kimentek az orosz frontra, Ukrajnába, a hadtest egésze azonban csak 1942 áprilisában indult ki. Ellentétben a gyorshadtesttel az újabb egységek már nemcsak megszálló feladatokat teljesítettek, hanem harci övezetbe kerültek. A 17. gyalogezred ezekben a harcokban igen súlyos veszteségeket szenvedett, különösen a 17/1. zászlóalj, amely gyakorlatilag teljesen felmorzsolódott. A doni hídfőcsaták után a hadműveletek leálltak, a német és magyar csapatok véde-lemre rendezkedtek be. Itt érte őket néhány hónappal később, 1943. január 12-én az orosz ellentámadás, a doni áttörés, bár annak első hulláma még nem érte a 9. hadosztályt. Ezeken az éjszakákon mínusz 40 fokig hűlt le a levegő, melynek következtében sok harckocsi nem indult be, és a lövegek egy részét is csak nagy nehézségek árán lehetett tűzkész helyzet-be hozni.134 A 9. hadosztály a borzalmas körülmények között az óriási túlerővel szemben szinte emberfeletti erőfeszítéssel, január 27-ig tartotta állásait, utolsó egysége a 17/IIL, zala-egerszegi zászlóalj ekkor hagyta el doni állásait.135 Ez volt az utolsó magyar harcoló egység a Don mellett, ez az alakulat fedezte az északra, Voronyezs térségében állomásozó német hadsereg visszavonulását, melyet az ennek köszönhetően sikerrel végre is hajtott.136 Ismeretes a 2. magyar hadsereg súlyos vesztesége, amelyet a doni harcban elszenve-dett. Az elesettek száma meghaladta a 40 ezer főt, a sebesülteké a 30 ezret, míg 26 ezer fő esett hadifogságba. A 9. hadosztály vesztesége a legsúlyosabbak közé tartozott. Minden nehézfegyverét elvesztette, személyi állományából pedig 8-9 ezer főre tehető a veszteség.137 A csapatok maradékai 1943 áprilisában térhettek haza Magyarországra. A veszteség miatt a 9. hadosztályt fel is oszlatták, a 17. zalai gyalogezred - az újabb feltöltés után - a 7. hadosz-tályba került besorolásra. Ez az alakulat 1944 májusában került újra harcérintkezésbe, ami-kor a Kárpátok előterébe érkező oroszokkal vette fel a küzdelmet. Az alakulat 1945. április elején tette le végül a fegyvert az oroszok előtt a szlovákiai Stubnyafürdőnél. Időközben Magyarországon sorban születtek meg az egyre jobbra tolódó országgyű-lésben a zsidóellenes törvények. A nagyszámú és befolyásos nagykanizsai zsidóság életle-hetőségei folyamatosan zsugorodtak. A megválasztott kanizsai képviselő, Ilovszky Rudolf és a Baross Szövetség politikáját képviselve nemsokára elérte zsidó kereskedők tevékeny-ségének korlátozását. Ilyen eset volt az általuk bérelt üzlethelyiségektől való megfosztásuk is, melyet a városi képviselőtestület egyhangúlag szavazott meg (igaz többen nem vettek részt az ülésen). 1944-ben Krátky István polgármestert a német megszállás után leváltották, mivel jó kapcsolatokat ápolt a város korábbi liberális és kereszténypárti köreivel, megbízhatatlan-nak tartották. Nyugdíjazták, ő a továbbiakban a város ügyeire nem lehetett hatással. A pol-gármesteri tisztséget 1944. április 4-től Hegyi Lajos polgármester-helyettes vette át. Hegyi 1918-ban lépett közigazgatási szolgálatba, 1928-ban lett Nagykanizsán aljegyző és tanács-nok. 1930. február 10-én nevezték ki városi főjegyzőnek. 1944. június 28-án áthelyezték Szat-márnémetibe, hogy ott lássa el a polgármesteri teendőket, de az oroszok előrenyomulása miatt onnan nemsokára távoznia kellett. Az állást azért kapta meg, mert ő volt az ország-134 Ungváry, 2005.190.p. 135 Szabó, 2001. 283.p. 136 Ungváry, 2005.194.p. 137 Szabó, 2001. 283.p. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 91 ban az egyik legidősebb városi főjegyző, s mint ilyennek előlépési joga volt. Szatmárnéme-tiből távozva visszatért Nagykanizsára, ahol ismét szolgálatba lépett. A városban a zsidó lakosság összegyűjtése és gettóba zárása a belügyminiszteri rende-leteknek megfelelően történt.138 1944. április 22-én zajlott le Szombathelyen az a bizalmas értekezlet, amelyen a belügyminisztérium kiküldötte, Orbán László csendőr ezredes,139 ke-rületi parancsnok tájékoztatta Zala és Vas megye közigazgatási vezetőit a teendőkről. Ezen Nagykanizsa város részéről Hegyi Lajos vett részt. Orbán azzal érvelt a gyors és drasztikus végrehajtás mellett, hogyha nem ezt teszik, akkor a németek fogják és annak súlyosabb következményei lesznek. A következő megbeszélés két nappal később, már Nagykanizsán zajlott. Ezeken az értekezleteken két dolgot kellett tisztázni: kijelölni azokat a településeket, ahol gettót állítanak föl, és oda melyik járások zsidóságát gyűjtik, valamint meg kellett határozni a zsidók által lakott zárt városrész, vagyis gettó pontos területét. Nagykanizsán azonban, mivel az a határsávba és a hadműveleti területekhez túl közel esett, nem akartak állandó gettót felállítani, csupán rövid ideig működő gyűjtőtábort. A második értekezleten, Nagykanizsán Büky Jenő városi rendőrkapitány, Lontay Alán járási főszolgabíró, Orbán csendőr ezredes, Márton Ferenc rendőrfelügyelő, valamint a vá-ros részéről Hegyi polgármester és Paizs Ferenc aljegyző vett részt. Ekkor két kérdésben is heves vita alakult ki, egyrészt a nagykanizsai gyűjtőhelyek területéről, másrészt a mente-sítendő zsidó személyekről. Hegyi polgármester utóbbiak közé a lehető legszélesebb kört akarta bevonni és kérte az összes zsidó orvos, beleértve két állatorvost, néhány mérnök, va-lamint a jelentősebb hadiüzem-tulajdonosok kivonását a törvény végrehajtása alól. Orbán és Büky azonban tiltakozott akár egyetlen személy kivétele alól is, utóbbiak esetét azzal ve-tették el, hogy az üzemek úgyis keresztény kézbe kerülnek, s nem sikerült az állatorvosok kivételezése sem, a többiekről azonban a belügyminisztérium állásfoglalását kérték. Ez vé-gül 5 zsidó szakorvos mentesítését engedélyezte. A gyűjtőhely kialakításával kapcsolatban Hegyi jóval több háztömb bevonását kérte az emberhez méltó elhelyezés érdekében, Orbán azonban ehhez nem járult hozzá, azzal dicsekedett, hogy ő Ungváron egyetlen téglagyár-ban 18 ezer zsidót helyezett el. A zsidók táborba gyűjtését Nagykanizsán a karhatalom végezte, melynek parancsnoka Büky Jenő rendőrkapitány volt. Az összegyűjtés 1944. április 26-án, hajnalban kezdődött és három napig tartott. Nagykanizsára került a csáktornyai, a perlaki és a letenyei járások zsi-dósága is. Vidéken az összeszedést egy csendőr zászlóalj végezte, a városban a karhatalom mellett a rendőriskola legénysége is besegített. Minden zsidó családhoz bezörgettek, közölték velük, hogy 14 napi élelemmel és annyi csomaggal, amennyit kézben el tudnak vinni, vonuljanak be a zárt területre. Az átköltözést a karhatalom emberei folyamatosan figyelemmel kísérték. Sok család nem rendelkezett ennyi élelmiszerrel, ők a következő napokban nehéz helyzetbe kerültek volna, ha róluk a polgármesteri hivatal és segítőkész keresztények nem gondoskodnak, akik sok csomagot küldtek be a gyűjtőhelyre. A vallomások szerint már az első nap sorban állás alakult ki a gettó bejáratánál, hogy beadhassák csomagjaikat. A helyi nyilas pártszervezet ezt nagyon rossz szemmel nézte, de megakadályozni nem tudta, viszont megfélemlítésül fényképezni kezdték az embereket. Hivatalosan is tiltakoztak a polgármesternél, aki azonban a panaszt elutasította. Hegyi Lajos viszont a további feszültség megelőzésére intézkedett, hogy a ke-138 ,\z eseményeket Hegyi Lajos 1946-os népbírósági tárgyalása alapján rekonstruáljuk, iratszáma: MNL ZML Nagykanizsai Népbíróság iratai, 41/1946. A tárgyaláson részletes és mindenre kiterjedő vallomást tett He-gyi Lajos mellett a polgármesteri hivatal több alkalmazottja, közigazgatási tisztviselők, városi polgárok, valamint tucatnyi deportált túlélő. A népbíróság Hegyit felmentette a népellenes bűntettek vádja alól. 139 Orbán László csendőr ezredes, a szombathelyi III. csendőrkerület parancsnoka 1944-ben. 1895-ben szüle-tett Nagykikindán. A háború után Argentínába menekült, Buenos Airesben halt meg 1969-ben. 92 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 92 reszténye k a szeretetcsomagjaikat ne egyenként adják le a főbejáratnál, hanem egy kijelölt, eldugott helyen összegyűjtötték, onnan pedig a polgármesteri hivatal emberei feltűnés nél-kül bevitték a táborokba. A visszaemlékezések szerint a keresztények nagyon sok csomagot, élelmiszert és egyéb hasznos tárgyat hoztak. Az összegyűjtött embereket a város három pontján helyezték el, ezekben az épületekben alakították ki a gyűjtőhelyeket, amely tehát nem egy összefüggő területen volt. Az első tá-bor a zsinagógában és néhány környező háztömbben helyezkedett el, ide mintegy 500-600 főt toloncoltak. A második helyszín a kereskedelmi iskola és néhány övező ház volt, itt is kb. 600 főt helyeztek el. A harmadik csoport, amelyet a vidéki zsidóság alkotott a mezőgazda-sági iskolában kapott elhelyezést, ide is 700-800 ember tartozott. Hegyi polgármester a ki-jelöltnél jóval nagyobb területet szeretett volna biztosítani a gettó részére: a zsidó hitközség tulajdonában lévő Fő utca 6. alatt lévő bérházat, az ezzel összefüggő Zrínyi Miklós utcára nyíló hitközségi székházat, a zsinagógát, az Izraelita Nőegylet Sugár utcai házát, valamint a környező Szent Imre herceg, Horthy és Zrínyi utcai bérházakat, a felsőkereskedelmi, a polgári fiú- és leányiskola épületeivel együtt, míg a vidéki zsidóság részére a téli gazda-sági iskolát. Ez a terület mintegy 6-8 ezer négyzetméter terület lett volna, azonban ehhez a karhatalmi parancsnokok, Orbán és Büky nem járultak hozzá. Ebből következett, hogy a kanizsai gettó lakóinak egy része szörnyű helyzetbe került, néhány épületben hatalmas zsúfoltság alakult ki. A túlélők vallomásai elárulják, milyen körülmények között éltek itt a deportáltak. Hering módjára helyezkedtek el, sokan lefeküdni sem tudtak, mert nem volt hely. A földön aludtak, legfeljebb pokróccal tudtak takarózni, a szalmát elvitették, mert a táborvezető félt a férgesedéstől. Az idősek közül néhányan maguk alá piszkítottak, a túl-zott használattól a mellékhelyiségek eltömődtek, tönkrementek. Akik például Abramovics kántor lakásában kaptak elhelyezést, több mint 30-an voltak egy szobában. Egyedül az élelmiszer-ellátás volt kielégítő, a gyerekek még tejet is kaptak, ez Hegyi polgármester érdeme, aki igyekezett kielégítően gondoskodni az elhurcoltakról. Emiatt is külön harcot kellett vívnia Büky rendőrkapitánnyal, aki ezt sem engedélyezte, de Hegyinek végül sikerült elérnie a célját. Tőke Jenő városi tisztviselőt bízta meg az élelmezés megszer-vezésével, akinek már volt tapasztalata ilyen munkában, hiszen korábban a lengyel me-nekültekkel foglalkozott hasonló módon, s ezúttal is lelkiismeretesen teljesítette feladatát. Ennek eredményeként a deportáltak minden nap kaptak három alkalommal levest, ebédre főzeléket is, s napi fejadagként 20 dkg kenyeret. A táborokban 32 három éven aluli gyermek, valamint egy terhes anya volt, számukra külön tejet is biztosítottak. Ugyancsak sikerült Hegyinek elérnie azt, hogy a városi tiszti orvosnak is szabad bejá-rása lett a táborba, az egészségügyi ellátás megszervezése érdekében. A háború utáni nép-bírósági tárgyalás során a vallomásokból látható, hogy Hegyi Lajos polgármester nemcsak minden tőle telhetőt megtett az emberek szenvedéseinek enyhítése érdekében, de azon túl, még embermentésben is részt vett. Amikor ugyanis április 26-án hajnalban megkezdődött az emberek összegyűjtése, egy fiatal házaspár öngyilkosságot követett el. Kórházba szál-lították őket, ahol mindkettőjük életét sikerült megmenteni. A házukban otthon maradt másfél éves kisgyermekükről maga Hegyi gondoskodott, ruháit, játékait összeszedve, sze-mélyesen vitte el egy keresztény családhoz. A gyermeket később sem vitték el, sikerült Budapestre juttatni rokonokhoz, ezzel - ismerve az Auschwitzban rá váró sorsot - az életét mentette meg.140 Nem kellett azonban Hegyinek mindenben egyedül intézkednie, mert a városi tisztviselők közül a legtöbben egyetértettek ezekkel az intézkedésekkel. így pl. dr. 140 E sorok írójával 2004-ben, a holocaust hatvanadik évfordulóján tartott megemlékezéskor vette fel a kapcso-latot az azóta Budapesten élő, egykor kimenekített gyermek, vagyis már idős ember levélben, s megerősí-tette a történetet. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 93 Ujház y városi tiszti orvos, aki szintén mindent megtett zsidó orvoskollégái mentesítése érdekében, s aki a gettóban is intézte az orvosi és egészségügyi ellátást. Fülöp Lajos városi tisztviselő a gettósításban nem volt hajlandó részt venni, lemondott állásáról. Szabó Zoltán rendőrtanácsos szintén lehetőségeihez mérten segítette a zsidókat, Hegyivel együtt egy öz-vegyasszony részére a mentesítést jelentő hadiözvegy minősítést adták ki, ennek következ-tében Szabót állásából felfüggesztették, és még több példát sorolhatnánk. Büky rendőrkapitánynak viszont sikerült azt megakadályoznia, hogy a keresztény nő-egylet meleg konyhát állítson fel a gettóban, ugyanis ennek vezetősége szerette volna elérni, hogy ott minden nap meleg ételt főzhessenek. Ugyancsak nem sikerült véglegesen mentesí-teni a zsidó orvosokat, a keresztény orvosok egy csoportja, Halász (OTI főorvos) és Majoros vezetésével ugyanis tiltakozott ez ellen, és addig szervezkedett, míg végül valamennyi zsi-dó orvos a gettóba került. Azt hangoztatták, hogy a munkájukat keresztények is el tudják végezni és nincs rájuk szükség. Az összegyűjtött zsidóságnak le kellett adnia az értékeit, ezeket hivatalosan számba vet-ték. A városi főszámvevő, Hemmert Károly az adóhivatal dolgozóival kezdte meg az érté-kek leltározását. Minthogy megfelelő helyiség nem állt rendelkezésre a városi tanácstermet rendezték be gyűjtőhelynek, ide helyezték el a rengeteg értéket, ékszereket, pénzt, egyéb tárgyakat. Mikor mindent összegyűjtöttek és leltároztak, a tanácsterem ajtaját lepecsételték. A hivatalos eljárás szerint az összegyűlt vagyont a Magyar Nemzeti Banknak kellett volna átadni, de az nem volt felkészülve erre, így az átadásra később sem került sor, hanem a Pénzügyigazgatósághoz kerültek. A zsidók tulajdonában álló házak, üzletek berendezéseit, értékeit, bútorait nem sokkal később árverésen értékesítették, bárki vásárolhatott belőle. Na-gyon sok ingóságot azonban elloptak, széthordták, a zűrzavarban megrongálódott, lába kelt. Az üzemek élére gondnokokat állítottak, akiknek az volt a feladata, hogy a további termelés-ről működésről gondoskodjanak. Ez azonban a legritkább esetben zajlott zökkenőmentesen, hiszen a gyakran hozzáértés, szakértelem nélküli személyek nem boldogultak az egyébként is nehéz, háborús helyzetben a nyersanyag- és munkáshiány okozta problémákkal. Az összegyűjtött zsidók sok értéket próbáltak keresztény ismerőseiknél elrejteni. Aki ezt önzetlenül vállalta, nagy veszélynek tette ki magát, mert egymást érték a feljelentések. S akit tetten értek, azt kockáztatta, hogy a zsidók sorsára jut. A háború után, a túlélő de-portáltak közül pedig többen szembesültek azzal, hogy az átadott értékek közül sokat nem hajlandóak visszaadni. Sok per zajlott a népbíróságon ilyen ügyekben 1946/47-ben. A táborban lakó zsidók saját vezetőséget választhattak, csak ez érintkezhetett a ható-sággal, tehát a bent élő emberek is csak rajtuk keresztül kommunikálhattak a külvilággal. A nagykanizsai tábor vezetője dr. Halphen Jenő ügyvéd lett, neki egy őr kíséretében szabad járása volt a városban az ügyek intézésére. Naponta járt a polgármesteri hivatalban, ahol Hegyi Lajossal egyeztették a teendőket. A táborokat német és magyar őrség vegyesen őrizte. Gulyás Gellért ferences szerzetes, rendfőnök kérte Büky rendőrkapitányt, hogy a ke-resztény vallású zsidókat külön helyezzék el, s hogy látogathassák őket és számukra lelki vigaszt nyújtsanak, de Büky ezt a kérést is elutasította. A gyűjtőhelyeken kialakult zsúfoltság azonban nem tartott sokáig, mivel már április 30-án a táborokból 800 főt kiválogattak, s őket a magyar hatóság értesítése és tudta nélkül, német szerelvényen és német őrséggel elszállították. A második transzportot 1944. május 17-én indították el vonattal, ugyancsak német szerelvényen és őrséggel. A város vezetősége erről a műveletről is csak néhány órával előbb értesült, ezért Hegyi polgármesternek kevés lehetősége maradt a cselekvésre. Mivel már annyi idő nem volt, hogy kenyeret süttessenek a pékekkel, a katonai raktárból látták el az embereket kenyérrel és szalámival. Ebben a második transzportban valamennyi deportáltat, mintegy 2300 embert elszállítottak. Min-den vasúti kocsiba, marhavagonba 40-60 embert zsúfoltak a németek, akik azt sem enge- 94 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 94 délyezték , hogy a magyar tisztviselők gondosan szétosszák az élelmiszert, így azt végül egységesen adták be a vagonokba, ahol a deportáltak maguk intézték a kiosztást. így is mindenkinek jutott 2 kg kenyér és negyed kilogramm szalámi, ami legalább azt lehetővé tette, hogy a mérhetetlen szenvedések mellett a deportáltaknak az elkövetkező négy napos úton legalább éhezniük nem kellett. A szerelvények indulásakor sem a polgármesteri hi-vatal emberei, sem a deportáltak nem tudták, hogy hova szállítják őket. Csak annyit láttak, hogy Szombathely felé indulnak a vonatok. Amint a vallomásokból kiderül, lehetőségük lett volna megszökni, de nem tették, mert azt hitték, hogy a sárvári internáló táborba szál-lítják őket. A zsidók elszállítása után belügyminiszteri rendelet jött, mely szerint a nagykanizsai zsinagógát le kell bontani, s az építőanyagot fel kell használni. A rendeletet azonban Vécsey Barnabás tanácsos, Hegyivel egyetértésben elfektette, s azt nem hajtották végre. A holocaust végzetes csapást mért az egykor gazdag és népes nagykanizsai zsidóságra, a deportálásból és munkaszolgálatból - becslés szerint - 80 százalékuk nem tért vissza. Aki pedig hazaérkezett Nagykanizsára, azzal szembesült, hogy minden vagyonától meg-fosztották, értékei ismeretlen kezekbe vándoroltak, s gyakran a házaikba is ismeretlenek költöztek. A zsidók eltávolítása után a hatalomnak azzal a nehézséggel kellett szembenéznie, hogy ki vezesse, irányítsa a volt zsidó tulajdonú üzemeket? A fontosabb, hadiüzemnek nyilvání-tott vagy a közellátás szempontjából létfontosságú egységek élére ezért az ott foglalkozta-tott második vonalbeli, nemzsidónak minősített dolgozók közül neveztek ki vállalati veze-tőket. így kapott új igazgatót a volt Blankenberg-féle hajdinahántoló, az Ideál kötszövő gyár, a Bauer-féle fémárugyár, a Stern téglagyár, az Ország és a Reichenfeld gabonakereskedés, a Weisz szikvízgyár, a Hungária kefegyár és a Szabados kékfestő üzem.141 Hegyi Lajos Szatmárnémetibe való távozása után vitéz Simonfay Lajos lett a polgár-mester. Simonfay Újvidéken született, német származású családban, a nevét 1936-ban ma-gyarosította Strommerről.142 Közigazgatási tisztviselőként dolgozott, s kinevezéséig nem is volt kapcsolata Nagykanizsával. Több nyelven beszélt, az első világháborús katonai szolgá-latának köszönhetően oroszul is, aminek 1945 tavaszán nyilván nagy hasznát vette. 1944 szeptemberében tárgyalta a képviselőtestület a Krátky István volt polgármester és Prack István nyug. tanácsnok elleni fegyelmi ügyet is. A vád ellenük az volt, hogy hivatali idejük alatt, éveken keresztül ellenérték vagy kiutalás nélkül vitették maguknak a város erdőiből a fát. Az ügyet a testület végül Simonfay polgármester javaslatára 17:4 arányban ejtette,143 aminek az oka az lehetett, hogy ez az eset csupán ürügyül szolgált egyes, most helyzetbe kerülő képviselők számára, hogy a város egykori, más politikai felfogást követő vezetőin bosszút álljanak. A háború időszakában jelentősebb politikai aktivitás Nagykanizsán nem zajlott, mivel a kormány rendeletileg korlátozta a szólás- és gyülekezési jogokat. Az egyre nagyobb izgal-makat a fronthelyzet alakulásának hírei okozták, s különösen annak közeledése. Az első légitámadás 1944 szeptemberében érte a várost, amikor néhány repülő végiggéppuskázta az állomást és környékét. A támadásnak halottja és több súlyos sebesült áldozata is volt, mind vasutasok.144 1944. október 15-e, Szálasi hatalomra kerülése után, Zala megyében is a hungarista nyilas párt vette át a hatalmat. Teleki Béla gróf főispánt menesztették, a helyét egy nyilas pártküldött, Csomay Miklós foglalta el, míg a megye pártvezetője, Szerecz László, a régi 141 Zalai Közlöny, 1944. május 6. 142 Károlyi, 2005. 60.p. 143 Zalai Közlöny, 1944. szeptember 2. 144 Zalai Közlöny, 1944. szeptember 7. Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 95 nagykanizsa i hungarista lett. Nagykanizsa élén azonban maradhatott Simonfay polgár-mester, bár a nyilasok emberei bekerültek a városvezetői posztokba is (például a városi „propagandavezető", dr. Horváth József lett, Bárány István ékszerész, szintén régi nyilas pedig megyevezető-helyettes). Érdekes epizód lehetett a város életében 1944 januárjának „ünnepe", amikor a központi utasítás szerint meg kellett emlékezni a Nemzetvezető, tehát Szálasi születésnapjáról. Ek-kor fellobogózták a középületeket, a ferences plébániatemplomban pedig hálaadó szentmi-sét tartották a „Vezértestvér" születése alkalmából. A sajtó beszámolója szerint nagy tömeg-ben jelent meg a város notabilitása, a polgármester és tisztikara mellett a gimnázium, a posta, a vasút, a katonaság és rendőrség, valamint plébánia képviselői, vezetői.145 1945. január 9-én Nagykanizsára látogatott Vajna Gábor, nyilas belügyminiszter. Az il-lusztris vendéget Simonfay polgármester fogadta, majd a városházán rendeztek neki ün-nepséget, ahol beszédet is mondott. Előadása - mint ahogy a többi nyilas gyűlés forgató-könyve és beszédei - a szokásos frázisokat tartalmazta a végső kitartásról és az élet-halál-harcról a „plutokrata, kapitalista, judaista haldokló rendszer" ellen, s az eljövendő igazságos és boldog nemzetiszocialista Magyarországról.146 A front 1945 márciusának végén közelítette meg a várost, ekkor már hallani lehetett az ágyúszót. A lakosság rettegve várta az oroszokat, s attól is féltek, hogy lesz-e ostrom vagy a németek harc nélkül vonulnak vissza. Ezekben a napokban nagyon sok embert rendeltek ki árokásásra, bunkerépítésre. Végül azonban csupán néhány lövés dördült, s a német csa-patok gyors ütemben visszavonultak. Sajnos az egyik belövés éppen a város egyik legszebb épületét, a városházát találta el, amely felgyulladt és teljesen leégett. Az első orosz katonák 1945. április l-jén, húsvét hajnalán vonultak be a városba. 17. kép: Az I. Bolgár Hadsereg katonáinak vonulása a Fő úton 1945 áprilisában. (Háttérben a Zsidó Hitközség kiégett épülete és a Bazárudvar.) 145 Zalai Közlöny, 1945. január 8. 146 Zalai Közlöny, 1945. január 10. 96 Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 96 Resum e Das politische Leben von Gross-Canisa zwischen (1850-1945) Gross-Canisa war eine der sich schnell entwickelnden Städte des Dualismus. Das spiegelte sich für eine weile auch in den politischen Verhältnissen wieder. Sie hatte in den 1860 und 1870 Jahren einen Abgeordneten aus der Regierungspartei. Später aber stellte sich, hauptsächlich unter den Bauern die zum Wahlkreis gehörenden Dörfer oder im Kiskanizsaer Stadtteil lebten, und mit den wirtschaftlichen Umständen unzufrieden waren, und einen oppositionelle Politik auf nationalem Fundament forderten, eine Wände in der Sympathie der Wähler ein. Ihre Ideologie war mit Judenfeindlichkeit belastet. Die jüdische Handels-und industrielle Bürgerschaft spielte eine wichtige Rolle in der Notabilität der Stadt. Sie formten zusammen mit der christlichen Mittelklasse - die ähnliche Einnahmequellen hatte - die einflussreiche politisierende öffentliche Meinung der Stadt. Diese politische Zerteilung war charakteristisch für die Stadt bis zum ersten Weltkrieg. Dem christlichen-nationalen Politik vertretenden Abgeordneten der Volkspartei gelang es sogar vier Wahlen zu gewinnen. Die Räterepublik brachte abgesehen vom Machtwechsel keine bedeutende Veränderung. Nach der Kommune herrschte eine rechtsradikale Stimmlage in der Stadt. Die lokale Macht wurde in der Bethlen-Ära immer mehr von den mäßigen Rechten dominiert. Diese Richtung erhielt ihren städtischen Einfluss auch in den 1930ern, trotz der immer bedrohlicher Maßen nehmenden rechtsextremistischen Tendenzen. Dem Gewinn des Szälasi-sympathisierenden Kandidaten konnte in 1939 mit um eine Haaresbreite vorgebeugt werden, aber die Wahl wurde von einem Mann gewonnen der einen extrem antisemitische und rechtsextreme Meinung vertrat. Die politische Agitation sank in den Kriegsjahren, aber der judenfeindliche Auftritt verstärkte sich. In 1944, in der Zeit der Notperiode folgten die Ereignisse in Gross-Canisa dem nationalen „Szenario", demzufolge die örtliche Juden im Mai 1944 nach Auschwitz deportiert wurden. Die Stadt wurde von den Russen ohne Kampf eingenommen. The Political Life of Nagykanizsa (1850-1945) Nagykanizsa was one of the fast developing cities of the era of dualism. This was reflected for a while also in its political conditions, during the 1860s and 1870s it had a governmental representative. However, later a turn came into the sympathy of the voters, especially among the farmers living in the villages of the electoral district and in the city district of Kiskanizsa who were unsatisfied with the economic circumstances and required an oppositional policy, on a national basis. Their view was accompanied by strong anti-Semitism. The Jewish trader and industrial citizenry played an important role in the notability of the city. Together with the Christian middle-class who was involved in similar activities, they formed the influential political public opinion of the city. This political division was typical for the city until World War I: the candidate of the Populist Party who represented a Christian-national policy even won four votes. The Republic of Councils did Paksi/ Zoltán: Nagykanizsa politikai élete (1850-1945) 97 no t bring significant change, apart from the change in authority. A radical right extremist feeling dominated the city after the Commune. The power was more and more owned by the moderate right wing during the Bethlen-era. This stream maintained its influence on the city even during the 1930s when the right extremist tendencies dangerously strengthened. The victory of the candidate supporting Szálasi could just be avoided in 1939, nevertheless the mandate was won by an extremely anti-Semitist man with right-wing attitude. Political agitation decreased in the city during the years of war, but the anti-Semitist measures were strengthened. In 1944, at the end of the emergency period the occurrences in Nagykanizsa followed the national „scenario" that resulted in May of 1944 in the deportation of the local Jews to Auschwitz. The city was occupied by the Russians without fights. Kaposi Zoltán NAGYKANIZSA GAZDASÁGI FEJLŐDÉSE (1850-1945) I. A MEZŐGAZDASÁG ÉS AZ ERDŐGAZDÁLKODÁS FEJLŐDÉSE A 19. században végbement iparosodás és polgárosodás időszakában a magyarorszá-gi városok hosszú időn át megőrizték korábbi gazdasági sokszínűségüket. Ennek egyik tipikus jegye, az volt, hogy a városokban a foglalkoztatás és a jövedelemtermelés terén a mezőgazdaság sokáig igen fontos ágazat maradt, vagyis a városban élők jelentős része az agrárszférában is dolgozott; saját telkén, külső kertjében, szántóján tevékenykedett, esetleg mások földjén bérmunkából szerezte jövedelmének jelentős részét.1 A sok száz éves törté-neti fejlődés során a hazai városok nagy részében a polgári élet alapvető attribútumává vált a földdel való rendelkezés. A városi népesség nagy részénél nem váltak szét az alapvető ágazatok, nem különültek el mereven egymástól a gazdasági tevékenységformák, hanem egyfajta vegyes foglalkozási rendszer alakult ki. Ám az is megfigyelhető, hogy a piacgaz-daság terjedése egyre inkább professzionális gazdálkodót feltételezett, vagyis a 19-20. szá-zad fordulója felé elindult egy erőteljes specifikáció, aminek hatására ez a régi, több lábon álló gazdálkodói tevékenység némileg visszaszorult, ám továbbra is fontos maradt. E feje-zetben azt vizsgáljuk meg, hogy a Dél-Dunántúl második legnagyobb városának számító Nagykanizsa gazdasági struktúrájában milyen szerepet játszott az agrárágazat. 1. Az örökség: az uradalom és a mezőváros a 19. század közepén Nagykanizsa a 18. század eleje óta egészen 1848-ig olyan szabadalmas mezőváros volt, ahol a lakók a földesúr tulajdonát képező területek használatáért bérleti díjat fizettek. Az 1811. évi úrbéri szerződés szerint a városi közösség a kilenced megfizetése mellett évi 3000 forintot fizetett az urasági földek bérletéért, s ezen kívül a lakosok kisebb-nagyobb föl-dek igénybe vételéért még egyéb juttatásokkal is tartoztak.2 Cserébe viszont a városlakók jelentős autonómiához jutottak. A városnak sikerült kihasználni a reformkor gazdasági konjunktúráját, amelynek során a Batthyány mezőváros a térség legfontosabb kereskedel-mi központjává vált. Nagykanizsa3 azonban nemcsak egy mezőváros, hanem egy 31000 hold kiterjedésű uradalom központja is volt.4 A város és az uradalom földbirtokszerkezete teljesen eltért egymástól, hiszen míg a város földterületének 80%-át már a 19. század ele-jén is az akkor mintegy 6000 főt számláló mezőváros lakossága foglalta el.5 Nagykanizsa földbirtokstruktúrájában a polgári használat volt a domináns. Mivel a város területén alig volt szőlő, ezért a kanizsai polgárok előszeretettel vállaltak fel extraneusként szőlőket a szomszédos Festetics-uradalom közeli földjein (Látóhegy, Bagola, Szentgyörgyvári-hegy), 1 A kérdésnek egyre szélesebb az irodalma. Néhány fontosabb munka: Rúzsás, 1963, Bairoch, 1990, Bácskai, 2002, de Vries, 1984, Corfield, 1995. 2 MNL OL P1313. Fasc. 207. No. 150-159. 3 A város alapvetően két részből állt. A keleti része (Nagykanizsa) volt a nagyobb, míg a nyugati oldalon (Kiskanizsa) a lakosságnak csak a 30%-át tömörítette. A keleti oldal lassan emelkedő, dombosabb, míg a nyugati oldal lapályos vidék volt. A két városrész között állt hajdan a vár, amit egy hatalmas mocsár vett körbe. Ez a mocsár (berek) választotta el a két városrészt egymástól. A város öt országosan is fontos közle-kedési útvonal csomópontjában helyezkedett el, ugyanakkor 1861-től már vasútvonala és állomása is volt. 4 A tanulmányban szereplő összes területi adat katasztrális holdban van megadva. 5 A területi arányokhoz lásd: MNL OL P 1322. Fasc. 100. No. 377.1810-ben Kanizsa határa 12952 holdat tett ki. Ebből 10322 hold volt a városlakók birtokában, 2630 hold esett az uradalomra. 102 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 102 az Inkeyek pallini birtokán (Förhénc), avagy a Zichyek vrászlói uradalmához tartozó te-rületeken (Miháldi), de jelentősebb szőleik voltak a kanizsai uradalom homokkomáromi részein is. A várossal szemben az uradalmi falvak többnyire kicsik voltak, általában alig pár száz lakossal rendelkeztek, így azokban jelentősebb úrbéri földbirtoklási arány nem jöhetett létre. Az 1848. évi áprilisi törvények alaposan felforgatták az addigi földbirtokviszonyokat. Az úrbéri viszonyokat illetően olyan törvények születtek, amelyek egy sok száz éven ke-resztül élő tradicionális birtoklási rendszernek új kereteket szabtak. A földesúr által ko-rábban a városlakóknak átengedett telkek (házhely, kert, rét és szántó) most a polgárok tulajdonába kerültek. Ezek a földek eddig a nagybirtok keretén belül helyezkedtek el, most viszont szabad polgári tulajdonná váltak. Az ilyen telkek után a földesúrnak az állam fi-zetett kárpótlást a következő fél évszázad folyamán. A város a 18. századtól nagyon sokat küszködött azért, hogy a földesurával szemben contractualista jellegét bizonyítsa, s ezzel kiváltságos státuszt érjen el. A korábban emlegetett úrbéri szerződések pontosan ezt biz-tosították: a város lakói sokkal szabadabban, nagyobb autonómiával élhettek, és a földes-úrhoz való kapcsolatuk lazább volt. Ám a kérdés most az volt, hogy a város földjei úrbéres jellegűnek vagy szerződésesnek minősíthetők, vagyis ki fizeti meg a szabadságot: az állam kárpótolja a földesurat vagy a polgárok fogják a földet megváltani az elkövetkező időkben? Az önkényuralom korában az országos gyakorlat a mezővárosok esetében a városlakók önmegváltása volt, ami nagy anyagi terhet rakott a polgárság vállára, és sok esetben elvitte fejlesztési forrásaikat, megtakarításaikat.6 De nem csak a föld hovatartozása volt kérdés, hanem az is, hogy az addigi majorsági és polgári termelési rendszer hogyan fog átalakulni, hiszen a köztük lévő kapcsolatok is jelentősen lazultak. A majorság az úrbéri törvények értelmében elveszítette robotos munkaerejét (vagy a robot megváltásáért kapott összeget), ugyanakkor a továbbiakban földjei megművelésére bérmunkát kellett alkalmaznia; míg a másik oldalon a városlakók esetében munkaerőkapacitás-fölösleg halmozódhatott fel. 2. A nagybirtokrendszer felbomlása és a polgári tulajdon kialakulása 1850 után Látható tehát, hogy a mezőváros és az uraság földbirtoklása számos megoldatlan prob-lémát rejtett még a szabadságharc bukása utáni időszakra, amelyet már az új jogi feltétel-rendszer közepette kellett megoldani. Az 1811. évi úrbéri szerződést a városiak az 1848. évi törvényeket egyoldalúan értelmezve már a forradalom évében felmondták, amikor is a városi közösség kinyilvánította, hogy a továbbiakban nem kíván a földesúrnak adózni.7 A herceg Batthyány-család a törvények miatt a kanizsai uradalom területén elveszített 185 úrbéres egész telket, több mint 28000 robotnapot, 496 forint füstpénzt, és egyéb termé-szetbeni juttatásoktól is elesett.8 Ez az uradalomnak azonnali bevételkiesést jelentett, amit persze megpróbált más bevételi lehetőségek után nézve kompenzálni. Ne feledkezzünk meg ugyanakkor arról sem, hogy az áprilisi törvények szerint a korábban adómentesnek minősülő nemesek most adókötelesé váltak. Az új törvények alapján 1848-ban Zala megye nemeseire 120000 forintot vetettek ki, amiből a kanizsai uradalmat 175713/24 sessióra szá-molva, s egy sessiót 2 forint 12 krajcárral véve, összesen 3866 forint 57 krajcár sújtott. Ezt két 6 Tóth, 1975. 297-298.p. 7 Barbarits, 1929. 47.p. 8 MNL OL P1313. Fasc. 207. No. 369-383. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 103 részletbe n teljesíthették: az uradalom pénztárából 1848. november 5-én 1601 forintot, míg 1849. június 30-án 2265 forintot fizettek be adóként a főszolgabírói hivatalnak.9 Mivel a földesuraknak igen nagy szüksége volt pénzre, ezért országosan is elterjedt szokássá vált a fölös urasági földek bérletszerű hasznosítása. Mivel a társadalom jelentős tömegei 1848-ban sem jutottak földhöz, így amennyiben a földesúrnak voltak nem használt földjei, azokat ki lehetett árendálni. Nem véletlen, hogy amit lehetett, azt az 1850-es évek legelején megpróbált a herceg jószágkormányzója bérbe adni. így például 1850-ben Nagy Elek, felesége Granatáv Carolina és Pákozdy Ferenc mérnök kapta meg annak lehetőségét, hogy a kanizsai uradalomhoz tartozó homokkomáromi kerületben és a zsigárdi pusztában létező tiszti lakot és gazdasági épületeket, valamint az ott található szántókat évi 5000 pen-gőforintért használja.10 Egy másik jelentős bérleti szerződést az 1850-60-as évek fordulóján sikerült kötni, amikor is három kanizsai polgár, Albanich Flórián, Koch Mihály és Brayer Gyula a város határában 37 helyen lévő (de jelentős részben mégiscsak egymás mellett lévő telkeket), összesen 855 hold nagyságban vette bérbe a hercegtől.11 Hogy mennyire kellett a pénz a nagy jövedelmeket elvesztő uraságnak, azt jól mutatja, hogy bár sokszor csak igen csekély bevételek származtak a kisbérletekből, ám mégis folytatni kellett a kiárendálást. Ugyanakkor azt is tudjuk egy jószágkormányzói levélből, hogy az 1850-es években több évre kiadott homokkomáromi terület nem hozott nagyobb hasznot, mint amikor majoros erővel művelték meg. Az 1850-es években a kanizsai uradalom tiszta jövedelme 55-60000 ezüstforint között mozgott, amit a későbbiekben sikerült jelentősen növelni.12 Ehhez tegyük hozzá, hogy a birtokgazdálkodással személyesen is sokat foglalkozó Batthyány Fülöp her-ceg stratégiája bevált: a földesúr jól érzékelte, hogy Kanizsán nem érdemes harcolni a föl-dekért, így figyelmét két dologra összpontosította. Egyrészt a városban a reformkor során egyre több ingatlant szerzett meg, avagy építtetett, amiért igen komoly bérleti összeghez jutott a későbbiekben,13 másrészt pedig saját kézben csak az erdőgazdálkodást tartotta meg (a szénben ritka vidéken a fakitermelés és értékesítés jó üzletág volt mindig); harmadrészt pedig az uradalom falvaiban lévő területeire összpontosítva próbálta a gabonakonjunktú-rát kihasználni. A földesúr próbálta menteni a menthetőt, ezért megindított egy csomó visszahelyezte-tési pert a városiak ellen, vagyis akik 1848-49 során megtagadtak valamilyen adófizetési kötelezettséget, azoktól azt most bíróság előtt próbálta meg behajtani. Ennek során sok kanizsai polgár ellen folytattak le peres eljárást, amely jogesetek arról szóltak, hogy a vá-roslakók korábban irtásföldeket foglaltak el. Ezek a perek 2-3 évig is eltartottak, amelynek végén a bíróság világosan kimondta, hogy „a nagykanizsai határban a legeltetési jog világosan fenn van tartva s kikötve" a földesúr számára, így a foglalások jogtalanok voltak.14 Hasonlóan járt el az uradalom - más jogi lehetősége már nem is volt - a nem mezőgazdasági jellegű bérletek díjának behajtása esetén is. így például 1854-ben Novakovics József kanizsai lakos ellen indított pert, mivel az 1848-ban az uradalomtól kibérelt boltért még 1853-ban sem fi-zette meg a 40 forintot, ezért az elmaradt 230 forintos bérleti összeget követelte az uraság.15 Természetesen az 1850-es évek elején az uradalom bevételeinek csökkenése és a kiadások növekedése miatt a beruházási - építkezési tevékenység is visszaesett, így csak a legszük-9 TGyM. 16/2005. Gy.sz. Az eset Batthyány Fülöp hercegnek a Királyi Helytartótanácshoz írt 1861. április 30-án írt leveléből ismerhető. 10 MNL OL P1322. Fasc. 71. No. 461-464. 11 TGyM. 16/2005. Gy.sz. Haszonbérleti szerződés (é.n.) 12 TGyM. 16/2005. Gy.sz. 1857: A kanizsai uradalmi pénztári kivonatra vonatkozó észrevételek. 13 TGyM. 16/2005. Gy.sz. 1866. „Kimutatás az 1866-ik évi jövedelmi s házbéri adóról, az ezek után fizetendő pótadó nemekről a Kanizsai Uradalomban." 14 MNL ZML Úrbéri törvényszék. Úrbéri perek 1855-1914. Nagykanizsa, Kiskanizsa. 15 MNL OL P1322. Fasc. 71. No. 654. 104 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 104 ségesebb javításokat végezték el.16 Az elmaradt, lecsökkent urasági bevételek persze nem-csak a kanizsai uradalomban jelentkeztek, hanem a Batthyányak többi latifundiumában is. Nyilván nem véletlen, hogy Fülöp herceg az érdi uradalmat eladta báró Sina Györgynek.17 Nemcsak a földesúr próbált kiárendálni mindent, ezt tette a város is. A megváltozott feltételek közepette ugyanis a városnak is új bevételekre volt szüksége, amit főleg a szabad-ságharc okozta anyagi veszteségek (a horvát hadsereg okozta rablások; a bizonytalan idők miatt a kereskedők egy részének elköltözése; az adóbevétel csökkenése stb.) magyaráztak. Ezt mutatja többek között az, hogy a város erdejében a gubacsszedés jogát az 1850-es évek első felében licit útján a városban élő gazdag zsidó kereskedőknek, Leszner Bernárdnak és Lőwinger Imrének adták bérbe évi 975 forintért, akik egészen 1856-ig rendelkeztek ezzel a joggal.18 Szintén hasonlót láthatunk abból az 1857. évi iratból, amely szerint a kanizsai polgárok közül 76 fő kapott kisebb-nagyobb városi földet egy éves használatra, ebből a föld-bérletből 755 forint bevétele származott a városnak. A bérlők között nemcsak korábbi sze-gények és agrárfoglalkozásúak, hanem iparosok is voltak. Hogy nem feltétlenül a gazdagok bérelték a földeket, arra az utal, hogy egy évvel később a városi jegyző még azt írja, hogy a 755 forintból 671 forintot még mindig nem fizettek be a bérlők.19 A városi bevételek között továbbra is fontos maradt a belsőpiaci helypénz és a marhavásárokon szedhető helypénz, ezek együttes összege 1856-ban 2317 forintot tett ki.20 Az 1850-es évek elején természetesen a városi lakosság is új jogi feltételek közé került, hiszen minden városlakó egyenlő polgári státuszhoz jutott, ugyanakkor a földesúr ráhatása a város lakosságára nagyban csökkent: megszűnt az uraság bíráskodási joga, nem szólha-tott bele a városirányításba stb. Nyilván ennek köszönhető, hogy Kanizsa lakossága felbá-torodott, s az 1811. évi úrbéri szerződést önkényesen értelmezve birtokfoglalásokat hajtott végre. Ennek a folyamatnak a legjelentősebb eleme egyértelműen a Szabadhegy kialakítása volt. Szabadhegy Kanizsa város keleti határában, a Sánc település melletti dombnak volt a neve (régebben Irtási dűlő névre hallgatott), a korábbi szerződés szerint közös föld volt, ahol a lakosok irtásokat alakítottak ki. A szerződés szerint a földesúrnak és a városi lakosok-nak is joga volt ott legeltetni akkor, ha a másik fél is használta ezt a földterületet. 1851-ben azonban 25 városlakó közösséget alakítva önkényesen megkezdte a Szabadhegyen önálló szőlőföldek kialakítását, amelynek során felmérették a földet, s kiparcellázták a területet. Cselekedetük indokaként arra hivatkoztak, hogy az eltelt idők során az uradalmi birkák legeltetése miatt a lakosok károkat szenvedtek (a szerződésben rögzített 500 helyett az ura-dalom már 8000 birkát tartott majorságában és a közös legelőkön),21 s a szerződés szerint az uradalom addig legeltethet ezen a földön, amíg a város is legelteti saját nyáját. Ám ennek most vége, hiszen a város most megszünteti a legeltetést, így az uradalom sem használhat-ja a földet. A megalakult hegybirtokosság 1850. március 25-én létrehozta az alapszabályát, amelyben pontosan szabályozták a földek használatát. A renitens és bátor polgárok között jeles kanizsai személyiségek, iparosok, tisztviselők is szép számmal előfordultak. Termé-szetesen az uradalom tiltakozott, bírósági pert kezdeményezett az egyoldalú földfoglalás ellen, ám a korabeli állapotok miatt gyors megoldást nem lehetett várni. Végül is a bíróság visszahelyezte jogaiba az uradalmat, aminek hatására „a birtokosság az uradalom által utasítva 16 MNL OL P1330. Fasc. 6. No. 478-479. Az 1850-51. évi elszámolás és tervezet szerint tatarozásra, épületjaví-tásra összesen 3473 forintot fordítottak, amely a reformkori 10-15 000 forinthoz képest jelentős csökkenés. 17 MNL OL P 1322. Fasc. 116. No. 264-274. 18 MNL ZML Nagykanizsa város levéltára. Fasc. 4.1850-1857.1850. Gubacsszedési szerződés. 19 Uo. 1857. 20 MNL ZML Nagykanizsa város levéltára. Fasc. 4.1857. október 30. 21 Simonffy, 1971.132.p. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 105 lett, hogy pusztuljon ki a hegyből, s állítsa vissza az irtásföldet azon állapotba, aminőben volt, mint közös legelőtér, hogy a legeltetés akadály nélkül folytattassék".22 A hegyközség azonban nem hagyta magát, s bár az ítélet a szabadhegyi szőlőtelepítést, az utak kialakítását, a közkút és a présházak megépítését lelassította, ám végül is 1858-ban sikerült pontot tenni a folyamat végére, amikor is a közösség megegyezett az uradalom-mal. Hozzá kell azonban tenni, hogy Szabadhegy kérdésének megoldása részét képezte az általános legelő-elkülönítési eljárásnak, vagyis az uradalom azért enyhült meg a hegyköz-séggel szemben, mert addigra rendeződött a közös földekre vonatkozó kérdések zöme, s az uraság nagy összegű kárpótlási papírhoz jutott. A megoldásban az uram-bátyám világ klasszikus elemeit lehet megfigyelni, amikor is a rokonsági és baráti kapcsolatokat kihasz-nálva lehetett eredményt elérni. Az egyik szabadhegyi polgár-ügyvéddel jó barátságban és rokonságban lévő Sényi Gábor (a herceg Batthyány-uradalmak kormányzója) személyesen ,ereszkedett le" Kanizsára. A hegyközség gazdái a szó szoros értelmében dicshimnuszt zengedeztek a kormányzóról, feleségéről, családjáról, etették, itatták és vezetgették az igaz-gatót, aminek meg is lett az eredménye: A jószágigazgató a herceg nevében gyakorlatilag átadta a szőlőhegyet a gazdáknak, s ezzel Szabadhegy valóban a polgári szabadság és a közösség összetartozását szimbolizáló motívummá vált a kanizsaiak szemében.23 Az 1850-es években a földbirtoklás legnagyobb kérdése a földesúri és a városi földek jogi hovatartozásának tisztázása és egymástól való területi elkülönítése volt. Kanizsa ha-tára a 19. század közepe táján még mindig fele részben erdő és legelő volt, amelyet az 1811. évi contractus szerint a városiak és az uradalom közösen használhattak. Ám az is tény, hogy az uradalom majorsága révén jobban rá volt szorulva a legelőkre, mint a városiak kö-zössége; mivel az uradalom nagy tömegű állatot tartott, így igyekezett minden lehetőséget megragadni a földek kihasználására. A törvények szerint el kellett osztani a közös földeket, s ez - kanizsai specifikumként, egyben eltérve az országos gyakorlattól - egybekapcso-lódott a város és az uradalom kapcsolatának átértékelődésével. Kanizsa város ez ügyben viszonylag jól állt, hiszen az 1811. évi szerződésben a földesúr és a városlakók erdőit már sikerült egymástól elválasztani, így most már csak a legelők elkülönítése volt vissza. Az el-különítés eredményeképpen a földek eloszlása továbbra is egyenlőtlen maradt a város és az uradalom között: a terület óriási többsége a polgárok tulajdonába került.24 Végül is nem járt rosszul a város, hiszen eszmei alapú jobbágytelkenként mintegy 33 holdnyi erdőt és legelőt kaptak, ami hozzávetőlegesen kétszerese volt a zalai átlagnak.25 A közös területek szét-választásával ugyanakkor az is tisztázódott, hogy a korábban 31000 holdas uradalomnak mintegy egyharmada (9907 hold) maradt meg a földesúrnak hitbizományi földként, vagyis a Batthyányak a jobbágyfelszabadítási törvény s annak végrehajtásaképpen elveszítették korábbi nagybirtokuk kétharmadát.26 Az 1850-es évek közepén lezárult a kárpótlás kérdése is. Az úrbéri bíróság előtt az urada-lom eleinte a város szerződéses jellegét bizonygatta, ám a későbbiekben - kihasználva az ál-lami kárpótlás lehetőségét - mind a városnak, mind az uradalomnak az volt a praktikusabb, ha elismerik a város úrbéri jellegét, amivel mindenki jól jár. A soproni földtehermentesítési bizottmány 1857. évi határozata elismerte az úrbéri jellegét, így az uradalom hozzá jutott 52221 forintnyi kárpótlási tőkéhez.27 Az 1850-es évek végére a kárpótlási és tulajdonjogi 22 Tersánczky, 1887. 37.p. 23 Nagyon jellemző a kanizsai polgárok örömére, hogy a bográcsot, amelyben az ünnepi étel főtt, hosszú időn át megőrizték, s majd csak 1874-ben adták el. Lásd: Tersánczky, 1877. 41.p. 24 TGyM. 16/2005. Gy.sz. Nagy- és Kiskanizsa és az uradalom birtokairól szóló rövid számolás, l.p. (év nélkül) 25 Simonffy, 1972.138.p. 26 MNL OL P 1313. Fasc. No. 145-146. Nagykanizsa 1885. 27 MNL OL P1313. Fasc. 206-207. Kanizsa úrbéri pere. 1857. 106 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 106 kérdések rendeződtek, a kanizsai társadalom számára a föld tiszta, forgatható és terhelhető tulajdonként jelent meg, ugyanakkor a városi erdő és legelő értelemszerűen továbbra is kö-zösségi kezelésben maradt. A lakosság megmenekült az önmegváltás nem kis terhétől, ami különösen a város agráriusabb nyugati felében okozott volna komoly anyagi problémát. 3. Földtulajdonosok és birtokok Kanizsán a dualizmus korában A hazai földbirtokrendszer a dualizmus korában sokat változott. Az egész országban nőtt a szántóterület, az ártéri erdők jelentős részét kiirtották, hatalmas mocsarakat csapol-tak le stb. Nézzük meg, hogy Kanizsán milyen változások következtek be e téren. Kanizsa város határának kiterjedése és tulajdonosai 1871-ben28 szántó kert rét szőlő legelő erdő nem termő összesen Nagykanizsai birtokosok 1000 228 541 79 ---1848 Kiskanizsai birtokosok 1885 220 1139 100 ---3344 Más település birtokosai 136 3 36 1 ---172 Vasúti Társaság 113 -23 ----136 Batthyány-majorátus 253 6 802 -17 667 -1755 A város tulajdona 44 5 76 -1115 3843 569 5652 Összesen 3431 472 2 617 180 1132 4510 569 12 907 A város és a hozzá tartozó külső határ összterülete 1871-ben 12907 holdat tett ki. Ebből 569 hold (4,4%) terméketlen földnek minősült (ez volt a város belterülete), a maradék 12338 holdnyi terület jelentette a mezőgazdaságilag hasznosítható földet. Nagykanizsa földbirtokosai négy nagyobb csoportba sorolhatók. Mindegyik csoport egy-egy gazdasági entitást jelentett a város életében. Régtől fogva meghatározó volt az uradalom birtoklása; az 1850-es évekbeli szabályozás révén alakult ki a város tulajdonában lévő közös föld, de megjelentek más intézményi tulajdonosok is; a harmadik csoportot a városlakók magánbirtokai képezték, míg a negyedik csoport a gazdasági társaságok föld-birtokaiból állt. A továbbiakban ezeket a földtulajdonos csoportokat vesszük szemügyre. 28 MNL ZML Nagykanizsa város levéltára. 1871. évi birtokkönyv. A terjedelmes irat tételesen sorolja fel a ka-nizsai határ tulajdonosait. A táblázat feldolgozása során egyszerűsítéseket hajtottunk végre, ezért a sorok és oszlopok összeadott értékei a sok töredékföld miatt eltérhetnek. Az összegzés adatai viszont a pontos nagyságrendet mutatják. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 107 3.1 . A Batthyány-majorátus és más nagybirtokosok 1806-tól haláláig Batthyány Fülöp viselte a hercegi címet, s ezzel élvezte a hercegi hit-bizomány anyagi előnyeit.29 Az erős akaratú földesúr híres volt jótéteményeiről, karitatív tevékenységéről, alapításairól. Fülöp herceg viszonylag jó kapcsolatokat alakított ki a vá-rossal, így Kanizsa lakói gyakran számíthattak patriarchális jótéteményeire.30 Ez az egy-szerű segélyektől a város és az uradalom közti vitás kérdések lehetséges intézéséig sok mindenben megnyilvánult. Persze ez nem jelenthette anyagi vagy egyéb érdekei háttérbe szorulását. Különösen fontosak voltak azok a lépései, amelyeket a reformkorban születtek. Egyrészt Fülöp herceg következetesen törekedett arra, hogy a város központjában telkeket és épületeket szerezzen meg az ottani tulajdonosoktól, s ezzel hosszú távon is befolyásolta a városközpont milyenségét. Másrészt a reformkori gazdasági konjunktúra alatt az urada-lom (vagyis Kanizsa, s a körülötte elterülő 10 falu) jelentős majorsági termelést alakított ki. A majorsági termékek forgalmazása az ide telepített zsidó kereskedőkön keresztül történt.31 Az 1848. évi polgári törvények létrehozása a hitbizományokat annyiban befolyásolta, hogy - hasonlóan az egyszerű nagybirtokok átalakulásához - azokból a volt úrbéri föld-használók tulajdonhoz jutottak, illetve az erdőkből és legelőkből is kimérték számukra a megfelelő járandóságot.32 Ez a kanizsai uradalomban azt eredményezte, hogy a földesúr kezén lévő, immáron polgári tulajdonként, de hitbizományi megkötés alatt az 1870-es évek-től már csak mintegy 10000 kat. holdnyi terület maradt. Az elveszett 20000 hold nemcsak területi veszteség volt a Batthyányaknak, hanem bevételkiesés is. A majorátusnak Nagyka-nizsa határában 1755 hold földje volt, amely Kanizsa határának 13%-át tette ki.33 A hg. Batthyány-Strattmann hitbizomány területe 1870-ben34 Az uradalom központja Belső telek Szántó Rét Legelő Erdő Szőlő Nem használt Összesen Kanizsa 113 1806 1648 569 5555 14 183 9891 Körmend 178 2919 1549 848 3860 -12 9368 Ludbreg 56 1714 536 607 3131 11 570 6628 Inta 36 1350 262 200 1634 -64 3548 Trautmansdorf 92 1067 488 197 296 7 1127 3238 Összesen 476 8858 4484 2417 15275 34 -32 673 A jobbágyfelszabadítás s az azt követő közös használatú földek szétválasztása után a hercegi hitbizomány négy magyarországi és egy ausztriai uradalma összesen 32675 kat. holdat tett ki. Ez egyben azt is jelenti, hogy a korábbi földeknek mintegy 65-70%-áról volt kénytelen a földesúr lemondani. A kanizsai uradalom esetében - a város méretéből és la-kosságából következően - még nagyobb volt a veszteség: itt egyharmada maradt csak meg a korábbi birtoknak. Mivel herceg Batthyány Fülöpnek nem voltak gyermekei, így halála után a hercegi cím visszaszállt a 18. század közepén a kanizsai uradalmat megvásárló Batthyány Lajos nádor 29 Kaposi, 2009/a 106.p. 30 Barbarits, 1929.44.p. 31 Lásd: Bácskai, 1988. 32 Lásd részletesen: Simonffy, 1972; Kaposi, 2008/a. 33 MNL ZML Nagykanizsa város levéltára. 1871. évi birtokkönyv. 34 MNL OL P1313. Fasc. 136. No. 14. 108 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 108 testvéreinek (a Batthyány család ún. pinkafői) ágára. Ennek megfelelően 1870-1883 között Batthyány Gusztáv (1808-1883) viselte a hercegi címet s birtokolta a majorátust. Batthyány Gusztáv már igen idősen kapta meg a birtokokat. A herceg 1833 óta nem élt Magyarorszá-gon; előbb Milánóba, később pedig Angliába került, ahol lótenyésztéssel és lóversenyzéssel foglalkozott.35 Batthyány Gusztáv herceg tevékenysége valóságos katasztrófát jelentett a családi vagyon szempontjából, hiszen a hitbizományhoz nem tartozó hazai földjei nagy részét eladogatta (gyakorlatilag abból finanszírozta angliai életét). Nagykanizsa közönsé-ge sem volt vele kibékülve, hiszen a társadalmi közgondolkodást és erkölcsi életérzést is erősen irritálta Gusztáv herceg életmódja. Nem lehet véletlen, hogy 1883. április 25-én be-következett halála után a Zalai Közlönyben megjelent igen sovány cikkben is megemlítet-ték, hogy „.. .reméljük, hogy egy régi óhajunk fog végre teljesülni, miszerint hercegünket hazánkban fogjuk üdvözölni...". Jellemző, hogy a herceget a new market-i lóversenypályán érte a halál. A hitbizományhoz tartozó uradalmaival nem sokat foglalkozott, azokat 1871-ben 25 évre bérbe adta Nádosy Istvánnak és Kálmánnak, valamint Karczag Bélának és István-nak. A két testvérpár együtt bérelte ki a Batthyány-Strattmann uradalmakat. A Nádosyak egy híres pesti posztókereskedő leszármazottai voltak, közülük Kálmán kora híres mező-gazdasági szakembere volt, több mezőgazdasági egyesület vezetője.36 Batthyány Gusztáv az uradalmak központjaiban lévő értékektől is megszabadult, így például a nagykanizsai „kastélyban" lévő bútorokat a családi központba, Körmendre vitette.37 Az 1884 tavaszán felvett leltárban semmiféle ingóság nem volt már a nagykanizsai épületekben.38 Az 1871. évi bérbeadás alkalmával a bérlők 263 934 forint értékben vettek át ingóságokat, amiből végül is 220303 forintnyit meg is vásároltak. Az érte kapott bevétel a hitbizomány tőkéjét szaporította. Ugyanezen iratból azt is tudjuk, hogy a kanizsai uradalomban igen leromlott állapotban volt néhány épület (a homokkomáromi templom és plébánia, a szepetneki kegy-úri épületek, a ki nem bérelt szepetneki erdészlak stb.)39 Batthyány Gusztáv herceg időszakára esett a birtokok racionalizálása is. Az uradalom bérbe adása fölöslegessé tette a korábbi adminisztrációs szervezetet, s a korábban általuk felügyelt bevételi források megtartását. Két lényeges szempont merült fel. Egyrészt értéke-síteni kívánták a nagykanizsai uradalomban lévő ún. kisebb királyi haszonvételi forrást. Ide tartoztak Nagykanizsán a vendéglők (Sas, Bárány, Ökör)a a csapszékek, a pálinkamé-rési jog, a kissörház és egyáltalán a sörfőzési és kimérési jog, a volt Zöldfa vendéglő (amit 1877 óta a kincstár bérelt ki honvédlaktanyának) italkimérési joga, illetve Kiskanizsán egy korcsma, két épület és telek használati joga. Uradalmi szinten ehhez még hozzá kell ad-nunk Szepetneken három, míg a többi uradalmi faluban egy-egy regálét, mindössze Fitye-házán és Langvízen (Hosszúfalu) nem rendelkezett az uraság ilyen joggal. Az uradalmi ve-zetőség úgy számolt, hogy ezek értékesítésének tőkéje mintegy 380217 forint lehet, aminek 5%-os kamata (vagyis a lehetséges jövedelem) 1900 forint volt. Azt is tudjuk, hogy az 1880. évben 17482 forintot szedtek be a kiárendálásból, vagyis előnyösebbnek tűnt az értékesítés. Tegyük még hozzá, hogy az egész hitbizományban egységesen tették mindezt: Körmenden a regálék össztőkéje 285073, Intán 7167, míg Ludbregen 35137 forintot tett ki, vagyis együt-tesen 707594 forintra rúgott.40 Másrészt ugyanezt a célt szolgálta az uradalmi vezetésnek az a javaslata is, amelyben felhívta a haszonélvező figyelmét, miszerint az egész uradalom 35 Nagy, 2007. 28-29.p.; illetve Rákossy, 2006.182.p. 36 A Nádosy családról lásd: Pécs Lexikon, 2010. 2. kötet, 11.p.; illetve Vasárnapi Újság, 1864. június 19. 37 MNL OL P 1320. Fasc. 7.y. 114.p. Gusztáv gróf eladta a mozsgói és az üszögi uradalmakat, amelyek a bécsi bankár Biedermann-família kezébe kerültek, s a későbbiekben igen jelentős fejlődésen mentek keresztül. 38 MNL OL P1313. Fasc. 139. No. 268. 39 MNL OL P1313. Fasc. 139. No. 374. 40 MNL OL P1313. Fasc. 139. No. 102-138.1. fejezet. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 109 18. kép: Hg. Batthyány-Strattmann kanizsai hitbizományi uradalmának gazdasági üzemtérképe, 1886 területén nagyon sok olyan kisebb- egy-két holdas vagy még annál is kisebb területű telek-rész van, amit a korábbi úrbéri szerződések alkalmával, vagy a közös földek elosztásánál hagytak parlagon heverni, viszont ezekre semmi szükség, így el kellene adni őket. Ezek kö-zött voltak malmok a hozzá kapcsolódó telekkel, romos vágóhíd, egyszerű pusztatelek, te-metőföldek, erdőszéli földek, berki rétdarabok, kis szőlőhegyi földek, stb. Úgy vélték, hogy ezekért a nagykanizsai uradalomban 64173 fontot kaphatnak.41 41 Uo. II fejezet. 110 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 110 1883-ban meghalt Gusztáv herceg, s a hitbizomány fiára, Batthyány Ödönre (1827-1914) szállt. Ödön még apja itáliai időszakában született, ám apja 1840-ben hazaküldte Magyar-országra, ahol nagybátyja, Kázmér gróf nevelte. A szabadságharcban nemzetőrként szol-gált. Később visszakerült Angliába, ahol követségi titkárként működött. Ödön 56 éves korában örökölte meg a hitbizományi. 1866-ban hazatért. Apja halála után annak angol özvegyével kellett megküzdenie, mivel az angol hölgy Gusztáv magyarországi hitbizomá-nyára is igényt tartott volna.42 Valóságos belső titkos tanácsos, császári és királyi kamarás volt. Váltakozva, Bécsben, Budapesten vagy Körmenden élt. Ismert volt karitatív tevékeny-ségéről, amely során főleg az uradalmaiban lakó szegényeket gyámolította. Kanizsával is jó viszonyt táplált, ennek során például hozzájárult, hogy az Erzsébet-téren lévő, a látványt elcsúfító ún. csoportházakat végre lebontsák, s egy egészségesebb központi teret építsenek ki. Amíg apja a lótenyésztést és a lóversenyt, addig Ödön a vitorlásversenyeket szerette: a Balatonon meghonosította a vitorlásversenyzést, s megalakította a Balatoni Yacht Egyletet (1867), s maga is több versenyt nyert itthon és külföldön egyaránt. Mindebből világosan látszik, hogy Nagykanizsa a Batthyányaknak a 19. század má-sodik felében csak jövedelemforrásként volt lényeges: kanizsai uradalom (benne a városi birtokkal) mintegy 10000 holdas területe még mindig tekintélyes jövedelmet biztosított számukra. Nem használt a város fejlődése szempontjából az sem, hogy a hercegek nem játszottak ebben a korszakban gazdaságilag kezdeményező szerepet, nem hoztak létre ipa-ri vállalatokat, új beruházásokat stb. Ez azért is érdekes, mivel a Batthyány-család több tagjához is számos invesztíció kapcsolódik. így például Batthyány Károly gróf a 18-19. szá-zad fordulóján Burgauban pamutfonó üzemet alapított;43 Batthyány Lajos gróf az ikervári cukorgyáráról is híres volt stb. (Dél-Dunántúlon ez nem meglepő, hiszen Pécs és Kaposvár esetében sem játszottak a nagybirtokosok, arisztokraták gazdaságilag aktív szerepet.)44 A herceg Batthyány családnak a különböző szerződések, egyezségek, birtokeladások következtében az 1870-es évek elejére a város határában lévő területe 1756 holdra zsugoro-dott. A majorátus itteni földjének fele rét, másik része főleg erdő volt, amit kisebb szántó, kert és legelő egészített ki. A 253 holdas szántó nyilvánvalóan nem nagy terület, de termé-szetesen a város határában lévő Batthyány-földek mezőgazdasági termelése az uradalom egészének működésébe integrálódott, vagyis amikor azt mondjuk, hogy a Kanizsán csak 253 hold szántó volt, akkor azt is látni kell, hogy ez a terület egy 3721 holdas szántóállo-mány része volt. A földesúri rét és az erdő nagyobb aránya ugyanakkor azt sejteti, hogy a hercegi földeken egyre inkább az állattartás és az erdőgazdaság dominálhatott. A nagy-birtok földje persze nemcsak az úrbéri tárgyalások miatt fogyott, amit jól mutat az 1860-as évek elején felvett hitbizományi leltár jegyzéke is: az idők során Batthyány herceg kisebb földeket eladott, többek között 1851-ben Albanich Flórián városbírónak 654 négyszögölnyi területet 908 forintért, 1855-ben „eladattatott Kanizsai Városnak a templom előtti raktár területe 2625 forintért".45 1859-ben a helyben létrehozott Gőzmalom Társaságnak is adott el földet 1050 forintért, s akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a vasúti társaság által megvett földek egy része is a hercegé volt korábban.46 Batthyány Gusztáv korszakában még tovább csökkent a hitbizomány földterülete.47 Jegyezzük meg, hogy a hercegi földek fogyása nem kuriózum a magyarországi gyakorlatban, hiszen a szakirodalomból ismert, hogy például a 42 A per leírása: Pesti Hírlap, 1886. április 27. 7.p.; illetve Mikszáth, 1886. január - június. 277-279.p. 43 Hausmann, 2007.144.p. 44 Lásd például: Kaposi, 2006/a 34.p. 45 MNL OL P1322. Fasc. 116. No. 328-336. 46 Uo. 47 MNL OL P 1313. Fasc. 146. Hitbizományi leltár. Nagykanizsa, 1885. II. kötet. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 111 nyugat-magyarország i területeken ez általános tendencia volt.48 Kezdetben az úrbéri elkü-lönítések, később pedig a piaci folyamatok és a jövedelmezőségre való törekvés kényszerí-tette a földesurakat birtokaik egy részének eladására.49 A művelési költségek és az 1880-as évektől csökkenő, majd később stagnáló gabonaárak egyértelműen a bérletek létrehozása felé tolták a tulajdonosokat. A hercegi birtokok fogyásával párhuzamosan zajlott le egy igen érdekes gazdasági és társadalmi folyamat Nagykanizsán és környékén. A 19. század utolsó harmadában a ka-nizsai polgárok között több olyan, korábban földdel nem rendelkező birtokos jelent meg, akik kisebb-nagyobb földvásárlásokat végrehajtva vagy bérleteket kialakítva komoly föld-birtokossá váltak. A nagykereskedőként és nagyiparosként működő Gutmann Henrik az 1850-es évek legelején megszerezte a város keleti határában a korábban a Festetics urada-lomhoz tartozó bagolai birtokrészt, amelyhez később, 1878-ban egy nagyobb erdőt is vásá-rolt a Nagykanizsa keleti határában lévő melletti Sáncz pusztán.50 Bár Gutmann kanizsai lakos volt, ám Bagola a mellette lévő Somogyszentmiklós részét képezte, így a vállalkozó kétfelé adózott.51 A Gutmann-féle földbirtok 1895-ben 327 holdat tett ki, s ebből 250 holdnyi terület volt szántó.52 (A Gutmannok a földvásárlás után több mint fél évszázaddal, 1905-ben 150000 koronáért - nagy haszonnal - eladták a fakosi és a sánci uradalmat.)53 A kanizsai uradalommal északról határos Magyarszerdahelyen a híres kanizsai kereskedő vállalkozó, Ebenspanger Lipót jutott 2042 holdas területhez, amelynek 60%-a volt szántó és rét. Nagy-kanizsán ugyanaz a Birck Oszkár jutott földhöz, aki a város melletti, korábban a Festeti-csekhez tartozó szentmiklósi uradalomból is tulajdonolt már 1094 holdat a század vége fe-lé.54 A sort még folytathatnánk, de elég egyértelműnek tűnik, hogy a jó piaci adottságokkal rendelkező város melletti földek értékes birtokot jelentettek. 3.2. A városlakó polgárok földbirtokai Mint azt a fenti táblázatban bemutattuk, Kanizsa város földjeinek nagy része a város és a városiak tulajdonában volt: a két városrészhez tartozó földek 5648 holdat tettek ki, míg a polgári, a gazdasági társasági és egyéb intézményi tulajdonban 5193 hold volt, vagyis a vá-ros határának 84%-a volt már Kanizsa lakói kezében.55 A polgárok földjei ugyanakkor igen egyenetlenül oszlottak meg a két városrész területe között. A kiskanizsaiak 3344 holdat, míg a nagykanizsaiak 1849 holdat birtokoltak, pedig a két városrész területeinek mintegy 60%-a nagykanizsai oldalon található. Ennek magyarázata, hogy egyrészt a majorátus a nagykanizsai városrész határain belül helyezkedett el, másrészt pedig a város földjeinek jelentős része is inkább ezen az oldalon található. Hasonló volt ugyanakkor a két városrész polgárai által birtokolt földek művelési ágak szerinti jellege; mindkét városrészben a birto-kok túlnyomó többsége szántó és rét volt, amit kisebb kert és szőlő egészített ki. Ha ránézünk a földbirtokok struktúrájára, akkor már találhatunk jelentősebb eltéréseket a két városrész között. A város agrárjellegű kiskanizsai részein 1871-ben az egy főre jutó 48 Scott, 1999.189.p. 49 Ezeket a tendenciákat a trianoni területelcsatolás, valamint az 1920. évi földreform végrehajtása felerősítette, nem véletlen tehát, hogy a Batthyány hercegi földek is egyre kisebbek lettek. 50 Kerecsényi, 1979.149.p. 51 TGyM. 72.330.1.1853.; illetve TGyM. 72.330.2.1854. 52 Mezőgazdasági statisztika, 1895. 2. kötet, 106.p. 53 Kerecsényi, 1979.157.p. 54 A területi adatokhoz lásd: Mezőgazdasági statisztika, 1895. 2. kötet, 138-139.p. Az Ebenspanger (később újnépi Elek) családról a kereskedelmi fejezetben adunk részletesebb információkat. 55 Az 1810. évi állapotokhoz lásd: MNL OL P1322. Fasc. 100. No. 377. A korábban említett század eleji 80%-hoz képest tehát a város és a polgárok kezében lévő földmennyiség, ha lassan is, de növekedett. 112 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 112 birtokméret 3,4 holdat tett ki, ezzel szemben az iparosabb, kereskedelmibb jellegű keleti oldalon (Nagykanizsán) az egy főre jutó földméret csak 1,8 hold volt. Mivel a földek közötti ekkora különbség nyilvánvalóan eltérő üzemszerkezetet is jelent, így joggal feltételezhet-jük, hogy a 4000 fős lakossággal rendelkező kiskanizsai oldalon a mezőgazdaság sokkal fontosabb szerepet játszott a megélhetésében, mint a nagykanizsai oldalon. A birtokok szá-mát a családok számára vetítve kiderül, hogy Kiskanizsán minden családnak volt földbir-toka, ezzel szemben a 12000 fős lakosságú Nagykanizsán csak minden harmadik ember rendelkezett mezőgazdasági földdel.56 Ebben a korábbi folyamatok kiteljesedését láthatjuk: a keleti városrész gazdasági működését régóta egyre inkább a forgalmazási tevékenység határozta meg.57 Érdemes ugyanakkor a földkoncentrációs folyamatra is rámutatni. A városi és falusi te-rületeken a tőkés korszakban végbemenő koncentrációs folyamatok tagadhatatlan kísérő-jelenségei a mezőgazdaság modernizációjának. Érdekes sajátossága például a kiskanizsai földek rendszerének, hogy míg a 18. században, illetve a 19. század első felében a korabe-li adóösszeírások szerint nagyjából hasonlóan alacsony telki állománnyal rendelkeztek a városrész lakói,58 addig a 19. század második felében megindult a nagyobb méretű pa-raszti földek kialakulása. Ezt jól mutatja, hogy Kiskanizsán igencsak megszaporodott a 10 holdnál nagyobb földekkel rendelkezők száma: 1871-ben már 35 olyan gazda volt, akinek a földtulajdona meghaladta a 10 holdat, s köztük nem volt ritka a 20-30 holdas tulajdonos sem. Tegyük hozzá mindjárt, hogy a legnagyobb kiskanizsai földtulajdonosok a városrész régi, még a 18. század közepén beköltözött famíliáiból kerültek ki, köztük az Anek, a Bai, a Plánder, a Poszavecz stb. család több tagja is előfordult. Ezzel szemben a nagykanizsai városrész földtulajdonosai között a nagyobb földek-kel rendelkezők egyértelműen a kereskedők (nagykereskedők), illetve a polgári és nemesi származású értelmiségiekből kerültek ki. Köztük volt a korábbi főszolgabíró, Chinorány Boldizsár, a bőrkereskedő Axenti György, ott voltak a Kanizsa városképének kiépítéséhez nagyban hozzájárult Blau-család tagjai (Blau Heinrichnek egymagában 45 holdja volt), a Gutmann-fivérek közül Sándor 42 holdas birtokkal rendelkezett. De ugyanúgy megta-lálhatjuk jelentősebb birtokosok között a szép ívű közszolgálati pályát befutó Kaan- és a Wlassics-család tagjait, a városbíró Babochay Józsefet, avagy éppen az ügyvédi karban meghatározó szerepet játszó Tóth Lajost és a Horváth-családot stb.59 Találhatunk ugyanak-kor a nagyobb birtokosok között egyéb, a szolgáltatás vagy az ipar területén érvényesülő vállalkozókat, említsük meg közülük a Fő úton gyógyszertárat üzemeltető Lováck Károlyt.60 A tulajdonosok között érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy Kanizsán - szemben a század első felének gyakorlatával - egyre több olyan birtokos jelent meg, aki nem volt vá-roslakó, hanem valamelyik környékbeli településen élt, s így szerzett kisebb-nagyobb föl-det a város határán belül (ezek a polgárok a táblázat soraiban egyszerűsítve szerepelnek). Ez az „extraneus"-birtoklás összesen 178 holdat érintett. Közöttük szentmiklósi, sormási, récsei, letenyei, keszthelyi, kiskomáromi, pallini, homokkomáromi és bakónaki birtokoso-56 A város lakossága 1869-ben mintegy 15-16 000 fő volt. A két városrész állandó civakodása eredményeképpen 1868-1880 között a város szétvált két egységére, de aztán újra egyesült. Lásd: Barbarits, 1929. 83.p. 57 Kiderül ez a reformkori adóösszeírásokból is. Lásd például: MNL ZML. Nagykanizsa város levéltára. Fasc. 3.1837.; illetve MNL ZML IV. 9/b. Conscriptiones dicales, Nagykanizsa. 1840/41; 1847/48. adóév. 58 MNL ZML Causarum sedrialiter revisarum. F.32. N.288/C. 59 Lásd: Németh, 2008.; illetve Barbarits, 1929. adatait. 60 Lováck Károlyról, a „szilárd jellemű hazafiról ...minden nemes intézmények lelkes pártfogójáról" lásd: Zalai Közlöny, 1875. április 1. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 113 ka t találunk.61 E külső tulajdonosok közül a legtöbb földet egyértelműen a szentmiklósiak birtokolták, akiknek a kezében a kanizsai határból 140 hold koncentrálódott.62 3.3. A gazdasági társaságok, mint földbirtokosok Új földtulajdonos volt Kanizsán a Déli Vaspálya Társaság, amely 1858 után elkezdte kiépíteni a Kanizsa - Prágerhof és a Buda - Kanizsa vasútvonalat, amihez a vasúttársaság-nak a város határában földterületekre volt szüksége. Egy 1870. évi kimutatás szerint a Déli Vasút a Buda - Prágerhof vonalon a bajcsai, fityeházi és nagykanizsai határban, valamint a Sopron - Nagykanizsa vonalon a város határában összesen 42 holdat vásárolt meg az ura-dalomtól, amiért összesen 19072 pengőforintot fizettek, ugyanakkor a herceg 9,5 holdat in-gyen átengedett a Társaságnak. Ez viszonylag jelentős pénz volt, a földek holdjáért 900-1200 forintot kért az uradalom, ugyanakkor a gyengébb minőségű uradalmi területeken viszont előfordultak 150-200 forint/hold értékű földek is.63 A földek átlagára egy-két korabeli adás-vételi jegyzőkönyv alapján nagyjából 300-500 forint közé becsülhető. 1871-ben vasúttársa-ság kezében már 136 hold föld volt. De a többi gazdasági társaságnak is földterületre volt szüksége. Ezek egy része maga az a telek volt, amelyeken az üzemeket felépítették, ám ugyanakkor arra is gondolni kel-lett, hogy a vállalkozás működtetése szempontjából is kellenek külterületi földek, akár az alapanyag-termelés, akár hosszú távú befektetés szempontjából. Megemlíthetjük a társasá-gok között az 1850-es években létrejött gőzmalmot, amely a térség első ilyen vállalkozása volt. A malmot négy kanizsai kereskedő (Aufricht Lipót, Láng Henrik, Bettlheim Sámuel és Ollop Ignác) 1859-ben építette föl eleinte a hercegi uradalomtól bérelt, később megvásárolt területen.64 Ez a gőzmalom elsődlegesen a kanizsai uradalomban megtermelt gabona őrlé-sével foglalkozott, fennmaradó kapacitásainak függvényében pedig szabad vállalkozói te-vékenységet folytatott. De említhetjük a gazdasági társaságok sorában az 1863-ban létreho-zott Stern-féle téglagyárat, amely az agyaglelőhellyel együtt szintén a hercegi birtokokból vásárolt területen jött létre; avagy az 1894-ben létrehozott sörgyárat is, amely a nyersanyag jelentős részét szintén az uradalmi területekről szerezte be. 3.4. A város és más intézmények földjei Az 1811-1857 közötti földosztozkodási folyamat eredményeképpen Nagykanizsa hatá-rának mintegy 44%-a került a város tulajdonába. 1871-ben a városi földek területe 5652, 1910-ben pedig még mindig 5217 holdat tett ki. A korábbi közös haszonvételű földek jelle-géből következően a tőkés korszakban a városi földek elsődlegesen erdők és legelők voltak, a többi művelési ág alig ért el pár százalékot. 61 A felsorolásból nem látszik, de a külsősök közül a legtöbb földet a szentmiklósiak birtokolták, akiknek a kezében a kanizsai határból 1871-ben 140 hold koncentrálódott. 62 Szentmiklós (Horvátszentmiklós, Somogyszentmiklós is) a 19. században közvetlenül határos volt Kani-zsával. A Somogy vármegyében lévő település a Festetics-féle csurgói uradalomhoz tartozott. Az 1850-es évektől a gróf Batthyány-család kezébe került. 63 MNL OL P1330. Fasc. 6. No. 592. 64 MNL OL P1322. Fasc. 116. No. 328-336.; illetve Barbarits, 1929. 293.p. 114 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 114 A város tulajdonában lévő földek fontosabb gazdasági jellemzői 1910-ben65 Művelési ág Területe (holdban) Becsérték (koronában) Kataszteri tiszta jövedelem Szántó 116 46422 1874 Kertek, faiskolák 3 1200 125 Rétek 97 35590 16540 Szőlők 6 1000 60 Legelők 1300 333400 7797 Erdők 3371 926600 9598 Földadó alá nem eső területek 315 135 738 -Összesen 5217 1479950 21100 A városi tulajdonban lévő föld a rendezett tanácsú város összvagyonából 1910-ben mintegy 30%-ot tett ki. Hogy egy korabeli város mekkora határral rendelkezik, az nagyon fontos volt a település működését illetően, hiszen a földjeiből származó jövedelem jelen-tős részét képezhette a város költségvetésének. Nagykanizsa ebből a szempontból jól állt, hiszen a dél- és nyugat-dunántúli városokat tekintve neki volt a legnagyobb méretű föld-területe; összehasonlítva másokkal kiderül, hogy Kaposvárnak 118, Zalaegerszegnek 891, Szekszárdnak 383, Pápának 658 holdnyi területe volt mindössze.66 A város mellett más helyi intézmények is birtokoltak földet. A 18. század eleje óta a városban lakó ferenceseknek a kolostorban élő szerzetesek fenntartásához, valamint a templom működtetéséhez, vagyis a város katolikus lakosságának nyújtandó egyházi szol-gáltatások biztosításához kertek, szántók és szőlők álltak rendelkezésre Ezek egy része a hívők által korábban tett adományokból tevődtek össze.67 Mindig volt földje a városban lévő Ispitalnak, vagyis a szegények menhelyének. Eredete még a 18. századra nyúlik vissza,68 mérete 61-80 hold között változott, de 1871-re lefogyott 25 holdra. Volt egy kevés földje a görögkeleti templom alapítványának is, amely főleg a városban élő ortodox vallású keres-kedők adományaiból tartotta fenn magát. De volt bel- és külterületi földje a zsidó közösség-nek, akárcsak a kiskanizsai templomnak stb. 65 Városi háztartás, 1910. 218-219.p. 66 Az adatokhoz lásd: Városi háztartás, 1910. 214-219.p. A földek szempontjából a 18-19. században a volt mezővárosok esetében a döntő az volt, hogy a városi lakosság a földesúrral szemben milyen alkupozíciót tudott kiharcolni. Az Esterházyak például nem sok lehetőséget hagytak a kaposváriaknak, ami meg is látszott az alacsony földbirtokméretben, ezzel szemben Nagykanizsa polgársága folyamatosan tudta bőví-teni földterületét a hercegi birtokok rovására. 67 FRL. A Nagykanizsai Ferences Rendház iratai. Ms 820-1020. iratai. 68 Az eredetre lásd: MNL OL P1313. Fasc. 38. Lad.15. No. 80/B,C. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 115 4 . A birtokszerkezet és az agrárfoglalkoztatás a 19-20. század fordulóján A 19-20. század fordulóján készített statisztikai kiadványok felhasználásával megvizs-gálhatjuk a gazdasági üzemek és a mezőgazdasági foglalkoztatás helyzetét Nagykanizsán. 1895-ben a városban 2306 mezőgazdasági üzemet írtak össze, ami mintegy 200 darabbal több, mint amennyivel 1871-ben rendelkeztek a polgárok.69 A szaporodás világosan utal a földek szétaprózódási folyamatának megindulására. Ám azt is látnunk kell, hogy a város határain belül a birtokok felosztásának végesek voltak a lehetőségei: a gyors népességnö-vekedés következtében az agráriusabb jellegű kiskanizsai városrészben egyre szaporodott azoknak a száma, akik már nem jutottak birtokhoz, vagyis őseik mesterségét nem tudták folytatni, ezért kényszerszerűen a kivándorlás mellett döntöttek. így például 1890-ben 300 kiskanizsai lakos határozta el közösen, hogy kivándorolnak Horvátországba, ahol olcsóbb volt a föld, s több a munkalehetőség; ugyanakkor az uradalom falvaiból 100 szepetneki gazda is kivándorolt szlavóniai területekre.70 Tény ugyanakkor, hogy a kanizsai földbir-tokszerkezet továbbra is szétaprózott maradt; e földek funkciója a városlakók mindennapi szükségleteinek kielégítésben fogható meg. A városi polgárok birtokainak szétaprózódása mellett ugyanakkor a földkoncentrációra is bőven találhatunk adatokat. A világháború előtt már 1910-ben már 6 olyan birtokos volt a városban, aki tulajdonosként, s 4 olyan, aki bérlőként rendelkezett 100 holdnál nagyobb földdel. A nagyobb birtokokon főállásban 6 gazdatisztet foglalkoztattak, s nyilván ezekben az üzemekben dolgozott az a 140 főállású mezőgazdasági cseléd is, akit 1910-ben összeírtak (a cselédekhez 237 eltartott kapcsolódott).71 Az 1900-ban felvett adatok szerint a városban a 10586 keresőből 2220-an dolgoztak a mezőgazdaságban, vagyis a főállásúak 21%-a élt az agrárszférából.72 Ezt összevetve a 60 év-vel korábbi állapottal kiderül, hogy az akkori 55-60%-os agrárfoglalkoztatásához képest a 19. század végére már erősen lecsökkent a mezőgazdaságból élők aránya.73 A századfordu-lós 21%-os arány még alig volt alacsonyabb az ipari foglalkoztatásnál, ez utóbbi ágazatban a keresők 24,7%-a található. Az agrárfoglalkoztatás trendje viszont hosszú távon egyértel-műen csökkenő volt: 1910-ben már csak 17%-os volt a keresőkön belül a mezőgazdaságiak aránya.74 Kérdés persze, hogy ez a kanizsai modell mennyiben esik egybe a térség más városainak jellegzetességeivel. Ezt mutatja a következő táblázat. 69 Mezőgazdasági statisztika, 1895.1. kötet, 274.p. 70 Barbarits, 1929.107.p. 71 Népszámlálás, 1910.191.p. 72 Városi háztartás, 1910. 6.p. 73 MNL ZML Nagykanizsa város levéltára. Fasc. 3.1837. évi adóösszeírás. 74 Városi háztartás, 1910. 6.p. 116 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 116 A térség városainak népessége és az agrárfoglalkozásúak aránya 1910-ben75 Város Összes lakos A főállásban agrárfoglalkozá-súak az eltartottakkal együtt Az agrárfoglalkozásúak és eltartottja-ik aránya az összes lakoson belül (%) Pécs 49822 3533 7,1 Nagykanizsa 26524 5200 19,6 Kaposvár 24124 4147 17,2 Zalaegerszeg 10947 1749 16,0 Szekszárd 14947 7473 50,0 Látható, hogy a századforduló utáni években Kanizsa agrárjellege még erős volt. A tér-ség városai közül Pécsett már nagyon lecsökkent az agrárfoglalkozásúak aránya.76 Nagy-kanizsa helyzete nagyjából egybe esett a térség más hasonló városaiéval. Esetében a népes-ség mintegy ötöde volt főállású agrárfoglalkozású, ám a városi népesség döntő többsége (főleg az extraneus szőlőbirtoklás révén) szorosan kötődött az agrárrendszerhez. 5. Lecsapolás és árvízmentesítés A földekkel kapcsolatban még egy lényeges tényező volt a századforduló környékén, amely a város minden lakosát érintette, mégpedig a két városrészt elválasztó berek végleges lecsapolása. Itt egy több mint 100 éves folyamat befejezéséről van szó. A 19. század elején a város lakossága a Principális csatorna létrehozásával a városon északról déli irányban át-folyó patakot már szabályozta, valamint történtek lépések a csatornába befolyó egyéb vi-zek kanalizálására is. 1836-ban megalakult egy víztársulat, amely a környék mocsarainak lecsapolását tűzte ki célul.77 Az uradalom és a lakosság meg is egyezett a lecsapolt, árvíz-mentesített földek szétosztásáról. Ám az idők során a csatornák egy része feliszapolódott, és sokszor kiöntéssel fenyegette a környék birtokosait; illetve a város területi kiterjeszkedésével északon és délen is újabb lecsapolásokat kellett végrehajtani.78 1856-ban javítottak a Prin-cipális-csatorna állapotán, 1882-86 között pedig már kultúrmérnöki irányítással 350 000 m3 földmunka elvégzésével rendszerszerű tevékenységet folytattak. Ennek eredményeképpen a városon belül már nem maradtak mocsarak, ám északon a pallini területek mocsarai, va-lamint délen a móriczhelyi dombok mellett lévő lápos vidék egészségtelen bűzzel árasztotta el a várost, vagyis mindenképpen tovább kellett lépni. 1906-ban megalakult a Kógyárberki Lecsapoló Társulat, amely a Kanizsától északra lévő területeken végzett érdemi munkát, majd pedig 1913-ban létrejött a Principális-völgyi Lecsapoló Társulat, amely 1915-17 között kiépítette a Nagykanizsa város és a Principális-csatorna/Mura torkolat közötti részt.79 A munka so-rán felmérték a területet és elkészítették a lecsapolási terveket, amely szerint 2900 holdas vizenyős területet kellett szabályozni. Véglegesen a teljes árokrendszer kiépítését 1928-ban tudták befejezni, amikor a település közepén megépített Dencsár-csatornát átadták.80 75 Népszámlálás, 1910; illetve Városi háztartás, 1910. adatai alapján. 76 Ehhez lásd: Kaposi, 2006/a 33.p. 77 Vízszabályozás, 1973. 276.p. 78 TGyM. 16/2005. Gy.sz. 1860. Nem csak kanizsai problémáról volt szó, hiszen a patakok esetében uradalmi határok is találkoztak, vagyis a szomszédos uradalmakat is ugyanúgy fenyegették a kiöntések. Az említett irat például a szentmiklósi és a kanizsai uradalom 1804. évi szerződésére figyelmeztetett, hiszen közösen alakították ki a kanálist, s a fenntartást is közösen kellett végrehajtani. 79 Vízszabályozás, 1973. 276.p. 80 Barbarits, 1929.132.p. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 117 6 . A mezőgazdasági termelés rendszere a 19. század utolsó harmadában Nézzük meg a továbbiakban, hogy milyen volt a nagykanizsai mezőgazdaság termelési rendszere. Természetesen a keretfeltételek változását is figyelembe kell vennünk, hiszen az 1880-as évektől a magyar agrárium addigi biztos piaci helyzete megingott: a világpiaci árdepresszió a Monarchiában is éreztette hatását, s a korában magas gabonaárak csökkeni kezdtek.81 A mezőgazdaság szerkezetének változásai Nagykanizsán 1865-1895 között (Főbb művelési ágak szerint, holdban.)82 Ha összehasonlítjuk az 1860-as évek közepi és az 1895-ös adatokat a legfontosabb művelési rendszerek esetében, akkor egyértelműen a szántóföldi gazdál-kodás erősödését tapasztalhatjuk. Látható, hogy a művelési ágak között jelentős eltolódás következett be. Mivel a kereslet a gabonatermelést értékelte fel leginkább, a szántók területe 30 év alatt 800 holddal növekedett. Ez a szántókiterjeszkedés alapvetően az erdőállomány csökkenésével kapcsolódott össze, Művelési ágak 1865 1895 szántó 3374 4171 erdő 4520 3361 legelő 1132 1628 szőlő 183 227 rét és kert 3130 2921 adataink szerint az erdők nagysága 1159 holddal esett vissza az eltelt 30 év alatt. Plosszer Ignác uradalmi mérnők is azt írja egyik jelentésében, hogy a század első felében a kanizsai domíniumban még 6142 hold erdő volt, ám az 1850-es évek végére ez 5556 holdra csökkent. A mérnök rámutatott arra is, hogy a kivágott erdők területén 505 hold szántó, 47 hold rét és 163 hold legelő jött létre. Ezen belül Nagykanizsán a Kerekesi erdőből 66 holdat vágtak ki, amiből szántó lett; a Fenyves erdőből 6 holdnyi legelőt alakítottak ki.83 Tegyük hozzá, hogy az erdők csökkenése országos tendencia volt ebben az időben. Nagykanizsa esetében a csökkenés nemcsak az agrárárakkal, hanem részben a berekkiszárítással, részben a vas-útépítés miatti erdőirtásokkal is kapcsolatban volt.84 Csaknem másfélszeresére növekedett a legelők nagysága, valamennyit nőtt a szőlők területe, míg a rét és kert mérete egy keveset csökkent. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy a szántógazdálkodás kiterjeszkedése alapvetően a kiskanizsai területen figyelhető meg, ami viszont hozzájárult a két városrész egységesüléséhez, hiszen nagykanizsai polgárok is vettek a város nyugati határában föl-deket, főleg az 1880-as évek közepéig tartó magas agrárpiaci árak idején. S bár továbbra is megmaradt a két városrész társadalmi (néha mesterségesen is gerjesztett) különbsége,85 de a vásárokon mégis egymás mellé kerültek a két városrész lakosai, ahol a másik fél mező-gazdasági vagy ipari termékét vásárolták. 81 Orosz, 1979.1076.p. 82 Fényes, 1866. 325-326.p. illetve: Mezőgazdasági statisztika, 1895.1. kötet, 274-275.p. 83 MNL OL P1322. Fasc. 156. No. 312-313. 84 Itt jegyezzük meg, hogy sajnálatos módon az általunk is nagyra értékelt 1895. évi Gazdacímtár Nagyka-nizsa esetében teljesen rossz tulajdonosi, bérlői adatokat és rossz számsort közöl. Eszerint Nagykanizsa ekkor Somssich-birtok volt, amit viszont a korábbi, a Somssich-família kapcsán végrehajtott több éves kutatásunk alapján, valamint a nagykanizsai majorátus vizsgálatával kapcsolatos kutatásunk alapján tel-jesen kizárhatunk. Ugyanakkor azok a számadatok, amelyek a címtárban szerepelnek, szintén tévedésből kerültek oda, alapvetően nem jellemzik a nagykanizsai gazdaságot. Lásd: Mezőgazdasági statisztika, 1895. 2. kötet, 140-141.p. 85 Arató, é.n. 25.p. 118 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 118 A földminőség ezen a vidéken átlagosnak mondható. Egy korabeli leírás szerint Kani-zsa „...földje homokos agyag, felszíne elég talanyos, mélyebben fekvő rétege hideg agyag, hetedrész homokkal. Itt-ott márgát és vörös holt agyagot is lehet találni".86 Ebben a földben a 19. század második felében elsősorban búzát termeltek, de mellette a dunántúli területekre jellemző legtöbb szántóföldi növény is megtalálható, így a termeivények között volt rozs, árpa, köles, hajdina, burgonya, kukorica, répa. A búzán kívül emeljük ki a kukoricát, hiszen a városi telkek mögötti területek a korabeli térképek szerint elsődlegesen kukoricás kertek voltak; a tengeri termelését nyilván a nagy tömegű állat tartása és a viszonylag magas piaci árak motiváltak. A szántóföldek értéke az agrárkonjunktúra időszakában gyorsan emelkedett, a 19. század első felére jellemző 5 forintos árral szemben az 1860-as években már elérte a holdankénti 200 forintot is. A nagy népesség és relatíve szűkös határ magyarázhatja, hogy elterjedt művelési forma maradt a földek feles használata, ahol a termelési költség a föld használóját terhelte.87 A mezőgazdasági termelés rendszerében nagyon lényeges volt az állatállomány szere-pe. A század vége felé felvett statisztikai adatok szerint viszonylag nagyszámú állat tartását figyelhetjük meg, amiből főleg a ló- és a szarvasmarhatartás emelkedett ki. Természetesen mindegyik ágazat szorosan kötődött a korábbi gyakorlathoz, a kanizsai kereskedelem le-hetőségeinek bővüléséhez, s a helyi lakosság szaporodásából származó élelmiszerkereslet növekedéséhez. A kereskedelmi központi létből is következett, hogy 1895-ben Kanizsán 1125 lovat jegyeztek fel (összevetve Zalaegerszeggel, ott csak 271 darab volt).88 A lovak je-lentős részét igásfogatban használták, 64 egyes és 396 kettős fogatot írtak össze. A lófogatok megszokott jelenségei voltak a városnak. Egyrészt a helyi kereskedők és parasztok fontos áruszállítási eszköze volt, másrészt a vasút megjelenésével a pályaudvarról és pályaud-varra történő szállítást másképpen nem lehetett megoldani; de a szőlőjébe igyekvő kani-zsai polgár egyes lófogata is mindennapos látvány volt. Érdekes módon az uradalom nem nagyon foglalkozott lótartással; 1868-ban a Batthyány uradalomban mindössze 25 lovat számláltak össze.89 A másik városi specifikum a szarvasmarha-állomány viszonylag jelentős nagysága: 1895-ben 2579 darabot írtak össze. Az ökröket használták még igásfogatként is, ám számuk, arányuk csökkenőben volt, 1895-ben már csak 111 kettős ökörfogatot jegyeztek fel, míg a szántásnál használt négyes ökörfogatból is volt még 15 darab. Az állomány fajtajellegét vizsgálva kiderül, hogy annak mintegy 40%-a még mindig hagyományos magyar fajta volt (1144 darab), az újdonságot jelentő pirostarkából még csak 652 darabot (25%), illetve a borzderesből 91 darabot tartottak.90 A minőségi marhatartás viszont egyértelműen az uradalomé volt: a legjobb teheneket a belváros közepén lévő kastélyépület mögötti istál-lókban tartották, ami a századforduló környékén már nagyon nem tetszett a polgárosodó városlakóknak, hiszen a hercegi tehéncsorda naponta kivonult a városból az uradalmi le-gelőkre, este pedig a Csengery utcán és a Fő utcán hajtották haza a csordát a város kövezett útjain.91 (Ebben változás egészen az 1920-as évek végéig nem következett be, egy későbbi újságcikkből is ismert, hogy a hercegi marhacsorda akadályozza a városi forgalmat.)92 Az uradalom legnagyobb tehenészete a Kazinczy utca déli részén, a vasút mellett lévő major-86 Horváth, 1861. 50.p. 87 Uo. 88 Mezőgazdasági statisztika, 1895.1. kötet, 277.p. 89 MNL OL P1330. Fasc. 6. No. 585-586. 90 A pirostarka fajtát a magyar marhának a szimentáli jellegű bikákkal történt nemesítő keresztezése folytán állottak elő; a borzderes pedig svájci területekről behozott, jó tejelőképességű marha volt. Mindegyik fajtá-nak igen sok változatát ismeri az állattenyésztési szakirodalom. 91 Arató, é.n. 25.p. 92 Lásd pl.: Zalai Közlöny, 1925. november 5., illetve 8. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 119 ba n volt, ahol mintegy 250 tehenet tartottak, s 25-30 cselédlakás, illetve 27 uradalmi gaz-dasági épület is (többnyire szénás pajták) elhelyezkedett. 1895-ben szerény mértékű (1684 darab) sertéstartást, s még annál is kisebb juhtartást (766 darab) láthatunk. Utóbbi esetében az uradalmi tevékenység meghatározó volt, az 1868. évi hitbizományi leltár adatai szerint a kanizsai uradalom területén 4294 darabos állományt tartottak, amelyből 933 darab volt a nagykanizsai majorban.93 Némi változást regisztrálhatunk az 1895-1911 közti időszakban a nagykanizsai állat-tartást illetően. A szarvasmarhák száma mintegy 400 darabbal szaporodott, de ennél is lényegesebb, hogy a nemesebb, döntően tejelő fajták már az állomány 90%-át adták. A ló-állomány is növekedett 10%-kal, ugyanakkor a sertésállomány megduplázódott, a város határában lévő juhtartás viszont a világháború előtti évekre gyakorlatilag megszűnt.94 Em-lítsük azonban meg, hogy a városi polgárok között nem kell arra gondolnunk, hogy jelentő-sebb sertés- és juhállományok kötődtek a háztartásokhoz, így például voltak, akik összesen egy darab birkát tartottak abból a célból, hogy a szüretkor, vagy valamilyen nevezetesebb ünnepkor azt fogják majd levágni és elfogyasztani.95 Az állatállományhoz kapcsolódott a város, valamint az uradalom rétje és legelője. Utóbbi a határ legtöbbet változó része volt, hi-szen a legelők jelentős része az erdőkben találhatók, amit aztán hol az erdővel együtt vettek számba, hol pedig elkülönülten írták össze. A kortárs azt írta erről a területről, hogy „Nyári legelője nem sokat ér, annál többet az őszi. A takarmány elég egészséges táperővel bír, azért a kijáró marhák közt ritkán merül fel valami betegség".96 A város agrárrendszerében meghatározó jelentősége volt a szőlő- és bortermelésnek, aminek persze több oka is volt. Egyrészt a korabeli városok közegészségügyi elmaradott-sága Nagykanizsán is látszik: a jó minőségű víz hiánya állandó problémát jelentett, így a lakosság jelentős része az ivóvizet alacsony alkoholtartalmú borral helyettesítette. Másrészt a bor a kötelező adófizetés szempontjából is fontos volt, hiszen a városi lakosság jövedelmé-nek jelentős része a bor értékesítéséből származhatott.971848 előtt a szőlő földesúri föld volt, amelynek úrbéres-polgári használata után a földesúrnak hegyvám vagy kilenced és tized járt. Az áprilisi törvények nem érintették a szőlőföldek státuszát, azok továbbra is urasági tulajdonban maradtak, s majd csak az 1872. évi szőlődézsma eltörlése után nyílott meg a lehetősége annak, hogy a lakosok megváltás révén valóságos polgári tulajdonhoz jussanak. Láthattuk a korábbiakban, hogy a kanizsai polgárság egy kis csoportja milyen mohóság-gal vette igénybe a szabadhegyi területet bortermelés céljára. Uradalmi földeken is folyt a 19. század második felében szőlő- és bortermelés, de a szőlők mintegy 95%-a a városi lako-sok kezelésében voltak. A szomszédos nagybirtokokon való szőlőművelés lehetősége to-vábbra is megmaradt a kanizsai birtokosoknak, akik a város körül húzható 20-25 km-es su-garú körben sok településen jutottak hozzá viszonylag jól termő szőlőkhöz. 1865-ben a vá-ros határában 183 hold szőlő volt, ugyanakkor Homokkomáromban - amely a legnagyobb kanizsaiak által használt birtok volt - 381 holdas szőlő alakult ki.98 S bár az 1880-as évek elején Nagykanizsán és környékén is megjelent a filoxéra, de a szőlők területe ennek elle-nére is kicsit növekedett. Ebben szerepet játszott a város polgármestere, Babóchay György is, aki 1890-ben létrehozta a Gördövényi szőlőhegyet, „mely immúnis homokba ültetett minta-93 MNL OL P1330. Fasc. 6. No. 585-586. 94 Állatszámlálás, 1911. 198-201.p. A juhállomány gyors csökkenése országosan is megfigyelhető tendencia volt a 19. század második felében. Ennek alapvető oka a pamutipar gyors fejlődése, a külföldi és hazai pa-muttermékek terjedése, s vele kapcsolatosan a divat és az igények átalakulása. 95 Lásd például: Arató, é.n. 44.p. 96 Horváth, 1861. 51.p. 97 Lásd: Kaposi, 2006/b tanulmányát. 98 Fényes, 1866. 332.p. jegyezzük meg itt, hogy Homokkomáromnak alig voltak számottevő lakossága, vi-szont szőlőhegye igen nagy volt, ahol sok száz kiskanizsai polgárnak volt szőlője. 120 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 120 szőlőből állt."99 Forrásaink szerint az 1880-90-es években a városban csak 226 hold szőlő volt, ugyanakkor Homokkomáromban 394 hold, a Somogy megyéhez tartozó Bagola-Sánczon 181 hold, Somogyszentmiklós területén 210 hold, amihez még hozzá kell számítanunk a Paliinban lévő Förhénczet és Cserfőt.100 Ezek szerint összesen a városban és környékén mintegy 1300-1400 holdas szőlővidék alakult ki, amelynek mintegy 70%-át a nagykanizsai polgárok művelték. (Ehhez hasonlót láthatunk a gyorsan fejlődő Kaposvárott is, ahol a vá-rostól délre lévő szőlődombokon 900-1000 hold körül járhatott a szőlők terjedelme,101 míg Pécsett még a kanizsai szőlőbirtoklást is jóval meghaladó méretű, mintegy 2500 holdas szőlővidék alakult ki.)102 A kanizsai uradalom területén 1873-ban 1740 szőlőbirtokos volt, de ha a város és az uradalom határán is átlépünk, s az extraneus birtokokat is számításba vesszük, akkor kb. 2300-2400 szőlőbirtokot láthatunk.103 A világháború előtti évekre Nagy-kanizsa határában mintegy 35 holddal csökkent a szőlőterület - hiszen a járvány hatására a szőlők szinte teljes egészét ki kellett irtani, s nem mindenki telepítette újra birtokát -, ám a szomszéd falvakban a szőlőföldek nagysága összességében nem változott.104 Említsük meg még azt, hogy a kormány 1898-ban a gyorsan terjedő járvány miatt szén-kéneg-raktár létrehozásának lehetőségét ajánlotta fel a városnak, ahonnan a városi és a környék szőlősgazdáit lehetett volna kiszolgálni, ám ez a városvezetés tehetetlensége miatt csak 1911-ben jöhetett létre, akkor, amikor már alig kellett védekezni.105 A kanizsai határban és környékén lévő néhány faluban termelt bor mennyisége és fajtái az 1870-es években (hl-ben)106 A település neve Fehér bor Vörös bor Siller Összesen Nagykanizsa 3028 -3016 6044 Homokkomárom 1414 1414 2829 5657 Somogyszentmiklós 457 226 3888 4571 Összesen 4899 1640 9 733 16272 A bormennyiséget vizsgálva látható, hogy a bevallott össztermés meghaladta a 16 000 hl-t ezen a vidéken. A filoxéra előtti korszakban a fajtákat illetően a kevert siller borok kerültek túlsúlyba, mellette a fehér borok fordultak elő, a vörös bor az összes terméknek csak 10%-át tette ki. Az egy hektárra jutó bormennyiség a vizsgált településeken teljesen eltérő volt. A legjobbnak tartott szentmiklósi határban található bagolai, szentgyörgy vári és Látó-he-gyi szőlők esetében 41,9 hl/hektár termésátlag alakult ki, ezzel szemben a homokkomáromi szőlők 25,1, míg a leggyengébbnek tartott nagykanizsai szőlők csak 21,8 hl-es hektáronkén-ti termésátlagot adtak az 1860-70-es évek fordulóján.107 99 Zalavármegyei Évkönyv, 1896. 36-37.p. 100 Mezőgazdasági statisztika, 1895.1. kötet, 250.p. és 166.p. 101 Simonffy, 1975. 261.p. 102 Kaposi, 2006/a 43.p. Annyi különbséget kell tennünk, hogy Pécs 1780 után szabad királyi, majd pedig 1886 után törvényhatósági jogú város volt, vagyis a dualizmus előtti időben a pécsi polgárok saját tulajdonban lévő szőlőjüket művelték, s nem más tulajdonában lévővel kellett foglalkozniuk. 103 Keleti, 1875. 392., 393., 351.p. 104 Az 1913. évi területi adatokhoz: Szőlőtermelés, 1986. 92.p. Szakirodalmilag is bizonyított, hogy a filoxéra miatt kivágott szőlőket a legtöbb esetben nem pótolták teljes egészében vissza. Lásd: Beck, 2005; Feyér, 1970. 105 Barbarits, 1929.129.p. 106 Szőlőtermelés, 1986. 92.p. és 158-159.p. (A korabeli adózási morál sem volt magas, így valószínűleg ezt meg kellene toldani ahhoz, hogy valóságos képet kapjunk). 107 Uo. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 121 A zsigárdi és homokkomáromi határban lévő csekély kiterjedésű uradalmi szőlők 1916-ban összesen 90 hl bort eredményeztek, fajta szerint vizsgálva 57hl-nyi olaszrizling, 24 hl-nyi kövidinka, 6 hl-nyi rajnai rizling, 1 hl muskat ottonel (muskotály) és 12 hl egyéb kevert bor készült az uradalmi pincékben. Az uradalom nagy figyelmet szentelt arra, hogy olyan bort állítson elő, amely üveges kiszerelésben, felcímkézve kerül a herceghez. Egy irat szerint például a nagykanizsai tiszttartó 50 üveg rajnai rizling elküldése után azért nem tudta a következő 50 üveget elküldeni, mert elfogyott a címke, amit egy budapesti pince-gazdászati cég szállított.108 Az ágazat kapcsán jegyezzük meg, hogy a szőlő- és bortermelés messze több volt, mint egyszerű mezőgazdasági tevékenység. A szőlőtermelés egy sajátos életforma volt. A polgári léthez a 19. század második felében hozzátartozott a szőlő- és bortermelés; a magyarországi polgárosodás nagyon sok városban megteremtette a szőlőjében dolgozó városlakó típu-sát.109 A szőlő ugyanakkor csapatmunka is volt, művelése - főleg nagyobb ültetvény esetén - feltételezte a családtagok és más napszámosok közreműködését. A jelentősebb szőlőmun-kák tavasszal, nyáron és ősszel több napig eltartottak. A szüretek valóságos népünnepélyek voltak, ahol a hegyközségi előírásoknak megfelelően egy időben kellett szüretelni. Ilyenkor a kanizsai szőlőtulajdonosok és a családtagok apraja-nagyja a napszámosokkal együtt ki-vonult a hegybe, s még a város iskolásai is kétnapi szüreti vakációt kaptak. Egy korabeli memoárból idézünk a szüret hangulatának érzékeltetése céljából. „Hangos a hegy, véges vé-gig szüretelnek, a mustszagú présház előtt szabad tűzön fői a gulyásleves, rotyog a töltött káposzta; lányok, asszonyok szedik a szőllőt, napszámosok puttonyokban hordják a szedett szöllőt be, itt zsákba rakják és a vincellér combig feltűrt gatyában táncol a zsákon s folyik a kádból az édes must.. .a présház előtt terítenek.. .hosszú asztalt ülünk körül, tréfálkozva, jókedvűen fogyasztjuk el a pompás ebédet; ebéd után kezdődik újból a szőllőszedés." Ezt követően a vacsora következett, majd pedig haj-nalig tartó mulatság vette kezdetét.110 A polgárosodó városban a szüreti mulatságok nem értek véget a szőlő leszedésével, a századforduló környékén szinte minden évben rendez-tek a mai felvonulásokhoz hasonló karnevált, ahol helyi vagy meghívott emberek, színé-szek különböző műsorokkal, beöltözött tréfás jelenetekkel szórakoztatták a nagyérdeműt.111 A szőlőbirtokok jelentősége jól látszik abban is, hogy a hagyatékokban, a birtokperekben és a zálogperekben igen gyakori volt a szőlők előfordulása; ha valaki megszorult anyagilag, általában a könnyen és gyorsan értékesíthető szőlőföld volt az egyik stabil pénzhez jutási lehetőség, hiszen a szőlők iránt mindig nagy volt a kereslet. A szőlőkbe gyakran telepítettek gyümölcsfákat, bár a város nem volt híres gyümölcstermelése különlegességéről, minden-esetre tény, hogy a század vége felé a város határában csaknem 29000 gyümölcsfát írtak össze, főleg szilvát, almát, őszibarackot és körtét termeltek a kanizsai polgárok.112 A kanizsai mezőgazdasági termelés igen érdekes színfoltja volt a kiskanizsai kertgaz-dálkodás rendszere. Akár a korabeli leírásokat, akár a néprajzi gyűjtések anyagait, avagy a korabeli újsághíreket szemléljük, mindegyik forráscsoportban kiemelkedik a kiskanizsai földműves termelő, a sáska tevékenysége. A nagykanizsai városrész gyors urbanizálódása, az ottani tevékenységnek a kereskedelem és az ipar felé fordulása is jelentősen hozzájárult, hogy az agrárius kiskanizsai városrész egyre inkább a nagykanizsai terület élelmiszerel-látójává vált. A kiskanizsai lakosság mintegy 80%-a még a világháború körüli években is 108 Lásd: BLA. AB. LFA. Herrschaftsarchiv Kittsee. Nagykanizsa. Erdőhivatali levelek, 1915-21.1915. október 27.; Vegyes számadások. 1916. október 1.; Erdőhivatali levelek, 1915-21.1917. november 23. 109 így volt ez például a legnagyobb dunántúli szőlőtermelő városban, Pécsett is. Lásd: Rúzsás, 1963. 292.p. 110 Arató, é.n. 41.p. 111 Lásd: Zalai Közlöny, 1901. október 10-i beszámolóját az akkori szüreti mulatságról. 112 Mezőgazdasági statisztika, 1895.1. kötet, 275.p. A gyümölcstermelés főleg a kiskanizsai városrészben folyt; ugyanakkor mind Kanizsán, mind a mellette Homokkomáromban az uraság is rendelkezett már a 18. szá-zad közepe óta kertészettel és gyümölcsössel. Lásd: MNL OL P1330. Fasc. 3. No. 161-162. 122 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 122 a földből élt.113 Ez a 19. század első felében még elsődlegesen alapvető élelmiszerek (búza, rozs, burgonya) termelését és értékesítését jelentette. A század végétől azonban egyre in-kább a kertkultúra felé fordult a „sáskák" figyelme. A gyorsan gazdagodó nagykanizsai lakosság mindenre vevő volt, amellyel fogyasztását szélesíthette, így a kiskanizsai termék-palettán megjelentek a legkülönbözőbb szántóföldi vetemények. Kiemelkedett ezek közül a hagyma,114 amit nemcsak a kertekben, hanem nagyban már a szántóföldeken is termeltek. Az otthon kelesztett hagymapalántát elültették, s voltak olyan gazdák, akik négy-öt nagy szekérrel való hagymát megtermeltek.115 A nagy mennyiségű hagymát a kanizsai piacon túl Szombathelyre, Budapestre, Székesfehérvárra és Pécsre is szállították.116 De megtalál-ható volt a kiskanizsai termeivények között zöldségfélék szinte mindegyike, a paradicsom, a káposzta, a zeller stb.117 Egyre nagyobb kereslet volt a nyugati városrész állattartásából származó termékeikre is: a „sáskák" látták el a nagykanizsai lakosságot különféle tejtermé-kekkel. Állandó árucikké vált a piacon a túró, tejföl vaj, tej stb.118 Nagy hírnevet biztosított a kiskanizsai lakosságnak a virágtermelés is.119 7. Az erdőgazdálkodás és az erdőhivatali rendszer Az erdő sokáig a legnagyobb kiterjedésű földbirtoktípus volt Nagykanizsán. Ennek persze éghajlati és természetföldrajzi okai is vannak. Nagykanizsán és a mellette lévő te-lepüléseken északi, keleti és déli irányban mintegy 2500 hektárnyi olyan homokos terület található, ahol erdők helyezkedtek el. Ez a homokos terület alapvetően abban különbözött az ország más homoki területeitől, hogy itt igen jelentős a csapadékmennyiség, amely lehe-tővé tette jó néhány fafajta megélhetését.120 Az erdő mindig fontos volt a városi lakosságnak, hiszen a tűzifa biztosítása, az építőanyag biztosítása, a technikai eszközök létrehozása, a szabad erdőélés biztosítása, a vadászat, a sertéslegeltetés biztosítása mind-mind hozzá já-rult a megélhetés stabilizálásához. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a város köz-vetlen környékén a 19. század közepén mintegy 70%-ban beborító erdők (főleg kocsányos tölgyesek) rengetegei kiváló rejtekhelyet biztosítottak a zsiványoknak.121 A 19. század elején Nagykanizsán 5876 holdnyi erdő volt, amely a város területének 45%-át tette ki.122 Ezzel szemben 1871-ben a kettős város közigazgatási területén belül már csak 4510 hold erdő volt (az összes területnek 35%-a).123 Az erdők aránya a század utolsó harmadában tovább csökkent, így 1895-ben már csak 27%-nyi terület minősült erdőnek.124 Ha a tulajdonjogi megoszlást nézzük, akkor érdekes változást láthatunk: 1871-ben az erdők területének mintegy 85%-a (3843 hold) volt a város tulajdonában, ezzel szemben másfél évtizeddel később már csak a városnak volt erdeje, mivel addigra az uradalmi erdőket telje-113 N. Szabó, 1929. 343.p. 114 Nevezték néha Kiskanizsát a „Dunántúl Makójának" is. 115 A vizsgált korszakon túli időben a kiskanizsai hagymatermelésre sajátos szövetkezeti szervezet is létrejött. 116 Kiskanizsai szótár, 1981.104-105.p. 117 Zalai Közlöny, 1901. október 5. 118 Az etnográfiai irodalom is megerősíti, hogy a nyakas és büszke kiskanizsai népesség ló- és szarvasmar-hatartó volt, de nem foglalkozott kecske, birka avagy szamártartással, és még a sertés sem volt arrafelé divatos. Lásd: N. Szabó, 1929. 338-339.p. 119 A kiskanizsai kertkultúra egyéb, főleg 20. századi hatásairól lásd: Molnár, 2005. 120 Páll, 1957. 278.p. 121 Barthos, 1929. november. 122 MNL OL P 1322. Fasc. 100. No. 377. alapján számolva. 123 mnl ZML Nagykanizsa város levéltára. Birtok főkönyv, 1871. október 5. 124 Mezőgazdasági statisztika, 1895.1. kötet, 274.p. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 123 se n kiirtották, s azokon szántóföldet hoztak létre.125 Erdő sok helyen volt a város határában, a legnevesebb részek az Alsóerdő, a Felsőerdő, a Katonatemetés, a Bálikás és a Vajda voltak. A városi erdők kiterjedését több párhuzamos folyamat befolyásolta. Az egyik az 1811. évi örökszerződés volt, amely jókora erdőt biztosított a városi közösségnek.126 A másik pedig az 1858-ra lezárt úrbéri peres folyamatok, amelyek révén sikerült szétválasztani a közös földeket, így az erdőket és a legelőket. Utóbbi azt jelentette, hogy a város közössége használhatta az erdőket, abban - megfelelő szabályozás mellett - a városi polgároknak legeltetési joga volt. A városi erdők Nagykanizsa gazdálkodási rendszerében egyre fonto-sabbá váltak. Az erdei gazdálkodás alapfunkciója volt a helyi lakosság tüzelővel való ellá-tása, ugyanakkor a város bevételei között egyre fontosabb tétellé vált az erdőből származó jövedelem.127 A városnak a századfordulón sikerült hosszú távú bérleti szerződést kötnie az erdők bérbeadását illetően, ami egyrészt a bevételek stabilitása, másrészt pedig a hoz-zárendelhető kiadások szempontjából is jól jött.128 Azt sem szabad ugyanakkor elfeledni, hogy a nagy vasútépítések miatt is kritikus helyzetbe kerültek a régi erdőségek: egyrészt mint alapanyag (talpfa stb.), másrészt pedig a vasútépítés miatti erdőirtások is jelentős csök-kenést hoztak.129 Az erdőélés jogszabályait a hatályos törvényeknek megfelelően alakították ki. 1850 után a „város legnagyobb kintsének", vagyis az erdőknek gondozására erdőmestert kellett fogadni, mivel a lakosság szabadossága miatt az erdők állománya jelentősen leromlott. Az erdő-mester feladata volt a kanizsai erdőterület felmérése, a vágástervek elkészítése, a vágás biztosítása és ellenőrzése.130 Az 1879. évi 36. számú erdőtörvény még szigorúbb kötöttsége-ket hozott, hiszen azon túl, hogy felállították az erdőhivatali központokat (Nagykanizsán is létesült egy járási központi hivatal), az erdőtulajdonosoknak öt éven belül gazdasági üzemtervet kellett kialakítani, azt az erdőhivatallal jóvá kellett hagyatni, amely intézmény-nek pedig kötelessége volt az erdőkezelési szabályokat betartatni.131 Mivel az üzemtervek készítésre a városnak, mint önkormányzati szervezetnek nem volt szakmai kapacitása, így a feladat ellátására pályázatot kellett kiírnia.132 A szigorú szabályozás szerint az 1880-as évektől a városi kézben lévő erdők kivágását csak miniszteri engedéllyel lehetett végrehaj-tani, ám azt is látni kell, hogy a város szinte mindig megkapta erre a lehetőséget, amikor az ínségesekre hivatkozott. A nagykanizsai belvároshoz legközelebb a szabadhegyi szőlő melletti Békástói erdő feküdt, nem véletlen, hogy azt vágták ki először.133 A városhoz tar-tozó erdőket a városi tisztviselők vadászat céljából szabadon használhatták, de a város „... erdei nem bővelkednek vadakkal ...van benne őz, nyúl, róka, a szárnyasokból fogoly, fürj, vadrécze s. a. £.".134 De a város nemcsak irtotta az erdőket, hanem telepített is. Az 1900-as évek elején a futóhomokos gördövényi területekre fekete, erdei banksz és szurkosfenyőt, valamint akác került.135 A korabeli szakmai vélemények szerint a rendszeres erdőgazdasági üzemtervek szerint kezelt erdők állapota sokkal jobb volt, mint az üzemterv nélkülieké.136 125 MNL OL P1313. Fasc. 146. II. kötet. Landwirtschaft. (1600 négyszögöles kat. holdban.) 126 MNL OL P1322. Fasc. 100. No. 377. 127 Hasonló esetekkel sok helyütt találkozhatunk, lásd például Pécs esetét: Kaposi, 2006/a 132.p. 128 Lásd például: Zalai Közlöny, 1901. november 16. Beszámoló a város 1902-re tervezett költségvetéséről. 129 Zalai Közlöny, 1873. február 5. 130 Barbarits, 1929. 79.p. 131 1000 év törvényei. 1879. 36. tc. II-III. fejezet. 132 Lásd például: Erdészeti Lapok, 1922. február; amikor is a város kezében lévő 3115 holdas erdő üzemtervére kerestek szakembert. 133 Halis Évkönyv, 2005. 85.p. 134 Horváth, 1861. 51-52.p. 135 Páll, 1957.278.p. Ezek közül a szurkosfenyő szinte egyedülálló ma is az országban, a gördövényi terület ma természeti védett föld. 136 Barthos, 1949. április. 124 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 124 Az erdőgazdálkodás terén nagy jelentősége volt az uradalomnak is. Egy már koráb-ban említett 1858. évi jelentés szerint a 9900 holdas uradalomban 5556 hold erdő volt. S ha hozzá tesszük, hogy a mérnők jelentése szerint az ezt megelőző időben már 716 holdat ki is vágtak, akkor láthatjuk, hogy a 19. század közepén az uradalmi földek nagyobb részét tette ki az erdőállomány.137 Kétségtelen ugyanakkor, hogy Fülöp herceg halála után 1870. évi halála után, amikor a birtokot Batthyány Gusztáv bérbe adta, hatalmas erdőirtásokat hajtottak végre. Úgy vélték, hogy a birtok teljesen torz szerkezettel rendelkezett, ugyanak-kor az erdők meglehetősen elhanyagoltak voltak. Az erdők kivágása a nagybérlők feladata volt, amit a bérleti szerződésbe is belefoglaltak. A felsőbb hatóság beleegyezését elnyerve a kanizsai uradalomban összesen 1936 hold erdő kiirtását kezdeményezték, az egész hitbizo-mány területére értelmezve pedig összesen 3000 holdnyi területtel kívánták csökkenteni az erdőket.138 A hitbizományi bíróság ezt jóváhagyta. A kivágott fa ára 275 865 forint volt, amit a hitbizomány vagyonállagához csatoltak.139 Az 1872-73 során végrehajtott erdőirtás célja egyértelmű: az akkori magas gabonaárak kihasználása a folyamatos szántónövelés révén.140 A hatalmas méretű Kanizsa környéki erdőirtás sokaknak feltűnt már abban a korban is. 1879-ben Zala megye közigazgatási hatósága vizsgálatot kezdeményezett az uradalom ellen az erdőirtások miatt. Az erdőirtásról több, a folyamatot más és más szemszögből meg-világító forrás is maradt. Az uradalom egyértelműen a jogszerűség és a mezőgazdasági racionalizációt emelte ki. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy az egész ügy azért került a korabeli politika homlokterébe, mert egy megyei képviselő rosszindulatú megjegy-zéseket tett, aminek hatására megindult a vizsgálat. Mindennek eredményeképpen a kanizsai uradalomban az 1884. évi hitbizományi fel-mérés szerint már csak 3740 hold erdő volt.141 A változás hatására az uradalomnak ekkor már nem volt Kanizsa határában erdeje. A hatalmas tarvágások után több, nagy kiterjedésű major kialakítására került sor. Ekkor hozták létre a 780 holdas sánczi szántó- és rétgazdasá-got, a Szepetnekhez tartozó bánfapusztai majorokat, nem is beszélve a Sormástól északra lévő Fülöpmajorról, de nem úszta meg a kiskanizsai határ melletti, de már Homokkomá-romhoz tartozó Zsigárd sem. Szerencsére a homokkomáromi kerületnek Obornok falu ha-tárában lévő ősbükkös vidékét nem érte károsodás. Tegyük mindjárt hozzá, hogy az erdő-irtás a korabeli Magyarországon kortünet volt. 1867-1885 között országos szinten 480000 holddal csökkent az erdőállomány területe.142 Nem véletlenül panaszkodott a helyi sajtó hasábjain szinte minden évben Neusiedler János erdész, miszerint „...az erdőkezelés...erdé-szek kezeiben volt, úgy látszik, hogy az erdők még sem szaporodtak, hanem 30-40% elpusztult",143 1884-ben, amikor a hitbizomány Ödön herceg kezébe került, s újabb vagyonleltárt ké-szítettek, akkor is megjegyezték, hogy igen jelentős károsodás érte az uradalmat (vagyis a hitbizomány vagyonát), hiszen a szántók kisebb értékűek földek voltak, mint az erdők. A vagyonleltár készítője úgy vélekedett, hogy a bérlők összejátszottak a helyi vezetőkkel, s az erdővágásoknál olyan minőségi területeket is elpusztítottak, amit nem kellett volna, és sok esetben a legszebb - így a piacon magas áron értékesíthető - részeket vágták le. Mivel akkor még nem volt hatályos erdőtörvény, így a két éves pusztítást érdemben nem lehetett befolyásolni. Úgy becsülték, hogy az erdők elpusztításával 75 000 forint kár érte a hitbizomány várományosát.144 Annyi eredménye mindenképpen volt az erdőirtások körüli 137 MNL OL P1322. Fasc. 156. No. 312-313. 138 VaML BLHI11. doboz, III. 26/61.1879. október 11. 139 MNL OL P1313. Fasc. 139. No. 95-101. 140 VaML BLHI 11. doboz, III. 26/61.1879. október 11. 141 MNL OL P1313. Fasc. 146. II. kötet. Landwirtschaft. 142 Orosz, 1979.1046.p. táblázata alapján számolva. 143 Zalai Közlöny, 1895. szeptember 21. 144 MNL OL P1313. Fasc. 139. No. 453-481. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 125 eljárásnak , hogy az uradalom - megelőzve más nagybirtokokat - részletes üzemtervet ké-szíttetett, amelyben pontosan meghatározták az erdők kezelését.145 Már az üzemterv előtti korszakban is komoly telepítéseket folytatott az uradalom saját területén. így például az 1860-as években egy bajor erdész végzett fásítást erdei- és feketefenyővel. Az 1920-as évek-ben pedig Zsigárdon Barthos erdőmérnök vezetésével erdei-, fekete- és lucfenyő, valamint sziltelepítést.146 Az uradalom maradék összes erdeje 3740 holdat tett ki, amelyből 60 éves fordára lett beosztva 3077 hold, 40 éves fordára pedig 663 holdnyi terület. A kanizsai erdő-ket öt üzemosztályba sorolták be. Még meg kell jegyez-nünk, hogy nem mindig az azonnali és hosszú távú haszon vezette az uradalmat, hiszen sok he-lyen valóban igen lerom-lott állapotban voltak az erdők, amit célszerű volt kivágni, esetleg később újratelepíteni. 1896-ban a nagykanizsai uradalom új bérlője, Linczer Béla budapesti gyáros, aki ekkor 20 évre vette bérbe az uradalmat, arra kötelezte magát, hogy a Kanizsától délnyugatra lévő 1187 hol-das gyótapusztai erdős területet kivágatja, majd hozzácsapva a bérgazdaságához, azon egy majort alakít ki.148 Ám a vágás csak részben valósult meg, mivel adataink szerint az 1884. évi állapothoz képest 1911-re az uradalmi erdők csak 440 holddal csökkentek. Tény, hogy a későbbiekben, a két háború közötti időben az uradalmi erdészet stabilan 3300 holdon gazdálkodott.149 A földesúri gazdálkodás szempontjából az is fontos volt, hogy az uradalom erdőhiva-tali központja továbbra is a város közepén, a Fő utca 5. szám alatti hercegi kastélyban he-lyezkedett el, s innen irányította a kanizsai uradalmi erdészetét, s egyben az egész ura-dalom gazdálkodását.150 A törvény értelmében az uradalomnak is létre kellett hoznia a saját erdőhivatalát, s a gazdasági üzemtervet. A szakszerűen kialakított erdőgazdálkodás megmaradt földesúri kézben, míg a hagyományos mezőgazdasági termelést nagybérletbe adták. A kanizsai uradalom 1884-től, Pálfy Alajos erdőmester munkába állásával, majd ha-lála után, 1924-től Barthos Gyula kinevezésével a térség minőségi erdőgazdálkodását hozta létre.151 Az erdőhivatal vezetője gondoskodott a városban lévő épületek bérbeadásáról, az uradalom egyes részeinek bérbeadásáról, egyben gazdasági számvevőként is működött, s állandó hivatali kapcsolatban volt a jószágkormányzósággal, avagy a főtitkárral. A hercegi 145 VaML BLHI11. doboz, III. 26/70.1875. év. 146 Páll, 1957. 278.p. 147 MNL OL P1313. Fasc.139. No. 98.1879. október 10. 148 VaML BLHI 16. doboz. A bérletre meghirdetett gazdaságok listája. 1895. április 2.; illetve VaML. BLHI. 17. doboz. Szerződés Linczer Béla nagybérlővel. 1896. 149 MNL OL P1322. Fasc. 100. No. 675. 150 BLA. AB. LFA. Herrschaftsarchiv Kittsee. Nagykanizsa. Gazdasági számadások, 1875-1918.1908. 09. hó. 151 Ezt a korabeli legfontosabb erdészeti szaklap, az Erdészeti Lapok cikkei is megerősítik. Barthos Gyula egyébként 1919. november 12-én az uradalom erdőtisztje, majd pedig három év múlva, 1924-ben az erdőhi-vatal vezetője lett. A két világháború közötti időben ő irányította a kanizsai uradalmat. 1945 után, amikor államosították az erdőket, még három évig a MALLERD-nél dolgozott, s 1948-ban, 65 éves korában ment nyugdíjba. Életrajzához lásd: Erdészeti Lapok, 1999. december, 376.p. Az uradalmi erdők üzemosztályai147 Üzemosztály Elhelyezkedése Uralkodó fanem 1. üzemosztály Zsigárdi erdő tölgy 2. üzemosztály Nyíres erdő nyír 3. üzemosztály Obornaki bükk 4. üzemosztály Gyótai erdő gyertyán 5. üzemosztály Cerinai erdő tölgy 126 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 126 földeken való erdészet működési rendjében nem hoztak létre saját nagy létszámú üzemi munkaerőt, hanem a környék lakosságának munkaerejét igénybe véve (bérmunkásként alkalmazva őket) használták az erdőket. 8. A nagykanizsai uradalom a háború, a forradalmak és a stabilizáció korszakában Batthyány Ödön herceg 1914 végéig irányíthatta a hitbizományt, utána unokaöccse, Batthyány-Strattmann László, a híres szemorvos vette át a majorátust, s viselte a hercegi cí-met. Batthyány László 1870-ben született a család grófi ágából. Apjától örökölte a köpcsényi uradalmat. Orvosi diplomát szerzett, s Köpcsényben rendezte be első kórházat.152 A háború után elmenekült birtokáról, Bécsben élt. Saját bevallása szerint valami szerencse mindig érte az életben: hol egy ausztriai területen fekvő erdőparcella eladása, hol más véletlen esemény segített anyagi problémáinak megoldásában.153 A stabilizáció után hazatért, s a hitbizomány központjába, Körmendre költözött, ahol berendezte második kórházat. A her-cegi cím megszerzése után jóval nagyobb anyagi források birtokában tevékenykedhetett. Felesége Coreth Mária volt, akitől összesen 13 gyermeke született. Batthyány herceg egész életében egyszer járt csak Nagykanizsán, mégpedig 1914-ben, amikor átvette a nagykani-zsai hitbizományi birtokot.154 A nagykanizsai uradalom területe 1917-ben (holdban)155 Település Belsőség Szántó Rét + kert Legelő Erdő Szőlő Nem használt Összesen Nagykanizsa 46 784 811 263 --43 1949 Bajcsa -10 195 4 339 -14 563 Fityeháza -171 89 7 262 -8 538 Szepetnek 12 2394 65 42 515 -13 3041 Eszteregnye -59 --13 --73 Homokkomárom 6 455 171 172 1457 17 12 2291 Sormás 6 640 41 -442 -6 1137 Hosszúvölgy és Korpavár ----19 --19 Óbornak ----256 --257 Összesen 73 4515 1372 488 3304 17 95 9867 152 A korabeli helyi sajtó egyike így írt erről: „Batthyány László herceg... Köpcsény, Hort és Oroszlámos ura, férfi-kora teljében nyeri el új méltóságát s vele a hitbizományt. Benne Körmend és egész Vas megye nagyra hivatott főurat, kitűnő emberbarátot nyert. Hisszük, hogy eddigi kedves otthona szeretete mellett szívesen jön a vasi földre, amelynek annyi pontja: Szombathely, Ikervár, Németújvár, Szólónak, Rohonc, Pinkaföld, Csákány és Körmend forrott össze a Batthyányak történetével." Szombathelyi Újság, 1915. február 19. 153 A szegények orvosa, 1987.1926. március 28-i bejegyzés. 154 Zalai Közlöny, 1931. január 25. 155 VaML. BLHI. 66. kötet, No. 80-81. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 127 A z első világháborútól kezdődő történelmi átalakulás kikezdte a hazai uradalmak meg-szokott működését. Az egyik ilyen tényező a háború alatti megpróbáltatások sorozata volt. A kanizsai uradalom nehézségei abból álltak, hogy a jelentős infláció miatt a lakossági reáljövedelmek csökkentek, következésképpen az erdészeti bevételek és a házbérek is csak lassan csordogáltak. Ráadásul az erdőhivatal dolgozóinak egy részét behívták katonának, amit az orosz hadifoglyok érkezése és munkaerőként való használata csak részben kom-penzált.156 A 6-8 irányító emberrel működő erdőgazdaságban már pár ember kiesése is működési problémákat vetett fel. így például egy 1917. évi jelentésből tudjuk, hogy az egyik körvadászt behívták katonának, a kocsis eltörte a lábát, s kiesett a munkából, s már csak egy orosz fogoly maradt arra, hogy kisöpörje az irodát és befűtsön.157 (A hercegi hitbizo-mány bármely uradalmában akár egyetlen új ember alkalmazása is engedélyköteles volt, a főtitkár beleegyezése nélkül nem volt lehetséges.) A munkaerőhiány a mezőgazdasági munkák akadályát jelentette, így például 1917-ben a szőlők alá nem tudtak trágyát hordani; a fuvarosok és az állathiány miatt a favágás és fahordás késett stb.158 Az is probléma volt, hogy az emelkedő mezőgazdasági árakat nem lehetett kihasznál-ni, hiszen az uradalom hosszú távú bérletben működött, így a bevételek növekedése nem a tulajdonost gazdagította.159 A háború persze nem akadályozhatta meg teljesen a működést, így a vezetésnek maradt energiája néhány fejlesztő lépésre, például a szőlők felújítására.160 Érdekes, hogy ugyanakkor a hitbizomány erdőhivatala pontosan teljesítette kötelezettségeit, így például a városi szegényeknek a háború előtt és alatt is juttatott térítésmentesen tűzifát.161 A háború alatt nagyon megnehezültek a szállítási lehetőségek, hiszen nagyobb tömegű me-zőgazdasági cikket csak külön a minisztériumtól beszerzett engedéllyel lehetett szállítani.162 Jellemző eset erre, amikor 1918. elején a nagykanizsai uradalomból a köpcsényi kórház bete-geinek táplálását szolgáló sertések hizlalásához szükséges 40 q kukoricát akarták elszállítani, külön igazoló levelekre volt szükség, hogy biztosan ezt a célt fogja szolgálja a tengeri.163 A kiadásokat a háború alatt nagyon vissza kellett fogni, így például az is előfordult, hogy a megkezdett épületek tatarozásának felfüggesztését javasolta a gazdaság vezetője.164 Természetesen az uradalom működése érdekében mesze menően kihasználta informális kapcsolatait központi kormányszerveknél. Erre jó példa Pálffy Alajos levele, amelyben arra kérte a főtitkárt, hogy mivel Kaán Károly miniszteri tanácsos Kanizsára jön két napra, en-gedjék át neki az urasági szobákat, „Evvel némileg viszonozva lesz az a sok szívesség, melyet miniszteri tanácsos Úr a földművelésügyi minisztériumban hathatós befolyással az uradalom érdekeit sokszor támogatni szíveskedik".165 Azzal is szembe kellett nézni, hogy a nagyobb bérletek mel-lett mindig maradnak olyan kisebb területek, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni. Erre te-kintettel Pálfy 1918 áprilisában összeírta azokat az uradalmi falvakban lévő kisebb földeket, telkeket, amelyeket szerinte el kellene adni, hiszen bérbe adásuk nem nagyon lehetséges. Úgy számolta, hogy ezzel mintegy 145 000 korona bevételre lehetne szert tenni.166 Érdekes, hogy ezek javarészt a horvát területeken lévő ludbregi uradalomra estek, amely (ekkor per-156 BLA. AB. LFA. Herrschaftsarchiv Kittsee. Nagykanizsa. Gazdatiszti számadások, 1875-1918.1916. január 31. 157 BLA. AB. LFA. Herrschaftsarchiv Kittsee. Nagykanizsa. Erdőhivatali levelek, 1915-21.1917. november 23. 158 Uo. 1915-21.1917. november 23. Ezen a napon két jelentést is küldött az erdőhivatal vezetője. 159 Uo. 1915-21.1917. október 28. 160 Uo. 1915-21.1917. november 20. 161 BLA. AB. LFA. Herrschaftsarchiv Kittsee. Nagykanizsa. Erdőhivatali számadási mellékletek, 1914. szep-tember 1. 162 BLA. AB. LFA. Herrschaftsarchiv Kittsee. Nagykanizsa. Erdőhivatali levelek, 1915-21.1918. október 2. 163 Uo. 1915-21.1918. január 31. 164 Uo. 1915-21.1918. május 1. 165 Uo. 1915-21.1918. március 26. 166 Uo. 1915-21.1918. április 17. 128 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 128 sze még nem lehetett tudni) egy fél évvel később már nem tartozott Magyarországhoz, s visszaszerzésére nem is volt remény. A világháború vége felé a helyi közbiztonság romlása nehézséget okozott az uradalom-nak. Különösen az 1918. évi mozgalmak jelentettek problémákat, mivel a korábban Orosz-országban hadifogságba esett, s ott a bolsevik eszmékkel megfertőzött hazatért katonák csapatokba verődve fosztogattak, s dúlták a vidéket, s még az ellenük küldött katonaság sem igen tudta őket megfékezni. Az előlük menekülők a Muraközből főleg Kanizsára ke-rültek, ahol egyelőre a megalakult kanizsai nemzetőrség még rendet tudott tartani.167 Legalább ekkora megpróbáltatásokat hozott a Kommün gazdaságpolitikája. Az 1919. április 3-i rendelet értelmében a közép- és nagybirokokat állami tulajdonba vették. Ez a Nagykanizsán (de persze máshol is) azt jelentette, hogy az uradalom területén több terme-lőszövetkezet alakult meg. Ezekben a szövetkezetekben a korábbi uradalmi bérlők marad-hattak az intézők, az üzemvezetők. A bérlők állatállománya, eszközei a termelőszövetke-zetek tulajdonát képezte. A szövetkezetek fölé szerveztek egy átfogó intézményt, a „volt" Batthyány-Strattmann uradalomból alakult termelőszövetkezetek Főintézőségét. Szeren-csére az új hatalom az erdőket és az erdőhivatalt megkímélte, sőt, még külön számlája is volt az uradalmi erdőhivatalnak, bár kétségtelen, hogy 2000 koronánál többet nem volt szabad készpénzben tartani. A jövedelmek forrásai azonban bedugultak, így csakis a fo-lyószámla terhére tudott fennmaradni az erdőgazdaság. A kommunista hatalom nem vette igénybe a herceg Fő úti házát sem, s megúszta a bajcsai malom és az uradalmi borkészlet is a rekvirálást.168 A trianoni területi elcsatolások alaposan átalakították a hazai nagybirtokrendszert. Az elcsatolások a hg. Batthyány László által birtokolt uradalmi rendszert is érintették. A hitbizományhoz tartozó Dráván túli, horvát területekre eső ludbregi uradalom kikerült a család fennhatósága alól. Ez utóbbira vonatkozóan a jószágigazgató 1919. július 8-i beszá-molójában azt írta, hogy „a ludbregi uradalom horvát állami kezelésbe került és sorsa bizonytalan". Az ottani körvadásznak magyar honossága miatt menekülnie kellett, az uraság szerencsé-jére az ott lévő készpénzt még ki tudták menekíteni.169 Ludbreg elvesztése után a hitbizo-mány már csak a körmendi, az intai és a nagykanizsai birtokokból állt. Tegyük azonban hozzá, hogy a nagykanizsai uradalom területét maga a trianoni béke nem érintette, hiszen az oda tartozó földek mind Csonka-Magyarországon feküdtek. Annál nagyobb érvágást jelentett a hercegnek az 1920-as évek elején stabilizációs cél-ból meghirdetett vagyonváltság-törvény, illetve az 1920. évi földreform végrehajtása. Az 1920. 36. tc. a hitbizományokat úgy tekintette, mint amelyek természetes polgári tu-lajdont képeznek, vagyis a váltság megfizetése kötelező volt. A törvény pontosan előírta, hogy a mezőgazdasági nagyüzemeknek mennyit kell fizetni, de lehetővé tette számukra, hogy természetben tudják le kötelezettségüket. így a Batthyány-Strattmann kézben lévő uradalmak földjeinek 19%-át kellett felajánlani. Az uradalmi vezetés sokat foglalkozott azzal, hogy a földesúri szempontokat figyelembe véve minimális veszteséggel élje túl a vagyonváltságot.170 Mivel Pálfy Alajos, a hercegi erdőhivatal vezetője ekkor már betegeske-dett, így a lehetséges variációkat a fiatalon a kanizsai erdőhivatalhoz került Barthos Gyula készítette.171 A tervezetből s az ekkor készült egyéb forrásokból pontosan lehet tudni, hogy a vagyonváltság előtt a nagykanizsai uradalom területe 9701 volt. Ebből 6396 hold állt me-167 Uo. 1915-21.1918. november 6. 168 Uo. 1915-21.1919. július 8. 169 Uo. 170 Nagy/ é.n. 171 Barthos Gyulát Batthyány Strattmann László 1919. február 12-i leiratával nevezte ki uradalmi erdőtisztté. Lásd: Erdészeti Lapok, CCXXXIV. évf., 12. szám (1999. december), 376.p. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 129 zőgazdaság i művelés alatt, míg 3304 hold a hercegi erdőket jelentette.172 Maga a nagykani-zsai uradalom területileg két részre oszlott, a déli kerület 4909 holdas, míg az északi kerület 4792 holdat tett ki. A leadandó föld 1816 holdnyi volt. Kanizsa esetében - akárcsak az egész uradalomban - megpróbálták megmenteni a vá-ros határában fekvő legjobb földeket, vagyis a sánc-újmajori gazdaságot, amelynek területe 780 hold volt, s helyette a régi Kanizsa-majori gazdaságból javasoltak földet leadni. Persze nemcsak Nagykanizsán, hanem az uradalom más településein is csökkent a földesúri föld mérete. így például a homokkomáromi kerületben (ahol a hercegnek mintegy 2276 kat. hold földje volt) Homokkomárom területéből kaptak a fűzvölgyi, obornaki, homokkomáromi, magyarszerdahelyi, langvízi szegények, földtelenek is. Leadni csak mezőgazdasági terme-lési területet lehetett, így az uradalmi erdők megmaradtak. Mindennek eredményeképpen a nagykanizsai uradalom területe a korábbi 9701 holdról 7866 holdra csökkent; az uradalmi földekből 1875 holdat adtak le, amiből Kanizsára 684 hold jutott. A herceg kezében 4559 hold mezőgazdasági termőterület és 3281 hold erdő maradt.173 Ez az összesen 7866 holdnyi birtok adta a két világháború közötti időben a hg. Batthyányak nagykanizsai uradalmát. A Nagyatádi-féle földreform révén az uradalomtól elvett területek kiosztásával viszont bajok voltak. A város állandóan egyezkedett a herceggel, s utólag erőteljes gyanú merült fel, miszerint néhány városi képviselő az uradalom által befolyásoltatott a közgyűlésben való véleményalkotásban. 1920-ban a város déli részén lévő ún. Katonaréten az uradalom területéből kihasítottak 17 holdat, ám 1925-ben kiderült, hogy építkezés azóta sem történt a kiosztott földeken. Ugyanakkor volt a városon belül volt 107 beépítésre váró telek, ezekből 64 új fundus lett, amin öt év alatt összesen 11 „sárviskót" sikerült felépíteni. 1925-ben ki-parcelláztak még a Viktória téglagyár mögötti területen 105 új házhelyet, ahol alig 5-6 ház épült.174 A sort még folytathatnánk, a lényeg azonban az, hogy a földigénylés és kiosztás lezajlott az 1920-as évek első felében, ám az érdemi változást nem nagyon hozott a nagy-kanizsai lakosság életében. Mindenestre tény, hogy a földreform hatására szaporodtak a kisbirtokok, s az uradalom területe tovább fogyott. A kiosztott földek általában 1200 négy-szögöl szántóból és ugyanannyi rétből álltak, vagyis mintegy 1,5 hold területűek voltak.175 1929-ben az OFB 69 embert megfosztott a kapott földjétől, mivel nem fizették meg az ura-dalomnak a megváltási összeget.176 A földosztás 1932-ig tartott. A végeredmény Hordóssy Lajos OFB-bíró megállapítása szerint 120 házhely és mintegy 800 parcella kiosztása volt.177 A földek kiosztásánál elsődlegesen a hadiözvegyeket, a hadiárvák, a hadirokkantakat, a kis- és törpebirtokosokat, a földnélküli munkásokat, az iparosokat és a „vitézségi érdemeket" szerzetteket vették előre.178 Ne felejtsük el, hogy a kisajátított földekért a város részéről a földesurat kárpótlás illette meg. Ennek kifizetése viszont egyre késett, a polgármester a hercegtől kért és kapott haladékot.179 Mivel a kanizsai kisgazdák termelési színvonala nem volt túlságosan magas, régi terve volt a városnak egy gazdasági népiskola felállítása, amelyben „okszerűen gazdálkodó földmű-veseket" képeznek majd.180 Az iskolához szükséges földek érdekében már 1919-ben megin-172 MNL OL P1322. Fasc. 100. No. 678. 173 VaML BLHI 68. kötet, No. 46. 174 Zalai Közlöny, 1925. november 5. Mindezt Tamás János, az uradalom jogtanácsosa (aki egyben képviselő-testületi tag is volt) beszámolójából ismerjük. 175 Lásd például az első 436 ember által 1923-ra kiosztott földek méretét. A földet kapottak névsora tételesen: Zalai Közlöny, 1923. július 7. 176 Zalai Közlöny, 1929. január 16. 177 Zalai Közlöny, 1932. július 29. 178 Uo. 179 MNL OL P1320. Fasc. 9. dd. Batthyány László No. 75. 180 Zalai Közlöny, 1921. február 13. 130 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 130 dúltak a tárgyalások Batthyány herceggel 36 hold föld átengedésére. A herceg 16 hold földet fel is ajánlott, de azzal a feltétellel, hogy a maradék 20 holdat az uradalmi földeket bérlő Pongrácznak kell biztosítani úgy, hogy a bérleti szerződés kapcsán ne támasszon a herceg-gel szemben kártérítési igényt. A nagybérlő azonban nem volt erre hajlandó. Ezt követően a várostól akartak 50 hold szántót és 10 hold kaszálót igényelni. Úgy gondolták a szervezők, hogy ezt akár a megváltási folyamatba is bele lehet vonni. Az uradalom működése szempontjából említsük meg azt is, hogy az 1920-as évek stabilizációs gazdaságpolitikája nem kedvezett a hazai nagybirtokok gazdálkodásának, s különösen a hitbizományoknak. A vagyondézsmát még csak-csak túlélték, ám az adó-rendszer módosulása már a katasztrófa képét hordozta. A hitbizomány örökítése hatal-mas adóvonzattal bírt, amely - valószínűleg tudatosan - olyan viszonyokat teremtett, hogy az valamilyen úton módon a rendszer megváltozását, esetleg annak felszámolását hozza magával. Jól mutatja ezt, hogy az Ödönről Batthyány Lászlóra szállt hitbizomány után az 1920-as évek közepére mintegy 35 milliárd papírkorona örökösödési illetéket állapítottak meg.181 Mutatja az 1920-as évek korrupt gazdasági és társadalmi modelljét, hogy a herceg jószágigazgatója mintegy 300 millió papírkorona ellenértékében simán elintézte, hogy ez az összeg 1926 közepére 4 milliárd koronára, vagyis az új pénzben számolva 320 000 pen-gőre csökkenjen.182 Ez persze még így is irdatlan összeg volt: 1930-ban a kanizsai uradalom összes bevétele mintegy 200000 pengő volt, s az egész hitbizományét sem becsülhetjük többre 400 000 pengőnél. Az adóösszeget az üzemi működés során nem lehetett kitermelni, így csak a földek egy részének eladása révén lehetett befizetni az adót. Batthyány herceg naplója tanúsága szerint a saját tulajdonában lévő, a Bánátban, vagyis a jugoszláv államhoz csatolt területen lévő 8000 holdas csodaszép birtok, Oroszlámos eladásával próbálta ezt megoldani. A herceg arra számított, hogy a birtok értékesítése után a vételár maradékából még gyerekeire is tud valamit testálni. Ám a délszláv állam nem kezelte megfelelően a bir-tokot, a csatornák feliszapolódtak, s az árvíz tönkretette, az épületeket elhordták, így csak áron alul lehetett elkótyavetyélni.183 Említettük már, hogy a Batthyány hercegek nem látogatták birtokaikat, csupán a beik-tatás alkalmával tettek egy kört az uradalmakban. Ez finoman szólva is érthető. A magyar-országi nagybirtokosok évtizedek óta azzal szembesülhettek, hogy igen megerősödött az országban a nagybirtok-ellenes gondolkodás. A városban elsősorban Kiskanizsa képviselői váltak mereven uradalom-ellenessé. Tudjuk persze, Magyarországon a magántulajdonnak nem volt a nyugat-európai országokban megszokott identitás-értéke, presztízse, s főleg az 1918-20 közti események hatására kialakult egy olyan gondolatkör, hogy a nagybirtokostól a földeket valamiféle társadalmi igazságosság jegyében el lehet venni, s ki lehet osztani a szegényebbek között.184 Ez esetben gazdaságossági, racionális üzemkezelési elvek nem jutottak szóhoz. Jó példa minderre az 1925. évi városi képviselőtestületi tárgyalás, ahol újabb uradalom ellenes lépésre készültek. Az uradalom Kazinczy utca melletti majorjának éppen lejárt a bérlete, s ezt a továbbiakban Nóvák János nagybérlőnek kívánta bérbe adni. Mivel a major területe a városban volt, ezért ehhez a város engedélye kellett. A korábbiak-ban ez nem volt probléma. Most azonban olyan hangulat uralkodott, amelyben lehetőség nyílott a jó minőségű földek megszerzésére. A város is bérbe kívánta venni a majort az uradalomtól, azzal a céllal, hogy azt a továbbiakban alhaszonbérbe, vagyis kisgazdáknak adja tovább. Az uradalom ezt nem fogadta el, mondván, hogy a majorban volt 250 állatnak 181 A szegények orvosa, 1987.1926. március 28. 182 Uo. Erre utal a hercegnek a naplójában azon bejegyzés, miszerint „.. .Mindenesetre éppen eleget óvtam levélben Gusichot (ti. a jószágigazgatót, Gusich Viktort - K.Z.), ami nem törvényes". 183 A szegények orvosa, 1987.1926. augusztus 30. 184 Pál, 1968. 41.p. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 131 istálló , 25-30 cselédlakás, 30-40 vagon szénának alkalmas pajta stb., vagyis egy kifejezetten méretes, jelentős ingóságokkal rendelkező gazdasági egységről volt szó. Az ülésen Tamás János rávilágított arra, hogy a város uradalom által leadott földjeivel sem tudott mit kezde-ni, s hagyják végre békén az uradalmat. Érthető, hogy ilyen közhangulatban a hercegeknek túl sok kedvük nem volt ahhoz, hogy Nagykanizsán látogatást tegyenek.185 9. Az uradalom gazdálkodása az 1930-as években Batthyány-Strattman László herceg 1931-ben rákban meghalt, Németújváron temették el. A hercegi címet és a hitbizományt legidősebb fia, ifj. László (1904-1966) örökölte. Ő is tagja volt a főrendi háznak, s különböző kitüntetéseket kapott. Ifj. László herceg már nem sokkal járult hozzá a nagykanizsai uradalom fejlődéséhez, a történelem viharai őt is elso-dorták. Ő már nem élt folyamatosan Magyarországon, de 1945-ben családjával együtt végleg menekülni kényszerült.186 Említettük már, hogy apja számára igen nagy nehézséget okozott olyan végrendeletet megalkotni, amely szándékait megfelelően tükrözte volna. Az egyik alapelv az volt, hogy ifj. László örökli a hercegi címet és a hitbizományt, így a többi gyermek a korábbi saját földekből és vagyonból részesülhet egyenlően. Azonban egy ilyen méretű vagyon örökítése korántsem volt egyszerű eset, hiszen jogi kérdések tömege kapcsolódott hozzá. Az egyik probléma az időközben eladott ludbregi uradalom volt. Az 1920-as évek vége felé sikerült eladni az uradalmat, amiért 123 000 dollárt kaptak. Az összeget értékpapí-rokba fektették. Egy vagyoni kimutatás szerint 1931-ben összesen 130000 dollár és emellett 100000 frank értékű részvény volt a herceg tulajdonában. Az értékpapír-csomag 12 társaság összesen 341 darab részvényéből állt. A szelvények lejárati esedékessége évente egyszeri vagy kétszeri volt; kibocsátói német, amerikai chilei és egyéb társaságok vagy pénzintézetek voltak. Őrzésük Bostonban és New Yorkban történt.187 Visszatérve a ludbregi vagyonhoz: a herceg értelmezése szerint ez az összeg a hitbizomány része, vagyis a hitbizomány vagyo-nához tartozott. A hitbizomány oldalági várományosa, Batthyány Ludovika képviselője188 szerint viszont azzal, hogy Ludbreg Jugoszláviához került, egyben megszűnt a hitbizomá-nyi kötöttség, így az saját földdé vált, s ebből következően örökíthetővé, így abból nemcsak a herceg gyermekei, hanem más oldalági rokonok is részesülhettek. Mivel egyezség nem született, így a szombathelyi királyi törvényszék elé vitték az ügyet.189 A másik földkérdés a Heves megyében fekvő Hort falu volt. amelyből a földreform el-vitt 162 holdat, s így alaposan lecsökkent a területe és az értéke: 1931-ben a maradék horti birtokot 673424 pengőre becsülték.190 Kiesett még a hitbizomány területéből a körmendi és a horvátjárfalusi területen is némi föld és vagyontárgy. Az 1927-ben elkészült végrendelet szerint ifj. László elsőszülött kapta meg a kittsee-i kastélyt, s a vele együtt járó csekély földet (hiszen a nagy részét a csehszlovák állam erőszakos akciója miatt a korábbi, helybeli bér-lőnek el kellett adni). Ugyanakkor, amikor ifj. László átveszi a hitbizományt, s Körmendre költözik, le kell mondania az allodiális birtokokról és Kittsee-ről is, s azt a sorban következő fiú kapja meg.191 A testamentum kitért az özvegy jogaira és tartásdíjára (évi 12000 pengő). 185 Az eset leírása: Zalai Közlöny, 1925. november 5. 186 A 2. világháború után a család szétszóródott a világban, Urugvaytól Ausztriáig számos országba kerültek a Batthyány-testvérek. Lásd erre: www.gyula.czegledy.hu 187 MNL OL P1320. Fasc. 9. gg. Batthyány László iratai. Értékpapírállomány-kimutatási füzet. 188 A hagyatéki tárgyaláson Batthyány Ludovika képviselője anyja, Batthyány Zsigmondné, egyházszecsődi birtokos és lakos volt. 189 MNL OL P1320. Fasc. 9. gg. Batthyány László. No. 48-59. 190 Uo. 191 Uo. No. 129. 132 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 132 A többi vagyontárgyat egyenlően kellett felosztani az örökösök között, de kikötötték, hogy amíg a gyerekek nagykorúak nem lesznek, addig az özvegy gondoskodik a vagyonról.192 Az örökhagyó úgy vélte, hogy a legjobb, ha a birtokot bérbe adják; a birtokok gondnokának nagybátyját, gróf Batthyány Ivánt kérte föl a végrendeletben.193 A közeg, amelyben az uradalom működhetett, nem volt kedvező tulajdonosa számára. A magyar földkérdésről és annak megoldásáról az 1930-as években felerősödtek a gazda-sági és politikai viták. Ne felejtsük el, hogy - akárcsak korábban - ebben az időben még mindig a mezőgazdaság volt a legjelentősebb ágazat, amit mind a foglalkoztatási, mind a kibocsátási adatok alátámasztanak. Nagyon jelentős volt ugyanakkor a törpe- és kisbirto-kosok aránya, nem is beszélve a földtulajdonnal nem rendelkező uradalmi cselédek és bére-sek tömegéről. Gömbös kormányzata idején újra elővették a hitbizományok kérdését, ami-nek megváltoztatását össze kívánták kapcsolni egy földosztó - telepítési akcióval. Az 1936. évi 11. tc. újraszabályozta a hitbizományi örökösödési rendszert, meghatározták azt a felső limitet, amelyre a kötöttségek továbbra is vonatkoztak, ugyanakkor a hitbizomány birto-kosának halála után a többi földet az örökösök között fel lehetett osztani. Ez azt jelentette, hogy Magyarországon 823324 kat. hold hitbizományi területből 463636 holdnyi szabadult fel az addigi szigorú kötöttségek alól.194 Hozzá kell tenni, hogy emellett a korabeli szaksaj-tó és birtokpolitikai szakirodalom is egyértelműen a korábbi hitbizományok piacosítását tartotta jó dolognak, még akkor is, ha a hazai hitbizományok között voltak kifejezetten jól működő gazdaságok is. S ne felejtsük el, hogy jelentős nyomás volt a földesúri tulajdonra az 1930-as évekbeli szélsőjobboldal megjelenése, amely nagyon nem szimpatizált a latifun-diumok tulajdonosaival, elsődlegesen persze főleg a zsidó bérlők és tulajdonosok zavarták e politikai csoportot. Egy vagyonfelmérés és egy mezőgazdasági statisztika alapján viszonylag pontos ké-pet rajzolhatunk a nagykanizsai uradalom földjeiről és gazdasági állapotáról az 1930-as évekre vonatkozóan. A hg. Batthyány-kézben lévő hitbizomány (Körmend és Nagykanizsa központtal) összesen 23 000 holdat tett ki.195 A nagykanizsai uradalmi vagyon alapvetően két részből állt: a Nagykanizsa belterületén lévő ingatlanokból, illetve a mezőgazdasági és erdőgazdasági földekből.196 Az ingatlanvagyon öt, az egész városképet meghatározó épü-letet jelentett. Mindegyik a városközpontban helyezkedett el, a Fő téren, illetve a Fő utcán. Ezek: a földesúri kastély, a mellette lévő Korona szálloda, az 1845-ben vásárolt Chinorány-féle ház, illetve a Fő-téren északon lévő Igazságügyi palota (a volt Zöldfa szálloda) és a teret délről lezáró „nagy piaci épület", vagyis a Vasember-ház. Az is látszik a vagyonösszeírásból, hogy a korábbi földesúri leltárakban szereplő kisebb ingatlanoktól eddigre már megszaba-dultak a Batthyányak, vagyis nem voltak már vendégfogadóik, korcsmáik, kisebb épületeik, magtáraik. Tegyük hozzá mindjárt, hogy mivel az uradalom mezőgazdasági termelésre al-kalmas területét 1871 óta folyamatosan hosszú távra bérbe adták, így az utóbbiakra nem is nagyon volt szükség, hiszen maga a megmaradt uradalom 6-8 fővel, vagyis az erdőhivatali személyzettel tökéletesen elműködött. A fentebb említett öt épületből többet bérbe adtak, míg a kastélyban helyezték el a hercegi erdőhivatali személyzetet. A hitbizományi vagyon másik részét az uradalmi földek adták. 192 Az 1927. évi végrendelet e téren eltér a herceg naplójában 1926. július 27-i bejegyzéstől. Ez utóbbiban még úgy vélekedett, hogy nincs értelme egyformán testálni, hiszen egy-két gyerek esetében oldalági örökítés révén már úgyis nagyobb juttatás áll fenn (Laló, Ivi és Franci), valamint Lilike is gazdagabb lesz Zsigmond gróf révén. Ezzel szemben a végrendelet már egyenlő osztásról ír. 193 MNL OL P1320. Fasc. 9. gg. Batthyány László iratai. No.130. 194 Nagy, é.n. 195 Gazdacímtár, 1925. 420.p. 196 MNL OL P1322. Fasc. 100. No. 675. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 133 A nagykanizsai uradalom földjei 1935-ben197 Település Szántó Kert Rét Szőlő Legelő Erdő Földadó alá nem eső Terület Nagykanizsán 637 28 404 -109 -48 1226 Bajcsán 8 -140 -4 338 11 501 Eszteregnyén -----270 -270 Fityeházán 30 -120 -7 255 8 420 Sormáson 495 -21 --459 13 988 Szepetneken 1680 3 55 -21 521 54 2334 Homokkomáromban 408 18 95 29 121 1435 17 2123 Hosszúvölgyön -----14 5 19 Összesen 3258 49 835 29 262 3292 156 7881 A táblázat adatai világosan kirajzolják az uradalomban folyó mezőgazdasági termelés rendszerét. Bár kétségtelen, hogy a gabonaféléknek alacsony volt az ára, de a bérleti formá-ban működő gazdaságok az összes uradalmi föld 41%-át szántóföldi növénytermesztésre használták. A legnagyobb ilyen szántóföldi gazdaságok Nagykanizsán és Szepetneken ta-lálhatók. Említsük meg a 18. század közepe óta Kanizsán és Homokkomáromban meglévő kertészeteket is. Látható, hogy az állattartást (rét és legelő) csaknem 1100 hold szolgálta. A homokkomáromi földesúri szőlő is régi hagyományokra nyúlik vissza.198 Az összes ura-dalmi földnek csaknem 42%-át tette ki az erdő. Megemlítjük még, hogy a hitbizomány má-sik része, vagyis az egymás mellett fekvő körmendi és intai uradalom együtt valamivel na-gyobb volt a nagykanizsainál, területük 10435 holdat tett ki, vagyis a Batthyány-Strattmann hitbizomány 1935-ben 18318 holdas volt. Ez Magyarországon a 40. legnagyobb birtok volt ebben az időben.199 Némi parcellázás után a hitbizomány területe 1938-ban 18 249 holdra csökkent.200 Két hasonlóság volt a körmendi + intai és a nagykanizsai uradalom rendszeré-ben: a körmendi + intai uradalomban a terület csaknem felét tette ki az erdő; s míg az erdők házi kezelésben voltak, addig a földek többségét bérbe adták. A területi megoszlásból részben adódik a jövedelmek rendszere is, bár azért a jövedelmi struktúrát illetően találunk meglepetéseket. Első gondolatunk az lehet, hogy egy csaknem 8000 holdas birtok esetében a bevétel leginkább a termelésből származik. A nagykanizsai uradalom bevételei alapvetően három forrásból származtak. A saját kezelésben lévő erdő-birtokból, amelynek az 1930. évre szóló bevétele 45 712 pengő volt; a bérbe adott földbirtok-ból, amiért összesen (beleértve vadászati, szőlők utáni és egyéb jogcímeket is) 76049 pengőt szedtek be, illetve a Nagykanizsán lévő házak után járó bérleti díjakból, amelyeknek össze-ge 97694 pengő volt.201 Az összegekből és azok arányaiból látható, hogy beérett a hajdani Fülöp hercegnek az az elképzelése, miszerint a földek úgyis fogynak, ezért egyre inkább a bérleti bevételekre kell alapozni a kanizsai uradalom jövedelmeit. Az 1830-40-es években még csak 15-20%-ot tett ki a bérletekből származó bevétel, ezzel szemben 100 évvel ké-197 Magyarország földbirtokviszonyai, 1935/a adatai alapján összeállítva. 198 Kaposi, 2009/a 82.p. 199 Lásd: Magyarország földbirtokviszonyai, 1935/a adatait. 200 VaML BLHI 79. kötet. 1938. augusztus 10. 201 MNL OL P1322. Fasc. 100. No. 675. 134 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 134 sőbb az összes bevételnek (218383 pengő) már 79%-a származott a különböző bérletekből. Különösen fontosak voltak a házak után járó díjak, ugyanis azt vagy a magyar államnak sikerült kiadni, vagy pedig - mint például a Vasember-ház esetében - jómódú kanizsai kereskedők vették ki. Érdekes a kiadások szerkezete is, aminek három jelentős tétele volt. Egyrészt az urada-lom működtetése 43505 pengőbe került (ebbe beletarozott a személyzet fizetése, a budapes-ti jószágigazgató fizetése, az erdei magvak beszerezése, a facsemeték nevelésének költsége, erdősítések, árkolások, utak fenntartása, rönk- és tűzifatermelés, a Körmendre történő szál-lítások, a lótartás, irodafenntartás és a rendkívüli kiadások, nem is beszélve néhány ember nyugdíjáról). Látható, hogy az erdőhivatal (mint uradalmi irányító szer) működése gyakor-latilag kijött az erdőgazdaság működéséből, hiszen csaknem megegyezik az erdészetből származó bevétel a teljes adminisztrációs és termelési kiadással. A másik nagyobb tétel az uradalom által fizetett adó volt. Ezek között az egyenes, a jövedelmi és a vagyonadó, az iskolaadó, a Zala-Somogy határcsatorna díja és egyebek szerepeltek. Az adók összege 1930-ban 48327 pengő volt, de ebből a bérlőkre hárult mintegy 18000 pengő, így az uradalmat 30272 pengő terhelte. A harmadik jelentősebb kiadás a kegyúri terhek (épületek) finanszí-rozása (pénz és termény), valamint az egyéb épületek fenntartása és a csatornázás költsége, ezek 18607 pengőre rúgtak. Adatainkat összesítve látható, hogy 218383 pengős bevételt 95 109 pengő kiadás terhelte, vagyis a tiszta jövedelme a hercegnek minden kiadás levonása után 12374 pengő volt.202 Ez igen tekintélyes jövedelem, s ha hozzá számítjuk a körmendi, hasonló nagyságúra becsülhető jövedelmeket, akkor válik igazán kontrasztossá a herceg és a magyar társadalom eltérő jövedelmi helyzete. 10. Az agrártermelés szerkezete Nagykanizsán az 1930-as évek közepén A két világháború közötti évek folyamatai általában nem kedveztek a hazai mezőgaz-daságnak. A problémák a világpiaci változásokban gyökereztek, de behatárolták a honi lehetőségeket. Míg 1920 előtt a magyar mezőgazdaság élvezhette a Monarchia védett pi-acának előnyeit, addig a trianoni béke után ez a kegyelmi állapot megszűnt. A magyar mezőgazdasági termelőknek és exportálóknak szembe kellett nézni a nemzetközi piacok hatásaival. Az 1920-as években a hatalmas világpiaci túltermelés miatt az agrárárak eleinte stagnáltak, majd lassan csökkentek, a világgazdasági válság ideje alatt pedig látványosan zuhantak: 1932-ben már alig érték el a válság előtti szint 40%-át.203 Ennek következtében a hazai termelőknek romlott a jövedelmezősége, s óriási adósságok halmozódtak fel. Meg-indultak a birtokvisszaadások, a csődeljárások. A folyamat lényeges eleme volt az állam beavatkozása, amikor is a gazdaadósságok elengedésével, telepítési törvény létrehozásával, a boletta bevezetésével próbáltak meg a bajokon úrrá lenni, azonban a válság alól nem nagyon vonhatta ki magát az ágazat. Hasonló próbálkozást jelentett a gazdatársadalom önszerveződésének felgyorsulása, a termelési és értékesítési szövetkezetek kialakítása. Nagykanizsa - mint azt már számos esetben láthattuk korábban is - elég speciális helyzetben volt a mezőgazdaságát illetően. Ezt több tényező adta. A városi lakosság fog-lalkozási összetételét tekintve az agrárágazat jelentősége - láthattuk már a dualizmus ko-202 A bevételek és kiadások kiszámolásánál eltértünk a korabeli számviteli gyakorlattól, ezért sem a bevételi, sem a kiadási adatok nem egyeznek a forrás eredményeivel. Ennek legfontosabb oka, az, hogy a korban az ún. jövedelmek (bevételek) között szerepeltették az átfolyó és az áthárított összegeket is. 203 Az árak változásaira lásd: Gunst, 1970. táblázatos adatait Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 135 rá t bemutatva is - hosszú időszak alatt csökkent. A főállású keresőket (14016 fő) tekintve 1930-ban már csak 2274 fő (16,2%) foglalkozott őstermeléssel; ezzel párhuzamosan az ipar, a kereskedelem, a közlekedés, a pénzügy és egyéb szolgáltató ágazatok egyre jelentősebbé váltak.204 Ám az is tény, hogy a város nyugati fele, Kiskanizsa egyre jelentősebb mezőgaz-dasági kapacitásokat hozott létre intenzív növénytermelésével, s ugyanakkor politikailag is aktivizálódott az ottani gazdatársadalom. Mindez nagyon hasonlít a mai helyzethez: a mezőgazdasági termelés problémái (föld, árak stb.) nemzetgazdasági jelentőségénél jóval erőteljesebben jelentek meg akkor is a hazai politikában, a korabeli médiában. Specifikus volt a birtokrendszerben a szőlőbirtokok nagy száma, ami a nem mezőgazdasági főállásúak esetében is komoly jövedelemi forrás lehetett. S végül ne felejtsük el, hogy a kanizsai agrá-rium tipikus vonása volt a városi és uradalmi földek rendszere: ebben az esetben a város volt a legnagyobb földbirtokos, s nem Batthyány herceg. Nagykanizsa határa az 1935 évi összeírás szerint összesen 12693 hold volt. Ezen a föl-dön összesen tulajdon szerint 3340 darab földbirtok helyezkedett el. A birtokmegoszlás viszonylag egyszerű volt. Nagykanizsa földjének birtokméret szerinti csoportjai205 A földbirtokméret kategória (holdban) A földbirtokok száma A földbirtokok összterülete (hold) 1 földbirtokra jutó terület (hold) 0-1 1951 711 0,36 1-5 1078 2532 2,34 5-50 308 2789 9,05 50-100 1 59 59,00 1000 holdon felüli 2 6602 3301,00 Látható, hogy volt a város határában két nagybirtok található (nevezetesen a városi és az uradalmi). E kettő mérete együttesen 6602 hold, vagyis az összes földbirtok 52%-át tette ki. E két nagybirtokon kívül volt 1951 olyan földbirtok, amelynek mérete nem érte el az 1 holdat; míg 1078 földbirtokot az 1-5 holdas, 308 birtokot az 5-50 holdas, valamint 1 birto-kot az 50-100 holdas kategóriában írtak össze. A táblázat jobboldali oszlopából az is kiderül, hogy a magánkézben lévő birtokok esetében a meghatározó egyértelműen a kisbirtok volt. Természetesen a földbirtokok száma nem egyenlő a földbirtokosok számával, így ebből önmagában nem következik még semmi. A földbirtokok tagoltságát illetően a statisztika informatív: a 3340 földbirtok összesen 11124 darabból állt, vagyis az egyes birtokok több darabból álltak 206 Nem meglepő a korabeli mezőgazdaságban, hogy egy gazdának a falu határában több helyen van földbirtoka. Ugyanakkor azt is egyértelmű, hogy a bérleti mo-dell a kisgazdaságok esetében nem volt meghatározó: a 3340 földbirtokból mindössze 101 darabot adtak bérletbe,207 vagyis a korabeli hazai gyakorlatnak megfelelően Nagykanizsán is a tulajdonosok művelték a saját földjüket. Az 1930. évi foglalkoztatottsági adatokat vizsgálva látszik, hogy a kiskanizsai városrész még mindig erősen agrárjellegű volt. Az ottani 3038 keresőből 1673 fő (55%) még min-dig az agrártermelésből élt, míg az iparban ebben az időben 488 keresőt (16%) írtak össze. A kiskanizsai agrárnépesség birtokmegoszlásában alapvetően az 1-10 hold közötti gazdák 204 Népszámlálás, 1930. 2. kötet, 158.p. 205 Magyarország földbirtokviszonyai, 1935/a 1. kötet. 142.p. 206 Uo. 144.p. 207 Uo. 145.p. 136 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 136 voltak többségben; a 685 birtokosból 562 fő ebbe a kategóriába esett. Mutatja ugyanakkor a kiemelkedés lehetőségét, hogy volt 42 olyan gazda is, akiknek földje 10-50 hold közötti volt. A meghatározó üzemforma a családi paraszti kisüzem volt, amit világosan mutat, hogy a 685 fő önálló birtokos mellett 602 „önálló birtokosnak segítő családtag" is működött. Az adatok sajátossága főleg akkor szembeötlő, ha megnézzük a nagykanizsai városrész foglakozási adatait. A város keleti oldalán a 10978 keresőből csak 601 fő, vagyis az összes keresőnek csak 5,5%-a élt a mezőgazdaságból.208 Tegyük hozzá, hogy azok egy része ura-dalmi foglalkoztatott volt, hiszen Nagykanizsa külterületén helyezkedett el a sánczi alsó-és felsőmajor, ahol 39 kereső dolgozott.209 A kiskanizsaiak között folyamatosan emelkedett azok száma és aránya, akik már nem tudtak a mezőgazdaságból megélni, s így kényszer-szerűen más ágazatokban jelentek meg, avagy el-vagy kivándoroltak. A munkaerő-vándor-lás régi jelenség: a két háború között Németországba és Ausztriába szervezett a kormány-zat munkához itthon nem jutóknak munkaalkalmakat. 1936-ban például Zalából Ausztri-ába 1000, ezen belül a nagykanizsai járás területéről 100 mezőgazdasági munkás mehetett dolgozni Ausztriába.210 Az 1930-as évek közepén mintegy 100-120 olyan földnélküli család élt Nagykanizsán, akiknek feltétlenül szüksége lett volna kisbirtokra. Akárcsak 10 évvel korábban, most is az uradalmi földekből kívántak ehhez tekintélyes darabot megszerezni. Mivel a Grosz-féle sánczi, illetve a Novák-féle Kanizsa-majori bérlet éppen 1936-ba járt le, így Krátky polgármester az tervezte, hogy a továbbiakban egy, erre a célra létrehozandó földbérlő szövetkezet vehetné bérbe a hercegtől a földet.211 Ezt a tervet a kiskanizsai hitel-szövetkezet karolta fel: a szövetkezetbe tömörült gazdák 1936. október l-jével óhajtották kibérelni a hercegi uradalom e részét, s ehhez várták a földet bérelni óhajtókat.212 Tegyük hozzá, hogy mindemellett az 1930-as évek vége felé megnyíló ipari munkahelyek (olajipar) miatt túlságosan nagy városi feszítő erőt nem jelentett az agrárnépesség létszáma. A művelési ágakat vizsgálva érdemes összevetni az 1895. évi statisztikai összeírás ered-ményeit az 1935. évivel, hogy jól lássuk a 40 év alatt bekövetkező módosulásokat. A művelési ágak változásai Nagykanizsán 1895-1935 között213 A negyven éves periódusra vonatkozó-an látható, hogy a mezőgazdaságot illetően szinte megállt az élet: a 19. század végére jellemző művelési viszonyok az 1930-as évek közepén is megfigyelhetők. Az adatok eltérései inkább csak abból a 300 holdas kü-lönbözetből fakadnak, amennyivel nagyobb volt a mezőgazdasági terület 1895-ben. Tény, hogy a dualizmus kora alatti dinamikus változások (erdőcsökkenés, szántók növe-kedése stb.) megállt. Talán egyedül a szőlők növekedését érdemes megjegyezni, de an-208 Az adatok és számítások forrása: Népszámlálás, 1930. 2. kötet, 158-159.p. Kiskanizsa volt a népszámlálás-ban kerületenkénti bontást illetően a város 3. számú kerülete. 209 Uo. 373.p. 210 Zalai Közlöny, 1936. február 2. 211 Zalai Közlöny, 1935. november 15.; lásd még: Zalai Közlöny, 1935. november 19. 212 Zalai Közlöny, 1935. november 24. 213 1895-höz: Mezőgazdasági statisztika, 1895. 1. 274.p.; 1935-höz: Magyarország földbirtokviszonyai, 1935/a 1. kötet, 143.p. Művelési ágak 1895 1935 Szántó 4171 4140 Erdő 3361 3289 Legelő 1628 1544 Szőlő 227 246 Rét 2559 2452 Kert 362 328 Földadó alá nem eső, avagy nem termő terület 598 414 Összesen 12 906 12 693 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 137 na k is oka lehet, hogy az 1895. évi felvétel még a filoxéra járvány kellős közepén történt, vagyis egy deformált állapotot jellemzett.214 Látható ugyanakkor az adatokból, hogy 1935-ben a legkiterjedtebb művelési ág a szán-tóföldi termelés és a hozzá kapcsolódó rét- és kertgazdálkodás volt (6920 hold), az összes földnek mintegy 55%-a tartozott ezekhez az ágazatokhoz. Ám az is világos, hogy az állat-tartás számára is széles lehetőségek nyíltak, hiszen az 1544 hold legelő, valamint az erdők-ben lévő legeltetési lehetőségek, s a rétgazdálkodás is arra utal, hogy ennek az ágazatnak a jelentősége nagy lehetett a város lakosság életében. S végül ne felejtsük a már részletezett erdőgazdálkodást, hiszen a városhoz tartozó földek 27%-a erdő volt ebben az időben. Mindebből világosan következik, hogy a mezőgazdaság legfontosabb ágazata a szántóföldi növénytermesztés volt. Szántó szinte minden üzemtípusnál volt, bár a törpebir-tokok esetében korlátozott lehetőségekkel kellett számolni: ezen típus esetében a birtokok mintegy 60%-a volt szántóföldes.215 Bármilyen alacsonyra süllyedt a válság alatt a szemes termények ára, ettől még az évszázados termelési szokások megmaradtak.216 A szántókat alapvetően háromféle növénytípus termelésére használták. Megmaradt - főleg az urada-lom területén - a gabonatermelés, azon belül is főleg a búza, és kisebb mértékben a zab termelése. A másik fontos termék a kukorica maradt, amit egyrészt piaci értékesítésre, más-részt pedig a jelentős létszámú állat eltartására termeltek. A gabona- és a kukoricaterme-lés hozamai nagyjából megfeleltek a nagykanizsai járás terméseredményeinek. Az 1930-as évek közepén 7 mázsás holdankénti búza és rozs eredményét jónak tartották, akárcsak a 16 q/hold kukoricatermést. Burgonyából általában 30-35 q-ra, takarmányrépából 70 q-ra számítottak egy holdon.217 A harmadik fontos ágazata a termelésnek a kertszerű termelést kinövő, s egyre inkább a szántókra ráterjeszkedő, intenzív munkakultúrás termékek voltak. Ide sorolhatjuk a főleg a kiskanizsaiak által termelt káposztát (ezzel még a nemzetközi piacokra is ki tudtak lép-ni),218 hagymát, főzeléknövényeket, burgonyát stb. Statisztikai adatok szerint volt 35 hold-nyi olyan kert is, amelyen egyértelműen árutermelési célzattal termeltek.219 A kertészetnek a családi gazdasági rendszerbe való bevonása persze kényszer volt. Korábban a kiskanizsai agrártársadalom megélhetése a szántóművelés - állattartás - szőlőtermesztés hármasán nyugodott, amelyből a boreladás jelenthette a készpénzbevételt. Ebből azonban ekkor már megélni nem lehetett, így egyre inkább a kertészkedés felé fordultak sáskák.220 A paraszti családi üzemekben fontos volt a munkamegosztás: a férfiak foglalkoztak a szántó- és sző-lőműveléssel, illetve a nagyállattartással, míg a nőké volt a kertészkedés, a ház körüli ba-romfitartás, illetve a piacozás. Látható tehát, hogy a korábbiakhoz képest a-a birtokrend-szerhez hasonlóan - a szántótermelés szerkezetében sem következett be radikális változás, előrelépés inkább csak a kiskanizsai kertkultúrás termelés növekedésében, a specializáci-óban figyelhető meg. A két háború közötti időszakra esett a kiskanizsai gazdatársadalom piac felé való nyitása.221 214 A járvány hosszú éveken keresztül jelen volt, végleges megszűnése, s hatásainak negligálása csak az első világháború előtti években következett be. 215 Magyarország mezőgazdasága, 1935. 282.p. 216 2929 végén már arról számolt be a helyi sajtó, hogy Nagykanizsán egészen megbénult a gabonaüzlet, s gyakorlatilag nem lehetett eladni semmit. Ugyanez volt érvényes a kukoricára és a babra is. Lásd: Zalai Közlöny, 1929. november 26. 217 Zalai Közlöny, 1935. december 1. 218 Molnár, 2005. 200.p. 219 Magyarország mezőgazdasága, 1935. 285.p. 220 N. Szabó, 1929. 357.p. Egy érzékletes korabeli leírás a sáskákra: Zalai Közlöny, 1935. augusztus 7. 221 N. Szabó, 1929. 347.p. 138 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 138 A kisüzemi gazdaság modelljéből következik, hogy Kanizsán a mezőgazdaság gépesí-tettsége nem volt magas. Bár jókora mezőgazdasági határa volt a városnak, ám a modern gépekből meglehetősen keveset találni. Sem a motoros erőgépek, sem a traktorok, sem más drágább és bonyolultabb eszközök esetében nem látszik, hogy jelentős kísérletek történe-tek volna a gazdálkodás gépesítésére. Tegyük hozzá mindjárt: mivel a kerti növények ter-melése hagyományos eszközkészlet mellett inkább az élőmunkaerőt igényelte, mintsem a gépeket.222 Jelentős volt ugyanakkor a város határain belül összeírt állatállomány nagyságrendje. Nagykanizsán 1512 szarvasmarhát, 1370 lovat és 3151 sertést írtak össze. Összevetve ezt az 1922. évi állatszámlálás eredményeivel, amikor is 1363 lovat, 2419 szarvasmarhát és 2983 sertést írtak össze, látható, hogy jelentősebb elmozdulás csak a szarvasmarhák számának csökkenésében látható.223 Ahhoz, szélesebb összefüggésben is tudjuk az 1935. évi adatokat értelmezni, nézzük meg, hogy más dunántúli városokat illetően milyen állattartási arányo-kat látni a mezőgazdasági termelők esetében. Hasonlóan korábbi elemzéseinkhez, most is szembeötlő a kanizsai állattartásban a lovak magas száma.225 Két okra utalunk. Egyrészt a kani-zsai gazdaság forgalmi és kereskedő jellege, a városon belüli és a vasút-ra való ráhordó kereske-delem mindig is komoly kapacitásokat feltétele-zett. A másik pedig a kiskanizsai társadalom lovak iránti szeretete: lovakat nemcsak azért tartottak, mert gazdaságilag és üzletileg fontos volt, hanem önmagáért a lóért, hiszen a ló a gazdatársadalom gondolkodásában presztízsértékű volt.226 Hasonlóan erős a szarvas-marhatartás szempontjából Kanizsa: ez esetben is száz éves folyamat eredményét láthatjuk, hiszen Kanizsa az ország egyik legnagyobb szarvasmarha-kereskedő települése volt, de a tevékenység nemcsak felvásárlásból, hanem tenyésztéséből is állt.227 A szarvasmarha ese-tében említsük meg az uradalmi tartást. A sertéstartásban érdekes fluktuáció figyelhető meg. 1920-ban 3335 darab, 1929-ben viszont már csak 829 darab volt Nagykanizsán, ezt követően viszont újra visszaállt a régi nagyságrend 228 Ebben két tényezőnek nagy szerepe lehetett. Az egyik, hogy a mangalica helyett többen áttértek a hússertés tartására, amit a helyi gazdasági irodalom is erősen propagált. Másrészt pedig az 1920-as évek második fe-lében felépült vágóhíd is lehetőséget adott a gazdáknak a jobb értékesítésre.229 Tegyük még hozzá, hogy a már a válság első éveiben a csökkenő jövedelmek miatt a helyi húsfogyasz-222 Magyarország mezőgazdasági összeírása, 1935. 216.p. Ugyanakkor az is tény, hogy az uradalmi erőgépek nem Nagykanizsa statisztikai fősorainál, hanem a mellette lévő uradalmi településeknél jelennek meg. 223 Az 1922. évi adatokhoz lásd: Zalai Közlöny, 1922. július 7. 224 Magyarország mezőgazdasági összeírása, 1935. 98,152, 212.p. 225 Kaposi, 2009/a 117.p. 226 N. Szabó, 1929. 338.p. 227 Az agrárkereskedelemre lásd: Kaposi, 2008/a 4. 30-31.p. 228 Zalai Közlöny, 1929. október 27.; 1930. szeptember 6. 229 A sertésvágóhíd létrehozásához lásd az ipari és a városgazdálkodási fejezetet. Dunántúli városok állattartási jellemzői 1935-ben224 Város Szarvas-marha 1 agrárkere-sőre jut Sertés 1 agrárkere-sőre jut hJ 1 agrárkere-sőre jut Nagykanizsa 1512 0,7 3151 1/4 1370 0,6 Kaposvár 890 0,4 3978 1,8 847 0,4 Szombathely 896 -1295 -638 -Zalaegerszeg 1047 -1971 -364 - Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 139 tásba n is eltolódás történt: drágább marhahús helyett egyre inkább az olcsóbb sertéshúst vásárolták.230 Az állattartáshoz kapcsolódott Nagykanizsán a kiterjedt méretű rétek és a legelők hasz-nálata. Láthattuk korábban, hogy az úrbérrendezés eredményeképpen a város igen nagy legelőhöz jutott hozzá, amelynek mérete mintegy 1300 hold volt. E mellett az uradalomnak is ott volt a Kanizsa-major rét- és legelőgazdasága, amely a nagykanizsai városrésztől délre helyezkedett el, üzemi központja pedig a vasút és a Kazinczy utca között volt. A rétek csak-nem kétharmada száraz, jó minőségű szénát adó terület volt. Az istállózó állattartásra való átérés eredménye volt, hogy az összeírt állatok közül a szarvasmarhák egynegyede, míg a lovak hetede járt csak a legelőre.231 Eddigi áttekintésünkből látható, hogy Nagykanizsa mezőgazdasági rendszere a kapita-lizmus korában sokat változott. Kialakult az uradalom révén a tőkés agrárnagyüzem, amely mind a piacra termelésével, mind a minőségi erdőgazdálkodásával kiemelkedett térségi közegéből. De a tömegtermelés mellet legalább ennyire fontos volt a kiskanizsai intenzív kertkultúra létrejötte, amely a nyugati városrész lakóinak megélhetésében alapvető szere-pet játszott. A mezőgazdaság kapcsolódott az iparhoz is: hiszen az üzemek nyersanyaggal való ellátása, vagy pedig az árufuvarozáshoz szükséges lótartás kialakítása szintén az ag-rárágazat funkciója volt. A város tulajdonként kezelve saját területeit, főleg erdejét, annak bérbe adásával, üzemeltetésével finanszírozhatta saját kiadásait. A második világháború persze ebbe az organikus fejlődésébe beleszólt. A megváltozott hatalmi viszonyok és tár-sadalmi közhangulat miatt 1945 márciusában sor került a magánkézben lévő nagybirtokok felosztására, valamint a városi földek állami tulajdonba vételére. Ezzel a korábbi mezőgaz-dasági tulajdonviszonyok alapjaiban változtak meg, s ezzel a nagykanizsai agráriumnak is egy új korszak kezdődött el. 230 Erről tanúskodnak Wolff Sándor m. kir. főállatorvos, a nagykanizsai városi állatorvosi hivatala vezetőjé-nek nyilvánosságra hozott adatai. Lásd: Zalai Közlöny, 1930. január 23. 231 Magyarország mezőgazdasága, 1935. 284-286.p. 140 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 140 II. IPARI FEJLŐDÉS NAGYKANIZSÁN 1850-1945 1. A kanizsai ipar a 19. század közepén Kanizsa a 19. század közepén alapvetően mezőgazdaságból élő város volt, ám kétség-telen, hogy kereskedelmi jellegének erősödése mellett egyre inkább a térség legjelentősebb ipari kapacitását is magáénak tudhatta. A több mint 10000 lakosú mezővárosban 1848-ban mintegy 550-600 fő foglakozott iparral, ami a korabeli mezővárosokat illetően tekintélyes nagyságrend. Ágazati szempontból a textil- és ruházati ipar, valamint a bőripar számí-tott meghatározónak: 1837-ben a kézművesek 62%-a már ebben a két ágazatban működött. A legnagyobb létszámú mesterség a csizmadia volt, míg a leggyorsabb növekedés a textil-termelésben következett be.232 Ágazati szempontból a kanizsai ipar belesimult a magyar városok ipari rendszerébe. De az is érzékelhető, hogy a 19. század közepére elkezdtek sza-porodni azok a szakmák, amelyek már egy újfajta fogyasztási struktúra kielégítésére voltak hivatottak.233 Különlegességét adta a mezőváros ipari struktúrájának, hogy igen jelentős volt a zsidó iparosok száma. A zsidó iparosok az 1770-es évektől földesúri telkeken telepedhettek le, s így a városiakkal szemben Batthyány herceg oltalma alá kerültek. Arányuk 1848 felé az összes iparos mintegy negyedét tette ki. Hasonlóan fontos eleme volt a mezőváros ipari rendszerének az egyre jelentősebbé váló uradalmi ipar, amely elsődlegesen az uradalom működésének ipari hátterét biztosította, de egy-két ágazatban a városiak is élvezhették elő-nyeit. így például a reformkorban meginduló építkezések szempontjából fontossá váltak az uradalmi téglavetők, amelyek az alapanyagot biztosíthatták. A reformkorban az első modern, gyáripari kezdeményezések is kialakultak a városban. 1843-ban „Lackenbacher I. S. és Társa" nagykanizsai kereskedő kért kiváltságot likőrgyártó üzemére. Nagykanizsa város üzleti könyvei, valamint az uradalmi tisztek tanúságtétele alapján bizonyította, hogy a szeszipari vállalkozással legalább 40000 váltóforintnyi forgal-mat fognak lebonyolítani. A vállalkozók tizenkét ember állandó foglalkoztatását ígérték. A kanizsai szeszfőzés egy másik új üzeme Blau Mózes kereskedő vállalkozása révén jött létre. Blau 1835-ben hozta létre azt a rum- és likőrfőző üzemet (szeszfőzdéjét), amely aztán a leszármazottak tulajdonában egészen 1915-ig fennmaradt.234 1835-ben Mayer Gottlieb, a napóleoni háborús időszak legnagyobb kanizsai gabonakereskedője jelentkezett az ura-ságnál azzal a szándékkal, hogy a herceg által eladásra kínált telkekből mindjárt kettőt is venne. A nagykereskedő kérése az volt, hogy az egyiken házat építhessen, a másikon pedig ,,olajüttő gyárt állíthasson fel"P5A kor nagy divatja volt a dohányfogyasztás, nem véletlen, hogy a városban két ehhez kapcsolódó vállalkozás is létrejött, amelyből Spánier Ferdinánd kereskedőé volt igen hosszú életű: Spánier „fűszerkereskedő és dohánygyártó" üzletét 1841-ben jegyezték be a Soproni Váltótörvényszéknél.236 A felsorolt példákból is látszik, hogy az 1830-40-es években a modern ipari vállalkozások szele ugyan elérte Kanizsát, ám mélyreható gazdasági és társadalmi átalakulást egyelőre 232 Az országban a legjelentősebb takács mesterség-koncentráció Bácskai Vera szerint 1828-ban Szegeden és Debrecenben volt, ahol 93-94 mester foglalkozott ezzel a szakmával. Lásd: Bácskai, 1988. 77.p. 233 MNL ZMLIV. 9/b. Nagykanizsa. Úrbéri összeírás, 1847/48. 234 Akkor olvadt be a Dunántúli Gazdasági Szeszgyárosok Szeszfinomító Rt-be. Lásd később. 235 MNL OL P1322. Fasc. 19. No. 506-507. 236 Lásd: Kaposi, 2009/c tanulmányát. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 141 ne m okozott. A város kézműiparában továbbra is a céhes keretek közötti, az egy-két segéd-del működő kisüzemi modell maradt a meghatározó. Ezt világosan mutatja az is, hogy a 19. század első felében egyre több iparos kérte felvételét a kanizsai céhekbe.237 A modernebb, társas vállalkozások csak a fent említett néhány gyárszerű kapacitás, valamint egy-két régi mesterség, például molnár, mészáros tevékenység terén jöttek létre. Az viszont egyértelmű, hogy a fent említett újszerű vállalkozások (a zsidó iparosokkal, az uradalmi keretek között működő iparűzőkkel kiegészülve) egyre erősebb versenyt támasztottak a hagyományos céhes iparosoknak. Ettől persze még Kanizsa iparszerkezete tipikusan mezővárosi maradt, ahol az agrárágazat termelése az iparosok jelentős részét ellátta alapanyaggal (bőripar, fa-ipar, textilipar).238 2. A kanizsai ipar az neoabszolutizmus éveiben Az 1848-49. évi szabadságharc elvesztése után a hazai gazdaság új feltételrendszerbe került. Az ország katonai megszállása erősen igénybe vette kapacitásait. 1850-ben bevezet-ték azt a birodalmi vámrendszert, amelynek értelmében vámmentesen lehetett kereskedni a monarchia területén.239 Ez különösen a magyar mezőgazdaságnak jött jól, hiszen termé-keit egyre jelentősebb mértékben tudta a birodalom nyugati részeibe szállítani. Más volt a helyzet az iparral, hiszen az már korábban is nyilvánvaló volt, hogy a fejlettebb osztrák és cseh ipar termelése erős versenyhátrányt teremtett.240 Kétségtelen azonban, hogy az 1850-es évektől megindulhatott a nyugati tőke beáramlása, s így egyre több osztrák vállalkozás jelent meg Magyarországon. Újdonság volt az is, hogy a céhek elveszítették korábbi pri-vilégiumaikat, hiszen az 1848. évi törvény alapján országunkban szabaddá vált az ipari vállalkozás lehetősége. Nagykanizsa esetében a jó közlekedési adottságok (öt út csomópontja, 1861-től vasúti elérhetőség) elősegítették az ipari fejlődést, ugyanis nem okozott problémát nagy tömegű iparcikk beszerzése. Nem véletlen, hogy maga a kanizsai iparosodás csak lassan haladt elő-re, és sokáig megőrizte kisüzemi jellegét. 1851-ben Kanizsán még csak egy-egy cigaretta- és szivar gyártó üzem, egy likőrgyár és egy olaj sajtoló működött, világosan mutatva azt, hogy a város iparosai elsődlegesen hagyományos inkább kézműves tevékenységet végeztek.241 Adataink alapján úgy tűnik, hogy az 1840-es évekhez képest a szabadságharc és az osztrák megszállás, valamint az elvándorlás miatt csökkent az iparosok száma.242 Jó néhány évnek kellett eltelnie, amíg a reformkori iparos létszámot újra elérték. Az 1857. évi, a Soproni Kamara által összeállított iparos lajstrom alapján meg tudjuk ítélni a város iparának ágazati jellegét is.243 Az ekkor mindössze 132 nagykanizsai nevet tartalmazó német nyelvű lista vizsgálatából kiderül, hogy az iparosok szakmánkénti ará-nyait tekintve a reformkorhoz képest lényegi módosulás nem következett be. Legnagyobb létszámban a ruházati iparban tevékenykedők szerepelnek, közülük is kiemelkedtek a sza-bók és a csizmadiák (Schneider, Zischmenmacher), illetve a szűcsök (Kürschner). A ruhá-zati ipar mellett jelentős számú iparost tömörített az építőipar, akiket főleg a bádogosok, az asztalosok és az ácsok relatíve magas aránya jellemzett. Érdekes ugyanakkor, hogy ezen 237 A céhes modellre lásd: Lendvai, 2006. 226.p. 238 Lásd: Kaposi, 2009/a: Ipari fejezet, 133-208.p. 239 Kaposi, 2002.169.p. 240 Komlos, 1990.116.p. 241 Nieder-öesterreichische Gewerb-Verein 1851. június 12. 242 Az 1848. évi 1708 fővel szemben az 1860-as évek közepén már csak 1516 héber vallású egyén élt Kanizsán. Utóbbi adathoz lásd: Fényes, 1866. 325-326.p. 243 Lásd: Verzeichnis der Wahlberechtigten, 1857. adatait. 142 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 142 iparágban egyetlen egy téglást sem találtunk, ami arra utal, hogy a városi és az uradalmi téglavetők működtetése nem önálló iparosok által történt. Az élelmiszeriparban a pékek voltak legtöbben (9 fő). Jóval nagyobb iparos számot mutat az 1862. évi Zala megyei összeírás adatsora, amely szerint az önálló iparosok száma 457 fő volt.244 Korabeli és későbbi összeírások adatait felhasználva úgy számolhatunk, hogy ebben az időben a segédek száma a mesterekének 1,2-szerese, míg a tanoncok és a munkások száma fele, illetve negyede volt. Ezzel a kalkulá-cióval azt mondhatjuk, hogy 1862-ben kb. 1100-1200 főállású ipari kereső élhetett Kanizsán. A főállásúakat tekintve ez annyit jelent, hogy a reformkori kb. 200-250 iparos száma lénye-gében megduplázódott. A számbeli szaporodásra az alapot az iparszabadság lehetősége, a javuló szállítási kapacitások és a lakosság szaporodása általi iparcikkek iránti kereslet növekedése egyértelműen kínálja a magyarázatot. Ha az iparosok ágazati összetételét vizsgáljuk, akkor a korábbi modell fennmaradása mellett már némi változást is láthatunk. A legnagyobb foglalkozási ágazat egyértelműen a ruházati ipar volt, amelyben 1862-ben 190-en működtek (42%). A ruházati iparban - akárcsak korábban - a csizmadiák (64 fő), a szabók (49 fő), a szűcsök (28 fő) és a német vargák (23 fő) voltak legtöbben. A ruházati ipar dominanciája mellett emeljük ki (a népességnövekedésből is értelmezhető) építőipar előretörését. E csoportban 13 szakma 42 főállású adózóját találjuk, közöttük legtöbben az asztalosok, az üvegesek, a bádogosok és az ácsok voltak. Gyorsan nőtt a fém- és gépiparban dolgozók száma: 13 szakmában 41 főt írtak össze. E csoportban a laka-tosok és az esztergályosok voltak legtöbben (8-8 fő). Hasonló létszámú volt az élelmiszeripar, ahol a pékek (sütők), a mészárosok és hentesek voltak legtöbben.245 A különböző források összevetése kapcsán kiemeljük, azt kell még hangsúlyoznunk, hogy az iparosok mesterségüket nem kizárólagosan folytatták, hiszen szinte mindegyikő-jüknek volt jelentősebb kisebb-nagyobb telke, szőleje, amely a megélhetésben igen fontos szerepet kaphatott. Akár az 1854. évi összeírást, akár az 1871. évi földkönyvet vizsgáljuk, a mezőgazdaság és az ipar összekapcsolódása egyértelműen látszik.246 A város tulajdonában lévő földek bérbeadásánál is gyakran találunk iparos neveket. így például 1857-ben a híres szűcs-műhellyel rendelkező Horváth Ferenc is bérelt egy darab földet a várostól.247 Egy másik példa a több szektorban való tevékenységre, amikor Gödörházi György, illetve Latki Ferenc szűcsmesterek a földesúrtól béreltek ki egy-egy kocsmát, ahol borméréssel foglalkoztak.248 Hasonló jellegűnek tarthatjuk Albanich Flórián pékmester, városbíró bérletét, amikor is két társával együtt a város határában 37 helyen összesen 855 holdat béreltek az uradalomtól.249 A sok iparos közül is kiemelkedett - kortársi leírás szerint - néhány olyan, amely ese-tében a minőség és a szaktudás különösen fontos volt.250 Ilyen volt például Wajdits Alajos magyar szabó, akinek a hazafias érzései is közismertek voltak. Műhelyében folyamatosan 15-20 legényt foglalkoztatott (ezzel a városban már nagyobb vállalkozók közé tartozott). Boltja a Fő utcában, a volt Tárnok-házban volt.251 A korabeli reklámok szerint műhelyében „bármiféle kelméből a legdíszesb és legjobb állású öltönyök készülnek."752 Büszkén hirdette a mester, 244 MNL ZML. IV. 259. b. 3407/1862. 245 Uo. 246 Lásd: MNL ZML Nagykanizsa város levéltára. Fasc. 4.1854. évi összeírás, illetve MNL ZML Nagykanizsa város levéltára. Nagykanizsa birtokkönyve, 1871. 247 MNL ZML Nagykanizsa város levéltár, Fasc. 4. Földbérletek 1857-58-ban. 248 MNL OL P1322. Fasc. 168. No. 31. 249 TGyM. 16/2005. Gy.sz. Haszonbérleti szerződés. 250 Felsorolásunk alapforrása Horváth, 1861. 57-60.p. 251 Kaposi, 2009/a 331.p. 252 Zala-Somogyi Közlöny, 1862. július 1. Wajdits Alajos élete szomorú véget ért: családi problémái miatt a Szélmalom (a később Ökör) vendéglőben öngyilkos lett. Ehhez lásd: Bátorfi, 1916. 227.p. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 143 hog y a kelméi a legelső gyárakból valók, s ugyanakkor a megrendeléseit pontosan tel-jesíti. A szabómester nagy irodalombarát is volt, nyilván ehhez van köze annak is, hogy testvére a város legjelentősebb kiadóját mű-ködtette.253 Szomszédjában volt a Matos-féle ruházati üzem, nem messze tőle a Fischer-fé-le női szabóság. Leber Ignácz volt a cipészek között a leg-első, akinél állítólag olyan mértékűek voltak a megrendelések, hogy már hosszú vára-kozásra kellett számítania a vásárlónak. Ha valaki nem bírta várólistát, akkor lehetősége volt Halvax-műhelybe menni, ahol a vásár-ló „...talál ott készen annyit, hogy Dunát is re-keszthet vele".25i Halvax József 1836-ban jött Németújvárról Kanizsára, s mint német varga dolgozott. Német ajkú, becsületes iparos volt, aki 1868-ban a polgármesteri székig jutott.255 Kanizsán már a reformkorban is voltak híres órás mesterek, az 1860-as évek elején Szeiler Péter és Jack Frigyes volt a legismer-tebb. Jack Frigyes műhelye és kereskedése a Korona szállóval szemben helyezkedett el; a Szeiler-bolt pedig a Kereszt utcában, a Kohn-féle kávéház mellett működött.256 Há-tul a műhelyben az órák javítása folyt, míg az utcafronti része helyezkedett el a bolt, ahol a legszélesebb körű és szerkezetű, akár svájci órákat is árusították. De voltak kiemelkedő szűrszabók, mint például Horváth Ferenc, aki a párizsi műkiállításra is készített egy szép szűrt, de a feladott termék valamiért nem ért célt, s vissza sem jutott. A szűcs mesterek kö-zött a Gödörházi-, a Blau- és a Hlatki műhely vitte a prímet, a szíjgyártók közül a Bartos és a Wolf-műhely emelkedett ki. Utóbbi igen széles termékpalettával rendelkezett: mindenféle lószerszámot, nyerget, angol bőrládákat, fegyvertokokat, vadászkellékeket, fuvaros- és lo-vagló ostorokat, sétapálcákat stb. is előállított és értékesített.257 A gombkötők közül Desgyek és Nemsics iparos neve volt a legismertebb.258 Megjelentek már a különleges szakmák is az 1850-60-as években, mint például a fényképész-mesterség: Mikolasch Sándor nyitott Nagykanizsán a piarista iskola mellett műhelyt (Photografie-Salon), aki egyben garantálta a képek természethűségét. Mellette szoba- és bútorfestést, aranyozást és síremlékdíszítést is vállalt.259 De volt ékszerész is Nagykanizsán: az 1810-ben Szigetváron született Berény József 1836-ban költözött a mezővárosba. Előtte vándorútján járt Prágában, a német város-okban, sokáig volt Bécsben is, hogy a szakmát kitanulja. Kanizsán a hercegtől kapott lakást és műhelyt a Fő út 3. szám alatt házban, majd a vállalkozás a következő 100 éven keresztül 253 vVajdits József könyvkereskedőről lásd: Kaposi, 2009/c. 254 Horváth, 1861. 58.p. 255 Barbarits, 1929. 83.p.; illetve lásd még: Károlyi, 2005. 256 Zala-Somogyi Közlöny, 1862. július 1. 257 Uo. 258 Horváth, 1861. 59.p. 259 Zala-Somogyi Közlöny, 1862. július 1. 19. kép: Haba József bognár mester részére 1862. október 11-én kiállított iparjegy 144 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 144 ugyanott működött. Berény 1840-ben megnősült, s fiait is ékszerésznek szánta. Érdekes, hogy mindkét fia kitanulta a szakmát, de azért, hogy a családi veszekedéseket elkerülje, néhány háznyira a másik fiának is vett egy műhelyt, s így a két fiú önállóan dolgozhatott.260 Az időszak leghíresebb patikusa Lováck Károly volt. Apjától, Lováck Ferdinándtól 1837-ban vette át az üzletet, amely a Fő úton az Eötvös tér és a Fő tér között feküdt félúton, néhány háznyira a földesúri kastélytól. A patika az 1840-es években a Fekete Sas nevet vette fel.261 Lováck később megvette a Haller Antal által 1805-ben alapított gyógyszertá-rat is annak gyakran italozó tulajdonostól. Lováckot az önkényuralom éveiben is szilárd jellemű hazafinak tartották, aki minden nemes intézménynek nagy támogatója volt, s a közkórháznak is sok éven át gondos pénztárnokaként működött. 64 éves korában, 1875-ben hunyt el.262 Személye az egyház részéről is megbecsülésnek örvendhetett: a ferences zárda kriptájában temették el.263 Az abszolutizmus korában jelent meg az első gőzüzemű ipari kapacitás is a városban. 1851-ben még azt írta a város egy jelentésben a vármegyei főnöknek, hogy „városunk kebe-lében oly gőzgép tulajdonosok, kik gyártmányaikat gőzerővel készítenék, nem léteznek".264 De nem sokkal ezután, 1859-ben négy kanizsai kereskedő, Aufricht Lipót, Láng Henrik, Bettlheim Sámuel (a Bettlheim Baruch nagykereskedő cég utóda) és Ollop Sámuel a Batthyány Fülöp hercegtől vett - a volt berki területen, közvetlenül a Kiskanizsára vezető út déli oldalán265 - létrehozta az első gőzmalmot. A cég neve Kanizsai Gőzmalom Társaság lett. A telek mind-össze 1,5 kat. hold volt, amit 1050 forintért kaptak meg.266 A vállalkozók 1862-ben a pallini malmot is bérbe vették. A gőzmalomban az 1860-as évek elején napi 100-150 mérőnyi ga-bonát őröltek.267 1869-ben egy „nyilvános közkereseti társulat" tulajdonába került (Rosenberg János, Wellisch József, Neumann Sándor, Preisach József és Bettlheim József).268 A Déli Vasút 1858 óta jelen volt a városban, a földvásárlásokat követte a vasút kiépíté-se.269 A vasúttársaság két fontos üzemet is létrehozott. Egyrészt a vasúti építkezésekhez téglagyárra volt szükség, amit a Társaság vasúttal szemben lévő területen hozott létre. Mi-után a vasútállomást és a kiszolgáló műtárgyakat felépítették, s már nem volt szükség a gyárra, azt 1863-ban bérbe adták Stern J. Mór kereskedőnek.270 Másrészt 1860-ban felépült a vasúti járműjavító üzem, amely egészen napjainkig nagyon fontos foglalkoztatója volt a városi lakosságnak. Kezdetben csak pár tucat, később, a századforduló után már csaknem 100 alkalmazottal működöt a javító üzem.271 Ha a fenti új üzemekhez hozzávesszük még a már korábban létrejött szeszipari és egyéb vállalkozásokat, akkor azt mondhatjuk, hogy az 1850-es években már Nagykanizsán is megjelent a modern ipar néhány üzeme, de ettől még a mezőváros ipara alapvetően kisipa-ri jellegű maradt. Az általános gazdasági és politikai közhangulat az 1860-as évekre egyre javult, s így a beruházási környezet kedvezőbbé vált. A vállalkozási szabadság létrejötte, s a kereslet növekedése kétségtelenül hozzá járult a városi ipar fejlődéséhez. 260 ggy kanizsai cég ma lett 100 esztendős. Zalai Közlöny, 1936. június 24. 261 Kanizsai Enciklopédia, 1999.109.p. 262 Lásd a róla írt nekrológot: Zalai Közlöny, 1875. április 1. 263 Halis, 1899. 43.p. Oda temették, ahol például báró Sennyey Josefa vagy Hoer Magdolna (Inkey Boldizsár negyedik felesége) is nyugszik. 264 Barbarits, 1929. 302.p. 265 a gőzmalom telke világosan látszik az 1864. évi kataszteri térképen. MNL OL. S 78. No. 317. Nagykanizsa. 266 MNL OL P 1322. Fasc. 116. No. 328-336. A telek ára 1050 forint. 267 Horváth, 1861. 52.p. 268 Tarnóczky, 2010. 867.p. 269 Lásd részletesen a tanulmány közlekedéstörténeti fejezetét. 270 Tarnóczky, 2010. 867.p. 271 Srágli, 1991. 216.p. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 145 3 . A dualizmus korában végbement ipari fejlődés Az 1867. évi kiegyezés megkötésével a magyar ipar fejlődése is új működési feltételek közé került. E változások közül talán a legfontosabb, hogy a Földművelésügyi-, Ipari- és Kereskedelemi Minisztérium létrejöttével megteremtődött az önálló hazai gazdaság, s azon belül az iparpolitika lehetősége; ezzel egy agrárországban, a mezőgazdaság gyors fejlődése mellett lehetőség nyílt az ipar fejlesztésére. A birodalmi vámmentesség, a mű-ködő tőke korlátlan beáramlása természetesen sokáig megakadályozta, hogy a hazai ipar nemzetközileg is versenyképesé váljon. Kétségtelen azonban, hogy néhány ágazatban, így például a gépgyártásban, az élelmiszeriparban stb. nagyon jelentős ipari kapacitások épül-tek ki ebben az időszakban.272 A kiegyezés utáni időszak, főleg annak első néhány éve a Gründerzeit korszaka volt országunkban, olyan időszak, amikor nagyon sok ipari és egyéb beruházás jött létre. Területileg ezek a beruházások főleg a főváros vagy annak közvetlen környékén, illetve a nyersanyagforrások (szénbányák, vasérctermelő vidékek stb.) vidékein alakultak ki. Ez az időszak a gyáripar létrejöttének korszaka.273 Nyilvánvaló azonban, hogy a hagyományos, főleg mezőgazdasági termelésre, avagy azok kereskedelmére összpontosí-tó magyarországi mezővárosokban lényegesen később alakulhattak csak ki a modern gaz-daság új szervezetei és az új ágazatok. Nézzük meg a továbbiakban, hogy a Nagykanizsára iparára oly jellemző kisipari és a gyáripari szervezeti rendszer milyen változásokon ment keresztül a kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszakban! 3.1. A kisipari rendszer szélesedése és fejlődése A kisipari működés legfontosabb változása a jogszabályi környezet módosulásában fogható meg. Az 1872. évi 9. tc. eltörölte az ipar céhes üzemi és szervezeti rendszerét. A változás már régen érlelődött, s a végrehajtás sem máról-holnapra történt. A céhek már semmiképpen sem feleltek meg a gazdálkodás liberális eszmeiségének, a keresletnek és a társadalom elvárásainak, mindazonáltal hosszú időn keresztül fennmaradtak. A törvény-ből következett, hogy az egyes helyi hatóságoknak is végre kellett hajtania a korábbi céhes vagyon likvidációját, s a volt céheket át kellett szervezni ipartársulatokká. Ennek megfe-lelően 1876 nyarán Hencz Antal (építőmester) elnök, Kápli Antal alelnök és Lengyel Lajos titkár vezetésével megalakult a nagykanizsai Iparos Egyesület, amely 1877. április 15-én a fenti személyek vezetésével Ipartársulattá alakult át.274 A lépésnek az igazi jelentősége abban állt, hogy az Ipartársulat már önszerveződő testület volt, amely döntéseit választott ügyintézőin keresztül hozhatta meg.275 Mivel azonban országos szinten a céhek feloszlatá-sát követően meglehetősen sokféle ipari szervezet jött létre, ezért elkezdődött egy állami irányítással létrehozandó modell kialakítása: az 1884. évi 7. tc. 122 §-a alapján kellett a helyi ipartársulatokat megszervezni. A jogszabályoknak megfelelvén a nagykanizsai ipartársu-lat átalakulása is megindult, aminek eredményeképpen 1886. január 16-án létrejött az új Ipartestület.276 Elnöke Hencz Antal, alelnöke Dencs Kálmán és Topolits József lett. Az el-nöki széket egy évvel később Miltényi Sándor vette át. Róla tudható, hogy több kiállításon kitüntetett cipész volt, korábban üzletét Miltenberger Sándor név alatt működtette, de 1886-272 Lásd: Katus, 1989. tanulmányát. 273 Kaposi, 2002. 240.p. 274 Barbarits, 1929. 302.p. 275 Benedek, 1936. 5.p. 276 Uo. 7.p. 146 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 146 ban Miltényi Sándorra változtatta. 1880-ban jegyeztette be cégét, s az eredeti formájában 1908-ig működött, amikor is a cég neve neve Miltényi Sándor és fiai névre változott.277 Úri, női és gyerekcipőket egyaránt készített, boltja a városháza épületében volt.278 Halála után fiai, akik szintén cipészmesterek voltak, működtették tovább az üzletet. Miltényi esetében egy tipikus kisiparost láthatunk, ahol apáról fiúra száll a mesterség és az üzlet. Az Ipartes-tületbe minden olyan helyi iparosnak be kellett lépnie, akinek tevékenysége képesítéshez volt kötve. Ezek száma 1886-ban 326 volt.279 A korábbi ipartestületi vagyont beolvasztották az új Ipartestületbe.280 A város népességének gyors növekedése, valamint a jó közlekedési lehetőségek révén a külső piacok szélesedése nagy lehetőségeket rejtett a kanizsai iparosok számára. A kereslet emelkedése alaposan növelte az ipari vállalkozók számát. Az első olyan forrás a dualiz-mus időszakából, amely a mezőváros iparosainak átfogó vizsgálati lehetőségét biztosítja, az 1876. évi iparkamarai felmérés. Az ipari vállalkozások Nagy- és Kiskanizsán 1876-ban281 Ágazat Vállal-kozók Segéd Tanonc Munkás Kereseti adó Vállalkozás /adó fémipar 39 72 24 0 559 14 ruhaipar, textilipar 60 52 37 9 679 11 építőipar 24 131 52 26 608 25 faipar 38 55 23 0 350 9 élelmiszeripar 46 50 36 14 1363 30 bőripar 111 139 66 0 554 5 papíripar 4 17 5 4 140 35 agyag- és vegyipar 17 13 4 0 130 8 egyéb iparok 10 9 4 4 180 18 Összesen 349 538 251 57 4563 13 A felmérés adatai szerint a két Kanizsán összesen 349 ipari vállalkozás működött. A vállalkozásokban 846 főt foglalkoztattak, amelyekhez hozzá kell tenni a vállalkozók szá-mát, s így összesen az 1870-es évek közepére 1191 fős ipari foglalkozást mérhetünk. A segé-dek és a munkások esetében a szám egyben keresőt is jelent, a tanoncok esetében ezt nem tudhatjuk biztosan. (A vállalkozók száma láthatóan jóval kevesebb, mint az 1862. évi 457 fő, aminek oka, hogy ebben most a kereskedők (mint iparral foglalkozók) nincsenek benne.282 Ágazati szempontból a bőripar és a ruházati ipar dominanciáját érzékelhetjük, ebben tehát semmilyen változást nem lehet látni a korábbiakhoz képest: a cipész és csizmadia szakmában 101 önálló vállalkozás működött, vagyis az összes vállalkozásnak mintegy 30 százaléka. Azt egészen biztosra vehetjük, hogy ilyen mérvű cipőiparra a 16 000 fős város-277 MNL ZML Cégbíróság. N.E I. 201. lOl.p. 278 Zalai Közlöny, 1886. január 2. 279 Barbarits, 1929. 303.p. 280 Benedek, 1936. 6.p. 281 Soproni Kamara, 1876. 538-543.p. 282 A kereskedőkre vonatkozó információkat a szolgáltató szektor fejezetében közöljük. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 147 na k nem volt szüksége, vagyis a vállalkozások mögött felvásárló kereskedőket kell feltéte-leznünk. A ruházati ipar másik nagy szegmense volt szabók és a takácsok működése, itt azonban számbelileg sem látunk a korábbiakhoz képest érdemi előrelépést. Mindebből úgy látszik, hogy a szabó és a szövő ipar leragadt a lokális értékesítésnél. A bőripar és a ruházati ipar alacsony segéderővel működött. A két ágazatban összesen 171 vállalkozás működött, ezek hivatalosan összesen 191 segédet, 103 tanoncot és 9 munkást foglalkoztattak. Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy Kanizsán a legtöbb vállalkozást jelentő két ágazatban vállalkozásonként alapvetően 2-3 fős kisüzemek működtek, vagyis minden bizonnyal csa-ládi kisvállalkozásokról van szó. Ebben ugyanakkor semmi meglepő nincs, korábbi pécsi kutatásaink esetében a századfordulóra vonatkozóan ugyanilyen eredményt hoztak.283 Teljesen másképpen szerveződött az építőipar. Ne felejtsük el, hogy a gyors népesség-növekedés, illetve a polgárosodás magával hozta szinte az egész város területi bővítését és a korábbi épületek átépítését. Vagyis a helyi építőipar számára óriási kereslet volt a közin-tézmények bővülése, illetve a magánépítkezések felgyorsulása. Ez volt az az időszak, ami-kor új utcákat nyitottak, amikor a korábban kimért utcákat beépítették, s amikor komfor-tos épületeket alakítottak ki az éppen érvényes építési szabályzatok szerint.284 1876-ban az építőiparban 24 vállalkozás működött, amelyekben 131 segédet, 52 tanoncot és 26 munkást, vagyis összesen 209 dolgozót foglalkoztattak. Az egy építőipari vállalkozásra jutó dolgozók száma 8-9 fő volt. Kiemelkedett ezek közül az a két építész-vállalkozás volt, ahol cégenként 41 főt alkalmaztak. Nagyobb volt a három kőműves és az egy ács-vállalkozás is, utóbbiban például 25 főt alkalmaztak.285 Természetesen mindebbe az is belejátszott, hogy az építőipa-ri munka - lényegéből következően - kollektív jellegű, olyan ágazat, ahol az eredményhez lényegesen nagyobb alkalmazotti rétegre van szükség, s ez is magyarázza az ágazat sta-tisztikai jellemzőit. Az élelmiszeripar mindig is jelentős volt a városban, 1876-ban 46 vállalkozás működött ebben az ágazatban. Közülük a legtöbb a mészáros (14) és a pék (11) szakmában tevékeny-kedett. A többi vállalkozás inkább csak színezte a kínálatot: alig volt már bábsütő, pálinka-főző, de megjelent már a szódavíz-gyáros, volt cukrász is stb. Feljegyezték a korábban emlí-tett gőzmalmot is, amely üzem ekkor már egy ember tulajdonában volt; az üzemben ekkor 8 főt foglalkoztattak. A faiparban területén a 38 vállalkozás közül az asztalosok voltak leg-többen, 21 vállalkozás elégítette ki a helyi igényeket. A fémiparban 39 vállalkozást találunk, itt a lakatosok és a kovácsok voltak legtöbben. Itt is a mesterségbeli működés magyarázza, hogy az átlagosnál jóval nagyobb az egy vállalkozásra eső alkalmazottak száma. Ugyanak-kor az ágazaton belül voltak olyan szakmák is, amelyek éppen csak éltek: egy-egy vésnök, szerszámkovács, szegkovács, puskaműves stb. található a fémiparban dolgozók között. Forrásunk lehetőséget ad a jövedelmezőség megítélésére is, hiszen közli a vállalkozá-sok által fizetett kereseti adót. Az egy vállalkozásra jutó átlagos kereseti adó 13 forint volt. Látható, hogy a legtöbb adót vállalkozásonként a papíriparban működő cégek fizették, for-galmuk nyilván a polgárosodás okozta szükséglettel magyarázható. A papíripar után az élelmiszeripar következik, ahol a vállalkozások 10%-a fizette az összes adó mintegy 30%-át. Az élelmiszeripari adó nagyságát főleg a gőzmalom, a pékek és a mészárosok tevékenysége határozta meg. Az egy vállalkozásra eső kereseti adót illetően az egész városban a gőzma-lom előzött meg mindenkit: a vállalkozás 232 forintos adója volt a legmagasabb kanizsai adótétel, ami mintegy tizennyolcszorosa volt az átlagos adónak. Igen sok adót fizettek az építőipari cégek is, ahol a vállalkozások 7%-a fizette az összes adó 13%-át. Az adófizetés 283 Kaposi, 2006. 98-99.p. 284 TGyM. Tört. Dok. Tár. 72. 403.1. „A nagy-kanizsai városépítészet rendszabálya 1867". 285 Soproni Kamara, 1876. 538-543.p. 148 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 148 másik végén találhatók azok a kisüzemek, amelyek messze átlag alatti eredményt értek el. Akárcsak a reformkorra végzett kutatásaink alkalmával,286 most is azt láthatjuk, hogy a legnépesebb szakmák esetében a kisüzemi működésből következően alacsony jövedelme-zőséget értek el.287 Az 1880-as évektől a város népessége folyamatosan és gyorsan emelkedett, amit jól mu-tat, hogy az 1880. évi 18000 fővel szemben 1910-ben már csaknem 27000-en éltek a város-ban. A legfontosabb megállapításunk az, hogy a foglalkoztatásban a keresőket szemlélve az iparból élők váltak a legjelentősebb csoporttá. 1910-ben az összes kereső 32,6%-a az ipar-ból élt, szemben a mezőgazdaság 17,3%-ával, vagy egyéb ágazatokkal. Kanizsa foglalkozási szerkezete 1910-ben (ágazatonként)288 Foglalkozási csoport Keresők létszáma Százalékos arány Mezőgazdaság 2059 17,3 Ipar 3874 32,6 Kereskedelem és hitel 1021 8,6 Közlekedés 943 7,9 Közszolgálat és szabad foglalkozásúak 635 5,3 Véderő 744 6,3 Napszámos és házi cseléd 1480 12,4 Egyéb, ismeretlen foglalkozású 1144 9,6 Az összes foglalkoztatott 11900 100,0 A látványos eltolódás mögött a kis- és a nagyipar fejlődése áll. Az Ipartestület adatai szerint 1889-ben 370 önálló iparos mellett 693 segéd és 308 tanonc dolgozott a városban, vagyis összesen 1371 fős kisipari foglalkoztatásról beszélhetünk.289 A különösen gyors lét-számbővülést mutatja, hogy 1904-ben már 534 mester, 1098 segéd és 495 tanonc, vagyis összesen 2127 fő volt tagja az Ipartestületnek.290 Ezt követően némileg csökkent az iparosok száma: az 1. világháború kitörése előtt 583 önálló iparos, 859 segéd és 598 tanonc, vagyis összesen 2024 fő volt a kanizsai iparosság létszáma,291 főleg a segédek számában figyelhető meg némi visszaesés. Lényeges, hogy 1884-től már volt iparos-tanonciskola a városban. Ennek története 1846-ban kezdődött, amikor a helytartótanács rendeletére elkezdték megszervezni a vasárnapi tanodát: Kanizsán 1852-ben nyitották meg ezt az iskolát. Ez volt az ún. inasiskola. Külön-böző átszervezések után 1886-ban megnyílt az iparostanonc-iskola, majd később, 1890-ben megnyílt a kereskedőtanonc-iskola is.292 1906-ban az iparos iskola a Zrínyi utca 38. szám alatt, a kereskedő tanonciskola a 44. szám alatt működött. Az iparos iskolának a 20. század elején Poredus Antal volt a vezetője, s 12 tanár oktatta a fiatalokat.293 286 Kaposi, 2009/a 204.p. 287 Mindebben persze benne van az adóelhallgatás lehetősége is: egy ellenőrzött nagyobb cég esetében mások a lehetőségek, mint egy önbevalló kisvállalkozásnál. 288 Népszámlálás, 1910.1. kötet, 190.p. 289 Barbarits, 1929. 303.p. 290 Uo. 291 Uo. 305.p. 292 Az iskolákra vonatkozóan lásd a monográfia oktatási fejezettét. 293 Címtár, 1907. 55.p. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 149 A z első világháború előtti időkben a Nagykanizsán található 1103 ipari vállalkozás-ból 668 önálló, segédek foglalkoztatása nélküli kisüzem volt, további 194 vállalkozás pedig egy alkalmazottal működött.294 Mindez azt jelenti, hogy a századfordulón a kanizsai ipari vállalkozásoknak 81%-a kisüzemi jellegű volt. A városban lévő ipar ágazati rendszere fo-lyamatosan bővült. A térség ipari nyersanyagadottságai meglehetősen szerények; ugyan-akkor a mezővárosi múlt hagyományai erősek voltak. 1900-ban a széles értelemben vett ruházati ipar a város iparosainak mintegy felét tömörítette. Közülük is kiemelkedik a 444 cipész- és csizmadia, valamint a 257 szabó. Gyors tempóban emelkedett az élelmiszeripar foglalkoztatottsága; mindig jelentős volt az építőipar, valamint egyre növekedett az ekkor szintén iparnak tekintett vendéglátás ágazata is. A növekedő polgári keresletet, a polgárias életmód terjedését sejteti a 114 asztalos jelenléte. Az 1907-ben megjelent városi címtár adatai alapján lehetőségünk van arra, hogy a szű-kebben vett iparosok (vagyis a fuvarozási, a vendéglátási és egyéb, már a kereskedelem felé hajló ágazatokat kizárva) szakmai megoszlását megvizsgáljuk.295 Forrásunk 531 iparost so-rol fel. (Minden bizonnyal sok esetben olyan cégekről van szó, amelyek mögött segéderő is áll, ám ez csak néha derül ki a nevekből.) A legjelentősebb ágazat a ruházati ipar maradt 211 (40%) vállalkozással, amit a 69-69 (13-13%) vállalkozással rendelkező építőipar és az élelmiszeripar követ. Erős volt még a fémipar a maga 50 (9%) vállalkozásával, valamint a bútoripar 44 (8%) céggel. A többi iparági csoport meglehetősen alacsony létszámmal bírt: a faipar 13, az agyag- és kőipar 9, a bőripar és a vegyipar 7-7 céggel rendelkezett. Viszonylag nagy volt a száma azon foglalkozásoknak, amelyeket - jobb híján - a szolgáltatóipar elneve-zés mögé soroltunk be (borbély, fogtechnikus, műfogkészítő, fényképész stb.), ez a csoport 30 vállalkozást jelentett a városban. Ha mindezt összehasonlítjuk a korábbi, 1876. évi adatokkal, akkor azt láthatjuk, hogy 30 év alatt érdemi változások indultak meg a kisipar foglalkozási szerkezetében. Egyrészt a ruházati ipar korábbi csaknem 60%-os aránya 40%-ra csökkent, amiben nagy szerepe le-het az időközben kiépülő hazai gyáripar teljesítményének is. Bár Nagykanizsán textilgyár nem működött, de a textiltermékek beszerzése nem volt nehéz. Ugyanakkor a cipészek esetében a helyi, 1904-ben alapított Neu és Társa vállalkozás, amely pár év után már 80 főt alkalmazott, erős konkurenciát hozott a kisiparosoknak.296 A csoporton belül ugyanakkor az is látható, hogy a cipész és csizmadia, valamint a szabó szakma még tartotta hadállása-it, a visszaesés inkább az olyan - lassan kihalóban lévő - szakmák esetében látható, mint például a szűcs, a szűrszabó, a kesztyűs, a szövő stb. A másik nagy változás a polgároso-dás következménye: a bútoripar a századfordulón a legtöbb magyarországi városban egy-re fontosabb ágazattá vált. Nagykanizsán is 44 vállalkozás működött ebben az ágazatban, köztük a legtöbb asztalos volt, de egyre több kárpitos, székes stb. cég is alakult. Nyilván-való, hogy az átépülő és egyre komfortosabb városban jelentős kereslet alakulhatott ki az ágazat termékei iránt. Harmadrészt említsük meg az előbb már érintett építőipart, amely a századforduló idejére a második legnépesebb iparággá vált: egyre több építő cég alakult a városban.297 Akárcsak a korábbi időkre vonatkozóan, a századforduló környékén is azt láthatjuk, hogy a nagykanizsai kisiparnak voltak minőségi elemei. Abban az időben a legnagyobb ipari elismerés a különböző kiállításokon elért helyezésekben nyilvánult meg. Erre a hely-szűke miatt röviden (szakirodalmi adatok alapján) két esetet említünk meg. Az első a kül-294 Thirring 1912.128-129.p. 295 A címtár adatai teljesen biztos forrásnak számítanak, hiszen helyismeret birtokában írták, s minden ipa-rosnál ott szerepel a vállalkozás pontos címe is. 296 Lásd: Zalai Közlöny, 1905. szeptember 16. 297 Címtár, 1907. adatai alapján. 150 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 150 földi sikerre utal: 1890 telén Herczeg Sándor korábban elért zágrábi és prágai sikerek után Jamaicában és Brüsszelben ál-lított ki ecetet és élesztőt. Má-sik példánk a hazai érvénye-sülés esete: az 1905. augusztus 12-i pécsi II. Országos Cipész Szakkiállításon Keller Mátyás cipészmester képviselte a ka-nizsai ipart, s 10 pár remekbe készült cipőjét értékelve arany-éremmel térhetett haza.298 Kel-ler üzleti sikere valószínűleg abból is fakadt, hogy a cipő-készítés teljes vertikumával 20. kép: Felvonulás a Fő úton az Ipartestület zászlószentelés! foglalkozott: állandó reklámjai ünnepségén 1901. augusztus 15-en . „ . , szerint mertek utan gyerek- es felnőtt cipőket is készített, mel-lette javított, átalakított stb.299 Több évtizeden keresztül a város legforgalmasabb helyén, a Vasember-házban volt műhelye és boltja, ugyanakkor a Kinizsi utca 31. szám alatt háza:300 Az utóbbi esetből látható, hogy a legnagyobb ipari ágazat nemcsak mennyiségi termelést végzett: a kisiparnak a minőség felé való elmozdulása hosszú távú lehetőségeket biztosított a megélhetésre és fejlődésre még akár gyáriparral szemben is. De legalább ennyire fontos volt az új technológiák, termékek és eljárások alkalmazása is az ipar fejlődésében. A tetőfedésben egy fővárosi cég terméke301 hódított: az eternit-pala forgalmazását a Magyar utca 4. szám alatti telephellyel rendelkező Horváth György pala-és cserépfedő mester végezte, aki nemcsak új, hanem régi házak átépítésénél is alkalmazta az új eljárást.302 Ne felejtsük el: 1880-1900 között Nagykanizsán a lakóházak száma 1929-ról 2932-ra emelkedett.303 Ugyanígy újdonság volt a műasztalosok tevékenysége, közülük Tantsits József volt talán a legismertebb, akinek az Eötvös téren volt műhelye.304 Szintén új volt az orthopéd cipészek tevékenysége: Furmen Imre a Király utca 38. szám alatt nyitotta meg műhelyét, ahol - felhasználva külföldön szerzett tapasztalatait - mindenféle fájós láb-ra tudott cipőmegoldást.305 Janda Károly kertészeti vállalkozása is sikeres lehetett, hiszen az egyre szebb polgári házak, villák kertjeinek kiépítése mellett a legkülönfélébb kerti dísz-növényeket (szoba- és virágnövények, cserjék, fenyők, magas törzsű- és bokorrózsák stb.) is árusította.306 Látható, hogy igen sok új mesterség terjedt a századfordulón Nagykanizsán. 298 Mindkét példára lásd: Benedek, 1936. 6-7.p. 299 Lásd például: Címtár, 1907. 58.p. 300 Uo. 71 .p.; illetve 133.p. 301 Az Eternit Műveknek Budapesten, az Andrássy út 33. szám alatt volt a központja. 302 Címtár, 1907. 3.p. 303 Thirring, 1912.17.p. 304 Címtár, 1907. 49.p. 305 Uo. 64.p 306 Uo. 84.p. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 151 3.2 . A kanizsai gyáripar létrejötte a 19. század utolsó harmadában Magyarországon viszonylag lassan indult meg a gyáripar kialakulása. A reformkori kezdeményezések után az áttörés az 1867-1873 közötti időszak alapítási időszakára esett. Sok minden hátráltatta a gyáriparosodás megindulását. Az osztrák ipar versenye sokáig gátolta a gyors áttörést. A hazai cégek piaci kínálata közepes színvonala miatt nem volt a vásárlók számára túl kívánatos. Ugyanakkor a technikai elmaradottság, a gépek hiánya, s nem utolsósorban a tőkeellátottság sem kedvezett a gyáriparnak. Ezért is volt fontos, hogy a kezdeti lábadozás után az 1880-as évek elejére létrejött az állami iparfejlesztés politikája, amelynek keretében a magyar állam felvállalta az iparfejlődés mesterséges eszközökkel való serkentését, az ágazati korrekció befolyásolását.307 Nagykanizsán a gyáripari „take-off" csak a századforduló körüli évtizedekben figyel-hető meg. A változások három úton mentek végbe. Egyrészt számos korábban alakult csa-ládi üzemet fejlesztettek tovább, megnövelve a termelési kapacitást és javítva a minőséget, úgy azonban, hogy a családi tulajdonosi jelleg megmaradt. Másrészt két évtized alatt szá-mos ágazatban teljesen új beruházások jöttek létre. Harmadrészt pedig a jelentős tőkeszük-séglet miatt egyre több részvénytársaság alakult meg, amelyek révén már jelentős beruhá-zások valósulhattak meg. A végeredmény egyértelmű: a 20. század elején a nagykanizsai gyárakban dolgozott már az összes ipari keresőnek mintegy 40%-a.308 Említsük még meg, hogy a gyáripar előretörését az is mutatja, hogy az első világháború kitörése előtt pár év-vel, 1911. március 12-én a nagykanizsai városháza tanácstermében a Magyar Gyáriparo-sok Országos Szövetségének (GyOSz) megalakult a Zala megyei fiókja. Az alakuló ülésen Kanizsáról 14 vállalat jelentkezett be. A fiók első elnöke báró Gutmann Vilmos, alelnöke a téglagyáros Stern Sándor, míg titkára Fleischner Miksa sörgyári gyárigazgató lett.309 Sajnos arra nincs lehetőségünk, hogy minden kanizsai gyárat bemutassunk, ezért a továbbiakban az előbb említett típusok legjellegzetesebb példáit próbáljuk meg jellemezni. 3.2.1. A családi vállalkozások fejlesztése A városban az egyik legtöbb dolgozót foglalkoztató gyár a Stern Mór tulajdonában lévő, 1863-ban alapított tégla- és cserépipari üzem volt. Egy, az egész tőkés korszakon áthúzódó, három generációs családi vállalkozásról van szó. A vállalkozás eleinte termény- és fakeres-kedelemmel foglalkozott. Emlékezhetünk rá a korábbiakból: a téglagyárat a Déli Vasúttól bérelte ki Stern J. Mór, amit aztán a későbbiekben 1883-ban meg is vett. A telep a Csengery utca végén, a vasútállomással szemben helyezkedett el. A vállalkozás irányításába az ala-pító bevonta fiát is: 1880-ban a cég neve Stern Mór és Fia lett.310 Ezt a gyártelepet fejlesz-tették gyárrá a következő évtizedekben, kihasználva az emelkedő építőanyag-keresletet. A Stern-gyár nemcsak a városban, hanem annak széles környékén is értékesített, sőt ter-mékeivel eljutott a Balaton vidékéig, illetve Horvátországba is.311 Különösen az alapító fia, Stern Sándor alatt futott fel a termelés. Stern Sándor nemcsak jó üzletember volt, hanem széles körű közgazdasági ismeretekkel is rendelkezett, valamint jelentős közéleti tevékeny-séget is végzett. Közismert volt emberbaráti szeretete, jótékonykodás.312 A cég termékei 307 Kaposi, 2007/a 78.p. 308 Thirring, 1912.128-129.p. Nagykanizsán 12 olyan üzem volt, amelyben a munkaerő 20 főnél nagyobb volt, vagyis a cég statisztikailag gyárnak minősült. 309 weiser, 1929. 311.p. 310 MNL ZML Cégbíróság. N.T. I. 61. 85.p. 311 Weiser, 1929. 310.p. 312 Benedek, 1938. 88.p. 152 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) hírese k voltak, foglalkoztatása folyamatosan bővült, a 20. század elején már elérte a 150 főt, az első világháború előtt pedig megközelítette a 200-at. Munkásainak több ma is meglévő lakást épített. A folyamatos bővülés eredményeképpen 1910-ben megvette a városban lévő másik, ún. Haba-féle téglagyárat is, amely 1893-ban jött létre, s a Honvéd és a Petőfi utca sarkán állt. Stern Sándor halála után fia, Gyula vette át a vállalkozást. A Stern a város elis-mert famíliája volt, lakásuk, üzleti központjuk a Rozgonyi utca elején, annak Fő térre néző oldalán állt, ezt az épületet 1883-ban építette a cégalapító.313 Hasonló változások mentek végbe a Blau Mór-féle szeszfőző gyárban. Az 1835-ös ala-pítású, a Fő tér északi oldalán, a Magyar utca torkolatánál lévő telken található likőrgyár tulajdonosa 1884-től Magyarországon elsőként francia módszerrel végzett konyak lepárlást. Blau Mózes halála után fia, Pál vette át a gyár vezetését, a lényeges fejlesztések már az ő fiai, Lajos és Béla nevéhez fűződnek. Konyakjukkal több magyar városban (Sopron, Temesvár, Pécs) nyertek aranyérmet; a millenniumi kiállításon díszoklevelet kaptak, külföldön pe-dig Bordeaux-ban, Brüsszelben, Londonban és Chicagóban tüntették ki a céget aranyérem-mel.314 1897-ben elnyerték a cs. és kir. udvari szállítói címet. Konyak, rum, likőr, pálinka mellett sósborszeszt is gyártottak. A gőzerővel működő pálinkafőzdében évenként 4000 hl bort és 3000-4000 hl törkölyt, valamint 1000 hl seprűt égettek. A munkások száma 25-30 között mozgott. 1896-ban berendezték az első hazai fémkupak gyárat, ahol napi 50 000 palackra való kupakot gyártottak, ahol néhány gépész mellett mintegy 20 munkást is al-kalmaztak.315 Bécsben és Budapesten főképviselőségeket, számos nagyvárosban ügynök-ségeket tartottak fenn. Két ügynökük járta a Monarchia városait, termékeiket Szerbiában, Bulgáriában, Indiában és Amerikában is ismerték.316 Blau Pál a hagyomány szerint arról volt nevezetes, hogy ő építette az első fürdőszobát a városban. Az 1860-as évek elején a ház mögött, a telek végén külön kis fürdőházat építtetett 3-4 für-dőkáddal s egy zuhannyal, ahol a család barátai is szívesen látott vendégek voltak.317 Blau Pálnak volt a Szentgyörgyvári-hegyen egy 1865-ben épített emeletes présháza is,318 jelentős szőlővel, s tegyük hozzá, hogy ipari vállal-kozásai és ingatlanügyletei mel-lett mintegy 65 hold birtokkal is rendelkezett.319 Természetesen a rohamosan polgárosodó Nagykanizsán a gyár nem volt jó helyen, hiszen a Fő tér (bár más gyárak is voltak mellette) egyre inkább más jel-leget öltött. Ezt jól mutatja az az 313 Tarnóczky, 2010. 712.p. 314 Címtár, 1907. 328.p. 315 Lásd: Zalai Közlöny, 1898. január 15.; illetve: Zalavármegyei Évkönyv, 1896. 311.p. 316 Zalai Közlöny, 1888. június 16. és 1888. szeptember 23. 317 Kunics, 2009. 273.p. 318 Tarnóczky, 2010. 339.p. 319 MNL ZML Nagykanizsa város levéltára. Nagykanizsa birtokkönyve. 1871. 21. kép: A Blau M. Fiai cognac- és kupak- gyár az Erzsébet téren, a Magyar utcai torkolatánál 1898 körül Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 153 22. kép: Blau Pál kereskedő, gyáros, 1880 eset, amikor 1890-ben a Blau cég pálinkafőzőjében egy újabb, 2,5 lóerejű gőzgép felállítására kért engedélyt, a szomszéd háztulajdonos panasszal élt. Kérvényében a „szakadatlan bűzre" panaszkodott, s úgy vélte, hogy az egy rendezett városban nem történhet meg, hogy a Fő tér közvetlen szomszédságában pálinkafőző mű-hely felállítása engedélyeztessék. Az egy évig elhú-zódó eljárás során több tárgyalást, helyszíni szemlét tartottak, szakszerű vizsgálatra kirendelték a városi orvost és mérnököt. A szakértők szerint azonban a „gép működése oly csendes és zajtalan", hogy az a szom-szédok nyugalmát nem zavarja, „ártalmas gázokat nem fejleszt", tűzbiztonsági és egészségügyi szempontból nem lehetett kifogást emelni ellene. Javaslatukra Blau kötelezte magát, hogy a gépház kéményét a szomszéd ház gerince felett két méterrel megmagasítja.320 Az egyik legsikeresebb nagykanizsai vállalat, a Weiser-gépgyár is kereskedésből nőtt ki. Az 1842. évi alapítású cég az 1850-60-as évek konjunktúrája alatt is gyorsan fejlődött, de a továbblépés a századforduló előtti években következett be. A céget még Weiser János (1805-1872) hozta létre, de majd főleg a fia, Weiser József (1845-1918) fejlesztette tovább. Weiser József már Nagykanizsán született, iskoláit helyben, illetve Bécsben végezte, ahonnan európai tanulmányútra indult, hogy tapasztalatait apjának vaskereskedésében hasznosítsa. Beutazta Ausztriát, Németor-szágot, Franciaország egy részét és Itáliát, hosszabb ideig tartózkodott Angliában. 1904-től az alapító unokája, Weiser János okleveles gépészmérnök állt a vállalat élén.321 Kezdetben tűzszekrényeket (vaskályhákat), kazán- és gőzgépalkatrészeket gyártottak. A folyamato-san növekvő vállalkozás kinőtte a Kazinczy utcai telephelyét, s 1884-ben a Sugár utca 16. szám alatti telken újonnan építetett helyiségekbe költöztették át a vas- és rézöntödét, a kovács-, a kazánkovács-, az esztergályos-, a géplakatos-, az asztalos-, a bognár-, szerelő- és festőműhelyt.322 A Weiser-cég tulajdonosai helyesen ismerték fel, hogy a hazai gazdasági fejlődés egyik legfontosabb lehetősége a mezőgazdasági termelés modernizálásában, a gépesítésben rej-lik. Köztudomású, hogy a hazai jelentős gépipari vállalatok (Ganz, Kühne stb.) is ebben az ágazatban váltak Közép-Európa meghatározóivá.323 Mivel az agrárium legfontosabb ágaza-tát adó gabonatermelés szinte mindegyik munkafázisa jól mechanizálható, így nem vélet-len, hogy nagyon sok vállalkozás született e téren. A Weiser cég is folyamatosan bővítette a termékpalettáját: 1893-ban már olyan vetőgépet is gyártottak, amellyel egy Nyitra megyei kiállításon díjat is nyertek.324 Az 1896. évi millenniumi kiállításon bemutatott 41 termékéért az uralkodó arany érdemkereszttel jutalmazta a céget. A „Zala-Drill" nevű sorvetőgépük-kel a párizsi világkiállításon ezüstérmesek lettek.325 A századforduló körüli időkben a hazai gyártású talajművelő eszközök előállítása terén a vidéki üzemek közül a mosoni Kühne-gyár és a Krassó-Szörény megyében lévő Schramm-gyár mellett a kanizsai Weiser-gyár 320 Az esetet idézi: Kunics, 2009. 281.p. 321 Barbarits, 1929. 309-310.p. 322 Tarnóczky, 2010. 770.p. 323 Lásd: Estók, 1996. adatait. 324 Barbarits, 1929. 310.p. 325 Tarnóczky, 2010. 770.p. 154 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) vol t a legfontosabb üzem.326 Gyártottak különböző tí-pusú egy- és kétvasú ekéket, vetőgépeket, járgányokat, ezekhez áttételeket, töltögetőket, boronákat; mellette különböző aknafedeleket, öntvényeket, tűzcsapokat, malomipari gépeket, borgazdasági eszközöket stb. A fejlődéshez persze szakemberekre is szükség volt. A Weiser-gyárban mérnökként az a Havas Mihály dolgozott, számos önálló sorvetőgépet szerkesztett, s ő alkotta meg a Weiser-féle „Perfekta" sorvetőgépet, amely komoly piaci sikert ért el.327 Javította a cég pi-aci pozícióját, hogy Zala megyében a 19. század vé-gén más jelentős gépgyár (versenytárs) nem volt.328 A gyár termékei egyre ismertebbé váltak, s eljutottak a török, az olasz, a horvát stb. piacokra is. A gyárnak telephelye volt Budapesten is, a Váci körúton.329 Adataink azt mutatják, hogy a 20. század első évti-zedében a gyár fejlődése megakadt és profilja átalakult. Ezt több minden mutatja. Egyrészt a hagyományos mezőgazdasági gépek iránt csökkent a piaci kereslet. Az 1910-es években készült ipari címtár szerint külön-böző vasszerkezetek, szivattyúk, vízvezeték és fürdőszoba-berendezések, teherfelvonók, vasöntvények, sőt még agyaggyúró gépek is szerepeltek e gyár eladásra kínált árui között. 1914-ben gépeinek összteljesítménye 55 LE volt.330 Másrészt a foglalkoztatásban is jelentős visszaesést tapasztalhatunk: a korábban 80-100 munkást is alkalmazó vállalat alkalmazot-tainak a száma 50-60 főre csökkent, ami aztán az első világháború előtti években újra elérte a 120-150 főt. Harmadrészt pedig oka lehet a változásnak az a hatalmas sztrájkhullám is, ami Nagykanizsán a gyáripar kiépülése után végbement. 1906-ban a Weiser-gépgyárban odáig fajult a helyzet, hogy a cég kijelentette, hogy a továbbiakban nem tárgyal a sztráj-kolókkal, és elbocsátotta őket, munkakönyvüket pedig át-adta a rendőrségnek, hogy az számolja fel a sztrájktanyát.331 A fentiekhez két fontosnak tűnő gondolatot kell még hoz-zá tennünk. Az egyik, hogy a Weiser-gyár is - hasonlóan a Stern-céghez) - egy kereske-delmi üzletből nőtt ki. Erre nemcsak Kanizsán vannak példák, kutatásaink során Pécsett is hasonló esetekkel találkozhattunk.332 A másik 326 Estók, 1996. 47.p. 327 Uo. 95.p. 328 Zalai Közlöny, 1898. január 15. 329 Tarnóczky, 2010. 770.p. 330 T. Mérey, 1917. 53.p. 331 Zalai Közlöny, 1906. június 23. 332 Kaposi, 2006/a 87.p. Ilyen volt például Hamerli József gazdasági gépgyára, amely szintén egy vaskereske-delemmel foglalkozó vállalkozó révén jött létre. 24. kép: A Weiser gépgyár Sugár úti épülete, 1898 23. kép: Weiser József gépgyáros, 1880 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 155 megjegyzésün k a vállalkozás sokoldalúságára, a több lábon állás üzletpolitikájára utal. A Weiser-cég meg-tartotta az eredeti üzletágát, a vastermékekkel való kereskedelmet, s ugyanakkor a saját termékeik eladá-sát nem befolyásoló mezőgazdasági gépek kereskedel-mével is foglalkoztak, így például üzletükben árultak Hellingsworth-típusú szénagyűjtőket, Planet jr.-féle amerikai lókapákat stb. Ez a több lábon állás szintén kortünet, hadd legyen elég itt a pécsi Zsolnay-gyárra utalni, akik a művészi termékeik mellett foglalkoztak csövek, kályhák stb. gyártásával is. A folyamatos fejlődés révén Weiserek egyre fon-tosabb polgáraivá váltak a városnak. Gazdasági ér-dekeltségeik túlterjeszkedtek saját cégükön. Weiser József (s majd később János is) Nagykanizsa társasági életében, közéletében is jelentős szerepet játszott. Szá-mos intézménynek választmányi tagja volt, megyei és városi bizottságokban foglalt helyet, emellett a Nagykanizsai Takarékpénztár Rt. és a Bankegyesü-let Rt. igazgató tanácsosa, a kaszinó alelnöke, az iz-raelita hitközség választmányi tagja volt stb. Szívesen áldozott jótékony célokra, a művelődés, az ipar és a kereskedelem fejlesztésére.333 Az anyagi javulás a külsőségekben is meglátszott: 1885-ben a bécsi Lud-wig Schöne építészmérnök tervei alapján építette fel Weiser János a Fő út 9. szám alatt lévő igen díszes, két-emeletes házát, aminek föld-szintjén működött a vaske-reskedés. Anyagi helyzetét mutatja, hogy a háború előtti években a városi adófizető lajstromokban a 15-25. hely között mozgott a pozíciója.334 A Weiserek korábbi, főleg kanizsai családokra vonatko-zó rokoni kapcsolatai is szé-lesedtek. Az első generáció esetében még Csehország-ból származott Weiser János felesége (Muravetz Klára), aki 13 évvel volt fiatalabb férjénél. Weiser János fiának, József felesége (Lőwenstein Hermine, 1858-1932) már he-lyi termény-nagykereskedő lánya volt. A gazdasági és 27. kép: A Weiser gépgyár alkalmazottai és munkásai a gyár udvarán 1909. augusztus 14-én 25. kép: A Weiser gépgyár, vas- és fémöntöde reklámja 1906-ból 26. kép: A Weiser gyárban készült szőlődaráló, 1890-es évek 333 http://zalaegerszeg.alehetosegekorszaga.hu/ 334 Lásd például: Zalai Közlöny, 1912. október 21. 156 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 156 társadalmi kapcsolatok szélesedését mutatja, hogy a harmadik generációt jelentő Weiser Ella (Weiser József lánya) 1906-ban az ismert fővárosi Dr. Harkányi Ede ügyvéd és író vette el, majd pedig a férj korai halála után (1909-ben halt meg, 31 éves korában)335 Schütz Aladár pesti gyermekorvos felesége lett, aki örökbe fogadta két gyermekét, Augusztát és Edét.336 (Auguszta 1934-ben Teller Ede fizikus felesége lett.) Harkányi Ede Nagykanizsán született, s annak Hirschl (Harkányi) Edé-nek volt a fia, aki Bachrach Gyulával együtt a Monarchia városaiban (s Nagykanizsán is) rengeteg építkezést valósított meg, Nagyka-nizsán 1893-ban egy gépgyárat is alapított, amely később Mercur vasgyár név alatt mű-ködött. Harkányi doktor folyamatosan a fővá-rosban élt, ahol elsődlegesen tudományos és társadalomismereti kérdésekkel foglalkozott s igen sok munkát is publikált.337 Ella testvére, a kanizsai gépgyárat irányító János felesége pedig Lázár Ilona lett. A szűkebb rokonság-ba az említetteken kívül beletartozott még a Bettlheim kereskedő család, valamint az Ungár és a Strausz-família. Az egyik legdinamikusabban fejlődő vállalat kétségtelenül a kefegyár volt. Az üzem elődjét Kardos Sándor 1902-ben ala-pította.338 A kisüzem telephelye a Kazinczy utcában volt.339 A vállalkozó folyamatosan növelte a termelést, s egyre több embert alkalmazott, ezért néhány év múlva átszervezte a céget: ekkor jött létre a Kardos Sándor és Társa, amely kefe-, ecset- és cirokseprűgyár-tással foglalkozott. A cég ún. betéti társaság volt, ahol Kardos volt a beltag, míg a kül-tag Bőhm Emil kanizsai kereskedő, illetve a Zalamegyei Gazdasági Takarékpénztár.340 A céget 1907. március 1-jei dátummal jegyezték be.341 Az átszervezés egyben telephely-váltást is magával hozott: a cég átköltözött a Szemere utca 4. szám alatti jóval szellősebb telekre. Az új üzemépületek már a munkásvédelmi előírások (biztonság, higiénikus kö-rülmények stb.) betartásával épültek, sőt lehetőség nyílott a folyamatos üzembővítés-re is. A tőkebevonás lehetőséget adott a gyártás gépesítésére is: különböző fúró, gyaluló, fűrészelő, kefekötő gépeket működtettek az üzemben.342 Gyártmányai elismert színvo-nalúak voltak, 1911-ben elkezdtek foglalkozni a festőecset termeléssel, amely igen nagy 335 Lásd a nekrológot: Zalai Közlöny, 1909. november 9. 336 Zalai Közlöny, 1906. július 28. A családfa adatainak egy része egy gyászhírből következtethetők ki, de fel-használtuk hozzá a MNL ZML IV. 102/c. A Zala megyei zsidóság összeírása. Zsidóösszeírás, Nagykanizsa; illetve Tarnóczky, 2010. 498. adatait is. 337 Életéről lásd: Kunfi, 1912.1. 297-317.p. 338 MNL ZML Cégbíróság. N.T. II. 234. No. 131. 339 Zalai Közlöny, 1910. december 25. 340 Zalai Közlöny, 1911. december 24. 341 MNL ZML Cégbíróság. N.T. 296. No. 230. 342 Zalai Közlöny, 1912. december 24. 28. kép: Árjegyzék Weiser J. C. vas-nagykereskedéséből Nagy-Kanizsán, 1895. (A magyar-német nyelvű katalógus címlapja.] Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 157 üzlet i siker lett, s korabeli hírek szerint felvették a versenyt a nürnbergi gyárak híres ecseteivel. A foglalkoztatás gyorsan bővült: 1910-ben már 140 dolgozója (ebből 12 szelle-mi alkalmazott) volt gyárnak.343 A nyersanyagbeszerzés magyarországi területekről tör-tént, bár kétségtelen, hogy a város környékén a ciroktermelés még nem terjedt el igazán. A helyi értékesítést szolgálta a Fő úton, a Korona szálló melletti üzlet, de a cég ennél tá-volabb is sikerrel próbálkozott; termékeit exportálta Horvátországba, Ausztriába és más európai országokba, de eljutottak Egyiptomba, Kelet-Indiába és Kínába is. Az üzem az 1. világháború alatt Frank Jenő kereskedő kezébe került.344 Az Ady utca végén lévő, a volt Weiser-gyár területén, 1903-ban alapított kisipari jellegű vállalkozásukat továbbfejlesztve 1904 végén alapította meg cipőgyárát Ledofsky Ernő nagy-kereskedő és Neu Dezső szakember.345 A cég a „Neu és Társa" nevet vette föl. A cégbejegy-zés szerint vászon-, szövet- és bőrcipő gyártására kaptak engedélyt.346 A cég létrehozásá-hoz semmilyen külső támogatást sem kértek. Az alapításkor 15-15 férfit és nőt alkalmaztak, de 1905 szeptemberében már 60 férfi és 40 lány dolgozott az üzemben. Az első világháború előtt a gyárban 12 LE-s gépparkkal 80 munkás gyártott sport- és vászoncipőt, téli posztó és házicipőket, bőrcipüket.347 A munkásokat hetente, a darabszám szerint fizették, a gyár-ban naponta 800-900 cipőt tudtak termelni. Havonta 5000 koronányi összbért fizetett a cég a dolgozóinak.348 Termékeit a monarchián belül értékesítette, Horvátországba, Ausztriába és Galíciába is szállítottak árut. Külön érdekessége az üzemnek, hogy kisipari műhelyből alakultak át gyárrá.349 Nagyon sok elszegényedett, a versenyt nem bíró cipész dolgozott az üzemben. Nagyon érdekes vonása volt a cipőgyárnak - némi humánusságot is mutat - hogy a gyár vezetősége engedélyezte a cipészeknek, hogy nyáron saját műhelyükben is dolgoz-zanak, s amíg vissza nem jöttek a téli időszakra, fenntartották a helyüket.350 Az első világhá-ború idején a gyár beszüntette termelését, az épületet a ka-tonaság vette igénybe.351 Vég-legesen 1929-ben szűnt meg a gyár.352 A város iparában megha-tározó helyet elfoglaló cipész-ipar esetében már említettük a visszaesést. Ezt egy érdekes adalékkal egészítjük ki. A ko-rabeli reklámokból és egyéb adatokból teljesen egyértelmű-en rajzolódik ki egy kép, amely a helyi cipészek problémáira világít rá. A Neu és Társa által 29. kép: A Zala Drill sorvetőgép reklámja 1895-ből 343 Thirring, 1912. 309.p.; illetve Zalai Közlöny, 1910. december 25. 344 Tarnóczky, 2010. 787.p. 345 Zalai Közlöny, 1910. december 25.; illetve lásd még: Tarnóczky, 2010. 53.p. 346 MNL ZML Cégbíróság. N.T II. 253. No. 162. 347 Zalai Közlöny, 1910. december 25. 348 Zalai Közlöny, 1905. szeptember 16. 349 T. Mérey, 1997. 53.p. 350 Zalai Közlöny, 1905. szeptember 16. 351 Tarnóczky, 2010. 53.p. 352 MNL ZML. Cégbíróság. N.T II. 253. No. 162. 158 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 158 készített gyári cipők és a hagyományosan kisipari módszerrel készített cipők piacán jelen-tős verseny bontakozott ki. Erre világít rá a minőségi portékáiról ismert Miltényi-cég esete. Az 1877-ben alapított Miltényi és Fia vállalkozás a háború előtt már 35 embert foglalkoz-tatott, jól ment az üzlet, jó helyen volt a bolt, de nem gyári módon működtek. Védekezni kellett a gyár ellen, s el kellett adni a saját cipőt. Nem véletlenül próbálták szembeállítani a reklámokban a gyári és a kisipari terméket: „Miért vesz géppel gyártott czipőt, amikor már meggyőződött róla, hogy a kézi gyártmány legyőzi azt. "Azt hirdették, hogy a kézi munka ered-ménye elegáns, s tartósságban utolérhetetlen. A kisipari módszernek megvoltak az előnyei: lábra szabhatták a cipőt, egyedileg alakíthatták, s lehetőség nyílott különleges variánsok és gyógycipők elkészítésére is, szemben az egységesebb, de olcsóbb gyári termékekkel.353 3.2.2. Új ipari vállalatok Nagykanizsán A század vége felé egyre jelentősebb lett a pótkávégyártás is az országban. Magyaror-szágon az első kávégyárak külföldi vállalkozók kezében voltak, de az első hazai pótkávé-gyár Nagykanizsán jött létre 1905-ben. Ez volt a Patria Pótkávégyár, amit a helyi Schwarz és Tauber cég alapított és épített a Csengery út 88. szám alatt.354 A Schwarz és Tauber egy 1856-ban alapított nagykereskedő cég volt, amely gyarmatáru forgalmazásában Nagyka-nizsától Szlatináig igen széles kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkezett, s számos ipari beruházást is fundált. 355 1909-ben a gyárat megvette a Franck Henrik és Fiai cég, amely a ,valódi" Franck kávépótlékkal országos hírre tett szert. Termékeikből exportáltak a szom-széd országokba is. 1911-ben kibővítették a gyárat egy új épülettel. Az üzemet iparvágány kötötte össze a vasúttal. A Franck-gyárban előállított kávépótléknak persze nem sok köze volt a babkávéból készült, mai értelemben vett kávéhoz. A gyár az első világháború előtti években Dürr Vilmos igazgatása alatt virágzott fel igazán.356 A termeléshez eleinte külföld-ről szerezték be a cikóriagyökeret, de 1910-ben már Zala és Somogy megyék több gazdája szállított a gyárnak. Ez számukra is jövedelmező volt, hiszen holdanként 80-100 mázsa termett, ami 400 korona/hold jövedelmet jelentett.357 A somogyi gazdáknak igen fontos volt a Patriának termelhető cikória. A gyárban az első világháború előtt mintegy 80 alkal-mazott dolgozott.358 Érdekes, hogy a legtöbb munkás a Szentmiklósról (a mai Miklósfáról) szegődött a gyárba, ami a déli elhelyezkedésű üzem esetében persze érthető is.359 Ismert a gyárról, hogy élelmiszeripari üzemként nagyon szigorú tisztasági feltételeknek kellett megfelelnie. Mutatja a vállalat szociális beállítottságát, hogy a munkások számára magas színvonalú étkezőt és pihenőhelyeket alakítottak ki.360 Tegyük még hozzá, hogy a Frank és Fiai cég 1911-ben Győr mellett, Jánossomorján is létrehozott egy, a kanizsaihoz hasonló pótkávégyárat.361 A gépipar terén lévő lehetőségeket akarta kihasználni a Mercur vasgyár. A gyár elődjét 1893-ban alapította két nagykanizsai nagykereskedő: Hirschl (Harkányi) Ede és Bachrach Gyula, a cég neve Első Nagykanizsai Gépgyár, Kazánkovács, Vas- és Érczöntöde volt. A tulaj-donosok egy cégben kezelték a gépgyárat az építési vállalkozásukkal, valamint kereske-353 Lásd például: Zalai Közlöny, 1909. november 11. 354 Hivatalosan: Patria Nagykanizsai Pótkávégyár Schwarcz és Tauber. MNL ZML. Cégbíróság. N.T. II. 277. No. 200. 355 Tarnóczky, 2010. 336.p. 356 Zalai Közlöny, 1910. december 25. 357 T. Mérey, 1997. 54.p. 358 Thirring, 1912. 309.p. 359 Zalai Hírlap, 2006. július 1. Interjú Tarnóczky Attilával a Franck-gyár épületéről. 360 Zalai Közlöny, 1910. december 25. 361 A Patria kialakulását, működösét lásd részletesen: Kaposi 2013/b tanulmányában. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 159 dő i vállalkozásukkal, később azonban Harkányinak csak az építési vállalkozása maradt meg.362 Nagy ter-vekkel indultak: mezőgazdasági berendezéseken túl stabil gőzgépek és kisvasúti mozdonyok gyártását is tervezték. A vállalkozás eredeti elképzelései nem iga-zán valósulhattak meg, az üzem termelése viszonylag hamar leállt. 1902-ben újraindult, miután 1901-ben létrejött a Mercur Vasművek Részvénytársaság és Joszifivics Milivoj kereskedő és Fasching Károly mér-nökök és tulajdonosok helyreállították az üzemet.363 Kezdetben mintegy tucatnyi munkással működtek, s közönséges vaseszközöket állítottak elő, de egyre inkább az öntödei munkákon túl, malom- és fűrész-gépek, illetve szivattyúk gyártásával is foglalkoztak. Nagyon gyors fejlődés ment végbe: 1906-ban 110,1910-ben már 147 munkást alkalmaztak364 (ezzel a legna-gyobb foglalkoztatóvá váltak a városban), s leginkább kocsitengelyeket gyártottak. Ezek igen kelendőek vol-tak: Ausztriába, Romániába, Bulgáriába, sőt még Afri-kába is tudtak exportálni. Az üzem - kihasználva az iparpolitika lehetőségeit - állami támogatást is kapott (gépekben és adómentességben); ezen túl 1904-ben a várostól is kértek 150000 forintos kölcsönt, a bővítés-hez ingyen telket és pótadó mentességet. A kölcsönt 4%-os kamat mellett, 20 éves törlesztésre kapták (a városnak ez nem volt teher, mert ő erre az államtól 3%-os kölcsönt kapott). Mindettől azt várták, hogy a foglalkoztatás akár a 200 főt is elérheti, ami a város-ban fontos szempont volt.365 1907-ben a két mérnök-tulajdonos helyére a stájer-országi Nikolay Ferdinánd került. Megváltozott a vál-lalat neve is: Merkúr Vasművek Nikolai és Társa lett belőle. A stájer tulajdonos új, külföldi vezetőséget hozott a gyárba, akik jellemzően elkülönültek a magyaroktól.366 Úgy tűnik, a gyár készítményei a 20. század első évtizedében nem jelentettek konkurenciát a Weiser gépgyárnak. A Mercurban szekér, hintó, automobil és katonai járművek tengelyeit készí-tették, de kínált e gyár kisebb gazdasági gépeket is: szecska és répavágókat, szőlőzúzót stb. A Zalai Közlöny 1912-ben kiemelte, hogy az e gyárban készült kocsi és hintótengelyek felülmúlják a stájer gyárak készítményeit is.367 1913-ban változott a tulajdonosi forma, és részvénytársaság lett a cégből, a neve Mercur Vasművek Részvénytársaság lett, a cégnyil-vántartás szerint tevékenységét megtartotta: mezőgazdasági géptengelyeket, kocsi rugókat gyártottak, valamint lágy vasöntödeként és javítóműhelyként működött.368 1913-ban leégett 362 MNL ZML Cégbíróság. N.E I. 431. No. 217. 363 Tarnóczky, 2010. 208.p. 364 T. Mérey, 1985. 42.p. 365 Zalai Közlöny, 1904. június 25. 366 Zalai Közlöny, 1911. február 27. 367 T. Mérey, 1997. 53.p. 368 MNL ZML Cégbíróság. N.T. II. 378. No. 372. 30. kép: A „Patria" pótkávégyár reklámja, 1907 160 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 31. kép: Franck Henrik Fiai magyarországi gyárainak ábrázolása a cég levélpapírján, egy 1931-ben kiállított számlán a gyár főépülete, a Marburgban székelő igazgatóság az épületet nem állíttatta helyre, a 150 munkásból 80 tudott továbbra is ott dolgozni.369 Tegyük még hozzá, hogy a gyár sikerességében az alacsony bérek is nagy szerepet játsz-hattak. A Mercur arról volt híres, hogy a magyar dolgozókat általában alacsonyan bérezték. Még az olyan szakmákban is, mint a nehéz fizikai munkának számító kovács, a napidíj 2 korona 40 fillér volt. A magyar dolgozók általában csak inasként dolgozhattak, ezzel szem-ben a stájer, osztrák dolgozók lényegesen magasabb fizetést kaptak. Nem véletlen, hogy a gyárban dolgozó alulfizetett magyar iparosok közül többen próbáltak kivándorolni.370 Egy újszerű szakmát meghonosító gyár volt az 1895-ben alapított Bettlheim W. S. és Fiai cég által létrehozott nádszövet és szalmahüvely gyár. A Bettlheim-család tagjai a 19. században alapvetően terménykereskedelemmel foglalkoztak, a cégbírósági bejegyzések szerint a dualizmus alatt a família több tagja is kereskedő volt.371 A városban lévő keres-kedő cégüket 1809-ban alapították.372 A família tagjai a helyi adófizetői ranglistán igen magasak álltak.373 Kihasználva a térség mezőgazdasági adottságait, valamilyen szinten már az 1870-as években is foglalkoztak nádfeldolgozással. A vállalat telephelye a Csengery utca 22. szám alatt volt. A vállalkozás meglehetősen egyedi volt. Az 1898. évi gyáripari statisztika szerint ez volt az egyetlen olyan gyár Magyarországon, amely együttesen szal-mahüvely feldolgozással nádszövetek készítésével foglalkozott (Szalmahüvely gyártásá-val foglalkoztak Vácon, nádszövetgyártással pedig Pozsonyban és Fertőszentmiklóson).374 A 20. század első évtizedében a Bettlheim Győző és Ede birtokában lévő nádfonadékgyár 80 főt foglalkoztatott.375 Az adatok szerint a gyár főleg az alapító két fiának vezetése alatt virágzott fel, akik közül Bettlheim Aladár külföldön tanulta a mesterséget.376 A címtárak szerint a termeléshez gépeket nem használtak. A fejlődésre utal, hogy 1914-ben a nádszövő-gyárban már 100 munkás állított elő szalmapalack-hüvelyeket és mennyezet-nádszövetet. A gyár kezdettől fogva főleg exportra dolgozott. Termékeik eljutottak Triesztbe és a Mo-369 T. Mérey, 1985. 76.p. 370 A kivándorlásra egy eset: Zalai Közlöny, 1911. február 27. 371 MNL ZML Cégbírósági anyagok. Nevüknek írása a források szerint az idők során némi változatosságot mutat, a 19. századra vonatkozóan találkoztunk Bettelheim, Bettlheim és Bettl''heim variánssal is. 372 Zalai Közlöny, 1910. december 25. 373 Lásd például: Zalai Közlöny, 1912. október 21. 374 Schmidt, 1903.1053-1054.p. 375 Thirring, 1912. 309.p. 376 Zalai Közlöny, 1910. december 25. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 161 narchi a számos városába; nádat exportáltak Német-országba, Svájcba, takarmányt Bécsbe, Triesztbe és az alpesi országokba.377 1912-től már szalmakupakot is gyártottak a palackok jobb becsomagolása érdeké-ben.378 A 19. században a kémiai szakismeretek nagyon sokat fejlődtek, aminek eredményeire alapozódva egyre több vegyipari tevékenység jöhetett létre. Nagy-kanizsa esetében különösen fontos volt, hogy a város legnagyobb vegyipari üzeme jelentős innovációt is fel tudott mutatni. Ne felejtsük el: a telítődő piacon a pozíciók megtartása, esetleg növelése csakis új talál-mányok vagy eljárások létrehozása révén volt lehetsé-ges. Kanizsán a betelepedő kékfestő,379 Mayer Károly 1892-ben alapította vegytisztító műhelyét a Kölcsey utcában, amit csakhamar gyárteleppé fejlesztett. A vállalkozás fejlesztéséhez jelentős állami támoga-tást is kapott. Alapvetően vegytisztító, plisszírozó és gőzműfestő gyára volt. Mayer egy gépet is szerkesz-tett: ez volt a körforgó kefélőgép, ezzel a gőzerővel működő géppel „...bármely alakú és minőségű ruhát, plüst, szőrmét, függönyt stb. pormentessé lehet kikefélni" - írták a találmányról 1910 végén.380 A következő év tavaszán Budapesten, az Iparcsarnokban rendezett kiállításon is bemutatta a gépet, amiről a szakma elismerően nyilatkozott. A feltaláló Magyarországra, Ausztriára, Németországra és az Egyesült Ál-lamokra szabadalmaztatta a gépet.381 A találmány nagy siker volt, mivel a kefélőgépet jól lehetett használni a szállodákban, tisztítókban, kórházakban, szőnyeg-, szőrme- és posztó-gyárakban, így hamarosan elárasztották a vállalkozót a megrendelések.382 A vállalkozás neve is változott: felvette az „Első dunántúli ruhafestőgyár és műszaki vegytisztító intézet" nevet.383 Ismert az is, hogy 1913. július végén a Fő úti gőzmosodában egy benzinnel hajtott motor felrobbant (ekkor Mayer Klotild tulajdonában volt, aki valószínűleg az alapító lánya lehetett),384 ami után a tulajdonos a Hunyadi utcába költöztette a vállalkozást.385 Hely hiányában csak megemlítünk néhány kisebb gyárat. A nagykanizsai ipari vál-lalkozások egyik érdekes színfoltja volt a fémjátékáru készítő telep, amely Spitzer Mór tu-lajdonában volt. A gyárat 1908-ban alapították. Kezdetben 25 fővel, egy évvel később már 50 munkással működött és 10 lóerős géppark állított össze játékokat.386 Volt a városban egy tégla- és zsindelygyár, amit Scherz Géza alapított 1911-ben, s az első világháború előtt mintegy 40 főt foglalkoztatott. 1907-ben három cementgyártó kisüzemről tudunk, két ecet-gyártóról, egy szalámi- és kolbászgyárról, három szikvízgyártóról, és még egy pálinka-gyárról.387 Ezek azonban nem érték el a 20 fős gyári statisztikai határt. 377 Uo. 378 T. Mérey, 1997. 53.p. 379 Tarnóczky, 2010. 651.p. 380 Zalai Közlöny, 1910. december 25. 381 Uo., illetve Zalai Közlöny, 1911. december 24. 382 Zalai Közlöny, 1911. december 24. 383 Uo 384 A robbanásra: Zalai Közlöny, 1913. július 31. 385 Tarnóczky, 2010. 491.p. 386 T. Mérey, 1997. 53.p. 387 Címtár, 1907. 67-68.p. 32. kép: Bettlheim Győző kereskedő, gyáros, 1880 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 162 3.2.3. A részvénytársaságok A 19. század második felében több gazdasági körülmény is segítette a hazai sörgyár-tást. A birodalmi vámközösség révén jelentős osztrák szakember-beáramlás történt, ami a „németes" fogyasztási szokásokat erősítette, ugyanakkor a hazai népesség 10% német ajkú volt, amely mindig is erős kereslettel élt sörtermékek iránt. Arra is utalnunk kell, hogy Nagykanizsán, amely egyre inkább a mezőgazdasági és ipari termékek kereskedelméből élt, a Vasember-háznál lévő „Nagy-sörház" és a Kazinczy utcában lévő „Kis-sörház" révén mindig is jelentős volt a sörtermelés, lévén nagy átmenő forgalom volt a városban. Harmad-részt a polgárosodás divatszokásiról sem szabad megfeledkeznünk, hiszen Nagykanizsán is egyre több vendéglátóhely létesült.388 Hozzájárult a sörgyártás fejlődéséhez az 1870-es évek közepétől megjelenő filoxéra: tudva levő, hogy a rekonstrukció lassan haladt.389 Ennek következtében a bortermelés visszaesett, ugyanakkor ára gyorsan emelkedett, így a sokak számára elérhetetlenné vált. S végül ne felejtsük el az állami és helyi szempontokat, hiszen a szeszipar általában jól adóztatható ágazat volt, ugyanakkor beuházási tőkéje nem volt túlságosan magas. Ezek a konvergáló folyamatok különösen jó helyzetbe hozták a hazai söripart. A kanizsai gyáriparosodás kezdetén, 1892-ben határozta el gelsei Gutmann Vilmos ja-vaslatára néhány helyi üzletember, hogy a városban egy malátagyárral együtt üzemelte-tett sörgyárat kívánnak létrehozni.390 A piac adott volt, így a szervezés is gyorsan ment. A gyár alapító okiratát 1892. június 30-án írta alá 14 vállalkozó. Az alapítók szándéka „egy a modern technika és a kor igényeinek mindenben megfelelő sörfőző-gyár részvény-társaság" létrehozása volt.391 2500 részvény kibocsátását tervezték darabonként 100 forintos név-értékben. Érdemes az alapítók névsorára rápillan-tani. Gutmann Vilmos, Eperjesy Sándor, Hirschel Ede, Vidor Samu, Rapoch Gyula, Grünhut Fülöp, Rosenfeld Adolf, Grünhut Alfréd, Fesselhoffer József, Maschanzker Mór, Ledofszky Ármin, Blau Pál, Blau Lajos, Bettelheim Győző. Látszik, hogy a társaság ese-tében a helyi nagykereskedők, s a vele együtt ipari vállalkozók hozták létre a sörgyárat (Eperjesy ügyvéd kivétel). A vállalkozás neve Kanizsa Serfőzde Rész-vénytársaság lett. A gyár alaptőkéjét 500 000 forintban állapították meg. Tegyük hozzá, hogy a részvénytár-saságot olyan időben hozták létre, amikor a részvény-társasági forma Kanizsán egyáltalán nem volt ismert, így a vállalkozóknak járatlan úton kellett haladniuk. Hamarosan megkezdődött a gyár épületeinek és berendezésének a létrehozása. Telket a Csengery út végén kaptak, mintegy 32 hold nagyságban, eléggé távol az akkori lakott területektől.392 Fontos szempont volt, hogy iparvágánnyal könnyen elérhető legyen a gyár. Két és fél évig tartott a beruházás, amihez két helyi téglagyár mintegy hárommillió téglát készített, 388 MNL OL P1313. Fasc. 139. No. 102-138.1862. évi kocsmajegyzék. 389 Lásd a monográfia mezőgazdasági fejezetét. 390 Rózsás - Háncs, 1992, 5.p. 391 Zalai Közlöny, 1892. július 9. 392 Rózsás - Háncs, 1992. 6.p. 33. kép: Gelsei Gutmann Vilmos, a Nagykanizsai Malátagyár és Serfőzde Rt. alapítója, 1896 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 163 aho l 400-nál több munkás dolgozott.393 Az alapítók igyekeztek az abban a korban legkor-szerűbb technikát beszerezni. A terveket Konescny és Nedelnik proszcniczi építészmérnö-kök valósították meg. A gyár berendezéseit a világszínvonalat biztosító F. Ringhofer cég szállította.394 A malátagyár egy impozáns négyemeletes épület lett. Épültek a sörfőzdéhez erjesztő kamrák, ászokpince, gépház, kazánház, vízszűrő épület stb. A sörgyári épület mel-lett vendéglőt alakítottak ki, eléje a kerthelyiségbe platánokat ültettek. A gyárat eredetileg évi 20 000 hl sör termelésére építették, de úgy, hogy a termelést akár meg is lehessen dup-lázni. Gondoskodni kellett munkaerőről is: eleinte cseh és morva szakmunkások, később már egyre inkább magyar munkások dolgoztak a gyárban.395 A malátagyár már 1894 őszén megkezdte a termelést, a terméket „Balatoni maláta" né-ven hozták forgalomba. A sörfőzde 1895. február 5-én kezdte meg működését, és május 2-án már mérték az első sört. 1896 végéig fokozatosan emelkedett a gyár termelése. A gyár az első évtizedében főleg erős söröket termelt. Ismert termékei voltak az Aszok és a Márcziusi sör, a pilseni típusú Szent István sör, a müncheni módszerrel készülő Bajor sör, valamint a Bak sör. A minőséget mutatja, hogy a nagy millenniumi kiállításon a gyár a termékeiért kitüntetést kapott.396 A malátát a Balaton mellékéről beszerzett árpából müncheni, pilse-ni és bécsi módszer szerint készítették.397 A termeléssel együtt megindult az értékesítés megszervezése, ami egyrészt a helyi, másrészt a régió igényeinek kielégítésére irányult. A kanizsai sörfőzde termékei eljutottak Budapestre, illetve a jelentősebb vidéki városokba. A piacok közül kiemelkedett még Sopron, de mellette Székesfehérvár, Zalaegerszeg, Barcs, Csurgó stb. szerepelt a listán.398 A magas színvonalra való törekvés azonban jelentős költségekkel járt, ami felemész-tette az alapítók tőkéjét, így aztán viszontagságos körülmények között kezdhették meg a termelést.399 Az első évtizedet a krónikus pénzügyi gondok jellemezték. Már az 1896. évről a kamarai jelentés azt írta, hogy a város sörgyára nem bír kikeveredni a deficit-ből.400 A kezdeti időkhöz képest a sör iránt a századfordulón jelentősen csökkent a kereslet. 34. kép: A Nagykanizsai Malátagyár és Serfőzde Csengery úti épülete a 20. század elején 393 Tarnóczky, 2010. 237.p. 394 Rózsás - Háncs, 1992. 6.p. 395 Uo. 396 Címtár, 1907. 82.p. 397 Uo. 398 Rózsás - Háncs, 1992. 9.p. 399 Barbarits, 1929. 310.p. 400 Zalai Közlöny, 1898. január 15. 164 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 35. kép: A sörgyár ábrázolása a gyár levélpapírján, 1910 körül A hazai sörgyártók közül sokan nem bírták a versenyt, s jó néhány céget felszámoltak. Az 1910-es évekre már csak 86 sörgyártó üzem működött az országban. 1902-ben a sörgyá-rak kartellbe tömörültek, ami a piac területi felosztásáról szólt.401 Ennek révén hamaro-san elkezdtek a sörárak emelkedni. A nagykanizsai sörgyárnak is nagy nehézségei voltak. A gyárban eredetileg 100 ember dolgozhatott volna, de a századfordulón már csak 57-en voltak. A rossz üzletmenet miatt a vállalati részvényeket leértékelték: előbb 160, majd 50 koronában állapították a részvények értékét. Ugyancsak mutatja a nehézségeket, hogy a helyi hírek-ben nem bukkantunk osztalékfizetésre, márpedig a sikereket mindig lelkendezve mutatta be a sajtó.402 Gondot jelentett az is, hogy a nagy hazafias iparpártolási szólamok ellenére számos kanizsai vendéglőben, kocsmában gráci, pilzeni és egyéb, külföldről behozott sö-röket csapolták, holott minőségben nem voltak jobbak a helyinél.403 A gondok végül is az 1907. évi tőkeemeléssel oldódtak meg. 1907-ben 15 000 darab új, 50 koronás részvényt bocsátottak ki. Ez a személyes kapcsolatoknak köszönhető: báró gelsei Gutmann báró, a sörgyár elnöke egyben a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank igazgatóságá-nak tagja is volt, így nagy szerepe lehetett abban, hogy a bank jelentős tőkével belépett a társaságba. A tőkeemelés révén már 1 millió koronás alaptőkével rendelkezett a gyár, ami stabilizálta a vállalat helyzetét, s pár év alatt sikerült már egy csaknem 200000 forintos tartalékalapra is szert tenni.404 Mindennek persze „ára" is volt: a gyár vezetésében az elnök helyettese a bank igazgatósági tagja, Fellner Jakab lett.405 Az élénkítő hatások hamar meg-jelentek: 1908-ban már 33 000 hl sört és 25000 q malátát állítottak elő. Új piacokat is sikertilt meghódítani: a Schutzverband Graz-hoz csatlakozva az osztrák tengerpartra is szállíthat-tak már kanizsai sört.406 A magas szintű termelést sikerült fenntartani: 1910-ben is 33000 hl sört termeltek.407 A gyárnak állítólag 40 kocsmája volt a nagyon gyorsan fejlődő Fiúméban, de mértek kanizsai sört Spalatóban, Pólában is.408 401 Lásd: http://www.budapestcity.org/iB-muemlekek/10/Kobanyai-Sorgyar/index-hu.htm 402 Söptei, 2003.490.p. 403 Lásd: Zalai Közlöny, 1905. december 9. 404 Zalai Közlöny, 1910. december 25. 405 Söptei, 2003.490-p. 406 Uo. 491.p. 407 Zalai Közlöny, 1910. december 25. 408 Rózsás - Háncs, 1992. lO.p. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) A nagykanizsai sörgyár a mai korban is megszo-kottnak mondaható fejlesztési spirálba került. A to-vábblépés, a tőke megtérülése újabb és újabb tőkeeme-lést és termelésbővítést feltételezett. 1911-ben a gyár nevet változtatott: Király Sörfőzde Részvénytársaság-ként működött a továbbiakban. 1911-ben 1,5 millió ko-ronára, majd pedig pár évvel később 3 millió koroná-ra emelték az alaptőkét. A verseny miatt 1915-ben je-lentően bővítették az üzemi kapacitásokat.409 Az első világháború előtt a sörgyárnak 120 LE-s gépparkja és 120 munkása volt.410 1916-tól azonban jelentős visz-szaesés történt, mivel a hadiélelmezés miatt az állam jelentősen csökkentette a felhasználható árpa meny-nyiségét. Ennek megfelelően a háború végére a gyár termelése jelentősen csökkent.411 A két városrészt összekötő út mellett lévő, 1859-ben létrehozott gőzmalom működtetése meglehetősen nehézékes volt a dualizmus korában. A csak idősza-kosan működtetett gőzmalom villanyvilágításra való átalakítása, s az ehhez szükséges befektető megszer-zése Rotschild Samu ügyvéd érdeme volt, akinek kli-ense volt a Marburgban és Leibnitzben malomtulajdo-nos Franz Lajos. Rotschild elérte, hogy idősebb Franz Lajos megvásárolja az akkor Vucskics János tulajdo-nában lévő, romos, működését éppen szüneteltető malmot,412 amelynek ráadásul működési rendszere el-avult volt. Rotschild keresztülvitte a városi képviselő-kön a villamos beruházás témakörét, s Franz 1892-ben elnyerte a város villanyvilágításának kiépítési jogát, ami a malmi funkciók megmaradása mellett új funkciót adott a gőzmalomnak: az ottani gőzgépekkel kellett villamos áramot termelnie.413 400 lóerős gőzgépet szerelt fel a befektető a malomban. Közben a város 1892. november végén megkötötte villanyvilágításról a szerződést. Másfél évig tartott az építés, s 1894. június 22-én gyulladt fel a villany először. Ekkor még nem a malom 400 LE-s gőzgépe, hanem a mellette lévő Strém-ház udvarán felállított gőzgép szolgáltatta az áramot.414 1895-től a Franz Lajos fiai (Lajos, József és Rudolf) is megjelentek a tulajdonosok között, majd pedig 1910-ben a családi vállalat részvénytársasággá alakult át, „ Franz Lajos és fiai r.t. Nagy-kanizsa" néven,415 amely 4 millió korona alaptőkével alakult meg. Az első világháború előtt a malom összesen 1500 lóerős gépparkkal és általában 100 munkással dolgozott.416 Érdemes egy kicsi ránézni a vállalat működésének pénzügyi vonatkozásira. Alaptő-kéjét tekintve ez a cég volt a legnagyobb nagykanizsai vállalat a dualizmus időszakában. Jelentős ingatlana, iparvágánya, gépei és mindenféle egyéb ipari felszerelései voltak. Az 1911-12. üzleti évet 322000 korona nyereséggel zárták, melyből 5%-ot került tartalékalapra, 409 Söptei, 2003. 491.p. 410 T. Mérey, 1997. 54.p. 411 Rózsás - Háncs, 1992.11.p. 412 Tarnóczky, 2010. 867.p.; illetve Zalai Közlöny, 1932. május 13. 413 Weiser, 1929. 310.p. 414 Zalai Közlöny, 1932. május 13. 415 Zalai Közlöny, 1912. augusztus 8. 416 T. Mérey, 1997. 54.p. 165 36. kép: Az 1911-től Király-Sörfőzde Rt. néven működő gyár magyar, német és horvát nyelvű sörös címkéi 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 166 37. kép: Franz Lajos és Fiai gőzmalma és villanytelepe 1900 körül míg 12167 koronát a tisztviselők jutalmazására fordítottak. Az igazgatósági és a felügyelő bizottsági tagok jutalékainak és a jótékony célú adakozások levonása után 240000 korona jutott a részvények utáni osztalékra, ami a megelőző év 5,5%-hoz képest már 6%-nak felelt meg. A vállalat pénzügyeit a Nagykanizsai Bankegyesület kezelte. Fontos megjegyeznünk, hogy a második év üzleti mérlege szerint a vállalatnak egyáltalán nem volt passzívája.417 Tegyük még hozzá, hogy a társaság vezetésében, igazgató- és felügyelő bizottságában igen neves közéleti személyiségek foglaltak helyet, mint például gr. Hoyos Miksa, gr. Keglevich Béla, gróf Széchényi László stb. Tegyük még hozzá, hogy Franz Lajos nem lakott Nagykani-zsán; fiai viszont itt éltek. Közülük Lajos 1911 után Ausztriába költözött, 1911-ben meghalt; Károly kivált a cégből, s csak Rudolf maradt tulajdonos az rt-vé szervezett vállalatban.418 Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy a Franz Rt. esetében egy határokon átnyúló, egységesen kezelt üzleti vállalkozásról van szó, amelynek Nagykanizsán és Marburgban voltak vállalatai, s ennek megfelelően volt osztrák és magyar postatakarékpénztári szám-lája is.419 A cég esetében a határ nem jelentett működési nehézséget, a két város amúgy sem volt mesze egymástól. S végül utalunk arra is, hogy Kanizsán a korábban bemutatott gyá-rak alapvetően izraeliták alapításaiként jöttek létre, a Franz-cég szinte egyedüli volt abból a szempontból, hogy azt egy keresztény vállalkozó hozta létre.420 A mezőgazdasági termékek ipari feldolgozásának jobb kihasználására 1903. június 16-án alakult meg a Dunántúli Gazdasági Szeszgyárosok Szeszfinomító Részvénytársasága. Az üzem egy kortünet: ebben az időben a Dél-Dunántúlon egyre több szeszfőző üzem ala-kult meg.421 A cégbejegyzés szerint a vállalkozás tevékenységi köre a dunántúli mezőgaz-dasági szeszgyárosok szesztermékeiből szeszfinomítás és a finomított szesz forgalmazása 417 Zalai Közlöny, 1912. augusztus 8. 418 Tarnóczky, 2010.167.p. 419 Lásd például: Címtár, 1907. 325.p. 420 Lásd: Arató, é.n. visszaemlékezését. 421 Baranyai analógia: Rayman, 2010.120-139.p 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 167 Itj . Franz Lajos. volt.422 A vállalkozás egy olyan üzem volt, amely egyre inkább magához vonta a térség kisebb-nagyobb szesz-főző üzemeit, vagyis egyre többen csatlakoztak hozzá. A gyár telephelye a két városrészt összekötő Vár úton volt, ahol lassan egy méretes ipartelep formálódott (gőz-malom, villanytelep, faipari üzem, szeszgyárosok stb.), az irodája viszont a városközpontban, a Bankegyesület épületében a Kazinczy utca 1. szám alatt. A társaságot döntően Somogy- és Zala megyei nagybirtokosok hozták létre, a legtöbbet újnépi Elek Ernő, Steiner Leó és Politzer Géza tett érte.423 A társaság gróf Széchényi Géza elnökle-te alatt424120000 K alaptőkével alakult meg.425 Fleischner Miksának, a cég korán elhunyt igazgatójának, illetve az alapító újnépi Elek Ernőnek nagy szerepe volt a vállalat felvirágoztatásában. Utóbbi minden olyan mozgalomban részt vett, amely a hazai mezőgazdasági ipart fejlesz-tette.426 Ennek eredményeképpen az üzem kapacitásai 1903-1910 között 13 000 hl-ről 35-40 000 hl-re emelkedett. A vállalat 1910-ben mindössze 15 munkással és 4 hivatal-nokkal működött. Az alapszabály értelmében 5% osztalé-kot fizetett. Ám nemcsak az osztalék motiválta a tulajdo-nosokat, hanem az egyre nehezülő piaci versenyfeltételek közötti termékeladás lehetősége. Termeltek finomított és denaturált szeszt, gyógyszerészeti finomszeszt és nyers-szeszt, amely termékeket a hazai piacok mellett a Monar-chia országaiban is értékesítettek.427 Végül említsük meg a részvénytársaságok között a város legnagyobb foglalkoztatóját, a Déli Vasút Társasá-got. A Társaság működésének bemutatása a monográfi-ában alapvetően a közlekedési fejezet tárgya. Most csak arra utalunk, hogy a Déli Vasút üzemén belül a dualiz-mus korában továbbra is működött a javítóműhely, amely a vasúttal egy időben, 1860-ban kezdte el működését.428 A vasúti műhely létrehozása is hozzájárult ahhoz, hogy a város vasúti csomóponttá vált. A járműjavító miatt a vá-rosba nagyon sok műszaki értelmiségi érkezett, de igen nagy tömeget tett ki az ott dolgozó munkásság is. A vasúti járműjavító dél-dunántúli térségre vonatkozóan látott el feladato-kat, 1904-ben 15 lóerős gépparkja volt, illetve 177 munkás dolgozott a javítóműhelyben.429 Dr. Franz Rezső. 38. kép: Ifj. Franz Lajos és Rezső, 1898 422 MNL ZML Cégbíróság. N.T.II. 241. No. 145. 423 Zalai Közlöny, 1929. február 12. 424 Zalai Közlöny, 1910. december 25. 425 Thiring, 1912. 339.p. 426 Barbarits, 1929. 311.p. 427 Zalai Közlöny, 1910. december 25. 428 Barbarits, 1929.198.p. 429 T. Mérey, 1997. 53.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 168 4. Az építőipar jelentősége Nagykanizsán Az építőipar hagyományosan nem sorolható be kisüzemi vagy gyáripari szervezetek közé, mivel eklektikus az üzemi struktúrája és működési rendszere. Nem kívánunk azon-ban az építőipar teljesítményével részletesen foglalkozni, hiszen a monográfiában erre kü-lön fejezet szolgál. Ugyanakkor mégiscsak említést kell tennünk róla ebben a gazdaságtör-téneti fejezetben, hiszen foglalkoztatásával, jövedelemtermelésével nagy hatást gyakorolt a város életére. Az 1876-ban 28 építőipari céget írtak össze, ezzel szemben 1907-ben már 67 vállalkozásról van tudomásunk.430 Jelen esetben három szempontot érdemes kiemelni. Az egyik az infrastruktúra mo-dernizációja, amely igen sok munkaalkalmat teremtett. A 19. század közepétől egyre sza-porodtak azok a beruházások, amelyek nagy keresletet biztosítottak az építőiparosok és a kétkezi munkát végzők számára. Eleinte főleg a vasúti építkezések révén jött létre sok munkahely, hiszen az 1850-es évek vége felé elkezdődött a város határában is a vasúti töl-tések, hidak, épületek, rakodók helyének kialakítása. Az infrastruktúra kiépítése kapcsán legalább ekkora jelentősége volt a városi utcák szinte állandó építésének, az új utcák nyi-tásának, a kövezetek lerakásának, a járdák kialakításának stb. Meg kellett hosszabbítani azokat az utcákat, amelyekkel a vasút elérhetővé vált. A század vége felé a városban több helyen már az aszfaltburkolat is megjelent. Az utcák száma megháromszorozódott az első világháborúig, így ez is javította a városi foglalkoztatás lehetőségét.431 Az ágazat másik nagy lehetősége a köz- és magánépítkezések fellendülésben érhető tet-ten. Az 1860-as évektől egyre javult a városi polgárság jövedelmi helyzete, egyre több vál-lalkozás jött létre, így nem véletlen, hogy jelentős magánépítkezések indultak. A következő 30-40 évben nyerte el a város belterülete mai formáját, ahol a több emeletes épületek már világosan mutatták az erősödő polgárság jelenlétét. De ha kicsit kimozdulunk a Fő útról s a déli területekre nézünk rá, ott is hasonlót láthatunk. Lega-lább ennyire fontosak voltak a városi középítkezések, illetve az állami építkezések. A városi funkciók jelentősen kibővültek, ami számos új épület létreho-zását igényelte. A városházától a közkórházon át a vágóhídig egyre több középület jött létre a századforduló körüli idők-ben.432 Az állami építkezések elsődlegesen a kaszárnyákhoz kapcsolódott: az erőteljes mi-litáns gondolkodás, illetve a háborúra készülődés eredmé-nyezte a város északi területén felhúzott épületeket.433 39. kép: A Haba-féle Petőfi utcai téglagyár az 1890-es években. A 20. század elejétől Stern J. Mór cége működtette. 430 Lásd: Címtár, 1907. adatait. 431 A változásokra lásd: Barbarits, 1929.112-117.p. 432 Uo. 433 Lásd: Volt egyszer egy katonaváros, 2003. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 169 S végül említsük meg a gazdasági épületeket. A csarnokok, kereskedőházak, boltok, raktárak, banképületek, s nem utolsósorban az óriási gyárépületek (sörgyár, villanyüzem stb.) is igen nagy keresletet támasztottak a helyi építőipar felé. Nem hagyhatjuk ki a sor-ból az 1870-es évek közepi felső-sánczi, illetve az 1898-1907 közötti gyótapusztai uradal-mi építkezéseket sem, amelyeket szintén neves helyi építészvállalkozók hoztak létre.434 De megemlíthetjük Hild Ferenc vállalkozását, s folytathatnánk egyéb neves vállalkozókkal. Mindez együtt egy folyamatosan bővülő hátteret adott a helyi építőipar számára. 5. A munkásszervezetek megjelenése és a sztrájkok évtizede A fentiekből világosan látszik, hogy a 19-20. század fordulójára kiépült a nagykanizsai gyáripar. Az első világháború előtt mintegy 2000 helybeli munkás élt már a városban, ami a délnyugat-dunántúli a legnagyobb munkáskoncentrációt jelentette.435 A tömegszerűvé váló munkásság - kapcsolódva az országos szervezeti modellekhez - egyre inkább szak-szervezetekbe tömörült.436 A szakszervezetek alapvetően magasabb bérekért szálltak harc-ba a munkaadójukkal. A 20. század első évtizedében szinte egymást érték a különböző sztrájkok a város kisebb-nagyobb üzemeiben, tegyük mindjárt hozzá, hogy igen váltakozó sikerrel folyt a bérharc. Nyilván nem lehet célunk az összes sztrájk felsorolása, de emeljük ki az évtizedes folyamatból. 1904 áprilisában 150 építőmunkás 40 napig sztrájkolt, egy év-vel később 50 napig tartott az építőmunkások munkabeszüntetése. Az eredmény 15, illetve 25%-os béremelés volt. 1905-ben rajtuk kívül még a cipészek, a csizmadiák, famunkások, ácsok, borbélyok folytattak sztrájkot. 1906-ban a Franz-gyár munkásai léptek sztrájkba, amit azonban a rendőrség feloszlatott, amire viszont kitört az általános szimpátia sztrájk, amikor is az egész városban minden munka megállt. A sztrájkok 1907-ben tovább folytak. Ebben az évben 10 sztrájk, volt, amiben 421 munkás vett részt, s mindent beleszámítva mintegy 26000 munkanap esett ki.437 Előfordult több esetben is, hogy a gyárosok nem en-gedtek, s elbocsátották a sztrájkolókat,1906-ben a Franz-gyári sztrájk alkalmával az igazga-tó azt mondta a sztrájkolóknak, hogy „Ha maguk sztrájkolni akarnak, akkor a munka megszűnt. Elmehetnek"438 1907 után viszont csillapodott a sztrájkhullám. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy az addig nehezebben működő vállalatok egyre több megrendeléshez jutottak hozzá, hiszen a háborús készülődés számos üzemben jelentős felfutást eredményezett, ami a béreken is meglátszott. Tegyük még hozzá, hogy a szakszervezeti mozgalom a szociáldemokrata párt helyi szervezetének megalakulását is magával hozta, de mellette létrejött a keresz-tényszocialista párt szociális munkásegylete is. Sztrájkok persze később voltak, a háború előtti legnagyobb sztrájk 1911-ben volt, amikor is 79 állomásról 2000 vasutas gyűlt össze Nagykanizsán.439 434 MNL VaML BLHI 16. doboz. A bérletre meghirdetett gazdaságok listája. 1895. április Z; illetve MNL VaML BLHI 17. doboz. Szerződés Linczer Béla nagybérlővel. 18%. A major terveit és a kivitelezést Román Morandini építész irodája vállalta. A10 év alatt felépítendő major összköltsége 45000 forint volt 435 Népszámlálás, 1910.1. kötet. 192-193.p. 436 Zalai Közlöny, 1898. június 23. 437 Barbarits, 1929. 306-307.p. 438 Zalai Közlöny, 1910. szeptember 1. 439 Barbarits, 1929. 309.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 170 6. A nagykanizsai ipar változásai a két világháború közötti időben 6.1. A háború, a forradalmak és a trianoni béke hatásai Láthattuk a dualista korszakra vonatkozóan, hogy a nagykanizsai ipar igen lendüle-tesen fejlődött. Az első világháború és a trianoni békeszerződés következményei azonban ezzel teljesen ellentétes tendencia elindítói voltak. A változások világosan tükröződnek a foglalkoztatás adataiban: az 1920-as években elején megállt az iparral foglalkozók számá-nak korábbi emelkedése, majd pedig az ebben az ágazatban élők száma és aránya csökkent. Ez azért is fontos, mert a két háború közötti időben a nagykanizsai népesség már alig nőtt: 1920-ban mintegy 30000-en, 1941-ben 31000-en éltek a városban. Az ipari keresőket vizs-gálva azt találjuk, hogy 1910-ben még 3874-en dolgoztak az iparban, 1920-ban lényegében ugyanannyian, míg 1941-ben már csak 2585 ipari keresőt találunk. A csökkenés mintegy 1300 fő, ugyanakkor az összes kereső között vizsgálva az ipari foglalkoztatást azt találjuk, hogy 1941-ben már csak 18-19%-os arányt ért el. Adódik a kérdés, hogy mitől is fordult meg a korábbi fejlődési tendencia? Az egyik alapvető tényező kétségtelenül a területi elcsatolások gazdasági hatásaiban fogható meg. A nagykanizsai gazdaság egyik legjelentősebb piaca azon a területen volt, ahol most a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság rendezkedett be. Beleértendők ebbe az elcsa-tolt Zala megyei területek, a horvátok lakta vidékek, illetve a tengerparti területek is. Mi-vel a jugoszláv állam bezárkózó jellegű, nacionalista gazdaságpolitikát kezdett folytatni, ezért igen jelentős piacok vesztek el. Joggal írhatta egy korabeli történész, hogy az 1920-as években „...Nagykanizsától 25 km-nyire már osztrák és cseh gépeket adnak el és vesznek meg a nagykanizsai gyáripar volt vevői".440 A trianoni béke miatt a kanizsai gyáripar korábbi piaca-inak mintegy 70%-át elveszítette.441 Nem volt sokkal jobb az osztrák irány sem, ahol meg a vásárlóerő visszaesése miatt nem lehetett értékesíteni. Hasonló probléma volt, hogy a belső piacok sem működtek. A háború előtt Nagykani-zsa olyan regionális gazdasági központ volt, ahol a helyi ipar egyrészt a városi lakosság, valamint a környék, mintegy 100-150 település vásárlóerejére számíthatott. A háború alatt és az utána következő hiperinfláció alatt a reáljövedelmek gyorsan csökkentek, s ez a tartós iparcikkek keresletét jelentősen beszűkítette. A lakosság az egyre kevesebbet érő fizetését elsődlegesen alapvető élelmiszerek beszerzésére fordította, s halogatta az ipari termékek vásárlását. A helyzet megoldása országos méretű pénzügyi stabilizációt feltételezett. A háború utáni nehéz helyzet, a piacok elveszítése és a tőkehiány jelentősen csökken-tette a gyári alkalmazottak számát. Az 1920. év gyári létszámadatait összevetve a század-fordulós adatokkal kiderül, hogy számos vállalatnál felére, harmadára esett vissza a fog-lalkoztatás. A nádszövő és szalmahüvely gyárban a korábbi 80 helyett már csak 32 főt, a kefegyárban 140 helyett 99 főt alkalmaztak.442 Létszámbővülést sehol nem tapasztaltunk. Tegyük hozzá, hogy az üzemekben dolgozók száma a hadseregbe behívott, s a fronton el-esett munkásokkal is csökkenhetett, nem is beszélve azokról, akik a kommün rövid uralma után elmenekültek a városból. Néha kényszermegoldásokat kellett alkalmazni a gyárak túlélése érdekében. Ilyen volt például a Király-sörgyár lépése, amely a háborús kényszergazdálkodás miatt a sör- és ma-440 weiser, 1929. 311.p„ ill. Barbarits, 1929. 441 Weiser, 1929. 311.p. 442 Népszámlálás, 1920. 2. kötet, 154.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 171 látagyártásho z egyre kevesebb alapanyaghoz (árpához) jutott, később pedig Trianon miatt elveszítette piacai egy részét. A termelés és a fogyasztás visszaesése miatt, a malátagyártás folytatása mellett előbb egy sertéshizlaldát, majd pedig 1922-ben az üzemen belül egy ke-nyérgyárat hoztak létre.443 A kenyérgyár jó ötlet volt Kaiser igazgatótól, hiszen a nagyka-nizsai közellátás igen gyenge volt. A gyár területén a volt vendéglőt alakították át kenyér-gyárrá, ahol modern gépészeti berendezéseket működtettek, s többek között egy elektromos árammal működő kemencét is kialakítottak. 1922 őszén napi 12-15 mázsa sütemény termelé-sére rendezkedtek be. Nagy népszerűségnek örvendett a bevezető reklámkampány, amikor is 1922. szeptember 14-én a város közepén, az Erzsébet-téren egy autóról ingyen osztogatták a péksüteményeket. Ezt a korabeli közgondolkodás amerikai reklámnak tekintette.444 Az általánosan rossz gazdasági és politikai helyzet, a jövedelmek csökkenése, a jegy-rendszer, a nélkülözések hozták magukkal a háború utáni sztrájkok újraéledését. Érdekes ezek története, hiszen az 1920-as évek elején létrejött sztrájkok esetében a forradalmi hevü-letnek már nem sok nyomát találjuk. Itt ugyanis a bérek romlását már nem a munkaadók profitéhsége okozta, hanem az infláció felpörgése, amikor is a korona naponta igen sokat veszített értékéből. Éppen ezért a munkások kéréseit a vállalatok egy része próbálta tolerál-ni. A Weiser-gépgyárban például a munkások már kenyérparitásban kérték az órabér ren-dezését, mégpedig úgy, hogy egy óra munka bére érje el az 1 kg kenyér árát. Több példát is találtunk arra, hogy a gyárak vezetőségei a munkásság bérigényéhez megfelelő rugal-massággal álltak hozzá, így például a Mercur-vasöntödében 1922-ben meg tudtak egyezni az órabér emeléséről.445 Az éppen csak lét-rehozott tésztagyárban ugyanezen évben viszont már csak úgy tudtak bért emelni, hogy néhány dolgozót el kellett bocsátani, emiatt azonban a munkások tovább sztráj-koltak.446 Az 1923. év nyara különösen rossz volt az infláció és a gyorsan romló reáljöve-delmek miatt. Augusztusban egyszerre állt a munka a Weiser-gépgyárban, a Mercur-vasöntödében, a kefegyárban, illetve a tégla-gyárakban.447 Néha a patriarchalitásra is ta-lálunk példát: 1922 őszén a sörgyár a nehéz élelmezési viszonyok miatt úgy próbált se-gíteni a munkásain, hogy 30 koronáért adta nekik a liszt kilóját. Az akcióval 140 mun-káscsalád helyzete javult valamelyest.448 A munka persze más okok miatt is meg-állhatott. A korszak egyik legnagyobb bot-ránya a város egyik legsikeresebb vállalata, a Franz-malom működése kapcsán robbant ki. A vállalat az 1920-as évek elején is már kettős tevékenységet folytatott: egyrészt a város elektromos szolgáltatója volt, más-443 Rózsás - Háncs, 1992.15.p. 444 Lásd: Zalai Közlöny, 1922. szeptember 12., illetve szeptember 15. 445 Zalai Közlöny, 1922. július 8. 446 Zalai Közlöny, 1922. október 11. 447 Zalai Közlöny, 1923. szeptember 2. 448 Zalai Közlöny, 1922. szeptember 14. 40. kép: Vasesztergályos műhely részlete a Weiser gépgyárban, 1919. (Esztergapad mellett álló munkás és inasok.) 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 172 részt viszont megtartotta régi profilját is, a gabonaőrlést. Az 1921-ben kipattant liszthami-sítással országos hírűvé vált a nagykanizsai cég. Az történt, hogy a kanizsai malom a Fu-tura állami gabonaelosztótól kapott búzát őrölte, s a lisztet számos magyarországi városba szállította. 1921-ben Miskolcról, Egerből, később Salgótarjánból és aztán Nagykanizsáról érkeztek olyan jelzések, amelyek szerint a malom által kiszállított liszt dohos, kukacos, él-vezhetetlen, sőt az egészségre is káros. A Franz-malom lisztjéből szállítottak a nagykani-zsai Köztisztviselők Fogyasztási Szövetkezetének is, ez utóbbi szervezetnek volt a dolga, hogy az állami és városi alkalmazottaknak (postások, tisztviselők stb.) a jegyek ellenében adja a fejadagot. A szövetkezet már korábban is tapasztalt hiányosságot, s akkor a malom kicserélte a lisztet, de a második alkalom után már feljelentette a malmot, s így szakmai és rendőrségi vizsgálat indult a liszt ügyében. A helyszíni szemle nyomán a hatóság 800 zsák lisztet lefoglalt és lepecsételte a malom földszinti raktárhelyiségeit. A malom vezér-igazgatója a főmolnárra hárította a felelősséget, mondván, hogy a vezetés utasította őt a kiszállítás előtti liszt átszitálására. Később kiderült, hogy az 1921 nyarán kiszállított liszt egy évvel korábbi gabonából készült. Felmerült a Futura felelőssége is, hiszen tőle kap-ta a malom a gabonát, amiből a dohos liszt készült, de a nagy állami cég nagy politikai hátszéllel rendelkezett, s elhárította magától a felelősséget. Az is növelte a felháborodást, hogy kiderült: a malom ugyanakkor Ausztriába kiváló mintákat küldött az exportálan-dó lisztből. Mindenesetre nagy volt a veszteség: egy kenyérszegény időszakban 20 vagon liszt vált élvezhetetlenné. A Futura kizárta a Franz-malmot a körzeti malmok csoportjá-ból, vagyis a továbbiakban nem őrölhetett neki. A vizsgálat során megállapították, hogy a Franz-malom 90%-os kiőrlést végzett az előírt 82%-os helyett, ráadásul nem tisztították a malom gépeit, a szitákat, így a vád az 1895. évi 46. tc. értelmében mezőgazdasági ter-ményhamísítás lett, így elindult a hivatalos eljárás. A cég malmi részét üzemen kívülre helyezték; az egész vállalatot csak azért nem zárták be, mert a vállalat villanyszolgálta-tására szükség volt.449 Tegyük még hozzá, hogy nemcsak a kanizsai malom ellen folyt el-járás, a sajtó tele volt ebben a korban liszt-panamákkal, a legnagyobb 10 kereskedő révén 100 milliós összegről szólt.. 450 A háború, majd a forradalmak alatt a legnagyobb veszteség a kisiparosokat érte, mégis ez volt az az ágazat, amely - az alacsony tőkeigénye miatt - gyorsan reorganizálódhatott. Láthattuk korábban, hogy a háború kitörése előtt 583 önálló iparos (tanoncok és segédek nélkül számlálva) működöt Kanizsán. Igen nagy volt fluktuációja a kisiparosságnak. Egy-részt a háborúban nagyon sokan meghaltak, másrészt az 1919-es bolsevik tevékenységük miatt sokan elmenekültek a városból, néhányukat halálra ítélték, bebörtönözték stb. So-kat szenvedett ez a réteg a kommün alatti gazdaságpolitikától is: tudvalevőleg az önálló iparost, kézművest, kisegzisztenciát és mesterembert megbízhatatlan rétegként kezelték. A hatalmi önkény és a szabad rablás is alaposan visszavetetette a kisipar termelését, így igen nehéz feltételek közepette kezdhette meg az Ipartestület újraszervezni önmagát.451 Trianon hatásait sem hagyhatjuk említés nélkül, hiszen korábban a kanizsai kisipar né-hány ágazata, főleg a nagyobb létszámú ágazatok (cipészek, csizmadiák stb.) termelése je-lentős részben külföldre irányult, amely piac most elveszett. A háborút követő időszakban nagyon sokan zárták be műhelyüket, úgy érezvén, hogy az idők nem kedveznek Kanizsán 449 Mivel igen nagy volt a lakosság felháborodása, így a helyi sajtó átpolitizált oknyomozással indult a folya-mat után, mondván, „Van mód, hogy a Franz.malom elvegye méltó büntetését és van mód annak megakadályozására, hogy a jövőben a keresztény középosztály bőrére, egészségére, lapos erszényére menő hasonló botrány elő ne forduljon." (Zalai Közlöny, 1921. szeptember 21.) Lásd a következő lapszámokat: Zalai Közlöny, 1921. szeptember 21, szeptember 23, szeptember 29, október 3, október 11. 450 Ehhez lásd: Zalai Közlöny, 1922. január 27. 451 Benedek, 1936. lO.p. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 173 a kisüzemi iparnak. Volt olyan régi iparos a városban, aki a cég bezárása után Budapestre költözött, mert ott sikerült egy nagy bérházban házmesteri ál-lást szereznie. Egyes források szerint 1920 után alig 200-300 kisüzem tudott normálisan működni, a többi mintegy 500 üzem nagy problémákkal küszködött.452 A kisiparosok fluktuációja jól látszik az 1920-as évek má-sodik felére vonatkozóan is. 1927-ben 77 egyén nyert ipar-jogot, 17 szüneteltette iparát, 41. Áráp: A Fekete nővérek varrodájának személyzete az 1920-as ugyanakkor 109 iparos kényte- években. (A három nővér a középső sorban ül.) len volt visszaadni az engedélyét a gazdasági viszonyok miatt.453 Egy évvel később fordult az arány: 59 iparengedélyt osztottak ki, míg 34-en hagytak föl a mesterség folytatásával. Az 1928. évi Ipartestület elnöki jelentés azt állapította meg, hogy „A helyzet évről-évre vigasztala-nabb. .. azok a mesterek, akik még csak nemrégen 7-8 segéddel és 2-3 tanonccal dolgoztak, ma legtöbb-nyire segéd nélkül állnak." Sok iparos segéd a mezőgazdaságban napszámosként próbált meg elhelyezkedni, hogy éhen ne halljon 454 Mindenképpen szükség volt az elvesztett piacok pótlására, amivel kapcsolatban számos törekvés jött létre. Az egyik megoldást az anyagbeszerző szövetkezetek létrehozásában lát-ták, meg is alakult néhány ilyen szervezet (bőripari, szabóipar stb.), ám nagy hatást nem értek el, a szabóipari szövetkezet be is szüntette tevékenységét, az adósságát az Ipartestület elnöke, Bazsó József fizette ki.455 Az iparosok 1922-ben elkezdtek szervezni egy potenciális ipari kiállítást, ám a Soproni Iparkamara lebeszélte a nagykanizsai szervezőket, mondván, ehhez 50-60 millió koronára lenne szükség, s nem biztos a haszon. Helyette a Kamara nem országos, hanem helyi kiállítást javasolt.456 A nehézségek ellenére is születtek azonban mintaértékű vállalkozások a kisipar terén. Ilyen volt például Papp Oszkár cipészüzeme, amit 1919-ben nyitott a vállalkozó megtakarított pénzéből és kereskedői hitelből. A mester a céget folyamatosan bővítette, egyre több segéddel dolgozott, s jelentős minőségi eredmé-nyeket ért el. Egy soproni kiállításról ezüstéremmel tért haza, míg az 1925-i zalaegerszegi kiállításon egyedül ő képviselte a kanizsai cipészeket.457 6.2. Stabilizáció és gazdasági növekedés az 1920-as évek második felében Szemben a mezőgazdaság árdepressziós időszakával, kétségtelen, hogy az 1920-as évek elejétől a nagykanizsai ipar előtt perspektivikus idők álltak. A külső piacok elveszítésé-ből következő ipari termékhiány, a helyi népesség növekedése, az importpótló iparosítás programja, a lassan meginduló inflációs finanszírozás lehetősége újabb és újabb ipari vál-452 Uo. 10-ll.p. 453 Zalai Közlöny, 1928. március 21. 454 Zalai Közlöny, 1929. február 20. 455 Benedek, 1936.12-13.p. 456 Zalai Közlöny, 1923. február 9. 457 Pap é.n.; illetve Zalai Közlöny, 1925. szeptember 1. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 174 lalatok létrehozására sarkallta a helyi vállalkozókat. Legtisztábban az új idők abban lát-szódtak, hogy lassan megindultak az építkezések, a beruházások. 1922 elején már arról számolt be a helyi sajtó, hogy egyre több új építési kérelmet adtak be. Tervben volt a fent már említett sörgyár által létrehozandó sertéshizlalda és kenyérgyár. Bővítést tervezett a Viktória téglagyár.458 A háború vége felé hozta létre Glasgall Vilmos mérnök a Konzerv és Tésztaárugyárát. A gyár 1923-tól már Csillag Jenővel közösen működött, majd pedig átkerült a Csillag család tulajdonába. 459 Az 1920-as évek közepén már 100 munkást alkal-maztak a Magyar utca északi végén lévő gyárban, készítettek gyümölcskonzerveket, szá-raztésztákat, ostyákat, desszerteket, süteményeket.460 Egy új részvénytársaság is szervező-dött már, amely 4 millió korona tőkével egy új húsfeldolgozót és az ahhoz kapcsolódó 500 darabos sertéshizlaldát kívánta kialakítani a városban. Ez annál is örömtelibb volt, mert így a helyben tenyésztett állattoknak biztos piaca nyílhatott.461 Világos, hogy éledezett a kanizsai ipar: az 1920-as évek közepére megszaporodtak a magántulajdoni vagy részvény-társasági formában jelen lévő cégek. Ennek áttekintésére nézzük meg, hogy 1925-ben a városi címtár szerint milyen volt az ipar struktúrája Nagykanizsán.462 A címtárban részletesen felsorolták a Nagykanizsán mű-ködő iparosokat, kereskedőket, egyéb szolgáltató szervezeteket. A lista alapján a szűkebb értelemben vett iparral mintegy 1143 vállalkozás foglalkozott.463 Ha a vállalkozók legna-gyobb csoportjait nézzük, akkor még mindig a hagyományok, vagyis a ruházati ipar domi-nanciáját láthatjuk. A cipész és csizmadia szakma együttesen 267, a férfi- és női szabók 210 vállalkozást adtak, amihez még hozzá kell vennünk a 18 vállalkozással szereplő kalapos, kesztyűs, sérvkötő és takács cég csoportját is. Azonban az kétségtelen, hogy az első hely el-lenére arányuk csökkent, 1925-ben ez a két szakmacsoport már 44%-át adta az iparosoknak. Újdonság, hogy igencsak megszaporodtak a vasas szakmában működő vállalkozások (vas-iparos, kovács, lakatos, bádogos, rézműves, reszelővágó, késes, gépész szakmák), amelyek-— bői 93 fordult elő. Szaporodtak a hentes és mészáros szakmák-ban alakult cégek, ezekből 67 volt az 1920-as évek közepén. Az ipari ágazatban dolgozók foglalkozási tevékenysége egy-re szélesedett, igen sok olyan szakma is megjelent, amely a polgári élethez, a komfor-tosabb lakásokhoz fenntar-tásához, a divatosabb és jobb minőségű öltözködéshez, a szórakozáshoz, a jelentős osz-tálykülönbségeket mutató élet-vitelhez kapcsolódott. 42. kép: Papp Oszkár cipészmester „cégszemélyzete" az üzletben 1925-ben 458 Zalai Közlöny, 1922. február 26. 459 MNL ZML Cégbíróság. N.T. III. 414. 57.p.; N.T. II. 931. 231.p. 460 Tarnóczky, 2010. 245.p. 461 Zalai Közlöny, 1922. február 11. 462 Címtár, 1926. adatai alapján. 463 Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy sok esetben nehéz egy vállalkozás besorolása, így például a fényké-pész, az órás stb. több csoportba is betehető. Az iparosoknál a termék forgalmazása együtt járt az alapte-vékenységgel. A címfelsorolásban vállalkozások szerepelnek, a listában a gyárak is egy tételt képviselnek. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 175 A z 1920-as évek első felében egyre több gyár, vagy gyárszerűen működő vállalkozás jött létre Nagykanizsán. A vállalkozók az alacsonyabb tőkeerőt a részvénytársasági formával, vagyis külső források bevonásával pótolták. Míg a 20. század elején három részvénytársa-ság volt városi központtal bejegyezve, addig most működött, addig 1925-ben már 10 ilyen társaságot találunk. A Nagykanizsa központú ipari részvénytársaságok 1925-ben464 A cég neve Központja Elnöke Cégvezetője Dunántúli Gazdasági Szeszgyárosok Szeszfinomító Rt. Vár utca 5. Gróf Széchényi Géza Vermes Géza Király-Sörfőzde Rt. Csengery út 111. Fellner Henrik Kaiser Ernő Zrínyi nyomdaipar és Könyvkereskedés Rt. Nagykanizsán Fő út 5. Gyömörey István főszolgabíró Ofenbeck Károly yárosépítő és Ipari Építési Rt. Vár utca 7. Gróf Hoyos Miksa Barta Károly Transdanubia Egyesült Gőzmalmok Rt. Vár utca 8. Gróf Hoyos Miksa Pongor Henrik Mercur Vasművek Rt. Csengery út 49. Dr. Krátky István László Vilmos Konzerv- és Tésztaárugyár Rt. Magyar utca 86. Gróf Hoyos Miksa Csillag Jenő Herkules téglagyár Rt. Magyar utca Fried Ödön Hengermalom Rt. Csengery út Pongrácz Sándor Werthein József Zákányi Cementárugyár-és Építési Vállalat Rt. Fő út 8. gróf Zichy Ödön A táblázatban több olyan cég is előfordul, amelyek korábban családi vállalkozás volt. Az egyik legnagyobb ilyen a Transdanubia Egyesült Gőzmalmok Rt. volt, amely a Franz-féle malomipari cég tovább terjeszkedett formája volt. A gőzmalmi vállalat 1909-ben műjég-gyárat hozott létre, majd egy sertéshizlaldát, a háború után pedig kiterjesztette működését három másik dunántúli településre: Bonyhádon (gőzmalom és villamos üzem), Enyingen (gőzmalom és villamos üzem) és Körmenden (gőzmalom és szalámigyár) voltak kapacitá-sai, ugyanakkor Budapesten, a Nádor utca 12 alatt is volt egy kirendeltsége.465 Az rt. vezető-ségében arisztokraták s más birtokosok is szép számmal szerepeltek. így például az elnöki posztot (Nagykanizsán több rt-ben is) gróf Hoyos Miksa, a németladi uradalom tulajdono-sa töltötte be, de ott volt a kivadári uradalommal rendelkező gróf Somssich Géza, a geszti uradalom tulajdonosa gróf Somssich Gyula, a Kanizsától északra földekkel rendelkező új-népi Elek Ernő stb., illetve a marburgi Franz-családból is többen.466 A Transdanubia jelentős exportot is lebonyolított, főleg Ausztriába vittek ki lisztet. Abban, hogy az rt. a Dunán-464 A táblázatot a Címtár 1926; illetve a Compass 1925. adatai alapján állítottuk össze. 465 T. Mérey, 1985. 146-147.p.; Tarnóczky, 2010.; Címtár, 1926. Érdekes, hogy a másik három településen is Batthyányaknak volt jelentős érdekeltségük, illetve mindegyiken jelentős létszámú zsidóság élt. 466 Címtár, 1926. 52-53.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 176 túl legnagyobb malomipari konszernjévé vált, igen nagy szerepe volt Pongor Henriknek, a vállalat vezérigazgatójának. Pongor 1863-ban született Budapesten, ahol kereskedelmi akadémiát végzett. 1906-tól működött Nagykanizsán, ahol széles körű közgazdasági tevé-kenységet fejtett ki. Nagy szerepe volt a Transdanubia korszerűsítésében, nem is beszélve a Bonyhádvidéki Helyiérdekű Vasút megteremtéséről stb. Sikereit elismerve 1925-ben kor-mányfőtanácsosnak nevezték ki.467 Átalakult a tésztagyár is. A Glasgall és a Csillag-család után 1924-től részvénytársasági formába szerveződött a cég. Alaptőkéje 30 millió korona volt.468 Érdekes módon hasonló igazgatósági köre volt, mint a Trandsdanubiának: Hoyos gróf, mint elnök, az igazgatóság-ban a két Somssich gróf, Elek Ernő, a Franz-család stb. Nyilvánvaló a kapcsolat a két cég kö-zött, amire még az is utal, hogy bár a gyártelep kint volt a Magyar utcában, mégis az elnök-ségi üléseket, az üzemi éves beszámolókat a Transdanubia épületében tartották. A gyár-vezetés azonban Csillag Jenő kezében maradt. A cégek összefonódása világosan látszott az 1925. évi zalaegerszegi termékkiállításon, ahol a tésztagyár termékeit a Transdanubia standjánál mutatták be.469 1925-ben már mintegy 100 embert foglalkoztatott a tésztagyár. Gyártottak cső- és levestésztákat, tarhonyát, kekszet, szeleteket, ostyákat, tortalapokat, amely termékeket az elcsatolt területekre is exportálták.470 Az 1903-ban alapított Dunántúli Gazdasági Szeszgyárosok Szeszfinomító Rt-je is ekkor futott fel. 1915-ben még a Blau-féle szeszfőzde is a tagjai közé került. 1918-ban elkezdték a likőrgyártást. Az 1920-as évek közepére már igen sok nyugat-dunántúli városban jelen volt, 1928-ban már 32 tagja volt a vállalatnak.471 A szeszfinomító évente egyre többet termelt, 1919-21 között még csak 19000hl-t, 1928-ban már 32000hl-t gyártottak.472 A szesz részben finomítás, részben víztelenítés útján (utóbbi a benzinhez való keveréshez, ún. motalkó cél-jából) készült. 1904-1928 között összesen 507800 hl szeszt finomítottak. A kanizsai gyár 20 munkást foglalkoztatott, de a szeszfinomítón kívül központi szeszfőzdét, rum- és likőrgyá-rat és sósborszeszgyárat is fenntartott, ahol további 20-30 dolgozót alkalmazott. Életképes exporttermékei is voltak, főleg Ausztriába és a balkáni országokba vittek ki terméket.473 A cég jó működésében nagy szerepet játszott a Böhönyén született, de Nagykanizsán isko-lákat végző Vermes Géza, aki 1904-ben került a vállalathoz, mint kezdő tisztviselő. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, s végül igazgatóként 14 éven át irányította a céget.474 Különleges-sége volt a vállalatnak, hogy általában alacsony osztalékot fizetett, fő céljának inkább a tagok termelésének minél előnyösebb értékesítését tekintette. Az eredetileg 125 koronás részjegyek 1928-ban már 200 pengő névérték mellett 600 pengős értéket képviseltek. Jelen-tős volt a vállalat mecenatúrája is.475 Kisebb részvénytársaság volt az 1923-ban létrehozott Hengermalom Rt., amely Spitzer Samu és Stern Arnold nevéhez kötődött. Spitzernek a tulajdonában volt a sormási henger-malom is, amely azonban 1928-ban, vélelmezhetően gyújtogatás miatt leégett. A kiskanizsai városrészben lévő hengermalom 60 millió koronás alaptőkével jött létre.476 Szintén rész-vénytársasági formában működött a Herkules téglagyár, amit 1912-ben hoztak létre, még 467 Életrajzához lásd: Zalai Közlöny, 1925. október 17. 468 Compass, 1925.1557.p. 469 Zalai Közlöny, 1925. szeptember 1. 470 Mindezt az 1925. évi soproni kiállításon is bemutatták. Lásd: Zalai Közlöny, 1925. augusztus 4. 471 Zalai Közlöny, 1929. február 12. 472 Az adatokhoz: Compass, 1925.190.p.; illetve Zalai Közlöny, 1929. február 12. 473 Compass, 1925.189.p. 474 Benedek, 1938. 67.p. 475 Zalai Közlöny, 1929. február 12. Érdemes itt megjegyezni, hogy a kis-magyarországon mindössze egy ilyen hasonló cég működött, mégpedig az 1923-ban elindult szatmári szeszfinomító. 476 Lásd: Compass, 1925.; Tarnóczky, 2010.; Zalai Közlöny, 1929. adatait. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 177 békeidő s körülmények között 220000 korona alaptőkével. A vállalat a Magyar utca végén helyezkedett el.477 Foglalkozott gőzüzemű téglagyártással, valamint különböző cserepek készítésével. Az 1920-as évek legelején az építkezések visszaesése miatt veszteségessé vált, de 1922-ben már 48000,1923-ban pedig 318 000 K nyereséget ért el.478 A részvénytársaságok mellett számos kisebb-nagyobb egyéni vagy családi tulajdonban lévő üzem is született, avagy gyorsan fejlődött az 1920-as években. Igen sikeres vállalkozás volt a Frank-mérleggyár. Frank Jenő 1879-ben született, a 20. gyalogezredben harcolt a há-borúban, a harcokban szerezte azt a betegséget, amelye végül is elvitte.479 Tanult szakmája műszerkovács volt. Eleinte az Erzsébet téri ún. csoportházban volt a műhelye, ám később átköltözött az egyik Eötvös téri épületbe.480 Mérleggyárát 1912-ben alapította. Foglalkozott szerkovácsáruk készítésével, mákdarálók javításával is. Több nagy uradalomnak is készí-tett mérlegeket. Gyártott tizedes-, tolósúlyos-, jószág- és szekér híd-mérlegeket. Magas szin-tű szakmai tudás és igényesség jellemezte munkáját.481 Mérlegeivel, készítményeivel, gyárt-mányaival nevet szerzett Nagykanizsán kívül is. Hosszú éveken át tagja volt az Ipartestület elöljáróságának. Üzemét fia, Lajos vitte tovább.482 Újdonság volt az 1920-as években a textilipar szélesedése. Az Ausztriától való kény-szerű elválás, valamint a külföldi termékek pótlása miatt erőre kapott az eddig igencsak elhanyagolt ágazat Magyarországon. Ebbe a folyamatba illeszkedett 1923-ban a Kaiser és Strasser féle kötő- és szövőgyár megalapítása, amit a Tárház utca 6. szám alatt nyitottak meg. A kezdeti nehézségek után 1924-ben átalakult a tulajdonosi struktúra: az addig Strasser Jó-zsef és Récsei Imre által vezetett üzem a továbbiakban Nagykanizsai Kötszövőgyár Strém és Társai néven működött.483 A korábbi tulajdonosok minden bizonnyal megmaradtak a vezetésben, hiszen 1926-ban a GYOSZ-ülésén Récsei képviselte a céget.484 Jelentős moder-nizációt hajtottak végre, aminek eredményeképpen már 80-90, főleg női dolgozót foglakoz-tattak. A fejlesztéshez kihasználták azokat az állam biztosított kedvezményeket, amelyek a hazai importpótló iparosítás politikájából adódtak: 1925-ben a kereskedelmi miniszter a Kötőszövőgyár kötött-kendő üzemágának 10 évre megadta az iparfejlesztési kedvezménye-ket.485 A vállalat az 1920-as években gyártott férfi-, női- és gyermekmellényeket, szvettere-ket, lélekmelegítőket, sapkákat, lábszárvédőket és minden egyéb kötött árut is.486 Később a gyár az „Ideál" nevet vette fel. 1937-ben már Rosenberg Oszkár, Récsei Imre és Strasser Károly voltak tulajdonosai.487 A másik jelentősebb textilipari vállalkozás a Stella kötő- és szövőgyár Kaiser és Társa volt. Az alapítók kötött és szövött áruknak házilag és gyárilag történő előállításával és forgalomba hozatalával foglalkozó kereskedők voltak488 (Schwarz Ottó és Hoffmann Bernát). A cég eleinte 50-60 főt, az 1920-as évek második felében már 90 főt foglalkoztatott. Telephelye a Magyar utca 19. sz. alatt volt.489 Áttekintésünk végén jegyezzük még meg, hogy a fentiekben nem említett gyárakon, üzemeken kívül jó néhány kisebb-nagyobb cég is működött, amelyeket még a dualista idő-szakban alapítottak. Emeljük ki közülük a kefegyárat, amely a háború előtt az egyik leg-477 Címtár, 1926. 51.p. 478 Compass, 1925. 336.p. 479 Benedek, 1938.116.p. 480 Tarnóczky, 2010. 305.p. 481 Lásd a Zalai Közlöny évfolyamaiban megjelent reklámjait. 482 Benedek, 1938. lló.p. 483 MNL ZML Cégbíróság, N.T. IV. 593.155.p.; illetve Tarnóczky, 2010. 484 Barbarits, 1929. 312.p. 485 Zalai Közlöny, 1925. január 22. 486 Címtár, 1926. 80.p. 487 Tarnóczky, 2010. 823.p. 488 MNL ZML Cégbíróság. N.T. IV. 580.132.p 489 Magyar Zsidó Lexikon, 1929. 629.p; Barbarits, 1929. 312.p.; Tarnóczky, 2010. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 178 sikeresebb kanizsai cég volt, s amely azt követően új tulajdonos kezébe került: az 1920-as évek közepén már Frank Jenő kefekereskedő és Társa cég foglalkozott mechanikai kefe-, meszelő-, ecset- és cirokserű gyártásával. A cég az 1925. évi Soproni Kiállításon is bemu-tatta széles áruválasztékát. Gyártmányai között a „...különféle ecsetek mindenféle ipari és házi használatra, meszelők, surolók, falporlók, ruha és hajkefék, seprők számtalan különféleségben, vál-tozatos kötésben" szerepeltek. Kizárólagos joggal termelte a Turul seprűt, aminek az volt a különlegessége, hogy fémhüvelyű volt, így igen hosszú életűnek bizonyult.490 A kefegyár telephelye a Gyár utca 47. sz. alatt volt.491 1920-tól termelt egy kisebb üzem is seprűt, kefét, ecsetet, esernyőt „Hungária seprő-, kefe-, meszelő- és ecsetárugyár" néven.492 Egyre nehe-zebben működöt azonban Mercur Vasművek, s nem voltak jó napjai a faipari vállalatoknak sem. Tény azonban, hogy az ipari vállalkozások egyre sokszínűbbé tették a város iparát, s valamelyest javultak az 1920-as évek végére a foglalkozási és jövedelmi viszonyok; s a gyá-ripari dolgozók száma növekedett. Ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a szerény mértékű ipari fellendülés elle-nére mind az ipari, de még inkább a kereskedelmi ágazatban elég letargikus állapot ural-kodott az 1920-as évek második felében. Nem véletlen, hogy 1928 őszén a helyi sajtóban egy cikksorozat indult „Mentsük meg Nagykanizsát!" címmel. Ebben különböző gazdasá-gi szereplők, avagy éppen politikusok egyrészt a nehézségeket vázolták, másrészt pedig megpróbáltak kiutat mutatni a nagy nehézségekkel küszködő ágazatoknak. Most csak az ipari ágazatra koncentrálva írjuk, hogy 1928-ban is igen jelentékeny munkanélküliség volt a városban. Ez annyit jelentett, hogy a kb. 1200 fős munkáságból kb. 20-25%, vagyis mint-egy 300 fő volt munka nélkül. Hozzá kell tenni, hogy az állásban lévők esetében sem volt túl jó a helyzet. Az építőipar gyengén működött, így ott csak jó esetben áprilistól, májustól októberig volt munka. A bőripari munkások közül alig volt olyan, akinek egész évben lett volna munkája. A nagy létszámú iparosok közül a szabók és cipészek esetében 25-30% volt munka nélkül, de legsúlyosabb a vasasok helyzete volt: a városban kb. 200 vasmunkás volt, akiknek jelentős része munka után szaladgált. A legjobban a nyomdászok álltak: 1928 dec-emberében nem volt munkanélküli nyomdász. Az állás mellet további problémát jelentett az alacsony kereset. A munkával rendelkező iparosok esetében a fizetés olyan alacsony volt, hogy abból alig lehetett megélni. Az építőmunkásoknál 80 fillér volt a napszámos órabére, a cipészeknél a heti kereset 25 pengő, a szabóknál kb. 25-30 pengő volt. A női textilmunká-soknak még kevesebb jutott. A három textilüzemben 16-20 pengős heti keresethez juthat-tak a dolgozó nők, de voltak olyan fiatalok, akik még ennél is kevesebbet kaptak.493 6.3. A kanizsai ipar a világgazdasági válság éveiben A rövid ideig tartó fellendülésnek, a nagykanizsai vállalatok szaporodásának hamar véget vetett a világgazdasági válság hatásmechanizmusa. Ismert, hogy az 1920-as évek má-sodik felében több ágazatban is hatalmas túltermelés alakult ki, ami miatt folyamatosan csökkentek az árak. Mind a belső, mind a külső piacok viszonylag gyorsan összezsugorod-tak, így az ipari termelőkapacitások is egyre szűkülő piaccal találkoztak. A korábban fel-halmozott vállalati adósságok, a beszűkült piac s a vásárlóerő csökkenése az egész magyar ipart nagyon rossz helyzetbe hozta. Az 1931. évi pénzügyi válság, a takarékbetétek bera-gadása is hozzá járult az egyre nehezebb finanszírozáshoz. 1931. július vége felé a kanizsai 490 Zalai Közlöny, 1925. augusztus 4. 491 Címtár, 1926. 78.p. 492 Tarnóczky, 2010. 787.p. 493 Az áttekintéshez lásd: Zalai Közlöny, 1928. december 2. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 179 kereskedők jelentették be, hogy a továbbiakban nem tudják hitelezni az ipari termékek for-galmazását, csak azonnali készpénzfizetés mellett tudnak gyári termékekkel kereskedni.494 Kétségtelen ugyanakkor, hogy a hazai iparban nem volt olyan nagy a termelőkapacitások pusztulása, mint az agráriumban, de alig volt olyan ágazat, amelyet ne érintettek volna tragikusan a válság évei. Nagykanizsán a nehézipari-gépipari vállalatok jártak talán legrosszabbul. Kiemelke-dett ezek közül a korábbi ipari zászlóshajónak számító Weiser-gépgyár, amely az 1930-as évek elején kénytelen volt beszüntetni a termelését. Pedig igen érdekes, hogy pár évvel korábban, 1927-ben Weiser János, okleveles gépészmérnök, a gépgyár igazgatója, s egyben a Gyáriparosok Szövetsége zalai fiókjának elnöke, még a kilencedik legnagyobb adófizető volt a városban.495A válság mélypontjának számító 1932. év márciusának végén árverezték el a nyolcvan éve működő gépgyárat, amit - ahogy azt egy korabeli publicista megfogal-mazta -, „Trianon ítélte halálra".496 Jellemző, hogy a két korábbi nagy hitelező, a helyi Taka-rékpénztár és a szintén helyi Bankegyesület közül az utóbbi megszerezvén semmiféle ipari tevékenységet nem kívánt a gyár épületeiben újraindítani, helyette az ingatlanok hasz-nosításából próbálta meg korábban kölcsönadott pénzét visszaszerezni. A csődre ráment Weiser ingatlanvagyona is: a Bankegyesület 66 000 pengőért vette meg a Sugár úti gyártele-pet, 10000 pengőért a Kinizsi utcai házat, 3600 pengőért a 2,5 hold szőlőt és 6600 pengőért a csaknem 4 holdas szántót. A Fő utcai épület vélelmezhetően megmaradt a tulajdonos kezén 497 De nem élte túl a Mercur Vasművek Rt. sem a válságot. Már az 1920-as évek vége felé nehézségei voltak a cégnek. 1930-ban a vállalat 74000 pengő veszteséggel zárt, ami a korábbi adósságokkal együtt már 207000 pengőre rúgott. A vállalat 1932-ben felszámolás alá került.498 Hasonló problémákkal küszködött a sörgyár. Láthattuk korábban: Trianon miatt sör-gyár elveszítette piacai nagy részét, az anyagi problémák kezelésére kényszerből már egyéb tevékenységekkel is foglalkoznia kellett. A nehéz helyzetben lévő vállalatot 1928 júniusá-ban a budapesti Dreher-Haggenmacher Első Magyar Részvény Serfőzde Rt. kőbányai cég megvásárolta, ám pár évvel később, 1932 végén leállíttatta a sör- és malátagyártást. 1932. szeptember l-jén mind az igazgatók, mind a munkások megkapták felmondólevelüket.499 Ebben persze szerepe lehetett annak is, hogy 1931-ben 75 000,1932-ben 470 000 pengő vesz-teséget mutatott a gyár mérlege.500 A tulajdonos nem mondott le a cégről, a kenyértermelés tovább folyt, s gondot fordítottak az állagmegőrzésre is, egy esetleges újraindításban re-ménykedve. De más üzemek is hasonló sorsra jutottak. A Frank-féle pótkávégyárban 1930-ban már csak 58-an dolgoztak,501 s 1933-tól szünetelt a termelés.502 Az 1892-ban létrejött Bettlheim Samu által létrehozott nádszövet gyár már az 1920-as évek elejétől alig működött. 1931-ben a Gutmann-féle fűrésztelep is megszűnt Kanizsán.503 A terjedelmes fafeldolgozó telep a Só-ház közelében, szemben a Wlassics Gyula utcával helyezkedett el már 70 éve. A cég törzs-házát és a fatelepet Strém Károly fanagykereskedő és erdőkitermelő vette meg. Az egykor 494 Zalai Közlöny, 1931. július 23. 495 Az 1927. évi virilis listát közli: Németh - Paksy 2004.188.p. 496 Zalai Közlöny, 1932. március 31. 497 Uo. 498 Zalai Közlöny, 1931. július 7. 499 Rózsás - Háncs, 1992. 15.p.; illetve Zalai Közlöny, 1932. szeptember 2. A cikk szerzője megemlíti, hogy a másik jelentősebb ipari üzem, a nagy múltú pótkávégyár is hasonló sors előtt áll. 500 T. Mérey, 1985.187.p. 501 Uo. 152.p. 502 Tarnóczky, 2010. 228.p. 503 Kerecsényi, 1979.159.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 180 világhírű cég irattárának egy részét Bécsbe és Budapestre szállították, másik részét pedig a Szeszfinomítóban Rt. kazánjaiban megsemmisítették.504 Óriási problémát jelentett a Transdanubia kérdése. A gőzmalommal és villanyteleppel ellátott, Nagykanizsán a legnagyobb létszámot, mintegy 200 családot foglalkoztató monst-rumnak a várossal 1932-ben lejárt a 40 évre kötött áramellátási koncessziója.505 A pályáztatás kicsit elhúzódott, a város igyekezett a nagyvállalatot előnyös helyzetbe hozni, de végül is 1934-re kiderült, hogy a Transdanubia helyett a hollandiai tulajdonosi háttérrel rendelkező, korábban Kanizsán semmilyen gazdasági kapcsolattal nem rendelkező Drávavölgyi Villa-mossági Vállalat veszi át a villanyellátási szerződést, s a továbbiakban ő szolgáltat a város-nak.506 Ez viszont nem csak a Transdanubia elektromos áram termelésének, hanem a malmi tevékenységének is a végét jelentette. A Transdanubia cégcsoport megtartotta egyéb érde-keltségeit, de a munkáit befejezte Nagykanizsán.507 Tegyük hozzá, hogy a Drávavölgyi Vál-lalat a későbbiekben jelentős fejlesztéseket hajtott végre a Transdanubia elavult hálózatán.508 Az egyes üzemek csődjéről, felszámolásáról még hosszan elmélkedhetnénk, de az elég egyértelmű, hogy a nagykanizsai gyáripar prosperitása megtört. Számításaink szerint az 1920-as évek második felében működő ipari vállalatoknak mintegy harmada kényszerült bezárni a válság évei alatt. A korábbiakhoz képest egyre csökkent az egy gyárra jutó alkal-mazottak száma is. Az 1920. és az 1930. évre kimutatott alkalmazotti létszámot összevetve (ugyanazon üzemek esetében) kiderül, hogy a 1930-ban, vagyis a válság elején mintegy 25%-kal kevesebb dolgozót foglalkoztattak a nagykanizsai gyárakban, mint 1920-ban.509 1930-ban a 9 gyár esetében átlagban már csak 49 dolgozót foglalkoztattak. Az elbocsátások miatt jelentősen megnőtt a munkanélküliség is, így a városnak csökkenő adóbevételek mel-lett egyre több pénzt kellett fordítania közmunkára, avagy az ínségesek segélyezésére. Jól mutatja ennek méretét, hogy a polgármester 1932. szeptember végi elmondás szerint a hoz-závetőlegesen 32000 lakosú városban 2400 munkanélküli volt (családtagokkal számolva kb. 9000-10000 fő), akikről valamilyen módon (szegénymunka, gyűjtés stb.) gondoskodni kellett.510 S azt se felejtsük el, hogy amelyik vállalatnak sikerült elkerülnie a csődöt, annak is általában több éven át tartós veszteséggel kellett számolnia.511 A gyáriparhoz hasonló veszteséget szenvedett el a kisipar is. Már az 1920-as évek máso-dik felének gyáripari fellendülése sem tett jót neki, hiszen folyamatosan csökkent az Ipar-testületi tagok száma. 504 Zalai Közlöny, 1932. szeptember 2. 505 Lásd: Áramszolgáltatás, 1994. adatait. 506 Uo„ illetve Kanizsai Enciklopédia, 1999. 65.p. 507 Lásd egy későbbi vállalatigazgató levelet: Zalai Közlöny, 1938. szeptember 1. 508 Zalai Közlöny, 1935. június 27. 509 Népszámlálás, 1920. 2. kötet, 154.p.; illetve Népszámlálás, 1930. 2. kötet. 260-261.p. 510 Zalai Közlöny, 1932. szeptember 29. Ez a keresőket tekintve kb. 15%-os munkanélküliségnek felel meg. 511 így járt például a Tésztagyár is, amelynek az 1931. évi mérlege szerint 2443 pengő vesztesége volt, de már hordozott magával a korábbi évekből is, így a felhalmozott hiánya 117000 pengőt tett ki. Lásd: Zalai Köz-löny, 1932. március 12. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 181 A nagykanizsai Ipartestületben bekövetkezet változások (1926-1930)512 A fenti adatokból világo-san tükröződik, hogy a kisipa-rosok száma öt év alatt közel négyszázzal fogyott a város-ban. Ugyanakkor sok tekintet-ben csalókák is az adatok. Az egyik ilyen jel a kiadott ipar-engedélyeknek a száma, ami annyit jelent, hogy viszonylag sokan kértek engedélyt, főleg azok, akik addig tanoncok vagy segédek voltak, ám a tevékenységgel hamar felhagytak. Másrészt pedig a létrehozott új vállalkozások alapvetően segéd- és tanonc nélküliek voltak, ahol hamar bekövetkezett a mester bukása is. A válság alatt sem lehetett nagy javulásra számtani, a számbeli csökkenés tovább tartott, 1934-ben már csak 1000 körül járt a tagok száma.513 A vásárlóerő csökkenése, illetve a pénz-tartalékolás alapvetően visszavetette az ipari termelést is. Akárcsak korábban, most is főleg a nagy létszámú szakmákban volt a legnagyobb visszaesés (ruházati ipar, építkezések stb.). Némi fénysugár volt az alagút végén a városi és az állami megrendelések szaporodása. így például 1930-ban árlejtésen (ahova összesen tíz, jobbára vidéki cég adta be ajánlatát) az új nagykanizsai laktanya berendezési és bebútorozási munkálatait helyi iparosok, nevezete-sen Cziffra György és Társai (Muzikár, Budai és Dukász) nyerte el. A bizottság 44 000 pengő végösszeggel ítélte oda a munkát. Joggal lehetett abban is bízni, hogy majd a laktanya épít-kezés második fázisánál is a helyi vállalkozók kerülnek előtérbe.514 Egy másik ilyen eset volt, amikor az Igazságügyi palota munkálatai kapcsán a nagy generálvitelező vállalkozá-sokkal szemben a miniszter hajlandó volt a helyi kisiparosok csoportjának adni a munkát, ha a polgármester garanciát vállal az építkezés anyagi és műszaki tekintetében.515 E két esetből is látható, hogy a helyi közösségi megrendelések igen sokat jelentettek a válságban lévő kisipar számára. 1930-ban a helyi Ipartestületnek sikerült elérnie a népjóléti minisz-ternél, hogy az országos gyermekmenhelyi cipők megrendeléséből a kanizsai cipészeknek is jusson. Végül is az 1931. évre 400 pár cipőre sikerült így megrendelést szerezni.516 Az viszont korántsem volt szívderítő a helyi cipészeknek, hogy a Kanizsánál jóval kisebb cipő-ipari kapacitásokkal rendelkező települések nagyobb állami megrendelést kaptak, ráadá-sul az 1933. évre vonatkozóan már csak 100 cipőre szólt az állami igény.517 Az iparosok érdekvédelmi szervezete elég erős volt ahhoz is, hogy fellépjen a kontárok-kal szemben. Örök probléma volt (a válság előtt, alatt és után is), hogy sokszor idegenből érkezett iparosok járják a települést, s próbálják házilag megnyerni a lakosságot munkák elvégzésére. Különösen nagy volt a kontárok szerepe az építőiparban, ahol a házalók alá-ígértek a helyi szakemberek árainak, s így szereztek megrendeléseket. Egy másik példa 1934-35 fordulójáról való. A nagykanizsai Ipartestület női szabó szakosztálya feljelentette Wortmann Juliska pesti varrónőt, aki kétszer is a városba jött, s megrendeléseket gyűjtött. Fontos a panasz indoklása: amikor a helyi kisiparosok még a tagdíjat sem tudják befizetni, 512 Kiss Ernő elnök beszámolója az Ipartestület 1931. januári eleji ülésen. Lásd: Zalai Közlöny, 1931. január 8. 513 Zalai Közlöny, 1934. január 4. 514 Zalai Közlöny, 1930. január 30. 515 Zalai Közlöny, 1936. szeptember 5. 516 Lásd: Zalai Közlöny, 1930. május 1. 517 Zalai Közlöny, 1932. július 9. Iparosok jellemzői 1926 1929 1930 Lajstromozott ipartestületi tagok száma 1400 n.a. 1053 Iparossegédek száma n.a. 810 600 Az iparbeszüntetők száma n.a. 64 78 Új iparengedély kiadása n.a. 88 93 Tanonc-felszabadítás n.a 231 194 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 182 akkor nem lehet megengedni, hogy pestiek elvigyék a megrendeléseket. Végül is a helyi hatóság a varrónőt 50 pengőre büntették.518 De sokszor fel kellett lépni a helyi kontárok el-len is. A vizsgálatok során találtak olyan helyi iparosokat, akik 20 éven át engedély nélkül dolgoztak.519 6.4. A nagykanizsai ipar reorganizációs lehetőségei A fentiekből érzékelhető, hogy az 1929-33 közti időszakban mind számban, munkaerő-ben, illetve teljesítményben alaposan visszaesett a nagykanizsai ipar. A tőkés gazdaság ciklusait illetően a kutató ilyenkor joggal várhatja, hogy a nagy válság után gyors reor-ganizáció következik. Nos, ez sem a magyarországi gazdaság egészére, sem azon belül a nagykanizsai iparra egyáltalán nem volt jellemző. A helyi sajtóanyagból, illetve a megma-radt levéltári anyagból is inkább az látszik, hogy az 1933 utáni évek, egészen a háborúig inkább egy elhúzódó recessziót, s csak lassú javulást jelentett a helyi iparra nézve. Egyál-talán nem érzékeljük a kanizsai vállalatok megrendeléseinek növekedését, újabb és újabb cégek tömeges megalakulását, vagy az ipari foglalkoztatás gyors emelkedését. A gazdasági perspektíva hiánya jól tükröződik két, a korban szimbolikusnak tartott esetben. A Weiser-gépgyár felszámolása során a volt tulajdonos ellen társadalombiztosítási (OTI) járulék el-csalása miatt indult eljárás, aminek végén a tulajdonos (miután bebizonyosodott a vád) fel-függesztett fogházat kapott.520 A másik pedig a volt sörgyári igazgató, Kaiser Sándor esete, ahol a sörgyár bezárása után három évvel a helyét nem találó, hajdan sikeres vezérigazgató öngyilkos lett.521 Mindez persze nem jelenti azt, hogy az 1930-as években ne jöttek volna létre új cégek a városban. A változás volt viszont az, hogy a pár évtizeddel korábbi állapothoz képest az új gyárak alig pár tucat embert tudtak csak foglalkoztatni. Ágazati szinten vizsgálva az egyik lehetőség a lassan növekedő népesség révén jelentkező élelmiszer-kereslet kielégíté-sére létrehozott vállalakozások szaporítása volt. A pékségek, sütödék, mészárszékek közül kiemelkedett a Nagykanizsán is megtelepedő Országos Magyar Tejszövetkezeti Központ, amely 1933-ban kezdte építeni üzemét a városban, az Ady utcában.522 A köznyelvben csak vajgyárnak nevezték. Kezdetben 20-25 dolgozóval működött, termékei között márkás va-jak, különféle sajtok és sajtkülönlegességek, valamint hortobágyi juhtúró szerepelt.523 Ter-mékei jelentős részét külföldre szállították. Urszényi Mihály 1937-ben (nagykanizsai lakosként) a várostól északra lévő kámáncsi gőz- és fűrésztelepét kívánta a város területére költöztetni.524 A várostól kért öt éves idő-tartamra bérletbe telket. Ez a telek a sörgyár mellett lévő 7 holdra terjedt ki. Urszényi a gyárát parkett- és fagyapot részleggel kívánta bővíteni. A városnak szigorú feltételei vol-tak: a vállalkozónak az első három hónapban 10000, az év maradék ideje alatt még 10000 pengős beruházást kellett végrehajtania. Vállalnia kellett azt is, hogy legalább 50 helybeli munkást alkalmaz évente 180 napon keresztül. A közgyűlés a javaslatot elfogadta, s a me-gyei kisgyűlés is jóváhagyta bérleti szerződést. A gyáros évi 400 pengő bérleti díjat fizetett a városnak. A szerződésben szerepel, hogy amennyiben a bérlő teljesíti a vállaltakat, akkor 5 év után megveheti a telket a várostól.525 518 Zalai Közlöny, 1935. február 7. 519 Zalai Közlöny, 1935. január 12. 520 Zalai Közlöny, 1936. május 24. 521 Zalai Közlöny, 1936. március 31. 522 Tarnóczky, 2010. 83.p. 523 Címtár, 1937. 42.p. 524 Zalai Közlöny, 1937. július 2. 525 MNL ZMLIV. 402. Közgyűlési jegyzőkönyv, 1937. 595. kötet, 1496.jkv. szám. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 183 Eg y másik gyári vállalkozás volt Szegő József vasipari üzeme. A Szegő (eredeti nevén Sattler) régi kereskedő família volt a városban, a 19. században terménykereskedelemmel, ingatlanüzletekkel foglalkoztak. Szegő József apja, Mór 1918-ban hozta létre termény- és vaskereskedő cégét.526 A fenti esethez hasonlóan ő is 1937-ben kívánt egy vasipari vállalko-zást létrehozni. A vállalkozás telephelyének egy, a Dencsár-árok melletti telket nézett ki.527 Ajánlata 40-60000 pengős beruházásról szólt, amelyben minimálisan 30 embert kívánt foglalkoztatni. A közgyűlés - bár voltak ellenzői is a tervnek - ezt is megszavazta, azzal a kikötéssel, hogy ha két éven keresztül az üzem szünetelne, akkor az visszaszáll a város-ra.528 1938-ban alakult meg a Szegő és Társa Dunántúli Mezőgazdasági Gépgyár. Profilja igen széles volt: a gépgyártás mellett acél- és fémöntéssel, ócskavas-feldogozással, fém- és új használt gépekkel, alkatrészekkel és műszaki cikkekkel is foglalkozott.529 Látható, hogy a gépgyártás mellett a fémkereskedelem is fontos része volt a cég tevékenységének. A gyár telephelye a Király utca 2. szám alatt, mintegy 8000m2-en terület el; az e telken volt hajda-ni Bárány-fogadó épülete irodaházul szolgált a tulajdonosok számára. A gyáralapítás már abban az időben történt, amikor a zsidóság elleni lépések már formálódtak, így a következő években az izraelita származású tulajdonosok sem kerülhették el az atrocitásokat.530 Minden bizonnyal a Szegő-família László nevű tagjához kapcsolódik egy másik, keres-kedő és ipari tevékenységet folytató cég, a SZELA Művek Bauer és Társa. Az 1920-as évek első felében már működött a Teleki úton Szegő László fémárugyára, amit helyben csak bicskagyárnak neveztek.531 Az üzem a Teleki úton helyezkedett el. Minden bizonnyal ezt a céget szervezték át 1933-ban, a válság után „SZELA Művek Bauer és Társa Nagykanizsa" cégnév alatt.532 A vállalkozás a cégbejegyzés szerint fa és fémárukat, elektrotechnikai és autó felszerelési cikkeket, valamint öntvényeket gyártott, egészen 1939-ig, amikor is újabb átalakulás következett: a cég a továbbiakban Bauer és Társa fa és fémárugyár név alatt foly-tatta ugyanazt a tevékenységet.533 Bauer József társa Dr. Eicher Árpád volt, utóbbit aztán 1937-ben Bauer testvére, Márton váltotta. Az 1937-es címtár szerint a cég akkor már a Zárda utcában működött, ahol fanyelű bicskákat és faipari fúrókat készítettek.534 Ez a vállalat sem volt nagy, általában 20-30 emberrel működött. A háborús években valószínűleg nőhettek a megrendelések, mert 1942-ben már több mint 50 embert foglalkoztattak.535 Kis fonalgyártó műhelyből erősödött gyárrá Pálcsics Ferenc cége az 1930-as években. A Bajáról származó Pálcsics 28 évesen telepedett le Nagykanizsán, s alapított önálló vállal-kozást.536 Régi hagyománya lehetett a családjában a textilgyártásnak, hiszen az ugyancsak bajai származású Pálcsics Pál ugyanebben az időben Szekszárdon nyitott kelmefestő mű-helyt.537 A vállalkozó eleinte az Erzsébet tér 18. szám alatt alakította ki műhelyét, de aztán a fejlesztés helyigénye miatt a Magyar utca 86. szám alatti telekre (vagyis a volt Csillag Jenő-féle volt tésztagyár helyére) vitte gyárát; ugyanakkor az üzlete a Fő út 7. szám alatt volt.538 Eleinte fonalfestéssel, később fonalkereskedelemmel foglalkozott. 1937-ben a vállalkozás 526 Tarnóczky, 2010. 554.p. 527 A nagykanizsai városrész mellett lévő Dencsár-árok vezette le Nagykanizsa szennyvízét a Principálisba, ami aztán onnan a Murába került. 528 Zalai Közlöny, 1937. július 2. 529 Ez a gyár reklámanyagiból, a cég rajzos megjelenítéséből is jól látható. 530 a letartóztatásra lásd: Zalai Közlöny, 1942. december 4. 531 Tarnóczky, 2010. 835.p. 532 MNL ZML Cégbíróság. N.T. IV. 652. 261.p. 533 MNL ZML Cégbíróság. N.T. II. 1140. 332.p. 534 Tarnóczky, 2010. 835.p. 535 T. Mérey, 1982.139.p. Táblázat. 536 Zalai Közlöny, 1943. május 22. 537 Szilágyi, 1996. 54.p. 538 Címtár, 1937. 2.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 184 hivatalos megnevezése „Első nagykanizsai selyem-, kelme-fonalfestő, fehérítő- és vegy-tisztító" volt.539 Az 1940-es évek elején külön gyártócsarnokot hozott létre. Egyes idősza-kokban jelentős volt a foglalkoztatása is a cégnek, hiszen volt, amikor csaknem 100 ember is dolgozott a gyárban, de a stabil létszám inkább 40-50 körül volt.540 A Pálcsics-gyárban gondot fordítottak a munkások ellátására: minden dolgozónak volt biztosítása (baleset és élet); a férfiak keresete az 1940-es évek elején elérte a tisztviselőkét, de a női kerestek is magasabbak voltak az átlagnál. Pálcsics Ferenc országos tekintetben is komoly szakember volt; termékei magas minőségűek voltak, adatok szerint fonaltermékei felvették a versenyt a nyugati árucikkekkel.541 Az 1930-as évek közepén felmerült a városban egy hűtőház létesítésének a gondolata is, de ezeket az éveket igen nagy óvatosság jellemezte. A hűtőházak létesítése a kormány egyik projektje volt, a vidéki városokat akarta ezzel fellendíteni. A terv nemcsak a kanizsai ke-reskedőknek kedvezett volna a gyümölcs- és húsexport lehetőségének javításával, hanem a kanizsai iparosoknak is a munkahelyek teremtésével. A korszakot a pénztelenség jellemez-te, s ez 1935 nyarán elvágta a projektet, hiszen a beruházási költségek felét a kormány adta volna kölcsön a városoknak, 5,5%-os kamatra, 15 év visszafizetéssel, a másik felét pedig a városnak kellett volna előteremtenie. Az előzetes kalkulációnál kiderült, hogy az építkezés csak az összes költség 20%-át tenné ki, a pénz többi részét a máshonnan beszerzendő be-rendezések jelentették volna. Nem csoda, hogy a kezdeti érdeklődés után hamar lelohadt a helybeliek érdeklődése. Ám 1936 végén újraindult a mozgalom a hűtőház felépítéséért, amit a még nem működő sörgyár mellett, az iparvágányhoz közel akartak létrehozni.542 Végül is a tervet a háború előtt nem sikerült megvalósítani. Az esetből látszik, hogy ezekben az években az ipari beruházások támogatásához sem a városnak, sem a magángazdaságnak nem volt elég ereje. A kisvállalkozások területéről is említhetünk egy jól működő vállalkozást. Samu Lajos rézműves vállalkozásáról van szó, amely már régóta egyre jelentősebb szerepet játszott a város életében. A cég hagyományai 1826-ra nyúlnak vissza. Fellendülése a dualista kor-szakban kezdődött, a vállalkozásnak igen jó helyen, a Deák tér 12. szám alatt volt a mű-helye.543 A vállalkozó 1922-ben egy országos kiállításon rézműves termékeivel ezüstérmet szerzett.544 A két világháború közötti korszakban Samunak sikerült továbbfejleszteni a vál-lalkozást. Samu Lajos egyébként 1893-ban Nagykanizsán született, s ide járt középiskolába is, majd Budapesten főiskolát végzett, s azt követően tanári szakvizsgát is tett. 1922-ben vette át apja volt üzemét. 1931-ben ipartestületi elnökké választották; a szervezet igen so-kat köszönhetett szervező tevékenységének. Számos városi és törvényhatósági megbízást viselt. A vállalkozás profilja szeszgyári és központi szeszfőzdék berendezésinek gyártása volt, ahol a megmunkálást villanyerővel végezték. Gyártott különböző szeszfőző üstöket, finomító készülékeket, szőlőpermetezőket, kávéházi berendezéseket, vízmelegítőket, für-dőkályhákat, de végzett ónozást és hegesztést is.545 Látható a terméklistából, hogy a vállal-kozó jól érzet rá a szeszfőzés berendezés-szükségletére, valamint a mindennapi élet kom-fortjához szükséges lakberendezési-lakásüzemelési szükségletekre. 539 Uo 540 T. Mérey, 1982.143.p. Táblázat. 541 Zalai Közlöny, 1943. május 22. 542 Lásd: Zalai Közlöny, 1935. június 5,1936. november 10, november 21. 543 Tarnóczky, 2010. 281.p. 544 Zalai Közlöny, 1922. szeptember 17. 545 Címtár, 1937. 43.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 185 6.5 . Iparélénkítés a háborús készülődés jegyében Ezt az állóvizet kétségkívül sikerült a magyar kormányzatnak az 1938. évi győri prog-rammal, vagyis a fegyverkezéssel, a háborús készülődéssel némileg felkavarni. A háborús megrendelések miatt az évtized vége felé elindult néhány fejlesztés, amelynek során nőtt a foglalkoztatás. E folyamat egyik kulcseleme volt a sörgyár újraindulása. A helyi köz-véleményt állandóan foglalkoztatta a sörgyár kérdése. Ez nem véletlen: az 1933-ban be-zárt, a vasút mentén fekvő ipari monstrum kihasználatlansága mindenkit zavart, kivéve a pesti tulajdonosokat. Végül is 1941 januárjában elkezdték a felújítani a sörgyár gépeit, üzemcsarnokait. Mintegy 70 emberrel készültek a nyitásra, amely 1941. áprilisban be is következett.546 A foglalkoztatás hamarosan mintegy 120 főt ért el. Az első évi termelési terv mintegy 50 000 hl sör volt, de 1942-ben már 70 000hl-nyit gyártottak. Nagykanizsáról látták el a visszacsatolt Muraközt, s 32 sörnagykereskedő révén sikerült a környék ellátását is biztosítani. 1942-től már az időközben megnyitott közeli lelőhelyekről földgázzal működ-tették a kazánokat. A gyár igazgatója Metzger István lett, akit a tulajdonos, vagyis a Dreher Haggenmacher Első Magyar Részvény Serfőzde Rt állított a kanizsai gyár élére.547 A nagy újdonság kétségtelenül az olajipar elindulása volt. Ez volt az a kitörési pont, amely mind a munkanélküliségre, mind a jövedelmekre, s ezen keresztül a kereskede-lemre is pezsdítően hatott. Hangsúlyoznunk kell, hogy az olajipar megtelepedéséhez a városnak édeskevés köze volt, inkább csak egy szerencsés véletlen, hogy a város éppen jó helyen volt, s hosszú időn keresztül központja lehetett az ágazat működésének. Tény azonban, hogy a motorizáció gyors terjedése, az olaj sokoldalú felhasználási lehetősége, az olaj, mint stratégiai nyersanyag kérdése, az olajbányászat során várható földgáz hasznosí-tása a világon mindenhol nagy perspektívát jelentett. Tegyük hozzá, hogy a kitermeléssel és feldolgozással együtt járó környezetszennyezés abban az időben még nem hatotta át a közgondolkodást. Dél-Zalában és mellette Délnyugat-Somogyban az 1920-as években is folyt földgáz- és olajkutatás. 1933-ban az European Gas and Electric Company (EUROGASCO) kapott lehe-tőséget újabb kutatófúrásokra, Papp Simon geológus vezénylete mellett, aki szakmai irá-nyítója volt a munkáknak. A munka során Nagy-Budafapuszta mellett találtak jó minőségű gázt, ami lehetővé tette a további érdemi kutatófúrásokat. Már a próbafúrások idején felál-lítottak Nagykanizsán egy üzemanyagraktárt.548 A sikeres kutatófúrások eredményekép-pen 1938. július 15-én az EUROGASCO monopóliumaként megalakult a Magyar-Amerikai Olajkitermelő Rt (MAORT), s a környéken megkezdődött az olajbányászat és a földgázkiter-melés.549 A részvénytársaság alaptőkéje 14,3 millió pengő volt. A részvények 90%-a az ame-rikai Standard Oil Company of New Jersey tulajdonában volt.550 A koncesszió értelmében a MAORT által kitermelt olaj 15%-át, a földgáz 12%-át és a gazolin 15%-át kapta meg a magyar állam. Már az első évben mintegy 550 dolgozót alkalmazott a cég.551 A társaság központja Budapesten volt, de a MAORT kereskedelmi központjának Nagy-kanizsát tette meg, míg a kitermelőhelyek mellett (Kerettye, Lovászi) irodát tartott fenn. Nagykanizsára elsődlegesen a jó vasúti közlekedése, s a meglévő úthálózat miatt esett a választás. 1939 elején a megszűnt Transdanubia gőzmalom kihasználatlan épületeit meg-vásárolta a Vár utcában, ahol aztán kialakították a vállalat nagykanizsai irodáját, amit 1939 546 Zalai Közlöny, 1941. január 28. 547 Rózsás - Háncs, 1992.15-16.p. 548 Zalai Közlöny, 1936. június 19. 549 Nagykanizsa, 1984. 66.p. 550 Srágli, 2008. 3. 23.p. 551 http://www.olajmuzeum.hu/uploads/File/csath%20bela.pdf 186 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) májusába n vettek használatba. A földszinten volt a laboratórium, az első emeleten az ad-minisztráció, a második emeleten a műszaki vezetőség. Az igazgatóság mellett volt a geo-lógiai irányító es az elektromos szelvényező csoport is megfelelő műhellyel. A Vár utcai részleggel szemben helyezkedett el a gépjavító részleg, valamint a cső- és anyagjavító.552 Az 1942-44 között felépült gépjavító és gépgyártó épületét nevezi a helyi köznyelv „Vasvá-zasának.553 1939-ben az Ady utcában a volt Zerkowitz-házak udvarán a MAORT fejleszté-sei révén ide érkező világhírű Schumberger cég nyitott irodát. A MAORT 1938-41 között lényegében zavartalanul fejlődhetett. 1941 végén már 295 tisztviselője és 2366 munkása volt a cégnek.554 1941-ben viszont az amerikai tulajdonú cég - hiszen az USA háborús ellenség volt - a magyar kincstár kezelése alá került. Ez a tulajdon-viszonyokat nem érintette. A kitermelés fokozására a magyar és német olajigények miatt nagy erőfeszítések történetek. A háborús front megérkezésével az utolsó olaszállítmány 1945. március 29-én indult útnak Újudvarról Németországba. A németek kiűzése után a magyar jogviszonyt megszüntették, s egyelőre a MAORT továbbra is amerikai cégként mű-ködhetett.555 Az olajcég gazdasági működésének kanizsai vonatkozásait vizsgálva említjük meg, hogy már 1941-ben a kiépített a vállalat Nagykanizsa és Bázakerettye között egy 27 km hosszú gázvezetéket épített, így megnyílt a földgáz ipari és háztartási célú hasznosításának a lehetősége. De ennél is jelentősebb volt az, hogy a MAORT fejlődése révén egyre többen jutottak munkához. Néhány év után már csaknem 3000 embert foglalkoztatott a nagyvál-lalat. A munkások kezdettől fogva a környékbeli falvakból és városokból érkeztek, egészen biztosra vehetjük, hogy több százan lehettek Nagykanizsáról is. Legalább ekkora hatása lehetett annak is, hogy az igen magasan fizetett vezetők nagy számban éltek Nagykani-zsán. Ez ügyben a város is lépett: a posta melletti Ady utcai saroktelken kezdtek felépíteni egy olyan 36 lakásos bérházat, amelynek az első emeletén lakhattak a vezetők, s amely mi-nőségével megfelelt a mérnöki karnak. Ezekben a lakásokban a MAORT biztosította volna az alkalmazottaknak a fűtést, a világítást stb.556 1942-ben meg-kezdődött a MAORT lakótelep felépítése a vasúttól délre, a Sé-takert szomszédságában, a vá-ros által felújított területen.557 A háború alatti olajipari ne-kilendülés mellett nyilvánvaló-an eltörpült, de később, a szo-cialista időkben nagy jelentő-sége lett annak, hogy 1943 vé-gén megalakult Nagykanizsai Üveggyár Részvénytársaság. A 43. kép: A Nagykanizsai Ipartestület vezetősége székháza cég az olajipari központ mellett, nagytermében 1934-ben a yár utca 12. szám alatti, a vá-552 Uo. 553 Tarnóczky, 2010. 871.p. 554 Srágli, 2008. 3. 23.p. 555 Uo. 556 http://www.olajmuzeum.hu/uploads/File/csath%20bela.pdf 557 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 208.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 187 ro s által biztosított ingyenes telken jött létre. Célja az volt, hogy ólomüveget gyártson, de az üveggyártás csak 1947-ben indulhatott meg.558 Ezekből a példákból is látható, hogy a háborús felkészülés, majd maga a háború idősza-ka alapvetően sokat lendített a város iparán. Bár pontos adatokkal nem tudjuk bizonyítani, de a közvetett információk alapján úgy tűnik, hogy ezekben az években jelentősen csök-kent az ipari munkanélküliség. A fogyasztás szempontjából azonban ez kevéssé látszott, hiszen a zsidótörvények, majd pedig a háború alatt a behívott polgárok miatti jövedelmek kiesése, valamint a nagyszámú iparos és kereskedő zsidó elhurcolása és kiirtása a helyi gazdaságot nagyon visszavetette. így nem véletlen, hogy a helyi lakosság a háborús évek előre haladtával egyre nagyobb áruellátási hiánnyal nézhetett szembe. III. A GAZDASÁGI SZOLGÁLTATÓ SZEKTOR VÁLTOZÁSAI (1850-1945) 1. A kereskedelem fejlődése 1.1. A kereskedelmi lehetőségek javulása Nagykanizsa már a 19. század előtt is a térség legnagyobb piacközpontja volt.559 A vá-ros a 17. század vége óta rendezhetett országos vásárokat, a királyi engedély kezdetben négy, később hat vásár megrendezésére biztosított jogot. A18. századtól utolsó harmadától a nagykereskedelmi áruösszetétel, s így a kereskedők szakmaspecifikációja is sokat válto-zott. Mária Terézia korában még elsődlegesen az állatkereskedelem játszotta a fő szerepet, ám a napóleoni háborúk alatt a növekedő állami kereslet miatt egyértelműen a gabonafor-galmazás lendült fel.560 Ezt követően az 1820-as évek dekonjunktúrájában a felemelkedés lehetőséget a gyapjúkereskedelem biztosította, majd pedig az 1830-40-es évektől újra eljött a gabonaforgalmazás (most már évszázados) korszaka. A nagykereskedelem a forradalom utáni időkben is a zsidó családok kezében maradt, akik közül sokan országos hálózatokat is kiépítettek, nem is beszélve azokról a forgalmazókról, akik Bécsben és Pest-Budán is rak-tárakkal és üzletekkel rendelkeztek.561 1851-ben egy alsó-ausztriai kamarai kimutatás szerint a városban működő 39 nagy-kereskedő közül 9 foglalkozott gabonaforgalmazással, s az adókimutatások szerint egy-értelműen ők voltak a legnagyobb jövedelmet realizáló városlakók.562 Az 1850-es évektől gyorsan bővülő osztrák piac - összekapcsolódva az 1873-ig tartó nagy agrárkonjunktúrával - további előrelépési lehetőséget biztosított. Ebben az időben vált a gabona meghatározó termékké a magyar exportban, s ebből a kanizsai kereskedők is alaposan kivették a ré-szüket. A folyamat egyik világos jegye volt a kereskedők számának gyors szaporodása: az 1857. évi soproni kamarai jelentés adatai szerint Kanizsán a 8 évvel korábbi 39 nagykeres-558 Tarnóczky, 2010. 874.p. 559 Bácskai, 1993. 226.p. 1828-ban Kanizsa az ország nyolcadik legnagyobb piacközpontja volt. 560 Lásd: Kaposi, 2009/a Kereskedelmi fejezet, 209-288.p. 561 Lásd részletesebben: Blankenberg, 1929. 289-298.p. 562 Nieder-österreichische Gewerb-Verein, 1851. június 12. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 188 kedővel szemben már 58 működött, s közülük 23 foglalkozott gabonakereskedelemmel.563 Adataink alapján a nagykereskedők számának további növekedését láthatjuk az 1860-as években is. Egy 1862. évi összeírás szerint Kanizsán 208 kereskedő cég működött.564 Hozzá kell tennünk azt is, hogy az 1873. évi tőzsdeválság, s az utána bekövetkező világpiaci áresés miatt a gabonakereskedelem helyett egyre jelentősebbé váltak a kínálat szélesítése révén megjelenő szakágak, mint például a bor-, a fűszer-, a déligyümölcs- és a lisztkereskedők.565 Természetesen a 19. századi technikai modernizáció nagyban segítette a városi keres-kedelem bővülését. A vasút, mint a gyors szállítás eszköze az 1860-es évek elején már meg-jelent a városban. A Déli Vasút vonalán mind a két főváros (Pest-Buda és Bécs), a nyugati és déli osztrák területek városai, valamint a horvát városok és a tengeri kikötők gyorsan elérhetővé váltak. Emellett sokat javult a város belső közlekedési lehetősége is: egyre több tárházat, csarnokot építettek; megjelentek a nagy elárusító helyek (magazinok, bazárok stb.), javult a piactér kiépítettsége, kövezett, viszonylag jó minőségű utakat építettek vagy éppen klinker téglával rakták ki azokat stb.566 „Naponkint megy ki a pályaudvarba 4-500 kocsi különnemű gabona, s a raktárakat annyira telezsúfolják, hogy a beérkező nagy mennyiségből még az indóház színbe is kénytelenek a felesleget lerakni" - írta egy kortárs.567 Szükség is volt a helyi tá-roló kapacitások növelésére, hiszen a gabonaforgalom volumene gyorsan emelkedett: 1863-ban 543590, 1865-ben 894700 mérőnyi gabonát forgalmaztak a kanizsai nagykereskedők, de volt olyan esztendő is ebben az évtizedben, amikor már az 1,2 millió mérőt is elérte a forgalom.568 Nem véletlenül jegyzi meg az egyik kamarai jelentés, miszerint „A vasút miatt a forgalomnak valóságos gyűjtőpontjává vált" a város, ahonnan Bécs, Pest-Buda és Trieszt felé visznek nagy tömegű árut.569 Mindez arra utal, hogy a gazdasági fejlődés dinamizmusát ebben az időben egyértelműen a kereskedelem adta. A kereskedések egyre fontosabb városkép-formálóvá váltak. A reformkori kezdemé-nyek folytatásaképpen a város központi területén egyre több kereskedő cég jelent meg, s aztán maradt is ott hosszú évtizedeken keresztül. A Fő úti nagyobb üzletek közül említsük meg Rosenfeld Sándor fűszer- és az Axenti-család bőrkereskedését, a Lováck-féle patikát, Grűnhut-féle céget stb.570 A városháza melletti, hajdani Spánier-boltban volt az 1880-as éve-kig Fesselhoffer József híres „fűszer-, anyag-, festék-, dísz- és norinbergi" kereskedése, amely-ben az 1860-as évek elején „chinai-, bécsi és herendi porczellánból asztali edények, a legnemesebb külföldi borok, valódi tajt pipák és serteáruk; lőpor, salitrom, paraffin kenőcs"-öt árultak, s a vevők kiszolgálására 5-6 segédet alkalmazott.571 Talán még többen voltak jelen az Erzsébet téren, ahol a Benzián, a Blau, a Danneberg- és Weiss, a Gutmann, a Lőwy kereskedéseket találjuk.572 Az 1876. évi soproni kamarai jelentés alapján meg tudjuk ítélni a kanizsai kereskedelem belső ágazati rendszerét. 563 Verzeichnis der Wahlberechtigten, 1857. 50.p. 564 MNL ZMLIV. 259. b. 3407/1862. 565 Ez már az 1876. évi Soproni Kamara, 1876. 538-543.p. adatai alapján is világos tendenciának látszik. 566 Az ekkor végbement gazdasági változásokhoz lásd: Kaposi, 2009/a. 567 Horváth, 1861. 61.p. 568 Kamarai jelentések, 1860-62. 95-95.p; 1864-65.103.p. adatai. 569 Uo. 570 Lásd például: Kunics, 1992. tanulmányának adatait. 571 Horváth, 1861. 63.p.; illetve Zala-Somogyi Közlöny, 1862. július 1. 572 Lásd: Kunics, 2003. tanulmányát. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 189 A kanizsai kereskedelmi vállalkozások 1876-ban573 Kereskedelmi ágazatok Vállalkozások száma Segéd Tanonc Munkás Kereseti adó Egy vállalko-zásra jutó kere-seti adó (forint) alkusz 40 4 269 6,7 bőrkereskedő 7 7 4 556 79,5 bútorkereskedő 1 1 30 30 déligyümölcs-kereskedő 5 9 46 9,2 díszműkereskedő 2 4 2 236 118 divatáru-kereskedő 2 1 2 2 100 50 fakereskedő 4 6 2 348 87 fűszerkereskedő 7 16 9 598 85,4 fuvaros 1 22 22 gabonakereskedő 9 6 3 863 95,9 kalapkereskedő 1 1 51 51 lisztkereskedő 7 2 2 4 252 36 malomkő-kereskedő 1 31 31 nagykereskedő 1 4 1 3 306 306 nyersbőr-kereskedő 1 2 1 156 156 papírkereskedő 1 1 1 21 21 piócakereskedő 1 26 26 posztókereskedő 2 2 1 84 42 rőföskereskedő 8 17 6 306 38,3 ruhakereskedő 6 7 2 206 34,3 sertéskereskedő 2 1 76 38 szatócs 34 3 322 9,5 terménykereskedő 8 16 5 472 59 ügynök 6 4 3 79 13,2 vaskereskedő 3 10 2 539 179,7 vászonkereskedő 1 1 36 36 vegyeskereskedő 60 31 18 2439 40,7 mészkereskedő 1 7 7 Összesen 222 156 64 9 8477 38,2 573 Soproni Kamara, 1876. Nagykanizsa: 538-542.p.; illetve Kiskanizsa: 428-429.p. A táblázat a vendéglátás szektorát nem tartalmazza, azokat majd külön elemezzük. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 190 Látható, hogy az adatok szerint összesen 222 kereskedelemmel foglalkozó vállalkozás működött a városban. Legnagyobb létszámban a vegyeskereskedők (60 cég) voltak jelen. Egyedi tapasztalataink szerint ezek a városban általában kisebb, 1-2 segéddel működő bol-tok voltak. Hasonlóan kisebb vállalkozások lehettek a szatócsok (37 cég), a kalapkereskedők, a bútorkereskedők stb. Ha az alkusz-csoportól eltekintünk, akkor világosan kitűnik, hogy 1876-ban a kereskedelmi vállalkozások mintegy 65-70%-a egészen biztosan kis méretű vál-lalkozás volt. Mindez egyáltalán nem jelentette a feltétlenül gyenge működést, hiszen pél-dául vegyeskereskedők az egy vállalkozásra jutó kereseti adó (41 forint) esetében átlag (38 forint) fölöttiek voltak; ezzel szemben a szatócsok az átlag egyharmadát sem érik el. Ebben az időszakban a legnagyobb gabona- és egyéb terménykereskedők közül is ki-emelkedett a Lőwinger Izrael és Fiai, a Scherz Albert és Englander, a Grünhut Fülöp, a Walbach és Musquitter, a Lessner Henrik, a Danneberg J. és Weiss, a Sommer Miksa és Sán-dor, a Blau M. Fiai, a Bettlheim B. és Fia, a Zerkowitz Zsigmond és Társa és az Ebenspanger és Fiai cég. Ezek voltak azok, akik a legtöbbször a térség nagyobb uradalmaival szerződve hatalmas mennyiségben szállítottak gabonát és egyéb nyersterméket döntően külföldi pi-acokra. Az elsőnek említett Lőwinger-cég olyan tekintélyt szerzett, hogy tulajdonosa 1874-1896 között állandóan helyet kapott a bécsi nemzetközi gabonavásár rendezőbizottságá-ban. A fűszerkereskedők között kiemelkedett a Zerkowitz Vilmos és Albert, a Rosenberg és Wellisch cég, a Fesselhoffer József, a Rosenfeld Adolf és a Rosenberg Ferenc-féle vállalkozás. A vaskereskedők között a legnagyobbak az ipari fejezetben már említett Weiser, illetve a Hauser és a Schwagl-testvérek vállalkozása volt. Egyre több bőrkereskedő cég is működött Kanizsán, közülük érdemes megemlíteni az Ebenspanger és Fiai, illetve az Axenti céget és Vaic vállalkozását.574 A fakereskedők közül a Gutmann-cég szerzett nagy hírnevet. Láthattuk az 1876. évi adatokból, hogy a felsorolt nagykereskedő cégek által képviselt forgalmi ágak a kereseti adót tekintve is igen magas egy cégre jutó aránnyal rendelkeztek. A cégnevekből kiderül, hogy az 1860-70-es években nagyra nőtt kereskedelmi vállalkozá-sok egy része már általában két generációs kereskedő-családok aktuális cégei voltak (Ha-user, Axenti, Zerkowitz stb.).575 Másik részük viszont a reformkorban kezdte pályafutását (Blau, Ebenspanger, Danneberg stb.), s az akkor induló kereskedő generáció vállalkozásai ekkorra értek be, s váltak a Nyugat-Dunántúl meghatározó forgalmazóivá.576 Két kereskedelmi vállalkozást mindenképpen ki kell emelnünk, hiszen tevékenységük mesze túlmutatott a város gazdasági határain. Az egyik az Ebenspanger-családé, akik kö-zül Manó, illetve fia, Lipót alapozta meg a család gazdasági karrierjét. A családi vállal-kozást még 1834-ben alapították, kezdetben bőr-, bor- és gabonaforgalmazással foglalkoz-tak.577 Manó reprezentatív házát az Erzsébet tér 27. szám alatt 1867-ben építette föl.578 A ház tulajdonosa és a cég vezetője 1886-tól Ebenspanger Lipót (1852-1918) volt, aki kereskedelmi tevékenysége mellett királyi tanácsosi címet is szerzett. A kereskedelemből meggazda-godva vagyonának egy részét földbirtokba fektette: 1890-91-ben több birtokot is vásárolt Nagykanizsa szomszédságában, amikor a flandriai Fülöp herceg mintegy 14000 holdas birtokát értékesítették. A kisebb gazdasági egységenként eladott volt palini uradalomból (Újnéppuszta, Újudvar, Pallin-Korpavár, Kámáncspuszta stb. határában) mintegy 2400 holdhoz jutott hozzá.579 1895-ben mintauradalmában mintegy 50-60 cselédet foglalkozta-574 Blankenberg, 1929. 294.p.; Zalai Közlöny, 1874. június 18. 575 Lásd: Kaposi, 2009/a 242-277.p. esetleírásait. 576 Blankenberg, 1929. 294.p.; illetve lásd Zalai Közlöny, 1874. felsorolását. 577 Tarnóczky, 2010. 409.p. 578 Kunics, 2003. 227.p. 579 Zalai Közlöny, 1891. január 17. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 191 tott. 580 Igen becses emlék ránk maradt üzleti főkönyve, amiben az elszámolásokat vezették, s amely világosan mutatja az igen széles területről származó gazdasági kapcsolatokat.581 Lipót vagyonát, gazdagságát mutatja, hogy Zala megye virilisei között a harmadik helyen állt; amúgy 41 éven át tevékenykedett a Nagykanizsai Takarékpénztárban, de mellette több bank igazgatósá-gában is helyet foglalt. 1885-től hosszú éveken át helyi a Kaszinó elnöke volt.5821899-ben nevét Elek-re cserélte, s 1904-ben újnépi előnévvel nemességet kapott. Fia, új-népi Elek Ernő a későbbiekben folytatta apja karrierjét. Másik kiemelt példánk a Gutmann-család.583 Gutmann Simon Henrik (1806-1890) Gelsén szüle-tett, majd 24 éves korában költözött Kanizsára, ahol Strasser Lázár nagykereskedőnél vállalt raktárnoki munkát. Karrierje az igen ritka „self made man" tí-pus volt.584 1836-ban önálló üzletet nyitott, majd 1840-ben feleségül vette Strasser Annát, volt főnöke lányát. ~ Ebenspanger Lipót bőr-, bor-és Apósa a szabadságharc után Bécsbe költözött, így a terménykereskedő, kir. kereskedelmi kanizsai kereskedést veje vitte tovább.585 Eleinte az tanácsos, újnépi nagybirtokos, 1880 örökölt üzlettel foglalkozott: nyerstermékeket forgal-mazott (gubacs, gabona), pálinkát vásárolt és adott tovább, illetve tudunk repceolaj finomí-tási tevékenységéről is.586 Egyre többet foglalkozott pénzügyletekkel is. Gutmann üzleti tevékenységében a nagy változást a vasút által teremtett lehetőségek adták. Az 1850-es évek közepétől megindultak a Buda-Prágerhof vasút kiépítésének előké-születei. Gutmann jó érzékkel vette észre, hogy a fafeldolgozásban és a fakereskedelemben óriási pénz van. 1856-ban Kanizsán, a később felépített vasútállomástól nem messze kiala-kított egy fafeldolgozó telepet, illetve egy hordókészítő üzemet, amelyekhez később ipar-vágányt kapcsolt.587 Gutmann a hazai vasút kiépülése kapcsán az egyik legnagyobb szállí-tóvá vált. Egyre több erdőt vásárolt, előbb csak a környéken (Sáncz, Fakos puszta), később azonban vásárlásai már a Dráva alatti szlavóniai erdők irányába mozdultak el. Gutmann Henrik, és később fiai egyre több földhöz jutottak hozzá, a világháború előtt már mintegy 16000 hold mezőgazdasági területtel és 105000 hold erdővel rendelkeztek.588 Faipari te-vékenysége igen komoly elismerést is kapott. 1878-ban a párizsi világkiállításon bemuta-tott 1200 akós óriáshordóért aranyérmet kapott (ebben már egyik fia, Vilmos tevékenysége is benne volt), s Gutmann Henrik megkapta a francia Becsületrend Lovagkeresztjét is.589 A hordó világszenzáció volt, magyarországi fából, német munkások által készült, s franciák vették meg.590 Tegyük hozzá, hogy egyéb üzleti tevékenységei is igen sikeresek voltak. Ezek 580 Gazdacímtár, 1895.138-139.p. 581 TGyM. Tört. Dok. Tár. 82.1082.1. 582 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 68.p.; Hazánk és Külföld, 1898. 9-10-11. szám. 17.p. 583 Gutmann Henrik életútja jól ismert, hiszen Kerecsényi Edit egy jól sikerült tanulmányban elemezte a csa-ládtagok felemelkedését. Ezt szerencsére több, azóta előkerült adattal ki tudtuk egészíteni. 584 Zalai Közlöny, 1933. október 31. 585 Kezdeti, reformkori tevékenységére lásd: Kaposi, 2009/a 276.p. 586 Kerecsényi, 1979.149.p. 587 Zalai Közlöny, 1932. szeptember 2. 588 Huszadik Század, 1932. július. „Róza báróné halálára." 589 Zalai Közlöny, 1878. október 27.; illetve 1877. november 8. 590 Zalai Közlöny, 1878. október 13. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 192 közül emeljük ki a szlavóniai területen, Beliscsén lét-rehozott, mintegy 3000 embert foglalkoztató hatalmas fűrészüzemet. A kiterjedt Gutmann-vállalkozásokat egészen 1932-ig Kanizsáról irányították. Ennek köz-pontja az Erzsébet tér 11. szám alatt lévő klasszicista stílusú palotában volt, amit még Strasser kereskedő épített a napóleoni háborúk befejezése után.591 Gutmann Henrik gazdagodásával, üzleti sikerei-vel egyre jelentősebb társadalmi és közösségi funkci-ókat is ellátott. Nehéz lenne fölsorolni minden olyan gazdasági és társadalmi funkciót, amit hosszú élete során elért vagy betöltött, de néhányat mindenképpen ki kell emelnünk. Igazgatósági tagja volt a Nagykani-zsai Takarékpénztárnak, illetve később a Nagykani-zsai Kereskedelmi és Leszámítoló Banknak is. Alapító tagja, s később hosszú időn keresztül elnöke volt az 1851-ben alapított Nagykanizsai Kereskedők Társula-tának. Ismert volt karitatív tevékenységéről, támoga-tott iskolákat, alapítványokat stb. 1863-90 között a he-lyi izraelita hitközség elnöke volt.592 1869 végén Ferenc József király Gutmann Henriknek, feleségének, valamint 9 gyermekének gelsei előnévvel magyar nemességet adományozott. Gutmann volt az első olyan kanizsai zsidó, aki magyar nemességet kapott.593 Felesége is számos funkciót töltött be, alapító tagja volt az 1843-ban létesült Nagykanizsai Izraelita Jótékony Nőegyletnek.594 Egészében nézve nem akármilyen karrierről van szó: Gutmann világcéget épített, széles nemzetközi ismertséggel, jelentős exportot bonyolított, fiai báró címet szereztek, s ipari- és pénzügyi nagyvállalkozóvá váltak stb. Az 1873-ban kirobbant tőzsde- és bankválság, s a nyomában járó recesszió nagy hatást gyakorolt a hazai kereskedőkre is.595 A negatív hatások miatt nagy szükség volt a gazdaság élénkítésére, ezért Nagykanizsán is megpróbálták - a sok nagyobb hazai városhoz hason-lóan - egy vásárral egybe kötött kiállítás megszervezésével az itt működő gazdasági kapa-citásokra felhívni a figyelmet. A jelentős mértékben kanizsai gazdasági szakemberekből álló Zalavármegyei Gazdasági Egyesület 1875-ben határozta el, hogy 1876-ban Nagykani-zsán gabona- és borvásárt rendez. Ehhez közreműködésre felkérte a Nagykanizsai Keres-kedelmi Testületet, amelynek elnöke a fentebb már emlegetett nagykoncepciójú Gutmann Henrik volt. Patronálására felkérték a földművelésügyi minisztert, s meghívták a környező területek termelőit, érdekképviseleteit stb. Maga a vásár az Erzsébet téren lévő Szarvas szálloda nagytermében zajlott.596 A vásár 1876. augusztus 24-én nyitott. Hivatalosan megfogalmazott célja a mezőgaz-daság fejlesztése, a piacra termelés elősegítése, valamint alkalomteremtés a termelők és kereskedők közötti kapcsolatok létesítésére.597 Az 1876. évi vásár a szakmai vélemények, valamint az átlagpolgárok szerint is igen jól sikerült. Mintegy 700-an érkeztek közeli-távoli helyekről; jöttek kereskedők német, olasz, osztrák (Karinthia, Stájerország, Krajna, Bécs, 591 Kerecsényi, 1979.150.p. 592 Uo. 593 Királyi könyvek, 1940. 74.p.; illetve Zalai Közlöny, 1870. január 8. 594 Kerecsényi, 1979.154.p. 595 A válságra lásd: Kövér, 1986. munkáját. 596 Blankenberg, 1929. 295.p. 597 Zalai Közlöny, 1876. augusztus 24. 45. kép: Gelsei Gutmann Simon Henrik kereskedő, a Gutmann-cég alapítója, 1873 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 193 46. kép: A fapiacra érkező árusok szekerei a Deák téren 1905 körül Grác), svájci területekről is. A vásári napon mintegy 26125 q gabonát adtak el, de ehhez még hozzá kell vennünk azt is, hogy a vásár napja után itt maradottak a következő napok-ban még mintegy 50 000 q gabonát vásároltak. A borvásár már kisebb volumenű volt, jóval kisebb forgalmat bonyolítottak le, aminek oka elsődlegesen az volt, hogy a kiállítók főleg finom és drága borokat hoztak, amelyeknek relatíve magas volt az ára. Ezen 43 borkiállító vett részt, a jelesebbek kiállítók között találjuk az Ebenspanger és Fiai, a Zerkowitz Zsig-mond, valamint a Rosenberg és Wellisch céget, valamennyien szép mennyiséget érékesí-tettek.598 Eredményes volt a vásár azért is, mert a rendező szervezetnek szerény jövedelmet termelt, amely főleg a kiállítók által fizetett díjakból, valamint a kereskedők által befizetett belépti díjakból tevődött össze. A vásár sikere révén az Egyesület úgy határozott, hogy a következő évben ismét meg kell rendezni a kiállítást, amiből aztán egy sorozat született: 1876-1880 között öt egymást követő évben rendeztek hasonló kiállítást Nagykanizsán. Jegyezzük meg mindjárt, hogy az elsőhöz képest egyre lanyhább kereslet jellemezte a vásárokat. Az 1877. évi vásáron 500 látogató fordult meg, de a következő évben már csak 330 fő volt az ide érkezők száma.599 Az áruforgalom is hanyatlott: 1878-ban már csak 30 000 q gabonát adtak el.600 A szervezők igyekeztek bővíteni a vásár termékkínálatát, így a gabona- és bor mellett megjelent a gép-kiállítás is. Utóbbi esetében az 1880. évi vásáron mezőgazdasági gépeket, hajtó- és egyéb szíjárukat, mérlegeket, cementgyártmányokat is bemutattak.601 Volt járulékos hatása is a vásárnak: a vásár napjai alatt nőtt a távírda forgalma. Természetesen sok oka volt annak, hogy a nagykanizsai gabona- és borvásár egyre szerényebb eredménnyel zárt. A gabona ára lassan hanyatlott, hiszen eddigre már megjelentek a nagy tengerentúli értékesítők is Eu-598 Zalai Közlöny, 1876. augusztus 27.; Zala, 1876. augusztus 30.; Glavina Lajos egyesületi elnök az összefoglaló jelentése pedig: Zalai Közlöny, 1877. január 11. 599 Zalai Közlöny, 1877. augusztus 26. 600 Zala, 1878. szeptember 4.; Zalai Közlöny, 1878. szeptember 5. 601 Zalai Közlöny, 1880. augusztus 29. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 194 rópában; a borértékesítők egyre nagyobb sörfogyasztást tapasztalhattak; de általában véve is lehetett érezni azt, hogy az 1873-75 közti válság még nem múlt el nyomtalanul a környező országok gazdaságaiban sem. Az Egyesület később megpróbálta feléleszteni a vásárokat, 1887. október elején ismét gazdasági kiállítást szerveztek a Szarvas nagytermébe, de ez már nem volt olyan látogatott.602 A reális megítélés miatt tegyük hozzá, hogy a nagykanizsai vá-sár öt évet ért meg, ugyanakkor ebben a korszakban például Pécsett, amely jóval nagyobb volt Kanizsánál, csupán egyszer, 1878-ban tudtak hasonló jellegű vásárt rendezni.603 1.2. Az átalakuló kanizsai kereskedelem 1885 után Az 1885-től kezdődő időszakban a kanizsai kereskedelmi vállalkozások új időszaka jött el.604 Ennek egyik jele kétségkívül az volt, hogy a korábbi legnagyobb üzlet, a gabonakeres-kedelem már nem nagyon volt bővíthető. Ez azt hozta, hogy az újonnan létrejött kereske-delmi vállalkozásoknak már mással kellett foglalkozni, meg kellett találni azokat az érté-kesítési területeket, ahol más árucikkekkel megjelenvén eredményesek lehetnek. A korábbi egyoldalú gabona- és terménykereskedelem ennek hatására látványosan visszaesett. Mivel az állati termékek ára viszonylag magas volt, így adta magát a lehetőség, hogy az amúgy is jelentős állattartásáról híres vidék kapacitásait a kanizsai kereskedők fogják forgalmazni. Az átalakulás révén a nagykanizsai kereskedelemnek olyan új ágai fejlődtek ki, amelyek termékeikkel, árucikkeikkel egy gyorsan növekvő lakossággal rendelkező városban a tár-sadalom mindennapi életet segítettek egyre komfortosabbá tenni. Ebből az új korszakból is hadd emeljünk ki néhány kereskedelmi vállalkozást, hiszen ezek működése hosszú időn keresztül magas szinten reprezentálta a helyi kereskedelmi te-vékenységet. Elsőként a Zerkowitz-féle borkereskedő céget említjük, amely még akkor is vi-rágzott, amikor a filoxéra tönkretette a Kanizsa környéki szőlőket.605 Fontos volt a kereslet növekedése: a hazai és a külföldi érdeklődés is folyamatosan növekedett a magyarországi borok iránt.606 Az eredeti céget még 1805-ben alapították. A Csehországból származó famí-lia első tagja, Leopold (1789-1860) 1817 felé telepedhetett le Kanizsán.607 Népes családjának gyermekei igen sok mindennel foglalkoztak, így például Vilmosnak és Albertnek közös fűszerkereskedő vállalkozása volt, de jutott a gyerekek közül jogi pályára is.608 A borüz-let Zerkowitz Zsigmond (1818-1874), majd halála után testvére, Albert alatt teljesedett ki. A Zerkowitz Zsigmond és Társa (a társ Weissmayer Mór volt) cég (a vállalkozás neve meg-maradt Zsigmond halála után is) az 1890-es évek közepén engedélyt kért a felsőbb ható-ságoktól, hogy a külföldön forgalmazott borok értékesítésekor az egyesített országcímert használhassa. Mivel azonban korábban (szerény mértékben) kihágást követett el egy bor-hamisítási ügyben, így az engedélyt nem kapta meg, de az ügy kapcsán keletkezett akták-ból kiderül, hogy a cég állandó borraktára 4-5000 hl-ra tehető, míg a cég éves borforgalma 5-6000hl-ét ért el. Azt is tudjuk, hogy a cég „Borait legnagyobbrészt a Balaton vidékéről, Er-délyből és a nevezetesebb honi bortermelő vidékekről szerzi be. Kivitele kiterjed az összes osztrák tartományra, Bajor és Szászországra, nem különben Horvát és Sziavon kapcsolt részekre."609 A Zsig-mond cége igen jól szerepelt több nemzetközi kiállításon. Az 1873. évi bécsi világkiállítá-son elismerő diplomával (Anerkennungs-Diplom zuerkannt) okmánnyal tüntették ki, míg 602 Kunics, 2009. 278.p. 603 Kaposi, 2006.106-107.p. 604 Blankenberg, 1929. 296.p. 605 Uo. 297.p. 606 Lásd például: Kamarai jelentés, 1879. 48.p. 607 MNL ZML IV. 102/c Zala megyei zsidóság összeírása. 1848. Nagykanizsa, Kiskanizsa. 608 Zalai Közlöny, 1874. június 18. 609 MNL ZML Nagykanizsa Városi Tanácsi Iratok. 4007/1897. Vécsey Zsigmond polgármester igazoló levele. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 195 a z 1874-ben rendezett „London Annual International Exhibition of Ali Fine Arts Industries and Inventions" című kiállításon bronzérmet szerzett.610 Albert (1823-1897) kültagja (saját bevallása szerint beltagja) volt Zsigmond cégének. Egy vallomása szerint vezetői szerepet is játszott bátyja cégében, de ez nem valószínű. 1881-ben Albert kilépett a Weissmayer vezette cégből, és saját borüzletet alapított. A cégbírósági bejegyzések szerint kettejük cége párhuzamosan működött.611 Albert úgy gondolta, hogy bátyja volt cégének eredményeit saját vállalatában is felhasználhatja, így az 1880-as évek-ben elkezdett olyan levélpapírokat és reklámokat használni, amelyek szerint az ő üzlete 1811-ben alapíttatott, illetve a bécsi és londoni eredmények is hozzá kötődnek. Weissmayer 1885-ben feljelentette Zerkowitz Albertet,612 s a Tanács eltiltotta a jogtalan eszközök hasz-nálatától a vállalkozót, s jelentéktelen összegű (20 forint) pénzbüntetéssel is sújtotta.613 Az ítéletet az alispán is jóváhagyta. Ettől függetlenül kétségtelen, hogy Albert vállalkozása igen felfutott. A cég a borokat Svájctól Németországig, Ausztriától Csehországig forgalmazta. Volt időszak, amikor évente 200 000 hl bor hagyta el Nagykanizsát.614 A nagykereskedő 1894-ben emeltette azt a Kazin-czy utcában lévő két hatalmas házat, amely alatt olyan pincerendszert építettek ki, amely csaknem 1500 m2en terült el, belül 6 méter magas és szekerekkel is járható volt, s egyben a vasútállomáshoz is közel volt. A Zerkowitz-cégnek Bécsben is volt lerakata, s egyes adatok azt sejtetik, hogy a bécsi üzletrész már nagyobb volt, mint a kanizsai. Zerkowitz Albert támogatója volt a helyi kultúrának és a szegényeknek is.615 A borüzletet halála után Lajos vitte tovább, aki ismert volt egyéb vállalkozásairól is, így például a Fő út és a Piac tér sarkán álló Centrál szálloda 1911-13 között Zerkowitz vezette konzorcium segítségével épült fel.616 A város egyik leghíresebb kereskedése volt a Rosenfeld Adolf Fiai nevű cég. A morva területekről származó Rosenfeld Sándor 1820 felé telepedett le Kanizsán, s az említett ke-reskedését 1832-ben alapította. Feleségétől, Hirschler Annától született - több lány mellett - Adolf (1835-1906) nevű fia Nagykanizsán.617 Adolf Kanizsán a piarista gimnáziumban vé-gezte tanulmányait.618 A Rosenfeld Adolf nevű cég folyamatosan fejlődött. Igen jó helyen volt a boltja, hiszen a Fő út 4. szám alatti épületben, közvetlenül a Városháza mellett a városi lakosság jelentős része megfordult, nem is beszélve a távolról érkezett kereskedőkről. Az eredetileg kisebb épületet 1870-es években Adolf átépítette és megnagyobbíttatta, mégpedig oly módon, hogy annak homlokzata illeszkedjen a mellette lévő városháza vonalaihoz. 1892-1901 között a cég neve is megváltozott, ekkortól már Rosenfeld Adolf és Fia lett a hivatalos megnevezés, ami mutatja a tulajdonban (vagy a cégvezetésben) bekövetkező változást.619 Adolftól fia, József 1901-ben vette át az üzletet, amihez csatlakozott valamivel később öccse, (Radnai) Jenő.620 Az épület földszintjén volt a messze földön híres üzlet. Óriási ter-mékmennyiséget forgalmazott a kereskedés. A 20. század elején adták ki azt az igen becses, színes nyomtatású árukatalógust, amely 164 oldalon keresztül képekkel illusztrálva sorolja fel a kereskedés által forgalmazott termékeket. Nehéz lenne jelen keretek között felsorolni az árucikkeket, amelyek között fűszer-, csemege-, bor-, likőr-, ásványvíz-, porcelán-, üveg-610 Uo 611 MNL ZML Cégbíróság. N.T. 1.105.145.p.p.; illetve N.T.1.116.164.p. 612 MNL ZML Nagykanizsa Városi Tanácsi iratok. 1887/2459. 613 MNL ZML Nagykanizsa Városi Tanácsi iratok. 4790,3515/1885. 614 Blankenberg, 1929. 297.p. 615 http://www.zerkovitz.hu/zerkowitz_albert.htm 616 Tarnóczky, 2010.415.p. 617 MNL ZML IV. 102/c Zala megyei zsidóság összeírása. 1848. Nagykanizsa, Kiskanizsa. 618 http://csaladfa.faczan.hu/index.php?letter=Um9zZW5mZWxk 619 MNL ZML Cégbíróság. N.E.I.l. l.p; illetve N.T.1.129.185.p. 620 Tarnóczky, 2010. 448.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 196 47. kép: A Rosenfeld-ház és a Városháza földszinti üzletsora a Fő úton az 1910-es években és lámpatermékek, valamint vadászati cikkek és műipari áruk egyaránt előfordultak. Csak egyetlen árucikket emelünk ki ezek közül: a kávétermékek között 8 fajtát, míg a kávépótlé-kok között 5 fajtát forgalmaztak. Külön kiemeljük, hogy a kávépótlékok között a kanizsai Frank-cég által gyártott Pátria és a Frank kávé is ott volt. Megrendelésre vidékre is küldött árucikkeket, a lóheremagtól a gabonás zsákig szinte minden szükséges termék szerepelt a kínálatukban.621 A zalai sajtóban sok magyarországi cég úgy reklámozta termékeit, hogy azok Nagykanizsán a Rosenfeld-boltban vásárolhatók meg. A família házassági politikája - hasonlóan a sikeres és gazdag kanizsai zsidó családok-hoz - döntően a városon belüli kapcsolatokra épült. Legszorosabb kapcsolatok Gutmann, a Grünhut, a Hirschler és a Czech-családokkal alakult ki. Rosenfeld Adolf 1861-ben Gutmann Bertát (1843-1917) vette feleségül.622 A família utolsó nagy alakja, Rosenfeld József már igen sok társadalmi és gazdasági pozíciót betöltött. Kereskedésének vezetése mellett alelnöke volt a nagykanizsai Kaszinónak és az izraelita hitközségnek, tagja volt az izraelita Szent-egylet Elöljáróságának, Zala vármegye Törvényhatósági Bizottságának, illetve Nagykani-zsa város képviselőtestületének. Igazgatósági tagja volt a Nagykanizsai Takarékpénztár-nak, illetve a Nagykanizsai Tárházak Rt-nek, a Városépítő és Ipari Építési Rt-nek. Alapítása óta igazgatósági és felügyelő bizottsági tagja volt a Viktória Gőztéglagyár Rt-nek. A felso-rolásból is látszik, hogy az amúgy igen puritán életvitelű, illetve közadakozásáról is ismert kereskedő tevékenységével mélyen beleágyazódott a helyi üzleti és polgári életbe.623 621 TGyM. Tört. Dok. Tár. A/415-68. 622 Kerecsényi, 1979.164.p. 623 A felsorolás nem teljes. Forrásai azok a gyászjelentések, amelyek halála után jelentek meg, ahol az egyes szervezetek egyenként emlékeztek meg az elhunytról. Lásd: Zalai Közlöny, 1929. február 19. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 197 A századfordulón indult a nagykanizsai Singer Textilkereskedőház fél évszázados kar-rierje.624 Singer Sándor Kiskormáromban vegyeskereskedőként kezdte a szakmát, majd 1901-ben telepedett át Nagykanizsára, ahol textilkereskedést nyitott.625 Családi vállalko-zásként indult a cég. A cégnyilvántartás szerint kezdetben a nagykanizsai üzlet még csak az 1887-bejegyzett kiskomáromi cégnek a fióktelepe volt, de 1909-től már önállósult a városi üzlet.626 Nem lehetett könnyű dolga a vállalkozónak, hiszen a 20. század elején rajta kívül tíz másik rőfös kereskedés is volt már a városban, s köztük olyan nevek is előfordultak, mint Rosenberg Sándor kereskedése. Ráadásul a tíz másik textilkereskedésből nyolc a Fő úton vagy a Piac téren helyezkedett el.627 Singer jó érzékkel vette észre a polgárosodás, keresleti igényeinek változását. Gyorsan fejlődött a vállalkozása, 20-25 embert is foglalkoz-tatott az üzlet. Nagy figyelmet fordítottak a minőségre, ahol az árubeszerzést a cégvezető végezte. Későbbi források alapján tudjuk, hogy cseh, osztrák, angol, francia cégekkel voltak összeköttetésben. Jelentős területi üzletkört építettek ki, egész Zala megyéből, azon kívül Somogy nyugati vidékeiről is jártak hozzájuk vásárolni, de legtöbben a városból és annak 30-40 km-es körzetéből jöttek. Széles áruválaszték jellemezte a céget. Árusítottak (többek között) nyomott ruhakasmírt, plüsst, brokátselymet, különféle kendőket, külföldi és ma-gyar szöveteket, damasztokat, ágyhuzatra való anyagokat, kárpitos cikkeket, szövőfonalat, kenderfonalat.628 Singer reklámjaiból igen exkluzív áruválaszték bontakozik ki, hiszen an-gol és francia szöveteket, selymet, valamint szepességi és rumburgi vásznakat is árult.629 Kendőket maga a cég is készített. Singer üzlete Kazinczy utca 1. száma alatt, valamint a Fő út és az Erzsébet tér sarkán álló épületben volt, ez utóbbit - láthattuk korábban - Zerkowitz 1911-ben lebontatott, s helyére szállodát épített, de abban helyet biztosított bérlőként Singer üzletének. A vállalkozás tőkeerejét mutathatja, hogy 1912-ben Singer birtokába került a Deák tér és a Sugár út sarkán lévő épület is.630 Bár az üzlethelyiség valamivel kisebb lett, de háromszintes lett a bérlet: volt pincéje, a földszinten a helyezkedett el a kereskedés, s volt egy galériája is. Az üzletvitelre a szerény árrés (10-25%) melletti nagy forgalom volt jellem-ző. A korban megszokott családi stratégia szerint Singer Sándor fiait kereskedelemre tanít-tatta, vagyis tudatosan arra készítette föl, hogy később majd átvehessék a vállalkozást.631 Az új profilú kereskedelmi vállalkozások azonban korántsem jelentették azt, hogy a gabonakereskedelemnek ne lettek volna még tartalékai. Ezt mutatja, hogy 1899-ben a Csengery úton, a Déli Vasút teherállomásának szomszédságában létrejött a Nagykanizsai Tárházak Részvénytársaság. Régi igénye volt ez már a helyi és a környékbeli kereskedők-nek és termelőknek. A társaság célja: a gabonakereskedelmet szolgálni és annak fellen-dítését elérni. A társaság reexpedíciós jogot szerzett, vagyis bel- és külföld felé szabadon forgalmazhatott. Jelentős forgalmat bonyolított le az alpesi tartományok, Trieszt, Fiume és Bécs irányába. A Társaság működése két raktárral indult, de rövidesen már négy nagyobb raktárral rendelkeztek. Ezek befogadó képessége összesen mintegy 1000 vagon gabona volt. A társaságnak az első világháború előtti években a forgalma mintegy 3800-4000 vagon ga-bona volt. A raktárak megfeleltek a kor technológiájának: árammal hajtott tisztító gépekkel kezelték a terméket. A Társaság igazgatósági tagjai között újnépi Elek Lipót elnök, Bentzik Ferenc és Fried Ödön (ügyvédek), Tripammer Gyula (a Nagykanizsai Takarékpénztár igaz-624 TGyM. Tört. Dok. Tár. A/860-73. 625 A korabeli szóhasználat szerint rőföskereskedés. 626 MNL ZML Cégbíróság. N.T.1107.150.p.; illetve N.T.II. 673. 81.p. 627 Címtár, 1907.104-105.p. 628 TGyM. Tört. Dok. Tár. A/860-73. 629 Címtár, 1907. 94.p. 630 Tarnóczky, 2010. 285.p. 631 TGyM. Tört. Dok. Tár. A/860-73. 198 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 48. kép: Piaci árusok a Fő úton 1896-ban gatója), Hirschler Sándor (a Nagykanizsa Bankegyesület Rt. igazgatója), illetve két nagyke-reskedő: Schwarz Gyula és Bettlheim Győző foglalt helyet.632 Már eddig is kiderülhetett, hogy a város kereskedelmében a minőség mindig sokat szá-mított. Ennek egy példája a Reichenfeld Gyula által 1879-ben alapított magnagykereskedő vállalkozása, amely nemcsak Zalában, hanem az egész Dunántúlon is egyedülálló volt. Nem-csak a hazai, hanem a külső piacokon is terjeszkedett, s egyre nagyobb elismerést szerzett a vállalkozásnak.633 Reichenfeldnek olyan szaktekintélye volt, hogy 1912-ben a kormány mag-vizsgáló állomást létesített Nagykanizsán, ahol mintegy 1000 q heremagot ólomzároltattak.634 A vállalkozás igen korszerű magtisztító gépekkel rendelkezett. Reicehnfeld 1891-ben meg-vásárolta a Deák téren lévő Axenti házat, ahol üzletét is berendezte.635 A vállalkozó a kani-zsai gazdaság számos területén ott volt, de emellett az Alsódunántúli Mezőgazdasági Ka-mara levelező tagja, a városi képviselőtestület és a vármegyei törvénybizottság tagja is volt, és számos társadalmi és jótékonysági egyesületben is tevékenykedett.636 632 Lásd: Zalai Közlöny, 1910. december 25. 633 Benedek, 1938.102.p. 634 Blankenberg, 1929. 297.p. 635 Kunics, 1992. 206.p. 636 Benedek, 1938.102.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 199 1.3 . Nagykanizsa szerepe a hazai állatkereskedelemben A kanizsai agrárkereskedelem egy új lehetőségét biztosította a nyomott áron értéke-síthető gabonával szemben a századfordulón egyre erőteljesebbé váló állatkereskedelem. Alábbi áttekintő táblázatunk a dunántúli városok forgalmi adatait mutatja. A dunántúli városok piacain történő állateladások száma 1908-ban637 A város neve Ló Szarvasmarha Juh, kecske Sertés Összesen Győr 7322 14835 10431 4236 36824 Kaposvár 900 3642 -51000 55542 Kismarton 39 304 -29 372 Komárom 536 1479 67 143 2225 Kőszeg 4050 6800 -1400 12250 Nagykanizsa 4700 79842 1056 37112 122710 Pápa 6896 17488 -6896 31280 Pécs 1381 3386 24 328 5119 Sopron 4955 34176 522 65406 105059 Székesfehérvár 5478 6981 210 474 13143 Szekszárd 2704 5858 206 3900 12668 Szombathely 1412 14159 -10359 25930 Veszprém 468 5650 2480 1326 9924 Zalaegerszeg 2200 11500 -10360 24060 Látható a táblázatból, hogy a Dunántúlon a 14 városból kettő emelkedett ki az állatke-reskedelem terén. A legtöbb állatot Nagykanizsán adták el (122710 darab), a második he-lyen Sopron szerepel 105 059 darabbal.638 Ezt követően a forgalmi adatokban jelentős törés látszik, a harmadik legnagyobb értékesítést lebonyolító város Kaposvár volt (55542 darab) kelt el. Feltűnő ugyanakkor, hogy a Nagykanizsánál jóval nagyobb lakossággal rendelkező, s korábban komoly mezőgazdasági forgalmat bonyolító városok (Székesfehérvár, Győr stb.) az állateladásokat tekintve csak az egyharmadát-egynegyedét tették ki a nagykanizsai és soproni forgalomnak. Különösen szembeötlő Pécs alacsony volumene, a Dél-Dunántúl leg-nagyobb városában egy évben mindössze 5119 állatot adtak el. Ha fajták szerint vizsgáljuk az állatkereskedelmet, akkor egy sajátos szakosodást figyel-hetünk meg a nagyobb forgalmat lebonyolító városok esetében. A szarvasmarha-forgalmat tekintve (ne felejtsük el, hogy ez volt a legnagyobb helyigényű, legnagyobb infrastruktúrát igénylő kereskedelmi ágazat) Nagykanizsa emelkedik ki a sorból, hiszen az évi forgalom csaknem elérte a 80 000-es darabszámot; ugyanakkor a második legnagyobb forgalmú vá-ros, Sopron forgalma viszont csak a felét érte el a kanizsainak. A sertéskereskedelem terén egyértelműen Sopron vezet a maga 65406 darabos állományával, míg a második helyen 637 A táblázat adatai: Thirring, 1912. 284.p. adatai alapján összeállítva. 638 Érdemes megjegyezni, hogy hasonló folyamat, miszerint a gabonáról az állatkereskedelemre tevődik át a hangsúly, más magyarországi városokban is lejátszódott. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 200 Kaposvár áll 51000 darabos nagyságrenddel, míg ebben az esetben Nagykanizsa a har-madik helyen található 37112 darabbal. Sopronnak a sertéskereskedelemben betöltött po-zíciója nem meglepő: a 18. század óta a soproni kereskedők voltak azok, akik személyesen vagy ügynökeik révén még a Dél-Dunántúl területén is meghatározó pozícióba kerültek,639 ugyanakkor közismert az is, hogy amíg az alsó-ausztriai kereskedők az 1880-as években át nem vették a soproniaktól a sertéskereskedelmet, addig óriási kereskedelemi koncentráció volt jelen a városban.640 Ha országos léptékben szemléljük a nagykanizsai állatkereskedelem méretét, akkor is annak különleges voltát állapíthatjuk meg. Az 1908. évi adatok alapján Nagykanizsát csak két város előzte meg. A legtöbb állatot a régóta óriási állatkereskedelmet lebonyolító Debrecen forgalmazta, ezen a piacon 217243 állatot adtak el. A második helyen Budapest található a 187093 darabos forgalmával, utána viszont az alig 25000 lakosú Nagykanizsa következik. Fajták szerint vizsgálva viszont Nagykanizsa a csaknem 80000 darabos for-galmával a szarvasmarha-kereskedelemben megőrizte az első helyét, hiszen Debrecenben 49860, Budapesten 44727 szarvasmarhát adtak el. Az említett két másik város állateladása-iban egyértelműen a sertésállomány dominált; illetve Debrecen esetében ki kell emelnünk az ottani eladások egynegyedét kitevő juhállomány szerepét. Látható tehát, hogy a ma-gyarországi állatkereskedelemben Kanizsának meghatározó szerepe volt, hiszen a legna-gyobb szarvasmarha eladó hely volt a világháború előtti időben, ugyanakkor az összesített adatok alapján a magyar városok közül a harmadik helyen állt.641 Ha azonban az eladott állatokat számosállatba számoljuk át, akkor Kanizsa a hazai városok között az első helyre kerül, főleg a nagytömegű szarvasmarha eladása miatt.642 1.4. A kanizsai kereskedelem struktúrája 1907-ben Az eddigiekből is kiderülhetett, hogy a szabadságharc utáni fél évszázadban Nagykani-zsa gazdasági növekedésében a kereskedelem igen fontos szerepet játszott. A nagy fellen-dülés az 1880-as évek közepéig tartott, ám utána a kereskedelem némileg visszaesett. Több jel is mutatta az idők változását. Egyrészt egyre több, korábban a város nagykereskedel-mében meghatározó szerepet játszó kereskedő a profitját, vagyonát a kereskedelem helyett egyre inkább az ipar felé mozgatta. Az ipari fejezetben bemutatott, ezekben az időkben megalakított gyárak, részvénytársaságok tulajdonosi köre világosan bizonyítja ezt. Olyan nevek fémjelzik a folyamatot, mint például Gutmann Vilmos (sörgyár), Bettlheim Győző (szalmatok-gyár), Blau Mór és fiai (szeszgyár) stb.643 Tegyük hozzá, hogy Nagykanizsa ese-te egyáltalán nem egyedi, hiszen a kereskedő tőke ipar felé áramlása Európában kortünet volt. De legalább ennyire fontos, hogy az ipari vállalkozásaik mellett a nagykereskedők egyre több részvénytársaságban, bankok igazgató vagy felügyelő bizottságaiban, külön-böző vármegyei vagy városi politikai testületekben jelentek meg. A nagykereskedő csalá-dok leszármazottai közül egyre többen váltak diplomás értelmiségivé (jogászok, ügyvé-dek, mérnökök stb.), s ezzel is biztosíthatták famíliájuk további befolyását a helyi életben. A kereskedelem hanyatlását érzékelte a közember is. A kereskedelmi iskolákban végzett fi-639 Lásd: Magyar Néprajz III. 678-680.p. 640 Horváth, 1982. 79-80.p. Jellemző, hogy 1898-1911 között évente 60-70 000 sertést adtak el Sopronban; ezzel szemben korábban, az 1870-es években volt, amikor 651000 darabot értékesítettek. 641 A nagy volumenű szarvasmarha-kereskedelem célállomása a Monarchia délnyugati területei, a tenger-mellék, valamint Észak-Olaszország városai voltak; ez a külkereskedelemi modell már sok évszázada mű-ködött. 642 A számosállatba való átszámításnak sok modellje van. Jelen esetben a nagy általánosságban használt for-mát vettük alapul, amely szerint egy szarvasmarha egyenértékű egy lóval, avagy 24 juhval, vagy 5 sertéssel. 643 Lásd az ipari fejezet adatait. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 201 ataloka t képzettségük alatt foglalkoztatták, sokszor olyan tevékenységet bíztak rájuk, amit inasokkal szoktak elvégeztetni.644 De valószínűleg jól tükrözte az általános kereskedelmi visszaesést egy helyi lap-ban megjelent írás, amely szerint „Kanizsa egykor virág-zó kereskedelme ma már csak silány, gyászos emléke a szép múltnak".645 Nézzük meg az 1907. évi címtár adatai alapján, miben is látszik a változás. 1907-ben Nagykanizsán 245 kereskedő vállalkozás működött.646 A legna-gyobb létszámú csoportot a szatócsok (57 cég) adták. Ezt követte a bizományosok, ügynökök és alkuszok 43 fős csoportja, majd egy nagy törés következik az adatokban: a harmadik legnépesebb kereskedő ág a piaci rövidárusok (17 cég), illetve a gabonakereskedők (16 cég) csoportja volt. A gabonakereskedők között a régi nagy vállalkozások még mindig jelen voltak (Blumenschein, Danneberg és Weiss, Grünhut, Lőwy, 49 kép. Qrünhut Fülöp Rosenberg, Rotschild, Reichenfeld stb.). Igen nagy sze- gabonakereskedő, 1880 rep jutott a fűszerkereskedőknek, 11 céget írtak össze ebben a szakmában, köztük a már említett Rosenfeld Adolf Fiai céget is, de mellette ott volt az 1850-es évekből ismert Fesselhoffer, illetve az 1860-ban alapított Schwarz és Tauber stb. is. A fakereskedők között Gutmann már nem szerepel, de helyette újabb nagyágyú jelent meg, mégpedig Strém Károly, aki majd az 1930-as évek elején Gutmann telepét is átvette. A borkereskedők között a két Zerkowitz-cégen kívül még hárman találhatók. Az is szem-betűnő, hogy nagyon sok speciális, általában kevés céget jelentő kereskedelmi ág jelent meg a századforduló idejére. Említsük meg közülük az 1 ásványvíz-kereskedőt, a 3 baromfi-ke-reskedőt, a 3 cukorkaárust, a 3 deszkakereskedőt, a 6 dohány-kisárust, az 1 halárust, a 2 ka-lapkereskedőt, az 1 olvasó- és képárust, a 3 üveg- és edény-forgalmazót, a 3 virágárust és az 1 zöldségkereskedőt.647 Ezek már olyan foglalkozá-sok voltak, amelyek egyrészt a társadalom fogyasztását szí-nesítették, másrészt mutatták a lehetséges jövőt, mégpedig a romló körülmények között a kereskedői szakosodás lehető-ségét. 50. kép: A Vasemberház (Erzsébet tér 1.) földszinti üzletei 1890 körül 644 Zalai Közlöny, 1901. október 10. 645 Zalai Közlöny, 1904. május 28. 646 Címtár, 1907. 95-lll.p. 647 Uo. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 202 51. kép: A Fő úti üzletek a Zalamegyei Gazdasági Takarékpénztár székházával 1910 körül 1.5. Kiskanizsa agrárkereskedelme De nemcsak a nagykereskedelem vált fontossá a város életében, mellette igen nagy sze-rep jutott a mezőgazdasági termékek kiskereskedelemének is. A korabeli városokban, s főleg az agrártérségek központjaiban lévő városokban a gyorsan növekedő népesség ellátá-sában még mindig meghatározó szerepe volt a városban, vagy annak közvetlen környékén megtermelt élelmiszereknek. A helyi ellátás céljából a napi és heti piacoknak volt nagyobb jelentősége. A város központja, az Erzsébet tér, a Fő utca, a mai Deák és Eötvös-tér (ezek a századfordulóra már kövezett burkolatot kaptak) különböző vásároknak volt a helyszí-ne.648 Napi élelmiszerekhez főleg az Erzsébet téri standokon és kofáknál lehetett hozzájut-ni. Korabeli fényképeken is jól kivehető, hogy sorokba rendezve, néha asztalról, néha csak a földre leterített ponyvákról, kosarakból árulták zömmel középkorú asszonyok a külön-böző termékeket. Egy század-fordulón készült leírás szerint a következő rituálé szerint zajlott a termékek elosztása: ,Reggel korán már ott vannak a pi-acon a sáskák... bagolai, pallini és szentmiklósi és sánczi menyecskék egészítik ki a gyülekezetet. Mint a hollók a dögtestre, úgy rohannak 52. kép: Hetivásár az Erzsébet téren 1900 körül 648 Lásd Kunics, 1992. tanulmány adatait. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 203 53. kép: Az Erzsébet tér a piaci árusokkal a 20. század elején oda a nagykanizsai kofák.. .egy félóra alatt az összes termék a kofák kezében van.. .a falusi asszonyok örülnek, ha egyszerre túladhatnak áruikon, amelyik itt marad, az felemeli az árt oly magasra, mint a kofák."649 A leírásból látszik, hogy a sáskák termékeit nagyrészt a helyi kofák vásárolták föl, s árusították tovább. De megjelentek a téren a különböző mozgóárusok is, akik már szekerekről, hűtött, zárt kocsikról húst mértek, avagy zöldséget árultak. A jelentősebb (országos) vásárokon igen sok idegenből jött kereskedő is előfordult, akik a helypénz megfizetése után szabadon te-vékenykedhettek. A vásárlóközönség sajátos megoszlást mutat: a nevezetesebb polgárcsa-ládok, akik már cselédeket, komornát vagy egyéb alkalmazottakat tudtak tartani, már a házvezetőt küldték egy-két cipekedő cseléddel a piacra vásárolni; ugyanakkor az átlagos lakosok (a bevásárlás főleg női tevékenység volt) személyesen jelentek meg a piacon. Tudjuk azt is, hogy nemcsak az intézményes vásárokon lehetett élelmiszert vásárolni, működött még a vándorló módszer is, illetve sok olyan üggyel találkoztunk, ahol engedély nélkül az utcákon, kapualjakban árusítottak élelmiszert.650 1.6. A vendéglátó ágazat fejlődése Nagykanizsa élénk kereskedelmi forgalma már a 18. század közepén életre hívta az első fogadókat. Ezek a regáléjognak megfelelően földesúri tulajdonban voltak. A19. század első felében a felgyorsult kereskedelmi fejlődés hatására folyamatosan szaporodtak a vendéglátó egységek (szállodák, vendéglők, korcsmák, kávéházak stb.). A földesúri monopólium most is érvényesült: a két legfrekventáltabb vendéglátóhely, vagyis a Piac téren lévő Zöldfa, va-lamint a Fő úton lévő Korona szálloda kialakítása földesúri bevételek növelésének alapvető 649 Zalai Közlöny, 1901. október 5. 650 Kaposi, 2008/a 32.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 204 jellemzője volt.651 A Zöldfa szolgáltatási szintje volt sokáig a legmagasabb. Az uradalom ve-zetése jól érzett rá a kereskedelemi forgalom növekedéséből származó, a jobbágyfelszabadí-tás miatt kieső jövedelem pótlási forrására, így nem véletlen, hogy a boráruitatási- és egyéb vendéglátóhelyek szinte folyamatosan szaporodtak.652 Minderre szükség is volt a hatalmas átutazó forgalom, valamint a vásárokra érkező vendégek kiszolgálása miatt. A vendéglátással foglalkozó vállalkozások Nagykanizsán 1876-ban653 Foglalkozás A vállalkozások száma Segédek száma Inasok száma Munkások száma Kereseti adó kávés 3 6 3 2 53 korcsmáros 31 26 11 3 828 vendéglős 8 16 6 12 531 összesen 42 48 20 17 1412 Látható a táblázatból, hogy a vendéglátás terén 1876-ban 42 vállalkozás működött. Ter-mészetesen nem kell elhinnünk, hogy a szállodák segédek és inasok nélkül működtek, egy Zöldfa vagy egy Korona nagyságú szállodához legalább 12-15 fős kiszolgáló személyzet kellett. Mindenestre az világosan látszik, hogy az ágazatban a legtöbb vállalkozás a korcs-mák működtetésével foglalkozott, de érdekes, hogy a reformkori hagyományokra építve már a kávéházak is jelen voltak. A kortársak 1874-ben a Korona szálló kapcsán annak szép ebédlőjét és kitűnő söreit, a Szarvas fogadó ebédlőjét és jó borait, a Zöldfa terjedelmes épü-letét és kertjét, az Egylet (Polgári Egylet) kitűnő italait és étkeit emelte ki. A kávéházak közül a Korona, a Török és Társa, illetve a Neutra (korábban Kohn) kávéházat emelték ki, utóbbinak még „Damen Sálon"-ja is volt.654 A vendéglátó ágazat növekedése - nem utolsósorban a kereskedelem erősödése miatt is - folytatódott a 19. század második felében is. Három fontosabb tendencia rajzolódik ki. Az egyik a földesúri haszonvételekre vonatkozik. A hercegnek 1862-ben 19 bormérési helye volt a városban, amelyeket természetesen bérbe adtak. Ezek között a nagyobb vendéglá-tó helyeket (például az Arany Szarvast) ugyanúgy megtaláljuk, mint a külvárosi kisebb korcsmákat. Ezekben az egységekben a földesúr borát lehetett árusítani, előre meghatáro-zott áron. A jobb helyeken 12 krajcárért, az egyszerűbb korcsmákban 10 krajcárért lehetett egy icce bort kapni. A bérlők java része zsidó bérlő volt, köztük a Polák, Stern, a Hirschl, a Neufeld, a Scherz-famíliák tagjait is megtaláljuk, de voltak bérlők a városi keresztény pol-gárságból is, így például Gödörházi György, Nagy Ferenc Gáspár Ferenc is bérelt egy-egy ivót.655 Ezeknek a borárusító helyeknek a fenntartása, kibérlése, az amortizáció pótlása nagy adminisztrációt igényelt, így nem véletlen, hogy 1871 után, amikor is az uradalmi nagybér-letek létrejöttek, arra törekedtek, hogy értékesítsék ezeket a csapszékeket, korcsmákat.656 Az 1880-as évektől kezdve a földesúr csak a Korona szállodát és a Zöldfát tartotta meg. A Zöldfa végül is más funkciót kapott, a törvényszéki épület lett, amit a Magyar Királyi Államkincstár bérelt a továbbiakban.657 A 20. század elején a hajdani földesúri vendéglátó-651 MNL OL P 1322. Fasc. 70. No. 89-96. Az iratcsomó több összesítést is tartalmaz az 1830-40-es években megkötött árendaszerződésekről. Lásd még az 1862. évre: MNL OL P1322. Fasc. 168. No. 31. 652 Kaposi, 2009/b 346-347.p. 653 Soproni Kamara, 1876. 428-429.p; 538-543.p. 654 Zalai Közlöny, 1874. június 18. 655 MNL OL P1322. Fasc. 168. No. 31. 656 MNL OL P1313. Fasc. 139. No. 102-138. 657 BLA. HAK. Gazdasági számadások és kimutatások 1875-1918. Bérleti összeírás Nagykanizsán, 1908. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 205 helye k közül már csak a Korona szálloda volt az uradalom tulajdonában. Ezt hosszú időn keresztül Bogenrieder József (1847-1922) bérelte ki. Bogenrieder külföldről telepedett Ka-nizsára, foglalkozása a régi terminus szerint „szállodás és vendéglős" volt. A Fő úton lévő Korona szállodán kívül bérelte még a vasúti vendéglőt is. 1896-ban megvette a Fő úton lévő Rózsa szállót, aminek a helyére 1913-ban felépítette saját palotáját. Üzleti tevékenysége kiterjedt más ágakra is. Igazgatósági tagja volt a Dél-Zalai Takarékpénztárnak és a Király Serfőző Rt-nek, de érdekeltsége volt a Nagykanizsai Önsegélyező Egyletnél, valamint az Osztrák-Magyar Bank nagykanizsai fiókjánál is. Mint virilis, ott volt a városi közgyűlése-ken is, ám mivel törve beszélte a magyart, nem annyira szóban, inkább tetteivel próbálta befolyásolta a város működését. Bérletének lejárta után 1914-ben Batthyány Ödön herceg a szállodát „mellékhelyiségeivel együtt, továbbá az úgynevezett várépületben levő emeleti négy utcai és egy udvari szobát és az ezen épületben levő cselédlakot" hat évre Kiss Ernőnek adta bérbe.658 Másik tendencia fordítottan arányban áll a fentiekkel. Amilyen mértékben a herceg feladta a vendéglátó ágazati pozícióit, úgy erősödtek és jutottak lehetőséghez a helyi vál-lalkozók. Ennek egyik ékes példája az Arany Szarvas szálloda létrejötte. Az Erzsébet tér 18. szám alatti szállót Knortzer Frigyes vállalkozó 1875-ben újjáépítette. A 32 szobás szál-lodának a földszintjén volt kávéház, a mellette lévő épületben pedig az étterem és sör-csarnok.659 A szállónak kerthelyisége is volt. 1885-ben villanyvilágítást vezettek be, amit a közeli Vucskics-féle gőzmalom szolgáltatott. A Magyar utca 9. szám alatt működött már az 1860-as évektől a Magyar királyhoz címzett vendéglő és szálló. Az 1880-as években hat hálószobával és két ebédlővel rendelkezett.660 S végül emeljük ki a szállodák közül a már említett Centrál szálloda 1911-13 során való felépítését, amely révén impozáns épület jött létre a Fő út és az Erzsébet tér sarkán. A szálloda 46 szobás volt, amelyben nagy méretű kávéház is volt.661 Nagykanizsa szállodái és szállói 1907-ben662 A szálloda neve Bérlője vagy tulajdonosa A szálloda helye Arany Szarvas szálloda Deák Péterné Erzsébet tér 18. Korona szálloda Bogenrieder József Fő út 7. Jó borhoz címzett szálló Vida Lajos Kazinczy u. 25/a. Kissörház szálló Schlesinger Mór Kazinczy utca 29. Magyar Király szálló Berger Ignácz Magyar utca 9. Rózsa szálló özv. Kéész Józsefné Fő út 13. Rákóczy szálló Milhoffer Gyula Erzsébet tér 13. Vaskapu szálló Czár János Király utca 26. Markó Nándor n.a. Kazinczy u. 55. Fontos jellemzője volt a nagykanizsai polgárosodásnak - az országban szinte minden-hol megfigyelhető - a kávéházi kultúra terjedése. A kávéház nem csak fogyasztási hely volt, hanem a városi polgárság találkozóhelye, az információ cseréjének helye, ahol a mindenna-658 MNL VaML BLHI 28. doboz. 1914. év. 659 Kunics, 2009. 278.p. 660 Tarnóczky, 2010. 660.p. 661 Uo. 416.p. 662 Címtár, 1907. 85.p. adatai alapján 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 206 pi életről, üzletről, városi vagy azon túl terjedő hírekről eszmét lehetett cserélni. Az 1860-as években két, a századforduló felé már három-öt kávéház volt a városban.663 A szállodák bemutatásánál már említettük, hogy azokba kávéházat is építettek, de azokon túl is voltak ilyen helyek a városban. Egybe esik ezzel Neusiedler (Arató) Jenő visszaemlékezése, amely szerint az amúgy meglehetősen unalmas városban vasárnap a férfiak egy része a Centrál vagy a Korona kávéházba ül be, de a többiek otthon gubbasztanak.664 Nagykanizsa kávéházai 1907-ben665 A kávéház neve Bérlője vagy tulajdonosa A kávéház helye Fiume Steiner József Erzsébet tér 20. Korona szálloda Bogenrieder József Fő út 7. Központ Kardos József Fő út 8. Arany Szarvas Deák Péterné Erzsébet tér 18. A kávéházak számát a város szabályozta, amivel ugyan korlátozta a szabad kereskedést és vállalkozást, de legalább tisztességes megélhetést tudott biztosítani azoknak, akik ebből próbáltak megélni.666 Tegyük hozzá mindjárt, hogy egy kávéházat nyitni, az ahhoz szükséges gépeket beszerezni, esetleg az épületet átalakítani igen komoly tőkét feltételezett, aminek ösz-szege a 20. század elején a vidéki városokban akár az 5-10000, míg Budapesten az 50-100000 koronát is elérhette. Nagykanizsán a Fő úton lévő Központi Kávéház átalakítása, felújítása több mint 17000 forintba került. Az is fontos volt, hogy a kávés vállalkozók bérletként hasz-nálták az épületeket, vagyis komoly összegű házbért, adót stb. kellett kigazdálkodniuk.667 1.7. Trianon és a gazdasági válság hatásai Az iparról szóló fejezetben már láthattuk, hogy az első világháború utáni békekötés igen rossz helyzetbe hozta a város iparosait. Különösebb ismételgetés nélkül írjuk: a nega-tív hatások fokozottan jelentkeztek Nagykanizsa kereskedelmében is. A déli területeken létrejött új délszláv államalakulat befelé zárkózó gazdaságpolitikát folytatott, így a Drá-ván és Murán túli piacok jelentős része elveszett. A korabeli tragikus hangvételű írásokból kiderül, hogy különösen a tengerparti városok, illetve a Muraköz elveszítése jelentette az igazi katasztrófát Nagykanizsa kereskedőinek.668 Korábban a muraközi települések igen nagy mennyiségben vettek fel kanizsai ipari terméket, illetve az ott kitermelt alapanyagok is nagyban kerültek a város piacára. Kotor, Perlak, Csáktornya, Légrád vidékének népe mintegy 70%-ban képezte Nagykanizsa kereskedelmének és iparának fogyasztó- és vásár-lóközönségét. E tájak kereskedői a nagykanizsai piacon szerezték be termékeiket. Egy 1926. évi adat szerint volt olyan nap 1914 előtt, amikor egy nagykanizsai kereskedő 80-200 vég kelmét adott el egy muraközi kereskedőnek. De más téren is hasonló volt a helyzet: az or-vosok pácienseinek 40%-a, az ügyvédek klienseinek 30%-a a Muraköz népeiből került ki.669 663 Tarnóczky, 2010. 406.p. 664 Arató, é.n. 26.p. 665 Címtár, 1907. 85.p. adatai alapján. 666 A szabályozásra lásd: Címtár, 1907.194-198.p. 667 Érdemes erről Tivolt János kávésnak a cikkét tanulmányozni, aki saját esetén keresztül elemzi a kávéházi bérlők helyzetét. Lásd: Zalai Közlöny, 1901. május 11. 668 Blankenberg, 1929. 297.p. 669 Lásd: Zalai Közlöny, 1926. május 1. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 207 A z 1920-as évek elején alapvetően csak a belső piacra lehetett hagyatkozni, amely vi-szont a korábbi nagykereskedelem számára nagyon leszűkült. Pár évvel később, az osztrák gazdasági stabilizáció után már élénkült valamelyest a nyugati piac is, ám ennek mérté-ke messze elmaradt a korábbiaktól. Nem véletlen, hogy a korabeli nagykereskedők közül, akárcsak 1849 után, többen elvándoroltak Kanizsáról, s máshol próbálkoztak vállalkozása-ik működtetésével. Hasonlóan nem segített a helyi forgalmazóknak a Kommün gazdaság-politikája, valamint az országszerte kibontakozó antiszemita gondolkodás és társadalmi megnyilvánulás sem. A probléma kiteljesedése ellen persze mindenki igyekezett egyéni lépéseket tenni (takarékosság, racionalitás, személyes kiadások csökkentése stb.), de ez nem volt elegendő.670 De nemcsak Trianon okozott katasztrófát a kereskedőknek. Nagy szerepe volt annak is, hogy az 1920-as évek elején a magyar kormányzat semmilyen érdemi támogatást nem tudott nyújtani a rossz pozícióba került hazai városoknak. Az infláció által alaposan le-csökkent reáljövedelem is rossz hatással volt, ami több szempontból is sújtotta a nagykani-zsai kereskedelmet. Egyrészt elmaradtak az országos- és heti vásárokon történő kereskedői bevásárlások, az exportkereskedők felvásárlásai, másrészt pedig a helyi közönségnek sem volt pénze fogyasztási cikkek vásárlására. Az 1919-21 közötti években gyorsan egymást kö-vető kormányok kiszámíthatatlan pénzügyi intézkedései sem kedveztek a kanizsai forgal-mazóknak. A fizetőképes kereslethez képest óriási volt a drágaság a kanizsai üzletekben és a vásárokon. Még az is előfordult, hogy Budapesten már jelentős árcsökkenés ment végbe, ugyanakkor Nagykanizsán az árak továbbra is mozdulatlanok és magasak maradtak.671 A kereskedők ugyan nominálértéken egyre nagyobb bevételhez jutottak, ám a haszon las-san semmit sem ért. 1921 őszén már nem volt áruhiány, a piac tele volt, csak a vásárlóerő maradt gyenge.672 A piaci árusok gyakran kartellszerű árakat alakítottak ki, s aki nem tagolódott be a vo-nalba, azt megpróbálták kiiktatni. Egy példát hozunk rá. 1921. április 12-én a nagykanizsai piacon a marhahúst Rein mészáros egy fél kiló sertéshúst 60 koronáért árusított, szemben a többi húsos bódéban látható 70-76 koronával. Vitték is a terméket, ám a többi húskeres-kedő bejelentette a rendőrségen, hogy Rein azért ilyen olcsó, mert döghúst mér. A hatósági állatorvos megvizsgálta a terméket, amiről megállapította, hogy az a legjobb minőségű a piacon. Rein feltárta az ügy hátterét: egyrészt ő két nappal korábban az Állatforgalmi Vállalattól vett 37 sertést, s annak húsát, zsírját mérte ki minimális haszonnal; másrészt vi-szont a kanizsai húsosok spekulációs céllal a tél óta nagy mennyiségű terméket halmoztak föl, hogy az árakat a tavaszra is magasan tudják tartani.673 A piacok elvesztésének következménye több, hajdan nagy kanizsai kereskedő cég bu-kása volt. Az egyik legnagyobb port kétségtelenül a Bettlheim Samu és Fiai széna- és szal-maszállító cégének bukása verte föl. A vállalkozó neve sokáig a biztonságot és a sikeres-séget szimbolizálta Nagykanizsán. A vállalat (amelyhez kapcsolódott a szalmatok-gyár is) egyre rosszabb helyzetbe került az 1920-as évek elejére, s jelentős adóságot halmozott föl. A csődöt kérő hitelezők követelése 17 millió korona volt, de voltak arról is hírek, hogy a passzívák összege akár 25-30 millió korona is lehet. Bonyolította a helyzetet, hogy az üzleti könyveket hanyagul vezették. Kiderült, hogy a bankok meglehetősen felelőtlenül hiteleztek, s úgy adtak kölcsönt a cégnek, hogy annak már nem volt fedezete. Az eset rá-670 Ezt állapította meg Blankenberg Imre, az OMKE nagykanizsai fiókjának vezetője egyik beszédében. Lásd: Zalai Közlöny, 1929. április 16. 671 Zalai Közlöny, 1921. március 7. 672 Zalai Közlöny, 1921. szeptember 1. 673 Zalai Közlöny, 1921. április 13. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 208 irányította figyelmet a hitelezés lehetséges átalakítására, annak biztonságossá tételére is.674 A Bettlheim-család egyik tagja belekeveredett egy büntetőügybe is. 1921 elején Bettlheim Aladár szalmagyáros és Weiss Jenő mérnök ellen bűnpártolás miatt indult eljárás, amely-nek lényege Blum Oszkár nagykanizsai cipész és három társa, valamint Mezei Mór buda-pesti nagykereskedő által kieszelt árdrágítás volt. Bettlheim és Weiss állandó üzleti kapcso-latban volt Blummal, s bár tudták, hogy Blumnak nincs engedélye, mégis állandóan adtak neki előleget a szállításra.675 Az általános kereskedési feltételek meglehetősen rosszak voltak, éppen ezért volt je-lentősége annak, hogy a város megpróbálta javítani a kereskedelmi infrastruktúrát. Külö-nösen az országos- és a hetivásárok kerültek egyre rosszabb helyzetbe az elégtelen üzemi feltételek miatt. A nagy múltú és nagy forgalmú vásárokat eddig a Király utca végén lévő kicsiny vásártéren tartották meg, ahol ember emberhátán nyüzsgött. Újvári Géza képvi-selő vezetésével javaslatot dolgoztak ki arra, hol legyen az új vásártér. A javaslat hosszú vita után végül is a Nagykanizsa és Kiskanizsa közötti, a hajdani vár területén képzel-te el a vásárt. Ehhez a mocsaras területet fel kellett tölteni, amit 1921-ben el is végeztek. A feltöltéshez felhasználták a környék gyárainak hulladékát, törmelékét, salakját, a posta-palota építésénél kiásott több száz kocsi földet stb. A polgármester ugyan nem értett egyet a helyszín megválasztásával, de Újvári javaslatát fogadták el. Az új helyszínnel a legnagyobb probléma az volt, hogy azt csak a két városrészt összekötő úton lehetett megközelíteni, így nagy torlódásokra lehetett számítani, de végül is volt arra is lehetőség, hogy a hajdani László-fürdőn (ahol a városi szeszfőzde is volt) keresztülvágjanak a vásártérre egy új utat.676 Az 1920-as évek elején az általánosan rossz viszonyok között is akadtak azért olyan lehetőségek, amelyek mindenképpen előremutattak. Az egyik ilyen a Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet által kínált új modell terjedésében állt. A Hangya terjeszkedése országosan is ekkor lendült fel, 1920-ban Csonka-Magyarországon 1777, míg az elszakí-tott területeken 1790 szövetkezet volt a hálózatban. A Kommün bukása után több nagyobb dunántúli városban, így például Kaposváron, Veszprémben, Szombathelyen, Székesfehér-váron, s nem utolsósorban Nagykanizsán hoztak létre kirendeltséget.677 Hosszas részvény-jegyzés és tervezgetés után a Hangya szövetkezeti bolt 1920-ban nyílt meg Nagykanizsán a Csengery utca 15. szám alatt, amelyhez áruraktár is kapcsolódott. A Hangya műszaki rész-lege egy kis sörfejtő telepet is létrehozott Nagykanizsán.678 A kanizsai szövetkezet sikeres volt, az első évi mérleg után 122162 korona nyereséget realizált, amiből még jótékonykodás-ra is futotta. A Hangyának két előnye volt: egyrészt jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az árak csökkentek a városban, ezáltal a szegényebb lakosság ellátása is könnyebbé vált.679 A szövetkezet boltjaiban 1922-ben már nem tagok is vásárolhattak, de ők nem része-sülhettek a tagoknak járó 2% visszatérítésben.680 Másrészt érezhető kormányzati hátszéllel működött, hiszen a jegyre történő termékelosztást részben a szervezet végezhette, ezért a kanizsai kereskedők nem igazából kedvelték a szövetkezetet. Mindezek ellenére a stabili-záció után már korántsem volt olyan eredményes, sokszor a fennmaradásáért küszködött a kanizsai Hangya szövetkezet. 674 Az esethez lásd: Zalai Közlöny, 1922. január 1.; illetve 1922. január 18. 675 Blum végül is hat havi börtönre, társait ennél kevesebbre ítélték; Bettlheim büntetése 6000 korona büntetés volt. Lásd: Zalai Közlöny, 1921. január 16.; február 11.; február 12. 676 Zalai Közlöny, 1921. október 15. 677 Hangya, 1923. 34.p. 678 Uo. 35.p. 679 Zalai Közlöny, 1921. május 7. 680 Zalai Közlöny, 1922. május 31. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 209 A Hangyán kívül - a nehézségek ellenére - számos új kereskedő vállalkozás is létrejött az 1920-as évek elején. A kereskedelem koncentrációjának szükségét mutatja a Pesti Keres-kedelmi Bank által létrehozott, s igen sok vidéki városban jelen lévő Magyar Élelmiszer-szállító Kereskedelmi Részvénytársaság nagykanizsai kirendeltsége,681 amely 1921. július l-jén kezdte meg működését. A cég központja a Csengery utca 2. szám alatt, vagyis a bank kirendeltségének épületében volt. A vállalkozás vásárolt és eladott gyapjút, terményeket, élelmiszereket, sertést, szarvasmarhát, gazdasági gépeket és egyéb eszközöket. A kiren-deltség élén László Ignác állt, aki kiváló üzleti érzékéről volt híres. A nagykereskedelmi vállalkozás nemcsak a város és környékére, hanem egész Zala, Vas és Somogy megyére kiterjesztette tevékenységét.682 Érdekesen mutatja a nagykanizsai kereskedelem helyzetét egy másik szervezet, mégpe-dig az „Unió" Nagykanizsa és Vidéke Kereskedőinek Árubeszerző és Értékesítő Részvény-társaság létrejötte. Három millió korona (3 ezer darab 1000 forintos részvény) alaptőkével jött létre. A Társaság létrehozói között nem a nagy kanizsai kereskedőket találjuk meg, ha-nem a kisebb tőkeerővel rendelkező üzletembereket, így ott volt a Lusztig, a Lackenbacher, a Bogenrieder, a Kluger stb. család tagja is. A vállalkozás célja fűszer, gyarmatáru es álta-lában véve minden egyéb árucikk beszerzése, amelyeknek forgalmazásával fűszerkereske-dők és szatócsok foglalkoznak, továbbá ugyanezen cikkeknek viszonteladók részére való továbbadása. A társaság a kis- és középkereskedőket próbálta meg függetleníteni a nagy-kereskedőktől.683 A kereskedők túlélési technikájához a nehéz időkben mindig hozzá tartozott a szakmai rugalmasság. Ezalatt azt értjük, hogy míg a kisipari tevékenység sokszor generációról ge-nerációra öröklődött, s egyfajta helyben maradást feltételezett (a műhely, az ipari tudás stb.), addig a kereskedők esetében egyáltalán nem volt természetes, hogy mindig ugyanazzal foglalkozzanak. A kanizsai kereskedőket vizsgálva gyakorta találkoztunk olyan változás-sal, amellyel a keresleti változásokra reagáltak, s teljesen mással kezdtek foglalkozni. Em-lítettük már korábban Zerkowitz tevékenységét, aki eleinte terménykereskedelemmel fog-lakozott, s csak később lett belőle borkereskedő. De hadd emeljük ki Bettlheim Győző (né-metül Sigfried) szakmai karrierjét, amelynél jobban talán semmi nem bizonyítja a fentieket. Az 1850-ben született Bettlheimet apja 1879-ben vette be az üzletbe, amely akkor rongy- és borkereskedelemmel foglalkozott. De miután elkezdték fából készíteni a papírt, s a borkö-vet vegyszerekkel helyettesíteni, kényszerből áttért a kóc- és kenderforgalmazásra, mivel minden faluban volt legalább egy kötélverő műhely. A gyáripar azt is elsodorta. Ezek után takarmánykereskedelemmel kezdett foglalkozni: préselt takarmányt szállított külföldre, de a közlekedési változások ennek sem kedveztek. Időközben megindult Magyarországon is a palackos sör gyártása, ezért létrehozta - az ipari fejezetben már bemutatott - szalmatok gyárát. A sort még folytathatnánk, ám kétségtelen, hogy példánk egy rugalmasan műkö-dő és alapvetően sikeres vállalkozót mutat be, aki még 86 évesen is azt nyilatkozta, hogy „.. .vannak még terveim":684 Végül is a kereskedő 96 évesen, 1938-ban hunyt el. Az 1925. évi címtár lehetőséget ad arra, hogy újra megvizsgálhassuk a kanizsai keres-kedővállalkozások ágazati struktúráját, s összevethessük azt az első világháború előtti álla-pottal.685 1925-ben a vendéglátóipart leszámítva 485 kereskedő céget írtak össze, s ezeknek döntő része kisvállalkozás volt. Ez azt mutatja, hogy eddigre kétszeresére növekedett az 681 Compass, 1925. II. rész, 264.p. 682 Zalai Közlöny, 1921. május 25. 683 Zalai Közlöny, 1921. november 26. 684 Zalai Közlöny, 1932. december 17. tegyük hozzá, hogy a családjában a természetes módon elhunytak rend-kívül hosszú életűek voltak, így például a vállalkozó apja is 96 évet élt. 685 Címtár 1925. 35-38.p.; illetve Címtár, 1907. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 210 ágazatban működő vállalkozások száma. Ennek sok oka volt, bár kétségtelen, hogy a nagy növekedés a háború előtti időkben ment végbe. A kereskedelemben kisebb tőke kellett a cégindításhoz, egy kis családi bolt megnyitásához nem kellett különösebb szakértelem stb. Még a Trianon utáni időkre is igaz, hogy egy kis kereskedésből jobban meg lehetett élni, mint a hagyományos kisipari műhelyből. Abban viszont semmi változás nem mutatkozik, hogy az 1920-as évek közepén is a szatócsok voltak a legtöbben, 1925-ben 74 ilyen vál-lalkozást írtak össze. A szatócsok után 45 ügynök, 37 terménykereskedő, a 34 sertés- és marhakereskedő, illetve a 33 rőföskereskedő következik. Viszonylag sokan foglalkoztak dohányforgalmazással (25 vállalkozás), fakereskedelemmel (20 cég), fűszerkereskedelem-mel (17 cég), textilkikészítéssel (16 vállalkozás), divat- és rövidáru-kereskedelemmel (13 cég), ékszerészettel és órajavítással (15 cég). A korábbi állapothoz képest lényeges a különbség a szakmacsoportokban: 1925-ben már 45 különféle szakmacsoportot tüntettek fel, ami mint-egy 70 különböző mesterséget takart.686 Ha megnézzük ezeket a csoportokat, számos olyan kereskedelemhez sorolt mesterséget láthatunk, amelyek újat jelentettek. Nem mintha ko-rábban ne lett volna jelen a városban mészégető, kantinos, hírlapárus, kölcsön-köny vtáros tevékenység, hanem azért, mert korábban ezek a foglalkozások nem léteztek önálló vállal-kozásként. A számbeli növekedésből akár arra is következtethetnénk, hogy az 1920-as évek kö-zepére a gazdasági- és pénzügyi stabilizációval párhuzamosan a kanizsai kereskedelem modellje helyreállt, s megindult az ágazat fejlődése. Erről azonban szó sincs. Ha a kor-hangulatot valamennyire tükröző sajtóanyagokat, az ebben a korban kiadott könyveket, a városi tanácsülések anyagait stb. lapozgatjuk, szembeötlő, hogy mennyire depressziós volt a kanizsai kereskedelem helyzetének megítélése. Pontosan tudta mindenki, hogy az alapproblémák, vagyis a jugoszláv határ gazdasági zártsága, a korábbi piaci területek el-vesztése nem oldódott meg azzal, hogy a kormányzat számos esetben kinyilvánította, hogy Kanizsa határvárossá vált és gazdasági szerepe növekedni fog.687 Éppen ezért nem meglepő, hogy amikor 1928-ban, vagyis még a válság kitörése előtt elindult a korábban már említett „Mentsük meg Nagykanizsát" című cikksorozat, akkor jog-gal mutattak rá a közszereplők a kereskedelmi helyzet tragikus voltára. S kétségtelen, hogy egy-két termék esetében voltak jelek az export élénkülésre, ám ez messze elmaradt a kí-vánatos mértéktől. Egy esetet emelünk ki a pozitív hatások közül. Az 1920-as évek vége felé - nyilván az 1927. évi római szerződés hatására is - javultak az olasz területek felé való export lehetőségei. Örvendetesen nőtt a marha, a sertés és a bárány kivitele, aminek érdekessége abban állt, hogy már nem csak élőállatokat, hanem tőkehúst vittek ki. Persze hűtőkocsi híján veszélye is volt a szállításnak, amit világosan mutatott az, amikor két va-gon birkahús megromlott a szállítás közben.688 Élénkült valamelyest a Budapest felé induló áruszállítás is. A gazdasági problémák világos jeleként az 1920-as évek vége felé megindult a korábban nagyhírű kereskedő házak csődhulláma. Ismert és korábban igen jól működő, a dualista korszakra vonatkozó elemzéseink során már bemutatott üzleti vállalkozások szűntek meg az 1920-as évek vége felé. 1928-ban húzta le a rolót a Rosenfeld Adolf és Fiai cég.689 A vállal-kozás nem élte meg a 100 évet, pedig a tulajdonosoknak az volt a szándéka, hogy az 1832-ben alapított üzlet jubilálhasson. A rossz gazdasági viszonyok közepette oka volt az üzlet bezá-rásának, hogy Rosenfeld József testvére, Radnai Jenő váratlan halála után az idős és beteges 686 Címtár, 1925. 687 Ez teljesen általános politikai vélemény volt; ahányszor egy országos politikus megjelent a városban (rend-szerint választások előtt), mindig felvázolta a nagy változás lehetőségét. 688 Zalai Közlöny, 1929. október 26. 689 MNL ZML V. 1512. VT iratai. 1928: 20046.1230. doboz. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 211 tulajdono s már amúgy sem nagyon tudta volna üzemeltetni a boltot, ám nem tudta kivárni a 100 évet, a helyzetben nem kockáztathatta saját vagyonát. A hatalmas és csillogó Fő úti portál eltűnt, az üzlethelyiséget az Angol-Magyar Bank nagykanizsai osztálya vette ki.690 Hasonló sorsra jutott a Strém és Klein kereskedő cég is. A céget 1860-ban alapította Strém Vilmos és sógora, Klein Illés. 1917-ben Strém meghalt, és Klein Ottó vette át a Fő téri bolttal rendelkező üzletet. A cégre az első csapást a háború mérte, amikor az árukészletet felvásá-rolták, amit aztán a nehéz viszonyok miatt csak részben tudtak pótolni. Újabb csapás volt a Kommün, amikor is kifosztották az üzletet. Ehhez jött az 1920-as évek depressziója, ami-nek hatására a korábban gyarmati fűszertermékekkel kereskedő cég az 1920-as évek elejére szatócsbolttá silányodott. Korábban horvát, szlavóniai és stájer területekkel kereskedtek, de ez már nem volt lehetséges. A cég 1928-ban becsukta kapuit.691 Megszűnt a Schwarz és Tauber nagykereskedő cég is, amely hajdan az ország egyik leg-nagyobb kereskedelmi vállalkozásaként egész Európába szállított. 1928-ra oda jutott a cég, hogy már annyit sem kerestek kereskedőként, amennyiből a családjukat el tudták tartani.692 A Fő úton volt korábban Kohn L. Lajos 39 évet megélt üzlete is, amely a többiekhez hasonló feliratot kapott: „A rendkívül súlyos gazdasági viszonyok következtében kénytelen vagyok üzlete-metfelszámolni és megszüntetni".693 A kereskedő 1928-ban a cég végeladását kezdeményezte.694 A sort még folytathatnánk, de a fenti vállalkozások sorsa is világosan jelzi, hogy az 1920-as évek második fele a kanizsai kereskedelmi világra igen rossz időket hozott. Ezt a nehéz helyzetet mélyítette el az 1929 őszén elkezdődött világgazdasági válság néhány folyamata. Nagykanizsa esetében az 1929-30-as év esetében még nem látszik, hogy látványosan rosszabbodott volna a helyzet, az igazi gazdasági megpróbáltatásokat az 1931. évtől lehetett érzékelni. Eleinte még csak a hitelekhez való hozzájutás, illetve az iparosok és a kereskedők közötti hitelezés lehetőségei nehezültek meg.695 Később azonban már szá-mos területen lehetett érzékelni a válság mélyülését. Ezek egyike a hagyományos vásárok forgalmi adatainak csökkenésében látszódott. 1931-ben a kanizsai országos, illetve hetivá-sárokra sokkal kevesebb árut hoztak föl, illetve kevesebb vásárlás is történt, mint a koráb-bi években. Lassan elmaradtak a külföldi vásárlók, nem jöttek már az olaszok sem olyan számban, mint korábban. Visszaesett a ló-, a marha- és baromfiexport is, nem is beszélve a gabona- és egyéb terménykereskedelemről, amely termékeknek óriásit zuhant az ára. Sú-lyosbította az exportlehetőségeket a nehézkes szállítás: a válság alatt egyre ritkábban jártak a vonatok, így a szállítmányok csak késedelmesen értek célhoz. Tipikus esete volt ennek a Nagykanizsán letelepedett bécsi tojáskereskedő esete, aki 1931 elején azzal szembesült, hogy a vasúton feladott tojásszállítmány, amelynek addig Bécsben igen jó piaca volt, csak egy nappal később ért oda, ebből következően nem tudták kihasználni az előző napi magas árat. Békeidőben ez normálisan működött, a válság alatt azonban akadozott. Ugyanez volt a helyzet a friss zöldségekkel, salátával, kerti termékekkel, gyümölcsökkel is, s már az is előfordult, hogy a vasút helyett teherautóval szállítottak.696 A válság tovább rostálta a nagykanizsai kereskedelmi vállalkozásokat, nem kímélve a legnagyobb cégeket sem. Csődbe jutott a kanizsai borkereskedelem legnagyobb vállalko-zása, a Zerkowitz Lajos és Társa cég. A vállalkozásnak 1924-től Bécsben is volt egy üzlete Ludwig Zerkowitz név alatt. A romló értékesítési viszonyok miatt a cég egyre inkább el-690 Zalai Közlöny, 1928. november 4.; illetve 1931. december 20. 691 Zalai Közlöny, 1928. november 4. 692 Uo. 693 Uo 694 MNL ZML V. 1512. VT iratai. 1928:10808.1227. doboz. 695 Zalai Közlöny, 1931. július 23. 696 Zalai Közlöny, 1931. február 5. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 212 adósodott, 1927-től már állandóan veszteséges volt.697 1931-ben Bécsből kértek ellene csőd-eljárást. A vizsgálat során kiderült, hogy a cégnek már nem volt elég pénze és vagyona a hi-telek visszafizetésére, ezért Zerkowitznak a tekintélyes nagyságú magánvagyonából kellett megtéríteni az adóságot. A vállalkozó felajánlotta kényszerlikvidációt. A törvényszék úgy döntött, hogy kísérletet kell tenni a cég megmentésére, ezért az adósságok kapcsán kény-szeregyeztetési eljárást rendeltek el, aminek az egész zalai gazdasági élet szempontjából nagy jelentőséget tulajdonítottak, hiszen a kereskedő cégnek igen sok helyi termelő szállí-tott.698 Zerkowitz ingatlanait elárverezték. Ennek során a Centrál szállodát Halphen Jenő, a Hangya-épületet a kanizsai ipartestület vette meg. A Zerkowitz-objektum Lőwenstein-traktusát Szomolányi Gyula kereskedő 45000 pengőért, míg a volt iroda- és lakástraktust 51000 pengőért a zalaegerszegi Brandt bornagykereskedő szerezte meg. A kissörházat Kosztolitz Géza, a helyi Ipartestület vendéglőse vásárolta meg 37000 pengőért.699 A borke-reskedelem kapcsán jegyezzük meg, hogy Zerkowitz nagy piaci ellenfele, a Neufeld-cég is tönkrement, Neufeld Ödön nagykereskedő családjával Budapestre költözött, ahol hamaro-san meghalt.700 A Gutmannok sem úszták meg a változásokat. Ők már a trianoni béke miatt a délszláv királysághoz került területek miatt is sokat veszítettek vagyonukból, de az 1918-ban rész-vénytársasággá alakított beliscsei vállalkozáshoz még mindig hozzátartozott 49 000 hold erdőterület. Ennek nyeresége 1928-ban 3,7 millió dinárt tett ki.701 A válság alatt viszont lecsökkent a vagyon, s ennek során a nagykanizsai faüzemet is eladták: ez a fatelep Strém Károly helyi erdőkitermelő és fanagykereskedő tulajdonába került. Ugyanekkor adták el a Fő téri palotát is. A Gutmann-irattárat Bécsbe, illetve Budapestre szállították, s ezzel a vállalat nagykanizsai tevékenysége megszűnt.702 1932 őszén végleg megszűnt a Rotschild-féle nagykereskedelmi cég is. Rotschild Samu terménykereskedő már 1928-ban kérte az engedélyt kereskedői tevékenységének beszüntetésére.703 1932-ben végleg megszüntette kanizsai üzletét, és az amúgy agg kereskedő Sümegre (valószínűleg rokonaihoz) költözött. A Magyar utca 19. szám alatt lévő, nagy teleppel rendelkező cég még az 1870-es években jött létre. Főleg nyersbőrökkel kereskedett, amit elsődlegesen Ausztriába exportáltak, de Trianon óta már egyre gyengébben ment az üzlet. A Rotschild-cég évtizedeken keresztül a Blau M. Fiai cég diszponense is volt.704 A nagy kereskedelmi vállalkozások mellett hatalmas problémákkal nézett szembe a vendéglátóipar is. Nagykanizsán az 1920-as évek második felében három olyan szálloda volt, amely kávéházzal volt összekapcsolva. A problémát egyrészt a magas adók, másrészt a forgalom gyors csökkenése okozta. A Fő úton lévő, 28 szobás Korona szálloda kihasznált-sága például 1928-ban 20% körül mozgott. A fölös kapacitások oka volt külföldről érkezet-tekkel szembeni vízumkényszer bevezetése is. A pénztelenség miatt elterjedt szokássá vált a korábbi szállóvendégek esetében, hogy éjjel utaztak a távolabbi városokba, s a vonaton aludtak, ezzel is megspórolva a szállásköltséget. Korábban az étteremben öt pincért és egy fizetőpincért alkalmaztak, de 1928-ban csak egy pincér és egy tanulófiú volt. A kávéházból elmaradt a korábban azokat fönntartó középosztály. Jól mutatja a visszaesést a Centrál szál-loda is: 1927-ben 80-100 disznótoros vacsorát tudtak értékesíteni, ezzel szemben 1928-ban már csak 20-22 ment el. A Centrálnak a méretéből is következően horribilis volt a bérleti 697 Zalai Közlöny, 1931. augusztus 5. 698 Zalai Közlöny, 1931. december 7. 699 Zalai Közlöny, 1931. december 12. 700 Zalai Közlöny, 1931. október 27. 701 Kerecsényi, 1979.158.p. 702 Zalai Közlöny, 1932. szeptember 2. 703 MNL ZML V. 1512. VT iratai. 1928: 25199.1198. doboz. 704 Zalai Közlöny, 1932. szeptember 29. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 213 díj a is. Tegyük hozzá, hogy azok a kisebb vendéglők, amelyek családi házakhoz kapcsolód-tak, s ahol a család volt személyzet, még eldöcögtek valahogy, de a nagyok egyre rosszabb helyzetbe kerültek.705 Fokozta a szállodaipar nehézségeit egy rosszul kalkulált beruházás is. A Korona ve-zetője, Kiss Ernő arra számított, hogy az 1930-as évek elején növekedni fog a vendégfor-galom, s ennek érdekében 1931-ben emeletráépítéssel 34 szobás szállodává alakította át a Sugár út 4. szám alatti Pannónia szállót, s abban egy színvonalas kávézót is létrehozott.706 A vállalkozó nem ismerte azonban az olasz-magyar szerződés állatkiviteli kontingentálás-ra vonatkozó passzusát, illetve nem számolt a hitelek beszűkülésével, ezért 1932 folyamán anyagilag kezdett ellehetetlenülni. A Pannóniához fűzött remények nem váltak be, a ven-dégforgalom elmaradt, viszont az igen nagy beruházási kölcsönt vissza kellett fizetni, s a várossal szembeni köztartozást is ki kellett fizetni.707 A csőd eredményeképpen kénytelen volt még a Koronától is megválni, amelynek bútorzatát az épület tulajdonosa, vagyis a her-cegi uradalom bérleti díjtartozás miatt lefoglalta.708 A bérlő lemondott iparáról, visszaadta engedélyét.709 A Pannónia kávéház berendezési tárgyait az egyik pesti hitelező elszállíttat-ta.710 Ezzel egy híres, több mint 150 évig működő vendéglátó üzem átmenetileg megszűnt Kanizsa Fő utcáján, ám hamarosan ismét megpályáztatták, amit egy régi kanizsai vendég-lős família sarja, Hofer Viktor (aki korábban a vasúti restit vezette) vette bérbe.711 A kanizsai kereskedelem katasztrofális helyzetében mindenképpen szükséges volt va-lamilyen forgalomélénkítő lépés megtétele. Ennek egyik jeleként értékelhetjük az OMKE által 1932. utolsó hónapjában megrendezett termékkiállítását, amit a „kanizsai kereskedelem életerejének seregszemléjeként" aposztrofáltak.712 Az OMKE-otthonban (vagyis a volt Weiser ház emeletén) megrendezett kiállításon 15 cég mutatta be termékeit. Többségük kanizsai vállalkozás volt, s köztük jócskán voltak olyanok is, akik a forgalmazott termékeik mellett saját készítésűekkel is elő tudtak állni. Érdekes módon nem a nagykereskedők tömegter-mékei voltak jelen leginkább, hanem az egyedi, s a fogyasztás változásának irányát jelző szakágak álltak elő. Csak néhány példát említünk: Kaufmann Károly divatáru-kereskedése, a Teutsch-drogéria francia cikkei és saját készítésű márványkrémjei és púderja, a sok év-tizedes múltra visszatekintő Berény Árpád cég (Fő út 3. szám alatti) ékszerkereskedő saját készítésű és intarziás dísztárgyai, a Kopstein cég bútorai, özvegy Oroszné függönyvarázs-latai, Hoffmann Anny kalapcsodái igen sikeres darabjai voltak a kiállításnak. Nyilvánvaló, hogy nem ezek a termékek váltották meg Nagykanizsa kereskedelmét, de mutattak egy lehetséges irányt: az egyedi termékekkel való kereskedést; a pénzesebb fogyasztóközönség igencsak kereste ezeket a termékeket.713 A kereskedők helyzetét nehezítette az egyre rosszabb létviszonyok között élő társada-lom nem feltétlenül jogkövető magatartásának erősödése. Az iparosoknál is említettük már, hogy a kontárok ellepték a várost, úgy a kereskedelme területén is azt tapasztaljuk, hogy egyre több rendőri fellépés és bírósági ítélet kellett ennek kezelésére. Ezek a megnyilvánu-lások nem voltak etnikai célzatúak, inkább a helyzet és az elkeseredettség szülhette őket. Az 1924-ben a Fő úton igen reprezentatív divatáru-üzletet nyitó Szomolányi Gyulát például azzal vádolták meg, hogy a Szentgyörgyvári hegyen lévő pincéjében „hamis-bankógyártó" 705 Zalai Közlöny, 1928. november 9. 706 Tarnóczky, 2010. 740.p. 707 Zalai Közlöny, 1932. auguszus 26. 708 Zalai Közlöny, 1932. augusztus 3.; augusztus 9.; augusztus 28. 709 MNL ZML V. 1512. VT iratai. 1933: 5058. 5005-5642. doboz. 710 Tarnóczky, 2010.466.p.; Zalai Közlöny, 1932. augusztus 26. 711 Zalai Közlöny, 1932. november 29. 712 Zalai Közlöny, 1932. december 8. 713 Zalai Közlöny, 1932. december 8. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 214 üzemet tart fenn, s annak „termelésével" biztosítja az üzlet átalakítását. Az álhír terjedése súlyos károkat okozott a kereskedőnek, hiszen az eljutott Budapestre, s az ottani terme-lők már termékeik visszahívását rendelték el, s követelték Szomolányitól kintlévőségüknek visszafizetését. A rendőrségi nyomozás kiderítette, hogy egy kereskedő, egy hentes, egy cipész és két gazda (valamennyien kiskanizsai lakosok) voltak a hírek terjesztői, akiket később pénzbüntetésre ítéltek.714 Még két elemet kell röviden megemlítenünk a világgazdasági válság alatti kanizsai kereskedelem működése kapcsán. Az egyik, hogy régóta sérelmezett problémája volt a he-lyi forgalmazóknak a vásárok működésének változása. Már 1905-ből találtunk adatot arra, hogy a helyi nagykereskedő sérelmezték a Fő útra telepedett vásározókat.715 A probléma megmaradt: egyed évszázaddal később joggal emlegették a helyiek, hogy a kanizsai keres-kedelmet szinte tönkreteszi az, hogy a kirakodóvásárokon több száz, idegenből érkezett kereskedő a sokszor gyenge minőségű portékáját árusítja, így a pénz kifolyik a városból, közben a kereskedők meg sokszor nyomorognak. Korabeli kereskedői becslés szerint egy-egy kirakodóvásáron a 20 rőfős 40000, a 20 rövidárus 10000, a 10 edényes 10000, a 20 bazá-ros 8000, az 5 cukorkás 2000, a 3 papírárus 1200, míg a többi kereskedő (késes, kefés, fésűs, faárus, kalapos, ernyős, sapkás) 6000 pengőt, vagyis összesen mintegy 80 000 pengőt visz el Kanizsáról.716 A másik az érdekérvényesítés kérdése: a válság alatt az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés (OMKE) egyre inkább aktivizálódott. Az országos szervezet 1904-ben jött létre, ehhez képest a nagykanizsai kerület meglehetősen későn, csak 1922-ben szerveződött meg Blankenberg Imre irányításával.717 A nehéz időkben egyre inkább a szervezet nagykani-zsai fiókja karolta fel a helyi kereskedők problémáit, s próbált tárgyalásokkal, akciókkal javulást elérni. Olyan kérdésekben hallatták hangjukat, mint például az exportpiacok meg-nyitásának szükségessége, a vásártér átalakítása, a munkaidő szabályozása stb.718 Mind-ez perspektivikus lehetett a válság utáni évekre. Az is egyfajta megoldás lehetett, ha az egy szakmákban dolgozókat sikerült valamilyen érdekvédelmi szervezetbe tömöríteni. így például a kanizsai fűszerkereskedők 1929 őszén megalakították saját egyesületüket, amely természetesen része volt a Fűszerkereskedők Országos Szövetségének.719 A válság alatti tönkrement ismertebb cégek sorára pillantva látható, hogy igen sok ága-zat került nehéz helyzetbe. Alig-alig volt olyan területe a kanizsai kereskedelemnek, amely a korábbi helyzetét meg tudta volna őrizni, legnagyobb visszaesés kétségkívül a mező-gazdasági termények kereskedelmében fogható meg, ám még az agrárágazaton belül is voltak olyan ágak, amelyekben némi fellendülést is lehet látni. Mivel a válság éveiben a hús és az egyéb állati termékek árai nem csökkentek nagy mértékben,720 így nem vélet-len, hogy a kanizsai kereskedelem is egyre nagyobb mértékben fordult az állatexport felé. Az olasz piac lehetőségeit ki lehetett használni, bár kétségtelen, hogy a románok is egyre többet exportáltak Itáliába. 1930 tavaszán a növendék-marhákat az olasz, míg a hízott mar-hát Ausztriában (főleg Bécsben) lehetett jól értékesíteni. 1931-ben baromfi-exporttelep épült Nagykanizsán, ahol több tucat dolgozót foglalkoztattak. A húsfeldolgozás szempontjából nagy hátrány volt, Kanizsán nem volt még olyan vágóhíd, amely hűtőházzal rendelkezett volna, így a forró nyarakon teljesen leállt a húskivitel.721 A vásári forgalom lassan azért 714 Zalai Közlöny, 1932. február 20. 715 Zalai Közlöny, 1905. augusztus 19. 716 Zalai Közlöny, 1930. január 4. 717 Az országos szervezethez lásd: Huszadik Század, 1934. május. 718 Lásd például: Zalai Közlöny, 1935. március 20. 719 Zalai Közlöny, 1929. október 17. 720 Kaposi, 2002. 296-297.p. 721 Zalai Közlöny, 1931. március 16. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 215 növekedett. Az 1933. februári országos vásárra már 1200 marhát és mintegy 1000 lovat haj-tottak föl. A vásárról elszállítottak Olaszországba mintegy 4 vagon marhát, és egy vagon lovat, Ausztriába és Svájcba egy-egy vagon lovat, míg a belföldi uradalmakba mintegy 10 vagon szarvasmarhát.722 Mindebből látható, hogy a Trianon utáni Nagykanizsát speciálisan érintő gazdasági körülmények miatt a város kereskedelmének működése elütött az országban megszokott modelltől. Itt ugyanis az 1920-as évek második felétől, vagyis az inflációs évek megszű-nése után a régi nagykereskedelmi üzletek szinte folyamatos leépüléséről volt szó, amit elmélyített a világgazdasági válság hatásainak jelentkezése. Amíg az 1920-as évek második felében inkább a korábbi külföldi (gyarmati) termékek kereskedelmére szakosodott vállal-kozók mentek tönkre, addig a válság alatt már a hazai agrártermékekkel és ipari cikkekkel foglalkozók is nagyon rosszul jártak. Ez azt jelenti, hogy az 1920-as évek értékesítési válsá-ga belenőtt a „nagy válságba", ami hosszú távon szinte lehetetlen helyzetbe hozta a városi kereskedőket. Ismert azonban az is, hogy az 1932. évi mélypont után már 1933-ban is némi-leg javultak az értékesítési viszonyok, de a válságból való kilábalás így is három-négy évig tartott. Adódik a kérdés: ez a makrogazdasági javulás mennyiben tükröződik a kanizsai kereskedelem helyzetében? Ha a kanizsai kereskedelemnek a külföldi piacok felé irányulását vizsgáljuk, szembe-ötlő, hogy 1933 után érdemi változás nem látható. A nagy állatvásárok esetében a forgalom megrekedt a vásáronkénti 800-1200 szarvasmarha szintjén, ennél többet nehezen lehetett eladni.723 Néha előfordult ennél nagyobb forgalom is, de ez inkább kivételnek számított.724 Megmaradt az érdeklődés Olaszországból és Ausztriából is, de érdemi növekedést e téren nem látunk. Ez persze azt is magával hozta, hogy a helyi kereskedők között 1937-ben az állatkereskedelemmel foglalkozók száma az 1925. évihez képest stagnált, bár kétségtelen, hogy a névanyag egyharmad részben kicserélődött. Ehhez hozzá kell számítani az érdem-ben javuló baromfi ágazatot, amit 1937-ben már 15 kereskedő képviselt.725 Ez kétségtelenül a korábban megindult tendenciáknak felel meg. A nagyállat-kereskedelem terén az 1930-as évek második felében - a külföldi piacok stagnálása mellett - a belső keresletben sem mutatkozott komoly változás. Az 1934. évi német-magyar kereskedelmi pótszerződés agrár-és forgalmazási hatásai valószínűleg a nagykanizsai kereskedőkig nem nagyon értek el.726 Erős konkurenciát jelentett ugyanakkor a kanizsai állatkereskedők számára az, hogy a kör-nyéken tartott vásárok (Nemesvid, Komárváros stb.) egyre több kereskedőt vonzottak.727 A jugoszláv városok piacai nem működtek, a tengerparti városok nem jelentettek húzóerőt a magyar termékek számára, így egyre inkább azt kellett látni a helyi forgalmazó rétegnek, hogy a Trianon óta egyértelműen csökkenő nagykereskedelem pozíciói nem javulnak, s helyét egyre inkább a város és a térségének ellátására szakosodó kereskedők veszik át. Ebben persze voltak még tartalékok. Ne felejtsük el: az 1930-as években világszerte megnőtt az igény háztartási fogyasztási cikkek iránt, változott az emberek lakás- és di-vatcikkigénye, a kulturális termékek felértékelődtek a középosztály számára, egyre nép-szerűbbé vált az idegenforgalmi ágazat stb. E változások jeleit azért lehet látni a kanizsai kereskedelem szerkezetében is. Az említett 1937. évi címtár szerint is számos új kereske-delmi foglalkozás mutatja a változást.728 Volt már ásványvíz-kereskedelemmel foglakozó 722 Zalai Közlöny, 1933. február 1. 723 Lásd a vásári beszámolókat a helyi újságban: Zalai Közlöny, 1935. március 6.; 1936. december 6. stb. 724 Zalai Közlöny, 1936. március 5. 725 Címtár, 1937. 40-41.p. 726 Kaposi, 2002. 303-304.p. 727 Zalai Közlöny, 1936. március 5. 728 Címtár, 1937. 40-48.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 216 2 vállalkozás a városban, szaporodtak az edény- és üvegkereskedők. Fehér Szidónia Teleky utca 6. szám alatti vállalkozó élesztő-kereskedőként volt bejegyezve. Találunk a névsorban 3 fegyverkereskedőt, három festékkereskedőt, 5 gépkereskedőt, 4 hírlapárust, 4 illatszer-ke-reskedőt, 1 kavicsszállítót, 2 kegytárgykereskedőt, 4 könyvkölcsönzőt, 5 könyvkereskedőt. Nagy újdonság volt, hogy eddigre megjelentek a benzinüzemű gépjárművek kiszolgálását végző vállalkozások is, így például olaj- és benzinkereskedők között már 5 céget írtak össze, köztük a Shell és a Vacuum Oil Company képviseletét. Újdonság volt az „olasz fagylaltkészí-tő" mesterséget folytató Colossi Luci vállalkozása, amely a Sugár út 2. szám alatt működött. Világosan mutatja az új idők szelét a rádiókereskedők nagy száma, az eddigre már orszá-gossá vált műsorszórás eredményeképpen egyre több rádióelőfizető volt már a városban is. A komfortosodás mutatja a szénkereskedők megjelenése a városban, 5 cég is képviseltette magát, köztük a salgótarjáni Szénbánya Vállalat is, aminek a Zrínyi és Zárda utca sarkán volt a képviselete. Jól mutatja a fogyasztási szerkezet változását a tej-, a vaj- és a sajtkészít-ményeket forgalmazó cégek szaporodása is. Természetesen az 1937. évi címtár szerint is a hagyományos kereskedelmi szakmák (szatócsok, rőfösök, faárusok, bőrkereskedők, ál-latforgalmazók stb.) továbbra is túlsúlyban voltak, ám a fenti foglalkozások önállósulása kétségtelenül jelzi a forgalmazás új irányát. A vállalkozások szintjén vizsgálva az új kereskedelmi ágazatokat, egy új réteget lehet látni. A Fő út, a Deák tér, az Erzsébet tér legfontosabb kirakatai, portáljai a korábbiakhoz képest részben már más cégeket rejtettek. Ilyen volt például a Fő út 1. szám alatti, 1924-ben bejegyzett Elektron Rádiótechnikai és Villamossági Vállalat, amelyet még Bencze Miksa okleveles mérnök alapított, s több átalakuláson és cégtárs-váltáson átesve az 1930-as évek második felében is fontos cég maradt.729 A cég alapvetően műszaki termékek forgalmazá-sával foglalkozott, köztük a legdivatosabb rádiókészülékekkel (Philips, Telefunken stb.), ke-rékpárokkal, csillárokkal, s egyáltalán mindennel, ami villamos árammal működött. Rek-lámjait a Zalai Közlöny rendszeresen hozta. Magas színvonalú, a korabeli írások szerint lényegében fővárosi szintű csillogó üzlete volt Ritter Andrásnak, aki 1936-ban vitte át a Fő út egyik oldaláról a másikra az üzletét. A komoly beruházást igénylő, üveg tolóajtóval fel-szerelt, bent próbafülkékkel rendelkező üzlet alapvetően különböző ruhatermékeket, azon belül a különféle selyemruhákat, gyapjúból készült pulóvereket, divattermékeket, férfiin-geket, nyakkendőket stb. árusított.730 A textíliákkal foglalkozó ágazatnak jól ment, ennek egyik példája a Singer Kereskedőház, amely túlélte a válságot, s virágzott az 1930-as évek második felében is. A Ritterhez hasonló jellegű üzlet az általa forgalmazott termékek széle-sítésével és szigorú gazdálkodással a legnehezebb időkben is talpon tudott maradni. A cég életében igen nevezetes volt az 1935. év, hiszen ekkor ünnepelték fennállásuk 75. évfordu-lóját. Ez alkalommal - nem elfeledkezve a karitatív funkciókról - 75 szegény elemi iskolai tanulót ruháztak föl alsó- és felső ruhaneművel.731 A Budapestről indult Kopstein bútor-áruháznak már hat városban volt üzlete; 1937-ben 50 éves múltját ünnepelte. A Kosptein Lipót vezette cég ennek alkalmából Nagykanizsán, a Horthy Miklós út 4. szám alatt lévő telepén egy bútorkiállítást is rendezett.732 Folytathatnánk még az újszerű kereskedő cégek bemutatását, de úgy véljük, ezek a példák is bizonyítják, hogy az 1930-as évek kanizsai kereskedelme egyre inkább az új igényeknek megfelelni tudó ágakról szólt. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy az új forgalmazási ágakban viszonylag nagy számban fordulnak elő olyan nevek, amelyek egyértelműen a régi családokhoz köthetők. Úgy látjuk, hogy az új ágazatok terjedése a kanizsai kereskedelemben együtt járhatott egy generációváltással is. 729 MNL ZML Cégbíróság. N.T. IV. 529. 215.p.; N.E. II. 1075. 297.p„ stb. 730 Zalai Közlöny, 1936. szeptember 1. 731 TGyM. Tört. Dok. Tár, A/860-73. 6.p. 732 Zalai Közlöny, 1937. augusztus 1. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 217 Valószínűle g a fiatalabb generáció - mert a régi ágazatokban már nem volt annyi lehetőség, vagy éppen kényszerből - egyre inkább a modern kereskedelmi ágak felé orientálódott. A1930-as évek második felére vonatkozóan is tudunk a régi kereskedelmi ágazatokból sikeres cégeseteket felhozni. Ezek között az egyik legismertebb a Blankenberg Imre vezet-te kereskedés volt. Blankenberg 1881-ben született Nagykanizsán, gimnáziumi és felsőke-reskedelmi iskoláinak elvégzése után Bécsben és Hirschenstettenben dolgozott különböző gyárakban és üzemekben tisztviselőként. 1901-ben hazatért és belépett az apja által 1864-ben alapított üzletbe, amelynek - annak elhalálozása után - 1905-ben tulajdonosa lett. Kor-társai igazi européernek tartották. Az első világháborút különböző hadszíntereken har-colta végig, számos kitüntetést szerezve. A háború végeztével visszatért Nagykanizsára és üzletének, valamint a város gazdasági életének szentelte magát. 1922-ben megszervezte az OMKE nagykanizsai kerületét, melynek 1930-ig volt az elnöke. Törvényhatósági bizottsági tag, városi képviselő, az OMKE központi elnöki tanácsosa, a Kereskedelmi- és a Mezőgaz-dasági Kamara levelező tagja, az MNB váltóbíráló bizottságának tagja, a Zalamegyei Gaz-dasági Takarékpénztár Rt. alelnöke volt.733 Üzlete a Sugár út és a Fő út sarkán volt, amely-ben déligyümölcs- és gyarmatáru forgalmazásával foglalkozott. 1920-ban cukorkaüzemet, 1936-tól hajdinahántolót is működtetett.734 Ő írta a Barbarits-féle városi monográfiában a kereskedelmi fejezetet.735 Másik pozitív példánk Kirschner Mór vállalkozásához kapcsolódik. Kirschner 1881-ben született Nagykanizsán, ismert, régi iparoscsalád gyermekeként. 1893-ban a Rotschild Albert cég kötelékébe lépett, amely céget szolid üzleti elvei, becsületes kereskedői szelleme tette ismertté. Ebben az iskolában Kirschner Mór is főnöke nyomdokain haladt, úgy, hogy amikor 1913-ban átvette a céget, csakhamar úgy fejlesztette tovább, hogy Nagykanizsa és környéke piacának első üzletévé emelte. Kirschner Mór vármegyei törvényhatósági bizott-sági tag, városi képviselőtestületi tag és az OMKE-kerület vezetőségi tagja volt, de ezen kí-vül minden emberbaráti mozgalomnak és jótékony egyesületnek támogatója is, aki nemcsak a kereskedővilág, de tisztességes üzleti munkássága folytán az egész nagykanizsai társada-lom megbecsülését érdemelte ki.736 Divatáru üzlete igen jó helyen, a Fő út 3. szám alatt volt, ahol hosszú időn keresztül az épület timpanonja alatt díszelgett a Kirschner Mór felirat. A pozitív példák ellenére még egy olyan jelenségre kell rámutatnunk, amely világo-san mutatja a kereskedők visszaszorulását, s egyben a város életében az ágazat háttérbe szorulását. Ha összevetjük az 1920-as évek virilis listáit az 1930-as évek második felében készültekkel, akkor azt láthatjuk, hogy a régi nagykereskedők a legnagyobb adófizetők közül lényegében kiszorultak. Amíg korábban a gabona-, a bőr-, a bor-, az állatforgalmazók nagy számban fordultak elő az első helyek valamelyikén, addig a 1930-as években már csak elvétve kerültek be az adófizető elitbe. Helyükön egyre nagyobb számban jelentek meg ügyvédek, jogászok, mérnökök, városi vagy állami alkalmazotti vezetők stb. Az is látszik, hogy nemcsak a régi nagykereskedők, hanem a korábban jól működő pénzügyi intézmé-nyek is háttérbe szorultak. 733 Benedek, 1938. 95.p. 734 Tarnóczky, 2010.194.p. 735 Blankenberg, 1929. 289-298.p. 736 Benedek, 1938. 96.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 218 Nagykanizsa legnagyobb adófizetői 1927. és az 1937. évben737 Az adófizető neve (1927) Foglalkozása Az adófizető neve (1937) Foglalkozása Hg. Batthyány-Strattmann László földbirtokos Hg. Batthyány-Strattmann László földbirtokos Zerkowitz Albert borkereskedő Dr. Hoch Oszkár ügyvéd Első Magyar Általános Biztosító Társaság pénzügyi in-tézmény Dr. Halphen Jenő ügyvéd Dr. Hoch Oszkár ügyvéd Kalmár Zoltán mérnök Nagykanizsai Takarékpénztár pénzügyi in-tézmény Teutsch Gusztáv drogéria tulaj-donos Dr. Kreisler József ügyvéd Weisz Ernő nagykereskedő Délzalai Takarékpénztár és Nagykanizsai Bankegyesiilet pénzügyi in-tézmény Gerő Károlyné n.a. Antal Jenő szállodás Dr. Goda Lipót nyugalmazott tiszti főorvos Weiser János mérnök gépgyáros Dr. Knausz László ügyvéd Armuth Náthán háztulajdonos Dr. Blankenberg Imre kereskedő Duna-Száva-Adria Vasúttársaság vasúttársaság Szukits Henrik magánzó Izraelita Hitközség egyházi szervezet Pollák József bőrkereskedő Dr. Örley György közjegyző Blankenberg Imre kereskedő Blankenberg Imre kereskedő Dr. Strém Mórné n.a. Dr. Merkly-Belus József gyógyszerész Sternberger Samu kereskedő Stern Mórné (özvegy) n.a. Dr. Fábián Zsigmond ügyvéd Mayer Károly ruhafestő Lenkei Ernőné(özvegy) n.a. Zalavármegyei Gazdasá-gi Takarékpénztár pénzügyi intézmény Dr. Hajdú Gyula ügyvéd Pollák József bőrkereskedő Armuth Náthán háztulajdonos Kirschner Mór kereskedő Polgár László nagykereskedő A változást jól szimbolizálja az a más összefüggésben már említett adat, miszerint a so-káig előkelő helyen álló legnagyobb adófizető, Zerkowitz borkereskedő helyét az a Halphen Jenő ügyvéd vette át, aki egyben megvásárolta tőle a Centrál szállodát.738 Az 1930-as évek vége felé, az országos méretekben is egyre erősebb politikai jobbrato-lódás eredményeképpen újabb csapás érte a kanizsai kereskedőket. Mivel a város kereske-delmi életben a reformkor óta a zsidóság erősen felülreprezentált volt, így igen sok keres-737 A virilis listákat a helyi sajtó minden évben közölte, néha a fizetett összeggel együtt. Az 1927. évi listára: Németh - Paksy, 2004.188-189.p.; az 1937. évi listára: Címtár, 1937. 5.p. 738 Zalai Közlöny, 1932. szeptember 12. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 219 ked ő család érezhette valóságos fenyegetésnek a kialakult közhangulatot. A korlátozások eredményeképpen 1938-41 között lényegében megfosztották a zsidó kereskedőket a piaci működéstől. Az 1939. évi parlamenti választás alkalmával felvett választójogosultak adatai szerint Nagykanizsán 152 zsidó kereskedő és 20 kiskereskedő (szatócs, piaci árus) élt.739 Ezek a személyek ekkor már az 1939. évi 4. tc., vagyis a 2. zsidótörvény hatálya alá estek. 1941-től a nagykanizsai piacon nem keresztény piaci árus már nem árusíthatott. Ez szemé-lyében 77 vásározót és iparost érintett közvetlenül. Kivételként csak a háborús érdemekkel rendelkező kereskedők folytathatták tovább mesterségüket. Átmenetileg a zsidó húsárusok a bódék tavaszi lebontásáig maradhattak.740 A korlátozások az 1940-es évek első felében folytatódtak, amit aztán az 1944. évi gettósítás, a haláltáborokba hurcolás és a népirtás, míg az itt maradt kereskedői vagyon teljes elrablása követett.741 2. A közlekedési ágazat dinamikus növekedése A gazdaság- és természetföldrajzi adottságai miatt Kanizsának kifejezetten jók voltak a közlekedési lehetőségei. A középkor óta a mezővároson keresztül vezetett számos kereske-delmi útvonal. Kanizsán öt országos út keresztezte egymást, ami által mind a belső, mind a külső piacok elérése egyre könnyebbé vált. A18. században kiépültek azok az infrastruk-turális intézmények, amelyek révén a város egyre inkább piacközpontjává vált a térségnek. Az 1780-as évektől megindult, s az 1830-as évektől látványosan felgyorsult fejlődés ered-ményeképpen a város egyre fontosabb kereskedelmi központtá vált, amiben a közlekedési lehetőségeknek igen nagy szerepe volt. A városban öt fontos országos út futott össze: Buda, Bécs, a tengerpart, Zágráb és Eszék irányában élő kereskedők és utazók találkozhattak itt az egyre jelentősebbé váló országos vásárokon. A reformkorban megindult a városi utak javítása, amelyek egy részét téglával rakták ki. 2.1. A vasút szerepe Nagykanizsa gazdasági fejlődésében A 19. század legnagyobb közlekedési változása kétségtelenül a vasút megjelenése volt. Az infrastruktúra fejlesztésének szükségessége már a reformkorban világossá vált a hazai közgondolkodásban. Ismertek voltak a nyugati minták: 1830-1850 között mintegy 10 000 km vasút épült Európában. Pontos információk voltak a vasutak működéséről. A gazdasági szereplők tisztában voltak a potenciális előnyökkel: gyorsabb és olcsóbb szállítás, nagyobb tömegű termékmennyiség mozgatása, megrendelések a hazai iparnak, egy új szolgáltatási modell kialakítása, jelentős munkaerő lekötése, üzleti nyereség elérésének lehetősége, a hazai gazdaság összekötése a nyugati piacokkal stb. Már az 1830-as években megszülettek az első (részben politikai) tervek a hazai vasút-vonalak megteremtésére. Ezek között a Kossuth-féle javaslat Fiume elérését, vagyis Ma-gyarország legfontosabb tengeri kikötőjét célozta meg. Tény azonban, hogy az első vasút-vonalak végül is nem a tengerpart irányába jöttek létre, hanem Pest-Buda és Bécs közötti kapcsolatot próbálták meg biztosítani. Ám az 1848. évi Széchenyi-féle tervezetbe már be-került a délnyugati irány, amely Kanizsa számára is hatalmas lehetőséget jelentett. Szintén az 1840-es években érett meg a gondolata a Kanizsa-Sopron vonalnak, s bár a megvalósí-tás még odébb volt, nagy helyi társadalmi támogatottsággal találkoztak az elképzelések. 739 A listát lásd: Németh - Paksy, 2004. 26.p. 740 Zalai Közlöny, 1941. január 9. 741 A zsidóság elleni intézkedések bevezetése, a népirtás folyamatának bemutatására a monográfia másik fejezeteiben kerül sor. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 220 A szabadságharc miatt némileg megtört a hazai vasút fejlődésének üteme, de az 1850-es években újra elkezdődött a szervezés. Nagy jelentősége volt annak, hogy Ausztria az ál-lamcsőddel küszködött, mivel így kénytelen volt a vasútépítés koncesszióját magántársasá-goknak átadni. E társaságok közül a Rothschild-család érdekeltségébe tartozó Déli Vasút kapta meg az Ausztria - Észak-Itália - Nyugat-Magyarország térsége fontosabb vasútjai-nak építési engedélyét. Mivel Magyarország tőkeszegény térség volt, ezért egyre fontosab-bá vált az erős banki háttérrel rendelkező osztrák vállalat tevékenysége.742 Az első olyan vasút, amelyik keresztülfutott Kanizsán, a Buda - Székesfehérvár - Kani-zsa - Prágerhof vonalon jött létre. Hangsúlyozzuk, hogy a tervezést illetően nem ez volt az első, de ennek megépítése fejeződött be leghamarabb, s itt indult meg először a forgalom. A Kanizsa-Buda vasút építésére a „Ferencz József Császár Keleti Vasúttársaság" kért és kapott engedélyt 1856-ban. Ez a cég 1858-ban beleolvadt az akkor alakult „Cs. k. szab. déli állam-, lombard-velencei és központi olasz vasúttársaság"-ba. Mivel 1859-ben Ausztria háborút veszített Franciaország ellen, így az észak itáliai területek kikerültek a birodalomból, ezért szétvá-lasztották a megmaradt és az elkerült vasutak működését, s ekkor jött létre a „Cs. kir. szab. Déli Vaspálya Társaság", röviden a Déli Vasút. Ez a vasúti társaság építette meg az első kani-zsai vasutat. A vonal tervezését és építését Carl von Etzel neves osztrák mérnök irányította, az indóházakat Carl Schlimp tervei alapján hozták létre.743 Kanizsa város hamar felismerte a vasút szükségességét, s már 1850-ben a Sopron-Kani-zsa vasút potenciális építése kapcsán ígéretet tettek városi földek, mintegy 60 hold ingyen átengedésére. Felajánlottak a városi erdőkből faanyagot, s a város magára vállalta a kisa-játítási költségeket stb.744 A soproni vasút építése késett, de 1854-ben a városházán már a prágerhofi vasútról is tárgyaltak, amivel már két vonalért küzdöttek. A Déli Vasút építkezé-se gyors volt. Nem volt egyszerű a város határában a vasúti nyomvonalat kialakítani, végül is egy meglehetősen sajátos, hatalmas S-betűt ír le a kiépített vasút. (Általában is igaz, hogy a Déli Vasút építkezéseinél a vonalakat igyekeztek minél nagyobb sugarú ívekkel és minél kisebb emelkedőkkel megtervezni.)745 Északkeletről, Komárváros felől érkező vaspálya az alsóvárosi erdőnél érte el a várost, majd pedig a herceg tulajdonában lévő Sáncz pusztát szinte kettévágva, az alsóvárosi erdő és Szabadhegy között haladt tovább délnyugati irány-ban. Sáncz falut elérve, azt délről kerülve nyugatra fordult, amely előtt még keresztezte a Pogányszentpéter felől érkező országutat. így a vasútvonal város alatt délen haladt el, majd pedig újra délnyugatra fordult, s a Kazinczy utcával párhuzamosan haladt tovább.746 Ezen a Kazinczy utca melletti területen, mely akkor még meglehetősen lakatlanul állt, volt lehe-tőség egy állomás és a hozzá kapcsolódó kiszolgáló egységek felépítésére. A kanizsai állomáshoz a terület megszerzése nem okozott gondot, hiszen a város 80 holdat átengedett a vasúttársaságnak. Ebből 37 holdat saját földjéből adott, további 43 hol-dat pedig megvásárolt a tulajdonosoktól 11000 forintért.747 Az állomás létrehozása viszont óriási földmunkát igényelt, hiszen annak területét (amely a régi mocsaras, de a 19. század elején lecsapolt földekre került) teljes egészében fel kellett tölteni, az abból induló pálya részére pedig közel 30 m mély bevágást kellett nyitni. A feltöltéshez szükséges föld jelentős részét a bevágásokból biztosították.748 Hatalmas tömeg, több mint ezer ember dolgozott a kanizsai pályaudvar és vasútvonal megépítésén.749 Mivel az állomás építési területe rész-742 Lásd: Czére, 1989. 865.p. 743 Tasnádi, é.n. l.p. 744 Barbarits, 1929.197.p. 745 Horváth, 1995.161.p. 746 Nagykanizsa térképe, 1879. 747 Horváth, 2001. 26.p. 748 Uo. 30.p. 749 Lovas, 1986. 9.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 221 be n a régi zsidó temetőre esett, ezért 1859-ben a temetőt átköltöztették az állomással szem-ben lévő területre.750 Kanizsán - a budai, a székesfehérvári és a prágerhofi állomásokhoz hasonlóan - nagyméretű faszerkezetes vonatfogadó csarnok épült, amit csak az 1940-es évek elején bontottak le. A csarnok egyik oldalán az épületre, a másik oldalon oszlopsorra támaszkodott, építője a nagy építési vállalkozó, Gulbrand Gregersen volt.751 A kanizsai ál-lomásépületben a három kocsiosztály utasait három külön váróhelyiség fogadta.752 A sikeres építkezés hatására 1860. április 24-én megnyitották a Kanizsa - Pragerhof vas-útvonalat a közforgalom számára, majd pedig 1861. március 20-án a vasúttársaság szak-emberei beutazták az egész Buda - Pragerhof vonalat, s két nappal később megindulhatott a 221 km-es teljes vonalon a teherforgalom, április 2-án pedig a személyforgalom is.753 Az első tehervonattal egy angol kereskedő 50 ezer mérőnyi kukoricáját vittek Budáról Tri-esztbe, ahol azt hajóra rakták, s tovább szállították Liverpoolba.754 Buda és Kanizsa között 14 állomást nyitottak meg a közforgalomnak: Komárváros, Keszthely (valójában Balaton-szentgyörgy), Boglár, Szántód, Siófok, Lepsény, Csákvár, Székesfehérvár, Dinnyés, Nyék, Martonvásár, Tárnok, Tétény és Promontor kapott állomásokat.755 Kanizsától nyugati irány-ba megálltak még a vonatok a Mura átlépése után (vagyis a Muraközben) a Zala megyei Kotorban, Murakirályon, Csáktornyán, majd belépve a stájer területre, volt még állomása Polstrau, Fridau, Moschganzen és Pettau településeknek. A vonal legnagyobb műtárgya lett a Mura híd, amelynek medernyílása 141 méter volt. (Ezt 1905-ben átépítették).756 Pettau után Pragerhofnál érte el a vonal a Déli Vasút Bécs-Trieszt közötti vonalát, amelyre rácsat-lakozva a birodalom legnagyobb tengeri kikötőjének vasúti elérhetősége is magadatott a kanizsai kereskedőknek és utazóknak. Az első vonatok kifejezetten lassúak voltak, a teljes vonal végigutazása több mint fél napig, Buda-Kanizsa viszonylatában 7,5-8 óráig tartott.757 (Tegyük hozzá: mindez a korabeli szekerezési technikával nagyjából öt napig tartott volna.) A megnyitás után nagy probléma volt az, hogy a Balaton déli partján végig futó vágányo-kat a magas vízállás s a viharok megrongálták, így nagy energiát kellet fordítani a Balaton (Sió-zsilipen történő) lecsapolására, a vízszintjének csökkentésére, ami révén masszívabbá válhatott a tó partján a vasúti felépítmény. A város életében hasonlóan fontos szerepet töltött be a négy évvel később, 1865-ben átadott Sopron-Kanizsa vasút is. A kezdeményezésben Sopronnak nagy szerepe volt, hi-szen ne felejtsük el, hogy a szabad királyi város igen jelentős kereskedelmi központ volt, a Dél-Dunántúlról, Szlavóniából Bécs felé menő kereskedelmi forgalom a városon keresztül ment, s ráadásul 1847-ben már át is adták a Sopron-Bécsújhely vasutat, amivel Bécs vasúton elérhetővé vált a városnak. A Sopron-Kanizsa vonal a reformkorban terveztetett, a soproni vasúttársaság 1848-ban egy helyi nyomdában ki is adta a füzetet.758 A vasút létrehozásának lendülete az 1850-es években megtört, aminek oka volt a Bécs-Trieszt vonal Semmeringen át való vezetése, ami a soproni elképzelések újragondolását hozta magával. Különböző ne-hézségek (Győr gyors fejlődése, a soproni forgalom csökkenése stb.) után ezt a vonalat is az egyre inkább vasúthálózati rendszert kiépítő Déli Vasút karolta föl. Kanizsán az északról érkező, majd a Principális csatorna mentén végig futó vasút kiépítéséhez szükség volt az 750 Horváth, 2001. 27.p.; illetve Kanizsai Enciklopédia, 1999. „Izraelita temető." 751 Lovas, 1986. 8.p. 752 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 350-351.p. 753 Mónai, 2001. 754 Lovas, 1986. lO.p. 755 Ez megfelel a mai nyomvonalnak. Csákvár ma Szabadbattyán; Promontor pedig Budafok névre hallgat. 756 Horváth, 2001. 40.p. 757 A kezdeti menetrend: Zala-Somogyi Közlöny, 1862. július 1. 758 Lovas, 1965.4. 300-307.p. 222 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) ot t lévő a hercegi hitbizomány földjei egy részét megvásá-rolni.759 A Déli Vasút a Buda - Pragerhof vonalon Bajcsa, Fi-tyeháza és Nagykanizsa ha-tárában, valamint a Sopron -Nagykanizsa vonalon a város határában összesen 42 holdat vásárolt meg az uradalomtól, amiért 19072 pengőforintot fi-zettek, ugyanakkor a herceg 9 holdat ingyen átengedett a Tár-saságnak. Ez jelentős pénz volt, a földek holdjáért Nagykani-zsán 900-1200 forintot kért az uradalom, ugyanakkor a gyengébb minőségű uradalmi területeken viszont előfordultak 150-200 forint/hold értékű földek is.760 A vonalzóval megrajzolt vasút északról Pallin mel-lett érte el a város határát, a csatorna mellett haladva keresztezte a Nagy- és Kiskanizsát összekötő utat, majd pedig az uradalmi major mellett délkeleti ívbe kapcsolódott a már meglévő állomáshoz.761 Ez igen szerencsés volt, mert ez esetben nem kellett fordítót kialakí-tani az állomáson. Végül is 1865. szeptember 20-án elindult Bécsből Sopronon át Kanizsára az első vonat. Mindez azt jelenti, hogy az 1860-as évek első felében, vagyis alig pár év alatt Kanizsa közlekedési lehetőségei sokat javultak. Az addigi öt kereskedelmi irányból három esetében (Buda, Trieszt, Bécs) már vasúti szállításokat lehetett folytatni. Egyedül a dél-dunántúli te-rületek vártak még vasúti összeköttetésére, de már nem sokáig. Előbb mér említettük, hogy a Déli Vasút vezetői rendszerben gondolkodtak.762 Világosan látták, hogy a dél-dunántúli területek termékeit nekik kell forgalmazni, ezért hamar döntés született a Murakeresztúr-Zákány-Barcs vasútvonal megépítéséről, amit 1868. szeptember l-jén át is adtak.763 Ehhez csatlakozott a más vállalkozók által megépített Pécs - Szentlőrinc - Szigetvár - Barcs vas-útvonal,764 így 1868-tól ezeken a vasutakon már lehetett szállítani Kanizsa irányába. Pécs-nek már korán megvolt a szándéka, hogy a kanizsai vasúthoz csatlakozzon, már 1862-ben szorgalmazták annak elérését.765 Arról is tudunk, hogy egyes nagyobb pécsi vállalkozók, amíg 1882-ben át nem adták a Pécs-Kelenföld vonalat, addig Kanizsán keresztül szállítottak árut Budapestre.766 Vagyis azt mondhatjuk, hogy 1868 végére Kanizsa vasúti megközelíté-se elérte a mai szintet: több vasút már nem épült a város elérésére a későbbiekben. A Déli Vasút egységes hálózata alkalmassá tette a várost gyors kereskedelmi forgalom növelésére. S még egy megjegyzésünk van a kiépült hálózatra. A Déli Vasúton német volt a szolgá-lati nyelv, a formavilág, az árufeladás nyelve, vagyis ez a vasút nagyon sokáig az osztrák modell szerint működött, ellentétben a MÁV rendszerével. A városnak ugyanakkor nagy versenyelőnyt biztosított az, hogy a MÁV csak 1868-ban alakult meg, amikor Kanizsa már minden irányú vasúti összeköttetéssel rendelkezett. 759 MNL OL P1322. Fasc. 116. No. 328-336. 760 MNL OL P1330. Fasc. 6. No. 592. 761 Nagykanizsa térképe, 1879. 762 Kubinszky, 2001. augusztus. 763 Lovas, 1986. 22.p. 764 Kaposi, 2006.114.p. 765 Pécsi Iparlapok, 1862.1. 2-5.p.; illetve 2. szám (május), 17-20.p. 766 Kaposi, 2006.114.p. 54. kép: A vasútállomás fedett csarnoka 1905 körül 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 223 A vasúttársaság központja Bécsben volt, ott működött az igazgatótanács, illetve a vezér-igazgatóságnak különböző osztályai. Magyarországi szervezetei a pályafelügyelőségek és a mérnökosztályok voltak. Kanizsa a Déli Vasút magyarországi vonalainak egyik központ-ja lett. Ennek persze sok oka volt. Kanizsa addig is forgalmi központ volt, ezt jó szemmel vette észre a beruházó. Másrészt a város is aktív volt a vasút idehozását illetően. Harmad-részt a magyarországi vonalakat illetően térszerkezetileg is a város kínálkozott egy köz-pontnak, javítóműhelynek (a legközelebbi nagy műhely Marburgban volt)767 Nem véletlen tehát, hogy Déli Vasút Kanizsán hozta létre az egyik mérnökosztályt, amelyhez kezdetben 86, később már 113 km vasútvonal tartozott. Ez azt jelenti, hogy Kanizsán igen sokan dol-goztak mérnöki beosztásban,768 ami révén a város értelmiségi bázisa is jelentősen megnőtt. A kanizsai központot 1901-ben kibővítettek egy nagy fűtőházzal, 1908-ban a kicsiny állo-másépület helyébe hatalmas indóházat adtak át a forgalomnak.769 Markó Antal 1873-tól 26 évig vezette az állomásfőnökséget, majd 1899-1908 között Piltitz Gyula irányította az állomás munkáját, majd 1924-es nyugdíjba vonulásáig Stern Ignácz következett. Bartal Béla 1924-től töltötte be e posztot.770 Egy jelentős vasúti technikai találmány is kikerült a kani-zsai személyzettől: amit Schilhan János mérnök szerkesztett. Ez egy váltóberendezés volt, amivel a vasúti balesetek kockázatát lehetett csökkenteni. 1905-ben egy 86 tagú, európai vasúti szakemberekből álló bizottság előtt is sikerrel szerepelt, ezért 1906-ban elrendelték ennek használatát a Déli Vasút összes vonalán.771 Jól mutatja a forgalom bővülését, hogy 1890-ben naponta 30 személy és 4 gyorsvonat forgalmát bonyolítottál le a nagykanizsai állomás. Mivel a Társaság évenként kiadta az üzleti jelentéseit, így azokból lehet tudni, hogy a Déli Vasút magyarországi hálózatán belül a nagykanizsai állomásnál csak a budai, valamint a „Dunántúl Chicago"-]ának is nevezett Barcs bonyolított le nagyobb forgalmat.772 A vasút a városban az egyik legnagyobb foglal-koztatóvá vált, beleértve a teljes vasúti személyzetet, a gépjavítókat, a fűtőházban dolgozó-kat stb. Volt, amikor 300 főnek adott megélhetést Nagykanizsán a Déli Vasút. 1900-ban a közlekedési ágazatban 943 kereső dolgozott, amelynek mintegy harmada biztosan a vasút szolgálatában állott.773 S ne felejtsük el azt sem, hogy a cég a hazai vasutak elitje volt, ahol általában magasan díjazták az állományt. Tegyük hozzá: a dualista korszak alatt a Társaság igen jelentős nyereséget termelt, működtetése komoly üzleti siker volt.774 Kétségtelenül nagy hatása volt a vasútnak a város gazdasági életére. Óriási forgalmat vonzott a gyors és olcsó szállítás lehetősége, amihez persze jelentős városi fejlesztésekre is szükség volt. Ki kellett építeni azokat a városi utakat, amelyek a vasútra való ráhordást biztosították. A vasút építette meg a Kazinczy utcából a Csengery útra vezető aluljárót a („tunel"-t"). Egy új üzletág fejlődött ki, mégpedig a vasúti fuvarozás. Tripammer Károly és Stánitz Róbert nagyvállalkozók fuvarozták a vasútra ki, és a vasútról be a kereskedők raktáraiból a termékeket. A Déli Vasúttal óvadékos szerződésben lévő Ofenbeck Mihály a gyorsáru-fuvarozás privilégiumát élvezte hosszú időn át.775 Gutmann Henrik faipari vál-lalkozó, aki egyben a Monarchia egyik legnagyobb vasúti talpfaszállítója is volt, nagyrészt 767 Kubinszky, 2001. 768 Horváth, 2001. 57-58.p. 769 Barbarits, 1929.198.p. 770 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 350.p. 771 Barbarits, 1929,198-199.p. 772 Horváth, 2001. 64.p. Barcs gazdasága hihetetlen gyorsan növekedett a dualizmus korában, amúgy Széche-nyi Imre nevezte így a várost egy 1884-ben írt, Somogy közgazdasági életét bemutató könyvben. 773 Népszámlálás, 1900.1. kötet. 774 Lásd: Horváth, 2001. 68.p. A szerző sajnos nem jelzi, miből vonta le a következtetését. 775 Barbarits, 1929.198.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 224 a vasútépítéseken gazdagodott meg.776 Legalább ekkora jelentősége volt annak is, hogy a környék árukészletei is egyre jobban „gravitáltak" Nagykanizsa felé. A vasúttal nem ren-delkező kereskedők egyre nagyobb tömegben szállították árucikkeiket a kanizsai felvevő állomásra. Hetipiacok napján sok száz, az őszi hónapokban pedig 1-2 ezer kocsi gabona jött Zala-, Somogy-, Tolna- és Baranya megyéből. A fővárosi nagymalmok képviseletet nyitot-tak Kanizsán, s innen látták el a Monarchia déli városait liszttel, ami igen nagy forgalmat biztosított a városnak.777 A vasút korai megjelenése nagy pezsgést okozott a városban. Azonban hangsúlyoz-ni kell, hogy a századforduló környékén már egyáltalán nem tett jót a vasúti szállításnak, hogy Kanizsa nem a magyar, hanem az osztrák vállalat vasútjával rendelkezett. Időközben létrejött a MÁV, amely a hazai gazdaságpolitika egyik letéteményesként egyre nagyobb befolyáshoz jutott, s a századfordulóra saját fejlesztésű vonalai, valamint az erőteljes állami felvásárlások révén a legfontosabb vasútjává vált az országnak. 1873-ban a MÁV kiépítette a fiumei vasútvonalat, ugyanakkor a magyar állam szinte kötelezte a Déli Vasutat, hogy adja el neki a Zágráb - Károlyváros közti szakaszt. Ennek célja az volt, hogy a magyaror-szági termékek alapvetően a magyar államhoz kapcsolt Fiume gyorsan fejlesztett kikötőjén, s ne az osztrák Trieszten keresztül hagyják el az országot. Fiume közelebb is volt, s bár elérése nem volt egyszerű, mégiscsak magyar kikötő volt. A Déli Vasút viszont továbbra is Triesztbe szállította saját vonalain összegyűjtött termékeket. Nagykanizsa tehát a MÁV-jellegű fejlesztésekből kiesett. Erezték, látták a forgalom visszaesését a kanizsai kereskedők is. Leginkább abban lát-szódott, hogy míg korábban mindenki a kanizsai vasútra igyekezett, addig most a MÁV-hoz tartozó állomások (Csurgó, Somogyszob, Kaposvár stb.) is egyre erősebbé váltak. Nem véletlen, hogy az 1890-es években sokan gondolták, hogy ha lennének vicinális vonalai a városnak, vagyis a környékről vezetnének kisebb helyi érdekű vasutak a városba, akkor újra Kanizsára lehetne csalogatni a forgalmazókat. Több elképzelés is született. Ezek közül említést érdemel a Nagykanizsa - Letenye - Alsólendva vonal, amely a Murától észak-ra haladt volna el, s nagyon sok olyan települést bekapcsolt volna forgalomba, akiknek a Mura alatti Déli Vasút vonala a hidak hiánya miatt nehezen volt elérhető. A szervezés és az engedélyeztetés lassan haladt, de 1908-ra eljutottak odáig, hogy októberre 1200 munkással már kitűzték a munkálatok megkezdését. Végül is a vasút nem készülhetett el, mivel a kereskedelemügyi miniszter úgy látta, hogy az építés után, ha a MÁV átveszi a vonalat, az nem lesz nyereséges. 1912-ben újra elővették a terveket, s két év alatt megkapták az építési engedélyt, de mire azt kikézbesítették, addigra kitört a világháború, s az alsólendvai vasút ügye újra elhalt. A háború után Alsólendvát a délszláv királysághoz csatolták, így maradt a Nagykanizsa-Letenye elképzelés, amely a muravidéki megmaradt terület elérhetőségét biztosíthatta volna, de ebből sem lett semmi. Egy másik lehetséges vicinális vonal volt a Zákány - Nagykanizsa - Regede vonal ki-építése lett volna.778 A 19. század végén még a helyi sajtóban is élénk vita folyt arról, hogy gazdaságilag megtérülnek-e az ilyen helyi érdekű vasutak Közgazdaságilag ugyanis azzal kellett számolni, hogy ebben a térségben nincsenek olyan gyárak, nagyobb üzemek, ame-lyek kapacitásaikkal, termékmennyiségükkel egyértelműen nyereségessé tehetnék az ilyen kis vasutakat, s nem is lehetett arra számítani, hogy nagyobb ipari létesítmények létrejön-nek. így maradt a mezőgazdasági termékek szállítása, amely viszont nagyon kitett volt a mindenkori időjárásnak. „Mindent egy kártyára rátenni vakmerőség, mindent arra a mezőgaz-776 Kerecsényi, 1979.150.p. 777 Blankenberg, 1929. 294.p. 778 Regecje a Mura partján fekvő város volt, 1918 után a város nagyobb része Ausztriához került (ma Bad Radkersburg), kisebb része az akkori délszláv királysághoz (ma Szlovéniához) tartozott. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 225 daságra - arra a nyersterményre építeni, legalább is nagy bátorság - ne adja az ég, de ha mégis csak 2 rossz esztendőnk lesz egymásután, mit csinálnak ezek a tisztán e célra épített vasutak" - tette fel a kérdést egy korabeli szakértő.779 Természetesen a teherforgalom mellett a személyszállítás is fontos szempont volt, hiszen a munkaerő-mobilizációja, illetve a vásári árusoknak a ka-nizsai piac elérése is alapvető szempont volt a tervezésnél. Nagykanizsa számára Zákány felé egy olyan nyomvonal kínálkozott megfelelőnek, amely Horvátszentmiklóson, Surdon és Beleznán keresztül érte volna el Zákányt.780 Érzékelte a helyi érdekű vasutak hiányát Zala vármegye is, amely a világháború előtti években elfogadott egy új vármegyei vasúttervet, amely számos kis, helyi érdekű vasút létrehozását tartalmazta. Érdekes módon azonban Nagykanizsa arra hivatkozásra, hogy az Alsólendva - Letenye - Nagykanizsa vonal mások által már le van foglalva, kimaradt. Tegyük hozzá: az, hogy az 1860-as években létrejött a két legforgalmasabb vasút Kanizsán, nyilván önmagában hatalmas előny volt, amihez képest a többi zalai település nagyon le-maradt. Tehát teljes joggal merült fel a Nagykapornak - Zalaszentgrót - Tapolca; a Nagyka-pornak - Pacsa - Keszthely; a Nova - Lendvavásárhely - Belatinc közötti vonal kiépítésé-nek a terve, de ezek nem segítettek Nagykanizsa forgalmán.781 A dualista korszakban a vasút nemcsak a szűkebben vett kereskedelemre, hanem az ipari vállalkozásokra is nagy hatással volt. Az ipari fejezetben bemutattuk már, hogy a 19-20. század fordulója felé a városban számos ipari üzemet hoztak létre. Mivel ezek között voltak jelentős tömegtermelésre berendezkedett kapacitások is, így nem véletlen, hogy több gyár a vasúthoz közel települt, illetve iparvágányt is létrehoztak, amivel csatlakozni tudtak a vasúthoz. A kanizsai vasútállomás körül egy sajátos városi ipari negyed formálódott. Ott jött létre a sörgyár, a pótkávégyár, vele szemben a téglagyár stb., nem messze tőlük az egyik vasgyár stb.782 Ha ez nem is adott alapvetően gyárvárosi jelleget a térségnek, mégiscsak Nagykanizsa (egyik) iparvárosi részét jelentette. Gutmann Henrik famegmunkáló telepe is a vasútállomás mellett helyezkedett el, s még iparvágányt is kapott.783 Fontos volt az is, hogy az uradalmi major is a vasút mellett helyezkedett el, nem is beszélve arról, hogy az állat- és gabonavásárok alkalmával megvásárolt termékekkel is hamar el lehetett érni a vasutat. Látható tehát, hogy a vasút szorosan összeolvadt a kanizsai gazdaság mindegyik ágazatával. Az 1920. évi trianoni békeszerződés miatt a Déli Vasút működése alapvetően megne-hezült. Ami eddig egy egységes monarchiában központilag irányítva működött, az most három darabra szakadt szét. Korábban a Déli Vasút egy olyan, több országra kiterjedő vál-lalat volt, amely Ausztria, Észak-Olaszország, a Dunántúl, valamint a tengerpart közleke-dését fogta egy rendszerbe. A trianoni szerződés 304. cikkelye úgy rendelkezett, hogy a Déli Vasútról az egyes kormányoknak kell megegyezni. Ez azt hozta magával, hogy az új országhatárok közé került szakaszok ugyan továbbra is a társaság tulajdonában maradtak, ám a szakaszok működéséről, s minden egyébről a helyi hatalom döntött. S mivel a jugo-szláv állam gazdaságilag elzárkózott Magyarországtól, így a forgalom a két ország között gyakorlatilag a nullára csökkent. Ezért volt nagy jelentősége volt annak az 1921. februári tárgyalásnak, amelynek ép-pen Nagykanizsa adott otthont. A városban a Déli Vasút országszakaszainak megbízott-jai találkoztak azért, hogy a Budapest - Marburg - Laibach - Trieszt vonal megnyitásáról tárgyaljanak. A Déli Vasút igazgatósága 16, a jugoszlávok 12, míg a bécsiek 5 megbízottal 779 Zalai Közlöny, 1899. január 21. 780 Uo.; illetve február 4. 781 Zalai Közlöny, 1911. május 22. 782 Várostérkép, 1901. 783 Kerecsényi, 1979.150.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 226 érkeztek. Végül is meg tudtak állapodni arról, hogy napokon belül megindulhat a forga-lom. Ennek során naponta egy személyvonat közlekedne a Budapest - Marburg - Laibach vonalon, valamint elindulhatna a teherforgalom is.784 Végül is az érdekelt államok 1923. március 29-én írták alá a római egyezményt. Ebben kimondták, hogy a Déli Vasút Társa-ság 1968-ig, koncessziója lejártáig fennmarad. De lehetővé tették, hogy az egyes államok a saját területükön meghagyják a Társaságnak az üzemelési jogot, de azt is, hogy az egyes államok azt saját kezükbe is vehetik.785 Az olasz, a jugoszláv és az osztrák állam döntött a saját területén lévő vasúti vonalak állami kezelésbe vételéről, Magyarországon viszont a Déli Vasút egyelőre önálló maradt, de a neve megváltozott: Duna - Száva - Adria Vasút lett belőle. A magyar megoldás oka a hatalmas költségvetési hiány és az államcsőd kockázata volt: az államnak nem voltak forrásai a felvásárlásra. Az 1920-as évek második felében a vasúttársaság nyereséges volt, s jelentősen javította gépparkját is.786 1929-ben korszerű menetirányító-rendszert vezettek be. Sorsát azonban nem kerülhette el: mivel az ország vasútjainak nagy része már régen a MÁV kezében volt, ezért a kormány döntött az állami kézbe vételről. 1932. július l-jén a Társaság egész hálózatát a Magyar Királyi Államvasutak szervezetébe olvasztották.787 A korábbi fejezetekből már világossá válhatott, hogy Nagykanizsa az egyik elszenve-dője volt a határok megváltoztatásának. Ez természetesen a közlekedésre, s általa a vá-ros gazdasági működésére is erősen hatott. A változások több területen is megfigyelhetők. A kereskedelem csökkenését jól jelzi a vasúti szállítás trendjének csökkenése. Korabeli ada-tok azt mutatják, hogy a külföldre irányuló áruszállítások délnyugat felé mintegy ötödére estek vissza. Ennek következtében a vasútnak azok a kapacitásai, amelyek Nagykanizsán összpontosultak, lényegében feleslegessé váltak. A korábbi felívelő korszakra méretezett épületek, felvételi helyek, szolgálati lakások, személyzet stb. nagy része kihasználatlanná vált, s így annak egy részét hosszú távon le kellett építeni. Ez nem jelentett azonnali elbo-csátásokat, hiszen sokáig lehetett bízni - még kormányzati szinten is - valamilyen külke-reskedelmi élénkülésben, ám az politikai okok miatt nem valósulhatott meg. A kanizsai állomás forgalma nagyon lecsökkent. Az 1920-as évek elején az exportpia-cok bedugulása miatt a vasúti forgalomban elsődlegesen csak a belső piacokat kihaszná-ló teherforgalom, illetve a személyforgalom maradt. Az évtized második felében viszont élénkültek a külső piacok, némileg megnyílt az olasz és az osztrák piac, s így nőtt a kani-zsai állomás forgalma is. Egyre több vonat indult Nagykanizsáról. Budapest felé naponta 4 gyorsvonat, 12 személyvonat és 12 tehervonat indult, Szombathely felé 2 gyorsvonat mellett 6 személy és 4 tehervonat hagyta el a pályaudvart. Barcs felé is maradt valami a régi nagy forgalomból: 2 gyorsvonat, 4 sínautó, 4 személyvonat és 2 tehervonat indult el a Dráva parti település felé. S ezen kívül említsük meg az egyértelműen külföldre irányuló, Kanizsáról kiinduló, s a határt Murakeresztúrnál átlépő napi 4 tehervonatot, valamint a Gyékényesnél kilépő 2 tehervonatot. Ez összesen - a naponta induló két mozdonyjárattal - napi 60 vonat indulását jelenti, s ugyanennyi érkezett is a pályaudvarra.788 1929-ben a nagykanizsai állo-máson összesen 4725 vagon árut adtak föl (1 vagon = 100 q), a válság első évében, 1930-ban még mindig 4529 vagon árut továbbítottak. Az 1930. évi forgalmi adatok szerint Nagyka-nizsáról egy évben - igen rossz termőévről van szó - 4000 q gyümölcsöt szállítottak el fő-ként Ausztriába és Csehországba. Az elszállított élőállatoknál a lovak száma nem változott: 1929-ben 3091,1930-ban 3076 ló került feladásra; ugyanakkor szarvasmarháknál, sertések-784 Zalai Közlöny, 1921. február 15. 785 Lovas, 1986.18.p. 786 Horváth, 2001. 81.p. 787 Lovas, 1986. 20.p. 788 Az adatok: Barbarits, 1929. 201.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 227 né l stb. erős emelkedést tapasztalhatunk: az 1929. évi 2425 szarvasmarhához képest 1930-ban 3915-öt szállítottak el, amit kiegészített még 9822 sertés és birka. A szarvasmarhák célterülete 60%-ban Olaszország volt, bár kétségtelen, hogy 1931-re az olasz export gyor-san csökkent. A személyforgalom tekintetében az 1929. évi 266000 személyutazás 1930-ra 222000-re csökkent, vagyis mintegy 16%-kal esett vissza.789 De az igazi nagy csökkenés csak ezután jött: 1932-34 között már csak 110 000 körül mozgott az összes utazások száma. Tegyük hozzá, hogy a nagykanizsai személyforgalomnál a kaposvári 258 000, a szombathe-lyi 380000, a pécsi 377000-es nagyságrendet mutatott, vagyis Nagykanizsa esetében igen nagy lemaradás mutatkozott.790 Az 1920-as években a nagykanizsai állomáson volt a társaság legnagyobb fűtőháza. A fűtőháznak 60 mozdonya, 3 nyersolajjal működő motoros kocsija és benzinüzemű sínautó-busza volt. Mindezek részére két (egyenként 24 mozdony befogadására szolgáló) kör alakú fűtőház állt rendelkezésre. A kanizsai fűtőház mozdonyai évi 2,3 km-t futottak be, amihez évente 57-58 000 tonna szenet, illetve 45 000 kg nyersolajat fogyasztottak. A kanizsai fűtő-ház intézménye alá tartozott a barcsi fűtőház is.791 A fűtőház összes alkalmazottja kb. 300 fő körül volt, amivel messze a legnagyobb vállalat volt a városban. Közülük a válság alatt mintegy 60 főt elbocsátottak.792 A világgazdasági válság okozta megrázkódtatás, a teher- és személyforgalom gyors csökkenése a MÁV-ot sem hagyta érintetlenül. A forgalom-élénkítés egyik sajátos eszköze volt az 1930-as években elindított „filléres gyorsvonat" akció. Ez lényegében egy kiránduló vonat volt, amelyben a fővárosiaknak lehetőségük nyílt nagyon olcsón egy hajnali vonattal egy vidéki városba utazni, ahonnan aznap este haza is térhettek. Az akciót kiterjesztet-ték az ország nagyobb városaira is. Nagykanizsa nagyon lemaradt a szervezésben, hiszen a városban még csak vitatkoztak a filléres vonatok szükségességéről, miközben 1932-ben Pécsre egy nap alatt 1200 budapesti ember utazott le, s ezzel egy időben Szekszárdról és Eszékről is érkezett a városba egy-egy vonatnyi ember, amelynek utcáin 3000-4000 ember tolongott.793 A vasútnak új lehetőségei is keletkeztek, hiszen megindult a labdarúgó mér-kőzésekre való szurkolóutazás: például Budapestről Kaposvárra 1932 tavaszán kétvonatnyi szurkoló utazott a Somogy - Ferencváros profi labdarúgó mérkőzésre.794 Látva a sikereket, két hónappal később, 1932. május 29-én már Kanizsáról is indult filléres vonat Budapestre, s június 5-én megérkezett az első ilyen szerelvény a fővárosból.795 A folyamat fennmaradt a későbbiekben is, így például egy 1935. október végi vasárnapon érkezett olyan filléres gyors a városba, amely mintegy 21 kocsival 1200 utast hozott.796 Mindez nemcsak a vasútnak, ha-nem a városi vendéglátóknak is nagy üzletet biztosított. Később aztán a MÁV beszüntette a filléresek indítását, s helyette nyári tarifa-kedvezményeket adott az utazni vágyóknak.797 A vasút teljesítménye az eltelt háromnegyed évszázad alatt látványosan növekedett. Emlékezhetünk: 1861-ben még 8 órára volt szüksége egy vonatnak ahhoz, hogy Budapestet elérje. 1938-ban a hivatalos menetrend szerint egy gyorsvonat Nagykanizsáról Budapest-re már 4 óra felért; egy személyvonatnak ehhez még 6 órára volt szüksége.798 Egyre jobb mozdonyokkal, többször kicserélt és egyre jobb anyagból készült síneken közlekedhettek a 789 Zalai Közlöny, 1931. január 13. 790 MSÉ, 1934.186.p. 791 Barbarits, 1929. 202.p. 792 Zalai Közlöny, 1932. szeptember 2. 793 Zalai Közlöny, 1932. április 29. 794 Uo. 795 Zalai Közlöny, 1932. május 4. 796 Zalai Közlöny, 1935. október 29. 797 Zalai Közlöny, 1932. június 24. 798 Zalai Közlöny, 1938. március 20. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 228 kanizsai vonatok. Szintén jobbak lettek a felépítmények, a kiszolgáló rendszerek. Miután a MÁV átvette a vasutat, a forgalom nyelve is magyarrá vált. 2.2. Bérkocsi, autóbusz, teherautó. A helyi- és helyközi közlekedés fejlődése A vasút kialakulását időben megelőzte, ám jelentőségében mégis elmaradt tőle a hagyo-mányos országúti személy- és teherszállítást végző gyorskocsi-üzemág. Több lehetőség is nyílt ennek kihasználására. Egyrészt Kanizsa rajta feküdt a régi dél-dunántúli postaúton, s annak egy központi állomását adta. Az Erzsébet tér és a Fő út sarkán, a későbbi Centrál szálloda helyén álló hosszú alacsony sarokház volt a postaállomás. Itt futottak össze a pos-tautak, amelyek megfeleltek azoknak a fő kereskedelmi irányoknak, amelyeket fentebb már bemutattunk. A nagy rendszerességgel érkező és induló postakocsik személyeket ugyanúgy szállítottak, mint postai küldeményeket. A nagykanizsai postamesterség a ne-mes Chinorány-família monopóliuma volt egészen addig, amíg az állam kezébe nem vette annak teljes működtetését.799 A reformkor vége felé egyre jelentősebb forgalom, valamint az 1840-es évek alapító láza is magyarázhatja azt a kísérletet, amely Tripammer Károly vállalkozásához kapcsolódik. Tripammer vaskereskedő volt, aki egy 1847. évi kötelezettség-vállalásában a „Keszthely és Kanizsa közt gyorsutazási Intézet létre állítását" ígérte; a cél a személyforgalom gyorsabbá té-tele volt. Az Intézetnek egy gazdag kereskedő, Lőwinger Israel volt az elnöke. Mai fogal-maink szerint azt mondhatnánk, hogy a cég egy betéti társaságszerű vállalkozás volt, ám fiaskóval végződött. A vállalkozás történetének levéltári forrásai nem maradtak meg, ám Barbarits Lajos gazdagon adatolt munkájából tudjuk, hogy 1850-ben a város már perelte Tripammert, s a lovak és a kocsi vásárlására fordított 470 forintját követelte vissza. A vég-eredmény a váltókkal s egyéb adósságokkal teli Tripammer teljes tönkremenetele volt.800 A városon belüli közlekedés a társadalom közép- és felső rétegei számára a saját, vagy bérelt kocsik használatát jelentette. A saját kocsi presztízsértékű volt, az uradalom min-denkori vezetőjének fiákeren való közlekedése egyfajta státusszimbólum is volt. Egy-két nagykereskedőről is tudjuk, hogy saját lovakat és kocsit tartottak, s azzal utaztak a városon belül. Ám azt látni kell, hogy abban a korban a gazdag, tőkeerős zsidó vállalakozók igye-keztek elkerülni a fennhéjázó társadalmi magatartást, így ami egyfajta védekezés is volt az országban időről időre fellángoló zsidóellenes nézetekkel szemben. A hosszú, évszázados együttélés következtében Kanizsa lakosságának toleranciaszintje bőven a magyar átlag fölött volt, aminek megfelelt ez a tartózkodó magatartás. (Hasonlót példa lehet Budapest, ahol a nagyon gazdag lipótvárosi zsidóság jó néhány tagja a külsőt illetően - ház, lakás, közlekedés, megjelenés stb. - meglehetősen visszafogottságot mutatott.) De voltak klasszikus bérkocsis vállalkozások is a városban. A századforduló környé-kén készült képeslapok, fényképek megszokott témája a vasútállomáson várakozó nyitott konflis, amellyel a belváros 10 perc alatt elérhető volt; avagy éppen a Centrál előtt várakozó bérkocsikat is említhetnénk. A bérkocsik működését a város szabályozta. Szigorú előírá-sok voltak a kocsikkal kapcsolatban: azokat megszámozták, fel kellett szerelni világítással, rendelkezniük kellett egy hangjelzővel („kaucsuk-síppal"), ellenőrizték az üzemállapotukat. A városi tanács 1897-ben kijelölte azokat a bérkocsi-állomásokat, ahol a kocsik várakozhat-tak utasaikra. Ezek egyike a Deák tér 1. szám elé, a másik az Arany Szarvas szálloda elé került801 Előírták azt is, hogy az állomás előtt is kell lennie bérkocsinak. Az állomáshelyek 799 Barbarits, 1929. 204.p. 800 Barbarits, 1929.197.p.; újabban: Kaposi, 2009/a 220.p. 801 Tarnóczky, 2010. 250-251.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 229 területéne k takarítása, fertőtlenítése a bérkocsisok dolga volt, pontosan meghatározva a tisztítás módszerét próbálták elviselhetővé tenni a lovak okozta problémákat. De még így is sokszor előfordult, hogy problémát jelentettek a korabeli lakosok számára. 1905-ben a Deák-téri állomás, vagyis a Nagykanizsai Takarékpénztár épülete előtti terület kapcsán, az épület földszintjén működő kereskedők (Wajdits József, Eisinger Samu, Klein Endre stb.) panaszkodtak arra, hogy elviselhetetlen a bűz, és rontja az üzletmenetet.802 A város rendelete határozta meg a fuvardíjakat is. Az 1900-as évek elején egy egész napra igénybe vett egy kocsiért 12 koronát kellett fizetni. Egy fuvar a külső területekre (Sáncz, Lazsnak, Kiskanizsa, Szentmiklós, Pallin) 2 koronába; a közeli szőlőkbe (Szabad-hegy, Kisbagola, Szentgyörgyvár) 2, Látóhegy és Nagybagola 3, míg Cserfő és Förhéncz már 4 koronába került. Külön fizetni kellett némi aprópénzt a kocsikban elhelyezett ládá-ért vagy egyéb csomagokért.803 Kereslet volt a bérkocsi-szolgáltatásra, amit jó mutat, hogy 1910-ben már 38 fiáker működött volt a városban. Az üzemág a benzinmotoros autók elterjedéséig a legfontosabb belvárosi közlekedési eszköz maradt, s még a második világháború utáni évtizedekben is működött.804 A jövő mégis a robbanómotoros járműveké volt. Természetesen a század elejétől Kanizsán is voltak már gépjárművek, tehergépkocsik. Visszaemlékezések szerint a városban az első gépkocsi 1905-ben jelent meg, amelynek tulajdonosa ifjabb Franz Lajos, a gőzmalom és áramszolgál-tató vállalat tulajdonosának fia volt.805 A gépkocsik egyre nagyobb méretben igényelték a kiszolgáló infrastruktúrát: utak kellettek, gumiműhelyekre volt, szükség, töltőállomásokat kellett létrehozni, s nem utolsósorban szakképzett javító személyzettel rendelkező műhe-lyekre volt szűkség a gépkocsi-javításokhoz. Az 1920-as években Nagykanizsán is megjelentek a bérautók. A városi tanács ezek mű-ködését is hasonlóan szabályozta, mint a bérkocsikét. A rendelet előírta a maximális me-netsebességet, az állomáshelyeket, a viteldíjakat. A sofőrök csak férfiak lehettek, akiknek kötelező volt vizsgát tenni és két éves gyakorló idővel kellett rendelkezniük. A kocsik min-den olyan utcán közlekedhettek, ahol a bérkocsiknak is szabad volt, amivel tiszta versenyt teremtettek a városi fuvarozók számára. A rendelet aprólékos volt, még arra is kitért, hogy a sofőröknek tilos menet közben cigarettázni; tilos volt törött ablakú járművel dolgozni stb. Az 1926-ban engedélyezett kocsik száma 25 volt,806 ezzel szemben 1934-ben már 62 bérautó volt a városban.807 A működési engedélyek kiadásánál előnyben részesülhettek a volt bér-kocsi-tulajdonosok. Az első világháború után Nagykanizsa elveszítette külső piacai nagy részét, amelyek-kel korábban vasúton kereskedett. Az 1920-as években viszont a vidéki városokban egyre nagyobb számban alakultak meg a különböző autóbusz-társaságok. Vicinális vasútvonalak híján Nagykanizsa városát az 1920-as években sikerült a környék nagyobb településeivel állandó, menetrend szerint közlekedő autóbusz járatokkal összekötni. így a térség árucik-keinek és személyforgalmának a város felé orientálására a hagyományos szekerező, vagy a gyalogos megközelítésen túl a tehergépkocsi és az autóbusz lehetősége maradt. A benzinüzemű járművek terjedésének vidéken határt szabott a meglehetősen rossz úthálózat. Ez persze relatív, hiszen az államilag fenntartott, kövezett, néhol aszfaltozott utak élesen elütöttek a városból kiágazó, de nem fő út mentén elhelyezkedő települések felé irányuló utak minőségétől. Ráadásul időben a fővároshoz képest 15-20 év lemaradás-802 Zalai Közlöny, 1905. augusztus 5. 803 Címtár, 1907. 61-66.p. „Bérkocsi ipar." 804 Tarnóczky, 2010. 250-251.p. 805 Uo. 168.p. 806 a rendeletre lásd: Zalai Közlöny, 1926. január 22. 807 MSÉ, 1934.178.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 230 sal indultak csak meg az első komolyabb útjavítási munkálatok. Még így is szinte állandó rendszerességgel számolt be a helyi sajtó az 1910-20-as években állandó balesetekről, amit a figyelmetlen gyalogosok vagy autósok, esetleg megbokrosodott, megijedt lovak, de mel-lette nagy számban a pocsék minőségű utak okoztak. Mivel azonban az útépítés (vagyis az infrastruktúra-fejlesztés) az egyik legköltségesebb gazdaságfejlesztés, ezért nagy szük-ség volt központi forrásokra, vármegyei döntésekre, vagy a helyi pénzek igénybe vételére. Még egy olyan rövid útnak az áthelyezése, mint a két városrészt elválasztó kis szakasz is igen nagy nehézségekbe ütközött.808 Mindenesetre az érezhető a helyi hírekből, hogy nagy igény mutatkozott az első világháború után a helyi utak javítására. Azt sem érdemes elfelejteni, hogy az útjavítás vagy építés még mindig sokkal olcsóbb volt a vicinális vasút létrehozásánál.809 Az 1920-as években a vidéki városok esetében az első autóbuszjáratok alapvetően ma-gánkézben lévő vállalatok voltak. 1921-ben alakult meg az első ilyen társaság, amely a Nagykanizsai Autóforgalmi Részvénytársaság nevet viselte. Tervei szerint a Nagykanizsa - Letenye vonalon kívántak működtetni személyszállító autóbuszt, de kezdettől fogva úgy szervezték a céget, hogy az teherforgalommal is foglalkozzon. Tervbe vették személykocsik járatását, autójavító műhely kialakítását, motor- és gépjavító műhely létesítését, nyilvános garázsok építését, benzinállomást, autófelszerelési cikkek árusítását. Ez már egy „techni-kai" részvénytársaság volt, abban a legkülönfélébb társaságok és személyek vettek részt. Ott volt a részvényesek között a Délzalai Takarékpénztár Rt., a Zalamegyei Szövetkezeti Áru-forgalmi Rt., műszaki szempontból a FIAT Művek Budapest, szállítmányozási szempontból a Schenker világcég, a fiók vezetésével pedig a Takarékpénztár Rt. Letenye volt megbíz-va. Az alapítók között ott volt még a régi nagykereskedő, a pogányszentpéteri Lőwenstein Emil és Nagykanizsáról Bettlheim-cég. A cég igazgatója Pósch Géza lett. A vállalat 4 millió korona alaptőkével jött létre. Fontos szempont volt a vállalat létrehozásában, hogy a szom-szédos vármegyékben még nem volt ilyen profilú vállalkozás.810 Nagykanizsai telephelye a Tárház utca 6. szám alatt volt.811 A nehéz, inflációs évek és az általános szegénység azonban nem tett jót a társaságnak, véglegesen a válság alatt szűnt meg a cég, amely egyébként főleg teherfuvarozást végzett.812 Hasonló jellegű vállalkozás volt az Unger Ullmann Elek (a Hauser-vaskereskedő cég folytatója) nyugalmazott százados, vaskereskedő és Pintér Sándor nyugalmazott postafő-tiszt vezetése alatt létrejött „Nagykanizsa Vidéki Autóbusz Vállalat" (NAVAV), amely kez-detben - hasonlóan az előzőhöz - a Letenye - Nagykanizsa útvonalon kívánt egy 22 szemé-lyes kocsival működni.813 A társaság 1928-35 között működött.814 1927-ben a város tárgya-lásokat kezdett a budapesti székhelyű Magyar Vasutak Autóközlekedési Részvénytársaság (MAVART) vállalattal, amely öt vonalra kapott engedélyt Nagykanizsa központtal. Ezek közül az egyik a Nagykanizsa - Letenye - Lenti, amelyből a Lenti - Letenye szakaszon nem sikerült beindítani a járatot, mivel nagyon rossz volt az út minősége. Nagykanizsa és Lete-nye között egy év alatt 4596 utast, 2520 kg poggyászt szállítottak, ugyanis a járatok a pos-taszállítást is lebonyolították. 1928 tavaszán megindult a Nagykanizsa - Kaposvár közötti autóbusz, két hatalmas, 28 személyes autóbusszal. Ugyanebben az évben a Nagykanizsa 808 Lásd: Zalai Közlöny, 1897. október 16. 809 Lásd: Zalai Közlöny, 1928. május 1-jei lapban lévő szakszerű értelmezést. 810 Zalai Közlöny, 1921. november 20. 811 Tarnóczky, 2010. 823.p. 812 MNL ZML Cégbíróság. N.T. III. 503.194.p. 813 Barbarits, 1929. 203.p. 814 MNL ZML Cégbíróság. N.T. IV. 621.199.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 231 - Hahót járat is elindult, de ezt átadták a NAVAV-nak. Megnyílt a Nagykanizsa - Zalaszabar vonal is.815 A MAVART elképzelései azonban nem jöttek be. Pár hónapos működés után kiderült, hogy nagyon kevesen utaznak a Nagykanizsa - Kaposvár vonalon, aminek korabeli hírek szerint a legfontosabb oka az volt, hogy a budapesti székhelyű vállalat igen borsos tarifákat alkalmazott. így a két város közti falvakban élő földművesek nem igen akarták igénybe venni a szolgáltatást. A minőséggel nem volt baj, hiszen két hatalmas méretű Daimler-Benz busz szolgálta ki az utasokat. így nem véletlen, hogy a MAVART vezetősége a városnál próbálkozott, rábírni a vezetőséget némi közpénzzel történő hozzájárulásra, hogy az üzlet rentábilissá válhasson. A város azonban ettől elzárkózott. Később módosították a járatot, így az Böhönyétől indult Nagykanizsára, illetve Kaposvárra. Az autóbuszos utazás elég lassú volt abban az időben. Nagykanizsától Böhönyéig (kb. 38 km) mintegy 1 óra 30-1 óra 45 percig tartott; e teljes távolság megtételéért 4,10 pengőt kellett fizetni.816 Kétségtelen azonban, hogy egyre több városban elindultak a vasút autóbusz járatai.8171935-ben a MÁV újraindította a Kaposvár - Nagykanizsa járatot. A közben lezajlott technikai modernizáció eredményeképpen a két nagyváros közti utazási idő 2 óra 40 percre zsugorodott. Ráadásul a MÁV elkezdte hálózattá szervezni az autóbusz járatait, így például a két város közti járat-hoz Böhönyén lehetett csatlakozni átszállással a Marcali felé. A díjak csökkentek: most már alig került többe a Kaposvár - Nagykanizsa járat, mint a korábbi Nagykanizsa - Böhönye távolság.818 Nemcsak a helyközi autóbusz-közlekedésre, hanem a városon belüli forgalom megszer-vezésére is történtek érdemi kísérletek a 20. század első felében. Már az első világháború előtti években tervezte Dobó Márton egy autóbusz-vállalat létesítését. A 18-20 üléses jár-műveit kelet-nyugati irányban a Teleki utca vége és Kiskanizsa, észak-déli irányban pedig a Magyar utca vége és a vasútállomás, illetve a sörgyár és a honvédlaktanya között akarta közlekedtetni. Ezt követően a háború vége felé, az Amerikai Autómobil Forgalmi Válla-lat létesített járatokat a Centrál Szálloda és a vasútállomás között.819 Nagy előrelépés volt az 1927-ben Sághy Dezső nyugalmazott rokkantszázados és társa vezetésével létrehozott „Nagykanizsa Autóbusz Vállalat" létrehozása.820 Ez már egy igazi, működő városi járat volt, amelynek célja elsődlegesen az volt, hogy az egyre nagyobb belső távolságokkal működő városban lévő közlekedést megkönnyítse: „Szükség van arra, hogy Kiskanizsát közelebb hozza a városhoz" - írták a helyi sajtóban.821 A Sághy-féle autóbuszjárat engedélyében kikötötték, hogy minden érkező vonathoz hozzá kell igazítani az autóbusz indulását, ami naponta 17 oda-vissza közlekedő járatot feltételezett. A városi járatnak megállóhelye volt a Kazinczy és a Kisfaludy utca sarkán, az Erzsébet téren, a Központi Szállodánál, a Vár út elején, a Vá-sártér bejárata előtt, majd pedig Kiskanizsán az Ország út és a Varasdi út sarkán. Visszafelé a Csengery úton több helyen is megállt, érintve a jelentőseb ipari létesítményeket, egészen a Barakk-telepig. Mivel később a vonatok száma csökkent, így 1931-ben már csak napi 12 oda-vissza járat közlekedett, reggel 7 óra 30 és 23 óra 10 perc között.822 1929-ben két 24 ülé-ses és egy 16 üléses buszt üzemeltettek, napi átlagban 300-400 utast szállítottak.823 A helyi 815 Barbarits, 1929. 203-204.p. 816 Zalai Közlöny, 1928. augusztus 29. 817 Lásd erre Pécs esetét: Kaposi, 2006/a 175.p. 818 Zalai Közlöny, 1935. május 6. 819 Tarnóczky, 2010. 823-824.p. 820 MNL ZML Cégbíróság. N.T. IV. 607.179.p. A vállalat 1932-ben, a válság mélypontján szűnt meg. 821 Zalai Közlöny, 1926. december 22. 822 Zalai Közlöny, 1931. január 10. 823 Barbarits, 1929. 204.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 232 autóbusz-forgalom - ellentétben más vidéki városokkal - Nagykanizsán a két világháború közötti korszakban magánkézben maradt. Azt azonban ki kell emelnünk, hogy nagy hátrány volt a vállalkozó és a városi lakosság számára is a helyi utak rossz állapota. A helyi vállalatnak hatalmasak voltak az amortizáci-ós kiadásai. A gidres-gödrös kanizsai utak esetében az első három éves időszakban a 39-40 mázsás kocsikon naponta átlagban két olajcső és két benzincső tört el. Pár hónap működés után a kiskanizsai és a barakk-járatokat kénytelenek voltak egy időre beszüntetni, mert az utak állapota miatt a kocsik és az utasok testi épsége is veszélybe kerültek.824 A gumiabron-csok is egymás után mentek tönkre. így ráfért a városi utakra a felújítás. 1930 első néhány hónapjában a Kazinczy és a Király utcák aszfaltozásáig leállították az autóbuszforgalmat a városban.825 A város útjaiból voltak olyanok, amelyek megyei fenntartású utak voltak (ilyen volt például a Nagykanizsától Zákány irányába épített út), de ezek állapota is problémás volt; végül az 1930-as években megkezdték ezek az aszfaltozását és a kiskockakővel való kirakását.826 Az elhaladó kocsik bűze, valamint az általuk okozott hatalmas porfelhők meg-keserítették a környéken lakók vagy gyalogosan közlekedők életét.827 Legalább ekkora hátrányt jelentett, hogy megoldatlan maradt a nagykanizsai sorom-pók ügye. A napi sok tucat vonat lassú be-vagy kidöcögése a vasútállomásról a Csengery úti, avagy a Kazinczy úti sorompó esetében összesen legalább 150-200 perces várakozási időt kényszerített a teher- és személyforgalomra.828 A probléma abban állt, hogy hajdan, amikor a vasút felépült, akkor az a mezőváros déli részére került, amely mögött már csak mezőgazdasági földek voltak. Időközben azonban jelentős ipari és egyéb kapacitások révén körbeépült az állomás és a vasútvonal, ott jött létre a barakk-telep, a sörgyár, a pótkávégyár, egy téglagyár, ott volt a sétakert bejárata stb. Ennek révén a település egyik legnagyobb városrésze alakult ott ki.829 így maradt a lakossági vágyakozás, hogy egyszer majd valami-lyen alul-vagy felüljáró révén tartós megoldást létre lehet hozni. Mindig voltak olyan elképzelések Nagykanizsa közlekedési lehetőségeinek javításá-ra, amelyek vágyálmok maradtak. Ilyen volt a városon belüli villamos vasúti közlekedés megvalósításának ötlete is. A dunántúli városokban már voltak erre példák: Szombathe-lyen már 1897-ben, Pécsett 1913-ban megkezdődött a városon belüli villamosközlekedés.830 Kanizsán már a századfordulón felmerült ennek ötlete, jókat vitatkoztak róla különböző fórumokon, de végül is belátható volt, hogy - bár mindenki elismerte modernségét - nagy lakossági igény még nem volt iránta. Ráadásul mindig ott lebegett az is a villamos terve fö-lött, hogy létrejöttével a fuvarosok, a bérkocsisok elvesztik megélhetésüket.831 A 20. század elején Schwarz Gyula nagykereskedő királyi engedélyt is kapott egy keskeny nyomtávú villamos vonal előmunkálatainak létrehozására. Ez a villamos vonal az indóháztól indult volna, végighaladt volna a Kazinczy utcán az Erzsébet térig, majd onnan a Király utca felé, illetve egy másik ággal a Csengery utcán át a sörgyárig ment volna.832 Az első világháború alatt, 1916-ban Joszifovics Milivoj öt vonallal rendelkező villamos vasút létrehozására kért engedélyt. A háborús következmények miatt a villamos nem jöhetett létre, s a vállalkozó cége is tönkrement.833 824 Vagyis autóbusz már volt, csak megfelelő utak nem voltak hozzá. Lásd: Zalai Közlöny, 1928. május 28. 825 Zalai Közlöny, 1930. január 31. 826 A városnak ezért sokat kellett harcolnia. Lásd: Zalai Közlöny, 1935. október 13. 827 Lásd erre vonatkozóan a két városrészt összekötő út kellemetlenségeit. Zalai Közlöny, 1935. május 24. 828 Zalai Közlöny, 1938. május 26. 829 Felsorolásunk korántsem teljes, példáink csak illusztratívak. Lásd: Zalai Közlöny, 1938. május 26. 830 Kaposi, 2006/a 118.p.; http://hu.wikipedia.org/wiki/Szombathely_t%C3%B6megk%C3%B6zleked%C3%A9se 831 Lásd például: Zalai Közlöny, 1901. szeptember 14. 832 Zalai Közlöny, 1901. szeptember 7. 833 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 353.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 233 A másik ilyen a repülőforgalom beindítása volt. A városnak volt egy feltalálója is, Faludy Ferenc, aki a maga szerkesztett repülőjével 1907-be már pár métert tudott repülni, később Siófokon már 7 méter magasan 60 métert repült. 1922-ben, az akkori polgármester, Sabján László vezetésével megalakult a Magyar Aero Szövetség helyi fiókja, amely célul tűzte ki, hogy a Budapest-Fiume útvonal egyik helyi állomása legyen Nagykanizsa. A város fel-ajánlotta a Práter területét egy lehetséges repülőtérnek. A Nagykanizsa, mint repülőtéri központ elgondolások nem sok realitást tükröztek.834 Az 1930-as években a helyközi áruszállítás kapcsán már egyértelműen a kisebb-na-gyobb méretű teherautóké volt a jövő. A teherautók mindenhol megjelentek, a vásári áru-sítás is sokszor a megpakolt teherautóról történt. Fontos lépés volt a MATEOSZ-rendszer (= Magyar Teherfuvarozók Országos Szövetkezete) kiépülése, amelynek alapelve a Göm-bös-féle Nemzeti Munkaterv 67. pontján alapult, mely szerint „Közlekedési szervezetünk nem lehet öncél, hanem csupán a nemzeti termelés értékesítésének eszköze, ezért közlekedési politikánkat gazdasági politikánk szolgálatába kívánjuk állítani".835 A MATEOSZ egy olyan szervezet volt, amely - központilag szervezve - a nagyobb városok közötti teherfuvarozást karolta föl. Kanizsa esetében ez három fontosabb áruszállítási irányt jelentett: Lenti, Zalaegerszeg és Marcali irányát. A szövetkezet az ottani állomásokon keresztül alkalmas volt arra, hogy a kanizsai kereskedők áruja tovább kerüljön más hazai városok felé. A lenti állomás ugyan megszűnt, de a zalaegerszegi hatókörét meghosszabbították Szombathelyig, míg a marcalit bekapcsolták Keszthelyen át a Balaton menti forgalomba.836 Közlekedési fejtegetéseink zárásaképpen még egy gondolat. Az autómobilizáció meg-jelenése a 20. század első felében kétségtelenül nagy hatást gyakorolt a város működésére. Ez két területen látszik leginkább. Egyrészt az autó igen komoly lehetőség volt a helyi gaz-daság átszervezésére. Az autóhoz sok olyan szakma kellett, amely korábban nem volt jelen a város gazdasági életében. A vállalkozások oldaláról nézve a problémát: egyre több olyan cégre volt szükség, amely az autóműködés elemi feltételeit biztosította. Az egyszerű keres-kedéseknél is lehetett például kapni üzemanyagot, de később már a nagyobb világcégek által forgalmazott benzin is megjelent a kínálatban. Javítóműhelyekre volt szükség, amit jól mutat, hogy korábban fiákerek gyártására szakosodott Bojtor-kocsigyártó üzem is felvette profiljába az autók szervízelését.837 Valakinek foglalkozni kellett az elektromos hibákkal, a gumiproblémákkal stb. Ez újabb és újabb vállalkozásokat és munkahelyeket teremtett az itt élők számára. A másik oldalon viszont azt is világos, hogy a technikai haladással a városnak nem sikerült lépést tartania, tevékenysége leginkább az úthálózat karbantartására szorítkozott. Sem Nagykanizsa, sem a többi vidéki város látóköre nem volt olyan széles, hogy megértse a világ kihívásait, s helyesen mérje föl az autó gazdasági fejlődésre gyakorolt hatását. En-nek következtében megjelent a hazai rendszerre oly jellemző „folyamatok utáni kullogás" technikája: mindig megpróbálták orvosolni az éppen kialakult „szűk keresztmetszeteket", vagyis tűzoltó jelleggel orvosolták a bajokat. A fejlődéshez stratégiai gondolkodásra lett volna szükség, de ez nem valósult meg. 834 Barbarits, 202-203.p.; Kanizsai Enciklopédia, 1999. 274-275.p. 835 ^ Nemzeti Munkatervre lásd: http://www.vedero.hu/cikkek/—hirek/gombos-gyula-nemzeti-munkaterve. html. 836 Zalai Közlöny, 1936. május 26. 837 Tarnóczky, 2010. 36.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 234 3. A hitelélet változásai A hazai gazdaság fejlődése az 1830-as évektől felvetette a pénzügyi szektor fejleszté-sének szükségességét. Természetesen a magyarországi tradicionális gazdasági modellben is működött hitelezési gyakorlat, csak a rendszernek sokáig nem voltak hitelintézményei. A kereskedői tevékenység gyakran összekapcsolódott pénzügyi szolgáltatások nyújtásával. A hitelezés elterjedt formája volt a hagyományos magánkölcsön nyújtása főleg az arisztok-raták számára, ahol a biztosítékot a vármegye jelenthette: ha a vármegye előtt bejegyezték a kölcsönt, akkor a hitelnyújtó joggal számíthatott a biztos megtérülésre.838 A magánhite-lek felvétele a legtöbb esetben azonban nem vezetett a gazdaság modernizálásához, célja általában a meglévő pénzügyi nehézségek áthidalása volt. Elterjedt hitelezési forma volt a termékelőleg-kölcsön, amikor is a nagykereskedő több évre előre lekötötte a termést, ki-használta a kötött és az emelkedő piaci árak közti különbözetet, ugyanakkor a nyújtott elő-legért kamatot szedett.839 De ott voltak hitelforrásnak az árvapénztári alapok, az egyházi kölcsönök stb. is.840 Az 1839-40. évi országgyűlésen létrejöttek azok a törvények, amelyek lehetővé tették a nyugati típusú pénzintézmények kialakítását, s a garanciára is törvényi biztosítékot adtak: váltóbíróságokat szerveztek, biztosították a gyors ítéletet és annak vég-rehajtását, fokozták a hitelnyújtók biztonságát, s a behajtásnál nem tettek különbséget ne-mes és nem-nemes között.841 Az adósokkal szemben csődpereket folytattak le, ami meg-nyirbálta a régi nemesi kiváltságokat. Közismert, hogy a Habsburg-birodalom területén 1818-ban Bécsben alakult meg az első takarékpénztár, s ennek az intézménynek Magyarországon is hamar megjelentek a fiókjai. Jelentősebb fiókok jöttek létre Pozsonyban, Nagyszombaton, Érsekújvárott, Győrött, Zó-lyomban, Varasdon, Szegeden és Eszéken.842 Az osztrák intézmények mintául szolgáltak a későbbi magyar intézményeknek.843 Magyarországon az első takarékpénztár 1835-ben alakult meg Brassóban,844 de a legnagyobb hatása az 1840-ben elindult Pesti Hazai Első Takarékpénztárnak lett. Ezt követően főleg a kereskedelemorientált városokban ment vég-be gyors fejlődés, így 1842-ben Pozsonyban és Sopronban, 1844-ben Győrben és Kőszegen, 1845-ben pedig Komáromban, Nagykanizsán és Pécsen alakult meg takarékpénztár. 1848-ra összesen egy bank és 37 takarékpénztár jött létre.845 Az első pénzintézet Kanizsán a Nagykanizsai Takarékpénztár volt. Az alapszabályza-tát a reformkor közismert liberális politikusa, Csány László dolgozta ki Deák Ferenc segít-ségével. Első gyűlését a „Kanizsai Takarék pénztár egyesület" 1845. május 1-én a városháza tanácstermében tartotta, míg végül is a város egyik befolyásos bőrkereskedőjének házában jött létre a hivatalos, most már felsőbb engedéllyel történő pénztáralakítás.846 A pénztár 300 838 Lásd: Tóth, 1979.113-115.p. Táblázatok adatai. 839 mnl ZML IV.14/Í. Csődületi anyagok. Fasc .5. N.80. Leszner Bernát kanizsai nagykereskedő esete Hertelendy zalai földbirtokossal. 840 Lásd például: Kaposi, 1989. 347-356.p. 841 Tomka, 1996. ll.p. 842 Uo. lO.p. 843 Uo. 844 Ez a szakirodalmi megállapítás persze csak akkor igaz, ha eltekintünk attól, hogy Brassó, s így egész Er-dély hivatalosan akkor nem volt Magyarország része, hiszen Bécsből kormányozták. 845 Tomka, 1996.10-ll.p. 846 Tripammer, 1895. 6-7.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 235 darab , egyenként 50 forint névértékkel rendelkező részvény kibocsátásával és jegyzésével alakult meg, vagyis alaptőkéje 15 000 forint volt.847 A takarékpénztár tulajdonosi háttere is elég érdekes. Korábban azt feltételezték, hogy dúsgazdag zsidó kereskedők alakították meg a pénztárat, ám ez csak részben igaz.848 Akár-csak más esetekben, itt is azt láthatjuk, hogy sokféle társadalmi csoportból rekrutálódik a részvényt vásárló 98 fő. Közülük a legnagyobb jóindulattal is csak 22 fő, vagyis az ösz-szesnek csak egynegyede volt a kereskedő és boltos. A többi részvényt vásárló politikus, a közigazgatásban dolgozó értelmiségi, nemes földbirtokos, arisztokrata, orvos, ügyvéd, ura-dalmi alkalmazott vagy egyéb foglalkozású ember volt. Ha a 22 kereskedő és boltos nevét elemezzük, akkor szembetűnő, hogy abból csak 11 izraelita, a többi görög vagy katolikus kereskedő.849 A zsidó nagykereskedők közül egyáltalán nem voltak bent a névsorban a leg-gazdagabbak, a jelentősebbek közül emeljük ki a Leszner, a Rosenberg és a Wellisch család tagjait. A működés kezdeteit vizsgálva lendületes indulást láthatunk. A takarékpénztár bevé-telei viszonylag dinamikusan növekedtek, amit jól mutat, hogy az 1845-ös 31 000 pengőfo-rintos állomány 1848-ra 183 000 forintra ugrott fel.850 A bevételek között eleinte a betétek szaporodtak, az első évben mindjárt 5400 pengőforintról 45 000 forintra, ám utána a növe-kedés lelassult, s 1847-ről 1848-ra már csökkent is a betétállomány. A visszaesés tendenciája 1850-ben érte el mélypontját, amikor is 23 000 forintra csökkent annak nagysága. Ez nyilván a bizonytalan politikai és gazdasági helyzettel magyarázható. Nagykanizsa tudvalevőleg megsínylette az 1848-49-es politikai és katonai folyamatokat: a várost a horvátok megszáll-ták, megadóztatták, majd egy részét kirabolták.851 A bevételek között a legnagyobb arányt egyértelműen a váltók érték el, aminek a nagyságrendje az induló évben 10 200 forint volt, ám 1848-ra már 129 000 forintra nőtt a váltótárca állománya. A váltók és betétek mellett mi-nimális pénzkészlet, előlegek és jelzálogkölcsönök adták a bevételek maradék részét. Mind-ez nagyjából egybeesik az országos tendenciákkal, hiszen a váltók állományának gyors gyarapodása ebben a korban igen gyakori volt az induló takarékpénztárak esetében. A reformkori pénzintézetek nagy problémája volt a pénzkihelyezés. A szakirodalom az utóbbi időben nagyjából egyöntetűen fogalmaz abban, hogy nem a korábban meghatáro-zónak gondolt tőkehiány, hanem inkább a nyereséggel kecsegtető kihelyezés volt a prob-léma.852 Éppen ezért a takarékpénztár a kezdeti időben kisebb kölcsönöket nyújtott, ame-lyekből a város és a környék népessége részesedhetett. A nehéz kihelyezést mutatja, hogy 1846-ban a betétállománynak mindössze 40%-át tudták kikölcsönözni. Az eset korántsem egyedi, a szakirodalmi vizsgálatok a Pesti Hazai Első Takarékpénztár, de más vidéki szer-vezetek esetében is hasonló problémával küszködtek. 847 MNL ZML A Nagykanizsai Takarékpénztár iratai. A Nagykanizsai Takarékpénztári társaság nagygyűlé-sének jegyzőkönyve 1845. május 1. - 1869. február 15. 848 Lásd: Tripammer, 1895. 5-6.p. 849 Tripammer, 1895. 5-6.p.; ill. MNL ZML „A Nagykanizsai Takarékpénztári társaság nagygyűlésének jegyzőkönyve 1845. május 1-től". 850 Az adatokhoz: Tripammer, 1895. Táblázatok. 851 Barbarits, 1929. 45-63.p.; illetve Nagykanizsa, 2000. 852 Tomka, 1996.14.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 236 Mérleg- és vagyonkimutatás 1845-1850 között (ezüstforintban)853 Év Váltók Előleg Kölcsönök Adósok Pénzkészlet Összesen 1845 11850 511 5882 884 1063 20191 1846 22450 1396 18810 328 2625 45610 1847 32675 1978 32298 328 4130 71410 1848 25815 2577 40802 382 1928 71504 1849 25285 6135 42084 2520 3497 79522 1850 14105 4076 41246 1463 2098 62989 Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc folyamatai az egész magyar pénzvilágot megrázták. Érzékeny veszteséget jelentett a takarékpénztárnak, hogy a szabadságharc el-vesztése után az intézet birtokában lévő 2212 forintnyi magyar pénzjegyet - amit Kossuth neve alatt bocsátottak ki, ám a császári kormányzat nem ismert el - minden ellenérték nélkül be kellett szolgáltatni. Ez olyan nagy veszteség volt, hogy az előző években össze-gyűjtött 600 forintnyi tartalékalapot, s azon túl a következő három év jövedelmének felét felemésztette.854 Jó néhány évre szükség volt ahhoz, hogy a Takarékpénztár magához térjen, persze eh-hez kellett az általános gazdasági helyzet javulása is. Nem véletlen, hogy az 1850-es évek-ben a hazai takarékpénztárak száma még csökkent is, s új pénztárak nyitására sem nagyon került sor.855 1856-ban még az a veszély is fennállt, hogy bezárják a kanizsai pénztárat, de végül is tovább működhetett.856 Az 1860-as évektől viszont az intézmény gyors fejlődésének indult. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy a konjunktúra idején - eltekintve az 1862-ben létrehozott Segélyegylettől - a pénztár volt az egyetlen zalai pénzintézmény. Üzletkö-re, forgalma rohamosan szélesedett. 1872-ben 30000 forintra egészítették ki az alaptőkét. A Gründerzeit idején már jelentős osztalékot tudott fizetni a takarékpénztár. Az 1873-75 közti válság sem rázta meg túlságosan a Nagykanizsai Takarékpénztárat. 1877-ben az alap-tőkét 60 000 forintra emelték. A pénztár egyre jelentősebb hiteleket tudott nyújtani a gaz-dasági szereplőken. így például 1891-ben a pallini földbirtokos Somogyi Gyulának 100 000 forintot, gróf Zichy Ödönek 250000 forintot hiteleztek. A pénztár személyzete is folyamato-san nőtt, a tisztviselőket pályázaton választották ki.857 Alapításának 50. évfordulóján újabb alaptőke-emelés következett be. Az intézet alap-tőkéje ekkor már 800 darab 100 forint névértékű részvényből állt. Az 1890-es évekre meg-változott gazdasági feltételek persze a Takarékpénztárat is üzletirányának módosítására ösztönözték. Mivel a nagykereskedelem csökkent, ezért a Takarékpénztár más ágazatok finanszírozása felé fordult. Ennek egyik tipikus eleme volt az ipari vagy kereskedelmi rész-vénytársaságokban való megjelenés. A századforduló környéki években olyan cégek alapí-tásában vett részt a pénztár, mint például a Nagykanizsai Tárházak, Bonyhádi Főmalom, Országos Agrárbank, Krapinai Szénbánya, Dunántúli Közgazdasági Rt., Enyingi Gőzma-lom, Hidasbonyhádi Vasút, Kaposvári Cukorgyár stb. Részvényeinek ára 1895 áprilisában 853 Tripammer, 1895. Táblázatok. 854 Uo. 855 Kelemen, 1927. 58.p. A szerző (Kelemen Ferenc) 1925-től a Nagykanizsai Takarékpénztár igazgatója volt. 856 Pólay, 1995.16.p. 857 Uo. 17-18.p. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 237 940-96 0 forint között mozgott.858 A takarékpénztár aktivitását mutatja, hogy fiókot nyitott Pacsán is.859 Az 1890-es évek közepén átalakult az irányító kör is. Az elnök ekkor Hertelendy Béla, az alelnök Ebenspanger Lipót volt. Az igazgatósági tagok között találjuk Babóchay Györgyöt, Blau Pált és Lajost, Danneberg Jakabot, Ebenspanger Leót, Fesselhoffer Józsefet és ifj. Józse-fet, Fischl Pált, Grünhut Henriket, Kürschner Ignáczot stb. Már ezekből a nevekből is látha-tó, hogy a korabeli nagykanizsai gazdasági elit sok tagja ott volt a takarékpénztár vezetésé-ben, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy a pénztár vezető szerepet töltött be a város pénzügyi-gazdasági életében. De a takarékpénztár működéséből mindenképpen ki kell emelnünk Tripammer Gyula (1857-1916) személyét, aki a pénztár tisztviselői karának 43 éven át volt a tagja, ugyanakkor 21 éven keresztül volt az igazgatója is a szervezetnek. Megalapította az Önsegélyző Szövetkezetet, tagja volt a Polgári Egylet választmányának, a Nagykanizsai Tárházak Rt. igazgatóságának. Elévülhetetlen érdemei voltak a Sétatér kialakításában: 1927. július 8-án a közgyűlés végül az egész sétakertet Tripammer-kertnek nevezte el.860 Ő írta az első, 1895-ben megjelent művet a takarékpénztár történetéről.861 A takarékpénztár növekedése új épületet igényelt: a Deák tér és a Csengery út sarkán épült föl az eklektikus stílusú épület. 1870-ben készült el a Nagykanizsai Takarékpénztár impozáns székházának utcai része, 1879-ben épült hozzá a kupolás sarokrész; a szomszé-dos ház megvásárlása, átépítése után 1888-ban alakult ki a székház teljes képe. 1879-1902 között itt működött az Osztrák-Magyar Bank nagykanizsai fiókja is. A székház bérbe adott földszintjén a századfordulón cukrászműhely, gépkereskedés, drogéria, a Duna Biztosító 55. kép: A Nagykanizsai Takarékpénztár székháza a Főúton 1905 körül 858 Zalavármegyei Évkönyv, 1896. 859 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 234.p. 860 Uo. 325.p. 861 Lásd: Tripammer, 1895. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 238 Társaság irodája működött, de ott volt ifj. Wajdits József nyomdatulajdonos könyv- és pa-pírkereskedése is.862 A takarékpénztár mindig nagy gondot fordított a jótékonykodásra. Csak néhány esetet említünk meg. Az 1869. évi alapszabályban is rögzítették a szegények javára történő ada-kozást; a nyugdíjalap felállítását, a „jótékony és közhasznú czélok gyámolitását".863 1870-ben 11 ezer forintot juttatott a takarékpénztár a városnak; 1886-ban 10 ezer forinttal támogatta a Városi Színház építését. 1913-ban 2 ezer forintot adományozott a városi kórháznak, va-lamint anyagi segítséget nyújtott a gimnáziumnak és kereskedelmi iskolának is.864 1895. október 27-én 500 forintot osztottak szét a szegények között. Ugyanakkor döntöttek a vá-rosi árvaház javára 5000 forint juttatásról, a főgimnázium és a kereskedelmi iskola javára 1000-1000 forintos alapítványt tettek, amelyek kamataiból a szorgalmas gyerekeket segé-lyezték és jutalmazták stb.865 1867-73 között, az „alapítások korában" gyorsan szaporodtak a pénzintézetek. Az uni-verzálissá váló takarékpénztár mellett a forgalmi életre specializálódva jött létre 1867-ben a Nagykanizsai Leszámítoló Társulat, amely két évvel később, 1869-ben átalakult Nagyka-nizsai Kereskedelmi és Iparbank Részvénytársasággá.866 A takarékbetét gyűjtése mellett üzletágai között ott volt a pénzkölcsönzés értékpapírokra, de foglalkozott váltóleszámí-tolással is. A 19. század vége felé a bank vezetésében neves kanizsai kereskedők és iparo-sok foglaltak helyet. 1895-ben az elnök gelsei Gutmann Vilmos volt, az igazgatósági tagok között találjuk Blau Pált, Blau Lajost, Fesselhoffer Józsefet, Grünhut Fülöpöt, Hirschel Edét, Rosenfeld Adolfot, Rapoch Gyulát.867 A neveket illetően nagy az átfedés a takarékpénztár vezetésével, ami amúgy is jellemző volt a városra: ne felejtsük el, hogy Nagykanizsa még-iscsak egy közepes méretű város volt, ahol a nagykereskedők között mindenki mindenkit ismert. A bank alaptőkéje 200 000 forint volt, amely 2000 darab névre szóló 100 forint értékű részvényben feküdt. 1884-94 között az egy részvény után fizetett évi osztalék 6 forint volt. 1871-ig a Csengery út 1-3. szám alatti épület első emeletén béreltek irodát. Az üzletforga-lom növekedésével szükségessé vált a bővítés: 1886-ban az utca másik oldalán, a 4. szám alatti telken felépítették székházukat. Az épület alsó részén egy elegáns kávéházat alakí-tottak ki.868 A Kereskedelmi és Iparbank helyzete a 20. század elején romlott, amiben a sörgyár nehézségei is közrejátszottak.869 1906. július elején tartották a felszámoló közgyűlést.870 A nagykanizsai pénzintézmény a hazai óriásnak számító Pesti Magyar Kereskedelmi Bank tulajdonába került. Szignifikáns kapcsolat látszik az Iparbank és a sörgyár ugyanazon idő-ben történő konszolidációja között. Ebben - akárcsak a sörgyár esetében - nyilván az is szerepet játszott, hogy a pesti bankban is fontos szerepet játszó Gutmann Vilmos volt a kanizsai Iparbank elnöke. Sikerült az aktívákat és passzívákat úgy átadni a pesti banknak, hogy az kötelezettséget vállalt a részvények hat hónapon belül 90%-on történő beváltásá-ra, amihez még hozzá jött a féléves 4%-os kamat is. Az eset persze szorosan kapcsolódott a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (PMKB) stratégiaváltásához: Magyarország második legnagyobb bankja a századforduló idején szakított a banküzlet régi visszavonultságával, 862 Uo. 235.p. 863 TGyM. Tört. dok. tár. 72.404.1. A Nagykanizsai Takarékpénztár alapszabályai". Nagykanizsa, 1869. A sza-bálygyűjtemény Nagykanizsán Fischel Fülöp nyomdájában készült. 864 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 234.p. 865 Polay, 1995. 21.p. 866 Tarnóczky, 2010.157.p. 867 Zalavármegyei Évkönyv, 1896. 868 Tarnóczky, 2010.155.p. 869 Lásd az ipartörténeti fejezetet. 870 MNL ZML Cégbíróság. NT.137. 45.p. A cégbírósági bejegyzés szerint 1907. július 9-én törölték. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 239 s elkezdett terjeszkedni, s ennek során egyre több vidéki fiókot nyitott (1900-16 között 16 vidéki pénzintézetet hozott létre), illetve számos vidéki pénzintézetet affiliált.871 Ugyanez mondható el a bank ipar és mezőgazdaság felé fordulásáról is, amelynek révén hatalmas holding-birodalom épült ki. Láthattuk korábban a sörgyárban való banki szerepvállalást, de megemlíthetjük azt is, a bank készített projektumot a Patria Pótkávégyár esetleges meg-vásárlására, a részvénytársasággá átszervezendő Franz-gőzmalomban való részesedés megszerzésére, de még a nagykanizsai uradalom kibérlésének gondolatával is sokáig fog-lalkoztak.872 A PMBK vezetése szerint Nagykanizsa hídfőállás lehetett a további dunántúli terjesz-kedésre873 ezért 1908-ban fiókot nyitott Nagykanizsán. Az elképzelés megvalósítására minden alapja megvolt a társaságnak: 1906-ban a pesti banknak 92 millió koronás rész-vénytőkéje és tartalékalapja, ugyanakkor kb. 200 millió koronás betétállománya volt. Az új kanizsai pénzintézmény a banküzlet minden ágával foglalkozott, így például értékpapírok vételével és megőrzésével, értékpapírokra adott kölcsönökkel, jelzálogkölcsönökkel, szel-vények és kisorsolt értékek beváltásával, váltók leszámítolásával és beszedésével, hitelleve-lek és utalványok kiállításával, valamint tőzsdei megbízások teljesítésével.874 A bankfiók a Csengery út elején helyezkedett el.875 Szintén a Gründerzeit korszakában, 1870-ben alakult meg a Dél-Zalai Takarékpénztár, Létrejöttében Eperjesy Sándornak, Albanich Józsefnek, Horváth Jánosnak és Kaán Ká-rolynak volt nagy szerepe. Már 1869-ben elhatározták a felállítását, az alakuló ülést 1870. március 13-án tartották. Alaptőkéje 100 000 forint volt. A részvények egyötödét az alapítók jegyezték, míg négyötödét nyilvános jegyzésen lehetett megszerezni. Mutatja a nagy társa-dalmi érdeklődést, hogy az utóbbi részvénycsomagot több mint kétszeresen akarták túlje-gyezni.876 A pénztár célja elsősorban a kisebb dél-zalai települések lakóinak hiteligény-biz-tosítása volt. A takarékpénztár élére ugyanakkor mindig egy, a város gazdasági és politikai életében is prominens személyt választottak. Az idők során persze sok minden változott, hiszen az 1890-es években a kanizsai nagykereskedők és iparosok már ebben a pénzinté-zetben is nagy számban voltak jelen, így például 1895-ben az igazgatósági tagok között már ott találjuk a Bettlheim, a Rapoch, az Ebenspanger, a Lőwinger, a Grünhut stb. család tagjait. Ám az is kétségtelen, hogy mellettük jutott hely a kisebb iparosok, kereskedők és egyéb vállalkozók (Miltényi, Ledofsky stb.), valamint a helyi tisztviselő és egyéb értelmi-ségieknek (Belus, Bentzik, Halphen stb.) is.877 A növekedő pénzintézmény az 1880-as évek elejére a Fő út 8. szám alatti telken építette fel székházát (ez volt az ún. bazárépület), amely-nek belső udvari részébe több kereskedelmi szolgáltató települt, illetve számos bérlakást is kialakítottak az épületben.878 A Dél-Zalai 1906-ban az ötödik legnagyobb adófizető volt Nagykanizsán.879 Jótékonykodásra, közadományokra is futotta a pénztárnak, emeljük ki a listából az 1883-ban 5000 forintos összeggel létrehozott alapítványt, amellyel egy városi színház felépítését támogatták.880 871 Botos, 1991.41.p. 872 MNL OL Pesti Magyar Kereskedelmi Bank Rt. iratai. Z. 40. A malomhoz: Fasc. 52. No. 952. A pótkávégyár-hoz: Fasc. 53. No. 976, 977. Az uradalomhoz: Fasc. 58. No. 1132. 873 Zalai Közlöny, 1906. július 7. 874 Címtár, 1907. A bank reklámja a mű elején. Számozatlan. 875 Uo. 90.p. 876 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 58.p. 877 Zalavármegyei Évkönyv, 1896. 878 Kunics, 2003. 231.p. 879 Címtár, 1907.13.p. 880 Kunics, 2003. 232.p. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) A Gründerzeit végén, 1873-ban alakult meg a Nagy-kanizsai Bankegyesület Részvénytársaság, aminek létrehozásában a Triester Bankverein is közreműkö-dött.881 A Bankegyesület a Kereskedelmi és Iparbank-hoz volt hasonló intézmény. Alaptőkéje 200 000 forint volt, amit a későbbiekben 400000 koronára emeltek, majd 1912-ben további 200000-rel megtoldva már 600 000 korona lett.882 Kezdeti elnöke Karczag Béla, az uradalom nagybérlője volt.883 Mivel ő 1896 után távo-zott Nagykanizsáról, Ebenspanger Lipót vette át mun-káját. A Bankegyesület részvényesi között, de főleg a nagykereskedők és gyáriparosok releváns képviselőit találjuk meg. Egy korabeli adat szerint a bank „...a ke-reskedő világ kedvenc pénzintézetévé lett." Az igazgatóság-ban a századforduló körüli időben Szommer Ignácz, Stern Sándor, Weiser József, Weisz Tivadar foglalt helyet.884 A jó és eredményes működést mutatja, hogy hosszú évtizedeken keresztül 6-7%-os osztalékot tu-dott fizetni a bank a részvénytulajdonosoknak.885 Az üzletágak között szinte minden banki tevékenység megtalálható volt: váltóleszámítolás, értékpapírokra adott kölcsönök, sorsjegyek stb. Az első világháború előtti években az összforgalom már elérte a 100 millió koronát.886 A bank részt vett a Nagykanizsai Tárházak Rt. alapításában is.887 Székhelye évtizedeken keresztül a Kazinczy utcában volt. Mindezek eredményeképpen a kiegyezés megkö-tése után néhány évvel Nagykanizsán - a kereskede-lem és a közlekedés gyors fejlődése mellett - kiépült egy modern pénzügyi infrastruktúra. A városban lévő pénzintézmények szaporodása egybe esett az országos tendenciákkal: 1867-73 között Magyarorszá-gon 564 új hitelintézetet létesült.888 1873-ban Nagy-kanizsán már két takarékpénztár, 2 bank, s egy (ké-sőbb bemutatandó) segélyező szövetkezet működött. Nagykanizsa pénzügyi fejlettsége messze meghalad-ta a többi zalai és somogyi települését.889 A két, funk-cionálisan megkülönböztethető csoport intézményei esetében ugyanakkor azt lehet látni, hogy a Nagyka-nizsai Takarékpénztár inkább bankszerűen működött, hagyományos takarékpénztárnak csak a Dél-Zalai nevezhető. Az is tény ugyanakkor, hogy az 1873. évi válság nem rázta meg 881 Weiser, 1929. 319.p. 882 Compass, 1925. 533.p. 883 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 231.p. 884 Zalai Közlöny, 1911. december 24. 885 Uo., illetve Zalavármegyei Évkönyv, 1896. 886 Zalai Közlöny, 1911. december 24. 887 Compass, 1925.1. kötet, 533.p. 888 Katus, 1979/b 971-972.p. 889 Zalára lásd: Halász, 1995. tanulmányát. 240 56. kép: Lőwy József kereskedő, szállítmányozó, biztosítási ügynök, 1880 57. kép: Lőwinger Ignácz gabonakereskedő, 1880 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 241 túlságosa n a helyi intézményeket, nem kellett egyet sem felszámolni, holott az országban több mint 50 jelentős bank ment csődbe.890 A kereskedelmi forgalom ugyan visszaesett, a hitelezés is csökkent, de ez a működőképességet csak kevéssé befolyásolta. 1875 után a piaci folyamatok újraindulása pedig már újra bővítette a kanizsai gazdaság kapacitásait, így a századforduló környékén már jóval változatosabb viszonyok között kerülhetett sor újabb pénzintézet-alapításokra. 1878-ban az egész Monarchia számára nagy változást okozott a közös jegybank létre-jötte. Az addigi ONB, amely 1816 óta Magyarországra is kiterjedő hatállyal gyakorolta a jegybanki alapfunkciókat, közös jegybankká, vagyis Osztrák-Magyar Bankká alakult át.891 A folyamat egyik következménye az O-MB vidéki fiókrendszerének kialakítása lett. Első öt fiókját 1878-79 során Győrött, Kolozsvárott, Nagykanizsán, Pozsonyban és Szegeden állította fel.892 A jegybank fiókja természetesen teljesen más volt, mint a korábban bemu-tatott kereskedelmi bankoké. A nagykanizsai fiók összes dotációját központilag 1000 000 forintban határozták meg, amiből 800 000 forintot a váltóüzletre, míg 200 000 forintot az értékpapírbeli kézizálogok finanszírozására használhatott föl.893 Gyorsan nőtt a bankfiók forgalma és bővült a tevékenysége, emiatt 1880-ban Pécsett mellékfiókot is nyitottak. 1881-ben a 15 hazai bankfiók közül a legjobb eredményt érte el a kanizsai fiók.894 A század végén a bankfiókot Morgenthaller Lajos, illetve helyettese, Tóth Antal vezette. 1894-ben a pénz-tárforgalma 54 millió forint volt, s 17 000 váltót számítolt le.895 A bankfiók előbb a Csengery utcában működött, de később felépítette impozáns palotáját a Fő út és a Deák tér sarkán. A telket 39 000 koronáért vásárolták meg, s 1902-ben megkapták az építési engedélyt is, s két év alatt felépítették a székházat.896 A központi helyen lévő bankpalota ma is az egyik legszebb épülete a városnak. A századforduló táján a gazdasági növekedés lelassult, s ez a helyi kereskedelemben is világosan érzékelhető volt, a pénzintézmények köre azonban tovább bővült. E folyamatot tükrözte az 1896-ban megalakult Zalamegyei Gazdasági Takarékpénztár. Az intézményt a városban működő gazdasági szervezetek kezdeményezésére hozták létre, amiben nagy szerepet játszott Knortzer György, aki aztán az intézmény vezetője is lett. De kiemelhetjük Tripammer Rezsőt is, aki egyik alapító tagja és mindvégig igazgatósági tagja volt a társa-ságnak.897 A pénztár alaptőkéje 500 000 korona volt. Alapvető vonása volt, hogy kerülte a kockázatot, így veszteségei nagyon csekélyek voltak. Foglalkozott váltóleszámítolással, jelzálogkölcsönzéssel, értékpapír-előlegekkel stb. A pénztár érdekeltségei közé tartozott a Kardos-féle kefegyár. Székhelye megalakulásától a Deák tér 10. szám alatt lévő épületben volt.898 1913 előtt a várostól nem messze, Belezna faluban is volt a pénztárnak egy nagyobb földbirtoka.899 1906. július elején alakult meg Nagykanizsán a Néptakarékpénztár Részvénytársaság.900 A társaság alapcélja a „takarékpénztári és bank-üzlet körébe eső ügyletek folytatása, a mezőgazdasá-gi, ipari és kereskedelmi hitel előmozdítása" volt.901 Alapító elnöke Remete Géza országgyűlési 890 Az áttekintésre lásd: Kövér, 1986. művét. 891 Lásd: MNB története, 1993.1. kötet. 892 Lovrencsics - Horváth, 1979. lO.p. 893 Uo. 12.p. 894 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 248.p. 895 Zalavármegyei Évkönyv, 1896. 896 Lovrencsics - Horváth, 1979. 20.p.; Kanizsai Enciklopédia, 1999. 27.p. 897 Zalai Közlöny, 1912. augusztus 8. Tripammer emellett még alapító tagja s egyben alelnöke volt a Gazdasági Önsegélyező Szövetkezetnek is. 898 Kunics, 2003. 229.p. 899 Lásd: Gazdacímtár, 1911. Somogy megyei adatait. 900 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 240.p. 901 Zalai Közlöny, 1906. február 17. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 242 képviselő, kanizsai ügyvéd és földbirtokos volt. Emelte a pénztár nívóját, hogy elnökhelyet-tessé Franz Károly nagyiparost (a Franz Lajos és Fiai cég tagja), illetve Rosenberg Richárd kereskedőt választották. Az igazgatóságban más nagyágyút nem találunk, nevéből is kö-vetkezően inkább szerényebb vállalkozásokat mutató társadalmi csoportból kerültek ki a tagok. Ott volt Goda Lipót orvos, Havas Hugó ügyvéd, Heltai József kereskedő és kamarai tag, de Hlatkó János személyében még egy szabót is beválasztottak az igazgató tanácsba.902 A pénztár alaptőkéje 250 000 korona volt, amit 500 darab 500 koronás részvénnyel biztosí-tottak. A pénztár székhelye a Deák tér 13. szám alatt lévő épület emeletén volt, amelynek fölszintjén működött a híres Bajer, később Makoviczky cukrászda.903 A takarékpénztárak és a bankok mellett Magyarországon a dualizmus időszakában egyre szaporodtak a különféle egyéb pénzügyi intézmények is, amelyek közül emeljük ki a hitelszövetkezeteket. Zala megyében ebben az időszakban összesen nyolc ilyen szövetke-zet jött létre, ezek közül három Nagykanizsán.904 Elsőnek 1862-ben alakult meg a Nagyka-nizsai Segélyegylet Szövetkezet.905 Alapításában Vidor Samu kereskedő és iparos játszott meghatározó szerepet, aki a kezdetektől fogva haláláig (1908) betöltötte az elnöki funkci-ót.906 A segélyegylet székhelye a Csengery úton az ún. Rapoch-házban volt. 1875-ben ala-kult meg Nagykanizsai Tiszti Önsegélyező Egylet. Nevéből is következően távírdai, postai, adóhivatali, sóhivatali tisztviselők alapították. Elnöknek Oprisiu Pétert választották, aki 1873-tól a távírdai igazgatóság egyik titkára volt. Oprisiu később Pécsre költözött, ahol nagy karriert futott be (akkor már Opris néven).907 Az 1880-as években megváltozott az egylet neve: Nagykanizsai Tiszti Önsegélyező Szövetkezet lett belőle, de a századforduló után egyszerűen csak Tisztviselők Hitelszövetkezetének nevezték. Ekkoriban Hütter Lajos volt az elnökük.908 1876-ban jött létre a Dél-Zalai Takarékpénztár Gyűjtő- és Önsegélyező Szö-vetkezete, amely a Dél-Zalai Takarékpénztár keretei között működött.909 Alapvető jellemzője volt ezen intézményeknek, hogy az alaptőkéjük nem részvényekből, kizárólag részjegyekből vagy ún. törzsbetétekből képződött. Alapításuk célja általában a tagok kölcsönös hitelének, keresetének vagy gazdálkodásának előmozdítása volt, éppen ezért a képződött nyereséget is a tagok között egyenlő arányban osztották föl, de arra is volt példa, hogy a szövetkezet által elért jövedelmet az alaptőke emelésére, avagy éppen emberbaráti célokra használják föl.910 Több fontos társadalomszerveződési elv is megjelent a szövetkezetek működése során. Egyrészt a polgári mentalitásban ott lévő takarékosság szelleme, hiszen a betétek gyűjtése egyben segítség lehetett más embereknek hitel formá-jában. Másrészt pedig az összetartozás tudata is erős volt, hiszen a szövetkezetek a tagok vállalakozásaként jöttek létre. A pénzt persze a hitelszövetkezeteknek is fialtatni kellett: kölcsönöket nyújtottak kezességre, jelzálogra és értékpapírokra.911 A pénzt igyekeztek úgy kölcsönbe adni, hogy azt a tagok üzleti beruházásaikban gyümölcsöztessék.912 Tegyük még hozzá, hogy ezek a hitelszövetkezetek a két világháború közötti korszakban is fontos szereplői voltak Nagykanizsa gazdasági életének. 902 Zalai Közlöny, 1906. július 7.; illetve lásd még Zalai Közlöny, 1906. február 17. 903 Tarnóczky, 2010. 283.p. 904 Halász, 2001.171.p. 905 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 234.p. 906 Tarnóczky, 2010.159.p. 907 Pécs Lexikon, 2010. 2. kötet, 49.p. 908 Címtár, 1907. 93.p. 909 Halász, 2001.171.p. 910 Halász, 1995.124.p. alapján. 911 Zalai Közlöny, 1928. december 23. 912 Zalai Közlöny, 1929. október 27.; illetve 1929. november 1. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 243 Korá n megérkeztek a biztosítók is Nagykanizsán. Amikor a Habsburg Birodalom terü-letén megalakultak az első nagy biztosítási társaságok, érdekeltségeik szinte azonnal meg-jelentek a városban. 1837-ben a Trieszti Adria Biztosító Társaságnak Lőwy József kereskedő lett a kanizsai ügynöke.913 Lőwy ekkor még csak 29 éves volt, egyébként 1830-ban települt be a Somogy megyei Boldogasszonyfáról a városba, ahol feleségül vette a köztiszteletnek örvendő Lőwinger-família egyik lányát.914 Neki köszönhető, hogy az 1840-es években Kani-zsán már sokfajta biztosítási ügyletet lehetett kötni. Az Adria 1947-ig működött a városban. Az Adria Biztosítónak hatalmas versenyelőnyei voltak a városban. De az abszolutizmus idején 1857-ben létrejött az első hazai, teljes nevén az „Első Magyar Általános Biztosító", amely a nagyobb gazdasági kapacitásokkal rendelkező városokban hamar létrehozta első ügynökségeit.915 Még ebben az évben megalakult a nagykanizsai fiók is. A gyorsaság nem véletlen: a jelentős gabona- és állatkereskedelméről híres Kanizsán nagy igény volt biz-tosítási ügyletekre. Az „Első Magyar" gyorsan fejlődött Nagykanizsán, díjai a legolcsób-bak közé tartoztak. 1913-14-ben építette föl a Fő út és a Csengery út sarkán álló székházát, amely egyben bérpalotaként is szolgált. Az épület földszintjén üzletek voltak, a félemeletet foglalta el a biztosító, míg az 1-2. szinten magánlakásoknak adtak helyet.916 A nagykanizsai vezérügynökség Zala és Somogy megyékre kiterjedő hatáskörrel dolgozott, tűz-, jég- és vízkárokra, valamint az emberi életre is kötött biztosításokat.917 Az „Első Magyar" mellett a századforduló utáni években még 14 másik hazai vagy külföldi tulajdonban lévő biztosí-tónak volt képviselete Nagykanizsán. Emeljük ki közülük nagyobbakat: a Bazárépületben lévő Fonciere-t, a Csengery út 3. szám alatt lévő, amúgy 1896-ban létrehozott Ankert és a Tri-eszti Biztosítót. De említhetjük az eleinte a Csengery út 1., később pedig a Bajer-cukrászda épületében működő Magyar-Franczia Biztosító Társaságot, amely 1879-1947 között tartott fenn képviseletet a városban, valamint a Fő út 23. szám alatt található Bécsi Biztosítót.918 A hazaiak közül említést érdemel még az 1904-óta főügynökséget fenntartó Hazai Általános Biztosító Társaság.919 A biztosító-képviseletek persze sokszor csak pár emberes vállalkozá-sok voltak, sokszor más pénzintézmények épületeiben béreltek irodát. Az első világháború és az azt követő inflációs és egyben általános gazdasági nehézsé-gek a nagykanizsai pénzintézeteket is megviselték. A bankoknak, takarékpénztáraknak a háború alatti legnagyobb problémát az állami konkurencia okozta. Az államnak jelentős tartalékai nem voltak, ezért nagy tömegű hadikölcsön-kötvényt dobott a piacra, amellyel a hadi tevékenységét kívánta finanszírozni.920 A kötvényeket mind a lakosság, mind az intézmények megvásárolhatták, utóbbi irányába erőteljes politikai nyomás jelent meg, el-várt volt a városoktól, közintézményektől a kötvényjegyzés, ugyanakkor arra is kötelezték a pénzintézeteket, hogy a haditermelést kölcsönökkel támogassák.921 A kötvények 6%-os kamata általában meghaladta a magyarországi pénzintézetek kamatszintjét, következés-képpen a korábbi megtakarításokat a betétesek igyekeztek a bankokból kivenni, s azokon kötvényeket vásárolni. 913 Blankenberg, 1929. 292.p. 914 MNL ZML IV. 102/c. Zala megye zsidóösszeírása. 1848. Nagy- és Kiskanizsa. 915 Weiser, 1929. 313.p. 916 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 74.p. 917 Zalavármegyei Évkönyv, 1896. 918 Címtár, 1907. 93-94.p. 919 Weiser, 1929. 314.p. 920 Berend - Szuhay, 1975.166.p. 921 Kanizsai Enciklopédia, 1999.112.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 244 Hadikölcsön-kötvény jegyzés Nagykanizsán (koronában)922 Kibocsátott hadiköl-csön-kötvények Ideje A város jegyzése A kanizsai pénzintéze-teknél jegyzett összeg 1. hadikölcsön 1914. november 200000 4021000 2. hadikölcsön 1915. május 300000 6613000 3. hadikölcsön 1915. október 200000 12258500 4. hadikölcsön 1916. május 150000 11332000 5. hadikölcsön 1916. december 250000 13000000 Összesen 1000000 47224500 A nagy tömegű kötvényjegyzés természetesen a pénzintézetek pénzállományát, s ezzel együtt a potenciális nyereséget is lecsökkentette. így nem véletlen, hogy a pénzintézetek is igyekeztek a piacot kihasználni. A Nagykanizsai Takarékpénztár például 1 millió ko-ronáért vásárolt kötvényt.923 Az O-MB nagykanizsai fiókja jelentős szerepet vállalt a hadi-kölcsönök és pénztárjegyek elhelyezésénél, s egyben közreműködött a Hadi Hitelintézet Rt. és a Magyar Királyi Hadi Kölcsönpénztár létrehozásában. 1914-15-ben a helyi termelés fellendült, s ugyanakkor bejelentett fizetésképtelenségek száma 72%-kal csökkent.924 A világháború második időszakában azonban megfordultak a tendenciák. 1916-tól felgyorsultak az inflációs folyamatok. Ennek okait a korábbi fejezetekben már említettük, most csak pénzügyi oldalról vizsgálva a kérdést az állami bankjegykibocsátás gyorsulá-sára hívjuk föl a figyelmet. 1914-18 között a forgalomban lévő bankjegyek mennyisége tíz-szeresére növekedett.925 Az infláció, az általános drágulás a nagykanizsai lakosság reáljö-vedelmeit lecsökkentette, így a megtakarítások értéke gyorsan elolvadt. 1917-18 táján egyre kevesebb vállalkozás jött létre, a kiszámíthatatlan gazdasági folyamatok, s a fizetőképes kereslet hiánya sok korábbi fejlesztési elképzelést A városnak is fel kellett függesztenie számos eltervezett infrastrukturális beruházást. A Kommün kikiáltása tovább rontotta a pénzügyi lehetőségeket. 1919. március 28-án a tanácskormány rendelete szerint a pénzintézetek mellé pénzügyi népbiztosokat neveztek ki. Nagykanizsán a tizenegy pénzintézethez Kleinfeld Ignác és Hudi József banktisztvise-lőt rendelték ki. 1919. április elején államosították a pénzintézeteket is, a pénzkivétel meg-gátlására rendeletet hoztak, miszerint a 2000 K-nál nagyobb betétekhez nem lehet nyúl-ni.926 Ezzel a magánvagyon fölötti szabad rendelkezés lehetősége egyelőre megszűnt. Nagy problémát jelentett az aprópénz hiánya is, aminek orvoslására a kanizsai pénzintézetek 1, 2, 5 és 10 K-ás bankjegyeket kívántak kibocsátani. Az 1 koronás bankjegyekre a következő szöveg került: ''1 korona értékű pénztárjegy, melyet Nagykanizsa és Zalaegerszeg városok, valamint Alsó- és Felső Zalavármegye összes pénztárai, hivatalai és pénzintézetei 1919. december l-ig fizetésül elfogadnak. Ennek a pénztárjegynek a fedezete letétbe helyeztetett az Osztrák-Magyar Bank Nagy-kanizsaifiókjánál. Nagykanizsa, 1919. július 20." Az O-MB főnökségével végül is meg tudtak állapodni mintegy 5 millió korona kibocsátásáról, amiből a kanizsai pénzintézetek tetszés 922 Barbarits, 1929. 218.p. A helyi pénzintézeteknél persze nemcsak itt élő polgárok vásároltak kötvényt. Felté-telezhetjük, hogy a vásárlások legalább 90-95%-a a városban és közvetlen környékén lakóktól származott. 923 Polay, 1995. 29.p. 924 Lovrencsics - Horváth, 1979. 25.p. 925 Berend - Szuhay, 1975.166.p. 926 Pál, 1968. 68-69.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 245 szerin t vásárolhattak volna.927 Az ilyen szükségpénzek máshol is létrejöttek,928 ám Nagy-kanizsán a kormányzat megtiltotta.929 A tanácskormány bukása utáni politikai instabilitás, valamint a Trianon okozta gazda-sági megrázkódtatásról már korábban szóltunk. A pénzügyi élet fontos vonása volt, hogy a Monarchia közös pénzügyi modellje felbomlott, s létrejött a Magyar Királyi Központi Jegy-intézet. Az új Intézetnek kellett az önálló magyar valutát megteremtenie, ugyanakkor kor-mányzati intézkedések kellettek az infláció megfékezésére. A két folyamat egybekapcsoló-dott. Ennek érdekében rendelték el az inflálódott korona nosztrifikálását (felülbélyegzését, újraértékelését), amellyel a forgalomban lévő pénzmennyiség csökkentését kívánták elérni. Hasonló hatása volt a vagyonadónak (láthattuk korábban az uradalom kapcsán ennek kö-vetkezményeit). Mindennek következtében 1921-ben mesterséges eszközökkel pénzszűkét teremtettek, ám mivel továbbra is áruhiány volt, s a befizetések is csak töredékesen folytak be, ezért új módszerhez kellett folyamodni. A továbbiakban inflációs finanszírozásra tértek át, aminek a célja a beruházások ösztönzése volt. Nagykanizsa város esetében azonban nagy élénkülés nem következett be, a város ezekben az években egyedül a gimnázium új épületét tudta létrehozni. Valamivel jobb volt a magánipar helyzete, ott számos bukás mellett néhány új cég is létrejött. A pénzügyi helyzet végül is csak 1924-26 között stabili-zálódott, amikor a népszövetségi és egyéb kölcsönök révén létrejött (a Jegyintézet helyébe) az önálló jegybank, az MNB (aminek fiókja lett a régi O-MB nagykanizsai fiókja), illetve bevezették az új pénzt, a pengőt. 1924-ben már a nagykanizsai fióknál is lehetett jegyezni az önálló jegybankra.930 A régi bankjegyeket 1927. június 30-ig, vagyis fél év alatt lehetett becserélni az MNB nagykanizsai fiókjánál, vagy pedig ugyanott lehetett vele vásárolni.931 A pénzügyi instabilitás az 1920-as évek első felében kényszerlépéseket okozott a nagy-kanizsai pénzintézeteknek is. Országszerte, így a városban is megindult egy pénzintézeti fúzió, amelynek során a nehéz helyzetbe került bankok, takarékpénztárak egyesültek, vagy pedig valamelyik tőkeerősebb intézmény felvásárolta a gyengébbet. A fúziós hullámnak két elemét említjük meg. 1922-ben a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal érdekközösségbe lépett a Néptakarékpénztár, s annak leányintézete lett.932 Egy évvel később a Dél-Zalai Takarékpénztár és a Nagykanizsai Bankegyesület fuzionált. Az egyesülésben nagy szere-pet játszott Hirschler Sándor (1855-1932), a Bankegyesület vezetője.933 Hirschler az egyik legjelentősebb alakja volt a nagykanizsai pénzügyi életnek, 50 éven keresztül működött a Bankegyesületben. Az MNB váltóbírálója volt, 1922 végén a kormányzó királyi tanácsossá nevezte ki. Igazgatósági tagja volt a Tárházak Rt-nek és a Transdanubiának. Az összevont bankintézmény a Kazinczy utca 2. szám alatt működött.934 Az új bank alaptőkéje így már 14 millió korona rúgott; a bank elnöke 1924-ben Faics Lajos, alelnöke Lőwenstein Emil volt. Az 1921. évi mérlegük alapján mindkét pénzintézet nyereséges volt: a Dél-Zalai esetében 2,1 millió korona, míg a Bankegyesület esetében 4,9 millió korona volt a tiszta nyereség.935 A stabilizációs folyamatok után az 1920-as évek második felében az élénkülő gazdaság egy kiszámíthatóbb hitelpolitikával kapcsolódott össze. Ennek során a pénzintézetek még szaporodtak is Nagykanizsán. Új intézmény volt a városban a Magyar Nemzeti Hitelinté-927 Lovrencsics - Horváth, 1979. 33.p. 928 Lásd: Rayman, 2008. alkotását Pécs szükségpénzeiről. 929 Pál, 1968. 69.p. 930 Zalai Közlöny, 1924. április 4. 931 Erről természetesen tájékoztatták a helyi lakosságot. Lásd például: Zalai Közlöny, 1926. december 25. (A hivatalosan megállapított átváltási arány: 1 pengő = 12500 korona volt.) 932 Benedek, 1938.122.p. 933 Uo. 45.p. 934 Címtár, 1926. 76.p. 935 Compass, 1925.1. kötet, 531-534.p. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 246 zet, amely már több tucat vidéki fiókot hozott létre ebben az időszakban. A nagykanizsai fiókjának megszervezésében főleg kispénzű emberek vettek részt. Szintén ebben az időben alakult a városban a Sugár út 2. szám alatti székhellyel rendelkező, a bécsi Mercur Bank által alapított Nagykanizsai Forgalmi Bank Rt.936 A Forgalmi Bank nem volt sikeres, ezért 1927-ben az Angol-Magyar Bank Rt. affiliálta, és abból létrehozta Nagykanizsai Magyar Bank Rt-t. Ez az intézet aztán 1929 elején kimondta felszámolását, ugyanakkor a fent em-lített Angol-Magyar Bank megalapította saját nagykanizsai fiókját, amely átvette az addi-gi érdekeltségeket, kihelyezéseket. A nagy országos háttérrel rendelkező Angol-Magyar Bank helyi fiókja három megyére kiterjedő hatáskörrel működött. A fiókot alapítása óta a nagy tudású Jellinek Miklós vezette.937 A fiók székhelye a Fő út 4. szám alatt volt.938 A helyi, már meglévő intézmények is fejlesztettek. Ennek során a Nagykanizsai Ta-karékpénztár 1928. december 23-án Kiskanizsán önálló fiókot hozott létre. A fiók a helyi polgárság igényeit próbálta kiszolgálni: a banküzlet minden ágával foglalkoztak, amelyek között kiemelkedett az ún. „hetibetét" üzletág.939 Szintén jelentékeny növekedésen ment keresztül a Nagykanizsai Segélyegylet Szövetkezet. Új volt az Országos Hitelszövetkezeti Központ tagjaként létrejött Kiskanizsai Hitelszövetkezet, amely intézmény a nyugati vá-rosrészben a Templomtér 5. szám alatt működött. Vezetésében az ottani gazdatársadalom vezetői vettek részt. Felügyelő bizottságában ott volt Anek György, aki igen szép karriert futott be. Anek 1872-ben született kiskanizsai földműves szülők gyermekeként, de közegé-ből kiemelkedve számos társadalmi és politikai szervezetben szerzett tisztséget: a Polgári Olvasóegylet társelnöke, az országos- és a vármegyei mezőgazdasági kamara-, a városi képviselőtestület tagjává vált.940 Szintén a prosperitást mutatja, hogy az 1920-as évek má-sodik felében növekedett a pénzintézmények jótékonykodása. A Zalai Közlöny által az ún. katonatemető céljára történő gyűjtést szinte minden helyi pénzintézmény jelentős összeg-gel támogatott, de megemlíthetjük azt is, hogy például 1928 elején a Nagykanizsai Taka-rékpénztár és a Dél-Zalai Takarékpénztár mintegy 30 jogcímen különböző társadalmi és karitatív egyesületeknek összesen 1795 pengőt adományozott.941 A pénzintézetek szaporodása persze veszélyeket is hordott. Hudi József, a Néptakarék-pénztár Rt. igazgatója joggal írta egyik elemzésében, hogy 1929-ben a pénzintézmények nagy száma nem szerencsés. Tegyük hozzá, hogy a folyamat az egész Dunántúlra jellemző volt, hiszen 1929 végére a Dunántúlon már 163 olyan pénzintézet volt, amely a Pénzintézeti Központ tagja volt, s ezeken kívül is még jó néhány intézmény létezett. Mindez azért volt fontos, mert érezni lehetett, hogy 1929-ben az amerikai tőkepiac magához szívta az európai szabad forrásokat, ezért a hazai betétgyűjtés lelassult: a betétek csak 10 millió pengővel, ugyanakkor az adósságok 25 millióval nőttek. Látható volt, miszerint a túl sok pénzintéz-mény kamatversenyt folytat, ami ugyanakkor egyre jobban elszakad a gazdasági realitá-soktól, a kitermelhető jövedelmektől.942 Nyilvánvaló, hogy nem a világgazdasági válság okozta az összes hazai nehézséget. Tény ugyanakkor, hogy az 1929. évi teljesítményen még nem nagyon látszódott meg a jövő szele, így például a Bankegyesület-Dél-Zalai Takarék az 1929. évre még 9% osztalékot fizetett a részvényeseknek, ugyanakkor a tartalékalapot 44800 pengővel toldották meg, s jótékony célokra 2000 pengőt ajánlottak föl.943 De 1931. július közepén a folyamatok eszkalálódtak: 936 Weiser/1929. 313.p.; illetve Címtár, 1926. 48.p. 937 Benedek, 1938.128.p. 938 Címtár, 1937. 63.p. 939 Zalai Közlöny, 1928. december 28. 940 Benedek, 1938.105.p. 941 Lásd például: Zalai Közlöny, 1928. március 22.; 1928. április 8. stb. 942 Lásd: Zalai Közlöny, 1929. december 25. 943 Zalai Közlöny, 1930. március 5. Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 24 7 az állami fizetési nehézségek miatt az MNB vezetősége felfüggesztette a betétkifizetést, s három napos bankszünnapot rendelt el; életbe léptették a transzfermoratóriumot stb.944 A központi kamatlábat 9%-ra emelték. Helyi sajtóhírek szerint Nagykanizsán nagy pánikot nem keltett a betétek zárolása, sem nagy rohamot azok felszabadítása; a kormány 1931. augusztus 21-én a bankbetétek felszabadításával a vidéki mezőgazdasági és ipari életet is megpróbálta újraindítani. Ez persze érthető is, hiszen a kisebb betétekre 8, míg a nagyob-bakra 9%-os kamatot lehetett már kapni, így a tömeges betétkivonás elmaradt.945 Láthattuk azonban a korábbi fejezetekben, hogy számos kanizsai ipari és kereskedelmi vállalkozás (Weiser-gépgyár, Mercur Vasmű, nagykereskedő cégek stb.) ment tönkre ezekben az évek-ben, amely óhatatlanul a pénzintézetekre is negatív hatást gyakorolt. A pénzügyi stabilitás csak 1932-33 fordulójára állt vissza ismét, amikor a kamatláb újra 6%-ra emelkedett. 946 Tény azonban, hogy a vidéki pénzintézményekre jellemző óvatos üzletpolitika révén a nagykanizsai pénzintézetek kibírták a nagy válságot. Adataink szerint minden korábbi intézmény működött az 1930-as évek második felében is. Sőt, még szaporodott is a nagy-kanizsai intézmények sora: újonnan jött létre a Kálmán Leó Bankháza nevű vállalkozás, amelynek székhelye a Király utca 34. szám alatt volt. A válság alatti folyamatok azonban az egész magyar gazdaságban, így a pénzintézeti rendszeren belül is megnövelték az állami befolyást, s a kemény állami irányítás erőteljes keretek közé is szorította az egyes intézmé-nyeket. Két fő irányt emelünk ki. Az egyik a kisgazdák támogatása volt, amit eddig a helyi hitelszövetkezetek is képviseltek. A Gömbös-kormányzat alatt (1932-36) erős gazdaságpo-litikai érdeklődés és támogatás irányult feléjük. Már az 1934. év kapcsán is arról számolt be a Nagykanizsai Takarékpénztár (amit a helyi köznyelvben csak „Öreg Takarék"-nak emlegettek) vezetője, hogy jelentősen növekedett a kisgazdák kölcsönök iránti kereslete.947 A másik erőteljes beavatkozási elem a lassan megin-duló fegyverkezés ipari termelő egységeinek, beruhá-zásainak hitelekkel való kötelező támogatása volt.948 Tény ugyanakkor, hogy bár Nagykanizsát elkerülte a látványos bankkoncentráció országos folyamata, még-is erősen rányomta bélyegét a helyi hitelezési gyakor-latra. Nagykanizsán és környékén jelentős állami ka-tonai építkezések indultak meg, amelyekben a helyi gyárosok és iparosok is nagy számban vettek részt. A termelés növekedett, s ez erősítette a bankok pozícióit. Az MNB helyi fiókja nagyobb összegű hiteleket adott nyersanyag-beszerzésekre és az import finanszírozá-sára. A háborús készülődés miatt erősen propagálták az olajos növények termelését.949 Mindezt elősegítette, hogy a központi kamatlábat csökkentették. Akárcsak a kereskedelemnél vagy iparnál tet-tük, most is utalunk arra, hogy a pénzügyi életben a zsidóság városi létszámához képest erősen felülrep-rezentált volt. Ebből következően az 1938-45 közti zsidóellenes törvények és embertelen intézkedések 944 Kaposi, 2002. 295-296.p. 945 Lásd: Zalai Közlöny, 1931. augusztus 15,1929. augusztus 20,1931. augusztus 22. 946 Lovrencsics - Horváth, 1979. 43.p. 947 Zalai Közlöny, 1935. március 1. 948 Polay, 1995. 32-33.p. 949 Lovrencsics - Horváth, 1979. 45-46.p. 58. kép: A Nagykanizsai Takarékpénztár 1939-ben kiállított betétkönyve 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 248 súlyos helyzetbe hozták a helyi pénzintézetekben alapítóként vagy alkalmazottként tevé-kenykedőket. Persze nem 1938-ban kezdődött a zsidóság diszkriminációja; a két háború közötti korszakban a törvények többször erőteljes korlátozásokat léptettek életbe e népcso-porttal szemben. Ezzel a politika fűtötte a hazai antiszemitizmust, amely azonban Nagy-kanizsán talán egy kicsit tompábban jelentkezett az izraelita polgárok ellen. Ez már vilá-gosan meglátszott az 1935. évben az ún. Drozdy-esetben is. Ennek lényege az volt, hogy a kiskomáromi kerület országgyűlési képviselője (a szokott kettős beszéd technikáját al-kalmazva) azzal vádolta meg a bankokat, hogy azok a magyar kisgazdáknak egyáltalán nem hiteleznek. A nagykanizsai pénzintézetek vezető tételesen cáfolták Drozdy-beszédét, ennek azonban nagy jelentősége egy szélsőjobboldal felé tolódó országban nem nagyon volt.950 Tény ugyanakkor, hogy a nagykanizsai a helyi pénzintézmények alapvetően nem etnikai alapon szerveződtek, ezért azok 1941 utáni működése megoldódott, bár kétségtelen, hogy 1944-45-ben a helyi bankoknak, takarékpénztáraknak saját döntési lehetőségei gya-korlatilag minimálisra csökkentek. Resume Die Wirtschaftsentwicklung von Gross-Canisa (1850-1945) Die Studie analysiert die langzeitige wirtschaftliche Umwandlung der Stadt. Sie darstellt wie die auf traditioneller landwirtschaftlicher Basis ruhende Wirtschaftsstruktur in eine moderne Marktwirtschaft umwandelte. Die Wirtschaftsentwicklung kann an mehreren Ebenen erforscht werden: dementsprechend beschäftigt sich die Studie mit dem System der Privatwirtschaft, der Stadtwirtschaft und des Fideikommiss. Dank der frühzeitigen Eisenbahnentwicklung und dem Ausbau des Geldsystems, spielten der Groß- und Kleinhandel seit den 1860-70ern die wichtigste Rolle in der Entwicklung von Gross-Canisa. Durch diese wurde Kanizsa ein der größten Marktzentren von Ungarn. Die Stadt war besonders für den Getreide- und Tierhandel berühmt. Die Exportmöglichkeiten verringerten sich gegen das Ende des 19. Jahrhunderts, danach wurde die Entwicklung immer mehr von der Industrie gewährt. Diese Periode war die Zeit des Ausbaus der Industrie in Kanizsa. Eine Reihe von landberühmten, über Patenten und Innovationen verfügenden industriellen Unternehmen wurde in der Stadt gegründet. Die Gründer der Werke waren überwiegend die früheren örtlichen Großhändler. Der erste Weltkrieg und der folgende Vertrag von Trianon brach doch die Entwicklung der Wirtschaft. Das vorangehende schnelle Wachstum verlangsamte sich und danach kam es zum Stillstand; die Investitionen fielen aus, die äußeren Märkte gingen verloren. Die Realeinkommen sanken (Inflation, später die Kriese usw.), und das schleuderte auch den örtliche Kleinhandel in eine Krise. Im Jahr 1928, im „schwarzen Jahr des Handels", wurden viele auf hundertjährige Geschichte zurückgehenden Großhandlungsfirmen geschlossen. Die einzige Umgestaltung initiiert durch die Stadt (als Entität) war die Entwicklung der örtlichen Infrastruktur. In den 1920-30ern wurden die öffentliche Werke (Wasser- und Abwassernetzwerk, asphaltierte Wege, Bad, Krankenhaus, Wohnsiedlungen usw.) gebaut, auf die auch heutzutage das Funktionieren der Stadt basiert. Die intensive Stadtentwicklung war aber kostspielig, und das trug zur Verschuldung von Gross-Canisa bei. Die Lasten der Stadt wurden am Ende der 1930er Jahren immer erdrückender. Das ungarische Bewaffnungsprogram zwischen 950 Lásd például: Zalai Közlöny, 1935. szeptember 26; 1935. szeptember 29. 162 Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gazdasági fejlődése (1850-1945) 249 1938-4 0 hatte keinen Einfluss auf die örtliche Wirtschaft, aber der Aufbau der Ölindustrie auf der Basis von amerikanischem Kapital übte eine deutliche Wirkung aus. Gross-Canisa wurde zum Werkleitungs- und Verwaltungszentrum der im Jahre 1937 angefangenen Ölausbeutung. Dank der MAORT sank die frühere Arbeitslosigkeit schnell, und eine bedeutende Bevölkerung mit zahlungsfähiger Nachfrage siedelte sich in die Stadt an. Die Beschränkung der jüdischen Unternehmen seit1939, der erzwungene Arbeitsdienst von einem Teil dieser Bevölkerungsschicht, und die Deportation etwa 2000 Juden von Gross-Canisa in Konzentrationslagern bedeutete aber einen Rückschlag für die örtlichen Unternehmen. Zum größten Teil entging die Stadt den deutschen und sowjetischen Kriegszerstörungen von 1945, dementsprechend wurde ein großer Teil der Infrastruktur bewahrt. The Economic Development of Nagykanizsa (1850-1945) The study discusses the long-run economic transformation of the city. It introduces how the traditionally agriculture based economic structure turned into a modern economy. The economic development can be analysed on many levels: accordingly the study deals with the system of private economy, the economy of the city and that of the entailed estate. Owing to the support of the early development of railways and the establishment of the financial system, the wholesale and retail trade played the most important role in the development of Nagykanizsa since the 1860-70s. These made Kanizsa one of the largest market centres of Hungary. The city was especially well-known about the trading of corn and beef on the hoof. Around the end of the 19th century the export opportunities narrowed and thereafter the development increasingly relied on industry. This was the period of the establishment of the manufacturing industry in Kanizsa. A set of industrial enterprises grew up in the city that had national reputation and were patent holders and innovation owners. The founders of the factories in Kanizsa were primarily former local wholesalers. Nevertheless, World War I and the following Treaty of Trianon broke the economic development. The heretofore rapid population growth slowed down then stopped, investments fell out, and external markets were lost. The decrease of the real incomes (inflation, later crisis etc.) drifted also the local retail trade into crisis. In 1928, in the „black year of trade" many wholesaler companies with a centuries-old history closed down. The only change initiated by the city (as entity) was the development of the local infrastructure. In the 1920-30s the public utilities were built out (water- and canalisation system, asphaltic roads, lido, hospital, housing estates etc.) that still make the base of the operation of the city. However, intense city development had high costs and contributed to the indebtedness of Kanizsa, the burdens of which became increasingly depressing at the end of the 1930s. The armament programme between 1938 and 1940 had no effect on the functioning of the local economy, as opposed to the establishment of the oil industry based on American capital. Nagykanizsa became the plant management and administrative centre of the oil exploitation that started in 1937. Owing to MAORT, the pre-existing unemployment rapidly decreased, and significant population with solvency moved into the city. On the other hand, the restriction of the Jewish enterprises since 1939 and the labour draft of a part of this layer, respectively the deportation of some 2000 Jews from Kani-zsa into concentrations camps in the spring of 1944 meant a blow to the functioning of local enterprises. The ravages of war caused by the German and Soviet troops largely evaded the city in 1945, consequently the majority of infrastructure survived. Kaposi Zoltán VÁROSIRÁNYÍTÁS ÉS VÁROSGAZDÁLKODÁS (1850-1945) Nagykanizsa város a polgári korszak hajnalán Kanizsa városa az 1690. évi török alóli felszabadulás után, a katonai megszállás korá-ban jelentős önállóságot szerzett. Az ekkor létrehozott tanácsi szervezet hosszú távra meg-alapozta a város működési rendszerét. Miután a 18. század elején a város földesúri kézbe került, a tanács, s ezzel a város veszített ugyan önállóságából, de belső ügyeinek egy részét továbbra is a korábban kialakult szokásai szerint intézhette. A Batthyányak alá tartozván Kanizsa az időszakonként megújított úrbéri szerződésekben tudta rögzíteni önkormányza-ti pozícióit.1 Ennek megfelelően 1743-1848 között Nagykanizsa olyan szabadalmas mező-város volt, amely elismerte ugyan a földesúri hatalmat, de ugyanakkor jelentős önállóságot szerzett saját ügyei intézésére. Ezeknek a szerződéseknek, s főleg az 1811. évi örökszerző-désnek két fontos következménye volt.2 Egyrészt a város és a földesúr között megtörtént a jövedelmek felosztása. Ennek során a város számos jövedelmi forrást, köztük az egyre fontosabb vásártartási bevételt megszerezte, amely jelentősen hozzájárult a városfejlődés-hez. Másrészt a szerződés révén rögzítődött a település mezővárosi jellege. A város területe ugyan továbbra is a földesúr tulajdonában maradt, de azon a városlakók olyan bérlőként élhettek, akiknek örökíthető joguk volt telkük, házuk, s egyéb földjeik használatára.3 A szerződésekben rögzített relatív önállóság egyre több városi funkcióval párosult. A növekedő mezővárosban a helyi és beköltöző népesség szaporodása, a társadalmi igé-nyek szélesedése, és nem utolsósorban gazdasági szükségesség miatt is egyre több feladata alakult ki a városnak. A városnak kellett gondoskodnia az alapfokú iskoláról, majd pedig a gimnáziumról. A temetők rendjének megszervezése, a helyben lévő egyházi intézmények támogatása, a lakásépítkezés szabályozása, a tűzbiztonság megoldása ugyanúgy városi fel-adat volt, mint a helyi adóztatás, a hivatalok működésének biztosítása, avagy a vásári rend kialakítása.4 A város joghatósága ugyanakkor a földesúri telkeken élőkre, így például a be-települt zsidó lakosokra nem terjedt ki.5 A földesúr az 1840-es években egyre több központi telket vásárolt össze a városban, ráérezve arra, hogy azoknak bérbe adásával igen nagy jö-vedelmet szerezhet. Ez persze a város központi területein hosszú időre gátolta is a fejlesztés lehetőségeit, hiszen a Fő téren lévő épületek és telkek jelentős része (Vasember-ház, Zöldfa szálló, a csoportházak stb.) az uraság kezében maradtak.6 Az 1848 előtti korszakban a relatí-ve nagy önállóságot szerzett város működtetése egyre költségesebbé vált, amihez azonban semmilyen külső forrás nem állt rendelkezésre. A mezőváros lehetőségeit nagyban beha-tárolta, hogy az esetleges infrastrukturális fejlesztésekhez saját polgárait kellett adóztatnia, azokat, akik a város politikai és társadalmi életét uralták. Néha lehetett számítani a földes-úr segítségére, ám az előrelépéshez a polgárok zsebébe kellett nyúlni. 1 A18. századi szerződésekre lásd: Degré, 1972.; illetve Kaposi, 2009/a munkáját. 2 MNL OL P1313. Fasc. 207. No. 150-159.p. 1811. évi szerződés. 3 Ez hasonló jogállás volt, mint amilyent Pécs harcolt ki egyházi mezővárosként 1747-ben a pécsi püspökkel, avagy Kaposvár a hg. Esterházyakkal szemben. Lásd: Babics, 1937. és Bácskai, 1975. tanulmányait. 4 Lásd: Kaposi, 2009/a VI. fejezet, 365-407.p. 5 TGyM Tört. dok. tár. 72.171.1.1810. évi beadvány. 6 MNL OL P 1313. Fasc. 37. Eladási szerződések; illetve: MNL ZML BUL Kanizsai ingatlanforgalmi könyv. 254 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 254 A város az abszolutizmus időszakában 1848-49-ben Kanizsának már több mint 10 000 lakosa volt.7 A város eddigre már mesz-sze túlnőtte azon határokat, amelyek a korábbi úrbéri szerződések megkötésekor létezett. A forradalmi törvények és a későbbi császári rendeletek nem változtattak a mezővárosi jog-álláson: Kanizsa továbbra is Batthyány herceg szabadalmas mezővárosaként működött, s gazdasági lehetőségei sem bővültek. Viszont a császári rendeletek meglehetősen új helyze-tet teremtettek. 1850-51-ben a bécsi kormányzat átszervezte Magyarország közigazgatását, s az országot kerületekre osztotta fel.8 Kanizsa a soproni kerületbe sorolódott. Sor került az addigi politikai irányítás megváltoztatására is, ennek során a mezővárosok vezetését is át-alakították. Zala megye császári kormánybiztosa, Bogyay Lajos tevékenysége révén azon-ban ezek hatások némileg tompítottan érték csak el a térséget.9 Részben ennek is köszönhető, hogy az „1848-as múlttal" rendelkező, a forradalom idején is városbíró Albanich Flórián továbbra is hivatalában maradhatott. Albanich pékmester volt, s egyben mezőgazdasági vállalkozó is, háza a mai Eötvös téren volt, de mellette volt egy telke a Batthyány utcában s jelentős méretű szőlője is.10 Korabeli adatok azt sejtetik, hogy jó reálpolitikai érzékkel tudta kezelni a várost érintő súlyos problémákat. Albanich 1852-ig maradhatott hivatalában. A császári kormányzat igényeinek megfelelően rendezték át a városigazgatás rendsze-rét. A változásokat egyrészt politikai, másrészt költségvetési szándékok motiválták. A vá-rosbíró mellé egy főjegyző (Horváth Mihály), egy jegyző (Wlassics Eduárd) és hat tanácsos került (Szívós István, Sandveber József, Virth Károly, Turkovits György, Michel Ignác és Davidovits György) került. A tanácsosok feladata a városi polgárság ügyes-bajos dolgai-nak intézése, egyfajta hivatali tevékenység ellátása volt. Munkájukat egy gyámatya, egy kamarás, egy adószedő, egy pénztárnok, egy kórházatya, egy kórházi pénztárnok és egy szállásmester segítette.11 A funkcionáriusok névsorából egyértelmű, hogy a tanácsosok a város közép-vagy alsó rétegeiből, míg a „segítők" inkább a módosabb rétegből kerültek ki. A kerületi vezető azonban nem fogadta el a kanizsai beterjesztett névsort, azt túl nagy-nak gondolta, s a tanácsosok számát kettőre kívánta redukálni. Végül is Bogyay megye-főnök a kanizsai vezetőkkel négy tanácsosban állapodott meg. A császári adminisztráció törekedett az olcsóságra, a „henyehivatalok" megszüntetésére.12 Lényeges változás volt az 1848 előtti időkhöz képest, hogy a korábbi századosság helyett most „választmányok" jöttek létre, amelyek mintegy a képviselőtestületet próbálták meg pótolni. Az 1850-es évek elején létrejött városigazgatási struktúrán lényeges változások az 1850-es években már nem történtek. Sok vád érte Kanizsa működését az 1850-es években. Ne legyenek kétségeink a múltra vonatkozóan: mindig is erős korrupció jellemezte a korabeli közéletet. így volt ez már az 1840-es években, de még 1848-49-ben is, s maradt és erősödött az állapot az 1850-es évekre, a panaszok általában a pénztárak és a számadások, az erdők gondozása és kezelése, a vá-rosi adósság nagysága, s a megvesztegetések körül jelentkeztek.13 Éppen ezért a központi 7 Különböző, ma már nem ellenőrizhető adatok szerint 1848-ban 9600 és 10500 fő között lehetett a város lakossága. Az 1850. évi népszámlálás szerint Nagy- és Kiskanizsának együtt 9543 lakosa volt. Ez utóbbi adat az áldozatokra és az elvándoroltakra is utal. Lásd: Népszámlálás, 1850-1857.152.old. 8 Lásd: Szabad, 1979. 453-462.p. 9 Lásd: Halász, 2001/a tanulmányát. 10 Tarnóczky, 2013. 829-830.p. 11 Foki, 2008. 41.p. 12 Uo.43.p. 13 Uo. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 255 vezeté s úgy gondolta, hogy a hivatali vezetőknek olyan jövedelmet kell biztosítani, amely tisztességes megélhetést tesz lehetővé, s így nem lesznek rászorulva, hogy egyéb módon szerezzenek jövedelmet, ami által a korrupció is csökkenhet.14 A város hajdani nagy mo-nográfusa, Barbarits Lajos könyvében megemlíti azt, hogy 1851-ben az osztrák Wanderer című hírlapban megjelent cikkben is erőteljes támadást intéztek Nagykanizsa város veze-tése ellen. A cikk szerint a „magisztrátus hanyag, nem törődik a közügyekkel, elnézi, hogy döglött marhákat mérnek ki, rothadt halakat, mérges gombákat árulnak a piacon, az üzletekben a mértékekkel úgy csal mindenki, ahogyan akar, az útlevelet kényelmesen adják ki stb."15 Albanich Flórián városbírót 1852-ben a megyefőnök elmozdította, helyét Szép Károly foglalta el. Szép Károly patikus volt, 1835-ben nyitotta meg üzletét a belvárosában, a Fő út 12. szám alatt.16 1852-57 között töltötte be hivatalát, amely persze személycserékkel is együtt járt. Tevékenységéhez számos nagy probléma megoldása kapcsolódott. 1853-ban bo-csátotta ki azokat a tisztasági szabályokat, amelyek a lakosság számára kötelezőek voltak, s amelyeknek a városban élés elviselhetőbbé tétele volt a lényege. Szabályozták az utca használatát, a kapuk zárását, a vizelő helyek elkerítését, megtiltották döglött állatok és a szennyvíz utcára öntését stb.17 Másik nagy kérdés a vasút szerepének felismeréséből jött létre. Szép Károly városbíró már 1855-ben levelet írt az uralkodónak, amelyben azt kér-te, hogy Nagykanizsa és Marburg között vasút épüljön. Ismeretes, s a gazdaságtörténeti fejezetben részletesen bemutatásra kerül, hogy a Déli Vasút Társaság kapta meg arra a mo-nopóliumot, hogy Buda és Pragerhof közötti (amelynek része volt a fent említett szakasz is) vasutat megépítse, amit viszonylag hamar, 1861-ben át is adták a forgalomnak.18 Egy másik fontos kérdés volt a város jogállása, hiszen a mezővárosi létnél az ún. rendezett tanácsú város nagyobb szabadságot ígért. Az 1853. évi kísérlet azonban egyelőre nem járt sikerrel.19 Azt is kezdeményezte Nagykanizsa, hogy a megyeközpontot Zalaegerszegről helyezzék át Kanizsára, de ezt (hasonlóan korábbi próbálkozásokhoz) most sem sikerült elérni.20 Szép Károlyt a városbírói székben Wlassits Antal követte. Wlassits jogvégzett ember volt.211848-ban mint a helyi nemzetőrség kapitánya szolgált.22 Szükség is volt egy jogi kér-désekhez értő városvezetőre, mivel a neoabszolutizmus vége felé a város számára egyik legfontosabb rendezendő kérdés a földek hovatartozásának megoldása volt. A mezőgazda-sági fejezetben részletesen bemutatjuk azokat a törekvéseket, amelyek a korábban közösen használt erdő- és legelőhasználat tulajdoni elkülönítéséhez vezettek. Ezért most csak uta-lunk rá, hogy az 1850-es évek végére sikerült a város földtulajdonát pontosan tisztázni.23 1864-ben elkészült a részletes kataszteri kimutatás is a földekről.24 Az egyezségek eredmé-nyeképpen a város hozzá jutott földjéhez, amellyel már önmaga gazdálkodhatott. A város mindenkori működése szempontjából olyan tartós vagyonelem jött létre, amely alapját ad-hatta Nagykanizsa gazdasági önállóságának.25 Miből állt a város vagyona? A legfontosabb vagyonelem egyértelműen a város földje volt. Kanizsa közigazgatási területe egy 1871. évi összeírás szerint 12 907 holdat tett ki, ami-14 Uo. 15 Idézi: Barbarits, 1929. 80.p. Az eredeti cikk megjelenése: Wanderer, 1851. 395. szám. 16 Kaposi, 2003/a. 17 Tarnóczky, 2013. 81-82.p. 18 Lásd a kötetben Kaposi Zoltán által írt gazdaságtörténeti fejezetet. 19 Barbarits, 1929. 80.p. 20 Uo. 81 .p. 21 Kunics, 2002.40-41.p. 22 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 360.p. 23 TGyM 16/2005. Gy.sz. Nagy- és Kiskanizsa és az uradalom birtokairól szóló rövid számolás. 24 TGyM Tört. dok. tár. 83.79.3. Nagy-és Kiskanizsa kataszteri térképe, 1864. 25 MNL ZML NVL 1871. évi birtokfőkönyv. A terjedelmes könyv tételesen sorolja föl a nagy- és kiskanizsai lakosok földjeit. 256 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 256 bői 44%-nyi föld (5652 hold) a városé, míg a terület másik része a polgároké vagy gazdasági társaságoké volt.26 Természetesen a sűrűn lakott dunántúli területeken a városoknak nem volt olyan irdatlan határa, mint például az alföldi nagyvárosoknak. Érdemes ebből a szem-pontból Nagykanizsa 5652 holdját Debrecen város 98 032, avagy Szeged város 69 783 holdjá-val összevetni: nyilvánvaló, hogy az utóbbiak esetében e területek bérbe adásával az alföldi városok fényes költségvetési pozíciót érhettek el.27 Ugyanakkor azt is meg kell említenünk, hogy hasonló népességű dunántúli városokhoz képest Kanizsának még így is széles hatá-ra volt; Szombathelynek és Kaposvárnak a földbirtoka töredéke volt csak a kanizsainak.28 Tény, hogy a városi földekből a közösségnek tekintélyes bevétele származott. A földek mel-lett a városnak volt egy téglaégetője, több olyan helyisége, amit boltként használhatott, övé volt a városháza épülete, néhány magtár, kiszolgáló épületek, néhány hivatalnok lakása, a piactér és a marhavásártér területe és használati joga, a bormérés lehetősége stb. Szükség is volt a vagyonelemekre, mert az indulás nehéz volt. Az 1850-es években a városi lakosság száma stagnált, ugyanakkor a császári adók igencsak nehéz anyagi hely-zetet idéztek elő. Az általános kereskedelmi helyzet a század közepén nem volt kedvező: ezekben az években számos nagykereskedő elhagyta a várost.29 A városi lakosság jövedel-meinek jelentős részét, s ezzel fejlesztési forrásaikat adó formájában elvonták. Ennek egyik esete volt az 1853. évi kényszerkölcsön, amit a módosabb polgároknak nagy összegben kel-lett jegyezni.30 1850-ben a kormánybiztos átalakította a városi hivatali rendszert, s módo-sította az alkalmazottak fizetését.31 Az 1850-es években a város pénzügyei meglehetősen rendezetlenek voltak: Kanizsa pénzügyi hanyagsága miatt többször szembe került a fel-sőbb fórumokkal. A császári kormányzat új rendelkezései miatt a kiadások megugrottak, így például kötelezővé vált a városi orvosok alkalmazása;32 mivel az uradalmi felügyelet a kamarási, a gyámi és a kórházi számadások fölött megszűnt, ezért egy új számvevői ál-lást kellett létrehozni stb.33 Az állami adókat a végrehajtás veszélye miatt még csak-csak beszedték, ám a város a saját maga által kivetett adóját már csak nehezen tudta behajtani.34 A város igyekezett vagyonát jövedelmeztetni. Az 1850-es éveket a megelőző évtizedek vagyonkezelési technikája jellemezte. Ennek alapelve az volt, hogy a településnek mini-malizált szervezete kell, hogy legyen; ugyanakkor a piaci viszonyok közepette a vagyon-gazdálkodás legjobb módszere a vagyonelemek bérbe adása volt. A korábbi örökszerződés révén a városnak juttatott erdőben a gubacsszedést árlejtés útján adták bérbe. A város igye-kezett a megbízható, ismert vállalkozókkal szerződni. így például az 1846-1856 közti időre (árlejtés után) évi 975 forintért bérbe adott gubacsszedést az idő lejárta után a két megbíz-ható partnerrel (Leszner Bernárddal és Lőwinger Imrével) meghosszabbította.35 Hasonlóan az uradalomhoz, a város is megpróbálta saját földjeit kisebb parcellákban kiárendálni.36 Egy 1857. évi irat szerint a kanizsai polgárok közül 76-an kaptak kisebb-nagyobb méretű földet egy éves használatra, aminek városi hozama évi 755 forint volt.37 (A bérleti díj befi-zetésével azonban bajok voltak.) A városi bevételek között továbbra is fontos maradt a piaci 26 Uo. 27 A területi adatokhoz: Városi háztartás, 1916. 216-217.p. 28 A városok birtokainak méretéhez lásd: Thirring, 1912. adatait. 29 így például a város nagykereskedői közül a Strasserek és a Lackenbacherek is távoztak. 30 Néhány névre vonatkozóan lásd: Barbarits, 1929.140.p. 31 Uo. 79-80.p. 32 Uo. 80.p. 33 Foki, 2008. 43.p. 34 Barbarits, 1929. 82.p. 35 MNL ZML NVL Fasc. 4.1850-57.1850. évi szerződés. 36 MNL ZML NVL Fasc. 4.1850-1857. Gubacsszedési szerződés, 1850. 37 MNL ZML NVL Fasc. 4.1850-1857. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 257 helypén z és a marhavásárokon szedhető helypénz, ezek együttes összege 1856-ban, egy átlagosnak tekinthető évben 2317 forintot tett ki.38 A város továbbra is bérbe adta a város-háza épülete földszintjén lévő két boltot, valamint a hozzájuk tartozó lakásokat, akárcsak a Szentgyörgyvári úton lévő, a hercegtől megvett raktárakat. A boltok és lakások sokat hoztak a konyhára: Dobrovits Mihály kereskedő 1000 forintot fizetett évente a városházi volt Pichler-házért; Hauser János vaskereskedő 400, míg Spánier Ferdinánd kereskedő és szivargyáros 480 forintot fizetett.39 Ne felejtsük el, hogy az 1850-es évek közepére már ér-demben javultak a hazai gazdaság működési feltételei, így a városi vezetők joggal számít-hattak a bérlemények utáni egyre magasabb bevételekre.40 Az 1850-es évek második felében a kiadások már jobban nyomon követhetők, így megnézhetjük, mire is költötte bevételét a város. Az 1856. évi költségvetés szerint41 Kanizsa összes kiadása 32 436 forint volt. Ebből 10 266 forintot (32%) költöttek személyi kiadásokra, míg a többi a város dologi jellegű üzemeltetésére ment el.42 Egy másik, két évvel korábbi forrásból pontosan ismerjük a személyi kiadások tételeit, amely egyik fő jellegzetessége, hogy a városi hivatalokat irányítók között nem volt nagy jövedelmi különbség. Szép Károly városbíró 500 forintos, illetve Wlassics Eduárd főjegyző 400 forintos évi fizetése ugyan ki-emelkedik a sorból, de a többi tisztviselő 200-300 forint között keresett. Az egyszerű taná-csosok 200, a kamarás 250 forintot kapott. Érdekes a tanárok magas díjazása: Neuser József és Páros Endre 350-350 forintot, Horváth Pál, Rosenthal Antal, Rosenthal Helena, valamint a kiskanizsai tanárként működő Faics György 250-250 forinthoz jutott. A tanárok magas díjazása azzal magyarázható, hogy általában nem kanizsai származásúak voltak, s mivel máshonnan jöttek, ezért tulajdon földjük, házuk nem volt, így a jövedelem-kiegészítés le-hetőségétől is nagyrészt elestek. A személyi kiadások között találjuk a városi templomhoz tartozók, illetve a ferencesek dékánjának juttatását. 1855-ben 9 hajdút, 6 erdőkerülőt és 12 éjjeliőrt alkalmaztak.43 A kiadások mintegy kétharmadát a városüzemeltetés feladatai emésztették föl. Ezek között kiemelkedő helyet foglalt el a város tulajdonában lévő ingatlanok (épületek, raktá-rak, stb.) állandó javítgatása, kezelése. Sok száz olyan tétellel találkozunk a kiadások között, amikor vasalkatrészeket, cserepet, téglát, deszkát, üveget stb. kellett beszerezni. A város-nak ezekben az években nem voltak beruházásai (építkezései), jelen esetben a régi épületek javításáról van csak szó. Mivel a város nem rendelkezett saját munkásokkal, ezért külső szakembereket bízott meg a helyreállítási munkákkal: lakatosoknak, asztalosoknak, ácsok-nak, kőműveseknek kifizetett tételeket bőségesen találunk. Fontos azonban leszögezni, hogy ezeket a munkákat a kiválasztott helybeliek végezték. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a helybeli iparosok egy részének a városi ingatlanok szinte állandó és biztos piacot biztosí-tottak. Megvoltak a város állandó szállítói is. Az intézmények (városháza, iskolák, templom stb.) fűtéséhez szükséges faanyagot Verbovetz János kereskedő szállította, az irodaszereket Spánier Ferdinándtól vásárolták stb. Nagy tétel volt a kiadások között a világításhoz szük-séges olaj (1030 forint), amit viszont könnyű volt beszerezni, hiszen a városban két olaj-finomító cég is működött.44 A város a tulajdonában lévő sánczi téglagyárból szerezte be téglaszükségletét. A kiadások között megjelent a városi adókötelezettség is: 1856-ban 2629 38 MNL ZML NVL Fasc. 4.1850-1857. e. 1857. évi szerződések. 39 Uo. 40 Kaposi, 2002.176.p. 41 A polgári korszakban a költségvetési évforduló nem a naptári évhez kapcsolódott: az európai gyakorlat szerint az adott év április l-jétől a következő év március 31-éig tartott. 42 MNL ZML NVL Fasc. 4.1850-57.1857. év. 43 MNL ZML NVL Fasc. 4.1850-57.1855. év 44 Az 1850-es években Gutmann Henriknek és Lőwy Józsefnek is volt a városban olajsajtolója (olajtisztítója). Lásd: MNL ZML IV. 259. b. Zala Vármegye Tisztiszéke. 3407/1862. 258 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 258 59. kép: A régi városháza az 1860-as években, erkélye felett a város pallosjog-jelvényével forint kellett „A városnak birtokaitul járó adójára..." kifizetnie. Az ingatlanok egy esetben sza-porodtak, amikor a Batthyány herceg tulajdonában lévő raktárt megszerezték (1250 forint). Kanizsa város ugyanakkor állandó forráshiánnyal küszködött. Bevételei vélelmezhető-en nem nagyon voltak elegendőek kiadásai biztosítására. A hiányt kétféleképpen fedezték. Egyrészt volt arra lehetősége, hogy a helybeli gazdag kereskedőktől, vagy a Kanizsához kö-tődő egyéb polgároktól pénzt vegyen kölcsön. Ilyen volt például ezeknek az éveknek egyik gazdag kereskedője, a város központjában házzal rendelkező Lőwenstein Móritz, akinek korábbi nagyobb összegű kölcsönét pont ekkor törlesztette a város; de megemlíthetjük a sorban Zsombor Ferencnét (gróf Hugonnay Berta) is. Másrészt pedig még ennél is jelentő-sebb, hogy a város a helyi, 1845-ben megalapított Takarékpénztártól egyre több kölcsönt vett föl, így nem csoda, hogy már az 1850-es évek közepén állandóan fizettet kamatokat, de tőketörlesztést is. A városi működés helyi pénzintézet által történő finanszírozása tipikus vonása volt a hazai városoknak.45 Fontos, hogy a takarékpénztári hitelek esetében nem egy nagyobb összeg felvételére, hanem sok kisebb - nyilván az aktuális működéshez éppen szükséges kölcsönre - kell gondolnunk 46 Érdemes megemlítenünk ugyanakkor az 1850-es évek második felétől formálódó vá-rosirányítási stratégiát, hiszen az jó fél évszázadra kedvező helyzetbe hozta a település 45 Korábbi kutatásaink során Pécsett is hasonlót láthattunk. Kaposi, 2006. HO.p. 46 MNL ZML NVL Fasc. 4.1850-57.1857. október 31-én kelt irat. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 259 gazdaságát. Wlassits Antal városbírónak nagy szerepe volt a Déli Vasút Társasággal való sikeres tárgyalások lefolytatásában.47 A Déli Vasút révén 1861-re épült ki a Kanizsát Tri-eszttel és Budával, illetve 1865-ben a Béccsel összekötő vasút. Kanizsa városa kezdettől pártolta és elősegítette e vonal létrejöttét, s még azt is sikerült elérni, hogy a vasútállomás ne Szentmiklóshoz, hanem Kanizsa városhoz közelebb eső területre essen. Ugyanakkor jelentős földterületet is felajánlott a város egy esetleges építésért. A kanizsai kereskedelem, s később az ipar fellendülése sokat köszönhetett a korabeli városvezetői döntéseknek. Az 1860-tól kezdődő országos politikai változások komoly hatást gyakoroltak Kanizsa város önkormányzatára is. Mozgalmas évekről van szó. Az 1860. évi októberi diploma hatá-sára némileg modernizáltabb köntösben újraéledtek az 1848. előtti igazgatási intézmények. 1860 végén megalakulhatott Zala megye törvényhatósága.48 Ebben a testületben Nagyka-nizsa 188, Kiskanizsa pedig 58 polgárral képviseltette magát. 1861 februárjában már nem kinevezték, hanem választhatták a helyi elöljárókat. Kanizsán 1071 választójogosultat írtak össze. Városbírónak Babóchay János ügyvédet választották. Babóchay régi politikus volt, 1848-ban a híres „kanizsai 12 pont" megszövegezésében, valamint a nemzetőrség egyik parancsnokaként játszott szerepet49 A főjegyző Kriszt János, az aljegyző Darás Zsigmond lett. Sor került egyéb tisztségviselők megválasztására is. A folyamatból emeljük ki, hogy 50 nagykanizsai és 32 kiskanizsai polgár megválasztásával létrejött a város képviselőtes-tülete, ami komoly előrelépés volt a Bach-korszak gyakorlatához képest.50 Ám az 1861. évi februári pátens utáni helyzetben újra visszatértek a kinevezési modellhez, a képviselőtes-tület ugyan maradt, de munkája nem volt, mert a közgyűlések tartását felfüggesztették.51 Babóchay hamar lemondott, helyére ismét Albanich Flórián került, akit pedig nem sokkal később a már korábban is városbíró Wlassits Antal követett.521862-65 között volt városbíró, később pedig a Nagykanizsai Törvényszék megszervezője és vezetője. Az utolsó kineve-zett városbíró Babóchay János volt Kanizsán, aki 1865-68 között újra betöltötte a hivatalt. A gyors bíróváltozások is mutatják az átmeneti éveket, s szerencse, hogy maga a Schmer-ling-provizórium sem volt hosszú életű, így az 1860-as évek közepén egyre inkább sejthető volt az újabb átalakulás lehetősége, ám most már kiterjesztett jogokkal és lehetőségekkel. Nagykanizsa fejlődése a dualizmus korában Az Ausztria és Magyarország között 1867-ben megkötött kiegyezési szerződés új ala-pokra helyezte Magyarország politikai működését. Mindez együtt járt a nyugati orszá-gokban már korábban is megfigyelhető demokratizálódással, a liberális értékrend számos elemének átvételével, a társadalmi és politikai szabadságjogok kiszélesítésével, s az önren-delkezés lehetőségeinek bővítésével. Az 1867 utáni 6-8 évben a hazai városok igazgatási modellje viszonylag gyorsan átalakult. Kialakult annak jogszabályi háttere, s elnyerte azt a formáját, amely alapjaiban az egész polgári korszakon végighúzódott. Az új szabályoknak megfelelően szétválasztották a létrehozandó polgármesteri és a vá-rosbírói hivatalt, utóbbi már csak a törvénykezési funkciókat látta el (a későbbiekben a vá-rosi hivatalról levált a funkció, s önálló törvényszék formájában működött tovább). A város-irányítás 1868-tól kezdve a polgármester kezébe került, aki - korabeli kifejezéssel - a városi 47 Wlassits Antal 1857-1861 között töltötte be a városbírói tisztséget. Lásd: Kunics, 2002.41.p. 48 Barbarits, 1929. 81.p. 49 Lásd: http://www.nagykanizsa.hu/index.php?m=l&id=4 50 Barbarits, 1929. 81.p. 51 Uo.82.p. 52 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 360.p. 260 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 260 tanács fejévé vált. Nagykanizsa közönsége 1868-ban választhatott először polgármestert, ekkor Halvax József került a székbe. A német nemzetiségű Halvax Zalaegerszegen született, később a Batthyányak me-zővárosába, Németújvárra került. Onnan költözött 1836-ban Kanizsára, foglalkozását tekintve cipész volt. Ebben az időben a polgármesteri funkció betölté-se még nem követelt meg különösebb iskolázottságot. Halvaxot a későbbiekben nyílt, józan, becsületes ipa-rosként jellemezték.53 Megválasztásakor alapvetően az iparosok támogatását élvezte. Polgármesterként évi 700 forint fizetést kapott. Az 1872-ig tartó polgármes-tersége eredményei közé sorolták az algimnáziumnak főgimnáziummá fejlesztését, a polgári fiúiskola léte-sítését, a nagy forgalmú Kazinczy utca kikövezését és a Csengery út megnyitását, valamint a városháza átépítésének megkezdését.54 Halvax polgármestersé-ge után elhagyta Nagykanizsát, és Grazban nyitott ci-pészműhelyt. 1874-ben visszatért Nagykanizsára, ahol 60. kép: Halvax József polgármester 1877. évi haláláig csendes visszavonultságban élt.55 az 1860-as évek végén Halvax polgármestersége idején indult el a két vá-rosrész szétválásának folyamata. 1868-ban kez-dődött, 12 évig tartott, s 1880-ban újra egyesült Nagykanizsa és Kiskanizsa. A Nagy-kanizsa monográfia korábbi köteteiből is ismert, hogy a két város gazdasági struktú-rája, társadalmi szerkezete erősen különbözött egymástól. Nagykanizsa városrész a 19. században gyorsan fejlődött, erős kereskedelmi, később ipari centrummá vált, ugyan-akkor a város nyugati fele, vagyis Kiskanizsa őrizte hagyományos agrárius jellegét.56 A különbségek látványosan nőttek a két városrész gazdasági fejlettsége között. Ennek elle-nére a két városrész fejlődése össze is fonódott, hiszen a népesebb keleti városrész polgár-sága élelmiszerkészletének jelentős részét a kiskanizsai agrártermelőktől szerezte be. Mivel azonban a városfejlesztési programok egyértelműen a nagykanizsai városrészt érintették, némileg joggal érezhették azt a kiskanizsai gazdák, hogy ők ugyan adóznak a közösbe, de cserébe alig jutnak közjavakhoz. Nem véletlen tehát, hogy az 1860-as években Kiskanizsa erőteljes mozgalmat indított a Nagykanizsától való elválás megvalósítására.57 A két városrész együttes népessége 1870-ben mintegy 16 000 fő volt, amelynek mintegy negyede élt Kiskanizsán. (Az elválás még az 1871. évi a községi törvény előtt jött létre.) Tegyük hozzá, hogy a kiskanizsai földművelő népesség mindig is fenntartásokkal élt a nagykanizsai többséggel szemben. Ez esetben is egy erőteljes, meglehetősen átpolitizált közhangulatot érzékelhetünk az események mö-gött. Kiskanizsa jogi státusa - Nagykanizsához hasonlóan - az elválás után „szabadalmas mezőváros" maradt. A szétválás után megszervezték Kiskanizsa városirányítását, amely Nagykanizsa mintájára jött létre. Adódtak bőven feladatok az új várossal. Rendezni kellett az addigi közös adózás kérdését. Üres kasszával indult neki az új város az önálló létnek, 53 Barbarits, 1929. 83.p. 54 Zalai Közlöny, 1877. április 8. 55 Halvax életrajzához lásd Villányi Henrik leírását a Zalai Közlöny, 1927. szeptember 16-i számában. 56 Kiskanizsa változásairól lásd a kötetben Molnár Ágnes tanulmányát. 57 A két városrész elválására, majd újraegyesülésére érzékletes és tényszerű leírást ad - alapvetően nagyka-nizsai szempontból - Barbarits Lajos. Lásd: Barbarits, 1929. 98-108.p. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 261 ezér t magas pótadót kellett kivetni.58 El kellett osztani a korábbi közös város adósságát, s gondoskodni kellett a hitelek törlesztéséről.59 A közös város földjeinek, valamint a közös jövedelem elosztása, így például a vásártartás bevétele is megoldásra várt. Az 1871. évi törvény után Kiskanizsa csak nagyközségi státushoz jutott, míg Nagykanizsa rendezett tanácsú várossá vált. A vagyonfelosztás megvalósítására egy „közösügyi bizottságot" állítottak fel. Ettől kezdve az utókor számára némileg komikus folyamatok vették kezdetét. Röviden úgy jellemezhetnénk a történéseket, hogy pár évig próbáltak egyezkedni a közös vagyon jogi kérdéseiről, majd amikor ezt nem sikerült elérni, akkor Kiskanizsa pert indított a vár-megye előtt Nagykanizsa ellen egy arányos vagyonfelosztás elérése érdekében. A per viszont elhúzódott, ráadásul a kereskedő és iparos kapacitásokkal rendelkező, s jóval na-gyobb bevételekkel rendelkező Nagykanizsa élt a kiéheztetés taktikájával, tudván, hogy a kiskanizsai agrártermelők teherbíró képessége korlátozott, s a politikai felhördülést az anyagi problémák tompíthatják. Időközben persze Kiskanizsának is meg kellett szerveznie az életét. Gondoskodnia kellett a templom működéséről, az iskoláról, a temetőről, a szegé-nyekről stb.; kezelni kellett a közös vagyonból rá eső területi részeket. Alapvető feladat volt többek között a Principális csatorna medrének tisztítása, hiszen a patak az alacsonyabb partoldallal rendelkező kiskanizsai telkek egy részét veszélyeztette. A terheket Kiskanizsa lakossága egyre nehezebben viselte, így az évtized közepén erősödött a városrész társa-dalmán belül azon politikai szándék, hogy hagyni kéne a pert, s egyszerűbb és olcsóbb a Nagykanizsával való újraegyesülés.601878-ban végre sikerült tető alá hozni az újraegyesíté-si szerződést, amit Nagykanizsa részéről az új polgármester, Babochay György írt alá, aki-ben a kiskanizsaiak is megbíztak.61 Az 1878. évi szer-ződés gyakorlatilag a két városrész 1868 előtti közös rendszerét hozta vissza. Mivel azonban Nagykanizsa rendezett tanácsú város volt, így a közös városnak a nagykanizsai polgármester lett a vezetője, viszont a kiskanizsaiak számára is biztosítottak a testületekben arányos képviseletet. Az egyesüléshez persze kellett a belügyminiszter jóváhagyása is.62 Végül is 1880. december végén, 12 év különélés után megtarthatták a tisztikar- és a képviselőtestület választását, másnap pedig az első közgyűlést.63 Nagykanizsa városirányításának polgári kori átszervezése a Halvaxot követő új polgármester, Belus József irányítása alatt ment végbe. Belus József szak-máját tekintve patikus volt, s nagy népszerűségnek örvendett. Családja a Felvidékről származott, apja a 19. század első felében a csurgói-berzencei Feste-tics-birtokok jószágigazgatója volt. Fia, Belus József Győrben végzett bölcsészeti akadémiát, majd a 61. tóp: Belus József polgármester szabadságharc után gyógyszerész lett.64 1872-78 kö- az 1870-es évek végén 58 Lásd MNL ZML V. 1521.1871: 429. 59 Lásd például: MNL ZML V. 1521. Iktatott és tárgy szerinti iratok. 1871:131.; 1871: 216. stb. 60 Lásd: MNL ZML V. 1521. Iktatott iratok. 1876: 2305.; 1876: 2399.; 1878: 2349.; 1878: 2350. 61 Lásd: MNL ZML V. 1512. Iktatott iratok. 1877: 77.; illetve 1877: 1828.; illetve MNL ZML V. 1512. Iktatott iratok. 1880:1757. 62 MNL ZML. V. 1512. Iktatott iratok. 1880: 3532. 63 Barbarits, 1929.107.p. 64 Károlyi, 2005.17.p. 262 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 262 zött, hat éven keresztül irányította Nagykanizsát. Polgármesteri időszaka egybe esett a vá-ros jogi státusának megváltozásával is. Köztudomású, hogy az 1871. évi 18. tc., vagyis az ún. községi törvény megváltoztatta a hazai városok jogi minősítését, s ebből következően működési lehetőségeiket is módosította.65 Az új jogszabály létrehozta a törvényhatósági jogú városokat, amelyek döntő mértékben az addigi nagyobb szabad királyi városokból álltak. A Dél-Dunántúl területén egyedül Pécs kapta meg az önálló törvényhatósági jogot. A másik városi státus a rendezett tanácsú város lett. Ide sorolták azokat a sza-bad királyi városokat is, amelyeknek nem volt erejük törvényhatósági jogot szerezni. A rendezett tanácsú városokat hasonló jogok illették meg, mint a törvényhatósági jogúa-kat, azzal a nagy különbséggel, hogy esetükben a vármegye volt a fellebbviteli fórumuk. A rendezett tanácsú városok első tisztviselője a polgármester volt, mellette tanácsnokok, a főjegyző, aljegyzők, tiszti ügyész, árvaszéki ülnök, pénztáros, számvevők, ellenőr, köz-gyám, levéltárnok, városi orvos, mérnök, községi erdőtiszt és esetleg más rendszeresített tisztviselők voltak az elöljáróság tagjai. A rendezett tanácsú város rendelkezett vagyonnal, saját belügyeiben határozatokat, szabályrendeleteket alkothatott, amelyek felsőbb jóváha-gyás után életbe léphettek. Ez a gyakorlatban azzal járt, hogy minden komoly döntést a megyei fórumoknak kellett véleményezni és jóváhagyni, ami egy lassú ügymenetet ered-ményezett. Annyi előnye persze volt, hogy a belterjes jellegű helyi szabályozásnak gátat szabott. A rendezett tanácsú városok ellátták a piaci, a hegyi, a vásári, az építészeti és a közegészségügyi rendészetet, s gyámhatósági jogot is gyakorolhattak.66 A törvény értelmében Nagykanizsa rendezett tanácsú várossá vált, ahol 1872. március 27-én megalakulhatott Nagykanizsa város új, 200 tagú képviselőtestülete. Külön választot-ták a korábban már emlegetett törvényszéket, átszervezték az árvaszéket, elkészítették a községi és árvaszéki szabályrendeleteket.67 Zala megyében eleinte csak Nagykanizsa volt rendezett tanácsú város, de 1886-ban Zalaegerszeg, vagyis a megyeközpont is megszerezte ezt a rangot. Természetesen nem kell túl sokat képzelnünk a korabeli polgári jog demokra-tizmusáról, hiszen a községi törvények értelemében - a rendezett tanácsú városok esetében is - 1871-től 1929-ig a képviselőtestület felét a virilizmus alapján választották, vagyis a tör-vény biztosította a városok leggazdagabb rétegeinek politikai befolyását. Tény, hogy az 1870-es évektől Nagykanizsa igazgatási és térségi szerepe folyamatosan növekedett. Gazdasági jelentősége is volt annak, hogy számos járási és megyei hivatal te-lepült a városba. A Nagykanizsai Törvényszék működése növelte a jogszolgáltatásból élők számát. A postaközponti jelleg, a csendőrség és a laktanyák kialakítása, az erdőhivatal megszervezése a városi lakosság növekedésén túl biztos állami keresőket és fogyasztókat is biztosított a helyi gazdálkodók számára. Ehhez a gyors fejlődéshez persze stabilitás is kellett. Nagykanizsa város irányításában ez adott volt. 1878-1896 között, 18 éven keresztül egy személy, mégpedig Babóchay György töltötte be a polgármesteri funkciót. Babóchay nemesi családból 1835-ben született Nagy-kanizsán. Hajdan nagyapja, majd apja is betöltötte a városbírói funkciót. Jogi tanulmányo-kat végzett, majd vármegyei szolgálatba lépett. 1876-ban főjegyző lett a városban, majd két évvel később polgármester. Jelentős hagyatékkal és vagyonnal rendelkezett a polgármester. Övé volt a herceg Batthyány-hitbizomány ludbregi uradalma melletti Szigetség, illetve a Zágráb mellett lévő grádicsi uradalom is.68 Babóchayt háromszor választották meg polgár-mesternek. 65 Lásd: 1000 év törvényei. 1871:18. tc. 66 A rendezett tanácsú városok jogállásához lásd: Csizmadia, 1981/a 369-370.p. 67 Barbarits, 1929. 84.p. 68 Károlyi, 2005. 27-28.p. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 263 Kétségtelen , hogy a legnagyobb fejlesztési progra-mok az ő időszaka alatt mentek végbe a városban. A város gyors ütemben bővült, amiben persze a megin-duló hazai urbanizációnak, s más városok mintáinak is nagy szerepe volt. A városokban a helyi lakosság és annak igényszintje egyre komfortosabb települést követelt meg, amely igényhez a városvezetésnek al-kalmazkodni kellett. Ez volt az az időszak, amikor a mai működést is meghatározó alapvető infrastruktu-rális változások végbementek a hazai városokban.69 Ebben az időben a vízvezeték- és a csatornarendszer, a kövezett utak és járdák, a villanyvilágítás, a gázszol-gáltatás, a bérkocsik mellett a villamosközlekedés, a telefonrendszer kialakítása volt terítéken, ami persze megviselte városok költségvetését. Ismert, hogy a főváros gyors fejlődésében nagy szerepe volt az álla-mi költségvetési támogatásnak, ám a vidéki városok majd csak a századforduló környékén jutottak néha némi államsegélyhez. A modern infrastruktúra kiépítésében a fővároshoz képest 25 év le-maradás mutatkozik még a nagyobb vidéki városokat illetően is.70 A fejlesztések érdekesen tükröződnek Kanizsa város gazdálkodásában. A vizsgált kor-szak csaknem száz évét végigkísérik olyan sajátos időszakok, amelyekben az éppen aktu-ális fejlesztések látszódnak. Az első ilyen etap az 1860-as évek közepétől tartó egy évtized volt, amikor is a vasúti forgalom növekedésére reagálnia kellett a városnak, s megindul-tak azok az utcanyitások, kövezetjavítások, amelyekre mindenképpen szükség volt. Ekkor alakították ki a vasúthoz vezető utcákat, amelyek közül a legfontosabb a Csengery út volt, mivel ennek a Fő úthoz közelebbi szakaszán szerzett ingatlant és épített házat és keres-kedelmi vagy ipari üzemet számos nagyvállalkozó, míg az út déli részén jöttek létre az 1890-es évektől a nagyobb telket igénylő gyárak.71 A második korszaknak az intézmények letelepítését és a városi hivatalok bővítését tarthatjuk. Ezek közül kiemelkedik a városháza újjáépítése, amihez már külső kereskedői kölcsönt is igénybe vettek, de ide tartozik a Sugár út északi részén létrehozott katonai kaszárnyák kialakítása is, nem is beszélve az uradalmi vágóhíd megszerzéséről, avagy a kórház felépítéséről.72 A harmadik korszakot már az ipar ihlette: 1892-től csaknem két évtizeden keresztül tartott a kanizsai gyáripar kiépülése, ami-hez a városnak is alkalmazkodnia kellett.73 A város többféleképpen támogathatta az ipari vállalkozásokat: adhatott ingyen telket, kedvezményes hitelben vagy segélyben részesíthe-tett egy céget stb. Lényeges, hogy az ilyen segítségért konkrét elvárásokat is megfogalmaz-tak (például a foglalkoztatás létszáma stb.).74 A szinte folyamatosan szaporodó feladatok egyre nagyobb költségvetést feltételeztek. Már az 1886-os költségvetés fő számai is azt mutatják, hogy a korábbiakhoz képest jóval több pénzzel gazdálkodhatott a város. 69 Lásd: Éhen, 1897. évi munkáját. 70 Kaposi, 2002. 255-256.p. 71 Az új utcák nyitására: Barbarits, 1929.112-117.p.; illetve Kunics, 2003. 72 Barbarits, 1929.122.p. 73 Kaposi, 2012/b 92.p. 74 Jól látszik ez a beruházásokat megelőző bizottsági előterjesztésekből, amelyekről a helyi sajtó hírt adott. 62. kép: Dr. Babochay György polgármester az 1890-es évek végén 264 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 264 Nagykanizsa város költségvetési bevételei és kiadásai 1886-ban (forint)75 Bevételi források Bevételi összeg Kiadások jogcíme Kiadási tételek Pénztári maradvány 1136 Fogyasztási állami adó 45 000 Fogyasztási állami adó 45000 Tisztviselők fizetése 24285 Fogyasztási adókezelés után a várost illető jutalék 1960 Szolgaszemélyzet fizetése 14240 Fogyasztási községi pótadó 4600 Irodaszerekre 1461 Javadalmak után 14502 Királyi adó 4129 Községi haszonvételek 300 Főgimnáziumi kiadások 8429 Haszonbérek után a. épületek bére b. szántóföldek bére c. rétek bére d. adómegtérítés 23637 2662 3191 140 Községi népiskola 40832 Erdők és legelők után 17154 Polgári iskola 4157 Főgimnáziumi bevételek 5440 Segély a kisdednevelő egyesületnek 607 Községi népiskola 17818 Egyházbeliekre 3904 Polgári iskola 528 Épületek tatarozására 3534 Katonatiszti beszállásolás a. közös hadseregnél b. honvédségnél 1705 120 Adósságok és terhek 22274 „Toloncz-költség" megtérítése 130 Segedelmek 5036 Egyéb neműekből 8275 Királyi adó a városi bormérés jövedelme után 300 Útépítészet 12477 Erdei kiadások 3549 Hátralékokból 4168 Erdei munkálatokra 1766 Pótlék többlet -Erdei személyzet fizetése 3145 Pótlandó hiány 63483 Világítás 5471 Katonatiszti beszállásolás a. közös hadseregnél b. honvédségnél 2552 332 Közhelyiségek költsége 2633 Tűzoltó célokra 1300 Egyebekre 15802 Útépítészet 12417 Letét egy áll. színház építésére 1000 Rendkívüliekre 2000 Leírásokra 1329 Összesen 231530 Összesen 231530 75 Zala, 1885. december 25. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 265 Láthat ó a táblázatból, hogy az ekkor már csaknem 19 000 fős városban vége volt a ko-rábbi, pár tízezer forintos városi gazdálkodásnak. 1886-ban a város költségvetése 231000 forint volt. Ez az összeg ugyan tartalmazott átfolyó összegeket, vagyis olyanokat, amelye-ket a városnak meg kellett előlegezni, s aztán az államtól vagy valamely más szervezettől visszakapott, de akkor is jókora összegről van szó. A bevételek közül emeljük ki a vagyon-gazdálkodásból fakadó forrásokat, amelyek 46 784 forintot tettek ki. E téren az épületek és földek bérlete még magasabb volt, mint az erdei haszonvételeké. Fontos tétel volt a 45 000 forintos fogyasztási adó. Az is látható, hogy a hagyományos bevételi források önmagukban nem fedezték a város működését, ehhez szükség volt az állami egyenes adó után beszedhe-tő, a helyi költségvetés mintegy 27%-át kitevő helyi pótadóra. A kiadások is igencsak megnőttek a korábbiakhoz képest, s új hivatali funkciókat is kialakítottak. Nagy kiadási tétel volt a községi népiskolára fordított 40 000 forint, aminek forrása az állam volt. Látható azonban az is, hogy a város már ekkor megindult az adósság felhalmozása útján, ami azonban egyelőre nagy problémát nem jelentett, hiszen a népesség és a gazdaság is gyorsan növekedett, vagyis joggal gondolkodhattak a városfejlesztők a hitelállomány növelésével történő fejlesztésekben. A városirányítás költségei ugyanakkor önmagukban nem voltak túl nagyok. Egy 1887. évi szabályrendeletből világosan tudható, milyen személyi kifizetései voltak a városházá-nak. A városi elöljáróságba 1887-ben 30-an tartoztak. A polgármester, a főjegyző, a főkapi-tány, az árvaszéki előadó, a közigazgatási előadó, a 6 kültanácsos, az aljegyző, az ügyész, a pénztárnok, a számvevő, az adóellenőr, a közgyám, a segédgyám, a gyámi ellenőr, 2 orvos, a mérnök, a községi erdőtiszt, a katonai ügyek előadója, 2 alkapitány, a könyvvivő, a le-véltárnok, az adótiszt és az állatorvos alkotta testületet. A segéd- és kezelőszemélyzetbe 11-en tartoztak: 7 írnok, 1 rendőrbiztos, 1 kézbesítő és 2 bába. A szolgaszemélyzet soraiban 7 hivatalszolgát, 30 rendőrt, 7 erdőőrt, 1 városházi házmestert, 1 főgimnáziumi házmestert, 1 gazdasági szolgát, 1 mázsakezelőt, 1 útfelügyelőt, 1 útkaparót, 11 mezei csőszt, 4 éjjeli őrt, 1 temetőőrt, 3 harangozót (dékánt), 6 lámpagyúj-togatót, 3 csordást és egy gulyást találunk. A legna-gyobb fizetést ez elöl felsoroltak kapták: a polgármes-ter ekkor már 1600 forintot, a jegyzők 1200 forintot, a számvevő és az adószedő 1000 forintot keresett. Az egyszerű rendőrök és alkalmazottak 300-400 forint között kerestek.76 Az adósságállomány legnagyobb tételei a köz-építkezések megindulása révén keletkeztek. Az első ilyen nagyobb tétel a Városháza átépítése volt. Már 1868-ban érkezett ajánlat a helyi leszámítoló társulat-tól, de ebből nem lett üzlet. Végül is a város a Magyar Földhitelintézettől vett föl 175 000 forint kölcsönt, ami azonban a beruházás megvalósításához kevésnek bizonyult.77 Az építkezés megindult, de mivel pénz-ügyileg alultervezett volt, így 1873 tavaszán elfogyott a pénz. A problémát a Nagykanizsai Takarékpénztár segítsége, valamint a Kanizsáról Sziszekre költözött Blau Mór nagykereskedő 50000 forint kamatmentes 63. kép: Dr. Eperjesy Sándor ügyvéd, kölcsöne oldotta meg, aminek felhasználásával 1874- városi képviselő, 1880 76 MNL ZML V. 1512. Közigazgatási iratok 1887: 8649. Nyomtatásban: Foki, 2011.173-190.p. 77 Kanizsai Enciklopédia, 1999.183.p. 266 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 64. kép: Jobb oldalon az 1873-ban épült városháza a Fő úton 1900 körül ben átadhatták az impozáns palotát.78 A Városháza épületének volt haszna is: a régi épület-hez hasonlóan az új földszintjén is üzleteket, boltokat alakítottak ki, amit jobb módú keres-kedők vettek bérbe, s ebből a város hosszú távon stabil és jelentős összegű bevételhez jutott. Ez azonban csak az egyik kezdeti lépés volt a nagyobb kölcsönöket illetően! 1870-ben a vasúthoz vezető út megépítésére vett fel - az ekkor Kiskanizsától külön álló - Nagykani-zsa 80 000 forint kölcsönt.79 1890-ben ismét a Magyar Földhitelintézettől, majd az Osztrák-Magyar Banktól, illetve a helyi Takarékpénztártól kapott a város 420 forint zálogkölcsönt és 500 000 forint személyes hitelű kölcsönt. Az oktatási funkciók növekedése miatt szük-ség volt egy gimnázium, egy iskola és egy óvoda felépítésére, illetve állandó javítására és bővítésére, amelyekhez 1897-ben újabb 400000 forint hitelt vett föl a város. 1901-ben a laktanyaépítéshez kellett 2 millió korona kölcsön, amelynek visszafizetésére 60 év állt rendelkezésre.80 Mivel a kölcsönökkel együtt járó terhek nagyok voltak, a városnak már nem maradt anyagi ereje számos olyan beruházásra, amelyeknek viszont lehettek volna gazdasági előnyei. Tény azonban, hogy a dualizmus korában a gazdasági fejlődés a városi vagyont és a városi bevételeket is gyorsan növelte, így hosszú távon, 1881-1900 között a háztartási alapra vetített adósság százalékos aránya 71%-ról 56%-ra csökkent.81 Nagykanizsa persze felhasznált minden lehetőséget, hogy beruházásait, s ezzel a vá-ros vagyonát is gyarapítsa, ugyanakkor a várost a lakosság számára komfortosabbá tegye. Szükség volt egy kórház létrehozására, amihez az ún. kórházalapban már régóta gyűlt a pénz. 1876-ban már 12 354 forint volt a számlán, amihez a vármegye adott 50 000 forintot. A kormány az államsegélyt megtagadta, de ennek ellenére 1883-ban felépült a 70 ágyas, 78 Barbarits, 1929.123.p. 79 Uo.ll4.p. 80 Kanizsai Enciklopédia, 1999.183.p. 81 Városi háztartás, 1916. 214.p. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 267 egyemelete s kórházépület.82 Mivel a városnak nem volt vágóhídja, ugyanakkor az urada-lom sem nagyon foglalkozott a sajátjával, ezért a közellátást javítandó, 1881-ben a belterü-lettől északra lévő Sipadombi dűlőben megvette a város azt a telket, amelyen jóval később, a századfordulón felépítették a vágóhidat.83 Ez a vágóhíd azonban sertésvágásra nem volt jogosult (e téren megmaradt a lakossági házi vágás), ami miatt a közösség komoly bevéte-lektől esett el.84 A liberális életvilág sokáig meghatározta a város működését. E gondolatkör egyik lé-nyeges eleme az volt, hogy a városnak közfeladatokat kell ellátnia, önálló beruházóként, üzleti vállalkozóként nem kell jelen lennie a gazdasági életben. Következésképpen, ha a város szeretett volna valamit létrehozni, akkor az anyagi forrásokról gondoskodnia kel-lett, de a gazdaság alapvetően a magánszereplőké volt. Ehhez hozzá tartozott a nyilvános árlejtések melletti bérbeadás, amely során a város mindent kiadott, amit csak lehetett, s a bérleti díjakból gazdálkodott. Az árendába bocsájtott objektumokat a helyi újságokban is hirdették, hiszen a nagy verseny miatt fű alatt, korrupcióval ebben az időben nem nagyon lehetett hozzá jutni ilyen lehetőségekhez, erre az egymásra nagyon figyelő ügyvédek és ke-reskedők miatt nem volt lehetőség.85 Nagyon széles azon jogcímek sora, amely alapján bér-leti díjat szedhetett a város. Emeljük ki ezek közül a piactér, a marhavásártér, a vágóhíd, az erdőkezelés, a kövezetvám, a városi kézben lévő boltok, raktárak, s a földek bérletét. Ezek a tételek a város mindenkori költségvetésének fontos részét képezték. Ennek a városgazdál-kodási modellnek az a praxisa, amely szerint a versenyfeltételeket aprólékos jogi munkával egyformává kell tenni mindenki számára, egyben a modell hosszú távú alapproblémáját is kiérlelte. A szaporodó, a város bevételeit biztosító jogszabályok (monopóliumok) ugyanis egyre inkább bürokratikussá tették a vállalkozói működést, hiszen a szabad vállalkozá-soknak egyre kötöttebb szabályok között kellett élniük, vagyis a szabályozás végső soron a szabad vállalkozásokat korlátozhatta.86 Éppen ezért nem véletlen, hogy a 19-20. század fordulóján mind erősebb lett az a gon-dolkodás, miszerint a város tulajdonában lévő közművek, vállalatok nagyobb jövedelmet eredményezhet a város számára, mintha azokat bérbe adnák. Ez azt feltételezte, hogy a város egy tipikusan piaci környezetben legalább olyan hatékonysággal tudja majd kezelni a saját cégeit, mint ahogyan azt a magántőke tette. Erősítette e gondolkodást az is, hogy a szá-zadforduló idején a város népessége már meghaladta a 24 000 főt, vagyis egyre szélesebb közellátási feladatai keletkeztek a városnak.87 E téren persze nemcsak Nagykanizsáról van szó. A századforduló táján a közszolgáltatások egy részének városi kézbe kerülése, illetve a város, mint vállalkozó megjelenése kortünet. Ebben az időben egyre több város vette kézbe a helyi közműveket, vagy már egyenesen a városi tanácsok kezdeményezték újak létreho-zását. Pécsett 1892-ben a város építtette meg és üzemeltette a vízmű első részét; 1913-ban a városi üzemként indult meg a villamos közlekedés;88 Szombathelyen szintén a város mű-ködtetett számos beruházást.89 Ezek a változások már Vécsey Zsigmond polgármestersége idején mentek végbe, aki 1898-1913 között töltötte be a polgármesteri funkciót. Vécsey Nagybecskereken született 82 Barbarits, 1929.126-127.p. 83 Barbarits, 1929.127.p. 84 MNL ZML IV. 409. Zala vármegye közigazgatási iratai. V. Albizottság. 3292/1937. Az iratban egy történeti jellegű visszatekintés található a nagykanizsai vágóhíd működésének értelmezésére. 85 Ez az időszak a szabadság világa volt. A liberális szellemiségű, nagy példányszámú, helyi megjelenésű Zalai Közlönyben gyakran megszellőztették, ha valami visszaélésre gyanakodtak. 86 Erről lásd részletesebben: Kaposi, 2014. tanulmányát. 87 Népszámlálás, 1900.1.118-119.p. Értelmezéséhez lásd: Rábavölgyi, 2008. tanulmányát. 88 Lásd: Kaposi, 2006.119-128.p. 89 Példákat lásd: Melega, 2012. munkájában. 268 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 1865-ben , rokona volt a hős, Aradon kivégzett Vé-csey tábornoknak.90 Apja ügyvéd, anyja egy Torontál megyei nagybirtokos leánya volt. Elit keresztszülők jutottak neki: écskai gróf Lázár Zsigmond generális, nagybirtokos, valamint neje, Victoria Edelsbacher. Ta-nulmányait Bécsben és Budapesten végezte. A besz-tercebányai ügyészségen dolgozott, majd onnan ke-rült Nagykanizsára rendőrkapitánynak, ahol hivatali esküjét 1893-ban tette le. A polgármesteri címet 1898-ban szerezte meg, amit 1913-ban bekövetkezet halálá-ig viselt.91 Az országos gyakorlatnak megfelelően Nagykani-zsán is szaporodtak a város kezében lévő vállalkozá-sok. A háború előtti években elhatározták, hogy pénz-intézetet és téglagyárat alapítanak, ám e tervekből nem lett semmi.92 Viszont az 1868-ban magánberuhá-zásként, részvénytársasági formában létrejött, s 1873-tól működő gőzfürdőt sikerült a városnak 1910-ben megszereznie. A gőzfürdő részvénytőkéje 62 860 ko-rona volt.93 A probléma az volt, hogy a gőzfürdő igen lerobbant állapotban volt, s a részvénytársaság köz-gyűlése már nem akarta a mintegy 26 000 koronára tehető felújítást vállalni, ezért inkább eladta azt a városnak.94 Ezek az esetek persze nem jelentették azt, hogy a városi működést illetően a bérleti alapmodell megváltozott volna; ugyanakkor a város továbbra is támogatta adókedvezménnyel vagy telekjuttatással a letelepedni kívánó vállalatokat. így kapott pél-dául telket a sörgyár és a pótkávégyár a város déli határában.95 Ehhez persze az is hozzájárult, hogy a városi működtetésű közüzemek kialakításának voltak árnyoldalai is. Ezek között egyrészt már a korabeli sajtóban is felhívták a figyelmet arra, hogy minden városi üzem (kenyérgyár, mészárszék, stb.) létrehozása a helyi magán-vállalkozók elől veszi el a munkaalkalmat, amivel a helyi adóbevétel csökken, s lehet, hogy a város még rosszul is jár.96 Másrészt pedig a városi tulajdonban lévő üzemek kialakítása a helyi bürokrácia szélesedését, összefonódottságának erősödését, egyfajta uram-bátyám világ erősödését hozhatja magával, ami pedig a versenyképesség romlását eredményezheti. Az adósságállomány növekedése azonban lépésekre késztette a hazai városokat, bár két-ségtelen, hogy sok esetben járatlan utakon kellett haladniuk. Ha megvizsgáljuk az 1910. évre vonatkozóan a bevételek és kiadások rendszerét, akkor azt láthatjuk, hogy Nagykanizsa gazdasági működése nagyjából megfelelt a hasonló mére-tű dunántúli városok működésének, bár kétségtelenül láthatunk egyedi sajátosságokat is. 1910-ben a város bevétele 864 000 koronát ért el. A bevételi források között a legjelentősebb a közjogi-és közigazgatási funkciók után járó (282 000 korona, 32%), a fogyasztási adók be-szedéséből származó (174 800 korona, 20%), valamint az ingatlanok (134 692 korona, 16%) bérbe adásából képződő tétel volt.97 A közigazgatási- és közjogi bevétel a város igazgatási 90 Benedek, 1938. 6.p. 91 Életrajzához lásd: Károlyi, 2005. 33.p. 92 Zalai Közlöny, 1912. január 27. 93 Adatok forrása: Thirring, 1912. 339.p. 94 Zala, 1910. május 1. A Gőzfürdő Rt. felszámolása. 95 A pótkávégyár alapítására: Zalai Közlöny, 1905. július 29, a kanizsai sörgyárra: Rózsás - Háncs, 1992. 6.p. 96 Zalai Közlöny, 1912. október 17. 97 Városi háztartás, 1910.147.p. 65. kép: Vécsey Zsigmond polgármester 1910 körül Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 269 központ i jellegéből fakadt; a fogyasztási adóbevételt a gyorsan növekedő és relatíve módos polgárok fogyasztása magyarázza. Érdemes kicsit jobban megvizsgálni az ingatlanokból eredő bevételt, hiszen e téren Nagykanizsa sok egyedi sajátosságot mutatott. Az ingatlanokból származó bevételek a hasonló népességű, vagyis a 20-30 000 fős rendezett tanácsú városokkal összehasonlítva magasak voltak. Ebben két tételnek volt nagy szerepe. Egyrészt kiemelkedő volt az épüle-tek után kapott bérleti jövedelem. A város magántulajdonát képező 46 épület után az éves bevétel 75 000 koronát tett ki.98 Ez kiemelkedő volt a rendezett tanácsú városok között, s e tekintetben Nagykanizsát az országban csak hat törvényhatósági jogú nagyváros előzte meg. (Ez persze magával hozta azt is, hogy a város vagyonállagán belül is magas volt az épített ingatlanok aránya.) De magas volt a földek után járó bevétel is: 1910-ben a város csaknem 38 000 koronát szedett be az erdők és a legelők bérbeadása után.99 Nagykanizsa város földjeinek 90%-a erdő és legelő volt. A város szempontjából számos előnnyel járt az erdőterület hasznosítása: alapfunkciója a lakosság tüzelővel való ellátása és a városi állatállománynak a tisztásokon való legeltetése volt, ami mellett nem volt elhanyagolható erdőből származó pénzjövede-lem sem.100 A magas erdő- és legelőaránynak ugyanakkor voltak előnyei és hátrányai is. Kétségtelen, hogy e földek bérbeadásával mintegy 20 000 korona tiszta jövedelme szárma-zott a városnak.101 A századfordulón sikerült hosszú távú bérleti szerződést kötnie az er-dőkről, ami egyrészt a bevételek stabilitása, másrészt pedig a kiadások szempontjából is jól jött.102 Azonban problémás volt, hogy az erdők egységnyi területre jutó hozadéka az országban mindenhol elmaradt a szántókétól. A századfordulón a vezetők és a lakosság is tisztában volt azzal, hogy ha az erdők helyén szántók lennének, akkor 40-50 000 koronát is kasszírozhatott volna a város évenként. Ám az erdőket nem lehetett felparcellázni, hiszen azt az erdőtörvény tiltotta, ráadásul a szombathelyi erdőfelügyelőség szigorúan ellenőriz-te is az erdőgazdálkodás szabályainak betartását.103 Úgy is mondhatnánk: amelyik város döntően erdővel rendelkezett, annak hiába volt sok földje, az egységnyi földre jutó bevé-telek alacsonyak maradtak. Idézzük Vécsey Zsigmond polgármester egyik nyilatkozatát: , Erdőink a legracionálisabban vannak kezelve, de hát az erdőgazdaság csak ilyen, nem hoz az hasznot sehol."10* 98 Uo.l63.p. 99 Uo. 100 Hasonló esetekkel sok helyütt találkozhatunk, lásd például Pécs esetét: Kaposi, 2006/a 132.p. 101 Lásd például: Zala, 1908. szeptember 1. adatait. 1909-ben a városi erdőkből 22 094 korona kiadás mellett 43 311 korona bevételt értek el. 102 Lásd például: Zalai Közlöny, 1901. november 16. Beszámoló a város 1902-re tervezett költségvetéséről. 103 Zala, 1911. július 2. 104 Uo. 270 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 270 Nagykanizsa város földbirtoka, a földek becsértéke és kataszteri tiszta jövedelme105 Tegyük még hozzá, hogy hosszú távon a vá-ros földjei némileg csök-kentek: míg 1871-ben 5625 hold, addig 1910-ben 5207 hold állt rendelkezésre. A kiadásokat vizsgál-va: sokat kellett fordítani a város közkórházára és járványkórházára, a vil-lamos közvilágításra, a klinker utcaburkolatra, a közvágóhídra, illetve a parkokra, valamint a 13 különböző iskolára, a két óvodára. Volt a városnak szegényháza, amelynek évi költsége 15 704 korona volt. Már megtervezték a vízvezetéket és a csatornát, ám annak kialakítása majd csak az első világháború után mehetett végbe. 1910-ben a város átvette az addig magánkézben lévő gőzfürdőt, s azt tulajdonaként működtette tovább. De a legnagyobb kiadási tétel egyértelműen a korábbi kölcsönök törlesztése volt. A városnak a 20. század elejére jelentős, mintegy 3,9 millió korona adóssága halmozódott föl.106 1910-ben Nagykanizsa 198 000 koronát fordított törlesztésre, ami az összes városi kiadás 23%-át tette ki.107 A többi nagyobb kiadási tételt vizsgálva azt látjuk, hogy a törlesztések mellett az összes kiadás 19%-át tette ki az adó- és illetékjogi feladatokra fordított (161000 korona), míg 18%-át (153 000 korona) a közigazgatásra kiadott összeg. A városok működésére vonatkozó összehasonlításaink alapján azt mondhatjuk, hogy a 19-20. század fordulóján a városgazdálkodás szempontjából Nagykanizsa szinte minden téren a térség legjelentősebb városa volt. Lényegesen nagyobb bevételekkel gazdálkodott, mint Zalaegerszeg vagy Kaposvár. A feltörekvő somogyi megyeszékhely, amelynek 1900-ban már csak 5000 fővel volt kevesebb lakosa, mint Kanizsának, csak negyedakkora költ-ségvetéssel bírt. Kanizsa előnyös pozíciója abból is fakadt, hogy a város működésében fon-tos nagykereskedők, illetve később gyáripari vállalkozók jóval több adót fizettek, mint más városokban.108 Nagykanizsa pénzintézeti szerepkörét illetően ismert, hogy sok szempont-ból még a 17 000 fővel nagyobb Pécset is megelőzte.109 Bár kétségtelen, hogy a 19-20. század fordulóján a hazai gazdaság fejlődése némileg lelassult, a város mégis meg tudta oldani, hogy a lassan növekedő összegű költségvetésen belül találjon forrásokat olyan kulturális feladatokra vagy intézményekre, mint például a színház, a városi templom és a felekezeti közösségek támogatása, illetve a még meg sem alakult városi múzeum és könyvtár, sőt, az 1902. évi költségvetésben még Erzsébet királyné arcképére is jutott 600 korona.110 Vécsey polgármestersége idején jelentősen komfortosodott a város. A polgármester szívügyének tartotta a város csinosítását, szépítését. Működése alatt alakították ki a Sétate-ret. Új szabályrendeleteket jelentettek meg, így például a közvágóhíd, a kéményseprő-ipar, a bordélyok tárgyában. Fontos volt a gyáripar megteremtésének támogatása: tudvalevő-leg a legtöbb gyár ekkor jött létre Kanizsán. Új utcákat nyitottak, új iskolákat alapítottak. 105 Városi háztartás, 1916. 218-219.p. 106 Az adatok forrása: Éhen, 1906. Táblázatok. 107 Városi háztartás, 1916.153.p. 108 Uo. 109 Gál, 2002. 24.p. 110 Zalai Közlöny, 1901. november 26. Művelési ágak Terület Becsérték Kat. tiszta jövedelem szántó 116 46422 1874 kert + faiskola 3 1200 125 rét 97 35590 1646 szőlő 6 1000 60 legelő 1309 333400 7797 erdő 3371 926600 9598 földadó alá nem eső 315 135 738 összesen 5217 1479950 21100 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 271 A városi építkezésekkel párhuzamosan segédmérnöki hivatalt állítottak föl. Laktanyákat emeltek, utcákat szélesítettek, köveztek, aszfaltoztak, bővítették a villanyhálózatot. Ennek az építési munkának vetett véget egy váratlan betegség: 1913-ban a polgármester egy vak-bélgyulladást követő gyulladásban meghalt. 66. kép: Nagykanizsa város 64 tagú küldöttsége a parlament főbejáratánál, 1908. március 20. Középen gróf Zichy Aladár országgyűlési képviselő és Vécsey Zsigmond polgármester. A háború, a forradalmak és Trianon hatása a város működésére Vécsey utóda az addigi főjegyző, Sabján Gyula lett. Sabján tősgyökeres nagykanizsai volt. Nagyatyja nagykapornaki vendéglős volt, apja már tagja volt a nagykanizsai csiz-madia céhnek. Sabján Gyula 1875-ben született Nagykanizsán, itt járta iskoláit, a piarista gimnáziumban végzett, majd jogot tanult Budapesten.111 1907-ben nyitotta meg ügyvédi irodáját Nagykanizsán. Vécsey halála után Tamás Jánossal szemben választották meg polgármesternek.112 Megválasztása után alig több mint fél évvel után megkezdődött az a háború, amelynek négy és fél esztendeje alaposan átrendezte a hazai városok gazdasági működését. Mivel a háborút nem hazánk területén vívták az európai hatalmak, így a te-lepüléseket elkerülte a háborúban szokásos tőke-és vagyonpusztulás. Viszont az ország gazdasági kapacitásait óriási mértékben igénybe vette a háború, s ennek negatív hatásai hamar jelentkeztek. Mivel járt Nagykanizsa város számára a háború? 111 Benedek, 1938. 2-3.p. 112 Lásd: Károlyi, 2005. 40.p. 272 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 272 A következmények között az egyik legfontosabb a városi munkaképes lakosság csökkenése volt. Nagy számban vonultattak be férfiakat a hadseregbe, ami-nek következtében 1914 decemberére erősen megfo-gyatkozott a férfilakosság. Hetenként 8000 tábori la-pot vitt utánuk a posta.113 A háborúban, a frontokon a fizikailag legmunkaképesebb férfilakosságnak kellett helytállnia, akiknek egy része nem is térhetett haza. Eddigi ismereteink szerint a háborúban elesett vagy eltűnt 1102 nagykanizsai polgár. Döntő többségük előbb az orosz, később az olasz fronton harcolva halt meg. A halottakon túl 401 kanizsai vált rokkanttá.114 Az elesettek korábbi gazdasági tevékenységét az itt-hon maradottak (főleg a családtagok) nem tudták pó-tolni, így a helyi termelés, a bevételek és a jövedelmek visszaesése kísérte a folyamatot, ez pedig a városi adó-bevételek csökkenésével is együtt járt. A város számára a háború új kötelezettségeket teremtett. Nagykanizsa korábban is erősen „katona-város" város volt, a háború alatt pedig egyre inkább kórházvárossá vált. 1914. szeptember közepén már 1000 sebesültet ápoltak a városban.115 Eleinte a régi kórházat, később pedig már minden igénybe vehető lakást, épületet kórházként használtak. A Kaszinó épülete, az iskolák, az egyesületi helyiségek, a katonai épületek stb. mind a sebesültek elhelyezését szolgálták. 1915 tavaszán állami beruházásként, foglyokkal és katonákkal építették föl a Csengery út végén a mintegy 70 holdnyi területen a Monarchia legnagyobb hadikórházát, ahol mintegy 3000 sebesültet tudtak elhelyezni.116 Eredetileg 80 barakkot terveztek, de végül 54 épült meg. A létesítményt a pályaudvarral közvetlen vágány kötötte össze, hogy a sebesültszál-lító szerelvények be tudjanak állni a kórház udvarára.117 20 orvos, 500 fős ápolószemélyzet, gyógyszertár, tiszti lakások, műhelyek, mosoda, konyha, kertészet, parkok, mintegy 1,5 km-es hosszban aszfaltozott járdák tartoztak hozzá. (Sok utcája később részévé vált a vá-rosnak.)118 Volt külön vízforrása, vízvezetéke, csatornája is.119 Kezelni kellett a menekült kérdést is, hiszen közismert, hogy Olaszország hadba lépése után a Monarchia délnyugati területeiről sok olasz vagy szlovén nemzetiségű egyén menekült az ország belsejébe. 1915 közepén Zala vármegyében mintegy 2600 menekült elhelyezéséről kellett gondoskodni.120 Nagykanizsán a Fő utcai Bogenrieder-palotában külön menekült iroda nyílt meg; 1916 februárjában már 420 menekült volt Nagykanizsán.1211916. szeptember 2-án 1180 asszony és gyermek érkezett Erdélyből, az ottani románok elől menekülve a nagykanizsai vasútál-113 Barbarits, 1929. 215.p. 114 Zalai Közlöny, 1918. október 27. „Ezer katonasír, s ma már tán több domborodik a kanizsai köztemetőben."; Zala, 1919. február 2. Lásd még: „A 48. gyalogezred veszteségeire lásd még Hegedűs, 1997. tanulmányát." 115 Barbarits, 1929. 216.p. 116 Volt egyszer egy katonaváros, 2003.173.p. 117 Tarnóczky, 2010. 243-245.p. 118 Barbarits, 1929. 225-2267.p. 119 Szabó, 1929. 319.p. 120 MNL ZML Alispáni külön kezelt iratok. (Szlovén-olasz menekültek.) 1915. május 20. 121 Barbarits, 1929. 224.p. 67. kép: Dr. Sabján Gyula polgármester 1920 körül Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 273 lomásra. Egy részüket a környék falvaiban szállásolták el, de nagy többségük a városban maradt.122 Nagy és alig megoldható feladat volt a normális életfeltételek és a közellátás biztosítása. A városnak állandóan romló adottságok mellett és erős állami kontroll alatt kellett meg-küzdenie. A férfiak bevonultatása és a piac beszűkülése miatt egyre többen szorultak se-gélyekre. 1914. augusztus közepén 149, egy évvel később már 833 főt kellett hadisegélyben részesíteni.123 A városra hárult a jegyrendszerrel kapcsolatos feladatok megoldása. Eleinte csak a lisztet kellett jegyre adni, de aztán egyre több termék került a jegyre kapható körbe. A termékek minősége ugyanakkor egyre romlott, a búzaliszthez hatóságilag egyre több kukoricalisztet kevertek. Bevezették az ármaximalizálást. Jöttek a zsírtalan és a hústalan napok, végül a szigorítottan hústalan napok.124 Az üzleti forgalomból számos termék (pet-róleum, cukor stb.) eltűnt, 1917 végén már szappanhiány is volt.125 A takarmányhiány miatt a környék uradalmaiban az állatállományt felszámolták, ebből következően Nagykanizsán napi 2500 liter tej hiányzott, amely korabeli becslés szerint 10000 fő reggeli tejeskávéját biztosította volna.126 Korlátozták a gabonát feldolgozó szeszfőzdék anyagfelhasználását.127 Számos termék kereskedelmét központilag határozták meg, pontosan rögzítve, hogy kik forgalmazhatják az adott terméket. Az infláció miatt virágzott az adózást elkerülő csere-kereskedelem. A Cukorközpontból 1919. március elején már csak nyerscukrot utaltak ki a városnak.128 Hosszú távon komoly pénzügyi nehézségeket okozott a kormány által elvárt lejegyzendő hadikölcsön is: 1914-16 között az első öt sorozatban kibocsátott hadikölcsönből a város összesen 1 millió koronáért vásárolt.129 Ne felejtsük el: a városnak hatóságként is működnie kellett, vagyis kezelnie kellett az éhséglázadáshoz hasonlító társadalmi megmozdulásokat, a sztrájkokat, amelyek közül -főleg a katasztrofális közellátás miatt is - egyre több politikai színezetűvé vált.130 Bármi-lyen anakronisztikus is, de a városnak még akkor is be kellett hajtania az adókat, ha tudta, hogy ezzel a saját adófizetőit nyomorítja. A számos új adó közül a legjelentősebb a hadiadó volt, amellyel a 20 000 koronánál nagyobb jövedelemmel rendelkezőket sújtották. 1915-ben Zala vármegye 378 000 korona hadiadójából 171337 koronát (vagyis 45,3%-ot) a kanizsa-iak fizettek meg.131 Régi időket idézett a rekvirálások bevezetése. 1916 elején a városban és a mellette lévő szőlőhegyeken begyűjtöttek 380 q búzát, 439 q rozst, 5205 q árpát, 232 q tengerit, 486 q hajdinát, emellett még jelentős mennyiségű babot, borsót, kölest, lisztet, és kétszerest is.132 A közellátásban a városon kívül nagy szerepet játszottak a különböző ma-gánegyesületek is, igen nagy jelentősége volt a különböző gyűjtéseknek. Valamit javított a helyzeten a város sertésállománya: a Franz-malomtól kibérelt városi hizlaldában 250 ser-tést tartottak.133 Katasztrofális volt a lakáshelyzet is: 1919 kora tavaszán a helyi sajtóban is egyre több cikk jelent a háború alatt az elmaradt tatarozások miatt összedőlő épületekről; mintegy 250 család élt ekkor lakás nélkül, s akiknek jelentős részét a volt gimnáziumi épü-122 Zalai Hírlap, 1916. szeptember 5. Az esetet említi: Pál, 1968.13.p. is. 123 Barbarits, 1929. 217.p. 124 Barbarits, 1929. 222.p. 125 Zalai Közlöny, 1917. december 1. 126 Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet. 225. oldal. Nóvák János képviselő felszólalásának adatai alapján. 127 Zalai Közlöny, 1917. október 13. 128 Zala, 1919. március 5. De legalább az újságban azt is leírták, hogyan lehet a nyerscukorból fogyasztható cukrot sajtolni. Lásd: Zala, 1919. március 13. 129 Barbarits, 1929. 218.p. 130 Lásd: MNL ZML Zala Vármegye Alispánjának iratai. 1917: 27436. 131 Barbarits, 1929. 219.p. 132 Zalai Közlöny, 1916. január 23. 133 Zala, 1919. március 8. 274 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 274 letben szállásolták el. Joggal írták, hogy „Az egész város egy Gorkij-i tömeglakássá változott, amelyben a nyomor, a pauperizmus és a tüdővész áldozatai tengetik szomorú életüket".134 A katasztrofális körülmények között erős társadalmi érdekek artikulálódtak egy lehet-séges földosztás irányába. Az 1919. évi 18. néptörvény végrehajtására földosztó bizottságo-kat küldtek szét az országban; de erős volt a helyi akarat is. Nagykanizsán a hg. Batthyány-Strattmann birtokokból az 1008 holdas Pongrácz-féle bérgazdaságot szerették volna a helyi, főleg kiskanizsai gazdák és a hadirokkantak egy tejtermelő szövetkezet létrehozására meg-szerezni, ám ezt a helyszínre érkező miniszteri biztos nem támogatta. Az indokok között szerepelt, hogy a város tejellátása a nagyrécsei uradalom tehenészete révén megoldódni látszik, illetve nem tanácsos a város határában az egyetlen rétgazdaságot más célra for-dítani. A hadirokkantak ragaszkodtak a szövetkezethez, míg a kiskanizsai gazdák már a birtok parcellázását szerették volna elérni, sőt a vasutasok is bekapcsolódtak a folyamatba, ők a birtok szántóiból szerettek volna háztelket és kertgazdaság céljára még egy jó darabot. 1919. március elején befejezték a földre várók összeírását. Összesen 95 nagykanizsai és 338 kiskanizsai polgár jelentkezett földért, messze alulmúlva az előzetes elvárásokat.135 A föld-osztás azonban egyelőre megakadt.136 Látható a fentiekből, hogy a négy és fél évig tartó háború, s az azt követő hónapok nagy megpróbáltatásokat hoztak Nagykanizsa társadalmának. A világháború miatt a város fel-adatai erőteljesen növekedtek. Az első világháború előtti időszakban a magángazdálkodás folyamatai voltak meghatározóak, a város inkább csak igazodott azokhoz. Most viszont a közellátás megszervezése, a kemény állami törvények betartatása, a szegényügy megoldá-sa, a katonai funkciók teljesítése stb. olyan feladatokat rótt a városra, amelyek nagy része 1918 után is fennmaradt. Az 1919. évi Tanácsköztársaság hatalmi rendszere tovább fokozta a megoldatlan prob-lémákat. A Kommün 133 napja alatt átalakították a városirányítás testületeit. A gazdasági magántulajdon működését korlátozták, s katonás jellegű uralmat vezettek be. A legjelentő-sebb magánkereskedéseket, üzleteket szocializálták.137 Rögtönítélő bíróságokon ítélkeztek a legkisebb gazdasági „visszaélés" esetében is. Új, de valójában értéktelen és alap nélküli pénzt vezettek be, s tettek kötelezővé; ugyanakkor óriási hiány volt váltópénzből.138 A fűtő-anyag hiánya miatt áprilisban sor került a villamosenergia-szolgáltatás időszakos korláto-zására,139 májusban pedig már három napos tilalmat rendeltek el.140 A város ellátása tovább romlott: az alapvető élelmiszereken túl szinte minden termékből hiány volt. Bevezették a hústalan napokat, majd a hústalan hetet.141 A szeszkereskedést korlátozták, az ún. zug-kocsmákat bezárták.142 Az ellátási problémákat még az újságokban meghirdetett győzelmi jelentések sorozata sem tudta elleplezni. A 2000 korona értéket meghaladó ékszereket be kellett szolgáltatni az adóhivatalnál, a mulasztókat forradalmi törvényszék elé állítással fenyegették meg.143 A kora-nyári vasutassztrájkot leverték.144 Lakásrekvirálásokat hajtottak végre, amelynek során a ki nem használt lakásokat lefoglalták, s oda lakásnélkülieket köl-134 Zala, 1919. március 7. 135 Zala, 1919. március 6. 136 Zala, 1919. március 13. 137 Zala-Népakarat, 1919. április 10. 138 Zala-Népakarat, 1919. június 12. 139 Zala-Népakarat, 1919. április 24. 140 Zala-Népakarat, 1919. május 18. 141 Zala-Népakarat, 1919. július 29. A hústalan hét egyszer fordult elő, az 1919. július 22-29 közötti időszakban. 142 Zala-Népakarat, 1919. július 12. 143 Zala-Népakarat, 1919. április 9. 144 Zala-Népakarat, 1919. június 5. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 275 töztette k be.145 A rövid négy hónapos időszak talán egyetlen pozitív jeleként értelmezhet-jük, hogy július elején a városi Intéző Bizottság megtagadta, hogy Nagykanizsa város több száz darabos sertésállományát Budapestre, a „proletártestvérekhez" szállítsák, s ezzel sike-rült a zsírellátás minimumát biztosítani a városban. 1919 augusztusától - a román támadás, valamint a belső nehézségek miatt - a tanácskormány lemondása után Nagykanizsán is lehetőség nyílt a korábbi gazdasági és társadalmi jogrendszerhez való visszatérésre. Trianon után, az 1920-as években elindult konszolidációs folyamat során újabb és újabb feladatok rakódtak a városra. Ilyen volt például a vagyonváltság és a földreform levezény-lése; a korábban megkezdett közműépítések folytatása vagy felgyorsítása; új, városi tulaj-donban létre hozott üzemek működésének kialakítása, de említhetnénk a numerus clausus törvény és az általános zsidóellenes hangulat miatt a várost elhagyó zsidó üzletemberek tevékenységének pótlását is. De az új feladatok mellett ott voltak a régi nehézségek: az eladósodottság kezelése, az általános forráshiány, a bizonytalan külső feltételek melletti működés, a katasztrofális mértékű lakáshiány stb. Már ebből a felsorolásból is érzékelhető, hogy a városi közgyűlésnek 1920 után is bőven akadt feladata. Az első intézkedések inkább csak tűzoltó jellegűek voltak. Az egyik legna-gyobb probléma a városban élő szegények helyzetének javítása volt, a pénzügyi segélyek forrásai végesek voltak. A segélyezés terén visszatérő probléma volt a hatalmas infláció miatt nagyon rossz körülmények közé kerülő köztisztviselők fizetése, akiknek külön szer-vezeti modellben próbálták a jegyre adható élelmiszert kiszolgálni, illetve egyéb segélyek-ben részesíteni őket.146 Az is rontotta helyzetet, hogy a városba került menekültek miatt jelentősen nőtt a város lélekszáma: egyes adatok szerint 1918 vége és a 1920 eleje között 8000 fővel nőtt a népesség.147 Mivel számukra lakás nem volt, így voltak, akik vagonokban éltek a pályaudvaron; ugyanakkor a miniszter a hadikórház néhány barakkját átmenetileg átengedte.148 Utóbbiból egy kisebb lakótelep formálódott a későbbiekben.149 Nagy problé-mát jelentett a valamilyen erővel mindig jelenlévő népi, illetve a nagypolitika által néha felülről is erőteljesen sugallt antiszemitizmus is.150 Ennek egyik esete volt, amikor a koráb-ban igen toleránsnak számító Nagykanizsán 1921-ben a városba beköltözni akaró Kohn Elemért zsidó hovatartozása miatt nem engedték letelepedni;151 illetve amikor a városba került 3-4 galíciai zsidó családot kiutasították.152 A politikai visszarendeződés keretei kö-zött revízió alá vették a kommün lakásügyeit, s 50 kommunistát kiköltöztettek megszerzett lakásukból.153 Nehézséget okozott a lakosság tüzelőfával való ellátása. Kanizsának volt erdeje, s a kör-nyékén is jelentős erdőbirtokok területek el, így fa volt bőven, viszont a tűzifa központi elosztás alá esett, s a faügyek kormánybiztosa a szükséges famennyiség kiutalására tett al-ispáni javaslatot volt, hogy megtorpedózta. 1920 októberében például a városnak csak 8000 űrméter fa volt biztosítva tüzelőnek, ami még a legínségesebb megoldást sem biztosította. A falusi gazdák által a piacra felhozott tűzifának az ára a duplája volt a központi elosztású 145 Zala-Népakarat, 1919. július 6. 146 1921-ben az Erzsébet-téren felépült a Köztisztviselők Fogyasztási Szövetkezetének árupavilonja. Lásd: Za-lai Közlöny, 1921. március 17. 147 Zalai Közlöny, 1920. február 1. 148 Uo. 149 Volt egyszer egy katonaváros, 2003.176.p. 150 pgjgg a háború alatt meggazdagodott, s a város központjában házat, ingatlant szerző zsidó kereskedőkre zúdult a jobboldaliak haragja. Állandó célpont volt a Singer, a Kirschner, a Wieszfeld és Fischer, a Fürst, a Szántó és Salamon, a Kisfaludi és Krausz, a Steiner és a Krámer kereskedés. Mellettük nagy kisgazdapárti össztűz alá kerültek a nagybirtokosok és a nagybérlők is. Lásd: Zalai Közlöny, 1920. április 13. 151 MNL ZML V. 1506. VT iratai. 6876/1921. 152 Zalai Közlöny, 1920. február 1. 153 Uo. 276 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 276 termékének. Joggal írhatták a helyi sajtóban, hogy „A városnak is meghalhatna a tél előtt egy erdőtulajdonos amerikai nagybátyja,"154 Az 1920-as évek elejét végigkísérte a tűzifa-mizéria. A helyzetet a vásárlások szabaddá tétele oldotta meg, amikor is főleg Strém Károly helybeli fanagykereskedő révén biztosítani tudták a szükséges mennyiséget,155 illetve a városban 1922-ben megtelepedett Erdőbirtokosok Fakitermelő Rt. is hozzájárult az ellátáshoz, ami-kor is 800 vagon elsőrendű tűzifát adott el a városnak.156 A pénzügyi nehézségek miatt még az is előfordult, hogy a városnak 1921-re a megelőző év végén még nem volt elfogadott költségvetése.157 Mindazonáltal a gazdasági nehézségek közepette is próbáltak a közüzemek működésen javítani. Erre több példánk is van. A há-ború alatt nagyon lerobbant gőzfürdő helyrehozatalára 1920-ban 500 000 koronát szavaztak meg.158 Mivel a szeszipar ezekben az években is jól ment, ezért a város tulajdonát képe-ző, 1918-ban megalapított Központi Szeszfőzde berendezési munkálatait felgyorsították.159 Mindenképpen létre akarták hozni a már többször elhatározott városi téglagyárat, a tanul-mányi és tervezési munkára 100 000 koronát szavaztak meg.160 Több éves várakozás után a háború alatt a hadikórház és a laktanyák területén - az állam által kiépített - vízvezetéket megszerezte a város. Az 1921. június 13-i szerződés szerint a vízvezetéknek a hadsereg által kiépített részét városi üzemmé nyilvánították, ugyanakkor a város vállalta, hogy a kato-nai objektumokat továbbra is ellátja vízzel.161 A városi közellátási üzem 12 milliós hitelt kapott. Okulva a korábbiakból, miszerint a háborús időkben az egyik legnagyobb közélel-mezési probléma a zsírhiány volt, ezért a város 1920 végén megvette a lőporraktár mellett lévő, Breuer Izidor földbirtokos tulajdonában lévő sertéstelepet, s kanizsai építési cégeket megbízva megkezdték a kb. 1000 sertés hízlalására alkalmas telepet 2000-3000 darabosra bővíteni. Ennek az is oka volt, hogy a zsír ára az 1920-as évek elején az egekben volt, s már csak a gazdagok tudták a kilogrammonkénti 220-240 koronás árat megfizetni.162 A város a konszolidáció útján Az 1920-as évek első felében a város fokozatosan alkalmazkodott a megváltozott viszo-nyokhoz. A évtized első fele általában véve is az instabilitás időszaka volt a hazai gazda-ság történetében. Az importpótló iparosításnak voltak ugyan eredményei Nagykanizsán is (textilipar, faipar stb.), ám a városban működő magángazdaság élénkülése csak nagyon las-san indult meg. Az adóbevételek alig csörgedeztek, ugyanakkor fejlesztési forrásokra óriási szükség volt. A város az évtized első felében nehezen jutott hitelhez, bár kétségtelen, hogy reményteljes terveihez némi forrást tudott szerezni. 1923-ban Nagykanizsa a Pénzintézeti Központtól 250 000 korona kölcsönt kapott, amiből megépítette a gimnáziumot.163 A makrogazdasági helyzet javulásával, amikor is az MNB felállítása és az ország pénzügyi stabilizációja végbement, felsejlett, hogy a hazai városok jelentősebb külföldi kölcsönhöz juthatnak. Az infláció és a hitelhiány miatt rendkívül fontosak voltak a külföldi kölcsönök, aminek lehetőségét az 1925. évi 22. tc. teremtette meg. Ez volt a Speyer-kölcsön-154 Zalai Közlöny, 1920. október 3. 155 Zalai Közlöny, 1920. április 13. 156 Zalai Közlöny, 1922. augusztus 6. 157 Zalai Közlöny, 1920. december 30. 158 Zalai Közlöny, 1920. április 30. 159 Tarnóczky, 2010.141.p. 160 Zalai Közlöny, 1920. július 4. 161 Barbarits, 1929.136.p. 162 Zala, 1920. november 18. 163 Barbarits, 1929.136.p. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 277 program , amiből néhány év alatt három nagyobb pénzfelvételi lehetőség nyílott meg.164 A kölcsönhöz jutás érdekében a város elkészítette beruházási tervét, amely jó néhány léte-sítményt tartalmazott. A Speyer-kölcsön felvételéhez az kellett, hogy hasznot hozó, meg-térülő beruházások jöjjenek létre, ezért a hazai városok azon elképzeléseit, amelyek más típusúak voltak, a minisztérium nem támogatta.165 Nagykanizsa ebből a kölcsönből kíván-ta a vízvezeték-hálózatot 20 000, a csatornahálózatot 16 000 lakosnyira bővíteni. A közvágó-hidat napi 40 marha és 25 sertés vágására akarták bővíteni, ugyanakkor fel kívánták szerel-ni hűtővel, sertésszúróval és egyéb helyiségekkel. Az állatvásárteret évi 40 000 darab állat felhajtására tervezték átalakítani. A közkórház kibővítése, egy új, 120 személyes szegény-ház kialakítása, a városi utak és a járdák burkolása szerepelt még a tervezetben. Mindezt összesen 6 millió aranykorona (= 90 milliárd papírkorona) költséget feltételezett. A város hosszú távú elképzelései között egy önálló gazdasági iskola, két új óvoda, négy felsőosz-tályos leányiskola, egy zeneiskola, két internátus, egy színház, egy sportpálya, egy uszoda, egy kiskanizsai városházi épület, ugyanott egy orvos lakás felépítése is szerepelt.166 A fenti tervek hasonlítanak más hazai városokéhoz: közismert, hogy a Speyer-kölcsönök felhasz-nálása során a leggyakoribb beruházás a víz- és csatornahálózat kiépítése volt.167 Nagykanizsa város 1925-ben 198 233 dollárt vett föl. felhasználása során 590 700 pengőt fordítottak a vízvezeték továbbépítésére, 64 000 pengőt az új vásártérre, 24-24 000 pengőt csatornázásra és városi épületek felújítására, 21000 pengőt városi utak javítására, elsősor-ban a Dencsár-csatorna szabályozására és az új Dencsár-híd megépítésére.168 1926-ban a II. Speyer-kölcsönből újabb 293632 dollár (= 1907040 pengő; 164400 aranykorona) kölcsön-höz jutott a város, amit a kórház bővítésére és csatornázásra használtak föl.169 Ez utóbbi kölcsönösszeget 20 év alatt 3 510 000 pengő összértékben kellett visszafizetni.170 A Speyer-kölcsön mellett a város számára egyéb forrásokhoz is megnyíltak. Helyi pénzintézetektől vettek föl 268 000 pengőt, amiből megvásárolták a Paliinban lévő, Pick birtokos után ma-radt 300 holdas elhanyagolt erdőbirtokot. A rengeteg kölcsönfelvétel eredményeképpen a város adóssága gyorsan növekedett, az 1928. évi 440 000 pengős törlesztés után is maradt még 3120 000 pengő adósság, ami a város tiszta vagyonának 27%-át tette ki.171 Az adósság növekedése mellett azonban látni kell, hogy a gazdasági működés javításában e kölcsönök-nek óriási szerepük volt. Az építőipar komoly megrendelésekhez jutott, a piac valamelyest élénkült (főleg az állatvásártér forgalma növekedett), a lakások és közintézmények komfor-tosabbá váltak, a városi adóbevételek lassan emelkedtek. A korabeli közhangulat is javult valamelyest. Az 1920-as évek második felében a fenti beruházások kétségkívül serkentették a helyi gazdaság működését. Ám Nagykanizsa város gazdálkodásában egyre több probléma mu-tatkozott. Ennek egyik jele 1927-28 során az adófizetők számának csökkenése volt. Ezekben az években évszázados múltra visszatekintő helyi kereskedő és ipari cégek mentek csődbe, aminek révén növekedett a munkanélküliség. A másik a hitelek visszafizetési terheinek emelkedése volt. A városnak sok ún. függőkölcsöne volt, amelyek rövid lejáratú, jelzálog-teherrel bíró, általában helyi pénzintézetektől felvett kölcsönök voltak, amiket jó lett volna hosszú lejáratú, alacsony kamatozású kölcsönné alakítani. A nemzetközi és a hazai pénz-164 A Speyer-kölcsön hivatalos megnevezése: Egyesített Városi Kölcsön. 165 Az utólagos ellenőrzésnél felmerült problémák miatt számos város ellen fegyelmi eljárás indult. Lásd pél-dául: Zalai Közlöny, 1928. november 25. 166 Zalai Közlöny, 1925. június 19. 167 Miskolc, Szeged, Pécs beruházásai talán a legtisztább példák erre. 168 Barbarits, 1929.137.p.; Kanizsai Enciklopédia, 1999. 169 Zalai Közlöny, 1926. december 25. 170 Zalai Közlöny, 1930. október 21. 171 Barbarits, 1929.138.p. 278 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 278 piacon egyre drágábban lehetett hitelhez jutni, hiszen az amerikai kereslet elszívta az eu-rópai tőkét. A nehézségek közepette hamar kiderült, hogy jó néhány korábbi beruházás túlméretezett és felesleges volt. A kanizsai gimnázium internátusát 70 főre építették, de alig pár tucat helyet töltöttek be. Az Erzsébet téren megvettek olyan épületet, aminek a bérleti díja ugyan 5%-ot hozott, de még így sem volt rentábilis.172 Mindenesetre az alkotás láza még a romló feltételek közepette is tovább élt: 1929 októberében, amikor pár nap múlva a pénzügyi válság kitört, Nagykanizsa képviselőtestülete még repülőteret, tiszti lakásokat, leányiskolát, gazdasági iskolát tervezett építeni.173 Az új beruházások elindítása után 1930 végére számított városi adósság már 4700 000 pengő lett, ami elérte a városi vagyon 30%-át. Ugyanakkor 1929-30 során a város jövedelmeiben stagnálásra, egyes bevételeinél pedig visszaesésre lehetett számítani.174 1929. október 26-án készült egy összehasonlítás, amiben a város akkori pénzügyi helyzetét összevetették az első világháború előtti állapottal. Meg-állapították, hogy az 1913. és az 1929. évi adósság összege (pengőre átszámítva) nagyjából megegyezett. A nagy különbséget abban látták, hogy 1913-ban az összes adósság a város vagyonának 49%-át tett ki, míg 1929-ben csak 30%-ot; ugyanakkor 1913-ban 72%-os pótadót fizetett a lakosság, míg 1929-ben csak 50%-ost.175 (Nagy különbség volt ugyanakkor a lakosság teherviselő képessége.) A világgazdasági válság évei jelentős változásokat hoztak a nagykanizsai közéletben. Két dologra kell utalnunk. Az egyik, hogy 1930-ban változás történt a városvezetés élén: Sabján Gyula polgármester, he-lyére Krátky István került. Krátky családja Rohoncról származott, nagyapja kereskedő volt Kiskanizsán, nagyanyja ottani polgárcsaládból származott. Apja Nagykanizsán a telekkönyvi hivatalt vezetette. Krátky Nagykanizsán született 1888-ban, előbb a helyi pia-rista gimnáziumban tanult, majd Budapesten végzett jogot, 1911-ben lett a jogtudományok doktora.176 Előbb ügyvéd, majd katona volt, 1915-től pedig főjegyző lett városában. Polgármesterré választásakor tisztában volt vele, hogy a válság közepette „Sivár és vigasztalan gazdasági viszonyok között súlyos örökséget veszek át." Ta-nulságosak az elnyert polgármesteri címről mondott szavai is: „Én úgy fogom fel hivatásomat, hogy a polgármester nem csak a városi közigazgatás vezetője, nem csak a városi tisztviselő kar feje, s a város első tisztviselője, hanem a szó neme értelmében a polgárok mestere, a legelső polgár a köteleség teljesítésében.. ,"177 A másik változás a törvényi szabályozásából fakadt. Az 1929. évi 30. tc. értelmében az addigi rendezett tanácsú városok ún. megyei városokká váltak. A törvény hűen tükröz-te a már régóta zajló centralizációs folyamatot, amely során egyre több jogot vontak el a városoktól, s egyre inkább az állam alá rendelték őket. A törvény értelmében átalakí-tották a városok belső közigazgatási szervezetét, a legjelentősebb kétségtelenül a városi 172 Zalai Közlöny, 1928. október 28. 173 Zalai Közlöny, 1929. október 5. 174 Zalai Közlöny, 1929. október 17. 175 Zalai Közlöny, 1929. október 26. 176 Benedek, 1938. 8.p. Krátkyról lásd részletesen Paksy Zoltán tanulmányát a kötetben. 177 Károlyi, 2005. 49.p. 68. kép: Dr. Krátky István polgármester az 1930-as években Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 279 tanácso k megszüntetése volt. Ezzel az igazgatási hatósági jogkör a polgármesterhez ke-rült.178 A megyei városi cím nem változtatott a tisztikar összetételén. így az 1930. évi városi képviselőválasztás után is meg kellett választani a polgármestert, három tanácsnokot, egy-egy erdőmestert, árvaszéki ülnököt, mérnököt, közgyámot, adóhivatali számvevőt, adótisz-tet, levéltárnokot, végrehajtót. A polgármesteri jogok és lehetőségek növelése ugyanakkor a hatékonyságot javíthatta. Újdonság volt a városnak a megyei törvényhatóságban való részvétele. 1930 elején Nagykanizsán 68 fős törvényhatósági testület alakult, amely a Zala megyei törvényhatósági testület részeként működött. Tegyük még hozzá, hogy 1930-ben 45 korábbi rendezett tanácsú város vált megyei várossá. Dél-Dunántúlon Nagykanizsa mellett Zalaegerszeg, Kaposvár, Mohács és Szekszárd lett még megyei város. A válság erősen éreztette hatását a város működésében. Nagykanizsa város bevételei jelentősen csökkentek Sok olyan levéltári forrás maradt az utókorra, amelyek tárgya a bér-leti díj csökkentésére vonatkozó kérelem, hiszen a régi díjakat a visszaesett forgalom és a lecsökkent bevétel mellett már képtelenség volt kifizetni. A kérelmezők között korábban jól menő vállalkozók is voltak. 1932-ben egy közös beadványban 14 bérlő kért egyharmados díjcsökkentést a várostól, köztük olyan cégek, mint például a Teutsch-féle Elektron-keres-kedés, Szabó Sándor cipőgyáros, Lackenbacher Ede fuvarozó, a Fischel könyvkereskedés stb. A város vezetői minden egyes céggel próbáltak dűlőre jutni.179 Hasonlóan csökkent a vásárok forgalma is. Nagykanizsának ekkor évi 10 országos vásár tartására volt joga (csak a január és a július hónap maradt ki), s emellett minden héten volt egy hetivására is. A vásári bevételek csökkenő tendenciáját mutatja, hogy 1931-ben 106 292 pengős bruttó bevételt értek le, de 1932-ben már csak 86 603,1933-ban pedig még ennél is kevesebb, 80 200 pengő folyt be. Tegyük hozzá, hogy ezzel párhuzamosan csökkent a kiadás is: 1931-33 kö-zött 8378 pengőről 6994 pengőre csökkent a vásárok lebonyolításának költsége.180 A bevételek visszaesése miatt a városi működést is át kellett alakítani. 1930-tól kezdve folyamatosan csökkent a városi költségvetés főösszege. Az 1931. évi költségvetést már 4%-kal kisebbre tervezték, mint az 1930-ast, a különbség 80 000 pengőt tett ki.181 Az 1932. évi költségvetést pedig a már lecsökkent 1931. évihez képest kellett 8%-kal, vagyis mintegy 100 000 pengővel visszafogni.182 A folyamat nem állt meg: 1933-ban 1,7 milliós, 1934-re pe-dig már csak 1,54 milliós költségvetést terveztek. Egészében véve a világgazdasági válság alatt a város költségvetése mintegy negyedével esett vissza.183 A város 1931-ben felállított egy Takarékossági Bizottságot, amelynek feladata a személy-zeti kiadások felülvizsgálata, valamint a csökkentésre vonatkozó javaslatok kidolgozása volt. A városnak ebben az időben 114 fizetett tisztje, 29 napidíjasa és 140 altisztje volt. Ezek mellett a városi üzemek esetében a kórházban 64, a víz- és csatornaműnél 10, míg a szesz-főzdénél 1 főt foglalkoztattak, így összesen 358 alkalmazottal számolhatunk. A személyi kiadások 1931-ben az összköltségek 32%-át tették ki. 1931 őszére a Bizottság megfogalmazta, hogy folyamatosan csökkentve 33 állást meg kell szüntetni, ami mintegy 65 000 pengős éves megtakarítást eredményezett.184 De még ennél is tovább kellett menni: a bizottság javaslatára a városi alkalmazottak törzsfizetését is csökkentették 10-12%-kal.185 A válság éveiben a munkanélküliség, a szegények és az ínségesek száma gyorsan emel-kedett. 1932-ben a 31000 lakosú városban mintegy 2400 olyan család volt, ahol a család-178 Csizmadia, 1981/b 598.p. 179 MNL ZML V. 1512.b. VT. Közigazgatási iratok. Iktatott iratok, 1933: 21828. 180 Uo. 1933: 28138. 181 Zalai Közlöny, 1930. szeptember 5. 182 Zalai Közlöny, 1931. október 29. 183 Zalai Közlöny, 1932. október 2.; lásd még: Városok háztartása, 1935. adatait. 184 Zalai Közlöny, 1931. szeptember 20. 185 Zalai Közlöny, 1931. szeptember 25. 280 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 280 fenntartó elveszítette munkáját. Az ő ellátásukhoz szükség volt a társadalmi szolidaritás működésére, magángyűjtésekre, karitatív szervezetek munkájára,186 de legalább ennyire a város által intézményesen kialakított munkalehetőségekre. A város több szegényakci-ót szervezett. 1931-ben 550-600 ínségest foglalkoztattak a városi erdőkitermelésnél.187 Különösen előnyös volt, hogy a fakitermelés téli munka, márpedig az ínségesek ellátása szempontjából mindig a tél volt a legnehezebb évszak. A város működtetett népkonyhát, folyósított rendszeres segélyeket, amihez még állami támogatást is kapott. A közmunkák megszervezésével a város sokat tett a helyi társadalom közösségi összetartozás-tudatának fennmaradásáért. Arra is van példa, hogy a város a saját tulajdonában lévő földet parcel-láztatta: 1933 decemberében az Alsóvárosi erdőben 40 hold területet kínált eladásra vagy bérbeadásra a rászorultaknak.188 Minden téren igyekeztek takarékoskodni, amivel viszont néha másoknak nehéz-séget is okoztak. 1933 novemberében jókora ügy kerekedett abból, hogy az Alsóerdőn Nagykanizsa irányába átvezető utakat a város lezáratta. Az indoklás szerint az utakat a miháldi, sandi, pathi, nagyrécsei, varászlói, nemesdédi községek lakosai is használják, ám azok fenntartásához a falvak nem járultak hozzá. Ezeken az utakon (mintegy szolgalmi jelleggel) naponta 40-50, a nagyobb vásárok alkalmával 200-300 vásározó közlekedett. Az útlezárás miatt számukra a kerülőutakon történő, illetve egyes esetekben a vasúti közleke-dés lehetősége maradt, amely viszont lényegesen többe került.189 A vásározók elmaradá-sával persze a városi lakosság vásárlási lehetőségei csökkentek, ugyanakkor a kiskanizsai agrártermelők számára sikerült a helyi piacot monopolizálni. Egy pozitívumot viszont kiemelhetünk, s ez a városi strand- és sportuszoda felépülése volt. Egy ilyen objektum már a korábbi beruházási tervekben is szerepelt, de folyamatosan húzódott az ügy. Korábban a hőség elől a Potyli-malomhoz vagy a Principálishoz menekült a lakosság. Előrelépés volt, hogy 1927-ben megalakult a Nagykanizsai Fürdőegyesület.190 Kihasználva azonban a város lassúságát, 1932-ben a Magyar utca északi végén, a 175. szám alatti - magántulajdonban lévő - Herkules-téglagyár területén megnyitotta kapuit az első népfürdő. Wertheimer igazgató kezdeményezésére a téglagyár vízmedencéjében pár hó-nap alatt kialakítottak egy strandfürdőt, amit 1932. július 7-én nyitottak meg.191 Megszer-vezték az elérhetőséget is: a városközpontból még autóbusz is indult a távoli fürdőhöz, de a többség persze gyalog vagy biciklivel érte el. A nehéz időkben látványos feszültségoldó hatással bírt a strand. Nem véletlenül írták a helyi sajtóban, hogy „Napok óta valóságos búcsú-járó hely" az új létesítmény. S legalább ennyire fontos volt az is, hogy „.. .afürdőruha mennyire demokratikussá teszi az embereket. Lehullanak a hivatalos maszkok, eltörpülnek a társadalmi rang és pénzkülönbségek ".192 A Herkules-strand mellett azonban a város továbbra is ragaszkodott a saját tulajdoná-ban lévő létesítmény megépítéséhez. 1932-ben - költségkímélés céljából - a volt Merkur-gyár anyagainak felhasználásával a Sétatérből, valamint néhány szomszédos telekből kialakított területen, a Csengery út 47. szám alatt felépítette a saját uszodáját és strandfürdőjét. Ez a vá-rosi létesítmény már a belváros szélén volt, kulturált környezetben, tiszta levegős helyen, s a medencét sportversenyekre is lehetett használni. 1934-ben 14 083-an látogatták, alapvetően nyereségesen működött, jövedelme a várost gazdagította.193 Érdekes ugyanakkor, hogy az 186 Zalai Közlöny, 1932. szeptember 29. 187 Zalai Közlöny, 1931. december 18. 188 MNL ZML V. 1512b. VT iratai. Közigazgatási iratok. 1933: 5841. 189 Uo. 9580:1933. 190 Tarnóczky, 2010. 206.p. 191 Zalai Közlöny, 1932. július 7. 192 Az idézetek forrása: Zalai Közlöny, 1932. július 10. 193 Király, 1935. 78-79.p. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 281 1935 . év korántsem sikerült: a fürdő ebben az évben már veszteséget termelt. A látogatószám csökkent, s mivel magasak voltak a jegyárak, így árcsökkentésre kényszerültek.194 A válság éveiben kényszerlépéseket kellett hozni, ugyanakkor a krízis elmúltával már stratégiai célokat lehetett felvázolni. Nem múlt el azonban nyomtalanul a négy év: 1933 után, amikor az ország gazdasági mutatói már javultak, Nagykanizsán továbbra is látszot-tak a negatív hatások a gazdasági működésében. Tény azonban az is, hogy Nagykanizsá-nak az 1930-as években lecsökkent költségvetése egyben racionalizációt is magával hozott, vagyis a város működése sokkal olcsóbbá vált, mint korábban. Nézzük meg, hogy a válság után milyen volt Nagykanizsa költségvetési rendszere. A város költségvetése 1934-ben (pengőben)195 Költségvetési fő csoportok Kiadás A kiadások százalékában Bevétel A bevételek százalékában Általános igazgatás 492860 31,50 460375 34,1 Közegészségügy 61243 3,90 53118 4,0 Közoktatás, művelődés, vallás 214574 13,70 95105 7,1 Szegény ügy és népjólét 80897 5,20 8885 0,6 Közélelmezés 22559 1,50 104109 7,7 Városépítés, közmunkák 144213 9,20 118394 8,8 Vagyonigazgatás 155825 10,00 373 449 27,7 Hitelügy 391256 25,00 134 778 10,0 Összesen 1563427 100,00 1348213 100,0 Nagykanizsának 1934-ban 1,56 millió pengő kiadása volt. Ez a 45 megyei város között a hatodik legnagyobb volt.196 (A következő évi költségvetés szintén 1,5 millió pengős volt.)197 A szigorú takarékosság eredményeképpen ezt az évet 65 000 pengő felesleggel zárta a vá-ros. A 1934. évre vonatkozó táblázat adataiból két nagyobb kiadási tétel látszik. Az egyik a hitelügy, a másik pedig az igazgatás. A város kiadásai jelentős részét, 1934-ben éppen negyedét tette ki a hiteltörlesztés. Rossz fényt vet a hosszú távú gazdálkodására, hogy 1934-ben a megyei városok között Nagykanizsánál csak Szolnok, Hajdúszoboszló és Kőszeg volt összköltségvetéséhez képest eladósodottabb település. Térségi központként ugyanakkor viszonylag sokat kellett költenie igazgatásra (közigazgatás, rendészet, tűzrendészet, kato-naügy, adókezelés, rendkívüli kiadások), innen a kiadások csaknem egyharmadát kitevő igazgatási költség. E téren jól állt a város: a megyei városokhoz hasonlítva nem volt kiemel-kedően magas az igazgatási kiadások aránya. A bevételek között az igazgatási jellegű tételek több mint egyharmadot tettek ki, ám ezek nagy részét el is vitte maga az igazgatás. Akárcsak korábban, most is a vagyonigaz-gatásra (vagyonkezelésre) kell felhívni a figyelmet. A bevételek 27%-át kitevő tétel, amely a kiadási oldalon csak 10%-ot emésztett föl, jelentős szabad forrást biztosított a városnak. Alaposabban megnézve ezt a 373 449 pengős bevételi forrást azt látjuk, hogy abból 117 000 194 Egyes hírek szerint ennek oka volt a tífusz-járvány is, ami óvatosabbá tette az embereket. Lásd: Zalai Köz-löny, 1935. szeptember 24. 195 Városok háztartása, 1935. 2.p. Táblázat adatai alapján. 196 Uo. 197 Zalai Közlöny, 1935. május 15.; illetve Zalai Közlöny, 1936. május 14. A szigorú takarékosság eredménye-képpen ezt az évet 65 000 pengő felesleggel zárta a város. 282 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) peng ő a város tulajdonában lévő házak bérbeadásából, 30 000 pengő középületek használa-tából, 72 000 pengő az erdőgazdaságból, míg 19 000 pengő az állattartásból jött be, de kasz-szírozott a város 57500 pengőt különböző közterületek használata után is. A városi erdőből származó bevétel a megyei városok között Kőszeg után a 2. legnagyobb volt 1934-ben.198 Fontos alkalmi forrás volt a különböző szolgáltatóktól beszedhető koncessziós díj. A sorból az 1933-34-ben lezajlott áramszolgáltató-váltás emelkedik ki, amikor is az addigra már 41 éve működő Transdanubia (vagyis a volt Franz-gyár) helyett a Drávavölgyi vette át a villanyáram-ellátást. A szolgáltató számára hatalmas siker lehetett a koncesszió megszer-zése. A város megpróbálta a versenytárgyalást a maga javára fordítani: az áramszolgálta-tóktól hatalmas kölcsönt kapott, amivel két nagyobb függő kölcsönt kívánt hosszú távú köl-csönné formálni. A két kölcsön együttes összege mintegy 736 000 pengő volt.199 Problémát okozott azonban az, hogy ha a Transdanubia veszít, akkor minden bizonnyal a gőzmalmot is bezárja, márpedig ez időben zárt be a sörgyár, a pótkávégyár is, s vittek el hivatalokat Nagykanizsáról. A Transdanubia kiiktatása az utolsó régi, a dualizmus korában megalapí-tott üzem bezárását jelentette volna.200 Sokáig ment az alkudozás, újabb és újabb ajánlato-kat tettek a társaságok, végül is a Drávavölgyi kapta a koncessziót. A válságból fakadó felismerés volt az is, hogy mivel a beruházások visszaestek, új gyá-rak nem jöttek létre, a munkanélküliség és a szegénység tartóssá vált, ezért a város gazda-ságélénkítő szerepére szükség volt. Olyan beruházások kellettek, amelyek multiplikátor hatásai a magángazdaságot is élénkíthették. Az 1930-as évek közepének legnagyobb városi beruházásterve is az országos folyamatokhoz kapcsolódott. Mivel 1933-37 között a világpi-aci húsárak megduplázódtak,201 s az 1930-as évek közepén a német-magyar kereskedelmi szerződés miatt is fellendült a húsexport, így érdemesnek tűnt bekapcsolódni a termelésbe és a kereskedelembe. A Németországba exportálható termékek előállításához viszont ma-gas színvonalú vágóhídra és hűtőházra volt szükség. A Földművelésügyi Minisztérium az országban 18 vágóhíd felépítését támogatta, ebből egy a zalai megyeszékhelyre került;202 1936-ban a Dél-Dunántúlon csak Pécsnek, Szekszárdnak és Zalaegerszegnek volt megfe-lelő vágóhídja.203 Azok a városok, akik nem rendelkeztek exportképes terméket előállító vágóhíddal, jelentős bevételtől estek el. Nagykanizsán már régi ügy volt a vágóhíd fejlesz-tése. 1908-ban a vármegye figyelmeztette a várost, hogy a vágóhidat be kell rendezni ser-tésvágásra is, ám ez akkor elmaradt. Az 1928. évi 29. tc. előírta a városi vágóhidak ilyen irányú átalakítását.204 Nagyka-nizsa esetében ez azt jelentette, hogy az 1920-as évek közepén korszerűsített közvágóhidat ki kellett bővíteni, vagyis ha nem modernizálják, akkor nem is működhetett volna tovább. A tej-és a húsiparban a hatályos jogszabályok szerint csak hűtő-házzal bíró üzemeket lehetett nyitni.205 Tény, hogy a nagyka-198 Városok háztartása, 1935. 96.p. 199 Zalai Közlöny, 1932. szeptember 3. 200 Zalai Közlöny, 1932. szeptember 2.; Zalai Közlöny, 1932. február 12. 201 Berend-Szuhay, 1975. 252.p. 202 Zalai Közlöny, 1936. december 1. 203 Zalai Közlöny, 1937. január 22. 204 MNL ZML IV. 409. Zala vármegye Közigazgatási iratai. V. albizottság. 3292/1937. 205 Lásd: MNL ZML V. 1512b. VT. Iktatott iratok. 4005:1936. esetét. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 283 nizsa i közvágóhídnak még a sertésvágó részleg nélkül is jelentős volt a termelése. 1936-ban a borjú, marha, juh, kecske és ló feldolgozására szakosodott vágóhídon mintegy 5500 állatot öltek le.206 A jövő a sertésvágásé volt. Világos, hogy a város komoly bevételtől esett el amiatt, hogy az évente bejelentett mintegy 6200, s ezen kívül még számos eltitkolt sertésvágást nem a közvágóhíd, hanem magánosok végezték. Ráadásul a jogszabályok szerint a városnak fog-lalkoztatnia kellett évi 3500 pengő fizetéssel három állatorvost. A város úgy kalkulált, hogy ha megépülne a modern vágóhíd, akkor még a 6200 vágásnál is többet lehetne végezni.207 Egy pesti irodát bíztak meg a tervek elkészítésével, amely szerint mintegy 200 000 pengő-be került a sertésszúró telep és a hűtő, míg további 100 000-be a teljes modernizáció.208 Fél évvel később a polgármester már 350 000 pengőre becsülte a költséget. Ehhez - hasonlóan más városokhoz - MABI-kölcsönt próbáltak szerezni.209 Az üzem felépítéséhez felvett a város 46 000 pengő kölcsönt,210 de az exportvágóhidat a háborús előkészületek miatt már nem tudták fölépíteni. Ennél persze voltak sikeresebb beruházásai is a városnak. Az állatkereskedelem növe-kedése vetette föl a vásártér javításának szükségességét. Az 1920-as évek közepén felépített állatvásártér 10 év alatt igencsak amortizálódott. 1935-re a vásártér talaja már annyira le-romlott, hogy „.. .esős idő esetén állatokat oda behajtani nem lehet". Meg kellett oldani az esővíz elvezetését, a kocsibejáró szélesítését, az épületben lévő vásárcsarnok alapjainak átépítését, mivel a feltöltött talaj süllyedt, s ez az egész épületet veszélyeztette 211 Jól sikerült városi akció volt a gyümölcsfásítás, amit összekapcsoltak az ínségmunkákkal. Először a városi közlegelőn akartak telepíteni, de a városi erdőmester javaslatára - a talajadottságok mi-att - inkább az ún. Pick-féle erdőben telepítettek 30 holdon gyümölcsöst. A gyümölcsös kezeléséhez persze kellett egy intéző, akinek feladata volt a lakosság számára szakmai elő-adások tartása is.212 Hasonló jellegű volt a városi utak fásítása, aminek voltak közegészség-ügyi, városszépítési és foglalkoztatási elemei is.213 Mindkét program esetében a városban élő ínségesek munkáját tudták hasznosítani, amihez az évtized közepén nagyjából évi 100 000 pengős állami támogatást kaptak. Az általános drágulás miatti az ínségnapszámbéreket emelni kellett, s így a foglalkoztatottak száma némileg csökkent.214 1938 elején elkezdték a városi sertéshizlalda felépítését,215 amihez a képviselőtestület jóváhagyott 600 000 pen-gő kölcsönfelvételt.216 A városi szeszfőzdéhez magas fokú szeszfinomítót és főzőkádat sze-reztek be, amelyekkel az addiginál jóval nagyobb teljesítményt érhettek el.217 Szinte folya-matos volt a vízvezeték-rendszer bővítése. Hasonlóan a nyugati mintákhoz, az építőipar szerepe is fontos volt. A Weiser-gyár egyik hajdani belvárosi telkén megkezdték városi bérházak felépítését. Ez azért fontos, mert a lakásépítések megindításával több iparágnak tudtak megrendeléseket adni.218 Ide tartozik a másik nagy közberuházás, a Fő téren lévő új igazságügyi palota felépítése. A jókora méretű épületet 1938-ban adták át, s felépítése során igen sok kanizsai vállalkozónak sikerült munkát biztosítani. A részben állami beruházás-206 Uo. Havonkénti kimutatás a forgalomról. 207 Uo. 208 Zalai Közlöny, 1936. december 31. 209 Zalai Közlöny, 1937. május 27. (MABI = Magánalkalmazottak Biztosító Intézete.) 210 MNL ZMLIV. 402. 603. kötet, 218. szám. 211 MNL ZML V. 1512b. VT iratai. 6184:1935. 212 Uo. 1947:1936. 213 Uo. 2165:1935. 214 Ehhez lásd: Zalai Közlöny, 1936. október 21.; 1935. szeptember 20. 215 MNL ZML IV. 402. 685. kötet, 1781. szám. 216 MNL ZML IV. 402. 675. kötet, 21. szám. 217 MNL ZML V. 1512b. VT. 95:1936. 218 Király, 1935. Közismert pl., hogy Anglia válságból való kilábalásának ez volt az egyik legfontosabb területe. 284 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 284 ként létrejött épülethez a város részéről 410 590 pengős hitelre volt szükség.219 Látható, hogy az 1930-as években a város, ha nem is grandiózus méretekben, de jó néhány olyan progra-mot vitt végig, amelyekkel élénkíthette a helyi gazdaságot. Ezeknek a fejlesztési folyamatoknak az 1939 őszén megkezdődött európai háború vé-get vetett. Az 1930-as években Magyarország gazdasága egyre szorosabban kötődött az igen agresszív hatalmi politikát folytató Németországhoz. 1938 tavaszán elindult a magyar fegyverkezési program is, vagyis a hazai társadalom hamar megérezte a háború elősze-lét.220 A nagy állami katonai megrendelésekből Nagykanizsa sajátos iparszerkezete miatt nem nagyon részesülhetett: a városban nem voltak olyan vállalatok, amelyek nagy volu-menben kiszolgálhatták volna az állami igényeket. E téren majd csak a MAORT jöhetett szóba az 1940-es évek elején. Éppen ezért a város gazdálkodásában a háborús konjunktúra pozitív hatásai nem nagyon látszódtak. A közvetlen negatív hatások viszont igen: a város egyre nehezebben jutott hitelhez, a korábbi államsegélyek és egyéb támogatások, források minimálisra csökkentek; így a tervbe vett beruházási programok elmaradtak. A háború megindulásával az anyag-és nyersanyagforrások felhasználását a kormány korlátozta és monopolizálta. Az anyagárak folyamatosan emelkedtek, az 1941. évi hadba lépés következ-tében pedig a munkaerő csökkent, az adóztathatók száma visszaesett. Az állam a háború alatt a magángazdaságot erőteljesen korlátozta, s kötött gazdálkodást vezetett be. Az inflá-ció 1942-től folyamatosan gyorsult. A második világháború miatt Nagykanizsa gazdálkodásában új elemek jelentek meg. A város működését fönn kellett tartani. Szomorú volt ugyanakkor, hogy a húsz évvel korábbi tapasztalatok alapján a lakosság és a városvezetés is pontosan tudta, mivel jár egy hábo-rú. Éppen ezért megpróbáltak felkészülni az esetleges nehézségekre. Ennek egyik eleme az élelmiszerkészlet, s főleg a húsbázis növelése volt. Ennek érdekében a város átvette a Deutsch Sándor által 1938-ban létrehozott sertéshizlaldát. A zsidóságot sújtó gazdasági és politikai korlátozások miatt jogilag ezt könnyű volt megoldani. A városi lakosságnak egy évre 8000-10 000 sertésre volt szüksége, így gyors ütemben fel kellett tölteni a készleteket. Mivel 1940-től már nem lehetett külföldre vinni húst, így a zalai gazdáktól és uradalmaktól vásároltak.221 Újra nagy problémát jelentett a téli tüzelő biztosítása. Ez országos probléma volt, hiszen a régi minőségi kötöttségek (üzemtervek, vágásfordulók stb.) miatt nem lehetett a szük-ségleteket megfelelően kielégíteni. Egy miniszteri rendelet szerint azonban most meg le-hetett duplázni az évi kitermelt mennyiséget, így 1940-ben a korábbi 35 hold helyett már 83 holdon termelték le a fát. Ezzel főleg a szegényeken akartak segíteni.222 E gondolkodás fontos mozzanata volt a város általi területvásárlás. 1941 elején Nagykanizsa város megvet-te gróf Károlyi Ferenctől a nagyrécsei uradalom erdőbirtokát. Nagyrécse Kanizsa északke-leti szomszédja volt, ráadásul a megvett erdő 2 km hosszúságban közvetlenül határos volt Nagykanizsa Alsóvárosi erdejével. A megvásárolt erdő kiterjedése 806 hold volt, amiért Nagykanizsa 175 000 pengőt fizetett.223 A vásárlást elősegítette, hogy a hajdan egységes nagyrécsei Inkey uradalom több tulajdonosváltás után a világgazdasági válság idején Val-kó Ágoston kezében csődbe jutott, s a likvidáció eredményeképpen részekre tagolódott. Valkónak mintegy 6000 holdnyi földje volt, amelyből a nagyrécsei birtok 2700 holdat tett ki. Érdekessége a csődnek, hogy a nagyrécsei uradalom mintagazdaság volt, ahol a tu-lajdonosváltásra nem a gazdálkodás miatt, hanem a Valkó-család tagjainak eladósodása 219 MNL ZMLIV. 402. 606. kötet, 592. szám. 220 Berend - Szuhay, 1975. 254.p. 221 Zalai Közlöny, 1940. november 30. 222 Zalai Közlöny, 1940. október 8. 223 MNL ZML IV. 402. 660. kötet, 375. sz. jkv. 1941. évi szerződés. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 285 69. kép: A Városháza közgyűlési terme (az 1939. évi hadtörténeti kiállítás helyszíne). Az elnöki emelvény mögötti főfalat Deák Ferenc, Erzsébet királyné, Ferenc József, Kossuth Lajos 1905-ben Endrey Sándor által festett képei díszítik. Felül 1912-ben Rákóczi Ferenc (Bardócz Dezső munkája) és 1908-ban Széchenyi István (Endrey Sándor műve) képeit helyezték el. miatt került sor.224 Mihelyt a pénzügyi nehézségek napvilágra kerültek, a Nagykanizsai Takarékpénztár 1930. október 6-án egy rendkívüli közgyűlésen 34 részvényes megjelenése mellett egyhangú határozattal azonnal felmentette Valkó Ágoston volt intézeti alelnököt, valamint Valkó Lajos és Valkó Árpád igazgatósági tagokat.225 A csődeljárás során Nagy-récsén többen szereztek birtokot: 1935-ben már jelentősebb tulajdona volt a falu határában a Scossa Gézáné és Társa cégnek, a Budapesti Központi Papneveldének, illetve ifj. Horthy Miklósnénak (szül. gróf Károlyi Máriának).226 Ez utóbbi birtoktestet 1940 decemberében a tulajdonos elajándékozta testvérének, Károlyi Ferenc grófnak, aki a következő év elején el-adta azt Nagykanizsának.227 Az ifj. Horthy Miklósné kezében lévő birtok agyon volt terhel-ve adósságokkal; elsősorban az OKH-tól vett föl akkora kölcsönöket, amelyeknek összege gyakorlatilag megegyezett az erdőbirtok 1941. évi eladási árával.228 Az adósságok kapcsán a későbbiekben még szükséges volt némi tulajdonosi korrekció, így például 1942 tavaszán az időközben előkerült Ellenbogen nevű tulajdonostól is meg kellett venni 3 holdat.229 224 Zalai Közlöny, 1931. október 7. Valkóék passzívái 3 060 000 pengőre rúgtak, ugyanakkor vagyonuk 2 910 00 pengőt tett ki. Maga a nagyrécsei uradalom igen értékes volt, mintegy 1,8-1,9 millió pengőt ért, alapvetően komoly jövedelmet termelt, amely a visszafizetés miatt volt fontos a hitelezőknek. 225 Zalai Közlöny, 1930. október 7. Itt jegyezzük meg, hogy Valkó Lajos egyben kereskedelmi miniszter is volt. 226 Lásd: Gazdacímtár, 1935. 227 MNL ZML IV. 402. 660. kötet, 375. sz. jkv. Az eladási szerződéshez csatolták a testvérek kölcsönös nyilatko-zatát az 1940. április 1-jei ajándékozásról. 228 MNL ZML IV. 402.660. kötet, 375. sz. jkv. 1941. évi szerződés. (OKH = Országos Központi Hitelszövetkezet) 229 Zalai Közlöny, február 26. 286 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 286 A vásárláshoz szükséges összeg előteremtéséhez kölcsönt vettek föl, de kétségtelen, hogy a megvett föld még így is óriási üzletnek ígérkezett. Tudták, mit vesznek, hiszen a területet a városi erdőmérnök, Pirily Árpád már felmérte. Már a Valkó-csőd kezdetén azt fontolgatta Krátky polgármester, hogy a Valkó Ágoston-féle 660 hold erdőt megvásárolja, de akkor erre nem kerülhetett sor.230 Nem véletlen, hogy 1940-ben a közgyűlés egyhangúan elfogadta a vásárlást.231 A 806 holdas birtok vásárlásával kötelezettségek is jártak, amiket a város átvett. A korábbi tulajdonos kegyúri funkciói 1941-től a várost terhelték. Az erdőbirtok jövedelmé-ből kellett biztosítani a miháldi plébánia részére 96, a zalaszentjakabi plébánia iskolájának 12, a plébánosnak 24 űrméter kemény hasábtűzifát, valamint gondoskodni kellett a két faluban lévő iskolák és plébániák külső tatarozásáról. Ez utóbbi munkákhoz az építőanya-got és a szakmunkásokat a kegyúr, a fuvart és a napszámosok költségét a községbeliek fizették.232 Nagykanizsa városnak az volt a szándéka, hogy a megvett 806 holdból mintegy 174 holdat kivon az erdőterületből, s azt felsőbb engedéllyel felparcelláztatja kisbirtokosok számára, ezzel is enyhítve az erősödő földhiányt. Ezt joggal várhatta: az országban ekkor eluralkodó nagybirtokellenes politika, valamint a szélsőjobboldal erősödése miatt nem volt akadálya a parcellázásnak. Mivel azonban az erdők területét nem lehetett csökkenteni, így a város kénytelen volt felajánlani hasonló, már beerdősített birtokrészt olyan helyen, ahol viszont a parcellázás nem volt lehetséges.233 A háborús években a fejlesztések elmaradtak, már csak toldozgatásra futotta. 1940-ben a két városrészt összekötő utat 500 méter hosszban kiszélesítették és kőburkolattal látták el. Megkezdték a Sugár úti zeneiskola új épületbe való áthelyezésének munkálatait. Terv-be volt véve egy adóhivatali és pénzügyőri laktanya építése is, de azt a korábban terve-zett összegből nem lehetett végrehajtani, mivel az árak gyorsan emelkedtek.234 1942-ben Nagykanizsa 70 000 pengő államsegélyt kapott a Paliinhoz tartozó Lazsnakpusztán egy tüdőbetegotthon kiépítéséhez (a város már korábban megvette a volt lazsnaki kastélyt, s a körülötte álló 22 hold parkot).235 Az első évben 15, később összesen 70 ágyas intézményt kívántak létrehozni. A beruházáshoz még magánadományok is érkeztek.236 Sikeres szociális kísérlet volt a nagykanizsai gyerekek részére Balatonberényben épített nyári gyermeküdülő. A szegény gyerekek üdültetésének gondolatát a Zalai Közlöny ka-rolta föl, amit aztán Krátky polgármester és felesége erőteljesen támogatott. A város 1943-ban döntött az építkezésről.237 A balatonberényi helyszín adott volt, mivel az ott működő Gosztolya János esperes-plébános által biztosított iskolaépületben már régóta nyaraltak kanizsai szegény gyerekek. A polgármesternek sikerült Balatonberényben egy telket sze-rezni, s elérte, hogy a kormányzat 50 000 pengő kamatmentes kölcsönt nyújtson az építke-zésre, míg a polgármester felesége jó néhány nagykanizsai polgárt és szervezetet bírt rá az ügy támogatására. Végül is már Krátky polgármester leváltása után, 1944 júliusának közepén adta át Simonfay Lajos polgármester a gyermeküdülőt a balatonberényi dombon. Az átadón részt vett és beszédet mondott a volt polgármester is. Az üdülő bejáratán ott díszlett a felirat: „Nagykanizsa város gyermek-üdülőtelepe". A gyermeküdülő célszerűen volt berendezve: volt saját konyhája, nagy mosdója, fiúknak és a leányoknak hálóterme, egy hatalmas terasza, amely egyben napozóként is funkcionált.238 A pénztelenség persze 230 Zalai Közlöny, 1931. október 2. 231 Zalai Közlöny, 1940. november 2. 232 MNL ZMLIV. 402. 660. kötet, 375. sz. jkv. 1941. évi szerződés. 233 Uo. 234 Zalai Közlöny, 1940. december 24. 235 MNL ZML IV. 402. Közgyűlési jegyzőkönyvek. Jkv. 1327. Kötetszám: 683. Év: 1942. 236 Zalai Közlöny, 1942. március 14. 237 MNL ZML IV. 402. Közgyűlési jegyzőkönyvek. Jkv. 1154. Kötetszám: 698. Év: 1943. 238 Az üdülő átadására lásd: Zalai Közlöny, 1944. július 18. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 28 7 nagy volt, így például hiány volt a gyermekek részére biztosítandó ágyneműből. 1944 júli-usának végén, amikor a második csoport hazaért Balatonberényből, már a helyi lapban az is megfogalmazódott, hogy az elkobzott zsidó vagyonból lehetne a szegény gyerekeknek ágyneműt biztosítani (amit persze szigorú törvények akadályoztak).239 Próbált a városvezetés a nagykanizsai lakáshiányon enyhíteni. Ebben némi segítséget jelentett az 1940-ben létrehozott Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA), amely fő-leg a sokgyermekes családok lakáshoz juttatását tartotta kiemelt feladatának.240 Az ONCSA és a nagykanizsai Közjóléti Szövetkezet a kiskanizsai városrészben az ottani sokgyerme-kes, főleg agrártermeléssel foglalkozó családok számára szervezett lakásépítést.241 Az ezt szolgáló ún. ONCSA-alaphoz a város évi 12 000 pengővel járult hozzá.242 1943-ban 33 en-gedélyezett építkezés történt a városban, ennek során mintegy 100 lakás épült, amiből 25 MAORT-lakás, 18 ONCSA-lakás és 14 ún. iker-barakk volt.243 1943 elejétől az elesettek szá-mának gyors növekedése miatt egyre jelentősebbé vált a város segélyező tevékenysége.244 Állandó anomália volt a jegyrendszer működtetése, s a hatósági feladatok végrehajtása. A hatóságok az 1940-es évektől vadászták a gazdasági „visszaéléseket", aminek első szá-mú céltáblája a „zsidó kereskedő" tevékenysége volt. A helyi sajtóban hétről hétre óriá-si „leleplező" cikkek születtek kereskedők visszaéléseiről, „jogosnak" vélt internálásukról. A szélsőséges politika agressziójával szemben ez a társadalmi csoport védtelenül állt.245 A város költségvetése nominálértéken számítva - az infláció miatt - gyorsan nőtt, de re-álértékben jelentősen csökkent. Emlékezhetünk rá: az 1930-as évek közepén még 1,5 milliós költségvetéssel bírt a város, ezzel szemben 1942-ben 3 millió, 1943-ban 4,7 millió, 1944-ben 8,8 millió pengős volt költségvetés. A pótadó mértéke is folyamatosan nőtt: míg az 1930-as évek közepén 40-50% körül, addig a háborús évek alatt már 70-80% között mozgott.246 A jobboldali politika által tudatosan végrehajtott, a társadalom teljes szellemi félrevezetését szolgáló győzelmi jelentések mellett 1943-44-ben a kevés számú forrásból egy agyonadózta-tott és kimerült lakosságot lehet érzékelni. 1944. április-május során a nagykanizsai zsidóság koncentrációs táborokba hurcolása révén még inkább lecsökkent a városi adózók száma. Az 1944. évi német megszállás, s a már korábban megindult erőteljes politikai jobbrato-lódás Nagykanizsa városirányítását is érin-tette. Krátky István polgármester közismer-ten nem szimpatizált a nyilasokkal. Nem véletlen, hogy az 1930-as években számta-lan esetben indult meg politikai támadás a polgármester ellen. 1944 tavaszán, a német megszállás idején a polgármester pozíciója már nem volt tovább tartható. Április 4-én a képviselőtestület felfüggesztette állásából, majd május folyamán nyugdíjazták az ekkor 57 éves városvezetőt.247 239 Zalai Közlöny, 1944. július 29. 240 Romsics, 1999/b 201.p. 241 Zalai Közlöny, 1942. március 14. 242 Zalai Közlöny, 1942. május 20. 243 Zalai Közlöny, 1944. január 17. 244 Lásd például: Zalai Közlöny, 1944. március 22. 245 Lásd a Zalai Közlöny számait az 1940-es évek első felében. 246 Lásd: Zalai Közlöny, 1944. január 26. 247 Károlyi, 2005. 53.p. Tegyük hozzá, hogy ezt követően Krátky visszatért ügyvédi praxisához, majd 1952-ben Hortobágyra internálták. Szabadulása után a Nyugati pályaudvaron raktárkezelőként dolgozott. 1956-ban halt meg. 2005-ben Nagykanizsa város poszthumusz díszpolgári címet adományozott Krátky Istvánnak. 70. kép: A közös hadsereg katonái a Sugár úti laktanya udvarán 1900 körül 288 Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 288 Krátky helyét vitéz Simonfay Lajos foglalta el, akinek korábban semmiféle kanizsai kö-tődése nem volt. Simonfay Újvidéken született Strommer Lajos néven 1893-ban. Részt vett az első világháborúban, számos kitüntetést kapott, majd három és fél évig hadifogságban is volt. Szibériában tanult meg oroszul, amúgy öt nyelven beszélt. Az 1920-as években elvé-gezte a jogi egyetemet. 1936-ban kapta Horthy Miklós kormányzótól a „vitéz" címet. Ekkor változtatta meg nevét Simonfayra. Az erőszakos tisztogatások közepette 1944 közepén a szélsőjobboldali hatalom a nagykanizsai polgármesteri címet ajánlotta föl számára, így lett június 28-án a város polgármestere. Simonfay akkor került hivatalba, amikor a városban és a város környékén élő zsidó polgárok halálba küldése már lezajlott. Simonfay bemutatkozó beszéde megfelelt a kardcsörtető korszellemnek: rendet, fegyelmet követelt, s minden téren szigorúságot ígért.248 Simonfay már a bemutatkozó beszédében is beszélt a vagyonkezelésről, a város vagyonáról. Itt több dologra is gondolhatunk. Egyrészt jelentős volt a zsidók vagyonának kiigénylése, másrészt ott voltak a gyáripari és kereskedelmi kapacitások is. 1944. július ele-jén a polgármester a deportált zsidók gazdasági üzemeinek élére politikailag megbízható üzemvezetőket rendelt ki. így a Magyar utcai Türk-pékség vezetésére Kovács Ferencet, a katonaréti Loicht-sütöde vezetésére Szabó Istvánt, a Király utcai Berger-féle gépjavító mű-hely vezetésére Kuzsner Györgyöt, a Frank mérlegkészítő üzem vezetésére Malek Györgyöt, az Erzsébet téri Baron-féle gépjavító műhely vezetésére Polecz Andrást, a Horthy úti Sza-bó-cipőgyár vezetésére Tillinger Józsefet rendelte ki. A kirendeltek valamennyien kanizsai lakosok voltak.249 A front időközben egyre közelebb került Nagykanizsához. 1944 végén, 1945 tavaszán a város keleti határát lassan érintő katonai helyzetben már nem volt érdemi, önálló gaz-dálkodási lehetőség. Hangsúlyozzuk, hogy a város háborús gazdasági pusztulása fizikai értelemben nem volt nagy. Bár voltak bombatámadások, de jelentős károkat nem okoz-tak.250 Utcai csatározások nem folytak a városban. Nagyobb gazdasági kárai a Dunántúli Szeszfinomítónak és a Sörgyárnak voltak, valamint néhány városi intézmény (templom, temető, kórház stb.) szenvedett súlyosabb károkat. Leégett a városháza, ami hatalmas irat-pusztulással járt, s ez a városi történeti kutatásokat erőteljesen korlátozza. Felrobbantották a Kossuth téri hidat, a Principális hídját, romba dőlt 45, megrongálódott 90 lakóépület.251 A szovjet hadsereg bevonulása, a német és a nyilas uralom alóli felszabadulás egy új, akkor még nehezen sejthető időszakot hozott Nagykanizsa megmaradt népességének. Resume Die Stadtverwaltung und die Wirtschaftsführung der Stadt (1850-1945) Gross-Canisa veränderte sich in der Zeit des Kapitalismus sehr. Zwischen 1850 und 1871 waren Gross-Canisa und Kiskanizsa die Landstädte der Herzogen Batthyány, deshalb stand ihre Selbstverwaltung und dementsprechend auch ihre Etat auf niedriger Stufe. Die Einkommen der Stadt stammten hauptsächlich vom den immer wichtigeren Märkten, 248 Zalai Közlöny, 1944. július 1. 249 Lásd: Zalai Közlöny, 1944. július 5. 250 Lásd például az 1944. október 14-én és 17-én a várost ért bombatámadásokról írt polgármesteri jelentést. Dokumentumok Zala megye történetéből, 1995. 37-38.p. 251 Volt egyszer egy katonaváros, 2003. 56.p. Kaposi Zoltán: Városirányítás és városgazdálkodás (1850-1945) 289 sowi e von Steuereinnahmen. Nach dem Kommunalen Gesetz von 1871 wurde Gross-Canisa eine so genannte Stadt mit geordnetem Rat, und entwickelte sich schnell; zugleich nahmen auch ihre rechtlich definierten Aufgaben zu. Unter ihren Einkommen sind die von der Vermögensverwaltung stammenden Geldmittel - und das zeigt auch das Abweichen der Stadt von anderen heimischen Städten - sehr bedeutend. Die Stadt verfügte über mehr als 5000 Joch Grundbesitz, von denen 4000 Joch Wald waren, dessen Vermietung für die Gemeinde ein wichtiges Einkommen bedeutete. Die Stadt entwickelte sich schnell, immer mehr Straßen, Schulen und öffentliche Institutionen wurden gebaut. Die Struktur der Stadtwirtschaft spiegelte sich in der Zeit des Dualismus in der liberalen Ideologie wieder: die Stadt wollte keine Betriebe aufrechterhalten, stattdessen vermietete sie ihre Kapazitäten. Infolge der ständigen Entwicklungen war die Stadt um die Jahrhundertwände verschuldet, aber unter heimischen Umständen war dies nicht überdurchschnittlich. Die Möglichkeiten der Stadtverwaltung wurden in der ersten Hälfte der 1920 Jahre eingeengt, aber nach der wirtschaftlichen Stabilisation übernahm die Stadt neue Funktionen, und das veränderte auch das System der Stadtverwaltung. Die Periode nach 1925 wurde zur wichtigsten Zeit des Ausbaus der Stadtwerke, - hauptsächlich von Speyer-Krediten - die Infrastruktur (Wasser- und Kanalsystem usw.) wurde erweitert und dadurch konnten viele Stadtbewohner beschäftigt werden. Das Novum war das System der Betriebe die von der Stadt selbst geleitet wurden, deren Erträge waren aber geringer als die des ehemaligen Verpachtungssystems. Urban Governance and Management (1850-1945) Nagykanizsa considerably changed in the period of capitalism. Between 1850 and 1871 Nagy- and Kiskanizsa were the country towns of the Batthyány dukes, consequently their self-administration and so their budgetary systems were underdeveloped. The main sources of income were the increasingly important fairs and tax assessment. Following the Municipal Act of 1871 Nagykanizsa became a so called city with ordered council and started to grow rapidly, but at the same time also its legally defined tasks multiplied. Among its revenues - and this represents a difference between Nagykanizsa and other Hungarian cities - the income stemming from assets management was highly significant. The city had more than 50,000 acres land, among that 4.000 acres forest that generated a significant rental income for the community. The city expanded rapidly, more and more streets, schools, public institutions were established. The city management model of the dualism reflected the liberal ideology: the city was not willing to manage plants on its own; instead, it let out its capacities. Owing to the permanent developments the city became indebted at around the turn of the century, but this was not unusual in Hungary. The possibilities of the city management narrowed in the first half of the 1920s, but the city undertook new functions after the economic stabilization and this transformed the system of city management as well. The period following 1925 became the most important period of the establishment of public utilities in the city, since - mainly from Speyer-loans - the infrastructure (water and canalisation systems etc.) could be extended, and through this many citizens were employed. The novelty was the system of plants managed by the city itself, however the yields of that remained lower than the foregoing leasing system. Kunics Zsuzsa NAGYKANIZSA TELEPÜLÉSSZERKEZETÉNEK ÉS VÁROSKÉPÉNEK VÁLTOZÁSAI (1850-1945) 1. A város arculata, infrastrukturális fejlődése a dualizmus időszakában 1.1. A városkép a 19. század közepén A 19. század közepén már mintegy 11 ezer fős lélekszámú, jelentős vonzáskörzettel rendelkező Nagykanizsa fontos kereskedelmi központ, a Dunántúl egyik legjelentősebb települése volt.1 A városkép azonban messze elmaradt e jelentős gazdasági szereptől. Az eleven város fontosságának, központi piac voltának elismerése, híres sertés, marha, ga-bona vásárainak, a kereskedők csarnokaiból induló „ezerféle árukkal terhes kocsik szün-telen mora/"-ának leírása mellett az utazók a településről mint „csúf házhalomról" írtak. „...nem is merészelném városnak nevezni, ha tiszteletre méltó útikalauzunk nem erősködne, hogy ez valóban város... egyetlen egyenes utca látszik, mintegy azért, hogy idefolyjon le és itt gyűljön össze minden szenny és mocsok. A mellékutcák tervszerűtlenek, girbe-gurbák. Ezekben a pokoli bűzlő ala-csony sikátorokban a házak úgy épültek, ahogy az a tulajdonosnak éppen eszébe jutott." - számolt be V. B. Bronyevszkij, orosz tengerésztiszt az 1810. évi utazása során szerzett tapasztalatairól.2 Az elmarasztalás túlzónak tűnik, az általa tapasztalt városkép azonban mintha hosszú ide-ig változatlan maradt volna. A kanizsai polgárok évtizedekkel később is hasonló gondok-kal küzdöttek, a városiasodásnak csak a csírái fedezhetők fel a 19. század közepén. A leírások alapján egy vidéki település képe rajzolódik ki. A Zala-Somogyi Közlöny „nyílt leveleinek", - városi képviselők, helyi orvos, építész által írt - jegyzeteinek visszatérő témája volt az 1860-as években az utak tarthatatlan állapota, a „nyaktörő járdák" kellemet-lenségei, a közvilágítást nem kellően biztosító pislogó olajmécsek, a rendezetlen utcakép, a szabályozás hiányosságai. A burkolatlan utak miatt ősszel és télen sár-, nyáron portenger nehezítette a közlekedést.3 A lap egyik tárcaírója végigjárva a város utcáit - 1875 őszén „Sé-tabotorkálások" címmel közölt hosszú cikksorozatában - számos, évtizedek óta megoldatlan problémát, hiányosságot sorolt fel: a belvárosban éktelenkedő szemétdombokról, a piacon turkáló sertésekről, rozzant épületekről, egyenetlen utakról, göröngyös járdákról számolt be. A Fő úton alacsony bolternyők, az út közepén egy-egy taliga, bolti létra, beszakadt csa-torna nyílása, szemét nehezítette haladását. A városközpontban húzódó nyitott csatornáról, deszkakerítésről, ápolatlan hársfasorról, veszélyes útakadályokról tudósított.4 A következő évtizedben is gyakran tárgyalt témája volt az Építési Bizottság és a kép-viselő-testület üléseinek, a képviselői beadványoknak- a jegyzőkönyvek tanúsága szerint - az utak, járdák hiányossága, testi biztonságra veszélyes volta, a sok helyen még meglévő fedetlen árkok elhanyagolt, közegészségre ártalmas állapota. Sok gondot okozott, hogy a szennyvíz gyakorta a járdára, a kocsiútra folyt a Fő úton is, a belvárosban az utcára kieresz-tett kályha kürtők ontották a füstöt, kormot a járókelőkre, a járdákat fa rekeszekkel, eseten-ként szálfával torlaszolták el, az úttesten sertés- és marhacsordákat hajtottak.5 A városi tanács az utcai „tisztátalanságok" megszüntetése érdekében az 1853. április 20-án tartott ülésében 6 pontból álló Tisztasági Szabályokat állapított meg. Ezek szerint: aki 1 A város lélekszáma 1830-ban 5485 fő, 1857-ben 11722 fő. Thirring, 1912. 53.p.; Bácskai, 1988.198.p. 2 Bronyevszkij, 1810. 27-28.p. 3 Zala-Somogyi Közlöny, 1863.december 10., december 20.,1864. április 20., 1864. december 1. 4 Zala-Somogyi Közlöny, 1875. szeptember 19., 22., 26., 30., október 3., 21., 24., 31. 5 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1881. augusztus 18., 1882. július 28., 1884. augusztus 25., 1886. szeptember 2. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 294 tárgyak lerakásával a nyilvános utcán szemetelt, 1 forint pengőre büntették; 2 forint bün-tetés mellett tilalmazták az „istállókból az utczára ganajlé-csatornákat kivezetni, úgy a házakból, boltokbul és kertekbül szemetet az utcára kivetni". Szigorúan tiltották a konyhai „mosadék víz", s a festőknél és „gyárosoknál" a szennyezett víz utcára való kiöntését; a döglött állat utcára való kidobását 30 kr. pengővel büntették. Az előírások közé került egy inkább közrendészeti jel-legű is, a 6. pontban minden háztulajdonost köteleztek, hogy kapuját a nyári hónapokban 10 órakor, a téliekben 9 órakor zárja be.6 A Szép Károly városbíró által aláírt rendelet előírá-sai azonban nem érvényesültek, hathatós betartásukról nem tudtak gondoskodni. A város jelentős gazdasági teljesítménye és az elmaradott városkép közötti ellentmon-dás nem csak az utólagos szemlélő számára látható, a kortársak is sürgették a haladást, a városrendezést, - fejlesztést. Ebben az időben még csak a városközpontban, a piac táján találhatunk kőből, téglából épült, zsindellyel fedett épületeket. Ezen kívül „...a lakosság na-gyobb része sövényből, sárból, fából" építkezett, „mely épületek majdnem mind nedvesek." - írta 1861-ben Horváth Gyula a városról.7 A belváros jellegzetes épületei - a jelentős méretű barokk uradalmi épületek mellett - még az emelt padlásterű (oldalfallal az utcára néző, sokszor nagy kapualjjal két részre osztott) földszintes házak, s a végoromfalas emeletes, ül. földszintes házak voltak, melyek azonban minden rendszer nélkül sorakoztak egymás mellett, köztük nagy foghíjak, beépítetlen telkek voltak. A város ekkori arculatának érzékletesebb megismerésében a képviselői beadványok, új-ságcikkek mellett a fennmaradt néhány, 1860-as években készült, a Fő út egyes szakaszait és a Felsőtemplom teret (Deák tér) ábrázoló fotófelvétel is segít. Az F. Völker, klagenfur-ti fényképész által 1867 körül készített felvételen jól látszik, hogy a városközpontban, a Ga-bonapiac (Főtér) déli részén és a Főút elején a házak többsége egyemeletes: a 18. században épült uradalmi épületek (tiszt-tartói ház a vendégfogadóval, Vasemberház), a középületek (Városháza, Sóhivatal) és mel-lettük a polgárházak is, azon-ban az épületek között nincs két azonos magasságú. Hom-71. kép: A Fő út 1867 körül lokzataik nem igazodnak egy-máshoz, néhány kissé kiugrik egy-egy kiszögelléssel. Mellet-tük földszintes, egészen ala-csony, viskószerű házak is so-rakoznak még, a burkolatlan út mentén fedetlen árok húzódik, felette minden házhoz egy-egy kő- vagy fahíd, bürü vezet át, a teljes útszakaszt mindössze két lámpa világítja be. A Fő út 72. kép: A Fő út az 1870-es évek elején felsőbb szakaszán - amint az 6 Zalai-Somogyi Közlöny, 1863. december 10. 7 Horváth, 1861. 50.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 295 a z 1864-ben és 1870-es évek elején készült felvételeken is látható8 - az északi oldalon a föld-szintes házak uralkodnak, csak elvétve áll egy-egy emeletes végoromfalas ház közöttük, mint az Egylet utca (Kölcsey utca) becsatlakozásánál magasodó Egylet-ház (a 6. sorszámú városi ház, a Polgári Egylet székháza), ill. még feljebb, tovább haladva kelet felé, három egymás mellett álló emeletes épület. Ezeket a 13-15. sorszámú városi házakat a kataszteri felmérést készítő mérnök „1 Stock" felirattal jelölte. A 15. sorszámú (ma Fő út 19.) emeletes épület pallini Inkey Ádám nagyrécsei földbirtokos városi háza volt, melyet már az 1822-ben készített, posta- és kereskedelmi utakat és fontosabb középületeket feltüntető városi térkép is külön jelzett. A század közepén, a kataszteri felmérés készítésekor Zsombor Ferencné (gróf Hugonnay Berta) tulajdona a következő szomszédos földszintes házzal együtt.9 A belvárostól kissé távolabb eső utcákban a meglévők mel-lett még újabb fa-, sövényhá-zakat emeltek az 1860-as évek elején is, cserépre csak tűzvé-szek után cserélték a zsúpos házak fedelét, a mai Teleki ut-cában, a Tizenháromvárosban (Kossuth tér) is több szalmával, deszkával fedett ház állt, me-lyeken „deszkakémények szórták a tűzszikrákat", sok helyen egy fedél alatt volt a lakószoba az istállóval.10 Az 1864-ben készült ka-taszteri felmérés11 szelvényei alapján látható, hogy az utca-vonalak nem egyenesek még a városközpontban, a Piac téren, a Fő úton sem, ahol nagyjából zártsorúan épültek a házak. A homlokzatok sokszor meg-törnek, gyakran nem párhu-zamosak az út vonalával, az épületek szélessége is teljesen változó, közöttük kisebb-na-gyobb foghíjak találhatók. A központtól távolabb eső ut-cákban a házak nem szabályos rendben követik egymást, pl. a Bécsi utca (Magyar utca) elejét ábrázoló szelvények jelölése szerint fél vagy 1 öllel, gyakran 73. kép: A „Tizenháromváros", a Kossuth tér és környéke 1,4 öllel beljebb állnak a házak az 1864. évi kataszteri térkép szelvényén 8 A Fő út az 1860-as években, F. Völker (Klagenfurt) felvétele. TGYM H.78.3.1., Fotó: Úrnapi körmenet 1864-ben. TGYM Tört. dok. tár 78.526.1., Fotó: A Fő út az 1870-es évek elején, TGYM Tört. dok. tár 82.1284.1. 9 MNL ZML Nk. F. (279) 5074. bsz. tjkv. 10 Zala-Somogyi Közlöny, 1863. október 10. 11 Kataszteri térkép, 1864. 296 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 296 74. kép: A Fő út északi oldala a becsatlakozó Egylet (Kölcsey) utcával az 1864. évi kataszteri térkép szelvényén az utca vonalától, teljesen megszokott, hogy az egyik ház merőlegesen áll homlokzatával az utcára, néhány mellette oldalfallal épült az utca felé. Általában ezeken a területeken a falusias jellegű, oldalhatáros (fésűs) beépítési mód a jellemző. Az utcák tekervényesek, a mellékutcák igen szűkek. A város arculatán, az utcaképen s az egyes épületek elhelyezésénél, alaprajzánál egy-aránt a szabályozás hiánya érződött. Alakult ugyan a városban szépítő szakbizottmány, de építő nem, s nem volt építészeti szabályrendelet sem, mely előírta volna a városi építkezések rendjét. Tersánczky József orvos 1863-ban javasolta a képviselő-testületnek a szépítő szak-bizottmány kiegészítését építészeti bizottmánnyal, s bizonyos előírások kötelező betartását a házépítők, az építészek, kőműves- és ácsmesterek számára (tervkészítés, véleményeztetés a bizottsággal, gyakori szemlék az építkezéseknél stb.), a szabályrendelet megalkotására azonban még néhány évet várni kellett.12 A szabályozatlanságot, rendezetlenséget jól példázza a Fő útból kiinduló rövid, szűk Városház utca (az Ady utca Zrínyi utcáig terjedő szakasza) képe, melyet így fest le a már említett „Sétabotorkálások" című tárca szerzője 1875-ben: „Ház mindössze csak 8 darab van benne, görbület azonban van több is, mert nem elég hogy minden ház saját szabadal-mazott szabályozási vonalát követi, hanem némelyik még külön egyéni görbülettel is ékeskedik. A házak külalakja is megfelelően változatos, mert van földszintes, emeletes, kétemeletes, sőt még to-rony is a nyolc ház között."13 12 Zala-Somogyi Közlöny, 1863. október 10. 13 Zala-Somogyi Közlöny, 1875. október 21. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 297 1.2 . A város szerkezete, utcahálózata a 19. század közepén Ha a városképben nem is következett be minőségi átalakulás, a város szerkezete jelen-tősen módosult a 18. század vége óta. A lakosság száma 1870-ben már 15125 fő volt. Ezzel a nagyarányú népességszám növekedéssel párhuzamosan megsokszorozódott az utcák s a lakóházak száma is. A18. század közepén feljegyzett 14 utcával szemben 100 évvel később már 57 utcája, s több mint 1700 háza volt a városnak. 1870-ben Nagykanizsán 972 házban 2475 lakrészt írtak össze, Kiskanizsán 730 házat.14 Az időszak városszerkezetét, utcahálóza-tát az 1856-60 között készült katonai felmérés, az ún. Ferenc császári felvétel alapján ismer-hetjük meg, a Nagy- és Kiskanizsát ábrázoló térképek 1857-58. évi keltezésűek. Ezt egészíti ki a már említett 1864. évi kataszteri felmérés, mely részletesebb képet fest; az utcák, terek, az egyes épületek elhelyezkedéséről, alaprajzairól ad felvilágosítást.15 A város útszerkezetét alapvetően maghatározó, az öt postaút mentén sugarasan kinyú-ló utcákat (a bécs - légrádi, a pécs - varasdi és a pesti utakat) a 19. század közepén már nem nyújtották tovább, összekötő utcák sorát hozták létre.16 A városias jellegű fejlődést mutatja a belvárosban még nagy számban lévő üres telkek beépítése, s a telektömbök négyszöge-sedése. A mérnöki elgondolás 1854-ben érvényesült először, mikor megnyitották az első tervezett utcát, Kerti utca néven (Kisfaludy utca). A század közepére már kialakult a Rózsa utca - Teleki utca - Eötvös tér - Attila utcai tömb. A berek lecsapolásával kezdődő telekosztás eredményezte a Rákóczi utca megnyitását (Cziczelle utca néven), hogy a földjeikre igyekvőknek ne kelljen a városon keresztül menni-ük.17 Kereszt utca néven a Hunyadi utca megnyitásával jött létre a Hunyadi utca - Rákóczi utca (Cziczelle u.) - Kinizsi utca (Óriás u.) és Piac tér - Fő út négyszög, s a Hunyadi utca - Rákóczi utca (Cziczelle u.) - Petőfi utca (Pesti u.) - Eötvös tér (Sétatér) által alkotott másik négyszög alakú tömb. A Piactér (Főtér) oldalai szinte már teljesen zártsorúan beépültek, (egyedül a nyugati ol-dalon található egy hatalmas beépítetlen térség, a későbbi „Zöldfakert" területe), nagyrészt kialakultak a mai térfalak vonalai. Mellette teljesen kiépült már a Zöldfa utcának nevezett Bátori utcai tömb. A Piactérből északkeleti irányba kinyúló, a kataszteri térképen „Riesen Gasse"-ként jelölt Óriás (Kinizsi) utca benépesült, s néhány évtized alatt hossza is meg-duplázódott, s a Cziczelle (Rákóczi) utcáig nyúlt már. A József császár által hetven évvel korábban készíttetett katonai felmérés idején még csak alig néhány elszórt épület alkotta.18 A Magyar utca (Bécsi utca, Wiener Gasse) már a település leghosszabb utcája, a szelvé-nyek szerint nyugati oldalán 66, a keletin 56 ház állt az utcafronton. A beépítés sűrűsége azonban váltózó, a Főtérből kiinduló első szakaszon jóval több a már L-alakúra kiépített, ki-bővített épület, vagy eleve az utcavonallal párhuzamos ház; majd az Ördögárok környékén több beépítetlen telek található. Ettől északra kissé szabályosabb az utcakép, az oldalhatá-ros (fésűs) beépítés jellemzi, a telkek szélessége ugyan itt is változó, de mindenütt az északi telekhatáron sorakoznak a keskeny, hosszú lakóházak. A 19. század közepére a Magyar utcából keleti irányba újabb két utca kezdett kiépülni: az ékszerűen északkelet felé nyíló, a Kinizsi utcával csaknem párhuzamos Árpád utca és északon, az utca végén a Vizi utca (Garay u.). Az Árpád utcát az 1864. évi kataszteri fel-mérési szelvényen Mező utca névvel jelölték. Az Ördögárok környékéig húzódott (a mai Rákóczi utcai kereszteződésig), az árok előtt tölcsérszerűen kiszélesedett, s szinte merő-14 Barbarits, 1929. HO.p.; Makoviczky, 1934. 24.p.; Döme 1871.14.p.; Zala-Somogyi Közlöny, 1870. február 19. 15 Nagy- és Kiskanizsa térképe, 1857-58. és Kataszteri térkép, 1864. 16 Makoviczky, 1934. 24.p. 17 Uo. 18 Nagy- és Kiskanizsa térképe, 1784. 298 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 298 legesen balra (nyugatra) kanyarodott, mindkét oldalán házak sorakoztak már.19 Később Csutorás utcának hívták, majd 1873-ban nevezték el Árpád utcának. Az utca érdekessége, hogy az 1870-80-as években a nagy kanyarulat után tovább folytatódott kiépülése (a mai Rákóczi utca - Dózsa György út között), majd a század végén „két ágra szakadt". A nagy ívet leíró utcát továbbra is Árpád utcának hívták, a kanyarulat kezdetétől azonban északkelet felé, egyenes folytatásaként egy új utca jött létre Sikátor néven. A két elnevezést 1942-ben cserélték fel, az eredeti, kanyarulatot leíró utcarész kapta a Sikátor elnevezést, s a teljes utcát, az újabb egyenes szakasszal együtt Árpád utcának nevezték el.20 A Kiskanizsára vezető út folytatásaként nyílt meg a Magyar utca északi részén a Vizi utca (1873-tól Garay utca). Először az északi utcasor épült ki, a kataszteri felmérés szerint összesen 15 hosszú ház sorakozott egymás mellett szabálytalanul, a keleti vagy nyugati telekhatárokon épülve. A Piac tér (Főtér) mellett körbeépültek, házakkal népesültek be az utak villás csatlako-zásainál létrejött jellegzetes, háromszög alakú területek, terek is. Az 1857-58. évi Ferenc császári felvételen egy, a Fő útból „kiszélesedő", nagy kiterjedésű háromszög alakú térség látható a kelet-nyugati irányú pécs - varasdi, és az északról és délről becsatlakozó pesti és szentgyörgy vári út találkozásánál, mely ugyancsak háromszög alakú, kisebb tereket foglal magába: a mai Deák, Széchenyi, Eötvös és Kossuth tereket. Egyre fontosabb szerepet töltött be a város életében a Fő út mentén, annak szintjétől kb. 6 méterrel magasabban fekvő terülten kialakult, az első épületéről nevet kapó Felsőtemp-lom tér (Deák tér). Az 1860-as években a város legmódosabb kereskedőinek házai vették már körül. Az egykori temető helyén, a templom mögött létrejött, annak védőszentjéről elnevezett Szent János teret (Széchenyi tér) is földszintes lakóházak veszik már körül. Észa-kon a teret a Fő úti házak határolják, melyek telkei csaknem teljesen körbeépítettek, a Fő útra néző épülethez kapcsolódó egy vagy két oldalszárnnyal, s a templom felé néző déli szárnyépülettel rendelkeznek. Jól látszik a térképen a Kereszt utca (Hunyadi u.) folytatása-ként északról a térbe torkolló kis utca, mely Tizenhárom Városi utcaként már az 1822-ben készült városi térképen is felfedezhető. Nagykanizsa belsőségének telekkönyvi térképén az 1860-as években Öröm utca néven tüntették fel, majd 1900-ban nevezték el Bocskai ut-cának.21 A teret délről a Deák téri és a Zrínyi utcai házak folytatásában zártsorúan felépült épületek határolják. A keleti térfalat ebben az időben főként a telekhatárok rajzolják ki, csu-pán két ház s a délkeleti sarkon erősen kiugró (átépített formában ma is álló) sarokház szerepel a kataszteri szelvényen. A Pécsi és Pesti út találkozásánál képződött, szintén háromszög alakú, kelet - nyugati tájolású Sétatér (Eötvös tér) uralkodó épülete továbbra is a piarista gimnázium egyeme-letes L-alakú tömbje, a keleti oldalt kivéve teljesen zártan körbeépült már. A gimnázium épülete kettéosztja a teret, ezt az elnevezésben is éreztették. A tér északkeleti területét ,,Gymnásium mögötti tér" - ként említik, mint „régi elnevezés" az 1873. évi utcanévadási ren-deletben, új neve ekkor lett Vörösmarty tér; a teret keletről határoló házsort pedig Vörös-marty utcának nevezték 1900-ig, a térrel való összevonásáig. A déli oldal sűrűn beépített már az 1860-as években, a nagyméretű telkeket teljes szélességében kitöltő házakhoz egy vagy mindkét oldalon udvari szárnyak csatlakoznak, melyek legtöbbször kétszer, három-szor olyan hosszúak, mint az utcai épület. A tér különlegessége, hogy az északi oldalon kisebb öblökkel, „terecskékkel" egészül ki. Az elsőnél 2 ház áll a tér falától jóval beljebb, a másodiknál csak egy telek szélességű, keskeny beszögellés, bejárat vezet a mélyebben fekvő néhány telekhez, házhoz, ezek megközelítése miatt volt szükség a kis térségre. 19 Kataszteri térkép, 1864.1. és 2 O. C. XXI. 47. Sect.dh. szelvény. 20 Várostérkép, 1901; Zala-Somogyi Közlöny, 1943. május 1.; Tarnóczky, 2010.105.p. 21 Várostérkép, 1822; Zalai Közlöny, 1887. július 16. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Tarnóczky Attilá-nak, aki erre a cikkre és sok egyéb, a zalai sajtóban megjelent híradásra felhívta a figyelmemet. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 299 A harmadik, legnagyobb öblösödést 8 telek veszi körbe ívesen, ezt később valóban önálló térnek nyilvánították, 1900-ban Huszti Györgyről nevezték el.22 Ezekkel a kis terekkel tud-ták a környező telektulajdonosok a térhez tartozó épületek számát növelni. A Sétatérbe északkeletről torkolló Pesti utca (Petőfi u.) az előző évtizedekben jelentősen nem nőtt már, a város második leghosszabb utcája a Bécsi utca (Magyar u.) után. Nyugati oldala jobban kiépült, kb. 48 ház szegélyezi, a keletit 38, az oldalhatáros (fésűs) beépítés jellemzi, az északi telekhatáron sorakoztak az oromfalas, hosszú földszintes házak, az utca-vonaltól általában kissé beljebb, egymáshoz képest is szabálytalanul, közöttük csak elvétve volt található egy-egy nagyobb, L-alakúra kibővített épület. A térbe keletről befutó Pécsi utca (Teleki u.) alig valamivel rövidebb, északi oldalán, a szélesebb telkeken kb. 42, a déli oldali keskenyebb telkeken 49 ház sorakozik a kataszteri térkép tanúsága szerint. A Pesti utcához hasonlóan az oldalhatáros beépítés jellemzi, de a házak szabálytalanul, hol a keleti, hol a nyugati megyehatáron épültek, követik az utca vo-nalát, ami azonban több helyen megtört. A Sétatérhez közelebb eső telkeken több nagyobb méretű, a teljes vagy szinte a teljes telket kitöltő, utcavonallal párhuzamosan épült vagy L-alakú lakóház állt. Elnevezésére ebben az időben a Pécsi és Soproni neveket egyaránt használták. A kataszteri térképen az északi házsort ábrázoló szelvényen Sopronyi utcaként jelölik, a déli oldalt ábrázolón Pécsi utcaként. Lehet, hogy a két házsor különböző elneve-zése csak véletlen, a felmérést készítő mérnökök jelölték más-más néven. Az 1873. évi utca-névadási rendeletben is mindkét utcanév szerepel.23 A Sétatértől délre, a Szentgyörgyvári út becsatlakozásánál jött létre az ugyancsak há-romszög alakú későbbi Kossuth tér. Az 1860-as években Tizenháromvárosnak nevezték ezt a városrészt,24e mellett a térséget külön „Piacz" névvel jelölték a kataszteri térképen, az ezt körülvevő (a Deák térre és az Eötvös térre kimenő) két utcát együttesen Szentgyörgyvári utcának hívták. Az 1880-as évekig itt tartották a heti sertés-, és marhavásárokat. A Ferenc császári felmérési térképen is jól látszik a terület középső részén, az egykori uradalmi tég-lavető helyén kialakult Ciglenice nevű mély tó, mely nevét a német Ziegel-See-ből (Téglató) kapta. Az 1860-as években még fürdésre és korcsolyázásra is használtak, bár ekkor már megkezdték feltöltését.25 Szabályozása, lecsapolása sok gondot okozott a városnak a követ-kező évtizedekben. A Szentgyörgyvári utca keleti részét 1873-tól hivatalosan is Vásártérnek nevezték, csupán déli oldala maradt a régi utcanéven. Az 1880-as években egyre jobban elkülönült az Eötvös térre kimenő terület is, Vásártér utcának hívták, majd hivatalosan 1900-ban kapta a Kórház utca nevet.26 A Fő úttól délre fekvő városrészben egy hosszú ovális tömb jött létre a Kisnémet (a Zrínyi utca alsó, Ady utcáig terjedő szakasza) és a Fülöp utca (a Zrínyi utca Ady utcá-tól keletre fekvő része) kiépülésével. A 19. század közepén már itt álló fontos középületek (a zsidó hitközség kis kórháza, a Szent Márton kápolna és a városi ispotály a Kapronczai utca (Ady u.) sarkán, szemben velük a Nemzeti oskola egyemeletes épülete, feljebb (az Iván utcai (Csengery) saroktelken) az izraelita elemi, később kereskedelmi iskola) mellett városi polgárok házai sorakoztak, azonban a déli oldal sokkal jobban benépesült.27 A Kisnémet utcában az északi oldalon a házhelyek a Varasdi-Nagy Német útig (Király u.) húzódtak, s a tulajdonosok inkább a forgalmasabb Varasdi útra néző részen építkeztek. Ugyanígy lassan 22 Utcanévadási rendelet, 1873 és 1900. 23 Kataszteri térkép, 1864. W.C. XXI. 47. Sect. 24. és Utcanévadási rendelet, 1873. 24 Kataszteri térkép, 1864. 6. szelvény. Az elnevezés a visszatért 13 szepességi városra utal. Tarnóczky, 2010. 614.p. 25 Nagy- és Kiskanizsa térképe, 1857-58., Zalai Közlöny, 1934. március 25.; Zala-Somogyi Közlöny, 1863. de-cember 20. 26 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1889. április 2., Utcanévadási rendelet, 1900. 27 Nagy- és Kiskanizsa térképe, 1857-58., Nagykanizsa térképe, 1879. 300 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 300 épült ki a Fülöp utca északi oldala is, mivel a Fő út - Deák tér déli oldalán álló házak telkei nyúltak le ide. A telektömb középső részén udvari és gazdasági épületek találhatók, s a tulajdonosok nagyobb számban majd csak az 1880-as években építették fel telkeik végében a Fülöp utcára (a mai Zrínyi utcára) néző új házaikat, vagy adták el telkük egy részét az építeni szándékozóknak. A Fülöp utcától délre fekvő területet az utca névadója, Batthyány Fülöp herceg mérette ki az 1840-es években házhelyeknek, mellyel lehetővé tette a déli városrész beépítését, szá-mos utca kialakítását.28 Itt nyitották meg mérnöki tervezés eredményeként, a telektömbök négyszögesítésére törekedve 1854-ben az említett Kerti (Kisfaludy) utcát, majd a Fő úti ten-gelyre merőlegesen az Iván utcát és a Gábor utcát (Batthyány u.), a Fő úttal párhuzamosan pedig az ún. Tóth kert melletti utcát, későbbi nevén Bajza utcát. A katonai felmérési térképen jól látszik, hogy a megnyitott Kerti utca kettészeli a déli vá-rosrészt, s egyben összeköti a Kapronczai (Ady u.) utcát a Szentgyörgy vári utcával (Kossuth tér), de még csak kertek határolták, az építkezés az 1860-as évek közepén sem indult meg. A területet kimérő Batthyány Fülöp testvéröccséről, gróf Batthyány Ivánról29 elnevezett Iván utcának (a későbbi Csengey utca Zrínyi és Kisfaludy utcák közötti szakasza) még csak a keleti oldala épült ki: a saroktól kezdve egymás mellett csaknem teljesen zártan sorakoz-tak a későbbi Csengery út 9-23. számú épületek, az utca déli végén volt csak egy jelentős beépítetlen térség. A nyugati oldalon a Fülöp utcai (Zrínyi u.) saroktelket a kereskedelmi iskola L-alakú épülete foglalta el, tőle délre azonban kertek, kukoricások terültek el. Az Iván utcával párhuzamos Gábor utca elnevezése is a Batthyány családhoz köthető, Sényi Gáborról, a Batthyány-uradalom jószágkormányzójáról nevezték el,30 majd 1873-ban lett Batthyány utca. Valószínűleg az egész családnak emléket kívántak állítani ezzel az új elnevezéssel, mivel ugyanebben az utcanévadási rendeletben az Iván utcát Csengery utcá-ra, a Fülöp utcát Iskola utcára keresztelték át.31 A Gábor utca az 1860-as években kezdett benépesedni, (a nyugati oldalon 4, a keletin 5 lakóház állt, köztük - a kataszteri szelvényen névvel is jelölt - sóskúti Tárnok Alajos 1857-ben épült lakóháza. Tárnok Batthyány N. János uradalmainak, majd annak veje, gróf Zichy Károly vrászlói uradalmának jószágkormány-zója volt. 1840-től élt Nagykanizsán.32 A Bajza utcában is szinte csak a saroktelkeken álltak házak, az északi oldal középső har-madát elfoglaló terjedelmes épület Spánier Ferdinánd kereskedő Széchenyi téri házának udvari szárnya volt, melyben szivargyára s raktára kapott helyet. Az utca déli oldalán Tóth Lajos ügyvéd (Spánier veje) nagyméretű kertje terült el, innen nyerte az utca is első elneve-zését: „Tóth kert melletti utca", melyet 1873-ban változtattak Bajza utcára.33 1.3. Kiskanizsa utcahálózata, utcaképe a 19. század második felében A kiskanizsai városrészben is jelentős változások következtek be. Megnőtt az utcák, s lakóházak száma is, az 1857-58. évi katonai felmérési térképen közölt kimutatás szerint 610 házat és 110 istállót írtak össze, 1870-ben már 730 épületet jegyeztek fel.34 A térképen mintegy 17 utcát és 2 teret különíthetünk el (egy utcának számítva a Rác utcát, mely később 28 Kaposi, 2006/a 90-91.p. 29 Az utca elnevezésével kapcsolatosan részletesebben lásd: Tarnóczky, 2010.122.p. 30 Tarnóczky, 2010.121.p. 31 Utcanévadási rendelet, 1873. 32 Kaposi, 2006/a 85.p. 33 Kataszteri térkép, 1864. 7., 8., 9. szelvény, Utcanévadási rendelet, 1873. 34 Kiskanizsa térképe, 1857-58, Döme, 1871.14.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 301 75. kép: Kiskanizsa térképe, 1857-58 - a Ferenc császár által elrendelt II. katonai felmérés szelvénye Kisrác és Nagyrác utcára tagolódott). A mérnöki, négyszöges telektömbök kialakítására való törekvés Kiskanizsán nem érvényesült, az utcahálózat kialakulását továbbra is a dűlő-utak menete szabta meg. A lakosságszám növekedésével eloszlott a belsőség, így „halmazos, rendszertelen utca kialakulás" jellemzi a városrészt, „a templomtéren és a Szent Flórián téren teret hagynak ki, de ezt nem tudatosan teszik, természeti okai vannak ennek. Egy-egy pocsolya helyezke-dett el ezeken a tereken, mely a Szent Flórián tér háta mögött ma is megvan, s «kacsastrand» csúfnév-re hallgat." - írta az időszak kiskanizsai viszonyairól szólva Makoviczky Gyula.35 A templom és a városrész legnagyobb méretű épülete, az uradalmi vendégfogadó kör-nyéke, s az attól északra fekvő utcák térsége sűrűn beépült, ugyanígy a Rácvárosi, déli területek is, a két magot a varasdi út kapcsolta össze. Az országút északabbra helyezésével egy új besűrűsödési tengelye jött létre Kiskanizsának, a Fő út - Ország útnak nevezett mai Bajcsy-Zsilinszky út. A Ferencs császári felmérési térképen jól látszik, hogy az észak felé tartó Cigány - Homokkomáromi - Rózsa (Őrtorony) - Berek (Szent Rókus) utcákat északon az ekkor még csak „fö>z"-ként jelölt Berek köz kötötte össze, mely tovább haladva észak-kelet felé (átvágva a Berket) a Nagykanizsával való összeköttetést is biztosította. A Berek köztől északra már felfedezhető a kiépülő Zsigárdi köz is. A templomtól délre induló, az Ország utat a Varasdival összekötő utca mindkét oldalán kiépült már, külön névvel a kataszteri mérnökök nem jelölik. Templom utcának hívták a 35 Makoviczky, 1934. 25.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 302 19. század második felében, majd 1900-ban nyerte el a sarkon akkor felépült Polgári Olva-sókör földszintes székházáról a Polgár utca elnevezést.36 A kanizsai uradalomhoz tartozó s egyéb környező településekkel való összeköttetést biztosító, délre nyíló Bajcsai és a délnyugati irányú Szepetneki utcán jelentős áruforgalom zajlott Kanizsa irányába.37 Az 1784. évi József császári felmérés óta hosszuk alig növekedett tovább, tömöttebbé váltak inkább. A Varasdi és Szepetneki utcák közötti térségben két kis utcakezdemény figyelhető meg a kataszteri térképen, melyeket névvel is jelöltek a szelvé-nyeken: a Rajnai utca (később Körmös utca) és a már akkor is Rozmaring utcának nevezett kis utcácska néhány háza. Nagyobb fejlődés, átalaku-lás figyelhető meg a Rácvárosi részen. A hetven évvel koráb-bi katonai felméréshez képest kétszer olyan hosszú lett a Rác utca, s még nagyobb arányban növekedett a Jakabkuti utca. Sűrűn beépült az egymáshoz ívesen kapcsolódó Felsőtemető és Alsótemető utca is, egyedül a Felsőtemető utca középső részén található egy nagyobb beépítetlen foghíj, Szmodits 76. kép: Jellegzetes zsúpfedeles ház Kiskanizsán János és Bolf G7ör8y nagyobb a Kisrác utcában, 1940 méretű telkei.38 Az 1864. évi kataszteri térképen Becsali utca néven tüntetik fel a Rác és Jakabkuti utcák találkozásából kelet felé kiinduló utcát, mely néhány száz méter után megtörik, s délre fordul. Az utca elején ekkor még alig látha-tók házak, a délre tartó rész kissé jobban beépített, az 1880-as években azonban már sűrűn házak veszik körül mindkét utcaszakaszt.39 A Varasdi és az Ország út szétágazásától délre, a Pivári malom felé vezető Pivári utca a 19. század közepén nagyjából a Bába utca vonaláig nyúlt, a térkép szerint nyugati oldalán több ház sorakozik, keleti oldalán mindössze 4 ház állt, melyek telkei egészen a Principális csatornáig nyúltak le. Az elkövetkező két-három évtizedben duplájára nő az itt álló házak száma mindkét oldalon, de az aránytalanság a két oldal között megmaradt. Az utcát való-színűleg a 18. század óta Pivári utcának hívták. A korábbi helytörténeti szakirodalomban azonban az 1864. évi kataszteri térképen szereplő Petránci utcát tévesen a Pivári utcával azonosították. Az 1900. évi utcanévadási rendelet szerint a Peteráncz a Jakabkuti utca régi elnevezése volt, s ugyanekkor erősítették meg a Pivári utca elnevezést is, mint régi nevet.40 A kiskanizsai népesség túlnyomó része mezőgazdasággal foglalkozott, így a település-rész beépítési módja is jelentősen különbözött a nagykanizsai résztől, a falusias, hagyomá-nyos oldalhatáros beépítés jellemzi, de a házak szabálytalanul épültek, különböző távolság-ra az út vonalától. A lakóházak többsége még nem téglából, kőből épült, a legjobban kiépí-tett, a templomhoz közeli utcákban (a Cigány, a Homokkomáromi vagy az akkor Rózsa ut-cának nevezett Őrtorony utcában) is csak a házak felét jelölik a kataszteri térképen szilárd 36 Utcanévadási rendelet, 1900. 37 Kaposi, 2006/a 79.p. 38 Nagy- és Kiskanizsa térképe, 1784, Kataszteri térkép, 1864. Kiskanizsa No.7. szelvény. 39 Uradalmi gazdasági üzemtérkép,1886. 40 Szűcs, 1970. 5-6.p. és Utcanévadási rendelet, 1900. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 303 szerkezetűne k rózsaszínnel, a többi sárga színű. A házak legnagyobbrészt zsúpfedelesek, keményfa szerkezetűek, vert falúak még, később cseréptetejű, agyagfalú házakat kezdtek építeni, majd az 1880-as évektől a falakat is fokozatosan téglafalakra cserélték.41 Az Építési Bizottság üléseinek gyakori témája volt az 1880-as évek első felében a „fa talpakra, fa oszlopok közötti sár fallal épült" házak átalakítása, felújítása. Sorra engedélyezték az átépítést, amikor a házak „dűlőfélben lévő tűzfalát, amely eddig sárból volt, téglából lerakni" szándékozott tulajdonosa, vagy a sövényfonással ellátott homlokzatot téglafallal kijavítani, vagy a „talpakra épült, cserép zsindellyel fedett ház porhadt talp gerendáit eltávolítani, helyettük téglafalat húzatni" szeretett volna a kérelmező. Több esetben azonban szigorúan megtiltot-ták az átalakítást, amikor a háztulajdonosok a falak alatt új fatalpakat szeretettek volna húzni. A kiskanizsai Farkas Bulsa János és társai 1882 júniusában kérvénnyel fordultak az Építési Bizottsághoz, állásfoglalást kérve a sárbóli építkezéssel kapcsolatosan. A Bizottság a végzésben megfogalmazta, hogy a kérvényezők „magán úton szerzett aggodalma egészen alaptalan", a sárból történő építkezést nem tiltják, akár tömésből is építkezhetnek, csak a tűzveszélyes anyagok (fa talpak, fa oszlopok) alkalmazását nem engedélyezik. 1885 körül megsokasodott az olyan építési engedélykérelmek száma, melyekben az ad-digi kémény nélküli, zsúpos házuk lebontására, új, szilárd anyagból épített, cserépzsindely-lyel fedett házak építésére kértek engedélyt a kiskanizsai háztulajdonosok.42 A házak épí-tőanyaga fokozatosan javult. Ezzel párhuzamosan az agrártevékenységhez feltétlen szük-séges gazdasági épületek is fokozatosan átalakultak. A pajták a háztelek végében, a házra merőlegesen helyezkedtek el. A 19. század közepén többségük sárból épült, zsúppal fedett, a középső részen általában egy félkontyos háztetőkiugrás található, ezt a részt a takarmány szárítására használták, két oldalán tárolták a szalmát és szénát. Alul helyezték el középen a szint, két oldalán az istállót és egy szerszámos raktárhelyiséget. Az 1930-as években még állt néhányuk, a Nagyrác utca 1. számú ház ilyen típusú pajtáját Makoviczky Gyula fotográ-fiájáról ismerjük.43 Az 1880-as évektől a lakóházak átépítése, új téglaházak építése mellett a nyeregtetős pajtaépületek is téglából épültek már, cserép-pel fedve. Két részre oszlottak, a színre és az istállóra. A szí-neket csak téglaoszlopok tar-tották, a falakat bedeszkázták. Ebből a típusból, azóta több-ször felújított, átépített formá-ban ma is több található még a városrészben. 77. kép: Davidovics Ferencz Sormási utcai (Bajcsy-Zsilinszky u.) lakóházának terve, Mártinecz József vállalkozó által készített helyzeti rajz, alaprajz és keresztmetszeti rajz, 1887 41 Lásd még: Kerecsényi, 1997.101-121.p. 42 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1882. június 16., 28., 1883. június 5., augusztus 16., 1884. február 4., március 18., 1885. február 16., június 23., szeptember 15. 43 Makoviczky, 1934. 40-41.p. Fénykép: II. 15. és 17. kép 304 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 304 1.4. A vasút hatása, a tervszerű városfejlesztés kezdetei Nagykanizsa életében döntő változás az 1860-as évektől kezdődően következett be. Az 1854-ben jóváhagyott vasútépítési tervben Nagykanizsa négy vonallal szerepelt, többszöri módosítás után végül a Déli Vasút 1858-ban kezdte meg a Buda - Kanizsa - Pragerhof vona-lak építését. Az állomáshoz és a vonalakhoz a város több mint 80 hold területet biztosított térítésmentesen, ebből 43 holdat saját költségén vásárolt meg, s adott át a vasúttársaságnak. A pályaterveket Carl von Etzel német mérnök irányításával főként osztrák mérnökök készí-tették, a Nagykanizsa-Sopron vonal pályáját Leviczky Antal magyar mérnök tervezte. Ké-sőbb Etzel irányította az építkezést is, mint építésigazgató. Magyar, horvát, szlovén, olasz, német és francia munkásokat alkalmaztak, számukra a téglagyár mellett barakktábort lé-tesítettek. Az állomás az Akasztó és Tüskeparti dűlőben, az egykori izraelita temető helyén épült, melyben már egy évszázaddal korábban megszűnt a temetkezés,44 az épület alapozása 1859. január 16-án kezdődött. A magasépítmények terveit az építészeti iroda mérnökei készítet-ték Wilhelm Flattich főmérnök vezetésével. A nagyobb állomásokhoz egyedi terveket, a többi állomáshoz típusterveket használtak. A Déli Vasút egyik legnagyobb felvételi épülete Nagykanizsán épült fel egyedi tervek alapján, elrendezése hasonlított az I. osztályú állomásépülethez, de nagyobb, bővebb volt. A hosszú, földszintes, csak a két végén emeletes épületben helyezték el egyik oldalon a há-rom kocsiosztály utasai részére elkülönített várótermeket és az éttermet, a középső részen a jegypénztárakat, az expresszáru és poggyászkezelési helyet, s az épületet átszelő kijára-tot. Ezen túl helyezkedett el a forgalmi szolgálat öt helyisége és a főnöki iroda, az étterem-mel átellenes oldalon a sarokpavilon földszintjén a posta és a rendőrség. A sarokpavilonok emeletén voltak a szolgálati lakások. Az épület pálya felőli oldalához csatlakozó peront és a mellette lévő négy vágányt egy 26 méter fesztávolságú, fából készült csarnok fedte. Az ácsmunkákat a norvég Gullbrand Gregersen vállalkozó cége végezte. A csarnok az épület dísze és jelképe volt majd egy évszázadon keresztül.45 A Nagykanizsa-Buda vonal ünnepé-lyes átadására Bécsből érkező különvonat utasai a Pesti Napló 1861. március 23-i tudósítása szerint dicsérték a „nagy, szilárd, csinos és egyszerű" kanizsai pályaudvart is.46 A telep két fűtőházával, fiókműhelyével a vasúttársaság egyik legna-gyobb gépészeti intézménye lett. A város lakosságára az új-donság örömével hatott a vasút megnyitása, a vasárnapi séták sorába tartozott az állomás megtekintése, a megnyitott vasúti vendéglő és kerthelyi-ség hamarosan a helyi társa-sági, üzleti élet központjává, találkozó helyévé vált. A vas-útvonalak 1860-1868 közötti megnyitása megsokszorozta az addig is élénk kereskedel-44 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 57.p. 45 Orientbahn-Kalender für das Jahr 1859. J. Markbreiter in Gross-Kanizsa, 1858. 1. 96-101.129., TGYM Tört. dok. tár 87.100.1.3. Horváth, 2001. 24., 29., 42.p.; Kubinszky, 1983. 24-28.p.; Tóth, 1986. 9.p. 46 A cikkről készült fotót közli: Tóth 1986.10. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 305 met , az állomásépület a következő évtizedekben bekövetkező hatalmas arányú fejlődés jelképévé vált. A gazdasági fellendülés jelentős változásokat hozott a városképben is. Ettől az időszaktól, az 1860-as évek második felétől beszélhetünk valóban tervszerű városfejlesz-tésről. Az első építési rendszabályt végül 1867. február 17-én hagyták jóvá.47 Célja a gyakori tűz-veszélyek okainak elhárítása mellett egészségügyi szempontból a városi lakosok javának és a város „külcsinosodásának" előmozdítása, s így a házak értékének növelése volt. Előírta az új építkezések, átépítések kötelező bejelentését, a tervrajzok vagy kisebb építkezésnél az épület vázlatának előzetes bemutatását. Feladatként szabta meg, hogy szakértők és egy, a városi képviselőség által megbízandó küldöttség készítse el Nagykanizsa első városrende-zési tervét. Megtiltották új építkezéseknél a náddal, zsúppal, deszkával történő tetőfedést, a házak közelében széna-, szalmacsűrök, pajták építését, valamint a házak és melléképüle-tek között az „üregek" elhagyását. A szabályozás eredményeként elvezették a város vizeit. Megkövetelték a vízeresztő csatornák alkalmazását, a telkekről kivezetett csatornákat csak fedetten engedélyezték, s csak akkor, ha azok a házak előtti főárokba csatlakoznak. A ház-tulajdonosok számára előírták a kőből vagy téglából történő járdakészítést, s azok „jókarban" tartását. A részletes városrendezési terv elkészítésére egy, a városi hatóság által alakított ma-gántársulat létrehozását javasolták, melyben a város vezetésén kívül részt vehetett volna minden közintézmény, az uradalom, s a városlakók is, kivált, akiknek a szabályozandó területen telkeik voltak.48 A részvénytársulás azonban nem jött létre. Az építészeti rendszabályokat 1867 áprilisában hozta a Zala-Somogyi Közlöny is, ennek ellenére előírásai nem váltak ismertté a városlakók között. A közrendészeti bizottmány 1870 májusában az építkezési szabályok szoros megtartásának szükségességét fogalmazta meg, a pályaudvar felé vezető út melletti építkezéseknél tapasztalható mulasztásokra hív-ták fel a figyelmet, ahol a ferdén fekvő telkeket nem egyenlítették ki, így ferdén építették a lakóházakat, szűk, téglázatlan járdákat hagytak. A bizottmány elhatározta, hogy a lehető legszigorúbb figyelmet fordítja az elkövetkező időben a szabályok betartására, s javasolta, hogy készíttessenek a területről helyi tervet, s az építkezéseket ez alapján szabályozzák.49 Tersánczky József, a közrendészeti bizottmány alelnöke 1870. július-augusztusban hosszú cikksorozatban ismertette meg a városlakókat az építkezési szabályrendelet céljaival, elő-írásaival, hatásaival. Javasolta, hogy a közrendészeti bizottmányt utasítsa a képviselőség a város teljes területének átvizsgálására, „a szükségeseknek jegyzékbe vételére", készüljön a városról „mappa" (térkép), melyből kitűnnének a javítandó hibák, s egy másik térkép, mely irányul szolgálna az új építkezéseknél. A helyi viszonyokhoz alkalmazkodó részletesebb, ,,határozóbb, kötelezőbb kitételeket" tartalmazó új rendelet létrehozását javasolta.50 1.5. A Deák- és az Erzsébet tér új arculata A belváros képe fokozatosan átalakult, a kapitalista fejlődés következtében megválto-zott körülmények kihatottak a kanizsai polgárok lehetőségeire és igényeire is. A feltörekvő polgárság képviselői, a meggazdagodott kereskedők, iparosok megmagasították, átépítet-ték korábbi lakóházaikat. Az egyszerű homlokzatú barokk és klasszicista stílusú városi há-zak között megjelentek a szabadabb és változatosabb formaelemeket használó romantikus 47 TGYM Tört. dok. tár 72.403.1. 48 Tervek Nagy-Kanizsa jövőjéhez. Zala-Somogyi Közlöny, 1867. november 2. 49 Zala-Somogyi Közlöny, 1867. április 1; Zala-Somogyi Közlöny, 1870. május 21. 50 Zala-Somogyi Közlöny, 1870. július 9,16, 23, 30; augusztus 6,13, 20. 306 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 306 stílusú lakóházak, majd az 1870-es évektől eklektikus stílusú házak sora épült. Ebben az időben kezd kialakulni a város két főtere, a gyakran Főtérnek is nevezett Felsőtemplom tér, a Deák tér és a Gabonapiac, a későbbi Erzsébet tér mai arculata. Az 1860-as évekre kiépült a város egyik legszebb utcaképe, a Deák tér déli oldalán álló kereskedőházsor, melynek meg-határozó épületei a Grünhut gabonakereskedő által épített 2. számú, és a hadsereg egyik legnagyobb élelmiszerszállítója, Lackenbacher Heinrich által épített 4. számú romantikus lakóházak. Grünhut Fülöp módos gabonakereskedő és neje, Dobrin Lujza 1860 körül építtette fel házát, mely ma a város legszebb romantikus stílusú épülete.51 Igen szép emeleti vasrácsos erkélye, felette gótikus stílust idéző mérműves rozettával, faragott homokkő oroszlánfigu-rákkal díszített. A földszinten működött híres gabonakereskedésük, az Iskola utcáig (Zrí-nyi u.) nyúló telek nyugati oldala csaknem kétharmadáig raktárakkal volt beépítve már az 1860-as években is (ezek egy része kőkeretes kapuval ma is látható) s keresztben is lezárta a telket egy gazdasági épület. Az Iskola utcára néző házuk 1885 előtt készült el (egy 1885. áprilisi helyszínrajzon már szerepel). A házakat Grünhut Fülöp halála után, 1900-ban gyer-mekei, Alfréd, Henrik és Szelina örökölték, a két fiú Grünhut Fülöp Fiai néven továbbra is fenntartotta a gabonakereskedést. Grünhut Alfréd kereskedő, bankár s híres műgyűjtő volt, a város által megvett, í 11. részben adományul kapott jelentős numizmatikai- és metszet-gyűjteményét ma a múzeum őrzi. A ház a család kezén maradt az államosításig, 1952-ig.52 A másik, ún. Grünhut-ház telkén, a Deák tér 4. szám alatt Lackenbacher Heinrich épít-kezett a 19. század első harmadában. Bátyja, Lackenbacher Moses az osztrák hadsereg egyik legnagyobb élelmiszerszállítója, a kanizsai uradalom egyik legfontosabb kereskedője volt, aki három testvérével megalapította a Lackenbacher M. és Társai nagykereskedelmi céget. Az iroda Bécsben működött, a bevásárlási központ Kanizsán maradt, melyet Hein-rich vezetett. 1847-48-ban már Horsetzky Mór híres sebészorvos, tudós lakott az épületben, aki Lackenbacher Heinrich lányát, Juliannát vette feleségül s nevelték itt 17 gyermekü-ket.53 Egyes adatok szerint a mai épületet Horsetzky építtette a korábbi ház átalakításával 79. kép: A Deák tér déli oldalán álló kereskedőházsor 1903 körül 51 A telken Lackenbacher József háza állt. Lásd: Kaposi, 2006/a 97-98.p. 52 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1885: 7526., 1886:5553.; MNL ZML Nk. F. /758/ 6172 bsz. tjkv.; Kunics, 1992. 207-208.p.; Kanizsai Enciklopédia, 1999.107.p. 53 Kaposi, 2006/b 266.p.; Kaposi, 2006/b. 97-98.p.; Zalai Közlöny, 1936. január 19. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 307 vag y annak helyén.54 Nem tudni, pontosan mikor épült a mostani ház, a korábbi épületből maradtak-e egyes részek vagy egy 19. század közepi átalakítás eredménye a mai homlok-zat. Eredeti arculatát csak a kapu kőkerete, az ablakok feletti kagylódíszek és az emeleti középerkély konzoljai őrzik. Horsetzky halála (1859) után özvegye lakta, majd 1880-ban eladta Lessner Henrik gabonakereskedőnek és nejének, Rosenberg Herminának. (1885-ben az ekkor már valószínűleg özvegy háztulajdonosnő kisebb átalakításra kért engedélyt, új lépcsőfeljárót készíttetett.)55 1890-től már Clement Lipót, volt palini bérlő a ház tulajdono-sa. Grünhut Alfréd 1898 áprilisában vásárolta meg az épületet feleségével, Dobrin Irénnel. A házat nem építtetője alapján ismerték, a századfordulós Grünhut-ház elnevezés maradt meg a köztudatban. 1940-től a Jézus Szíve Egyházközség tulajdona, jelenleg is a plébániá-nak ad otthont.56 A két Grünhut-ház között egy földszintes kereskedőház állt a század közepén, Eisinger Henrik kelmekereskedőé. Eisinger 1885 áprilisában kért engedélyt főtéri háza emeletesre építésére, s ugyanakkor az Iskola utcára néző telekrészen egy új emeletes ház emelésé-re. Mindkét tervet Geiszl Mór neves építész készítette. A Deák téri ház földszinti helyisé-geit kissé megmagasították, vas tartógerendák közötti boltozattal látták el, a földszinten az eredeti terv szerint egy négy- és egy háromszobás lakást alakítottak volna ki. Eisinger azonban 1885 májusában újabb kérvénnyel fordult a városi tanácshoz, hogy a földszin-ti utcarészt nem lakás, hanem ipar-üzleti célokra akarja átépíttetni, fölötte az emeleten „lakosztályt" akar kialakítani. A terv szerint az emeleten két lakást alakítottak ki 3-3 szo-bával, melyek között átjárás volt. Az Építési Bizottság szemléje után a tervmódosítást is engedélyezték. Az épület nem a Geiszl által tervezett eredeti homlokzat szerint épült meg, az emeleti, két ablak előtti nagyobb középerkély helyett az épület két végén építettek fel két erkélyt, az ablakok körüli keretezés megegyezik a tervvel, de az egyenes szemöldök-párkányok helyett az ablakok fölött timpanonokat alkalmaztak. Az 1890-es években ké-szült képes levelezőlapokon már mai homlokzatával látható, valószínűleg a földszinti rész áttervezésekor módosították ezeket a részeket is. Az Iskolai utcai házban szintenként 2-2 lakást alakítottak ki. Az épületek 1885. október végére elkészültek, Eisinger mindkét házra megkapta a lakhatási engedélyt. Ugyanebben a hónapban az Iskola utcai telekrészen újabb udvari épületeket emeltetett Tóth Mihály „építő vállalkozó" terve szerint és kivitelezésében: a nyugati oldalon „egy lakás" (két szoba), mosókonyha, fakamara és kettős árnyékszékből álló melléképületet, a keletin egy hosszú faházat (alatta pincével).57 A Deák téri ház föld-szintjén működött a Hild Ferenc kőfaragó és fia által 1882-ben alapított „első nagykanizsai temetkezési vállalat". Műhelyük és raktáruk a Király utcában volt, üzlethelyiségük itt, a Deák tér 3. szám alatt.58 A kiegyezés utáni időszakban alakult ki nagyrészt az 1873-ban már hivatalosan is Fő-térnek nevezett korábbi „Gabonapiac" új arculata, ekkor épült ki - a teret döntően meghatá-rozó 18. századi uradalmi épületek és 19. század eleji klasszicista lakóházak mellett - a ma is látható épületek nagy része. Nem egyszerűen új középületek, lakóházak magasodtak a téren, a romantika, majd az eklektika jegyében született újjá. A keleti oldalon álló, főként földszintes házak helyén új házsor épült ki, mely a városképben mutatkozó „minőségi válto-zást" is jelképezte. A 18. században és a 19. század első felében benépesedett, kiépült a tér, az 1870-es évektől kezdve azonban kezdett kialakulni a modern városkép. 54 Zalai Krónika, 3. füzet. 192-193.p. 55 ÉB. jkv. 1885. december 4. 56 MNL ZML Nk. F. /757/ 6165 bsz. tjkv., Kunics, 1992. 208.p. 57 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1885: 7526.; MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1885. április 16., május 6., június 1., június 9., október 22. 58 Kunics, 1992. 208.p. 308 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 80. kép: A Főtér (Erzsébet tér) keleti oldala 1900 körül. Jobbról balra: az Ebenspanger-ház, a Szerb ház, az Arany Szarvas Szálló egy- és kétemeletes épülete, majd a Benzián-ház következik. Bal oldalon a Csoportházakhoz tartozó emeletes épület, a háttérben középen a Kaiser-ház látszik. A görögkeleti templom melletti telken 1867-ben Ebenspanger Manó termény- és bőr-kereskedő építkezett (Erzsébet tér 21.). Szépvonalú romantikus lakóháza emeletét a család városi lakásaként használták, a földszinten működött az 1834-ben alapított híres bőr-, bor-és terménykereskedő cég, melyet a családfő halála után, 1875-től fiai, Lipót és Leó vezettek. Ebenspanger (Elek) Lipót kir. kereskedelmi tanácsos, újnépi nagybirtokos volt, birtokán mintagazdaságot vezetett a cégvezetés mellett.59 A szomszédos, udvari részen álló szerb templom elé az egyházközség 1852-53-ban emelt először egy térre néző - a kataszteri térkép szerint földszintes - lakóházat, melyet a követ-kező év elején bérbe is adtak (Erzsébet tér 20.). Az épületet 1856-ban kibővítették egy újabb szobával. Az összesen 32 főből álló görögkeleti szerb közösség 1870-ben a Nagykanizsai Takarékpénztártól felvett kölcsönből a ház mellé az udvarban egy ún. Damensalont épített, ezzel együtt az egész házat felújították, átalakították, így jött létre a ma is látható épület. Az emeleti bérlakások mellett a földszinti helyiségeket üzleteknek, irodáknak adták ki. Már az 1860-as években működött egy kávéház a földszinten, ahol a kanizsai kereskedők gyűl-tek össze rendszeresen. A szomszédságában építkező Knortzer Frigyes szállodás 1879-ben vállalkozása bővítésére több évre kibérelte a szerb házat is a kávéházzal együtt. 1894-től Hein Mihály kávézója, majd az Otthon, később a Fiume kávéház működött itt.60 A tér északkeleti részén, „a bécsi és az óriási utcza szegletén" (a Kinizsi utca bejáratánál) Kaiser Sándor terménykereskedő építtetett 1869-ben „a lakszükség enyhítésére" egy „szép és jövedelmes" bérházat (Erzsébet tér 16.). A lakások mellett földszintjén működött a neves 59 Az épületről részletesen lásd: Kunics, 2009. 276-277.p. 60 Kunics, 2009. 277-278.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 309 Altstadte r és Löwy gabonakereskedő cég irodája és Dreher Antal kőbányai „sörödéjének" raktára.61 A szerb ház és templom északi szomszédságában az 1860-as években az egyemeletes Vizlendvay-ház (Erzsébet tér 19.) állt, ettől északra egy hatalmas, szinte beépítetlen telek volt, melynek jobb oldalán állt csak egy keskenyebb földszintes épület. Helyén Knortzer Frigyes vendéglős építette fel 1875 tavaszán kétemeletes épületét, melyben a vidék akkori egyik leg-modernebb szállodáját nyitotta meg (Erzsébet tér 18.) Megépülésével a két ház sorsa össze-fonódott: az új kétemeletes épületben működött a 32 szobás szálloda, földszintjén egy kávé-házzal, s a hajdani Vizlendvay-házban rendezték be a szálló éttermét. A hírlapírók a szálloda költséges berendezését dicsérték, a fővárosi luxusszállodához hasonlítva kis Hungáriaként emlegették. Falai között főhercegek, miniszterek, előkelő külföldi vendégek szálltak meg, itt fogadták a város hivatalos vendégeit is. Az 1890-es években a szálló bérlője Hlatkó János volt, aki az egyemeletes épületben az étterem mellett egy sörcsarnokot működtetett. Ugyanitt 1893-ban az udvari részen addig táncteremként használt nagytermet kávéházzá alakította át, az ut-cára nyíló helyiséget olvasó szobává, s az épület előtt egy „pompa-sátort" állított fel.621911-ben Haas Vilmos bérlő újabb átalakításokat tervezett, az egyemeletes épületet egy újabb emelettel (14 szobával) kívánta megtoldani, s Pilch Antal pécsi műépítész terve szerint egy nyári szín-kört akart felépíteni (jórészt téglából) a szálló udvarán Füredi Béla pécsi színi igazgatóval. Az Építészeti Bizottság azonban a helyet a tűzveszélyesség miatt alkalmatlannak találta, el-utasította a terveket.63 A keleti házsor kiépülésével párhuzamosan az 1870-es években az addig beépítetlen nyugati oldalon is új épületek készültek el. A Zöldfakert felét elfoglalva 1873-ban épült fel az új terjedelmes „mintabörtön, a hazában ez idő szerint a brücksaali börtön systemája szerint első" Ney Béla tervei alapján, Hencz Antal helyi építész kivitelezésében. A 120 főre tervezett, de 180-200 rabnak is helyet biztosító intézet építésénél a bűnösök javítása s foglalkoztatása volt célul kitűzve, fölosztásával, célszerűségével kiemelkedett a magyar hasonló intézmé-nyek sorából. A rabok javulását segítette a munkáltatás mellett a börtöniskola is.64 A fogház építésekor a törvényszék még a szomszédos, régi sóházban (Erzsébet tér 5. - Király u. 53.) működött, a két udvart csak egy bástya választotta el. A falon lévő ajtót akkor falazták el, mikor a törvényszék 1887 tavaszán a tér másik oldalára, a korábbi Zöldfa Szálló épületébe költözött. 1875-ben ugyancsak a Zöldfakertben, a saját tulajdonában lévő telken egy egysze-rű földszintes épületet emelt a kincstár dohányraktárnak, mivel korábbi terve, hogy a rak-tárt a sóházban helyezzék el, a város ellenállása miatt meghiúsult. Amikor a dohányraktárt önállósították az adóhivataltól, ebbe az egyszerű épületbe költöztették át addigi helyéről, a közeli Lőwy-házból (Erzsébet tér 10.). 1.6. A városközpont bővítése Komoly lépéseket tett a városvezetés új városháza építésére, 1870-ben olyan „merész" terveket álmodott, mint egy „gyűlde és színház", gőzfürdő építése, polgári fiúiskola létesítése. A további fejlődést, az építkezéseket azonban a telekhiány akadályozta, a város központi területein már drágán sem lehetett alkalmas telket vásárolni. Ugyanakkor „városunk kellő közepén száz hold számra kukorica és burgonya díszlik".65 Új utcák nyitására volt sürgősen szük-61 Uo. 280.p. 62 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1893/2134.; Kunics, 2009. 278-279.p. 63 Zala, 1911.július 20., augusztus 4., szeptember 14.; illetve Kunics, 2009. 279.p. 64 Kunics, uo. 65 Zala-Somogyi Közlöny, 1871. szeptember 30. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 310 ség, ez azonban egyéni érdekeket sértett. Többen az új építkezések miatt házaik értékvesz-tésétől féltek, akinek háza az új utca vonalába esett, attól tartott, nem kap helyette másikat vagy kellő kárpótlást, akinek telkét vették volna igénybe az utcanyitáshoz, nem akarta azt illő áron eladni, nem akart hozzájárulni az új utca költségeihez. 1.6.1. Új utcák nyitása a déli városrészben a kiegyezés utáni évtizedekben A vasút megépítése után a besűrűsödési tengely a Fő úttól délre, a vasúti pályaudvar felé tolódott el. A budai vonal 1859. évi megnyitása után a pályaudvarhoz vezető keskeny Ispitál utca- Kapronczai utca már nem volt elegendő a megnövekedett áru- és személyfor-galom lebonyolítására. Vele párhuzamosan kialakítva a város már 1866-ban elhatározta az Iván utca (a Csengery útnak a Zrínyi utcától a teherpályaudvarig terjedő szakasza) össze-kötését a Fő úttal. A Takarékpénztár az utcanyitáshoz anyagi segítséget, valamint telkének egy részét ajánlotta fel. 1870 januárjában hosszas alkudozás útján sikerült a két háztulajdo-nossal megállapodni, mely szerint a város 21 ezer forintot s a lebontandó ház „anyag szereit" ajánlotta fel kárpótlásként. A városi polgárok adakozások folytán 10 970 Ft-ot gyűjtöttek össze.66 A város forgalmában „forradalmat" jelentő utcát (a Csengery út Zrínyi utca és Fő út közötti szakasza) Takarékpénztár utca néven végül 1870. december 6-án nyitották meg.67 A képviselő-testület már az előző év augusztusában elhatározta, hogy a vasút felé vezető „Apolda utca kezdetétől a kórházig, az iskola utca vonalon az Iván utca sarkáig, végre az Iván utcán folytatólag a vasúti indóházig" (Ady utca a Zrínyi utca sarkáig - Zrínyi utca - Csengery út) kikövezteti, a munkára Stern vasúti mérnökkel költségtervet készíttettek. A város vezetése a Belügyminisztériumhoz fordult, hogy a pályaudvarhoz vezető Kapronczai, majd a többi utca kiépítésére, kövezésére és fenntartására engedélyezze a kö-vezetvám szedését. Felterjesztésükben kifejtették, hogy nem sorompót akarnak felállítani az úton, csak a vasúton innen el és ide szállított áruk után kell a vasúti pénztárnál a kövezet használatáért a díjat befizetni. Az 1868. január 31-i, majd szeptember 30-i minisztériumi rendeletben minden métermázsa áru után V2 krajcár illeték szedését engedélyezték 12 évre. Az időközben felépült kottori-barcsi vasútvonal megnyitása következtében csökkent Kanizsa forgalma, ugyanakkor az útépítéshez szükséges anyag- és munkadíjak jelentősen emelkedtek. Ezért a város vezetése 1869 tavaszán újabb kérvényt terjesztett be, melyben a korábban kérelmezett 40 000 forintos kölcsön helyett 60000 forint felvételére kért engedélyt. 81. kép: A Nagykanizsai Takarékpénztár székháza az 1870-ben megnyitott új utcával 1905 körül 66 MNL ZML V. 1512. VT. ir. 56/1869., Az Iván utca és Fő utca összekötése. MNL ZML V. 1505. KT. Ir. 54/1869., MNL ZML V. 1506. VT. Tárgy sz. ir.: Útépítési iratok és számadások 1870-1871. 67 Halvax polgármester, aki nem beszélt jól magyarul, az utcát állítólag a következő mondattal nyitotta meg: „Felnyitjuk az utcát és átadjuk a forradalomnak." Lásd: Zalai Közlöny, 1934. december 25. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 311 Buda , Székesfehérvár és Győr példájára hivatkozva a díj felemelését kérte 1 krajcárra és a szabadalom kiterjesztését 24 évre. A kövezetvámban látták „a járhatatlan, s hírlapokban is gúny tárgyát képező utaink megjavításának legegyszerűbb, legigazságosabb, sőt egyedüli módját". Végül a belügyminiszter 1869. július 23-án engedélyezte a vám felemelését 1 krajcárra.68 Ez az engedély volt a kövezetvámszedés kiindulópontja a városban. A makadám, klinker (kongótégla) és kőkocka burkolatok közül végül a legolcsóbb, a város téglagyárai által gyártott klinkertégla burkolatot választotta a közgyűlés. Először 1870 júniusától az Ápolda (más helyen Kórház u.) és Kapronczai utca (együtt Ady u.) bur-kolását végezték el Geiszl Mór építész vezetésével 23 000 forintért, ünnepélyes átadására október 9-én került sor. Majd 1871-ben az újonnan megnyitott Takarékpénztár és az Iván utca klinkerezésére, kétoldalt fedett árok és járda készítésére írtak ki pályázatot 43 208 Ft 25 kr. költséggel. Az 1871. február 27-én megtartott árlejtésen részt vett négy pályázó közül a munkát végül a legelőnyösebb ajánlattal a helyi Weiss J. H. és társa, Kaiser Sándor nyerte el olasz napszámosokat alkalmazva. Az építést október 1-jéig kellett volna befejezniük, de a téglahiány miatt akadozott a munka, augusztusig csak a harmada készült el. Végül négy hónappal a kikötött határidő után adták át. A képviselő-testület méltányolva a nehézsé-geket, elengedte a vállalkozóknak a határidő csúszása miatt fizetendő jelentős (heti 100 Ft) kötbért.69 Az utak burkolásával lehetővé vált a vasúti forgalom megosztása. A új, vasúti raktárakig vezető úton bonyolódott a teherforgalom, míg az indóházig vivő Kapronczay út (ma Ady u.) kizárólag a személyforgalom részére volt fenntartva.70 A városlakók üdvözölték az utcanyitást, de további lépéseket sürgettek. Hencz Antal építész véleménye szerint újabb utcákra, újabb épületekre, s azok számára alkalmas telkek-re volt szükség: „kívánatos volna, hogy ezzel az új utcák nyitása városunkban csak megkezdettnek, de nem befejezettnek tekintetnék."71 Még két újabb, a vasúti pályaudvar felé vezető utca nyitásának terve vetődött fel 1867-ben. A Kis Sörháztól (az Ady és Kisfaludy u. sarkától) a Fő térig nyúló utcát lóvontatású vasúttal látták volna el. Az ekkor a Fő tér 3. szám alatt, a Vasemberház szomszédságában működő Szarvas Vendéglő kertjén vezették volna ki a piacig. A tervben szereplő másik, ennél szélesebb főút a budai és bécsi vasútvonal szétágazásá-tól vezetett volna a zsinagóga irányába, mely által a hosszú, idenyúló telkek értéke nőtt vol-na, s a zsinagógának is díszesebb környezetet, szabad kilátást biztosított volna. Kivezetését a Fő útig először elvetették, de 1872-ben újra szerepelt a városrendezési elképzelések között a Rosenfeld Adolf házának (Fő út 4.) kisajátításával megnyitandó új utca, mely támogatói szerint „hírben és fényben" emelte volna a várost, de kiépítése ekkor sem valósult meg.72 Tersánczky József orvos, városi képviselő 1870-ben javasolta, hogy elvben terjeszkedési térnek mondják ki a vasúti pályaudvar felé eső déli részt, gondoskodjanak a vasúti bevágá-son túli telkek szabályszerű felosztásáról, a Gábor utca (Batthyány u.) déli végét nyissák ki, s egy híddal egyesítsék a vasúton túli területtel, s a Soproni utcából (Teleki u.) is nyissanak egy új utcát dél felé a Rózsa utca átellenében.73 68 Kövezetvám illeték szedése Nagykanizsán. MNL ZML V. 1506. VT. ir. 40/1869. Az Iván utca és Fő utca ösz-szekötése. MNL ZML V. 1505. KT. ir. 54/1869., Zalai Közlöny, 1927. szeptember 16. 69 Zala-Somogyi Közlöny, 1870. május 28., június 4., október 8.; Zala-Somogyi Közlöny, 1871. február 18. 6.; 1871. március 4.; május 6., augusztus 5. MNL ZML V. 1505. KT. jkv. 1872. június 6. 53. sz. végzés. 70 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1882. március 29. ülés. A 2295/82. számú végzésben e forgalommegosztásra hivatkozva tiltják meg, hogy a Városház és Sörház utcán keresztül az utakat rongáló fa szállítmányok menjenek. 71 Zala-Somogyi Közlöny, 1871. február 18. 72 Zala-Somogyi Közlöny, 1867. október 19.; 1872. október 17. 73 Zala-Somogyi Közlöny, 1870. augusztus 6. 312 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 312 A város és a Déli Vasút között létrejött szerződésnek köszönheti létrejöttét a déli vá-rosrészben a Hajcsár utca (Erdész u.) is. Egy, a város által addig használt út elzárása miatt kötelezték a vasutat saját költségén egy új utca megnyitására, megengedték, hogy a bécsi vonal keleti és nyugati részét elzárják a kocsi forgalomtól és a pálya alatt az Iván utcából (Csengery u.) a Kapronczai utcába (Ady u.) földalatti átjárót építsen. Az útterv engedélyez-tetése során a képviselő-testület szorosan ragaszkodott a létrejött egyezséghez, s 1872 jú-niusában kimondta, hogy az új utca egyenesen, „az úgynevezett Kerti utcával párhuzamosan hasíttassék ki" (ma Kisfaludy u.), az Iván utcai kinyitási pont kitűzésére egy bizottságot jelölt ki. Végül kisebb útirány módosítással adták meg az építési engedélyt. Az utca keleti részé-nek kialakítását 1880-ban kezdték meg egy, a Csengery utcába csatlakozó rövid szakasszal. Majd 1883 májusában határozatot hozott a képviselő-testület a temető melletti „marhahajtó út kisajátítás útján leendő megnyitásáról", melyről az utca elnevezését kapta. 1886-ban még „újonnan nyitott, de névtelen" utcaként említik, amikor a Bettelheim Samu és Fiai cég egy raktár építésére kapott itt engedélyt, az 1900. évi utcanévadási rendeletben azonban már a Hajcsár utca szerepel régi elnevezésként.74 1872. április 18-án új polgármester került a város élére Belus Lajos gyógyszerész szemé-lyében, a képviselő-testület április 29-i ülésén megválasztották az új bizottságokat, így a 12 rendes és 3 póttagból álló építési bizottmányt is. Eperjesy Sándor már ezen az első ülésen javasolta a képviselő-testületnek, hogy „az építkezési ferdeségek kikerülése végett a város utca-vonalai végleg szabályoztassanak". Indítványára megbízták az építési bizottmányt és a városi mérnököt a részletes városszabályozási terv elkészítésével.75 A Fő úttól délre eső területen további utcák létesültek. Az Iván és a Kapronczai utcák (Csengery és Ady u.) összekötésére megnyílt a Szemere utca (az 1873. évi utcanévadási ren-delet szerint „újonnan lett nyitva" a Takarékpénztár utcához hasonlóan), majd 1875 áprilisá-ban az Izraelita Hitközség tulajdonában lévő, nagyméretű telken keresztül a Nádor utca (ma Szent Imre u.), mely elnevezését 1877-ben kapta.76 Két év múlva a Kisfaludy és a Szemere utca között (az idenyúló Kapronczay utcai telkek végében fekvő dűlő út helyén) megnyílt Kerti utcában is megkezdődhetett az építkezés. (A Kerti (máshol Mezei) utcát 1900-ban nevezték el Csány Lászlóról.)77 A déli irányban történő terjeszkedés akadályát többen a Kapronczai utca mellett fekvő, több száz méter hosszú zárdakertben látták, mely az előtte elvonuló nagy forgalmú út minden előnyét élvezte (klinker kövezet, világítás, öntözés). 1875-ben a helyi lapban megjelent írásban felvetették, nem tudna-e a város a zárda túlsó oldalán akár egy nagyobb kertet ajánlani, ahol a föld értéke kb. 300 forint holdanként, a forgalmas út mellett pedig - ahol egy hold 15 ezer forintot ér - a város emeletes házakat építene.78 1.6.2. A városközpont bővítése az északi városrészben A korábbiakhoz képest még nagyobb közérdeklődés kísérte a belváros északi irányban történő kibővítésének tervét. A város közepén, közvetlenül a Fő úti házak mögött még az 1870-es években is kukoricás szántóföldek voltak. Tersánczky József orvos, városi képviselő 1870-ben javasolta, hogy a Cziczelle utcát (Rákóczi u.) - mely ekkor még csak az Óriás utca (Kinizsi u.) vonaláig épült ki - hosszabbítsák meg, és kössék össze a Magyar utcával. Ezen keresztül pedig nyissanak egy új utat észak felé a Vizi utcáig (Garay u.) akár a Kereszt ut-74 MNL ZML V. 1511. KT. jkv. 1872. június 6. 50. végzés, 1872. július 25. 58. végzés; MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1886. augusztus 9. 75 MNL ZML V. 1511. KT. jkv. 1872. április 29. 76 Utcanévadási rendelet, 1873, Zalai Közlöny, 1875. május 2.; Tarnóczky, 2010. 800.p. 77 Telekkönyvi térkép, 1860 k., Utcanévadási rendelet, 1900, Barbarits, 1929.116.p. 78 Zalai Közlöny, 1875. október 31. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 313 cábó l (Hunyadi u.), akár a Korona vendéglő és a Babochay-ház közötti területen (Fő út 7. és 11. között).79 A legnagyobb vitát a városrész rendezésével kapcsolatosan a Takarékpénztár utca „foly-tatásaként" megnyitandó új utca kialakítása váltotta ki. Nagykanizsa „legjelesebb és előkelő" polgárai 1872-ben egy új utca nyitását kezdeményezték, mely a város tulajdonában lévő szántóföldekig, a Szombatkáig (Szombatkai-dűlő), az „építendő nagyszerű katonai laktanya kapujáig vezetne". A terület szabályozásáról készült építési bizottsági javaslat a Fő út mö-götti üres telkek megnyitásával az építkezési kedvet kívánta előmozdítani, melynek révén szerintük „rövid idő múlva egy egészen új városrész fogna alakulni". A „díszes városrész" bejá-ratát a Polgári Egylet székháza mögött (a Deák tér - Kölcsey utca sarkától) képzelték el. A város tehetős polgárai szerint azonban így, „a központi vonalon túl" csak egy „másodrendű mellékutcát" létesítenének, s a „vagyonosabb tulajdonosok nem látnák magukat indítva díszesebb és költséges építkezésekre". 1876. március 31-i beadványukban egy előnyösebb tervet ajánlot-tak a Babochay-ház lebontásával, a Takarékpénztár utcával szemben, annak „mintegy meg-hosszabbítását". „Ezen utca által mintegy sugárút fogna teremtetni, mely egyszersmind a főutczai vagyonos házbirtokosok telkeit érintené, és ez okból remélhető, hogy ezen fővonal értékes és díszes há-zakkal beépíttetnék, miáltal a város szépségben és értékek szaporodása mellett jelentékenyen nyerne." - indokolták elképzelésüket. Az utcavonalba eső telkek tulajdonosai a tervhez díjtalanul ajánlották fel a területet.80 Az új utcát - valóban Sugár út néven - végül több mint 10 év múlva, 1883 tavaszán nyi-tották meg, de nem a Csengery utcával azonos szélességben. Az utca helyén egykor állott szélesebb, emeletes ház Babochay György polgármester tulajdona volt, az utcanyitáshoz azonban csak telkének egy részét adta át, másik részén a ma is álló sarokházát építtette fel. 1883 márciusában az építészeti bizottság előterjesztésére felszólították a Polgári Egyletet, hogy a már kinyitott utca vonalába, a „szabad közlekedés" hátrányára eső jégvermét távolítsa el, s a telektulajdonosokat, hogy az így már beltelket képező telkeiket - a szabályrendelet előírása értelmében - legalább két méter magas deszkakerítéssel lássák el. Az új háztelke-ket az idenyúló Erzsébet téri, Kinizsi utcai telkekből és az itt lévő addigi szántóföldekből alakították ki: a felszólított telektulajdonosok Löwinger Ignácz, Knortzer Frigyes, Schertz Lipót örökösei, Dukász Sándor, Desgyek Ferencné, Gáspár Ferenc, Lausch József, Zrínyi Jó-zsef, Nemsics Ignácz, Nöttig Ede, Knausz Boldizsár, Knausz Péter és Hajdú Mihály rigyáci lakosok voltak, kiknek neveivel az utca benépesülése kapcsán még találkozunk.81 1.7. Városrendezési- és szépítő törekvések Belus József polgármestersége idején (1872-78) Belus József erélyes, tevékeny polgármesternek bizonyult, hivatalba kerülése után már az első néhány hónapban több, nagy horderejű kérdésről, jövőbeni beruházásról, építkezés-ről döntött a városvezetés. A polgári iskola felállítása és elhelyezése ügyében egy bizottsá-got hoztak létre, az iskolaépületre tervet és költségvetést készíttettek, a városban építendő gyalog- és lovassági laktanyához ingyen ajánlották fel a szükséges területet, tervet és költ-ségvetést készíttettek egy közvágóhídra, elrendelték a Cziglenice tó környékének rendezé-sét, elhatározták „elvileg" a gázvilágítás behozatalát. Számos egyéb fontos városrendezési intézkedés is történt. 79 Zala-Somogyi Közlöny, 1870. augusztus 6. 80 Zala-Somogyi Közlöny, 1872. október 17. MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1888. december 4-19. ülés jegyzőköny-véhez csatolva: a Közgyűlésnek címzett beadvány. 496/76. 81 Zalai Közlöny, 1883. május 10. 3 1 4 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 187 2 júliusában rendezték a piacok kérdését. Hetivásárok és nagyvásárok alkalmával az árusok és a vásárlók a főtér mellett a teljes belvárost elözönlötték. Egy-egy vásárra több száz, az őszi hónapokban több ezer kocsi érkezett s számuk egyre nőtt. Tersánczky József orvos, városi képviselő a képviselő-testületnek címzett nyílt levélben már 1864-ben javasol-ta a piac területének bővítését a Gabonapiactól (Erzsébet tér) a Felsőtemplom felé, a vásárok gondos szabályozását a szekerekre és árusokra nézve, mivel alig lehetett a kocsik, lovak között közlekedni, az árusok rendetlenül foglaltak helyet a járdák mentén és a járdákon is. 1870 májusában a közrendészeti bizottmány a bolt- és sátortulajdonosoktól érkezett soro-zatos kérelmek hatására a „piac általános szabályozása szükségességét" hozta véleményes javas-latba. Tersánczky a helyi lap hasábjain ismét sürgette a kérdés rendezését: „Piaczunk szűk, a túltelepedés miatt rendetlen, a piaci szigorú rendőrszabály hiánya miatt piszkos, tehát egészség és életbiztonság elleni."82 A képviselő-testület végül - Tersánczky javaslatára - 1872 júniusában utasította a városi kapitányságot, hogy készítsen javaslatot a tanáccsal a piac elhelyezésé-ről és felosztásáról. A rendelet 1872. július 25-én született meg. Az árusokat letiltották a járdákról, a kereskedőknek hetivásárok alkalmával csak a gyalogjárón kívül szabadott l-l áruládát elhelyezniük, délután 2 óra után tilos volt az árusítás. Pontosan szabályozták a különböző áruk vásári helyét. A főtéren, eredeti helyén hagyták a gabonapiacot, ugyanitt, a nagypiaczból kihasítandó 15 öl szélességű területen helyezték el a zöldségpiacot a hús- és kenyérárusok mellett. A tér déli oldalán és a Fő úton a Brunner-féle kávéháztól fölfelé (Főtér 2.) üthették fel sátraikat a mézes bábosok, kefekötők, kötelesek, fésűsök és bádogosok. A rendelet szerint a Fő út men-tén, a Rosenfeld-háztól fölfelé a rövidárusok, a Babochay-háztól a fazekasok árulhattak. A Felsőtemplom mellett sorakoztak a kékfestők sátrai, ide helyezték a kása- és gyümölcs-piacot, a cipészek és csizmadiák árusító helyét. A fapiacot is itt hagyták, de országos vásá-rok alkalmával a Szentháromság téren (Eötvös tér) a főgimnázium előtt jelölték ki helyét a kádárok, asztalosok, szitások és a kocsikról káposztát, répát, burgonyát árulók mellett. A templom háta mögött hagyták a széna- és szalmaárusítást, de az országos vásárok napján a heti marhavásártérre (Kossuth tér) helyezték át. A legnagyobb vitát az állatok etetése vál-totta ki, szavazatkülönbséggel (39 képviselő szavazatával 29 ellenében) végül megengedték a köztereken a fuvarosoknak az etetést, de utasították a ka-pitányi hivatalt az utcák lehe-tő tisztán tartására. A döntés nagy felháborodást váltott ki többekből, a helyi lapban „óriá-si visszaesésként" értékelték, név szerint hozták a „nemeskeblű" polgárok nevét, akik a tiszta-ság mellett és azokét, akik a közrendészeti szabályok ellen szavaztak.83 82 Zala-Somogyi Közlöny, 1864. január 10.; 1870. május 21.; 1870. augusztus 6. 83 MNL ZML V. 1511. KT. jkv. 1872. június 6. és július 25. 57/1872 sz. végzés; Zala-Somogyi Közlöny, 1872. augusztus 1. 82. kép: A Deák téri Suszteralle a vásárra érkező szekerekkel 1900 körül Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 315 Ugyaneze n a képviselő-testületi ülésen, 1872. július 25-én rendelték el Eperjesy Sándor képviselő (a Dél-Zalai Takarékpénztár elnöke) indítványára a rend és a könnyebb tájékozó-dás érdekében a házak „újbóli s utcánként újra kezdődő" számozását, egységes számtáblák el-helyezését a házakon.84 Ugyancsak Belus József polgármester városrendezési intézkedései közé tartozott, hogy 1873-ban a terek, utcák az addigi köznapi elnevezéseik helyett újakat kaptak. Először 1872 februárjában a helyi lapban javasolták, hogy a vasútig újonnan nyi-tott utcát Csengery Antalról, a város „általánosan tisztelt követéről" nevezzék el, és sürgették, hogy valamennyi utca a „mostaniaknál illőbb nevet viseljen". 1873 októberében néhány utcát az ott álló középületről neveztek el (Városház u., Taka-rékpénztár u., Fürdő u., Iskola u.), többségük azonban a magyar történelem kiemelkedő személyiségeiről, költőkről, írókról nyerte elnevezését, mint az Eötvös tér, Széchenyi tér, a Zrínyi, Kazinczy, Kisfaludy, Báthori, Batthyány, Rákóczi, Hunyadi, Kinizsi, Teleki, Petőfi, Kölcsey utca stb. A Főútra kinyitott, új Takarékpénztár utca folytatását, a korábbi Iván ut-cát valóban a város akkori országgyűlési képviselőjéről, Csengery Antalról, a szomszédos Felsőtemplom teret pedig - szintén még életében - Deák Ferencről nevezték el. Az addig használt elnevezés helyett a „Gabona piacz és magyar utca előrésze" hivatalosan is Főtér lett. A Főutca elnevezést ugyan, mint „nagyon mindennapit", szintén meg akarták szüntetni a képviselők, de mivel megfelelő új nevet nem találtak, megmaradt a régi neve.85 A városszépítő törekvések jeleként fasorokat ültettek az új klinkerutak mellett, me-lyekhez a nagykanizsai és a palini uradalom bérlői fiatal nyár- és hársfákat ajánlottak fel. 1872 tavaszán a Csengery úti ültetvényekkel készültek el. Majd ugyanebben az évben Tersánczky József orvos javaslatára elhatározták a Felsőtemplom és gimnázium előtti tér fásítását. A templom előtti téren a fasorok közt kaptak helyet az 1872 júliusában életbe lé-pett új piacrendelet szerint a csizmadiák, cipészek és a „kis-árusok", ekkor jött létre a ma is kedvelt pihenőhely, az árusokról elnevezett Deák téri Suszteralle. Az utak öntözésére és a tűzoltáshoz egy artézi kút fúrását javasolták a tér délnyugati részén.86 A gimnázium előtti térre 1869-ben helyezték át az addig a főtéren álló barokk Szent-háromság szobrot. A körülötte fekvő terület befásításával sétatérré alakították, hivatalos elnevezése is Sétatér lett, neve ma is Papkertként él a köztudatban. A Tersánczky József által 1872-ben benyújtott tervrajz és indítvány szerint a Szentháromság szobor és a kegyes-rendiek bejárata között egy zeneteret alakítanak ki, a gimnázium bejárata előtt báró Eötvös József szobrát helyezték volna el, s a tér egyik csúcsán egy új artézi kút építését tervezték a régi helyett. A vidéki közönségnek szánt, s az öntözésére és a tűzoltásnál használatos köz-kút fúrását el is kezdték a következő évben. (A teret 1873-ban Eötvös Józsefről nevezték el.)87 1875-ben már a város főterét is fasor szegélyezte, a piactéren 98 gesztenyefa csemete díszlett. Nagyobb gondot fordítottak az utcák, terek tisztántartására is. A városi elöljáróság már 1872-ben elhatározta, hogy az összes utcát öntöztetni fogja. 1873 nyarán a rendkívüli hőségre tekintettel és az ország más részein pusztító kolera járvány elhárítása céljából köte-lezték a háztulajdonosokat a járdák és az úttest napi háromszori öntözésére. A legnagyobb gondot a kevés számú és rossz állapotú közkutak, a víz hiánya okozta. Tersánczky József orvos a Cziglenicze vizének használatát, szivattyúval történő ellátását javasolta, s közkutak felállítását a város több pontján. Először a Kazinczy utca és a Fő út háztulajdonosai kezdték rendszeresen öntöztetni utcájukat városi támogatással, majd 1874-ben e célra Badenben öntözőkocsit vett a vá-84 MNL ZML V. 1511. KT. jkv. 1872. július 25. 66/1872. sz. végzés. 85 Utcanévadási rendelet, 1873., Zala-Somogyi Közlöny, 1872. február 8.; Zalai Közlöny, 1875. szeptember 30. 86 MNL ZML V. 1511. KT. jkv. 1872. június 6., Zala-Somogyi Közlöny, 1872. május 26. 87 MNL ZML V. 1506. VT. Ikt. ir. 1869: 101., Zala-Somogyi Közlöny, 1869. szeptember 4., MNL ZML V. 1512. 1873. szeptember 4. 3 1 6 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) ros . Az elkészült klinkerutak öntözését egy vállalkozónak adták bérbe, majd 1892-től az Önkéntes Tűzoltó Egyletet bízták meg vele. Sorra állították fel a városban az öntöző kutakat, 1875-ben a vásártéren és a Magyar utcában Jacob Munk bécsi kútgyáros „kútgépezetével" ellátva, majd 1876-ban a Deák téren és a Teleki utcában felállítandó kutakra kértek ajánlatokat. A Teleki utcai kút elkészítésével Sallér Lajost bízták meg 1877-ben, de a Deák téri kútra új ajánlatot kértek. Tervezésénél fontosnak tartották, hogy „kiállítása a város méltóságá-nak megfeleljen". A városi tanács a Geiszl Mór építésznek Hild Ferenc kőfaragóval együtt készített rajzát tartotta a legízlésesebbnek és legjutányosabbnak, a kivitelezéssel őket bízták meg. A kút középső részét négy, ho-mokkőből faragott, vizet köpő oroszlánfej díszítette, tetejére klasszicista oszlop került. A vízköpőből kifolyó víz egy felső, majd egy alsó nyolcszögletű medencében gyűlt össze. A díszkutat, hogy az utak öntözésére is al-kalmas legyen, melléképítményekkel (felső vízvezető csappal ellátott nyomó és emelő szerkezettel) látták el. A kútszerkezetet Wm. Knaust bécsi gépgyárostól rendelték meg. A kivitelezést (kútásást, kirakást) a Hirschl és Bachrach cég végezte, a kő- és kőműves munkákat a Hild kőfaragó cég. A díszkutat 1879. november 19-én vette át a városi tanács által kiküldött bizottság.88 1.8. Középítkezések Nagy- és Kiskanizsán az 1870-es években A század utolsó harmadában a nehéz pénzügyi helyzet ellenére is jelentősen fellendül-tek a magánépítkezések, kölcsönöket vett fel a város is a középületek bővítésére, újak épí-tésére. A korszak meghatározó építészeti stílusa a történelmi formákat alkalmazó, a gótika, a reneszánsz és a barokk építészet elemeit felhasználó historizmus s a különböző korok jellemző motívumait sokszor egyetlen művön belül is felhasználó és keverő eklektika volt. A racionális gondolkodás hatott a tervezői gyakorlatra is. A kor építészei úgy gondolták, hogy az építészet belső, szerkezeti összefüggésekből következő logikai rendszerrel bír. A re-neszánsz építészet eszköztára szerintük olyan elemeket (párkányzat, oszlopok, pilaszterek, lizénák, ablakkeretezések) kínált, melyekkel az épületek tartószerkezeti rendszere meg-jeleníthető volt a homlokzaton is. így az 1860-as évek végétől az építészek a reneszánsz eszköztárához fordultak, a neoreneszánsz vált uralkodóvá a magyar építészetben. Ennek nyomán bontakozott ki az 1870-es években és az 1880-as évek elején az érett historizmus.89 88 Zala-Somogyi Közlöny, 1872. május 26.; 1873. augusztus 10.; Kunics, 2003. 226.p.; Kanizsai Enciklopédia, 1999. 320-321.p.; Barbarits, 1929.116.p.; MNL ZML V. 1512. VT Ikt. ir. 1053/1875. Városi Tanács ülése 1879. március 12., június 14., november 19. 89 Sisa-Wiebenson 1998. 209., Császár, 1995.13.p. 83. kép: A Deák téren felállított díszkút (a Török kút) Geiszl Mór és Hild Ferenc által készített tervrajza, 1879 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 317 A kiegyezés után a közigazgatás átszervezése és a korszakban felgyorsuló városfejlődés miatt megnövekvő feladatok ellátásához a régi városházák már nem feleltek meg. Az 1870-es évektől a magyar városokban szinte mindenütt új városházát emeltek. A városháza a dualizmus korának egyik tipikus épületfajtája, s így a századfordulós városképek meghatározó eleme lett. Főhomlokzatával általában a főtérre vagy főutcára nézett, a rendszerint rizalittal.kiemelt középrész alul a főbejáratot, felette a nagytermet foglalta magába. A nagyteremhez kisebb bizottsági terem, majd a polgármester és a vezető tisztviselők hivatali szobái csatlakoztak, a többi iroda távolabb vagy a második emeleten kapott helyet. Egyéb hivataloknak, szolgálati lakásoknak is helyet adhatott. A földszint nagy részét gyakran üzletek foglalták el, melyek a városházának nyitottságot kölcsönöz-tek. A középkorig nyomon követhető általános „tartozék" volt a torony, mely a főhomlokzat közepén vagy saroktelkeknél esetleg a sarkon állt. A város erejének hangsúlyozása mellett gyakorlati feladata a tűzfigyelés volt. A magyarországi eklektikus városházák építtetői és tervezői elsősorban a reneszánsz és a barokk építészet kifejezőeszközeit használták.90 Mindezek a jellemzők megfigyelhetők a nagykanizsai városháza tervezésénél is, a kor-szak egyik tipikus városházája készült el a városban. A megsokasodott igazgatási feladatok mellett az 1787-ben épült, mindössze néhány emeleti és három földszinti bolthelyiséggel rendelkező régi hivatali épület állapota is sürgette az építkezést. A városi hatóság már 1830-ban veszélyesnek nyilvánította s kimondta újra építését, egy emelettel való bővítését, majd 1862-ben ismét halaszthatatlannak ítélték, „tüzetes tervet és költségtervet szerkesztettek", de az építkezés továbbra is csak buzgó óhaj maradt. Végül 1868. szeptember 15-én a városház tervezetének kimunkálására egy bizottmányt választottak. A kiküldöttek 1869. januári jelentésükben azt javasolták, hogy az akkor már roskadozó félben lévő város- és a szomszédos Pichler-féle ház helyébe egy teljesen új város-háza építésére írjanak ki pályázatot, a legjobb három tervre 500-300-200 Ft jutalmat bizto-sítsanak, s a város terheinek könnyítésére először a saroktelket építsék be, később folytatá-sát a Fő úti részen. Végül a program készítésénél azt ajánlották, hogy a hivatalos helyiségek mellett boltoknak, raktáraknak, lakásoknak is maradjon hely. A bizottmány által 1869 decemberében összeállított „tervirányzat" előírta, hogy a főbejá-rat felett hivatalos helyiségeket, egy 15-20 négyszögöl nagyságú tanácskozási termet, s egy karzattal és a szabadban erkéllyel ellátott, 50-60 négyszögöl nagyságú közgyűlési termet alakítsanak ki, az épület a Fő úti homlokzaton egy „tűzfigyelő toronnyal" rendelkezzen. Ezek mellett a földszinten bolthelyiségeket, raktárakat, a nyugati részen 4-5 szobás tágas, a 2. emeleten és a szárnyépületben kisebb lakrészeket tervezzenek. A program szerint két ud-var és három bejárat tervezendő, az I. udvar díszudvarul szolgálna „népes gyülekezetre". Az udvari melléképületekben a városi szolgák, börtönök helyiségeit, raktárakat, kocsi- és fecs-kendő színeket helyeznék el. A bizottság hangsúlyozta, hogy a „város méltóságának megfelelő monumentális építkezésnél" a célszerűség a takarékossággal párosuljon, külső díszítménye-inél „a kövek drágasága miatt a tiszta, gazdag Goth Styl mellőztessék". Az építkezést hátráltatta, hogy a már „veszélyes állapotban" lévő két épület Nagy-és Kiskanizsa közös tulajdona volt, s mivel 1868-ban különváltak, Kiskanizsa - míg a megye kölcsönfelvételi engedélye nem érkezett meg - nem akart hozzájárulni a bontáshoz.91 A tervezésre kiírt nyilvános pályázatra 10 terv érkezett, melyeket 1870 májusában köz-szemlére tettek a gimnáziumban. A beépített terület a tervek szerin 660-680 négyszög-öl volt, egy tervben 702 négyszögöl szerepelt. A költségek között azonban már nagyobb 90 Császár, 1995.116-117.p. 91 MNL ZML V. 1505. KT. ir. 16/1869. A városház építő bizottmány jelentése., 4/1870. A városháza építésére kiküldött bizottmány javaslata, Tervirányzat.; 84/1869. Nagy- és Kiskanizsa vitája a városházi épületekről. 3 1 8 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) különbsége k voltak, a tervezők 250 és 430 Ft közötti összegekkel, a többség 300 Ft körül számolt négyszögölenként, Heinrich Adam bécsi építész azonban 518 forinttal. így az építés megközelítően 200-300 ezer forintba került volna, Adam legdrágább terve sze-rint 348 ezerbe. A tornyot nyolcan a főhom-lokzat közepére helyezték, ketten a sarokra; a nagytermet a legkülönfélébb helyekre ter-vezték (a homlokzat közepére, a keleti oldal-ra a szomszéd épület mellé, a sarokra, egy tervben a Kaproncai utcára nézett volna). A helyi lapban csak a tervek jeligéit közölték, kettőnél tüntették fel a tervkészítő nevét: „Adam bécsi építész" és „Pelka építész", egy tervről később közölték, hogy Bergh pesti építész műve.92 A tervek közül végül kettőt díjazott az építési bizottmány, első helyen a bécsi Heinrich Adamét, második helyen a pesti Bergh Károlyét. Az építkezés azon-ban nem kezdődhetett meg, a szükséges kölcsön nem állt rendelkezésre. A bizottság belátta, hogy egy óriási palotaszerű épület helyett célszerűbb két épületet terveztetni, egy jövedelmező bérházat és egy hivatalos városházát. Újra kellett kezdeni a tervezést kisebb költséggel, a korábbi tervek nyomán újabbak készültek. Először a Kapronczai utcai (Ady u.) városi bérház-rész épült meg 1871-72-ben, tervezője a pesti (korábban Győrben és Nagykanizsán is tevékenykedő) Bergh Károly és Hencz An-tal helyi építész volt.93 A kivitelezést is együtt nyerték el az árlejtésen a kiírt 80 882 helyett 76109 forintért. Az épületet 1872. július 6-án adták át, egy részébe a sürgönyhivatal már májusban beköltözött, a többi hivatal júliusban. A városházi rész tervezése már 1872 elején megkezdődött, de a bizottmányi tárgyalások elhúzódtak, hosszú vitára adott okot a torony kérdése és a kis terem elhelyezése is. Hencz és Bergh építészek tervei után Geiszl Mór helyi építésszel is tervet készíttettek, végül ettől is elálltak, s a korábbi pályázat győztesétől, Heinrich Adam bécsi építésztől94 kértek újabb tervet. Az épület költségeit 156 ezer forintban állapították meg. Az 1872. július 30-i árlejté-sen 9 pályázó közül Schármár János építő és id. Hild Károly kőfaragó, soproni vállalkozók 92 Zala-Somogyi Közlöny, 1870. május 21.; 1873. október 19. 93 Korábban csak Berghet említették tervezőként, de a helyi lap 1869. áprilisi híradása szerint Hencz Antal is részt vett a tervezésben. (Zala-Somogyi Közlöny, 1869. április 3.; 1873. október 19.) Hencz Antal (1839-1899) a bécsi Műegyetemen tanult, ahol egyetemi társa, barátja volt Bergh Károly, akivel 1859-60-ban Rómer Flóris munkáját segítették építészeti maradványok lerajzolásával. Nem tudni pontosan, Hencz mikor köl-tözött Nagykanizsára, 1868-tól már rendszeresen jelentek meg cikkei a Zala-Somogyi Közlönyben. A Zala megyei cégbíróság jegyzéke szerint építőipari cégét 1876. november 6-án jegyezték be Nagykanizsára. MNL ZML Cégbíróságok cégjegyzéke. NE.I.85. 43., Lásd még: Sisa - Wiebenson, 1998. 202-203.p; Sági, 1996. 41-42.p.; GYÉL 2003.132p.; KÉL 2010.128.p; ZÉK 2005.128-129., Zalai Közlöny, 1883. május 27. 94 Heinrich Adam (1839-1905) Münchenben tanult építészetet és képzőművészetet. Az 1860-as évektől Bécs-ben élt, ahol számos előkelő lakóházat, bérpalotát tervezett. Architektenlexikon Wien. 84. kép: A Heinrich Adam tervei szerint 1873-ban épült Városháza. Előtte az 1880-as években elkészült Fő úti klinkerút 1914 körül. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 319 társa s cége nyerte el a kivitelezést 12,8%-ot engedve az árból. A város vezetése Csengery Antal országgyűlési képviselő segítségével 175 ezer forint névértékű záloglevél kölcsönt vett fel a Magyar Földhitelintézettől, de 1873 tavaszára elfogyott a pénz. A városvezetés újabb kölcsönért folyamodott a soproni, debreceni jelzálog bankokhoz, s két budapesti bankhoz a két város tulajdonát képező mintegy 4000 hold erdő és rét birtokának jelzálogi lekötése mellett, biztosítékul ajánlották a már elkészült városi bérházat és az I. emeltig fel-épített városházát s egyéb városi épületeket is. A kitört tőzsdeválság miatt azonban szinte lehetetlen volt újabb hitelhez jutni. Ekkor a kanizsai születésű, Sziszeken élő Blau Mór aján-lott fel önként 50 ezer forintos kölcsönt a városnak, melynek segítségével sikerült végül az építkezést befejezni. A tornyot takarékossági okokból elhagyták, félbe maradt csonkjára kupolát emeltek. A hivatali helyiségek mellett az épületben a földszinten bolthelyiségeket, a 2. emeleten kisebb, az 1. emeleten 4-5 szobás tágas lakrészeket alakítottak ki. A hét üzlethelyiséget az 1873. június 30-án tartott árverésen adták bérbe Rothschild Albert férfi ruházat- és rőföskereskedőnek, Richter Mór és a Weiss és Ledofszky norinbergi-és díszáru kereskedőknek, mint együttes bérlőknek, s Kilik Ferencnek; a régi épületben is bérlő Fesselhoffer József fűszerkereskedő és Sommer József rövidáru kereskedő 2-2 üzlet bérletét nyerte el. A bérházi épület 9 boltjának első bérlői Lőwy Lázár rőfös és kendőkeres-kedő, Fischel Fülöp könyvkereskedő (két bolthelyiség), a régi városházában is bérlő Hauser János vaskereskedő (két bolt), Deutsch Ábrahám, Siffer Vilmos (két bolt) és Sommer Mór voltak. A hivatalok 1873. november l-jén költözhettek be az új épületbe, az első közgyűlés 1874. október 23-án volt a díszteremben.95 A neoreneszánsz stílusú épület földszintjét félköríves nyílások (az üzletek kirakatai, be-járatai) tagolták, a vakolat kváderezett, az emeleten armírozott volt. A Fő úti homlokzat kö-zépső részét - ahol a torony állt volna - rizalittal is hangsúlyozták, közepén nyílt a főbejárat, felette díszes konzolokra támaszkodó erkély volt látható. A második emelet feletti torony-csonkon a kanizsai származású Szász Gyula szobrászművész által készített városi címer volt látható. A hangsúlyosabb első emeleten az ablakok timpanonnal, alul baluszteres be-tétekkel díszítettek, a második emeletet kettős pilaszterek tagolták. A gazdag díszű város-házát a nagykanizsai születésű Tandor Ottó építész a város legszebb épületének tartotta. Az elkészült palota azonban nem váltott ki egyöntetű tetszést a városlakók körében. Át-adása után „Építészeti szemle címmel" hosszú címlapcikk jelent meg a helyi lapban - az írás nyelvezete alapján - egy helyi építész tollából, melyben a szépség, célszerűség és olcsóság szempontjából elemezte az épületet. Véleménye szerint nem szépek az épület arányai, a földszint túl magas, a második emelet túl alacsony, a főpárkány túlzott, a kő korlát „haszon-talan", a toronyrész aránytalan, túl cifra; sorra vette az épület egyes célszerűtlen részleteit, s ,,példátlan drágának" vélte. Egyedül díszítésével volt elégedett: „Mégis a szépség volna az épület legerősebb oldala, mert újdonsága és nagysága, és főképp tetszetős kifestése feledtetik apró hibáit."96 A Városháza építésével egy időben jelentős építkezés folyt az 1868-ban Nagykanizsától különvált Kiskanizsán is. Önálló mezővárosként legjelentősebb vállalkozása az új templom építése volt. A 18. századi templom hamarosan szűknek bizonyult, már 1826-ban 50 ezer téglát égettek megnagyobbítására. 1835-ben, majd két évvel később is határozatot hoztak az építkezésről, mely azonban csak a Nagykanizsától való különválás után valósulhatott meg. A nagy- és kiskanizsai tagokból álló közösügyi bizottmány 1872 februárjában 125 ezer forint kölcsön felvételét határozta el előlegképp a városháza és kiskanizsai templom javára. A városlakók körében gyűjtést szerveztek, templomtörlesztési könyvecskét nyom-tattak, melyben az éves befizetéseket követték nyomon. 95 MNL ZML V. 1511. KT. ir. 659/1873. Kölcsön a városháza építésére; Zala-Somogyi Közlöny, 1872. július 7. 96 Zala-Somogyi Közlöny, 1873. október 23. 3 2 0 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) A kivitelezéssel Hencz An-tal építészt bízták meg, való-színűleg ő volt az épület terve-zője is, bár a fennmaradt levél-tári iratokban csak a templom , építőjeként" szerepel. 1872 júni-usában a régi templom lebon-tása után kezdődtek a munká-latok. Nyár végére elkészültek a falak, s megkezdték a torony építését is, de mivel alacsony-nak találták, újabb egyezség szerint megemeltették, magas-sága így 18 helyett 20 öl lett. Az épületet végül Sarlós Boldog-asszony tiszteletére, a névadó ünnepe utáni vasárnapon, 1874. július 5-én szentelte fel Pribék István püspök „roppant nép-tömeg jelenlétében". Kiskanizsa 4 éves részletfizetési szerződést kötött Hencz Antallal, de nehéz pénzügyi helyzete miatt ezt a vállalását sem tudta teljesíteni. 1875 augusztusában az építésznek le-vélben kellett figyelmeztetnie a városi hatóságot a részlet és a kamat fizetésére. Kiskanizsát elsősorban anyagi terhei, adósságai állították kényszerhelyzet elé, s kérte végül visszacsat-lakozását Nagykanizsához. Az egyik ilyen sürgető adóssága épp a templomépítésért fize-tendő összeg volt. Az adósság törlesztési terminusán, 1878. július 1-én végrehajtók hajtották be az adóslevél kezeseinél az esedékes részletet. Nem sokkal ezután, az 1878. október 13-án tartott népgyűlésen az újraegyesülés mellett döntöttek, melyet hivatalosan 1880-ban hagy-tak jóvá.97 1.9. A belvárosi utak burkolása, vízelvezető csatornák építése A város közönsége számára fontos középületek (új közkórház, laktanyák, vágóhíd, pol-gári és elemi iskolai épületek stb.) tervezése és elodázhatatlan megépítése mellett a leg-sürgősebb feladat a városi közlekedés biztosítása, a járhatatlan, sok esetben életveszélyes utak burkolása volt. Az 1870-es évektől Nagykanizsa legnagyobb szabású, a városiasodás szempontjából döntő fontosságú vállalkozása az utak klinkertéglával történő kirakása és a vízelvezető csatornák építése volt. A helyi lap jegyzeteinek visszatérő témája volt az utak tarthatatlan állapota, az utakat borító por, a feneketlen sár, melyben lovak, szekerek süly-lyedtek el. Az építészeti bizottság gyűléseinek szinte állandó napirendi pontja még az 1880-as években is a járdák elhanyagolt, testi biztonságra veszélyes állapota, az utak mentén a víz vezető árkokban a szemét és iszap lerakódása, a „szenny- és mosadékvíz" kivezetése az utcára. Sok gondot okozott az utakon felhalmozódott sár, és hogy a háztulajdonosok ölfával, szeméttel, a kereskedők ládákkal torlaszolták el sok esetben az utcákat, országutakat.98 Zala megye alispáni hivatala 1869 májusában Nagykanizsára is kiküldte a Közlekedési 97 Zala-Somogyi Közlöny, 1872. február 15.; június 6.; Zalai Közlöny, 1874. július 2.; TGYM Tört.dok. tár 2011.19.4., MNL ZML V. 1512. VT Tárgy sz. ir. 1875. 98 Kunics, 2003. 225-226.p. 85. kép: Az 1874-ben elkészült kiskanizsai templom 1915 körül Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 321 Minisztériu m „Útrendőrségi szabályok a magyarországi álladalmi és országutakra nézve" című rendeletét, mellyel a közlekedés akadályozását, az utaknak s „alkatrészeinek" rongálását kí-vánták megelőzni, és az utak, hidak jó karban tartását biztosítani. Előírásainak azonban nem tudtak maradéktalanul érvényt szerezni a városban. A zalaegerszegi mérnöki hivatal 1871. évi közlekedési minisztériumhoz intézett jelentése szerint a Nagykanizsán keresztül vonuló tapolcai-kanizsai és mohácsi-varazsdi államutak 1500 öl hosszú átkelési szakaszán a szemét lerakása és a közlekedés miatt annyi sár gyűlt össze, hogy annak elhordatása „felette nagy munka erőt igényel". Az alispáni hivatal kötelezte a tanácsot az intézkedésre s fi-gyelmeztette az útrendőri szabályok pontos betartására. Ugyanerre a jelentésre hivatkozva a főszolgabíró Kiskanizsa mezőváros bírájának is megküldte a rendeletet kihirdetésre és nyilvános helyen történő kifüggesztésre." Az 1870-71-ben elkészült, a vasút felé vezető két klinkerút után 1872 februárjában a képviselő-testület elrendelte a főpiac keleti oldalának téglázását a „Bécsi utcai Rosenstock-féle házig". Az út kiépítését a városrészben lakók kérvényezték, mellyel az építési bizottmány is egyetértett, mivel „e vonal két oldalán a legtöbb raktárak vannak, a melyekből a vaspályahozi fuva-rozás következtében a vámjövedelem legnagyobb része fizettetik". Ugyanekkor határozatot hoztak a klinkerút folytatásáról a „bécsi utcai dombig" s a gabonapiac és két mellékútja következő évben történő kiépítéséről is. A főtéri munkálatok azonban csak 1879 szeptemberében ké-szültek el. Az építészeti bizottság 1885 májusában ajánlotta a városi tanács figyelmébe a Magyar utcába vezető kocsiút és a befásított zsibvásár közötti, esős időben „valóságos sár-fészket képező meztelen térség" mielőbbi klinkerezését, a következő évben pedig az elkészült terv szerint a tér nyugati oldalán, a Zöldfakert előtti terület téglázását.100 A további városi utak - így a Főtér déli oldalán átvonuló Fő út - kiépítése és „jókarban tar-tása" azonban csak úgy volt megvalósítható, ha a városon átvonuló állami utak is „klinkerrel építtetnek", ezért a képviselő-testület már 1872 júliusában kérvényezte a közlekedési mi-nisztériumtól a Fő utcai állami út burkolását.101 Hosszan elhúzódó tárgyalások után végül 1883. február 3-án kötötte meg a város a szerződést a M. Kir. Építészeti Hivatallal, de a Közmunka és Közlekedési Minisztérium újabb apró módosítást kért, mely a munka további elhúzódását eredményezte volna. Az építési bizottság javaslatára a képviselő-testület 1883 júniusában elhatározta a kiépítés „azonnali" megkezdését, az árlejtés kiírását a végleges minisztériumi jóváhagyás előtt. Időközben a Deák tér - Takarékpénztár utcáig terjedő - déli részének klinkerezését is elhatározta már a közgyűlés, a tervezetek is elkészültek. A Fő út burkolásakor a feles-leges földet a Deák téri piactér feltöltésére lehetett felhasználni, így az építési bizottság javaslatára a két munkát összekapcsolták, s bár elkülönített árlejtés és határidő mellett, de egy vállalkozónak adták ki. Az 1883. június 11-i árlejtés győztese Hencz Antal volt. A pécs - varasdi út a kikötött 5 hónapos határidőre, 1883. november 24-re elkészült. A 26 910 Ft költ-séggel kiírt Deák téri burkolást és az állami út Fő utcai szakaszán végzett mellékmunkála-tokat 1884 szeptemberében fejezte be a vállalkozó. 1885. január 16-án vették át hivatalosan a város közönsége részére.102 Az útépítési munkák következtében általában megváltozott a járdák „színvonala", több helyen javításuk, teljes újjáépítésük vált szükségessé. Az utak burkolásával párhuzamosan fokozatosan felszámolták a belvárosban még meglévő, sokszor bűzös, hordalékkal teli, a 99 VT. Ikt. ir. 43/1871. MNL ZML Kiskanizsa község iratai 1871.1800/Ki 1871.október 5. 100 MNL ZML V. 1511. KT. ir. Az építési bizottmány jelentése a Képviselőtestületnek, 1872. február 5.137/1872., Képviselőtestületi ülés 1872. február 8. Zalai Közlöny, 1879. szeptember 28. 101 MNL ZML V. 1511. KT. jkv. 1872. július 25. 102 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1883. június 5., december 7. és 22., 1884. február 4.; MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. Ir. 1885: 7945. 322 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 322 közegészségre ártalmas nyitott árkokat, vízfolyásokat, helyettük boltozott csatornákat épí-tettek, melyek költségeit azonban a háztulajdonosoknak kellett állniuk. A Deák tér burkolásához kapcsolódva a tér déli részén húzódó csatorna építését 1884 tavaszán határozta el a városvezetés. Plosszer Ignácz városi mérnök terve szerint az elő-ző vízfolyás helyén, a járdán kívül épült boltozott csatorna a Takarékpénztár épületétől Gutman Simon házáig, a Széchenyi tér sarkáig készült el, ahol az ott lévő, cementlapokkal fedett csatornához csatlakozott. A 170 m hosszú csatornához a városi mérnök költségszá-mítása szerint több mint 39 000 db téglára volt szükség, ennek költségét a város állta, a munkadíjat (8914 Ft) az egyes háztulajdonosok fizették.103 A város több évtizedes problémáját, a Vásártér (Kossuth tér) északi részén fekvő Ciglenice tó környékének rendezését is a terület csatornázásával kívánták megoldani. A tó szabályozását, mivel egyre veszélyesebbé vált a partján álló házakra nézve, már 1872 őszén elrendelte a képviselő-testület. Hathatós megoldást a tóka lecsapolására azonban csak a vizét levezető fedett csatorna megépítése jelentette. A munkát összekapcsolták az építendő kórház és a köztemető felé vezető Szentgyörgyvári utca és Széchenyi tér szabályozásával, járda és boltozott csatorna készítésével. A tó partján álló, Újvilág utcai (Bajza u. keleti ré-sze) háztulajdonosok, Bakorványi Zsonya János és hat társa 1876 szeptemberében a városi tanácshoz folyamodtak helyszíni vizsgálatért, mivel a víz áradása már a házak összedőlé-sével fenyegetett. A baj elhárításához készek voltak önként 500 forinttal hozzájárulni. Plosszer Ignácz városi mérnökkel terveket és költségvetést készíttettek a munkára. A temető felé vezető út szabályozása régi óhaja volt a városnak, a meglévő vízvezető medencék elég sekélyek voltak, nem voltak alkalmasak az összegyűlő víz elvezetésére. A boltozott csatornával nem csak ez a probléma volt megoldható, hanem a Ciglenicéből is lecsapolhatóvá vált legalább egy lábnyi víz. Plosszer kétféle méretben tervezte a csatorná-kat, mindkettő szélessége 1 láb 6 hüvelyk (kb. 47 cm) volt, de magassága a Szentgyörgyvári utcában 2 láb 6 hüvelyk (kb. 78 cm), a Széchenyi téren 3 láb (94 cm), az oldalfalak 1 láb (kb. 31 cm) vastagságúak voltak. A költségelőirányzat szerint a munkálatok során összesen 98200 faltéglát használ-tak fel, a csatornához szükséges mennyiséget a város ingyen, a járdához szükségeset Jermesztményi" áron adta. A 2757Ft tervezett munkadíjat az útvonal mellett fekvő 13 ház tulajdonosának kellett kifizetnie telekszélessége arányában, az utcák találkozásánál lévő városi területek csatornázását, s ott járda készítését természetesen a város állta. 1878 júliu-sában Plosszer mérnök jelezte, hogy a városi sánci téglagyárban „tégla élőiét" van, így meg lehet kezdeni a munkát. A kivitelezésre az 1878. szeptember 5-ére kiírt álejtésen a Hirschl és Bachrach cég, Sallér Lajos és Hencz Antal vállalkozott. A legelőnyösebb ajánlattal (24% elengedéssel) a munkát Hencz Antal építész-vállalkozó nyerte, s nagy részét október vé-gére elkészítette. A csatorna a Szentgyörgyvári utcában a Kisfaludy utca sarkától indult a Bajza utcáig, s onnan ívesen a Széchenyi tér délnyugati sarkáig, Gutman Simon házáig vezetett, ahol a már megépített csatornával kapcsolták össze. Felette az útvonalon végig 1 öl széles (kb. 2 m) járda készült és egy medence alakú vízvezető. A Ciglenicéből egy több mint 50 méteres nyitott árok vezette a vizet a csatornába. A végszámla benyújtása után, 1879 augusztusában a Szentgyörgy vári utcai és Széchenyi téri háztulajdonosokat felszólították a birtok-arány szerinti költség megfizetésére, de hatás-talanul. Az egyik legnagyobb telek birtokosa, a Széchenyi tér déli oldalán lakó Tóth Lajos, módos ügyvéd és „érdektársai" (9 háztulajdonos) fellebbezést nyújtott be. (Tóth Lajosnak 44 öl széles telke miatt 353 forintot kellett fizetnie, a többi tulajdonosnak 51-117 forintot.) Úgy gondolták, a csatorna elsősorban a Ciglenice környékén lakók érdeke volt, ill. a mezőről be-103 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1884: 3279 A Deák Ferenc tér déli részén építendő csatorna. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 323 jöv ő vizek lefolyása miatt kellett megépíteni, a temetőbe vezető járdát pedig minden polgár használta, az „összes lakos kényelmére szolgál", ezért szerintük a terhet az egész városnak vi-selnie kell. Külön érvként hozták fel, hogy a csatorna a bordélytelep megmentésére szolgált, „a bordélyházakhoz való közlekedés és az ott levő házak víz alóli megmentése végett építtetett". Az alispán nem adott helyt kérésüknek, mivel a városi tanács az építési szabályok által enge-dett jogkörében mondta ki a csatorna és járda „közérdekű szükségességét", a háztulajdonosok ismerték a költség előirányzatot, s a munkálatok során sem emeltek panaszt, a tanács törvé-nyesen járt el, így elrendelték a költségek közigazgatási végrehajtását. A csatorna segítségé-vel a Ciglenice vizének nagy részét az 1880-as évek második felére sikerült végül lecsapolni. Az Építési Bizottság ülésének még 1884 nyarán is napirendjén szerepelt az a „szemet sértő, s közegészség ellenes botrányos körülmény", hogy a környék disznói a Ciglenicében fürödnek. A Bizottság a mocsár betemetését sürgette. A bűzös tavat 1886 nyarán kezdték végleg feltölte-ni, partjának befásítását 1888 őszén rendelték el.104 A város életében fontos szerepet játszó, heti két alkalommal a szénapiacnak is helyt adó Széchenyi tér teljes vízelvezetését a déli oldalon futó csatorna nem tudta megoldani. Plihál Ferenc közjegyző az ide torkolló Szentgyörgy vári utca északi oldalán fekvő háza (Katona J. u. 3.) előtt 1880 augusztusában szerette volna a járdát és csatornát elkészíttetni. A szemlére kiküldött bizottság az északi oldalon a járda magasságát leszállíttatta, a két évvel korábban a déli részen elkészült, már szabályozott járda magasságával hozta összhangba. A csatorna építéséről úgy rendelkeztek, hogy a Plihál-ház udvarából kifolyó vizet egy földalatti veze-tékkel az út alatt a szemközti oldalon már megépült boltozott csatornába vezessék. A városi tanács ugyanakkor a teljes Széchenyi tér vízelvezetésére is javaslatot kért a Plosszer Ignácz városi mérnök által vezetett, 1880 szeptemberében kiküldött bizottságtól. Megállapításuk szerint a házakból kifolyó víz a téren megáll, pocsolyákat képez, mely „köz-egészségügyi szempontból a város ily első rendű terén és utcájában nem tűrhető", a tér rendetlen helyzetén egy boltozott csatorna kiépítése segítene a keleti oldalon. Jelentésük és Plosszer mérnök helyszínrajza szerint a keleti házsor közepétől, Albanits József kapujától egy föld alatti csatorna építését javasolták észak felé a Fő útig, mely az ott futó boltozott csatornába csatlakozna. A délkeleti részen, az útról lefolyó és a Darás Zsigmond és Vellermann örö-kösök házaiból kifolyó vizet - a terv szerint - egy kisebb, teknő alakú árokban lehet össze-gyűjteni, s bevezetni egy újabb földalatti csatornába, mely a sarkon álló, Hirschler testvérek háza előtt és az út alatt a déli oldalon már kiépült fő csatornába csatlakozik. A több mint 60 öl hosszú csatorna építési költségeit a telektulajdonosok készek voltak elvállalni, a téglát a városi tanács szolgáltatta ki. A munkálatokkal néhány év múlva, 1884 májusában készül-tek el. A délkeleti oldal háztulajdonosai számára - telkük lejtős fekvése miatt - különösen fontos volt a csatorna megépítése.105 A Fő út burkolásával és csatornázásával úgy tűnt, megoldódott a belvárosban az addig sok gondot okozó szennyvíz elvezetésének ügye is. Baboss László ügyvéd, a közegészség-ügyi bizottság tagja a csatornázási munkák befejezése után azonnal kérvényben fordult a városi tanácshoz, hogy a Főút vonalán lévő házak udvaraiban a „pöcze- és szemétgödrök" el-távolítását sürgősen rendeljék el. A csatornák - szerinte - nem ivóvíz előállítására szolgáló vízvezetéki csövek, ezért javasolta, hogy az árnyékszékeket hozzák kapcsolatba a „városi fő-levezető csatornákkal". A tanács nem adott helyt a kérelemnek, határozata szerint a pö-cegödrök eltávolítása nem lehetséges, mivel a korszerű „hordórendszerrel" alig néhány ház árnyékszéke volt csak ellátva, sőt inkább fenntartandók, s ahol nincsenek, hivatalból felál-104 A Széchenyi tér és a Szentgyörgyvári utca csatornázása és járdáinak megépítése. MNL ZML V. 1512. VT Ikt. ir. 1881: 6607., ÉB. jkv. 1884. augusztus 25.; Zalai Közlöny, 1886. augusztus 21.; 1888. november 3. 105 A Széchenyi tér vízelvezetése MNL ZML V. 1512. VT Ikt. ir. 1880:4036., Tuboly Gyula építési kérelme MNL ZML V. 1512. VT Ikt. ir. 1884: 3638. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 324 lítandók, s a vízvezető csatornákkal nem hozhatók kapcsolatba. Ezek csupán az összegyűlt esővizek elszállítására szolgáltak.106 A belváros útjai kezdtek fokozatosan városi jelleget ölteni. A vasút felé vezető első klinker utakat összekötő Nádor utca (Szent Imre u.) szintén téglaburkolatú volt már, az ezzel párhuzamos Iskola utcában (a Zrínyi utca Ady és Csengery utcák közötti szakasza) végigfutó megyei út maradt fenn egyedül régi állapotában. Ez „szépészeti" szempontból is hátrányos volt, ugyanakkor az utcából lefolyó sár az elkészült klinker útvonalat is rongálta. A városi hatóság 1883 áprilisában a megyei törvényhatóságnál kérvényezte az út burkolá-sát. A költségek fedezésére a megye a kanizsai lakosok által a megyei pénztárba fizetendő „közmunka váltsági összeget" engedte át, így 1884 áprilisára Plosszer Ignácz városi mérnök el-készíthette a kongó útra és az építendő boltozott csatornára a tervet és költségvetést. Az előirányzat szerint a 150 m hosszú és 7,5 méter széles, első osztályú klinkertéglából kirakott úttest költsége 3 660 Ft volt. A háztulajdonosok költségére az utca északi és déli részén épí-tett boltozott csatornához a felhasznált 34000 faltégla árát a város fedezte. A „kongó út" és a csatorna megépítéséről a képviselő-testület 1884. augusztus 28-án döntött véglegesen, s elrendelte, hogy még az év folyamán készüljön el. Az idő rövidsége miatt a pályázati hirde-tés kizárásával a helybeli építőmestereket, Hencz Antalt, Geiszl Mórt, Tóth Mihályt és Sallér Lajost keresték meg, s kérték fel az árlejtésre. A munkát a legelőnyösebb, 20,5% leengedést ajánló vállalkozó, Sallér Lajos nyerte el, s a kitűzött 30 napos határidő alatt be is fejezte.107 A Fő út téglázása után 1887-ben az Eötvös téren, a két klinkerút között, a Szenthárom-ság szobor előtti kis teret is kongó burkolattal látták el, s elkészült a kert melletti nyugati oldalon a járda is. Az ide torkolló, Petőfi és Teleki utcákon átvonuló állami, 1000 öl (kb. 2 km) hosszú útszakasz mielőbbi kiépítését már a Fő utcai klinkerút felülvizsgálatakor, 1884-ben jegyzőkönyvben fogalmazta meg a kiküldött bizottság. Az út kiépítése, több más fontos városi út burkolásával együtt azonban még váratott magára. Az építési bizottság tisztában volt vele, hogy ha Nagykanizsa „városi jelleget óhajt minden tekintetben nyerni", szükséges az utcák mielőbbi burkolása, de miután a város anyagi ereje nem engedte meg, hogy egyszerre elkészüljenek, a bizottság 1887 nyarán egy sorrendet állapított meg a kikövezésre. E szerint először a Kazinczy utca folytatását, teljes kiépítését vették tervbe, másodsorban azokat az utcákat burkolnák, melyeken az állami út átvonul (pl. a Teleki út), azt remélve, hogy a kormány legalább azt az összeget átengedi a városnak, melybe fenntartásuk az államnak kerül. Ezután az új Sugár utat javasolták elkészítendőnek, majd az Iskola utca folytatását kelet felé, a Széchenyi teret, a Korona utcát, a Zárda utcát, va-lamint a Szentgyörgy vári utcát, végül a Magyar utcát, mint az egyik fő közlekedési vonalat, mert csak ennek elkészülte után remélték, hogy a vidékről beérkezőktől vámszedési jogot nyerhet a város. A bizottság szerint ezeknek az utcáknak az elkészítése is tetemes költséget és hosszú időt, talán több évtizedet vesz igénybe, ezért feleslegesnek látták a többi út bur-kolásának sorrendjét megállapítani.108 Az útburkolási és csatorna-készítési munkálatokhoz és a jelentősebb városi építkezé-sekhez nagy mennyiségű téglára volt szükség. Az 1870-es években a város határában álló 8 „téglagyár" (téglavető) nem tudta kielégíteni az igényeket, többször téglahiány hátráltatta az építkezéseket (így pl. a Nagykanizsai Takarékpénztár székházának építésekor 1870-ben, a Takarékpénztár és Iván utca burkolásakor 1871-ben). A nagyobb városi munkálatok meg-kezdése előtt meg kellett várni, míg a kellő mennyiségű építőanyag elkészül. ígv például 106 Baboss László kérvénye és fellebbezése MNL ZML V. 1512. VT Ikt. ir. 1884: 7515. 107 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1884:5850 Az Iskola utcának kongó téglával való kirakása; MNL ZML V. 1511. ÉB jkv. 1883. február 25., április 12. 108 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1884. február 25., 1887. július 11; 1888. március 19. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 325 1878-ba n a Szentgyörgy vári utcában tervezett csatornaépítési munka csak akkor kezdődhe-tett meg, amikor a sánci városi téglagyárnál „tégla élőiét" volt. A háztulajdonosokat a város az Építési Rendszabályban kötelezte a járdakészítésre, melyhez a város „termeszményi áron" adta a téglát. Az utcai boltozott csatornák kiépítésekor a házbirtokosoknak csak a munkadíjat kellett fizetniük, a szükséges tégla mennyiséget ingyen biztosította a város, ennek teljesítése azonban egyre nehezebbé vált. Volt, hogy egy-egy kisebb csatorna elkészítéséhez a háztulajdonosnak a városi tanács által megszavazott téglamennyiséget évekig nem adták ki. így pl. Hencsey György a Zrínyi utcai telkek déli ré-szén, a Ferencrendiek kertfala mellett lévő vízvezető árok egy rövid, 10 ölnyi szakaszának boltozásához a városi tanács által 1878-ban megszavazott 4000 db téglát hat évig nem kapta meg. Az 1880-as évek elejétől általános gyakorlattá vált, hogy tégla helyett az ennek megfe-lelő készpénzt utalványozták ki a háztulajdonosok számára a csatorna megépítése után.109 Az elkészült klinker utakat óvandó azonnal elrendelték homokozásukat, mellyel azon-ban sokan nem értettek egyet. Hencz Antal már 1871-ben, az elsőként burkolt, vasút felé vezető utak homokozásakor szóvá tette, hogy „a homokból sár és por lesz, mi a város köze-pén nem kedves dolog". Az Építési Bizottságban is többször vitát folytattak szükségességéről, 1876 decemberében szakértői véleményadásra kérték fel a bizottságot a homokozás elha-gyása tárgyában, de a gyakorlat nem szűnt meg. Az utak homokozása és tisztán tartá-sa jelentős költségekkel járt. A Király és a Fő utcai klinker utak homokozását és tisztán tartását 1884 nyarán Hiczelberger Mátyásnak adta bérbe a város évi 1200 Ft ajánlati árért. A Plosszer Ignácz városi mérnök által összeállított előirányzat szerint a Király utcai klinker út egyszeri beszórásához 193 kocsi, a Fő utcához 383 kocsi homokra volt szükség. A vállal-kozónak az utakat évente háromszor kellett homokoznia, hetente a szemetet összeszednie, elszállítania.110 Az utak védelmére a városi hatóság betiltotta a burkolatot legjobban rongáló keskeny talpú szekerek használatát is, a rendelkezést azonban a fuvarosok nem tartották be. Az Épí-tési Bizottság 1884 nyarán, majd 1885 szeptemberében is felhívta a városi tanács figyelmét, hogy a fő klinker utak elkészültével intézkedjenek a széles kerekű kocsik alkalmazásáról, a teherszállító járművek „sinnyeinek 6 hüvelykre leendő szélesbíttetéséről" (kb. 15 cm). Végül az 1886. július 19-én elfogadott „A teherszállító kocsikra vonatkozó szabályrendelet"-ben a 15 mázsánál nagyobb terhet szállító járműveknél 8 cm, a 25 mázsát meghaladó rakományt szállító teherkocsiknál 12 cm széles keréktalpak alkalmazását írták elő. A Belügyminiszté-rium által is jóváhagyott rendeletet közhírré tették, de végrehajtásáról a városi tanács nem tudott gondoskodni. Az Építési Bizottság 1887 júliusában ismét a rendelet foganatosítását, az ellene vétők „feleletre vonását", megfenyítését sürgette. A szabályrendelet a 20. század ele-jén is érvényben volt, de a széles keréktalpakra vonatkozó előírásnak nem tudtak érvényt szerezni.111 1.10. Útjavítási munkálatok, az úthálózat fejlesztése a 19-20. század fordulóján A forgalom növekedésével egyre több gondot okozott a már elkészült utak karbantartá-sa. A legnagyobb forgalmú Csengery utca lakosai az 1890-es évek elejétől több alkalommal kérvénnyel fordultak a városi tanácshoz, hogy a kocsiút két oldalán burkolatlanul hagyott 109 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1885: 5641 Vízvezető árok tisztán tartása., VT. Ikt.ir. 1896: 9441. Kohn Ödön építési engedély kérelme, 1896.; Zala-Somogyi Közlöny, 1871. február 18. 110 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1884:1917 A Király és Fő utcai klinker utak homokozásának és tisztán tartá-sának bérbe adása. Zalai Közlöny, 1876. december 24. 111 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1884. augusztus 25; 1885. szeptember 15.; 1887. július 11.; Füredi, 1907. 289-290.p. 326 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 326 2-2 méter széles területet is klinkerezzék, s a Kisfaludy utcától kezdve meghagyott nyílt árkokat fedjék be. A burkolatlan részen közlekedő kocsik nem csak mérhetetlen port vertek fel, a klinker út szélét és az út mellé ültetett fákat is rongálták. 1893-ban, a sörgyár építé-sekor jelentősen megélénkült a közlekedés, a lakók attól tartottak, s joggal, hogy a Hirschl és Bachrach cég által az utcában felállítandó mezőgazdasági gépgyár is tetemes forgalom növekedést eredményez. Ujabb kérvényük hatására a városi tanács 1893 szeptemberében megtiltotta a burkolatlan részen való közlekedést, az út vasúti síneken túli szakaszán el-rendelték kerékvető-útvédő cövekek felállítását, a por ellen a napi öntözést. Ugyanakkor elhatározták a Kisfaludy utcától a sínekig terjedő részen, mindkét oldalon boltozott csator-na készítését is. A burkolatlan részek nagy költséggel járó klinkerezéséről a városi mérnök javaslatát kérték (tervrajzzal és költség előirányzattal együtt). Az út szélesítésére azonban csak 1907-ben került sor. A külső, nagykanizsa-somogyszentmiklósi szakaszt 1911-ben lát-ták el az addigi bazaltkavics helyett bazaltkőkocka burkolattal.112 Az 1890-es évek elején néhány háztulajdonos az egyre elterjedtebb aszfalttal burkol-tatta háza előtt a járdát. Az ezeket kivitelező vállalat, a számos nemzetközi és hazai ki-állításon kitüntetett Magyar Asphalt Rt. 1892-ben, majd 1894-ben megkereste ajánlatával a városi tanácsot abban a reményben, hogy „a város szépítésére, haladásának előmozdítására irányuló munkákat" támogatja. Először a Városháza előtti járda elkészítésére vállalkozott. A városok vezetéséhez intézett leiratában a belügyminisztérium a törvényhatóságok párt-fogásába ajánlotta a Tatarosi Kőolaj és Asphalt Rt.-t is. A városi tanács belátta, hogy a kongó burkolat köztisztasági, de forgalmi szempontból is egyre több kívánnivalót hagy, ezért elhatározták, hogy tárgyalnak a két ajánlkozó válla-lattal a kocsiutak aszfalt macadam burkolásáról. Véleményük szerint az új burkolat rend-kívül emelné az utcák szépségét, tartós, könnyen és olcsóbban javítható, könnyen tisztán tartható, sőt a forgalmat is megkönnyítené. Ezért 1896 szeptemberében javasolták a kép-viselő-testületek, hogy próbaképp a városnak egy rövidebb, de nagyobb forgalmú utcáját, a Takarékpénztár utcát burkoltassák be. A közgyűlésen azonban a kérdést végül levették a napirendről, kellő előkészítésre visszaküldték a városi tanácsnak. Az utak aszfalt burko-lásáról a következő években is több alkalommal készített a városi mérnök jelentést, tervet. Az új burkolat mellett szólt az is, hogy a klinkerutak fenntartása egyre jelentősebb ter-het rótt a városra, a folytonos javítás miatt a burkolat meglazult, az utak évről évre nagyobb és költségesebb javításokat igényeltek. A városi számvevővel kimutatást készíttettek a kon-gó burkolatú utak javítási költségeiről az 1895-1904 közötti időszakra. Néhány évet kiemel-ve a részletes kimutatásból is látható, hogy milyen jelentős mértékben nőtt a javításokhoz felhasznált tégla mennyisége és a javítás költsége. Egy-egy évben, valószínűleg a javítandó útszakasz hosszától és a városi költségvetéstől is függően, kevesebbet, néhány évben, így pl. 1902-ben kimagaslóan sokat költöttek e célra, a növekvő tendencia azonban jól látszik. A legnagyobb mértékben a közmunkát terhelő utak javításának költsége nőtt, a század utol-só éveiben átlagosan 12450 téglát használtak fel erre a célra évente, a századforduló után már több mint a dupláját, 28409 téglát. Költsége még jelentősebb mértékben nőtt, a szá-zadvégi évi átlagos 545 K költség a következő öt évben megháromszorozódott, 1817 K volt évente. A vámos utak (pl. a Csengery út) javításához a 19. század végi évekhez képest a 20. század első éveiben 40%-kal több téglára volt szükség (az átlag évi 64290 helyett 90240-re), évi költsége több mint 60%-kal nőtt (3413 koronáról 5504 koronára). Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a vámos utak fenntartása fordított a város a legtöbbet. Javításához jóval több téglát használtak fel, mint az összes többi úthoz (a 10 év alatt összesen 772650 darabot, az 112 MNL ZML V. 1512. Belvárosi utak állapota. VT. Ikt. ir. 1893: 7803. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 32 7 állami út javításához 476190, a közmunkát terhelő utakhoz 204 298). Költsége is jóval több volt, mint a más utakra fordított összes költség: 44587 korona, az állami úté 23890, a köz-munkát terhelő utaké 11806 korona. A legkisebb mértékben a pécs - varasdi állami út javítási költségei növekedtek, a két időszakot nézve évi 10%-kal több téglát használtak fel (az első öt évben évente 45038, a kö-vetkező öt évben 50200 téglát), költsége 17%-kal nőtt (évi átlag 2196 K-ról 2582 K-ra). A közmunkát terhelő kongó utak javítására fordított kiadások 1895 1899 1900 1902 1904 Felhasznált tégla mennyisége 4730 16500 26500 45548 25000 A tégla ára (korona) 160 561 901 1503 825 A munkát végző kőművesek száma -10 38 69 145 Segédmunkások száma -13 32 34 107 Kifizetett munkadíj (korona) 189 166 722 814 1026 A vámos kongó utak javítására fordított kiadások 1895 1899 1900 1902 1904 Felhasznált tégla mennyisége 10000 82250 77500 74 500 106200 A tégla ára (korona) 320 2796,5 2635 2533 3498 A munkát végző kőművesek száma -90 83 97 135 Segédmunkások száma -119 64 196 89 Kifizetett munkadíj (korona) 2006 1760 1446 3577 2099 A pécs - varasdi állami út kongó burkolatának javítására fordított kiadások 1895 1899 1900 1902 1904 Felhasznált tégla mennyisége 30000 43500 55000 55000 50000 A tégla ára (korona) 960 1479 1870 1870 1650 A munkát végző kőművesek száma -22 67 69 60 Segédmunkások száma -32 44 48 40 Kifizetett munkadíj (korona) 903 438 1039 815 1079 A városi tanács pártolta az utak új aszfalt makadám burkolását, a Magyar Asphalt Rt.-től többször kértek és kaptak ajánlatot 1903-ban, 1905-ben is, de a pénzügyi helyzet meg-akadályozta a munka kivitelét.113 A 20. század első évtizedéig (1908-ig) összesen 23 utca burkolása készült el a városban 92 ezer m2 területtel, a környező városokhoz képest ez nem jelentett rossz arányt. (Zalaegerszegen 8 utca majd 139 ezer, Kaposváron 33 utca 80 ezer m2 burkolattal rendelkezett.) Az utak fenntartására évi 19 ezer koronát költöttek. A burkolatok 113 Utak aszfaltozása. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt.ir. 1894: 6000., Járdák, utak aszfaltozása. VT. Ikt. ir. 1899: II. 4008., Kongó utak és terek javítása. VT. Ikt.ir. 1904: II. 3842. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 328 háromnegyede jellegzetes kanizsai klinkertégla volt, bazalt kocka burkolattal csak 16 ezer m2, bazaltfejkő burkolattal 6 ezer m2 úttest volt ellátva. A város polgárai 36 utcában több mint 39 ezer m2, főként klinkertéglával ellátott járdán közlekedhettek, mindössze 5100 m2 járdát borított aszfalt. (Zalaegerszegen majd 33 ezer, Kaposváron közel 41 ezer m2 járdabur-kolat készült.)114 1.11. Középítkezések: iskolaépületek, közkórház emelése a 19. század utolsó harmadában Az úthálózat fejlesztése mellett jelentős összegeket áldozott a város a Városháza mellett további középületek emelésére. Sok terhet vállalt magára a gimnázium 6, majd 8 osztályos-ra történő kibővítése érdekében. Az 5. és 6. osztály megnyitásához 1868-ban az iskolaépü-letet jelentősen kibővítették, új déli szárny épült több tanteremmel, tornateremmel, rajzte-remmel, tanári lakásokkal. Az építkezést a város kölcsönökből és közadakozásból fedezte. Az 1868. augusztus 20-án a kegyes tanítórenddel kötött szerződés értelmében a régi épület a kerttel együtt a város birtokába került, mely magára vállalta a teljes épület fenntartását.115 1869-ben a városi közgyűlés elhatározta, hogy leányok részére felsőbb népiskolát, a fiúknak polgári iskolát létesítenek, de ekkor még nem kapott állami segítséget a város. Csengery Antal, a város országgyűlési képviselője támogatásának köszönhetően Bója Ger-gely kir. tanfelügyelő elérte, hogy a kormány 1872-ben magára vállalta a tanárok fizetését, így először bérelt helyiségekben, a Csengery utcában az izraelita hitközség bérházában 1872 októberében megnyílhatott a polgári fiúiskola. A képviselő-testület már 1872 júniusá-ban elhatározta, hogy az új iskolaépületet a Kazinczy utcai saroktelken álló „régi városi osko-la" épülete mellett, az Iskolai utcai (Zrínyi u.) részen építi fel. A felállítására Bója Gergely el-nökletével kiküldött 12 tagú bizottmányt felhatalmazták, hogy a tervre és a költségvetésre nézve a szükséges előmunkálatokat tegyék meg. A tervet valószínűleg - ahogy később az épület bővítése, a polgári leányiskola terveit is - Plosszer Ignácz városi mérnök készítette. Az építkezéshez és az iskola felszereléséhez az 1872. július 25-i képviselő-testületi döntés értelmében 40 000 Ft kamatmentes kölcsönt kért a város a vallás- és közoktatási minisztéri-umtól 20-30 évi törlesztésre, de ezt nem kapta meg.116 A megye végül 1877 szeptemberében engedélyezte a kölcsön felvételét, s így a 49 910 Ft költséggel tervezett épület kivitelezésére kiírhatták a nyilvános árlejtést. Az építést Hirschl Ede és Bachrach Gyula nyerték el, épí-tőmesternek Geiszl Mór építészt jelölték meg. Az új épület 1878 augusztusága készült el, berendezésével a kortársak szerint város egyik dísze lett. A földszinti 6 tanteremben he-lyezték el az addig a gimnázium épületében volt elemi osztályokat, az iskolaszék is állandó üléstermet kapott, az udvari szárnyban épült fel az új tornaterem, az épület mellett a nyári tornahelyiség (pálya). Az emeleten a polgári iskola 6 tágas, világos tanterme mellett vegy-tani laboratóriumot (egyben könyvtári helyiség), természettani tárat és rajztermet alakítot-tak ki, a tantestület részére tanácskozási szobát és igazgatói irodát.117 Egyre inkább elodázhatatlanná vált az 1870-es évekre már leromlott állapotú, a kor követelményeinek és a helyi igényeknek már nem megfelelő, a Városház és Iskola utcák sarkán álló ispotály helyett egy új városi kórház felépítése. Az 1769-ben épült, mindössze 20 személy befogadására alkalmas „agg-ápolda" inkább szegényház jellegű intézmény volt, 114 Thirring 1912. 414-415., 420-421.p. 115 Kalcsok 1896. 72-73., 93-95.p. 116 MNL ZML V. 1511. KT. jkv. 1872. április 29., június 6. és július 25.; Zalai Közlöny, 1872. április 4., július 18. 117 Zalai Közlöny, 1877. szeptember 16., szeptember 23., október 7., 1878. augusztus 25. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 329 min t kórház. Az emeleten egy 12 ágyas férfi- és egy 8 ágyas női szoba volt, s egy 4 ágyas rendkívüli esetekre. A földszinti 3 szoba a mindkét nembeli rokkantak menhelyéül szolgált. 1868-ban - a kórházban abban az évben kitört tífuszjárvány hatására - Löwinger Izrael kereskedő kilenc városi képviselő társával együtt kérte a közgyűléstől, hogy az ápoldát helyezzék ki a város központjából, s intézkedjenek tágasabb helyiségek építéséről. A kép-viselő-testület (az 1868. június 5-i döntése értelmében) egyetértett a javaslattal, a rendel-kezésre álló 10 ezer forintnyi kórházi alap mellé felajánlotta, hogy a város tulajdonához tartozó Szentgyörgy vári utcai (Kossuth tér) városi pajtát és annak térségéből a szükséges telket ingyen átengedi. Az építkezést azonban a pénzhiány hátráltatta. A jelentős középít-kezések nem csak kimerítették a városi pénztárat, hanem 1875-re már 450 ezer forint adós-sággal is megterhelték. Az építkezéshez szükséges legalább 60 ezer forintos tőke előterem-tése érdekében a városi tanács kérvényekkel fordult a Déli Vasút bécsi igazgatóságához, a kiskomáromi uradalomhoz és annak tulajdonosához, a budapesti papnövelde főkor mány-zóságához, Esztergomba, de nem járt sikerrel. 1876 szeptemberében a képviselő-testület - bár a kellő pénzösszeg továbbra sem állt rendelkezésre - elrendelte az építkezést; kimondta, hogy a kórház a városközpontban, az egyik legforgalmasabb utcában, a Városháza, egyes hivatalok és iskolák közvetlen szom-szédságában „tovább nem tűrhető". „Ily kóroda a város szívében ragályos betegségek kiütése esetén felette veszélyes lehet a város összes lakosságára." - indokolta az áthelyezés sürgősségét a városi képviselőség. A tervkészítésre egy kórházépítési bizottságot küldtek ki, melynek 19 tagja között Belus József polgármester (gyógyszerész), Plosszer Ignácz városi mérnök, a város legbefolyásosabb kereskedői, az építési bizottság elnöke és számos tagja (Eperjesy Sándor elnök, Hencz Antal és Geiszl Mór építészek) és a város neves orvosdoktorai kaptak helyet.118 A városi közegészségügyi bizottság is sürgette az építkezést, ugyanis tagjaihoz számos panasz érkezett a kórházzal kapcsolatosan, különösen az „elaggodtak" részére fenntartott földszinti osztály „tisztátlan és hideg volta" miatt. Az építkezést gondosan előkészítették, kikérték a városban élő orvosok véleményét. Ez alapján 1876. december l-jén a kórházépítési bizottság meghatározta az „építkezés módoza-tait", az építési feltételeket. Először 58, később véglegesen 52 betegágyat irányoztak elő, a férfiosztályon egy 12 ágyas nagytermet, egy 6 és egy 4 ágyas kisebb szobát, a női osztályon egy 16 ágyas nagytermet, két 6 ágyas és egy 2 ágyas szobát és a szükséges mellékhelyisé-geket. Ezen kívül előírták egy orvosi szoba, műtő, az ápolóknak két lak- és egy cselédszoba konyhával, egy nagyobb konyha, kamra, fürdőszoba, mosókonyha s végül „kápolnának egy földszinti szoba" kialakítását. Gondoskodni kellett jégveremről és egy kézi pincéről, külön épületben elhelyezett „bonc- és halottszobáról", és egy újabb kis földszintes épületben egy külön szobáról „hímlősök vagy tébolyodottak részére". Az emeletes főépületnél előírták, hogy úgy tervezendő, hogy ha idővel szükségessé válik, szárnyépületekkel megtoldható legyen. Ezen feltételek alapján felkérték Hencz Antal és Geiszl Mór építészeket, hogy készítsenek egy-egy (esetleg több) vázrajzot. Dr. Schreyer Lajos tanácsot és útmutatást kért az építés-sel kapcsolatban a szaktekintélynek számító Széli Lajostól, a Közegészségügyi Lapok szer-kesztőjétől is, aki hosszú „Emlékirat"-ban összegezte a kórházzal kapcsolatos javaslatait. A bizottság 1877 márciusában és áprilisában is több ülést tartott, melyeken az épülettel kap-csolatos minden részletet megtárgyaltak. A kór-helyiségek magasságát minimum 4,4 mé-terben határozták meg, minden fekhelyre 40 köbméter térséggel számolva, megállapodtak a fűtés, szellőztetés, a vízelvezetés (hordórendszer és föld alatti csatornázás alkalmazása) kérdéseiben. Kimondták, hogy a két fürdőszoba az épület két végén helyezendő el, a ká-polnát a főépület déli sarkára helyezzék, s mivel nem szükséges, hogy a torony a kápolna 118 MNL ZML V. 1512. VT Tárgy sz. ir. 1875. Kórházépítés. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 330 fölött álljon, az az épület közepére tervezendő. A Hencz terve szerint, az épület két végét hangsúlyozó kiszögellés helyett a Geiszl tervezte középrizalitos homlokzati megoldást vá-lasztották. 1877 áprilisában Geiszl Mór tervezetét fogadták el a főterv alapjául, s annak el-készítésével meg is bízták az építészt (külön meghagyással, hogy leírásai magyar nyelvűek legyenek). A végleges terveket 1877. szeptember 15-én hagyta jóvá a képviselő-testület. Az építéshez szükséges összeget azonban nem tudta a város előteremteni, 1879 júliu-sában a belügyminisztériumhoz fordult segítségért. Tekintettel arra, hogy „nem csak a vá-ros, hanem egész megyénk területén ez lenne az első és egyetlen, jól szervezett s közegészségügyi tekinteteknek megfelelő kórház, melyben a helybeli betegeken kívül bizonyos számban az idegenek is kellő elhelyezésben és ápolásban részesülhetnének", kérte a tervek jóváhagyását, a közkórházi jelleg megadását és az akkor 55556 forintra tervezett építkezéshez államsegély biztosítá-sát. A minisztérium helyeselte az építkezést, a terveket is elfogadta, de államsegélyt nem adott. Ekkor a megyéhez fordultak támogatásért. A megyei törvényhatósági bizottság egy küldöttséget rendelt ki, melynek javaslatai alapján végül 1881. szeptember 5-én megadta a törvényhatósági jóváhagyást a régi kórházépület és a szomszédságában álló kápolna el-adásához (csakis közkórház létesítése céljából). S mivel a tervbe vett kórház létesítése nem csak Nagykanizsának áll közvetlen érdekében, hanem az egész megyének, felállítása „elen-gedhetetlen", ezért megyei kórházi alapot hoztak létre. Az addig a megyei betegápolási alap javára minden adóforint után befizetett fél krajcár járulékot 11/2 krajcárra emelték fel 1882 januárjától, a befolyó összeget külön kezelték a megye házi pénztáránál, s ebből az alapból 1882-től számítva 5 éven keresztül 10-10 ezer forintot, összesen 50 ezer forint segélyt sza-vaztak meg.119 A kórházi alapban lévő 12 000 Ft készpénzzel, a megye által megszavazott 50000 forint-tal és a régi kórház és kápolna eladásából remélt 18 000 Ft bevétellel így már 80 000 forinttal rendelkezett a város az építkezés fedezésére. Végre megkezdődhetett a kivitelezés előkészí-tése. A belügyminisztériumi engedély megérkezése után, az 1883. május l-jén tartott városi építészeti és pénzügyi bizottsági vegyes ülésén megtanácskozták az árlejtési feltételeket és az építési költségek előteremtésének kérdését is. Mivel a vármegyei támogatást a város csak 5 évre elosztva kapta meg, az építkezéshez szükséges összegeket a helyi pénzintézetektől vette fel. Az 1883. május 22-én megtartott árlejtésen hárman ajánlkoztak az építésre. A leg-előnyösebb ajánlatot Tóth Mihály ácsmester tette, aki azonban „mint építész eddig ismeretlen, s nagyobb épületek kivitelére még soha nem vállalkozott" a városban. Az építési bizottság szerint a közkórház jelleg és a minisztériumi felülvizsgálat miatt anyagi és szakértői tekintetben is szigorúbb bírálatot igényel az építkezés. A Hirschl és Bachrach cég ajánlatát javasolta elfogadni, mivel cégük biztosabb anyagi garanciát nyújt, s a kivitelezéssel „egy általunk rég ismert és szakképzett építészt" bízott meg, „ki által már sok és nevezetes építkezés teljesíttetett". A határozat végleges szövegében nem szerepel a kivitelező építész neve, de egy hozzá csa-tolt piszkozatból kiderül, hogy Geiszl Mórról van szó. A Hirschl és Bachrach cég ezen felül felajánlotta, kész lemondani a tervrajzért járó 1202 forintról, ha ők nyerik el az építkezést. A bizottság ajánlásával, a cég megbízásával a városi közgyűlés is egyetértett. A cég a munkálatokat azonnal megkezdte, melynek felügyeletére egy 3 tagú bizottságot válasz-tottak Eperjesy Sándor, Ebenspanger Lipót és Hertelendy Béla részvételével. A városi köz-egészségügyi bizottság és Dr. Szekeres József városi kórházi orvos javaslatára néhány ki-sebb módosítást hajtottak végre az építkezés közben is, elfogadták egyes helyiségeknek a tervtől eltérő beosztását, s újabb anyagok használatát is előírták. Az építést vezető s egyben építészeti bizottsági tag Geiszl Mór által ajánlott néhány, a „legújabb felfedezésen" alapuló 119 Kórházépítési Bizottság jegyzőkönyvei 1876-77. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1877: 2614.; Új kórház létesí-tése. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1879: 743.; Közkórház létesítése. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1881:2797. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 331 egészségügy i szempontból előnyös módosítást is támo-gattak (pl. a kályhák friss leve-gővel történő ellátása kívülről, a padozat alatti csöveken ke-resztül). 1884 májusára elké-szült az épület harangtornya, felkerült rá a kereszt is. A vál-lalkozó cég dicséretére a helyi lap kiemelte, hogy csak hazai anyagot használtak s mindent hazai iparosok készítettek. A Hirschl és Bachrach cég az építkezést a kitűzött határidő-re, 1884. július végére befejezte. Az 52 ágyas főépületben he-lyezték el az ápoló személyzetet is 6 ággyal, külön földszintes épületbe kerültek a fertőző betegek 12 ággyal. Az épületeket a háromtagú felügyelő bizottság Plosszer Ignácz városi mérnökkel kiegészülve 1884. szeptember 3-án vette át hivatalosan. Az új városi közkórhá-zat impozáns ünnepséggel 1885. március 17-én szentelték fel.120 Már az átadás előtt, közeledve a befejezéshez egyre sürgetőbbé vált, hogy az épület előt-ti Vásártéren addig megrendezett heti marha- és sertés vásároknak új helyet találjanak. Az építési bizottság már 1884 tavaszán felhívta a városi tanács figyelmét, hogy gondoskodjon a vásároknak alkalmas területről. Legalkalmasabbnak a bizottság azokat a földeket tartotta, melyek a temető közelében, „a vasúttól feljövő marha hajtó úttól délről, fenn a hegytetőn feksze-nek" (a Hajcsár úttól délre). Ezzel szemben azonban ideiglenes marhavásártérnek a Király utca végén, a Dencsár-csatorna és a vasútvonal között fekvő területet jelölték ki. A térség kiterjedése megfelelt, de a nagy vásári forgalom miatt a különben is szűk Ki-rály utcán a közlekedés gyakran hosszabb ideig teljesen megakadt, a nyugati kivételével, a más irányból érkező vásárosok a város legnépesebb utcáin hajtották állataikat. A sorozatos problémák miatt a városi képviselő-testület is belátta, hogy a terület alkalmatlan a vásárok megtartására, ezért már 1886. szeptember 28-án jogérvényes végzéssel utasította a városi tanácsot más, alkalmas tér kijelölésére. Az építési bizottság 1887 tavaszán kettős javaslat-tal állt a képviselő-testület elé. Elsősorban a korábbiakhoz hasonlóan a Hajcsár úttól délre fekvő szántóföldek megvásárlását ajánlotta. Másodsorban a Magyar utcából a réteken át Kiskanizsa felé vezető Berki út déli részén, a Dencsár- és Közép-csatorna melletti területet javasolta. Döntés a vásártér áthelyezéséről azonban ekkor sem született, az építési bizottság ülésein évekkel később is napirendi pont volt a vásárok alkalmával a Király utcai közleke-dés fennakadása, többször felkérték a városi tanácsot az intézkedésre, de hiába.121 A heti vásárok megszüntetése után az új kórházépület köré fákat ültettek, az előtte fek-vő Vásártér befásítását is elhatározták már az építkezés kezdetekor, „kellemes sétatér" ki-alakítását tervezték itt. Az 1900-ban Kossuth Lajosról elnevezett tér igazi parkosítására azonban csak 1909-től került sor, amikor 120 juhar, 30 gömbakác és 15 hársfát ültettek el. Meghagyták a Millennium emlékére ültetett ún. „millenáris fákat" is, a város új, kellemes pihenőhelyét alakították ki.122 120 A városi kórház építési munkálataira lásd: MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1884:2248.; Az újonnan épült városi kórház átvétele. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1884: 6060., Zalai Közlöny, 1884. május 4., 1885. március 14. 121 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1884. április 19., 1886. október 5., 1887. április 21.; 1889. október 23. 122 Zalai Közlöny, 1883. május 31., 1919. december 6. 86. kép: A Geiszl Mór tervei alapján 1885-re felépült új városi közkórház 332 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 332 A kórház építésének befejezéséhez közeledve, 1884 júniusában javasolta az építési bi-zottság a régi kórházépület és kápolna mielőbbi elárverezését. Ennek kapcsán kijelölték az Iskola utca (a Zrínyi u. Ady és Csengery utca közötti szakasza) új vonalát, előírták, hogy a vevő köteles a kiálló kápolna épületet „az utca színvonaláig" egy éven belül lerombolni. Felkérték a városi tanácsot, vegye fel a kapcsolatot az egyházi hatóságokkal, gondoskodjék a berendezés elszállításáról. (A veszprémi püspök a helybeli plébániahivatalt bízta meg a „szent edények és többi tárgyak" őrzésével, amíg a kórházépület elkészül. A teljes berendezés sorsa nem ismert, de a Szent Mártont ábrázoló oltárkép átkerült a kórházban kialakított új kápolnába, s a később épült önálló kórházi kápolnába is.) A becsár mintegy felét, 6660 forintot (az utcaszabályozásra eleső 16 négyszögöl levonása után maradó) 222 négyszögöl nagyságú belvárosi telek ára tette ki. Az emeletes kórházépületet (51 négyszögöl) és a ká-polnát (45 négyszögöl) mindössze 7680 forintra becsülték fel. A rossz karban lévő udvari „fa kamara", a kút, és a téglakerítés árával együtt végül a teljes ingatlanra 14 660Ft becsérté-ket állapítottak meg, s 1884. szeptember 9-re meghirdették árverését. Az árverési feltételek között kikötötték, hogy a vevő 30 napon belül köteles a kápolnát lebontani. A nyilvános árverésen megjelent neves helyi kereskedők a becsárat magasnak tartva nem tettek ajánla-tot. Miután az 1884. október 9-én tartott újabb árverésen egy ajánlattevő sem jelent meg, a városi tanács javasolta, hogy a kikiáltási árat szállítsák le 10 ezer forintra. A képviselő-tes-tület azonban 1885. május 29-ére harmadszorra is az eredeti áron hirdette meg az épületet. Egyedül Berdin Márton helybeli kereskedő ajánlott a két épületért 8200 forintot, de ezt a városvezetés nem fogadta el. Plosszer Ignácz városi mérnököt utasították, bontassa le a kápolnát, a kerítést helyeztes-se az új utcavonalba, s a kórházépületet javíttassa ki annyira, hogy azt hasznosítani lehes-sen, ugyanakkor Babochay György polgármestert felhatalmazták, hogy bármilyen vételi ajánlatot elfogadhasson. A kápolnát Sallér Lajossal építőmesterrel 1885 szeptemberében lebontatták, a megmaradt anyagokat 474 forintért a temetői alap vásárolta meg az építendő temetői őrházhoz. A régi kórházépületre és telekre végül 1886 januárjában tett 9500 fo-rintos ajánlatot a Nagykanizsai Casino. A közgyűlés indítványára végül 10 000 forintban állapodtak meg, s 1886. március 4-én kötötték meg az adásvevési szerződést. A vételárat a kórház-építési számlára, ill. az építésre felvett kölcsön törlesztésére utalták ki.123 A Casino egyesület a megvásárolt saroktelken azonnal megkezdte új díszes székháza építését. Az 1880-as években a kórház mellett újabb iskolaépületek építésébe kezdett Nagykani-zsa városa. Elsőként 1882-ben Kiskanizsán készült el a Rác utcai iskola, majd 1885 tavaszán az Arany János utcai és a Teleki utcai népiskolák fölépítését hagyta jóvá a képviselő-testület, s kezdte meg építésüket Sallér Lajos építőmester. A Teleki utca 14. szám alatt a város már 1873-ban egy házat vásárolt iskolai célra, új tanítói lakot is terveztek ide, de az építkezést a városvezetés 1876-ban függőben hagyta. A régi helyén felépült új iskolaépület és tanítói lakás terveit Plosszer Ignácz városi mérnök készítette el 1885 tavaszán. Az utcafronton, a középen lévő kapubejárás két oldalán helyezkedett el a két, kb. 50 m2-es tanterem, a keleti oldalon a tanterem folytatásaként épült fel az iroda és a szoba-konyhából álló tanítói lak, az udvarban hátrébb az árnyékszékek. Az iskolaépítéseket a helyi lap tudósítója is üdvözölte, a Teleki utcai iskola kapcsán megjegyezte, hogy ugyan nem sorolható a díszesebb épületek közé, de ismét arról tanúskodik, „mennyit áldozik városunk a nevelésügy nemes céljaira".124 123 A régi városi kórház és kápolna elárverezése. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1885: 8361.; A régi kórháztelek eladása a Nagykanizsai Casinonak. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1886: 2772., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1884. június 24. 124 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1882. június 16., 1885. február 16.; A Teleky úti Elemei Iskola tervrajza. É.n., TGYM Tört. dok. tár Gy.sz. 27/2006.; Zalai Közlöny, 1876. december 24.; Zala, 1886. március 28. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 333 1.12 . Katonai építkezések a 19. század utolsó harmadában Sokat áldozott a Nagykanizsa ebben az időben új katonai létesítményekre is. Régóta jelentős terhet rótt a városra az itt állomásozó állandó katonaság és a fegyvergyakorlatokra behívott nagy létszámú katona beszállásolása és ellátása. 1868 szeptemberében felterjesz-tést nyújtott be a város közönsége az országgyűlés alsóházához, melyben az egyes községek között a terhek arányosabb elosztását kérte. A terhek mértékét mutatja, hogy Nagykanizsa ebben az időben pl. a katonatiszti szállásokért az állam által fizetett összeg kétszereséért tudta csak megoldani elhelyezésüket, mely évente 3000 Ft plusz kiadást jelentett.125 Jelentős méretű laktanyával az állam nem rendelkezett, az itt állomásozó katonaságot kisebb, bérelt házakban, ún. „laktanyácskákban" (Chemal, Chemale) helyezték el. (Ilyen honvédlaktanya-ként szolgált pl. bezárása után a Zöldfa szálló is, a 77. honvédzászlóalj katonái 1885. év végéig használták.) Az 1870-es évek elején ilyen Chemaleként szolgált (II. számú) Fürst Simon 3 háza is a „Gymnásium mögötti téren" (Huszti tér 6-7-8.), melyet a város bérelt a katonaságnak a „háló-pénzfizetésért", 102-121 katona lakta. A háztulajdonos után Simon laktanyaként emlegették. A III. Chemale, a Gábor utcában (Batthyány u. 10.) egy consorcium (1882-től részvénytársa-ság) tulajdona volt, mely ezeknek a férőhelyeknek az építése által akarta magát a beszál-lásolás alól felmenteni. Az általában 48-55 főt befogadó „Gábor laktanya" használatáért a hadsereg fizette a bért és a hálópénzt.126 A IV. Chemaleban, mely valószínűleg a Magyar utcában volt, 31-32 katonát tudtak elszállásolni, a padláson raktárt rendeztek be.127 1872-ben - a hadügyminisztérium rendeletére Nagykanizsán folytatott katonai vizsgá-lat jegyzőkönyve szerint - a fióklaktanyákban összesen 197 katonát helyeztek el, számuk esetleg 229-re volt növelhető. Emellett a katonaság használta a város tulajdonában lévő Pótruharaktárat a Vásártéren, egy Szekerészeti rakhelyet, és egy újonnan épített Lőkészlet raktárt. A Főtér délnyugati oldalán álló, katonai csapatkórházul használt megyei ház (Ki-rály u. 40.) - a vizsgálóbizottság szerint - már a fekvése miatt is alkalmatlan volt kórháznak (előtte heti, országos vásárokat tartottak, látogatott szálloda volt a szomszédságában), az épület „rossz karban" volt, a szobák kicsinyek, s a katonaság számához mérten kevés férő-hellyel bírt (6 ápolót és 20 beteget tudott befogadni), ezért mindig túlterhelt volt. A vizsgálat eredményeként a bizottság megállapította, hogy a chemalek nem felelnek meg a hadügy-minisztérium által előírt kívánalmaknak, az elszórt helyiségekben a katonák elkülönítése fegyelmi és műveleti tekintetben is káros, ezért szükségesnek látták hogy „javítások és új építkezések tétessenek Nagykanizsán".128 A katonabeszállásolás terhe ugyanakkor folyamato-san nőtt, 1873-ban a legénység állandó létszáma megkétszereződött. Egy zászlóaljat ideig-lenesen Kiskanizsán helyeztek el, majd a város e célra bérbe vette a lazsnaki vadászlakot és a Vásártéri uradalmi épületeket is, utóbbi lett az ún. „temetői kaszárnya". így tudtak három századod elhelyezni, s csak egy maradt házi beszállásolásra. A szállásbiztosi hivatal kimutatása szerint ekkor az állandó katonaság létszáma a 77. honv. zászlóaljnál 100 fő, a 18. honv. dandár parancsnokságnál 5 fő, a golyószóró osztagnál 18 fő, a 48. tartalék parancsnokságnál 20 fő, a 48. gyalogezred 4. és 5. zászlóaljának 4-4 szá-zada: 280-280 fővel, s egyéb (lószerzési és élelmezési tisztségnél) 26 fő, összesen 729 fő volt, 125 Zala-Somogyi Közlöny, 1868. november 28. 126 A ház birtokosai 1882 májusában megalapították a nagy-kanizsai laktanya részvénytársaságot Eperjesy Sándor elnökletével. A Sugár úti laktanyák felépülése után 1890-ben a kiürült laktanya épületet eladták. Zala, 1882. május 20.; 1890. március 23. 127 Amikor a 76. gyalogezred egy századát Sopronba helyezték át, több épület bérletét felmondta a város, így a 670-671. városi sorszámú Molnár-féle épületeket is a Magyar utcán. A két épület a Magyar és Garay utcai saroktelken állt. MNL ZML V. 1512. VT Ikt.ir. 1884: 3756; MNL ZML V. 1511. ÉB jkv. 1888. március 3. 128 A cs. kir. hadsereg számára építendő laktanyák. MNL ZML V. 1512. VT Ikt.ir. 1879: 507, Kunics, 2009. 268.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 334 akinek elszállásolásáról a városnak gondoskodnia kellett. Az említett fióklaktanyákban 479 főt tudtak mindössze elhelyezni: az I. számú laktanyában 20, a II. Simon laktanyában 121, a III. számú Gábor laktanyában 55, a IV. laktanyában 32, a V. laktanyában 41, a VI. szá-mú laktanyában 140, s a VII. lazsnaki laktanyában 70 embert, s maradt beszállásolni magán házakba 250 fő.129 Először a 48. gyalogezred itt állomásozó századainak (több mint 600 fő) elhelyezését szerették volna megoldani. 1872 áprilisában megkezdődtek a tárgyalások a cs. kir. közös hadsereg, a megye és Nagykanizsa képviselői között. A katonaság és a megye által ki-küldött vegyes bizottság, Glavina Lajos vezetésével a lovas osztályok számára építendő laktanyához 6,5 holdat kért az általuk kiszemelt Rózsa utcai dűlőben, a gyalogsági tartalék parancsnokság épületeit a Gábor utcában szerették volna felépíteni. Ezen kívül a bizottság szerint az új katonai kórház számára (% hold) a „város major telkének egy része szolgálhatna", s gyakorló térnek 100 hold szükséges Kiskanizsán a büdöskuti dűlőben. Nagykanizsa képvi-selő-testülete megszavazta, hogy a laktanyákhoz és kórházhoz szükséges területet ingyen adja át. Az ekkor különálló Kiskanizsa azonban a saját területét nem engedte át gyakor-lótérnek, viszont a két város közös tulajdonában lévő, telekuti téglaszín melletti erdőség-ből 100 hold átengedéséhez, kiirtásához hozzájárult. Az épületek helyét azonban még nem döntötték el véglegesen. Nagykanizsa kórházteleknek a Szentgyörgyvári utcában (Kossuth tér) lévő 1 holdnál nagyobb városi telkét ajánlotta, ahol egyik felén a városi kórház, mel-lette a katonai épülhetne fel; a lovassági laktanya számára „a város északi részén" kínált 9 holdat, mely azonban a katonai bizottság szerint „kissé magasan és a várostól távol fekszik". A területet nem jelölték meg pontosabban, valószínűleg a Szombatkai-dűlőben lehetett (a mai Dózsa György úttól északra fekvő terület), mivel 1872-ben a nyitandó utcák között szereplő „sugár-utca" a tervek szerint a Szombatkáig, az „építendő katonai laktanya kapujáig" vezetett volna. Nagyobb gondot okozott az építkezésekhez szükséges pénz előteremtése. Az 1873. au-gusztusi tárgyalásokon jelenvolt szolgabíró úgy nyilatkozott, hogy a községek az építke-zéshez semmilyen önkéntes adakozást nem nyújtanak, csak ha rájuk pótadó útján kivetik. Nagykanizsa megbízottjai kijelentették: a városi képviselő-testület (az 1872. május 17-i és 1873. július 17-i határozatával) kötelezte magát, hogy a gyalogsági és lovassági laktanyák-hoz, s a kórházhoz szükséges telkeket ingyen átengedi, a szükséges összekötő utakat el-készíti, a felsőerdő dűlőben 100 hold gyakorlati helyet biztosít, s a korábbi, Sáncban fekvő gyakorlati helyet is egy birtok megszerzésével 10 holdra megnagyobbítja, s azt is ingyen át-engedi a hadseregnek. Ennél többet azonban - mely szerintük mintegy 41000 forintot tett ki - a város nem ajánlhatott, annál is inkább, mert ezen felül egy honvédzászlóaljat, honvéd lovas századot is szállásoltatott. Nagykanizsa ekkor - utak, járdák, gimnáziumi és egyéb épületek felépítése miatt - már 460 000 Ft adóssággal bírt, nem volt abban a helyzetben, hogy saját erejéből a laktanyákat felépítse. A városi bizottság azt javasolta: a költségekről a kormány gondoskodjék „törvényhozás útján arányos kivetés által", ugyanakkor sürgették is az építkezést, mivel a beszállásolással járó terheket nem tudta tovább viselni a város (a 6000 forintos szállásolási jövedelemmel szemben a költsége már 14 000 Ft volt évente). Nagykani-zsa kérelmét a megyei vegyes bizottság minden tagja támogatta. Az építkezéshez már ek-kor készültek számítások és tervrajzok, a vegyes bizottság jegyzőkönyvében utalnak rájuk, de ezek nem maradtak fenn az iratokhoz mellékelve.130 129 Zalai Közlöny, 1874. április 26.; április 30; 1875. február 11. 130 a cs. kir. hadsereg számára építendő laktanyák, ill. honvéd sátortábor létesítése. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1879: 507., MNL ZML V. 1511. KT. jkv. 1872. április 29., 1872. június 6.; Zala-Somogyi Közlöny, 1872. október 17. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 335 A z építkezés előkészítése azonban elakadt, megvalósítására csak több mint egy év-tized múlva került sor. Időközben jelentősen módosultak a korábbi elképzelések is, a 48. gyalogezred laktanyájának az 1883 tavaszán megnyitott új Sugár utcában jelöltek ki telket. Laktanya-építő bizottság alakult Babochay György polgármester vezetésével. Elkészül-tek a „két zászlóaljra és ennek mellékszükségleteire" tervezett laktanya építési vázai és tervei, melyeket a kiküldött vegyes bizottság is jóváhagyott. Azonban új „béke elhelyezési beosztás" lépett életbe, a 76. cs. kir. gyalogezred egy zászlóalját 1884 őszén Sopronba helyezték át. A városban így összesen 319 közös hadseregbeli katona maradt, egy gyalogsági zászlóalj és egy zászlóalj kiegészítő keret, ezért az alispán felfüggesztette a laktanyával kapcsolatos további eljárást. Úgy tűnt, a hosszas előkészítés után az egész építkezés meghiúsul. A vá-ros már tetemes összeget (majd 100 000 forintot) áldozott az építés előkészítésére (terület biztosítása, terv díjazása, a felvett kölcsön időközi kamatai stb.), szerette volna az alapterv szerint megvalósítani, a laktanya építő bizottság kérelmezte és küldöttséget is menesztett ezért a honvédelmi miniszterhez, de nem ért el sikert. Azt javasolták, hogy az építkezést -módosított tervekkel - a leszállított létszám dacára is valósítsák meg. Időközben a bizottság kapcsolatba lépett a m. kir. honvéd kerületi parancsnoksággal is, Hollán Ernő altábornaggyal egy új honvédlaktanya építése érdekében. Előleges megállapo-dást kötöttek, mely szerint Nagykanizsa városa a már beszerzett telek egy kisebb területén „a közös hadsereg részére tervezett laktanyáknál csekélyebb igénnyel" egy honvédlaktanyát épít, a honvédelmi minisztérium pedig biztosítja a beszállásolási illetéket 25 évre. Nagykanizsa 1884. májusi hivatalos állásfoglalásában „hazafiúi és helyi érdekből" támogatta a helybeli két honvédzászlóalj végleges elhelyezését, szerette volna az új laktanyát az ún. „Zöldfa laktanya" (hajdani Zödfa Szálló a Főtéren) bérletének lejártáig, 1886 szeptemberéig felépíteni. Hollán Ernő a székesfehérvári honvédlaktanyát ajánlotta mintául, melyet Say Ferenc székesfehér-vári műépítész tervezett.131 A nagykanizsai képviselő-testület 1884. december 31-i döntése értelmében megrendelték az építésztől a tervek és költségvetés elkészítését 950 Ft tisztelet-díjért. Say előzetes számításai szerint a két honvédzászlóalj befogadására, azok irodáinak és raktárainak elhelyezésére szükséges laktanya és melléképületek építési költsége 110 000 forintra volt tehető.132 1885-ben megkezdőd-tek az építés előkészületei. Az 1885 májusában megtar-tott tárgyaláson Cserhalmay vezérhadbiztos felajánlotta, hogy ő készítteti el a terveket és költségvetést. Ugyanakkor, mi-vel a város által felajánlott telek nem volt elég az építkezéshez, kiegészítésként megvásárolták a szomszédos területet: Du-kász Sándor 220 négyszögöl nagyságú telkét 1200 forintért, majd özv. Schercz Lipótné 266 négyszögöl nagyságú telkét 131 A laktanya mellett Say Ferenc tervei alapján épült fel a fehérvári Szent György Kórház. 132 Laktanya építése a honvédzászlóaljak részére. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1884: 3288., A honvédlaktanya terveinek elkészítése. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt.ir. 1884: 7926., A 76. gyalogezred egy századának távozása, a szállás biztosi hivatal jelentése a bérletek felbontásáról. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1884: 3756.; Zala, 1885. január 4. 87. kép: A 20. honvéd gyalogezred 1886-ban elkészült laktanyája a Sugár úton 336 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 336 2000 forintért. Az épület kivitelezési munkáját az 1885 szeptemberében megtartott árlejté-sen Hencz Antal építész nyerte el 17,8% engedménnyel, mellette Sallér Lajos és a Hirschl és Bachrach cég adott még ajánlatot. A két zászlóalj befogadására képes honvédlaktanya végül 1886 októberére készült el, valószínűleg nem az összes, Say által tervezett melléképülettel, mivel a helyi lap 90.000 forintos építési költségről számolt be. Az ekkor alakult 20. honvéd gyalogezred vette birtokba, hivatalosan 1887. január l-jétől. Az egyszerű homlokzatú épü-let egyedüli dísze a 2-2-2 ablaktengelyes főbejárati rész, mely fölé gazdagabb konzolsoros főpárkány került. Az íves attikában a magyar címer alatt az 1886-os évszám látható. Még az átadás előtt megtörtént a laktanya „osztályozása", a katonai és polgári hatóságok kikül-dötteiből álló vegyes bizottság (később a honvédelmi miniszter jóváhagyásával) „fióklakta-nyává" minősítette. A beszállásolásról szóló törvény értelmében a fióklaktanyák „férőhelyeik és minőségük tekintetében a rendes laktanyákra nézve fennálló igényeknek teljesen meg nem felelnek", ez egyben a legénységi szállásokért a katonai igazgatás által fizetett „napi megtérítések" ke-vesebb összegét is jelentette. Míg pl. egy legény elszállásolásáért laktanyában (a hajlékért, bútorért, fűtés és világításért) napi 6 krajcárt, fióklaktanyában csak 3,5 krajcárt fizettek. A minisztériummal kötött bérleti szerződés 25 évre szólt, 1911. év végéig Kanizsa városa az épületért minden évben 4553 Ft 44 kr. bért kapott.133 A honvéd állomásparancsnokság 1887 márciusában újabb igénnyel fordult a város-hoz, a laktanya udvarán „az északi szárny meghosszabbításában" a népfelkelő csapat részé-re egy emeletes laktanya- és raktárépületet kértek, melyért a honvédelmi minisztérium az átadástól kezdve évi 1000 Ft bérfizetést ajánlott fel. Az udvar északi hosszán tervezett 40 méter hosszú épületet az ott lévő „pöcegödör" miatt végül nem tudták összekapcsolni a honvédlaktanya szárnyépületével. A földszinten két, 150 m2-es nagyságú raktárhelyisé-get alakítottak ki a népfelkelési alakulatok ruházata és felszerelési cikkeinek elhelyezésére, az emeleten két, legénységi férőhelyül szolgáló helyiség és egy altiszti kezelő szoba ka-pott helyet. Plosszer Ignácz városi mérnök költségszámítása szerint teljes költsége 13 567 Ft 40 kr. volt. Az 1887. június 7-én megtartott árlejtésen a megjelent Hencz Antal, Tóth Mi-hály és Morandini Román is csak felülfizetés mellett lett volna hajlandó az építést elvállal-ni; az írásban beadott zárt ajánlata szerint Hencz Antal 10% felülfizetést kért, Sallér Lajos azonban hajlandó volt 12,25%-ot elengedni. A laktanyaügyi bizottság így Sallér Lajos helyi építészt bízta meg a kivitelezéssel. A határidőre elkészült épületet 1887. szeptember 30-án vette át hivatalosan az építést felügyelő városi bizottság a honvédség részéről kiküldött bizottsággal együtt. A 24 és Vi évre, 1911. év végéig kötött bérleti szerződés szerint a hon-védség a népfelkelési raktárért és férhelyekért a városnak a korábbi megegyezés szerint 1000 forintos évi bért fizetett.134 Miközben a honvédlaktanya felépült az újonnan megnyitott Sugár úton, a szomszé-dos, 48. gyalogezred laktanyájának szánt telek még üresen állt. A városvezetés nem tett le az építkezésről az itt állomásozó közös hadseregbeli katonaság leszállított száma ellenére sem. Az épületek terveit a katonai kiküldöttek javaslatai alapján Geiszl Mór építésszel 1886 őszén átdolgoztatták, 1887 februárjában átküldték Zalaegerszegre, az alispáni hivatalhoz a vegyes bizottsági jóváhagyásra is. A Geiszl műépítész által készített költségvetés szerint az egy cs. kir. gyalogsági zászlóalj, egy hadkiegészítő kerületi parancsnokság és egy pótzász-lóalj számára építendő laktanyára, a hozzá vezető utak és az előtte elvonuló járdák elkészí-tésére az előirányzat 350.164ft 75kr volt. 133 Laktanyaügyi bizottság ülésének jegyzőkönyve, 1885. június 9., Részes kiírás Nagy-Kanizsa város képvise-lő testületének 1885. augusztus 8-án tartott közgyűlése jegyzőkönyvéből., A telekvásárlás törvényhatósági jóváhagyása, 1886. május 3., A 20. honvéd gyalog féldandár parancsnokság átirata a városi tanácsnak, 1887. január 31-én. Nagykanizsa ingatlan vásárlásai. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1892:1959. 134 Laktanyaépítéssel kapcsolatos iratok. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1887: 8500. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 337 A kivitelezésre 1888. január 30-ára kiírt „szóbeli árlejtéssel összekötött írásbeli ajánlati tár-gyalás" eredményéből a köz-véleményt is foglalkoztató komoly városi ügy kerekedett. Az árlejtés neves cégek külö-nösen élénk részvétele mellett folyt. A Hirschl és Bachrach cég 25,9 % leengedést aján-lott írásban és szóban, Hencz, Sallér és Morandini írásban 22,2%-ot, Hencz Antal e mel-lett szóban 24,1%-ot engedett el. Mellettük kivitelre ajánlkozott Jiraszek és Krausz szegedi vállalkozók (19,5%), Hönigsberg Leó Zágrábból (15%), Rosenfeld, Münszter és Kaifer Mohácsról (12,1%) és a szintén szegedi, neves építőipari vállalkozás, Er-délyi Mihály építész és társai, akik 26,2% elengedését ajánlották. Az építészeti bizottság Er-délyi és társai ajánlatát fogadták el, s ezt javasolták a képviselő-testületnek is. Azonban az 1887. február 2-i városi közgyűlésen 54:48 arányban mégsem fogadták el a javaslatot, új ár-lejtést akartak kiírni. A határozathozatalnál előforduló, az eljárást sértő szabálytalanságok-ra hivatkozva a megyei közgyűlés is feloldotta a városi határozatot és új eljárást írt elő, de célja nem volt tisztán érthető. Emiatt Eperjesy Sándor és több képviselőtársa, a városi dön-tés ellen pedig Varga Lajos 28 városi képviselővel és Erdélyi Mihály és társai is fellebbeztek. Végül a belügyminiszter felülvizsgálat után, 1888 augusztusában a törvényhatósági és a városi közgyűlési határozatot is megsemmisítette, a Hirschl és Bachrach cég utólagos be-adványáról, „utóajánlatáról" úgy nyilatkozott, hogy az eljárás helyeslése erkölcsi szempont-ból lehetetlen. A miniszteri határozat jóváhagyta az árlejtés eredményét, kimondta, hogy a legolcsóbb ajánlatot tevő szegedi vállalkozók nyerték az építést.135 Erdélyi Mihály építész-mérnök és társai, Milkó Vilmos és Fiai (fakereskedők, később téglagyárosok), Heitzmann György, Markovics L.) Szeged legismertebb vállalkozói voltak, ekkor már jelentős épületek kivitelezői.136 Az építési határidőt az eljárás miatt 9 hónappal meghosszabbították 1890. júli-us 1-jéig. Az építkezés 1888 szeptemberében kezdődött. A helyi lap tudósítója megelégedés-sel állapította meg, hogy az építkezéshez szükséges anyagokat (téglát, fát, meszet stb.) hely-beliektől szállíttatták, és munkásoknak is kizárólag helybelieket alkalmaztak. A munkálat horderejét érzékelteti, hogy az épületekhez 5,5 millió helyben gyártott téglát használtak fel. Az építkezéssel párhuzamosan 1889 nyarán elkészült a Sugár út „kongó kövezése" is. A rak-tár és istálló épületet a vállalkozók javaslatára nem a tervezett helyen és módon építették fel, az átalakítási terveket maguk készítették el, a miniszteri jóváhagyás után a két épület e szerint épült fel. Az építkezést jóval a határidő előtt befejezték, a laktanya hivatalos felül-vizsgálatára és átvételére 1890. április 14-én került sor. A közös hadsereg katonái a tűzoltó zenekar kísérete mellett 1890. április 20-án vonultak be az új kaszárnyába. (A laktanyát 1908-ban nevezték el Frigyes főhercegről.)137 135 Az építendő laktanya terveinek átdolgozása. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1886: 9865., Laktanyaépítéssel kapcsolatos iratok. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1887:10305.; Zala, 1887. május 8.; 1888. február 5. 136 1895-ben Szegeden a legtöbb állami adót fizetők első helyén Milkó Vilmos fiai, Erdélyi Mihály és Heitzmann György vállalkozók álltak. Gaál, 1991. 588-589.p. 137 Zala, 1888. szeptember 16; 1908. január 9. 88. kép: Az 1890-ben átadott 48. gyalogezred laktanyája a Sugár úton Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 338 1.13. A településszerkezet változásai az északi városrészben Az 1883-ban megnyitott Sugár utca szomszédságában, a város északi területén újabb utcákat nyitottak az új városszabályozási tervnek megfelelően. Az 1880. december 27-i köz-gyűlésen új Építkezési szabályrendeletet fogadtak el, melyet kisebb módosításokkal 1882. március 19-én hagyott jóvá a belügyminiszter. A város területét 4 övezetre osztva állapítot-ták meg az építési elveket és tilalmakat. A szabályrendelethez kapcsolódva „városi szabályo-zási térkép" készült, melyen bejelölték a tervezett nyitandó utcákat, kijelölték az esetleges új utcai építési vonalakat. A térkép nem maradt fenn, csak az egyes iratok utalásaiból ismer-jük létezését. Számos esetben találkozhatunk a szabályozási térképre való hivatkozással az Építési Bizottság üléseinek jegyzőkönyveiben az egyes építési engedélykérelmek tárgyalá-sakor, s az egyes épületek engedély okirataiban is. E szabályozási tervnek megfelelően nyitották meg a Magyar és a Kinizsi utcák „egybe-kötésére" 1882-ben az Arany János utcát Meskó György házának megvételével. Eredetileg a Magyar utcai népiskola egészségügyi szempontból is alkalmatlanná vált bérelt helyiségei helyett akartak megfelelőről gondoskodni. A háztelek mellé 1883-ban megszerezték a szom-szédos területet is özv. Masztyák Jánosnétól és rokonaitól, Nucsecz Annától (Holli György-né) és testvéreitől, így elég hely maradt az új utca létrehozására és mellette házhelyek kiala-kítására is. Elsőként egy iskolai helyiség házhelyét jelölték ki egy dupla telken. Az egyiken a két osztály elhelyezésére szolgáló iskola épült fel 1885-ben Sallér Lajos tervei alapján, a másikon ugyanekkor a Kisdednevelő Egyesület építtette fel óvodaházát. Ezt 1887 tavaszán egészítették ki egy „nyaraló" épülettel. Plosszer városi mérnök telekfelosztása szerint a két telek között egy 6 öl széles területet hagytak el azzal a céllal, hogy onnan egy újabb utcát nyissanak idővel a Rákóczi utca felé. A kialakított 9 további telket házhelyeknek adták el.138 Az 1890-es években nyitották ki a Rákóczi utca nyugati, Árpád és Kinizsi utca közötti szakaszát. Az Ördög-árokkal párhuzamosan, attól északra futó Rákóczi utca kiépülése a Petőfi utca irányából már a 18. század végén megkezdődött. Egy kis kezdeménye Cziczelle utca néven az 1822. évi városi térképen is szerepel, majd a század végéig fokozatosan ki-épült a Kinizsi utcáig. Amikor Rada István 1887 májusában, majd 1890-ben újra engedélyt kért, hogy a Rákóczi és Kinizsi utcák sarkán, Rinhofer Lászlótól megvásárolt telkén egy ut-cai és egy udvari lakházat építsen, mindkét alkalommal azzal utasították el, hogy a terület a szabályozási térkép szerint nem építhető be, mivel „utca szabályozásra van kitűzve". 1892-re megnyitották az új szakaszt. Az Árpád utcából nyitott új utca csatlakozásánál (a Kinizsi és Rákóczi utca sarkán) özv. Horváth Gyuláné Somssich Janka grófnő, beleznai lakos építkezett. A nevében megbízottja, Tóth Mihály építőmester (a házak tervezője) és Rada István vállalkozó által beadott kérelem szerint egy hegyes szegletű, elvágott sarkú, három kisebb lakásból (szoba-konyha-kamra) álló sarokházat, és az új utcában egy kétla-kásos (szoba-konyha-kamra) kisebb házat építtetett bérbeadás céljából. A következő évek-ben fokozatosan kiépült az új utca, a századforduló idején a sarokház után már 5 új ház állt. Hivatalosan is a Rákóczi utcához csatolták, nem kapott új elnevezést.139 A Sugár utcával egy időben épült ki Koronaherczeg utca néven az abba nyugatról be-csatlakozó mai Rozgonyi utca alsó szakasza. A Főtérből kiinduló utca - valószínűleg a sar-kon álló Benzián-ház 18. századi, az utcába hosszan benyúló épületrészének barokk hom-lokzata miatt - úgy tűnhet, a tér korai szakaszában létrejött utcákkal (Magyar és Kinizsi u.) egyidős. A Benzián-ház, mely ekkor már a Lőwinger család tulajdona, azonban csak 138 Ép. Szab. rend. 1880., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1882. március 29., 1883. szeptember 14., MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1892:1959. 139 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1887. május 9., 1890. január 20., MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1892:6867., Uradalmi térkép, 1886., Várostérkép, 1901. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 339 1882-be n vált sarokházzá. A szomszédos, „Kossányi- féle telekből nyitott" utcához Lőwinger Ignácz és neje, Leszner Paulina háztelkéből is lehasítottak 65 négyszögölt. Az utca megha-tározó részlete a Lőwinger-házzal szemközt, a Kinizsi utcai találkozásnál 1883-ban épült saroképület, Stern J. Mór téglagyáros, nagybirtokos lakó- és irodaháza (Rozgonyi u. 1.). A Stern-ház délkeleti sarkát jelölte ki az Építési Bizottság az új utca fix pontjaként, melytől keletre egyenesen húzódott. Ugyanakkor kimondták, hogy a Lőwinger-telken bekövetkező építkezés alkalmával ki kell szélesíteni a Főtéri torkolatot.140 A Sugár utat 1883-ban először csak a Rákóczi utcáig nyitották meg, a városrendezési térképen sem szerepelt meghosszabbítása. Az Építési Bizottság azonban már 1883 augusz-tusában felvetette ennek szükségességét. Amikor pedig Dolmányos József 1886-ban az utca vonalába eső telkén egy házat szándékozott építeni, kimondták, hogy kívánatos lenne, ha a Sugár út „az egész város építészeti területét, a beépíttetni szándékozottat is" egyenes vonalként átszelné, de mivel a szabályozási tervben nem gondoskodtak róla, s elég kisajátítási alappal sem bír a város, ezért az építkezést nem tudják megakadályozni. Az építtetővel azonban aláírattak egy kötelezvényt, hogy amikor a Sugár utat telkén keresztül meghosszabbítanák, ő megfelelő kártérítési összeg fejében köteles lesz átengedni azt. Az Építési Bizottság az út meghosszabbítását „a város északi széléig" 1887 nyarán mondta ki határozatában, s javasolta azt a képviselő-testületnek is. Az út vonalába eső további építkezéseket megakadályozták. A Sugár út következő - a Rákóczi és a Mezei utca (Vörösmarty u.) közé eső - szakaszának megnyitásához 1897 decemberében javasolták Stefán György utat elzáró házának és telké-nek megvételét.141 Az 1890-es évek elejétől több megvalósult és tervezett utcanyitás is a laktanya építkezé-sekhez kapcsolódott. A laktanya tömbtől északra, a Sugár útra merőlegesen 1890-ben nyi-tottak meg egy újabb utcát. Végleges nívójának kijelölése után, 1890 áprilisától megindul-hatott az építkezés az akkor még „Névtelen" utcában, melyet 1900-ban neveztek el Királyi Pálról.142 A honvéd parancsnokság az 1887. évi laktanyabővítés után alig két évvel, 1889-ben ismét megkereste a városvezetést egy újabb raktárhelyiség építése ügyében. Ehhez újabb 267 négyszögöl területre volt szükség. A város ugyanekkor elhatározta, hogy a honvédlak-tanya mellett, a Polgári Egylet kertje végén új utcát nyit a Koronaherceg utca (Rozgonyi u.) meghosszabbításában. Ehhez a városi közgyűlés 1891. június 1-jei határozata értelmében megvásárolták Tóth István Hunyadi utcai házát és telkét (1249 négyszögölt) 8000 forin-tért, s szomszédjától, Kovácsics Józseftől 660 négyszögölt 3996 forintért. Kisebb területet (79 négyszögölt) engedett át a Kölesei utcai háza kertjéből Vágner Károly (237 forintért) és 90 négyszögölt a Polgári Egylet. Az Egylet arra hivatkozva, hogy a kertjéből eleső terület helyett újat szeretne venni, a nyitandó utca mellett díszes kerítést és járdát kell készítenie, 15 forintot kért négyszögölenként a telekért. A város végül elfogadta az 1410 forintos vé-telárat. Az utcát a Sugár úttól kezdve, Stern J. Mór itt fekvő saroktelkétől 6 öl szélességben nyitották meg a Tóth-féle telken keresztül a Hunyadi utcáig. A laktanyai raktárhoz és az utcához szükséges területen kívül a Kovátsits- és Tóth-féle telkekből fennmaradt, városi tulajdonba került területet házhelyekre osztották fel és elren-delték eladásukat. Az új utca mentén az északi részen a Hunyadi utcai sarokház mögött 282 négyszögöl nagyságú hosszú udvart, kertet hagyva még három nagyobb telket, a déli oldalon a Kölcsey utca csatlakozásánál fekvő nagyobb, 170 négyszögöles saroktelek mellett további négy kisebb házhelyet alakítottak ki. A helyi lap tudósítója szerint az utcát - mely-lyel ismét könnyebb közlekedés nyílt - célszerű lenne Honvéd utcának keresztelni. Ezzel 140 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1883. május 18., 1884. április 19., Kunics, 2009. 271~272.p. 141 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1883. augusztus 16., 1887. július 4., 1893. április 24., 1897. december 1. 142 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1890. március 20. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 340 szemben 1900-ban a Korona herceg utca teljes szakaszát Rozgonyi utcának nevezték el. Az utcanyitás elrendelésekor, 1891. június l-jén a képviselő-testület jóváhagyta a honvédségi új udvari épületek felépítésére Sallér Lajos építésszel kötött szerződést is.143 1.14. Katonai építkezés a századfordulón, utcanyitások, bővítések A laktanya építkezések nem értek véget. 1895-ben a honvédelmi miniszter elrendelte a Nagykanizsán állomásozó honvédgyalogsági legénység létszámának következő évben történő felemelését. A 20. honvéd gyalogezred kiküldöttei az 1895. júliusi tárgyalás során a következő igényeiket fogalmazták meg: gondoskodni kell újabb 121 főnyi legénység el-helyezéséről, a „tágasabb" férhelyeket a városi hatóság a laktanya kibővítésével biztosítsa. Ezen kívül előállítandó még két csapat altiszti iskola (30-30 férhellyel), egy számvivő altisz-ti iskola 15-20 férhellyel és egy sebesült vivő iskola 12-15 férhellyel és szükséges a kincstár által korábban megépített fürdőházhoz egy új kút építése is. Az építésre 1895. november 15-én alakult vegyes bizottság a Sugár úti honvédlaktanya utcai homlokzati részének kéteme-letesre történő átépítését javasolta, így szerintük a város által előirányzott 80 000 forintos költségnek csak felébe kerülne az építkezés. A székesfehérvári V. honvéd kerületi parancs-nokság elkészíttette az épület tervvázlatát is. Elképzelésük szerint a kétemeletesre bővített régi épületben 7 századot helyeznének el, a 8. század az udvarban lévő pótlaktanyában kapna helyet. A földszinten lévő pótraktári ruhakészleteket és fegyvereket, valamint a pus-kaművesi műhelyeket az udvari raktárépültbe telepítenék át, melyet ki kell e célból bővíteni. Az építkezéshez a laktanya telkének újabb bővítésére lett volna szükség. A városvezetés azonban megvizsgálva a lehetőségeket, s úgy gondolta, a bővítési és átalakítási munkák, és a szomszédos telkek kisajátítási költségei alig tesznek ki kevesebb összeget, mintha egy új laktanyát építenének. Újabb tervek és költségvetés készült, melyet a honvédelmi miniszté-rium is elfogadott. Az 1898. március 22-i együttes ülésén az építészeti és pénzügyi bizottság is az új laktanya építését pártolta. Véleményük szerint a városnak előnyösebb, ha az új lak-tanyát a város belterületén kívül, az akkor szántóföldnek használt területen, a szombatkai földeken építik fel. A régi laktanya átalakítása után sem felelne meg a kívánalmaknak, az új helyen felépített kaszárnyáért a honvédség által fizetendő jelentős bérösszeg fedezné a felveendő kölcsön kamatait, törlesztési részleteit is. Ugyanakkor az értékes belvárosi terü-leten fekvő korábbi laktanyaépületet más célokra lehetne használni. A minisztérium azt szerette volna, ha az új laktanya még 1898-ban elkészül. A részlettervek és költségvetés mielőbbi elkészítése érdekében a képviselő-testület úgy döntött, hogy az árlejtés mellőzé-sével olyan építészt bízzanak meg, aki már készített laktanyaterveket, és kivitelezéssel nem foglalkozik. így esett választásuk Rauscher Miksa szombathelyi műépítészre. A Rauscher által készített költségvetések szerint az I. osztályú honvédségi laktanya 2 egyemeletes fő-épülete, 2 egyemeletes legénységi épülete, a földszintes pótraktár, fegyverraktár, kocsiszín, lóistálló, tűzoltószer szín, „házi lövölde", főbejárati kapu címerrel és órával, a kerítés és külső munkák összesen 425 ezer és 452 ezer forint közötti költséggel állítható elő. Plosszer Ig-nácz városi mérnök nyugalomba vonulása miatt a tervek tárgyalása azonban megakadt, ugyanakkor időközben a pénzpiacon is jelentős változások következtek be, a városvezetés súlyos gazdasági hibának vélte az építkezés megkezdését, 1899 októberében időhaladékot kért a honvédelmi minisztertől. Az építkezés ügye tovább húzódott, a kivitelezés végül csak 1901 tavaszán kezdődhetett meg. Az építési és pénzügyi bizottság közös ülésén 1901. 143 Koronaherceg utca folytatásában nyitott új utca. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1892:5862., Honvédlaktanya melletti új utca. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1894:13630., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1891. április 13. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 341 áprili s 20-án újra megtárgyal-ták a laktanyaépítés ügyét, az árlejtési feltételeket, az útépí-tési, csatornázási és kisajátí-tási tervezeteket. Javasolták a több mint 1 millió Koronás (500 ezer forint) beruházás végrehajtását, elrendelték a szükséges utcák kinyitását. A kiviteli munkára 7 neves cég vállalkozott. 1901 májusában a 864000 K értékű építési mun-kával a legkedvezőbb ajánlatot (10,1% leengedést) adó Harká-nyi Edét bízták meg. Az építés ellenőrzése, egy bizottság mellett, Király Sándor városi mérnök feladata volt külön díj elle-nében. Az egy ezredtörzs és két zászlóalj befogadására alkalmas laktanya épületegyüttese a kitűzött határidőre, 1902. szeptember 1-jéig elkészült, a polgári és katonai kiküldöttekből álló vegyes bizottság 1902. szeptember 20-án vette át.144 Az építkezéssel kapcsolatosan a város vállalta, hogy a laktanyához vezető utakat ki-nyitja, kiépíti. A laktanya előtt elvonuló, a Magyar és a Petőfi utcákat összekötő új út a Szombatkai-dűlőben már az 1880. évi városszabályozási térképen is szerepelt. Amikor Var-ga János Magyar utcai házbirtokos 1884-ben telkén egy újabb lakházat akart építeni, az-zal utasították el építési engedélykérelmét, hogy a tervezett utca vonalába esik. Az építési bizottság javasolta Varga János házának és még beépítetlen területének megvételét, de ez akkor nem sikerült. Varga 1889-ben újra egy lakásból és boltból álló ház felépítését tervezte, de az engedélyt ekkor sem kapta meg. Az új utcát a honvédlaktanya építésekor nyitották meg, s személyes engedélye után, 1903 márciusában nevezték el József főhercegről a lakta-nyával együtt. A város ugyanakkor kötelezte magát, hogy a Hunyadi utcát is meghosszabbítja az épí-tendő laktanyáig. Az építési és pénzügyi bizottság az 1898. márciusi közös ülésén először nem javasolta az utca további bővítését, mivel keskeny és meredek volta miatt katonai felvonulásra, járműközlekedésre alkalmatlannak vélte. Szerintük, a katonaság ezen az új utcán csapatokban csak a Rákóczi utcáig közlekedne, onnan kénytelen lenne kimenni a Sugár vagy a Petőfi utcára. Kérték, hogy a honvédelmi minisztérium a katonai célokra nem feltétlenül szükséges, ilyen célra használhatatlan, ugyanakkor nagyon költséges utcanyitás kötelezettsége alól mentse fel a várost. Ugyanakkor az építési bizottságból is többen támo-gatták az elképzelést, szerintük a Mező utca és a laktanya utcája között létrejövő új város-rész könnyebb összeköttetését biztosítaná a város minden részével. A városvezetés 1898 őszén végül a Hunyadi helyett a Sugár utca meghosszabbításáról döntött, s 1901 nyarán elrendelték kinyitását. 1902 nyarán elkészült a Sugár úton keresztül a laktanyáig vezető út burkolása is, az 1,5 km hosszú útvonalból 1 km kapott téglaburkolatot és végezte el csator-názását Berényi Béla keszthelyi vállalkozó. A burkolás után, 1903 tavaszán az új út mentén fasort ültettek Fabik Tivadar városi kertész irányításával.145 144 Honvédlaktanya bővítése. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1895:14671 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1898. március 22., MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1899. II. 1450.; Zala, 1901. május 2., 1902. szeptember 11. 145 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1884. június 10., szeptember 1., december 6.; Zalai Közlöny, 1898. november 26., 1902. szeptember 4.; 1903. március 7. 89. kép: Az 1902-ben átadott József főherceg laktanya Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 342 1.15. Utcabővítések, új utcák a déli városrészben a századforduló idején Az északi városrész mellett a déli városrészben is újabb, kisebb utcák megnyitására, ill. bővítésére volt szükség. A Hajcsár utca (Erdész u.) keleti részének - korábban már említett -1883-ban történt megnyitása után a déli oldalon elnyúló hosszú telken Bettelheim Samu és fiai építettek egy rongy osztályozására szolgáló raktárt. 1892-ben a Sallér Lajos tervei alap-ján kibővített, gépházzal kiegészített raktárhelyiségben Bettelheim Győző és Ede 50-120 munkást foglalkoztató szalmagyárat létesített. Az 1890-es években fokozatosan benépe-sült az utca északkeleti oldala is. A Déli Vasút a Hajcsár utca legelején, a Kapronczai (ma Ady u.) utcai csatlakozásánál, a vasútállomással egy időben 2 kétemeletes lakóházat épített munkatársai számára. E mellett az 1890-es években az utca északkeleti részén fekvő kisebb telkeken is a vasúti alkalmazottak építkeztek nagy számban.146 A Hajcsár utcából északra kiinduló területen, a dűlőút mentén is sorra lakóházak építés-re kértek engedélyt 1895-től. Az építészeti bizottság éveken keresztül kénytelen volt meg-tagadni az engedélyek kiadását. Azonban javasolta, a városi tanács tegye meg a kinyitás érdekében a szükséges lépéseket. Az új utca helyzeti rajza 1898 februárjára készült el, ad-digra a dűlőút mellett már 6 ház felépült. Elnevezésére a bizottság a Gyár utca nevet aján-lotta a képviselő-testületnek (1900-tól Gyár utca, ma Babochay u.). Az utca szabályozását és kinyitását végül 1901. május 9-én fogadta el a képviselő-testület, s megbízta Geisl Viktor építőmestert az oda vezető út megépítésével. Az utca keleti oldala néhány éven belül bené-pesedett, a századforduló idején már 11 ház sorakozott egymás mellett, melyet magánzók mellett főként vasúti hivatalnokok, mozdonyvezetők, kalauzok, főkalauzok, vasúti ellen-őrök laktak.147 Az ugyancsak a déli városrészben fekvő, 1877-ben megnyitott Kerti utca (1900-tól Csány László u.) meghosszabbítása, „kinyitása egyenes irányban a vasúti vonalig" már az 1880. évi városszabályozási térképen is szerepelt. Ezért 1888-89-ben tárgyaltak Fesselhoffer József-fel, hogy egy városi dűlőút átengedése fejében saját fundusából adja át a városnak a Kerti utca további kiépítéséhez szükséges területet. Végül 1892 márciusában a Fesselhoffer József, Geisl Viktor és özv. Pál Sándorné által a Kazinczy utcai (Ady u.) telkeikből ingyen átenge-dett területen az Építészeti Bizottság javasolta a képviselő-testületnek az utca kinyitását. Az építkezés azonnal elkezdődött a kialakított 12 házhelyen, két éven belül 7 lakóház építé-sére kértek engedélyt, a századforduló idejére az új utcaszakasz teljesen beépült.148 A század végére fokozatosan létrejött a belváros mai utcahálózata, a városközpont új arculata. A megnyitott utcák fokozatosan beépültek, a régebbi utcákban a korábbi kisebb, földszintes házak helyén egyre több új egy- és kétemeletes épület magasodott. 1.16. A belváros új középületei 1.16.1. A bankok, takarékpénztárak székházai A 19. század utolsó három évtizedében Európa többi részéhez hasonlóan Magyaror-szágon is rohamos fejlődésnek indultak a városok. A hazai ipar és kereskedelem erőteljes fellendülése a kiegyezést követően, az ezzel járó városfejlődés több magyar város határo-146 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1886. augusztus 9., 1895. március 28., április 8., október 21., Bettelheim szalmatok gyár felállítása. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1892: 5555. 147 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1895. április 8., 1898. február 28.; Zala, 1901. május. 9.; Várostérkép, 1901., Füredi 1911. 148 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1888. január 14., 1889. október 23., 1893. május 29., 1895. június 4., szeptember 10. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 343 zot t arculatát alakította ki ekkor. Az 1880-as évek közepétől a történeti stílusok szélesebb skálája jelent meg, s az egyes épületeken is gyakoribbá vált az egyes stíluselemek keve-redése. Sokáig divatos dolog volt elmarasztalni az eklektikát, a városépítészet területén azonban minden előző korszakot felülmúlt. Szentkirályi Zoltán megfogalmazása szerint „A városhoz fűződő képzeteink java része még ma is eklektikus... Amit számunkra a város fogalma jelent, a környezet, amit városinak érzünk, és amelyben élünk, azt majdnem egészében onnan örököl-tük,"149 Különösen érvényes ez a megállapítás az olyan városra, mint Nagykanizsa, ahol a néhány barokk stílusú egyházi és uradalmi épületen, néhány klasszicista és romantikus stílusú lakóházon kívül a mai városképet meghatározó épületek nagy része a múlt század második felében, az eklektika jegyében született. Az időszak új vonásaként „megnő a közös-ségi rendeltetést szolgáló épületek mennyisége", a tehetős magánszemélyek mellett városunkban is megsokszorozódott a „kollektív építtetők" száma. A város és az egyházak mellett mint építtetők megjelentek a bankok, biztosító intézetek, s a különböző társadalmi szervezetek, alapítványok, egyesületek. A bankok, takarékpénztárak, biztosító társaságok meggazdagodva, tőkeerejük jelentős növekedésével önálló épületek emelésébe kezdtek. Az 1870-es években alakult ki Magyar-országon a korszak tipikus pénzintézeti épülete, a bank-bérház együttes. A bérház-rész biztos jövedelmi forrást jelentett a banknak, része volt vagyonának, s az épületben kaptak helyet gyakran az intézet vezetőinek reprezentatív lakásai is.150 A tervezők a nagykanizsai építkezéseknél is ezt a megoldást követték. A pénzintéze-tek bérelt helyiségeikből kiköltözve a Fő úton és a Deák téren emelték sorra székházaikat, melyek méreteikkel, költséges építészeti megoldásaikkal az adott intézmény stabilitását, gazdagságát is kifejezték. Ma is a belváros díszeként, meghatározó elemeként magasodnak. Elsőként a Nagykanizsai Takarékpénztár építkezett 1870-ben az akkor megnyitott Ta-karékpénztár utca Deák térre néző saroktelkén. A városképet ma is jelentősen befolyásoló impozáns székház tervezőjének nevét nem ismerjük. A helyi lap újságírója az elhúzódó tervezésről tudósítva híres gráci építészről írt. Az először elkészült utcai épületrész kivi-telezői Hencz Antal és Berg Károly voltak. 1886 februárjában a Takarékpénztár megvá-sárolta tágas udvarával együtt a szomszédos, Deák téri házat is Wlassics Antal városbíró özvegyétől. A következő évben a házat átépítették, a lakhelyiségeket „világosabbá, lakályo-sabbá" tették. A székház végleges, a korábbinál reprezentatívabb külsejét 1898-ban nyerte el, amikor a korábbi Wlassics-házra újabb emeletet húztak, homlokzatát összehangolták a székházzal, a kétemeletes saroképületre pedig egy díszes kupolát építettek. A munka kivitelezői Morandini Román és unokaöccse, Tamás voltak, a szemlejegyzőkönyv szerint Morandini Román építőmester felelt a terv szerinti építkezésért, az építés alatt előfordul-ható minden szerencsétlen eshetőségekért, s az építési állványok szilárd és biztos felállítá-sáért is. (1895-től működött közös építőipari cégük, a Zala megyei cégbíróság bejegyzése szerint közkereseti társaságként 1900 májusáig, amikor Morandini Román önálló céget ala-pított.)151 Az épületet helyi munkásokkal építették, egyedül a kupola készítéséhez hívtak fővárosi iparosokat a takarékpénztár kérésére. Az építési engedély kérelem mellé csatolt tervrajzon nem szerepel a tervező építész aláírása, csak Morandini Románé és Tamásé, Dr. Tripammer Gyula, a takarékpénztár igazgatója és Plosszer Ignácz városi mérnök aláírása mellett. Ebből nem lehet egyértelműen arra következtetni, hogy ők a tervezők is. Több ko-rabeli tervrajzon csak a kivitelezők aláírása szerepel, így pl. az evangélikus templom Koch János kaposvári építész által 1890-ben készített tervrajzain szintén csak az építő Morandini 149 Szentkirályi, 1980. 309.p. 150 Winkler, 1988.12.p.; Császár, 1995.159.p. 151 MNL ZML Cégbíróság. N.T.I. 220.IX.4./1895. és N.E. II. 520. IX.4./1895. A Morandini családról lásd részlete-sen: Megyeri, 2010. 344 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 344 90. kép: A Nagykanizsai Takarékpénztár Rt. székházához tartozó, korábbi Wlassics-ház bővítése és a saroképületen egy kupola elhelyezésének tervrajza, 1898 91. kép: Morandini Bálint, Morandini Román és Morandini Tamás építészek, 1891 Román neve olvasható. A helyi lap tudósítója szerint a „tervező műépítész bécsi", név szerint azonban nem nevezte meg. A Fő út díszére a székház végül 1898 szeptemberében készült el. Az épület földszintjét bér-be adták, ifj. Wajdits József híres könyv- és papírke-reskedése mellett cukrászműhely, drogéria, a Duna Biztosító Társaság irodája működött itt. A Takarék-pénztár utcai részen helyezték el 1871-től a Dunántúli Távírdai Főigazgatóságot, majd 1877-től egy évtizedig itt működött a posta is. A székházban kapott helyett 1879-től az O-MB helyi fiókja is saját palotájának meg-épüléséig, 1902-ig.152 A székháztól alig száz méterre, a Fő úton 1881-ben a Dél-Zalai Takarékpénztár emeltetett háromszintes, díszes homlokzatú székházat és bérházat. Először a Fő utcára néző főépület, a két udvari oldal- és kereszt-épület készült el, majd a „kedvező üzleti viszonyok foly-tán" határozták el 1882-ben az Iskola utcára (ma Zrínyi u.) nyíló telekrész beépítését. A hátsó tömb bérlakásait 1883 májusában adták át. Fő úti homlokzata gazdagon 152 Zala-Somogyi Közlöny, 1870. július 16.; 1871. február 18.; Zala, 1887. február 20. 1898. szeptember 8.; MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1898: 20333; MNL ZML Nk. F. /759/ 6178. bsz. tjkv. Kunics, 1992. 209-210.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 345 92. kép: A Dél-Zalai Takarékpénztár Geiszl Mór tervei szerint 1881-ben épült palotája, a Bazárépület 1905 körül díszített, oszlopokkal, párkányokkal tagolt, konzolos, baluszteres erkélyekkel, az ablakok alatt baluszteres betétekkel díszített. Iskola utcai homlokzata sokkal egyszerűbb, klasszicizáló. A két udvart körülvevő számos üzlet mellett - me-lyekről a Bazárépület, Bazárudvar elnevezést kapta - a második emeleti „fényirdában", napfény műteremben a város legnevesebb fényképészei működtek. Az épü-let nemcsak a banki, üzleti élet egyik központja volt, otthont adott a városi társasági élet helyszíneinek is. Emeletén bérelt olvasó-, játszó- és társalgó termet 1881-től a Társaskör. 1890-től itt működött a város legelegán-sabb, legforgalmasabb kávéháza, a Központ (Centrál) Kávéház az új Centrál Szálló felépüléséig, 1913-ig. Ko-rábban az épülettervet bécsi építész munkájának gon-doltuk. A Takarékpénztár 1895. évi elnöki jelentéséből derült ki végül, hogy a székházat Geiszl Mór tervezte, kivitelezője a tervpályázaton 2. díjat nyert Hencz An-tal volt a Hirschl és Bachrach céggel egyesülve.153 Hirschl Ede és Bachrach Gyula közös cégét 1876 márciusában alapította. Közkereseti társaságuk el-sősorban bizományosi fa- és terménykereskedéssel foglalkozott, az 1880-as évektől azonban már egyre inkább építkezési vállalkozásként működtek. Közös cégük ugyan 1898-ig fennmaradt, de 1894-ben mindketten új, önálló céget hoztak létre. Bachrach Gyula fő tevékenységi köre a „fa-, termény és bizományosi üzlet" lett ismét, Hirschl (Harkányi) Ede „építkezési vállalkozóként" folytatta tevékenységét ugyanolyan sikeresen, mint annak előtte (1896-97-ben ő volt a csák-tornyai és a soproni kaszárnyák, 1901-2-ben a helybeli honvédlaktanya kivitelezője).154 A Nagykanizsai Takarékpénztár újonnan felépült székházában működött az 1867-ben alakult Kereskedelmi és Iparbank is, majd vele szemközt, a Takarékpénztár utca elején saját egyemeletes székházat emeltetett 1886-ban. Homlokzata dúsan díszített, földszintje rusztikás oszlopokkal tagolt, ugyan-ilyenek keretezik az épület két szé-lén található rizalitokat is. A közép-ső kapubejáratot kiemelő oszlopok lábazata is különleges, oroszlánfejjel, növényi ornamentikával dúsan dí-szített, a kapu zárókövén emberarc faragás, felette íves erkély látható. A gazdag stukkódíszű sarokrizalitok kettős íves ablakokkal és baluszteres erkélyekkel hangsúlyozottak. A pénztári helyiségek mellett a föld-szinten egy elegáns kávéházat- cuk- 93. tóp: Hirschl Ede és Bachrach Gyula rászdát alakítottak ki. A szép vonalú építési vállalkozók, 1880 153 D-Z. Takarék jelentése 1895.6-7.p. MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1890. március 20.; Kanizsai Enciklopédia, 1999.32.p. 154 MNL ZML Cégbíróság. N.T.I. 23. VII.72./1876., Hirschl (Harkányi) Ede önálló cége 1894. október 18.-1902. december 11. között működött, N.E.I.431. VII. 1876., Bachrach cége 1894-1901 között, N.E.I. IX.13./1894. 3 4 6 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 94. kép: Ludwig Schöne: a Kereskedelmi és Iparbank székházának homlokzati terve, 1886 épület tervezője a német származású, Hannoverben végzett, ismert bécsi építész, Ludwig Schöne volt, aki egy sor tetszetős bérházat, bérpalotát tervezett Bécsben. Az 1880-90-es években több kiemelkedő jelentőségű kőszegi (r.k. plébániatemplom), szombathelyi (ev. templom, zsinagóga), soproni épület (Soproni Takarék és Kölcsön Egylet háza, evangéli-kus iskola) mellett sokat dolgozott Nagykanizsán is.155 A kivitelezői munkára a megbízást Sallér Lajos helyi építő nyerte el.156 A városban 1879-ben megtelepedett Osztrák-Magyar Bank is először a Takarékpénztár székházában bérelt helyiségeket, majd 1901 decemberében megvásárolta a Weiss (Lugosi) családtól a Deák tér és a Fő út sarkán álló földszintes házukat. Helyén 1902-1903-ban egy historizáló, de szecessziós elemekkel is gazdagított palotát emeltetett, melynek különösen a pillérekkel tagolt sarokrésze hangsúlyozott a kupolával és az ablakok keretezésével (tosz-kán oszlopok, oroszlánfej faragások, füzérdíszek). A szecesszió hatása a kupola vakolat-díszein érezhető leginkább. Tervezője az Osztrák-Magyar Bank 32 fiókintézetének, így a kanizsainak is a banképítés jeles építésze, a zürichi végzettségű Hubert József volt.157 155 Ludwig Schöne (Lipcse 1845 - Bécs 1935) lipcsei és hannoveri tanulmányai után, 1871-ben költözött Bécsbe. Az 1880-90-es években sokat foglalkoztatott építész volt Bécsben, de az egész Monarchia területén dolgo-zott, mindenekelőtt Magyarországon. Alkotásainak skálája széles, lakóházak, hotelek, hivatali épületek és gyárépületek mellett elsősorban evangélikus és katolikus templomokat tervezett, s zsinagógák sokaságát. Thieme - Becker 1936. 225., Architektenlexikon Wien; Winkler, 1988.126., 145., 219.p., Kanizsai Enciklopé-dia 1999. 284.p. 156 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1886: 5010.; Zala, 1886. március 28., július 4. 157 MNL ZML V. 1512. VT. 10589/1902.; TGYM Tört. dok. tár; Kunics, 1992. 211.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 347 1.16.2. Egyesületi székházak Kanizsa két, legrégebb óta működő egyesülete is díszes székházat terveztetett. A Pol-gári Egylet 1880-ban határozta el, hogy a régi helyén (a Deák téren, a Kölcsey utca csatlako-zásánál) egy új egyleti házat épít. A következő évben új elképzelés született, e szerint egy jóval nagyobb székházat építenek a megnyitandó új Su-gár utcában, mely a földszin- 95. kép: Az Osztrák-Magyar Bank Hubert József által tervezett ten vendéglőt, emeletén egy székháza a Deák téren (szomszédságában színházi célokra is alkalmas az 1898-ban épült Kőnig-ház) tánctermet, az emeleten olvasó szobát, játszószobát, társalgót, étkező szobát, könyvtárszobát foglal magába. A készítendő tervre elfogadták Tandor Ottó építész pályázatát is, azonban az építkezés előkészítése meg-akadt. Végül 1885-ben, az egylet fennállásának 50. évfordulóján a tagok részvényjegyzései nyomán összegyűlt pénzből építtették fel emeletes székházukat a Sugár úton Geiszl Mór homlokzattervei és Hencz Antal épülettervei alapján, kivitelezője Sallér Lajos volt. Megnyi-tó ünnepélyét fényes bankettel 1885. november 8-án tartották. Az épületet 1888 őszére bővítették ki a karzatos, színpados nagy teremmel, ahol tánc-mulatságokat, színházi előadásokat, hangversenyeket rendeztek. Az épülethez tartozott az Egylet kertnek nevezett szomszédos park is, melyet keleti részén, a telekhatáron 1886-ban téglafal-kerítéssel láttak el. A Sugár úti oldalon 1890-ben készült el a - a képeslapokról ismert - téglaoszlopos, díszesebb vaskerítés Sallér Lajos tervei alapján. Az egyesülettel együtt az új épületbe költözött a korábbi Egylet-házból a Polgári Vendéglő is, mely nyáron a kertben sörözőt működtetett. Az Egylet kert a társas élet kedvelt színtere volt, juniáli-sok, hangversenyek színhelye. A kert északi részét 1901-ben megvásárolta a város s a szom-szédos városi telekkel együtt parkíroztatta. Habár már 1909-ben javasolták, hogy Rákó-czi-kertnek nevezzék el, majd 1926-ban a város hivatalosan is Jókai-ligetnek nevezte el, a városlakók továbbra is Egylet kertnek hívták, a városi térké-peken „Városi sétakert" névvel jelölték.158 96. kép: A Polgári Egylet 1885-ben épített székháza (jobb szélen) és az Egylet kert a Sugár úton 1910 körül 158 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1885. április 16., 1887. augusztus 4.; MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1886: 2589. Zala-Somogyi Közlöny, 1883. február 1., május 24.; Zalai Közlöny, 1888. február 4., november 10.; Kunics, 2003. 228-229.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 348 Hencz Antal (1838-1899) és Sallér Lajos (1842-1905) építészek nevét nem csak a Polgári Egylet székházának építése kapcsolta össze. Középületek tervezése, kivitele-zése, a mai városképet is meghatározó lakóházak tervei fűződnek nevükhöz, emellett mindketten tevékenyen részt vettek a közügyekben is, a képviselő-testület és az Építészeti Bizottság munkájában. Hencz Antalt válasz-tották meg 1871-ben az Önkéntes Tűzoltótestület első parancsnokává, feladatát 1885-ben Sallér Lajos vette, akit visszalépésekor, 1893-ban tiszteletbeli főparancs-nokká választottak. Együtt tevékenykedtek az iparosok érdekeinek védelmében is: Hencz 1876-tól az Ipartársu-lat, majd egy évig az 1885-ben alakult Ipartestület elnö-ke volt, Sallér sok éven keresztül alelnökként, ellenőr-ként dolgozott a testületben. Sallér emellett tagja volt a Soproni Kereskedelmi és Iparkamara bizottságának, s haláláig elnöke maradt a Nagykanizsai Altalános Beteg-segélyző - Egyletnek is.159 Hencz Antal nem csak az Építészeti Bizottsági ülé-seken, hanem a helyi sajtó munkatársaként tollal is ér-vényesítette szaktudását minden városrendezési és szé-pészeti kérdésben. A helyi lap mellett a Magyar Nyelvőrben, a Magyar Mérnök-egyesület Közlönyében is publikált. 1886-87-ben esküvője után Keszthelyre költözött, ahol nagyobb építkezései is szükségessé tették jelenlétét. Nem szakadt el Nagykanizsától, továbbra is vál-lalt munkákat, meghatalmazottja a városban Diénes Lajos mérnök lett. Keszthelyen is jeles közéleti személyiség lett, kiváló érdemeket szerzett a város fejlesztése terén is, az ő érde-mének tartották Keszthely csatornázását, utcáinak rendezését, befásítását. A megyeszerte ismert építész zalaegerszegi építkezésekre is pályázott. 1888-ban tervével részt vett az új megyeháza építésére kiírt pályázaton, de sikertelenül. Egy év múlva azonban a Zala-Eger-szegi takarék-pénztár székházának (ma a Göcseji Múzeum épülete) építésére beérkezett tervek közül az ő terve nyerte el az első díjat.160 A Polgári Egylet mellett a fennállásának ugyancsak 50. évfordulóját ünneplő Kaszinó az 1886 tavaszán megvásárolt Kazinczy utcai saroktelkén (Ady u.), a régi városi ispotály helyén építkezett. A kortársak szerint a város „legcsinosabb és legdíszesebb épületei" közé so-rolt székház tervezője a bécsi Ludwig Schöne volt. Valószínűleg az egylet alelnöke, Weiser József gépgyáros ajánlotta az építészt, akinek épp befejezte Fő út 9. szám alatti fényűző palotáját. A kivitelezési munkákra az e célra megválasztott építési bizottság a legkedve-zőbbnek Morandini csáktornyai építész ajánlatát találta. A vállalkozó az olasz származású Morandini Bálint, a Muraköz egyik legnevesebb építési vállalkozója volt, a kőműves mun-kákat öccse, Morandini Román felügyelte. Az építkezésen olasz munkásokat alkalmaztak. Az ácsmunkákat Tóth Mihály kanizsai építési vállalkozóra bízták. Az 57 ezer forintos építé-si költség előteremtésére kölcsönkötvényt bocsátottak ki a tagok között. A székházat végül kisebb módosításokkal építették meg. Az eredeti tervek szerint a sarokrész lekerekített volt, melyet a körerkély felett egy, a tető síkjából kiemelkedő, kupolával fedett torony hangsú-lyozott volna. A sarokrészt kiemelő, pilaszterek közötti nagyobb, íves záródású ablakok 97. kép: Sallér Lajos építész 1896 körül 159 Zala, 1899. március 25., 1905. július 22.; Benedek, 1936.15-18.p. 160 Zala, 1886. július 11.; Zalai Közlöny, 1899. április 1.; Megyeri, 2001/a 189-191.p, Megyeri, 2002. 225-226.p. Péczely, 1958. 66-67.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 349 megmaradtak , a levágott sarok-részre azonban díszes konzolok által tartott baluszteres erkély, a saroktorony helyére timpanonok-kal díszített attika került.161 Ez volt Morandini Román (1851-1922) első ismert, jelentősebb munkája a városban, a következő évben már nagykanizsai építő-mester és vállalkozóként bízták meg a Fő téri dohányraktár terve-zésével. 1895-1900 között unoka-öccsével, Morandini Tamással kö-zösen, 1900-1907 között önállóan vezette építőipari cégét. 1907-ben visszaköltözött családjával a Csák-tornya melletti Xaipére. Távozása-kor a helyi lap Kanizsa legjelenté-kenyebb építészeti vállalkozója-ként búcsúztatta, méltatta a neves építőmestert.162 98. kép: Ludwig Schöne módosított tervrajza a Kaszinó székházához, 1886 1.17. Egyházi építkezések Az egyesületek mellett építtetőként jelentkeztek az egyházak is. Az 1880-as évek ele-jén jelentős építkezésekbe kezdett az izraelita hitközség. A hercegi várral szemközt fek-vő Fő úti telkükön már az 1830-as években emeletes bérházat emeltettek, melynek udvari szárnyában elemi iskolájuk működött, s az udvarban állt az 1821-ben elkészült zsinagóga. A hosszú, észak-déli fekvésű telek déli, Iskola utcára (ma Zrínyi u.) néző részén 1882-ben egy újabb emeletes lakház, bérház készült el Geiszl Mór terve alapján. Kivitelezője a helyi Hirschl és Bachrach építő cég volt.163 Az épület szomszédságában ugyanebben az évben épült fel a Dél-Zalai Takarékpénztár - már említett - hátulsó bérháztömbje. A két, Iskola utcai épület tervezője és kivitelező cége is megegyezett. Geiszl Mór építész (1822-1893) 1856 óta működött a városban. Kortársai sze-rint is „sikeres és művészi szempontból is méltánylandó tevékenységet fejtett ki majd félszázadon ke-resztül". Elete utolsó évtizedében a Hirschl és Bachrach cég szolgálatában állt, valószínűleg az 1882. évi közös építkezésektől kezdődően. A cég építészeként az ország más városaiban is bizonyította szakértelmét. A helyi lapban - a halálakor megjelent - őt méltató írás sze-161 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1886: 4273.; MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1886. március 17., április 23. 162 Kunics, 2003. 230.p.; MNL ZML Cégbíróság. N.T.I. 220. IX.4./1895.; N.E.II. 520.IX.4./1895. Zala, 1907. április 16.; A Morandini-családról részletesen: Megyeri, 2010. 163 MNL ZML V. 1512. VT. Közig. ir. 2631/1882. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 350 rint a város „legszebb épületei - kevés kivétellel - az ő tervei szerint vagy veze-tése alatt készültek". Zala megyében a legismertebb munkája a keszthelyi Fő téri plébániatemplom tornyának tervezése volt 1878-ban.164 A hitközség 1882. évi építkezése kapcsán kijelölték az egyre jobban beépülő Iskola utca új építési vona-lát és „nívóját", az utcatest magassá-gát is a Takarékpénztár és a Város-ház utcai klinker utak felszínéhez igazítva. Az Iskola utcát 1884 nya-rán látták el kongótégla burkolattal. Az itt álló régi hitközségi épület és a „Schlachterei" helyén felépült emele-tes bérházban 5-6 szobás lakásokat alakítottak ki. Az épület emeletét 1892-ben a kereskedelmi iskola és hitközségi iroda céljaira építtették át szintén Geiszl Mór tervei szerint, három tantermet, laboratóriumot, szertárt, tantestületi szobát alakí-tottak ki. Itt kapott helyet 1899-ig a középfokú kereskedelmi iskola.165 1883-ban a Nádor utcában (ma Szent Imre u. 9.) saját saroktelkükön iskolaházat építettek „külön leányis-kola" részére. Itt tudták az addig a kereskedelmi iskolában zsúfoltan elhelyezett leányosztályokat négy külön csoportba osz-tani.166 Az izraelita temetőben új ravatalozót és őrházat építettek 1888-ban a Chevra Kadisa, a Szentegylet segítségével. A fennmaradt tervrajzokon és az építési engedélyen nincs fel-tüntetve az építész neve.167 A hitközség már 1898-ban elhatározta a zsinagóga átalakítást, kibővítését is. Az 1901. június 2-i közgyűlésen elfogadták az elöljáróság előterjesztését, mely szerint az építkezés költségeit egy konzorcium által biztosított 56 ezer koronás kölcsönből fedeznék, melyet az átalakítással nyert új ülések eladásából befolyó összegből törlesztettek volna. Az átépítésre terveket készíttettek a bécsi Ludwig Schönével és a helyi Morandini Románnal. Elképzelésük szerint a jelentékenyen megnagyobbított templom „úgy belül, mint kívül modernebb alakot kap". Ugyanekkor elhatározták a villanyvilágítás bevezetését is az épületbe. A munkálatokat 1901 nyarán kezdték volna meg, de a kivitelről végül Tandor Ottó és Lajta Béla építészek javaslatára lemondtak.168 99. kép: Az izraelita temetőben 1888-ban elkészült ravatalozó tervrajza 164 Zalai Közlöny, 1893. április 29.; Koppány - Péczeli - Sági, 1962. 88. 165 MNL ZML V. 1512. VT. Közig. ir. 2631/1882., MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1892: 6624., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1882. május 5., 1892. június 30. 166 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1883. május 22.; Zalai Közlöny, 1883. május 17.; Villányi, 1891. 88.p. 167 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1888: 5687.; MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1888. június 8. 168 Zala, 1901. május 23.; Zalai Közlöny, 1901. június 8.; Villányi, 1929. 255.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 351 A z 1880-as évek elején az evangélikus gyülekezetben is megfogalmazódott a templom-építés gondolata. 1857 óta az Iskola utcai (Zrínyi u. 56.) házukban, az udvari épületben mű-ködött iskolájuk és imaházuk. Az elavult kicsi imaház helyett a teljes gyülekezetet befoga-dó templomot terveztek építeni, ehhez telket akartak vásárolni a Batthyány utcában két he-lyen is, majd a Király utcában (Hild-ház). 1888 májusában mégis úgy döntöttek, lerombolják az Iskolai utcai ház udvari épületét, s helyébe építik fel az új templomot. Az utcai épület felét iskolai helyiséggé, másik felét lelkészlakká akarták átalakítani, elkészíttették a terve-ket is. Végül 1890 januárjában a gyülekezet megvette Sommer Sándor kereskedő kitűnő fekvésű, Csengery utcai telkét 2800 forintért. Az 1890. június 13-i közgyűlésen Sallér Lajos terve ellenében Koch János kaposvári építész középtornyos templom elgondolását fogadták el. A kivitelezéssel Morandini Románt bízták meg, aki 14 950 forintért vállalta a templom és lelkészlak felépítését. A gyülekezet „kérő szózatot" intézett a városlakókhoz, széleskörű gyűjtést szervezett. A templomépítést „minden önzetlenül, nemesen érző polgár" segítette val-lási hovatartozástól függetlenül. 1890 októberéig több mint 2000 forint gyűlt így össze. A templom alapkövét 1890. augusztus 7-én tették le nagy ünnepséggel, októberre már állt a tornya is, csak a „csúcsíves kupola" hiányzott. 1890 novemberében átadták a lelkészlakást, a templom is jórészt elkészült, de kisebb módosításokat hajtottak végre belsejében. Hivatalo-san az épületet 1891. június 24-én vették át. Az utcavonaltól beljebb, a telek közepén elhe-lyezett templom középtornyos homlokzata - a toronyórával, felette a nagyméretű ablakkal - barokkos hangulatot áraszt, ugyanakkor gúlasisakja, csúcsíves bejárata és ablakai neo-gótikus jellegűek. Az eredeti tervrajz szerint a homlokzatot tagoló féloszlopokat koronázó díszítményként a tornyot megismétlő gúlasisakok zárták volna le, melyek szintén a gótikus hatást erősítették. Elé téglaoszlopos, díszes vasrácsos kerítés került. Az építkezés kapcsán a városlakók nevében a helyi lap tudósítója nem csak az evangélikusok által elért haladást üdvözölte, örömét fejezte ki amiatt is, hogy „városunk ismét egy díszes középülettel" szépült.169 „Építő-bizottság" alakult az Felsőtemplom újjáépítésére is. 1897-ben indult meg az adomá-nyok gyűjtése, a következő évben gróf Zichy Aladár, a város országgyűlési képviselője ál-dozatkészségéből elkészültek a templom tervei is. Hofhauser műépítész tanár elképzelése szerint az impozáns, „gótikus stílű" új templom a tér közepéig, a Török kútig ért volna. 1902. március 31-én a Városháza dísztermébe összehívott nagygyűlésen elfogadták az Építő-Bizottság alapszabályait, ekkor már a megyés püspök alapítványa, a városi pénzintézetek és polgárok által megajánlott összegekkel együtt 76 ezer korona állt rendelkezésükre, de az építkezés végül meghiúsult. (A templom bővítésére csak 1942-ben került sor.)170 169 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1890: 6245.; Zalai Közlöny, 1888. május 26., 1890. június 28.; Fónyad, 1991. 6., 13-14.p. 170 Zalai Közlöny, 1897. május 22.; december 4.; Kunics, 1992. 210.p. 3 5 2 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 1.18 . A magánépítkezések a 19. század utolsó évtizedeiben A század utolsó harmadában megnyílt az út a kapitalista szabadvállalkozás felé, mely lehetővé tette egy különösen építő kedvű kor igényeinek kielégítését.171 Valóban óriási mér-tékű volt az építési kedv, a „közösségi épületek" mellett a lakosságszám növekedését messze meghaladó mértékben nőtt Nagykanizsán is a lakóházak száma. Az utolsó két évtizedben, 1880 és 1900 között míg a népesség 26,4%-kal, a lakóházak szám 52%-kal nőtt. (Hosszabb távon nézve kiegyenlítettebb a növekedés: 1869-1910 között az itt élők száma 75,3%-kal, a lakóházaké 82,2%-kal nőtt.) A fejlődés ütemét jól érzékelteti, hogy 1880 és 1890 között 154, 1890 és 1900 között 849, majd a következő évtizedben újabb 222 lakóház készült el a város-ban.172 Az építkezni szándékozók az 1880. évi szabályrendelet szerint a városi tanácshoz nyúj-tották be építési kérelmüket a tervekkel és helyszínrajzzal együtt. A városi mérnök a tervek elsődleges vizsgálata után a városkapitánnyal (később főkapitánnyal) és az építési bizott-ság két tagjával a helyszínen szemlét tartott, megvizsgálták a beépítendő telket, a tervet, kijelölték az utcai építési vonalat stb. Ez alapján az építési bizottság tárgyalta az ügyet s tett javaslatot az engedély kiadására vagy megtagadására, ill. az esetlegesen szükséges tervmódosításokra a városi tanácsnak. A bizottságot a maguk közül választott elnök hívta össze „valahányszor az építészeti előadó úr annak szükségességét bejelenti", havonta 2, esetleg 3 alkalommal.173 A városi mérnök éves kimutatásai, jelentései az engedélyekről nem lelhetők fel a városi iratanyagban, ugyanakkor az 1880-as évek építési bizottsági ülésein felvett jegyzőkönyvek jól tanúsítják a jelentős építési kedvet a városlakók körében. Sajnos nem minden ülés irat-anyaga maradt fenn, az 1883-1887 közötti időszakból azonban évente 17-24 jegyzőkönyvet ismerünk (nem tudni pontosan hány ülés volt). Ezek ha nem is teljes, de érzékletes képet festenek a városi építkezésekről. A jegyzőkönyvek alapján tudjuk, hogy a bizottság évente több mint 100-140 kérelmet tárgyalt, ezek közül átlag 30-40 engedélyt adtak ki emeletes 171 Császár, 1986.108.p. 172 Thirring, 1912. 23., 53.p„ Népszámlálás 1900.1. kötet. 178-179.p Népszámlálás 1910. 42. kötet.96-97.p. 173 Ép. Szab. rend. 1880. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 353 vag y földszintes lakházra, udvari házra; évi 40-60 gazdasági és egyéb melléképület (mosó-konyha, istálló, sertésól, kamara, pajta, faház stb.) építését engedélyezték, s több mint 30-50 alkalommal tárgyaltak épület átalakításról, bővítésről. Az 1887. évben kiadott engedélyek száma pontosan tudható a városi tanács, ezen belül a városi mérnöki hivatal jelentéséből. E szerint a városi mérnök az évben 440 ügyiratot in-tézett, ezek közül 190 vonatkozott magánépítkezésekre: „új építkezési" ügy volt 130 (lakház és melléképületek együtt), épület átalakítási, kút és kisebb építkezési ügy 60, s különféle közigazgatási ügyirat 250 db.174 Az 1892. évben befejezett építkezések adatait a Soproni Kereskedelmi és Iparkamarához eljuttatott polgármesteri jelentésből ismerjük. Az év során 1 emeletes, 35 földszintes, 5 udvari lakház épült (összesen 41), 45 engedélyt adtak ki gazda-sági és egyéb melléképület építésére (8 konyha, mosókonyha, 15 istálló és egyéb gazdasági épület, 16 kamra és sertésól, 3 pajta, 3 faház), s 28 épület átalakítást engedélyeztek.175 Az építési engedélyek tárgyalása, a munkák ellenőrzése egyre nagyobb terhet rótt az Építészeti Bizottságra és a városi mérnökre is. Plosszer Ignácz városi mérnök 1885. má-jus 13-án szóbeli panaszt emelt az Építési Bizottság ülésén, elmondása szerint „halmozott teendői miatt nem képes hivatalának pontosan megfelelni, phisicai lehetetlenség, hogy tervezzen, neveaulirozzon, jegyzőkönyvezzen s azon felül vizsgálatot is tartson". Kérte, a városi tanács ren-deljen ki mellé egy „szakértő egyént". A bizottság támogatta kérését, s azt is javasolta a városi tanácsnak, hogy köteles legyen az építtető kocsit fogadni a szemléhez a mérnök részére, ha telke a Városházától 1 kilométernél nagyobb távolságra esik. Nem tudni pontosan, a városi tanács mikor intézkedett, de 1890 tavaszán segédhivatalnokként már Geiszl Viktor építőmester volt alkalmazásban a városi mérnöki osztálynál.176 Az összes városi építke-zést szakfelügyelő városi mérnöki feladatot a század utolsó harmadában Plosszer Ignácz töltötte be. A nagykanizsai születésű Plosszer Ignácz a budapesti műegyetemen elvégzése után magán, majd kataszteri mérnökként működött, később Batthyány herceg kanizsai uradalmának mér-nöke volt. 1872-ben választották városi mérnökké. 27 éven keresztül látta el feladatát, az új építkezések és a meglévő középületek felügyeletét, gondoskodott az utak jó karban tartásáról, készítette el a járda, csator-naépítések terveit, költségvetését, s egyes középületek terveit. 75 éves korában, 1899-ben vonult nyugdíjba. Részt vett a megyei bizottság és a városi képviselő-testület munkájában, s köztiszteletnek örvendő tagja volt a Nagykanizsai Takarékpénztár igazgatóságának és az iskolaszéknek is.177 A megsokasodott és egyre jelentősebbé váló épít-kezések ellenőrzésére egyre nagyobb gondot kellett a városi hatóságnak is fordítania. 1883 márciusában elrendelték, hogy a városi tanács minden kiadott épí-tési engedélyt hivatalból közöljön a városi kapitányi ioo. kép: Plosszer Ignácz városi mérnök, hivatallal is, hogy az közegével ellenőrizhesse az épít- 1898 174 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1883-1887.; Zalai Közlöny, 1888. május 12. 175 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt.ir. 1893: 239. 176 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1885. május 13.; ÉB. jkv. 1890. május 28., június 13. 177 Plosszer Ignácz 1824-ben született Nagykanizsán, középiskoláinak egy részét itt, majd Győrben végezte. Mérnöki oklevelét 1847-ben kapta meg a műegyetemen. 1899-ben, a honvédlaktanya tervezésének idősza-kában vonult nyugdíjba, ami a városi tanács egy 1899. október 13-i leveléből tudható. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1899: II. 1450.; Magyarország és a Külföld, Budapest, 1898. II. évf. 9-10-11. szám. 17.p. 3 5 4 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) kezőket , s ha valaki engedély nélkül építkezne, el tudjon járni vele szemben. Az Építési Bizottság ugyanebben az időben, 1883 áprilisában felhívta a városi tanács figyelmét arra is, járjon el szigorúbban az építkezések befejezésének bejelentése ügyében. Azt tapasztalták, hogy az engedélyezett építkezések befejezése után ez sokszor nem történik meg, így nem tudják a városi mérnököt, orvost és rendőrhatóságot vizsgálatra kiküldeni, hogy lakható-nak nyilvánítsák az épületet, s ez alapján javasolják a lakhatási engedély megadását vagy megtagadását.178 Jelentősebb emeltes házak építésében nem volt még kellő tapasztalata a helybeli épí-tőknek. 1885-ben a Fő úton a kétemeletes Weiser-ház építésekor az egész várost megrázó szerencsétlenség történt. Az alap ásásakor a korábban ott állott régi házak pince falazata bedőlve négy embert maga alá temetett, akik közül csak kettőt tudtak kimenteni. Azonnal törvényszéki vizsgálat indult. Ennek kapcsán megvizsgálták a város területén folyó építke-zések felügyeletét is, a városi mérnök és a városi kapitányi hivatal feladatait, kötelességeit. Az építkezések ellenőrzését a tekintetben, hogy a szabályrendelet előírásait és a kiadott építési engedély határozatait betartják-e, a városi mérnök végezte, a közbiztonsági intéz-kedések ellenőrzését a városi kapitányi hivatal. A jövőbeni szerencsétlenségek elkerülése érdekében az Építészeti Bizottság javaslatára elrendelték, hogy az építtető köteles minden „nagyobbszerű épületeknél" nem csak az építőmester, a vállalkozó, hanem annak művezetőjét is név szerint a városi tanácsnak bejelenteni.179 A szigorodó építési szabályrendeletek hatására a század végére jelentősen javult az ala-pozásnál, falazásnál és tetőfedésnél használt építőanyag, s így a lakóházak minősége is. A vályogból, sárból készült épületeket - különösen a belvárosban - elbontották, az egyszerűbb épületeknél, ha a falazatnál vályogot használtak is, az alapot kőből vagy téglából készítették. A századforduló idejére már az épületek több mint 88%-a cserép-, pala- vagy bádogte-tővel rendelkezett. Fokozatosan nőtt a zsindellyel fedett házak száma és aránya (1900-ban 3,6% (108 ház), 1910-ben 9% (285 ház), ugyanakkor jelentősen csökkent a náddal vagy zsúp-pal fedett házaké (1900-ban 7,8% (228 ház) 1910-ben 5% (165 ház).180 Az 1880. december 27-i közgyűlésen elfogadott új Építkezési szabályrendelet a város területét 4 övezetre osztotta, s övezetenként állapította meg az építési elveket és tilalmakat. Az első három övezetben, melyhez a város belső területének nagy része tartozott a csáp-szerűen kinyúló utcákkal együtt, csakis téglából, kőből engedték meg az építkezést, s a város általános építési határvonalán belül megtiltották minden új épület szalmával történő 178 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1883. március 14. és április 12. 179 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1885: 3909., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1885. június 1.; Zalai Közlöny, 1885. május 30. 180 Lásd a 153. jegyzetet. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 355 fedését . Övezetenként előírták a lakóházak legkisebb magasságát, s a szobák legkisebb bel-ső magasságát is.181 A szabályrendelet a Nagykanizsa város és határában történő építkezésekről, épület át-alakításokról rendelkezett, hatálya az elfogadásakor különálló Kiskanizsára nem terjedt ki. A két település újraegyesülése után az építészeti bizottság, Eperjesy Sándor javaslatára az 1881. augusztus 10-i ülésén végzésével a városi tanácshoz fordult: tegyék közzé Kiskanizsán, hogy „hatósági engedély nélkül építeni senki ne merészeljen", s az engedélyhez szükséges folya-modásokat a városi tanácshoz terjesszék be. Egyben felkérték a városi tanácsot, tegyen javaslatot a képviselő-testületnek a Kiskanizsán életbe léptetendő építési szabályrendelet „mielőbbi létesítése iránt". A kihirdetés idejét és a pontos szabályozást nem ismerjük. Valószí-nűleg az 1880. évi szabályrendelet által meghatározott építési övezetek valamelyikébe so-rolták be a kiskanizsai utcákat, s az arra vonatkozó előírásokat alkalmazták a városrészben. A belvárosban a korábbi földszintes házak helyén mind több új egy- és kétemeletes épü-let magasodott. Míg korábban a városiasodási folyamatot a telektömbök, alaprajzok négy-szögesedése mutatta, ebben az időszakban a házak „felfelé emelkedése", az ún. „vertikális besű-rűsödés" a jellemző.182 Az első övezethez tartozó Fő téren kizárólag csak kétemeletes épület emelését engedélyezték, előírták, hogy a 2. övezetben (Fő utca, Városház, Takarékpénztár utca, Deák tér, Király utca a Zrínyi utca csatlakozásáig és a Magyar utca kezdete a Báthory utca csatlakozásáig) utcai vonalra egy emeletesnél alacsonyabb épület már nem építhető. A többi övezetben földszintes házak építését is megengedték. 1.19. Az építőipari vállalkozók a 19-20. század fordulóján A megsokasodott városi építkezések következtében a század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején jelentősen nőtt az építőiparban foglalkoztatottak száma is. A század utolsó harmadában a lakosságszám és az építőiparban dolgozók száma (az önálló vállalkozók és a segédszemélyzet együtt) hasonló mértékben nőtt (a népességé 58, az építőipari dolgozóké 55%-kal), ha azonban az 1870-1910 közötti időszakot vizsgáljuk, jóval jelentősebb az eltérés: míg a lakosság száma háromnegyedével nőtt, az építőipari foglalkoztatottaké majdnem megduplázódott. 1876 1900 1910 Népesség száma 15125 (1869-ben) 23978 26524 Építőiparral foglalkozó népesség (önálló vállalkozó és segédszemélyzet együtt) Kőműves 34 136 142 Ács 27 29 43 Egyéb 139 144 209 Összesen 200 309 394 Ennél is nagyobb arányú a növekedés az önálló vállalkozók számában, ugyanebben az idő-szakban több mint megháromszorozódott számuk, egyes foglalkozások esetén ötször, nyolc-szor annyi önálló vállalkozóról beszélhetünk. A Soproni Kereskedelmi és Iparkamara 1876. évi jelentése szerint Nagykanizsán 2 építész (Baumeister), 2 kőműves (Maurer), Kiskanizsán egy kőműves dolgozott. (A 2 építész 58 segédet, 16 tanoncot és 8 egyéb munkást foglalkoztatott, ösz-szesen 82 embernek biztosította a megélhetést. A 2 nagykanizsai kőműveshez 24 segéd és 7 ta-181 Ép. Szab. rend. 1880. 182 Makoviczky, 1934. 26.p. 356 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 356 nonc volt bejelentve, a kiskanizsai maga dolgozott.) Ugyan-akkor a 20. század elején az iparosok között már 10 építőt (ebből 1 kiskanizsai) és 24 kőművest (ebből 9 kiskanizsai) tartottak nyilván.183 Az építőipari vállalkozások közötti élesedő versengést jelzi az építőiparosok fellépése Morandini Román nagy-kanizsai megjelenésekor. Morandini olasz munkásokat alkalmazott, s a munkaidőt 14 órában határozta meg. A nagykanizsai kőműves, ács és cserepes iparos segédek panasszal fordultak a városi tanácshoz, mint iparhatóság-hoz. Az 1887. augusztus 14-én tartott általános gyűlésen jelen volt 155 segéd „közös panasza" az volt, hogy az évti-zedek óta fennálló „törvényes" kanizsai gyakorlattal szem-ben (reggel 6 órától este 6 óráig) Morandini a munkaidőt „önkényűleg szabályozza", a mun-kába állást reggel 5 órától este 7-ig kívánja teljesíttetni, s hogy nincs tekintettel a helyben élő nagyszámú, építőiparban dolgozó segédre, „vállalatainál vidékről hozza be a munkásokat". Kérték a városi tanácsot, utasítsa az építészt a szokásos munkaidő betartására, s hogy a „méltányosság követelménye szerint" kanizsai iparosokat alkalmazzon. A kérelmet több építő-mester is aláírta egyetértően, de a városi tanács végül elutasította.184 A bécsi, jeles budapesti, csáktornyai, szombathelyi, szegedi, temesvári építészek mellett a korszak legtöbbet foglalkoztatott helyi építői a már említett Geiszl Mór, Hencz Antal, Sallér Lajos, Morandini Román, Tamás és Bálint és a Hirschl és Bachrach cég volt, a belvá-ros kiemelkedő köz- és magánépületei az ő szaktudásukat dicsérik. Ugyanakkor a kanizsai építők, vállalkozások, elsősorban a Hirsch és Bachrach cég is számos kivitelezési munkát vállalt Monarchia szerte a helyi építkezések mellett. A Zala folyamatosan beszámolt a Ka-posváron, Miskolcon, Egerben, Szabadkán, Nagyváradon, Déván, Csáktornyán, Varasdon és Sopronban elvállalt és elnyert - középületek, elsősorban laktanyák, törvényszéki paloták, fogház, kórházak, templomok, iskola - építési munkálatokról.185 1.20. A városközpont arculatának átalakulása a 19. század utolsó évtizedeiben Az 1880. évi építkezési szabályrendeletben meghatározott első két övezetben: a Főtéren - ahol kizárólag kétemeletes épület emelését engedélyezték - és a Fő úton, a Deák téren, a Városház és Takarékpénztár utcákban (Ady és Csengery u. elején) - ahol egy emeletesnél alacsonyabb ház nem építhető - az újabb középületek (dohányraktár), bankszékházak mel-lett a valóban módos polgárok, kereskedők, gyárosok palotái, lakóházai épültek fel, melyek ma is döntően meghatározzák a városképet. A Főtér elnevezésének változása (1873-tól Főtér, előtte „ Gabonapiacz") jól mutatja a város életében betöltött funkciójának változásait is. Míg korábban központi fekvése és tágassága volt a döntő, az 1880-as években már nem csak a város legforgalmasabb piactere, hanem gazdasági és hivatali életének központi helye, „fő tere" volt. A téren álló hivatali épületek-ben (adó-, illetékhivatal, törvényszék, posta, távírda) s a közvetlen szomszédságában álló Városházán intézhették a városlakók hivatalos ügyeiket, a heti piacok, a vásárok és a téren 183 Soproni kamara jelentés, 1876. 538-543., 428.p„ Népszámlálás, 1900.1. 354-357p„ Füredi, 1907. 69-77.p. 184 MNL ZML V. 1512b. VT. Közig. ir. 6807/1887. 185 Zala, 1885. február 15.p., 1887. január l.p., 1889. szeptember 8.; Zalai Közlöny, 1891. április 18. 1876 1907 Építő 2 10 Kőműves 3 24 Ács 2 4 Bádogos 3 7 Cserépfedő 7 14 Kőfaragó 3 3 Összesen 20 62 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 357 körbe n elhelyezkedő üzletek nem csak a városlakóknak, a környékbelieknek, a vásárlátoga-tóknak és a viszonteladóknak is minden igényt kielégítő bevásárlási lehetőséget nyújtottak. A vásárokra idesereglett több ezer ember és az utazók szállását, ellátását a téren sorra nyíló szállodák, vendéglők, kávéházak biztosították. Az 1870-80-as évektől a térrel kapcsolatos városrendezési intézkedések, szépítő törek-vések (útburkolás, fásítás, látványos bódék kitiltása stb.) is jól mutatják a városvezetésnek azt a célját, hogy a tér néhány évtized alatt valóban a város díszterévé váljék. Az 1870-es évektől meg-megújuló igény volt egy állandó kőszínház építésére, mely elhelyezésére a vá-rosvezetés mindenképp a Főtéren szeretett volna megoldást találni (a tér északi részén az ún. Csoportházak helyén vagy a Zöldfakertben). A város nem bővelkedett hivatali helyiségeknek alkalmas nagyobb épületekben, min-dig gondot okozott egy-egy intézmény elhelyezése. Nagykanizsa 1872-ben lett önálló tör-vénykezési kerület, a törvényszék először a Fő tér és Király utca sarkán álló „régi sóház" (Erzsébet tér 5.) emeletére került, a földszinten ekkor az adóhivatal működött. Amikor a nagyhírű, a város és a régió legnagyobb szállodája, a Zöldfa Szálló (Erzsébet tér 9.) 1871-ben bezárt, először honvédlaktanyaként használták az épületet (az 1880-as évek közepéig), majd átépítették, s 1887 tavaszán költözött ide, az új „Igazságügyi palotába" a törvényszék az igazságügyi hivatalokkal s itt működött 1937-ig, az új „Törvényház" felépüléséig.186 Szomszédságában, a tér nyugati és északi részén is újabb változások következtek be. A Kincstár 1887-ben megbízta Morandini Románt a dohányraktári ház átépítésével, megna-gyobbításával s mögötte, ugyanazon a telken egy új egyemeletes raktárépület tervezésével. Morandini az „utcának díszére szolgáló" épületet tervezett, mely „mint lakóház és nem raktár néz ki". - írták az építési engedélyért folyamodó kérvényben. A városi tanács azonban túl szigorúan - s mint utóbb kiderült tévesen - az időközben megállapított új építési vonalra és az 1880. évi új építési rendszabályokra hivatkozva a toldást nem engedélyezte, a rak-tárépületnél is módosításokat írt elő. Az elhúzódó engedélyezési eljárás után végül csak a toldalékrész épült meg.187 1906-ban a kincstár újabb dohányraktárt terveztetett Morandini Románnal. Az épületben többen a „tér veszedelmét" láttak, úgy gondolták „csúfítani fogja a teret". A terveken az építési bizottság több változtatást követelt (az ablakok ne raktárjellegű-ek legyenek, a vasrácsokat belül helyezzék el stb.), így biztosították, hogy raktár helyett egy ,modern és igen ízléses" palota épüljön. 1906 szeptemberében a régi földszintes dohányrak-tári épület nagy részét elbon-tották, helyén épült fel - a régi képeslapokról ismert - jel-legzetes kétemeletes, tornyos, , lovagvárszerű" palota, mely valóban a „térnek díszére" szol-gált.188 A Főtér északi házsora a szá-zad utolsó évtizedében nyerte el mai formáját. A tér e részén már a 19. század elején is egy terjedelmes kereskedőház állt. 186 Kunics, 2009. 268-270.p. 187 MNL ZML V. 1512b. VT. Közig. ir. 6121/1887 és 6466/1888. 188 Zalai Közlöny, 1906. szeptember 15., 29.; Zala, 1906. szeptember 8.; Kunics, 2009. 280.p. 101. kép: A Dohányraktár Morandini Román tervei alapján épült tornyos palotája az Erzsébet téren 1910 körül Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 358 (Szomszédságában épült fel 1869-ben, a már említett, Kaiser-ház.) Az 1860-as években egy nagyobb és szélesebb keleti és egy keskenyebb nyugati házrészből állt (akkor még közös „nép-sorszámot" viselt, ma Erzsébet tér 14-15.), mögötte egy jelentős parkosított terület húzódott. Az udvarban álló, valószínűleg 1800 körül épített későbarokk stílusú magtárépületet a tulaj-donos, a Schertz Albert és Engländer gabonakereskedő cég használta. A házat a belsőséggel együtt 1873-ban Krausz Zsigmond badeni lakos vásárolta meg kiskorú leánya, Mária részére. A következő évben egy új „nyaraló-lakházat" emeltek az udvarban, melyet későbbi tulajdo-nosa után Lázár-villaként ismertek a városban. (Ma a Kiskastély épülete.)189 A házakat 1891-ben Szeidmann Sámuel és felesége, Hacker Karolin örökölte, kiknek szikvízgyára már korábban itt működött. Az épületeket 1892-ben átalakították: tulajdono-sa „egy emeltes lakház és melléképületek építésére kapott engedélyt", valószínűleg a keskenyebb nyugati részt teljesen elbontották, a keletit átalakították, a két épületrész homlokzatát, ab-lakdíszeit összehangolták, ekkor jött létre jellegzetes eklektikus mai arculata.190 A második övezetbe tartozó Fő úton és Deák téren - ahol a szabályrendelet szerint egy emeletesnél alacsonyabb épületet nem lehetett emelni - a kereskedők és gyárosok vagyo-nukhoz mérten újabb szinttel emelték meg házaikat, új egyemeletes vagy - a Városházához, bank székházakhoz alkalmazkodva - kétemeletes házakat, palotákat terveztettek, elősegí-tetve ezzel a Fő út „nagyvárosias" fejlődését. A Fő úton álló kisebb házát, hogy „méltó szomszédja legyen a díszes Városház épületnek", Rosenfeld Adolf kereskedő 1875 májusában nagyobbíttatta meg. A kétemeletes lakóház homlokzatának vonalvezetése (ablakok keretezése, armírozás, főpárkány) teljesen a Vá-rosháza homlokzatdíszítését követi. Földszintjén működött az 1832-ben alapított nagyhírű kereskedőház fűszer-, csemege-, üveg-, porcelán-, vadászati cikkek, dísz- és műiparáru üz-lete. A Rosenfeld Adolf Fiai Áruház a századforduló idején a város egyik legnagyobb ilyen jellegű áruháza volt. Eddig úgy tudtuk, mai homlokzata ekkor alakult ki teljes egészében, az Építészeti Bizottság jegyzőkönyvének tanúsága szerint azonban a nyugati oldalon, a kapubejárat felett az erkély később, 1891 őszén készült el. Az üzlethelyiség mögött kapott helyet még a főépületben az iroda és egy raktárhelyiség, mögötte (valószínűleg a régiek helyén vagy azokat kibővítve) a telek keleti oldalán nagyméretű raktárakat, mosókonyhát, fás kamrát, istállót, s erre merőlegesen, a telek hátulsó végén kocsiszínt építtetett 1893-ban.191 Később az üzlet megszűnésével a raktárak nagy részét kisebb helyiségekre osztva iparosoknak adták bérbe műhelyeknek, raktáraknak. Jellegzetes, üzletekkel, műhelyekkel körülvett belvárosi udvar alakult így ki, melyek közül néhány még ma is látható. A város „besűrűsödése" az 1880-as évekre nem csak a meglévő üres telkek, foghíjak beépítését, a nagyobb telektömbök közepén addig létező üres területek (kertek, szán-tók) utcákkal tagolását, újabb házsorok kiépülését jelentette. Emellett egy-egy telken is jóval több épület épült az utcafronti ház mögött a „megyehatárokon" (telekhatáron) körbe. A család növekedésével, vagyoni gyarapodásával udvari oldalszárnyakat ragasztottak a lakóházakhoz, L vagy U-alakú lakóházak sora jött létre a belvárosban, de hasonló építke-zések figyelhetők meg a távolabbi utcákban a földszintes házak mögött is. Az udvari épü-letekben kaptak helyet a házak akkori elengedhetetlen tartozékai is: a mosókonyha, esetleg az üzlet, műhely raktára, ha a háztulajdonosnak fogata volt, az istálló és kocsiszín, s egy fakamra, mely egy-vagy több osztatú árnyékszékkel volt egy épületben elhelyezve. Az elő-írás szerint az udvari épületeket a szomszéd felé tűzfallal kellett ellátni, féltetőre, cseréppel fedve készültek. A belvárosban, a módos háztulajdonosok ezeknek a melléképületeknek 189 MNL ZML Nk. F. /219/ 4869. bsz. tjkv. 190 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1892. június 30.; Kunics, 2009. 280.p. 191 MNL ZML V. 1511. ÉB jkv. 1891. szeptember 26., 1893. augusztus 7.; TGYM Tört. dok. tár Gy. sz. 27/2006. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 359 a gondos kivitelével is törődtek. Szép például hozható fel Grünhut Alfréd - Tóth Mihály által 1886-ban terveztetett - kocsiszínje vagy a Szukits Nándor orvos Fő út 12. szám alatti háza udvarán 1886-ban emeltetett kocsiszín-istálló-szerszámkamra épület, mely ma is áll a belvárosi udvarban.192 A család által nem használt épületrészek, műhelyek, lakások bérbeadása jelentős jöve-delemforrást jelentett a háztulajdonosnak, többen kifejezetten e célból építettek ilyen udva-ri épületeteket. Ilyen, ma is álló udvari szárnyat, emeletes lakházat építtetett például a Fő úton (a 10. szám alatt) Dobrovits Dömötörné 1885-ben a Dél-Zalai Takarékpénztár, a Bazár épülete mellé, földszintjén egy „pék sütőkamarát" alakítottak ki. Tervezője és kivitelezője Sallér Lajos volt. 1889-ben a telek Iskola utcára (Zrínyi u.) néző részén álló földszintes házá-ban szintén egy pék sütőkemencét építettek, majd 1894-ben - az előző lakház folytatásában - újabb emeletes ház építésére kapott engedélyt. Ekkor jött létre a telek nyugati oldalán ma is álló hosszú keskeny udvari épület. A kialakított (két szoba, konyha, kamra, előtérből álló) lakások jelentős hasznot hoztak az özvegynek.193 Az 1870-es évektől óriási mértékben megnőtt az udvari épületek száma a belvárostól távolabb eső Magyar, Teleki, Király utcában, az Eötvös téren is. A tulajdonosok mindkét oldalhatár és a hátsó telekhatár fokozatos körbeépítésével kiadható lakásokat hoztak létre, az utcai üzlet vagy lakás mögött földszintes, szoba-konyha-kamrás lakások sorakoztak egymás után. Nem volt szokatlan az egymás mögött 3-4 vagy akár az 5 lakásból álló, 30-40 méter hosszú udvari ház sem, mint a Király u. 27. szám alatt a háztulajdonos, Fleischacker Gyula szatócsboltja és lakása mögött, a telek keleti oldalon kiépített hosszú keskeny épü-let.194 Ezeknek a szárnyaknak az építési technológiája, közműellátottsága, szobamagassága is elmaradt általában az utcai lakásétól. Az építési szabályrendelet előírásainak alkalma-zásánál is megengedőbb volt a hatóság gyakorlata. A szabályrendelet nem tett különbséget utcai és udvari épület szobamagassága között, de míg pl. a 2. övezetbe tartozó Takarék-pénztár utcában a legkisebb szobamagasság 3,8 méter volt, a Kereskedelmi és Iparbank udvari házmesteri lakásánál csak 3,20 méter magasságot írtak elő a „szabályok szerint", mely a 3-4. övezet meghatározott szobamagasságának felelt meg.195 A Fő úton a 18. század vé-gén - 19. század elején épült földszintes kis házak a század végére szinte eltűntek. A Ko-rona Szálló szomszédságában álló két apró földszintes, ak-kor már „rozzant s lakhatatlan" lakóházat elbontva Weiser József kereskedő, gépgyáros építkezett 1885-ben. Az utca-vonal felé két-, az udvar felé egyemeletes épület tervezője a neves bécsi építész, Ludwig Schöne volt. Homlokzata - az első emeleten különösen - dú-san díszített, két szélén félkör-192 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1886: 5553., VT. Ikt. ir. 1886: 3641. 193 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1885: 972., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1885. február 16., 1889. december 23., 1894. február 26. 194 Várostérkép, 1901.; TGYM Tört. dok. tár. Gy. sz. 27/2006. 195 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1886: 5010.; Ép. Szab. rend. 1880. 102. kép: A Fő út részlete: Weiser József gépgyáros palotája és a Sugár utat határoló Babochay- és Lovák-ház 1905 körül 360 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 360 íves zárt erkélyek határolják, középen egy egyszerűbb, baluszteres nyitott erkély látható, az ablakok gazdagon keretezettek. Az épület hatását a második emeleti ablakok felett futó stukkódísz, s a főpárkány feletti attika is emeli. Egyetérthetünk a kortársak véleményével, mely szerint a „pazar fényűzéssel épített" új palota az „Andrássy úton is megállná helyét". Az első emeleten kapott helyet a család díszlakása, földszintjén a híres Weiser vaskereskedés és raktár működött.196 Közvetlen szomszédságában a Sugár út megnyitásakor, 1883-ban elkészült keskeny Babochay-ház állt, melynek formája az utcanyitáskor maradt kisebb telek miatt arányta-lan lett (a Fő út felé egy (kettős) a Sugár út felé 9 ablaktengelyes), homlokzati díszítését azonban a finom eklektika jellemzi, ezzel próbálták formáját ellensúlyozni, fényét emelni. Földszintje kváderezett, az emeleti homlokzat armírozott, a kettős ablakok a sarok két olda-lán korinthizáló fejezetű oszlopokkal keretezettek, timpanonokkal díszítettek, a Sugár úti részen az egyes ablakok köríves szemöldökpárkánnyal kiemeltek. Földszintjét üzleteknek adták bérbe, az emeleten a tulajdonos, Babochay György polgármester alakíttatta ki ötszo-bás lakását.197 Szemben a másik saroktelken, a régi fő úti földszintes házukat - melyben 1814 és 1875 között a városi patika (később Fekete Sas patika) működött - a tulajdonosok, Lovák Ká-roly gyógyszerész és testvére, Karolina (Sonnevend Gyuláné) az utcanyitáskor először csak átalakítani s az új utca felé kibővíteni akarták egy újabb földszintes házzal. A Sugár utat azonban a 2. övezetbe sorolták, földszintes ház építését nem engedték, előírták a régi ház oldalfalának „visszafaragását" is a megállapított új utcavonalra. így a régi épületet 1884-ben emeletesre terveztették át Hencz Antallal, ez volt az építész munkái közül talán a leghar-monikusabb, legszebb arányú magánház a városban. Homlokzata klasszicista hatású, két szélén sarokrizalitot idéző homlokzatdísz található, melyet timpanonos oromzat zár le, a földszinti szélső üzletbejáratokat széles félpillérek határolják, melyek az emeleten kettős, faragott fejezetű félpillérekben folytatódnak. A középső főbejáratot féloszlopok, felette konzolos erkély hangsúlyozza. A földszinten bolthelyiségeket alakítottak ki raktárakkal, az emeleten két lakást. (A sarokházat 1912-től Singer József divatáru- kereskedő, majd 1917-től Blankenberg Imre déligyümölcs- és gyarmatáru-kereskedő birtokolta.) 1901-től az épület emeletét az udvarral együtt a Társaskör bérelte ki, s tartotta itt gyűléseit, rendezvényeit.198 Tovább haladva a Fő úton, a Hunyadi utcai saroktelken a Lovák-házzal egy időben, 1884 tavaszán Keller Ignácz, a termékeivel országos kiállításokon kitüntetett cipész építkezett. Az épületterv szintén Hencz Antal munkája. A földszintes, „több évvel azelőtt épült" Hunya-di utcai szárnyhoz kapcsolva, a régi Fő úti épület lebontása után készült új emeletes ház teljes egészében Hencz homlokzatdíszeivel épült meg (a szélső emeleti ablakok hangsú-lyozása, középerkély, kváderezett földszint), a kapubejárat mellé azonban kétoldalt, a terv-től eltérve, pilléren álló, a középerkélyt alátámasztó kariatidák kerültek. A földszinten egy üzlethelyiséget s egy két szoba-alkovos lakást, az emeleten újabb két háromszobás lakást alakítottak ki.199 A Fő út Deák téri szakaszán, a Lovák-ház szomszédságában ebben az időben még há-romszög oromfalas és emelt padlásterű földszintes házak sorakoztak. Közülük a Deák tér 9. szám alatti kis barokk oromfalas polgárház maradt fenn napjainkig, mely a 19. század második felében Welisch Sámuel fűszerkereskedő tulajdona volt, majd 1901-től az új tu-196 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1887:10965., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1885. május 13.; Zalai Közlöny, 1885. február 7.; Zala, 1886. március 28. 197 Az épület alaprajza, 1926. TGYM Tört.dok. tár. Gy. sz. 27/2006. 198 MNL ZML V. 1512. VT. Közig. ir. 6037/1884., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1883. augusztus 16., 1884. március 31., 1885. május 21. 199 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1884: 5822.; Zalai Közlöny, 1884. május 8. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 361 lajdonos, Rosenthal Jakab vegyeskereskedő szatócsboltja működött benne.200 A környező házak tulajdonosai közül először 1885-ben Fleischacker József szerette volna a Lovák-ház szomszédságában, a Kölcsey utca és a Deák tér sarkán álló földszintes házát emeletessé át-építtetni. Az épület nagyobb része azonban a jóváhagyott szabályozási vonalon kívül esett, a városi tanács a telek egy részét köztérré akarta átalakítani, kisajátítást ajánlott inkább a háztulajdonosnak, az építkezést nem engedélyezte. Fleischacker 1889-ben újabb helyszíni szemlét kért, újabb tervet akart készíttetni, de építkezése ekkor is meghiúsult.201 Jelentős változások a téren az 1890-es évektől kezdődően következtek be, ezzel a koráb-ban kiépült, jellegzetes déli kereskedőházsor után kiépült a tér északi és keleti oldalfala, mely az 1970-es évekig változatlan maradt, létrejött a város talán legkarakterisztikusabb tere. A Deák tér 10. szám alatti, nagy kiterjedésű, földszintes - Theodorovich György, városi tanácsos által épített - házat 1889-ben Kohn Lipót lisztkereskedő vette meg, majd 1894-95-ben két részletben Pollák József bőrkereskedő. Az „ósdi épületet lebontatván" Pollák 1896-ban egy szép emeltes palotát emeltetett helyén, melynek tervezője a városban már jól ismert, ne-ves bécsi építész, Ludwig Schöne volt. (A Deák téri emeletes épület mögött, a telek Kölcsey utcára néző részén ugyanekkor egy földszintes lakházat építtetett.)202 Az eklektikus, finom vonalú palota földszintje kváderezett, a kapubejáratot és az üzletbejáratokat, kirakatokat szépen faragott, emberarc ábrázolásos zárókővel díszítették. Az emeleti ablakok felett - a földszinti nyílásformával megegyezően - különleges, íves, golyvázott és egyenes szemöldök-párkányok váltják egymást, melyek gazdag stukkódíszítéssel hangsúlyozottak. A kapubejá-rat felett szecessziós hatású, kovácsoltvas korláttal díszítet erkély látható. Felette egy ovális mezőben az építtető „PJ" monogramja olvasható, az ajtó és ablak között egy hermapillér lát-szik. Az épület középső részét hangsúlyozza az állatalakos díszoromzat is a főpárkány felett. A kapualj és a lépcsőház mennyezeti festése ma is őrzi az épület eredeti szépségét. A tu-lajdonos bőrkereskedésén kívül itt kezdte meg működését az 1896-ban megalakult Zala Megyei Takarékpénztár.203 A tér keleti oldalán, a Felsőtemplom mellett álló kis földszintes ház Wusztl Alajos szap-panos mester, később városi kamarás (pénztárnok) tulajdona volt. 1864. évi halála után özvegye, Ricz Terézia, majd 1895-ben, Wusztl Lajos örökölte, aki 1877-1890 között a Dél-zalai Takarékpénztár II. pénztárnoka volt, majd nyugdíjazása után, 1890-től a bank igazga-tóságának tagja. Ő építtette fel 1898-ban a régi ház helyén a ma is látható emeletes épületet. A nemes kiképzésű ház föld-szintje rusztikázott, az eme-letet jón pilaszterek tagolják, az íves ablakok gazdag fü-zérdíszítéssel és baluszteres betétekkel hangsúlyozottak, középen bábos erkély látható. A főpárkány képrésze padlás-ablakokkal tagolt. Az épület tervezőjét nem ismerjük, hom-lokzati díszítése nagyrészt az egy évvel korábban a Sugár út 200 MNL ZML Nk. F. /275/ 5066. bsz. tjkv.; Kunics, 1992. 206-207.p. 201 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1885. szeptember 15., 1889. február 22. 202 MNL ZML Nk. F. /274/ 5065. bsz. tjkv., MNL ZML V. 1511. ÉB jkv. 1896. március 12.; Zala 1896. március 15. 203 Kunics, 1992. 211.p. 103. kép: A Deák tér északi oldala 1910 körül. Előtérben az 1903-ban emelt Bajer Cukrászda, középen a Pollák-ház látszik. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 362 és Koronaherceg utca (Rozgonyi u.) sarkán felépült Blumenschein-palotáéval egyezik meg, valószínűleg azonos építész munkája mindkettő. Wusztl Lajos gyermekeitől 1916-ban dr. Kőnig József fogorvos vásárolta meg az épületet, róla kapta a ma is használatos Kőnig-ház elnevezést. Az ő megrendelésére készítette el Éber Sándor festőművész a ház bejáratánál látható freskót, mely a fogászok védőszentjét, Szent Apollóniát ábrázolja.204 Mellette, a Weiss (Lugosi) családtól megvásárolt földszintes sarokház helyén 1902-ben a már említett Osztrák-Magyar Bank építkezett. A Bankpalota a város egyik jellegzetes, a városképet meghatározó épülete, méltó lezárása a Deák térnek. A tér északi oldalán, a Kölcsey utcai saroktelken Fleschacker József építkezése - ahogy említettük - az 1880-as években a városszabályozási terv miatt meghiúsult. Háza 1897-ben árverésen először a Segélyegylet Szövetkezet, majd 1900-ban Haas Vilmos fűszerkereske-dő tulajdonába került. 1903-ban Bajer Vince cukrász vásárolta meg, s még ugyanabban az évben megkezdte emeletes háza építését Sallér Lajos építész tervei alapján. A cukrászda-épület ma a város legkülönlegesebb szecessziós lakóháza, a stílusra jellemző hullámzóan áradó vonalak, formák, s plasztikus növényi ábrázolások jelennek meg homlokzatdíszein. Az ajtónyílások hullámvonalas kereteit a sarkokon szalag-, szőlőfürt- és kagylódíszek zár-ják le, az ablakok fölötti mezők is dúsan díszítettek. A homlokzaton két helyen is látható az építés dátuma. A finom vonalú épület hatását fokozza a főpárkány fölött futó mellvéd, melyet a sarokrészen és a tér felé néző oldalon is háromszög oromzatú, kő oromdíszes, padlásablakkal áttört elem díszít. A földszinten cukrászdát, mögötte műhelyt, raktárt, s további két üzlethelyiséget, az emeleten egy négy- és egy kétszobás lakást alakítottak ki. A sarokrészen működött az elegánsan berendezett cukrászda, szomszédságában, a Deák térre nyíló üzlethelyiségben a korábbi tulajdonos, Haas Vilmos fűszerkereskedése. A ház az államosításig Bajer Vince, majd leánya tulajdona maradt, a cukrászdát azonban bérbe adták. Bayer utódaként 1909. novembertől nyílt meg Makoviczky Gyula híres cukrászdája. (A második világháború után a Muskátli cukrászda működött itt.) A ház két szobás emeleti lakását 1906 tavaszán, megalakulásakor a Néptakarékpénztár Rt. vette bérbe, s működött itt hat éven keresztül. Ugyancsak az emeleten volt a század elején a Phőnix Biztosító Társa-ság főügynöksége, majd az 1920-30-as években a Frankfurti Biztosító, s a Magyar-Francia Biztosító Rt. vezérügynöksége.205 A 20. század elejére kialakult a Deák tér jellegzetes arculata, mely az 1970-es évekig teljesen változatlan maradt. Továbbra is helyt adott a heti- és országos vásároknak, a Fő tér mellett a város „második főtere", elsősorban gazdasági, kereskedelmi, bankéletének köz-pontja lett. A városlakók, kereskedők, viszonteladók a környező kereskedőházakban, a té-ren és közvetlen szomszédságában működő bankokban, biztosító intézetekben intézhették ügyeiket. A gondozott, városias tér az idetorkolló Fő úti korzóval, a Suszteralle árnyas fá-ival, padjaival a városlakók kedvelt pihenőhelye lett. Emellett fontos egyházi és politikai rendezvényeknek is helyet adott. 204 MNL ZML Nk. F. /753/ 6180./0. bsz. tjkv.; Zala-Somogyi Közlöny, 1864. október 20.; Zalai Közlöny, 1902. szeptember 6.; Kunics, 1992. 211.p. 205 MNL ZML Nk. F. /7362/ 5063. bsz. tjkv. Tulajdoni lap és Teherlap.; Kunics, 1992. 211.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 363 1.21 . A tágabb belváros arculatának változásai a 19. század utolsó évtizedeiben 1.21.1 Az Eötvös tér átalakulása A Fő útra felfűzött, ugyancsak háromszög alakú Eötvös téren a térfalakban nem kö-vetkeztek be annyira jelentős változások, meghatározói továbbra is a földszintes, egyszerű homlokzatú polgárházak maradtak néhány egyemeletes épület mellett. A házakat főként iparosok (kalaposmester, cipész, szitás, rézműves, kárpitos, szabó) lakták, ill. béreltek itt műhelyt, néhány ügyvéd, tanár, vas - és fakereskedő mellett. (A szabályrendelet a teret a 3. övezetbe sorolta, ahol földszintes házak is építhetők.) Az 1870-es években a gimnáziumépület előtt, a Szentháromság szobor körül létrehozott Sétateret 1886-ban tovább bővítették. A képviselő-testület 1885. márciusi határozata értel-mében a gimnázium északi oldalán lévő üres teret is befásították, összekapcsolták a koráb-bi kis parkkal s egy léckerítéssel övezték. A helyi sajtóban már ekkor többen sürgették egy több holdas, a város igényeinek megfelelő sétatér, sétakert létesítését. Habár 1909-ben azt javasolták, hogy az Eötvös téri parkot „Kossuth sétatérnek" nevezzék el, a Papkert elnevezés élt tovább.206 A sétatér körül a 19. századi egyszerű, teljesen dísztelen földszintes, alacsony házak között az 1880-as évek közepétől jelentek meg az ugyancsak földszintes, de magasabb, a kor igényeinek megfelelőbb, s a kor ízlését tükröző eklektikus vakolatdíszekkel ellátott há-zak, s néhány emeletes kereskedőház. Jó példa erre Miltenberger Sándor vagy Sebestyén Lajos ügyvéd építkezése. Miltenberger (Miltényi) országos kiállításokon kitüntetett cipész-mester az általa megvásárolt házat az Eötvös tér 3. szám alatt 1884 tavaszán „elsősorban magasabbra emeltetni", átalakíttatni akarta, a zárt kapualj mellett két szobát, mögötte ebédlőt, előszobát, konyhát, kamrát alakítottak ki, beljebb nagy műhely helyezkedett el. A Tóth Mi-hály által készített terv szerint az épület homlokzatát eklektikus vakolatdíszekkel látták el. A telek északi végében lévő régi épületet is kijavították, átépítették, az udvarban új gazdasá-gi épületek készültek.207 A tér keleti oldalán Sebestén Lajos ügyvéd két házzal rendelke-zett (ezt a keleti házsort Vörös-marty utcának hívták 1900-ig, amikor összevonták az Eötvös térrel). 1892-ben mindkét há-zát átépíttette, s az udvar felé még egy újabb udvari lakást emeltetett. A saját lakásának és irodájának is helyet adó terjedelmesebb épület díszes, eklektikus homlokzatot kapott (timpanonnal lezárt rizalit, az ablakok féloszlopokkal és íves szemöldökpárkánnyal, vagy timpanonnal keretezettek).208 206 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1885: 2807.; Zala, 1886. augusztus 8.; Zalai Közlöny, 1909. május 20. 207 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1884: 4879. 208 MNL ZML V. 1512. VT. Ik.t ir. 1892: 7967. 104. kép: Az Eötvös tér északi oldala: meghatározó eleme a Hencz Antal tervei szerint 1886-ban épült emeletes Schlesinger-ház (balról a második) Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 364 Jelentősebb változást a tér északi oldalán Schlesinger (Szegő) Gyula fakereskedő épít-kezése hozott, mely nagy vitát váltott ki az építészeti bizottságban, engedélyezése két évig húzódott. Mint korábban már említettük, az Eötvös tér különlegessége, hogy az északi oldalon kis öblökkel,,derecskékkel" egészült ki, Schlesinger Gyula az első ilyen beszögellés mellett álló házát (Eötvös tér 8.) szerette volna elbontani és helyette egy emeleteset építeni a megállapított új szabályozási vonalban. Háza és a tőle keletre, a szomszédos Maninger-(két) ház és Kaufmann-ház is kb. 2 méterrel beljebb, s egymáshoz képest is ferdén álltak, ezt próbálták az új szabályozási vonallal kiküszöbölni. Schlesinger 1884 októberében be-jelentette építési szándékát és kérte, hogy a város tulajdonát képező területet engedjék át neki fizetség ellenében. Az Építési Bizottság az engedélyezést „bizonytalan időre elnapolta", arra hivatkozva, hogy az építkezési szabályrendelet kiigazításáról, bővítéséről, a szabályo-zási térkép kijavításáról tárgyalnak. Végül 1886 februárjában engedélyezték az építkezést, a beugró köztér másik oldalán álló Oroszváry-ház vonalában, arra hivatkozva, hogy „a szabályozási térképen húzott számos vonalakból az eredetileg megállapított vonal meghatározása alig lehetséges". így végül 1886 szeptemberére felépülhetett Hencz Antal tervei szerint a tér észa-ki oldalát ma is meghatározó emeletes ház.209 A Petőfi utca torkolatánál, a tér északkeleti sarkán fekvő beugró „öböl" új utcavonalát is kitűzte a városi mérnöki hivatal 1896 februárjára, ez alapján engedélyezték ott Zimicz Péter posta altiszt új házának építését. Majd 1900-ban önálló térnek nyilvánították a területet, s Huszti Györgyről nevezték el.210 1.21.2. A Takarékpénztár utca - a Csengery út kiépülése A Főútból (a Deák tér nyugati sarkán) északi és déli irányban megnyitott, második öve-zethez tartozó Takarékpénztár és Sugár út díszes, emeletes székházakkal, magánházakkal épült be a század utolsó harmadában. A Takarékpénztár utcában (Csengey út) az 1870. évi megnyitás után a Deák téri saroktelken felépült Takarékpénztári székház mellett először 1872-ben Weiss (Vidor) Samu, „a város egyik legelőkelőbb polgára", több helyi bank igazgató-sági tagja, a Malátagyár és Serfőzde Rt. egyik alapítója, alelnöke, s a Segélyegylet Szövet-kezet alapítója, elnöke építkezett (Csengery út 5). Felesége, Gutmann Hedvig is tevékenyen részt vett a helyi közéletben, a Kisdednevelő Egyesület, s édesanyja után, 1878-tól 1921-ig az Izraelita Jótékony Nőegylet elnöke volt.211 Házukhoz 376 négyszögölt 1872 márciusában az ekkor már a Takarékpénztár tulajdonában álló, hajdani Wlasics-ház telkéből vásárol-tak meg. Az újsághíradások szerint egymás mellett két ház építését tervezték, Weiss és Maschanzker urakét (mindketten Gutmann S. Henrik vői voltak), de csak előbbi háza épült fel. 1872 augusztusára az „emeletes bérépület" már tető alá került Geiszl Mór építőmester ve-zetésével, s valószínűleg tervei alapján.212 A fennmaradt 1912. évi átépítési tervrajz szerint eredetileg egy három- és egy négyszobás, cselédszobás lakás volt a földszinten és az eme-leten egyaránt. A házat 1912-ben dr. Kreisler József ügyvéd vásárolta meg, s a neves buda-pesti műépítészek, ifj. Gyenes Lajos és Vajda Andor tervei szerint átépíttette. Az emeleti két lakosztályt összenyittatta, itt alakította ki irodáját és lakását, melynek öt szobája (nappali, szalon, ebédlő, úri szoba és háló szoba) az utcára nézett, az udvar felé nyíló részben a fürdő-szobát, garderobe szobát, s az előszobából nyíló konyhát-kamrát-cselédszobát helyezték el. 209 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1886: 7693., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1885. december 4., 1885. december 28. 210 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1896. február 24.; Utcanévadási rendelet, 1900. 211 Halis - Hoffmann, 1896. 257-258,295, 307-308.p.; Winkler, 1943. 6.p.; Zala, 1908. január 15. 212 MNL ZML Nk. F. /759/ 6178. bsz. tjkv.; Zala-Somogyi Közlöny, 1872. június 13., július 18., augusztus 25. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 365 105. kép: A Csengery és a Zrínyi utca kereszteződése: az 1880-ban épült Rapoch-ház (jobbra) és a vele szemben 1890-ben emelt Bachrach-ház A földszinten hat üzlethelyisé-get, raktárakat s egy házmes-terlakást hoztak létre, ezzel az épület földszinti homlokzata is jelentősen megváltozott.213 Szomszédságában, a Zrínyi utcára néző saroktelken 1880-ban készül el dr. Rapoch Gyu-la ügyvéd lakóháza. Rapoch a „legtöbb adófizetők" között az előkelő 20. helyet foglalta el a századforduló idején, tagja volt a Dél-Zalai Takarékpénz-tár igazgatóságának is, a Nagy-kanizsai Segélyegylet Szövet-kezet ügyésze. Sarokházával jellegzetes kanizsai utcarészlet jött létre, különlegessége a kör alaprajzú zárt sarokerkély Fe-lette baluszteres attika hang-súlyozza még inkább a sarok-részt, melyet eredetileg egy kis kupola zárt le. 1896-ban készült el a ház Iskola utcai (ma Zrínyi u.) részén egy, a fő-bejárat feletti erkélyhez hason-ló, barokk ablakkosarat után-zó rácsozattal díszített újabb balkon, melynek kivitelezését Sallér Lajos vállalta el. Ekkor alakult ki a sarokház mai for-214 maja.-Közvetlen szomszédságá-ban, az Iskola utcában, ugyan-ebben az évben, 1896-ban Kohn Ödön kalapkereskedő részére tervezett Sallér Lajos egy díszes homlokzatú „palotaszerű" egyemeletes lakóházat, földszintjén két háromszobás, az emelten egy három- és egy négyszobás lakással (Zrínyi u. 43.). A háztelket a Nagykanizsai Takarékpénztártól vásárolták meg a hajdani Wlassics-ház idenyúló telekrészéből. Homlokzati díszei különlegesek, az emeleti ablakokat féloszlopok s íves szemöldökpárkányok keretezik, az ablakok alatti részek (a könyöklő- és övpárkány kö-zött) is díszítettek. A két faragott fejezetű féloszlop közötti középső ablak felett két fiúcska alakja és gazdag füzérdísz látszik, a főpárkány alatt is egy virág- inda-, és füzérdíszes fríz fut végig. Az építtetőre a homlokzat középső részén, a párkány alatt olvasható monogramja, az építés dátumára az oromdíszen álló szélkakas emlékeztet.215 106. kép: Sallér Lajos: Kohn Ödön Iskola utcai (Zrínyi u.) lakóházának homlokzati terve, 1896 213 Kreisler József lakóházának tervrajza, 1912. TGYM Tört. dok. tár. Gy. sz.27/2006. 214 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1896: 9271.; Zalai Közlöny, 1880. március 14. 215 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt.ir. 1896: 9441.; MNL ZML Nk. F. /759/ 6178. bsz. tjkv. 366 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) A Takarékpénztár utca (Csengery út) nyugati, szemközti oldalán azonban még az 1880-as években is egy hosszú üres telek húzódott, Welisch József és Rosenberg János tulajdona, akik az utcanyitás után, 1871-ben a Fő útra néző saroktelken egy keskeny házat emeltettek. Az Iskola utcához (Zrínyi u.) közeli területet Dobrin Benő kereskedő vásárolta meg. 1886 februárjában engedélyt kért a városi tanácstól a korhadt kerítés bontására, ami „szépészeti szempontból tekintve rendkívüli hátrányára van e szépen kiépült utczának". Telke azonban olyan keskeny és szabálytalan, hogy ott, a „város egyik legjelentékenyebb helyén... a jelenkor igényeinek megfelelő impozáns épületet építeni nem lehet", ezért ideiglenesen, „úgy Budapest, mint nagyobb városok mintájára" egy földszintes, 12 üzlethelyiségből álló bazárt kívánt építtetni Hencz Antal tervei szerint „csinos" homlokzattal. A helyszíni szemlére kiküldött szakbizottság is javasolta a dísztelen kerítés felszámolását, s a bazárépületre az engedély megadását, de csak meghatározott időtartamra. Az építészeti bizottság azonban szigorúan ragaszkodott a Szabályrendelet betartásához, mely szerint a 2. városi övezetben egy emeletesnél alacso-nyabb épület nem emelhető, így a kérvényt végül elutasította.216 Az üres terület Fő út felé eső részén először, még ebben az évben felépült - a Rosenberg és Welisch cégtől és annak Fő úti szomszédjától, dr. Szukits Nándortól megvásárolt telken -a már említett Kereskedelmi és Iparbank székháza, majd mellette egy év múlva, 1887-ben dr. Schreyer Lajos háza (Csengery út 6.), mindkettő Ludwig Schöne bécsi építész tervei alapján. Schreyer Lajos sebész és városi képviselő, a Dél-Zalai Takarékpénztárnak megalakulá-sától igazgatósági tagja, a Kisdedóvó orvosa volt. Gazdagon díszített homlokzatú palotájá-nak kivitelezői a Morandini testvérek voltak.217 Különlegesek a kapu felső keretén s az er-kélyt tartó konzolokon a faragott akantuszlevél díszek, az erkély áttört kőkorlátja, s az első emeleti ablakok feletti gazdag faragású, golyvás, íves szemöldökpárkányok. A homlokzatot 216 Zala-Somogyi Közlöny, 1871. szeptember 2.; MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1886: 901. 217 MNL ZML Nk. F. /764/ 5729. bsz. tjkv.; dr. Schreyer Lajos házának tervrajza. TGYM Tört. dok. tár Gy.sz.27/2006.; MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1887. augusztus 4. 107. kép: Dr. Schreyer Lajos Csengery út 6. szám alatti lakóházának Ludwig Schöne által készített tervrajza, 1887 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 367 eredetile g egy díszes faragású fríz zárta le. A felépült új házban nyitotta meg cukrászdáját 1888 júniusában a Budapesten, Bécsben, több osztrák és német városban tapasztalatot szer-zett Stefanovits M. A földszinti két bolthelyiséget 1892-ben lakássá alakították át.218 A tervezett Bazár helyén fennmaradt Iskola utcai saroktelket az akkori tulajdonostól, dr. Schreyer Lajostól 1890-ben Bachrach Gyula és neje, Bettlheim Amália vásárolta meg, s az ott álló pékműhely lebontása után emeletes sarokházat építtettek. Bachrach Gyula, a neves Hirschl és Bachrach építési vállalkozó cég egyik tulajdonosa a terveket valószínűleg Geiszl Mór építésszel készíttette, aki a cég alkalmazásában állt. A földszinten egy három-és egy négyszobás, az emeleten két tágas, négyszobás lakást alakítottak ki cselédszobákkal kiegészítve, az emeleti lakásokban fürdőszobával. Az épület homlokzata - félköríves, zárt sarokerkélyével, felette baluszteres attikával, kváderezett földszintjével - a keleti oldalon vele szemben álló Rapoch-házzal harmonizál, építésével a város egyik jellegzetes utcaképe jött létre a Takarékpénztár (Csengery u.) és az Iskola utca (Zrínyi u.) találkozásánál. A ké-peslapok kedvelt témája volt a századforduló idején és ma is. Az emeleti ablakokat faragott fejű félpillérek és timpanonos szemöldökpárkányok keretezik. A Csengey utcai középer-kély nem szerepel az eredeti tervrajzon.219 A Rapoch-ház építésekor a helyi sajtó következetesen az „Iskola- és Széchenyi utcák" sar-kán történő munkálatokról tudósított, így próbálta a köztudatban az új utcanevet népsze-rűsíteni. Az előző évben, 1889 októberében a Zalai Közlönyben több cikk számolt be gróf Széchenyi István korábbi kanizsai Fő úti házáról, melynek telke a Takarékpénztár utcába nyúlt. Javasolták, jelöljék meg a házat emlékkővel, vagy nevezzék el a Takarékpénztár ut-cát Széchenyi utcának. Az elnevezés hivatalosan nem történt meg, 1900-ban egyesítették a Csengery utcával.220 A szemközti saroktelken a Felsőkereskedelmi Iskola (eredetileg elemi fiú- és leányisko-lának szánt) 1842-ben épült földszintes épülete állt (Csengery út 10.), a keleti saroktelken Hauser János neves vaskereskedő 1840-es években épített, egyszerű földszintes háza. Hau-ser halála után, 1886-ban fia, Hauser János ügyvéd a telek déli, Csengery úti részén építke-zett. Az ott álló korábbi istállót elbontva, Geiszl Mór tervei alapján építtette fel négy szobás, cselédszobás, s az akkor még ritka fürdőszobával ellátott földszintes, klasszicizáló homlok-zatú házát. Ugyanebben az évben a régi sarokházhoz csatolva az utca vonalában egy für-dőszobát emeltetett, az udvar délkeleti sarkán pedig egy melléképületet. Valószínűleg az utcai homlokzatot is kissé átalakították ekkor, mert az 1889 nyarán készült helyszínrajzon már egy, a Zrínyi utca felé rizalittal s az udvar felé is egy négyzet alakú épületrésszel kiegé-szített házként jelölték. Három évvel később a ház mögött, a telekhatáron húzódó L-alakú melléképület (kocsiszín) folytatásában egy irodahelyiség készült el. (Végső formáját a ház az új tulajdonos, Breuer Izidor, sánci bérlő idején nyerte el, aki 1917-ben átépíttette Fischer budapesti építész tervei szerint. A sarokrészt lekerekítették, ablakait ívesekre cserélték, a sarokrészre és a Zrínyi utcai részre is felül félköríves mezővel emelt attika került. (Egy öt szoba hallos, fürdőszobás lakást alakítottak ekkor ki.)221 A Takarékpénztár utca folytatásában fekvő Csengery utca (1900-ban a két utcát össze-vonták Csengery út néven) a szabályrendelet szerint a harmadik övezethez tartozott, ahol ,földszintes házak is építhetők", ezért váltakoztak az útszakaszon a földszintes és emeletes épü-letek. Az 1870-es években az akkor még Iván utcának nevezett Csengery utcában a nyugati 218 Zala, 1888. szeptember 9.; MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1892. június 13. 219 MNL ZML Nk.F. /6245/ 5730. bsz. tjkv., MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1891: 4651.; Zalai Közlöny, 1890. március 29., május 31. 220 Zalai Közlöny, 1889. október 19., 26., november 30. 221 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt .ir. 1886:5240., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1886. augusztus 9., MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1889: 7504., Breuer Izidor lakházának átalakítási terve, 1917. TGYM Tört. dok. tár Gy.sz.27/2006. 368 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 368 oldalon az említett Kereskedelmi Iskola saroképülete és mellette az izraelita „cultus község" 1865-ben emelt, romantikus stílusú emeletes bérháza állt még csak, a szemközti oldalon a 9-23. számú házak. Egyébként az út kertekből és szántóföldekből állt, „kert és kukoricások terültek el majdnem a sörgyárig".222 A forgalmas útszakasz mellett sorra épültek a házak az 1880-90-es években, a vasúti kereszteződéstől délre fekvő telkekre különösen 1890-től adott ki nagy számban építési engedélyt a városi tanács. Az 1901. januári várostérkép tanúsága szerint az utca addigra csaknem teljesen kiépült, a Kisfaludy utcai kereszteződésben állt egyedül beépítetlenül egy nagy telek, Blau Pál tulajdona, ahol néhány, a mai utcaképet is meghatározó emeletes ház az 1910-es években épült fel. A század elején az utca legutolsó lakóháza a nyugati oldalon Breierl Ferenc hentes 76. számú földszintes háza volt, melyet 1892-ben épített. Az ettől délre fekvő jelentős beépítetlen térséget ugyancsak a Blau család birtokolta. Blau Lajos 1912-ben parcellázta a területet, s alakították ki a Só, Tárház és Vasúti utcát.223 A vasúti raktárakig vezető utca déli részén jött létre a város legnagyobb ipari te-rülete, épültek fel - az 1860-as években már ott működő sóhivatal- és raktár, s az 1858-ban alapított, később Stern J. Mór tulajdonába kerülő téglagyár mellett - a város legnagyobb ipari üzemei: 1893-ban Hirschl Ede és Bachrach Gyula Első Nagykanizsai Gépgyára, Ka-zánkovács, Vas- és Ércöntödéje (a későbbi Merkúr Vasművek, Csengery u. 49.) Sallér Lajos kivitelezésében és a Malátagyár és Sefőzde épületegyüttese, 1905-ben a Pátria Pótkávégyár épületei.224 A jellegzetes, Csengery és Kisfaludy utcai saroképületek is az 1880-as évekre készültek el (a Fischel-ház kivételével). Először a keleti oldalon, a saroktelken Hencz Antal építész emelt magának egy emeletes házat 1879-ben. Közvetlen szomszédságában a borkereske-dő Gstettner fivérek földszintes házát is ő tervezte és kivitelezte 1882-ben, ahol irodájuk működött, s az alatta lévő 33 méter hosszú, 12 méter széles pince 5000 hektoliter bor el-helyezésére szolgált. Homlokzatát a kapu felett a tört timpanonban elhelyezett terrakotta, ülő Bachus-alak tette különlegessé, melynek emlékét már csak az 1970-es években készült fotófelvételek őrzik.225 A kereszteződésben a nyugati oldalon, a Gutmann S. Henriktől megvásárolt saroktel-ken 1884-ben Lengyel József és fia építkezett: a Csengery utcára „egy két lakásból álló csinos földszinti lakházat", a Gőzfürdő utcára (a Kisfaludy utca déli részét Gőzfürdő utcának hívták 1900-ig) egy raktárt emeltek egy szobával és egy mosókonyhával Sallér Lajos tervei szerint (Csengery út 22. és Kisfaludy u.17.). A gazdagabb homlokzatú saroképületben kialakított három- és négyszobás lakás mellett kapott helyet a gabonakereskedő cég irodája. A Gőz-fürdő utcai épületben volt magtáruk, homlokzati kiképzése, habár egyszerűbb volt, lakó-házra emlékeztetett.226 Itt, a Csengery utcában építette fel telephelyét, majd saját lakóházát Morandini Román építőmester is. Morandini megvásárolta a Gstettner testvérek és Sommer Sándor területe közötti 47 méter széles nagy telket a Csengery utca 33. szám alatt, ahol 1887 tavaszán elő-ször munkásai számára épített szállást és szerszámos kamrát. Az udvar belső részén, a telek északi határán emelt hosszú (170 m2-es) épület első felében a munkások számára alakított ki három szobát, mellette három szerszámoskamra és két kis mellékhelyiség kapott helyet.227 Ezt az épületet alakította át hamarosan saját földszintes 5 szobás lakházává, s elé 1890-ben az 222 Zalai Közlöny, 1934. december 25. 223 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1892. június 13.; Tarnóczky, 2010. 213-214.p. 224 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt.ir. 1893: 9713., MNL ZML V. 1511. ÉB jkv. 1893. május 29., október 16., 1894. ok-tóber 22., MNL ZML V. 1512. VT. Ikt.ir. 1894: 4652., MNL ZML V. 1511. ÉB jkv. 1893. február 15., április 18., május 23., 1894. május 7. 225 Zalai Közlöny, 1879. március 16., 1882. augusztus 13.; Kiss, Városnéző séta II., 1976. TGYM A. 1196-81. 226 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1884: 4866.; MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1884. február 25. 227 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1887: 5033. 344 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 369 utcavonalba n elegáns téglakerítést emelt, melyen három díszes kovácsoltvas kapu nyílt. 1893-ban lakóházát megnagyobbí-totta az udvar felé, egy sátortetős, fűré-szelt díszű fa oromzatos épületrésszel. A telek déli határán álló gazdasági épü-lethez egy irodahelyiséget épített hozzá, mellette egy raktár, kocsiszín s egy istál-ló helyezkedett el, a közfal kibontásával az istállót is megnagyobbította.228 A század végén az utcában lévő üres telkeken épült lakóházak közül a Lányi Pál takarékpénztári pénztárnok által 1898-ban épített házat lehet kiemelni (Csengery út 67.), mely a kor tipikus helyi bérházának tekinthető. A földszinten két kétszobás és egy háromszobás, cseléd-szobás, fürdőszobás középpolgári lakást alakítottak ki, az emeleten 3 háromszo-bás lakást. Teljes egészében megőrizte eredeti homlokzatát (kváderezett föld-szint, egyenes szemöldökpárkányok, a középrizalitot az emeleten kannelúrás féloszlopok határolják). Az udvar északi hosszán egy földszintes, féltetőzetű, több mint 51 méter hosszú lakóházat emeltek, melyben újabb 4 kisebb (kétszobás) lakást alakí-tott ki. A lakások nem csak méretükben, magasságukban is különböztek az utcai épület lakásaitól.229 108. kép: Morandini Román építőmester Csengery utcai telkének helyszínrajza, házának átalakítási és bővítési terve, 1893 1.21.3. A Sugár út kiépülése A Takarékpénztár utca „folytatásaként" 1883-ban megnyitott Sugár úttal kapcsolatosan beigazolódtak a városi elképzelések, valóban egy új „díszes városrész" épült ki. Az utca be-járatánál - ahogy már említettük - 1883-ban elkészült a Babochay-ház, a szemközti sarok-telken 1884-ben építették át emeletesre a Lovák-házat, mögötte a Polgári Egylet építkezett 1885-ben, kertjük az utca keleti oldalán elnyúlt a Koronaherceg utca 1891-ben megnyitott folytatásáig (Rozgonyi u.). A Polgári Egylet új székházával szemben Szigriszt Róbert, a Korona Szálló bérlője egy emeletes lakóház építésére kért engedélyt 1883 novemberében. A Hencz Antal műépítész tervei alapján 1884 nyarára elkészült egyszerű homlokzatú ház (Sugár út 4.) földszintjén két négyszobást lakást alakítottak ki, az emelten lévő 11 szobát (3 nagy utcai és egy udvari, 7 kisebb szoba) Kis Korona néven a Fő úti Korona Szálló bővítésére használta. (1930-ban egy újabb emelettel bővítették, 34 szobás modern szállodává alakították, Pannónia Szálló néven működött tovább.) 230 228 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1893:10212. 229 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1898:18593. 230 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1884: 4633.; Zalai Közlöny, 1883. november 29., 1884. május 8. 370 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 370 A Sugár út és Koronaher-ceg utcai (mai Rozgonyi u.) saroktelket Lőwinger Ignác és Knortzer Frigyes Fő téri (Er-zsébet tér 17-18.) házainak ide-nyúló kertjeiből alakították ki. A telket 1897 márciusában Kohn Emil és nővére, Hedvig (Blumenschein Vilmos, mó-dos gabonakereskedő felesé-ge) vásárolta meg, s azonnal egy szép magánház építésébe kezdtek (Sugár út 10.). A később 109. kép: A Sugár út sarkán 1897-ben felépült Blumenschein-palota városszerte Blumenschein-palotának hívott épület ma a város egyik legegységesebben fennmaradt kis palotája. Tervezőjét nem ismerjük, egy ké-sőbbi alaprajza szerint földszintje és emeleti beosztása megegyezett: mindkét szinten öt nagy (étkező, szalon, hálószoba, lakószoba, gyerekszoba) és két kisebb szobából (később ezeket irodává és kamrává alakították) álló fürdőszobás lakást alakítottak ki.231 A ház a kanizsai zenei élet egyik fontos színhelye volt, Blumenschein Vilmosné művészi zongorajá-tékával sokszor szerepelt a kanizsai nyilvánosság előtt, házukban zártkörű hangversenye-ket tartottak. (Az idősebb kanizsaiak Kreiner-házként ismerik az épületet, mivel 1932-ben dr. Kreiner Zsigmond, a kórház belgyógyászati és fertőző osztályának főorvosa és felesége, Rosenberg Laura vásárolta meg.)232 Mellette a Sugár út 8. szám alatti telek 1911-ig üresen állt. Ekkor dr. Rotschild Jakab ügyvéd építette itt fel a család szecessziós elemekkel díszített emeletes lakóházát. Rotschild Jakab városi képviselő, iskolaszéki elnök, az izraelita hitközség alelnöke, több alkalommal elnöke volt. A helyi lap szerint „a díszes palota... méltóan fog odailleni a két szomszéd közé". Kü-lönlegessége az épület két oldalán elhelyezett félköríves zárt erkély, s homlokzata finom szecessziós díszei: a kapu s az ablakok feletti füzérek, szalagok.233 A Kis Korona mellett 1890-ben újabb szálloda nyílt meg az utcában. A Sugár út és a Ko-ronaherceg utca (mai Rozgonyi u.) kereszteződésében, az északnyugati saroktelken (Sugár út 14.) Halász Elek, a Bárány vendéglő bérlője építtette fel szállodáját Sallér Lajossal. Az új Hungária Szállóban a „pompásan berendezett" emeleti szobák mellett a földszinten étterem, a parkírozott udvaron fedett nyári étterem és tekepálya szolgálta a vendégek kényelmét. Az 1890. október 15-i megnyitásról szóló híradások a nagyvárosias berendezés mellett kiemel-ték a tervező személyét is: „Az épület beosztása és kivitele dicséretére válik Sallér Lajos építész úr-nak". A sarokházat 1913-ban az Izraelita Jótékony Nőegylet vásárolta meg székházának.234 A Sugár út megnyitása s később meghosszabbítása is a laktanya építkezésekhez kapcso-lódott. Ahogy az utcanyitások kapcsán már említettük: először csak a Rákóczi utcáig, majd 1897-ben a Mezei utcáig (Vörösmarty u.) nyitották meg, s az újabb honvédlaktanya tervezé-sekor, 1898-ban mondták ki további meghosszabbítását, s nyitották ki az új József főherceg utcáig (Dózsa György út) 1901 nyarán. Az utca keleti oldalának meghatározó épületei a 20. honvéd és a 48. közös gyalogezred laktanyái voltak. 231 MNL ZML Nk. F. /7265/ 5018. bsz. tjkv.; TGYM Tört. dok. tár . Gy.sz.27/2006.; Zala, 1897. március 18. 232 MNL ZML Nk. F. /7265/ 5018. bsz. tjkv.,TGYM A. 1197-81.; Kocsis, 2009. 272-273.p. 233 MNL ZML Nk. F. /13387/ 5043. bsz. tjkv.; Zalai Közlöny, 1911. február 23.; Villányi, 1929. 262.p. 234 Zalai Közlöny, 1890. május 3.; Zala, 1890. szeptember 21.; Winkler, 1943. 7.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 371 A nyugati oldalon, a honvédlaktanyával szemközti hatalmas - a saroktelken felépült Hungária Szállótól a mai Kazinczy utcáig terjedő - telek Weiser József gépgyáros tulajdona lett (Sugár út 16.). (Keskenyebb déli telke mellé 1889-ben vásárolta meg Dukász Sándortól a szomszédos területet.) A déli telekrészen az udvarban több mint 50 méter hosszan elnyúló földszintes műhelyét, gyárépületét 1886-ban építtette fel Sallér Lajos tervei alapján: a több mint 160 m2-es raktárhelység mögött a 66 m2 területű vasraktár, a 100 m2-es műhely és egy ugyanekkora fészer követte egymást. 1889 nyarán a Dukásztól megvásárolt területen to-vább bővíttette gépraktárát, majd még ugyanebben az évben egy újabb fészert építtetett. A gyár tevékenységének bővülésével 1892-ben először megnagyobbították a műhelyt, s fel-épült az öntöde, majd 1898-ban az öntödét is tovább bővítették.235 A műhellyel egy időben, 1886 őszén özv. Csima Jánosné magánzó által emelt emeletes bérház (Sugár út 18.) szomszédságában 1889 őszén kért építési engedélyt Sattler Mór egy emeletes lakházra. Sallér Lajos tervén a földszinten egy dupla „korcsma helyiséget", egy üz-letet s két kétszobás lakást, az emeleten egy háromszobás lakás mellett hat külön szobát láthatunk. Az engedélyt a városi tanács megadta az építkezésre, azonban elmaradt. Helyette Sattler Mór a következő évben ugyanezen a telken egy földszintes ház építésére kért újabb engedélyt, majd 1891 augusztusában „egy csendőrlaktanya" emelésére, mely Sallér Lajos ter-vei alapján végül megvalósult (Sugár út 20.). A század elejéig bérelték a házat a csendőrség számára, majd a testület a Csengery útra költözött át, 1907-ben már ott működtek.236 Az utca fokozatosan épült ki a Rákóczi utcáig, az építési bizottság üléseinek jegyző-könyvei alapján tudjuk, hogy 1895 nyarán Zrínyi Józsefné emeltetett egy földszintes házat (Sugár út 22.), Csete József a Sugár út 26. szám alatt épített egy utcai és egy udvari lakházat, ugyanekkor özv. Klein Róza is engedélyt kapott a Sugár úton egy lakóház felépítésére, de pontos helyét nem ismerjük.237 A nyugati oldal további házai az Ördögárokig az 1890-es évek elejére elkészültek már. Knausz Boldizsár, a Dél-Zalai Takarékpénztár főkönyvelője és jegyzője több telekkel rendelkezett itt és az utca szemközti, keleti oldalán is. Amikor 1891 nyarán engedélyt kért egy földszintes ház építésére, a helyszíni rajz szerint az Ördögárok mellett közvetlenül (attól délre) már állt Gogl Lajos kárbecslő háza (Sugár út 38.) és Knausz saját, 1891 tavaszán Szántó János kőműves mester által tervezett és épített háza is (Sugár út 36.). Ennek közvetlen szomszédságában építtette fel 1891 őszén újabb házát (Sugár út 34.) szintén Szántó tervei alapján, s őt jelentette be építési vállalkozóként is. A lakhatási engedélyt 1892 májusában kapta meg az elkészült épületre. A házakat bérbe vagy eladásra szánta, a század elején a 36. számút már özv. Berényi Elekné magánzó, a 34. számút Markó Antal állomásfőnök, Déli Vasúti felügyelő birtokolta.238 1.22. Építkezések a 3. városi övezetben A század utolsó harmadában nem csak két- és egyemeletes nagypolgári paloták, lakó-házak épültek a városban, a 3. övezetben is sorra készültek el a díszes homlokzatú vagy szerényebb, földszintes, eklektikus oromzati díszű, sokszor komfortos lakóházak a Bat-thyány, Ki rály, Teleki, Magyar utcában, s az ebben az övezetben megnyitott új utcák is sorra benépesülnek (mint a Nádor vagy az Arany János utca). 235 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1886: 484., MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1889. 6259. MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1889. július 12., 1892. május 4.1898. október 18. 236 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1889:10812., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1889. november 28., 1890. január 20. 1891. augusztus 10.; Füredi, 1907. 35.p. 237 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1895. július 9., július 15.; Füredi, 1911. 98.p. 238 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1892: 4631. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 372 A város jellegzetes utcaképét meghatározó, szépvonalú földszintes polgárházak közül példaként említhetjük Fischel Fülöp könyvkereskedő, a Zala című lap kiadójának a Nádor utcában (Szent Imre u.) 1887-ben épült díszes homlokzatú, Geiszl Mór tervezte házát. Az öt szobás, cselédszobás, fürdőszobás lakás alatt a ház pincerészében alakították ki a háztulaj-donos majd 120 m2-es nyomdáját. Az épület eredeti homlokzata különösen gazdag, barok-kos díszítésű, a sarokrizalitok armírozással is kiemeltek, az ezeken található kettős, íves ablakok kétoldalt díszes lábazatú és fejezetű oszlopokkal és íves szemöldökpárkányokkal keretezettek. A házat a főpárkány felett kétoldalt és középső részén baluszteres attika zárja le, a középső kiemelkedő íves mezejében a család címere és a „Fischel Fülöp könyvnyomdája" felirat szerepelt.239 Ugyanebben az évben Rácz Antal városi orvos a Batthyány utca elején álló két házát összekötő kertjében építkezett az utca vonalában. Az ő tulajdona volt a Battthyány utca keleti oldalán a mai Zrínyi és Bajza utca között elterülő két nagy telek, mindkettőn egy-egy sarokház állt már 1864-ben a kataszteri térkép tanúsága szerint (Batthyány u. 1. és 5.). 1887-ben a két ház között építtette fel Sallér Lajos tervei alapján s vezetésével új lakházát. Az egyszerű vonalú, eklektikus ház sarokrészeit rizalittal emelték ki, az itt lévő 2-2 ablakot íves szemöldökpárkánnyal, a középső rész ablakait egyenessel díszítették. (Homlokzati dí-szeiből egyedül konzolos főpárkánya maradt meg mára.) A kapubejárat mindkét oldalán egy-egy háromszobás lakást alakítottak ki.240 Sallér Lajos ugyanebben az évben saját, Teleki utcai földszintes házát is kibővítette, építkezése az időszak jellegzetes telekbeépítési módját követte. A telek egyik oldalán álló házukat a birtokosok úgy bővítették gyakran egy másik lakással vagy lakrésszel, hogy a létrejött két részt egy zárt kapualjjal kapcsolták össze. így a telek teljes szélességét kitöltő, városias, zártsorú beépítés jött létre. Az új épületet általában a korra jellemző eklektikus homlokzati díszekkel látták el. Sallér Lajos a Teleki út 11. szám alatti két, a telekhatárokon álló, keskenyebb háza közül a nyugatit teljesen elbontotta, helyébe új lakóházat emelt, a keletit megmagasította, az újonnan építetthez igazította. Az új házrészben egy két szoba, alkovos lakást alakítottak ki, a nagyobb szoba nézett az utcára. Homlokzata kváderezett volt, a kaput és a két oldalán lévő 3-3 ablakot faragott fejezetű oszlopok és íves szemöldök-párkányok keretezték.241. Az ekkor emelt földszintes kereskedőházak szép példája a Magyar utcában Rotschild Samu gabonakereskedő 1892-ben, szintén Sallér Lajos tervei alapján épült háza (Magyar u. 19.). A régi keskeny, hosszú, oromfalas épület lebontása után a teljes telekszélességet kitöltő, fedett kapubejáróval ellátott házat építtetett az utcavonalra, a „megye vonal" északi részén egy 9x22,6 méter alapterületű, emeletes raktárépületet (alatta borospincével), a déli telekhatáron pedig egy mosókonyha-faház-fészer-árnyékszékből álló hosszú, féltetős épü-letet. Rotschild Samu háza a tipikus középpolgári otthon kategóriájába tartozik. Ebédlővel, szalonnal, hálószobával, vendégszobával rendelkezett, a családfő részére egy külön irodát alakítottak ki. Az utcafronton elhelyezett szobákkal szemben, a folyosó másik oldaláról nyílt a konyha-kamra-cselédszoba együttes, s az ebben az időben a városban még ritka fürdőszoba, melyek az udvarra néztek.242 A századfordulón a magánlakások (5868 háztartás) döntő többsége, 95%-a a földszinten helyezkedett el, csak a maradék az 1., 2. és 3. emeleten (3,5% az 1. emeleten, 0,64% a 2. vagy a 3. emeleten). A korabeli lakásviszonyokat bemutató - a lakások nagysága szerint (1-6 szobás vagy több szobás lakások száma) és azokban a népesség eloszlása szerint vizsgá-239 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1887: 8539. 240 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1887: 904., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1887. február 10. 241 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1887: 8516., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1887. augusztus 4. 242 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1892: 8870. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 373 110. kép: Sallér Lajos: Rotschild Samu Magyar utcai lakóházának homlokzati terve és alaprajza ló - statisztikai kimutatás készült ugyan, de a zalai városok az erre vonatkozó adatokat nem szolgáltatták be. így csak a helyiségek számát ismerjük: e szerint 1900-ban Nagykani-zsán minden magánlakásra átlagosan 1,6 szoba jutott, a lakások 80%-ában található konyha, 52%-ukban kamra. Minden 32. rendelkezett csak a jómód jeleként külön cselédszobával (3,1%), s még 1%-ukban sem volt fürdőszoba, csak minden 112. lakásban. Egy lakásra átla-gosan 4 lakó esett.243 Az 1882-83-ban megnyitott Arany János utcában az elsőként, 1885-ben felépült iskola és óvodaház melletti telkeken is megindult az építkezés. A 3. és 4. városi övezetben, így az Arany János utcában található szerényebb földszintes házakat is általában a közép- vagy kispolgári réteghez tartozók (iparosok, kiskereskedők, hivatalnokok, vasutasok, altisztek stb.) építtették maguknak. Gyakori volt azonban, hogy ezekben a kisebb alapterületű há-zakban is több család részére alakítottak ki lakásokat, melyekhez az udvarról megköze-líthető konyha, kamra és egy vagy két, utcára néző szoba tartozott. Az óvoda szomszéd-ságában, azzal egy időben, 1885-ben két új ház épült. Közvetlenül mellette Farkas Ferenc építkezett (Arany J. u. 9.) Sallér Lajos terve alapján, egyszerű homlokzatú háza három utcai és egy udvari szobából s konyha-kamrából állt. Szomszédja, Zelenák Antal építő 1885 ok-tóberére elkészült saját házában két kisebb alapterületű, 2 szoba - konyha - kamrából álló lakás kapott helyet (Arany J. u. 11.). Szemközt velük ugyancsak 1885 őszétől Muraközi Lajos, (1890-től az Ipartestület elnöke, majd jegyzője, hivatalvezetője) építtette fel Berdó Károly raj-za alapján házát (Arany J. u. 10.), melyben két szerényebb, szoba - konyha - kamrából álló kis lakást alakítottak ki, az egyikhez egy alig 5 m2-es műhely is csatlakozott. 243 Thirring, 1912. 26, 30-31, 34.p. 374 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 374 A benépesült új utca fásítása 1889 őszére készült el.244 Az utca végén, az Arany János és Kinizsi utcai saroktelket Bajor László vendéglős vásárolta meg, s építtette ott fel 1890-91-ben Sallér Lajos tervei alapján és kivitelezésében lakóházával egybeépített vendéglőjét (Arany J. u. 12.). Két szoba, cselédszobás lakása a Kinizsi utcára nézett, a sarokrészen helyezték el sarokbejárattal ellátva a „Vendég szobát", mellette az Arany János utcára néző ablakokkal az ebédlőt és az „urak részére" kialakított külön helyiséget. Korábbi, Magyar utcai vendéglőjét „Polgárok vendéglője" néven működtette itt tovább.245 A 3. övezethez tartozó Magyar, Teleki és Király utcában is az addigi keskeny, hosszú, végoromfalas házakat felváltották az utcavonalra épült földszintes, esetleg emelt padlás-terű lakóházak, a korábbi épületeket bővítették ki L-alakúra, vagy eleve az utcavonallal párhuzamosan új házakat emeletek a régiek helyett. Ebben az övezetben a szabályrendelet szerint földszintes házak is építhetők voltak, de magasságuk 4,5 méternél alacsonyabb nem lehetett, a szobák előírt magassága 3,2 méter volt. Megengedték a nyílt kapubejáratokat is. Számos példa van rá, hogy az addig be nem épített telekrészen új házat emeltek, a kettőt fedett kapubejárattal kötötték össze, több utcaszakasz fokozatosan a teljes telekszélességet kitöltő házakkal épült ki zártsorúan. A régi, vályogtéglából épült házak helyett új, dísze-sebb homlokzatú házak sora épült, az épületeket átépítették, megmagasították.246 A Király utca Főtérig nyúló keleti része - a Zrínyi utca csatlakozásától - a második építési övezetbe tartozott, ahol csak emeletes épületek emelését engedélyezték. Az utcának ezen a részén, a Király és a Zrínyi utcát összekötő - 1900-tól Vaskapu köznek nevezett - si-kátor mellett, a 26. szám alatti régi lakháza helyett egy földszintes ház építésére, s a sikátor „átengedésére" kért engedélyt 1893 márciusában Szeitl János vendéglős. Az építészeti bizott-ság az övezetre vonatkozó előírásra hivatkozva megtagadta az engedélyt, s a sikátornak mint köztérnek az átengedéséhez sem járult hozzá. 1.23. Törekvések az építési szabályrendelet módosítására Szeitl János építési ügye kapcsán ismét felmerült az érvényben lévő építési szabály-rendelet átdolgozásának hosszú évek óta húzódó ügye. Amint Schlesinger Gyula Eötvös téri építkezése kapcsán már említettük, a szabályrendelet szükségessé vált módosítására már 1885 decemberében megalakítottak egy albizottságot. Az újabb, az építkezések min-den részterületére kiterjedő, aprólékos gonddal készített tervezet 1887 májusára készült el Eperjesy Sándor elnök vezetésével. (A város területét 6 övezetbe osztották. Az I. övezetet kiszélesítették (a korábbi I. és II. övezetet foglalta magába), a IV. övezetbe sorolták a ha-tárba hosszan kinyúló nagykanizsai utcák (Petőfi, Teleki, Magyar, Kinizsi utcák) végeit s Kiskanizsán az „állami út mentében jobb és balról levő házakat az uradalmi vagy vendéglő épüle-tig", a VI. övezetbe Kiskanizsa „többi összes utcáját". A terv szerint az I. övezetben kizáró-lag „legalább egy emeletes házak építése zárt sorban engedélyeztetik", a II. övezetben zártsorúan földszintes házak is építhetők, a többi övezetben nem követelték meg a telek utcai részének teljes beépítését.) Az 1887. május 26-i építészeti bizottsági ülésen elfogadott módosítások után Eperjesy Sándor elnök vezetésével 1888 decemberében a tervezetet hét egymást kö-vető gyűlésen fejezetről fejezetre újra megtárgyalták, módosították, majd megküldték a városi tanácsnak elfogadásra s beterjesztésre a képviselő-testület elé. A városi tanács végül nem fogadta el a tervet, a régi szabályrendelet megtartását, s csak a hasznos újítások átvéte-244 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1885: 7981., VT. Ikt. ir. 1885: 7414., VT. Ikt. ir. 1885: 7189.; Zalai Közlöny, 1889. november 16. 245 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1891: 4652. 246 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1889: 9672. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 375 111. kép: Schertz Géza lakóházának Morandini Román ás Tamás által készített homlokzati terve, 1899 lét kérte, újratárgyalást javasolt. Végzése szerint a tervezet „sok helyes és üdvös" intézkedést kíván életbe léptetni, de „a város helyzete, nagysága - és fejlődöttségét sok tekintetben túlhaladja, igen nagy terjedelmű, és sok, a város helyzetével nem indokolt megszorításokat foglal magába".247 A régi szabályozás így továbbra is érvényben maradt. 1893-ban az építési bizottság több tagja, és a városlakók egy része szerint is, a szabály-rendelet már nem felelt meg a helyi körülményeknek, „a város külcsinosodását nagyban gátolja", a bizottság a „Szeitl-ügy" kapcsán újabb átdolgozást javasolt. Az 1893. június 14-én meg-választott új építészeti bizottság is osztotta a korábbi bizottság véleményét, a rendelet és szabályozási terv kidolgozására egy újabb héttagú bizottságot küldtek ki. Szeitl János 1894 márciusában ismét beadta engedélykérelmét a földszintes ház építésére, melyet a bizottság kénytelen volt elutasítani, egyben megsürgették az albizottságot a szabályrendelet mielőbbi beterjesztését kérve. 1894. április 19-re elkészült egy tervezet, elrendelték sokszorosítását, hogy a bizottság minden tagja tanulmányozhassa, de további sorsa s tartalma nem ismert.248 Szeitl nem győzte kivárni a tárgyalások eredményét, 1895. február 8-án engedélyt kért régi háza lebontására, helyébe egy emeletes lakház és udvari szárnyépület építésére, s a ko-rábbi félszer és kocsiszínnek lakássá (4 szoba) történő átalakítására Sallér Lajos tervei alap-ján. A terven ugyan „lakóház" megjelölés szerepel, de a háztulajdonos szállónak építtette. A földszinten az utcára nyíló „két szoba" mögött helyezkedett el a konyha, kamra, mögöttük, az udvari szárnyban az étterem és egy abból nyíló újabb szoba, az emelten egy kétszobás lakás mögött újabb három szobát alakítottak ki. Az udvari épület Sallér Lajos vezetésével 247 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1885. december 4., 1887. május 26., 1888. december 4. 248 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1893. március 27., május 15., június 14., 1894. március 14., április 19. 376 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 376 az év végére elkészült, az emeletes ház építése azonban az utcai vonal kitűzése és építési szabálytalanságok miatt tovább késlekedett, 1896-ban épült fel végül módosított tervrajz alapján Tóth Mihály kivitelezésében. A századforduló idején Vaskapu Szálló néven műkö-dött. Szeitl szerette volna az épület mellett húzódó sikátort is megszerezni, 1893-ban, majd a következő évben is kérvényezte, a képviselő-testület azonban a sikátor „rendes utcává" tör-ténő kiszélesítését vette tervbe. Tárgyalást kezdtek az érdekelt háztulajdonosokkal, a terü-let átengedéséért követelt túl magas ár s a telektulajdonosok „részvétlensége" miatt azonban a szélesebb utca kinyitása nem sikerült. A tisztasági és a rendőri felügyelet ellátása érde-kében 1896 februárjában Plosszer Ignácz városi mérnök terve alapján téglaoszlopos, díszes vasrácsos kaput állítottak fel a sikátor mindkét végén, melyek a szálló és az utcácska (1900-tól Vaskapu köz) névadói lettek. Majd a következő évben - hogy a fuvaros kocsik további bejárását, rongálását megakadályozzák - elrendelték, hogy a kapukat éjjel zárva tartsák, napközben is csak fél szárnyuk legyen nyitva, s azokon „Szabad átjáró gyalog járóknak" fel-iratú kis táblácskákat helyeztek el.249 Néhány évvel később az ugyanezen az utcaszakaszon (Király u. 36.) építkező Schertz Géza oki. gépészmérnök, volt csurgói nagybérlő építési engedélyének tárgyalásakor a vá-rosi tanács 1899. július 17-i ülésén is kiemelték, hogy a Király utca ezen részében egy eme-letesnél alacsonyabb lakóházak nem emelhetők, mivel azonban „nem új építkezés terveztetik", csak „díszítés és a tetőnek emelése, miáltal az utca csinosodik", engedélyezték a házátalakítást. A korábbi épület tetőzetét 1,5 méterrel megemelték, Morandini Román és Tamás terve alap-ján új barokkos, díszes homlokzat készült, az ablakok könyöklő- és szemöldökpárkányait, a kapubejárót és a főpárkányt különleges vakolatdíszekkel hangsúlyozták. A tervszerű kivi-telezésért Morandini Román felelt.250 Szeitl János emeletes házának felépülésével az építési szabályrendelet módosításának ügye nem oldódott meg. 1895. november 25-én Tuboly Viktor szólalt fel újra a hatályos ren-delet módosítása érdekében. Szerinte a város közönsége az érvényben lévő szabályok miatt már „az építkezés vitelében gátoltatik", ami nem csak az ő érdekeikre, de a város fejlődésére is nagy hátránnyal van. Kérdést intézett a bizottság elnökéhez, hajlandó lenne-e az 1887-ben elkészült és tárgyalt szabályrendeletet újabb tárgyalás alá venni. Ebenspanger Lipót elnök szerint az akkori tervezet annyira szigorú volt, hogy nem lehetett használni, hivatkozott az előző évben megválasztott albizottságra is, mely még „nem adott jelentést működése ered-ményéről". Felkérték a városi tanácsot, szerezzen be Pécsről, Székesfehérvárról és Szombat-helyről építési rendeleteket a helyi összeállításához. 1896 júliusában, ismét Eperjesy Sándor elnöksége alatt a bizottság néhány tagja újra vállalkozott a városi szabályozási terv és az újonnan nyitandó utcák tervezeteinek elkészítésére, majd 1898-ban ismét a tíz évvel koráb-ban elkészült tervezethez nyúltak vissza. A városi tanács megkereste Eperjesy Sándor bi-zottsági elnököt, hogy az 1888-ban a tanácshoz beterjesztett s „ott eltévedt" szabályrendelet fogalmazványt bocsássa rendelkezésükre. A bizottság 1898. február 5-én két módosítással (építési költségvetés kötelező bemutatása, az építési költség 1-2%-ának befizetése a városi pénztárba, mely a városi mérnök díjazására és a közcélú kisajátításokra fordítható) ter-jesztette be a fogalmazványt a városi tanácshoz. Nem tudni, mi lett a sorsa, tárgyalta-e a képviselő-testület, azonban továbbra is, sőt az 1910-es években is az 1880. december 27-én elfogadott, s a belügyminiszter által 1882. március 19-én megerősített szabályrendelet ma-radt érvényben.251 249 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1894. június 18., 1895. február 8., április 29., július 22.; MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1897: 3955. 250 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1899. II. 7149. 251 MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1895. november 25., 1896. július 6.; Füredi, 1911. 209-214.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 377 1.24 . Infrastrukturális fejlődés: villanyvilágítás, távbeszélő hálózat A városi fejlődés szempontjából nagy jelentőségű volt az 1894-ben üzembe helyezett villanyvilágítás. (A megyében Zalaegerszegen 1906-ban, Keszthelyen 1907-ben vezették be a villanyt.252) Utcai világításról 1821 óta beszélhetünk Nagykanizsán, mikor a Piactéri ke-reskedők saját költségükön éjjeliőröket fogadtak. 1839-től a Lámpa- Egyesület 35 állandó lámpát állított fel a fontosabb középületek s üzletek előtt, majd az 1860-as években már 85, 1874-ben pedig 154 lámpa világította meg a város utcáit.253 A képviselő-testület a helyi Ke-reskedelmi és Iparbank gázvilágítási szabadalom megadása iránti kérvénye kapcsán 1872-ben elvi döntést hozott a „gázvilágítás behozatala" mellett. Négy évvel később a Goldschmied S. angol cég légszesz-világítási, majd 1883-ban a bécsi Lipping cég gázvilágítási ajánlatát vizsgálták. 1885 decemberében Babochay György polgármester bejelentette, hogy a városi világí-tás reformját tervezik, s megkezdték a szükséges előmunkálatokat az „elektrikus világítás" bevezetése érdekében.254 1886-ban Vucskics János nagykanizsai kereskedő tett ajánlatot a városi villanyvilágításra, szerette volna a Fő tér 22. szám alatt működő gőzmalmát, fűrész-üzemét és szikvízgyártó telepét „villanyvilágítás előállítására" is alkalmassá tenni, kibővíteni. Kérvényében kiemelte, hogy a „megfelelőbb és olcsóbb" villanyvilágítás bevezetésével Nagy-kanizsa megelőzné a vidéki városokat, Budapesten a Nemzeti Színházat, a Műcsarnokot, a központi pályaudvart, s Temesvár utcai világítását hozta fel példának, ahol az általa fel-szerelni kívánt Ganz gyárból való „villanygépet" használják. A városi tanács - mivel a telep a város központjában állt, közegészségügyi, tűzrendészeti szempontokra hivatkozva, s a szomszédos telek- és házbirtokosok kifogásai miatt - végül nem adta meg az engedélyt. A városi villanyvilágítás bevezetésének terve ekkor még nem sikerült, de az Arany Szarvas vendéglőt már 1886-tól 130 „lánggal" Vucskics gépe világította.255 112. kép: Az 1894-ben üzembe helyezett ívlámpa az Erzsébet téren (mellette még látható a petróleumlámpa is) 252 Megyeri, 2001a 192.p„ Megyeri, 2001/c 183.p. 253 Zalai Közlöny, 1887. október 15., 1874. november 29.; Barbarits, 1929. lló.p. 254 MNL ZML V. 1511a. KT. jkv. 1872. április 29.; Zalai Közlöny, 1876. december 10., MNL ZML V. 1511. ÉB. jkv. 1883. június 25. 255 MNL ZML V. 1512b. VT. Közig. ir. 10910/1887. és 4092/1888.; Zalai Közlöny, 1885. december 16. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 378 1888-89-ben légszesz- és villanyvilágítás bevezeté-sére egyaránt ajánlatokat kért a város. Az előmunká-latokra Eperjesy Sándor vezetésével külön bizottságot hoztak létre. A légszesz világítást, amely az „előrehala-dott kor igényeinek többé alig látszik megfelelni", végül el-vetették. Az 1889 tavaszán beérkezett villanyvilágítá-si pályázatok (köztük a Ganz és Társa budapesti rész-vénytársulat) közül a Nagykanizsai Kereskedelmi és Iparbank és az Egger B. és Társa által beadott közös ajánlatot tartva a legjobbnak, elrendelték a szerződé-si tárgyalások megindítását, de még 1893-ban is 240 nagykanizsai és 25 kiskanizsai petróleumlámpa látta el a város közvilágítását.256 A kiírt újabb pályázat eredményeként végül a marburgi Franz Lajos, kanizsai malomtulajdonossal kötöttek szerződést a „villamos áramnak köz- és magán-világítás és erőátvitel céljára való előállítása" érdekében 1892. november 18-án 40 éves időtartamra. E szerint 280 izzólámpát (közülük 10-et Kiskanizsán) és 14 ív-lámpát (2-t Kiskanizsán, a Sormásra vezető állami út mentén) szereltek fel.257 A Főtéren, az Eötvös téren és a „takarékpénztári épület előtt" a Deák téren 10 mé-ter magas vas oszlopokra került egy-egy ívlámpa, a Deák téri kút oszlopát is lámpatartóvá alakították át egy kisebb oszloppal. Az elsősorban a város belső területén lévő, „nagyobb terek világítására rendelt" ívlámpák elosztása - csekély számuk miatt - nehéz volt, az építészeti bizottság javaslatával többen nem értettek egyet. Dr. Neusiedler Antal neves kanizsai polgárokkal együtt több észrevételt tett, ívlámpát javasoltak pl. a Széchenyi térre és a közkórház elé. Javaslataik többségét végül a városi tanács is elfogadta. Elrendelték, hogy az ívlámpákat az utcakeresztezéseknél „függő állapotban" helyezzék el, így pl. a Főtéren a déli oldalon, a Táv-írda előtt és a Városház utca torkolatánál, a Casinónál és a Rapoch-ház előtti (Csengery u.) kereszteződésben. Az ívlámpák számát végül 16-ra emelték, közülük a Főtéri, a Városháza sarkán álló, a Casinói, a Takarékpénztári, a Deák és Eötvös téri „egész éjjeli" volt, a többi ,,fél éjjeli". Az izzólámpáknak magas, „nem díszes" fa póznákat állítottak fel. Kiskanizsán továbbra is fenntartottak 20 petróleumlámpát, melyek világításáról szintén a vállalkozó-nak kellett gondoskodnia. A lámpák világításának, meggyújtásának és eloltásának pontos rendjét a minden évben összeállított „Világítási naptár"-ban határozták meg. A városi kép-viselő-testület egy általa választott, 15 tagból álló (az egyes városi kerületeket képviselő tagok, a városi rendőrkapitány és mérnök részvételével) ellenőrző bizottságot küldött ki, mely az 1894. június 27-i közgyűlésen elfogadott „Villanyvilágítási ellenőrző szabályrendelet" értelmében „őrködött" a világítás, a szerződési kötelezettségek betartása felett. Az üzembe helyezett villanyvilágítást 1894. július 2-án vette át hivatalosan a város.258 Az üzletek közül a Strem és Klein fűszer- és gyarmatáru nagykereskedésben (Főtér 22.) vezették be először a villanyvilágítást, 1894 júniusától már néhány magánlakásban (így dr. 256 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1888: 3203., MNM ZML V. 1512. Tárgy szerinti iratok: A villany vagy légszesz világítás bevezetésére kiküldött bizottság jelentése. 1889. március 29. 257 A szerződés jóváhagyva Zalavármegye törvényhatósági bizottsága 1892. december 12-i közgyűlésén. MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1898: 2827.; Székely, 1907. 27.p. 258 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1894:13605., 1894: 7104., 1898: 2827. 113. kép: ívlámpa rajza: A Deák téri kút (Török kút) oszlopának átalakítása lámpatartóvá, 1891 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 379 Rapoc h Gyula és dr. Rotschild Samu ügyvédeknél) is alkalmazták. A Franz cég „egyesek által igénybe vett áramfogyasztási" kimutatása szerint 1895-ben 173, 1896-ban már 203 előfi-zetőjük volt. Többségük 12 Ft átalányfizetés, ill. óránkénti fizetés mellett vette igénybe a szolgáltatást, 16 (1896-ban 19) „kedvezményes" fogyasztó volt. Néhány év múlva a város 46 utcáját (több mint 24600 méter hosszan) már 17 ívlámpa és 321 izzólámpa világította meg. A hálózatot 68 magán ívlámpa és több mint 8000 magánizzó egészítette ki.259 A villanyvilágítás bevezetése mellett a megyében elsőként Nagykanizsán építették ki a „közhasználatú távbeszélő hálózatot" is 1892 augusztusától. A vonal építési, berendezési mun-kálatait Hollós József pécsi posta- és távírda mérnök vezetésével - a már évek óta hasonló munkákon foglalkoztatott - szepetneki és sormási munkások végezték. Az utazó közönség s főként a kereskedők igényeire való tekintettel a pécsi igazgatóság javaslatára nyilvános távbeszélő állomást létesítettek a pályaudvaron a mozgópostán és Kiskanizsán a postahi-vatalnál. 1901-ben a hálózatot 92 előfizető mellett az interurbán forgalomba is bekapcsolták. 1910 körül 209 állomással rendelkezett a városi hálózat, évente majd 400 ezer helyi és kör-nyékbeli, több mint 4500 belföldi távolsági, 500 külföldi beszélgetést folytattak, majd 600 külföldi hívást fogadtak. 260 1.25. Városfejlődés, városi építkezések a századforduló éveiben Vécsey Zsigmond polgármestersége idején (1896-1913) számos új rendezési elképzelés született, újabb iskolaépületekkel, laktanyával gazdagodott a város, árvaházért, új postapa-lotáért, dohányraktárért, igazságügyi és pénzügyi palotáért folyamodott a város. Az évti-zedek óta sürgetett városszépítési törekvések közül is több megvalósult. Egy városi park és újabb fásított sétányok megteremtése érdekében jött létre 1892-ben 130 taggal a Szépészeti Egyesületet, mely két évvel később Nagykanizsai Szépítő Egylet néven alakult újjá. Véle-ményező szerv lett a város külső szépítésére vonatkozó minden kérdésben, célja a város és környékének ültetvényekkel történő szépítése, a terek gondozása, üdülő-, kirándulóhelyek létesítése, a köztisztaság és közegészségügy érdekeinek előmozdítása volt. A városlakók már az 1880-as évektől több alkalommal sürgették a helyi sajtóban egy több holdas sétatér, sétakert létesítését. Az egyesület a Csengery utca és a temető kö-zött, a vasút keleti oldalán el-terülő 6849 öl nagyságú, városi tulajdonban lévő területet tar-totta e célra alkalmasnak. Ja-vaslatukra a millenniumi dísz-közgyűlés programjába is fel-vették a promenád létesítését. A pénzügyi bizottság néhány tagja 1896 májusában a temető közelsége miatt inkább a „vá-rosi nagypiacz", a Főtér sétatérré alakítását javasolta. Végül 1897 259 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt.ir. 1898: 2827.; Zala, 1894. május 24. Az 1908. évi adatokat közli: Thirring, 1912. 436-437.p. 260 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1893: 2851.; Zalai Közlöny, 1892. augusztus 13.; Barbarits, 1929. 205.p.; Thirring, 1912. 380.p. 114. kép: A Millennium emlékére létesített Sétakert részlete 1905 körül 380 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 380 tavaszán a városi tanács és a szépítő egyesület közös ülésén határozták el az eredeti terv szerinti helyen a terület „azonnali befásítását", melynek költségeit az egylet vállalta. A mun-kák felügyeletére és ellenőrzésére Tripammer Gyula „egyesületi intézőt" kérték fel. Később a Szépítő Egylet vállalta a 6 holdas kert gondozását is.261 Szintén az 1896. május 17-én tartott millenniumi díszközgyűlésen határozták el egy árvaház alapítását, a polgári leányiskola felépítését elkülönítve a fiúiskolától és a gimnáziumi épület kibővítését és a „jelen kor igé-nyeinek megfelelő" átalakítását.262 A képviselő-testület már 1884-ben döntött arról, hogy a polgári fiúiskola után polgári leányiskolát is létesít, ehhez először a fiúiskolával szemközt álló régi kórházépületet aján-lotta fel a kultuszminisztérium számára. 1891-ben végül a felsőbb leánynépiskolát alakí-tották át polgári leányiskolává. A zsúfolt központi elemi iskolai épületben azonban több tanterem „nem felel meg az oktatásügy és egészség követelményeinek", a megyei közigazgatási bizottság ezért utasította a városi tanácsot, hogy a tanév befejeztével intézkedjen az épület átalakításáról, ill. a polgári leányiskola felépítéséről. A Zárda és Zrínyi utca sarkán, a „ka-tonai kórház telkén" építendő egyemeletes leányiskola tervvázlatát Plosszer Ignácz városi mérnök már 1895 tavaszán elkészítette. E szerint a négy (54-78 m2-es) osztályterem mel-lett a földszinten egy majd 160 m2-es tornaterem, az emeleten a tantestületi szoba mellett kézimunka terem, tanszer múzeum, természet- és vegytani előadóterem és egy 120 m2-es rajzterem is helyet kapott. A városvezetés úgy tervezte, a mérnök előzetes számításai sze-rint 35 000 Ft költséggel felépíthető leányiskola és a régi népiskola átalakítása az 1896-97. tanév elejére készül el.263 Végül mégis új helyszínt választottak, a régi, Kazinczy utcai (Ady u.) iskolaház bontása és a polgári leányiskolának annak helyén történő megépítése mellett döntöttek. Plosszer Ignácz városi mérnökkel új terveket és költségvetést készíttettek, me-lyeket az 1896. július 16-i képviselő-testületi ülésen hivatalosan is elfogadtak. Reinitz Lajos városi képviselő azonban fellebbezést nyújtott be a határozat ellen, kifogásolta a helyet, mely a nagy kocsiforgalom okozta zaj miatt szerinte nem alkalmas a tanításra, s ellenezte, hogy a fiúiskola közvetlen szomszédságában, azzal egy udvarban épüljön fel. Végül - miu-tán Zala vármegye törvényhatósági bizottsága elutasította a fellebbezést - az eredeti, 1896. augusztusi időpont helyett, 1897. március 1-jére tűzték ki az árlejtést. A beérkezett szóbe-li és írásbeli ajánlatok közül (Morandini Román és Tamás, Bachrach Gyula, Sallér Lajos, Österreicher Samu, Hencz Antal) végül Bachrach Gyula építési vállalkozó ajánlatát tartot-ták a legelőnyösebbnek, aki a 26 251 Ft előirányzott építési költségből 18,1%-ot engedett el. Az építés vezetésére Bachrach mint szakértő művezetőt, s egyben mint üzlettársat, Hencz Antal építészt jelölte meg. Az építés felügyeletére a városi közgyűlés egy 11 tagból álló bi-zottságot választott. A földszinten négy utcára és egy udvarra néző (30-76 m2-es) tanterem és egy iskolaszéki helyiség, az emeleten négy (50-75 m2-es) tanterem, a 80 m2-es rajzterem és az igazgatósági szoba kapott helyet. Az elkészült épületet 1897. október 30-án vette át az ellenőrző bizottság, a tanítás az új polgári leányiskolában november 4-én kezdődhetett. A bizottság az átvételkor azonban a termekben elhelyezett kályhákkal, a padlóval, ajtókkal, zárakkal kapcsolatosan is több hiányt és hibát észlelt, melyeket a városi tanács 1898. május 13-i végzése értelmében ki kellett javítania a szünidőben. A vállalkozóval 1899. szeptember 9-én számoltak el véglegesen, s egy évi jótállással átvették az épületet.264 Az Eötvös téri gimnázium átalakításának épületterveit először 1896-ban a kanizsai szü-letésű neves építész, műegyetemi tanárral, Tandor Ottóval készíttették el, de az építés ügye elhúzódott. A Tandor által 1897 márciusában az épület átalakítására bemutatott 28 tervraj-261 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt.ir. 1898: 22372.; Halis - Hoffmann, 1896. 266.p. 262 Mill. jkv. 1896.14-15.p. 263 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1895:15125. 264 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1896:17266., 1897:17802., 1898:15200., VT. Ikt.ir. II. 5612/1899. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 381 zo t és költségvetést megvizsgálva a városi tanács javaslatára a képviselő-testület végül az 1897. június 30-i közgyűlésen „elejtette" a tervek megvalósítását, mivel szerintük így az épí-tés fő célja nem nyer megoldást, s az átalakítás magas költségéből majdnem „az újból felépítés is keresztülvihető". Elrendelték a főgimnázium elbontását, „egészen újból építését" és pályázat kiírását pályadíjjal. Az építési program szerint a kétemeletesre tervezendő főhomlokzat és a főbejárat a telek nyugati oldalán helyezendő el tűz-őrtoronnyal ellátva. 11 tanterem (60-70 m2-es), egy kisebb „görögpótló" terem, az emelten egy 140m2-es rajzterem, alatta a földszinten egy 180 m2-es díszteremnek is használható tornaterem, mellette kápolna, egy történelmi-földrajzi terem, fizikai, természetrajzi, vegytani szertárak, sötétkamra, egy ki-sebb tanári és egy nagyobb tanári- tanácskozási szoba, igazgatói iroda, két könyvtárhelyi-ség tervezését írták elő. A Kegyesrendi Társházban a főgimnáziumi igazgatói, a házfőnöki lakás, a tanári és vendégszobák, egy convictus 10 tanuló részére, mellette két tanári szobá-val, egy szanatórium, ebédlő, konyha s egyéb kiegészítő helyiségek és egy teljesen külön udvarral rendelkező gazdasági épület (mosókonyha, istálló, kocsiszín) tervezéséről kellett gondoskodni. 1897 novemberében Bálint Zoltán neves budapesti építész ajánlkozott a tervezési mun-kára társával, Frommer (Jámbor) Lajossal. A csurgói és a csáktornyai gimnázium, ill. pol-gári iskola általuk történt felépítésére hivatkozva a hosszadalmas pályázati eljárás helyett a tervek rövid idő alatti elkészítését ígérte. Az 1897. december 2-i közgyűlésen végül Bálint Zoltán ajánlatát „nem vették figyelembe", ugyanakkor elfogadták a pályázati hirdetmény ki-írását, az építés költségeit 125 ezer forintban állapították meg, a legalkalmasabb tervrajzot 1200 koronával (600 Ft), a másodikat 600 korona pályadíjjal tervezték jutalmazni. A pálya-művek elbírálására megállapodtak a Magyar Mérnök- és Építész-Egylettel, mely mellé a város részéről egy öttagú bizottságot küldtek ki.265 A tervezésen azonban ekkor sem ju-tottak túl, a gimnázium ügye összekapcsolódott az új honvédlaktanya építési tervével. Az új kaszárnya elkészültéig „a gimnázium felépítésére kilátás nincs" - állapították meg az 1899. évi költségvetés tárgyalásakor. Már ekkor tervbe vették, hogy a Sugár úti kaszárnyát az új felépítése után ideiglenesen gimnázium épületté alakítják át.266 1903 júliusában újabb tervpályázatot írtak ki a főgimnázium és társház Eötvös téri épü-leteire 300 ezer koronás építési költséggel, újabb építési program alapján. E szerint a nyu-gati oldalra elhelyezendő, a Fő út felé néző főhomlokzatot kupolával vagy tornyocskával képzelték el, a tűz-őr részére megfelelő erkéllyel, a gimnázium harangjával. Háromszin-r ¿homlokul. 115. kép: A gimnázium épületére kiírt 1903. évi tervpályázaton I. díjat nyert, Bálint Zoltán és Jámbor Lajos budapesti építészek által jegyzett főhomlokzati terv 265 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1897: 24344. 266 Zalai Közlöny, 1898. november 26. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 382 tes épületek tervezését is megengedték, a tantermek száma megegyezett a korábbi építési program előírásaival, némi módosítás az előírt alapterületekben figyelhető meg. A torna-termet karzattal ellátva egy különálló épületben, az iskolai kápolnát (3 oltárral, karzattal) a legfelső emeletre szánták. A társházban a főgimnáziumi igazgatói és házfőnöki lakás mellett egy vendéglakás, 17 tanári lakás, egy lakószoba 4 tanuló részére, egy házi könyvtár, egy fürdőszoba, ebédlő, tálaló, konyha elhelyezését írták elő. Az elkülönített gazdasági épület külön udvarral és kúttal ellátva tervezendő a program szerint.267 1903. október 2-3-án beható vizsgálat eredményeként a bizottság az 1000 koronás I. díjat egyhangúlag a "Pius", a II. díjat a "Kanizsa" jeligével ellátott tervnek ítélte. A "Pius" készítői a „századfordulós építészet" kiváló képviselői - a budapesti Ezredéves Kiállítás pusztaszeri pavilonjának és Főkapujának, a Párizsi Világkiállítás magyar pavilonjának (1900), számos fürdőnek, szállodának, igazgatási épületnek a tervezői - a korábban ajánlkozó, Bálint Zol-tán - Jámbor Lajos építészpár volt.268 A „kiforrott terv" alaprajzi elrendezése a bírálók szerint harmonikus, a monumentális, háromszintes gimnázium és rendház egybeépült volna, hi-ányként a tantermek nem égtájak szerint történő elhelyezését említették meg, s hogy az ar-chitektúra „nem alkalmazkodik szorosan a belső szervezethez". A "Kanizsa" jeligéjű, Boszrucker Lajos, budapesti építész által beadott terv szerint az épületek „pavilon rendszerben" helyez-kednek el a főhomlokzatra tervezett két rövid oldalszárnyú gimnáziummal, a bizottság a tantermek csoportosítását, a díszterem, a kápolna és a háromemeletes főépület fölé ma-gasodó torony ügyes elhelyezését emelte ki, a többi épület csoportosítását azonban „ku-száknak, zavarosnak" érezték. Az egységes, üde architektúrájú épülettel kapcsolatban a terv hajlékonyságát, a továbbfejlesztés lehetőségét hangsúlyozták. E két terven kívül megvásá-rolták Sándy Gyula és Förk Ernő budapesti építész-tanárok "Primus"269 és Hajós Guttmann Alfréd és Siklós Árpád szintén budapesti műépítészek "Új otthon" jeligéjű terveit is.270 Az előirányzott építési költségből azonban egyik elképzelés sem volt megvalósítható, a díjazott tervek alapján a bizottság számításai szerint 420000 és 533000 koronára lett vol-na szükség. Király Sándor városi mérnök jelentésében a hiányzó pénzösszeg beszerzésére vagy a „szükségletek redukálására", kisebb társház építésére tett javaslatot. Az 1904. február 10-i közgyűlésen a képviselő-testület kisebb vita után elfogadta a tanács javaslatát: a főgim-názium „egyszerre való felépítését", a régi épület részleges lebontásával szemben, (a tanítás az építkezés ideje alatt a honvédlaktanyában folyt volna). Az építkezés és berendezés nagy költségeire való tekintettel a minisztériumhoz fordultak segítségért, 200 000 K államse-gélyt kértek s évi 30 000 K támogatást. Habár a kormány az államsegélyt engedélyezte, az építkezés egyre halasztódott, az intézményt 1904-ben ideiglenesen a megszűnt Sugár úti volt honvédlaktanyában helyezték el. Az egyeztetések és az engedélyeztetés a Közoktatás-ügyi minisztériummal és a megyével, a kölcsön felvételi tárgyalások hosszú éveket vettek igénybe, végül 1909 szeptemberében a Magyar Takarékpénztárak Központi Bankja ajánla-tát fogadták el. A városi közgyűlések gimnáziummal foglalkozó határozatainak évről évre 267 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1897: 24344.; 1903. július 11. TGYM A. 2115-96. 268 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. II. 1899:4510; 1903: 20148; Tervrajzok: Magyar Építőművészet. Magyar Pá-lyázatok. 1904/5. II. évfolyam 2. szám. Bálint Zoltán (1871-1939) és Jámbor Lajos (1869-1955) a budapesti Műegyetemen szerezték oklevelüket. 1897. évi társulásuktól kezdve minden munkájuk közös volt 1934-ig. Életművükhöz lásd: Gerle - Kovács - Makovecz, 1990. 24-28.p.; Merényi, 1969.44-45.p. 269 Förk Ernőt (1868-1934) főként történeti stílusban dolgozó templomépítőként tartották számon. A bécsi Kép-zőművészeti Akadémia elvégzése után Steindl Imre asszisztense lett a Műegyetemen, ő irányította az Or-szágház belsőépítészeti munkáit. 1913-tól - Schulek Frigyes terveinek átalakításával - az ő tervei szerint épült fel a szegedi Fogadalmi templom. Sándy Gyula (1868-1953) a József Műegyetemen szerzett építész diplomát, tanára, Steindl Imre mellett még hallgatóként néhány kőfaragó tervével részt vett az Országház építésében. A Felső Építő Ipariskola, majd 1914-től a Műegyetem tanára volt. 270 Hajós Alfréd (1878-1955) építészmérnök, az első magyar olimpiai bajnok. A budapesti Műegyetem elvég-zése után Lechner Ödönnel dolgozott, 1907-ben nyitott önálló irodát. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 383 visszatér ő megállapítása volt, hogy „az építkezés már a közeljövőben várható". 1909-ben elké-szíttették a részletterveket és költségvetést Bálint és Jámbor építészekkel, de még 1912-ben is csak az épületek végleges elhelyezéséről s újabb beruházási államsegélyről tárgyaltak. Az új gimnázium végül nem készült el, a hosszú előkészítés ellenére az építkezés elmaradt, az intézmény a tervezett két év helyett majd húsz évig működött a honvédlaktanyában. Az - akkor már lakásoknak használt - Eötvös téri régi épületet 1919-ben bontották le.271 1.26. Az 1900. évi városi rendelet az utcák, terek új elnevezéséről A századforduló idejének városszépítési, szabályozási törekvése közül több a város fő-teréhez kapcsolódott. 1892 novemberében Tuboly Viktor városi képviselő indítványozta, hogy a képviselő-testület a város Főterét „a nagy férfiú iránti hazafias kegyelete" emlékére 90. születésnapja alkalmából, még életében Kossuth Lajosról nevezze el. A beadvány végül irattárba került, néhány évvel később a Főtér helyett a közkórház előtti teret nevezték el Kossuthról.272 Az 1898. szeptember 15-én Erzsébet királyné halálának hírére összehívott képviselő-testületi rendkívüli közgyűlésen arról is döntöttek, hogy a város főterét „hálás emlékül «Erzsébet» névvel jelölik".273 Amikor 1898. október 21-én a városi tanács utasította a számvevőséget, hogy az „Erzsébet tér" táblákat szerezze be, egyben azt is elrendelte, hogy az összes utcatáblára kérjen ajánlatot, s a mérnöki hivatalnak előírta, hogy írja össze a név nélküli utcákat, s elnevezésükre tegyen javaslatot. Ennek eredményeként született meg az új szabályrendelet „a város közigazgatási kerü-leteinek, utczái és tereinek elnevezéséről és a házak újbóli számozásáról", melyet 1900. november 10-én fogadott el a képviselő-testület. Több régi nevet megváltoztattak ekkor, így a Főtér két évvel korábbi Erzsébet tér elnevezése helyett az Erzsébet királyné teret szavazták meg, a korábbi Vásárteret Kossuth Lajosról nevezték el. Ekkor kapta új nevét a Csány László (korábban Kerti), a Vörösmarty (Mező), a Rozgonyi (Koronaherceg) utca; Kiskanizsán a Jakabkuti (Peteráncz), a Nagyrác (Rácz gyep), a Szent Rókus (Berki), az Őrtorony (Rózsa) és a Polgár (Templom) utca, a főutat az addig használt Fő út, Sormási út, Malom út elnevezések helyett hivatalosan is Ország útnak nevezték el. Számos addig „névtelen" utca és tér kapott ekkor elnevezést, mint a Zárda, Sikátor, Bocs-kai, Királyi Pál, Gyár utca (a javasolt Nádasdy Tamás utca helyett fogadta el a közgyűlés), Kiskanizsán a Hunyadi tér, Felsőtemető utca. Néhány utcát a régi nevén úttá nyilvánítottak (Petőfi út, Teleki út, Fő út), s a korábbi utcák időközben kiépült, új névvel ellátott szakaszait összevonták, így a Takarékpénztár - Csengery - Sörház utcát Csengery út néven, az Iskola utcát a Zrínyi utcához csatolták, a Városház utcát a Kazinczyhoz, a Gőzfürdő utcát a Kisfa-ludyhoz. A város területét 7 kerületre osztották, s a sorszámokon kívül elnevezéssel látták el őket: I. Belváros, II. Zrínyiváros, III. Szentgyörgyváros, IV. Törökváros, V. Erzsébetváros, Kiskanizsán: VI. Ráczváros és VII. Felsőváros. Elrendelték az utcajelző táblák (a kerület szá-mával és nevével) és a háztáblák (utca nevével) kifüggesztését és pontos helyét. Az addigi „visszás állapot", a törtszámok használata helyett a szabályrendelet előírta a házak és telkek egy számmal történő jelölését úgy, hogy az észak-déli irányú utcákban a legalacsonyabb szám a pécs-varasdi állami úttól kezdődjék, a keletnek és nyugatnak futó utcák kezdő szá-271 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. II. 4510/1899., Képviselőtestületi ülések határozatai.; Zalai Közlöny, 1904. február 13., 1907. május 11., 1908. július 6., 1912. május 23. Zala, 1919. március 2. 272 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1892:11243. 273 Kunics, 2009. 283.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 384 mai pedig a Principális csatorna felé essenek. Az utcák északi és keleti oldalain fekvő háza-kat páratlan, a déli és a nyugati oldalon fekvőket páros számokkal jelölték.274 1.27. Városi tervek és építkezések a 20. század elején A századforduló idején tervezett jelentős városi építkezések közül először az Erzsébet királyé téren az új dohányraktári épület készült el 1906-ban. A szomszédságában fekvő Zöldfakertet a város már 1867-ben szerette volna megszerezni a kincstártól, de a kormány végül elállt az eladástól. 1907-ben a területet két parcellára osztották, hogy egyik oldalán felépülhessen az igazságügyi, másik részén egy pénzügyi palota. Az új igazságügyi palotára 1913-ban kiírt pályázaton K. Császár Ferenc, budapesti épí-tész nyerte el az I. díjat. Leírása szerint a kétemeletes épület Erzsébet térre néző homlokzata „görögös, végig oszlopsorral" díszített, az oldalsó részeken „puszta, nem minden nemesség nélkül". Az I. világháború azonban megakadályozta a terv kivitelét.275 A tér északi részén, a Csoportházak (az egykori sótiszti lakások) helyére elképzelt kő-színház terve is hasonlóan alakult. Hosszú évtizedek után végül 1901-ben sikerült a város-nak az akkor már roskadozó félben lévő házakat az uradalomtól megvásárolnia, s megter-veztetni a színházépületet. A színművészet részére egy „állandó hajlék" létesítése 1840 óta foglalkoztatta a város lakosságát. Ekkor a Felsőtemplom előtt, az uradalomtól megvásá-rolt raktár helyén kívánták felépíteni, majd az 1870-es évektől a Főtéren kerestek helyet az épületnek. 1883-ban színházépítési alapítványt, két évvel később színházügyi bizottságot hozott létre a városi közgyűlés. Újabb tervpályázatot írtak ki egy 700-800 fő befogadására képes épületre, az ígért állami segítség elmaradása miatt azonban ez a terv sem valósul-hatott meg. 1902-ben ingyen telket biztosított a város Kövesy Albert színházigazgatónak a Rozgonyi utcában, ahol felépülhetett az Aréna, a város fából készült, 450 férőhelyes nyári színháza.276 Az állandó kőszínház-építési tervekről azonban ekkor sem mondtak le a város-lakók, a színházalap tovább gyarapodott, többször kérvényeztek államsegélyt, sikertelenül. A tervek közül egy maradt fenn, a berlini Theaterbau Gesellschaft által készített kétemele-tes, impozáns színházépület rajza, mely valószínűleg 1910-ben készült. 1911-ben felvetődött a főtéri zöldségpiac területén egy helyi „Klotild-palota", egy „mind a négy oldalról szabadon álló bazár szerű épület" építésének terve is, melyben üzletek és lakások mellett egy „hatalmas termet" alakítottak volna ki táncmulatságok, hangversenyek, színházi előadások számára. A városi képviselők között 1906-ban mozgalom indult az ekkor már a város „fő pat-kányfészkeként" emlegetett, a teret elcsúfító Csoportházak bontása érdekében. Az épületeket végül 1913-ban ürítették ki és bontották le, s újra tervpályázatot írtak ki az itt emelendő kőszínházra. A színházépítés azonban csak „remek eszme" maradt, hiába volt a Berlini Szín-házépítő Társaság és helyi vállalkozók több ajánlata, az építkezés csak az I. világháborút követően valósulhatott meg, s nem Erzsébet téri helyszínen. A Csoportházak helyét, az Erzsébet királyné tér teljes északi részét 1915-ben Székely Nándor városi mérnök tervei alapján parkosították, az ekkor kialakított kis sétatérbe olvasztották be a Gutmann-palota előtt az 1880-as években létrehozott kertecskét, az ún. Gutmann-ligetet is.277 Az igazságügyi palota és a színház sorsára jutott a postapalota ügye is. A város 1905-től igyekezett a postahivatal részére új elhelyezést biztosítani. Végül az 1911-ben a Kazinczy és 274 MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. II. 1899: 3215.; MNL ZML V. 1511. KT. ir. 21186/1900. Utcanévadási rendelet, 1900. 275 Kunics, 2009. 284.p. 276 MNL ZML V. 1512b. VT. Közig. ir. Színházügyi Bizottság jelentése 7953/1886.; Kunics, 2003.232.p„ Barbarits, 1929. 371.p. 277 TGYM Tört. dok. tár 72.424.1.; Zalai Közlöny, 1910. február 17.; Kunics, 2009. 283-284.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 385 a Zrínyi utca sarkán megvett telken a következő évben tervezték - a kormány költségveté-sének terhére - az építés kezdetét. Bierbauer műszaki felügyelő (Budapesti Postaépítészeti Felügyelőség) tervei 1913 nyarán érkeztek meg Kanizsára, e szerint a „korai francia rene-szánsz" stílusú épület az „ország legmodernebb és legpompásabb fölszerelésű postaépülete" lett volna, az építkezés azonban csak 10 év múlva valósulhatott meg.278 A gimnáziumépítést ugyan elhalasztották, de Vécsey Zsigmond polgármesterségének idején sikerült 180 000 korona államsegély szerezni a Rozgonyi utcai és a kiskanizsai Temp-lom téri elemi iskolák építésére. Az 1910 nyarán a két iskola tervezésére és kivitelére kiírt versenytárgyalásra beérkezett hat ajánlat közül végül a 12 tantermes Rozgonyi utcai iskola építését a zalaegerszegi Fuchs és Grósz cég nyerte el 119507 korona előirányzattal, a 4 tan-termes, földszintes Templom téri iskolát Szuknay Lajos helyi vállalkozó építhette fel 28447 korona költséggel. 1911 júliusában már a belső munkálatokat végezték a „hatalmas, modern rendszerű", a hírlapíró szerint „ultraszecessziós modorban" készült Rozgonyi utcai iskola épü-leten, s a szomszédos Kovacsics-féle telken elkezdődött Király Sándor városi mérnök ter-vei alapján a tornacsarnok felhúzása is.279 Az épületben 12 tanterem mellett egy igazgatói iroda, két tantestületi szoba, 2 szertár s mellékhelyiségek kaptak helyet, az alagsorban két szolgalakást alakítottak ki.280 Az építkezés érdekessége, hogy a födém vasbetonból készült, ezért az átadás előtt a városi mérnöki hivatal az államépítészeti hivatal kiküldöttével pró-baterhelést végzett az épületen. A város képviselői végül 1911. szeptember 14-én vették át hivatalosan a két új elemi iskolát.281 A 20. század elején több fontos városi beruházás meghiúsult, számos terv kivitelét meg-akadályozta vagy megvalósítását elhalasztotta a pénzhiány, s a város életében döntő válto-zásokat hozó I. világháború. Ugyanakkor a Fő út és a belváros nagyvárosias hangulatát és a mai utcaképet is jelentősen meghatározó épületek készültek el. A városlakók régi óhaja valósult meg, amikorl906-ban elhatározták a Batthyány-Strattmann herceg tulajdonában lévő, a Városházával szemközt álló, s így a Fő utat el-csúfító ún. hercegi viskó bontását. Helyére egy modern bérpalotát tervezett Morandini Román. Többen a fennálló régi építési rendszabály bűnének tartották, hogy a házat egy-emeletesre tervezték, a helyi lap tudósítója szerint egy modern város nem engedheti meg, hogy főutcáján egyemeletes házak épüljenek. Az 1907 októberére elkészült egyszerű, a két sarokrizaliton nagyobb, íves ablakkal díszített palota földszintjét boltoknak, emeletét a Zala Megyei Gazdasági Takarékpénztárnak adták bérbe. Az épület meghatározó eleme lett a főpárkány felett elhelyezett, a takarékpénztár nevét hirdető, szecessziós stílusú, felül méhkassal díszített aranyozott vas cégtábla.282 (Az épület nagy része 1945-ben leégett, föld-szinti része maradt csak meg, melyekre később emeleteket húztak.) 1913-ban további jelentős „nagyvárosias" épületekkel gazdagodott a Fő út, két neves bu-dapesti építésziroda tervei alapján elkészült a 46 szobás Centrál Szálló és az Első Magyar Általános Biztosító Társaság palotája. A Fő út és az Erzsébet tér sarkán álló, Elek-házakként ismert egy- és kétemeletes bérházakat 1911-ben vásárolta meg a Zerkowitz Lajos bornagyke-reskedő vezetésével alakult konzorcium. A házak helyén - ifj. Gyenes Lajos és Vajda Andor tervei szerint - egy kétemeletes, 16 oszloppal, s középen kupolával díszített palota épült, szál-lodával, kávéházzal, Erzsébet téri földszintjén üzlethelyiségekkel, az emeleten lakásokkal. A kivitelezést Müller Ede szombathelyi építő cége vállalta. A beszámolók szerint a szálloda görög stílű frontja mögött a huszadik század minden kényelme fellelhető volt: légfűtés, víz-278 Kunics, 2003. 232.p. 279 Zalai Közlöny, 1910. július 14., augusztus 8., augusztus 25., 1911. július 10. 280 az épület helyiségeit Filó Ferenc igazgató 1928. évi levelére hivatkozva közli: Jeszenői, 2011.18.p. 281 Zala, 1911. szeptember 6., szeptember 14. 282 Zala, 1906. augusztus 2., október 19.; Zalai Közlöny, 1906. október 13. 386 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 386 Jfagy/ranizsa, Xupent-rzModa és y&»thái 116. kép: A Gyenes Lajos és Vajda Andor budapesti építészek tervei alapján 1913-ban felépült Centrál Szálló az Erzsébet tér és a Fő út sarkán vezetékkel, elektromos ébresz-tőórával ellátott szobák, eme-letenként két-két fürdőszoba. A „nagyvárosi millieut" árasz-tó kávéház ablakait nyáron egész terjedelmükben felhúz-hatták az emeletre, technikai szenzációja a „ventilláció" volt. A játszószobáknak helyt adó udvari terem üvegtetőjét ipar-művészeti remekműnek tartot-ták a kortársak, a kávéházat a híres berlini Café Westenshez hasonlították. A bútorzatot is az architektúrával összhang-ban Gyenes és Vajda tervezte, s Lengyel Lőrinc szegedi bútor-gyáros cége készítette. Az éttermet a „souterrainben" helyezték el. Az új „Központ kávéház" 1913. június 17-én nyílt meg, a díszesen berendezett szálloda augusztusban.283 Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság a Fő út és Csengery út sarkán, a lebontott Rosenberg és Wellisch-ház helyén építette fel 1913-14-ben háromemeletes, eklektikus és szecessziós jegyeket mutató székházát és bérpalotáját. Tervezője a „bécsi szecessziós irányzat" jellegzetes hazai képviselője - a jelentős székház-, bér- és üzletházépítő tevékenységéről is-mert - Kármán Aladár - Ullmann Gyula építészpáros volt. A kivitelezési munkákat Merbl Arnold temesvári műépítész végezte. Az épület Fő úti homlokzatát a padlástér magassá-gában timpanon emeli ki, benne fiúcskák által tartott koronás kiscímer látható, alatta a biztosító társaság nevével. Az első emeletet konzolokkal támasztott, játékos futású erkély hangsúlyozza, az ablakok, erkélyajtók feletti mezők akantuszlevelekkel, füzérdíszekkel, emberarc ábrázolásokkal gazdagon díszítettek. A földszintet üzlethelyiségek foglalták el, a biztosító fényesen berendezett helyiségei a félemeleten voltak, az 1. és 2. emeleten bérlakáso-kat alakítottak ki.284 A magánházak sorában a historizmus, az eklekti-ka „szürkeségét" megbontva néhány merészebb szellemű szecessziós, Art Deco elemek-kel díszített lakóház is épült a század elején, bár a hom-lokzatokat még a megszokott vakolattechnikával burkolták. Ilyen Bayer Vince 1903-ban épült cukrászda-épülete a Fő út északi oldalán, Bogenrieder 117. kép: Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság Kármán Aladár és Ullmann Gyula budapesti építészek által tervezett palotája a Fő út és Csengery út sarkán 1915 körül 283 TGYM Tört. dok.t ár. Gy.sz.27/2006.; Kanizsai Enciklopédia, 1999. 46.p.; Kunics, 2009. 284-285.p. 284 Első Magyar Általános Biztosító Társaság palotája tervrajza, költségvetése. 1913. TGYM A. 2137-96.; Kunics, 2003. 233.p„ Kanizsai Enciklopédia, 1999. 74.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 387 Józse f szállodás 1914-ben elkészült palotája ugyancsak a Fő úton, s a Csengery úton 1912-ben emelt néhány lakóház. A Fő út 13. szám alatti Rózsa Szállót 1896-ban vásárolta meg Bogenrieder József ven-déglős és szállodás. A szálló azonban tovább működött addigi bérlője, özv. Kéész Józsefné vezetésével, Bogenrieder a nagyobb forgalmú Korona Szállodát és a vasúti vendéglőt bérel-te. 1914-ben a régi stílű szálloda helyén Bogenrieder felépíttette késő szecessziós-Art Deco stílusú, modern kétemeletes „nyaralószerű" palotáját. Kivitelezője Merbl Arnold temesvári műépítész volt. Különlegesek a palota finom arányú homlokzatrészei: a szobrok, az épület főpárkányát „tartó" atlasz alakok, az Art Deco jellegzetes „applikált", emblémaszerűen felra-gasztott plasztikus díszei, az áttört szögletes, s félköríves zárt és nyitott erkélyek, a kiugró íves és egyenes falsíkok játéka, melyeket aszimmetrikusan egy magasabb és egy alacso-nyabb oromzat zár le. Eredeti tervrajzát nem ismerjük, egy 1924. évi vízvezetéki munkához készült alaprajz szerint a földszinten egy kisebb lakás mellett műhelyek, üzletek kaptak helyet, az emeleteken 2-2 háromszobás, cselédszobás lakást alakítottak ki.285 A sűrűn beépült Csengery úton, a Kisfaludy utca találkozásánál elterülő hatalmas be-építetlen térségen 1911 nyarán kezdődhetett meg az építkezés. Az addigi telektulajdonos, Blau Pál halála után örökösei értékesítették telkekre osztva az ingatlant. Északról a terüle-tet ifj. Blau Károly eklektikus, földszintes háza zárta le (Csengery út 23.), melyet a korábban már ott álló ház helyén 1889-ben emeltek Morandini építész tervei alapján.286 Közvetlen szomszédságában 1911-ben Weiss Jakab módos üvegkereskedő és neje, Hoff-mann Carolina kapott építési engedélyt „egyemeletes díszes háza" építésére (Csengery út 25.) Az eklektikus stílusú, szecessziós elemekkel díszített, 1912-ben épült lakóház tervezői a zág-rábi Pollak, Albert és Bornstein műépítészek voltak. A földszinten egy ötszobás, az emeleten egy hatszobás, cselédszobás lakást alakítottak ki. A kváderezett homlokzatot a hangsúlyo-sabb első emeleten pilaszterek tagolják, homlokzata szecessziós hatású indákkal, füzérekkel gazdagon díszített. Az épületet a bejárat és a zárt erkély felett íves majd egyenes, baluszteres attika zárja le. Az építtető monogramja a míves kovácsoltvas kapun olvasható.287 1912 decemberében a Zala is beszámolt a városban az évben lábra kapott óriási építke-zési kedvről, s a Blau-telep eltűnéséről, melynek helyét a cikkíró szerint „szebbnél szebb há-zak díszítik". A Weiss-ház mel-lett Irmler József és özv. Fischel Fülöpné építkezett, a telek Kisfaludy utcára néző részén Weiss Hugó és Weiss Mór.288 A saroktelken özv. Fischel Fülöp-né Kohn Róza, a városszerte ismert könyvkiadó, könyv- és papírkereskedő özvegye és fia, Fischel Sándor Victor építtette fel 1912-ben késő szecessziós-kora modern stílusú bérházát. A kétemeletes sarokház terve-zői és kivitelezői Bacsics Árpád és Kosák Ferenc helyi műépíté-285 TGYM Tört. dok tár. Gy.sz.27/2006.; Zalai Közlöny, 1914. február 19.; Kunics, 1992. 211-212.p. 286 Zalai Közlöny, 1889. október 26. 287 MNL ZML Nk. F. (9594) 6050. bsz. tjkv.; 1911. július 10. TGYM Tört. dok. tár. Gy.sz.27/2006.; Zala 1911. július 19. 288 Zala, 1912. december 25. 118. kép: A Bacsics Árpád és Kosák Ferenc helyi építészek terve alapján 1912-ben épült Fischel-ház a Csengery úton 388 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 388 szek voltak.289 A kortárs hírlapíró a tervrajzokat látva kiemelte, hogy „az építészeti remekbe készülő gyönyörű" sarokházzal a város egyik legjelentősebb méretű épülete készül el, melyet „szilárdsággal párosult finomság, a beosztás mintaszerűsége, és remek stílusművészet" jellemez.290 Az épület különlegessége a négyszögletes zárt sarokerkély, egyszerű homlokzatát finom lizénák tagolták, az íves és szögletes ablakok egyszerű keretezésűek. Ez az épület volt valószínűleg a Zala megyei származású építészek első nagykanizsai munkája, cégüket (közkereseti társaságként) 1912. április l-jén alapították, „építőművésze-ti tervező irodájuk" a Nádor utca 4. szám (Szent Imre u.) alatt működött. A Fischel-házzal egy időben nyolc különböző nagykanizsai épület tervezésével és építésével foglalkoztak, ezek közül azonban eddig csak a Kozáryné Samuelly Olga számára tervezett és épített, Csány László utca 8. szám alatti emeletes házat ismerjük. Közös cégük már a következő évben megszűnt, Kosák Ferenc azonban önállóan folytatta tevékenységét a városban 1932 őszéig.291 Érthető a hírlapíró lelkesedése a Fischel- ház terveivel kapcsolatosan, az előző évtizedekben az eklektika jegyében született házak díszes, sokszor túldíszített homlokza-taival ellentétben erre az épületre és az ebben az évben készült házakra a visszafogottság, a finom vakolatdíszek, az egyszerű keretezésű ablakok, a sokszor aszimmetrikus elrendezés, a háromszög alakú vagy hullámvonalas oromfallal hangsúlyozott rizalitok a jellemzőek. Az ekkor épült lakóházak új színt hoztak a város építészetébe, megjelentek az első „modern" épületek a városban. A 20. század elején a megvalósításra váró építkezések (igazságügyi palota, posta, szín-ház, gimnázium, elemi iskolák) mellett Nagykanizsa vízellátásának korszerű megoldására vonatkozó tervek foglalkoztatták a városvezetést. Az első, 1894-ben született elképzelés szerint összekötötték volna a Balatont a Murával egy csatorna segítségével, s ennek révén látták volna el Nagykanizsát vízvezetékkel, s egyben fürdőhellyé fejleszthették volna. A költséges tervet végül elvetették, ehelyett kutakat fúrtak a Principális-völgyben. 1913-ban voltak az első próbafúrások, de csak 1915-ben, a katonai barakk-telep építésénél találtak két bővizű forrást, s a Károly Laktanya építésénél egy kisebb forrást.292 Részleges vízveze-téki munkák készültek korábban is a közvágóhídon, a vasút s egyes gyárak telepein, majd 1916-ban a hadikórházban létesítettek vízművet két artézi kúttal, vasszerkezetű víztorony-nyal. A városi mérnöki hivatal a belügyminisztérium műszaki osztályától és az országos geológiai intézettől kért véleményt, hogy a városi vízvezeték építését artézi művekre vagy a Mura vízszolgáltatására rendezzék-e be. Végül a bővizű artézi kutak mellett döntöttek, s a műszaki osztály már 1916-ban megkezdte a munka előkészítését. A városi vízvezeték- és csatornarendszer általános terve és költségvetése 1919-ben készült el.293 1.28. Katonai építkezések az I. világháború idején Az I. világháború alatt további katonai létesítményekkel gazdagodott a város: elkészült a Teleki úti laktanya, s a somogyszentmiklósi út mellett 70 holdnyi területen a Monarchia legnagyobb katonai kórháza, a „barakk-telep". Mindkét létesítmény tervezője Kőrössy Albert Kálmán, neves budapesti építész volt.294 A hadügyminisztérium 1914 decemberében pá-289 MNL ZML Nk. F. (9659) 6048. bsz. tjkv.; TGYM Tört. dok. tár Gy.sz.27/2006. 290 Zala, 1912. június 9. 291 MNL ZML Cégbíróságok cégjegyzéke. N.T. II. 359. (345.) IX. 19/1912. Kosák Ferenc önálló cége. N. T. II. 734. (130.) IX.19.1912. Alapítás: 1913. november 19. 292 Barbarits, 1929.135.p. 293 Zala, 1916. május 19., október 7.; Király, 1935. 74.p. 294 Kőrössy Albert Kálmán Budapesten a Műegyetemen, majd Münchenben, Párizsban tanult. Művei: Bu-dapesten az Osztálysorsjáték palotája (1899), a Schwarzer utca összes háza (1905), a Kölcsey Gimnázium (1908) stb. Révai, 1927. 515.p.; Révai, 1935. 526.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 389 lyázato t hirdetett egy új kaszárnya építésére, melyhez a város által felajánlott több telek közül a Teleki út végén fekvő 20 holdat fogadta el. Az 1915. márciusi végleges megállapo-dás után azonnal megindultak a munkálatok Merbl Arnold temesvári építész vezetésével. A hatalmas arányú, „gyors tempójú" építkezéshez a katonai vezetés 500-900 embert (magyar és cseh katonákat, orosz hadifoglyokat, építőmunkásakat) biztosított folyamatosan, hogy a laktanya szeptemberre elkészülhessen. A 2,5 millió koronás beruházás keretében 1200 katona befogadására pavilon-rendszerben épült fel a kaszárnya. 12 különálló épület készült el: 4 emeletes legénységi épület, szintén emeletes épületek a parancsnokság és a gépfegy-ver osztály számára, egy földszintes őrség, börtön épület, s további földszintes kiszolgáló épületek (mosóház, lóistálló, műhely és szín, kantin). A laktanya mögött 20 fából készült kórházi pavilont emeltek 800 ággyal, mely 1915. októberre szintén elkészült.295 A kaszárnya építésével egy időben, 1915 áprilisában a pozsonyi katonai parancsnokság megállapodott a várossal, hogy 3000 fertőző beteg részére katonai barakk-kórházat létesít, melynek helyét a somogyszentmiklósi út mellett jelölték ki. A munkák 1915 nyarán kez-dődtek a zágrábi Ehrlich testvérek cége vezetésével, katonák és hadifoglyok százainak rész-vételével. Az építkezéshez a szemközt fekvő Pátria Pótkávégyár „hadi szolgáltatásként" lefog-lalt iparvágányát használták ideiglenesen meghosszabbítva, amíg elkészült a kórház saját iparvágánya. Elsőként az utakat, járdákat építették meg a vízvezeték- és csatornahálózattal együtt. A vízellátást önálló víztornyos vízmű biztosította, a csatornarendszerhez szenny-víztelep, derítőtelep tartozott. Az utakba keskenynyomtávú iparvágányt telepítettek a belső szállítások megkönnyítésére. Az elektromos áramot két transzformátorház biztosította. A 7 millió korona költséggel készült hatalmas telepen pavilon-rendszerben épültek fel a kórházi épületek, az 58 betegpavilon-barakk (beton alapra, favázzal, lyukacsos téglából, faforgács lemezből, palával fedve). A lábadozó betegeknek külön épületeket emeltek, me-lyeket parkkal vettek körül.296 Az út mentén a főbejáratnál állt az őrség háza és a fogda, a vasútállomással összekötő sínpár is itt ért be a telepre, mely az óriási fürdővel, gőzmoso-dával ellátott felvételi épület felé vezetett. A telep északi részén helyezkedtek el a tiszti- és legénységi lakok, a gondnoksági pavilon, raktárak, műhelyek, az élelmiszer raktárak és a konyha két hatalmas pavilonja és a gyógyszertár. Ezektől délre a kiszélesedő területen so-rakoztak a négy kisebb tiszti és a nagyobb katonai betegpavilonok nyolc sorban, mögöttük állt a tüdőbetegek részére kialakított oldalról nyitott, ill. zárt 8 „fekvőcsarnok". Közelükben helyezték el az egyik műtőpavilont és a kápolnát. A kórháznak a két műtő mellett külön épületben sterilizálója, hullaháza, krematóriuma volt, a lovas fogatoknak külön istálló és kocsiszín, saját vágóhíd, ólak kertészet.297 119. kép: A somogyszentmiklósi út mellett 1915-16-ban felépült barakk-kórház 295 Zala, 1915. március 26., április 7., augusztus 13. 296 Zala, 1915. április 19., április 20., július 28. 297 TGYM Tört. dok. tár Gy.sz.74/2008.; Zala, 1919. március 1., március 3. 390 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 390 Időközben módosult jellege, fertőző kórház helyett tartalék kórház lett, az 1916 őszére elkészült barakk-telepre szállították át az addig a város iskoláiban (gimnázium, polgári is-kolák, kereskedelmi, Rozgonyi utcai iskola) és egyéb épületekben (laktanya, Kaszinó, Mun-kapáholy épülete, Szanatórium Egyesület kórterme stb.) ápolt 3600 beteget. Ellátásukról 20 orvos és 300-500 főnyi ápoló- és segédszemélyzet gondoskodott. A másfél km hosszan a somogyszentmiklósi út mentén épült barakk-teleppel új városrésze született a városnak.298 A háború befejezésével az épületegyüttes elvesztette szerepét, a kórház területe a felére, az ágyszám a tizedére csökkent. A direktórium 1919 márciusában, majd az új városvezetés az 1920-as évek elején is kérte a hadügyminisztertől, engedjék át a barakkokat kislakások céljára. A telep déli részét leválasztották, szükséglakásokat alakítottak ki, itt helyezték el a trianoni békeszerződés alapján elcsatolt területekről érkező menekült családokat. Az 1930-as években a házak nagy részét eladták bontásra, az ott maradt lakókat összezsúfolták. A kisebb kapacitású katonai kórház a II. világháború alatt is működött, majd 1948-tól a megmaradt kórházi épületeket is komfort nélküli lakásokká alakították át, a 110 lakásból álló lakótelepet Ligetvárosnak nevezték el.299 A laktanya s a „központi katonai kórházak" megépülésére, a város nagy kiterjedésére és je-lentős „közforgalmára" hivatkozva kért engedélyt 1916-ban Joszifovics Milivoj nagykanizsai mérnök helyi villamos vasút létesítésére, mely a város összes főbb útjait érintette volna (a terv szerint Kiskanizsára is vezetett egy vonal). A kereskedelemügyi miniszter véleménye-zésre a városhoz küldte le a kérvényt, megvalósítása azonban a világháborút követően el-maradt.300 1916 szeptemberében megállapodott a városvezetés a kultuszminisztériummal három új, 8 tantermes elemi iskola állami segéllyel történő építéséről is, melyek helyét a .,városfejlesztési érdekeknek" megfelelően határozták meg. Egyet a Magyar utcában, egyet az Eötvös tér környékén, s egyet a Gyár utca - Csengery utca környékére terveztek felépíteni, az építkezések azonban csak évekkel később kezdődtek meg.301 2. A város arculatának, szerkezetének változásai a két világháború között Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés következtében Nagykanizsa "határvá-ros" lett, legfontosabb piacait, gazdasági vonzáskörzetének nagy részét elvesztette, átmenő kereskedelme erősen csökkent, számos kereskedő és iparos tönkrement. A városi fejlődésnek új irányt s alapokat kellett keresni és teremteni. A két világháború közötti időszak mottója lehetne a Krátky István polgármester által 1935-ben használt megfogalmazás: „Nagykanizsa, a töretlen élni akarás városa". „Második születése volt Nagykanizsának az utolsó évtized, s ez alatt egy külsejében és lényegében kulturált város nőtt a régi Kanizsa helyébe."302 298 Zala, 1916. május 2., július 21., október 11.; Barbarits, 1929. 226.p. 299 Zalai Közlöny, 1919. március 31.; Zalavármegye ismertetője, 1935.186.p.; Harcz, 1996. 59-60.p. 300 Josifovic Milivoj a Merkúr Vasművek Rt. egyik alapítója volt 1901-ben, majd részt vett a Kávégyár sikeressé tételében is.; MNL ZML V. 1512. VT. Ikt. ir. 1916: 20318. 301 Zala, 1916. szeptember 20. 302 Városkultúra, 1935. március 15. 57.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 391 2.1 . Városi építkezések az 1920-as években A városi fejlődés a súlyos anyagi nehézségek ellenére sem torpant meg. A posta-vezér-igazgatóság 1923-ban kezdte meg tíz éve húzódó építkezését a Kazinczy utcában. A Goll Elemér303 és Gyenes Lajos budapesti műépítészek által tervezett modern, kétemeletes, köz-ponti fűtéses postapalota 1924 januárjára készült el teljesen, berendezése is a befejezéshez közeledett. A kivitelezést Horváth Lipót, Fatér Mihály és Szántó Lajos helyi építőmesterek végezték, a berendezés Muzikár Vince és Martincsevics Imre helyi asztalosok szaktudását dicséri. A hivatalok 1924 nyarán költöztek át az új épületbe.304 A távírda az első emelet legtágasabb, legszebb termét foglalta el, mellette a sarokrészen helyezkedett el a távbeszé-lő központ, a földszinten a postahivatal (felvétel, csomagfelvétel, rovatoló, levélkézbesítők, mozgóposta, csomag raktár) a főpénztárral, tanácsteremmel. A második emeleten két főnö-ki lakást alakítottak ki.305 1923-ban a Pénzintézeti Központtól felvett kölcsönből sikerült végre megoldani a főgimnázium elhelyezésének kérdését is. A 48. gyalogezred Sugár úti - a katonai létszám-csökkentés következtében -megürült, városi tulajdonban lévő laktanyáját Hültl Dezső306 műegyetemi professzor ter-vei alapján építették át „kül-sőleg impozáns, belsőleg a célnak minden tekintetben megfelelő" gimnáziummá. Az 1923 júni-usára elkészült vázlatterveket felhasználva a részletterveket Szeghalmv Bálint, neves helyi építész készítette el. Az építésre a versenytárgyalást már a következő hónap elején megtartották, így július 23-án elkezdődhettek a munkálatok. A kőműves és vasbeton munkákat a helyi Horváth és Vas cég végezte, a lakatos munká-kat a Szántó és Tanzenberger cég, az üveges munkákat Melczer Jakab, a villanyszerelést a Quittner és Hernstein cég, az asztalos munkákat Muzikár, Dukász és Társa, Dancs és Martincsevics Imre. Először az udvari legénységi épületet alakították át az iskola céljaira. (A fölszinten az igazgatói iroda, tanári szoba, értekező és ülésterem, tanári könyvtár, olva-só mellett egy görögpótló terem, egy ifjúsági szoba s egy cserkészműhely kapott helyet s két iskolaszolgai lakás, az I. emeleten szertárak, egy kis terem mellett nyolc osztályterem, a II. emeleten a mértani és szabadkézi rajz, az ének terem, s a fizikai és természetrajz-kémiai előadók.) A Sugár úti épületbe - melyre második emeletet húztak - a rendház költözött, a mellette álló földszintes épülettel (ebédlő) egy fedett folyosóval kötötték össze. Majd a telek északi részén (a Királyi Pál utca mellett) álló istálló-kocsiszínt építették át tornaterem-303 Goll Elemér építész oklevelet a budapesti Műegyetemen szerzett, később jogi doktorátust. Életművéhez lásd: Gerle - Kovács - Makovecz, 1990. 56.p. 304 Zalai Közlöny, 1924. január 11., január 18., április 30., július 9. 305 Postapalota alaprajzai, 1923. és 1940. TGYM Tört. dok. tár 72.423.1., Gy.sz. 27/2006. 306 Hültl Dezső 1913-tól a Műegyetem professzora. Ő volt az első építész az országban, aki 1906-ban műszaki doktori oklevelet kapott. Merényi, 1969. 73-74.p. 120. kép: Az 1923-ban Goll Elemér és Gyenes Lajos budapesti építészek tervei szerint felépült postapalota 392 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 392 mé. Az új épületben október 15-én indulhatott a tanítás, a társház novemberre készült el.307 A költözés után azonnal megkezdődött a gimnázium által addig használt honvédségi lak-tanya átalakítása is fémipari szakiskolává. A főgimnázium terveivel együtt elkészültek a hátsó udvarban álló raktárépület átala-kítási tervei is, itt akarták az intézmény konviktusát elhelyezni. A 250-300 millió koronás költségű építkezésre már 1924 nyarán kiírták a versenytárgyalást, de csak két év múlva si-került a régi épületet egy második emelettel bővíteni. Végül egy újabb kedvező városi köl-csön segítségével 1928-ban fejezték be az építkezést. Az 50 tanuló befogadására alkalmas, modern berendezésű konviktus a „higiénia minden követelményének megfelelt", a felügyelő ta-nárok számára szintenként egy-egy prefektuslakást alakítottak ki, a hálószobákon kívül tanulószobák, társalgók, zeneszoba, betegszoba, folyóvizű mosdók, fürdőszoba, zuhanyo-zós fürdőhelyiség szolgálta a diákok kényelmét.308 A gimnázium házikápolnájaként - a meglévő épületek stílusához alkalmazkodó kiképzéssel - Vécsey Barnabás városi mérnök tervei alapján, két évi gyűjtés után közadakozásból épült fel 1935-ben a Piarista kápolna. Homlokzati díszítését Noll József, a gimnázium művész-tanára tervezte és készítette.309 1923-ban a tervezett vízvezetéki- és csatornamunkákhoz, valamint útburkolásokhoz 2,5 millió aranykorona felvételét határozta el a város. Egy évvel később Kállay Tibor - Nagy-kanizsa országgyűlési képviselője, volt pénzügyminiszter - közbenjárásával sikerült a Ma-gyar Általános Hitelbanktól 1924-ben 55 000 svájci frank (754 millió korona) hitelt szerezni, ez azonban a tervezett beruházásoknak csak a harmadára volt elég. Később újabb 1 milli-árd korona kölcsönt vett fel a város a Pénzintézeti Központtól. Közérdekű beruházásokra további 4,5 milliárd koronára lett volna szükség, melynek megszerzése nagy nehézségekbe ütközött. A Pénzintézeti Központtól 1,5 milliárdos kölcsönt, a népjóléti minisztériumtól félmilliárd koronás közmunkahitelt tudott szerezni a város a vízvezeték, csatorna kiépí-tésére, a kórház bővítésére. Közben befejeződtek a kormány külföldi tárgyalásai a „magyar egyesített városi kölcsörí''-riel (Speyer-kölcsön) kapcsolatban, mely a törvényhatósági joggal felruházott és rendezett tanácsú városok kormányhatóságilag engedélyezett hasznos be-ruházásainak fedezésére szolgált. Nagykanizsa is bejelentette igényét - vízvezetéki-, csa-tornázási munkákra, a kórházi építkezés befejezéséhez, gimnáziumi internátus, uszoda, strandfürdő, vágóhíd létesítésére, 2 elemi iskola, s kislakások építésére stb. Mindezekre a belügyminisztérium 14 milliárd K támogatást állapított meg. Ebből fizette vissza a város az előzőleg felvett kölcsönöket, s a megmaradt összegből a to-vábbi építkezéseket fedezték.310 Az ebből a kölcsönből szár-mazó városi hozzájárulással, Zala vármegye támogatásával és államsegélyből kezdődtek meg 1925-ben a kórházbővítő beruházások. Tervezője Jend-rassik Alfréd műépítész volt. 121. kép: Az 1925-től kezdődő kórházbővítési munkálatok során Az egyemeletes gazdasági elkészült új felvételi és gazdasági épület épület 1926 nyarán megkez-307 TGYM Tört. dok. tár Gy.sz. 27/2006.; Gimnáziumi értesítő, 1923-24. 4.; Zalai Közlöny, 1923. június 8., július 21., szeptember 8., szeptember 26. 308 A nagykanizsai főgimnáziumi internátus terve - alaprajz. TGYM Tört. dok. tár Gy. Sz. 27/2006., Gimnázi-umi értesítő, 1928-28. 46.p., Zalai Közlöny, 1924. január 13., augusztus 3. 309 Gimnáziumi értesítő, 1934-35.19.p„ Kanizsai Enciklopédia, 1999. 262.p. 310 Zalavármegye ismertetője, 1935.186-187.p., Zala vármegye feltámadása, 1930. 237-238.p. 344 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 393 dett építését a Városépítő Rt. 1927 januárjára fejezte be. Az épület földszintjén helyezték el a mosóházat, varrodát, a főzőkonyhát, tálalót, a fertőtlenítő helyiséget és raktárakat, az eme-leten az ápolást végző irgalmas nővérek és ápolónők lakásait.311 Az építkezés akadozott, 1927 őszén a város sürgette, hogy a vármegye az általa elvileg megszavazott 160000 pengős támogatást konkrét formában is szavazza meg, mivel a népjóléti miniszter ettől tette füg-gővé az államsegély folyósítását. Az eredeti terveket némileg módosították, kérelmezték egy szemészeti pavilon építését is, a bővítési terveket a népjóléti miniszter végül csekély módosítással elfogadta. Ez alapján a korábbi földszintes fertőző épületet átalakították, itt helyezték el a felvételi és gazdasági irodát, egy betegvárótermet és a röntgen laboratóriu-mot s előtte a kapus lakást. A földszintes, 32 ágyas fertőző pavilont 1929. július elején adták át, a berendezésre azonban már nem volt fedezet, a barakk-kórházból a betegekkel együtt a régi osztály berendezését is átszállították az új épületbe. Az egyemeletes, 60 ágyasra tervezett szemészeti pavilonnak csak a falai és tetőzete ké-szült el, az építkezés félbemaradt a megyei segítség késése miatt. Több mint húsz évig nem fejezték be. A sebészeti osztály kiegészítésére a régi főépületet egy szárnyépülettel toldot-ták meg, mely 1930-ban készült el.312 Több épület felépítését bizonytalan időre elhalasztot-ták. A kórházat 1930. március l-jén, Horthy Miklósról nevezték el.313 A kórházi irgalmas nővérek vezetésével 1926-ban indult városi mozgalom eredmé-nyeként az épületegyüttes mellett közada-kozásból, illetve a város és a Népjóléti Mi-nisztérium támogatásából készült el 1931-32-ben Vécsey Barnabás városi mérnök tervei alapján a kórházi kápolna. Bejárata a Kossuth térre nézett, így nem csak a kórházi betegek lelki enyhülését szolgálta, hanem a környékbeli városrész, a Katonarét templo-ma is lett. 1932. június 29-én szentelték fel Szent Márton tiszteletére.314 (Oltárépítmé-nye a régi városi ispita mellett egykor állott Szent Márton kápolnából való.) A Speyer-kölcsönből létesített 1925-ben a város 6 holdas, új állatvásárteret is a Prin-cipális-völgyben, 63000 pengős költséggel. A Kiskanizsára vezető út északi oldalán külön helyet jelöltek ki a szarvasmarha rekeszté-keknek, a sertés állásoknak, s a lóvásártérnek, a főépületben kaptak helyet a hivatali he-lyiségek, a közönség csarnoka, a kantin és az altiszti lakás, mögötte épült fel a mérlegház. Az első országos vásárt 1925. december 7-én tartották. A vásártér átadásával kapcsolatosan végre megoldódott az egyéb piacok elhelyezésének kérdése is. A fapiacot az Eötvös térről és a szénapiacot a Felsőtemplom mögül áthelyezték a volt heti állatvásár-térre, a szénapiac helyére a gabona- és terménypiac került az Erzsébet téri piacról. A Deák térről a sátoros-piacot, szabókat, darabárusokat, zsibárusokat az Erzsé-bet téren, a húscsarnok mögött helyezték el, az addigi gabonapiac helyén. A Deák téri fasor mentén csak a lábbeli-sátrak maradtak.315 311 Horthy M. V. Közkórház, 1935. 3.p. 312 Horthy M. V. Közkórház 1935. 4.p.; Zalai Közlöny, 1929. június 7., július 12., 1931. július 3. 313 Zalai Közlöny, 1930. március 2. 314 Zalai Közlöny, 1925. május 18., 1930. április 24., 1931. június 18., 1932. március 27., június 19. 315 Zalai Közlöny, 1925. december 2. 122. kép: Az 1932-ben felszentelt kórházi kápolna Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 394 Az Erzsébet téri régi, fából készült húsbódékat 1924-ben lebontatta a városi tanács, he-lyettük a teret keresztbe met-sző, a zöldségpiacot körülfogó, csinos külsejű, az egészségügyi követelményeknek megfelelő, 23 helyiséget magába foglaló modern húspavilon épült.316 A terveket a városi mérnöki hi-vatal munkatársa, Szeghalmy Bálint317 készítette, a munkála-123. kép: Az Erzsébet teret kettészelő, 1924-ben épült húspavilon. tokkal a Városépítő Rt.-t bízták Háttérben az 1937-ben elkészült új igazságügyi palota meg 1928-ban a régi vágóhidat is kibővítették Krencsey Géza budapesti műszaki főtanácsos tervei alapján, modern vágóhíddá építették át (63 000 pen-gős költséggel).318 2.2. Nagykanizsa 1925-26. évi új városrendezési terve A városi vezetés következetes, belterjes városfejlesztési politikát folytatott. Már az I. világháború alatt egy „pontos, részletes városfejlesztési program" kidolgozását tartották so-kan a legsürgősebb és legfontosabb feladatnak. A lakások számának szaporítását szorgal-mazták, s az építésükhöz szükséges feltételek megteremtését (új utcák nyitását, mint pl. a Királyi Pál utca kiépítését az Arany János utcáig, a Nádor utca (Szent Imre u.), a Csány László utca meghosszabbítását), a vízvezeték és csatornázás végleges rendezését, útburko-lást, középítkezéseket, de elsősorban céltudatos fejlesztési programot, „egységes és céltuda-tos fejlesztési irányt".319 Ennek szellemében bízták meg 1924 nyarán az ország e téren legis-mertebb szaktekintélyét, „a városépítés nemzetközileg elismert magyar úttörőjét", Warga László budapesti műszaki tanácsost Nagykanizsa városrendezési tervének elkészítésével. (Warga Budapest városrendezési szakértője volt, több magyar vidéki város - Miskolc, Székesfe-hérvár, Szombathely, Eger, Kassa, Brassó - szabályozására kiírt városrendezési pályázaton nyert 1. díjat, de készített terveket Antwerpen, Belgrád, Canberra, Birmingham rendezé-sére is.)320 A minden további városépítő munka alapjául szolgáló terv a következő évben készült el, a városról 1:5000 léptékű „Átnézeti városrendezési terv" 1926-ban.321 Az utcahálózat tervezésénél a szakértő a Principális csatorna legmagasabb árvizei-nek szintjéhez alkalmazkodott, hogy a csatornahálózattal e szint felett lehessen maradni. A másik fontos tényező, amellyel számolnia kellett, a vasúti hálózat volt, mivel a pályaszint-316 Zalai Közlöny, 1924. június 12., június 19. 317 Szeghalmy Bálint 1912-ben a budapesti Műegyetemen szerzett építész oklevelet. 1919-1929 között a nagy-kanizsai Mérnöki Hivatal mérnöke, majd Miskolc építész főmérnöke volt. Nagykanizsán a húspavilon és a városi bérház mellett az ő tervei szerint épült 1925-ben a Bajza utcában a Teutsch-villa. MNM ZML Nk. F. (5913) 6141.bsz. tjkv.; Bereczky 13.p, 23-34.p. 318 Király, 1935. 81p.; Zalai Közlöny, 1928. május 11. 319 Karczag, 1918. 34.p. 320 Zalai Közlöny, 1924. augusztus 15. Warga László 1922-től a fővárosi városrendezési alosztály vezetője volt. 1929-ben bízták meg az újonnan felállított Városépítési Tanszék, később Intézet megszervezésével, vezeté-sével. Lásd: Gerle - Kovács - Makovecz, 1990. 80.p., Csonka, 1955. 56.p. 321 Városrendezési terv, 1926. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 395 be n való útkereszteződések akadályozták a közúti forgalmat, ezért alul- és felüljárók építé-sét vette tervbe. A forgalom zavartalan lebonyolítása érdekében új utcák nyitását, utcaszéle-sítéseket tervezett. A pályaudvarhoz irányuló jövőbeni forgalom igényeinek kielégítésére a Kazinczy utca (Ady u.) mellett egy új közlekedési vonalat jelölt ki, mely a Szemere és Kisfalu-dy utcák között párhuzamosan haladt a Kazinczy utcával (attól nyugatra), majd e szakasztól északra és délre is Y-alakban elvált: északon az Alsóvárosi templom mellett, a Zárda utca vonalán ért ki a Király utcára. Erre a piactér kialakítása érdekében is szükség volt. Az Erzsébet királyné teret a város díszterévé, „a hivatalos, kulturális és kereskedelmi élet központjává" kívánták alakítani, ezért - a terv szerint - gondoskodni kellett az itt lévő piac áthelyezéséről, ill. vásárcsarnok építéséről. A piacot és vásárcsarnokot az Erzsébet tértől délre, a Zárda utca mentén a Zrínyi utcáig tervezték, ezért gondoskodtak az itt fekvő nagy kiterjedésű telektömb tervszerű kialakításáról, a piac környezetét „átjáró üzletházakkal" épí-tették volna be. Warga a Kazinczy utcai megoldást követte számos más forgalmas út ese-tében is, ahol az útvonalak méretei nem feleltek meg az akkori, s még inkább a jövőbeli igényeknek, s kibővíteni sem lehetett őket „értékes beépítettségük" miatt. így új forgalmi utat tervezett a Magyar utcától nyugatra (a Báthori utca kezdete közelében), a Sugár út helyett egy 25 m széles útvonalat a Hunyadi utca vonalában a József főherceg laktanyáig. A Ki-rály utca vonalától északra is egy új, 28 m széles útvonalat tervezett, mely a Petőfi utcáig meghosszabbított Rozgonyi utcával, s folytatólag az Attila utcával alkot egy egységes, ösz-szefüggő forgalmi vonalat. E mellett több út szolgálja a terv szerint a Kiskanizsával való összeköttetést: északon a Vágóhídi út irányában tervezett útvonal, mely az egész város körül kialakított „nagykörúti vonalnak" is része volt, a József főherceg út (Dózsa György út) folytatásában megnyitandó út, s az Arany János utca vonalában tervezett széles parksávval szegélyezett „sétaút", mely gyalogos és sétaközlekedésre szolgált. A Király utcától délre további két összekötő útvonal szerepel a tervben: a Kisfaludy utca folytatásában tervezett és a várost határoló nagy körút déli szakaszát képező, a Hajcsár út (Erdész u.) vonalában tervezett és az egész Kiskanizsán áthaladó út. Az új útvonalak, a szabályozásba bevont, ak-kor még üres területek megközelítésére és felparcellázására szolgáló utakkal együtt (sugár irányú utak mellett körút irányú útvonalak, s maga a nagykörút vonala), a régi úthálózat, s a meglévő, nagykiterjedésű telektömbök belsejében parlagon heverő területek kihaszná-lására szolgáló mellékutcák, terek együtt alkotják Warga László elképzelése szerint a jövő város utcahálózatát. Komolyan mérlegelte a terven a „közúti villamos vasúti forgalom" megol-dásának lehetőségeit is, feltünteti a térképen a kiépíthető vasúti hálózatot is. A reprezentatív és forgalmi tereken kívül szerepeltek a tervezetben ún. építészeti te-rek, melyek középületek megfelelő elhelyezésére, ill. azok kellő érvényesülésére szolgálnak. A forgalmi terek közül a legfontosabb az Erzsébet tér, mivel ezen keresztül kapcsolódik ösz-sze a tervezett villamos hálózat csaknem valamennyi útvonala, ugyanakkor az itt felépíten-dő színház épülettel és igazságügyi palotával építészeti dísztérré, a város „legreprezentánsabb architektonikus terévé" válik. Az elképzelt legnagyobb szabású új építészeti tér az Arany Já-nos utca folytatásában tervezett parksáv és a Rozgonyi utca folytatásában nyitott új út kö-zötti és a Magyar utca és a vele párhuzamosan nyitott főút között fekvő terület, melyekre középület csoportokat terveztek, s ahol három „architektonikus tér" kialakítását is tervbe vették. Nagy számban alkalmazott Warga parkosított beugrásokat, térszerű utcai kibővü-léseket, parksávokat, a nagy építési telektömbök belsejében gyermek-játszótereket. Ezek közül a legérdekesebb az Árpád-Rákóczi-Kinizsi utca által határolt és az Arany János utca két oldalán fekvő két nagy telektömbnek új utcák nyitásával, terek beiktatásával tervezett kialakítása, és itt új középület csoportok elhelyezése. Bővíteni tervezték a Sugár úti és a Csengery út mentén fekvő Sétateret is, a Sugár úti kert lezárásaként jelölték ki az új református templom helyét. Több nagyszabású sportpá- Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 396 lyának jelöltek ki helyet: az iskolák közelsége miatt főként az ifjúság használatára szán-ták a Hunyadi és Petőfi utcák közötti területre (a gimnáziummal egy vonalban) tervezett sportpályát, egy másik sporttelepet terveztek a Rózsa utcától keletre, s egyet a Teleki úttól délre, a gyalogsági laktanyával szemközt, Kiskanizsán a Szepetneki út-Hunyadi tértől dél-re fekvő térségbe. A két városrész közötti mély fekvésű területen, a József főherceg és az Arany János utcák meghosszabbításában tervezett két út közötti nagykiterjedésű „népliget-ben" helyet kapott „mulató és kioszk épület" mellett egy sportpálya is, ehhez egy parksávval kapcsolódott a Principális csatorna mentén létesítendő nagy strandfürdő. Hosszú parksá-vokat terveztek a Dencsár-árok, a bécsi vasútvonal és a Principális-csatorna, Kiskanizsán a Nagyrác utca mentén, s a város szélét szegélyező „nagykörút" vonala mellett is. A tervben területet jelöltek ki a szükséges új középületek részére. Az említett refor-mátus templom mellett új katolikus templomot terveztek építeni az Erzsébet tér - Fő út - Sugár út - Rozgonyi utca által határolt telektömb belsejében; a következő években bené-pesült Katonaréten, a Sánci és Őrház utca találkozásánál lévő kis téren (emiatt Kápolna térnek nevezték el, ma Táncsics tér); valamint Kiskanizsán, a Nagy rác utca mellett kiala-kítandó parksávban. Mindkét városrészben alkalmas területet jelöltek ki nagyobb szabású kórházaknak (Nagykanizsán a temetőtől keletre, Kiskanizsán a Bajcsai utcától nyugatra). A meglévő köztemetők megnagyobbítva, s új elrendezéssel kerültek a tervbe, a nagykani-zsai mellett, a Hajcsár utcától (Erdész u.) délre külön helyet biztosítottak izraelita temető részére, s egy új köztemető helyét jelölték ki a város északi részén, a Garay utcától északra (a mai Napraforgó tér környékén). Az ekkor újonnan átadott, a Kiskanizsai út (ma Vár út) északi oldalán, a Szeszfőzde mellett kialakított marhavásártér helyett Warga új helyet ajánlott. Ez a terület - megítélése szerint - a kiskanizsai út és az attól északra nyitandó új út fejlesztő hatása miatt „lakóház vidékként" és „üzleti vonalként" fog kiépülni, ezért a gyárvidék minél távolabb, ettől délre volna elhelyezendő. így több hely marad lakóházak kiépítésére, a két városrész egybekap-csolására, s a gyárak is közelebb jutnának a vasúti pályaudvarhoz. A terv szerint ipari vas-úthálózat épülne ki a területen, kijelölték a „Kanizsavári pályaudvar" helyét, mely a gyártelep átrakó és rendező pályaudvara lenne, s ez szolgálná ki az attól délre kialakítandó új marha-vásárteret, közraktárakat és nagy vásárteret is. A további fejlődés irányítására az alkalmazandó építési módokat előíró övezeti beosz-tásról gondoskodtak, zártsorú, félig zártsorú és szabadon álló építési módú övezeteket és gyárövezethez tartozó területeket jelöltek ki.322 A városfejlesztés alapjául szolgáló tervet azonban nem fogadták teljes egyetértéssel a városlakók, „nagyszabású, értékes", de „korát 30 évvel megelőző" tervnek tartották, mely „túl-haladja Nagykanizsa szükségleteit és fejlődési kilátásait", egy 200-250 ezer fős várost tételez fel. Dr. Villányi Henrik képviselő (a Felsőkereskedelmi Iskola igazgatója) szerint: „jelenlegi hely-zetünkben valóságos kerékkötőnek bizonyul az építkezésben és éppen ezért a terv a közönségnek el-lenszenves."323 Dr. Sabján Gyula polgármester is egyetértett azzal, hogy a terv több része (a várost „határoló" körút, vasúti alul- és felüljárók) „ma utópia, amik még irányadóul sem sze-repelhetnek", s a belváros kiépítése, a belterjes városépítés a cél, a rendezési tervet azonban „zsinórmértéknek" tartotta. Evekig elhúzódó vita után a tervet - azzal, a városi tanács által javasolt megszorítással, miszerint a terv csak irányadó, egyes részeinek megvalósításáról a képviselő-testület esetenként dönt - végül az 1928. május 10-i rendkívüli közgyűlésen fogadta el a képviselő-testület nagy szótöbbséggel.324 322 Városrendezési terv 1926.; Warga, 1927. TGYM Tört. dok. tár 72.403.12. 323 Zalai Közlöny, 1927. október 14., 1928. május 11. 324 Zalai Közlöny, 1928. május 11. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 397 2.3 . Megvalósulatlan és sikeres városfejlesztési tervek A városrendezési tervnek megfelelően vásárolta meg 1927-ben a város a postapalotával szemben, a Kazinczy és Zrínyi utca sarkán lévő Futura-telket, melyet középületnek szán-tak, további két telket a Kölcsey utcában, s a Rosenberg örökösöktől a volt Oroszlán Szálló épületét és telkét (Erzsébet tér 3-4.), ahol „rövid időn belül"& vásárcsarnok felépítését tervez-ték. A városfejlesztési szempontból értékes telkek megvásárlását a helyi pénzintézetektől felvett folyószámla-kölcsönnel fedezte a város.325 A telkek azonban még sokáig beépítet-lenek maradtak. A Futura telekre eredetileg a tulajdonosa, a Zalavár megyei Szövetkezeti Forgalmi Rt. szándékozott 1924-ben egy négyemeletes intézeti székházat-bérházat építeni (üzletekkel, irodákkal, tisztviselői lakásokkal), az építkezés azonban elmaradt. A város ál-tal megvásárolt telken 1927-ben az Ipartestület fontolgatta székháza, s egyben egy nagy bérház felépítését, de ez a terv is megvalósulatlan maradt. 1935-ben, az Erzsébet téri piaci húsbódékra kötött szerződés lejártával, ismét felmerült a vásárcsarnok építésének gondolata. Többen azt javasolták, bízzák magánvállalkozásra a felépítését, mivel a város anyagi erejéből nem tudja megoldani, de a városvezetés ezt nem fogadta el.326 A húsbódékat ugyan 1940-ben elbontották, de a piacot csak a II. világháborút követően, 1947-ben helyezték át az Erzsébet térről a tervezett Zárda utcai telekre, a vásár-csarnok azonban nem épült fel. A város kőszínház építésére vonatkozó, évtizedek óta megvalósulatlan elképzelése az 1920-as évek elején szinte minden évben felvetődött, végül 1926 februárjában a színház társadalmi úton, a város segítségével történő megépítésére megalakult a Nagykanizsai Közművelődési Egyesület. 1926 júliusában a „korszerűen és magyarul építés"327 elvét valló, eu-rópai rangú építész, a veszprémi és soproni színházak alkotója, Medgyaszay István tervei alapján indult meg a színház építése. A korábbi, Erzsébet téri helyszín helyett többen az Eötvös teret javasolták, végül a Közművelődési Egyesület a városvezetéssel a Polgár Egylet melletti sétatéren, a Rozgonyi utca mentén jelölte ki a színházépület helyét.328 Szerkezeti megoldása sajátságos, nézőtere egy „földig lenyúló tetőszerkezet", körítő, kitöl-tő falakkal. „A drága és nehézkes régi tetőszerkezet és az azt tartó vastag oldalfalak ...mind elma-radhatnak ennél a nézőtérnél. Az egészet négy pár fenyőszál tart-ja... A mennyezet tört síkú, ami helyes arányok mellett a legkitű-nőbb akusztikát is biztosítja, és magyaros, derült hangulatú faépí-tészetével a színjátszásnak méltó, művészies keretet nyújt... Nagy-kanizsa művelt magyar polgársága önmagára szabott, magyar lelkéből való művet állított önmagának és példaképpen az egész országnak." - írta az épületről tervezője, 325 Zalai Közlöny, 1927. március 18., március 20. 326 Zalai Közlöny, 1923. szeptember 26., 1927. augusztus 7., 1935. július 14. 327 Merényi, 1969. 75.p. 328 Zalai Közlöny, 1926. március 7., március 11., május 13. 124. kép: A Medgyaszay István terve alapján 1927-ben felépült Városi Színház 398 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 398 Medgyaszay.329 A két világháború közötti magyar építészetet bemutató kötetében Pamer Nóra Medgyaszay egyedülálló megoldását, az „ellentétes tömegjátékot" emelte ki: az egyes épületrészek változó nagyságú tömegeivel és az egymás fölé emelkedő tetők kontúrjaival „egy teljes magyar falukép együttes hangulatát fejezte ki egyetlen épületbe sűrítve".330 Az épület fő- és oldalhomlokzatát sgraffito technikával festett, a Bánk bánból, a János vitézből és a Falu rosszából vett jelenetek díszítik, melyeket Baksányi festőművész tervei alapján Beszédes Ottó fővárosi „műmester" készített. A két főkaput Szeghalmy Bálint városi mérnök tervezte. Zsinórpadlással felszerelt színpada 140 m2-es, előtte süllyesztett zenekari hely, két oldalán az öltözők és a díszletraktárak kaptak helyet. 465 ülőhelyes nézőtere 18 hátsó és oldalpáhollyal, karzat nélkül készült. Az előcsarnok két oldalán ruhatár, iroda, pénztár, cukrászda, mosdók voltak. Belső kiképzésében is a népi faépítészet hagyományait fejlesztette tovább. Kivitelezője a helyi Városépítő Rt. volt. Felavatására és az első előadásra 1927. március 15-én került sor, a későbbiekben azonban a színházi előadások mellett az év nagyobb részében mozgóképszínházként működött.331 Az épület magyaros jellegével, .,józan" szerkezetével nagy sikert aratott kortársai körében, új típussal gazdagította a szín-házépítészetet.332 Medgyaszay „életművének egyik legfontosabbika, a népi építőmód diadala és a monumentális építészetben fogalmazott emlékműve" - írja róla az építész munkásságát feldolgo-zó kötetében Kathy Imre.333 Kiskanizsa is nagy fontosságú „kultúrhajlékkal" gazdagodott, amikor a város és a föld-művelésügyi minisztérium támogatásával, a tagok közös munkájával, s 23 tag vagyona terhére felvett kölcsönből 1928-ra elkészülhetett - a korábbi földszintes székház bővítésé-vel - a kiskanizsai Polgári Olvasókör új emeletes székháza Bayer Lajos budapesti építész terve alapján. Kivitelezője Kertész Béla mérnök, vállalkozó volt. Az egyesületi gyűlések, rendezvények mellett a kiskanizsai színházi élet otthona is lett, emeleti dísztermében a színpadhoz rivalda és zsinórpadlás is tartozott. Az emeleten kapott helyet e mellett az öltöző, ruhatár, az olvasó- és a játékterem. A földszinten a sarokrészen üzlethelyiség volt, mellette az orvos lakása, a Polgári utcai oldalon takarékpénztári iroda és házmester lakás. Ünnepélyes átadására 1928. november 11-én került sor.334 2.4. Infrastrukturális fejlesztések: a víz- és csatornahálózat kiépítése, utak burkolása A városi fejlődést meghatározó víz- és csatornaművek kiépítése is a „két külföldi kölcsön-nek" köszönhetően az 1920-as években valósult meg. A katonaság által kiépített vízvezeté-ket 1921-ben városi használatba vették át, s tették alkalmassá „nyilvános üzemre". 1922-ben az utcai csőhálózatot először a Kisfaludy utcától a Csengery utca elejéig és az Erzsébet tértől a Fő úton át a Teleki útig terjesztették ki, majd 1925-ben a Sugár út, a Zrínyi utca egy szaka-sza és a József főherceg (ma Dózsa György) úti vízvezeték készült el. Az 1925. július 6-i és az 1926. november 26-i közgyűlésen határozták el, hogy a város által felvett Speyer-kölcsönből 632 201 arany koronát a vízmű kibővítésére fordítanak. Ebből az összegből valósították meg 1929-ig fokozatosan a beruházásokat.335 329 Potzner, 2004.155-156.p. 330 Pamer, 2001. 208.p. 331 Zalai Közlöny, 1926. május, 19., május 27., 1927. március 13., március 16. 332 Új Idők, 1927. július 3. 333 Kathy, 1979. 25.p. 334 Átalakítási és bővítési terv, alaprajz, 1927. Polgármesteri Hivatal tervtára, Nagykanizsa, Zalai Közlöny, 1928. november 13.; Juhász, 1975. 41-42.p. 335 TGYM A. 1217-81. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 399 1926-27-be n ennek köszönhetően készült el a 31 m magas, 700 m3 űrtartalmú, 10 m víz-oszlop magasságú vasbeton víztorony Jendrassík Alfréd építész (államtitkár, a belügymi-nisztérium műszaki osztályának vezetője) terve alapján. Külső falazatát 16 oldalú sokszög sarkaiban álló pillérekből képezték, melyek közé ívelt cement-rabitz falakat feszítettek. Majd a 4,5 km-es vízvezetéket 1929-ig 15 km-re bővítették, a hálózatba bekapcsolt házak száma ekkor 406 volt. A vízmű-hálózat és a gépészeti berendezés tervezetét Makó-Kléger Sándor miniszteri tanácsossal készíttették el. A vízmű építésének befejezése után korszerű csatornarendszert létesített a város. A terveket Joó István és Sárkány Miklós miniszteri tanácsos és osztálytanácsos készítette, a munkálatok 1926-ban kezdődtek. A betonból készült zápor- és szennyvízelnyelő csatorna-rendszert 1927. november l-jén helyezték üzembe. 1934-ben a több mint 19 km hosszú háló-zatba már 820 ingatlan kapcsolódott.336 1929-től fejlesztették tovább a vízművet, a korábbi kutaktól nem messze egy 140 és egy 150 m mély újabb artézi kutat fúrtak, tovább bővítették az utcai vezetéket is. A hálózatot hossza 1935-ben már 19,5 km volt, a hálózatba bekapcsolt házak száma 638, a vízzel ellátott lakosság száma 10 500 fő. A víz- és csatornarendszer kiépítése következtében megrongálódtak az útburkolatok, így 1929-ben a város elhatározta, hogy főbb forgalmi útjait a kor igényeinek és a forgalom-nak megfelelően átépítteti. A munkát versenytárgyalás során a Magyar Asphalt Rt. nyerte el, mely 10 évre meghitelezte a vállalati összeget a városnak. A munkálatok 1930-31-ben készültek el. A burkolatokat a forgalom és a városiasság szerint választották ki, a főutakat homokaszfalt, topeka-aszfalt, bitumac-burkolattal, a kisebb forgalmú utcákat mészkő- és bazalt-makadámburkolattal látták el. A leghosszabban burkolt útvonal, a Pécs - Varasd út városon átvezető szakasza nagyobb része bazalt kiskocka, míg a város központjában ho-mokaszfalt és topeka-aszfalt burkolatot kapott. A Fő utat, a Kazinczy és Csengery út belső részét, a Sugár út elejét és az Erzsébet tér déli és keleti oldalát homokaszfalttal burkolták. A Csengery út külső szakaszát a nagy teherbírású bazalt-fejkővel látták el, a Kazinczy utca külső részét felületileg kezelt bazalt-makadammal. A Deák tér nagy része homokaszfalt, más része felületi kezelést és bitumac-burkolatot kapott; az Eötvös tér is homokaszfalt bur-kolatú lett középen egy aszfalt gyalogjárda szigettel. A Kossuth téri bazalt-makadam utat kátrányos felületi kezeléssel szilárdították meg, a Széchenyi téren a megmaradt kongótég-lából burkolták a tér közepét. A korábban kongótégla burkolatú utakból kikerülő anyagból a meglévő kongótéglás utakat javították ki. A két városrészt összekötő útszakasz bazalt kiskocka burkolatú, további része Kiskanizsán kátrányos felületi kezelésű bazalt-makadam lett. A Varasdi, Bajcsai, Homokkomáromi, Szepetneki utcák jelentősebb forgalmuk miatt bazalt-, mészkő- vagy kongótégla-makadámmal burkolatot kaptak. A nagyobb forgalom, ill. a talaj süppedékessége miatt burkolták kongótörmelék-makadámmal, kisebb részben bazalt-makadámmal a Templom teret, a Szent Flórián tér déli oldalát, a Kisrác és Őrtorony utcát. A burkolási terveket - Király Kálmán budapesti műszaki főtanácsos szakértő javas-latai alapján - a városi mérnöki hivatal készítette Király Sándor műszaki tanácsnok vezeté-sével. A munkák eredményeként a több mint 46 km hosszú városi utakból már 31,4 km volt burkolt út (24,6 km Nagykanizsán, 6,8 km Kiskanizsán).337 336 Király, 1935. 78.p. 337 TGYM Tört.dok. tár 72.403.15. és 89. 84.; TGYM Tört. dok. tár 81.657.1.; Waligurszky, 1935. 85-86.p.; Zalai Közlöny, 1929. június 20., július 4., július 5. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 400 2.5. Új utcák nyitása, lakóház építkezések az 1920-30-as években A város időközben számos telket, ingatlant vásárolt meg városfejlesztési célból, sikerült az uradalomtól megszereznie a kórház bővítéséhez szükséges telket, majd utcanyitások-hoz szükséges területeket is. A lakásgondok enyhítésére 1922 és 1934 között összesen 227 házhelyet osztottak ki anélkül, hogy a város területe nőtt volna.338 Az 1920. évi földtörvény végrehajtása kapcsán az 1-2 holdas törpebirtokok mellett országosan 260 ezer házhelyet is kiosztottak. Nagykanizsán 1922-ben az első ütemben több mint 38 000 négyszögöl terüle-ten 64 házhelyet, a második ütemben több mint 43000 négyszögölből újabb 113 háztelket alakítottak ki a Kossuth tértől keletre fekvő beépítetlen területen, az ún. Katonaréten, me-lyet korábban „kis gyakorlótérként" használt a katonaság. Az igénylők közül elsőként 1922 szeptemberében Schlégel József ácsmester kért engedélyt családi háza felépítésére (Mária u.). A városrész a városrendezési tervben „házhelyhez juttatottak területe"-ként szerepelt, az újság híradásokban „katonarét" néven emlegették, s ez lett hivatalos elnevezése is a későb-biekben.339 1924 augusztusában az itt kialakított új utcákat a kórház volt főorvosa emlékére Szekeres József utcának, s a telkek egykori tulajdonosai, a Batthyány-Strattmann család tiszteletére László herceg utcának (ma Semmelweis I. u.) és Mária utcának (László herceg felesége, Coreth Mária) nevezték el. A Rózsa utca folytatásaként nyitott utca a Tavasz, a vasútvonal melletti a Bagolai sor, a leendő sporttér melletti a Levente utca elnevezést kapta. A Tavasz utcából nyíló kis háromszög alakú teret, mivel a városrendezési tervben templom céljára jelölték ki, Kápolna térnek (ma Táncsics M. tér), s a szétágazó két utcát Sánci (ma Sánc u.) és Őrház utcának nevezték el.340 A telkek beépítése lassan haladt, 1924-ben több-ségüket még csak veteményeskertként tudta használni tulajdonosa, néhányan anyagi ne-hézségeik miatt kénytelenek voltak lemondani telkükről, helyükbe azonnal újabb igénylők jelentkeztek. A tulajdonosok s a városvezetés is a nehéz gazdasági és pénzügyi helyzet, a hitel lehetőségek jobbra fordulását várta az építkezések nagyobb arányú megindulásához. 1933-ban a Saját Otthon Építő Takarék Szövetkezet kezdett erőteljes építkezést, kedvezmé-nyes, „kisegzisztenciáknak" juttatott kölcsönökből épített fel több családi házat a Szekeres József, az Őrház és Levente utcában.341 Tíz év alatt végül a telkek háromnegyede beépült, új városrész született. 1924 novemberében a házhelyigénylők egy csoportja újabb házhelyosztást kérvénye-zett a város tulajdonában lévő Babochay-telken, a temető melletti Bettelheim-telken vagy a hercegi uradalom vasútállomással szemközt fekvő területén. A kérést a képviselő-testü-let elutasította, mivel akkor még nagyrészt a katonaréti telkek is beépítetlenek voltak, s a városnak más tervei (ipartelep vagy közintézmény létesítése, temető bővítése, gazdasági iskola építése) voltak a telkekkel. A Gyár utcától (Babochay u.) nyugatra elterülő hatalmas Babochay-telek sorsa éveken keresztül témája volt a képviselő-testületi üléseknek. 1924 őszén a parcellázásáról tárgyalt a városi tanács, 25-30 házhely kialakítását, s két utca nyi-tását javasolták a területen, de ekkor még elutasították a kérelmet. Az új utcákat azonban hamarosan mégis megnyitották, ugyanis a városrendezési tervhez 1926 júniusában készült térképen már mindkét utca szerepel, a Gyár utcára merőleges „Wlassics Gyula utca" néven, az abból dél felé kiinduló még névtelenül (később Kassa u.). 1925-ben a belügyi tárcával történt tárgyalások után ingyen ajánlotta fel a város a területet egy új csendőrlaktanya és kislakások számára az államnak. A laktanya építkezés ugyan elmaradt, a telkeken azon-338 Király, 1935. 82.p. 339 Zalai Közlöny, 1922. augusztus 22., szeptember 8.; Warga, 1927.; TGYM Tört. dok. tár 72.403.12. 340 Az 1924. augusztus 19-i Képviselőtestületi ülés határozata. Zalai Közlöny, 1924. augusztus 20. 341 Zalai Közlöny, 1924. július 26., október 16., 1933. szeptember 30. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 401 ba n megindult az építkezés.342 1928 és 1931 között több, hasonló homlokzatú és alapraj-zi beosztású, 2-3 szobás családi ház épült a Wlassics utcában Trájer János és Gerócs György helyi kőműves mesterek tervei alapján és kivitelezésében.343 A magánépít-kezések fellendítése s ezzel munkaalkal-mak teremtése érdekében tárgyalt a város a Saját Otthon Építő Takarék Szövetkezet-tel. Megállapodásuk értelmében a város kedvezményes áron engedi át a Babochay-telken még beépítetlen házhelyeket, ahol a Szövetkezet vállalta 13 két- és háromszobás családi ház felépítését, az utcák közművesítését, s a háztulajdonosoknak hosszúlejára-tú, kamatmentes kölcsön biztosítását. Habár elkészültek a házak tervrajzai, a képviselő-testület is hozzájárult a szerződéshez, az együttműködés mégis meghiúsult. Nem tudni, hogy az addig jelentkezett nyolc házépítő végül a Szövetkezet segítségével építkezett-e (a több, hasonló homlokzatú ház erre enged következtetni).344 A Katonarét és a Babochay-telek beépítési terve kapcsán 1924-25-ben többször felmerült az országos kislakásépítő akcióba való bekapcsolódás, néhányan a városvezetés mulasz-tásának gondolták annak elmaradását. Sabján Gyula polgármester a város „valamivel ked-vezőbb" viszonyaival indokolta ezt, mivel a Barakk-telep 1200-1400 embert fogadott be, s a korábbi építési akció feltételei nagyon súlyosak lettek volna.345 A népjóléti minisztériumban történt tárgyalások eredményeként végül a lakásínség enyhítésére és a lakásépítés megélénkítése céljából a város egy kislakásos bérház felépíté-sét határozta el 1926-ban a Vécsey Zsigmond utcában, a Csengery és a Gyár utca (Babochay u.) között. A kétemeletes bérpalotában 10 egyszobás és 8 kétszobás lakást helyeztek volna el. Ugyanerre a telekre a város távoli tervként egy hasonló nagyságú épületet szándéko-zott építeni két- és háromszobás lakásokkal, a Gyár utca felé néző homlokzattal. Ehhez a kormány először 780 millió korona kölcsönt helyezett kilátásba (a kislakásépítő akciók keretében az állam 50%-os kölcsönt biztosított a városoknak), majd a támogatás összegét 1 milliárd koronára emelte fel. A 18 lakásos bérpalotát végül nem az eredetileg tervezett helyen, hanem a Kossuth téren építették fel, s a felemelt támogatásnak köszönhetően a tervet kibővíthették, az épületet egy oldalszárnnyal egészítették ki. A terveket Szeghalmy Bálint városi mérnök készítette, kivitelezője a helyi Horváth és Vas cég volt. Az új terveknek köszönhetően a kétemeletes bérházban nem csak egy- és kétszobás, hanem 6 egyszobás, 7 kétszobás és 5 háromszobás lakást alakítottak ki.346 1933-ban a bezárt Weiser gépgyár körüli szabad területet parcellázták, négy házhelyet alakítottak ki a Sugár út mentén s a városrendezési tervnek megfelelően új utcát nyitottak a Kinizsi utca felé (Kazinczy u.) 11 házhellyel, melyben a város kiépítette a közműveket. A Sugár úti telkeken modern bérházak épültek, melyek homlokzataikkal a város „modern építészeti architektúra iránt való érzékét" bizonyították a kortársak szerint.347 A háromszintes tár-342 Városrendezési terv, 1926., Zalai Közlöny, 1924. november 28., szeptember 5. 343 Wlassics Gy. utca 8., 12., 13., 15. számú házak tervrajzai. TGYM Tört. dok. tár Gy.sz. 27/2006. 344 Zalai Közlöny, 1932. október 18., október 20., november 30. 345 Zalai Közlöny, 1924. július 26., 1925. június 26. 346 Kislakásos bérház kivitele tervalaprajzok,1926. TGYM Tört. dok. tár Gy. sz. 27/2006., Zalai Közlöny, 1926. március 5., május 19., június 3., július 31. 347 Zalai Közlöny, 1933. április 9., május 5.; Vécsey, 1935. 64.p. 125. kép: Katonaréti villa, a Mária utca déli végén álló sarokház 1940 körül Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 402 sasház (Sugár út 16/a) (s valószínűleg a mellette álló épületek is) Kalmár Zoltán helyi építész tervei szerint készült el, s ő volt - az 1930 óta működő saját cégével - az épület kivitelezője is.348 A Weiser-telek felosztását, s az utcanyitást elhatározó 1933. május 4-i városi közgyűlé-sen vetődött fel az ekkor még csak a Mária utcáig nyúló Szekeres József utcának a Kossuth térig történő meghosszabbítása is (mely a városrendezési tervben is szerepelt), dr. Fülöp György képviselő pedig Kiskanizsán a Kisrác utcának az Ország útig történő meghosszab-bítását kérte. A városrendezési tervben ugyan jelöltek egy utcát az Ország út és a Varasdi utca között, de a javasolt utcától északnyugatra. Az új utca (Munkácsy M. u.) megnyitására végül 1936 őszén került sor.349 1936-ban a József laktanya nyugati részén nyitott utcát (Egry József u.) Pilsudski mar-sallról, a Rozgonyi utca meghosszabbításában tervezett utcát Rothermere lordról, az új re-formátus templom előtti teret Mussoliniről nevezték el. A nyilas párt képviselője Hitlerről is szeretett volna egy utcát elnevezni, de a képviselő-testület nem volt hajlandó szavazni róla.350 1936 szeptemberében az építőipari szakmák képviselői mozgalmat indítottak a vá-rosban munkaalkalmak teremtése érdekében, küldöttségük újabb utcák nyitását kérte, mely lehetővé tenné a magánépítkezések fellendülését. 1936 novemberében a képviselő-testület elhatározta a Báthori és a Király utcákat összekötő új utca megnyitását ugyanakkor a kép-viselők javasolták a Szekeres József utca rendezését, az Arany János utca meghosszabbítá-sát (hogy a kiskanizsaiak a Fő út helyett ezen közlekedhessenek) és a Szent Imre herceg utca meghosszabbítását is, de utóbbiakról nem született döntés. Nem utcanyitásról, csupán névmódosításról döntött a képviselő-testület 1938. január 22-én, amikor a Credo egyesület javaslatára a Szent Évre való tekintettel a Sugár utat „Szent István-sugárút"-nak nevezték el.351 A városfejlesztés évtizedes problémája oldódott meg, amikor hosszú tárgyalások után 1937-ben megindult a Horthy Miklós úton (Ady u.) a ferencrendiek telkétől majdnem a vas-úti sorompóig tartó hercegi major területének parcellázása. A hatalmas beépítetlen terüle-tet évtizedeken keresztül egy düledező deszkakerítés határolta, melyet 1930 őszén díszes betonkerítéssel cseréltek fel, mely mögé két sor fenyőt ültettek, s a parkosítással, az irre-denta virágágyásokkal új arculatot kapott az utca, azonban továbbra is „csonka" maradt. A Bankegyesületnek sikerült 1937 őszén a területet megszereznie, házhelyeket kialakítania, s a város 25 éves adómentességet biztosított az itt építkezőknek. A városvezetés előker-tes villaépítkezéseket tervezett a területen, mivel azonban a hercegség az istállóépületeket nem engedte lebontani, csak zártsorú építkezésekre volt alkalmas a 19 telek, ahol ikerbejá-ratos, modern házakat lehetett építeni. Ezzel a város arculatának fejlesztése céljából fontos útszakaszon nyílt meg az építkezés lehetősége.352 2.6. Városi beruházások, városszépítés az 1930-as években A Kultuszminisztérium által 1916-ban megígért (korábban már említett) elemi iskola építések közül is sikerült többet megvalósítani. Kiskanizsán Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter iskolaépítési programja keretében, a Nagyrác utcában a város által adományozott telken 1926-27-ben Schmitterer Ernő tervei szerint 6 tantermes elemi iskola épült igazgatói- és szolgalakással, melyet 1928. szeptember 9-én szenteltek fel. (Ki-348 Kalmár Zoltán a Műegyetem elvégzése után 1922-ben került Nagykanizsára a Hoffmann Hermán tervező-ki-vitelező céghez. Kivitelezője volt 1940-1944 között a MAORT beruházásainak, a református templomnak stb. MNL ZML Cégbíróságok cégjegyzéke. N.E. II. 1060. (289.) 1060/1930.;TGYM A.3385-2013. 349 Zalai Közlöny, 1933. május 5., 1936. november 4. 350 Zalai Közlöny, 1936. június 14., 1942. április 22. 351 Zalai Közlöny, 1936. szeptember 10., november 19., 1938. január 22. 352 Zalai Közlöny, 1930. szeptember 7., 1937. november, 1938. január 25. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 403 vitelezőj e a helyi Vas és Horváth cég volt.)353 Majd 1929-30-ban Fridrich Lóránt műegyetemi adjunktus tervezésében a Vécsey Zsigmond utcában készült el az új 8 osztályos iskolaépület igazgatói- és pedelluslakással. Földszintjén a 4 leányosztályt, az emelten a fiúosztályokat, tan-szertárat, tantestületi szobát és könyvtárat helyezték el. A160000 pengős építési költség felét a közoktatásügyi minisztérium, másik felét a város biztosította. Kivitelezője Kalmár Zoltán helyi építész cége volt. Eredetileg 1929 őszén át kellett volna adni, de anyagiak híján nem tudták befejezni s berendezni az épületet. Végül a minisztérium újabb 30000 pengős állam-segélyének köszönhetően 1930. szeptember 28-án szentelték fel. Az új iskola külsejével, belső kivitelével, termeinek tágasságával, modern berendezésével a legújabb típusú, korszerű is-kolák mintája lett.354 Hat év múlva a már tarthatatlan állapotú, oktatási célokra egyáltalán nem alkalmas Huszti téri iskola helyett is sikerült állami támogatásból megépíteni a Petőfi utcában egy új, 4 tantermes iskolát. Az épületben 1937. január 7-én kezdték meg a tanítást.355 Több részletben, 1929 és 1932 között épült fel a Gábor Áron tüzérlaktanya a Petőfi utca vonalától nyugatra fekvő nagy beépítetlen térségben, itt vezetett volna a városrendezési terv szerint a város külső szélét szegélyező nagykörút vonala. Az épületterveket Medgya-szay István készítette, a vasbeton munkák terveit Misley Sándor, szintén budapesti építész. A legénységi épület honfoglaló harcosokat ábrázoló sgraffitoi Kacziány Aladár festőmű-vész munkái. Habár az 1929 nyarán kezdődő első építési szakasz kivitelezője a Fazekas és Kármán budapesti cég volt, a város polgármesterének, dr. Sabján Gyulának köszönhetően a honvédelmi minisztérium kikötötte a szerződésben, hogy a részmunkáknál „lehetőleg" a helyi ipart részesítsék előnyben. Végül heteken át tartó tárgyalások után sikerült elérni, hogy a lakatos munkák kivételével az összes (asztalos, bádogos, üveges, festő, kárpitos) munkát nagykanizsai iparos nyerje el.356 Az építkezés 1930 őszén folytatódott. Az 1930 februárjában megválasztott új polgármesternek, Krátky Istvánnak és Gyömörey György főispánnak sikerült elérnie, hogy a 300000 pengős beruházást helyi vállalkozó nyerje, s így kanizsai munkalehetőséget teremtsen. A 9 ajánlattevő közül a helybeli Horváth és Vas cég, Kalmár Zoltán és Kertész Béla357 építészek, építési vállalkozók lettek a kivitelezők.358 Több évtizedig elhúzódó tervezgetés után 1933-ban készült el a sportcélokat is szolgáló strandfürdő. A Szépítő Egyesület több akciót indított létrehozása érdekében, 1896-ban terv-vázlat is készült egy, a Principális csatorna melletti fürdőről.3591925 októberében az Országos Testnevelési Tanács megkeresésére újra felmerült a fürdőlétesítés gondolata. A terv véghez-vitelére 1927. július 16-án dr. Örley György kir. közjegyző elnökségével megalakult a Nagy-kanizsai Fürdőegyesület, melynek célja „a fürdő széles néprétegek számára elérhetővé tétele által" a közegészségügy szolgálata, s az úszósport előmozdítása volt. A Warga-féle városrendezési tervben, s az 1927-ben, majd 1929-ben készült tervekben is, bár különböző helyen, de a Princi-pális csatorna mellett gondolták elhelyezni a létesítményt, 1930-ban azonban már a Sétatéren, a Mercur-gépgyár telkén felépülő fürdő terveiről tárgyalt a közgyűlés, mint a legideálisabb elképzelésről.360A város lakossága kötvények jegyzésével támogatta a tervet. Krátky polgár-mesternek sikerült az Országos Testnevelési Tanácstól segélyt szereznie, melynek eredmé-nyeként 1933 májusában elindulhatott az építkezés, a strandfürdő 1933. július 23-án nyílt meg. Az avatási ünnepélyre 1933. szeptember 9-én a válogatott magyar úszó- és vízipóló 353 Elemi iskolai értesítő, 1928-29. 3-4.p.; Zalai Közlöny, 1926. február 17., május 27., 1927. augusztus 10. 354 Zalai Közlöny, 1929. június 9., 1930. június 15., szeptember 30. 355 Elemi iskolai értesítő, 1935-36. 9.p„ 1936-37. lO.p. 356 Zalai Közlöny, 1929. június 5., június 26., július 9. 357 Kertész Béla oki. építészmérnök, építőmester, építési vállalkozó. Cégét 1929-ben alapította. MNL ZML Cégbíróságok cégjegyzéke. N.E. II. 1050. (284.) Ce. 1050/1929.; Lásd: Zalai Közlöny, 1924. szeptember 7. 358 Zalai Közlöny, 1930. február 7., április 6. 359 TGYM Tört. dok. tár 77.506.1. 360 Zalai Közlöny, 1927. július 14., 19., november 5., 1930. február 21. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 404 csapat részvételével, nagyszabású ünnepély keretébenkerültsor. Afürdő területe12 000 m2 volt. A 33,3 m hosszú medencében fürdés és versenyúszás céljára kétféle vízszintet lehe-tett tartani. A gyermekek részére külön 12 m átmérőjű körmedence készült. Egy kabinház épült 34 kabinnal, a Merkúr-gépgyár egyik épületének átalakításával ruhatáros öltöző. A kabinház tetején napozót alakítottak ki. A fürdő területén két homokstrand, gyep-felület, árnyas terület, tornahely szolgálta a látogatók kényelmét.361 Az 1929-től a város szolgálatában álló Vécsey Barnabás362 városi mérnök több kápolna és templom tervét készítette el az 1930-as években: a már korábban említett kórházi ká-polnáét 1933-ban, s a piarista kápolnáét 1935-ben. Tervei szerint épült fel 1933-34-ben a református templom is. A református gyülekezet már 1902-ben elhatározta, hogy a szűkké vált Batthyány utcai imaterme helyett új templomot épít, ehhez 1912-ben megvásárolták a kincstártól a Rozgonyi és Hunyadi utcák sarkán álló telket a rajta álló katonai raktárral. Az építkezésre összegyűjtött tőke azonban - hadikölcsönbe fektetve - az I. világháború alatt elértéktelenedett. 1926-tól újult erővel kezdték meg a gyűjtést, azonban templomukat nem a városrendezési tervben is szereplő, saját tulajdonukban lévő telken, hanem a Kazinczy utcában (Ady u.) a belső major területén kívánták felépíteni Neuschloss Kornél műépítész elképzelése szerint. Végül a templom, paplak és iskola terveit Szeghalmy Bálint városi mér-nök készítette el, de a helyszínben még 1932-ben sem tudtak megállapodni.363 A Kazinczy utcai major mellett felmerült a Postapalotával szemközti Futura telek és egy Csengery utcai telek is, végül 1932 áprilisában az eredeti, Rozgonyi utcai helyszín mellett döntöttek. Vécsey Barnabás városi mérnök, a református gyülekezet gondnoka újabb terveket készített, me-lyeket anyagi megfontolásból többször módosítani kellett. A végleges tervek alapján 1933. február 3-án Kalmár Zoltán építészt bízták meg a kiviteli munkálatokkal. A „római iskola stílusában" épült, egyszerű homlokzatú templom tömegéből erősen kimagasodik jellegzetes, 23 méter magas, sisak nélküli tornya, melynek kiemelkedő részét pártázat, magas résabla-kok díszítik. Szentélyéhez délről nagy gyűlésterem csatlakozik tanácskozások, ünnepélyek céljára. A 300 fő befogadására alkalmas templom kortársai szerint „őrtoronyként uralja a környéket", s az egész városrész képét „fellendítette". Az 1933. novemberben befejezett épí-tési munkák és berendezés után 1934. május 13-án szentelték fel. A templomhoz tartozó lelkészlak 1937-ben épült fel.364 Ebben az időben készültek el a város első köztéri szobrai. Barbarits Lajos 1929-ben még úgy említi Nagykanizsát, hogy „ama ritka városok közé tartozik, melyeknek semmiféle köztéri szoborműve nincs".365 Rövid idő alatt, 1930 és 1934 között négy szoborral gazdagodott a város. A 20. honvéd gyalogezred első világháborúban elesett halottainak állított emléket Hybl József „Dalolva mentek csatáról csatára" jeligéjű és feliratú, a rohamra induló öreg népfelkelőt és a fiatal honvédet ábrázoló alkotása, melyet 1930. június l-jén az Erzsébet tér délkeleti sar-361 Zalai Közlöny, 1931. április 29., július 15.; Király, 1935. 78-79.p. 362 Vécsey Barnabás (Vécsey Zsigmond polgármester fia) a nagykanizsai piarista gimnázium és a műegyetem elvégzése után, 1924-től magánirodákban dolgozott tervező építészként. 1929-től Nagykanizsa városi mér-nöke, 1935-től műszaki tanácsnok, a városi műszaki hivatal vezetője. Benedek, 1938.15.p. 363 Zalai Közlöny, 1926. június 27., 1932. január 30., február 9. Szeghalmy tervét közli: Bereczky, 26., 46.p. 364 Zalai Közlöny, 1933. január 6., január 20., május 9.; Rábavölgyi, 1997.10-17.p. 365 Barbarits, 1929. 369.p. 126. kép: Az 1933-ban átadott strandfürdő Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 405 ká n lepleztek le.366 A 48. gyalogezred 12 ezer hősi halottjának emlékműve Kisfaludi Stróbl Zsigmond alkotása. A Petőfit és egy első világháborús kézigránátos magyar katonát ábrá-zoló bronz szobor avatására 1934. szeptember 2-án került sor - az Erzsébet térre áthelyezett Török kút helyén - a Deák téren.367 Ugyanitt állították fel az ország első vidéki országrész-zászlóját, a „Muraköz-Országrészzászló" emlékművet, melyet a zászlórúd előtt Istók János fel-repülni készülő, a „karmai közt a trianoni kígyót tartó" bronz turulmadara díszített. A lobogó felvonására „páratlanul impozáns" ünnepély keretében 1933. június 4-én, pünkösdvasárnap került sor.368 Ugyanebben az évben a nagykanizsai származású, Salzburgban élő Schless István 20 ezer pengőt adományozott azzal a céllal, hogy abból irredenta emlékművet létesítsenek a városban. A szoborpályázatra beadott 21 pályamű közül a zsűri 1934 januárjában Hübner Tibor budapesti műépítész "Süt a nap" jeligéjű tervét fogadta el. A 10,5 m magas Nagy-Ma-gyarország emlékművet a megmaradt vármegyék címerei, ill. félig kifaragva az elcsatolt vármegyék címerei, s egy, a Szent korona által lezárt nagyobb oszlop körül kisebb poszta-menseken az „Anya gyermekével", a „Harcos magyar", a „Magyar paraszt" és „Hungária" mo-numentális méretű, allegorikus szobrai díszítik. A korona alatt a „Magyar Hiszekegy" sorai voltak olvashatók. Avatási ünnepélyét először 1934. október 7-re tűzték ki, de négy alka-lommal is elhalasztották, és bár az utolsó kitűzött napra, október 28-ra a meghívókat is kiküldték, hivatalosan végül sohasem avatták fel az emlékművet.369 A Magyar Vidéki Városok Kulturális Szövetségének lapja, a Városkultúra 1935 márci-usában külön számban mutatta be Nagykanizsát. A lap főmunkatársa, Berzenczey Domo-kos a Trianon óta eltelt időszakról szólva a városban uralkodó „egészséges közszellemet" és a városi irányítás „kitűnő vezető egyéniségeit" emelte ki. Véleménye szerint ez tette lehetővé azoknak a kiváló szakembereknek és művészeknek a kiválasztását, akiket a városi beru-házások megvalósításával bíztak meg. „.. .jellegzetes a város alkotásaiban, hogy azok mindegyike a mai kor kiváló egyéniségeinek nevéhez kapcsolódik. Warga László kétségtelenül legelső városren-dezőnk, Hültl Dezső, Medgyaszay István, Jendrassik Alfréd, Hübner Tibor, a magyar építész-gárda kiemelkedő büszkeségei, Joó István, Makó-Kléger Sándor, Sárkány Miklós, Schüller Gyula a vízveze-téki és csatornázási művek legkiválóbb szakértői az országban, Krencsey Géza a vágóhidak és hűtő-berendezések legnagyobb mestere volt, Kisfaludi Stróbl Zsigmond neve pedig ma már Angliában is a legnagyobb hangzású márkák közé tartozik." - írta a „Nagykanizsai impressziók" című cikkében Berzenczey.370 1930-tól a város is bekapcsolódott a Budapestről induló „Virágos Budapest - Virágos Ma-gyarország" jelszavú, „hazafias irányú" mozgalomba, melynek célja volt: „öltsenek virágdíszt Magyarország városai... s majdan a kivirágzott városok virággal hintett utai vezessenek el bennün-ket a virágos Nagymagyarországba".371 A városszépészetet Nagykanizsán is az „irredentizmus szolgálatába állították". A dr. Krátky István polgármester által 1930 októberében meghirde-tett „Virágos Nagykanizsa" program szerint a terv „nemcsak a virágok kultuszát jelenti, ...ha-nem jelenti az optimizmust, a hitet Nagykanizsa jövőjében", végrehajtására Kertészeti Bizottság alakult. Erős Rezső városi erdőmérnök a hazafiság és az irredentizmus jegyében tervezte meg a város tereit, útjait díszítő virágágyakat. A Horthy Miklós út (Ady u.) mentén, a vas-útállomástól kezdődően az „Igazságot Magyarországnak" felirat volt olvasható, ezt követte Magyarország virágokból kirakott térképe a „Nem, nem, soha!" felirattal, majd az útvonal 366 TGYM Tört. dok. tár 72.17.1.; Lásd: Kunics, 1992. 212.p. 367 Kunics, 1992. 212-213.p. 368 Kunics, 1992. 213.p„ Kanizsai Enciklopédia, 1999. 247.p. 369 TGYM tört. dok. tár 82.1212.1.; TGYM Tört. dok. tár 82.939.1., 82.834.1. Kanizsai Enciklopédia, 1999.134-135.p. 370 Városkultúra, 1935. március 15. 83.p. 371 Zalai Közlöny, 1935. április 4. 406 Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 406 hosszában az elszakított városok névsorát lehetett olvasni. A Deák téren, a 48. gyalogezred emlékműve előtt a koronás kiscímer és Nagy-Magyarország térképe volt látható, melyet a „Vesszen Trianon!" jelmondat vett körül, az Erzsébet téren a 20-as szobor körül a Szózat sorai, a Csengery úton a szabadságharc hőseinek nevei voltak olvashatók.372 Urmánczy Nándor, az Ereklyés Országzászló Bizottság elnöke 1933 júniusában a Pesti Hírlap vezércikkében méltatta a város „irredenta kert-propagandáját", s példaként állította az egész ország elé.373 Az 1930-as évek legnagyobb beruházása a már 1902 óta sürgetett igazságügyi palota-törvényház építése volt az Erzsébet téri kincstári telken. Jelentős, a város főterének arcu-latát alapvetően befolyásoló építkezés - a teret kelet-nyugati irányban átszelő húsbódék emelése és az utak aszfaltozása kivételével - a századforduló óta nem történt. Az 1913-ban K. Császár Ferenc által elkészített terveket 1924-ben, majd 1927-ben akarták némi korrek-cióval kivitelre előkészíteni, de a megvalósítás elmaradt.374 Gróf Bethlen István 1935 máju-sában az igazságügyi tárca költségvetési tárgyalásánál tette szóvá a kanizsai igazságügyi palota építésének szükségességét. Dr. Krátky István polgármester az OTI (Országos Társa-dalombiztosító Intézet) és MABI (Magánalkalmazottak Biztosító Intézete) aggkori-alapjá-hoz fordult 300 ezer pengős „hasznos beruházási kölcsön"-ért, melynek folyósítását végül 1936 márciusában véglegesítette a MABI.375 Az 1936 tavaszán az épületre kiírt újabb tervpályá-zaton a város a beérkezett 6 terv közül Hübner Tibor budapesti építész tervét fogadta el, melyhez az igazságügyi minisztérium is hozzájárult, de a 2. helyezett, K. Császár Ferenc tervezett homlokzatával módosítva. Úgy vélték, ez jobban megfelel az épület „monumenta-litásának", s „erőteljesebben kidomborítja annak jellegét".376 A város szerződést kötött a kincstár-ral, mely szerint Nagykanizsa a kincstár tulajdonában lévő telken saját költségén felépíti a palotát, melyet a kincstár 25 évre bérbe vesz, a bérösszeg a kölcsön törlesztésével egyezett meg. A munkák odaítélésére az iparügyi miniszter építési bizottságot alakított, melyben Krátky István nagy harcot vívott azért, hogy szűk körű versenytárgyalást írjanak ki. Elérte, hogy a központi fűtés-szerkezet munkái kivételével az összes munkára csak helyi iparos és vállalkozó pályázhatott. Az árlejtésre 50 pályázat érkezett, végül egy fővállalkozó és a kisiparosok csoportjának olcsóbb ajánlata közül az iparügyi miniszter hajlandó volt elfo-gadni a kisiparosok ajánlatát, de csak a polgármester garanciavállalásával. Az 1936 szept-emberében megindult munkálatokat Vécsey Barna és Hübner Tibor felügyelte, a bokréta-ünnepélyt december 21-én tartották, a törvényszék 1937. augusztus elején költözhetett be az új palotába. Az átadási ünnepélyre 1937. augusztus 20-án került sor. Az épület homlok-zatát a magyar címer díszítette, alatta arany betűkkel a „Törvényház" felirat volt olvasható. A földszinten a járásbíróság irodái, a bírák szobái, a telekkönyvezetők irodái, a főlajstrom iroda, telekkönyvtár, végrehajtók szobái stb. kaptak helyet, az 1. emeletet a törvényszéki elnök irodái, a polgári bíróság teljes apparátusa, tárgyalóterem, a 2. emeletet a büntetőbíró-ság, a kir. ügyészség, a bírák, jegyzők irodái, s a főtárgyalóterem foglalta el.377 Az igazságügyi palota felépülésével azonnal napirendre került az Erzsébet tér évek óta halogatott rendezésének ügye is, melyet nem csak városrendezési, szépészeti, hanem „nyo-mós városfejlesztési és fontos idegenforgalmi szempontok" is indokoltak. Már 1930-ban az aszfal-tozási munkák befejezése után, a térrendezés kezdetéről, a piac praktikusabb elhelyezéséről szóltak a híradások, de a munka végül elmaradt. Az 1937. évi tervek szerint a törvényszék 372 Zalai Közlöny, 1930. október 11., 1931. január 17., február 6.; Erős, 1935. 87-88. 373 Zalai Közlöny, 1933. június 11. 374 Zalai Közlöny, 1924. január 18.; 1927. február 8. 375 TGYM Tört. dok. tár 82.1155.1.; Zalai Közlöny, 1935. május 12., július 17., 1936. március 1. 3/0 Zalai Közlöny, 1936 április 28., május 24., július 16. 3/7 Zalai Közlöny, 1936. június 13., szeptember 4., december 23., 1937. augusztus 12., augusztus 24. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 407 előtt i területet parkosítják s egyben rendeznék a 20-as gyalogezred emlékműve környékét is, (felmerült, hogy a szobrot áthelyezik a téren egy „megfelelőbb" helyre). A legnagyobb gondot azonban a „húsbódék ügyének megoldása" jelentette, helyükre s a piac egy részének helyére „pompás park" került volna. A városlakók ugyan örömmel fogad-ták a tervet, de többen a húsiparosok érdekében léptek fel. A város kereskedői és iparosai értekezletet tartottak az ügyben, s 1937 augusztusában küldöttséggel fordultak Krátky Ist-ván polgármesterhez a tervek módosítása érdekében, aki az „esztétikai és gyakorlati érdekek összeegyeztetését" ígérte. Az új igazságügyi palota érvényesülését, az Erzsébet térnek a város reprezentációs helyévé, „díszterévé" válását akadályozó, a teret kelet-nyugati irányban ket-tévágó húsbódék bontását évről-évre elhalasztották, habár a fülkékre kötött bérleti szer-ződés már 1935-ben lejárt. A Hübner Tibor által készített újabb tervezet szerint a bódékat a tér északi csücskébe helyezték volna át, ezt követné a 20-as szobor körüli parkosítás, s esetleg a piac egy részének áthelyezése a tér északi részébe. 1938 januárjában a pénzügyi bizottságban, majd a városi közgyűlésen hosszú, parázs vita után végül - az esztétikai és egzisztenciális érdekeket összeegyeztetve - Krátky polgármester javaslatát fogadták el, mely szerint a bódéknak a tér északi részén jelöltek ki helyet (legalább három évre), s ha sikerül ott a régi terv szerint a városnak egy nagyméretű bérházat építenie, akkor a bódé-kat véglegesen eltávolítják. A közgyűlési határozatot azonban többen megfellebbezték a vármegyénél, végül 1940 augusztusában kezdték meg fokozatosan a bódék bontását, s 1941 tavaszán fejezték be. Eztán kerülhetett sor a tér kiképzésére, csinosítására, parkosítására.378 Az igazságügyi palota átadása után jelentős további építkezéseket, épület-átalakításokat terveztek a téren. A Magyar utca torkolatában, a tér lezárásaként tervezett bérház felépítése mellett néhányan ide helyezték volna az új kéttornyú katolikus templomot. A hercegség tulajdonában lévő, megürült régi törvényszékkel (Erzsébet tér 9.) kapcsolatban is sok terv felmerült. A pénzügyi bizottság elnöke, Rotschild Béla azt javasolta, itt helyezzék el a piaci üzleteket, hozzák itt létre a vásárcsarnokot, más képviselők a rendőrséget vagy egy köz-intézményt (iskolát) helyeztek volna el az épületben. A hercegi jogtanácsos nem átépítését, hanem bontását javasolta a régi barokk épületnek, s helyébe egy nagy, modern lakások-kal és üzlethelyiségekkel bíró bérház építését. A jószágkormányzóság elképzelése szerint hármas iker-bérház épült volna, az elsőben négy-, a másodikban három-, a harmadikban kétszobás lakásokkal a „korszerű lakások terén fennálló nagykanizsai lakásínség enyhítésére". A városi és a hercegi bérház építése, s a régi törvényszék bontása végül elmaradt.379 Az igazságügyi palota építése érdekében folytatott tárgyalásokkal egy időben több vá-rosi középület (OTI-székház, rendőrségi és pénzügyi palota) emeléséről tárgyalt Krátky polgármester az illetékes minisztériumokban. Egy új OTI-székház felépítését már 1935 nyarán elhatározták a város által adományozott ún. Hangya-telken, a Horthy Miklós ut-cában (Ady u. 31.). A Várallyay Sándor budapesti építészmérnök által készített tervek alap-ján az építkezés 1937 májusában kezdődhetett meg, a vízvezetéki terveket Királdi Ákos, a központi fűtés tervét Wolf Ödön mérnök készítette. A három legelőnyösebb ajánlatot helyi építőmesterek nyújtották be, közülük végül Kertész Béla mérnök, vállalkozó cége végez-te a föld-, kőműves, beton és vasbeton munkákat, s helyi iparosok nyerték az ács, lakatos, bádogos, festő és asztalos munkákat is. Az OTI kerület apparátusa már 1938. január l-jén elfoglalhatta új helyét. A modern székház földszintjén a rendelőintézetet, az emeleten az OTI irodáit helyezték el, az alagsorban kapott helyet a gázóvóhely és az irattár.380 378 Zalai Közlöny, 1930. szeptember 7., 1938. január 21., január 25., 1940. július 18. 379 Zalai Köziöny, 1936. november 6., 1937. augusztus 25., 1938. január 21. 380 TGYM Tört. dok. tár 27/2006.; Zalai Közlöny, 1935. augusztus 20., 1936. május 28., 1937. május 26., december 18. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 408 Egy új rendőrségi palota érdekében már 1930-ban előterjesztést nyújtott be Krátky pol-gármester a főispánnak. A belügyminisztériumi tárgyalások eredményeként végül 1937-ben döntöttek a székház felépítéséről az igazságügyi palota szomszédságában. Környékén egy új városrészt építettek ki, a kincstárral kötött előnyös csereszerződés eredményeként megnyitották a később Sabján Gyuláról elnevezett utcát, ahol 5 házhelyet is értékesíteni tudtak, lebontottak két Király utcai házat és az ügyészség gazdasági épületeit. A rendőr-ségi palota tervezésével 1938 nyarán a kanizsai származású Hegedűs Béla építészt bízták meg. A 280000 pengő előirányzatú munka kivitelezésére csak helyi vállalkozó pályázha-tott, a beérkezett 40 ajánlat közül a föld-, kőműves, vasbeton munkákat Kalmár Zoltán épí-tész, vállalkozó nyerte el, az egyéb munkákon több helyi iparos osztozott. Az építkezés 1938. október elején indulhatott meg, a városházi régi helyiségekből a rendőrség 1939 őszén költözött át. Az új rendőrségi palota Király utcai frontja kétemeletes volt, mögötte, az új utca felé egyemeletes, a magasföldszinten kaptak helyet az ügyeletes, a bejelentő és egyéb hivatalok, az emeleten a tanácsos, előadók, detektívek; az alagsorban a legénységi helyisé-gek és a fogdák.381 Az Erzsébet téri igazságügyi palotát Hübner Tibor úgy tervezte, hogy az épülethez mindkét végén egy-egy újabb középület csatlakozhasson, s a hatalmas, három oldalra néző telektömböt be lehessen építeni. A városvezetők a rendőrségi palota tervezésével egyidejű-leg, már 1937 nyarán egy új adóhivatal-pénzügyi palota építéséről és a törvényház északi oldalán álló dohányraktár kibővítéséről tárgyaltak. Eredetileg, a tér nyugati oldalát elfog-laló Zöldfakert 1907. évi felosztásakor is az volt a város célja, hogy egyik részén felépülhes-sen az igazságügyi, másik részén a pénzügyi palota. 1937-ben ugyancsak az Erzsébet tér sarkán álló, az adóhivatalnak addig helyt adó ún. „Régi Posta" helyén tervezték felépíteni az új pénzügyi székházat. 1939-re sikerült a pénzügyminisztérium támogatását megszerezni, s kijelölték helyét, de nem az Erzsébet tér sarkán, hanem az új rendőrségi palotával szem-közt, a Király utca és a megnyitott Sabján Gyula utca találkozásánál. Az 1940-ben a kincstár által elkészített tervek alapján végül 1941 tavaszán kezdődtek a földmunkák. A hivatalok 1943. áprilisban kezdték meg az új épületben a munkát. A Király utcára néző kétemeletes épületrészben a földszinten voltak a pénzügyőrség irodái, az első és második emeleten az adóhivatali helyiségek (az alagsorban a körzet lakosainak védelmét szolgáló óvóhely), a Sab-ján utcai háromemeletes részben tisztviselői lakásokat alakítottak ki. A régi adóhivatali épü-letet (Régi Posta) - a kincstártól megvásárolva - a város szükséglakásoknak alakította át.382 Dr. Krátky István polgármester gróf Bethlen Istvánnal, Nagykanizsa országgyűlési képviselőjével együtt folyamatos tárgyalásokat folytatott a különböző minisztériumokban a kanizsai intézmények fejlesztése, középületek emelése érdekében. A rendőrségi palota, pénzügyi székház mellett az 1930-as évek végén a tüzérlaktanya további kiépítését, a kór-házbővítés befejezését sürgették, útépítésekről, a méntelep bővítéséről, a repülőtér kiépíté-séről, polgári iskolák és gazdasági szakiskola építéséről egyeztettek. Mindent elkövettek, hogy a középítkezések tovább folytatódjanak, s ezzel nem csak a városfejlődést szolgálták, a helyi vállalkozóknak, iparosoknak is munkaalkalmat teremtettek. Dr. Krátky István polgármesterként majd másfél évtizeden (1930-1944) keresztül ki-emelkedő tevékenységet végzett a város fejlesztése érdekében, maradandót alkotott szülő-városában. Működése időszakára „mindenkor úgy fognak egykor visszagondolni, mint a megúj-hodás, a hatalmas fejlődés időszakára." - írta jogosan a kortárs Benedek Rezső 1938-ban a „Zala Aranykönyvé"-ben?83 381 Zalai Közlöny, 1937. május 16., 1938. szeptember 18., szeptember 27., október 29. 382 TGYM Tört. dok. tár. Gy.sz.27/2006.; Zalai Közlöny, 1937. augusztus 25., 1939. április 1., 1941. április 18., 1943. április 19. 383 Benedek, 1938. 9.p.; Zalai Közlöny, 1937. május 16. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 409 2.7 . Új városrendezési-, fejlesztési tervek az 1940-es években 1937-ben a Horthy Miklós úti (Ady u.) major parcellázása kapcsán javasolták többen a képviselő-testületben a Warga-féle városrendezési terv „korszerű módosítását". Az idejét-múlt tervet szigorúan reális alapon, Nagykanizsa 700 kat. hold területének keretében a városvezetés szerint jelentősen korszerűsíteni kellett. A munkával Szalágyi Géza budapes-ti építészt, egyetemi tanárt bízták meg, aki elképzelését 1940 áprilisában mutatta be az építési bizottságnak. A célszerűséget szolgáló terv új lakótelepek létesítését irányozta elő többek között a Magyar és Árpád utca területén, a József főherceg és Garay utcák között, a Babochay és a Temető utca, s az Attila és Teleki utca között, a Szent Imre és a Csány László utca folytatásában. Fontosnak tartotta a vágóhídi út kiépítését, bekapcsolását a forgalmi hálózatba, a vásártér kérdését pavilon-rendszerrel javasolta megoldani. Utcanyitások, te-rek létesítése, a Cintórium, a major, az Ördögárok rendezése is helyet kapott a tervben. Dr. Fülöp György ügyvéd javaslatára bekerült a tervezetbe a Zrínyi-várkapu felépítésére vonatkozó elképzelés is. A bizottsági javaslatok alapján a terv újbóli átdolgozását javasolták. Nem tudni, elfogadták-e végül a módosításokat, a Warga-féle tervet átalakították-e egyes részeiben, vagy változatlanul hagyták, de teljesen új városrendezési terv nem készült, to-vábbra is a Warga-féle terv maradt a városfejlesztés alapja. 1944 májusában a „Warga-féle vá-rosrendezési terv két időszerű beépítési részleteként" írt az akkori intézkedésekről a helyi lap.384 A kitört háború egyre jobban éreztette hatását (pénzügyi nehézségek, építőanyag hi-ány), a városi építkezések, a városfejlesztés azonban nem torpant meg teljesen. A városlakó-kat a Felsőtemplom átépítésének, új templom emelésének terve foglalkoztatta. Az Erzsébet tér rendezése kapcsán 1937-ben merült fel újra a legalább 2000 lelket befogadó új katolikus templom építésének kérdése, melyet néhányan szívesen láttak volna a főtéren, többen - így a polgármester is - az Eötvös téri helyszínt javasolták. A Warga-féle városrendezési tervben az új templom helyét a Fő út-Sugár út között fekvő tömb belsejében (a „Korona udvarában") jelölték ki, melyhez bejárások nyíltak volna a Fő útról, az Erzsébet térről, a Sugár útról és a Rozgonyi utcáról is. Többen, Gazdag Ferenc püspöki biztos is a Felsőtemplom helyén tör-ténő felépítését javasolták. Újra fellángolt az 1890-es években indult harc a Felsőtemplom újjáépítéséért. Mivel az e célra korábban összegyűjtött tőke a világháború alatt megsemmi-sült, a Felsőtemplom építő Bizottság 1937-ben újra megindította a gyűjtést a rossz állapotú, kicsinynek bizonyult templom átépítéséért. Az 1940. évi újabb városrendezési tervezet a templommal kapcsolatban két elgondolást tartalmazott: a felsőtemplom helyén építsék fel vagy az Eötvös téren. Az építési bizottság 1940 tavaszán egyhangúan a patinás templom megtartása, s az Eötvös téri új helyszín mellett döntött.385 A templom bővítése vagy új templom emelésének kérdése nagy közérdeklődést s vitát váltott ki a városban, melynek a Zalai Közlöny is helyet adott. Az új templom építésének pártolói szerint a bővítés csak félmegoldás lenne, mely hosszú időre megakadályozná a nagytemplom megépítését, a jövő évtizedekre elegendő befogadó képességű templomot kell építeni. 1940 őszére a többség belátta, hogy egy kb. félmillió pengőbe kerülő új temp-lom építési alapjának előteremtéséhez hosszú évek kellenek, s az időközben kitört háború, s az egyes emberek egyre fokozódó gondjai mellett egyelőre le kell mondaniuk a további gyűjtésről. Az új templom építése helyett a felsőtemplom kibővítéséről döntöttek, Vécsey Barna városi mérnök és Kiss István szombathelyi katonamérnök megkezdte a tervezési munkát. A háborús nehézségek ellenére 1941 májusára sikerült az összes építési anyagot megvásárolni, a színes üvegablakokat, padokat személyes adományokból készíttették el. 384 Zalai Közlöny, 1937. december 23., 1940. április 19., 1944. május 9. 385 TGYM Tört. dok. tár 82.784.2.; Zalai Közlöny, 1937. szeptember 30., 1940. április 19. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 410 Magánemberek adakozása mellett a megyéspüspök s 50 000 pengővel a város is hozzájárult az építkezéshez.386 A régi templom hajórészének bontását 1941 őszén kezdték el, 1942-ben a 18. századi részek lebontása után az eredetinél jóval nagyobb alapterületű, kereszthajós, modern részt építettek a 19. századi toronyhoz és hajórészlethez. A városlakók ugyan örül-tek a templombővítésnek, de a „két stílus és két világ keveredését" sokan nem tartották jó meg-oldásnak. A Felsőtemplom ugyan nagy, modern templommá vált, az összhangot azonban a régi és az új részek között nem tudták megteremteni.387 2.8. Lakóházépítések az 1940-es évek első felében A Krátky polgármester nevéhez fűződő alkotások sora mellett kortársai a szociális ér-zékenységét emelték ki. A városvezetés 1942-ig a lakásínség enyhítésére a rászoruló nagy-családosok részére 6 családi házat építtetett Kiskanizsán, mely akció kiszélesítését 1940-től az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) anyagi segítsége tette lehetővé. Az - el-sősorban a sokgyermekes, megélhetésükben veszélyeztetett, mezőgazdasággal foglalkozó családok intézményes támogatására létrehozott - ONCSA által indított akcióba bekapcso-lódva 1941 októberében hozták létre a Nagykanizsai Városi Közjóléti Szövetkezetet. A tá-mogatás egyik módja a készpénz és anyaghitel nyújtása mellett a lakóházépítés, tatarozás elősegítése volt. A Szövetkezet programjában 1942-ben 12 ház emelése szerepelt.388 1942 szeptemberében házhelyeket jelölt ki Kiskanizsán a Nagyrác és a Jakabkuti utcák közötti közterületen, melyeket a Közjóléti Szövetkezetnek négyszögölenként 4 pengőért adtak el, a következő évben a város újabb 36 házhelyet engedett át a forgalmi ár ötödéért. 1942-43-ban összesen 35 család kapott házat, a Jakabkuti utcában 7 ház épült, a Nagyrác utcában 11, a József főherceg utcában 6 db ikerház, a Kápolna téren 2, a Tavasz utcában 1 ház.389 A József főherceg utcai egyik ikerház lakásai a Városi Mérnöki Hivatal által készített alap-rajz szerint 2 szobásak voltak, a rajzon fürdőt is jelöltek, mely a híradásokban mosófülke-ként szerepelt, de a vizet végül nem vezették be a házba. A szívekkel díszített fa ablaktáblás, sátortetős házak külseje - az ONCSA-típustervek tervezőinek célja szerint - a „magyar nép ízlését tükrözik".390 A szomszédságukban, a Virág Benedek utcában és a Gábor Áron utcában is hasonló ikerházak épültek a városi Mérnöki Hivatal terve szerint. Nagykanizsa életében döntő változást hozott a sikeres zalai kőolajkutatás, melynek ke-rületi központja már 1938-tól a városban működött. A zalai olajmezők termelésének felfutá-sával szükségessé vált, hogy a vállalat mérnökei, tisztviselői, munkásai számára lakásokat építsenek. A lakótelep építésére a város a Sétakertnek a Strandfürdőn túli részét ajánlotta fel, s megvásárolták az ezzel szomszédos, akkor még kukoricás földeket is. Az építkezés 1942 tavaszán kezdődött, a kivitelezést a MAORT építési és tervezési osztálya végezte Bősze Kálmán vezetésével391 (az ekkor katonai szolgálatot teljesítő Kalmár Zoltán mérnök cége munkásait és felszerelését igénybe véve). A telep beosztását, az utak, házhelyek kijelölését Póra Ferenc mérnök készítette el, a lakóházakat Berkes József építész tervezte. 1942-ben a Papp Simon és a Vécsey Zsigmond utcára néző 4 szobás mérnökházak készültek el először, majd a Vécsey utca déli oldalán az egyszerűbb, kisebb alapterületű, 3 szobás tisztviselő házakkal folytatták az építkezést. Ezután került sorra a - dr. Kotsis István műegyetemi 386 Zalai Közlöny, 1940. május 6., május 11., 1941. május 17., június 17. 387 Kunics,1992. 213.p. 388 Zalai Közlöny, 1941. május 16., 1941. október 13., 1942. január 14.; Megyeri, 1997.177-178.p. 389 Megyeri, 1997.180.p. 390 TGYM Tört. dok tár Gy.sz. 27/2006.; Zalai Közlöny, 1942. február 17.; Megyeri, 1997.179.p. 391 Buda, 1998. 38-39.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 411 professzo r lakóháztervei alapján Berkes József által tervezett - nyeregtetős, 2-3 szobás la-kóházakból álló, egységes kialakítású belső telep építése 1942-43-ban.392 A MAORT építési osztályon emellett egy nagyszabású központi irodaépület tervezése is folyt, melyet először az Erzsébet téren szerettek volna felépíteni Pásztor Zoltán építőmester terve alapján, majd a lengyel menekült építészmérnök, Kulicz Alajos vette át a tervezést. Az ötszintes MAORT-székház új tervei - végül az Eötvös térre elképzelve - elkészültek, de a kivitelezés a háborús események miatt meghiúsult.393 1943-ban - a korábban már emlí-tett, a postapalotával szemközt, a város által 1927-ben középület céljára megvásárolt - Hor-thy Miklós út (Ady u.) 12. szám alatti saroktelken is a MAORT építtetett szolgálati laká-soknak háromemeletes lakóházat. Terveit Berkes József készítette, a 2-3. emeletét Pásztor Zoltán. Építése 1942 őszén kezdődött el Kalmár Zoltán építő cége munkatársaival. 1943-ban a gépjavító műhely dolgozói részére ideiglenes favázas ikerbarakkokat építettek a MAORT-lakótelepen, míg a rendes lakóházak el nem készülnek. A háború azonban félbeszakította az építkezést, csak 1946-ban folytatódhatott, amikor az ideiglenes barakkok helyett időtálló házak épültek. A Vécsey utcától délre fekvő rész fásítása, parkosítása is csak a háború után kezdődhetett meg.394 Az országosan is egyedülálló MAORT-lakótelep kiemelkedő építészeti értéket képvisel, helyi védelmet élvez a telep teljes területe, épületei s növényzete. A sajátos karakterű városrész ma is a városkép meghatározó része. A városi építkezések kapcsán megnyitott új utcák elnevezéseiről az 1944. május 8-i köz-gyűlésen döntött a képviselő-testület. A Tüzérlaktanya előtti új utcát Gábor Áron, a Zrínyi Sportpálya mentén fekvőt Virág Benedek utcának, az ONCSA-házak és a Zrínyi sporttelep közötti két kis utcát az egykori polgármesterekről, Halvax Józsefről és Belus Józsefről ne-vezték el. A MAORT-telepen a Sétatér és az első villa közötti utca Dr. Papp Simon utca, a temető melletti Tripammer Gyula utca lett, az addigi MAORT utcát Olaj utcának nevezték át. A Credo egyesület által beterjesztett javaslat - hogy nevezzenek el utcát vitéz dr. Hege-dűs György egykori országgyűlési képviselőről, Kiskanizsa szülöttéről - ekkor nem került az előterjesztésbe, vitéz Tóth Béla képviselő javaslatára a közgyűlés mégis elfogadta, hogy emlékének megörökítésére a kiskanizsai Ország utat a képviselőről nevezzék el.395 A következetes belterjes városfejlesztés, az új utcák nyitása, az üres telkek beépítése, a Katonarét, s a MAORT-telep kiépítése, az utolsó évtizedekben megvalósuló magánépítke-zések következtében az 1900. évi 2932 lakóházzal szemben 1934-ben már 3679, az 1941. évi népszámlálás szerint pedig már 4035 lakóházban éltek a város polgárai. Ezek közül 3860 volt földszintes, 175 emeletes. 2273 házban volt egy lakás, 453-ban négy vagy több. Jelentősen javult a lakóházak épí-tőanyagának minősége is, túlnyomó többségük (91%) téglafalazatú, mind-össze 337 (8,3%) készült vályogból, míg ez az arány 1900-ban 79% és 18% volt. A házak nagy része (94,5%) cse-réppel, palával vagy bádoggal fedett, náddal vagy zsúpszalmával mindösz-392 A lakótelep vázlatos helyszínrajza, Négyszobás lakóház első vázlata,(1941) és terve, Háromszobás és két-szobás tisztviselői ház alaprajza. Berkes József helytörténeti pályázatához csatolva TGYM A. 2157-96.; Ber-kes, 1996.12-13.p.; Berkes, 1998. 7-9.p. 393 A székház látványterve, TGYM Helytörténeti adattári fotótár 8680.; Berkes, 1996.13.p.; Berkes 1998. 9.p. 394 TGYM A.2157-96.; Berkes, 1996. 9.p.; Berkes, 1998. 8-10.p. 395 Zalai Közlöny, 1944. május 9. 127. kép: Az elkészült MAORT-telep a fásítás előtt 1943-ban Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 412 sze 36 házat (0,9%) fedtek. 1900-ban a cserép és nádtetők aránya 88,5 és 7,8% volt. 3162 házban (78%) volt villany, több mint harmadukban, 1276 házban vízvezeték, 2441 házban (60,5%) a telken lévő kút biztosította a vízellátást. A szennyvízelvezetést azonban csak a házak 13%-ában (523) biztosította közcsatorna. Az árnyékszékek a házak többségénél (77%) még a há-zon kívül voltak, 245 házban (6%), az épületen belül s 550 háznál a lakásban (13,6%). A közel 31000 fős népesség 1941-ben 5995 lakásban lakott. A lakások több mint fele szoba-konyhás (2774) és egyszobás, konyha nélküli (665) volt; több mint negyede két szoba-konyhás (1546) és kétszobás, konyha nélkül (34). A háromszobás lakások száma ekkor 628 volt, négyszobás 228, öt- vagy többszobás 107 lakás. A népszámlálásnál rákérdeztek a helyiségek rendeltetésére is, van-e a lakásban előszoba, éléskamra, fürdőszoba, cselédszoba, milyen a szobák, konyhák padozata, de Nagykanizsánál nem szerepelnek ezek az adatok. Annyit tudunk összesen, hogy 1941-ben a lakásokban 23128 helyiség volt található, s ebből 10357 volt a szobák száma, míg 1900-ban a lakóházakban a helyiségek száma 18097 volt, a szobák száma 9299.396 2.9. A háború hatásai A II. világháború több építkezést, tervet meghiúsított, vagy félbeszakította megvalósítá-sát, a hadműveletek során azonban Nagykanizsán a többi magyar városhoz viszonyítva ke-vésbé súlyos károk estek. így is 45 lakóház teljesen romba dőlt, 90 erősen megrongálódott. Leégett 2 emeletes irodaház és üzletház, 32 gazdasági és egyéb épület részben vagy telje-sen megsemmisült. Nagy kárt szenvedett a víz- és csatornahálózat, a visszavonuló német csapatok több helyen megrongálták a vasútvonalakat, felrobbantották a hidakat, találatot kapott a kiskanizsai római katolikus templom, nagy kárt szenvedett több ipartelep, a há-ború utolsó napjaiban leégett az Erzsébet téri Dohányraktár épülete, s 1945. április l-jén a földszint kivételével kiégett - pótolhatatlan irattárával együtt - a Fő úton a Városháza is.397 A romok eltakarításához, az utak, hidak, a villamos áram hálózat és a vízvezetékrendszer helyreállításához a megbízott új polgármester, Windisch Dénes vezetésével azonban már a háború befejezését követő néhány napon belül hozzáláttak. Resume Die territoriale Struktur, das gebaute Erbe von Gross-Canisa (1850-1945) Mitte des 19. Jahrhunderts verfügte Gross-Canisa über ein intensives Handelsleben, aber ihr Stadtbild war weit von ihrer bedeutenden wirtschaftlichen Rolle entfernt. Der Mangel an Regulation war für lange Zeit am Antlitz und am Stadtbild der Stadt zu spüren. Der Aufschwung des Wirtschaftslebens formte aber das Stadtbild, die Zahl der Straßen und Wohngebäuden nahm mit dem Anwuchs der Bevölkerung zu. Eine Straße wurde nach der anderen geöffnet. Die geplante Stadtentwicklung begann im Jahre 1867 mit der Ratifikation der Ersten Bauordnung. Das Bild der Innenstadt veränderte sich, die 396 Népszámlálás, 1941.146-147., 286-287.; Thirring, 1912. 23., 26., 31., 56.; Király, 1935. 82.p. 397 Degré/1960. 3-4.p.; Káli 1997.183.p. Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) 413 reich e Händler und Handwerker bauten reihenweise ihre mehrstöckigen Wohngebäuden und Palais im romantischen, später im eklektischen Stil. Die öffentlichen Gebäuden (Stadthaus, Krankenhaus, Kasernen) verbreiteten sich. Die Straßen und Plätze wurden mit Hartbrandziegel gebaut, neue Alleen wurden angelegt. Die örtliche Finanzinstituten, Versicherungsgesellschaften, Vereine bauten reihenweise im Herzen der Stadt ihre Firmensitze, die auch das heutige Stadtbild entscheidend bestimmen. In 1894 wurde die elektrische Beleuchtung in der Stadt eingeführt. Der Spaziergarten wurde zum Gendanken des Millenniums ausgebaut. Das größte Militärkrankenhaus der Monarchie wurde während dem ersten Weltkrieg aufgebaut. Die Stadtentwicklungen setzten sich auch nach Trianon fort. Das neue Postpalais wurde errichtet, in 1927 wurde das Theatergebäude fertiggebaut, die Kaserne an der Sugár Gasse wurde zum Gymnasium umfunktioniert. Das Wasser-und Abwassersystem wurde ausgebaut, die Straßen der Stadt wurden umgebaut. Die Stadt wurde mit zwei Kapellen, einer reformierten Kirche, Elementartschulen, einer Kaserne und einem Strandbad bereichert. Das neue Justizgebäude und das Polizeipalais wurden an dem Erzsébet Platz angebaut. Die ersten Skulpturen wurden an den öffentlichen Plätzen geweiht. Neue Straßen wurden eröffnet und ein neuer Stadtteil wurde in einem Jahrzehnt an der Katonarét geboren. Die MAORT-Siedlung wurde 1942 für die in der Ölindustrie Beschäftigten errichtet. In der Periode zwischen den Weltkriegen entwickelte sich Gross-Canisa zu einer „äußerlich kultivierten" Stadt. The Territorial Structure and the Built Heritage of Nagykanizsa City (1850-1945) Nagykanizsa was at the middle of the 19th century a city with intense trade activity, but its cityscape lagged behind its important economic role. The lack of regulation was noticeable in the image of the city and in its streetscape. However, the economic boom restructured the image of the city, the number of streets and dwelling houses multiplied with the population increase. New streets were opened one after the other. The planned city development started with the ratification of the First Law of Construction in 1867. The profile of the inner city altered, wealthy traders and industrialists built their romantic and later eclectic styled multi-storey houses and palaces one after the other. Also public buildings were broadened (city hall, hospital, barracks). The roads and squares were covered by clinkers, alleys were established. The local financial institutions, insurance companies, associations built their headquarters one after the other in the heart of the city, which still decisively determines the cityscape. Electric lightning was introduced in the city in 1894. The Sétakert was built for the remembrance of the Millennium. The largest military hospital of the Monarch was built during World War I. A new post palace was built, the building of the theatre was finished in 1927, and the barrack in the Sugár road was rebuilt as a high school. The water and canalisation system was established and the roads of the city were re-constructed. The city became richer by two chapels, one reformist church, elementary schools, barrack, bath. The new judicatory house and a new police palace were built on the Erzsébet square. The first public sculptures of the city were inaugurated. New streets were opened and a new city district was born on the Katonarét within a decade. The MAORT-estate was built for the workers of the oil industry since 1942. Nagykanizsa evolved to an „externally cultural" city between the two World Wars. Molnár Ágnes KISKANIZSA GAZDÁLKODÁSA, TÁRSADALMA ÉS KULTÚRÁJA 1850-1945 KÖZÖTT 1. Bevezetés Jelen tanulmány célja, hogy átfogó képet nyújtson a vizsgált korszak jellemző változási tendenciáiról, melyek Kiskanizsát érintették. A monográfia e fejezetének anyagát az 1991-től 2005-ig rendszeres időközönként végzett néprajzi és antropológiai terepkutatások, a szakirodalmi tájékozódás során gyűjtött első- és másodlagos források, valamint az elmúlt 3 évben végzett levéltári kutatások szolgáltatták. A Kiskanizsáról összegyűjtött anyag leg-javát 2003-ban megvédett doktori disszertációm1 tartalmazza; ezt igyekeztem kiegészíteni azokkal a korabeli írott dokumentumokkal, amelyeket legfőképpen a MNL Zala Megyei Levéltárban leltem fel. A korszakra vonatkozó levéltári anyag néprajzi, antropológiai, történeti antropológiai szemszögből egyáltalán nem mondható bőségesnek. Jelentős nehézség elé állítja a kutatót Kiskanizsa közigazgatási besorolása: a vizsgált 95 évből 83 során a nagykanizsai városi ta-nács fennhatósága alá tartozott, így a településünkre vonatkozó iratok minden létező igaz-gatási, jogi, rendfenntartási, oktatási, vallási intézményben és hivatalban összekeveredtek Nagykanizsáéval. Szerencsés esetben a családnevek és az utcanevek segítik a kutatót a kiskanizsai vonatkozású információk kiválogatásában, gyakran azonban csak sötétben ta-pogatózhat. Kivételt képez ez alól az 1868-1880 közötti időszak, amikor Kiskanizsa önálló település, így ennek az időszaknak az iratai is jobbára elkülönítve találhatók meg.2 Azon-ban a fent mondott anyag sem bővelkedik kifejezetten néprajzi jellegű adatokban, lévén, hogy nagyrészük közigazgatási vonatkozású. Mindezeket a hiányosságokat figyelembe véve igyekeztünk adatainkat a megfelelő módon értékelni és súlyozni. Nagykanizsa testvértelepülése Kiskanizsa, a „városba oltott falu",3 ahogyan azt a Barbarits-féle monográfia is oly találóan jellemezte, a 19. század második felében és a 20. század elején mélyreható és szembeszökő változásokon ment át. A korszak meghatározó tendenciájaként mindenekelőtt a polgárosodás folyamatát nevezhetjük meg, amely külön-böző aspektusokból nézve változatos módokon nyilvánult meg: - Kiskanizsa gazdasági stratégiája módosult: egyre inkább bekapcsolódott a piacgazda-ságba. A piactól érintett gazdasági magatartás helyett fokozatosan piacorientálttá vált, ami együtt járt a termelési technológiák belterjesebbé válásával, egy új foglalkozási réteg (a nagy-kereskedő kofáké) kialakulásával, valamint egy, a Dunántúlon a maga nemében sajátos, távolsági szekerező értékesítési mód bevezetésével. - Ez egyben azt is jelenti, hogy településhálózatban betöltött szerepe felértékelődött, túllépett a polgárvárost ellátó „hóstát" szerepén, s a nyugat-, közép- és dél-dunántúli régió szinte valamennyi piacán a mai napig megjelenik termékeivel. - Lényeges momentum a közösség életében egy sajátos és igen erős identitás kialakulása, megszilárdulása, amelyhez éppen a fentebb felvázolt folyamatok adják meg az alapot és az inspirációt. Sajátos helyzeténél fogva Kiskanizsa mind a környező falvaktól, mind a polgár-várostól elkülönül. Ezt az elkülönülést jeleníti meg szimbolikusan a „sáska" csúfnév, amit környezetük a kiskanizsai lakosokra aggatott, s amit ők önelnevezésként büszkeséggel és daccal vállaltak fel. 1 Molnár, 2003. 2 Az MNL ZML-ben az 1871-től az 1880. évig bezárólag keletkezett iratok találhatóak meg külön dobozok-ban, tekintettel arra, hogy a visszacsatlakozáshoz a belügyminisztériumi engedély 1880-ban érkezett csak meg; bizonyos éveket tekintve azonban, mint pl. az 1877,1879, ezen iratok is nagyon hiányosak. 3 N. Szabó, 1929. 341.p. 418 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között - Mindezen fejlemények mellett korszakunkban Kiskanizsa népessége jelentősen megnőtt, a nagyobb létszámú, vidékről a régióközpontba történő betelepülések és a beházasodások révén a korszak végére „felhígult", a tősgyökeres lakosság asszimilációs ereje azonban még mindig számottevő maradt. - A korszak utolsó évtizedeiben már nagyfokú foglalkozásbeli heterogenizáció figyelhető meg, amely változatos életmód-stratégiákat eredményezett és a paraszti közösségétől elté-rő, sajátos értékrendek kialakulását, egyéni életcélok és aspirációk megjelenését vonta maga után, még ha nem is nagy számban. E tekintetben a döntő változást a következő korszak hozza majd el. - Kulturális-civilizációs szempontból ezzel párhuzamosan megfigyelhető volt egyfajta polgáriasulási folyamat is, amely egyfelől a polgári életmód-minták követését, a tárgyi kultúrának a polgári ízlés felé hajlását, a szellemi műveltség felértékelődését jelentette; másfelől azonban akkulturációs folyamatként is felfogható a hajdani népi kultúra rovására. Kiskanizsa igyekezett lépést tartani a polgárváros Nagykanizsával, s egyben a környező falvak számára mintát adott, divatot diktált és műveltségi elemeket közvetített. 2. Kiskanizsa településszerkezete, népessége Nagykanizsa városának nyugati része, amely inkább tekinthető társult- vagy testvérte-lepülésnek (s lakosai szívesebben is tekintenek magukra ilyenformán a mai napig), mint-sem külső kerületnek vagy kertvárosnak, településszerkezetét tekintve lényegesen nem változott vizsgált korszakunk elejétől a végéig. Úthálózatának alapvető rajzolata megma-radt, csupán a főbb útvonalakat összekötő kisebb keresztutcák száma gyarapodott (pl. a Szepetneki és Sormási utakat összekötő keresztutcák és a Kisrác utcát az Országúttal ösz-szekötő, mai Munkácsy utca kialakítása). A18-20. század fordulóján 26 külön névvel illetett utcája és köze, valamint 3 tere van. A 19. század második felében közigazgatásilag maga Kiskanizsa területe is két nagy részre oszlott: ezek alkották Nagykanizsa VI.4 és VII. számú kerületét5. A valóságban a lakosság nem kettő, hanem három, egymástól jól elkülöníthető negyedet tartott számon: a ,Fős-utcát"6, a Rác-utcát7 és a Rajnát8, mely utóbbi kettő alkotta közigazgatási szempontból a VI. kerületet. A pásztorfogadásnak a 19. század második felében élő rendszere szintén visszatükrözi a negyedenkénti felosztást. A 19. század végén és a 20. század első felében bizonyos anyagi, foglalkozásbeli és társadalmi státusbeli különbségek mutathatók ki az egyes településrészek között; jóllehet, A hivatalos kerületi felosztás szerint az 1910-es évekig az alábbi utcák alkották a VI. kerületet, a „Ráczvárost": Alsótemető utca, Bába utca, Bajcsai utca, Felsőtemető utca, Hunyadi tér a 21. szám utánig, Jakabkuti utca, Kisrác utca, Körmös utca, Nagyrác utca, az Országút déli oldala, Pápai utca, Pivári utca, Polgár utca, „Rácz kerti" utca, Rozmaring utca, Szepetneki utca, Szigeti utca „Szentflórián" tér a 17. szám utánig, Tornyos köz, „Varazsdi" utca. Lásd: Címtár, 1907. 8-9.p. VII. kerület, azaz a „Felsőváros", amely gyakorlatilag az Országút északi oldalát és az ettől északra fekvő területeket fogta össze Berek-köz, „Czigány" utca, Homokkomáromi utca, Hunyadi tér a 21. szám utántól, „Kis mező" utca, Malomkerti út, Országút északi oldala, Őrtorony utca, „Szentflórián" tér a 17. szám utántól, „Szentrókus" utca, Templom tér, Zsigárdi-köz. Lásd: Címtár, 1907. 8-9.p. A „Fős-utca" (Felső-utca) név egykor több utcát jelölt, amelyek az Országúttól északra estek (Berek köz, Cigány u., Homokkomáromi u., Kismező u., Őrtorony u., Szent Rókus u., Zsigárdi köz). A Templom-tér és környéke is idetartozott pl. pásztorfogadás szempontjából. A „Rác-utca" név összefoglalóan utal a Kisrác, a Nagyrác utcákra, valamint hozzájuk csatlakozó Alsóteme-tő utcára, Felsőtemető utcára, a Pápai utcára, a Ráckerti utcára, a Bába utcára, a Nagyrác utcával párhuza-mos Bajcsai utcára, Jakabkuti utcára, a Kisráccal párhuzamos Pivári utcára, valamint a Szigeti utcára. Rajna: a mai Kossuth L. utca, Körmös utca., Rozmaring utca, Szepetneki út, Március 15 tér. Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között 419 eze k az eltérések illetve sajátosságok nem voltak mindenestől érvényesek egy egész negyed minden családjára. A negyedek közül a főképpen szegények által lakott Rajna különült el, habár módosabb gazdák azért itt is éltek. Magasabb presztízsű területnek inkább az Országút és a Templom-tér környéke számított: itt a „pógárok", a tehetős gazdák házai sű-rűbben fordultak elő, mint más részeken. A peremterületeken, a Rác-utca alsó részén ismét egyre több szegényebb sorú földművessel, napszámossal találkozunk, s elsősorban itt éltek azok, akik ipari munkásként, vasutasként keresték meg a kenyerüket vizsgált korszakunk második felében: róluk kapta a Rác-utca s környéke a „Bundzsi-falu"9 csúfnevet A népi emlékezet még a közelmúltban is számon tartotta az egyes negyedek közti háza-sodás tilalmát Ez azonban nagyon régi időkre nyúlhat vissza, s elképzelhető - bár nehezen bizonyítható - hogy etnikai alapjai voltak. Az bizonyos, hogy a 20. század derekán már egyáltalán nem beszélhetünk olyan településrészi endogámiáról, amely pusztán a terüle-tiség elvén alapulva kizárta volna az egyes negyedek egymás között való házasodását, ha-nem inkább társadalmi rétegek közötti elkülönülésről volt szó. Vizsgált korszakunk nagy részében e jelenségre egyébként sem utal már semmi más, csak a legények egymással való rivalizálása. Az 1910-20-as években még előfordult, hogy az utcabeli legények elállták a más negyedből érkező kérő útját, amikor az leendő menyasszonyához igyekezett, de már ezek az esetek sem mindig végződtek verekedéssel. Később a negyedek legényeinek ver-sengése kimerült abban, hogy sötétedés után a „felségterületükre" tévedt más negyedbeli legénynek jól ellátták a baját, vagy az úgynevezett citerabálokon10 rendreutasították a nem negyedbeli hőzöngőket. 128. kép: A Szent Flórián tér az 1910-es években 9 Saját gyűjtés, 1990-es évek eleje. 10 A citerabálokat magánházaknál tartották, ahol a gazda saját borát mérte ki a mulatozók számára. 420 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között Igen elterjedt nézet volt mind a szakirodalomban, mind a közvélekedés szerint, hogy Kiskanizsa önmagában zárt, endogám közösség volt. Ez a kijelentés azonban csak nagy fenntartásokkal fogadha-tó el, s semmiféleképpen nem lehet igaz végig az általunk vizsgált majdnem száz esz-tendő folyamán. Ami az egész Kiskanizsára vonatkozó en-dogámiát illeti, az elméletileg a település terjedelmével11 is magyarázható volna: tudvalevő, hogy, minél nagyobb egy település, annál jelentősebb le-het az endogám házasságkötések aránya. A település népességének nagysága, amely tény-legesen megfelel egy önálló mezőváros méretének, Kiskanizsán valóban lehetővé tette a fiataloknak, hogy akár helyben is párt választhassanak maguknak. Legalábbis ezt tartotta kívánatosnak a közösségi norma, amit a helyi értékrend, a kiskanizsai rátartiság szólás-mondásban is kifejezett.12 Ennek ellenére már a két világháború között sem volt érvényes a fentebb is hangoztatott szigorú endogámia. A genealógiák és élettörténetek tanúsága szerint,13 valamint Markó Imre Lehel plébános statisztikai feldolgozása alapján14 elmondható, hogy a „tősgyökeres" népesség felhígulása már a két világháború között erőteljesen megindult a beházasodók révén. A századfordulótól kezdve egyre nagyobb számban fordulnak elő „vidékiekkel" kö-tött házasságok, azonban a folyamat már ekkor is kétirányú volt: nemcsak Kiskanizsára hoztak házastársat a fiatalok, de maguk is elköltöztek a környező településekre. A házas-sági kapcsolat ebben az időben a közeli Szepetnekkel, Palinnal, Homokkomárommal, Be-csehellyel, Bagolával, és a nagykanizsai földműves közösséggel (a Kiskanizsához közelebbi Magyar utca lakóival, illetve a város túlsó, keleti részében élőkkel) volt a legélénkebb. Lete-nye, Hahót és Sormás is többször előfordult a családfákban, mint a házastárs születési helye. Elvétve már ebben az időben is megtörtént, hogy távoli városokba és vidékekre kerültek el házasságuk révén a mindkét nembeli ifjak: például Budapestre, Gyöngyösre, Bajára. A helyi tősgyökeres népesség aránya másfelől azon munka céljából beköltözők miatt csökkent, akik a nagykanizsai ipari munkalehetőségeket célozták meg. Feltűnő jelenség, hogy 1920-1930 között Nagykanizsa III. kerületének, azaz Kiskanizsának a népessége több mint 1000 fővel gyarapodott, holott 1910-től 1920-ig alig háromszáz fővel nőtt meg. Ha be-leszámoljuk az esetleges első világháborús veszteségeket, a különbség akkor is feltűnő, és semmiképpen nem magyarázható a természetes szaporodással. Már csak azért sem, mert 11 Kiskanizsa népessége gyorsan nőtt a korszakban. Ehhez lásd a monográfiában Rábavölgyi Attila tanulmányát. 12 Valamikor nem házasodtak faluról, a régi öregek nagyon bánták, ha a legény falura ment lányért. Mondták is neki: „Minek mész falura f.. .ért, mikor itt kemény sz...t is kaphatsz?!" Saját gyűjtés 1994. és 1995. 13 Ideális az lett volna, ha fel tudom dolgozni a házasodási anyakönyveket. Ez a tervem az idő hiánya miatt sajnos meghiúsult, ezért csak a felvett genealógiákra támaszkodhattam ebben a kérdésben. 14 A római katolikus plébánia anyakönyveinek feldolgozását Markó Imre Lehel plébános 5 időmetszetben elvégezte, így ezzel az adatsorral is alá tudjuk támasztani meglátásainkat: 1800-ban az összes házasság-kötés 20 volt, ebből 6 esetben vidéki az egyik házastárs. 1850-ben 22 házasságból nincs egy exogám házas-ság sem. 1900-ban 52 házasságból 8-ban vidéki a házastárs, 1930-ban 64-ből 23,1950-ben 79-ből 24-ben. E számokból nem derül ki az, hogy hány olyan esküvő történt, amit a másik fél lakóhelyén kötöttek. Markó, 1955.113.p. 129. kép: A Homokkomáromi utca az iskolával 1915 körül 421 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között a születésszámra vonatkozó normák éppen ebben az időben kezdtek megváltozni negatív irányba, így biztosra vehetjük, hogy nem a tősgyökeres családok magas születési átlaga áll a „lélekszám-robbanás" mögött. Feltehető, hogy egy nagyarányú beköltözési hullám-mal állunk szemben, amely azt a fentebb már említett „munkásnegyedet" is létrehozta Kiskanizsán, és amelyre a Barbarits-féle kötetben N. Szabó is utalt,15 Ha van is abban vala-mi túlzás, hogy a „Rác-utcát" egyöntetűen munkásnegyednek tekintsük, a népességszapo-rulat mindenképpen jelzi e réteg jelenőségét. A családostól vagy egyedül, munka céljából betelepült jövevényekről a források nem nagyon beszélnek. Ami a cselédeket, szolgákat, szolgálókat illeti, ennek részben az az oka, hogy a hatóságok tapasztalatai szerint - legalábbis a 19. század második felében - a gazdák nem jelentették be alkalmazottaikat, akiket így nem tudtak nyilvántartásba venni.16 Egyéb forrásokból (cselédkönyvhöz kért erkölcsi bizonyítvány, haláleset-felvételi jegyzőkönyv, szabálysértési iratok stb.) mégis az tűnik ki, hogy ha elvétve is, de akadt, aki cselédnek, szolgának jött Kiskanizsára, s valószínűleg olyan is, aki onnan ezzel a céllal távozott el. A népességszám alakulásában tehát nem a cseléd- és szolganépesség migrációja játssza a főszerepet.17 Sajnálatos módon egyéb, a jelenséget számszerűleg alátámasztó közigaz-gatási forrásunk nincsen. Kerecsényi Edit adatközlői az 1970-es években azonban még számon tartották a beköltözők megjelenését18. Tény az is, hogy a város 1936 októberében úgy határozott: a jelentősen megnövekedett gyermekszám miatt az óvodát ki kell bővíteni.19 Ez nyilvánvalóan jelzi, hogy a megemelkedett létszámú szülőkorosztálynak több gyerme-ke született ebben az időszakban. Bár a beköltözöttek miatt az 1920-30-as években megfigyelhető a helyi társadalom hatá-rainak egyfajta fellazulása, ekkoriban a „sáska" közösség talán még megfelelő létszámbeli túlsúllyal és elég nagy asszimiláló erővel rendelkezett ahhoz, hogy magába olvassza az érke-ző népességet. A jövevényekkel szemben alapvető elvárás volt a kiskanizsai szokásokhoz való maximális alkalmazkodás, ami gyors beolvadásukhoz vezetett. A beházasulóknak például az öltözködésüket tekintve is hasonulniuk kellett a helyi közösséghez, ha módjuk volt rá, akkor ki kellett cserélniük teljes ruhatárukat.20 Ez a különös „gravitációs erő" magához vonzotta a környező falvak lakóit, ki azon-ban alig bocsátott magából. Kiskanizsára nem volt jellemző a nagyarányú, kifelé irányuló munkamigráció, sem a 20. század eleji tömeges elvándorlás,21 pedig - mint azt alább látni fogjuk majd - gazdasági helyzete nem mondható kedvezőbbnek a nagy magyar átlagnál. Egyetlen halvány nyom utal arra, hogy egyszer 300 kiskanizsai polgár mégis felkerekedett, hogy másutt próbáljon szerencsét. A Barbarits-féle kötetben olvasható, hogy1890-ben 300 kiskanizsai lakos határozta el, hogy kiköltözik Horvátországba, ahol olcsóbb a föld és több a munkalehetőség.22 Levéltári adatot ezen állítás alátámasztására sajnos nem találtunk, egyelőre csupán valószínűsíthetjük az exodus megtörténtét. 15 N. Szabó, 1929. 344.p. 16 A bejelentés 15 napon belül kötelező. MNL. ZML V. 1521.1880/1056. 17 Kerecsényi, 1978. 12.p. Egy adatközlő szerint is háztartási cselédnek legfeljebb egy-két lány ment Pestre, Kanizsára 30, valamennyien a legszegényebbek közül valók, és egy sem jött vissza szülőfalujába. A gaz-dasági cselédkedés ugyanúgy nem volt jelentős. Akik Kiskanizsán cselédek voltak, azok is elsősorban helybeliek, s néhány fiatal legény a környék településeiről jött ide dolgozni. 18 Adatközlőkre lásd: Kerecsényi, 1978. 6.p. 19 MNL ZML. IV. 402. Közgyűlési jegyzőkönyvek. 1936-1945.1937/158.587. 20 Kerecsényi, 1978. 23.p. 21 Az első világháború után kb. 20 család ment Amerikába, 5 család Ausztráliába. Főleg iparosok és nap-számosok voltak, akik „többet akartak mind itt vót" (Kerecsényi, 1978. 3.p.) Ennél valamivel jelentősebb lehetett a más vidékekre, elsősorban Budapestre irányuló migráció. 22 A kivándorlásra: Gulyás, 2011. 39-40.p. A szepetnekiek kivándorlására: Barbarits, 1929.107.p. 422 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között A 19-20. század fordulójához közeledve már olyan okok miatt sem csökkent jelentősen a népesség, mint a járványok,23 s a háborúk is csak korszakunk második felében tizedelték meg a felnőtt férfi lakosságot. így semmi akadálya nem volt annak, hogy felduzzadjon a lélekszám, s a jelentős demográfiai nyomás újabb gazdasági stratégiák kidolgozására kény-szerítse Kiskanizsa lakóit. 3. Kiskanizsa sajátos gazdasági stratégiája, kapcsolódása a piacgazdasághoz 3.1. Kiskanizsa településhálóban betöltött szerepe, bekapcsolódása a piacgazdaságba, „sáska" identitás és ethosz Kiskanizsa legfőbb szerepe megalapítása óta a polgár- és kereskedőváros Nagykani-zsa lakosságának élelmiszerrel és iparának mezőgazdasági alapanyagokkal való ellátása volt, az ennek megfelelő széles árukínálattal. Nagykanizsa testvérközsége olyan mezővá-ros-jellegű településnek tekinthető, amelynek gazdálkodása a mutatkozó kereslet hatására piacorientálttá vált éppúgy, mint sok hasonló kertvárosé és mezővárosé a Dunántúlon és a Felvidéken (többek között a székesfehérvári Palotavárosé, vagy a főváros környéki falva-ké).24 Itt meg kell említenünk a Duna-menti, szántóföldön kertészkedő községeket,25 illetve a Losonc-környéki falvakat,26 melyek a piacgazdaságba való bekapcsolódás mértékét te-kintve talán a legjobban hasonlítanak Kiskanizsához - nagyobb fokú termék-specializáció-juk miatt azonban mégiscsak különböznek attól. Fogalmazhatunk úgy is, hogy Kiskanizsa még nem érte el a gazdasági-technológiai fejlettségnek azt a fokát, ahol a gazdák többsége farmer típusú, gépesített gazdálkodást, vagy monokultúrás, speciális eszközigényű ker-tészkedést folytat - egyszóval agrárvállalkozóvá válik; de már a klasszikus, az önellátáson túl kevés kis felesleget termelő parasztgazdaság szintjét is jelentően meghaladta. Kiskanizsa valójában meglehetősen szokatlan és egyedülálló településsé vált a maga nemében, és nem is az egyes vonásai miatt, hanem azon jellemvonások sajátos konstellációja miatt, amelyek más mezőgazdasági településeknél külön-külön figyelhetőek meg. Bár Kiskanizsa a szélesebb termékskála, azaz a polikultúrás mezőgazdasági termelés miatt talán kevéssé a piaci logika szerint gazdálkodónak és ezért kevésbé polgárosodott-nak tűnik, vizsgált korszakunkban mégis kifejlődött egy olyan sajátságos vonása, amely a dunántúli és észak-magyarországi zöldségtermesztő falvak közül kiemeli, és inkább az alföldi nagy, monokultúrás, termékeiket nagy területen terítő agrárvállalkozásokhoz27 ha-sonítja. Ez pedig az, hogy nem elégszik meg a nagykanizsai felvevőpiaccal, hanem a piaci 23 1894-ben a fekete himlő járvány május. 30-ig 34 megbetegedést, köztük 10 halált okozott. A városi orvos jelentésében feljegyzi, hogy megtörtént a lakosság újraoltása, és javaslatot tesz a közoktatási intézmények bezárására. Ezzel egyidőben szórványosan előforduló diphteritis eseteket is megfigyeltek. MNL ZML V.1512.1894: 5904. 24 A témáról bővebben ír Simon, 1964. 81.p., aki „hóstát"-kezdeményeknek nevezi e településeket. Nevüket a szintén nagybani élelmiszer-előállítással foglalkozó kolozsvári Hóstátról kapták. 25 Lásd: Sipos, 1959. 536-561.p. 26 Lásd: Paládi-Kovács, 1982. tanulmányát a Losonc-menti falvak piacozásáról. 27 Lásd: Boross, 1959. tanulmányait a csányi felesdinnyésekről, a bolgárkertészetekről (Boross, 1973.), a kecs-keméti homoki kertészetekről (Boross, 1963.), a főváros környéki és egyéb nagyváros-környéki kertkul-túrákról (Boross, 1956.). A piacra termelő kertészeket Boross „agráriparosoknak" nevezi. (Boross, 1959. 579.p.). 423 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között lehetőségeket 60-120-200 km-es körzetben felkutatja, s ilyen módon egy egész régió zöldség-, szaporítóanyag- és virágpalánta-beszállítójává válik, s marad egészen 20. század végéig. Sőt, ennél is tovább lép: a két világháború között már az országos és a nemzetközi piacokon is jelentkezik egyes terményeivel, mint pl. a káposzta. Kilép tehát a várost ellátó mezőváros szerepköréből, s egy kifejezetten dinamikus el-adási stratégiát folytat, amit már nem lehet egyszerűen piac-érintettnek nevezni, mert kife-jezetten a piac lehetőségeit és kívánalmait veszi figyelembe, tehát piacorientált. Egyes csalá-di kisüzemek esetében azonban akár piacra szervezett gazdasági magatartásról sem túlzás be-szélni. E stratégiának meglesznek a maga konzekvenciái a helyi társadalmi és foglalkozási viszonyokra is, amit a későbbi fejezetekben részletesen fogunk tárgyalni. A kiskanizsai lakosok a fentiekből következően elsősorban földműveléssel és állattar-tással foglalkoztak, mindenfajta más tevékenység inkább kereset-kiegészítésként szolgált számukra. Ők pedig nem voltak restek megragadni azokat a pénzkereseti lehetőségeket, melyeket a kereskedőváros közelsége nyújtott részükre. A gazdasági stratégiák kimunká-lásában, alkalmazásában mutatott találékonyságuk, a lehetőségek kihasználásában bizo-nyított élelmességük, vállalkozó-szellemük, újításokra való fogékonyságuk, újfajta szak-ismeretek elsajátításában mutatott képességeik, a kertészetben és piacozásban bizonyított ügyességük, szorgalmuk, „szerzést" központba állító értékrendjük alapján Kiskanizsa lakói méltán rászolgáltak a „sáska" elnevezésre. Ennek pontos eredetére adatunk ugyan nincs, de bátran mondhatjuk, hogy éppen a 19-20. század fordulójára jellemző gazdasági-társadalmi helyzethez való alkalmazkodás révén formálódott ki erős közösségi identitásuk, és érdemelték ki a találó nevet, mely környezetüktől megkülönböztette őket. Ez az - eleinte cseppet sem hízelgő - csúfnév olyan lényeglátóan ragadta meg mentalitásukat, hogy az 1920-30-as évektől maguk a kiskanizsaiak is kezdték büszkén felvállalni és önelnevezés-ként használni azt.28 A kiskanizsai társadalom értékrendje korán teljesítmény-centrikussá vált. A példaértékű kiskanizsai munkamorál az intenzívebb gazdálkodás időszakában fejlődött ki, és adódott to-vább generációról generációra még abban az időszakban is, amikor már nem a földmunka jelentette az egyedüli megélhetési lehetőséget. A munkatempó, a hajtás szinte az önmegta-gadásig és önkizsákmányolásig fokozódott. A „szerzés", a hajtás a sáska mentalitás egyik központi eleme. A lustaság nem nevez-hető bocsánatos bűnnek, sőt, a „látszatja-nincs" munkában való időfecsérlést sem tartották sokra. A háztartásnak meg kell lenni, a tisztaságot, rendet fontosnak tartják a lakásban, a szőlőhegyen, a kertben, a piacon a portéka kiállításában is, de „azzal még nem szerzett senki, hogy takarított". Igen sokra becsülték mind a férfiak, mind a nők esetében, ha valaki ,ügyes", „sokat szerzett", „okos"; nemcsak ész nélkül hajtja magát, de megtalálja a legjobb lehetőségeket, amelyek hasznot hoztak. Házastársuk megítélésében is annak szorgalma, pénzkeresési képessége számított legtöbbet. A pazarlásra, duhaj életmódra viszont nem találtak sok mentséget. A férfiak esetében szintén erény volt a józanság, mértékletesség, vallásosság. Az egyéni teljesítmény elismerése a két világháború között egyre jobban beépült a kiskanizsaiak értékrendjébe. Az ügyesség, rátermettség, tehetség, műveltség értékké válik a szemükben, bármilyen területen kamatoztassa is valaki e tulajdonságait. Ezentúl a mérce inkább az érvényesülni tudás és akarás, mintsem a közösségi normák feltétlen és passzív követése - az életcélok lassan heterogenizálódtak. 28 Lásd: N. Szabó, 1929. 342.p. A szerző is a nagyobb fokú kertészkedéssel nagyjából egyidősnek tekinti az elnevezést. 424 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között 3.2. Megélhetési stratégiák: a távolsági szekerező kereskedelemtől az intenzív mezőgazdálkodásig Első és legnagyobb jelentőséggel bíró mellékfoglalkozása a földműves népességnek a kereskedelmi fuvarozás volt. A források alapján feltételezhetjük, hogy a megbízásos felvá-sárlási ügyletek, melyeket a fuvarosok a városbeli nagykereskedők számára végeztek, már a vár felszabadulása utáni időkben bevettek voltak, s ezeknek a gyakorlata még a 19. század első felében is élt.29 A tőke nélküli kiskereskedők, „Krobotenfahrer"-ek30 között minden bizonnyal számos kiskanizsai is volt.31 A nagykanizsai, főként izraelita kereskedők jelentős részt vállaltak a nemzetközi árufor-galomnak az irányításában, a gyakorlati megvalósításban pedig a maguk a kiskanizsaiak játszottak fontos szerepet. A nagykereskedők azért adtak pénzt a tőke nélküli kiskeres-kedőknek, hogy Horvátországban és Szerbiában árut vásároljanak fel, elsősorban szilvó-riumot, mézet, gyapjút, nyersbőrt, szurkot, majd a raktározás, tisztítás után szekereiken szállítsák Ausztriába, s az áruért kapott pénzen hozzanak gyarmatárut és vasárut.32 Való-színűleg nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a kiskanizsai földműves lakosság szá-mára a Déli Vasút 1861-es megépülése33 előtt a távolsági fuvarozás jelentette a legfontosabb kiegészítő kereseti forrást. Majd annak megszűnésével, az 1860 utáni kb. két évtizedben a vicinális vasúthálózat kiépüléséig, a város és a vasútállomás közötti, illetve egyéb vi-szonylatokban történő teherszállítás adott munkát nekik. Ezt a feltételezést támasztja alá az 1876-os évi lóállomány-felmérés is, mely rámutat, hogy „miután a lakosságunk homok és egyéb fuvarozásokkal foglalatoskodik", a megterhelő fizikai munka által elgyötört jószágok nem felelnek meg a katonai besorozás kívánalmainak.34 A vicinális vasúthálózat azonban elterelte a várostól a forgalmat, így elveszett a kocsik-kal behozott gabona és egyéb termények bevásárlásával foglalkozó üzletág is35. A 19-20. század fordulóján a fuvarozási tevékenység többé már nem kecsegtet akkora bevételi lehe-tőségekkel, mint az 1880-as évek előtt. Ennek ellenére nem halt ki teljesen a fuvaros mes-terség, hiszen a századforduló táján egyre növekvő kis-és nagykereskedői réteg, köztük a kofák is - ha saját „speniter" kocsijuk nem volt - számos alkalmi vagy állandó fuvarost foglalkoztattak a felvásárolt termények és kerti portékák elszállításához. Talán nem elvetemült gondolat a fentebb leírt távolsági szekerező tevékenységet tekin-teni a 20. század elején kialakult távolsági piacozás mintaképének. A kettő közötti közvet-len kapcsolatra nincs bizonyítékunk, mégis feltételezhető, hogy mindössze 20-30 év távla-tából a gazdák még megőrizték emlékezetükben a fuvarozási gyakorlatot olyannyira, hogy ebből később ötletet meríthessenek saját terményeik hatékonyabb értékesítéséhez. Egyelőre azonban a kiskanizsai gazdálkodóknak még meg kell küzdeniük e mellék-foglalkozás megszűnése által támasztott gazdasági nehézséggel, s ráadásul a Nagykani-zsától való sikertelen elválási kísérlet alatt a község által felhalmozott tetemes adóssággal. Mindez azt jelentette, hogy szükségessé vált a megélhetési stratégián változtatniuk. Logi-kus lépésként Nagykanizsa mint gyarapodó polgárváros és kereskedelmi csomópont által nyújtott piaci lehetőségeket igyekeztek minél jobban kiaknázni. Egyrészt Kanizsa országos 29 A távolsági fuvarozás nem a 19. elejének találmánya. Rózsa, 1999.42,47.p.; illetve a későbbiekre: Blankenberg, 1929. 291.p. 30 Lásd: Kaposi, 2006/c 263.p. 31 Egy eset kapcsán lásd: Blankenberg, 1929. 290-291.p. 32 Blankenberg 1929. 291.p. 33 A vasútépítésre lásd a kötetben Kaposi Zoltán gazdaságtörténeti tanulmányát. 34 MNL ZML V. 1521.1876/1773. 35 Blankenberg, 1929. 296.p. 425 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között hír ű vásárai36 is kiváló felvevő piacot biztosítottak a kiskanizsai terményeknek, bornak és élőállatoknak, másrészt a termény-nagykereskedők és a „Zalamegyei Gazdasági Egyesület" rendezte gabona- illetve borvásárok37 által támasztott kereslet volt az, ami fellendítette a mezőgazdasági termelést. Azonban a gabonakonjunktúrára is csupán kb. az 1870-es évek elejéig tudtak támaszkodni a helyi termelők, a bortermelésre pedig az 1880-90-es évek-beli filoxéra-vészig. Mindezek mellett végső mentsvárként e század végén, majd a követ-kező elején is a csikó38- valamint borjúnevelés és eladás tudott jelentős bevételt hozni a termelők konyhájára. „...A városközönség leginkább marhatenyésztésre van szorítkozva..." állítja a kiskanizsai elöljáróság már az 1870-es években.39 A gabona-üzletág hanyatlását és a szőlők tönkremenetelét követően tehát újabb kitörési pontot kell találniuk a helybeli termelőknek: ez vezet oda, hogy a gazdák és gazdasszo-nyok egyre inkább a belterjesebb ágazatokat és termelési technológiákat helyezik előtérbe a 19. század végétől, a 20. század első felétől kezdve. így kerül ki a kerti növények közül több is a szántóföldekre, s válik korszakunk végére Kiskanizsa emblematikus termékévé a vörös-és lilahagyma, a káposzta, a burgonya és a paradicsom. Ez sem oldja meg azonban véglegesen a foglalkoztatási problémákat, hiszen egyrészt a mezőgazdaságban feleslegessé váló munkaerőt (főleg Trianon után) a nagykanizsai ipar képtelen teljes egészében felszívni, másrészt a kiskanizsai termelés volumene hamarosan meghaladja a polgárváros felvevőképességét. Makoviczky Kiskanizsa kertgazdálkodásáról a ''30-as évek közepén a következőket írja: „Kiskanizsán a lakosság lassan halad a kertészkedés felé. Legalábbis a belső telkeken ilyen irányú gazdálkodás folyik. Ugyanis a kutak nem mélyek, elég bővízűek, s ebből öntözhetik a veteményeiket, úgy, hogy nemcsak a várost látják el, hanem kivitelre is jut bőven."i0 A személytelen alany a fenti mondatban azt a látszatot kelti, mintha a túltermelés egy-értelműen pozitívum volna helybeli gazdálkodók szempontjából, pedig egymás számára komoly konkurenciát jelenthettek. Az extra mennyiségben előállított burgonyának, zöld-ségféléknek, palántáknak, dughagymának stb. felvevőpiacot kellett keresni, hogy ezáltal a közösségen belül keletkezett feszültséget levezessék. És ebben játszik óriási szerepet a távolsági piacozás, az újraélesztett szekerező kereskedelem, valamint a kis- és nagykereskedő kofák tevékenysége. Mindkettő egyaránt igen nagy stratégiai jelentőséggel bírt a közösség működése szempontjából. 36 Országos vásár Nagykanizsán 1875-ben 6 volt: február 1, március 22, május 10, augusztus 9, október 11, december 6. MNL ZML. V. 1521.1875: 86. 37 1876-79 között rendeztek ilyen vásárokat. Blankenberg 1929. 295.p. 38 MNL ZML V. 1512. NVT Iktatott Iratok, 1904: 8009. 39 Kiskanizsa a Nagykanizsával a visszacsatlakozási tárgyalásokon erősen védelmezte a legelőterületeket. Nem akarta, hogy a két város közös pénztár-bevételeinek gyarapítására a kiskanizsai legelők egy részét kisajátítsák, mivel „...így a javaslatba hozott átalakítás mellett a marhák tápszere kevesbíttetnék" MNL ZML V. 1521.1876/1547. 40 Makoviczky, 1934. 426 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között 3.3. A kiskanizsai agrárkisüzemek működése 3.3.2. Környezeti feltételek, határhasználat Az olvasó Kiskanizsa termékszerkezetéről és annak változásairól bővebben a kezében tartott kötet gazdaságtörténeti fejezetében tájékozódhat.41 Jelen fejezet elsősorban arra szolgál, hogy a kiskanizsai agrárkisüzemek rétegződését, az egyes kisgazdaságok belső szerkezetét, működési logikáját bemutassa, különös figyelmet fordítva az intenzív ágaza-tok kialakulására, fejlődésére, technológiai sajátosságaira. Jellegzetes és a gazdálkodást erősen meghatározó, a technológiai fejlesztést hátráltató jellemzője a kisgazdaságoknak a birtoktestek széttagoltsága. „Miután Nagy és Kiskanizsa egy adó határt képez a földbirtokokat elkülönözni nem lehetett."- jellemzi az adminisztratív nehézsé-geket egy, a terményösszeírással megbízott hivatalnok.42 Kis- és Nagykanizsa határa nem csak a közigazgatás szempontjából egybefüggő terület, de az egyes gazdák tulajdonjogi vi-szonyait tekintve is egy egységként érdemes kezelni, mivel mind a nagy-, mind a kiskanizsai lakhelyű földműves családok birtokolhattak földeket mindkét település határában. Ez a tény egyáltalán nem könnyíti meg a kutató helyzetét, amikor elsősorban a kiskanizsai me-zőgazdálkodásról és a gazdatársadalom rétegződéséről szeretne többet megtudni. Ismer-vén a kiskanizsai és nagykanizsai földművesek egymáshoz viszonyított számarányát, az bizonyosra vehető, hogy a Nagykanizsát körülölelő termőföldek többsége kiskanizsai gaz-dáké volt. Ugyanakkor a kiskanizsai határban szintén feküdtek olyan parcellák, melyek nagykanizsai (vagy más községben élő) tulajdonoshoz tartoztak. Az öntudatos és büszke kiskanizsaiak „népi emlékezete" e tényeket emígy interpretálja: Kiskanizsa mindig önálló volt, ám a 19. század végén hozzácsatolták Nagykanizsához. „A nagykanizsai határ nagy része úrbéres birtok volt, ami jog szerint a kiskanizsaiak jussa lett. Azonban a nagykanizsaiak is jogot tartottak hozzá, amikor a községet ''hozzácsatolták'' a városhoz"43 A mai nagyszülők-dédszülők korosztálya a régi öregektől még legalábbis így hallotta. Ez a fentebb vázolt tulajdonjogi keveredés lehetett az egyik oka annak, hogy a jobbágyfelszabadítás után Kiskanizsán nem történt meg a tagosítás.44 A másik ok valószínűleg az volt, hogy a nagykanizsai és kiskanizsai határ egyes művel-hető részeinek45 talajminősége is jelentősen eltérhet egymástól. „A mi a Mezzejét illeti, és Kiss Kanizsa és Szt. Miklósi Vidékek felé homokos, - a többi pedig N. Kanizsai kiterjedésben agyagos, és róna, - egy Récsefelé lévő Völgyön kívül, egyébb erént a birtokosoknak szorgalma jó haszon vehetőkké változtatya; - Termesztenek mindennémű Őszi és Tavaszi jószágot, - számol be az 1823-as hely-tartótanácsi útikönyv.46 Nem mindegy azonban, ezeket az őszi és tavaszi jószágokat a határ 41 Lásd: Kaposi Zoltán gazdaságtörténeti tanulmányát a monográfia jelen kötetében. 42 MNL ZMLIV. 264. Közigazgatási Iratok Kapornaki Járás 1868/865. 43 Saját gyűjtés 1994. 44 Egy 1866-os irat tanúsága szerint a tagosítás Kiskanizsán nem történt meg; a legelő elkülönítése a földes-úrétól 1859-ben egyezség útján jött létre. MNL ZML. IV. 264. Kapornaki járás Főszolgabírói vidék, közigaz-gatási iratok 1866: 322. 45 A kiskanizsai határban található dűlők és rétek nevei modern helyesírással, az 1870-es évekbeli árvaszéki haszonbérleti iratokban. Szántók: Alsó kukoricás kert, bodonkúti föld, császárréti föld, Dávid-dűlő, hideg-kúti dűlő, hosszú földek, jakabkúti föld, jordai föld, kiskúti föld, külső kerteki föld, Majkó-berek, malomi vagy malomkerti föld, mélyvízi föld, ollaki föld, parragi föld, pivári nyug. és keleti föld, récsei útmenti föl-dek, szokoldombi, szombatkai, temetői föld, téglaszíni föld, vadalmási szántóföld. Rétek: bodonkúti, büki rét, Cigány-berki rét, Csáfor-rét, Császár-rét, gyékényesi, kanálisi, malomkerti, osztott rétek, piócásfői rét, Pivári nyug. rét, Sipa-dombi rét. MNL ZML V. 1521.1871-1880. Kiskanizsai 1874-ik évi haszonbéri napló. 46 Bencze, 1986.133.p. 427 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között melyi k részébe vetik. Példának okáért a 19. század második harmadában voltak olyan évek, amikor a kiskanizsai határban búzát egyáltalán nem termesztettek.47 „Réttyei pedig miolta a berek lecsapoltatott, igen jók".iS Ez kedvez a nagyállattartásnak, ám ennél több dicsérő szót később sem lehet elmondani a kiskanizsai határ környezeti adottsá-gairól, melyek tulajdonképpen közepesnek mondhatók, még ha a megyei átlagot tekintve a jobb helyzetűek közé tartozik is 49 Bármilyen középszerű terméseredmény eléréséhez is a tulajdonosok megfeszített munkája, ügyessége és szaktudása szükséges. 3.3.2. A családi kisüzem működési logikája, munkaerő-szervezete, felépítése, egyes ágazatai A kiskanizsaiak büszkék voltak arra, hogy adott körülmények között a lehető legtöb-bet hozzák ki birtokaikból. Magukhoz hasonlóan tehetősnek csak a szepetneki, német ere-detű lakosságot vélték, ám kihangsúlyozták, ott azért voltak gazdagok az emberek, mert egykéztek, s vagyon házasodott vagyonnal. Saját elsőségüket környezetükhöz képest jó gazdálkodási képességeiknek, ügyességüknek, kereskedelmi érzéküknek tulajdonították. Az „ideál" Kiskanizsán is az önmagát a külvilágtól szinte függetlenül fenntartani képes, tehát legolcsóbban termelő, s egy családot eltartani tudó középparaszti birtok maradt. Akinek volt egy kis földje, az mindent elkövetett, hogy abból tartsa el a családját, s akinek állása volt, az pedig arra spórolt, hogy pár hold földet vegyen, amin a család többi tagja saját fogyasztásra és eladásra termelhetett. Amennyiben nem kellett elmenniük idegen helyre dolgozni, az valóságos büszkeség tárgya volt: „A pógár mindig megtalálta otthon a dogot" - ál-lítják. A hagyományos, önellátó paraszti gazdálkodás „luxusát" a túlnépesedéssel és a mun-kaalkalmak szűkösségével küszködő Kiskanizsán azonban csak a legjobb módú birtokosok engedhették meg maguknak. Olyanok, akiknek elég nagy földterület állt rendelkezésükre ahhoz, hogy minden üzemágat működtetni tudjanak, amely egy önfenntartó gazdaság-hoz, az egész üzemszervezet - és a háztartás - önellátásának megvalósításához szükséges volt. Ezek voltak a legpénzkímélőbb módon termelő üzemek, ahol a józanész is azt diktálja, hogy ne alkalmazzanak költségnövelő technológiát. A 20. század első felétől a munkafolya-matok gyorsításának olyan eszközeit azonban ők is szívesen alkalmazták, mint a ló húzta ekekapa, vetőgép50, szalmabálázó vagy a cséplőgép, amelynek fenntartása viszonylag olcsó volt, vagy nem igényelte a pénz mint csereeszköz bevonását. A nagynak számító gazdaságok tehát ugyanazon alapelv - az önellátást szem előtt tar-tó családi logika - szerint működtek, mint a kisebbek, csupán a kevesebb munkaerőt lekö-tő extenzív ágazatok aránya volt nagyobb. Amit a család munkaerejével végképpen nem győztek megdolgozni, azt adták ki részibe. A gazdasági feljegyzések még egy ekkora birtok esetében sem racionális kalkulációt jelentettek, hanem egyszerűen csak írásban tartották számon a részesbérleteket, mert fejben túl sok lett volna megjegyezni. Egy nagy birtokon minimálisra csökken az a kockázat, amit az időjárás szélsőségei okozhattak: ha a határ egyik részét el is verte a jég, a többi dűlő termése bőven elég volt a megélhetésre. Hogy rendszeresen nagy mennyiségű árut, elsősorban gabonát, takarmányt és állatot tudtak pi-acra vinni, azt nem annyira a technikai fejlesztéseknek köszönhették, mint inkább birto-kuk nagyságának, amely termékmennyiségével jóval meghaladta a háztartás szükségleteit. 47 MNL ZML. V. 1521. Iktatott iratok. 1871-1880.1871: 667. 48 Bencze, 1986.133.p. 49 Nagykanizsa talajviszonyai közepesnek mondhatók a földművelés szempontjából. Cseke, 1994.11-41. p. 50 Egy adatközlő szerint az első vetőgép Kiskanizsán 1926-30 táján jelent meg, de általánossá a második világháború előtt vált. Boross, 1965.11. p. 428 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között Kertészkedéssel és piacozással is ugyanúgy foglalkoztak, mint Kiskanizsán bármelyik má-sik család. A munkával kapcsolatosan a hagyományos értékrendet és erkölcsöt követték a nagy-gazdák is. Sőt, a nagyobb birtok miatt - még jobban hajtották magukat, mint mások. Még-sem volt jellemző, hogy sok szolgát alkalmaztak volna. A leggazdagabb családban is egy-szerre csak egy cselédlegényt foglalkoztattak, és őt is csupán azért, mert három lányuk mellé nem született fiuk. Kiskanizsán egy működőképes, önellátó birtok méretének legalsó határa - a mezőgaz-dasági kisüzem intenzív ágazatainak köszönhetően - vizsgált korszakunk második felé-ben jóval kisebb (5-6 hold) volt, szemben más tájak ideális, minimum 10-15-20 holdas bir-toknagyságával.51 E tény támasztja alá a következő (4.) fejezetben alkalmazott eljárásunkat is, hogy 5 holdban állapítottuk meg a még önellátó logika alapján működni képes birtokok méretének alsó határát. A lényeg az volt, hogy ebben az 5 holdban legyen szántó, rét, szőlő és kert is. Ily módon a gazdálkodáshoz szükséges minden alapanyagot (takarmány, állatok, trágya,52 vetőmag, alapélelmiszerek) képesek voltak előállítani, csupán munkaerő befektetésével. Pénzt legfel-jebb petróleumra, sóra, fűszerekre, kávéra, ruhák varratásához gyári textíliákra, lábbelire, gazdasági eszközökre kellett költeniük. A kényelmes megélhetéshez azonban szükség volt legalább 8-10 holdra. Ugyanakkor az életszínvonal nemcsak a birtok nagyságától függött, hanem az eltartandó személyek számától is: Egy négy-öt gyerekes család 10 holddal még jómódúnak számított, ugyanekkora területen 10 gyerekkel éppen hogy meg tudtak élni. Egy jól működő kisüzemen belül az egyes gazdálkodási ágak a következőképpen osz-lottak meg: Korszakunk első felében a földbirtok felénél valamivel nagyobb területen ga-bonát termeltek. A múlt századfordulóra azonban a belterjesedéssel együtt ez az ágazat visszahúzódott, és elsősorban a háztartás szükségleteinek fedezésére szolgált. A többi parcellába a 19-20. század fordulójától egyre növekvő arányban egyrészt az állattartáshoz szolgáló szálastakarmány, kukorica, másrészt saját fogyasztásra és eladásra való burgonya és egyéb „aprólékok" kerültek. A szőlőbirtokon termő gyümölcs,53 csemegeszőlő54 és bor,55 a gabona és takarmánynövények értékesítése mellett mind a pénzhez jutás fontos forrá-saiként szerepeltek a költségvetésben. A szegényebb rétegek számára a szőlő mentsvárat jelentett a nélkülözéssel szemben: „Akinek szőleje nincs, pénze sincsl" - mondták. A terményeket vetésforgóban évente váltogatták: búza után többnyire rozsot vagy zabot vetettek. A gabona után gyakran köles56 vagy bíbor került a földbe. A kiskanizsai határban a tarlólegeltetést a gabona utáni másodültetések miatt a 19. század második harmadában már nem gyakorolták.57 Úgy tartották, lóherét bíborral jó vetni, melyek beszántva alkalma-51 Az „idea" a paraszti gazdaság számára a saját tulajdonú földbirtokon alapuló üzem. A paraszti üzem táji típusai megegyeznek az adott vidék tájilag-történetileg meghatározott ideatípusaival. Szabó, 1982. 271.p. 52 Kisebb gazdaságokban, ahol nem volt elég trágya, ott a laktanyákból vettek. Sok trágyát használtak fel, minden második évben „ganajoztak" (Boross, 1965.10.p.), a kertben sokszor minden évben is. 53 A szőlőbirtokok végébe gyümölcsfákat ültettek. 54 Saszlát, kadarkát, burgundit, delavárit, otellót vittek eladni a piacra. Egyéb termesztett fajták: tótszőlő, mitkovec, kövidinka, oportó, noha, szilváni, izabella, elvira, Csabagyöngye, piros szlanka, fehér szlanka, rizling, muskotály, madling. Anek, 1975. 55 A Dunántúli Szeszfinomító Rt. jelentette a legfőbb felvevőpiacot a bor és a törköly számára. Ezen kívül egyes gazdák vasárnap délután a házuknál ún. „citerabálokat" szerveztek, ahol saját borukat kimérték. A háztól való bormérés mindig is jelentős bevétele volt a szőlősgazdáknak. 56 A 19. század közepén még a fontos termény volt a köles. Horváth 1861. 50.p. A statisztikák a későbbiekben már egyáltalán nem említik. 57 Ez sok súrlódást idézett elő azokkal a nagykanizsai földtulajdonosokkal, akik ráhajtották jószágaikat a nagykanizsai határban lévő kiskanizsai tulajdonú parcellákra, melyekben tulajdonosaik másodvetemé-nyeket szándékoztak termeszteni. MNL ZML V. 1521.1875:1187.; MNL ZML. V. 1521.1875/ 1364. 429 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között sa k zöldtrágyának a krumpli alá. Egy hold burgonyaföldhöz 250 mázsa istállótrágyát is el-terítettek. A kukorica alá is mindig trágyáztak. A kukorica közé babot, káposztát is szoktak rakni, s a kukoricatáblák közötti kis tisztásokat hagymával ültették be. Emellett voltak a határban olyan tagosítatlan, „piacravalós" földek, melyekbe kifejezet-ten egyféle növényt ültettek. Jellegzetesen ilyen hely volt az Alsómező és a Felsőmező, aho-vá felváltva hol káposzta, hol gabona került. Majdnem minden gazdának volt birtoka egyik vagy másik helyen, de többnyire kicsi, 400-800 négyszögöles földdarabokkal rendelkeztek csupán. A takarmány-, gabona-, kukorica- és burgonya termesztése segítette az évenkénti egy-két üsző vagy bikaborjú, illetve csikó felnevelését, három-négy sertés hizlalását, amelyek eladása, valamint a tejhaszon elpiacozása vagy a tej házakhoz szállítása58 szintén komoly bevételei voltak a gazdaságnak. Az állatállományt minden városrészben külön megfoga-dott kanász, csikós, gulyás és csordás vigyázta.59 Ami a nagyállatok tartásmódját illeti, a 19. század közepén-második harmadában Kiskanizsán még a ridegtartás volt jellemző: A szarvasmarha „Kiskanizsán éjjel nappal min-dig künn tenyésztetik és haza soha nem hajtatik", legalábbis ritka kivételektől eltekintve, mint például, betegség esetén.60 Több mint fél évszázaddal később, Makoviczky megfigyelése szerint61 a fejőstehenek tavasztól őszig csak éjszakára tértek haza a legelőről, a növendék-állatok pedig kizárólag a telet töltötték az istállóban, így kevesebb takarmányra volt szük-ségük. Ez még mindig nem jelentett professzionális tejgazdálkodást, bár kisebb volumenű tejhaszonvételt ez a tartásmód is lehetővé tett. A tartásmód változása arra is utal, hogy megindult a fajtaváltás, amely folyamat a 19. század végi mezőgazdasági statisztika szerint csupán félúton tartott62, miután a magyar szürke fajta még mindig jelentős arányban képviseltette magát. A két világháború között ellenben már a tejhaszonért tartott pirostarka, szimmentáli és egyéb nyugati fajták tették ki az állomány nagyobb részét.63 A félistállózó tartás elterjedése azért is fontos volt, mert trágyatermelésével elősegítette a szántóföldi zöldségtermelés és a kertészet nagyságrendi növekedését. A ridegtartás háttérbe szorulásának még egy fontos konzekvenciája van: mégpedig az igaerő-felhasználás tekintetében. Ekevontatásra és szekér elé mind kevésbé fogtak be ökröket, helyettük az istállóban is tartható, könnyebben irányítható, egymagukban is fogatolható hámos lovakat64 használták szántásnál és tehervontatásnál. Mindamellett az állatok mun-kaerejének felhasználásában a gazdák egyre kevésbé tartották szem előtt a presztízs-szem-pontokat és egyre „spórolósabbak" voltak. Nemcsak az egyes lófogatok szaporodtak meg, s tűntek el a hármas és négyes fogatok, de ami korábban szinte ritkaságszámba ment: egyre nagyobb számban fogtak járomba teheneket is. Ez egyértelműen a törpe- és kisbirtokok 58 Sokak számára ez volt a „havi fix". 59 A pásztorokat májustól novemberig fogadták. Év végén pénzfizetést, pünkösdkor tojást, lisztet, zsírt kaptak. 60 A száj- és körömfájás járvány miatt azonban az „uj utczai felső utcai 3-4 gulyás gulya csapatát hazahajtotta, hogy a beteg marhájukat a gazdák jobban táplálhassák". MNL ZML V. 1521.1876/981. 61 Makoviczky, 1934. 29-30.p. 62 1895-ben a 2579 szarvasmarhából 1144 darab magyar-erdélyi, 117 mokány, 652 pirostarka, 91 borzderes, és 572 egyéb színes fajta volt, s ezeken kívül volt még 3 bivaly is Kanizsán. Lásd: Mezőgazdasági statisztika, 1895. 63 Az 1512 db-os állományon belül 1177 tenyész- és fejőstehén található, 10 bika. Lásd: Magyarország mező-gazdasági összeírása, 1935. 64 Az 1935-ös összeírás szerint 168 egyes lófogat található a városban, szemben a 38 évvel korábbi 64-gyel, valamint 388 kettes lófogat, ami enyhe csökkenést jelent az 1897-es 396-hoz képest. A kettes ökörfogatok száma az előző század vége óta 111-ről 13-ra csökkent, s eltűntek a négyes ökörfogatok; 61-ről 116-ra nőtt viszont a tehénfogatok száma. Lásd: Mezőgazdasági statisztika, 1895., illetve Magyarország mezőgazdasá-gi összeírása, 1935. 430 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között növekvő arányával hozható összefüggésbe. Mindezek a folyamatok a 19-20. század fordu-lójától kezdve a második világháborút megelőző időszakig bezárólag válnak markánssá. A lótartásban hasonlóképpen a félistállózó tartásmód elterjedése figyelhető meg. Te-nyésztéssel65 inkább saját igaerő-szükségleteik kielégítésére foglalkoztak.66 A két világhá-ború között a lófajták közül a könnyű félvér és a nehéz hidegvérű fajták az elterjedtek.67 Ami a sertéstenyésztést illeti, a korszak végére határozott tendenciaként rajzolódik ki, hogy szerepe mind saját fogyasztás, mind eladás céljából jelentősebbé vált a kisüzemen belül. A 20. század első felére a fajtaváltás azonban ebben az ágazatban sem fejeződött be. Még mindig a zsírfajta jellemző (mangalica), s kevesebb a húsfajta. A tartásmódjuk válto-zásáról nincsen konkrét képünk. Annyi bizonyos, hogy a 19. század második felében még külön sertéspásztort fogadtak a legelőre hajtott állatok mellé, s rendszeresen makkoltatták őket az erdőkben. Ennek fontosságáról többek között olyan iratok tanúskodnak, melyekben a makktermés felmérését végző bizottságok munkáját említik.68 A méhészkedés, amely a 19. század végén éppen csak mutatóban volt jelen,69 a 20. szá-zad első harmadára jelentős ágazattá vált: ekkor ezernegyven a száma nyilvántartott méh-családoknak.70 3.3.3. A zöldségtermesztés és értékesítés szerepe a kisüzemen belül A zöldségtermesztés kikerülése a szántóföldekre. Az intenzív ágazatok közül a kerté-szet ekkoriban még csak egy volt a többi között, és a bevételi arányokat tekintve jelentősége nem is volt feltétlenül nagyobb egyéb ágazatokénál. Mindent kizáró fontosságra elsősorban azokban a kis gazdaságokban tett szert, ahol nem tudtak állatot tartani, s emiatt az önel-látás egy lényeges eleme kiesett (trágya, igaerő). Az állattartás hiánya a többi üzemágat, így az extenzív gabonatermesztést is megdrágította. A termelés és a háztartási fogyasz-tás többletköltségeit a kertészet bevételeiből kellett fedezni, amely bevételek adott esetben nem is voltak csekélyek.71 A törpebirtokokat tulajdonképpen a kényszer vitte rá az egyetlen üzemágra való szakosodásra, ám mégis a specializáció magas fokát mutatják: volt, aki csak baromfit nevelt, volt, aki kizárólag kertészkedett és piacozott. Ezen tevékenységek mellett azonban valószínű, hogy a háztartás szükségleteinek kielégítéséhez egyéb forrásból szár-mazó bevételekre is szüksége volt a családnak. Bár a zöldség-, szaporítóanyag- (palánta, dughagyma) és virágtermesztés majd csak a 20. század második felében válik elsődleges bevételi forrássá, a kiskanizsai termékszer-kezet különlegességét már a század első felében is az intenzív növényi kultúrák adják. Az 1900-as évek kezdetétől beszélhetünk a zöldségtermesztés volumenének megugrásáról, 65 Mén 1874-ben mindössze 12,1876-ban 5 van, s ebből az 5-ből is csak egy üti meg a tenyészmén mércéjét. MNL ZML V. 1521.1876/1772. 66 Az 1876-os lóösszeírás részletes eredményei szerint 248 kiskanizsai gazda összesen 496 lovat tart, ami gaz-dánként 2 lovat jelent átlagban. Mindössze 7 gazda tart 3,1 pedig 4 lovat - s ennek megfelelően 9 gazdának csupán egy lova van. A gazdák főként igavonásra használják kancáikat (235) és heréltjeiket (256). MNL ZML. V. 1521.1876/1773. 67 A statisztika szerint angol félvér, nonius és egyéb melegvérű fajták alkotják az állomány kétharmadát, a hidegvérűek az egyharmadát teszik ki. Lásd: Magyarország mezőgazdasági összeírása, 1935. 68 MNL ZML V. 1521.1876/220. 69 Az 1894-es összeírás szerint a Nagykanizsán összesen 14-en foglalkoztak méhészkedéssel, ebből 4 volt kiskanizsai, közülük is az egyik a település jegyzője. MNL ZML V.1512. NVT Iktatott iratok 1894: 12573. 1895-ben már több, de még mindig csak 181 méhcsalád volt található. Lásd: Mezőgazdasági statisztika, 1895. 70 Makoviczky, 1934. 29-30.p. 71 Kerecsényi, 1978. 8.p. „Vót aki ollan jó gazdálkodott, hogy amekkora területet beültetett, a hagymát eladta, a pénzből akkorát tudott venni, amekkorán megtermett, hajó év volt. A Cs. T. is ebből gazdagodott meg." 431 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között amiko r egyes kerti terményeket, mint a káposzta, a dinnye, főzelék-tök, vöröshagyma, burgo-nya, paradicsom, sárgarépa a szántóföldön is termelni kezdtek. Forrásaink sajnálatos módon szűkösek azzal a kérdéssel kapcsolatban, miként is vált Kiskanizsa „zöldségtermesztő nagyhatalommá". Horváth Gyula a 19. század derekára vonat-kozóan egyedül a répatermesztést említi, ám ezzel kapcsolatban sem nagyon találunk to-vábbi adatokat. A többi, fentebb felsorolt növényről ezekben az évtizedekben igazából alig tudunk valamit. Az egyik legfontosabb zöldségféle, a későbbi jelentős exportnövényként ismert káposzta termesztése mennyiségileg ekkor még nem mondható számottevőnek, hi-szen Kanizsa behozatalra szorult belőle.72 Minőségét tekintve azonban a többi zöldségfél-ével együtt már ekkor figyelemre méltó kellett, hogy legyen, ahogyan azt egy 1862-ben megrendezett kerti termény-kiállítás díjai is bizonyították.73 Ha a korabeli források nem is erősítik meg a zöldségtermelés fontosságát, Horváth Gyula egy évvel korábbi leírása mégis minden kétséget kizáróan tanúbizonyságot tesz a kiskanizsai kertészkedésről, az idevalós asszonyok e téren bizonyított szaktudásáról: ,,A kertészetre nagy hajlammal és kiváló ügyességgel bírnak. A helybeli melegágyak productumait mindig megelőzik konyhában, szobában s tudja isten hol össze-vissza termesztett zöldségeikkel. Vá-rosunk nagyrészt általuk nyeri szükséges főzelékjét, tejét, vaját."74 A későbbi időszakokra vo-natkozóan a statisztikákból75 az derül ki, hogy a szántóföl-di zöldségtermesztésen kívüli tényleges kertművelés (gyü-mölcs és zöldség) a 19. század végétől a békeidők utolsó évéig visszaesik (az 1895-ös 456 kat. holdról 1912-ig 336-ra, azaz 262 hektárról 193-ra), vélhetően a szántóföldi termesztés jelentőseb-bé válásával párhuzamosan. Ez azonban sokáig nem tarthatott, mert az első világháborús kon- 130. kép: Az Erzsébet téri piac 1905 körül junktúra olyan keresetté tette a zöldségféléket, hogy „paradicsom, burgonya nőtt a legszebb virágoskertek helyén is".76 Az első világháború után a kertművelés növekedési pályára állt: a kertek területe 1935-re ismét megemelkedik (428 hold) az igazi nagy ugrás azonban majd a téesz-korszakban következik be, amikor a két világháború közötti területnek több mint a kétszeresén folytatnak kertmű-velést.77 Adatközlőink beszámolói, illetve a korábbi gyűjtések adatai alapján az derült ki, hogy a két világháború között a vöröshagyma és a fejeskáposzta volt Kiskanizsa két legfontosabb 72 A Zala-Somogyi Közlöny, 1863. október 20. A cikk szerint Kanizsára káposztát importálnak Steyer- és Hor-vátországból. 73 Dunántúli Társadalmi Közlöny, 1862. október 12. A cikk beszámolt az október 5., 6. és 7-i „Nagy-Kanizsán rendezett kerti termények kiállításáról": „A sok kitűnők között mégis voltak legkitűnőbbek ... zöldségnemekben kis- és nagykanizsai zöldségtermelőink közöl számosan". 74 Horváth, 1861. 53.p. 75 MSA1870-1970. Földterület. Községsoros adatok. 76 A kiskanizsaiak több ízben szabotálták a város általi árkorlátozásokat. Barbarits, 1929. 223-224.p. 77 A kert és gyümölcsös területe 1895-ben 456 kat. hold, 1913-ban 336,1935-ben 428,1962-ben 536 hold, 1966-ban 900 (!) kat. hold. MSA 1870-1970 Földterület, Községsoros adatok. 432 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között kiviteli cikke. A ''20-as évek állapotát megörökítő N. Szabó Gyula78 hasonlóan nyilatkozik: szerinte a vöröshagyma termesztése miatt Kiskanizsa egyenesen a „Dunántúl Makója" ne-vet érdemelte ki, és a fentebb idézett Alsó Dunántúl mezőgazdasága című kötet is az egyik legjelentősebb szántóföldi kultúraként említi a hagymát. Kertészeti technológia. A kiskanizsai leányok-asszonyok által alkalmazott kertészeti technológia eredetét illetően még kevesebb forrásra támaszkodhatunk. Az uradalomban például vélhetőleg volt zöldségtermelés, de kétséges, hogy a parasztok tőlük lesték volna el az intenzívebb kertészkedés ötletét és fogásait.79 Ugyanennyire nem valószínű az sem, hogy a bolgárkertészektől tanulták volna el a zöldségtermesztés alapelveit.80 A kiskanizsaiak ál-tal alkalmazott szórásos öntözéses technika81 ugyanis inkább a szakirodalomban „német" típusúnak ismert kertészeti eljáráshoz áll közelebb. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a betelepült németek hozták volna magukkal a kertészeti tudásukat, de nem is kizárt. És azt sem állítjuk, hogy a helybeli bolgároktól semmilyen fortélyt nem leshettek el, de amit eltanultak tőlük, az bizonyosan nem az árasztásos-fiterás öntözési mód82 volt. Az itteni hű-vösebb éghajlaton utóbbinak átvétele nem is lett volna célszerű.83 Valószínűbb, hogy amit a kiskanizsaiak a bolgároktól eltanultak, az a melegágy használata volt, amikor esetenként napszámban náluk dolgoztak - ez utóbbi azonban már inkább 20. századi fejlemény lehetett.84 A németek és bolgárok mellett a szerbek,85 horvátok, törökök a maguk részéről ugyanúgy hozzájárulhattak a kiskanizsai kertkultúra megteremtéséhez, mint ahogy az is elképzelhe-tő, hogy a jellegzetes, helybeli eljárások (pl. az előcsíráztatás vagy a másod-, harmadültetés) teljesen önálló invenciók. Sajnos, a kiskanizsai kertészetben alkalmazott eszközkészlet, amely hasonlóan a többi magyarországi kis- és középparaszti kertészet szerszámaihoz sem különösebben speciális-nak, sem differenciáltnak nem mondható, szintén nem ad iránymutatást az eredetre vonat-kozóan. A legtöbb eszköz olyan volt, amit az országban általánosan ismertek és nem került sokba az előállítása; illetve ami nemcsak a kertészetben volt használatos: ásó, kiskapa, nagy-78 N. Szabó, 1929. 357.p. Saját tapasztalataink is alátámasztják az ő vélekedését. 79 Arra vonatkozólag, hogy az uradalom gazdálkodási tervei között is szerepelt a zöldségtermesztés, csupán egyetlen adatunk van. Terveztettek a zöldségtermesztők részére egy szoba-konyhás házat, melynek alap-rajzát a Város iratai között lehet fellelni. MNL ZML V. 1512. NVT Iktatott Iratok 1884: 958. 80 Az 1935-ös statisztika szerint nem is található öntözött (bolgár) kertészet a városban, ugyanakkor a Du-nántúli Cím- és Lakjegyzék összesen három hivatásos kertészt tart számon, akik közül kettő bolgár szár-mazású. Lásd: Dunántúli Cím- és Lakjegyzék, é. n. Egy kihágási ügyben tett följelentés pedig rögzíti, hogy Nagykanizsán létezett „Bolgár kertésztelep", s egy odavalósi lakos foglalkozásaként a bolgárkertész megnevezést használja. MNL ZML M. Kir. Állami rendőrség Nagykanizsai kapitánysága, 928/1936: szám. 81 Az öntözéshez a vizet régen a kert végi „tokákból", (méretesebb pocsolyákból, vízzel megtelt mélyedé-sekből) árkokból vagy kútból merítették, ún. „harguval", kampós végű, hosszú rúdra akasztott vödörrel. A kútvízzel locsoltak, előbb vályúba vagy tartályba merték ki, hagyták meglangyosodni, nehogy a hideg vízzel „leforrázzák" a növényeket. 82 Szentes környékén nagyobb számban, máshol szórványosan találhatóak olyan magyar kertészetek, ame-lyek átvették a bolgár fiterás, árasztásos öntözési technikát. Boross, 1973. 83 Az árasztásos öntözés bő termést garantál, ám a talajt lehűti, ezért csak május 15-20. után célszerű alkal-mazni, így később is lehet a termést betakarítani. A német eredetű, vödrös kútból való szórásos öntözés viszont nem hűti le a talajt, ezért már márciustól lehet akár a primőrtermelésben is használni. Hátránya, hogy drágább az árasztásos rendszernél. 84 1965-ben Boross Marietta egyik 71 éves adatközlője kiemeli, hogy sok mindent tanultak a bolgárkerté-szektől, akik az „állomástól lenek" (az állomástól lefelé) működtették kertészeteiket. (Boross 1965.) Saját adatközlőm, G. J.-né (sz. 1929) kislánykorából legalább két bolgárkertészre emlékszik. 85 Boross Marietta egyik adatközlője úgy emlékszik, hogy voltak itt rácok is, azok kertészkedtek, de a néme-tek mind iparosok voltak. A népesedési adatok szerint 1881-ben 236 horvátot és szerbet (együtt), 1900-ban 374 horvátot és 6 szerbet írtak össze, de 1930-ban már csak 5-öt. Utóbbiakból 1930-ban csupán egy lakott Kiskanizsán. Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között 433 kapa , sarabolókapa, kétszarvú kiskapa, vasgereblye, sorhúzó, ültetőfa, vagyis „cuca". Ezeket a mai napig használják, talán egyedül a kis, lefelé görbülő kéz formájú, háromujjú „hagy-makaparó" kivételével. A kertészeti technológia a két világháború közötti idő-ben még nem kívánt meg ko-molyabb befektetéseket, tehát mindenki számára elérhe-tő volt. Egyedül a melegágy üvegablaka és kerete került na-gyobb összegbe, ezért ezt nem mindenki engedhette meg ma-gának. Jobb módúaknái, illetve ott, ahol volt pénzkereső a családban, már az 1920-30-as években használták,86 de csak az 1950-60-as években terjedt el szélesebb körben. A palántahajtatást sokan addig is egyszerűen csak a szabad ég alatt, „ágylásokban" vé-gezték, s az 1950-es évekig ez volt az általánosabban elterjedt módszer. Ha pedig korai cukorborsóval, retekkel kívántak piacra menni, rossz pléhlavórba, faládákba vetették a ma-gokat, s a konyhában vagy a szobában meleg helyen hajtatták ki - ahogyan arról Horváth Gyula is beszámolt 1861-ben. Elvetés előtt a magokat vízben áztatták és egy darab vászonba csavarták, majd meleg helyen (ágy, sparherdt oldala, trágyadomb) csíráztatták ki.87 Speci-ális eljárásuk lényege nemcsak az, hogy edénybe vetették a magokat, hanem az is, hogy a földet előmelegítették hozzá, majd a kicsírázott gyenge hajtásokat ablakban, világos helyen nevelgették, míg ki nem lehetett ültetni azokat. Ezek a növények soha nem voltak olyan edzettek, mint a szabadföldiek, termést sem hoztak annyit, de a primőr cukorborsó vagy a pi-ros retek juttathatta a gazdasz-szonyokat az első komolyabb piacos bevételhez az év során. Mindenféle palántát a sza-badföldbe „pikéroztak" ki, s a talaj menti fagyoktól taka-rással (deszkakeretre erősített zsúppal, ronggyal) védték a növényt, esetenként egyedi vé-86 Az üvegágyat deszkakeret vette körül, s a tetejét 5-6 sorban 3-4 ablakból álló „levél" fedte. Ezt még zsúp-pal is letakarták, ha hideg volt. A kereten belül a 20-30 cm-es földréteget terítettek lótrágyára, s amikor az átmelegedett, elvetették a magokat. Többnyire palántanevelésre használták, innen „pikérozták" ki a kis növényeket. Termelni ritkán termeltek benne, legfeljebb a hajtatott paradicsom- paprika-, vagy virágpa-lánták mellé raktak uborkát, amely a többi palánta kiültetése után szabadon fejlődött tovább a melegágy-ban, és termőre is fordult. 87 Boross 1973. 131. kép: Veteményező kiskanizsiak, 1940 132. kép: Kapáló kiskanizsaiak, 1940 434 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között delmet is alkalmazva. Ilyen módon sikerült megelőzniük a hivatásos kertészeket is primőr-áruikkal. Kiskanizsai jellegzetesség továbbá a magról kelt hagyma, a „fűhajma" kipalántázása. A hagymanevelésnek ez a módja kevésbé tömör és a makóinál kevésbé csípős hagymafeje-ket eredményez, amelyek nem magzanak fel, viszont zamatosak, édesek és jól tárolhatóak lesznek. A duggatottnál, az általuk „füstöshajmának" is nevezettnél egy hónappal később, augusztus közepe táján szedik fel a palántázott hagymát. A vörös és lila hagymájuk nem érdemtelenül nevezetes tehát, de ugyanígy a fokhagyma is messze földön kedvelt termé-kük. A szaporítóanyagokat vizsgált korszakunkban egyébként még nagyrészt maguk állí-tották elő. A rendelkezésükre álló földterületet a lehető leggazdaságosabban kihasználták a köztes ültetéssel, vagyis a különböző fajtájú növények egy ágyásba, szomszédos sorokba ültetésé-vel, valamint a másod-, harmadültetésekkel. A korai ültetésű, rövidebb tenyészidejű növények mellé későbbi vetésű, később beérő zöldségféléket tettek: mire az első termést hozott, a másik akkor indult fejlődésnek.88 Természetesen ehhez megfelelőképpen kellett trágyázni a földet. Ha lehetőség volt rá, ugyanazon fajta növényt is ültették másodszor-harmadszor egyetlen idényen belül. Egy adott földdarabról így évente két-három, néha négy alkalom-mal takarítottak be termést. A talajuntság elkerülésének érdekében ügyeltek rá, hogy az egyes növényfajtákat minden évben máshova ültessék. A növények földjét a tenyészidő alatt minimum kétszer-háromszor kapálták, és gyak-ran öntözték. Ahogy mondják: „A sűrű megmunkálás a kertészet lényege". Ehhez természete-sen rengeteg élőmunkát kellett befektetniük, hiszen nemcsak a házak mögötti kiskerteket művelték meg így, hanem a szántók egy részét és a szőlősorok közeit is. Végül, ami szintén jellemző vonása a kiskanizsai kertkultúrának, és a 20. század végéig gyakorlatilag nem változik: a polikultúrás termékszerkezet. Ez köszönhető egyrészt a gazdál-kodásukban végig jelenlévő önellátási törekvéseknek. Másrészt felfogható olyan gazdasági stratégiaként is, amely a piaci keresletben mutatkozó és az időjárás változékonyságából fakadó bizonytalansági tényezőket egyaránt igyekszik kiküszöbölni. Értékesítés. Az előállításon túl a zöldség-, virág- és gyümölcsfélék értékesítése szintén női feladat volt. „Nyári partékának" nevezték Kiskanizsán a házak mögötti és melletti kony-hakertben megtermelt mindenféle idényjellegű, hosszabb tárolásra, szállításra alkalmatlan növényt, zöldséget, virágpalántát. Ezek főleg a kanizsai piacon találtak vevőre. Értékesíté-sükben a közeli piac választása azért is lényeges szempont volt, mert a nyári dologidőben kevésbé tudtak időt szakítani hosszú utazásokra. A szántóföldi termelésben, ahogyan azt fentebb említettük, főleg olyan növényeket ter-mesztettek, mint pl. vöröshagyma, káposzta, burgonya. E három könnyen szállítható, so-káig eltartható termék; nem véletlen, hogy éppen ezeket állították elő ilyen jelentős meny-nyiségben. Ezek voltak az ún. „téli partékák". Téli portékát természetesen nem kizárólag szántóföldön termesztettek, hanem a ház mögötti kertben is.89 Ugyanígy a nyári portékák is helyet kaphattak a határban: pl. a kukorica között, a barázda két szélén neveltek paradi-88 Bevett párosítások voltak: hagyma mellé július táján káposztát, kelkáposztát tenni, szintén hagymaágyás-ba május közepén gyökérzöldséget vetni, hagyma után másodnövényként retket, árvácskát ültetni. A nem télire szánt, korán felszedett zöldség után bármi kerülhetett a földbe. A korai káposztát és paradicsomot is összepárosították. A kukoricára babot futtattak, s fejteni való babnak szedték. Kukorica közé, a barázda két szélére paradicsomot és káposztát is szokás volt ültetni. Régen a gabonatarlóba árpát vetettek, vagy kerékrépát, teheneknek, disznóknak való takarmányt ültettek. MNL ZML V. 1521.1875/1364. 89 Kisebb mennyiségeket termeltek céklából, petrezselyemgyökérből, zellerből, spenótból, feketeretekből a kertekben. Ezen kívül a házilagosan készített savanyú káposzta és a savanyított kerékrépa is a téli kínálat-ba tartozott. Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között 435 133. kép: A piacról hazafelé tartó „sáska" asszonyok, 1940 90 25-30 kg-ot is képesek voltak elvinni anélkül, hogy útközben egyszer is hozzányúltak volna. Boross sze-rint akár egy zsák hagymát is elbírtak. (Boross, 1965. 5.p.) Az indulásnál és érkezésnél volt szükségük egy segítőre, aki ezt a jelentős súlyt felrakta a fejükre, ill. levette onnan. Fontos segédeszköz volt a fejen vivéshez a fejtekercs, melyet régi rongyokból állítottak össze, hogy a véka ne nyomja közvetlenül a fejüket. Magát a vékát felkötötték kendővel, hogy ki ne potyogjon útközben a magasra rakott zöldséghalom. Erre helyezték a burítóvékát, amely a portékát védte a tűző naptól, és kisebb termények kézből való kínálására is szolgált. Mindennek a tetejére tették még a piacozó kisszéket, a kétkarú piacos mérleget, így váltak me-netkésszé. A fejen hordást természetesen nem kizárólag a piaci portékák esetében alkalmazták. A mezőre ezzel a módszerrel szállították az ebédet a munkásoknak, a szőlőhegyről az érett gyümölcsöt, szőlőt szin-tén inkább fejen hozták, mintsem kitegyék a rossz földutakon a szekér rázásának. A teherhordásnak ez a módja egész Nyugat Délnyugat-Dunántúlon ismeretes. Lásd: Paládi-Kovács, 1971.; Szabó, 1961. 91 Boross, 1965. A sáskák kedvelt piachelyei voltak: Letenye, Kaposvár, Pécs, Lenti, Zalaegerszeg, Keszthely, Körmend, Zalaszentgrót, Tapolca. Boross Marietta szerint e városokon kívül jártak Csurgóra, Nagyatádra, Barcsra, Pestre vonattal, kocsival pedig Szombathelyre, Sopronba, Vasvárra, Lendvára, Lendvaújfaluba is. 92 Októbertől kezdődött a hagyma fő szezonja is, legjobb hetipiacok decemberben voltak. csomot, amely iránt akkoriban még a helyi piacon is megfelelően nagy kereslet jelentkezett a nyári befőzések idején. A helyi piacra gyakorlatilag mindenféle árut elvittek, amiről azt gondolták, hogy lehet rá kereslet. Ha a család kocsija a város felé ment fuvarba, akkor nagyobb mennyiségeket is elszállíthattak piacra, ha nem, akkor egy vékába összekészítettek többféléből egy keveset, s fejen cipelték el - ezt úgy is mondták: „fejen gyün."90 Amennyiben nem elégedtek meg egy véka áru elpiacozásával, abban az esetben virradatig háromszor-négyszer is megfordultak gyalog Kiskanizsáról. A gazdák és gazdaasszonyok a Dunántúl közelebbi városainak91 pi-acait a téli portékákkal a nyári munkaszezon lefutása után, októbertől92 keresték fel, illetve a tél beálltával, mihelyt fagyni kezdett, s az utak könnyen járhatókká váltak. Ha a család kocsija éppen nem volt szabad, akkor négy-öt asszony összeállt, s fogadtak egy fuvarost, aki a piacra elszállította pár vékányi árujukat. Amit a városban nem tudtak eladni, azt gyakran a visszaúton, a kis falvakban elcserélgették kukoricáért, lisztért, egyéb élelmisze-rért, aminek maguk esetleg szűkében voltak. A hagymával, káposztával sokan egyenesen falura indultak, „faluztak." A közelebbi falvakba gyakran egyetlen fejvékával is elindultak árulni. Tavasz közeledtével pedig zsákszám hordták a dughagymát, aminek nagy kelet-je volt, hiszen a falusiak nem foglalkoztak az előállításával. A portékák másik, nagyobbik részét pedig a kofaasszonyok vásárolták fel, hogy ellássák velük a helyi közintézménye-ket, laktanyákat, vagy távoli piacokra, akár Hollandiáig szállíttassák azokat. 436 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között 4. A kiskanizsai „sáska" társadalom 4.1. A kiskanizsai társadalom rétegződése 1850-1945 között a statisztikák és levéltári források tükrében: foglalkozási viszonyok, aspirációk, életpályák A Kiskanizsa társadalmi viszonyaira vonatkozó, főleg a vizsgált korszak első feléből származó forrásanyagainkkal kapcsolatosan ismételten csak az tudjuk elmondani, hogy - a már fentebb többször ismételt okoknál fogva - esetlegesek és rendszertelenek: Ez alól kivételt képeznek a 20. század első felében elkészített két népszámlálási felvételnek (1920. és 1930) a számadatai. A számszerű elemzéseket e kötet másik két tanulmánya93 részlete-sebben elvégzi ezért a magunk részéről igyekszünk a változási tendenciák felvázolására szorítkozni, s emellett saját írott és szóbeli forrásaink felhasználásával a helyi társadalom jellegzetes vonásait megmutatni. Ha a kiskanizsai foglalkozási viszonyok tekintetében homogenitásról akarunk beszél-ni, az legfeljebb a 19. század második felére lehet többé-kevésbé érvényes. A társadalom nagyobb része ebben az időben valóban a mezőgazdálkodásból élt, s a földművelés-állat-tenyésztés mellett vállalt el más szektorbeli kiegészítő munkákat. A 20. század közepének viszonyaival kapcsolatosan ez a kijelentés azonban már egyáltalán nem védhető. Vizsgált korszakunk első felére vonatkozóan nincsenek olyan adataink, amelyek alap-ján a kiskanizsai lakosság pontos foglalkozási megoszlását be tudnánk mutatni. A korábbi fejezetekben azonban már rámutattunk, hogy a lakosság megélhetését nagyrészt a földmű-velés, nagyállattenyésztés, kiegészítésképpen pedig a fuvarozás adta. Ugyanakkor biztosra vehető, hogy egyfajta heterogenizáció már ekkor elkezdődött. Ennek mértéke természete-sen elmaradt a kereskedőváros Nagykanizsa mögött, de feltehetőleg Kiskanizsa - mint egy-fajta falusi régióközpont szerepét betöltő mezőváros - társadalma mégis differenciáltabb volt a környező falvakénál. A helybeli értelmiségen, állami alkalmazottakon és tisztvise-lőkön kívül (pap, kántor, harangozó, jegyző, közgyám, tanító, óvónő, városbíró és városi tanácsos, hajdú, őrmester, óvodai dajka stb.) egyre jelentősebb számban éltek ipari, keres-kedelmi és egyéb szolgáltató foglalkozásúak a településen. Ezeknek az embereknek és csa-ládjuknak jó része még kapcsolatban maradt a földdel a saját kert, szőlő, földbirtok révén, de már nem csak arra támaszkodtak megélhetés szempontjából. Másrészt már ekkor vannak olyan ipari vállalkozások a településen (pl. gőzmalom), kiknek tulajdonosai ugyan nem kiskanizsaiak, alkalmazottaikat, munkásaikat azonban feltehetőleg a helybeli közösség tagjai közül toborozták.94 1904-ben a VII. kerületi választók névjegyzékében95 a foglalkozás megjelölésénél még mindig a „földb." (földbirtokos) és „házt." (valószínűleg háztulajdonos) megjelölés szere-pel legtöbbször, de előfordul már kőműves, lókereskedő, szatócs, asztalos, két cipész és két kovács is. Hogy ilyen kevés más foglalkozású van a listán, az abból is fakadhat, hogy az Országút és a Templomtér környéke, valamint az attól északra eső területek inkább a „pógárok", azaz a birtokos földművesek lakhelye, míg a kisiparosok, munkások, vasúti al-kalmazottak jellemzően inkább a VI. kerületi városrészben laktak.96 Más forrásokból pl. 93 Lásd a kötetben Kaposi Zoltán gazdaságtörténeti és Rábavölgyi Attila népességtörténeti fejezetét. 94 MNL ZML V. 1521.1880; MNL ZML V. 1521.1880/2331. 95 MNL ZML 1512. NVT Iktatott Iratok 1904: 9614. 96 MNL ZML V.1512. NVT Iktatott Iratok 1904: 9614 437 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között iparkihágás i ügyekből97 tudjuk, hogy volt kontár kőfaragó, asztalos és ács,98 pecsenyesü-tő99 is, kik közül nyilvánvalóan egyik sem főállásban űzte azt a mesterséget, amelyhez az iparengedélyt a hatóság számon kérte rajtuk - hanem napszámos munka vagy gazdálko-dás mellett. Ezeken kívül hivatásos hentessel, sőt, hentesnővel, takáccsal,100 takácsnővel,101 csizmadiával, bábossal, bognárral, szülésznővel102 is találkozni a legkülönbözőbb tárgyú iratokban. A későbbi időpontokban forrásaink egyre többféle mesterséget említenek, s mindegyik-nek rendszerint egynél több képviselője is akad. A korábban már idézett Dunántúli Cím- és Lakjegyzék 18 féle kisiparost vagy szolgáltatót sorol fel103 az 1920-as évek végén. Az ipar-ral foglalkozók közül 97 önálló iparengedéllyel rendelkező iparos van, 2 pedig háziipart űz. Érdekességképpen érdemes megemlíteni azt a háziipart végző asszonyt, akinek tevé-kenységről, a koszorúkötésről 1935-ből van először adatunk.104 Ekkoriban ez a foglalko-zás ugyan még nem tűnik tömegesnek, az 1950-es évektől azonban általános pénzkereseti forrássá válik az asszonyok számára, a halottak napi ünnepkör többi kegyeleti kellékének (árvácska, krizantém, művirág) előállításával együtt. Nagykanizsa III. kerületére (Kiskanizsa) vonatkozóan 1920-ban és 1930-ból rendelke-zünk foglalkozási adatokkal, melyek közül az 1930-as felvétel a részletesebb. Ezen adatok tanúsága szerint 10 év alatt a munkaerő-piaci helyzet következőképpen alakult: a mező-gazdaságon kívüli munkavállalás csekély mértékben nőtt, a mezőgazdaságon belüli pedig csökkent, ám ez a népesség erőteljes, mintegy 16%-os növekedése105 mellett a megélhetési viszonyok komoly romlását jelentette. Ez gyakorlatilag az eltartott népesség létszámának jelentős duzzadása miatt követke-zett be, miközben a munkalehetőségek nem hogy nem bővültek, de számuk egyenesen csökkent: 1920-ban még 3529 fő dolgozott, 1930-ban már 491 személlyel kevesebbnek volt kenyérkereső foglalkozása. Ez pedig azt jelenti, hogy amíg 1920-ban egy keresőnek saját magát is beleértve 1,79 személyt kellett eltartania, addig 10 évvel később egy dolgozó mun-kája után már 2,42-en élnek.106 Ami figyelemre méltó, hogy ebben a számottevő növekedés-ben valójában nem a mezőgazdasági szféra játszik nagy szerepet, hiszen itt az eltartottak száma csak 0,14 századdal nőtt.107 Miközben a népesség száma 10 év alatt 1033 fővel emel-kedett, a mezőgazdaságon kívül alig valamivel több tudott elhelyezkedni. Ebből követke-zik, hogy a lényegi változás valójában nem más, mint az összes többi foglalkozási rétegben az eltartottak számának nagymérvű növekedése. Az őstermelésből élők, gyakorlatilag mezőgazdasági kistermeléssel foglalkozók108 a 20. század első felében a népességnek még mindig a legnagyobb csoportját alkotják. Ha az 97 Lásd pl. MNL ZML V. 1512. d.) NVT Iparkihágási ügyek 1886-1891.1888/51. 98 Uo. 188318 99 Uo. 1888/48. 100 Kiskanizsán létezett takácscéh, mely 1877-ben takács-ipartársulattá alakult. MNL ZML V. 1521.1880/1044. 101 MNL ZML V. 1521.1875: 799. 102 Kiskanizsán az 1870-es években 2-3 bába tevékenykedett. MNL ZML V. 1521.1876/1177. 103 Dunántúli Cím- és Lakjegyzék, é. n., 498-519.p. Kiskanizsán az 1920-as évek végén a következő iparosok működtek: pék (3), szitás (1), szíjgyártó (3), szobafestő (3), asztalos (5), kőműves (5), ács (2), bábsütő (1), cipész (11), csizmadia (4), béltisztító (2), bognár (2), borbély (2), cserepes (1), férfiszabó (1), kútcsináló (1), lakatos (3), szülésznő (2). Mészáros és hentes 7 működik, ezekből adatközlőim a Kapoli hentest emelték ki, mint legkedveltebbet. Ezen kívül az adatközlők emlékezete szerint volt kőfaragó, bádogos, takács, kádár, kasfonyó, ablakos, foghúzó, kötélgyártó. Lásd: Kerecsényi, 1978. 8.p. 104 MNL ZML V. 1512/b. NVT Közigazgatási iratok, 703-999. doboz, 1936: 932. 105 1920-tól 1930-ig Kiskanizsa lélekszáma 6314-ről 7347-re nőtt. 106 1920-ban Kiskanizsán a keresők száma 3529, de 1930-ban már csak 3038. 107 1920-ban az 1736 őstermelő keresőre 1935 eltartott jutott, 1930-ban 1673 keresőre viszont már 2101. Ez azt jelenti, hogy egy felnőtt dolgozó ember 2,1 ill. 2,25 főt etetett. 108 1930-ban 1673III. kerületi őstermelőből 1671 élt „mezőgazdaságból és kertből." 438 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között őstermelők és eltartottaik együttes arányát nézzük, akkor azt látjuk, hogy az az egész né-pességen belül 10 év alatt jelentősen csökkent (58-ról 51%-ra), bár ez számszerűleg nem jelent érdemleges változást (sem a keresők létszámát, sem az eltartottakét tekintve), és a fentiek-ből következően nem az iparosodás előrehaladását jelzi.109 Hogy a mezőgazdaságon belüli körülmények egyre kedvezőtlenebbek, az a kizárólag napszámból élők számának növekedé-sében is megmutatkozik (70, majd 252 keresőre jutott 83 és 310 eltartott). Ez idő alatt az iparban foglalkoztatottak száma mindössze 7 fővel emelkedett: 481-ről 488-ra (az összes keresők 13,6%, ill. 16%-át alkották), miközben eltartottjaik száma 677-ről 716-ra nőtt. A közlekedésben dolgozók száma - itt valószínűleg nagyobbrészt a Magyar Királyi Ál-lamvasutak alkalmazottairól van szó - 191-ről 233-ra (a keresők 5,4%, ill. 7,6%-a), eltartott családtagjaiké 500-ról 620-ra változott. A nyugdíjasok és tőkepénzesek száma majdnem két és félszeresére nőtt (65-ről 160-ra), feltehetően a növekvő állami foglalkoztatottságnak (MÁV) köszönhetően. A vasútnál való munkavállalás olyan jelentőssé vált a két világhá-ború közti időszakra, hogy Kiskanizsát „vasutasfaluként" kezdték emlegetni, holott, mint láttuk, a vasúti pályamunkásként, kalauzként, mozdonyvezetőként vagy tolatásvezetőként stb. munkát vállalók száma az összes kenyérkeresőknek az egytizedét sem tette ki. Némi növekedés a mezőgazdaságon kívüli szférákban tehát kétségkívül van. Habár, ha azt is beleszámítjuk, hogy a közszolgálatban, valamint a véderőnél dolgozók száma még csökkent is (69-ről 51-re, és 27-ről 6-ra), akkor nem egészen kéttucat embert érintett a lehe-tőségek „bővülése". A kereskedelem110 és hitel ágazat hivatalosan szintén egészen kevés embernek ad ke-nyeret.111 A (bejelentett) házicselédek rétege pedig továbbra is egészen jelentéktelen (14 il-letve 20 fő). Mindent összevetve, a mezőgazdaságon kívül megkeresett jövedelemből a helybeli né-pességnek már majdnem a fele részesült. Nem feltételezzük, hogy e keresők családtagjai valamennyien szakítottak a földműveléssel és állattenyésztéssel, és teljesen munkáscsalá-dokká váltak, ellenkezőleg: a többség továbbra is kertet, szőlőt művelt, állatokat tartott. Az azonban bizonyos, hogy a pluriaktivitás a kiskanizsai családok jelentős része számára már az 1920-as évekre, vagy még korábban valósággá vált. 4.2. Aspirációk a kiskanizsai társadalomban, továbbtanulás, polgári pályákra lépés A kevésbé módos családoknak a 20. század első felében be kellett látniuk, hogy gyerme-keik számára az egyetlen lehetőség a továbblépésre a tanulás E tekintetben a századforduló környéke tűnik időbeli „vízválasztónak": egyre nagyobb számban jelennek meg a külön-böző mesterségek képviselői. A szétaprózódó birtokok a sok gyermeknek már nem bizto-sítottak megélhetést, így aki ki tudta fizetni a tandíjat, igyekezett szakmát adni gyermeke 109 A keresők közül 1736 és 1673 fő, azaz 49% és 55%-uk őstermelő. Itt az emelkedő arány megtévesztő lehet, hiszen az őstermelők számával párhuzamosan az összes keresők száma méginkább lecsökkent a 10 év alatt, ezért több arányosan az őstermelő 1930-ban. Ha hozzávesszük az eltartott családtagokat (1935 és 2101 fő), akkor azt látjuk, hogy a keresők és eltartottjaik összlétszáma csupán 103 fővel nőtt. A jóval magasabb lakosságszámhoz valóban egyre kisebb az őstermelésből élők aránya: 1920-ban 58,10 évvel később 51%. 110 A Dunántúli Cím- és Lakjegyzék, é.n. Összesen 13 szatócs volt. Ezen kívül a címjegyzék egy baromfike-reskedőt említ, egy borkereskedőt. Termény- és gabonakereskedő kettő működött, dohánytőzsde szintén kettő volt, tojáskereskedő egy. Sertés- és marha kereskedőt 6-ot találunk. Egy, „Páduai Szent Antal" nevét viselő gyógyszertára van a falunak és 5 vendéglős szolgálja ki a vendégek igényeit. 111 78, ill. 142 keresőnek, és 91, valamint 189 eltartottnak. 439 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között kezébe. 112 A századfordulón még mindig nagyon kevés az a kiskanizsai gyermek, akiről tudjuk, hogy ipari,113 kereskedelmi vagy értelmiségi114 pályán tanult tovább. Az 1920-30-as évekre azonban már egyre kevésbé számított ritkaságnak. Nem csak a szegényebbekben, hanem a tehetősebb gazdák fiai közül is egyre többek-ben fogalmazódtak meg a mezőgazdaság elhagyására irányuló ambíciók. Saját közössé-gük határán kívül, a polgári társadalom hierarchiájában kívántak magasabb státust kivív-ni maguknak: Ezért a „parasztok" fiai közül mind többen végeztek gimnáziumot, lettek ügyvédek, tanítók, lelkészek,115 mentek katonai vagy vám- és pénzügyőri pályára, hogy aztán családjuk érdekeit a nagyvilágban „előretolt helyőrség" gyanánt védjék. A kevésbé módosak pedig éppen azért igyekeztek taníttatni gyermekeiket, s törekedtek arra, hogy legalább a polgárit elvégeztessék velük, vagy szakmát adjanak kezükbe, mert tudták, hogy más perspektíva, mint a földmunkás-léttől való elszakadás, nem létezik számukra.116 A leányoknak viszont - mint ahogyan az a szélesebb társadalomban is jellemző - szü-leik még ritkán képzeltek más pályát a háziasszonyságnál, gazdasszonyságnál. Sokszor a legnagyobb gazdák leányainak a jogi vagy orvosi pályáról szőtt álma sem valósulhatott meg, mert szüleik nem akarták, hogy „kisasszon" legyen belőlük. A fiúknak ekkor még na-gyobb volt az esélye a továbbtanulásra, ha családjuk győzte anyagiakkal a tandíj fizetését. Mégis akadt olyan kiskanizsai polgár, aki a két világháború között leánya kereskedelmi iskolai tanulmányait is támogatta, kinek karrierje aztán esetleg mégiscsak megfeneklett - a házasság miatt. A lényeg azonban az, hogy mind a tényleges életpályák, mind az életcélok egyre sokszí-nűbbé, heterogénebbé váltak a kiskanizsai társadalomban, melynek tagjai számára már nem a föld volt az egyedül elképzelhető perspektíva. Ki a munkás lét és életforma, ki a kispolgá-ri, vagy egyenesen a nagypolgári életmód megvalósítása felé haladt. Ezt fogalmazta meg N. Szabó is az 1920-as évek Kiskanizsájáról írva: „Az utóbbi évtizedekben nagyot változott a világ Kiskanizsán is. A sárral dobálódzó gyerek talán kitűnő tisztviselő, ügyes kereskedő, derék iparos, meg-bízható postás vagy vasúti segédtiszt lett. Nagyon megváltozott a világ, mert ma már tanult emberek is házasodnak Kiskanizsáról."117 112 A tankötelesekről készített kimutatás szerint az 1904/1905-ös tanévben a 12-14 éves fiúk 17,7%-a volt ta-nonc, a leányoknak 18%-a. Az 1905/1906-os tanévben ez az arány a fiúknál 43%-ra, a leányoknál 30%-ra emelkedett. Az 1906/1907-es tanév során a fiúk 24%-a, a leányok 44%-a tanonckodott. (MNL ZML Nagyka-nizsa r. t. város iratai 1900/145.) 113 A 20. század elején még viszonylag kevesen tanultak szakmát a kiskanizsai fiatalok közül. MNL ZML V.1512. NVT Iktatott iratok 1904: 6440-6450. 114 A 19-20. század fordulóján még nem volt általános a gyermekek értelmiségi pályákra irányítása. A lakcím alapján mindössze három diákot lehetett kiszűrni a tandíjmentességet kérők névsorából: mindannyian jobb módú családok gyermekei. MNL ZML V.1512. NVT Iktatott iratok 1904: 6257. 115 MNL ZML. V. 1521.1874: 2418, MNL ZML V. 1521.1875:1178. 116 Egy kisbirtokos családapa 1942-ből származó levele, amit a frontról írt, minden magyarázatnál jobban fog-lalja össze ezt a hozzáállást: „A Don mentén, 1942., szeptember 8. Édes anyukám! Azt írod, hogy jobb szeretnéd -ha a Józsi nem menne polgáriba, igazad van, hogy nagy hiányod lesz, de hát mit csináljunk, a jövőjére nézve mégis csak jobb lesz, ha volna elegendő birtokunk, akkor úgysem engedném, de így, ha megnől sokkal könnyebben betud jutni bárhova is. Most csak az a fontos, hogy a tanuláshoz fogjon hozzá, nehogy a többitől elmaradjon, azért a ház körül a játszás helyett, egy kicsit segédhett dolgozni, be kell látni neki azt, hogy az utcába mindenki othol van, csak az ő édes-apjának kellett eljönni ilyen messzire és hosszú időre, pedig a jó Isten tudja, hogy mikor szabadulunk meg innen." 117 N. Szabó, 1929. 347.p. 440 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között 4.2.1. A gazdatársadalom struktúrája: birtokviszonyok a 19. század második felében Vizsgált korszakunk első szakaszában az 1861-es118 és 1876-os119 adóívek és az 1871-es birtokfőkönyv120 segítenek annak meghatározásában, kik voltak a gazdatársadalom leg-meghatározóbb szereplői. Az említett összeírásokat nehéz egymással összevetni számsze-rűsíteni, mivel nem tudjuk, minden évben ugyanazon elvek szerint vetették-e ki az adókat. Másrészt az 1876-os földadó-kivetési lajstrom a Kiskanizsán birtokos személyeket sorolja fel, kiskanizsai és nem-kiskanizsai illetőségű földtulajdonosokat egyaránt, de nem tartal-mazza a kiskanizsaiak más községek határában birtokolt földjeit.121 Ezen információ nélkül ugyancsak nehéz megállapítani a földbirtokosok pontos rangsorát. A különböző típusú for-rások mégis lehetővé teszik, hogy legalább hozzávetőlegesen megállapítsuk, mely családok tartoztak a helyi társadalom vezető rétegéhez. Mindhárom forrásban megjelennek az alábbi nevek, ami köszönhető egyrészt a birto-kot igazgató gazda rátermettségének, másrészt - nem utolsósorban - annak, hogy ez alatt a 15 év alatt nem került sor a birtoknak nagyszámú örökös közötti felosztására haláleset mi-att. Az igazán módos gazdák neve egyébként az állatösszeírásokban mint négyökrös gazda is megjelenik: az a tény, hogy valaki két pár ökörrel szántott vagy vontatta szekerét, valódi rangjelző lehetett. Ezen kívül e nevek a városi elöljárók között122 és a képviselőtestületi ülé-sekre szóló meghívókban is gyakran visszaköszönnek.123 Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a mezőváros/nagyközség sorsára kizárólag ők bírtak befolyással, de a döntéshozói testületekben ők is feltétlenül helyet kaptak: 118 MNL ZML IV. 264. Kapornaki Járás, Megye házi adó 1861. Kiskanizsán ebben az évben 851 adózót írtak össze. Az 50-100 Ft adót fizetők kategóriájába egyetlen adózó tartozik 61 Ft adójával: Bagonyai Mihály-né. A legtöbb adót fizetők neve a továbbiakban: Bőrdolmányos György 49 Ft; Davidovits György 49 Ft, Szedlmayer Ferentz 46 Ft; Hajdú József öreg 45 Ft. 40-50 Ft közötti összeget 9-en fizettek, 30-40 Ft-ot 11-en, 20-30-at 52-en. 119 MNL ZML V. 1521. 1876/567. Földadó kivetési lajstrom 1876. évre Kiskanizsán. Összesen több mint 1000 adózót jegyeztek fel (kb. 1048), ebből pontosan ezer volt kiskanizsai, a többi más illetőségű birtokos (leg-több nagykanizsai, sormási, kevesebb szepetneki, szentmiklósi, homokkomáromi, szentgyörgyvári). Ez a lista a legnagyobb adózó Blau Pálon kívül még 6 olyan nevet tartalmaz, akik 20-30 ft közötti összeget fizettek. A 10-20 Ft közötti adózók összesen 45-en vannak. 120 MNL ZML V. 1521.1871: 216. Kis- és Nagykanizsa Város Birtok Főkönyve a hitelesített adó cataster szerint. 121 Egy adóhátralékos lista szerint 21 kiskanizsai lakosnak egészen biztosan volt még Becsehelyen is érde-keltsége, hogy pontosan milyen, az sajnos nem derül ki az összeírásból. Lásd: MNL ZML V. 1521.1880: 919. Ugyanígy Palinban is voltak szőlőbirtokaik: ez egy kiskanizsai lakosok elleni végrehajtási iratból de-rül ki. MNL ZML V. 1521.1880:1125. Egy harmadik irat pedig a 19. század közepén arról beszél, hogy a kiskanizsaiak a homokkomáromi határban már régóta birtokolnak szőlőket. MNL ZML. IV. 264. Kapornaki Járás, 1862: 942. és 1863:1226. 122 Kiskanizsa községi elöljárói 1869. évben (vastaggal szedve az adólajstromokban is előkelő helyet elfoglaló nevek): Szerdahelyi József +, Godina Antal +, Kovács Jósef +, Gödinek János +, Mihálecz Jósef +, Szmodics Jósef +, Gudlin György+, Bregovics János +, Imrei Antal +, Faits János +, Varga István városbíró, Hegedűs László vtanácsos, Plánder István vtanacsos, Buntzom Ferentz vtanacsos, Dráxler Mihály, Mártinetz Josef, Dani Ferentz, Balog Ferentz, Imrei Josef, Plánder Jósef, Plánder Károly, Plánder László, Háry István, Bolf Josef, Nagy Antal, ör. Hajdú József +, ör. Faics József +, Faics Ferencz +, Szedlmájer Ferencz +, Gál György +, Pukman Jósef +, Hegedűs György +. (Azon elöljárók nevei mögött szerepel + jel, akik nem tudtak írni, s kézjegyül egy keresztet rajzoltak a dokumentumra.) MNL ZML. IV. 264. Kapornaki Járás, Közigazgatási iratok 1869: 50. 123 MNL ZML V. 1521.1880/2988. 441 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között Öre g Anek József, Dávidovits Antal (4 ökrös),124 Davidovits György, öreg Hajdú József (4 ökrös),125 Szedlmayer Ferenc (4 ökrös), Pukman József és Józsefné, Háuzer Károlyné, He-gedűs László, valamint 1876-ban már ifjabb Hegedűs László is, öreg Balogh József majd Balogh Józsefné. Az ő tulajdonukban voltak 1871-ben is a legnagyobb földbirtokok, melyek-nek mindegyike 20 és 29,5 hold közötti mérettel rendelkezett, tehát országos viszonylat-ban azért nem számítottak igazán nagynak. 1861-ben a magasan legtöbbet adózó birtokos Bagonyai Mihályné volt, ő később már nem szerepel. Ellenben az 1876-os legtöbbet (59 Ft) adózó polgár, Blau Pál126 új névként jeleni meg a földadó kivetési lajstromban, még nem szerepel az 5 évvel korábbi földkataszterben. 1871-ben a 10-20 holdas birtokkal bírók száma kicsivel több mint 40 volt. Köztük az alábbiak - legalábbis a források szerint - tartósan meg tudták őrizni pozíciójukat a helyi társadalomban: Horváth István „uj polgár", Veber vagy Weber György, Bolf Kunics József és György majd ifj. Bolf Ferenc vak, ifj. Horváth József, Bunczom Ferencz,127 Szerdahelyi József, ifj. Dolmányos Antal, öreg Plander János, majd ifj. Plander János, Steszlin Ferencz, Hári Ist-ván, Flumbolt vagy Flumbort Jánosné, ifj. Miilei Ferencz, Smodits vagy Szmodics András (bár csak 12 holdas, de 4 ökre van), öreg majd ifj. Anek György, öreg majd ifj. Dávidovics József, öreg majd ifj. Faits vagy Faics Ferenc, Knáusz József, Liplin József, Polánetz vagy Polánecz József, Rózsa József. A 9-10 holdas gazdák száma meglepően magas: e szűk kategóriában fele annyian van-nak, mint a jóval szélesebb 10-20 holdasokéban. E birtokok későbbi sorsára nehéz következ-tetni. A legtöbb 9-10 holdas gazda nem foglal el magas pozíciót sem az előtte (1861), sem az utána (1876) összeírt adóslistában, ami nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy nem őbelőlük válik majd a 20. század elejének egyik legnevesebb polgára. A fenti 60-70 gazdán kívül a többi birtokos és családja feltehetőleg a 19. század második felében sem tudott kereset-kiegészítés nélkül, csak a saját földjéből megélni: minden bizony-nyal vállaltak napszámos munkát és fuvarozást, ha volt arra alkalmas igás állatuk. E rétegről egészen pontos, számszerű adataink sajnos nincsenek. 4.2.2. A gazdatársadalom struktúrája: birtokviszonyok a 20. század első felében Vizsgált korszakunk második szakaszát illetően a népszámlálási felvételek foglalkozá-si adatainak a birtokosokra, bérlőkre és segítő családtagjaira vonatkozó számsorai adnak tájékoztatást a gazdatársadalom összetételéről. Erre az időszakra már rendelkezünk olyan szóbeli forrásokkal is, amelyek segítenek nevesíteni a sáska társadalom legtehetősebb ,pógárait". Ha a kiskanizsai birtokviszonyokat szemügyre vesszük az 1930-as foglalkozási adatok alapján, azt látjuk, hogy a mezőgazdaságban és kertészetben dolgozó 1671 keresőből 686-ot tartanak számon önállóként. Közülük mindössze egyetlen egynek volt 50-100 hold közé 124 A virilisták között nem szerepel földműves, azonban 1884-ben a póttagok között 4. helyezett öreg Dávidovics Antal, az államadóként befizetett 142 Ft 55 krajcárjával. MNL ZML V. 1512. NVT Iktatott Ira-tok 1885: 316. Ugyan a virilista jegyzék nem utal a foglalkozásra, de az 1861-es házadó-összeírásban öreg Dávidovits Antal szintén a legtöbbet adózók közé tartozik (42 Ft), még ha nem is ő a legelső közülük (10. a rangsorban). MNL ZML IV. 264. Kapornaki Járás Közigazgatási iratok 1861. (szám nélkül) 125 A 79 éves korában elhunyt Hajdú József, Horvát Anna özvegye amolyan kiskanizsai „self made man" le-hetett, ha hihetünk halála előtt tett kijelentésének: „Amim van mindent a banyámmal szereztünk". 1861-ben a legtöbbet adózó 10 gazda között volt. MNL ZML V. 1521.1880: 220. 126 Blau Pál a 491-es népsorszámú házat birtokolja. Feltehetőleg az 1848-as nemzetőr főhadnagyról van szó. Lásd: Hermann, 2006. 127 Talán az 1773-ban fővirilisként említett, Vunczon József leszármazottja. Lásd: Kaposi, 2006/d 170.p. 442 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között eső nagyságú birtoka, s mint az 1935-ös mezőgazdasági összeírásból128 kitűnik, az is éppen csak meghaladta az alsó határt,129 Kiskanizsán tehát nem voltak valódi nagybirtokosok. Ebben az időben 10 és 50 hold közötti birtokkal mindössze 42 család rendelkezett, ami annyit jelent, hogy elvileg 43 birtokot lehet teljes bizonyossággal önmagában is életképesnek tekinteni. Ehhez még hozzátehetjük az 5-10 holddal rendelkezők kategóriáját. Ezek a gazdák még kis ügyességgel és szerencsével képesek voltak birtokaikat a hagyományos önellátó kö-zépparaszti üzemi struktúrát kiépítve működtetni Ezért - és az egyáltalán nem kedvező munkaerő-piaci helyzet ismeretében, - feltételezhetjük, hogy a mezőgazdasági önálló ke-resők kategóriájában szerepeltek, és nem vállaltak az agrárszférán kívüli állandó munkát. Számukról sajnos nincs pontos adatunk Kiskanizsa viszonylatában, mindössze annyit tu-dunk, az 1935-ös mezőgazdasági birtokösszeírás szerint egész Kanizsán (Nagykanizsát és Kiskanizsát is beleszámítva) mindössze 234 olyan birtok volt található, melynek nagysága 5 és 10 hold közé esett, tehát az e kategóriába tartozó kiskanizsai gazdák számának ennél alacsonyabbnak kellett lennie. Az ennél kisebb (1-5 holdas) birtokok gazdái már csak különböző alkalmi munkák, felesbérlet, vagy egy intenzív gazdálkodási üzemág (állattartás, szőlészet, kertészet) kiemelt működtetése révén tudta előteremteni családja számára a megélhetéshez szükségeseket. A fentebb felsorolt önálló keresők mellett 283 férfi és 319 nő (összesen 602 fő) dolgozott segítő családtagként. Az általuk eltartott személyekkel együtt a mezőgazdasági önállók család-jai együttesen tehát Kiskanizsa népességének 40%-át tették ki. A mezőgazdasági nem önálló keresők között a foglalkozási statisztika szerint 1930-ban Kiskanizsán 16 gazdasági cseléd volt található, akiknek keresetéből további 25 személy élt meg. Azok a mezőgazdasági munkások,130 akik 1 kat. holdon aluli birtokkal vagy bérlettel rendelkeztek, 56-an voltak, birtok és bérlet nélkül további 311-en, és együttesen 427 főt tar-tottak el. 95-ük családja lakott saját házban vagy házrészben. A mezőgazdasági összeírás szerint Nagykanizsán 1935-ben 1877 olyan birtok volt, amely nem érte el az 1 holdas nagyságot, akár szántóval, akár szántó nélkül. 1040 birtok nagysága 1-5 hold közé esik.131 Ugyan nem tudunk a kiskanizsai törpebirtokosokkal kap-csolatban erre az időszakra vonatkozóan pontos adatokat132 közölni, de arányosan az önál-128 Lásd: Magyarország földbirtokviszonyai, 1935/a községsoros adatait. Tisztában vagyunk azzal, hogy az 1930-as foglalkozási statisztika és az 1935-ös mezőgazdasági összeírás adatai sok tekintetben nem össze-vethetőek. Azonban nem az a célunk, hogy egy harmadik pontos számsort hozzunk létre, hanem a kettő segítségével szeretnénk legalább hozzávetőlegesen megállapítani az egyes foglalkozási és társadalmi ré-tegek nagyságát. 129 Az 1935-ös mezőgazdasági összeírás adatai ugyan egész Kanizsára vonatkoznak, de a foglalkozási statisz-tikából és saját gyűjtéseinkből is kiderül, hogy az 50-100 holdas kategóriában egyetlen, 59 hold nagyságú birtokot nem birtokolhatja más, mint Knausz József (1898-1968) és családja, vagyis a „Gozdán paraszték". Knausz József felesége, aki Gozdán-lány volt, egyedül örökölte apjától a birtokot, amihez a vő is hozott, majd a meglévőt még gyarapította is. így lettek Kiskanizsa leggazdagabb birtokosai („Gazdag Gozdányék, mint a hercegek, valóságos milliomosok" - Kerecsényi, 1978. 5.p.) A téeszesítés előtt 99 holdat bírtak, amit há-rom lányuk között egyelő részben osztottak meg. 130 Kiskanizsáról néhányan Jankapusztára és Istvándba jártak summáskodni uradalmakba, vagy a herceg Batthyány-féle uradalomba mentek cselédnek. Az újmajori grófnak is voltak cselédei. (Saját gyűjtés 1994. Az ilyen summások száma nem lehetett magas.) 131 Gyakorlatilag e két törpebirtokos kategóriát gyarapította az 1920-as földosztás, amelynek során Nagyka-nizsán 236 személy és családja összesen 328 hold földet és 127 személy házhely gyanánt összesen 27 hold telket kapott. Lásd: Magyarország földbirtokviszonyai, 1935/a. 132 MNL ZML V. 1512/b. NVT. Közigazgatási iratok 1921-22. 1013. doboz, 1922/425. 1921-ben a földigénylési programot megelőző felmérés szerint a törpebirtokos családok száma Kiskanizsán 123 (egész Nagyka-nizsán 182), a teljesen nincsteleneké pedig 23, egész Nagykanizsán 271. 1935-ben ezeknek a számoknak nyilvánvalóan magasabbaknak kellett lenniük. 443 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között l ó birtokosokéval, nyilván ebben a kategóriában is a kiskanizsaiak vannak többségben. Ők mindenképpen a kettős vagy többes aktivitású családok számát gyarapítják. Ahogy láttuk, Kiskanizsán a két világháború között a birtokviszonyok meglehetősen kedvezőtlenek voltak, hiszen - ha a 43, tíz hold feletti birtokkal rendelkező gazda mellett az 5-10 holdasokat is idevesszük (egész Kanizsán 234 család) -, a legnagyobb jóindulattal sem állíthatjuk, hogy 250 családnál több lenne az, amely megélhetését különösebb gond nélkül saját birtokára tudta alapozni. A többiek valóban arra kényszerültek, hogy „sáska-ként" vessék rá magukat minden lehetséges pénzkereseti lehetőségre. A leggazdagabbak kétségtelenül a fentebb már említett „Gozdán paraszték" (Knauszék) voltak, majd azután következtek Szomolányiék,133 a „Csucsik", „Tislér paraszték,"134 a „Kö-lesek" (Kovács), a „Poterok", a Szinekek, Szilajkáék. Jómódúnak tartották még a „Bömhéc" (Plander), a Kuzsner, a „Tököli" (Major) családot, az Alsótemető utcai és a Varasdi ut-cai Kálcsicsokat, Dolmányosékat, „Piliéket", „Binduráékat", Országhékat, „Klauszékat" (Mihalecz) is - hogy csak néhány nevet említsünk a teljesség igénye nélkül. Érdekes, hogy a kedvezőtlen birtokmegoszlás ellenére a kiskanizsaiak szívesen han-goztatták, hogy a „sáska nem volt szegény", és hogy a helybeliek nagy része jó gazda volt. A „sáska ethosz" még az alsóbb rétegek, a kisebb gazdák számára is megadta azt a tuda-tot, a tartást, hogy anyagiakban és társadalmi presztízsben fölötte állnak környezetüknek. Ezért gyakran lehetett hallani még a 20. század végén is az idősebb korosztálytól olyan, a fentiekhez hasonló kijelentéseket, amely ennek a magasabb rangnak és kedvezőbb pozíci-ónak a meglétét támasztja alá. Gazdálkodásbeli képességeiket és ügyességüket, élelmes-ségüket saját maguk is legbecsülendőbb tulajdonságaikként tartják számon. Identitásuk egyik sarokköve az az elképzelés, hogy a „sáska a jég hátán is megél". 4.2.3. Az egyes társadalmi rétegek egymáshoz való viszonya A gazdaréteg társadalmi értelemben zárt volt, térben azonban nem volt jellemző a tár-sadalmi rétegek szigorú elkülönülése Kiskanizsán. Volt ugyan 60-70 család, akik a sze-génység miatt kiszorultak a szőlőhegyekre,135 és a Rajnáról is úgy tartották, hogy nagyobb-részt - de nem kizárólag - szegények lakják. Azonban, e területeken kívül, a település többi részén a különböző rétegekbe tartozók nagyjából vegyesen éltek. Minden utcának megvolt a maga „gazdagparasztja". Ők a klasszikus „patrónus-kliens viszony" működési elvei szerint néhány családdal szoros kapcsolatot tartottak fenn: állandóan ugyanazokat hívták nap-számba a hegyre kapálni, részibe aratni,136 s nekik juttattak elsősorban részesbérletet is.137 A kapcsolat általában kölcsönös bizalomra épült, pl. a gazda rábízta napszámosára a pincét, aki tudta, hol a kulcs, s ha végzett a szőlőmunkákkal, mindent a helyére rakott, rendben hagyta az épületet. A szegényebbek gyakran szinte atyának kijáró tisztelettel viseltettek a 133 Szomolányi üzletember volt, akinek a nevét a Szomolányi-ház máig őrzi. Kiskanizsáról nősült, gazdag öz-vegyasszonyt vett feleségül. Treszka néni továbbra is „parasztosan" járt, pedig férje „úriember" volt. (Saját gyűjtés 2002.) 134 Tislérékről hallottuk egyedül, hogy polgáribb mintákat követtek életformájukban: a ''30-40-es évektől szin-te teljesen mentesítették magukat a nyári munkák terhe alól, s többek között Hévízre jártak nyaralni. (Saját gyűjtés, 2002.) 135 Bakónakon 15 család, Cserfőn 35, Förhéncen 15 család élhetett. (Kerecsényi, 1978. 7.p.) 136 A 20. század legelején az aratás még egészen biztosan emberi erővel történt. A városi rendőrfőkapitány az aratómunkásokról szóló jelentésében rögzítette, hogy „aratógépek városunk területén nincsenek." Kifejti továbbá, hogy a városban kb. 60 olyan gazdasági munkás van, aki hajlandó vidékre elszegődni megfelelő napszám, útiköltség és élelmezés fejében. Aratómunkások sztrájkmozgalmáról nincs tudomásuk. MNL ZML V. 1512. NVT Iktatott Iratok, 1904: 4832. 137 Horváth, 1861. 56.p. Az 1860-as évek elején a földek felesbérletbe való kiadása igen elterjedt. Az adón kívül minden teher a bérlőé. 444 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között tekintélyes gazda iránt, sok esetben tőlük kértek tanácsot hivatalos ügyek elintézésében, s a közügyekkel kapcsolatos álláspontjuk kialakítására is nagy hatással volt a gazdagabbak véleménye. Ezek a kapcsolatok generációról generációra öröklődtek. A legmódosabbakat, Gozdánékat mindenki szerette-tisztelte, mert „igazságosak voltak, nem zsákmányolták ki a népet"}38 A gazdagok és szegények közötti viszony azonban nem volt mindig ennyire jó, mint az ő esetükben. Előfordult, hogy nagyszámú jelentkező esetén egy nagygazda nem felébe-harmadába, hanem negyedébe adta ki a földjét. Vagy a cséplés-kor egyenesen, mérés nélkül a padlásra hordatta a gabonát, hogy ne kelljen az aratóknak tizedbe kifizetni. Mivel sok szegény volt, aki munkára várt, megtehették, hogy válogattak közöttük. A helyi szegényeken kívül a horvát falvakból, a „Horváccságból": Tótszerdahely-ről, Tótszentmártonból, Molnáriból, Semjénházáról is jöttek idénymunkások csépelni,139 ez azonban még jobbára az I. világháború előtt, a cséplőgép használatának elterjedése előtt lehetett jellemző. A „krabótoknak" is nevezett horvátok a későbbiekben főleg aratást és szénakaszálást vállaltak. A gazdálkodókon kívül - mint láttuk - élt Kiskanizsán egy vékonyabb iparos-keres-kedő, valamint egy jelentősebb ipari munkás és vasutas-réteg is. Az iparosok szinte külön kasztot alkottak, „úriembernek" számítottak, akik fehér kesztyűt húztak, az Ipartestületbe jártak szórakozni, s a paraszttal, úgymond, „nem barátkoztak". Ettől függetlenül volt átjá-rás a két réteg között. Egyrészt a házassági kapcsolatok révén, másrészt pedig, ahogyan azt fentebb láthattuk, a „pályamódosításnak" köszönhetően. A vasutast, a postást és a rendőrt a biztos állás és a nyugdíj lehetősége a kisebb birtoko-sok leányai szemében jó partivá avatta. A MÁV-nál szívesen vették a kiskanizsai legények jelentkezését, mert megbízható, tanulékony munkaerőnek számítottak.140 Az 1940-es éve-kig nem volt egyszerű bekerülni, mert a szegényebbek közül sokan szerettek volna moz-donyvezetőként, pályamunkásként, kalauzként állást vállalni. Mégis - kis túlzással - egész vasutas-dinasztiák alakultak ki. Ekkor a felvételnek még feltétele volt az erkölcsi bizonyít-vány is. Aki megfelelt a követelményeknek, évek munkájával 2-4 hold földet is össze tudott vásárolni, s akkor felesége termelhetett, piacozhatott. 4.2.4. Új foglalkozási réteg kialakulása: kis- és nagykereskedő kofák A vasutasnék közül sokan távolabbi falvakba és városokba is ellátogattak portékájukkal, mivel kedvezményesen utazhattak férjük révén. Innen pedig már csak egy lépés választot-ta el őket attól, hogy elfoglalt szomszédasszonyaik, rokonaik feleslegét felvásárolva, kofákká váljanak. Bár még maguk a kiskanizsaiak is azon a véleményen vannak, hogy főleg vasutasfeleségekből alakult ki ez a felvásárló-kereskedő réteg, a kofák azonban nemcsak az ő soraikból kerültek ki. Számos példáját tudjuk annak is, hogy a vasúti kedvezmény hiánya sem tántorította vissza az asszonyokat attól, hogy akár 200-300 km-re is elutazzanak saját, vagy másoktól felvásárolt portékájukkal. Egy biztos, szinte kizárólag szegény családokból származó asszonyokról van szó, akiknek a férjét adatközlőim mindig, mint „segítőt" em-legették. Egy részük saját maga is kertészkedett, másoknak azonban még kertjük sem volt, amikor elkezdték a kofálkodást. Ezek a hátrányos társadalmi helyzetből induló asszonyok, 138 Saját gyűjtés, 1995. 139 Kerecsényi, 1978.11.p. 140 Még a ''40-es években is majdnem mindegyik ipari tanuló Kiskanizsáról ment a MÁV-hoz. Először 3 évig lakatosnak tanultak, majd 2 évig utaztak, azután végezhették el a 6 hónapos mozdonyvezető tanfolya-mot Szombathelyen, Dombóváron vagy Pesten. Ezek után dogozhattak mozdonyvezetőként. (Saját gyűjtés 1995.) 445 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között aki k ügyességük, kereskedői képességeik, vállalkozó kedvük és nagy szorgalmuk segítsé-gével, pénzüket állandóan forgatva váltak vérbeli nagykereskedőkké, s a semmiből egész kis vagyont141 kerekítettek ki, testesítették meg a „sáska" „mentalitást." Ez az újonnan kialakult réteg bonyolította le helyi, regionális, országos, sőt nemzetközi szin-ten a kiskanizsai kertészeti termények értékesítését. Nemcsak saját szűkebb közösségük fe-leslegét vásárolták fel, hanem a környező falvakét is, ahol elsősorban tyúkot, tojást, gabona-féléket vettek. Az áruért alig valamivel kevesebbet fizettek, mint a piaci ár, de gyakran meg is adták érte azt a pénzt, aminek megkeresése egy egész délelőttjébe került volna a piacon a gazdasszonynak. Ha nem volt saját kocsijuk, akkor alkalmi vagy állandó fuvarost142 foglal-koztattak az árunak a földekről való behordására, illetve a vasútállomásra való elszállítá-sára. Itt vagonokba rakatták a portékát, s vonattal Pestre vagy külföldre fuvarozták.143 Mai szóhasználattal élve számos munkalehetőséget teremtettek a kiskanizsai társadalom tagjai számára, valamint felkutatták azokat a felvevőpiacokat, ahol legkedvezőbb áron értékesít-hették a helybeliek által megtermelt árukat. A kofák vették elejét annak, hogy Kiskanizsa közösségén belül elviselhetetlen feszült-ségeket okozzon az a konkurencia-helyzet, amely a nagyméretekben való piacra termelésnek köszönhetően alakult ki. A konkurencia-helyzet enyhítését és ezzel együtt a piaci viszo-nyokhoz való sikeresebb adaptációt - részben - ez a kis-és nagy-kereskedőréteg oldotta meg. Hogy mikortól kezdődött tevékenységük, arra pillanatnyilag egyetlen forrás alapján tu-dunk minden kétséget kizáróan következtetni. Bár kofákat más, korábbi forrásokban is ta-lálni lehet,144 róluk még nem tudjuk egészen biztosan, kizárólag kiskereskedéssel foglalkoz-tak-e, vagy nagykereskedőként tevékenykedtek. Egy 1937-es kihágási perből azonban már világosan kiderül, hogy a perbe fogott kofa nagykereskedelemmel foglalkozott. Erdélyi Já-nosné született Ferkó Rozáliát, fűszeres és kocsmáros nejét azért büntették meg, mert a ható-sági rendelkezések ellenére reggel 9 óra előtt vásárolt őstermelőtől viszonteladás céljából. A kihallgatáskor Erdélyiné elmondja,145 hogy körülbelül 25 éve, tehát 1912. táján, 20 éves korá-ban kezdett kereskedéssel foglalkozni. Ez annyit jelent, hogy Kiskanizsán a századfordulóra, de legkésőbb az 1910-es évekre már valószínűleg beindult a nagybani zöldségtermesztés és ezzel együtt a nagyobb fokú foglalkozási specializáció a mezőgazdaságon belül is. 5. A „kultúraváltás" folyamata 5.1. A tárgyi kultúra modernizációja 5.1.1. Építészet A „civilizálódás" és modernizáció jelei mutatkoztak az életmódban és a tárgyi kul-túrában is. 1894-ben az utcai villanyvilágítás kiépítése után egyre több házba vezetik be Kiskanizsán is az áramot. A technikai civilizáció ezen „áldását" eleinte kizárólag világítás-141 C. Gy-né családjának semmije sem volt. Már anyja is kofálkodott, „abba betegedett bele, hogy hordta fejen a sok hordó káposztát a kaszárnyákba." A kereskedéssel 5 és fél hold földet, kis szőlőt, házhelyet szereztek maguknak. (Boross 1965.) 142 Az állandó fuvarosok rendelkeztek ún. „speniterkocsival" és minimum 5-6 pár lóval. 143 Mihál Rozi egy nyáron 72 vagont is telerakatott káposztával, s a savanyú káposztának való gyalulásához és taposásához rendszeresen fogadott napszámosokat, (saját gyűjtés 1994.) 144 MNL ZML V. 1521.1874:1608., MNL ZML V.1512. NVT. Iktatott iratok 1904: 6440-6450., valamint Hegedűs Rozália hajadon gyümölcsös kofa végrendelete MNL ZML VII. 168.1905/353 145 MNL ZML Nagykanizsa megyei jogú város iratai 1937. 446 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között ra használták,146 s a két világháború között lassan hódítottak teret - főként a Templom tér környéki polgárok otthonaiban - a rádiókészülékek. Vizsgált korszakunkban az építészet is jelentős változásokon megy keresztül: ebben az esetben azonban végre elmondhatjuk, hogy a nagyszámú, Kiskanizsa majd Nagyka-nizsa városi tanácsának benyújtott, színes tervrajzokkal ellátott építési kérelem alapján a folyamat meglehetősen jól dokumentálható. A 19. század utolsó évtizedeiben benyújtott építési engedély iránti kérelmek tudósítanak egy újfajta építkezési stílus és technológia meghonosodásáról. Eladdig a kiskanizsai nép faszerkezetű, borona-, valamint sövényfalas, szabadkéményes, szalma- vagy zsúpfedelű házakban lakott. E régi, boronafalas épületek többsége úgynevezett talpas ház lehetett, melyet szükség szerint arrébb lehetet vontatni. A gyúlékony anyagokból épített házak helyébe a 19. század második felében a tűzbiztonsá-gi szempontoknak megfelelő szilárd (tégla) falazatú, cserépzsindelyes, zárt kéményes há-zakat emeltek. Az istállók ennél is tovább megőrizték a régi házak építési módját: egészen a 19-20. század fordulójáig az árveréseken is ingó vagyonként kezelt, egyszerűen új helyre telepíthető boronaistállók lehettek elterjedtek a településen.147 Az újonnan épített házaknak a nagy része még követi a hagyományos beosz-tást: az építmény az utcafrontra merőlege-sen helyezkedik el, amely jellegzetes fésűs telekbeépítést eredményez.148 A legtöbb háznak a hagyományos magyar paraszti építészet középmagyar háztípusánál meg-szokott háromosztatú alaprajza van (a fór-házon vagy kódisálláson keresztül a gangra lehetett bejutni, s innen nyílt a nagyszo-ba, a konyha valamint a kisszoba ajtaja).149 A szokásos három helyiség néhol kiegészül a konyhából vagy a gangról nyíló spájzzal, és az udvarról nyíló kamarával.150. Ez utób-bi esetben újításként előfordulhatott, hogy a ház közvetlen folytatásában, a kamra mellé építették az istállót, ami addig - és még máig is jól megfigyelhetően - a ház körüli udvart a kerttől elválasztó, a telken keresztirányban végighúzódó pajtában kapott helyet Ez a zárt pajtasor egyébként a kertek felől nézve sajátos, erődítményszerű jelleget kölcsönzött a kiskanizsai településképnek. A 19. század utolsó harmadában is előfordult azonban, hogy a tulajdonos az utcafront-tal párhuzamosan építtette házát,151 sőt, az alaprajza sem a megszokott hosszanti elren-dezésű, hanem L alakú volt.152 Már ekkor megfigyelhetők a fél évszázaddal később dívó ,kockaházak" előfutárai is: ezek esetében a konyha a ház „szíve", melyből a 3 szoba (kettő 146 A Gozdán-házban 1902-ben már volt áram, amit csak világításra használtak, egyéb elektromos berendezé-seik ekkor még nem voltak. (Saját gyűjtés) 147 MNL ZML V. 1521. 2855/1880. 2.; MNL ZML V. 1521.1880/2837. 3.; MNL ZML V. 1512. NVT Iktatott iratok 1894/9656. 148 Makoviczky, 1934. 36-38.p. A telek hosszú, keskeny, utcára merőleges, kb. 12 m széles, 32 m mély. A la-kóépület az utcára tűzfallal néz, míg a gazdasági épület a telekre merőleges. A pajta mögött szántó terül el. Legősibb formájában szerinte a Nagyrác utca környékén és a Szepetneki utcában figyelhető meg ez a telekelrendezés. 149 MNL ZML V. 1512. NVT Iktatott iratok. 1891: 2010. 150 MNL ZML V. 1512. NVT Iktatott iratok. 1888: 3085. 151 MNL ZML V. 1512. NVT Iktatott iratok. 1888:1246; 1891: 3158. 152 MNL ZML V. 1512. NVT Iktatott iratok. 1888:1850. 134. kép: Zsúpos ház Kiskanizsán a Nagyrác és a Bába utca sarkán az 1930-as évek végén 447 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között utcafrontra , egy oldalra) és a kamra nyí-lik.153 Az 1940-es évektől aztán, a régi alaprajzot elhagyva, ezek az új, kispolgári mintájú sátortetős házak kezdtek nagyobb számban elterjedni. Hozzávetőleges képet ad a kiskanizsai lakóépület-állomány pil-lanatnyi állapotáról az a felmérés, amit az árvák és gondnokoltak tulajdonában álló építményekről készített az árvaszék 1880-ban.154 A felmérés rögzítette a ház korát, építési módját, alapterületét, tetőzetének anyagát, a helyiségek számát stb. Összesen 67 házat mértek fel, ez durván számolva az összes ház 9%-át jelenthette.155 A felmérésben szereplő házak 55%-a még nem szilárd falazattal és a tűzvédelmi előírásoknak meg nem felelő tetőzettel rendelkezett. Ez a gyakorlatban talpfára erősített, sárral tapasztott sövény-falat, vagy sárból döngölt falat jelentett zsúptetővel. Ehhez még hozzávehetjük a házak kb. 37%-át, melyek cseréptetős házak voltak ugyan, ám sárral tapasztott sövényfallal készültek. (2 cseréptetős épület pedig részben tégla - részben sárfalazattal épült.) A fordítottja, tehát téglafalas ház zsúptetővel mindössze egy esetben fordul elő. A modernebb téglafalas-cse-répzsindelyes házakból csupán 4-et találunk ebben a mintában. Utóbbiak közül a legidő-sebb épület 19 éves, tehát 1861 táján épült. Ugyanakkor a legfiatalabb sövényfalas-zsúpos ház csak 7 évvel korábban készült el: úgy tűnik, anyagi okokból vagy megszokásból, de az építtetők ragaszkodtak a hagyományos építési módhoz, a községben előforduló gyakori tűzesetek ellenére. Figyelemre méltó, hogy a lehetséges károkat mérséklendő, meglepően sok épület volt biztosítva (44%). A szomszédos épületeket is felmérték, valószínűleg a tűz-veszély megbecsülése végett. Utóbbiak esetében kicsit jobb az arány: a cseréptetős épületek vannak többségben (15%-kal nagyobb a számuk) a zsup- és szalmatetős házakhoz képest. Ami a felmért házak méreteit illeti, nincsenek nagy eltérések. Valamennyi épület érte-lemszerűen földszintes, hosszuk 6 és 10 öl; a szélességük pedig 2-3 öl között váltakozott. Leggyakrabban az építési engedélyekhez mellékelt tervrajzokon látott, hosszanti elrende-zésű két szoba-konyha-folyosó-kamra meg-oldással találkozunk, s csak igen ritka eset-ben van 3-4 szobája az épületnek. Az 1920-as évektől már nem építettek új házat szabadkéménnyel. Sőt a legtöbben a füstöskonyhájukat ekkoriban alakították át, s a kemence is kikerült az udvarra, ha egyál-talán még készítettek újat a konyha átépíté-se után.156 Ebben az időszakban már az ed-dig általánosan elterjedt rakott sparherdtek is kezdtek kimenni a divatból, s öntöttvas-ból valót kezdtek használni helyettük. 153 MNL ZML V. 1512. NVT Iktatott iratok. 1894: 9272. 154 MNL ZML V. 1521.1880/525. Árvák és gondnokoltak házainak összeírása. 155 Azl870-es zalai népszámlálási adatok alapján: Kiskanizsa 3997 lakosa 730 házban lakott. (Döme 1871, hi-vatkozza: Kerecsényi 1997, p. 101.) 156 Ezek után a pékekhez vitték a kenyeret süttetni. A pékműhelyek államosítása okolható nagyrészt azért is, hogy a ''60-70-es évektől már nem készítettek házi kenyeret, valamint, hogy a lakodalmakban a nagy, kerek tepsikben sütött rétesek helyét a cukrászsütemények vették át, melyeket nem kellett egyszerre sütni, és melegen feladni az asztalra. 135. kép: Kisrác utcai ház pajtája, 1940 136. kép: Kisrác utcai ház udvara, 1940 448 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között A házak szerkezetén és építőanyagain kívül szerencsénkre a házak külső stíluselemeiről is képet alkothatunk. Az 1950-es, majd az 1970-es években felmérték a még megtalálható, 19. századi építésű, hosszanti elrendezésű parasztházakat, külső stílusjegyeikkel, faldíszít-ményeikkel együtt. E felmérésből kiderült, hogy az „öntudatosodó" kiskanizsai polgárság az 1860-as évektől a nemzeti klasszicizmus jegyében - a Nagykanizsán az előző évtizedek-ben emelt épületeket, valamint a környékbeli udvarházakat másolva - egyre több végorom-falas, timpanonos házat épített, melynek divatja megközelítőleg a századfordulóig tartott.157 A lakáskultúrában is szembeszökő vál-tozások mutathatók ki vizsgált korszakun-kat illetően. A szobabelsők a 19. század első felében még a paraszti házakra jellemző sarkos elrendezést mutatták. A bútorok a 19-20. század fordulójáig pedig leginkább sárgára festett puhafából vagy keményfá-ból készültek. Hagyatéki leltárak és árve-rési jegyzőkönyvek tanúsága szerint ekkor még használatban voltak szobaberende-zésként a ládák, ugyanakkor már ún. „sifo-nérokat" és fiókos „sublatokat" is találunk, melyeket a ruházat tárolására használtak.158 A „puliturozott" bútorok használatára a 19. század végéről van példánk,159 de az 1910-es évektől a menyasszonyi kelengyébe tartozó fiókos bútordarabot már egészen biztosan a városi asztalosnál csináltatták.160. A szobaberendezések az 1940-es, 50-es évektől kezdtek párhuzamos elrendezésűekké válni: középre került a két ágy, melyeket jobbról-balról, ru-hásszekrény határolt. A bejárattal szemközti sarokban, az ablak mellé tükrös fésülködő szekrény került. A legjobb módú gazdák házaiban a szobabelsők a nagypolgári enteriőrö-ket utánozták: a falra sablonnal festett többszínű, bonyolult ábrák összhatása a nagypolgári és arisztokrata lakások selyem- és brokáttapétáit idézték. 5.1.2. A viselet változásai A népviseletet161 illetően is a 19-20. század fordulója körül kezdődött el a leglényege-sebb változás: a viselet elhagyása. A férfiak között 19. század vége felé még egészen bizto-san dívott a „fehér ruha", azaz a bőujjú ing és a bő gatya viselete Kiskanizsán is, társadal-mi-vagyoni helyzettől függetlenül,162 jóllehet, a férfiak alkalomadtán nadrágot is hordtak.163 A hétköznapi ruházatukat illetően - az asszonyokhoz képest - korán, az 1920-as évekre szinte teljesen kivetkeztek, s szűk szárú nadrágra cserélték a bőgatyát. A két világháború között a férfiak már legfeljebb csak aratni vagy szénát kaszálni vették fel a finom vászonból 157 Kerecsényi, 1997.101-121. p. 158 MNL ZML V. 1521.1880/1127,1875: 405. 159 Uo. Fényezett „sublat" említése 1888-ban egy végrehajtási és tárgyalási jegyzőkönyvben lefoglalt tárgy-ként. Gödinek Ferencz felperes követeli Varga makár Lászlótól, hogy fizesse meg a tőle megvásárolt 75 Ft értékű bor árából a maradék 10 Ft-ot, mert csak 65 Ft-ot adott. 160 Szalay, é.n. A menyasszony kelengyéjébe tartozó 3 vagy 4 fiókos „sublatot" az 1910-es években már bizto-san politúrozott dió-, fenyő- vagy cseresznyefából készíttették a Fender és a Farkas asztalosoknál. 161 Kerecsényi, 1999.173-174.p. 162 MNL ZML V. 1521.1880/2739. Egy 1880-as panaszlevélben az éjjeliőr feljelenti Véber László kocsmárost, aki Kiskanizsa község vezetőit: „gagyás (gatyás) elöljáróságként" szidalmazta. 163 MNL ZML V. 1521. 45:1871. 137. kép: Előházas („fórházas") kiskanizsai ház, 1940 449 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között 138. kép: Kiskanizsai viselet az 1910-es években: Kovács Józsefné fiatalasszony korában gyermekeivel és szüleivel. A képet a fronton lévő férje számára készíttette. vagy gyolcsból készült, szellős, kényelmes viseletet. Anyagát régóta nem az asszony szőtte, hanem takácstól vásárolták, később üzletben vett gyolcsból vagy vászonból varrták. Ami a női viseletet illeti, a tömeges kivetkezés jóval később történt meg, mint a férfi-ak esetében. Az asszonyok-lányok közül legelőször azok öltöttek városi ruhát az 1920-as évektől kezdve, akik tanultak és munkát vállaltak. Ennek ellenére Kiskanizsán a legutóbbi időkig arányaiban több volt a „kerekszoknyás" asszony, mint a „falusiak" között: még az 1930-as években születettek korosztályában is akad, aki nem vetkőzött ki. A két világháború között, egészen az 1950-es évekig megszokott dolog volt, hogy es-küvő alkalmával a fiatal pár egyik fele viseletben, míg a másik városi divatú ruhában állt oltár elé. A viselet megtartása leginkább olyan asszonyok esetében fordult elő, akik egész életükben otthon dolgoztak a kertben, s piacoztak. A népviselet esetükben tehát amolyan ,márkajelként" is funkcionált. A látszólagos tradicionalitás azonban messze nem jelenti azt, hogy megőrizték volna az eredeti „népviseletet". Amit mi innen, a III. évezred elejéről parasztinak gondolnánk, az is már jobbára egy új társadalmi-gazdasági helyzet terméke: az 1910-es évektől a „parasztos viselet" ugyanolyan gyors ütemben kezdett változni, mint az a városi dámák által hordott ruhák divatja, amely ezekhez a változásokhoz az ötletet, a mintát adta.164 A helyi textilipar, valamint az olcsó anyagok kereskedelmi választékának bősége megengedte a kiskanizsai asszonyoknak, hogy a színes kartont, bársonyt, gyolcsot, csipkéket a 19. század végétől be-építsék a viseletükbe, de mindezt egyfajta visszafogottabb színvilággal, polgáriasultabb 164 Lásd: Kerecsényi, 1999.174.p. Frazon, 1992. EA 25157 450 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között ízlés szerint. így öltözékük kevésbé volt látványos és tarka, mint a környező falvak lakóié. Az I. világháború végére a polgári divat hatására a bokáig érő szoknya megrövidült, és megjelentek olyan új viseleti darabok is, mint a cenci (szögletes nyakkivágású, rövid ujjú ingféle), a vállasing, a réklitartó, és az öltözet legfiatalabb darabja, a ''10-es években elterjedő bugyogó. Az 1950-es években a kerekszoknyához már kosztümkabátot is varrattak, hozzá csipkeblúzt, selyemharisnyát, pántos fekete cipőt vettek fel. A divat követéséhez a két vi-lágháború között legalább tíz női szabó és varrónő nyújtott segítséget a sáska asszonyok számára.165 5.2. Önszerveződés, egyesületek, katolikus ifjúsági szervezetek és a kultúrára gyakorolt hatásuk A 19-20. század fordulója Kiskanizsa lakónak életében komoly változásokat ho-zott, hiszen a társadalom egy jelentős része már fél lábbal kilépett a mezőgazdaságból, s a másik fele is egy polgárosultabb vagy úribb" életforma megvalósítását tűzte ki célul. A kiskanizsaiak azon igyekezete azonban, hogy polgáriasultabb életet éljenek, már a 19. század harmadik harmadától kitűnik, jóllehet, ebben az időszakban még a helyi értelmiség az, amely indukálta e változásokat. Bár azt lehet mondani, hogy az „önszerveződésben" a kiskanizsaiak már jóval koráb-ban is jelentős tapasztalatra tettek szert: először a városi polgárjogaik gyakorlása által, majd a Nagykanizsától való elszakadást célzó mozgalmuk révén, mégis a 20. század közepéig ezt a pár évtizedet tarthatjuk a kiskanizsai polgári összefogás igazán jelentős időszaká-nak. Ugyanis a közösségért olyan áldozatot is készek voltak meghozni a sáska „pógárok", amelyre sem előtte, sem utána nem volt példa. 5.2.1. Polgári Olvasókör Összefogásuk egyik nagy eredménye a Polgári Olvasókör megalakítása volt, Hajgató Sándor tanító kezdeményezésére.166 Az Olvasókör kisebb-nagyobb megszakításokkal 1870-től 1948-ig167 működött, s 1928-ban felépült a mai székház a templommal szemben. Az emeletes, színházteremmel ellátott épülethez részben a város nyújtott jelentős anyagi segítséget, részben pedig a polgárok áldozatának és kezességvállalásának köszönhetően épülhetett meg.168 A módosabb gazdák saját birtokaikra vettek fel hitelt, hogy az impo-záns létesítmény elkészülhessen. Ebben az időben az elnök Anek József, a vezetőség tagjai Dr. Fülöp György ügyvéd, Pap Péter és Anek György voltak.169 A hitelt részben különböző rendezvények, bálok, a helybeli amatőr színjátszó fiatalok által bemutatott színi előadások bevételeiből, részben a földszinten kialakított tiszti orvosi lakás bérbeadásából fedezték.170 165 MNL ZML IX. 204.478/1941. 166 Zala-Somogyi Közlöny, 1870. június 18. 167 A Kör a megalakulást követően nem sokkal felbomlott, de még 1883-ban újraalakult, hogy a következő hat és fél évtizedben töretlenül működjék. Lásd: Barbarits, 1929. 382.p. 168 Uo. Az épület költségvetése összesen 80.000 Ft volt. 169 Uo. 170 Eredetileg a földszinten üzlethelyiségeket alakítottak volna ki, amely jövedelmezőbb lett volna, s köny-nyebben letörleszthették volna a módosabb gazdák birtokait terhelő hiteleket. Mégis úgy határoztak, hogy a kiskanizsaiak egészségügyi ellátása érdekében inkább a III. kerületi tiszti orvos számára alakítanak ki a földszinten egy öt szobás, mellékhelyiségekkel ellátott lakást. Ezt 1928. november 1-től 4 évre évi 1200 pengőért adták bérbe Nagykanizsa városának. Lásd: MNL ZML V. 1512/b. NVT Közigazgatási iratok 1203. doboz 1928/21957. 451 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között A Polgári Olvasókörnek nem kis része volt abban, hogy a műveltséget és a tudásra való igényt, mint értéket beplántálta a kiskanizsaiak értékrendjébe. így azon a településen, ahol a polgári öntudat külön közigazgatást követelt az 1860-as években, ám az elszakadás (majd a visszacsatolás) érdekében megfogalmazott kérvényt a polgárok nagyobb része csak egy, kettő vagy három X-szel írta alá, a tehetősek alig két generáció múltán már rádiót hallgat-tak és újságot járattak - a kevésbé tehetősek pedig a napi információhoz és a művelődés lehetőségeihez az Olvasókörben juthattak hozzá. A tagság rendkívül fontos volt a törekvő emberek számára, azt lehet mondani, hogy tulajdonképpen ezzel deklarálták a kiskanizsai társadalomhoz való tartozási szándékukat.171 A székház megépítése utáni időkben az Ol-vasókör tekintélyes, 556 fős taglétszámmal rendelkezett.172 Nem csak az olvasás-művelődés szokását sajátították el itt a kiskanizsai polgárok, de nagy szerepe volt abban is, hogy a fiatalok megtanulták a korabeli divatos táncokat, sláge-reket. Ennek következtében alig vannak ismereteink arról, Kiskanizsán milyen is lehetett egykor a népi tánc, milyen volt a népdalkincs. 5.2.2. Hitelszövetkezet A gazdasági és politikai életben szintén a 20. század eleje hozott új fejleményeket. 1907. június 29-én alakult meg a Hitelszövetkezet. A Kiskanizsai Hitelszövetkezet (mint az Or-szágos Központi Hitelszövetkezet tagja) a Templom tér 5. alatt működött. A vezetőségbeli átfedésekből arra következtehetünk, hogy ez az intézmény, melynek már indulása évében 120 polgár tagja volt, hasonló összefogó és katalizátor szereppel bírt a gazdasági életben, mint a kultúrát és a művelődést illetően a Polgári Olvasókör.173 Ennek eredményeként a gazdák számára természetesebbé vált a gondolat, hogy hitelt vegyenek fel birtokaik korsze-rűsítésére, amely már kifejezetten vállalkozói gondolkodásra vall. 5.2.3. Oktatási intézmények és ifjúságnevelés Óvoda. Mint a gyermekek korai szocializációjában igen nagy szereppel bíró intézményt, első helyen a kiskanizsai óvodát kell megemlítenünk. 1888-ban alapította a nagykanizsai Kisdednevelő Egyesület, kifejezetten a munkások és a szegény réteg számára. 1903-tól a város vette át mind a négy kanizsai óvoda működtetésének gondját, az egyesület anyagi ellehetetlenülése miatt. Kiskanizsán például az 1890-es években előfordult, hogy a 30 kraj-cáros havi tandíjat az 50-60 óvodás gyermek szülei közül egy sem tudta megfizetni. Ezért 1892-ben egy kimutatás szerint naponta csak öt-hat gyerek járt óvodába.174 Mégis, azt lehet mondani, hogy a maga nevelési elveivel ez az intézmény egyre nagyobb hatást gyakorolt Kiskanizsa társadalmára és kultúrájára is. Az 1900-as évektől a kiskanizsai szülők egyre nagyobb mértékben ruházták át a kicsik nevelésének s napközbeni felügyeletének feladatát az állami intézményekre, párhuzamosan az anyáknak az intenzív művelési ágakban való fokozottabb részvételével. Emiatt az 1930-as években már napirendre kellett kerülnie az óvodabővítésnek.175 171 Egy kisbirtokos 1942-ben a frontról írott levelezésében többször is felhozza a Polgári Olvasókör témáját, még ott is volt rá gondja, hogy el ne maradjon a tagsági díj befizetésével. 172 N. Szabó, 1929. 341.p. 173 Nagykanizsa, 1907. júl. 3. száma és Kempelen, 1926. 54.p. 174 MNL ZML V. 1512.NVT Iktatott iratok, 1892: 2806. 175 MNL ZML IV. 402. Közgyűlési jegyzőkönyvek 1936-1945.1937/158.587. 452 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között Elemi iskola. A műveltségnek mint értéknek, valamint a műveltségi elemeknek a meg-ismertetésében és egyúttal a népi kultúra átformálásában az elemi iskolának szintén első-rendű szerepe volt. 1868-ban két tanító, Faits György és Takáts István oktatta a gyermeke-ket Kiskanizsán.176 A gyermekszám gyarapodásával folyamatos feladattá vált kiegészítő tantermek177 és egy tornaterem építése, mely utóbbihoz a terveket 1928-ban fogadták el.178 Utóbbi megépülése igazán jó befektetés volt a város részéről, mivel az így edzési lehetősé-get kapott iskolai fiútornász-csapat, a „Sáskák"179 országszerte ismertté váltak, s híressé tették szűkebb pátriájukat. A Rác utcában 1882-től van oktatás. 1928-ban a Nagyrác utcában új iskolaépületet adtak át a tanítás céljára. Ebben az időben már összesen három helyen folyt elemi szintű oktatás Kiskanizsán: a Templom téren 10, a Nagyrác utcában 6 és a Kisrác utcában 2 tanteremben összesen 17 osztályt, 762 tanulót oktatott a 17 fős tantestület.180 Az iskolák ügyeinek segí-tésére már 1869-től működött az iskolatanács.181 E testület feladata volt az új tanerők véle-ményezése és felvételi kérelmük felterjesztése a megyéhez.182 A tanítás sikere azonban még jó ideig nem az iskolatanács támogatásán, és a gyermekek ügyességén múlt, hanem azon, hogy a gyermekek munkaerejét nem tudták a szülők nélkülözni. Az intenzív ágazatok jelentős munkaerő-szükséglete miatt ugyanis - főleg a kis és kö-zépbirtokosoknak - szükségük volt a nagyobbacska gyermekek és a serdülőkorúak otthoni segítségére. Az 1920-as évek elején a szülők és az iskolaszék igyekeztek olyan megoldást kidolgozni, hogy a kecske is jól lakjon, s a káposzta is megmaradjon. Ezért 1923. február 26-án keltezett beadványukban kérték a vallás- és közoktatásügyi minisztert, engedélyezzék számukra, hogy a már munkaképes korú gyermekeik egy-egy tanév során rövidebb ideig járjanak iskolába. Ez a 13-14 éves továbbképző iskolások számára nyolc hónapot jelentett egy tanévben, a „mindennapi iskolások" pedig ősszel és tavasszal csak délelőttönként, lá-togatták az oktatási intézményt. Utóbbiak közül főleg a 10. életévüket már betöltött gyer-mekek munkaerejét használták fel, éspedig a kérvényben írtak szerint a kapás növények betakarításánál, valamint a szüretnél a kora őszi hónapokban.183 Katolikus szervezetek az ifjúságnevelésben. Az elemi iskolából kikerült fiatalok to-vábbképzésével, nevelésével az 1910-es évek végétől szintén egyre több intézmény és szer-vezet foglalkozott. 1919-1924. között Majthényi Károly reáliskolai tanár és Béres János kiskanizsai iskolaigazgató megalapította a kiskanizsai népfőiskolát, amelyet 1923-24-től ismeretterjesztő előadásokkal helyettesítettek. A művelődés, a kulturális élet és a szóra-kozási alkalmak megszervezésében, valamint az ifjúság nevelésében olyan szervezetek is 176 MNL ZML IV. 264. Kapornaki Járás, Közigazgatási Iratok, 1868: 673. 177 MNL ZML IV. 402. Közgyűlési jegyzőkönyvek 1872-76.1875. november. 178 1928-ban terveztettek tornatermet a Templom téri iskolához, a városi tanácshoz benyújtott dokumentu-mokhoz mellékelték az iskola és az építendő tornaterem alaprajzát is. MNL ZML V. 1512/b. Nagykanizsa Városi Tanácsa közigazgatási iratok 1223. doboz 1928/8364.1928. 179 MNL ZML V. 1512/b. NVT Közigazgatási iratok, 14123-14996. doboz, 1935/114469. és Tantestületi jegyző-könyv. 1935. február 5. Hivatkozza: Tulok, 1995. 69.p. 180 Barbarits, 1929. 271-272.p. Az első kiskanizsai elemi iskoláról egy 1833-as tanácsi jegyzőkönyv tesz emlí-tést. 1838-ban kezdtek hozzá az új iskola építéséhez, amelyet 1842-ben vehettek birtokukba a növendékek. Az oktatásügy fejődéséhez lásd: Tulok, 1995.; Kotnyek, 1995. 181 Az iskolatanács második ülését jelentette be a Zala-Somogyi Közlöny 1869. június 5-i számában. A Nagy-kanizsa című újság 1907. szeptember 11-én adta közre statisztikáját az iskolások számával kapcsolatban: Kiskanizsán csak 110 beiratkozott gyerek jár iskolába. „De itt kb. 500 a tankötelesek száma, hanem hóesésig nemigen kaphatja kézre a tanító." 182 1878-ban történt meg Dolmányos Ferencz kinevezése, végleges állományba vétele az egy év próbaidő után a kiskanizsai elemi iskolába, a II. fiúosztályba. Illetménye évi 400 Ft + 50 Ft failleték, rendes lakás kerttel. MNL ZML IV. 409.1877-1897.1878:155. 183 MNL ZML IV. 409.1925: 959. 453 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között rész t vettek, mint a Missziós Leányegylet,184 Leventeegyesület,185 a Kiskanizsai Katholikus Ifjúsági Egyesület.186 Valamennyi ilyen népnevelő szándékkal működő, a katolikus egy-házhoz szorosan kötődő szervezet hozzájárult ahhoz, hogy a polgári jellegű kultúrelemek és a mélyen vallásos világszemlélet átformálják a még meglévő „parasztias", tradicionális közösségi kultúrát és értékrendet. Hiszen a település életébe részben az egyesületek ré-vén került be sok olyan polgári vonás, mint a modern társastáncok, egyenruha- és öltöny viselése, a szabadba való kirándulás szokása, amatőr színjátszás, egyfajta olvasási kultú-ra - és mindezekkel párhuzamban egy sokkal visszafogottabb, szigorúbb erkölcsi felfo-gás is. Nem túlzás azt állítani, hogy a kiskanizsai fiatalok morális nézeteire valóban igen nagy befolyást gyakoroltak ezek a szervezetek, amelyek az „erkölcsös, hazaszerető polgár", ,keresztény leány" és „jó anya" képét igyekeztek védenceik felé közvetíteni. Néhány leány a nővérek hatására maga is úgy döntött, hogy a vallásnak szenteli az életét, s a férjhez menés helyett „Isten és az embertársak szolgálatát" választották hivatásul. 5.3. Vallási élet 5.3.1. Templom Az Olvasókör megalapításával szinte egyidőben a „pógárok" templomot is építettek, me-lyet Sarlós Boldogasszony tiszteletére szenteltek fel. 1872-ben a két város közösügyi bizottsá-ga a kiskanizsai templom felépítésére 25 000 Ft kölcsön felvételét hagyta jóvá, és minden ró-mai katolikus lakost évi 50, max. 60 Ft megfizetésére kötelezett.187 Az építkezés költségeihez 1873-ban a vallás- és közoktatási minisztérium tekintélyes segéllyel járult hozzá.1881922-ben a város jelentős összeggel támogatja a templomnak harangokkal való felszerelését is.189 Nem egészen 15 év múlva pedig orgonát is kapott a kiskanizsai hívők közössége.190 1941-ben tör-tént meg a Sarlós Boldogasszony Plébánia létrehozása, addig az időpontig a kiskanizsaiak az alsóvárosi templomhoz tartoztak, ezért az ennél korábbi anyakönyvek ott találhatóak meg. 5.3.2. Szűz Mária Társulat Ahogyan azt fentebb írtuk, Kiskanizsa szinte egész népessége katolikus vallású volt, s a szentmisén és a szentségek felvételén kívül az egyházhoz kapcsolódó laikus vallásos egye-sületek is teret adtak hitének gyakorlására. Ilyen szervezet volt az 1800-as évek második felében a Szűz Mária társulat is, melyre utalást egy idős asszony végrendeletében találtunk. Az asszony, aki maga is tagja volt a társulatnak, annak emlékére mellékoltárt szeretett vol-na állítani.191 Egyébként elmondható, hogy a folklór elemei közül - talán nem véletlenül - a 184 Missziós Leányegylet, 1942. Nagykanizsán a nővérek 1927-ben telepedtek le, a Leányegylet kiskanizsai megszervezésének időpontjáról pontos adatunk nincs. Kb. 40-50 kiskanizsai leány az ismétlőiskolából ki-maradva, 14-15 évesen kezdett a nővérekhez járni, s sokan még asszonykorukban is visszajártak. Rendez-vényeiket a Polgári Olvasókör termében tartották. 185 a Nagykanizsai Levente Egyesület 1925-ben alakult meg, amelyből ugyanez év decemberében kivált a kiskanizsai szervezet, Bakoss P. Ágoston lelkész vezetésével és 180 taggal. Lásd: Barbarits, 1929. 288.p. 1930-44. között 30 fős fúvószenekara is működött. 186 Barbarits, 1929. 382.p 187 MNL ZML IV. 402. Közgyűlési jegyzőkönyvek 1872-76.1872. március 8.. 188 A Zala-Somogyi Közlöny, 1873. május 25. Kiskanizsa 1700 Ft segélyben részesült, ezt felhasználva 1874-ben szentelték fel Sarlós Boldogasszony tiszteletére a templomot. 189 MNL ZML IV. 402. Közgyűlési jegyzőkönyvek 1913-1922.1922. 380. 22045 szám, 1922.jkv.2194. 190 MNL ZML NVT Közigazgatási Iratok, 1936:1734. 191 MNL ZML V. 1521.1875: 372 454 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között népi kegyesség formái maradtak meg legtovább, legalábbis azok pl. a búcsújárás szoká-sa,192 a szeptemberi két Mária-ünnep közötti keresztjáró napok, melyek nem ellenkeztek az anyaszentegyház felfogásával. 5.3.3. Halottbúcsúztatás, önsegélyező „temetkezési vállalat" A halottbúcsúztatás, torozás szokás-elemei közül a fentiekkel szemben több is pogány-nak, nem kívánatosnak minősült - mint a halott csókolgatása, a torozás ivászatba torkollása -, mely ellen az egykori plébános nagy felháborodással lépett fel, és amelyek miatt már az 1930-as évek közepén erősen szorgalmazták a háznál való ravatalozás megszüntetését.193 A halottak végső nyughelyéül a község a 19. század végén új temetőt jelölt ki, a Bajcsa felé vezető út mentén, a város határában. A kiskanizsaiak azonban sokáig nehezen ba-rátkoztak meg a változtatással, s a tilalom ellenére továbbra is a templomkertbe temették halottaikat.194 A halál várható közelsége arra indította az idős embereket, hogy jó előre gondoskodjanak saját végtisztességükről. Ennek érdekében főleg a szegényebb rétegbe tar-tozók a századforduló táján önsegélyező egyesületet, ún. „temetkezési vállalatot" működtet-tek, mely gyakorlatilag egyfajta előtakarékossági szervezet volt saját temetési költségeik finanszírozására.195 6. Családi élet Bár megfelelő források híján nehéz rekonstruálni a kiskanizsai családi életet irányító normákat, szabályokat a 19. század közepéről, ha valóban létezett patriarchális nagycsalá-di együttélés, az a vizsgált korszakunkban mindenképpen oldódni kezdett. A 20. század elejére vonatkozó visszaemlékezések, valamint az örökösödéssel, vagyonátadással kapcso-latos levéltári iratok tanúsága szerint megállapíthatjuk, hogy a nők egyrészt az örökösödés terén, másrészt a család irányításában ebben az időszakban már semmivel sem élveztek kevesebb jogot, mint a férfiak. Igazolható és látványos változások a családon belül a férj-feleség kapcsolat külsőségeiben mutathatók ki, valamint a vállalt gyermekek számában, amely nyilvánvalóan a születésszabályozási módszerek tudatos alkalmazását jelentette. Ugyanakkor a nem házas fiatalokra vonatkozó, a 19. század második felében még elfoga-dott, megengedőbb erkölcsök a 20. század elejére kifejezetten szigorúbbá váltak (legalábbis ami a lányokat illeti), melynek következtében a néprajzi szakirodalomban az élet kitünte-tett időszakaként ismert, hosszas „lánykodás", a „címernek élés" Kiskanizsán gyakorlatilag ismeretlen volt. Mindez annak ellenére változott ilyen irányba, hogy valójában egyre ma-gasabb korban (20-22 évesen vagy még később) mentek férjhez a lányok, s ezt a norma is lassan követte a 20. század közepére. 6.1. A fiatalok ismerkedési lehetőségei, párválasztási szempontok, érdekházasság, rokonházasság A leányok és legények egymással való ismerkedésének, a lánykodásnak és legényéletnek a szín-terei a század elejétől egyre inkább az egyházi szervezetek fennhatósága alá kerültek, s ezzel együtt a közösségi kontroll is erősebbé vált. Kiskanizsán kb. a 19-20. század for-dulójától már egy szigorúbb, puritánabb, erősen vallásos erkölcsi norma volt érvényben. 192 MNL ZML V. 1521.1880/1308. 193 MNL ZML 1512/b. NVT Közigazgatási iratok. 1502-1996. doboz: 1936/1928. 194 MNL ZML V. 1512. NVT Iktatott iratok. 1891: 405. 195 MNL ZML V. 1512. NVT Iktatott iratok. 1904: 565. 455 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között A fiatalok találkozására az al-kalmat elsősorban a Polgári Olvasókör majd később a Misz-sziós Leányegylet báljai, szer-vezett kirándulásai, s a fen-tebbi fejezetben már említett egyéb egyházi vagy vallásos és hazafias értékrendet követő ifjúsági szervezetek, mint pl. a Leventeegyesület programjai biztosították. E szervezeti programokon kívül a szórakozást a családi ünnepek, a szabadabb, hagyo-mányos, háznál tartott mu-latságok, az úgynevezett „ci-terabálok", és a tollfosztók196 jelentették; vasárnap délutá-nonként pedig az utcán való játék, amiben gyakran a felnőttek is részt vettek.197 Volt tehát alkalom a vidámságra, ám a leányok szinte mindig a szülők, illetve a közösség kontrollja alatt állottak, ami alól nem nagyon volt lehetőségük kibújni. A tényleges udvarlást a lányos szülők igyekeztek minél rövidebb időintervallumra kor-látozni. Ritkán adatott meg a leányoknak, hogy évekig válogathattak volna a legények kö-zött. Előfordult, hogy a leány 17 éves koráig a szülők, nagyszülők még nem engedték meg neki, hogy a legények közül bárkit fogadjon esténként, s 18 éves korára már férjhez is adták. Ha egy fiatalember a szülők megítélése szerint túl régóta látogatta esténként a leányt (ez adott esetben 1-2 hónapot sem jelentett), a fiatalok kapcsolatát akkor is igyekeztek törvé-nyes keretek közé terelni, ha a családban nem volt meg a teljes egyetértés a szülők, nagy-szülők és a leány között a férjhez menéssel kapcsolatban. Olyan is volt, hogy maga a leány sem igazán akarta kérőjét, mert más volt a szíve választottja, s anyja azért beszélte rá a há-zasságra, mert félt, hogy megszólják őket, ha túl sokat jár látogatóba hozzájuk a legény. így az emlékezettel elérhető időkben, a néprajzi szakirodalomban oly szívesen és hosszasan taglalt, „klasszikus" lánykodásról talán már nem is igen beszélhetünk. A házasodási életkorral kapcsolatban nincsenek egzakt, nagyszámú adaton alapuló átlag-számításaink, az elkészített genealógiák és a rögzített élettörténetek alapján198 mégis meg-kockáztatjuk azt a kijelentést, hogy Kiskanizsa a századfordulótól az első házasságkötés átlagéletkora tekintetében egyre jobban hasonul a nyugat-európai házasodási mintához. Szalay Ildikó adatközlői a ''70-es években a ''10-es évekre visszavetítve a lányok esetében 196 Télen a leányok hetekig jártak fosztóba, egy este 15-20-an is összegyűltek. Bár egy hét munka eredménye mindössze egy kilogramm toll volt, télen - más dolguk nem lévén, - szívesen jártak el oda. Éjfélkor jöttek a legények, s akkor táncoltak. 197 Az utcán a barátnők golyóztak (kis agyaggolyókat kellett lukakba belepöckölni ujjal), „várbaszedőztek", „hadd szóljon a likbalabdáztak" (egy lyukba labdát tettek, s aki először ki tudta kapni, az igyekezett más-valakit eltalálni. Akit megdobott a labdával, az lett a „likbalabda"), „csikom-csikom komámasszonyoztak" (két leány szemben összekapaszkodva forog), „sintéreztek" (bújócskajáték). 198 A genealógiai interjúk alapján egy kiterjedt rokonság adatait (kb. 580 személlyel és 160 házassági kapcso-lattal) rögzítettük egy családfában. Azon esetekben, amikor egészen pontosan ismertük a felek születési időpontját, valamint a házasságkötési időpontokat is, (amely az 1800-as évektől 1960-ig mindössze 18 volt), a nők átlagosan 17,9, a férfiak 22,6 éves korukban házasodtak. A házasságkötések általában január-február (tehát farsang) időszakára estek, kisebb csúcs figyelhető meg május-júniusban, valamint augusztus-szept-ember táján. 139. kép: A Kiskanizsai Szociális Missziós Leányegylet tagjai az 1930-as évek második felében. (Középen Magdolna nővér és P. Miholcsek Miklós ferences lelkész.) 456 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között 15, a fiúk esetében 18-20 éves házasodási át-lagéletkorról beszélnek, amely szerintük a katonáskodás miatt emelkedett.199 Ez utób-bi megjegyzés viszont inkább a 19. század második felére vonatkoztatható. A század-fordulón feltehetőleg legfeljebb a norma szintjén élhettek ezek az alacsony házaso-dási életkorok, de a gyakorlat egyre kevésbé igazodott ehhez. Az 1920-30-as években, fő-leg a kevésbé tehetős családokban egyálta-lán nem ritka, hogy egy leány 20 éven felül, akár 24-25 évesen menjen férjhez, és ebben az időben már nagyon korainak ítélték meg, ha valakit 15 évesen férjhez adtak. A korai házasságot szinte minden eset-ben anyagi érdek vagy munkaerőhiány kényszerítette ki: A jómódú leányokat ha-mar elvitték, és a jómódú kérőket is igyekez-tek hamar megfogni a lányos szülők, akkor is, ha gyermekük egészen fiatal volt még. A háború aztán a házasodási kor kénysze-rű emelkedését hozta meg sok olyan fiatal számára, akik éppen ezidőtájt szándékoztak családot alapítani. A 20. század első felének Kiskanizsáján tehát, mint a legtöbb olyan közösségben, ahol a társadalmi presztízs alapja a vagyon és a rang volt, a fiatalokat még mindig elsősorban a két család anyagi és társadalmi érdekei szerint boronálták össze: a birtok, a korai örökség, az erős, munkára alkalmas fizikum sokat számított abban, hogy a leány vagy a legény mennyire minősült jó partinak. Az is kiemelt szerepet játszott a házasság nyélbeütésében, hogy abban a családban, ahol a fiatalok maradtak, mennyire volt sürgősen szükség egy férfi vagy női munkaerőre. A rokonházasság első pillantásra az érdekházasság tipikus példájának tűnhet. Előfordult első fokú unokatestvérek házassága is, amely a közvélemény szerint azért köttetett, hogy ,egyben tartsák a birtokot". Azonban az ilyen esetek sem tisztán racionális döntésen alapul-tak. Az anyagiak mellett nyereségként lehetett elkönyvelni azt a nagyobb fokú összetartást, a „kötelező altruizmust" és szimpátiát, valamint az egymás ismeretéből származó bizton-ságérzést is, ami a rokoni kapcsolatok jellemzője. Az, hogy két testvér ugyanabból a családból választ magának házastársat, egyáltalán nem volt ritka esemény. Azonban ezek a párhuzamos házasságok sem elsősorban a célsze-rűség miatt köttettek, mint amire a szakirodalom is utal, hogy a birtokot ne kelljen meg-osztani, hanem egyszerűen érzelmi okok játszottak közre abban, hogy a legény sógornője testvérhúgát választotta élete párjául. A rokonházasságok esetén arról is szó van, hogy Kiskanizsa ugyan „nagy falu" a maga két világháború közötti 6000-7000-es lélekszámával, ám mégis elég nehéz kikerülni, hogy egyes rokoni csoportok időről időre fel ne újítsák házassági kapcsolataikat, főként, ha a homogámiára való törekvést is figyelembe vesszük. Az érdekek és az érzelmek nem min-den esetben ellenkeztek egymással. Ráadásul, mivel az emberek jórészt családi-rokoni kör-140. kép: Kiskanizsai család: Dolmányos Antal és neje, Varga Katalin gyermekeikkel 1878-ban 199 Szalay, é.n. 457 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között be n mozogtak mindennapjaik során, sokkal könnyebben alakítottak ki személyes kapcso-latot olyanokkal, akik valamilyen szinten ehhez a körhöz tartoztak. 6.2. Házasságon kívüli párkapcsolatok Hogy az udvarlás, a fiatalok kapcsolata, a nemi erkölcs és a házasságon kívüli nemi élet tekintetében korábban nem volt mindig olyan szigorú a közvélemény, azt mutatja egy olyan eltartási per is a 19. század végéről, amelynek alperese elismeri, hogy fiához maga hívta lakni a megejtett leányt. Az elhalt apa helyett ő, vagyis az alperes nagyanya vállalta a gyermek után járó tartásdíj megfizetését.200 A törvénytelen születések szempontjából elvégeztük a születési anyakönyvek egy ré-szének feldolgozását, igaz, hogy csupán egy rövid időszakot volt módunk áttekinteni 1863. és 1882. között. Ez idő alatt összesen 208 „törvénytelen" minősítésű keresztelői bejegyzést találtunk, s ebből négyszer szerepel az apa neve is (egy esetben az apa „helvét" hitvallású a bejegyzés szerint). Ez utóbbi négy bejegyzés közül hármat javítottak át „törvényesre" a szülők utólagos házasságának köszönhetően (ebből két gyermek ugyanattól a szülőpártól származik, ahol az apa napszámos). A vizsgált két évtized alatt egy-egy évre változó számú, 3-21 törvénytelen születés jutott; ez a szám leggyakrabban 9-13 között mozgott.201 Az anyakönyv vizsgálatának számunkra legfontosabb tanulsága az volt, hogy a fenti 208-as születésszámnak az anya neve melletti bejegyzések szerint csupán negyede volt egészen biztosan szolgáló, szakácsnő vagy egyéb, háznál szolgálatot végző személy, közülük 36 helybeli, 10 más helységből származó. A le-véltári iratok között érdekes dokumentumokra bukkantunk, melyek azt bizonyítják, hogy ebben az időszakban Kiskanizsa menedékként szolgált azon városi vagy környékbeli meg-esett cselédlányok, szolgálók számára, akiket gazdáik egyszerűen utcára raktak.202 A vártakkal ellentétben mindössze 8 eset utal cigányokra. A „gazdasszony", „házi-asszony", „házinő" bejegyzés viszont 42-szer szerepel az anya neve mellett, özvegy 5, férjehagyott" nő 6, férjes asszony pedig 3 volt. 20 esetben találkoztunk az „ágyas" bejegy-zés magyar vagy latin nyelvű formájával, amiről sajnos, nem tudunk meg közelebbit, va-lószínűleg törvénytelen együttélést takar.203 Egészen biztosan leányfejjel szült az anya 28 esetben, mint „házi leány",204 és 9 esetben mint „hajadon".205 A szimplán „kiskanizsai nő" megjegyzéssel 7 anya szerepel, 2 anya „nagykanizsai", idegen származásra utaló bejegy-zést pedig mindössze 3 alkalommal találtunk. Foglalkozását tekintve „önálló", „magán-zó" volt 4 anya, ezenkívül 1 varrónő, 1 kofa (vasvári), 1 dajka, és 1 kéregetőnő, valamint 3 napszámosnő volt található közöttük. 2 bérlőnővel ill. „árendással, és 3 „zsöllérrel" vagy zsellérrel is találkoztunk. Sajnos, a bejegyzések nehezen vethetőek össze egymással, mivel hol az anya származását, hol a foglalkozását, hol a családi vagy vagyoni állapotát eme-lik ki. A lényeg, amely a biztonsággal kategorizálható bejegyzésekből kitűnik, az, hogy a kiskanizsai földműves családok leányai legalább az ötödét adják a törvénytelen szülések-nek, s a házasságban élő, özvegy vagy férjük által valamilyen okból elhagyott asszonyok képviseltetik magukat legnagyobb arányban, ha a „gazdasszonyokat" és „háziasszonyokat" is idevesszük. 200 mnL ZML Nagykanizsa r. t. város árvaszéki iratai, 1895. 201 Nehéz bármiféle tendenciát megrajzolni ebben az időszakban; a pontosság kedvéért mindössze annyit említenénk, hogy a legtöbb törvénytelen születés 1865-ben (15), 1870-ben (15), 1871-ben (21) és 1873-74-ben történt (16 és 15) 202 MNL ZML V. 1521.1880/1056. 203 Közülük 6 idegen származású, 1 „özvegyi ágyas" (sic!). 204 Feltehető, hogy ez nem szolgálót jelent. 205 Idegen faluból való két leányanya, és 1 esetében a „kanász leánya" kifejezés szerepelt. 458 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között Női adatközlőim saját ismeretségi körükből, a 20. század elejétől legfeljebb egy-egy példát tudtak mondani leányanyákra, ám ez természetesen nem jelenti azt, hogy ebben az időben feltétlenül kisebb volt a leányanyák vagy a házasságtörések száma, mint a 19. század második felében. Az általuk említett két nőnek 6-6 gyermeke született külön-böző férfiaktól. Mindenesetre, mint azt fentebb láttuk, a szülők legfőbb gondja ebben az időben az volt, hogy mindenáron elkerüljék az erkölcsi „botlásokat", amelyből azt a kö-vetkeztetést vonhatjuk le, hogy a norma - legalábbis a „pógárok" leányait illetően206 - e tekintetben igen szigorú volt. A férfiaknak, fiatal legényeknek Kiskanizsán is sokkal kevesebb hátránnyal kellett szembesülniük, ha házasság előtti szexuális tapasztalatra akartak szert tenni. Egyrészt a szülői kontroll eleve lazább volt, mert az ifjak megtehették, hogy az istállóból vagy a széna-padlásról, ahol aludtak, feltűnés nélkül ellopózzanak mulatni,207 másrészt a közösségi nor-ma velük szemben mindig enyhébb elvárásokat támasztott. Ehhez képest azok a legények is, akik legénykorukban nagy szabadossággal és szabadságban éltek, ritkán választottak feleséget szeretőik közül, inkább egy minden szempontból kifogástalan asszonyt szerettek volna maguk mellé. Szexuális partnerként tehát a jövendőbeli nem nagyon jöhetett szóba, a lányok számára ezért fontos volt jó hírnevük megőrzése a házasság előtt. A nős férfiak a változatosság iránti igényük kielégítésére adott esetben inkább szolgálók és „hegyi nők" társaságát keresték. Ugyanakkor mind a tisztes polgárok, mind a polgárasszonyok házas-ságon kívüli kapcsolataira igen kevés adatunk van, ami egyet jelent biztosan: hogy a mé-lyen vallásos, szigorú erkölcsi nézeteket valló közösségben a legnagyobb szégyen volt, ha ilyesmire fény derült. Az elejtett megjegyzésekből és az élettörténetekből az tűnik ki, hogy általában a szőlő-hegyi pincesor volt a helye mindannak, ami a tisztességes kiskanizsai „pógári" társadalom életébe nem fért bele. A teljes züllöttség szinonimája volt a „hegyi" kifejezés, mind a nők, mind a férfiak esetében: a „hegy" e tekintetben a társadalom perifériája volt, ahová az italo-zó, a közösség szemében szexuálisan szabados életmódot folytató ember fizikai és szimbo-likus értelemben is kivonult, hogy adott esetben többé már vissza se térjen.208 A kulcsszó ebben az esetben is a „mértékletesség": a családját el nem hagyó, de néha félrelépő férfi ritkán érte meg azt, hogy felesége a megcsalatása miatt el akart volna válni tőle. A férfiak mindig nagyobb elnézésre számíthattak a közösség részéről e tekintetben. Ha pedig feleségük sem volt, mert pl. megözvegyültek, akkor a család kénytelen-kelletlen abba is belenyugodott, hogy a férfi ilyen irányú igényeit e kétes hírű nőkkel elégíti ki. 206 N. Szabó, 1929. 344-345.p. Szerinte magzatelhajtás ritkán történik. „Az esetek 99%-a munkásrészre esik. Tisztességtelen asszony, ''magáról elfeledkező'' ember alig akad." A norma szintjén az erkölcsi szigor tehát mindenképpen igen nagy, valamint a polgárok is ügyelnek rá és fontosnak tartják, hogy ilyen kép alakul-jon ki róluk. 207 A szülők ezeket a kiruccanásokat hallgatólagosan tudomásul vették, ha a fiatal hajnalban ugyanúgy tal-pon volt, és elvégezte a munkáját, mint máskor. Számtalanszor előfordult, hogy az apa alig pár perccel később ébresztette volna a fiát, mint ahogyan az hazaért. A legények a mulatságokra a pénzt többnyire a padlásról ellopkodott gabona eladásából szerezték. 208 Természetesen a hegy nem jelentett minden polgár számára eleve „erkölcsi fertőt", a legtöbben ragaszkod-tak az erkölcsi és vallási normák betartásához akkor is, ha heteket töltöttek ott egyedül. Ennek jeleként lehet értékelni, hogy igényük volt hegyi kápolna építésére (a bagóhegyi kápolnát pl. 1929-ben építette a hegyközség). Mégis, több történet szól arról, hogy az alkoholista vagy nagyivó férfi gyakorlatilag a hegyen élt utolsó éveiben, vagy a feleségét és gyermekeit elhagyó férfi egy „hegyi nő" kedvéért nem tért többé haza. A hegyi nők inkább más helységből érkeztek. 459 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között 6.3 . Házasodás, lakodalom Egy házasság eltervezésében és megkötésében a személyes kapcsolatok meglétét, ahogyan azt fentebb láttuk, a 20. század közepéig egyáltalán nem tartották szükségesnek. A fiata-lok „összeszerzésében" nagy szerepet játszott a rokonság, pontosabban egy olyan vérrokon vagy házassági rokon, esetleg ismerős asszony, aki megfelelő társadalmi presztízzsel ren-delkezett: gyakran a vőlegény keresztanyja vagy más nőrokona vállalta fel a kérőasszony szerepét. Őt nevezték „suttogó" vagy „csoszogó" asszonynak, aki kipuhatolta a lányos ház-nál a vőlegény-jelölt esélyeit, majd el is ment megkérni a leány kezét.209 A 20. század elején még előfordult, hogy a gyermekeket a bölcsőben elígérték egymásnak, s az még a század közepén sem volt ritka, hogy a menyasszony és a vőlegény először csak a kézfogó alkalmá-val, találkozott egymással, majd három hét múlva összeházasodtak. E három hét alatt elkészültek a jegyajándékok,210 s a vőlegény akár minden este meg-látogatta menyasszonyát. A móringolás csak az első világháborúig élt, a mai idősek már egyáltalán nem emlékeznek rá. Stafírungot mind a menyasszony, mind a vőlegény vitt ma-gával az új helyre, ha párjához költözött. A stafírung egy „sublatból" vagy „sifonyérból,"211 s a benne lévő „lerakóruhákból", valamint a ruházatból állt,212 ám ezt, a szorosan az esküvő időpontjához kötődő és személyes holmikat tartalmazó kelengyét egyfajta „örökségi elő-legként" megtoldották egy tehénnel, gazdagabb családokban akár egy házzal is. A 20. század folyamán a menyasszony és a vőlegény öltözete is nagy változásokon ment keresztül. A századforduló körül a menyasszony hosszú, „karikós kasmér" ruhát viselt, amelynek színe lehetett rózsaszín, égszínkék vagy sötét.213 Az 1920-as években a ruha szí-ne fehér lett, hozzá fekete, alul csipkés selyemkötényt kötöttek. Hajukat két fonásban en-gedték kétoldalt lógni, vagy koszorúba fonták fehér szalaggal, s erre került a csipkefátyol és a mirtuszkoszorú. Ez a viselet még a ''60-as években is dívott, miközben a vőlegények már a ''20-as évektől elhagyták a négyszeles rojtos gatyát, és városias divat szerint öltöztek. A menyasszonyi ruhákban a váltást az a korosztály kezdeményezte az ''50-es évek végén, a ''60-as évek elején, amelyik a középiskola vagy a munkahely miatt kivetkezett. A lakodalomba való meghívás a századelőn még egy erre „specializálódott" ember, a „pozsovics" feladata volt, majd az utolsó pozsovics halála után214 a vőlegény legénybará-209 Egy hetvenes évekbeli gyűjtés szerint, amely még vissza tudott nyúlni az 1910-es évekig, a kérőasszony vasárnap, „Isten napján" (ami csak jót hozhat), ment el közölni a vőlegény-jelölt házasodási szándékát. Ha jó szemmel nézték a fiút, akkor a kérőasszonyt kaláccsal és borral kínálták, ha nem, az ajtó elé tett seprű jelezte az elutasítást. Határozott választ az igen esetében két-három nap múlva kapott, ha nemleges volt a válasz, nem üzentek. Igenlő válasz esetén a vőlegény is elment meglátogatni a lányos házat, de az első gerendán túl nem mehetett, mert akkor nem kapta volna meg a lányt. A leányt csak úgy lehetett előcsalo-gatni, hogy valamilyen munkára kérték, pl. vizet hozattak vele. Lásd: Szalay, é.n. 210 A vőlegény jegycsizmát, majd a ''20-30-as évektől gyöngyházgombos, magas szárú jegycipőt csináltatott a menyasszonynak, valamint ezüstgyűrűt; a menyasszony pedig fehér „gyegyümögöt" varrt vőlegényének, régen maga szőtte, később boltban vásárolt vászonból, amibe beleszőtte a vőlegény nevét piros fonállal. E jegyajándékokat az esküvő reggelén szokták egymásnak átküldeni. A kézfogókor a menyasszony jegy-pénzt, a ''20-as évektől pedig jegykést (drága bicska) kapott a vőlegénytől, amaz pedig zöld vagy piros kasmír jegykendőt kapott, amit a feleségének később visszaadott, hogy ő hordja el. 211 4 fiókos sublót. 212 Lerakóruhát lányok kaptak, amely terítőt, lepedőt, szalvétát jelentett, valamint törölközőt. Ezekből lehe-tőleg 6-6 darabot adtak a lánnyal, ezenkívül egy dunyhát, két „szómazsákot", kettő vagy négy „vánkust". Öltözékből a lányok 6 ünnepi szoknyát, 6 hétköznapit kaptak, 1 pár „viselős" csizmát, azonkívül bongyorkendőt, réklit, péntőt. A fiúk a századfordulón még ládát kaptak, később sifonért, benne l-l öltöny „cájg-ruhát", téli és nyári ruhát, 1 pár ünnepi és hétköznapi csizmát, kalapot, 2 konyhakötényt, valamint 4 rojtos gatyát és négy ümögöt. Ez utóbbiakat a ''20-30-as években már csak aratáskor, szénakaszáláskor vették fel, egyébként a csizmanadrágos városi öltözék volt divatban. (Szalay EA 15977). 213 Szalay EA 15977 214 Kristóf József halála után már senki nem vállalta többé ezt a tisztséget. 460 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között tai vagy fitestvérei, a „vőférek" viselték ezt a tisztet. Később, az ''50-es években az örömszü-lők hívtak,215 azonban ha nagy volt a vendégsereg (40-50 főtől akár 160-200 főig), maguk a fiatalok is elmentek, hogy személyesen invitálják meg a vendégeket. Hagyományosan az első unokatestvérig hívták meg a rokonokat, rajtuk kívül a szomszédok az elsők között számíthattak a meghívásra. Az esküvő és a lagzi időpontja a 20. század elejéig nem esett egybe, N. Szabó Gyula216 és 30 évvel később Markó plébános217 legalábbis is erről számolnak be. Magát a lakodalmat régi szokás szerint megtartották a menyasszonyos háznál, majd gyakran egy hét különb-séggel a vőlegényes háznál is.218 Amikor még háznál tartottak lakodalmat, a meghívottak valamennyien küldtek egy véka élelmet és egy baromfit, amely szinte teljesen fedezte a lag-zi költségeit, s gyakran meg is maradt belőle sok minden - amit másnap eladtak a piacon. A lakodalom és az esküvő lebonyolításában a keresztszülőknek Kiskanizsán is fontos szerepe volt: A „belső násznagytól", a menyasszony keresztapjától a „kérőnásznagynak", a vőlegény keresztapjának kellett kikérnie a menyasszonyt.219 Ők voltak a tanúk is, akik elkí-sérték a fiatalokat törvényre esküdni, ugyanis kb. az ''50-es évekig a násznép nem vett részt a hivatalos szertartáson. A lány keresztanyja játszotta többnyire a koszorúsasszony szere-pét, vagy pedig az az asszony, aki a kérőasszony is volt annak idején. Ő vitte a templomba a menyasszony koszorúját, mert azt a ''10-es évekig csak itt rakták fel a menyasszony fejére.220 A násznép a templomba a második világháború környékén kezdte elkísérni a fiatal párt. A nászmenetben, amely énekszóval, tánccal, „rikonyálással"221 kísérte az ifjú párt, a részt-vevők sorrendje kötött volt.222 A menyasszonyt a szülei házától már az esküvő előtt elbúcsúztatták, majd a szertartás-ról hazaérve a vőfély beköszöntötte. Az ifjú pár a menyasszony násznépével együtt meg-ebédelt. A korábbi időkben a vőlegény és kísérete a vőlegényes házhoz ment, ott evett, a menyasszony pedig a vőlegénynek ebédet küldött át. A húslevessel kezdődő, mártásos főtt hússal, majd baromfihúsos kásával, pecsenyével, hurkával folytatódó és rétessel záruló menüsor hasonló a mai napig. A vacsoráig a húsételek végig az asztalon maradtak, s este frissen készített káposztalevest („órjás káposztát") vagy krumplilevest szolgáltak fel. Délután 4-5 óra felé felbokrétázott, felsallangozott kocsira tették a stafírungot, és akkor is körbe járták vele a falut, ha az ifjú pár a menyasszony szüleinél maradt lakni.223 Út köz-ben madár alakú süteményeket, „kukorést" szórtak a bámészkodóknak. 215 Markó, é.n. 216 N. Szabó szerint az esküvő és a lakodalom között három-négy hét is eltelhet, ezalatt készülnek elő a lag-zira. Addig a fiatalok szüleiknél laknak, s az ifjú férj úgy látogatja feleségét, és úgy udvarol neki, mint menyasszonyának. Lásd: N. Szabó, 1929.347.p. 217 Markó. é.n. „Régen" az esküvő és a lakodalom ideje nem esett egybe. 218 N. Szabó szerint a vőlegényes és a menyasszonyos háznál tartott két lagzi időpontja egybeesik, csupán a vendégsereg válik külön; ennek az az oka, hogy így akarták megelőzni a bicskázásokat a két rokonság tagjai között. Lásd: N. Szabó, 1929. 349.p. Markó szerint a lagzi az ''50-es évek végén a menyasszonyos háznál kerül megrendezésre, és legfeljebb akkor engedik át a vőlegény családjának, ha náluk nemrégiben volt másik lakodalom. Lásd: Markó é.n. Saját adatközlőim szerint egy hét telt el a két lagzi között, ami a század első felében 3-3 napig, később 2-2 napig is eltartott. Újabban a meghívottak pénzzel járulnak hozzá a vendéglátás költségeihez, s emellett nászajándékot is adnak, illetve ajándéktárgyak helyett most már többnyire pénzt. 219 A kikérés során a „belső násznagy", csak úgy engedte be a vőlegényt és násznépét a kapun, hogy találós kérdéseket tett fel nekik, majd azok megválaszolták. Közben a menyasszony elbújt, de úgy, hogy a kérő-násznagy könnyen megtalálja, s a vőlegény mellé tudja vinni. Innen indultak a templomba esküdni. 220 Szalay. é.n. 221 Úgy táncoltak, hogy az úton járók kocsival nem fértek el tőlük, s kerülniük kellett másfelé. A „rikonyálás", a rigmusok kiabálása valamikor meghatározott szereposztás szerint történt. A látványos, zenés felvonulás az ''50-es évektől már nem volt jellemző (Markó EA10054). 222 Markó, é.n.; Szalay, é.n. 223 Szalay. é.n. Erre a menetre a század közepétől már nem nagyon kerül sor. 461 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között A mulatság, tánc, viccmesélés, mókázás224 egész nap, egész éjszaka folyt, megállás nél-kül. A menyasszony fejét éjfélkor kötötték be, ezután került sor a menyasszonytáncra,225 amikor „eladták" a menyasszonyt; ennek bevétele a menyasszonyt illette. A tánc végén a vőlegény felkapta párját, és kifutott vele. Éjfélkor hurkát, hajnalban kávét kapott a vendég-sereg, reggelire pedig kocsonyát tálaltak fel nekik. Reggel a násznép még talpon lévő fele elment megkeresni azokat, akik hazaszökdöstek, és lánccal, kötéllel megkötözve hozták vissza őket úgy, ahogy otthon rájuk találtak, hálóruhában, és ott folytatják a mulatozást, ahol abbahagyták. Délben nagyjából ugyanaz volt a menü, mint előző nap, este pedig jött a ,,tepszistől" együtt feladott „kitolórétes". A lagzi az egész falunak szólt, senkit nem lehetett kirekeszteni belőle. Ha a lagzis ház ablakai be lettek volna függönyözve, a kinnrekedtek be is törték volna. Néha a kívül ácsor-góknak, bámészkodóknak ételt-italt adtak ki, s előfordult, hogy behívták őket táncolni is. A lakodalom utolsó aktusaként, egy héttel később a lagzit tartó örömszülők „kárlátó-ba", vagy ahogyan a ''40-50-es évekig hívták, „kistorba"226 hívták a legközelebbi rokonokat, hogy a megmaradt italokat és ételeket elfogyasszák. 6.4. Menyecskesors, vőség, generációk együttélése A 20. század közepéig jellemző volt három generáció egy fedél alatt élése, bár ennek az együttélésnek a tartalma fokozatosan megváltozott. Természetesen az affinális (házas-sági rokoni) kapcsolatokban is sok múlott a résztvevők jellemén, személyes szimpátiáján, jóakaratán. A régi szokások szerint a gazdaság dolgaiban az öregek döntöttek, míg bírták magukat; gyakran az öregasszony, ha ő volt a kardosabb. Ők is kezeltek minden pénzt, ami a házhoz befolyt. A menyasszonyt új otthonában fogadó „szívből jövő szavak" -„Isten hozott ídes lá-nyom"227 - nem mindig híven vetítették előre a jövőt. Az 1950-60-as évekig menyecskének vagy vőnek lenni más házánál sokszor nem volt könnyű sors Kiskanizsán sem. Az engedel-mességet az anyós és az após mindkettőtől egyaránt elvárta. A gyermek házastársával kap-csolatban az az uralkodó felfogás az volt, hogy „menyem nem lányom, vőm nem fiam". Ha a „vőgyerek" nem fogadta el apósa irányítását, hamar a szemébe vágták: „nem te vagy a gazda!" Ha a meny ellenkezett volna anyósával, ő is megkaphatta: „jegyezd meg: itt én vagyok a gyökér, te csak úgy gyöttél!" A fiatal menyecskét, aki férje szüleivel lakott, anyósa nemigen engedte piacozni, mert nem tudta volna pontosan elszámoltatni a pénzről. A legtöbben csak akkor kezdtek piacra járni, amikor már maguk asszonyai lettek, vagy anyósuk betegség miatt nem tudott többet menni. A menyecske mindezek ellenére, ha már gyermekei voltak, gyakran akkor is anyó-sánál és apósánál maradt, ha a férje meghalt, vagy valamilyen oknál fogva elhagyta őt. A 20. század első felére vonatkozó adataink szerint, a más házánál élő meny vagy vő azért nem volt mindenestől kiszolgáltatva házastársa szüleinek, mert saját szüleitől is meg-kapta azt a támogatást, amit azok anyagi erejük függvényében megadhattak neki. A lányok gyakran vittek magukkal egy tehenet228 új lakóhelyükre, de ha otthon maradtak, saját szü-224 Az egyik kedvelt játék az volt, hogy egy személy leült középen egy székre, azután szólított valakit (férfi nőt, nő férfit), hogy csókolja meg őt. A „vőfény" körbejárt egy gombra kötött kendővel, és jó nagyot húzott annak a hátára, akit a kör közepén ülő elhívott. Azon kívül szerettek maskarázni, „maszkázni" is. 225 Az ''50-es években még 20-50 Ft-ot raktak a letakart vájlingba. 226 Szalay, én. 227 N. Szabó, 1929. 350.p. 228 ggy^ gyenge tej forgalomba hozása miatt indított kihágási per során S-né állítja, hogy ha lánya, S. Gy-né és veje külön háztartásba mennének, akkor az egyik tehenet nekik adná, mert másik lányának is adott már egy marhát. Lásd: MNL ZML Nagykanizsa m. j. város iratai. 1937. 462 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között lei is így segítették az új kiscsalád életét. A férj és családja is elismerte a feleségnek a tehén-re vonatkozó kizárólagos tulajdonjogát: ennek hasznával a menyecske rendelkezett, saját magára és családjára költhette. A szigorú, patriarchális viszonyok oldódására utal már a két világháború között is az a sűrűn előforduló gyakorlat, hogy - bár a fiatalok egy fedél alatt éltek a szülőkkel - mégis teljesen önállóan, külön gazdálkodtak. A szülő gyakran már akkor odaadott egy darab földet használatra házas gyermekének, amikor még az ő nevén volt a tulajdonjog.229 Az örök-ség egy részét természetesen azok a gazdák tudták megelőlegezni házas fiuknak vagy leá-nyuknak, akik rendelkeztek akkora birtokkal, hogy a maradékon is jól tudtak gazdálkodni saját házuk népével. Ha már túl idősek és törődöttek voltak a munkához, átadási, később ajándékozási szerződést készítettek vagyonukról, saját eltartásukat az ajándékozás feltétele-ként megszabó záradékkal. 6.5. Lakóhelyválasztás, ragadványnevek Valamikor talán létezett olyan szabály, hogy a fiatal párnak a viri-patrilokális230 letelepedést kell követnie, a 20. században azonban ezt már nem tartották be szigorúan. A patrilokalitás a normák szintjén olyan elvárásokban fogalmazódik meg a legutóbbi időkig, hogy a meny kötelessége beteg, magatehetetlen apósa-anyósa elgondozása, illetve abban, hogy általában a fiúgyermek marad otthon, de ha egyszer elhagyja apja portáját, akkor már csak vendég-ként látogathat haza.231 A fiatalok lakóhelyének kiválasztásában azonban a patrilokalitásnál sokkal fontosabb volt a megfelelő számú munkaerő biztosításának szempontja, vagyis az, hogy mind az újasszony, mind az újember családjában maradjon elég felnőtt a gazdaság feladatainak ellátására. A letelepedés azonban nem volt végleges, idő közben előfordulha-tott, hogy az ifjú pár átköltözött a másik fél szüleihez, vagy teljesen új otthont épített ma-gának. Többnyire a legfiatalabb, illetve a legkésőbben megházasodó testvér maradt otthon, az öreghelyben, általában a fiú, ez azonban nem volt merev szabály. Előfordult nem egy esetben, hogy például a legfiatalabb fiú ment el vőnek máshova, és idősebb leánytestvére maradt otthon. A hasonló döntések hátterében általában személyes motiváció állt: ha a meny nem akarta, akkor a leány vállalta saját szüleinek, nagyszüleinek elgondozását. A házasság utáni letelepedésnek még egy dologban lehetett jelentősége: a „mellékne-vek"232 felvételében, illetve öröklésében. Kiskanizsán ugyanis a 19. században érvényes en-dogámia az ugyanazon előnevet viselő családok megszaporodásához vezetett, ami egy idő után lehetetlenné tette egymástól való megkülönböztetésüket. Ehhez még hozzájárul az is, hogy korlátozott számú keresztnevet alkalmaztak, mert szívesen adták mind fiú, mind le-ánygyermekeiknek az apa és az anya, valamint a nagyszülők utónevét.233 Ilyen módon va-lóban elengedhetetlenné vált az, hogy az egyéneket más módon is megkülönböztessék egy-mástól: erre szolgáltak a „melléknevek". A melléknevek részben egyéni tulajdonság, foglal-229 V-né azt vallotta, hogy az apjától használatba kapott 3 hold földön gazdálkodnak, abból élnek. Lásd: MNL ZML Nagykanizsa m. j. város iratai. 1937. 230 Viri-patrilokális letelepedés: az újházasok a férj apjának háztartásába költöznek. 231 Egy hétgyermekes gazda mondta máshová nősülő fiának a ''30-as évek elején: „Beszállóként, rokonként eljö-hetsz, de többet nem jöhetsz vissza!" 232 Kiskanizsán a ragadványneveket nevezik melléknévnek, amelyet általában számon tartottak, és ismertek az egyes családokkal kapcsolatban. A hivatalos neveket, vagyis azt, „hogyan nevezik írásban", gyakran nem is tudják, még a szomszédok sem. 233 1955.114.p. Ez 1940-1950 között mintegy 33 név alkalmazását jelenti mind a férfiaknál, mind a nők-nél, amiből leggyakrabban a következő 6-7 fordul elő: József, Ferenc, László, György, István, János; illetve Mária, Anna, Erzsébet, Julianna, Katalin, Rozália, Ilona. Az egyetlen lényeges változás a keresztnév-adás tekintetében a 100 évvel korábbi állapothoz képest a Mária név elterjedése. 463 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között kozá s vagy egy életesemény alapján keletkeztek és „ragadtak" rá viselőjükre, és adódnak tovább a következő generációra; másrészt valamelyik felmenő kereszt- vagy családneve öröklődik tovább melléknévként. Gyakori a matrilineáris (anyai ági) átörökítés, egyes ese-tekben világosan megfigyelhető 3-4 generáción keresztül az, hogy anyáról gyermekeire adódik át a melléknév. Előfordul az is, hogy egyik testvér gúnyneve átragad a többire. Ám a legtöbb esetben valóban az egyén megkülönböztetésére szolgál, olyannyira, hogy édes-testvéreket is hívhatnak másként, például egyiket az apáról, másikat az anyáról nevezik el; illetve a féltestvérek esetén egészen természetes, hogy arról a szülőről marad rájuk a mel-léknév, aki nem közös a másik testvérrel. Az sem ritka egyébként, hogy valakit egyszerre több melléknévről ismernek. Markó plébános azt állapítja meg a melléknevek átörökítésé-vel kapcsolatban, hogy többnyire a lakhely illetve a családnév gyakorisága együtt döntik el, hogy az anya, az apa, illetve a házastárs ragadványnevén emlegetik-e az egyént. Szerinte nem is a család, hanem a ház, a birtok viseli a nevet, s aki oda beköltözik, azontúl őt is úgy hívják.234 Vagyis a vőt a felesége, a menyecskét a férje után. Ha túl gyakori a férj neve, lehet, hogy akkor is felesége után emlegetik, ha őhozzá ment az asszony lakni. Ezek a szabályok azonban a mi megfigyeléseink alapján nem működnek ennyire következetesen. Előfordul, nem is ritkán, hogy a más házánál élő meny vagy vő megtartja saját nevét, s ugyanígy a házastársa is. Gyermekeit pedig adott esetben a még élő szülő után emlegetik.235 6.6. A nemi és családi szerepek átalakulása Legkésőbb a 19-20. század fordulójától beszélhetünk a nemi szerepeknek, illetve a csa-ládon belül a férj és feleség pozíciójának kiegyensúlyozódásáról. Ezt az is jelzi, hogy a leg-régebbi, emlékezettel még elérhető időktől a házastársak kölcsönös tegeződése volt érvény-ben. A 20. század közepén már csak egészen kevés számú adattal rendelkezünk arról, hogy az asszony nem együtt ment végig azt utcán a férjével, hanem három lépésről követte. A 20. század elején, főleg olyan családokban, ahol sok fiú volt, még gyakran előfordult, hogy a menyecskével szinte cselédként bántak; többek között nem ülhetett egy asztalhoz a család férfitagjaival. Ez a bánásmód azonban már ekkor sem volt általános. A múlt század közepén az, ha például a családanya állva evett, már nem feltétlenül a környezet elvárása vagy netán értékítélete miatt történt így, hanem egyfajta megszokás, gyerekkorban látott minta következménye volt: a család hiába bíztatta az anyát, hogy üljön le közéjük, az asz-szonynak így volt természetes.236 Ebből is látható, hogy a kiskanizsai család már régóta nem volt szigorúan patriarchális berendezkedésű. Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha ezt a fejleményt a nőknek a terme-lésben betöltött fokozottabb szerepével magyarázzuk. Ez nem kizárólag a kertészkedés és piacozás gazdasági jelentősége miatt alakulhatott így. A leányok-asszonyok külső, a családi üzemen kívüli munkavállalása már a múlt század első felében megindult. A szegényebb csa-234 Bármennyire hasonlatos ez a „házszisztéma" névadási elveihez, ahol a birtoknak valóban van neve, amit a vő is megkap, mégsem gondoljuk, hogy itt valami hasonlóról volna szó. Kiskanizsán a „birtok", mint azt az örökösödés tárgyalásánál látni fogjuk, messze nem olyan állandó társadalmi entitás, mint a házsziszté-ma egyik klasszikus régiójában, Dél-Franciaországban, mert az egyenlő örökösödés elve miatt állandóan osztódik. Kiskanizsán a névadás sokkal inkább a megkülönböztetésről szól, mint a „család" és a családi birtok egységéről. 235 Az egyik módos gazda, „Köles", „írásban" Kovács József Sneff „Sisári" Katalint vette feleségül másodszor-ra. E házasságából származó leánya, „Köles" Mária mellé vőt hoztak Szmodics „Martin" József személyé-ben. Kisebbik leányát, aki ma ezen a telken lakik családjával, korábban „Köles" Panninak emlegették, majd édesanyja halála után már inkább mint „Martin" lányát. Mindezekből is kitűnik, hogy édesapja végig megőrizte saját melléknevét. 236 Hogy ez valóban csak formaság volt, az kitűnik abból is, hogy ugyanerről az asszonyról unokahúga elme-sélte, milyen fontos szerepe volt a család irányításában, fiai kitaníttatásában. (Saját gyűjtés 2002.) 464 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között ládok lányai közül sokan férjhez menésig a Kávégyárban, valamelyik varrodában, egyéb üzemben vállaltak munkát. Ennek köszönhetően már az 1930-40-es években (de valószí-nűleg korábban is) létezett egy olyan „diskurzus" az asszonyi társadalomban, amely meg-kérdőjelezte a férfiak felsőbbrendűségét. 6.7. Gyermekvállalás, születésszabályozás, gyermeknevelés A gyermekvállalás Kiskanizsán is, mint általában a földműves társadalomban egyfajta biztosíték volt a jövőre nézve, hogy a szülőt öregkorára valaki eltartja, s továbbviszi a csa-ládi birtokot. A családfákból az derül ki, hogy a 19. század végéig, a 20. század legelejéig a kiskanizsai családokban a magas születésszám volt jellemző, gyakorlatilag minden csa-ládban annyi gyermek született, amennyit a szülők egészségi állapota lehetővé tett. Ebben az időben nem volt ritka egy családon belül a 10-12 gyermek sem.237 Világrajövetelükben vizsgált korszakunk elején 2-3 bábakönyvvel rendelkező bába segédkezett, kiket rendsze-resen behívtak ellenőrzésre.238 Egy generációval később azonban már megszólták azokat a családokat, ahol ilyen sok gyermek születetett: a két világháború között gyakorlatilag a 4-5 gyermek vállalása vált normává, majd még egy generációval később a két-három gyermeké. Az alacsonyabb gyermekszám, és feltehetően némely születésszabályozási módszer elterjedése239 tehát éppen arra az időszakra tehető, amikor a nemiséggel kapcsolatban a norma egyre szigorúbbá válik, az egyházi befolyás nő az ifjúságnevelésben, valamint a csa-ládi gazdaságok egyre inkább bekapcsolódnak a piaci vérkeringésbe. Ezért valószínű, hogy Kiskanizsán ebben a korszakban a vallásos érzelmek, valamint a kertészeti termeléshez és a gazdasághoz szükséges munkaerő biztosításának szándéka csekély szerepet játszhattak a családtervezésben. Éppen ellenkezőleg: úgy tűnik, hogy az anyák úgy tudtak fokozot-tabb mértékben részt venni az intenzív termelésben, ha minél előbb letehették a gyermek-dajkálás gondját,240 ezért volt többek között egyre népszerűbb intézmény az óvoda is. A másik fontos ok lehetett a gyermekszám csökkentésében, a birtokok gyors ütemben való elaprózódása: egykor tekintélyes családok sokaságáról mesélik, hogy a földek két ge-nerációban is 8-10 felé osztódtak, s a harmadiknak már csak akkora töredékek jutottak, amin nem lehetett megélni. Mint azt korábban is láthattuk, a 19. század második felétől Kiskanizsa már a túlnépesedéssel küszködik, és a birtokszerkezete is kedvezőtlenül alakult. A századfordulóra a mezőgazdaság elérte a népességeltartó képességének legvégső határát, ezért egyre nagyobb számban választottak más szakmát a fiatalok. Bár a kiskanizsaiak alapvetően az egyenlő örökösödés szabályát követték, némelyik - módosabb - családban a 19. század végén azt a stratégiát kezdték alkalmazni, hogy a családból egy-két fiúgyer-meket kitaníttattak, papnak adtak, s csak egyvalaki vitte tovább a birtokot. így lehetett megőrizni a családi birtok életképességét. Az 1920-30-as években már voltak olyan családok, amelyek akkor sem vállaltak kettő-háromnál több gyermeket, ha csak lányuk született. Az olyan presztízsszempontok, hogy 237 Kerecsényi, 1978. 8.p. Egy adatközlő szerint: „Öt gyerek még kevésnek számított, 7-8 általános volt, de gyakori volt a 10-12 is, de meghaltak korán. (A Lakatos Lajosékról azt mondták, 18 született nekik.)" 238 MNL ZML V. 1521.1876/1177. 239 A születésszám-csökkenésnek mindenképpen arra kell utalnia, hogy igenis ismertek és alkalmaztak olyan módszereket, amelyek alkalmasak voltak a születendő gyermekek számának korlátozására. Lásd: Kerecsényi, 1978. 24.p. 240 Közvetlenül a századforduló környékén, ha az anya nem tudta kire bízni a gyermeket, még előfordult, hogy a csecsemőt vagy alig járni tudó kisgyermeket magukkal vitték a mezőre. Sok esetben kimélyíttettek egy gödröt, amiben szabadon mozoghatott, de kimászni nem tudott belőle, s fölé készítettek számára ár-nyékot. 465 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között továbbviszi- e valaki a család nevét, már nem számítottak sokat. Ez olyannyira így van, hogy még az örökbefogadások esetén sem részesítették feltétlenül előnyben a fiúgyermekeket.241 A gyermektelen házaspárok ugyanis, saját és birtokuk jövőjének biztosítása érdekében, gyakran folyamodtak ahhoz a megoldáshoz, hogy saját nevükre vettek egy rokongyereket. A gyermek kiválasztásában, úgy tűnik, az sem bírt fontossággal, hogy a férj vagy a feleség rokonságából származik-e. Többnyire az örökbefogadó szülők egyikének testvére volt az, aki „átadta" valamelyik gyermekét, aki az örökbefogadók számára szimpatikus volt. Azon-túl a gyermek és a nevelőszülők között teljesen olyan volt a kapcsolat, mintha egyenesági rokonok lettek volna. A gyermek úgy is szólította őket, mint édesszüleit: „aptya", „anyja". Legyen akár fiú, akár leány az örökbefogadott, a nevelőszülők egész vagyonukat egyedül őrá hagyták, a vér szerinti szülő vagyona pedig testvérei között oszlott meg. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a gyermek és édesszülei között megszűnt volna a kapcsolat, bár-mikor meglátogathatta őket és otthon maradt testvéreit. Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy a leányok és a fiúk között soha semmiben nem volt különbség, de úgy tűnik, hogy a 19-20. század fordulójára az egyes gyermekek közötti, nem alapján való különbségtétel az örökösödésben nem nyilvánult meg. Hiszen, mint azt láttuk, ebben az időszakban már az sem volt biztos, hogy a leányt viszik el a háztól, mert a fiúk is majdnem ugyanolyan gyakran házasodtak be más házához, s a leány is ugyanúgy részesedett az ingatlanokból, mint a fiú. Számtalan élettörténet tanúskodik arról, hogy a leánygyermekeket is legalább annyira szerették az apák és a nagyapák, mint a fiúgyerme-keket, s néha kifejezetten a kislány volt a kedvenc a háznál. Mint fentebb említettük, a nagyszülők sokat segítettek az unokák nevelésében. Valami-kor az idősek, akik már nem tudtak annyit dolgozni, a kisgyermekek gondozásával voltak elfoglalva. A gyermekek - egyik adatközlőm szerint - néha jobban is szerették nagyany-jukat, mint anyjukat. Előfordult, hogy a nagyszülők teljes egészében átvállalták a kicsik nevelését, ha anyjukat túlságosan lekötötte a gazdaság, vagy megbetegedett. Arra, hogy pesztrát vagy dajkát fogadtak volna a gyermek mellé, csak szórványos és viszonylag korai időszakról származó adataink vannak, amelyek arra engednek következtetni, hogy első-sorban olyan egyedülálló, szegény szolgálólányok vagy özvegyasszonyok vették igénybe dajka szolgálatait, akik kenyérkereső munkájuk mellett nem tudták ellátni gyermekük gon-dozásának feladatát.242 A gyermeknevelés terén egyébként Kiskanizsán a legtöbb „pógárcsalád" rendkívül visszafogott módszereket alkalmazott. A szülők által tanúsított önfegyelem és önkontroll ezen a téren is érvényesült, és ezt a mintát látták és sajátították el a gyermekek is. A szá-zad első felében fegyelmezési eszköznek bőven elég volt, hogy a szülő összevont szemmel nézett gyermekére. Nem volt általánosan elterjedt a testi fenyítés, legalábbis úgy tűnik, a kiegyensúlyozott családi életnek semmiképpen nem volt velejárója, s a felnőttek lehetőleg nem ragadtatták magukat szélsőséges cselekedetekre. A szülők ettől függetlenül nem voltak nagyon engedékenyek a gyermekekkel, korán munkára fogták őket, eleinte kisebb feladatokkal megbízva őket. A gyermekek munkaere-241 A genealógiai felvételek során összesen nyolc esetben találkoztunk örökbefogadással. Ebből 3 alkalommal a feleség családjából származott az örökbefogadott gyermek (két esetben a feleség testvérnénjének lányát illetve fiát, egyszer fivérének fiát fogadták örökbe), egy esetben pedig a férj családjából (leánytestvérének fiát vették magukhoz). Egyik esetnél nem tudjuk a gyermekek származását, itt a gazdaszülők két fiútest-vért vettek magukhoz. A hatodik esetben a feleség előző kapcsolatából született fiút vette saját nevére a férj. (Az utolsó két eset már a ''70-es években történt.) A leány örökbefogadása egyedi esetnek tűnhet, ám megfontolandó, hogy olyan családból vették magukhoz nevelőszülei, ahol összesen két fiú és két lány született, tehát mód lett volna fiúörökös választására is. Az örökbefogadók egyébként jóval módosabbak voltak, mint az édesszülők. 242 MNL ZML IV. 264. Kapornaki Járás, Közigazgatási Iratok. 1861-1871.1863:1307. 466 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között jét - ahogyan azt fentebb láttuk - 10-12 éves koruktól ki tudták használni az intenzívebb növénytermesztési ágakban. Mint minden más munkát, a piacozást is korán elkezdték oktatni kisleányaiknak. Fo-kozatosan, érettségüknek megfelelő feladatokkal látták el őket. Már kisiskolás koruktól hajnalban előre küldték őket a piacon helyet foglalni. A gyermekek 10-12 évesen távoli városokba is elkísérték a szülőket piacozni, 13-14 évesen pedig egyedül árultak. Anyjuk vagy nagyanyjuk tanította őket a vevőkkel alkudni. Ennek különösen nagy jelentősége volt még a két világháború között, amikor „átaljába" mértek, nem piacos mérleggel.243 A család-ban gyakorta az a lány lett a „piacos", aki a „leghitványabbik" volt, s akit sajnáltak erősebb mezei munkára fogni vagy napszámosnak küldeni. Hamar kiütközött, hogy a kislánynak van-e érzéke és tehetsége a vevővel való beszédhez, kedveskedéshez, elég talpraesett-e az alku során. Volt, aki bevallotta, nem szeretett árulni, inkább odaadott mindent a kofáknak. A szülők nem erőltették, inkább olyan feladatot bíztak gyermekükre, amit az szívesen csinált. Kényeztetésről, kedvezésről legfeljebb a gazdagabb családokban, ott is csak módjával lehetett szó, a népesebb családokban ilyesmit elképzelni sem lehetetett. A legfontosabb az volt, hogy a munkát mindig megfelelően elvégezzék, akkor kerülhetett sor a szórakozásra is. Az 1950-60-as évekig egyébként a már munkahelyen dolgozó gyermektől is elvárták, hogy hazaadja a keresetét, amiből a gyermekek nem is kértek vissza. Azt, hogy a kerti termények elpiacozásából származó bevételt egy leány megtarthatta volna, egyszer sem hallottam adatközlőimtől, bár korábbi gyűjtések utalnak arra, hogy a leányok a divatos öl-tözetüket a piaci bevételeknek köszönhették.244 Ebben valószínűleg lehettek családonként eltérések, de az általános az volt, hogy a kiskorú gyermek mindenben alávetette magát szülei, majd később, házasságát követően apósa és anyósa irányításának. A maximális tiszteletet várták el az idősebbekkel szemben, amely a megszólításban és a magázó formában egyaránt megnyilvánult. A „rokkonok"245 megszólítására ugyanez volt érvényben: a sógort, „ángyi",246 „nénjét", „bátyját" magázni illett, ha idősebb volt a megszó-lítónál. 6.8. Örökösödés Ez a fentebb vázolt, generációk közötti hierarchikus viszony mindaddig fennállt, amíg a megélhetés alapját jelentő birtok felett az szülők rendelkeztek. A levéltári források közül az árvaszéki iratok és az úgynevezett átadási szerződések bizonyulnak az örökösödés kérdésé-vel kapcsolatban a legjobb forrásnak. A közgyámnak illetve az árvaszéknek volt a feladata annak ellenőrzése, nem rövidítik-e meg a kiskorú örökösöket a többi örökösök, valamint az árvák vagyonának kezelése is e szerv hatáskörébe tartozott, amennyiben nem volt olyan személy, aki ezt felelősséggel el-végezte volna.247 A kiskorú, még nem házas és gazdálkodásra még nem alkalmas fiatalok földjeit-házait hasznosítás végett gyakran bérlőknek adták ki,248 s a haszonbérleti díjakról a közgyám évente tartozott elszámolni. 243 Az „átaljába" mérés annyit jelentett, hogy az adott árut az árus „gondolomformán", kis kupacokba rakta. A káposztát akkoriban fejszám adták, a vöröshagymát, fokhagymát hatos „fonyásban". Bár a hatóságok már akkor is ragaszkodtak a hiteles mérőeszközzel való méréshez, ez csak később terjedt el. 244 Frazon, é.n. 245 Kiskanizsán a rokon szót sajátosan, a középső „k" hang erős megnyomásával ejtik. 246 Az ángy, ángyi az oldalági affinális nőrokon, azaz a fiútestvérnek vagy unokatestvérnek, illetve a szülő fitestvérének a felesége. 247 MNL ZML V. 1521.1874:1097. 248 MNL ZML V. 1521.1876:1063. 467 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között A z örökösödési, átadási és ajándékozási szerződésekből egyértelműen az derül ki, hogy Kiskanizsán a 19. század második harmadától egészen kivételesen fordul csak elő a nem egyenlő osztás,249 az esetek többségében valóban egyenlő örökösödésről beszélhetünk, és nem feltétlenül csak a férfiörökösökre vonatkoztatva.250 Nem tudni, pontosan mikor tör-tént meg a váltás a férfiági egyenlő (agnátikus szegmentált) örökösödéről a teljesen egyen-lő (kognátikus szegmentált) örökösödésre, de a 20. századból egyetlen adatunk sincs arra, hogy a leányok ne kaptak volna ugyanakkora részt a családi vagyonból, mint fitestvéreik. Az árvaszéki iratoknál ugyanakkor felmerülhet a hatósági ellenőrzés kérdése is, tudni-illik, ha kiskorú - 24 év alatti - árvákat is érintett az örökösödési ügy, akkor az árvaszék hivatalból felügyelt a vagyonmegosztás lefolyására, hogy a kiskorú gyermekeket meg ne rövidítsék. Az átadási és ajándékozási szerződések esetében azonban elvileg nincs meg az a kényszer, hogy a vagyont egyenlő módon kellene felosztani, hiszen az ajándékozó szabadon eldöntheti, kinek mit ad, és milyen feltételek teljesülése esetén. Ezekben sem ta-lálni azonban nyomát annak, hogy a nőket - legalábbis az egyenes ági leszármazottakat -bármilyen szempontból háttérbe szorították volna. Egyedül a gyermektelen özvegyek nem számíthattak saját hozományukon kívül egyéb vagyonra a családi örökségből.251 Az ajándékozási és átadási szerződések részben arra szolgáltak, hogy mentesítsék az utódokat a nagyobb arányú örökösödési illeték megfizetése alól, s csak az ajándékozási szerződés után járó 1,5%-os illetéket kelljen megfizetniük. Másrészt, mint azt a példák kap-csán is láttuk, az idős szülők, nagyszülők vagy oldalági gyermektelen rokonok számára a nyugdíj- és társadalombiztosítás szerepét töltötte be: a vagyon átadásának fejében teljes ellátást, ápolást és gondozást kértek az örökösöktől. Amíg az ajándékozó nem szorult rá a fizikai gondozásra, addig a kikötött mennyiségű élelmet, bort, tűzifát stb. szállították neki gyermekei. Ha valaki közülük ezen felül a gondozást és ellátást is vállalta, akkor az egyen-lő örökrészen kívül még megkaphatta a háznak egy részét, egészét, esetleg az örökhagyó ingóságait. Gyakori a kegyeleti szolgálatok kikötése a szerződésekben: tisztességes teme-tést, szentmisét kérnek az ajándékozók; sőt, a családi legenda szerint egy módos gazda egy homokkomáromi szőlő fejében fiától márvány síremléket rendelt, majd a fiú is ugyanezzel a kikötéssel adta tovább a szőlőbirtokot saját fiának. Az örökösödés illetve az ajándékozási szerződésben való vagyonfelosztás ritkán történt a családfő kizárólagos elhatározása szerint. Általában a szülők összehívták gyermekeiket, valamint azok házastársait, és megbeszélték velük, hogy ki melyik földdarabra, szőlőbir-tokra tart igényt, ki vállalja majd eltartásukat, kié legyen a ház vagy egy része. Többnyire a legidősebb fiú választhatott elsőnek a különböző örökségrészekből. A szülők igyekeztek megfelelni minden gyermekük igényének, s úgy megállapítani az örökrészeket, hogy azok egyenlő értéket képviseljenek akkor is, ha nem voltak egyneműek (pl. ha egyik testvér nagyobb darab szőlőt kapott, akkor a másiknak az örökrészében több szántóföld, házhely szerepelt). Ha egyik gyereknek nem tetszett valamelyik megoldás, akkor hajlandóak voltak 249 Egyetlen olyan iratot találtunk a 19. század második felében, amely példa a nem teljesen egyenlő osztásra. Ebben az esetben sem a fiúk és leányok közti különbségtételről van szó, hanem az egyik fiú (feltehetően az idős szülők gondozója) kapott volna testvéreinél nagyobb értéket. Ez azonban a másik három gyermekre és az unokákra nézve egyformán hátrányos lett volna. Mivel egyikük a maga 21 évével még kiskorú volt, az ő érdekeit képviselendő a közgyámi hivatal ragaszkodott az egyenlő osztáshoz, melyet mind az özvegy, mind az összes örökös elfogadott. Lásd: MNL ZML V. 1521.1874: 2464. 250 péida az egyenlő osztásra: B. György és neje, Gy. Anna örökhagyók hagyatéka, két fiuk és két lányuk közti elosztása, amely esetben a lányok értékben ugyanazt kapták örökségül, mint fiútestvéreik. MNL ZML V. 1521 Kiskanizsa község iratai 1880/2537 251 Öreg Szerdahelyi József korábban elhunyt fiának, ifjabb Szerdahelyi Józsefnek az özvegye, Varga Anna belegyezik abba, hogy apósa vagyonából nem tart igényt másra, csupán saját női hozományát igényli vissza. Lásd: MNL ZML V. 1521.1871: 5049. 468 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között újratárgyalni az egész örökség kérdését, míg mindenki nem lett teljesen elégedett. Ha a házat többen is örökölték, akkor egyik testvér gyakran kivásárolta a másikat az örökségből; illetve szőlőbirtok, szántóföld egyenlő arányú öröklése esetén osztályos egyezséget kötöt-tek egymással, hogy csak egyiké legyen egy birtoktest, s könnyebben lehessen művelni. Ez már teljesen az örökösökre volt bízva, a szülők abba ritkán szóltak bele, hogy ki kivel és hogyan cserél. Az viszont megtörtént, hogy megszabták a ház felét öröklő, velük együtt lakó gyermeküknek, hogy mikor kell kifizetni a másik testvért; így elejét vették annak, hogy évtizedekig elhúzódjék, amíg a másik hozzájut örökrészéhez.252 Legjobb megoldás-nak azonban azt tartották, ha mindegyiküknek önálló lakást, különálló szőlőbirtokot és pincét tudtak biztosítani, s arra törekedtek, hogy még életükben teljesen megnyugtató mó-don el tudják rendezni gyermekeik sorsát. Azt is mondhatjuk, hogy végső soron a helyi társadalom igazságérzetének leginkább megfelelő egyenlő örökösödés alapelve volt az a hajtómotor, amely működtette és fenntartotta a „sáskák" örökös szerzési vágyát, a pillanatnyi lazítást sem ismerő munkamorálját, azt a ,sáska ethoszt", melyet e tanulmány megkísérelt bemutatni. Resume Die Wirtschaft, Gesellschaft und Kultur von Kiskanizsa von 1850 bis 1945 Kiskanizsa war der westliche Siedlungsteil von der Stadt Gross-Canisa. Die einstmals selbständige Siedlung wurde von Gross-Canisaer Gebiet durch das Feld der entsumpften Haine, und vom dem zwischen den zwei Stadtteilen fließenden Prinzipalkanal getrennt. Die über durchschnittliche Bodenfruchtbarkeit verfügende Kiskanizsa bildete grundsätzlich einen landwirtschaftlichen Teil der Stadt. Ihre Bevölkerung betrug etwa 25-30% der Gesamtbevölkerung über den erforschten hundertjährigen Zeitraum. Die Außergewöhnlichkeit von Kiskanizsa ist die Bewahrung des eigentümlichen, kulturellen Gewohnheitssystems auch in der Zeit des Kapitalismus, welches obwohl es sich ständig veränderte, dennoch für die Bevölkerung und Funktionierung der Stadtsiedlung ständig charakteristisch war. Kiskanizsa war lange Zeit eine der wichtigsten Lebensmittelversorger von Gross-Canisa. Neben den üblichen kleinbetrieblichen Systemen wurden sie hauptsächlich von einem an Gartenprodukten spezialisierten Marktcharakter dominiert. Die Gartenpflanzen von Kiskanizsa waren leicht zu verkaufen, sowohl am Markt der Stadt, als auch an den Märkten der umliegenden Siedlungen. Nach dem Bau der Eisenbahn waren die Märkte von Ruppertsburg und Fünfkirchen für die Marktfrauen von Kiskanizsa leicht erreichbar. Die Studie legt die speziellen Charakterzüge der Wirtschaft von Kiskanizsa, das Betriebssystem und die Landbesitzstruktur dar. Sie beschäftigt sich mit dem Alltagsleben der Bevölkerung von Kiskanizsa, den so genannten „Heuschreck-Bevölkerung. Sie beschreibt mit anthropologischer Genauigkeit die typischen familiären und gemeinschaftlichen Zusammenlebensformen von der Bevölkerung von Kiskanizsa. 252 MNL ZML V. 1521.1880/2563. Tiszai Ferencz és neje, Veber Anna tulajdonaikat átíratják leányukra, Tiszai Annára, s annak férjére, Mátés Józsefre egyenlő arányban, azzal a feltétellel, hogy a szülők halála után T. Anna öccsét, Mihályt ki kell fizetniük. 469 Molnár Ágnes: Kiskanizsa gazdálkodása, társadalma és kultúrája 1850-1945 között Anschließen d werden einige eigentümliche Elemente des Gemeinschaftslebens präsentiert: die Autorin beschäftigt sich mit dem religiösem Leben, mit den Gewohnheiten der Familien, mit den Fragen der Verheiratung usw. The Economy, Society and Culture of Kiskanizsa between 1850 and 1945 Kiskanizsa settlement was the western city district of Nagykanizsa. The formerly independent settlement was separated from the territories of Nagykanizsa by the drained marshland and by the Principal-canal that flowed between the two parts of the city. Kiskanizsa with its medium-yield lands represented the basically agrarian part of the city. Its population gave some 25-30% of the total population during the 100 years analysed. The speciality of Kiskanizsa is that it managed to keep up the system of peculiar cultural habits even in the period of capitalism, and though this system permanently changed, it distinguished the all-time inhabitants and operation of the district. Kiskanizsa was one of the major food suppliers of Nagykanizsa city for a long time. Above the conventional small farming system, the market and fair features that specialized dominantly on horticultural products became expressed in its economy The horticultural plants of Kiskanizsa were easy to sell not only on the markets of the city, but the market-women of Kiskanizsa also appeared at the markets of the neighbouring settlements, moreover they easily reached the markets of Kaposvár and Pécs after the establishment of the railway. The study introduces the peculiar features of Nagykanizsa''s economy, the plant system, and the land structure. It deals with the everyday life of the population of Kiskanizsa, the so-called „mantis-population". It reveals the characteristic family and community coexistence habits of the population of Kiskanizsa with anthropological profoundness. Finally, the author discusses some characteristic elements of the social life: it deals with religious life, family habits, issues of marrying etc. Kaposi Zoltán AZ OKTATÁS VÁLTOZÁSAI NAGYKANIZSÁN (1850-1945) A Nagykanizsa városi monográfia oktatástörténeti fejezetét író kutató viszonylag sze-rencsés helyzetben van a forrásokat és a szakirodalmat illetően Ennek egyik oka, hogy az idők során minden iskola szükségét érezte annak, hogy szakemberekkel vagy helyi kollé-gákkal megírassa, feldolgozza saját iskolájának történetét. A másik, hogy viszonylag sok helyi sajtócikk, levéltári forrás és egyéb feldolgozható anyag maradt meg az iskolák hajdani működéséről. Terjedelmi korlátaink nem teszik lehetővé, hogy minden iskoláról részletek-be menően szóljunk, megtették ezt már intézményenként sokan előttünk. Figyelmünket éppen ezért a csaknem száz éves folyamat legfontosabb oktatási tendenciáira fordítjuk, utalva ugyanakkor az országban, avagy a térség más városaiban végbement változásokra, egyben keresve az egyedi, kanizsai vonásokat. 1. Az oktatás és a társadalom változásai A 18-19. századi társadalmi és gazdasági modernizáció fontos része volt az oktatás át-alakulása. A polgárosodással együtt járó változások igen sok szálon futottak. A fejlődés során átalakult a világszemlélet: a felvilágosodás gondolati keretei között egyre fontosabbá vált az ember, s a tudáshoz való hozzájutás igénye. Mindez alapjaiban rendítette meg az egyház addigi oktatási monopóliumát, hiszen a polgári gondolkodás, az egyre inkább a hedonista életmód irányába történő elmozdulás a krisztusi mértékletességgel már nehezen volt összeegyeztethető. A nyugati országokban elindult demokratizálódási folyamat a 18-19. században a korábbiaknál jóval nagyobb tömeget vont be az oktatás folyamatába. Emeljük ki e folyamatban a gazdasági modernizáció hatásait is, amely a technikai és technológiai folyamatok egyre szakszerűbbé válásával újabb és újabb keresletet támasztott szakmailag képzett munkaerő iránt. Az elemi szintű tankötelezettség törvény általi előírása már egyre szélesebb társadalmi rétegeknek biztosította az írás-olvasás képességének megszerzését. A középfokú képzés országonként eltérő struktúrája a polgárosodó rétegek számára vált elérhetővé. A képzési modell tetején ott voltak a főiskolák és az egyetemek, amelyek a 19. század második felében már szakosodtak és bomlottak, hiszen a magas szintű ismeretek már önálló egyetemi vagy kari képzési formát igényeltek. Ne felejtsük el a presztízsértékű társadalmi csoportok megjelenését sem az állami nyilvános egyetemeken, hiszen ez is ko-moly ráhatást gyakorolt egyes társadalmi csoportok mobilizációjára. S tegyük még hozzá, hogy az új és szélesebb spektrumú oktatás mellett gondoskodni kellett arról is, hogy a foly-tonosan és egyre gyorsabban változó gazdasági és társadalmi igényekhez alkalmazkodni tudó, vagyis relatíve rugalmas, legalább részlegesen átjárható oktatási modell jöjjön létre.1 Ezek a folyamatok később indulva, de a Habsburg Birodalomban, így Magyarországon is megjelentek. Mivel az alulról szerveződő oktatási rendszer létrejöttére nem volt lehető-ség, ezért nagyon fontossá váltak azok az állami rendelkezések (Ratio educationis, 1777, 1806.), amelyek a helyhatóságok számára kötelezővé tették az alapfokú oktatás megszer-vezését és fenntartását. Az 1770-80-as évektől elindult a községi iskolák kialakítása, ame-lyeket a legtöbb esetben az uradalmi tulajdonosok, az egyházi intézmények és a városok hoztak létre és tartottak fenn. A középfokú oktatás is szélesedett, egyre több gimnázium indult el. S ott voltak a piramis tetején az egyházi, állami vagy magánfőiskolák, egyetemek (Nagyszombat, Selmecbánya, Buda, Keszthely stb.). A19. század első felében már valóságos „alapítási láz" jelentkezett: mind az iskolák száma, mind a tanulók létszáma gyorsan emel-1 Vörös, 1989. 889.p. 474 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) kedett. Ebben a folyamatban a piacorientált helyeken elhelyezkedő, nagyobb lélekszámú települések voltak előnyben. Dél-Dunántúlon az oktatás fejlődése ugyanúgy megfigyelhető, mint máshol az ország-ban. Adataink és a szakirodalom tükrében e téren - a híres Csokonai idézet ellenére sem - nem érezzük elmaradottnak a térséget.2 Érdemes talán arra utalni, hogy a 18. században és a 19. század első felében Dél-Dunántúlon a községi iskolák mellett Pécsett, Kanizsán, Keszthelyen, Csurgón és Kaposváron gimnáziumot alapítottak, 1797-től agrárfőiskola mű-ködött Keszthelyen, joglíceum 20 éven át Pécsett, a reformkorban pedig tanítóképző Nagy-kanizsán és Pécsett. 2. Iskolák Kanizsán 1850 előtt A szaporodó gyerekszám, valamint a racionális gondolkodás térhódítása a 18. század-ban egyre fontosabbá tette az iskolaügyet a városban is. Az 1770-80-as évek oktatási ren-delkezései már egyenesen előírták egy elemi iskola létrehozását: Kanizsa oktatásügye a pécsi kerületi inspektorság alá tartozott.3 Az 1780-as évek vége felé az gátolta meg az iskola felépítését, hogy az uraság nem adott hozzá megfelelő telket, holott a jogszabályok őt erre kötelezték.4 A földesúri álláspont persze védhető volt, hiszen 1764-65-ben, midőn a piaris-ták kanizsai gimnáziuma létrejött, az uraság már adott iskolára egy telket, így joggal em-lítik, hogy „tőle már többet kívánni nem lehet"; ugyanakkor a kerületi inspektor azt javasolta, hogy a gimnázium telkén (vagyis a mai Eötvös téren) nemzeti oskolát is hozzanak létre. Erre azért is lett volna lehetőség, mert a II. Józsefnek a szerzetesrendek elleni intézkedése hatására a gimnáziumban akkoriban mindössze 30 diák volt. Az ügy folyamatosan húzó-dott, s a tanítás lehetőségei a csaknem 6000 lakosú mezővárosban egyre nehezebbé váltak. A magyar oktatás 1788-ig az Ispita-házban folyt.5 A városi német purgerek gyerekeinek viszont német nyelvű oktatásra volt szüksége, így a város „...németh mestert fogadott, kinek a Purgerek jó akarattyából Szállást fogattak, s élelmérül gondoskodtak". Rövid idő alatt a német iskolamesternek már 80 tanítványa lett, akik szintén az Ispita-házban lettek elhelyezve; ám mind a magyar, mind a német oktatást meg kellett szüntetni a városi szegényházban, mert 1788-ban „azon házat a katonaság elfoglalta, a...mestert is az Ispitálból kiverte." A magisztrátus azt javasolta, hogy „a Gymnázium helyett...normális iskola rendeltessék." Ez nyilvánvalóan a helyzethez igazodó kényszerjavaslat volt.6 A18. század vége felé már konkrét lépések történtek egy „nemzeti iskola" létrehozására. E célból a város 1793-ban megvette az ún. Gligor-telket. Ez a telek a Légrádi út (ma Ady út) és a Zrínyi utca sarkán álló nagyméretű fundus volt. Gligor József Piacidus a telket ko-rábban mostohaapjától örökölte.7 Az iskola építése 1793 után azonban továbbra is húzódott, mert az uraság meggondolta magát, s azt ajánlotta a városnak, hogy a telek felét tartsa meg, a másik fele viszont urasági kézben maradna, s helyette kétszer akkora szántót adna a földesúr a városnak. Ezt a város nem fogadta el, ugyanakkor építési engedély hiányában az építkezést nem kezdhette el. 1798-ban a városi magisztrátus olyan határozatot hozott, hogy az egész telket átengedi Batthyány hercegnek, s annak áráért a Felsőtemplom mellett saját telkén építi fel a nemzeti oskolát. A kialakult botrányból sejthető, hogy ezt biztosan az 2 Lásd ehhez: Kaposi, 2003/b tanulmányát. 3 Barbarits, 1929. 263.p„ illetve: TGyM. 72.3.1.1788.148.p. 4 Uo. 5 Uo. 6 TGyM 72.3.1.1788.149.p. 7 Barbarits, 1929. 264. (lábjegyzetben) 475 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) uradalompárt i vezetés gondolta ki, mert a népharag elsöpörte a tervet. Az ügyből per ke-letkezett, végül 1802 tavaszán a Gligor-telken megkezdték az építkezést, az ott lévő rozzant házat lebontatták, s a város által felvett 3000 forintos kölcsönből elindult a munka. 1806-ban átadták a nemzeti oskola épületét, amely egy 20 öl hosszúságú emeletes épület volt. Alul ta-nítói lakások, felül pedig 100 gyermek részére tantermek helyezkedtek el.8 Az iskolaépület mögött egy kert volt, amellyel a zöldségszükségletet akarták kielégíteni.9 A másik fontos iskola a gimnázium volt, amely a város frekventált helyén jött létre, az 1705-ben a vármegye által építtetett kaszárnyában, a három gimnáziumi tanár pedig a mel-lette lévő szerény kivitelű tiszti házakban élt. A gimnázium 1765. évi létrehozásában nem annyira a városnak, mint inkább Batthyány József kalocsai érseknek, Batthyány Lajos föl-desúrnak, valamint a Piarista Rendnek volt szerepe.10 Kanizsa városa az ugyanekkor épült Szent János templomot engedte át a piaristáknak.11 A térségnek fontos tanintézményévé vált a gimnázium, amely azonban örökös anyagi gondokkal küszködött. 1770-ben pénz-hiány miatt a piaristák kénytelenek voltak megszüntetni azt a felkészítő osztályt, amely a nemzeti elemi oskola hiánya miatt a gimnáziumi áttérésre adott lehetőséget.12 A helyi zsidó kereskedők gazdasági erejét és összetartozását, valamint a perspektivikus jövőbe vetett hitet mutatja az, hogy 1842-ben Kanizsán létrehozták az ország első keres-kedelmi iskoláját. Az ekkor már hat évfolyamból álló fiú népiskolát bővítették ki két évfo-lyammal.13 Az oktatás megszervezésében igen sokat tett az 1841-1846 között Kanizsán tevé-kenykedő Löw Lipót rabbi. Sürgetésére emelték azt az épületet, amely még az 1920-as évek végén is állt (a Fő út 6. szám alatti földesúri ház mögötti udvaron, közvetlenül a zsinagóga mellett).14 Sok híres, főleg a dualizmus időszakában komoly kereskedői karriert felépítő fia-tal tanult itt az 1840-es években. Ismert, hogy 1843-ban az elemi és a kereskedelmi iskolába összesen 111-en jártak, ám ez a létszám gyorsan emelkedett: 1850-ben már 404 gyereket találunk az iskola osztályaiban, ugyanakkor már nemcsak izraeliták gyermekei, hanem más vallásúak is szép számmal előfordultak ott.15 Mint már említettük, az 1830-40-es években egyre több oktatási intézményt hoztak lét-re. Az eddig említett nemzeti oskola, a gimnázium és az izraelita iskola mellett volt már egy énekiskola is a városban, ahol Ibi György német tanító 20-30 tanítványnak tanított zenét;16 ugyanakkor létrehoztak egy leányiskolát is. Kiskanizsán is elindult a népoktatás, eleinte csak egy bérelt zsúpos házban, majd pedig a nekiálltak a Templom téren az isko-la megépítésének, amit aztán 1842-ben tudtak működésbe állítani.17 A gimnázium felső emeletére költöztették át a 19. század elején elindított nemzeti iskola osztályait, míg a régi Légrádi úti épületbe költözhetett az 1844-ben létrehozott Tanítóképző Intézet, ahol a kor megnevezése szerint mestereket (vagyis tanítókat) képeztek. Ez utóbbi a bécsi kormány döntése nyomán a Bécsi Tanulmányi Alapból jöhetett létre, a város vezetése az éppen nem használt iskolaépületet adta hozzá.18 (A kormányzat döntése nyomán még négy másik vá-rosban indulhatott el a tanítóképzés, így Pozsonyban, Budán, Nagyváradon és Győrben.) 8 Barbarits, 1929. 266.p. 9 Ehhez lásd: Kaposi, 2009/a 379-380.p. 10 Kalcsok, 1896. lO.p. 11 Barbarits, 1929. 273.p. 12 Kalcsok, 1896.16.p. 13 Blankenberg, 1929. 293.p. 14 Villányi, 1929. 256.p., illetve. http://www.dfmk.hu/zalaiak/low_l.html/l 15 Barbarits, 1929. 277-279.p., illetve Villányi, 1927. l.p. Tegyük hozzá ugyanakkor, hogy 1848-49-ben a kani-zsai zsidóság létszáma mintegy 336 fővel csökkent. Lásd: Kapiller, 1998. 68.p. 16 Barbarits, 1929. 282.p. 17 Kotnyek, 2006. 377.p. 18 Kotnyek, 2006. 379.p. 476 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) A tanítóképző működéséhez 1848-ig az uradalom is hozzájárult, évi 100 ezüstforintot fizet-ve, ebből a pénzből az iskolaépület költségeit fizették. A tanítóképzőt nemcsak Batthyány Fülöp herceg támogatta anyagilag, hozzájárult ahhoz például gróf Zichy Károly, a nem messze lévő vrászlói uradalom tulajdonosa is.19 A tanítóképzőbe 15-22 év közötti fiatalokat vettek föl, az 1844. évi első évfolyamra 7 embert, de 1845-ben már 15-en voltak.20 Látható tehát, hogy a forradalom előtti évtizedekben a városi közösség fontosnak érez-te az egyre nagyobb tömegben jelen lévő gyermekek taníttatását, s már nemcsak elemi ismeretekre jelentkezett társadalmi igény, hanem kereskedelmi és ipari tanulmányokra is, illetve egyéb értelmiségi képzésekre is hajlandó volt áldozni a társadalom. Mindez szoro-san összefüggött a kor szemléleti, mentalitásbeli változásával, a tudás felértékelődésével, a humán tőke fejlődésben játszott szerepének felismerésével. 3. Kanizsa oktatásügye az önkényuralom idején A szabadságharc bukása után a császári kormányzat a magyarországi oktatásügyet is rendeletekkel irányította. A magyar népoktatás egésze a bécsi udvari közoktatásügyi kor-mányzat alá került. Kanizsát hátrányosan érintette a megváltozott pozíció. A szabadság-harc utáni katonai terrornak több Zala megyei tanító is áldozatául esett. A gimnázium tanári karának négy tagja honvédként részt vett a harcokban, az ő haditörvényszéki tár-gyalásuk 1852-ben volt. Közülük kettőt eltiltottak a tanítástól, a másik kettő (Pollák János és Dolmányos György) viszont visszaállhatott a gimnázium katedrájára.21 Nem javította a helyzetet a korábbi gyors népességnövekedés megtörése sem. A me-zővárosnak 1848 körül mintegy 10-11000 lakosa lehetett, s az 1850-es évek végi állapotra ránézve nagyjából hasonló létszámot láthatunk. Majd csak a következő évtized végére fi-gyelhető meg érdemi előrelépés: az 1870. évi népszámlálás szerint Nagy- és Kiskanizsán együttesen már több mint 15 000-en éltek.22 Ez pedig azt is magával hozta, hogy az 1850-es években a tankötelesek száma sem nagyon szaporodhatott. A magyarországi oktatásügyre a legnagyobb bécsi hatást kétségtelenül a Leo Thun mi-nisztersége alatt 1849-ben írt „Organisations Entwurf gyakorolta.23 Maga a terv eredetileg az ausztriai gimnáziumok és reáliskolák szervezeti rendjéről szólt, de azt kiterjesztették a magyarhoni iskolákra is.24 A tervezet általános vonásai a régi magyar viszonyok között kétségtelenül relevánsak voltak, hiszen olyan törekvéseket tartalmaztak, amelyek alkalma-sak voltak a tradicionális oktatási struktúra modernizálására. Az alsó fokú oktatás modell-jébe központilag nem nagyon avatkoztak be, hiszen azt helyben, lokális forrásokkal lehetett végezni, bár kétségtelenül nem is erősítették. Ismételten kimondták a 6-12 évesek tanköte-lezettségét. Az Entwurf hatására Zalában jó néhány községben, ahol addig még nem volt, iskolát nyitottak.25 Az 1863/64-es tanévben Nagykanizsán 4 osztályú fiú és 3 osztályú leány, Kiskanizsán pedig 2 osztályú fiú és 1 osztályú leányiskola működött.26 19 Kaposi, 2000.237.p. A vrászlói domínium jószágkormányzója, a kanizsai lakosú Tárnok Alajos a gróftól azt is kérte, hogy az uradalmi alkalmazottakból két embert írasson be a kanizsai tanítóképzőbe. 20 MNL OL Helytartótanácsi Levéltár (C 69) 1846. F. 19. p. 24 Va. 21 Barbarits 1929. müve alapján említi: Halász, 1987.131.p. 22 Kaposi, 2009/a; illetve 1850. és 1857. évi népszámlálás. Az 1870. évi adatok: 152.p. Táblázat. 23 Ezt nevezzük a mai napig „Organisationsentwurf"-nak, illetve „Entwurf''-nak, utalva a német címre „Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen in Österreich". 24 Horánszky, 1999. 25 Kotnyek, 1981. 60. 26 Uo. 477 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) Sokka l nagyobb változások történetek az 1850-es években a kanizsai gimnázium és a tanítóképző esetében, az Entwurf hatásai e téren jobban megfoghatók. Egyrészt csökken-tették a gimnáziumok számát, s így 10 másik piarista gimnáziummal egyetemben a kani-zsai intézményt is bezárták. Nagykanizsa város viszont fellépett a gimnázium védelmében, s jelentős anyagi támogatást vállalt. Ennek eredményeképpen a miniszter az 1850. október 14-én a 8630/1041 számú rendeletével a bezárt gimnáziumot megnyitottnak nyilvánította.27 A működést azonban csak négy osztályos algimnáziumként engedélyezte, amihez abban az időben csak 6 tanár kellett.28 Tegyük hozzá, hogy az Entwurf egységesítette a gimnáziu-mokat, s e téren a 8 osztályos modellt írta elő. Ahol ezt egy településnek vagy tulajdonosnak nem sikerült biztosítani, ott fel kellett fejleszteni az algimnáziumokat, ami viszont sokba került. A négyosztályossá degradálás hátrányos volt Kanizsának. 1848 előtt 300-400 fős hall-gatóság látogatta a gimnáziumot; az 1850/51-es tanévre viszont csak 58 fő iratkozott be, s a létszám csak lassan nőtt: 1854-ben már 95-en voltak.29 (Szakirodalmi adatok szerint hasonló létszámgondok jelentkeztek más hazai gimnáziumok esetében is.) A probléma a leminősítéssel kapcsolatban az volt, hogy akik Kanizsán kezdték tanulmányaikat, s maga-sabb végzettségre vágytak, azok már eleve olyan gimnáziumba iratkoztak be (Sopron, Pécs, Pápa stb.), ahol végig is járhatták az évfolyamokat, s nem kellett közben iskolát váltaniuk. A város nem tett le a gimnázium fejlesztéséről, ami viszont épületbővítést igényelt. A folyamatos erőfeszítések eredményeképpen 1867-ben az új kormány minisztere en-gedélyezte a bővítést. 1868-ban letették az új épületrész alapkövét, amiben nagy szerepe volt herceg Batthyány Fülöpnek, aki 4000 forinttal megtoldotta az alapítvány összegét. Az épületrész 28 877 forintba került, főleg közadakozásból és a város által felvett kölcsönökből finanszírozták.301867. szeptember 18-án Eötvös József, a kormány vallás- és közoktatási mi-nisztere a 10421. számú rendeletével engedélyezte a nagykanizsai gimnázium folytatólagos kiterjesztését.31 Hamarosan megnyílt az 5. osztály, 1871-ben pedig már a 8. osztály. 1872-ben megtartották az első érettségit.32 Ezzel a nagykanizsai intézmény a dualizmus elejére 8 osztályos főgimnáziummá vált. Az Entwurf révén átalakult az oktatás tartalmi része is. A rendelet szabályozta az ok-tatási (szorgalmi) időt és a szünidőt.33 Beavatkozott a tantárgyi szerkezetbe. Korábban a hazai gimnáziumi képzésben a humán tárgyak domináltak, azonban figyelemmel kellett lenni arra is, hogy a 18-19. századi iparosodás, a technikai és technológiai változások felér-tékelték a természettudományos gondolkodást és munkát. Ezt a cél szolgálta a Geometria tárgy bevezetése. A természettudományos oktatáshoz természetrajzi gyűjteményeket és fizikai eszközöket kellett beszerezni, amit Nagykanizsán adományokból fedeztek. Fontos tárggyá vált a földrajz, a természetrajz és természettan.34 Az Entwurf kötelezővé tette az egységes osztálykönyvek használatát. Az osztálytanítással felhagyva kialakították a szak-tanári rendszert, amellyel azt kívánták elérni, hogy a tanárok egyes tárgyakra specializá-lódva szélesebb körű ismereteket szerezzenek és tudjanak átadni a diákságnak. Komoly pedagógiai eredmény volt az osztályfőnökség bevezetése (őket osztálytanárnak nevezték). 27 Pachinger, 1896. 60.p. 28 Degré, 19995.17.p. 29 Halász, 1987.142.p. 30 Barbarits, 1929. 275.p. 31 Lásd: Pachinger, 1896. 72.p. 32 Degré, 1995.18.p. 33 Entwurf, 52-53.§ 34 Egy negyedik éves gimnazista (= a mai iskolai rendszerben 8. osztályos diák) az 1852/53-as tanévben a következő tárgyakat tanulta egy héten: vallás: 2 óra, latin: 6 óra, görög: 4 óra, anyanyelv: 2 óra, német nyelv: 3 óra, földrajz és történelem: 3 óra, mennyiségtan: 3 óra, természetrajz és természettan: 3 óra; összesen 26 óra. 478 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) 141. kép: A főgimnázium és a kegyesrendi társház északi oldala, 1879 Az egységes nevelési rendszer szellemében előírták a tantestületi értekezleteket, valamint egységesen szabályozták a tanterveket is valamennyi osztályban.35 Az oktatás alapvetően vallásos erkölcsre épült, de jelentős társadalmi ellenérzést váltott viszont ki az ezzel együtt járó németesítési törekvés, amely nem is volt sikeres: tény, hogy Nagykanizsán 1860-tól a tanítás hivatalos nyelve a magyar lett.36 A neoabszolutizmus évei alatt a gimnáziumnál sokkal rosszabbul járt a nagykanizsai tanítóképző intézete, hiszen az 1844-ben megnyitott iskolát 1850-ben eltelepítették, majd a bécsi kormány 1856. január 20-án kiadott rendeletével a tanév végén azt megszüntette.37 A város hajdani nagy monográfusa, Barbarits Lajos szerint ennek alapvető oka a hatalmi akaraton kívül az volt, hogy a város teherviselő képessége a szabadságharc után korláto-zottá vált, így elsődlegesen a számára fontosabb régi gimnázium megmentését próbálta elérni, támogatni. így aztán amikor 1850-ben felmerült a tanítóképző eltelepítésének gon-dolata, a városvezetőség nem nyújtotta ki utána a kezét.38 Ezzel persze nemcsak Nagykani-zsa vesztett, hanem egész Zala megye is, hiszen a Bach-rendszerben egy 1852. évi rendelet szerint tanítói munkát csak megfelelő végzettséggel lehetett ellátni, vagyis megnehezült az új iskolák állásainak képzett emberekkel történő betöltése. 35 Halász, 1987.132-133.p. 36 Barbarits, 1929. 275.p. 37 Kotnyek, 1978.179.p. 38 Uo. 287.p. 479 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) 4 . Az oktatás fejlődése Kanizsán a dualizmus időszakában Az 1867. évi kiegyezés után jelentős változások történtek a magyarországi közoktatás terén. Megalakult az Andrássy-kormány, melynek fennhatósága most már az egész ország területére kiterjedt. Az új kormányban báró Eötvös József kapta a Vallás- és Közoktatás-ügyi Minisztérium vezetését, akinek igen széles kulturális ismeretei és politikai látásmódja volt a hazai és nemzetközi folyamatokról. A 19. századi Európát a liberalizmus szelleme fogta át, amelynek egyik legfontosabb motívuma az egyháztól elváló, reguláris világi ok-tatás erősítése volt. Nem véletlen, hogy Eötvös báró irányításával alapvető szándék volt a korábbi Entwurf eredményeire ráépülő hazai egységes modellbe szervezett oktatási rend-szer megteremtése. Ennek eredménye hamar megszületett: az 1868. 38. tc., vagyis a népis-kolai törvény - különböző későbbi kiegészítésekkel - kora színvonalán álló törvényként a világháborúig biztosította a magyarországi oktatásügy működési kereteit. Hatalmas igény volt a hazai iskolázottsági szint javítására, amit jól mutat, hogy 1869-ben Magyarország hat éven felüli férfilakosságának 41, míg női népességének 21%-a tudott csak írni és olvasni.39 (A magyarnál lényegesebb jobbak voltak Ausztria mutatói, ahol 1870-ben az össznépes-ségnek 49% volt analfabéta.)40 Az Eötvös-féle „...törvény európai szemmel is modellértékű is-kolarendszert teremtett, hiszen az elemi oktatás mellett a közoktatás rendszerébe foglalta az ennél magasabb műveltséget nyújtó iskolákat (felsőnépiskola, polgári iskola), amelyek bizonyos gyakorlati műveltséget is nyújtottak."41 Mindenestre már a miniszter kinevezésekor nagy volt a kanizsai tanítók lelkesedése: 1867-ben a nagykanizsai „összes kath. tanintézetek" testülete üdvözlő fel-iratot küldött a miniszternek.42 A törvény végrehajtása 1869-ben indult, hamar sor került a tanügyigazgatás megszervezésére, a tankerületek és tanfelügyelőségek kialakítására.43 Fontos rögzíteni, hogy nem csak az említett népiskolai, hanem más, ez idő tájt hozott törvényeknek is nagy hatása volt az oktatásügy változásaira. A kiegyezés után az 1848 előtti megyei közigazgatási szervezet is visszaszerveződött, s mivel Zalának nem volt sza-bad királyi városa, ezért a későbbiekben a Megyei Közigazgatási Hivatal fontos szerepet játszott az oktatás működtetésében. Ezen az sem változtatott, hogy az 1871. évi községi törvény bevezetése után Nagykanizsa, majd pedig 1885-ben Zalaegerszeg az addigi mező-városi státusa helyett rendezett tanácsú várossá vált. A továbbiakban megvizsgáljuk, hogy alsó- és középfokú szinten milyen fontosabb változások mentek végbe Nagykanizsán. 4.1. A népiskolai képzés Kanizsán Az elemi iskolai képzés egyik legnagyobb problémája a népesség, és így a tankötelesek számának szaporodásából, valamint az iskolák kapacitásaiból adódott. 1870-1910 között Nagykanizsa népessége csaknem megduplázódott, s ez a fiatalabb korosztályúak számát is gyorsan növelte. Ráadásul a tankötelezettséget egyre szigorúbban vették, míg korábban előfordult, hogy a tankötelezetteknek csak 20-30%-a járt a valóságban iskolába,44 addig a dualizmus korában az arány fokozatosan emelkedett. Nyilvánvaló, hogy változások új is-39 Vörös, 1989. 890.p. 40 Ausztriára lásd: Fischer, 1985. 84.p. 41 Kotnyek, 1997. 9.p. 42 Zala-Somogyi Közlöny, 1867. április 20. 43 Kotnyek, 1978. 69.p. 44 Lásd: Barbarits, 1929. 267.p. 480 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) kólák létesítését feltételezték. A létszámnövekedés mellett probléma volt a város területi kiterjeszkedése. A gazdasági fejlődés telephelyigénye miatt a központtól már több km-re fekvő „városrészek" jöttek létre, így e külvárosok lakosságának gyermekeiről is gondos-kodni kellett ottani iskolák révén. Az iskolák létesítése, illetve fenntartása a várostól nagy anyagi forrásokat feltételezett, nem véletlen, hogy az „iskolaügy" a városi tanácsi ülések-nek, s főleg a költségvetési tárgyalásoknak állandó témája volt. Zala megyében 1869-1907 között a népiskolák száma 331-ről 432-re emelkedett.45 Ebbe a folyamatba illeszkedett Nagykanizsa iskoláinak szaporodása is, ahol az igen koncentrált formában jelentkezet. A nagykanizsai városrészben 1873-ban a város telket vett a Teleki utcában, ahol 1885-ben kezdték meg az iskola felépítését. Ezzel egy időben kezdődött meg az Arany János utca iskola felépítése is. 1875-ben elkészült az terv, amely szerint az Eötvös téri ménlovas istállót iskolává alakítják át,46 1877-ben az iskolát át is adták. Kiskanizsán 1882-ben építették meg a Rácz utcai iskolát. Ennek eredményeképpen a 19. század vége felé a korábban létrehozottakkal (Kiskanizsán a Templom téri, Nagykanizsán a központi) együtt már 6 elemi iskola működött a városban. A korábbi, ún. központi iskola épületét 1890-es évek közepén átépítették,47 ugyanakkor kibővítettek egy másik nagykanizsai és egy kiskanizsai iskolát is.481910-ben jelentős államsegéllyel felépült a Rozgonyi utcai iskola, ugyanakkor bővítették a kiskanizsai Templom téri iskolát.49 Tervbe volt még véve további fejlesztés is, ám a háború kitörése ezt megakadályozta. Mindenestre a szűk keresztmet-szetet nem sikerült az idők során teljesen eltüntetni, hiszen a háború előtti 2400 férőhelyre 2700 tankötelest kellett elhelyezni.50 Egyes iskolákban nagy volt a zsúfoltság.51 A 120 fős osztálylétszám a keleti városrészben sem volt ritka, de Kiskanizsán néha még ennél is többen szorultak össze: 1874-ben a Templom téri iskola első leányosztályában 210-en vol-tak.52 A bővítési törekvések a város részéről világosak, ám a megvalósítás mindig késett és kemény pénzügyi korláttal működött. 1900. január 6-án Nagykanizsa város önkormányzata (hasonlóan Zalaegerszeg-hez, Sümeghez, Csáktornyához) az összes népoktatási intézményét (elemi, polgári) ünnepélyes keretek között átadta az állam-nak, évi 18 000 forintos városi hozzájárulás mellett.53 Ez átszervezéssel is együtt járt. A kanizsai iskolák irányítását, működtetését 3 igazgatósághoz rendelték (vagyis 3 körzet-re osztották). Az első és második igazgató-ság a nagykanizsai városrész, a harmadik 50 Uo. 51 Ez a városi tanácsi üléseken is sokszor téma volt. Lásd például: MNL ZML. V. 1512.1894/12315. 52 Horváth, 2003. 9.p. 53 Kotnyek, 1978. 88.p. (Ezekben a Zala megyei városokban 1896-1907 között ment végbe a folyamat.) 142. kép: A „községi elemi és polgári iskola" épülete 1902 körül 45 46 47 48 49 Kotnyek, 1978. 85.p. Táblázat alapján. MNL ZML V. 1512.1875/2354. MNL ZML V. 1512.1892/3640., illetve 1894/131. Az építési adatok forrása: Barbarits, 1929. 270.p. T T„ T71 ~ 481 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) pedi g a kiskanizsai iskolákat kapta.54 Az első igazgatóságot Venczel Rezső vezette, irányí-tása alatt 10 tanító dolgozott. A másodikat Szalay Sándor irányította, alatta 14 tanító mű-ködött, míg a harmadik kerület vezetését Szabó István végezte, akihez 10 tanító munkáját irányította.55 A tanítók származását nézve kiderül, hogy az egyes iskolákban sok esetben férj és feleség is dolgozott, de néha egyéb családtagok is jelen lehettek. Csak néhány pél-dát említünk meg. Poredus Antal és Poredusné Szakonyi Irma; Erdősi Bálint és Erdősiné Nóvák Lujza; Szalay Sándor és Szalayné Juk Etelka stb.56 A tanítók jövedelmei ugyanakkor Zala megye egészében az országos átlagtól elmaradtak, s a folyósítással is sokszor gondok voltak.57 Fontos volt a tanítóképzés biztosítása is. Az 1856-ban megszüntetett kanizsai taní-tóképző miatt Zala megye tanítóképzés nélkül maradt. Az 1870-80-as évek hosszú tárgya-lásai és többszöri nekifutásai után Csáktornyán felállítottak egy tanítóképzőt, ahol 1889-ben elindulhatott a munka, s 1907-ben már 107 növendéke volt az intézetnek.58 Mivel a város lakossága mintegy 80%-ban római katolikus vallású volt, így nem cso-dálkozhatunk, hogy az elemi iskolai oktatás is katolikus szellemiségben folyt. A második legnagyobb létszámú vallási csoport az izraelita volt: 1848-ban 1700, 1900-ban pedig már 3653 izraelita élt a városban.59 Utaltunk rá korábban, hogy a gazdaságilag is gyorsan erősö-dő társadalmi csoportnak már a reformkor óta saját fenntartású iskolája volt. Az uradalmi telkesítések60 eredményeképpen 1842-ben építették fel a Zrínyi utcai iskolát, amely később, a megnyitott Csengery utcai oldalra továbbépítve (valószínűleg 1883-ban) egy L-alakú föld-szintes épületet adott. Ez volt az elemi iskola és az ottani képzés folyamatosságát biztosító kereskedelemi iskola otthona.61 1899-ben 13 osztályban már 651 tanulót tanítottak. 1906-ban a Csengery utca 10. szám alatt lévő izraelita elemi iskolában az igazgatóval együtt 9 tanító végezte a nevelő-oktató munkát.62 Az igazgató hosszú időn keresztül az a Bun Samu volt, aki 24 évesen, 1868-ban költözött Székesfehérvárról Nagykanizsára, 1883-tól lett az elemi és kereskedelmi iskola igazgatója, 44 évesen szerezte meg a középkereskedelmi isko-la tanári képesítését. 1916-ig tanított, 1937-ben halt meg. Mellette sokat publikált, aktív tagja volt a város társadalmi közéletének.63 1908-ban megkapta a Ferencz József Rend lovagke-resztjét, 1917-ban a királyi tanácsosi címet.64 A tanácsosi címről az uralkodó Badenben ki-adott levele tanúskodik, miszerint „...Bun Samunak, a nagykanizsai izraelita felsőkereskedelmi iskola igazgatójának nyugalomba vonulása alkalmából sok évi buzgó és érdemes működése elismerésül a királyi tanácsosi czímet díjmentesen adományozom."65 Természetesen az iskolák gyarapítása mellett gondoskodni kellett azok felszereléséről is. E korban már érdemben növekedtek a társadalmi igények a javuló képzési szint elérése iránt, ehhez pedig egyre többet kellett fordítani tantermekre, bemutató anyagokra. Kel-lettek már földgömbök, fali olvasótáblák, falitérképek, természetrajzi gyűjtemények, szük-ségesek voltak testgyakorló helyiségek.66 Ne felejtsük el, hogy az elemi iskolákba sokszor már igen jómódú szülők gyermekei is jártak, akiknek felmenői ott ültek a hivatalokban, a városi tanácsban, különböző bizottságokban, avagy éppen sikeres ipari vagy kereskedelmi 54 A körzetekhez tartozó iskolákat lásd a két világháború közötti változásokat bemutató fejezetben. 55 Címtár, 1906. 54.p. 56 Uo. 57 A megyei adatokra lásd: Kotnyek, 1978.107-108.p. 58 Népszámlálási adatok alapján közli: Kotnyek, 1978.180-181.p. 59 MNL ZML IV. 102/c. Nagykanizsa, Kiskanizsa; illetve Népszámlálás, 1910/ 6.105.p. 60 A telkesítésekhez lásd: MNL OL. P1313. Faso. 37. Eladási szerződések; illetve Kaposi, 2009/a 345.p. 61 Tarnóczky, 2012. Az épületet 1984-ben bontották le. 62 Címtár, 1906. 54.p. 63 Németh, 1997.158.p. (Nevének írása néha Bun, máskor Bún.) 64 Zalai Közlöny, 1917. március 6.; illetve Barbarits, 1929. 278.p. 65 MNL OL. K19. Király Személye Körüli Minisztérium Levéltára. Királyi könyvek. 73. kötet, 362. olda. 66 A Rozgonyi utcai iskola 1911-ben tornateremmel bővült. MNL ZML. IV. 402.1911/320. 482 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) vállalkozók voltak.67 Sokszor előfordult, hogy egy-egy szemléltető anyag beszerzése, isko-lai könyvtár alapjainak lerakása, rendezvények megszervezése komoly adománygyűjtéssel párosult, mert máshogy nem lehetett forrásokat találni. A város saját bevételei mellett sok esetben vett igénybe állami segítséget is. 4.2. A tanonciskola létrehozása Az elemi iskola utáni továbblépés lehetőségét biztosította az 1880-as évektől az egész országban megszervezett iparostanonc iskolamodelljének kialakítása. A 19. századi iparo-sodás minden országban egyre nagyobb igényt támasztott betanított vagy szakmunkások iránt. Magyarországon egyes városokban hamar megindultak törekvések iparos iskolák létrehozására. A Helytartótanács előírására hozták létre a vasárnapi tanodákat, amelynek bizonyítványa nélkül senkit sem lehetett felszabadítani. Kanizsán az iparos tanoda 1852-től helyileg az Eötvös-téren, a gimnázium épületében működött. Amikor viszont a nemzeti iskola megürült, az inasiskolát oda helyezték át.68 A hazai ipar, így sokáig a kanizsai is, so-káig céhes-kézműiparos jellegű volt, ahol előbb a céhszervezet, később pedig az ipartestület és a kamara próbálta meg szabályozni a tanoncok kérdését.69 A hagyományos modell so-káig megoldotta a problémát, hiszen egy-egy mester mellett valóban akár komoly szakmai ismereteket is szerezhettek a segédek, amellyel aztán a felszabadulás után akár kisüzemi vállalkozást is lehetett indítani. Az igények növekedése, valamint a népesség szaporodása miatt szükség volt azonban egységesen szabályozott modellre. Ennek hátterét az 1884.17. tc. teremtette meg.70 A tanonciskolák kérdésében a törvényből következően - hasonlóan más iskolákhoz - a városoknak kötelezettségeik voltak,71 vagyis Nagykanizsának is ki kellett alakítania az intézményes oktatást. 1885-ben érdemi lépéseket tettek a tanonciskola létrehozására.72 A nem túl gyors tárgyalások és döntések után 1886-ban nyílt meg az ipariskola két előké-szítő és egy első osztállyal. (Zalaegerszeg, Sümeg és Tapolca megelőzte Nagykanizsát a tanonciskola létrehozásában.)73 Az iskolát a város központja mellett lévő nemzeti iskola-házban helyezték el (volt már ott községi elemi, polgári fiú és leányiskola is), első igazgatója Tóth István, az elemi iskola vezetője lett.74 Problémát jelentett sokáig az anyagi háttér bizto-sítása, hiszen az állami támogatás csekély volt, magántámogatásokhoz alig jutottak, így a szükséges pénzt a város és az Ipartestület fedezte. Az oktatási modell működése a hatosztályos elemire épült, vagyis 12 éves korban kez-dődött. Maga az tanoncképzés három éves volt, de aki addig nem végezte el az elemi isko-la hat osztályát, annak előkészítő osztályokat kellett előbb teljesítenie.75 A „sima" modell esetén leghamarabb 15 éves korban a tanonc kikerülhetett a munkaerőpiacra (valóságban azonban nem volt ennyire szigorú a rendszer, s egy-két ével később következett be ez az állapot), de ez általában csak azt jelentette, hogy a mester mellett segéddé vált. Amúgy a 67 Nem lenne szerencsés ezt a városi iskolai helyzetet összekeverni az 1930-as évek magyar irodalmából és filmművészeti alkotásaiból ismert, szegényes pusztai iskola képével. Nagykanizsa város - minden problé-mája ellenére - nem volt szegény település. 68 Barbarits, 1929. 283.p. 69 Lásd a kötetben Kaposi Zoltán gazdaságról szóló tanulmányát. 70 1000 év törvényei. 1886.17. tc. 71 Magyarország története a XX. században. http://mek.oszk.hU/02100/02185/html/1354.html#1359 72 MNL ZML. V. 1512.1885/7922. 73 Lásd: Zalavármegyei Évkönyv, 1896. 202.p. 74 Kanizsai Enciklopédia, 1999.133.p. 75 Vörös, 1989. 892.p. Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) 483 tanonciskol a működése egyszerű volt: alaptárgyakat tanítottak a diákoknak, ugyanakkor mesterek mellett tanulták a szakmát. A szakmai felügyeletet az Ipartestület biztosította. A tanítás ideje mindegyik évfolyamon heti 8 óra volt. A magyarországi tanonciskolák népszerűek voltak, amit jól mutat, hogy gyorsan szapo-rodtak az ilyen intézmények: 1890-ig 310 iparostanonc-iskolát szerveztek meg, de számuk 1906-ra már 465-re emelkedett.76 A nagykanizsai intézmény is sokak számára adhatott perspektívát, hiszen csak elemi szintű ismeretekkel nehéz volt munkát találni, s a szegé-nyebb, elesettebb rétegek gyermekeinek egy előrelépési lehetőséget jelentett a végzettség elérése. Ahogyan a hazai iparrendszer specializálódott, s az egyes iparágaknak egyre dif-ferenciáltabbá vált az ismeretanyaga és a szakmai háttere, egyre több iparostanonc osztályt kellett indítani. A kanizsai iparos iskolában 1899-ig az osztályok száma kilencre emelke-dett. 1904-ben már 11,1909-ben 15,1914-ben már 17 osztálya volt az intézménynek.77 Olyan új szakmák kapcsán kellett új osztályokat kellett indítani, mint például 1893-tól a vasöntő, 1896-tól vasesztergályos, 1901-től a villanyszerelő, 1902-től a géplakatos, 1903-tól a fémnyo-mó, 1904-től a cipőfelsőrész-készítő, 1904-től kerékgyártó, 1906-tól a mérlegkészítő, 1907-től a műszerész.78 Mindez együtt járt a tanulói létszámemelkedéssel is: a 289-es induló létszám 1913/14-es tanévre 719 főre nőtt.79 Nem véletlen ez a gyors növeke-dés, hiszen a nagykanizsai iparoso-dás koráról van szó, amikor két évti-zed alatt több mint egy tucat gyárat alapítottak döntően helybeli vállal-kozók, s ezeknek az üzemeknek je-lentős munkaerő-szükséglete volt.80 Minden bizonnyal a helyi tanonckép-zés is hozzájárult ahhoz, hogy ebben az időben Nagykanizsán viszonylag könnyen el tudtak helyezkedni az iparosok. Az iparostanonc-iskola so-káig csak fiúk számára létezett, de 1913-ban megnyílt a leányiskola is, ahova akkor 79-en iratkoztak be.81 Mutatja a gazdasági szükségleteket, hogy 1890-ben az iparin kívül létrehozták a keres-kedelmi tanonciskolát is.82 Egy olyan városban, amely az egész Dunántúl egyik legnagyobb kereskedőközpontja volt, erre mindenképpen volt társadalmi igény. A kereskedőtanoncok oktatásában a fogalmazás mellett volt néhány speciális tantárgy, mint például a kereske-delmi számtan, az irodai munkák oktatása, a kereskedelmi könyvvitel stb.83 A növekedésre utal, hogy a Nagykanizsai Kereskedők Társulata 1904-ben azt kérte a várostól, hogy segít-sen a kereskedő tanonciskola háromosztályúvá fejlesztése érdekében.84 76 Uo.893.p. 77 Jászberényi, 1986.18.p. 78 Jászberényi, 1986. 31.p. 79 Uo. 24.p.; illetve Táblázatok. 67.p. 80 A gyáriparosodásra lásd: Kaposi, 2013/c tanulmányát. 81 Barbarits, 1929. 284.p. 82 Zalavármegyei Évkönyv, 1896. 202.p. 83 Vörös, 1989. 893.p. 84 MNL ZML. V. II. 1512.1904/7514. 484 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) 4.3. A polgári iskola létrehozása A dualizmus korában a hazai ipar és kereskedelem gyors fejlődése egyre nagyobb tö-megek iskoláztatását igényelte. Érzékelte ezt a kormány is: az 1868. évi népiskolai törvény fontos vonása volt a 6-12 éves kor utáni tanulás lehetőségének megteremtése. Ehhez olyan iskolatípust kellett kialakítani, amely a hagyományos humán műveltség biztosítása mellett olyan gyakorlatias ismereteket is ad, amelyekkel akár a hivatali életben, akár az ipari és ke-reskedelmi szférában el lehet igazodni. Ezért alakították ki a polgári iskola típusát, amely 1868-1945 között működött Magyarországon. A törvény a polgári iskolák létrehozását a na-gyobb településeken kötelezően írta elő, a fiúk esetében hat, a lányok esetében négy éves ta-nulmányi idővel. A bekerülés feltétele az elemi iskola negyedik osztályának elvégzése volt, vagyis a fiúk leghamarabb 16 évesen, a lányok pedig 14 évesen juthattak végzettséghez. Már 1868-ban elkészültek a központi tantervek a polgári iskolák számára, amit a fiú-iskolák számára 1879-ben, a lányiskolák esetében pedig 1887-ben módosítottak.85 A 24-26 órás heti diákterhelés során számos újszerű tantárgy került be a tanítandók közé. A polgá-riba járóknak tanulniuk kellett hit- és erkölcstant, anyanyelvet, németet, számvetést, mér-tant, földrajzot, történelmet, természettant (tekintettel az iparra, kereskedésre, gazdaságra), vegytant, mezei gazdaságtant, statisztikát, köz-, magán- és váltójogot, könyvvitelt, rajzot, éneket és test- és fegyvergyakorlatot.86 A felsorolásból látható, hogy ez esetben már nem a hagyományos humán jellegű képzésről van szó: olyan reáltantárgyak jelentek meg a rend-szerben, amelyek közelebb hozták az iskolát a valós élethez. Országosan tekintve a polgári iskola sikertörténet volt: az 1876-ban 60, 1890-ben 164, 1905-ben pedig már 382 működött Magyarországon. (Utóbbi esetében több mint fele leányiskola volt.)87 Különösen fontos volt a polgári iskola felállítása a gyorsan iparosodó Nagykanizsán. 19. század második felében egyértelműen az iparforgalmi szektor adta a város működésé-nek dinamikáját, így elengedhetetlen volt az ezt jobban alátámasztó iskolatípus létrehozá-sa.88 A helyi polgári iskola felállításáról 1869 decemberében döntöttek: a fiúk számára hat osztályos polgárit, a lányok számára 4 osztályos felsőbb-népiskolát kívántak létrehozni.89 Komoly támogatói akadtak a polgári iskola létrehozásának, így például gelsei Gutmann Henrik, a város akkoriban legsikeresebb nagykereskedője azonnal 2000 forintot ajánlott föl az iskolának, de támogatta az iskolát az akkor még csak légrádi plébános, de később zágrábi kanonok, vizeki Tallián Ede is.90 A polgári fiúiskolában 1872-ben kezdődött meg az oktatás, 59 tanulóval, két osztállyal, 6 tanárral. Az elhelyezés viszont problémás volt, így első lépcsőben a Csengery úton béreltek helyiséget.91 A folyamatos fejlesztés hatására 1875-ben megnyílt a polgári fiúiskola 6. osztálya, ezzel teljessé vált a képzési rendszer. Közben két fontos sikert könyvelhetett a város: egyrészt Csengery Antal országgyűlési képviselő kijárta, hogy az állam átvállalja a tanárok fizetését, másrészt pedig sikerült saját iskolaépü-let felállítására forrásokat szerezni,92 így 1878-ban az új épületet felavathatták.93 Az Ady és 85 1918-tól a polgári iskolákat egységesen 4 évfolyamossá szervezték át; lásd tanulmányunk későbbi részeit. 86 Kotnyek, 1997. lO.p. 87 Vörös, 1989. 892.p. 88 Kaposi, 2008/c. 89 A Zala-Somogyi Közlöny 1870. január 15-i számában tudósított az 1869. december 11-i városi döntésekről. 90 Mivel Barbarits munkájába a plébános neve rosszul, Tillián-ként került be, a későbbiekben több szerző, aki kimondva vagy kimondatlanul átvette az adatot, rosszul írta a nevét. Valójában a neves dél- és közép-dunán-túli vizeki Tallián-család egyik tagjáról van szó. A plébánosról lásd: Zalai Közlöny, 1888. szeptember 15. 91 Barbarits, 1929. 280.p. 92 MNL ZML. IV. 402.1872. augusztus. No.186. 93 Uo. 280-281.p. 485 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) a Zrínyi utca sarkán álló épület Zrínyi utcai szárnyának emeletén kapott helyet az iskola (az épület alsó szintjén elemi iskola működött).94 Állandó probléma maradt sokáig a helyi társadalom számára a lányok nagy tömegé-nek továbbtanulása. (A századforduló körül a 10-16 éves lányok esetében mintegy 2000 fős létszámról van szó.) Az 1880-as évek törekvései hely- és pénzhiány miatt megbuktak,95 de 1891-ben sikerült megegyezni a minisztériummal, hogy az addigi felsőbb leánynépiskolát polgári leányiskolává alakítják át, s ehhez állami támogatást is kaptak.96 A polgári leány-iskolában a tanítás 1892 januárjában indult meg 3 osztállyal, 129 tanulóval.97 Érdemes volt azonban a két polgárit együtt kezelni, így amikor 1896-97-ben az addigi polgári épületét 25 000 forint költséggel újraépítették, akkor már a leányiskolát is ott helyezték el.98 Egysé-gessé vált az irányítás is: mindkét polgárinak Dr. Bartha Gyula volt az igazgatója.99 1900. január l-jével, mint az már a népiskolák esetében említettük, a polgári iskolákat is államosították. Szó volt arról, hogy a polgári iskolákat továbbfejlesztik, s létrehozzák a 7. osztályt is (azért, hogy ne legyen zsákutcás a képzés),100 ám végül ezzel szemben orszá-gos szinten is jelentős egységesítés zajlott le: egyrészt a polgári fiúiskolák 5-6. évfolyamát megszüntették, s négy osztályos rendszert alakítottak, másrészt pedig a fiú-és leányiskolák tantervét egységesítették.101 Mindenestre a polgári iskolák népszerűsége töretlen maradt, a fiú- és leányiskolába a háború előtti években mintegy 700-800 diák járt. 4.4 A felsőkereskedelmi iskola A polgári iskolákon túlnyúlt az izraelita hitközség kereskedelmi iskolája, amely 1894-től már érettségire is lehetőséget adott. Nagykanizsa egyik legrégibb és leghíresebb iskolájá-ról van szó, amely az idők során persze sokat változott. Igen mozgalmas volt az 1850 utáni korszaka az intézménynek, aminek legfőbb oka, hogy hajdan a kereskedelmi szakiskolát reformkorban alapvetően a helyi gazdaság igénye hívta életre, de működése egy már re-gulárisán szervezett modellbe nehezen volt beilleszthető. Az Entwurf idején átszervezték az oktatást, s a négy elemi fölé szerveztek két kereskedelmi évfolyamot (ezzel középkeres-kedelmi iskolává váltak).102 Az 1857. évet, vagyis az átszervezés esztendejét a későbbiekben, mint a középiskola létrehozásának idejét tekintették.103 1872-ben felvették a Kereskedelmi Iskola nevet.104 1868 után azonban az új népiskolai modellben sokig ex lex állapotban mű-ködtek, de az 1880-as évek végén megtalálták a megoldást.105 Ez nem volt könnyű, amit jól mutat, hogy a kereskedelmi iskoláknak a kormány is kereste a megfelelő formáját. 1885-re már körvonalazódott a középkereskedelmi, 1895-ben pedig a felsőkereskedelmi modell ki-alakítása.106 Nagykanizsán az elemire addig rászervezett egy felzárkóztató és két kereskedelmi osz-tályt egy évfolyammal megnövelve teljesítették a polgári iskolákkal szembeni elvárásokat, 94 Tarnóczky, 2013. 49.p. 95 Lásd az 1880-as évek elképzeléseit. MNL ZML V. 1512.1886/5699. 96 Lásd például: MNL ZML V. 1512.1891/9684. 97 Kotnyek, 1997.13.p. 98 Az átadásról lásd: Zalai Közlöny, 1897. június 3-i beszámolóját. 99 Barbarits, 1929. 281.p. 100 Lásd például Wlassics Gyula miniszter kezdeményezését: Zalai Közlöny, 1901. február 23. 101 Uo. 102 Villányi, 1891. 95-96.p. 103 Lás például a 75. évfordulón elmondott beszédet: Zalai Közlöny, 1932. május 18. 104 Kanizsai Enciklopédia, 1999.163.p. 105 Villányi, 1891. 96.p. 106 Lásd: Schack, 1930. 261. és 266.p. 486 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) hiszen így már 14 éves korig tanították a diákokat. Ennek a képzésnek a tetejére került két további évfolyam kereskedelmi szakképzés, amivel már középkereskedelmi iskolává vált a hitközség iskolája. A továbblépéshez kérvényezték, s megkapták az engedélyt még egy évfolyam létrehozására,107 s így már egészében 4+4+3 évfolyammal rendelkező, s ezzel érettségit adó felsőkereskedelmivé lépett előre az intézmény. Nem sok ilyen iskola volt az országban, 1905-ben mindössze 37 felsőkereskedelmi működött.108 Nagykanizsán az első kereskedelmi érettségit (24 fővel) 1894-ben rendezték.109 Korabeli hírek szerint az eredmé-nyek jók voltak, 1895-ben például csak egy tanulót kellett két hónapra visszavetni.110 Az érettséginél a szülők, a kamara tagjai és más elöljáróságok is ott voltak. Problémás volt viszont az iskola működésének anyagi háttere. Mivel az izraelita hitköz-ségé volt az iskola, így jelentősebb városi és állami támogatásra általában nem számíthatott. Javította viszont az iskola pozícióját az évek során kivívott hírnév: a nagykanizsai kereske-delmi iskola mesze földön híres volt, s a környéken nem is volt hasonló jellegű intézmény. A kereskedelmibe nem csak zsidó fiatalok jártak. Szintén segítette az iskolát, hogy a 19. szá-zad második felében a kanizsai nagykereskedelem sokat fejlődött, így az egyéni támogatá-sok is jobban csordogáltak. Fontosak voltak a nagy támogatók: sokat köszönhettek például Gutmann Henriknek, aki hosszú időn keresztül meghatározó szerepet játszott a hitközség irányításában, s így az iskola anyagi hátterének biztosításában is. A helyi kereskedők több módon is támogathatták az intézményt, amely főleg az oktatás gyakorlati vonásait érintette. Egy eset: a kereskedelmi tanulói sokat jártak működő vállalatokhoz, kereskedő cégekhez tapasztalatokat szerezni, így többek között a Nagykanizsától csaknem 200 km-re lévő, a Drávától délre fekvő Gutmann-féle beliscsei üzemet is meglátogatták.111 Mindez azért is lényeges, mert a dualizmus idején az egy fiatal későbbi munkavállalói működését is nagy-ban meghatározta, milyen iskolát végzett.112 Nagy gond volt az iskolafenntartó számára a megfelelő méretű és színvonalú iskolaépület biztosítása. 1891-ben a középkereskedelmi a Csengery út 10. és a Zrínyi utca 44. szám alatti földszintes saroképületben működött, majd annak átépítése miatt a Zrínyi utca 33. szám alá költöztek, majd pedig az eredeti épület elkészülte után visszaköltöztek a már megújított épületbe, ahol három laboratóriumot, tan-termet, szertárt és egyéb termeket is kialakítottak.113 A pénzügyi források és a tanárgárda biztosítása miatt felvetődött az államosítás kérdése is (de az majd csak az 1930-as években ment végbe). 1906-ban sikerült a tanári kar fizetés-kiegészítését az államra terhelni, s 1911-ben felvették őket a nyugdíjintézetbe is.114 4.5. A piarista főgimnázium fejlődése a dualizmus korában A nagykanizsai képzési paletta csúcsán kétségtelenül a gimnázium áll. Láthattuk ko-rábban, hogy kiegyezés körüli években a nagy hagyományokkal rendelkező piarista gim-náziumnak sikerült alkalmazkodnia a megváltozott jogi feltételekhez, s 1867-től engedélyt kapott az intézmény, hogy nyolcosztályosra bővítse képzési rendszerét. A fejlesztés eredmé-nyeképpen az immár nyolcosztályos gimnáziumban 1872-ben megtarthatták az első érett-107 Villányi, 1891. 96.p. 108 Vörös, 1989. 896.p.; Kövér, 1999.157.p. 109 Barbarits, 1929. 278.p. 110 Zalai Közlöny, 1895. június 29. 111 Dobó, 1993. lO.p. 112 Kövér, 1999.157-158.p. A klasszikus négy elemi, négy polgári, négy reálgimnázium, három felső kereske-delmi egyben szocializációs határvonalat is jelentett, amelyet nehéz volt túllépni. 113 Uo. 9.p. Egészen az 1940-es évekig itt működött az iskola. Köszönöm Kunics Zsuzsa kiegészítését. 114 Barbarits, 1929. 278.p. 487 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) ség i vizsgát is. A fejlődés fontos elemeként 1883-ban megszületett a Trefort-féle közép-iskolai törvény, amely tisztázta és egyszerű-sítette a gimnáziumok, és a velük sokszor párhuzamosan működő iskolák helyzetét.115 A kanizsai gimnázium népszerű intéz-mény volt a délnyugat-dunántúli térségében. A tanulók létszáma némi ingadozással ugyan, de folyamatosan növekedett. 1867-ben még csak 237 diák járt az intézmény-be, de 1895-ben már csaknem 400-an lá-togatták az intézményt.116 A századfor-duló körüli gazdasági nehézségek sem hoztak nagy változást, 1910-ben a létszám 413 fő volt.117 Látni kell azonban, hogy a dualizmus időszakában a képzésre, oktatásra irányu-ló társadalmi igény gyorsan emelkedett, s mivel az egyetemekre, főiskolákra a gimnázi-umi végzettség volt a legjobb belépési lehetőség, ezért gyorsan szaporodott a képző in-tézmények és az ott tanuló diákok száma. Országosan 1890-1910 között a gimnáziumi és reálgimnáziumi diákság nagyságrendje 40 000-ről 70 000-re emelkedett.118 Érvényes ez a dél- és nyugat-dunántúli térségre is: 1910-ben a kanizsai gimnázium 413 diákja mellett a megyeszékhelyként gyorsan fejlődő Kaposváron 420-an, Szombathelyen 414-en tanultak gimnáziumban. Mindkét város igen gyorsan fejlődött a századforduló idején, s esetük-ben a megyeközponti funkció erős hátteret adott a középiskoláknak. Ismert, hogy Nagy-kanizsa nem rendelkezett ilyen adminisztratív központi háttérrel. Lényegesen nagyobb volt ugyanakkor a kanizsai gimnázium vonzereje a bonyhádi (351 fő), a keszthelyi (317 fő), a csurgói (307 fő), a zalaegerszegi (255 fő) és a szekszárdi (215 fő) intézménynél. Az önálló törvényhatósági jogú Pécs természetesen nagy versenyelőnyökkel rendelkezett (478 fő).119 Versenytársból volt bőven, de látható az is, hogy a kanizsai főgimnázium pozíci-ója még erősödött is a korábbiakhoz képest. A létszámbővülésből és a régi épület elavultságából is adódott, hogy a főgimnázium elhelyezésének problémáját meg kellett oldani. A régi, amúgy igen frekventált helyen, az Eötvös téren álló 18. századi épületet ugyan az idők során bővítették, egy részére emeletet húztak, de ez a kor követelményeinek már nem felelt meg.120 A Millennium idején városi döntések és tervek készültek az új épületre, de a város anyagi ereje önmagában kevés volt. Végül is a laktanyák állandó változásai miatt 1904-ben a Sugár úti - éppen kiürült - lakta-nyaépületben helyezték el a gimnáziumot, ugyanakkor a régi gimnáziumi épületet lebon-tották. A Sugár úti épületet kezdetben átmeneti helynek gondolták. Ujabb tervek készültek egy modernebb iskolaépületre, de a háború megakadályozta a fejlesztést, így végül a gim-názium húsz évig a volt laktanyaépületben működött.121 A hallgatók összetételéről is van némi információnk. Nagykanizsa ipari és kereskedel-mi polgárváros volt, így nem véletlen, hogy viszonylag sok helyi kereskedő, iparos és más szakma képviselőjének gyerekét találjuk az intézménybe. A helyi közigazgatásban, állam-igazgatásban dolgozók számára is egyértelmű szándék volt a fiúknak a helyi gimnáziumba 115 Vörös, 1979.1406.p. H6 Degré, 1995.18-19.p. 117 MSÉ1910. 359.p. 118 Kövér, 1999.161.p. 119 Uo. 359-360.p. 120 lói mutatják a régi állapotokat Pachinger, 1896. művének képei. 121 Barbarits, 1929. 276.p. 143. kép: A főgimnázium déli oldala, 1895 488 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) küldése. A környék településeiről is sokan választották a kanizsai intézményt, de voltak szép számmal Somogy, Vas, Veszprém megyéből, sőt horvátországi magyarlakta területek-ről is. A kanizsai piarista gimnáziumba - akárcsak korábban - nemcsak katolikusok jártak, az intézmény mindig nyitott volt más vallásúak számára is, így nem véletlen, hogy jelentős számú zsidó fiatalt is találunk a növendékek között. A város neves szülötte, Neusiedler (Arató) Jenő visszaemlékezése szerint 1901-05 között, amikor ő kisgimnazista volt (vagyis a nyolcosztályos gimnázium első négy osztályát végezte), a nem zsidók és a zsidók száma a következően alakult: az első osztályban 45-ből 9, másodikban 64-ből 17, harmadikban 50-ből 17, negyedikben 45-ből 13 volt zsidó. Kanizsa a századfordulón közismerten toleráns város volt, s ez a gimnáziumban is így volt. Joggal írhatja Neusiedler, hogy „...a zsidók és köztünk, keresztények között semmi különbséget nem ismerünk, együtt játszunk, együtt szaladgálunk, eszünkbe sem jut, mások lehetnek, mint mi keresztények, legfeljebb irigykedünk rájuk, hogy nemcsak rendes ünnepeken, de a zsidó ünnepeken is szünetjük van."122 Akárcsak a reformkorban, vagy az 1850-es években, a dualizmus időszakában is sok, később jelentős közéleti funkciót betöltő személy végezte Nagykanizsán a tanulmányait. Növendéke volt az 1880-90-es években a főgimnáziumnak a helyi, kiskanizsai születésű Kunfi Zsigmond (1879-1929), publicista és a politikus, a magyar szociáldemokrata mozga-lom egyik legjelentősebb alakja. Tagja volt 1918 végén a Nemzeti Tanácsnak, a Berinkey-kormányban közoktatásügyi miniszter, a Tanácsköztársaság alatt közoktatásügyi népbiz-tos volt.123 Iskolatársa volt a Gelsén született Landler Jenő (1875-1928), aki „.. .az önképzőkör-ben széptani és történelmi pályázataival sorra vitte el az első díjakat és ösztöndíjakat".12* Landler a későbbiekben a hazai szociáldemokrata, majd kommunista mozgalom egyik híres alakjává vált, a Tanácsköztársaság alatt belügyi népbiztos volt.125 Kiemelhetjük Sauermann Józsefet is, a híres hegedűművészt, illetve Prinz Gyula (1882-1973) egyetemi tanárt, a híres geoló-gust és Ázsia-utazót. Érdekesség, hogy Prinz a kanizsai gimnáziumban többször megbu-kott latinból, de mellette számtanból, rajzoló mértanból, sőt anyanyelvéből, németből is. Apja végül is kivette a gimnáziumból, Budapesten érettségizett, ahol már több elismerés-ben részesült.126 Szintén a kanizsai gimnáziumba járt Fischel Lajos kanizsai könyvkeres-kedő, később a Zala című helyi lap kiadója; Halis István helytörténész; Harkányi Ede, a Huszadik Század és a Galielei-kör híres személye; Mező Ferenc sporttörténész, később a NOB tagja stb. Közismert, hogy a hazai gimnáziumi oktatás lateiner szellemiségű maradt, amelynek célja egyértelműen a régi korokból felhalmozott humán műveltség továbbadása volt.127 Igaz ez a piarista kanizsai gimnáziumra is. A korabeli visszaemlékezések szerint két sa-játos életvilág elemei keveredtek a kanizsai polgárság működésében: a hagyomány és az újdonság. Az egyik a tradicionális értékrend, amelynek nevelési alapelvei a családon belü-li és iskolai szigorúságra, a hagyománytiszteletre, az engedelmességre, s a hagyományos tantárgyak (latin, görög, stb.) kötelező elsajátítására épültek.128 A másik a gyorsan változó európai gazdasági és politikai gondolkodásból fakadt. A nagy újdonság a materialista gon-dolkodás és szemlélet volt, s ezzel a századfordulón már gyorsan iparosodó Nagykanizsán is lehet találkozni. Egy példa erre: Kunfi Zsigmond visszaemlékezése szerint 4-5. osztályos 122 Arató, é.n. 37.p. 123 http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC07165/08937.htm Lásd még: Múlt-kor. Történelmi portál, http:// mult-kor.hu / cikk.php?id=8430 124 Barbarits, 1929. 276.p. 125 Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990. http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC09006/09137.htm Land-ler Jenő Cannes-ban halt meg, de végül Moszkvában, a Kreml díszsírhelyén temették el. 126 http://lazarus.elte.hu/~zoltorok/Discovery/PrinzGyula/prinzelet.htm 127 Vörös, 1979.1406.p. 128 Lásd Arató Jenő igen érzékletes leírását a gimnázium tanárairól, avagy korábban az elemi iskolai oktatásról. 489 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) gimnazistá k (vagyis 15 év körüliek) lehettek, amikor már Büchner materialista könyvét olvasták (inkább falták), ami sokkal izgalmasabb volt a kötelező anyagnál. Ne felejtsük el, hogy a századforduló ideje már az a világ, amikor munkássztrájkok voltak Kanizsa gyá-raiban, amikor a munkásság érdekképviselete egyre erősebbé vált, s amikor a választások esetében már tömegjelentek zajlottak.129 Ebben a gyorsan változó világban a gimnázium igyekezett alkalmazkodni a változásokhoz. A piarista rend szegény rend volt, nem voltak olyan domíniumai, mint másoknak, ugyanakkor viszonylag nyitott is volt. Ezt több dolog is mutatta. Egyrészt az egyháziakon kívül számos tárgyat világiak tanítottak. Másrészt pedig a renden belül is nagy volt a mozgás, minden évben előfordult, hogy a rendből valaki kiugrott.130 A diákság gondolkodása már akkor is fogékony volt minden szellemi újdon-ságra, amivel együtt járt egy szabadosabb önmegvalósítás kísérlete. Jellemző példa erre a vagyonos családból származó Hirschl (Harkányi) Ede korai halála kapcsán Kunfi azon megjegyzése, miszerint „Mint a vidéki gimnáziumok kamaszkorba jutott diákjai általában: a nagy-kanizsai diákok is elkezdtek korcsmázni, inni, kártyázni."131 Látható az eddigiekből, hogy az 1867 utáni fél évszázad során jelentősen megváltozott Nagykanizsa oktatási rendszere. A legfontosabb változások a gyors népességnövekedésé-ből fakadó gyerekszám emelkedése, valamint az ehhez igazodó alap- és középfokú isko-lahálózat szélesítése, bővítése volt. Az újabb és újabb nagy létszámú korosztályok kikény-szerítették az elemi, a tanonc, a polgári és a gimnáziumi oktatás állandó bővítését. A kor fontos eredménye volt a női emancipáció szempontjából az, hogy egyre több iskola nyílt meg leányok előtt is, segítve a társadalmi munkamegosztásba való integrációt. Az iskola-rendszer bővítése fontos lépés volt a társadalmi egyenjogúsítás terén is, hiszen 1868 után elemi szintű ismeretekhez a lakosság nagy többsége hozzájuthatott. Joggal jegyzi meg a kérdés egyik szakértője, hogy „Az elemi műveltség emelése a gazdasági liberalizmus és a poli-tikai demokrácia korában elsőrendű államérdek".132 Természetesen a gyerekek közötti anyagi különbségek nem tűntek el, de ez egy kapitalizálódó közegben nem is lehetett cél; számos gazdag család gyerekét más hazai városban vagy éppen külföldön taníttatta. Kétségtelen az is, hogy a klasszikus humán képzés mellett több olyan intézmény jelent meg, amelynek képzési struktúrája már közelebb állt a valós élethez. A szűk keresztmetszetek között emeljük ki, hogy az anyagi források hánya számos jó városi elképzelést meghiúsított. Az állam sem érezte a vidéki iskolákat annyira sajátjának, mint egyes fővárosi intézményeket. A kötelezően előírt városi feladatokhoz az állam sok-szor elfelejtett megfelelő forrásokról gondoskodni. Probléma volt sok esetben a megfelelő minőségű tanári kar biztosítása is (sokszor tapasztaltunk az intézmények közötti áttaní-tást). S végül említsük meg, hogy nagyon hiányzott a délnyugat-magyarországi térségből, Nagykanizsáról egy nagy tömeget felvevő felsőfokú intézmény, amely reális alternatívát adhatott volna a helyi továbbképzésre, egyéni karrierre, növelve a város - amúgy elég gyengécske - értelmiségmegtartó képességét.133 129 Lásd a kötetben Kaposi Zoltán gazdaságról szóló tanulmányát. 130 Arató, é.n. 32.p. 131 Kunfi, 1912. 304.p. 132 Szombatfalvy, 1928. 8.p. 133 Csáktornya tanítóképzőjét vagy Keszthely agráriskoláját nem érezzük ilyen intézménynek. 490 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) 5. Az első világháború hatásai a nagykanizsai iskolákra A háború kitörése alaposan megváltoztatta az addig kialakított iskolarendszer műkö-dését. A háborús hatások a hazai gazdaság és társadalom minden területét érintették, s a hatalom az iskolaügyet is a háború alá rendelte. Nézzük meg röviden, hogyan érintette ez a négy és fél év a nagykanizsai iskolákat. 1. A háború kitörése után hamar megkezdődtek a behívások, ahol a tanárok, tanítók nem voltak kedvezményezettek. Sokan kerültek a frontra, s az elhúzódó háború alatt az újabb és újabb hadseregfeltöltés és frontszolgálat miatt sokan vesztették életüket. Felme-rült az iskolák teljes bezárásának is a lehetősége, de végül is erre nem került sor. Viszont a tanítást a tanárhiány miatt át kellett szervezni. Egyes iskolákban felére fogyott le a taná-rok száma, ezért osztályokat kellett összevonni, egyszerűsíteni kellett az oktatás tartalmát. A szorgalmi időszak is rövidült: 1917-ben már három hónapos volt a nyári szünet.134 2. Nemcsak a tanárok, hanem a diákok száma is alaposan lecsökkent, s ez az oktatás minden szintjén megfigyelhető. Mivel a háború a férfiakat szólította el, ezért a felborult családi munkamegosztás a munkaképes diákság - főleg a középiskolásokról van szó - ott-honi nagyobb számú igénybevételét követelte meg. Ráadásul - mivel a képzésért sok helyen fizetni kellet - a lecsökkent lakossági reáljövedelmek nem is tették lehetővé a korábbi lét-számú beiskolázást. Nemcsak a tanárok, hanem például az idősebb tanoncok is bevonultak. Ezt mutatja, hogy a kanizsai tanonciskolába az 1913/14-es tanévre még 719-en iratkoztak be, de a következő évre már csak 473-an.135 3. Nagy probléma volt az iskolaépületek katonai célra történő igénybevétele. Szinte mindegyik épületben valamilyen katonai jellegű tevékenységet folytattak. Legtöbbször kórháznak rendezték be az iskolát, de szükség volt raktárakra stb. is. Nemcsak a sebesült magyar katonákat, hanem hadifoglyokat is ápoltak az iskolakórházakban. A Rozgonyi utcai iskolában már 1914. szeptember elején orosz sebesülteket helyeztek el.136 A gyereksereget ki- vagy széttelepítették. A legegyszerűbb megoldás az volt, ha összezsúfolták valamelyik iskolában az évfolyamokat, osztályokat. De a legkülönfélébb helyekre is kerültek iskolá-sok: voltak osztályok a városházán, a biztosító- és banki épületekben, üzlethelyiségekben, a kistemplomban, kocsmában stb. Ez már önmagában is nagy színvonalcsökkenéssel járt, sokszor petróleumlámpa mellett kellett tanítani. Az elemi iskolák 30 osztályát 13 szük-séghelyiségben helyezték el.137 Sokszor társadalmi vagy gazdasági szervezetek ajánlották fel ingatlanaik egy részét iskolai célokra. 1916-ban például az Izraelita Jótékony Nőegylet engedte át bérházának egy részét tanításra.138 A kanizsai iskolaépületek, az addig beszer-zett felszerelések (szertárak, eszközök stb.) is megszenvedték a háborút, e téren jelentős pusztulás ment végbe. Az is tény, hogy a folyamatos kérvényezések után a hadsereg vissza-adott néhány épületet, így 1917 tavaszán például a polgári iskola visszaköltözhetett korábbi helyére.139 134 Zalai Közlöny, 1917. március 29.; április 10.1917-ben május 26-án véget ért a tanév. 135 lászberényi, 1986.19.p. 136 Zalai Közlöny, 1914. szeptember 14. 137 Barbarits, 1929. 271.p. 138 Zalai Közlöny, 1916. április 3. 139 Zalai Közlöny, 1917. január 19. 491 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) 4 . A militáns közhangulatban számos új, sokszor „nemzeti"-nek jelzett kötelezettség is terhelte az iskolákat.140 Már 1914 szeptemberében központilag elrendelték, hogy az is-kolásoknak a fronton harcolók dermesztő hideg elleni védekezése miatti teapótlására sze-dercserje (földiszeder) leveleket kellett gyűjteniük.141 A polgári iskola tanulói 1914 őszén 83 kg-ot gyűjtöttek.142 1915-ben a hadsereg bőrellátására hivatkozva a hazai cserzőanyag biztosítása miatt rendelték el az iskolák diákságának a gubacsgyűjtést.143 Ez Nagykani-zsa környékén különösen fontos volt, hiszen a város határában hatalmas erdőségek voltak. Még ugyanebben az évben jött a csalángyűjtésről szóló utasítás is.144 Új volt az iskoláknak a hadikölcsön-jegyzésbe való bekapcsolódás is, hiszen a tanítóknak a lakossági kölcsönjegy-zéseket kellett szervezni és lebonyolítani. Végigkísérte a négy évet az adományok állandó gyűjtése, a segélyprogramokban való aktív részvétel, sőt 1916-ban a tanítóknak már a rek-virálásokban is részt kellett venniük.145 1917 tavaszán a miniszter utasította a középisko-lai igazgatókat, hogy indítsanak mozgalmat cipőjavító műhelyek felállítására, illetve hogy propagálják a fatalpú cipők használatát. Felhívta a figyelmet a ruhával való takarékosságra, miszerint most nem divatnak kell hódolni, a gyerekeknek régi ruhákban kell járni, amit foltozással vagy kifordítással kell használhatóvá tenni.146 5. Bár az első világháború alatt katonai események Magyarországon, s így Nagykani-zsán nem történetek, de a barakk-kórház kiépítése, a laktanyák, a hadsereg jelenléte mellett a militarizmusról szólt a rövid ideig a városba szervezett katonaiskola is. A honvédelmi mi-niszter 1916-ban a marosvásárhelyi katonai alreáliskolát Nagykanizsára helyezte át, ahol az 1922-ig működött, majd elköltözött Pécsre, s beolvadt az ottani főreáliskolába. Csak epi-zódszerep jutott a katonaiskolának Nagykanizsán, ittléte alatt az iskolának mintegy 400 növendéke volt, magát az iskolát a Teleki úti laktanyában helyezték el.147 Látható mindebből, hogy a nagykanizsai iskolákat különösen sújtotta a háborús idő-szak. Amikor vége lett a háborúnak, a gyors politikai változások (önállóság, forradalom, Tanácsköztársaság, Trianon stb.) sem segítették a régi modellhez való visszatérést. Az 1920-as évek elején azonban megindult a konszolidáció, amely új működési feltételrendszert ala-kított ki. 140 Természetesen ezek az érdekek a mindenkori politikai hatalom csoportérdekei voltak, amit előszeretettel definiáltak nemzeti érdeknek. 141 Zalai Közlöny, 1914. szeptember 21. 142 Kotnyek, 1997.13.p. 143 Zalamegye, 1915. szeptember 26. 144 Kotnyek, 1978.197.p. 145 Uo. 146 Zalai Közlöny, 1917. március 24. 147 Barbarits, 1929. 286.p. 492 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) 6. Nagykanizsa iskolaügye a két háború közötti időszakban Az első világháború utáni viharos gyorsaságú politikai változások miatt olyan oktatás-ügyi változás, amely érdemben megváltoztathatta volna az addig kialakult hazai oktatási modellt, nem született. Viszont sok olyan demokratikus törekvés, intézkedés látott napvi-lágot, amelyek a későbbiekben a konszolidációs rendszer fontos részévé váltak. A néhány hónapot megélt kormányzatoknak megvoltak a maguk elképzelései, ám ezek nem verhet-tek gyökeret. 1918 novemberében az új Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium közzétette a közoktatás gyökeres átalakításának programját. Az iskolakötelezettség korhatárát 14 éves korra emelték fel, s a képzést ingyenessé tették. Az egyházi iskolákban működő tanítók, tanárok fizetését és nyugdíját egyenlővé tették az államiakéval.148 A Tanácsköztársaság alatt az addigi hat osztályos elemi képzést egységesen nyolcosztályosra emelték: Ezzel ér-demben javulhatott volna a tömegek iskolázottsága, tudása, s egyben demokratikusabbá is vált volna a rendszer. Ám a proletárdiktatúra bukása után, 1919. augusztus 10-én eltöröltek minden olyan intézkedést, amely a bolsevik kormány alatt e téren született, s ez egyben a korábbi törvények továbbélését is magával hozta. Az 1919-20. évi politikai változások, így többek között a trianoni békeszerződés a nagy-kanizsai oktatásügyet közvetlenül alig érintette. Bár jókora területet elcsatoltak Zala me-gyéből, ám az még így is Magyarország egyik legnagyobb megyéje maradt. Tény, hogy az elcsatolásokkal a megye elvesztett egy tanítóképzőt, három polgári iskolát, 89 elemi népiskolát és 16 kisdedóvó intézetet, ugyanakkor Zala megye területén maradt 10 polgári iskola, 363 elemi iskola és öt óvoda.149 A nagykanizsai iskolák tanulóközönsége, a merítési bázis korábban is a város körzetéből származott, a Muraközből vagy a Dráva túlpartjáról legfeljebb kisebb létszámban jártak Kanizsára (főleg gimnáziumba). A gazdasági hatások viszont annál jelentősebbek voltak, hiszen az elcsatolásokkal a kanizsai iparosok, gyárosok és kereskedők piacaik nagy részét elvesztették, s ez hatalmas jövedelemcsökkenést hozott a helyi társadalomnak.150 Mivel az oktatás nem népiskolai szintjeinek felhasználása a csalá-doknak pénzbe került, így nem véletlen, hogy e hatások a létszámokban is látszanak. A Bethlen-kormányzatnak voltak elképzelései a közoktatás és a kultúrpolitika átalakí-tására is. 1922-től gróf Klebelsberg Kunó foglalta el a közoktatási tárcát, akinek munkája erőteljesen rányomta bélyegét az időszakra. Ez több területen is jelentkezett. 1. Egyrészt megpróbálta a dualista korszak fejlődése során igen szétágazó oktatási modellt egyszerűsíteni, zártabb rendszerbe foglalni. Ennek eredménye lett a népiskolai ok-tatás kiterjesztése, amely most már a 6. életévtől kezdődően 9 évig terjedő tankötelezettsé-get állapított meg. (Ez alatt kellett az elemi iskolát teljesíteni, valamint a továbbképzőben részt venni.) Reformjai a többi iskolatípusra is kiterjedtek, de ott kisebb hatásúak voltak. A reformok sorát majd - Klebelsberg halála után 8 évvel - az 1940. évi 20. tc. zárta le, amely bevezette az egységes nyolc osztályos elemi iskolai oktatást.151 2. Másrészt a gazdasági helyzet javulásával kiterjedt iskolaépítési programot kezde-ményezett. Az érdemi fejlesztések 1925 után indulhattak meg. Az országot 5 km-es sugarú körökre osztva kötelezték a hatóságokat vagy a földbirtokosokat népiskolák felállítására. 148 Magyarország a XX. században, http://www.mek.oszk.hu/02100/02185/html/1361.html 149 Lásd: Barnabás, 1930. 91.p. 150 Lásd Kaposi Zoltán gazdasági tanulmányát a kötetben. 151 Kotnyek, 1987. 222.p. 493 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) 1926-ba n építési alapot állítottak föl, s 1930-ig 5000 falusi, tanyasi iskolát építettek (típuster-vek alapján), a korábbiakhoz képest korszerűen.152 3. Harmadrészt a korabeli hatalom elveivel összhangban, erős kultúrnacionalista esz-meiséggel egységes oktatási anyagokat hoztak létre.153 Még egy jelenségre kell utalnunk a vizsgált 25 évet illetően. Nagykanizsa népessége a dualizmus ideje alatt dinamikusan növekedett, s 1910-re több mint 26 000 fős létszámot ért el. A háború alatt kettős tendencia figyelhető meg: egyrészt csökkent a város lakossága a háborús áldozatok miatt, másrészt ugyanakkor erős beköltözés is végbement. Az 1920. évi népszámlálás már 30 037 főt talált a városban. Ezt követően azonban a korábban megszo-kott növekedés már egyáltalán nem jellemzi a várost: 1930-ban 30 889-en, míg 1941-ben 30 792-en éltek Nagykanizsán, vagyis a két háború közötti időszakban alapvetően stagnált a lakosság száma.154 Természetesen városon belül némi demográfiai átrendeződés megfi-gyelhető: nőtt az átlagéletkor, emelkedett az öregek aránya; ugyanakkor a korábbiakhoz képest kevesebb gyermek született. Mindez azt hozta magával, hogy a gyerekszám növe-kedése miatt a korábbi nagy ütemű iskolabővítésre már a régi formában nem volt szükség, a figyelmet és az erőforrásokat inkább a zsúfoltság enyhítésére, illetve minőségileg jobb épületek kialakítására lehetett fordítani. 6.1. Az elemi oktatás változásai Az 1920-as években is fenntartották a századelőn végrehajtott államosításból származó, a nagykanizsai iskolák három igazgatási kerületre való felosztását. Az 1. körzetbe tartozott a Központi, a Huszti-téri, a Teleki úti és a barakk-telepi intézmény, illetve a régi gimnáziu-mi épületben elhelyezett iskolából öt osztály. Ezeket 1920-tól Szabó István volt kiskanizsai igazgató vezette, 1924-től Polesinszky Emil vette át. A 2. körzetbe a Rozgonyi utcai, az Arany János utcai, a Hunyadi utcai, illetve a régi gimnáziumi épületből és a Központi iskolából egy-egy osztály tartozott. A körzet vezetője rövid ideig Poredus Antal volt, majd 1921-től Brauner Lajos, 1928-tól pedig Filó Ferenc lett. A 3. körzet iskoláit a kiskanizsai intézmények alkották, így a Templom téri és a Kisrác utcai iskola. (Ehhez jött még az évtized végén a Nagyrác utcai új iskola). Az 1920-as évek elején Béres János, majd Filó Ferenc, 1928-tól pedig Kovács Illés vette át a vezetést.155 A három körzetbe nem tartozott bele az izraelita elemi iskola, hiszen azt a hitközség, s nem az állam tartotta fönn. Elemi iskolák Nagykanizsán az 1927/28-as tanévben156 Irányítási/igazgatási egység Tanítói állások száma Tantermek száma 1. körzet iskolái 17 14 2. körzet iskolái 19 19 3. körzet iskolái 18 19 Izraelita iskola 6 5 152 Romsics, 1999/b 173.p. 153 Magyarország a XX. században, http://www.mek.oszk.hu/02100/02185/html/1362.html 154 Az adatokhoz lásd: Népszámlálás 1920/1, Népszámlálás 1930/1, Népszámlálás 1941/2. köteteket. 155 Barbarits, 1929. 271-272.p. 156 Magyar népoktatás, 1928. 366.p. alapján szerkesztve. 494 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) A tanügyi vezetésnek szembe kellett azzal néznie, hogy Zala megye népessége az isko-lázottság és az írni-olvasni tudás terén - a dualizmus kori fejlődés ellenére is - meglehető-sen rosszul állt.157 Még az olyan közepes méretű városban is, mint amilyen Nagykanizsa, igen nagy volt a népiskolák zsúfoltsága. Mindenkinek fontos volt tehát, hogy az elmara-dott térségben új iskolák jöhessenek létre, illetve az elavult és már sokszor veszélyes, vagy éppen közegészségügyi szempontból is sok kívánnivalót maga után hagyó építmények helyett újabb iskolákat emeljenek.158 Az első ilyen a nagy zsúfoltsággal, 60-80 fős iskolai osztályokkal működő kiskanizsai városrészben jött létre. A háború után a kiskanizsai városrészben először a templomát hozatták rendbe, majd sor került iskola építésére.159 1925-ben a kultuszminiszter Kanizsán járt, s miután megte-kintette a Templom téri iskolát, látva annak telítettségét, ígéretet tett egy kiskanizsai iskola felépítésére.160 Ehhez persze lobby is kellett: a város parlamenti képviselőjének, Kállay Ti-bornak nagy szerepe volt a folyamat elindításában.161 1926 áprilisában megérkezett a ha-tározat az iskola felépítéséről, amelynek helye Kiskanizsán a Nagyrác utca volt. A minisz-térium által kijelölt Bauer Gyula és Schmitterer Jenő budapesti műépítészek tervét a helyi Horváth és Vas cég valósította meg.162 Hat tanteremmel, igazgatói és szolgálati lakással rendelkező építményt terveztek. A kor viszonyai között viszonylag gyorsan felépült, 1928. szeptember 9-én adták át. A tantermek bebútorozását a város vállalta, aminek költsége mintegy 7000 pengő volt.163 A Nagyrác utcai iskolával együtt már három épületben folyt Kiskanizsán az oktatás, összesen 18 tanteremben, 17 osztállyal, 762 tanulóval, ugyanakkor a továbbképzőnek 214 résztvevője volt.164 Jóval lassabb volt a Vécsey utcai iskola létrehozása, s más volt a motivációja is. En-nek hátterében az állt, hogy a város koráb-ban épült iskolái közül jó néhány már elég rozoga állapotban volt. Ezek között volt a hajdani ménlovas-istállóból átalakított épület165 a Huszti téren (az Eötvös tér kele-ti oldalán), valamint a Hunyadi úti iskolá-ban sem lehetett már sokáig tanítani.166 Az amortizálódott iskolaépületek helyett a vá-ros déli részében a Vécsey utcában kívántak felépíteni egy új, modern, 8 tantermes isko-lát. A város nagyon nem rajongott a gondo-latért, mivel a komoly anyagi áldozatvállalás (két elbontott és egy felépített iskola) csak három plusz tantermet adott volna.1671928 nyarán a tanfelügyelő értesítette a várost, hogy az épületre megérkezett az 50 000 pengős forintos államsegély, így az iskolaépítést el kell kezdeni.168 Eredetileg úgy gondolták, hogy az 1928/29. év kezdetére készen is lesz. Ám a vá-157 Adatokat lásd: Kotnyek, 1987. 221.p. 158 Lásd például: MNL ZML. IV. 409.1927/5416. 159 Zalai Közlöny, 1928. szeptember 12. 160 Horváth, 2003. lO.p. 161 Zalai Közlöny, 1928. szeptember 12. 162 Tarnóczky, 2013.1167.p. 163 Horváth, 2003.10-ll.p. 164 Barbarits, 1929. 272.p. 165 Tarnóczky, 2013. 888.p. 166 Zalai Közlöny, 1928. január 5. 167 Vukicsné Soós, 2000. 168 Zalai Közlöny, 1928. május 11. 144. kép: A Nagyrác utcai elemi iskola 1940 körül 495 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) rosna k ezt az összeget még 90000 pengővel meg kellett toldani, amihez viszont - egyéb beruházásai, valamint az általánosan rossz gazdasági helyzete miatt - nem volt forrása. Éppen ezért húzták az időt, s újabb állam-segélyért folyamodtak. 1928 őszén kiírták a versenytárgyalást az épület létrehozásá-ra.169 Ez a középítkezés igen fontos volt az akkoriban már jelentős munkanélküliség-gel és megrendeléshiánnyal küszködő helyi építőiparnak. 1929 tavaszán megtartották a 145 kép. A vécsey utcaj e|emi ¡sko|a 194Q körü| pályázatok értékelését: a munkákra össze-sen 27 ajánlat érkezett. Ezek között voltak olyanok, amelyek az egész iskolára, mások csak az építkezés egyes részeire vonatkoztak. A pályázók között budapestiek, szombathelyiek, székesfehérváriak, zalaegerszegiek egy-aránt előfordultak, de döntő többségük helyi vállalkozó volt.170 1929 nyarán elkezdődött az építkezés, de őszre elfogyott a pénz, s le kellett állítani a munkákat.171 A város újabb államsegélyért folyamodott, amit 1930 közepén 30000 pengő értékben meg is kapott, ami-vel aztán már gyors tempóban befejezhették az építkezést és a belső felszerelést.172 Végül is hosszú vajúdás után az iskolát 1930. szeptember 28-án adták át. Nyolc tanterem, igazgató lakás és szolgalakás és kiegészítő egységek jöttek létre.173 Azt nem tudjuk, hogy az épít-kezés lassítása a városvezetés tudatos akciója volt-e, amivel minél nagyobb államsegélyt akartak megszerezni, vagy csak egyszerűen nem volt pénzük. Mindenestre az tény, hogy az átadón a megyei tanügyi vezetés nem képviseltette magát.. .174 Érdekes ugyanakkor, hogy a központi elvárásokkal szemben a Huszti téri iskolát egy-előre mégsem zárták be, pedig az iskola nagyon silány volt már az 1920-as évek végén. Egy korabeli hírforrás szerint némi túlzással „...az iskolapadok mindenestre még abból a korból va-lók, mikor a törökök sanyargatták eleinket. .."A padok és a táblák írásra teljesen alkalmatlanok voltak, az asztalokat a tanárok saját pénzükből gyalultatták le. Jellemző, hogy az iskola 73 négyszögöles udvarán a 10 perces szünetekben 151 gyermek zsúfolódott össze.175 Minden-esetre az 1930-as évek közepén újra előkerült a Huszti téri iskola megszüntetése. A város a Petőfi utca elején lévő Hertelendy-telken kívánt új iskolát felépíteni.176 1936 elején a polgár-mester kiharcolta a minisztérium támogatását, így tavasszal megindulhattak a munkák.177 Az építkezésre a válság után nagy szükség volt: az épületasztalosok a versenytárgyalásnál fel is hívták a polgármester figyelmét, hogy többen irreálisan alacsony áron adtak be terve-ket, aminek a helyiek kiszorítása lehet a célja.178 Az épület terveit a város mérnöki hivatala készítette, az épületváz kivitelezője a Horváth és Vas cég volt, de mellette még vagy 10 másik cég is munkához jutott.179 Az iskola mintegy 35000 pengőbe került, amit a miniszté-rium engedélye alapján a város addig meg nem fizetett, ún. iskolafenntartási hátralékából 169 Zalai Közlöny, 1928. október 20. 170 Zalai Közlöny, 1929. április 24. 171 Zalai közlöny, 1929. október 13., Zalai Közlöny, 1930. április 16. 172 Zalai Közlöny, 1930. június 27 173 Zalai Közlöny, 1930. szeptember 28. és Zalai Közlöny, 1930. szeptember 30. 174 Lásd a kínos esetről: Zalai Közlöny, 1930. szeptember 30. leírását. 175 Az állapotokra lásd: Zalai Közlöny, 1929. szeptember 2. 176 Tarnóczky, 2013.1182.p. 177 Zalai Közlöny, 1936. február 13. 178 Zalai Közlöny, 1936. április 22. 179 Felsorolásukat lásd: Zalai Közlöny, 1936. június 9. 496 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) lehetett leírni.180 Eredetileg úgy tervezték, hogy 1936 őszén átadják, de némileg elhú-zódtak a munkák, így az átadásra 1937 ele-jén kerülhetett sor.181 Amíg a tanügyi átadás és az elemi oktatás nem indult meg, addig is megpróbálták hasznosítani az épületet, így 1937 első hónapjaiban a hétvégeken ag-rártanfolyamot tartottak az érdeklődő gaz-dáknak.182 Az elemi oktatás erősítése kemény ideo-lógiai eszmék terjesztése mentén történt. A tantervi egységesítés és racionalizáció a val-lásos oktatás, s vele együtt a nacionalista szellemiség erősítését is hozta. A mindenki által jól ismert kötelező „Nagy-Magyarország-hiszekegy", avagy a hasonló, megzenésített versikék a mindennapi nevelés részévé váltak. Az iskolai ünnepélyek, szimbólumok kihagyhatatlan eleme volt Trianon szellemének felidézése, akárcsak a hosszú körmenetek megtartása stb. Különösen összekovácsoló volt ez az erősen jobboldali beállítottságú kiskanizsai paraszt-ság esetében. A jobboldali politika nézetrendszere, gondolatvilága jelen volt a népiskola minden percében, s már gyerekkortól megpróbálta a patriarchális, férfierőre alapozó, ha-zafiasnak tartott neveléssel az ifjak tömegét megfogni. Különösen nagy súlya volt a testi nevelésnek, ami egy társadalmilag elfogadott militáns gondolkodás mellett természetesen a katonás teljesítményekre való ráutaló magatartás része volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez a poroszos nevelés mindenhol sikert ért volna el, a tanulói elutasításra, az iskolai büntetésekre sok példát találunk. Ez még a vallásoktatás terén is megnyilvánult. A hittan tanárok például sokat küzdöttek az ügyben, hogyan lehet a diákoktól az olcsó ponyvare-gényeket, az utcán terjesztett lektűröket, az erősen erotikus tartalmú irodalmi munkákat elvenni. Volt olyan hittanóra, amikor a vallásoktató fizikai razziája mintegy 30 ilyen alko-tást gyűjtött össze a diákoktól.183 6.2. Változások a szakképzésben A két háború közötti időben a korábbiakhoz képest lényeges változások nem történtek a tanoncképzés központi szabályozásában. Az 1922. 12. tc. is rögzítette, hogy az iparosta-nonc-iskolák három évfolyamból álltak, s a tanulók nem fizettek tandíjat. A tanév tíz hóna-pig tartott, a tanítás ideje a korábbiakhoz képest valamelyest emelkedett, már heti kilenc óra volt. Az iskolalátogatásra fordított időt a tanoncok munkaidejébe be kellett számítani. A gyakorlati képzést a tanoncok a kisiparosok műhelyeiben vagy a vállalati tanműhelyek-ben kapták, de abba az iskolának beleszólása, irányító-ellenőrző szerepe nem volt. A gya-korlati képzés feletti felügyeletet továbbra is az Ipartestület gyakorolta.184 Nagykanizsa esetében azonban mégis nagy változások mentek végbe az iparostanonc-oktatásban. A város háború előtti iparosodása az 1920-as évektől megtört. A korábbi na-gyobb gyárak (sörgyár, pótkávégyár, gépgyár stb.) elvesztették piacaik nagy részét, s foglal-koztatásuk mintegy a felére, harmadára esett vissza. A világgazdasági válság még tovább 180 Zalai Közlöny, 1936. szeptember 5. 181 Zalai Közlöny, 1936. november 13. 182 Lásd például: Zalai Közlöny, 1937. február 16. 183 Lásd az esetről: Zalai Közlöny, 1928. január 24. 184 Magyarország a 20. században. http://mek.oszk.hU/02100/02185/html/1362.html#1366 146. kép: Az 1936-ban felépült Petőfi utcai elemi iskola 497 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) csökkentett e az ipar lehetőségeit, s 1933-34 után sem nyíltak nagy fejlesztési lehetőségek.185 így nem véletlen, hogy a korábban oly népszerű önálló iparos pályák, avagy a gyáripari dolgozóként való érvényestilés sem bírt már túl nagy presztízzsel, s nem garantált hosszú távon stabil meg-élhetést. Nem lehet véletlen, hogy a két háború közötti évti-zedekben az iparostanonc-oktatásban résztvevők szá-ma - bár kétségtelen, hogy az 1920-as évek elején még növekedett is - alapvetően csökkent. Már az 1927/28-as tanévtől megfigyelhető a létszám csökkenése, a legnagyobb visszaesés pedig a válság alatt követke-zett be. A kedvezőtlen külső körülmények és a jöve-delemhiányon túl fontos oka lehetett a visszaesésnek az is, hogy ebben az időben a kisiparosok megélhetési nehézségei miatt a szülők szemében az önálló iparos lét már veszített vonzerejéből.186 Jól mutatja a nagy-kanizsai hanyatlást, hogy az 1920-as évek vége felé erősen lecsökkent a kereskedő-tanonciskolába felvet-tek száma: 1926-ban még 114-en, 1927-ben 88-an, 1928-ban pedig már csak 48-an iratkoztak be.187 1931-ben az addig különálló kereskedőtanonc-iskola létszáma annyira lecsökkent, hogy önállóságát megszüntetve be kellett olvasztani az iparostanonc-iskolába.188 Az iparos- és kereskedőtanoncok száma Nagykanizsán (1920-1945)189 A tanonciskola alacsony presztízsét mu-tatja az is, hogy mindig csak a megürült vagy éppen rendelkezésre álló épületeket kaphatta. Korábban a túlzsúfolt központi is-kola épületében az elemi és polgári iskolák árnyékában működött. Amikor a gimnázi-um átköltözött végleges helyére, a város el-határozta, hogy a tanonciskola megkaphat a Rozgonyi utcai régi gimnáziumi, akkor éppen fémipari szakiskola épületcsoportjából 1 rajztermet és 7 tantermet; a Rozgonyi utcai elemi iskola helyiségeiből pedig két emeleti és három földszinti termet.190 A kereskedőta-nonc-oktatás egyelőre maradt a központi iskola épületében. Az iskola bebútorozása, s így a beköltözés is csúszott.191 Később azonban innen is menni kellett: 1931-ben az iskolát visz-szahelyezték a polgári fiúiskola földszinti tantermeibe. Ott folyt a tanítás, míg a szertárak, fizikai, vegytani berendezések 1 km-re a Rozgonyi utcában maradtak, akárcsak a leányta-noda. A kettészakított iskola vezetése folyamatosan interpellált a város vezetésénél, végül az 1933/34-es tanévet újra a Rozgonyi utcai épületben kezdhették.192 185 Kaposi, 2007/a 20-21.p. 186 grre az összefüggésre lásd: Gyáni, 1998. 262.p. 187 Zalai Közlöny, 1928. december 2. 188 Jászberényi, 1986. 21.p. 189 A diagramot Jászberényi, 1986. 67-68.p. táblázatos adatsorai alapján szerkesztettük. 190 Zalai Közlöny, 1925. december 11. 191 Zalai Közlöny, 1926. január 6. 192 Jászberényi, 1986. 21.p. 147. kép: Küronya István, az Iparostanonc iskola tanára, majd igazgatója, 1938 498 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) Új oktatási intézmény volt Nagykanizsán a két világháború közötti korszakban a fémipari szakiskola. Ez egy régi vágy beteljesülése volt. A város vezetése már 1899-ben (a gyors iparosodás korában) felírt a kormányhoz, kérve Nagykanizsára egy fém- vagy fa-ipari szakiskolát. Ebben az iskolában a tanoncok vagy segédek speciális képzésére nyílott le-hetőség, hogy meglévő szakmájukat minél magasabb szinten sajátíthassák el.193 Ez esetben már egy a tanoncképzés utáni továbbképző iskolatípussal van dolgunk. 1923 elején megjött az engedély: a városban létrejöhetett a fémipari szakiskola. A tárgyalások eredményekép-pen a Kereskedelmi Minisztérium vállalta az iskola felszerelését, a város csak az épületet adta.194 Az iskola helye a gimnázium által éppen elhagyott Sugár úti volt laktanya épülete lett. Csizmazia Kálmán vezetésével mindössze 11 tanulóval nyílt meg az iskola, de az év-tized végén már 61 tanulója járt az intézménybe.195 A szakiskola a romló gazdasági körül-mények miatt egyre nehezebben működött, majd a válság vége felé, 1933-ban megszűnt.196 A szakiskolák között említsük meg az 1940-ben létrehozott ún. Téli Gazdasági Iskolát. Nem kanizsai találmányról van szó. 1923-41 között alsó fokú gazdasági iskola mintegy 60 településen nyílt meg.197 Ezt az iskolát Nagykanizsán már az 1920-as évek első felében tervezték, de az ügy megakadt. A földreform során a város Batthyány hercegtől kapta a „Kanizsa alsó majorból" azt a 25 holdas területet, amelyen a későbbiekben felépülhetett az iskola.198 Végül az iskola 1940. szeptember 15-én nyílt meg199 a Királyi Pál utcában, a volt zeneiskola helyén, majd pedig 1943-ban költözött a végleges helyére, az Ady utca 74/a szám alá, ahol addigra elkészült az új épület.200 A tanulók egyénileg gazdálkodó parasz-tok fiai közül kerültek ki, akik két téli féléven keresztül folytatták tanulmányaikat. A diá-kok állattenyésztési és növénytermesztési alapismereteket tanultak. A második év végén Gazdanappal egybekötött terménykiállítást rendeztek, ahol bizottság bírálta el a tanulók termelési eredményeit.201 A mezőgazdasági oktatás más tanintézményekhez képest eltérő időbeosztással működött. Télen négy hónapon át elméleti oktatás folyt, míg nyáron, amikor máshol szünidő volt, a növendékek a saját földjeiken gyakorlati kiképzésben részesültek.202 A nyári mezei munkát a tanárok ellenőrizték. 1944-ben mér egy középfokú gazdasági tan-intézetet is terveztek, de az majd csak a háború befejeződése után jöhetett létre.203 6.3. A középfokú képzés változásai A két világháború között némileg módosult a középiskolai működés feltételrendszere is. A polgári iskolákat a középiskolai képzés részévé tették. Némi visszalépés volt, hogy a korábbi hat osztályos rendszer helyébe a fiú-és leánypolgári iskolákat egységesen négy osztályossá tették. A polgáriba az elemi négy osztályának elvégzése után lehetett bekerül-ni. Az intézkedéssel kicsit bezárták ezt a népszerű, a gyakorlatisságra is sokat adó iskolatí-pust, hiszen a gimnáziumba csak nehezen lehettet továbblépni, ugyanakkor a felsőoktatási intézmények közül a polgári iskolákból csak tanító- és óvónőképzőkbe, valamint kereske-193 Zalai Közlöny, 1922. december 15. 194 Zalai Közlöny, 1923. február 8. 195 Barbarits, 1929. 283.p. 196 Tarnóczky, 2013.1282.p. 197 http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1084.html 198 Zalai Közlöny, 1924. szeptember 8. 199 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 312.p. 200 Tarnóczky, 2013.1002.p. 201 http://www.cserhati.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=47:iskolank-toertenete/ 202 Zalai Közlöny, 1944. július 5. 203 Uo. Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) 499 delm i és más jellegű szakiskolákba lehetett továbblépni. De volt jó oldala is a folyamatnak: egyre több leánypolgári szerveződött, így a lányok tanulása előtt széles távlatok nyíltak.204 A kanizsai polgári fiú- és leányiskola 1920-ban különvált, 1924-ben újraegyesítették, majd 1928-tól megint szétbontották őket.205 Ekkor a fiúpolgári Zrínyi Miklós, a leánypolgári Zrínyi Ilona nevét vette föl.206 A képzés mindegyikben négyosztályossá vált. Igen gyorsan növekedtek az iskolák. A századfordulós kb. 400 főt az 1920-as években már egyenként is gyakorta meghaladták. A fiúpolgáriban a csúcslétszám az 1941/42-es tanévben volt, amikor a nyilvános és a magántanulók együtt 677-en voltak.207 Fontos kiemelni, hogy a leánypolgá-ri is nagy népszerűségnek örvendett, hiszen a családi stratégiák részeként a lányok számá-ra is fontossá vált az ismeretek szerzése, s e révén a későbbi családi lét anyagi támogatása. Az életmód, a társadalmi gondolkodás változásának jeleként is értelmezhetjük az olyan új kezdeményezést, mint amilyen a városi zeneiskola létrehozása volt. Kanizsán már a 18. század második felétől nyomon követhető a különböző formákban létező zeneoktatás, ösz-szekapcsolódva az énekoktatással. A korabeli erős társadalmi igényeket mutatja, hogy több zalai településen is volt valamilyen zeneiskola. Az 1920-as évek elején Fenyves Ferenc ve-zetésével működött Nagykanizsán egy zenei iskola; az évtized elején egy keszthelyi kántor is szervezett egyet saját városában.208 A Fenyves-féle intézet - amely mögött a Nagykani-zsai Közművelődési Társulat, mint egyesület állt - 1922-ben kért a várostól segélyt egy új épület létrehozására.209 Az intézmény alacsony látogatottságú volt, s az infrastrukturális körülményei is szerények voltak, nem is beszélve a zongorák állapotáról, aminek éveken át komoly sajtóvisszhangja volt.210 Az iskola alapítója, Dr. Fenyves Ferenc amúgy jó zenei érzékkel megáldott, képzettségét tekintve fizikus volt. Az intézmény mindössze három 148. kép: Polónyi György, a Polgári Leányiskola igazgatója, 1938 149. kép: Waligurszky Antal, a Polgári Fiúiskola tanára, majd igazgatója, 1938 204 Magyarország a XX. században. http://mek.oszk.hU/02100/02185/html/1362.html#1364 205 Kotnyek, 1997.14.p. 206 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 89.p. 207 Kotnyek, 1997.14.p. 208 Lásd erre: Zalai Közlöny, 1920. április 8. 209 MNL ZML V. 1512/b. 1922/12254. 210 Lásd például: Zalai Közlöny, 1923. január 10. 500 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) évig működött, de közben látványos eredményei voltak. Zongora, hegedű és ének tanszaka volt, a Zeneakadémia felügyelete alatt állt, az általuk elfogadott tananyag alapján dolgozott. Fenyves tanároknak zeneakadémiai növendékeket és végzett tanárokat egyaránt szerződ-tetett.211 Mutatja a város zenei életének komolyságát, hogy 1927 vége felé 10 különböző da-lárda működött a városban.212 Szervezett, s a hazai oktatási rendszerbe illeszkedő intézményként már a háború előtt tervezték egy zeneiskola megnyitását,213 azonban a harcok idején nem volt lehetőség az iskola megnyitására. A gazdasági és politikai viszonyok konszolidációja után viszont újra felvetődött az iskola megalapításának ötlete. A város végül is 1926. szeptember l-jén nyitot-ta meg a zeneiskolát Vannay János igazgató irányításával és két rendes (kinevezett) tanárral, de a nagy érdeklődés miatt hamarosan még 5 óraadót is fel kellett venni.214 Vannay aradi származású volt, a budapesti Zeneművészeti Főiskolán végzett. Az ismert zeneszerző az elméleti Zenei Szemle című lapban is sokat publikált. Ahogyan egy interjúban az igazgató megfogalmazta: „Az iskola célja és rendeltetése nem csak jó zenei műkedvelőket nevelni és ezáltal a lélek nemesítés legnemesebb hivatását betölteni, hanem mindazokat, kik a zenei pályára hivatottságot éreznek s amennyiben ehhez elengedhetetlenül szükséges és megfelelő mértékű tehetség feltétlen bir-tokosai a felsőbb kiképzésre, illetve a főiskolai tanulmányokra előkészíteni".215 Mindezt persze úgy gondolta, hogy az iskola zenei tevékenységével integrálódjon a város mindenkori életébe. Az induláskor két főtanszak jött létre (zongora és hegedű),216 de egy hónappal ké-sőbb már cimbalomszakot is akartak indítani.217 Pár év alatt az iskolának már volt zon-gora, hegedű, magánének, és fúvós főtanszaka, valamint elmélet, kamarazene és karének melléktanszaka.218 Az első évre 99-en iratkoztak be, de két év múlva már 209-en voltak. Az iskola kuriózum volt: Csonka-Magyarországon 1929-ben összesen 12 zeneiskola működött, s az akkor még csak 3 éve nagykanizsai iskola látogatottsága igen magas volt. A kanizsai intézménybe többen jártak, mint a 29 éves pécsi, vagy a negyedszázados szombathelyibe.219 Még a válság alatt is tartotta magát az iskola: az 1931-ben 205 növendék iratkozott be az iskolába, pedig olyan kósza hírek jártak a városban, hogy megszüntetik az iskolát, ám a polgármester a sajtóban s más fórumokon is megerősítette, hogy erről nincsen szó.220 (Em-lékezhetünk: más helyi iskolákban 20-50%-os volt a válság alatt a visszaesés; a fémiparit be is kellett zárni.) Akárcsak más középiskolák, a zeneiskola is tandíjas volt; vélelmezhetően a város jobb módú polgárai járatták oda a gyermekeiket. Az iskola érdekesen illeszkedett az addigi képzési modellbe. Mindenki beiratkozhatott, aki 6 éves elmúlt,221 ugyanakkor a 13 évfolyam bármelyikébe be lehetett kapcsolódni, csak felvételizni kellett hozzá. Az órákat úgy állították össze, hogy mellette más iskolát is lehe-tett látogatni, ugyanakkor a vidékiek miatt tömbösítették az oktatást.222 A „Zenede" eleinte 211 Az iskola egyik legnagyobb ígérete az aprócska Dános Lili volt, de onnét indult a közeli Zákányban szüle-tett Venetianer Rózsi, aki később a Zeneakadémia tanárképző szakának zongoratanára lett és két kanizsai lány, akik jeles külföldi operaházak tagjaivá váltak: Domány Sári és Fischer Böske (utóbbi Elisabeth Forini néven Bécsben, majd Londonban működött). Lásd: http://www.parlando.hu/2010-5-09-Danos.htm 212 Lásd: Barbarits, 1929. 282.p.; illetve Zalai Közlöny, 1927. december 6. 213 Barbarits, 1929. 282.p. 214 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 231.p. 215 Zalai Közlöny, 1926. augusztus 10. 216 Zalai Közlöny, 1926. augusztus 19. 217 Zalai Közlöny, 1926. szeptember 26. 218 Barbarits, 1929. 282.p. 219 Lásd erre: Zalai Közlöny, 1929. november 23. Ebben a cikkben a korabeli, igen színvonalas „Zene" című lapban megjelent városi adatokat idézte a szerző. 220 Zalai Közlöny, 1931. szeptember 11. 221 Zalai Közlöny, 1926. augusztus 26. 222 Zalai Közlöny, 1926. szeptember 10. 501 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) a Királyi Pál utca 2. szám alatt, 1941-től pedig a Sugár út 18. szám alatt működött. A Mura-vidék visszakerülése utáni központi átszervezések hatására 1942-44 között a Csáktornyai Zeneiskola a nagykanizsai zeneiskola fiókiskolájaként működött, az 1943/44-es tanévben a növendékek létszáma 235 fő volt.223 A zeneiskola kétségtelenül minőségi színfoltot jelentett a korabeli Nagykanizsa kultúrájában, az állandó növendékhangversenyek, egyéb fellépé-sek sok embert vonzottak. A gimnáziumi oktatás némileg egyszerűsödött. A vizsgált 25 évben két olyan törvény született, amely új keretet adott a hazai gimnáziumi képzésnek. Az első az 1924. 11. tc., amely a középiskoláknak három típusát különítette el: az addigi gimnázium és reáliskola mellett létrehozta a reálgimnáziumot.224 Mindhárom iskola a négyosztályos elemi elvég-zése után vált elérhetővé. A nagykanizsai piarista gimnázium a továbbiakban reálgim-náziumként működött tovább. A reálgimnáziumok óratervében a klasszikus reáltárgyak nagyobb óraszámban szerepeltek, mint a humanisztikus gimnáziumokban, ugyanakkor a nyelvtanítás terén is előrébb jártak, hiszen a latin és a német mellett egy másik modern nyelvet is tanítottak. A másik törvény az 1934.11. tc., amely újfent átszervezte a rendszert, s kimondta, hogy a magyar középiskola egységes, s annak neve gimnázium. Újdonság volt, hogy bekerült tantárgyak közé a gazdasági és társadalmi ismeretek.225 A gimnáziumi oktatás lehetőségeit nagyban növelte, hogy 1923-ban sikerült az addi-ginál jóval alkalmasabb és nagyobb épületbe költözniük. A Sugár úti, átalakított volt Fri-gyes laktanya már hosszú távú megoldást kínált a helyproblémákra. Az átköltözés révén a gimnázium a korábbi terület kétszeresével rendelkezett. A földszinten irodák, könyv-tár, fogadó, más vallásúak hittantermei, a Mária Kongregáció helyisége, míg az emeleten tantermek voltak. 1927-28-ban megkezdték az 50 fős konviktus (kollégium) felépítését is, amely 1928-ban nyílt meg. A relatíve modern (fürdők stb.) intézmény használata nem volt olcsó: eleinte évi 1100, a válság alatt 900 pengőbe került. 1933-ban megkezdődött a piarista kápolna felépítése, felszentelésére 1934 végén került sor.226 A gimnázium látogatottsága nagyjából egybeesik a helyi iskolák létszámtendenciáival. Az 1920-as években - bár ingadozva - a háború előtti időszak létszámait láthatjuk, sőt az évtized vége felé még némileg növekedett is, csúcsát az 1931/32-es tanévben érte el, ami-kor 507 tanulója volt.227 A gazdasági válság hatására aztán gyors csökkenés következett be, az 1938/39-es tanévben már csak 335 ta-nulója volt az intézménynek. A visszaesés mellett viszont örvendetes volt, hogy az elsősök száma némileg emelkedett, illetve hogy az ötödik évfolyamra beiratkozottak száma is viszonylag magas volt, ami arra utalt, hogy a gimnáziumot még mindig előnyben részesítik például a kereskedel-mivel szemben.228 Vallás szempontjából a katolikus dominancia megmaradt. A legna-gyobb nem katolikus felekezeti csoport az 223 A csáktornyai fiókintézetre: MNL ZMLIV. 402.1943. 20. 691. 224 Magyarország a XX. században. http://mek.oszk.hU/02100/02185/html/1362.html#1365 225 Kotnyek, 1995. 24.p. 226 Az épületekhez, építkezésekhez lásd: Barbarits, 1929. 276.p.; illetve Kotnyek, 1995. 26-27.p. A kortárs Barbarits a konviktus kapcsán egyenesen „luxuriőz" kivitelről beszél. 227 Kotnyek, 1995. 32.p. 228 Az 1938/39. évben a helyi iskolákba beiratkozottak számára lásd: Zalai Közlöny, 1938. szeptember 18. 150. kép: A gimnázium Sugár úti épülete az 1930-as években 502 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) izraelita volt, arányuk viszont csökkent: az 1920/21-es tanévben még 27,5% volt, ezzel szem-ben az 1936/37-es tanévben már csak 15% volt. A reformátusok, evangélikusok aránya 3-5% között mozgott, de akadtak görögkeletiek és unitáriusok is.229 Az évkönyvek adatai alapján megítélhető a diákság társadalmi hovatartozása is. Kotnyek István elemezéséből tudjuk, hogy a nagykanizsai piarista gimnáziumot elsődlegesen a kö-zépréteg gyermekei látogatták. Főleg kisbirtokosok, a kereskedelemben, közlekedésben, közhivatalokban dolgozó tisztviselők, valamint a helyi egyéb értelmiség gyermekei for-dultak elő nagy számban. De találhatunk gimnazista gyerekeket nagybirtokos, nagybérlő famíliákból is. Az 1930-as években valamelyest emelkedett a munkás és a paraszti szár-mazású gyerekek aránya. Érdekes ugyanakkor a területi eloszlás: kezdetben 60%-os volt a helyiek aránya, de az időszak vége felé már többségben voltak a környékről érkezettek.230 Érdemes ez ügyben Barta igazgatót idézni, aki szerint „Nincs gyerek Nagykanizsán.. .Nagyka-nizsa nem tud 200-nál több gimnazistát kimutatni".231 Nagy újdonság volt az 1931 szeptemberében megnyílt Nagykanizsai Egyesületi Leány-gimnázium.232 Az új iskola jogi hátterét az 1926. évi 24. tc. teremtette meg, létrehozván a leánygimnáziumot és a leánylíceum intézményi lehetőségét. Ezek már érettségit adó típu-sok voltak. 1934-ben aztán újabb törvény született, megszüntetve az addigi iskolák közötti eltéréseket, egységes középiskolai modellt teremtve.233 Nagykanizsán a leányképzés terén a leánylíceum komoly előrelépés volt. A probléma korábban abban állt, hogy a leányok esetében a polgáriból való továbblépés nehézkes volt, vagyis a lányok alig tudtak érettségit szerezni, így pedig a felsőoktatás kapui zárva maradtak előlük. 1931-ben az a leánylíceum első évfolyamába 25-en, az ötödik osztályba pedig 28-an iratkoztak be (utóbbiak minden bizonnyal elvégezték az elemi, majd pedig a polgári négy osztályát).234 Kezdetben a Sugár úti Piarista kápolna helyén állt földszintes épületben működtek, majd miután a Fémipa-ri Szakiskola bezárt, megkapták annak helyét. A már nyolc évfolyamos iskolát 1935-től a Zalaegerszegen székelő Notre Dame Női Kanonok és Tanítórend működtette, miután azt hivatalosan is átvette az egyesülettől.235 Az 1930-as évek második felében a létszám nem nőtt, az 1937. és az 1938. tanévben is 165 fővel bírt az intézmény. Ez elég alacsony szám, ami miatt sokszor felmerült, hogy érdemes-e működtetni a gimnáziumot.236 Probléma volt a finanszírozás is: a városnak is növekvő terhet jelentett a berendezések megújítása, de két-ségtelenül nagy segítség volt, hogy 3000-ről 7000 pengőre emelkedett a leánygimnázium állami támogatása.237 Változások történtek a felsőkereskedelmi működésében is. 1920-ban az iskola négy évfo-lyamúvá bővült.238 A jogszabályi közeg ezt követően csak 1938-ban változott meg, amikor is a 13. tc. a felső kereskedelmi, a felső mezőgazdasági és a felső ipari szakiskolákat „gyakor-lati irányú középiskola" egységes elnevezéssel középiskolává minősítette. Ezek a négy év-folyamos iskolák ettől kezdve érettségi bizonyítványt adtak, s a profiljuknak megfelelő fel-sőfokú tanulmányokra tették jogosulttá tanulóikat.239 A kanizsai kereskedelmiben a diákok száma a két háború közötti időszakban eleinte emelkedett, de később megrekedt. 1922-ben 229 Kotnyek, 1995. 32.p. 230 Kotnyek, 1995. 32-33.p. 231 Zalai Közlöny, 1940. szeptember 12. 232 Tarnóczky, 2013.1284.p. 233 Magyarország a XX. században. http://mek.oszk.hU/02100/02185/html/1362.html#1364 234 Zalai Közlöny, 1931. szeptember 11. 235 Tarnóczky, 2013.1283-1284.p.; Kanizsai Enciklopédia, 1999.187.p. 236 Zalai Közlöny, 1938. szeptember 18. 237 Zalai Közlöny, 1938. szeptember 1. illetve 1938. szeptember 4. 238 Barbarits, 1929. 278.p. 239 Magyarország a XX. században. http://mek.oszk.hU/02100/02185/html/1362.html#1365 503 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) 122-en , 1928-ban 153-an, 1938-ban 166-an jártak az intézménybe.240 A gimnáziumhoz képest lényeges különbségek voltak a diák-ság származását illetően. 1929-ben például a felsőkereskedelmibe járók közül legtöb-ben kereskedő szülők gyermekei voltak, de mellettük szép számmal fordultak elő köz-alkalmazottak, iparosok és köztisztviselők gyermekei is.241 Szinte teljesen hiányoztak a helyi kis- és középbirtokos parasztok gyer-mekei, amit persze e réteg részéről az iskola régi fenntartói ellen érzett antipatikus ma- 15L kép: A kereskedelmi iskola gatartás is motivált. A diákok között 70% Csengery úti épülete 1940 körül körüli volt a kanizsaiak aránya, a többiek főleg a környék településeiről jöttek, de 5-10%-nyian más megyékből érkeztek.242 Az izraelita hitközség felsőkereskedelmi iskolája egyre nehezebb anyagi körülmények között működött, ami különösen a válság éveiben vált akuttá. Oka volt ennek az is, hogy időközben Keszthelyen megnyílt egy kereskedelmi szakképző, amely magához vonzotta a környék potenciális diákjait.243 A nagykanizsai izraelita hitközség jelezte, hogy átadná az iskolát a városnak. Egy városi bizottsági ülésen felme-rült, hogy a Hitközség átadhatná a kincstárnak is az iskolát, de félő volt, hogy mivel a kincstárnak volt már egy felsőkereskedelmi iskolája Zalaegerszegen, így a kanizsait akár be is zárhatná. Az 1932/33. tanévet még megoldották azzal, hogy a korábbi városi támogatást kétszeresére emelték.244 Végül is az állandósuló anya-gi gondok és az intézmény fontossága miatt 1933-ban a város saját kezelésébe vette az iskolát,245 amelynek neve Nagykanizsai Felsőkereskedelmi Iskola lett.246 Tegyük még hozzá, hogy a felsőkereskedelmi mellett működött egy egyéves női kereskedelmi szakképző is, amelynek látogatottsága az 1930-as években mintegy 30-35 fő volt évente.247 Hogy nagy szükség volt keres-kedelmi képző intézményre, azt jól mutatja, hogy még 1944-ben is - a népirtás miatt megürült zsidó hitköz-ség épületében - akartak indítani egy középkereske-delmi leányiskolát, ahova már az első évfolyamra is 70 leány jelentkezett.248 152. kép: Villányi Henrik, 1916 és 1927 között a Felsőkereskedelmi iskola igazgatója 240 Lásd: Zalai Közlöny, 1923. július 7.; Barbarits, 1929. 279.p.; illetve Zalai Közlöny, 1938. szeptember 18. 241 Az összetételre vonatkozóan lásd: Zalai Közlöny, 1929. július 6. 242 Uo. 243 Zalai Közlöny, 1938. szeptember 18. 244 Zalai Közlöny, 1932. október 14. 245 Kanizsai Enciklopédia, 1999.187.p. 246 Dobó, 1993. 9.p. 247 Az adatokhoz lásd: Barbarits, 1929. 278.p.; illetve Zalai Közlöny, 1940. szeptember 12. 248 Zalai Közlöny, 1944. július 6. 504 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) 7. Az iskolán kívüli kulturális tevékenység A törvények és egyéb jogszabályok alapján megszervezett és működtetett iskolai rend-szer nemcsak a hagyományos oktatási tevékenységgel és annak hozadékával gyakorolt erős hatást a társadalomra. A korabeli iskolák és a társadalom kapcsolata ennél sokkal mélyebb volt. Különösen igaz ez azokra a vidéki városokra, ahol a települések még nem nőttek olyan nagyra, hogy ott az elszemélytelenedés és a professzionalizmus minden téren meghatározóvá váljon. A társadalom és az iskola kapcsolatának több szintje volt. Jeleznünk kell, hogy a városmonográfia különböző fejezetei ezt a kapcsolatot nyilvánvalóan többször érintik, hiszen az irodalom, a művelődés, az egyesületi működés, a sajtó stb. elemzése, le-írása nem nélkülözheti az oktatási intézményekkel való kontaktusok bemutatását. Éppen ezért az alábbiakban csak röviden jelezzük a fontosabb érintkezési szinteket. Az egyik ilyen szint az iskolai közösségek, avagy a fenntartók által kialakított, elvárt és létrehozott szervezetek működése volt. Ezek nagy része az adott korban megszokott, döntően egyházi alapon szerveződött mozgalom volt. Emeljük ki ezek közül a cserkész közösségek megalakítását és működtetését; a gimnázium keretén belül az 1902-ben meg-alakított Mária Kongregációt, avagy ugyanott az 1922-ben megalakult alsósok kisebb kong-regációját; de említhetnénk a Mindszenthy Szavalókört is, amely párhuzamosan működött a felsősök Önképzőkörével. A gimnáziumban 1900-ban alakult meg a Gyorsíró Kör, míg az ifjúsági énekkar 70, a zenekar pedig 35 tagból állva működött.249 A polgári fiúiskolában 1902-ben alakult meg az Önképzőkör, ahol főleg irodalommal foglalkoztak; 1920-ban 35 taggal jött létre a cserkészcsapat; 1925-ben alakult meg a Zrínyi Sportkör.250 A felsőkereske-delmiben Önképző Kör, Ifjúsági Sport Kör, Ifjúsági Segítő Egyesület működött, s a sort még lehetne folytatni a hasonló jellegű mozgalmak, szerveződések felsorolásával.251 A társadalmi kapcsolatok másik szintje az iskolán kívüli népművelés területén fogható meg. Ezek közül a legfontosabb egyértelműen az iskolai tanítók és tanárok által felvállalt felnőttoktatás volt. Már a 19. század vége felé is láthattunk arra példákat, hogy a nehe-zebben működő gazdasági ágazatok kapcsán hétvégi, vasárnapi tanfolyamokat szerveztek. Ilyenek voltak például a parasztok számára biztosított növénytermesztési és állattartási ismeretekről szóló előadások.252 Ezeket általában valamelyik, ehhez a területhez jobban értő tanár vállalta föl. A szakmai ismeretterjesztő előadások népszerűsége az 1920-as évek elején csökkent. Fontosak maradtak viszont az analfabetizmus felszámolására irányuló oktatási törekvések.253 Tipikus zalai jelenség volt az 1880-as évektől az iskolai önkéntes tűzoltómozgalom, de említhetnénk az iskolai takarékpénztárak megszervezésében végzett tanári munkát is.254 A harmadik kapcsolati szint az iskolai dolgozók kulturális és közművelődési tevékeny-sége. Már az egyes iskolák bemutatásánál törekedtünk arra, hogy az iskolai tanári kar vagy vezető testület azon tagjaira rámutassunk, akiknek tevékenysége nagy hatást gyakorolt a város politikai, társadalmi és közművelődési életére. E téren igen széles szakmai palettát találunk. Az igazgatók és tanárok közül kerültek ki híres publicisták, jelentős egyházkor-mányzati tisztséget betöltő személyek, városi és megyei politikai testületekben aktív mun-249 Barbarits, 1929. 277.p.; Degré, 1995.19.; Kotnyek, 1995. 28.p. 250 Kotnyek, 1997.14-15.p. 251 Barbarits, 1929. 279.p. 252 Kotnyek, 1978.137-138.p. 253 Barbarits, 1929. 287.p. 254 Kotnyek, 1978.142.p. 505 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) ká t vállalók, gazdasági szervezetekben, társaságokban, egyesületekben munkát végzők is. De nem feledkezhetünk meg a színházi előadások és az egyéb irodalmi estek megszervezé-sében, egyáltalán a városi közművelődésben részt vevő szereplőkről sem. Ugyancsak nagy szerep hárult az iskolai alkalmazottakra az adománygyűjtésben, a karitatív munkákban, az elesettek istápolásában. A 19. század végi szabadabb lelkület idején még tiltakozhattak a tanárok az egyházi ünnepeken való részvétel ellen, de a két háború között már más sze-lek fújtak; ekkor már kötelezően elvárták a politikai nagygyűléseken, zászlószentelésekkor, egyházi ünnepeken, szoboravatásokon stb. az aktív részvételt. Áttekintésünkből talán látható, hogy a két háború közötti időszakban a városi társada-lom és gazdaság átalakulását a nagykanizsai iskolarendszer változásai is világosan leképe-zik. A korabeli iskolarendszer merev volt, s csak lassan, utólag tudott reagálni a mélyben végbement társadalmi változásokra. Nagykanizsa persze csak egy magyar város, így eseté-nek vizsgálata, oktatási folyamatai nem terjeszthetők ki országos léptékűre. Mégis azt gon-doljuk, hogy a Délnyugat-Dunántúl legnagyobb városának esetéből le lehet vonni olyan következtetéseket, amelyek világosan látszódnak a vizsgált 25 évre vonatkozóan. Ismételni nem akarjuk magunkat, így csak röviden soroljuk fel ezeket. 1. A korábbi népességnövekedés megrekedése, a beköltözések visszaesése, valamint a városból elköltözött vagy később elmenekült lakosság miatt a város iskolahálózatának korábbi bővülési tendenciája megtört. 2. A legnagyobb változás egyértelműen az volt, hogy lehetővé vált a leányiskolák ala-pítása mind a polgári, mind középiskolai szinten. Erre nagy társadalmi igény volt. A leány-gimnázium, a leánypolgári, a leány-kereskedelmi szakképző, a zeneiskola stb. növendékei az 1930-as években az addigi fiúoktatási egyeduralmat megtörték. Becslésünk szerint a kor-szak végén a középfokú iskolába járók 25-30%-a lány volt.255 3. A városban lévő magángazdasági kapacitások, források beszűkülése miatt a koráb-ban különböző társadalmi vagy gazdasági csoportok által fenntartott iskolák a városhoz kerültek, avagy most már a város alapított új iskolákat. A fémipari iskola alig egy évtizedes története, a felsőkereskedelmi város általi átvétele, a zeneiskola létrehozása, avagy az ipa-ros- és kereskedőtanonc-oktatás csökkenése világosan tükrözi a gazdasági problémákat. 4. A pénzügyi források hiánya ellenére javult az iskolák épületállaga. Számos új épü-letet emeltek, régieket újítottak föl. Szintén javult az oktatás háttérfelszerelése. 5. Az oktatás erősen átpolitizált volt a két háború közti időszakban, ugyanakkor a ko-rábbi időszakkal szemben a tradicionális katolikus valláserkölcs újra teret nyert. A politika hatásai, az 1930-as évek végi hazai zsidóellenes törvények természetesen a helyi viszonyo-kat is befolyásolták. A zsidósággal szembeni atrocitások következtében például az izraelita elemi iskolába az 1940-es évek elején már alig jártak gyerekek. 6. A korabeli iskolák igyekeztek integrálódni a helyi közéletbe, a helyi kultúra szerves részét képezték. Ezt akár a felülről, akár az alulról szerveződő, korábban bemutatott tevé-kenységformák is világosan igazolják. 7. A tandíjas rendszer erős korlátot jelentett az elemi iskolák fölötti képzésben. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy számos (városi, egyházi, magánemberi, alapítványi stb.) ki-egészítő forrás állt rendelkezésre a szegényebbek támogatására. Nemcsak a tandíjról van 255 Becslésünk a minden év szeptemberében a sajtóban közölt beiratkozott diákok számán alapul. Év közben is volt fluktuáció (az iparostanoncok felszabadultak tavasszal), így az év végi számok eltérnek az őszitől. 506 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) szó, hanem az iskolával együtt járó egyéb kiadásokról (lakhatás, élelem, utazás, ruha, fel-szerelés, beíratási díj stb.) is. Jellemző példa, hogy a piarista gimnázium 50 fős konviktusát - a magas költségek miatt - nem sikerült megtölteni, így például azt 1939-ben 32-en, 1940-ben 38-an lakták.256 8. Kétségtelen, hogy az elemi iskoláztatás kiterjesztésével csökkent az analfabetiz-mus, s emelkedett az iskolát végzettek száma. Statisztikai adatok szerint azonban ez nem volt a térségben kiemelkedő, egy-két mutatóban még Zalaegerszeg is jobb arányokkal bírt. Makoviczky adatai szerint 1910-ben 70%, 1930-ban már 82% körüli volt az írni és olvasni tudok aránya a városban.257 Az 1941. évi népszámlálási statisztika szerint a városban élő hat évnél idősebb népesség mintegy 7%-a volt írástudatlan. A hat évnél idősebbek 72,7%-a 4-6-8 osztályos iskolai végzettséggel rendelkezett. A középiskolát, (a 2-3-4 éves képzést) 1487 fő, vagyis a hat évnél idősebbek 5,2%-a teljesítette. Tegyük hozzá, hogy élt a város-ban 503 olyan ember is (1,8%), aki felsőfokú intézményben végzett, de természetesen nem Nagykanizsán.258 9. Továbbra is nagyon hiányzott egy főiskola a városból, a két háború között e téren Nagykanizsa nem tudott előrelépni. Alacsony maradt a város értelmiségmegtartó képes-sége, a fiúgimnáziumokban és a felsőkereskedelmiben végzettek nagy része is elhagyta a várost. Resume Die Veränderungen des Unterrichtes in Gross-Canisa (1850-1945) Das Unterrichtswesen veränderte sich wesentlich in der erforschten Periode. Die Bevölkerung von Gross-Canisa verdoppelte sich zwischen 1870 und 1920, und das erhöhte schnell die Zahl der Schulpflichtigen. Dem Volkschulgesetz von 1868 entsprechend nahm die Zahl der Elementarschulen in dieser Periode zu. Es wurden die Bürgerschulen für Mädchen und für Jungen, beziehungsweise von 1886 an die Gewerks-, später die Lehrlingsschulen führ Händler gegründet. Die Grund- und Bürgerschulen wurden 1900 verstaatlicht. Es war aber einen großen Bedarf an mittelstufigen Institutionen die Abitur verliehen: in der Zeit des Dualismus funktionierte neben dem alten Piaristengymnasium auch ein Oberhandelsschule. Etwa 400 Schüler besuchten das Gymnasium um die Jahrhundertwände, die Schule übte eine große Anziehungskraft in der Region aus. Trianon brachte eine große Veränderung in dem Unterrichtswesen. Zwischen 1920 und 1941 stagnierte die die Bevölkerungsentwicklung zufolge des wirtschaftlichen Bruchs, so ist auch der Anstieg der Kinderzahl zum Stillstand gekommen. In der Klebensberg Periode verbreitete sich das örtliche Schulsystem deutlich. Neue Volksschulen wurden gebaut und auch das institutionelle Angebot wurde vielfältiger. Metallindustrielle Fachschule, später die Musikschule wurden in dieser Periode neben den Elementar-, Bürger-, Lehrling-, Oberhandlungsschulen, beziehungsweise dem Gymnasium gegründet, nicht zu vergessen ist die Gründung des Lyzeums. Die Infrastruktur der Schulen verbesserte sich wesentlich zwischen den zwei Weltkriegen. 256 Zalai Közlöny, 1940. szeptember 12. 257 Makoviczky, 1934. 43.p. 258 Népszámlálás, 1941/2. 396.p. Megjegyezzük, hogy ha az időközben Nagykanizsához becsatolt Korpavárt levesszük, akkor valamivel jobb városi mutatókat kapunk. 507 Kaposi Zoltán: Az oktatás változásai Nagykanizsán (1850-1945) Th e Alterations of Education in Nagykanizsa (1850-1945) The municipal education changed significantly in the investigated period. The population of Nagykanizsa doubled between 1870 and 1920, which resulted in a rapid increase in the number of schoolable children. In accordance with the Public Education Act of 1868, the number of elementary schools propagated in this period, civic boys'' and girls'' schools, and after 1886 vocational, later commercial schools were established. The elementary and civic schools were nationalized in 1900. On the other hand, there was a considerable social demand also for secondary schools awarding maturity: besides the old Piarist grammar school also a higher business college operated in the era of Dualism. Some 400 students were educated in the grammar school at around the turn of the century, it magnetized the region. Trianon significantly changed education. The population stagnated between 1920 and 1941 owing to the economic breach, consequently also the increase in the number of children stopped. The local school system considerably broadened in the Klebelsberg-era. New public elementary schools were built and also the institutional supply was extended. A métallurgie vocational school and later also a conservatory were built in this period besides the already existing elementary-, civic, apprentice- higher commercial schools, not to mention the establishment of a girls'' grammar school. The infrastructure of the schools was significantly improved between the two World Wars. Németh József IRODALOM, SAJTÓ ÉS KÖNYVKULTÚRA NAGYKANIZSÁN (1850-1945) Irodalom A 19. század közepéig Nagykanizsán nem alakulhatott ki számottevő irodalmi élet. A településről elriasztotta a múzsákat a 140 évig tartó háború, különösen a 90 esztendős török uralom. A vár visszafoglalása során a város és a szomszédos falvak is jórészt elpusz-tultak. Az erődöt 1703-ban lerombolták. A 18. század közepén a körülötte elterülő 30 000 holdra becsülhető domíniumot a Batthyány família szerezte meg. Családi hagyományaikat követve fontosnak tartották a kultúra istápolását, de Kanizsát soha nem választották csa-ládi székhellyé, mindvégig meghagyták birtokközpontként. Természetes, hogy e tájon az irodalom és a művészet nem számíthatott hathatós támogatásukra.1 A18. század végéig mindössze három irodalmi alkotás létrejötte köthető a településhez.2 Nádasdy Tamás idején a mezővárosban a luthreri tanokat Szeremlyéni Mihály hirdette Az egyiptombéli kijövéséről Izraelnek című verses históriában Mózes második könyvének egyes részleteit szedte - tanító célzattal - meglehetősen száraz nyelvezetű versekbe. Szöve-gét Bornemissza Péter énekeskönyve tartotta fenn. A szerző a kor szokása szerint nemcsak saját nevét, hanem a keletkezés helyét és idejét is megörökítette: Ez éneket Kanizsának várában Szeremlyéni Mihány pap bánatjában Az zsidókról minap szerzé énekben Tizen-öt-száz-negyven-négy esztendőben. Nevét a versfőkben - latin szövegbe ágyazva - megismételte: Lauda Sión Salvatorem Lauda Ducem et Pastorem in Himnis et Canticis Mikhael de Seremlen fecit. A mai olvasó számára már alig élvezhető história a következő évtizedekben széles kör-ben elterjedt. Erre utal, hogy több vers nótajelzése is utal rá. „Az vitéz Turi György haláláról" szóló ének dallamjelzése: „Laknak vala régente..." Szeremlyéni históriájának első sorát idézi. A Tinódi által kialakított énektípusba tartozó rímes beszámoló Kanizsa híres kapitányának tőrbecsalását, Orosztony mellett 1571-ben bekövetkezett elestét verseli meg, a méltán nagy-hírű hőst siratja el: Szertelen veszedelem reánk szállá, Mert elesék tőlünk az föld oltalma, Vitéz Turi Györgynek hogy lőn halála, Kit mind az egész község megsirata. 1 A korszak művelődéstörténetéről: Kostyál, 2006. A kor zalai irodalmáról: Németh, 1990. 2 Németh, 1979. 90-92.p. 512 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) Hog y valóban a környező föld oltalma esett el, azt a török győzelem következményei bizo-nyítják: Ezek az Szalaságot elégeték És az népet kegyetlenül kergetek, Kiket kaphatnának, mind elemelék, Szegényeket örök rabságra vivék. A szerzőt nem ismerjük, feltehetően a hős tágabb környezetéhez tartozhatott. Takáts Sándor szerint Thury deákja volt, talán ő az írója a 1548-ban keletkezett „Túri György éneke" című versnek is. Eperjesi István több érvet sorakoztatott fel a mellett, hogy esetleg a rajki vár lakója volt. A krónikás Thuryról, katonáiról, s talán a csata egyes mozzanatairól is közvetlen, személyes tapasztalatokkal rendelkezhetett, erre utal a helyszín topográfiailag is pontos megjelölése. Nagykanizsán tér viseli Huszti György nevét. Ő 1512 körül született Raszinyán, 1566 után halt meg. 1532-1536 között török fogságban volt, később Egyiptomban katonáskodott. 1542-ben tért haza, 1566-ban fejezte be úti élményeinek leírását. Horányi Elek tévesen tar-totta kanizsai származásúnak. Ennek nyomán többen is úgy vélték, hogy 1532-ben Kanizsa kapitánya lett volna, s a Kőszeg ostromából visszatérő török csapatok hurcolták rabságba. E hiedelem alapján lett a tér névadója.3 A 16. század végén Kanizsán született, de nem itt működött a magyar reformáció jeles alakja, a származását nevével is jelző Kanizsai Pálfi János.4 Az 1600-as évek elején Fer-tőszentmiklóson, Csepregen, Kőszegen és Komáromban tanult, megfordult a heidelbergi egyetemen is. Pápán, Németújvárott volt lelkész, 1629-ben Pathai István távozása után a dunántúli reformátusok püspökükké választották. 1634-ben Sárkány István kiskomáromi kapitány hívására e vár és település prédikátora lett. 1641-ben halt meg. Leveleskönyve a kor, különösen a dunántúli reformátusok történetének értékes forrása. A kiskomáromi gyülekezet anyakönyvébe 1634. július 18 és 1637. július 8 között írta be a gyülekezetével kapcsolatos eseményeket. Ugyanitt találunk adatokat a település iskolájának eseményeiről is. Ezek azért különösen becsesek, mert alig van tudomásunk az ekkoriban fennállt zalai skólák életéről. Több éneke maradt fenn, közülük néhány már a szerző életében nyomtatás-ban is megjelent. A Szentsey daloskönyv őrizte meg a Sárkány István halálára írt búcsúzta-tót. Néhány szép részlete máig is figyelmet érdemel: Tartson Isten békességben téged, Kiskomár, Ki olyan vagy, mint jég hátán épített vár, Hozzon néktek kedves tavaszt az fötske madár, Hogy kifogyjon környékedből török, mind tatár. A 18. század néhány írója legfeljebb rövid ideig került kapcsolatba Kanizsával. Gimná-ziumi tanulmányainak első esztendeiben biztosan a piaristák diákja volt Virág Benedek, a népszerű költő, fordító, nagy hatású történetíró. Szülőhelye vitatott, az biztosan igazolható, hogy szülei egy időben a zalai Dióskálon laktak, majd a somogyi Nagybajomba költöztek. A század legvégén feltehetően megfordult itt a Csurgón tanárkodó Csokonai Vitéz Mi-hály is, akinek Karnyóné című darabjában többen kanizsai neveket, motívumokat véltek 3 Vándor, 1994. 278.p. 4 Ma kár, 1961. Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) 513 felfedezni. 5 Erre némi alapot ad a bevezetés egy mondata: „A játék esik Kanizsán, a Karnyóné boltjában." A 19. század elején pár évet biztosan itt töltött a művelt, irodalommal is foglal-kozó katonatiszt, Csehy József. Talán ő írt először Romlottvárról, azt Zrínyi Miklós harcai színhelyének vélvén, ezért az akkor még részben álló falairól repkény-levelet is küldött a Szigeti veszedelem kiadására készülő Kazinczy Ferencnek. Nem szépíróként alkotott maradandót Babocsay József kanizsai orvos. Életében egyet-len műve jelent meg, Hévíz első magyar nyelvű részletesebb leírása: Boldog Zala Vármegye! Keszthelyi Hév-vizedről méltán neveztetel így attól, aki ezen rendeket írta ditséretedre. (D.B.J.) Kéziratban maradt 1796-ban papírra vetett műve, az Apológia, melyben a már betil-tott szabadkőművesek gondolatait védelmezte.6 Az 1810-es évektől kísérhető nyomon a városban élő alkotók irodalmi tevékenysége. Még nem a szépliteratúra virágzott fel, először vallási és tudományos művek kerültek az olvasók kezébe.7 1811-ben telepedett le a városban Horschetzky Mór. 1777-ben született a csehországi Bidsowban. Gyermekkorában Talmudot tanult, majd Bécsben filozófiát és matematikát hallgatott, végül orvosi képesítést szerzett. 34 éves korában költözött Nagykanizsára s itt élt 1859-ben bekövetkezett haláláig. Nemcsak orvosi tevékenységével szerzett tekintélyt, hanem jelentős közéleti szerepet is vállalt, ellátva a zsidó iskolák igazgatását. Orvosi, val-lási és történeti témájú német nyelvű művei fo-lyóiratokban és önálló kötetekben is megjelentek. Olyan megbecsült polgára lett a városnak, hogy halálakor a katolikus templom harangjai is bú-csúztatták. 1851-ben választották főrabbivá Fassel Hirsch-et. Ő is Csehországban, Boskovitz-ban született 1802-ben. A pozsonyi jesiván tanult, majd Prossnitzban lett rabbi. 1851-től haláláig, 1883-ig Kanizsa főrabbija volt. Számos német nyelvű munkája révén a talmudi jog világhírű szakértőjeként tartották számon. Ugyancsak je-lentősek hitszónoklatai, etikai munkái. 15 terje-delmes műve jelent meg, közülük néhány máso-dik kiadásban is, Bécsben, Prágában, Lipcsében, néhány Nagykanizsán. E szórványos előzmények után a század közepétől születtek meg az első, Kanizsán fo-gant szépirodalmi munkák. A késedelem több okkal is magyarázható. A török idő multával a bevándorlás, később a természetes szaporodás következtében megnőtt népesség nyelvileg is, vallásilag is megosztott volt. A magyar mellett megszokottan hangzott a német és a horvát szó 5 Nagy, 1981. 6 Németh, 2007. 7 A Nagykanizsán működött írók életrajzi adatainak forrása: Szinnyei, 1891-1914.1-14. kötet; Gulyás, 1939-1944.1-6 kötet és 1990-2002. 7-9. kötet; Németh, én. A fenti művek felhasználásával készültek a következő munkák irodalmi címszavai: Zalai életrajzi, 2005.; Kanizsai Enciklopédia, 1999. Felhasználtam a nagyka-nizsai heti- és napilapok, elsősorban a Zala és a Zalai Közlöny átnézése során talált adatokat. Többször az így megismert rész-információkból sikerült egy-egy író fontosabb adatait összeállítanom. A részletes hivatkozásokat mellőztem, mert a nagy jegyzettömeg túlterhelte volna dolgozatomat. 153. kép: Babochay József: Apológia című, 1796. augusztus 15-én kelt kéziratos művének címlapja 514 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) is . A ferencesek templomában magyarul, németül és horvátul prédikáltak. Hosszú ideig a polgári élet feltételeinek megteremtése kötötte le az itt élők erejét, anyagi lehetőségeit. Mi-vel a tágabb környék nagyhatalmú földesurai a Batthyány és a Festetics család tagjai voltak, a középnemesség alig-alig települt e régióba, s a reformkorban e másutt oly sikeres réteg itt nem lehetett az irodalom letéteményese. 1765-ig egyetlen szerzetesi közösség élt a városban, a ferencesek. Szegény, kolduló rend tagjai voltak, nagy terület lelki gondozását látták el. Évtizedekig templomuk és kolostoruk felépítése kötötte le erejüket. Nem a tudományok művelését, hanem a lelkipásztorkodást tartották fő hivatásuknak. 1765-ben megnyílt a piaristák gimnáziuma. Közel egy évszázadig a tanárok tudomá-nyos-irodalmi teljesítménye nem lehetett számottevő. A kanizsai intézmény ekkor még nem tartozott a rend jelentősebb skólái közé, a szabadságharc után algimnáziummá fokoz-ták. Anyagi feltételei hiányosak voltak, a 20. század elejéig szűkös, rossz állapotú épületben szorongott.8 Az elöljárók főleg a fiatal, kezdő tanárokat küldték ide, többségük csak pár évet töltött itt. Az iskola mai utóda ugyan az első száz év históriájából is joggal tart számon néhány jelentősebb elődöt, ők azonban jobbára Kanizsáról elkerülve értek el maradandóbb sikereket. A19. század utolsó harmadától a tanári kar tagjai már több évig maradhattak itt, és város közéletében, művelődésében, irodalmi kultúrájában is kiemelkedő értéket hozhat-tak létre. 1844-1856 között tanítókat is képeztek Nagykani-zsán. Az intézetnek egyetlen kiemelkedő oktatója volt: Palotai (1848-ig Purgstaller) József esztétikai szakíró. A piarista tanárt, Magyar Tudós Társaságnak 1844-től levelező tagját 1847-ben helyezték a városba. Alig egy esztendőt maradhatott, a következő év tavaszán a pes-ti egyetem tanárává nevezték ki, egyúttal az Akadé-mia rendes tagja lett. A század második felében jelentékeny szerephez jutottak a város irodalmi életében a zsidó iskolák ne-velői. Nemcsak elemi, hanem polgári, majd kereske-delmi iskolát is fenntartott a hitközség. Nagy gondot fordítottak arra, hogy a tanítók, tanárok megfelelő javadalmazáshoz jussanak, s kevesebb megélhetési gond gátolja őket a színvonalasabb oktatásban. így több lehetőségük nyílt a tudományos munkálkodásra is. Kotnyek István adatai szerint 1869-ben a zalai kato-likus iskolák tanítói átlagosan 173, a községi iskoláké 290 osztrák forint jövedelemhez jutottak, a Zala me-gyei átlag 195 forint volt, a kanizsai zsidó iskolákban 428. Ez még akkor is kiemelkedően magas, ha beszá-mítjuk: a katolikus iskolák többsége kis, szegény köz-ségekben működött. (Az 1868. évi népiskolai törvény szerint a kötelező alsó határ 300 forint lett volna.)9 A század utolsó harmadában a kanizsai irodalom talán legnagyobb hatású egyénisége Hoffmann Mór 8 Kotnyek, 2006. 9 Kotnyek, 1978. 154. kép: Hoffmann Mór tanár, író, szerkesztő és felesége, Wesel Vilhelmina 1900 körül 515 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) volt.10 Nem szerzett országos rangot, de szinte minden műfajban otthonos volt: verset, re-gényt, kritikát, irodalmi tanulmányt, publicisztikát egyaránt írt. Sokat fordított, magas szinten művelte az irodalomtörténetet, mindezek mellett tevékeny szerkesztő volt. Közel negyven kötete jelent meg, némelyik negyedik, sőt ötödik kiadásban. Igaz, mára ezek jobbára elavultak, a századvégen azonban még fontos szerepet töltöttek be. Emlékét az őt személyesen már nem, csak a családi legendáriumból ismerő Fejtő is többször felidézi. Említi az Érzelmes utazásban, s több mint fél százada Párizsban élve (e sorok írójának írt levélben) örömmel jegyezte meg, hogy pesti barátja egy antikváriumban felfedezte és neki ajándékozta Hoffmann két kötetét. Nagyapjáról írván sem feledkezik meg róla: „Nagyapám a magyar kultúrát választotta.... Ebben a küzdelemben hűséges társa volt jó barátja, Hoffmann Móric, ... akinek fia Hevesi Sándor."11 Komlós Aladár a magyar zsidó irodalom történetét feldolgozó monográfiájában „művelt, sokoldalú és termékeny tollú nagykanizsai tanítóként" emlegetve több művére is hivatkozik.12 Életének első három évtizedéről keveset tudunk. Devecserben született 1843. január 5-én. Anyját korán elvesztette, nehéz körülmények közt nőtt fel. A családi erőfeszítés ered-ményeként hat gimnáziumi osztályt tudott elvégezni: Pápán, Vácon, Komáromban, Győr-ben és Pesten tanult. Fiatalon segédtanítói állást vállalt, s feltehetően ekkor összegyűjtött keresetéből végezte el a tanítóképzőt, ahol 1864-ben oklevelet szerzett. Veszprémben, majd a Trencsén megyei Belluson, a nógrádi Balassagyarmaton nevelő, 1868-69-ben tanító a somogyi Lengyeltótiban. 1869-ban került Nagykanizsára, 1875-ig az izraelita elemi isko-lában tanított. 1871-ben feleségül vette Wesel Wilhelminát, október 12-én a menyasszony lakhelyén, Letenyén tartották az esküvőt. Négy gyermekük született, elsőként (a későbbi Hevesi) Sándor, majd három lány, ők tanítói oklevelet szereztek. Nagy gondot fordítottak gyermekeik nevelésére. A német mindvégig családi nyelv is volt. Sándor nyolc éves korá-tól zongoraórákra járt, ugyanekkor franciául, négy év múlva angolul kezdett tanulni. A szülők azt is termé-szetesnek tartották, hogy a zene iránt érdeklődő fiuk a katolikus templomba jár egyházi zenét hallgatni.13 La-kásukon élénk társasági élet folyt, nemcsak a szűkebb munkatársi kört látták szívesen, hanem gyakori ven-dég volt a piarista gimnázium néhány tanára is. Az immár családos Hoffmann 1875-ben, 30 éves korában befejezte a gimnáziumot és érettségi vizsgát tett, ez-után a polgári iskola tanára. Több kötettel a háta mö-gött 1882-ben középiskolai tanári oklevelet szerzett. Munkahelye nem változott, 1897-ben címzetes igaz-gatói címmel tüntették ki. Nem tudjuk, miért nyugdí-jazták, más források szerint nyugdíjaztatta magát 59 éves korában, 1902-ben. Ezután Budapestre költözött, ott egy közgazdasági lap szerkesztőségében dolgozott. Érdemi közleménye már nem jelent meg. Mindössze arról tudunk, hogy néhány kanizsai újság, főleg a ko-rábban általa szerkesztett Zala alkalmanként közölte írásait és 1915-ben ötödik kiadásban megjelent egy, a 10 Németh, 2003. Benne irodalomjegyzék és Hoffmann fontosabb műveinek felsorolása. 11 Fejtő, 1990. 23.p. 12 Komlós, 1993.1.131.p. 13 László, 1973. Benne Hevesi Sándor családjáról, gyermekkoráról sok egyéb adat is. 155. kép: Hevesi Sándor rendező, színházigazgató, író, műfordító 1935 körül 516 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) magyaru l magánúton tanulók számára írt nyelvkönyve. A fővárosban halt meg a világhá-ború második esztendejében, 1915. augusztus 18-án. Nagykanizsára már némi irodalmi múlttal, kötettel a háta mögött érkezett. Még kö-zépiskolás, amikor első írásai megjelentek a Vahot Imre által szerkesztett Napkeletben és Bulyovszky Gyula Nefelejts című szépirodalmi, művészeti és divatlapjában. Érdeklődését jelzi, hogy első zsengéit a Petőfi-kortársak szerkesztette lapoknak küldte el. A Napkelet szépirodalmi rovatának ismertebb szerzői Lisznyai Kálmán, Szelestey László, Thaly Kál-mán voltak, valamint a Petőfi epigonok ma már alig emlegetett népes csapata. A Nefelejts 1859-1875 között változatosabb, modernebb hangvételre törekvő lap volt, többek közt Szana Tamás és a Hoffmannal egyidős Kiss József verseit is közölte. Hoffmann nem volt igazán költői alkat, noha már 1868-ban megjelent Jerichói rózsák című kötete. (Második kiadásban 1881-ben is.) Versei nagyobb részében magyarsághoz való tartozásának élményét fejezte ki. 1886-ban a Magyar zsidó címűben így vallott: Magyar vagyok, bár zsidó a hitem, Munkálni vágyom én a hon javát, Nem tántorít el attól semmi sem, Sem irigy ellen, sem álnok barát. Én életem e honnak szentelem, Követve szent hitem örök tanát. Biztos kalauz a béke idején, Tűzoszlop a búbánat éjjelén. Az ő hangkereső lírája is úttörő része volt annak a költői áramlatnak, melynek során majd a gyermekek és unokák nemzedéke a hazaszeretetnek olyan rangos vallomásait írja meg, mint Füst Milán: A magyarokhoz és Radnóti Miklós: Nem tudhatom. Családi sorsa is jól példázza a magyarsághoz való közeledést, majd az egybeforrást. Ő még Hoffmannként és zsidóként szolgálta a magyar kultúrát, de Zala vármegye mil-lenniumi emlékkönyvében mégis természetes gesztussal írta meg a Keszthelyen született Vaszary Kolos esztergomi érsek életrajzát. Fia előbb nevét Hevesire változtatta, majd át-tért a katolikus hitre. (Az elhatározást megérlelő vívódásáról megrendítő vallomásokban adott számot. Előbb a Császár és komédiás című drámájában, majd már a halála után, a Vigiliában kinyomtatott gyónásában, az „Egy magyar író konverziójának történeté"-ben.) 1874-ben regényírással is megpróbálkozott. Tóváry Jenő álnéven adta ki Egy úri kas-tély titkai című négykötetes művét két részben. Noha különösebb visszhangot nem keltett, olcsó kiadása 1890-ben újra a közönség kezébe kerülhetett. Fennmaradt egy verses egyfel-vonásos színműve is: Hogyan lehet az ember classicus íróvá címmel. Műfaját így jelölte: dramatizált humoreszk. A Nagykanizsai Magyar Irodalom- és Művészetpártoló Egyesület Irodalmi Szakosztályának ülésén olvasta fel 1886-ban. Az egyesület kiadványainak első füzeteként jelent meg. Színpadra kerüléséről nem tudunk. Hogy maga a szerző sem tar-totta jelentősnek, arra abból is következtethetünk, hogy műveinek Szinnyei számára gon-dosan összeállított jegyzékéből kifelejtette. László Anna feltehetően a családi emlékezetre támaszkodva írta, hogy a Nemzeti Színházhoz is benyújtott egy verses vígjátékot, de nem fogadták el. Maradandóbb volt Hoffmann irodalomtörténeti, kritikai munkássága. Több tanulmá-nyajelent meg a magyar és a világirodalom jeles alkotóiról: Pedagógiai eszmék Arany János költeményeiben, Goethe, Madách és Byron, A regény és annak viszonya a társadalomhoz, Emlékezés Szigligetire, Irodalmi viszonyaink, Az ifjúsági irodalom, Hermann és Doorthea stb. Egy részüket kötetbe is gyűjtötte: Vázlatok és tanulmányok az irodalmi élet és nevelés 517 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) köréből, 1887-ben Kanizsán jelent meg. Az írások nemcsak szerzőjük széleskörű tájékozott-ságát tanúsítják, hanem hasznos ismeretterjesztő, népszerűsítő szerepet is betöltöttek. Életművének bizonyára legnagyobb hatású része széleskörű pedagógiai tevékeny-sége. Három évtizeden keresztül tanított, a zsidó elemi, majd polgári iskola pedagógusa volt. Már Kanizsára érkezése előtt küldött írásokat az Izraelita Néptanítónak, a Magyar Pedagógiai Szemlének, dolgozatai olvashatók voltak a lipcsei Bunte Blatterben, a bécsi Unterhaltungsblattban, a Magyar Tanügyben, a Néptanítók Lapjában, a Népnevelők Lap-jában és a Néptanodában. 1872-ben lefordította a német Dittes A nevelés és oktatás tör-ténete című kötetét. Még az évben Pesten jelent meg. Főleg kanizsai működésének első korszakában több pedagógiai témájú kötetkét is kiadott német és magyar nyelven, egyiket Lipcsében. Pedagógiai írásait szinte lehetetlen számba venni nemcsak azért, mert egy ré-szük rövid életű, ma már alig fellelhető folyóiratokban, más részük Németországban jelent meg, hanem mert - mint szépirodalmi munkáinál is - szívesen használt álnevet, betűjelet: Udvarfy Mór, Szalamander, Tóváry Jenő, (H.M.), H-y Mór, egyszer Hevesi Mór. 19 tankönyve 47 kiadásáról van tudomásunk. Többségüknek ő az egyedüli szerzője, né-hány munka címlapján társalkotó neve is olvasható. Névsoruk elárulja Hoffmann szerteága-zó kapcsolatait. Együtt dolgozott nemcsak a zsidó elemi és polgári iskola tanítóival, hanem a piarista gimnázium két tanárával is (Kiss Ernővel és Perényi Józseffel). Tankönyveinek tárgyköre rendkívül gazdag: bibliai történeteket alkalmazott iskolai has, német klasszikus szerzőket adott a tanulók kezébe, szerkesztett kereskedelmi tankönyvet, írt magyar tör-ténetet, A szülőföld ismertetése címmel elkészítette Zala megye leírását. 1890-ben, a szer-ző halála évében átdolgozta, a megváltozott körülményekhez alkalmazta Gyürky Antal Magyar polgári jogok és kötelességek című, korábban már három kiadásban is megjelent tankönyvét. (Gyürky jól képzett, többféle tisztséget is betöltő közigazgatási szakember volt, Madách Imre unokatestvére.) Legjobban a magyar nyelv és helyesírás, valamint a német nyelv tanítása foglalkoztatta. A Német nyelvtan és olvasókönyv középtanodák számára először Nagykanizsán jelent meg 1877-ben. Az Ungarisch (Gyors nyelvkönyv tanár nélküli tanulásra) kötetnek Budapesten 1915-ben megjelent ötödik kiadására találtam adatot. Publicisztikai munkásságából két olyan gyűjteménye maradt fenn, melyek megjelené-sük idején is figyelmet keltettek, és a mai olvasónak sem érdektelenek. 1877-ben először, majd még két kiadásban is az olvasó kezébe került A Nemzetiség és a nemzeti nyelv című kis kötete. Érdekes tanúságtétele a kanizsai zsidóság magyarosodási törekvéseinek. (A vá-rosban Löw Lipót, 1841-1846 közt Kanizsa, később Szeged nagytekintélyű rabbija, 1848-as szerepe miatt egy ideig az Újépület foglya - tartotta az első magyar nyelvű prédikációt.) Ha a tanulmány műfaji párhuzamait keressük, akkor a 18. századi hasonló munkák, Bessenyei, Kármán írásai juthatnak eszünkbe. Emelkedett, kissé archaikus stílusa is emlékeztet rá-juk, bár érvelésben nem annyira a logika, mint inkább az érzelem uralkodik. Részletesebb taglalás helyett célszerű néhány mondatának idézése: „Én nemzeti öntudatot a magyar nyelv alapos értése, a nemzet nyelvén írott művek ismerete nélkül el nem képzelhetek. Már pedig a valódi hazaszeretet a nemzeti öntudat biztos és megingathatatlan alapja nélkül csak pillanatra felhevülő szenvedély." Ma sem tanulság nélküli 1882-ben megjelent nagyobb esszéje, A sémiták és antisemiták. Időszerűségét az ekkoriban fellángoló zsidóellenes áramlat adta. Érvelése rendkívül sokoldalú, a zsidók elkülönülésének okai közül a történelmieket elemzi részletesebben. ,A mindenütt csak tűrt, polgárjoggal nem bíró zsidó a körülmények kényszerítő befolyása alatt lett kereskedővé, kinek mindig készen kellett állni, hogy önmagával családját és pénzét is mobilizálhassa, valahányszor a pénzszűkében lévő fejedelmeknek szükségük volt pénzre ..." A kötetet méltán tartja számon a zsidó irodalomban Komlós Aladár, s kései emléke 54 év múlva is feltűnik Fejtő Ferenc Érzelmes utazásában. 518 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) Figyelemr e méltó szerkesztői munkájával is hozzájárult városa fejlesztéséhez: 8 sajtó-termék elindításában vett részt. Alapítója, közel 9 évig felelős szerkesztője a Zala című he-tilapnak. A korszak másik, Hoffmannhoz mérhető kanizsai írója, szerkesztője Bátorfi Lajos volt. Három évtizedet töltött Nagykanizsán, a századvég legjelentősebb redaktoraként tart-hatjuk számon. Nyolc lap(kísérlet)nél bábáskodott, néhánynál Hoffmann Mórral közösen. Rendkívül termékeny, több műfajban alkotó szépíró volt. Neve 9 verskötetet címlapján sze-repel: Mezei virágok, 1858; Bánatos szív, 1860; Nemzeti szikrák, 1861; 111 költemény, 1869; Virág-csokor, 1869; Sonettek, 1871; Anya mint honleány, 1881; Nefelejtsek, 1884; Irenke, 1886. Kedvelt és népszerűséget hozó műfaja volt az útirajz, ezekből három kötetet állított ösz-sze: Konstantinápolyig és vissza,1873; Párisig és vissza,1878.; Rómáig és vissza, 1888; mind-egyik Nagykanizsán. Hat színműve került ki a nyomdából: Juliska, 1862; majd 1885; Da-rázsfészek, 1868; Jenő, 1871; Antónia, 1872; Mirza a szép kúnlány, 1873; Női fegyver, 1875. Hozzákezdett klasszikus versformában írt elbeszélő költeményhez is Utolsó Zrínyi címmel, ebből csak négy éneke jelent meg. Fordított regényt németből, 1880-ban megírta a Zala me-gye földrajzát ismertető, négy kiadást megért tankönyvét. Elkezdte rendezni a város levéltárát, írni az Inkey család történetét, valamint Nagy-kanizsa históriáját. Ő maga nem történeti munkának szánta az 1878-ban megjelent 10 év emlékei Zalában című kötetét. Ebben saját cikkeinek válogatását tette közzé. A mai olvasó már forrásértékű históriai dokumentumként olvassa. A megye történetének kutatói ma is gyakran fellapozzák az 1876-1878 között 30 füzetben megjelent, általában öt kötetbe kötve megőrzött Adatok Zala megye történetéhez című gyűjteményét. A zalai sajtóbibliográfia a folyóiratok közé sorolta, sokkal inkább tekinthető füzetes kiadványsorozatnak. Tartós használhatóságát nagyrészt annak köszönheti, hogy családi levéltárak azóta elveszett, megsemmisült értékeit is megőrizte. A közölt szövegek műfaja rendkívül vegyes: oklevél, emlékezés, missilis, életrajzi összefoglalás, költemény jól megfér egymás mellett. Életművének csak kisebb része olvasható köteteiben. Újságírói, szerkesztői munkája so-rán igen sok írása jelent meg: hírek, vezércikkek, kis színesek, úti beszámolók, könyvismer-tetések, versek, karcolatok stb. Ugyanez érvényes Hoffmann Mórra is. írásaikra alkalman-ként más vidéki városokban és Budapesten kiadott sajtótermékekben is rábukkanhatunk. Egy részüket láthatóan felkérésre küldték el, másokat a kor gyakorlatának megfelelően köteteikből ollózták, újságjaikból vettek át a távolabb munkálkodó szerkesztők. E két kiemelkedő, termékeny alkotó mögött figyelemre méltó második vonal is felsora-kozott. A közeli városoktól némileg eltérően közülük feltűnően sok a pedagógus. Jellemzi e nemzedéket, hogy jobbára csak felnőtten, már munkás éveik elején költözött Nagykanizsá-ra. Noha nem egy időben jelentkeztek a város irodalmában, majd mindegyikük a század-forduló éveiben fejezte be alkotó pályáját, többségük életét is. Tuboly Viktor nyitotta a sort, bár első irodalmi sikereit még ő sem itt aratta. Régi, a me-gye közéletében gyakran szereplő köznemesi família tagjaként 1833-ban Zalaegerszegen született. Abból a családból származik, amelynek tagja volt a Nagylengyelben élt Tuboly László, Pálóczi Horváth Ádám barátja, maga is író, műfordító. Viktor Nagykanizsán, Kő-szegen, Szombathelyen és Győrben tanult, jogi tanulmányait a pesti egyetemen fejezte be. Egy ideig kis pusztaszentlászlói birtokán gazdálkodott, itt ismerkedett meg a nyarait Klára nővérénél töltő Deák Ferenccel. 1861-ben Zala megye aljegyzője, három év múlva alszol-gabíró. 1871-ben Letenyén ügyvédi irodát nyitott. 1876-ban költözött Nagykanizsára, ahol haláláig, 1902-ig prókátorként dolgozott. A társasági élet egyik népszerű szereplője volt, műveinek nagyobb része alkalmai költemény: köszöntők, tréfás rigmusok stb. Az irodalomban feltűnően korán, 20 éves korában jelentkezett. Tuboly Victorként Köl-tészet csirái címmel verses kötete 1853-ban készült el Nagykanizsán, a Markbreiter nyom- 519 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) dában. Színvonalukat tekintve valóban csirák ezek, de néhányuknak számottevő utóélete volt. Ősregék cím alá sorolva romantikus históriákat tett közzé. Ezek a minden történel-mi alapot nélkülöző és művészi értékben is szegényes történetek a Kisfaludy Sándor-féle regék kései utánzatai. (A műrege a kor szokása szerint elfogadott volt, hasonlókat közölt Dervarics Kálmán, aki azokat pár évtizeddel később kiadott, tudományosnak szánt törté-neti munkáiba is kritika nélkül beillesztette.) A következő évtizedekben szélesebb körben elterjedtek, egy részük folklorizálódott. Gönczi Ferenc Göcsej monográfiájában igyekezett utánuk járni, s kitalált történetnek minősítette azokat. (Kányavára, Gelse, Kandikó, Csatár, Göcsej eredete stb.)14 Tuboly nevét - ekkor már Viktorként - Zala-Somogyi Közlöny első évfolyamában is felfedezhetjük. Kanizsára költözve aztán rendszeresen jelentek meg írásai főleg a Zala és Zalai Közlöny című lapokban. Szívesen rejtőzködött Monokli, Korbács, Göcseji Piszkafa álnév mögé. Verseit, vezércikkeit, tanulmányait más megyékben, néha Budapesten megje-lenő kiadványokban is közölték. Történelmi dolgozatait azonban erős kritikával kell fogad-nunk. (Hogy Göcsej régiségét igazolja, egy Szent István idejében kiállított oklevélben véli felfedezni első említését.) Később verseinek már maga sem tulajdonított nagyobb jelentő-séget. A rögtönzést, a ríme köszöntőt nem művészetnek, inkább a társasági élet kellemes kiegészítőjének tekintette. Szívesen, nagy tetszést aratva szavalta el azokat, s csak a szer-kesztők kérésének engedve adta át később hírlapi közlésre. Mindössze élete végén, 1899-ben válogatott össze egy kötetnyit Költeményeim címmel. Főképp a pedagógiai irodalomban jeleskedett Boronkay Károly. 1830-ban Sárbogárdon született, családi neve 1867-ig Braun volt. Pakson, Nyitrán, Pozsonyban tanult, Győrben ka-pott tanítói oklevelet. Az izraelita elemi és a kereskedelmi iskolában tanított 1856-tól 1896-ig, három évvel később halt meg. Pályája elején főleg német nyelvű lapokban jelentek meg írásai, 1863 után a hazai magyar pedagógiai kiadványokban, majd a hetilapokban, köztük a Zalai Közlönyben is. 1862-ben Héber abc és olvasókönyvet, 1889-ben Magyar nyelvgya-korlatokat adott ki. Noha nem volt pedagógus, műveinek nagyobb részével szintén a neveléstudományt gyarapította Győrffy János. 1844-ban Bobán született, Sopronban és Nagykanizsán végezte a gimnáziumot, Győrben jogi tanulmányokat folytatott. 1869-1875 között a Zala megyei tanfelügyelőségen írnokként dolgozott, majd 1878-ban ügyvédi oklevelet szerezvén Nagy-kanizsán telepedett le. Több lapban is rendszeresen publikált, főleg nevelési és jogi témák-ról írt. Bója Gergellyel együtt szerkesztették a Zalai Tanközlönyt, Hoffmann Mórral a Ma-gyar Ifjúság Könyvtára című sorozatot. Az Irányeszmék a nevelés köréből című munkája 1872-ben Budapesten, a Hitelviszonyaink és a kisbirtoki földhitel 1879-ben Nagykanizsán jelent meg. 1900-ban ugyancsak Nagykanizsán került ki a nyomdából Dr. Wlassics Gyula élet- és jellemrajza című kötete. Hajgató Sándor 1845-ben Keszthelyen született, ott végezte az algimnáziumot is. 1860-ban a piarista rendbe lépett, tőlük megválva Szombathelyen tanult tovább. 1866-ban Győr-ben vette kézhez tanítói oklevelét. Több Somogy megyei község után 1869-ben került Kiskanizsára. Négy év múlva a kanizsai felső leányiskolába, 1876-ban a polgári leányisko-lába helyezték. 1863-ban a Győri Közlönyben jelentek meg első írásai. 1864-ben a Zala-So-mogyi Közlöny szerkesztőjének küldte el Szülőföldem című versét Sok újságba írt, többfele műfajban volt otthonos. Négy verskötetét - Kikelet, Dalos liget, Dalos mező. Gyermekdalok és szavalmányok - kanizsai tipográfusok formálták könyvvé. Hoffmann Mórral együtt társszerkesztője volt 1890-ben a rövid életű Nagykanizsa és Vidéke, 1881-1887 közt a Zalai Tanügy című lapoknak. 14 Gönczi, 1914. 8. és 39.p. 520 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) Babos s László 1851-ben született Nagykanizsán. Győrben és Pozsonyban tanult, szülő-városában 1876-ban nyitotta meg ügyvédi irodáját. Sok újságnak volt szorgos munkatársa. Rövid ideig szerkesztette a Zalai Közlönyt is. Vegyes témájú cikkeket, verseket, irodalmi tanulmányokat tett közzé, több nyelvből is szívesen fordított. Néhány értekezését közölte a Zalaegerszegen megjelenő Magyar Pajzs. Műfordítás-köteteit, antológiáit a századfordu-ló táján adta nyomdába: Szerelem-és fájdalom-költők, 1895; Gyöngyvirágok és nefelejcsek, (Idegen költőkből.) 1897; Vallás- és természeti költők, 1898; Nők könyve, 1902; Költők világa (antológia,) 1907; Szellemes írók a nőkről, 1909. Figyelmet keltő, sokat vitatott és vitatkozó alakja volt a város irodalmi életének Kőváry-Kaffehr Béla. Az Arad megyei Kürtösön született 1855-ben. Fiatalon Nagykanizsára ke-rült, 1872-ben már verse jelent meg a Zalai Közlönyben. 1873-ban a Vasárnapi Újság török műfordításait közölte. 1877-ben egy évig a török hadseregben szolgált, a következő évben itt szerzett élményeiről külön kötetben számolt be. (Utazásom Törökországban.) 1886-tól Szombathelyen élt. Előbb a Dunántúl című lapot szerkesztette, majd 1888-ban megalapítot-ta saját újságját, a Vasvármegyét. Számos polémia elindítója, máskor célpontja volt. Máig is az. 1876-ben Budapesten Abafi Lajos adta ki Göcseji népdalok című kis füzetét. Hitelessé-güket több szaktekintély kétségbe vonta. A Bátorfi Lajos által szerkesztett Adatok Zala me-gye történetéhez című sorozatban közölt egy Attilával kapcsolatos történetet, azt gyűjtött mondaként minősítve. Nem alaptalan az a feltételezés, hogy e történet is írói képzeletének szülötte.15 A századvégen a város irodalmi életének ismert szereplője volt Szalay Sándor. A közeli Kerecsenyben született 1856-ban. Tanulmányait Veszprémben és Csurgón végezte. 1876-tól a nagykanizsai elemi iskola tanítója, később igazgatója. Főleg a Zalában és a Zalai Közlönyben publikált, egy ideig mindegyiket szer-kesztette is. 1887-1888-ban a Zalaegerszegen megje-lenő Zalamegye főmunkatársai közt tartotta számon. 1897-1908-ban a Zala redaktora volt. Több kötete jelent meg Kanizsán, Pozsonyban és Budapesten: Költemé-nyek, 1880; Angyal és ördög (beszélyek), 1885; Vihar gyöngyök (történeti elbeszélés), 1893; Hullám Ágnes (népdráma), 1895; A hűséges feleség(történeti elbeszé-lés), 1898; Nemzeti küzdelmek (történeti elbeszélés), 1898; A Darvas-fiúk utazása Zalában, 1907. Az elemi iskolák számára összeállított földrajzkönyvét három-szor adták ki. Csorba Palotai Ákos írásaival a Zalai Közlöny ol-vasói 1888-ban találkozhattak először. Ő Szabolcs me-gyében született 1838-ban. Változatos élete során volt teológus, katona, postamester, főjegy-ző, ügyvéd. Kanizsán 1890-tól e foglalkozást űzte, s két évig a Zalát is szerkesztette. Közben két kötetét nyomtatta ki Fischel Fülöp: Az ismeretlen (1890) és A sorsüldözött család (1891). A szerző 1902-ben Budapesten halt meg. A század végén lezárult a város irodalmi életének talán legjelentősebb, három évtizedes szakasza. Jellemzi, hogy résztvevői sokféle műfajt műveltek, kenyérkereső foglalkozásuk mellett majd mindegyikük hosszabb-rövidebb ideig újságírást is vállalt. Tevékeny résztve-156. kép: Szalay Sándor tanító, író, 1896 15 Szentmihályi, 1979. 521 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) vői voltak a város közéletének. írásaik többsége a kor újságjaiban jelent meg, ezeknek csak egy része került be köteteikbe. így is legalább 10-15 munkájukat lehetett megvásárolni. 1900 körül nemzedékváltás következett be. Tuboly Viktor, Baboss László, Bátorfi La-jos, Boronkay Károly, Palotai Ákos Hajgató Sándor meghalt, Kőváry Béla, Hoffmann Mór, Altmann Mór elköltözött a városból. Némileg átmenetet jelent Halis István. Őt mar egész élete Nagykanizsához kötötte. Itt született 1855-ben, gimnáziumi tanulmányainak egy részét ugyan-itt végezte. Pécsett tanult tovább, jogi diplomáját Bu-dapesten szerezte. Többféle városi tisztséget betöltött, volt árvaszéki ülnök, tanácsnok, helyettes polgármes-ter. 1913-tól a város könyvtárosa és a létrehozandó múzeum vezetője. Utóbbi intézmény hivatalosan csak 1919-ben alakult meg. Rendkívül sok műfajban alkotott, népszerűek voltak elbeszélései, regényei, színművei. Az utókor főként szülőhelye múltjáról szóló írásai miatt tartja számon: Színes mozaikok Nagykanizsa történetéből, 1893; Zalai krónika, I-V. 1915-1917; A Ferenc-rend kanizsai zárdája, 1899; Krónika a Babocsai családról, 1923. A szépliteratúra majd minden műfajában ott-honosan mozgott: Hajnal van (elbeszélések), 1902; El-lenség kezében (színmű), 1913; Karbunkulus (regény), 1923. Ma is forrásértékű a Hoffmann Mórral együtt szerkesztett Zalavármegyei évkönyv a milleneumra, 1896. Már a 20. század első éveiben érkezett a kanizsai elemi iskolába Nagy Lajos. 1867-ben Perbéten született, Erdélyben kezdett tanítani. Marosvásárhelyen három verskötete jelent meg (Múlt idők, 1894; Versek, 1900; Újabb versek, 1902.) Több lapban publikált, néhányat szerkesztett is. Kanizsai kötetei: Lázas napokból. Nagy Lajos és Nagy Győző költeményei, 1915; Nehéz órákban, Nagy Lajos és Nagy Győző versei, 1919; Könnyek (költemények), 1926. Két színművét a Pécsi Színház mutatta be: Kacorlaki idillek, 3 felvonás, 1925. és Kacorék jubileuma 1 felvonás, 1925. Az ő fia a társszerzőként megnevezett Győző, aki hosszú hadi-fogság után a kanizsai vámkirendeltségre került. Itt két kötetet is kiadott: Tábortűz mellett, 1919; Mi nem halunk meg, 1926. Utóbbi dátum egyúttal korai halálának időpontja is. 1903-ban kezdte tanári pályáját a későbbi neves író, irodalomtörténész, műfordító Révay József (1881-1970) Az ő ódájával avatták fel a gimnázium falán Deák Ferenc emléktábláját, ifjúsági színdarabja (Bambilla, avagy a diákköltészet alkonya, 1904.) és komikus eposza (Mars főhadnagy, 1904). jelent meg ezalatt. Piaristaként anyakönyvi nevét, az Ullrichot használta. A rendből kilépve, 1904-ben Kanizsáról távozva Révayként jegyezte írásait. A 20. század első felében a város irodalmi termése némileg szerényebb. A változás több-féle okkal magyarázható. A magyar művészet és irodalom egyre inkább főváros-közpon-túvá vált, vidékről mind nehezebben lehetett betörni annak áramlatába. Kanizsa fejlődése érzékelhetően megtorpant, különösen a világháború után gazdasági ereje, vonzóköre le-szűkült. A helybéli nyomdák teljesítménye is csökkent, ezért is kevesebb könyv jelent meg. Az itt élő tollforgatók legfeljebb 2-3 kötettel próbálták beírni nevüket a magyar irodalom történetébe. Többüknél ez valóban csak próbálkozás maradt. Egyedül az irodalom- és művelődéstörténet jelentett kivételt. A 19. század végén a gim-názium tanári kara megerősödött, több tehetséges, jól képzett tanár került az intézménybe és maradhatott is a városban több éven, néha évtizeden keresztül. Néhányuktól a költészet 157. kép: Halis István városi tanácsos, író, helytörténész, könyvtáros és múzeumőr 1895 körül 522 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) se m volt idegen. Cserei József az 1880-as években tanított Kanizsán. Ide már a Tavaszvi-rágok címmel 1876-ban Budapesten kiadott verskötetével érkezett. Itteni működése alatt jelent meg A classica philologia művelése hazánkban a XVII. századig, 1884; Gondolatok az idealismus és a realismus köréből, 1885; valamint Néhány vonás az ógörögök szelle-mi életének fejlődéséből, 1886 című műve. Perényi József 1896-1902 között tanított itt, ez alatt Az Oberon nyelvezete, 1898; Endrődy János életrajza, 1899; Mephisto és Lucifer, 1900; Irodalomtörténetírásunk első munkásai, 1902; Magyar irodalomtörténeti repertórium, 1902; Szemere Miklós és Tompa levelezése, 1902. című dolgozata került az olvasók kezébe. Nemcsak hitéleti, hanem művelődéstörténeti szempontból is kiemelkedő Neumann Ede kanizsai tevékenysége. 1859-ben született Budapesten, 1882-ben avatták bölcsészdok-torrá, a következő évben rabbivá. 1883-tól 1918-ban bekövetkezett haláláig kanizsai főrabbi. A Rabbiképző Intézet vezérlőbizottságának tagjává, az Országos Rabbiegyesület elnökévé választották. Szerkesztette a Magyar Izraelt, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat évköny-veiben közölt tanulmányain kívül több önálló kötete is megjelent. A fontosabbak: A moha-medán József monda eredete és fejlődése, 1881; Zsidó vallástörténet, 2 kötet, 1894-1897; Az asszír korszak prófétái és a zsidók története, 1908. A Heinrich Gusztáv által szerkesztett Egyetemes irodalomtörténetben ő írta meg a héber literatúra történetét. Tekintélyére jel-lemző, hogy 1918-ban, kanizsai szolgálatának 35. évfordulóján a Zalai Közlönyben a piaris-ta dr. Lukács József tanár méltatta érdemeit. Az irodalomtörténet művelése tárgyalt korszakunk vége felé is jelen volt. A Zrínyi Mik-lós Irodalmi és Művészeti Kör adta ki 1939-ben Kovács-Sebestyén Tibor Cervantesről szóló kötetét, A búsképű lovagot. Változatlanul jellemző, hogy a Kanizsán működő írók nagyobb része felnőttként költö-zött a városba. Az itt születettek közül páran a magyar művelődés jelesei közé emelkedtek. (Hevesi Sándor, K. Havas Géza, Fejtő Ferenc.) Csak részben tekinthető kanizsainak Strém István. Ő Budapesten született 1891-ben, középiskoláit Kanizsán végezte. Itt lett újságíró, 1912 szeptemberétől pár hónapig a Zalai Közlöny felelős szerkesztője. A városban három kö-tete jelent meg: A könnyek fátyolában (versek), 1911; Mert fáj az igazság (versek), 1913; és hat esztendős hadifogságból visszatérve: Az én ablakom, lírai írás a hadifogságból, 1921. Itt élve szerzőként és szerkesztő-ként is a Kanizsai nevet használta. A fővárosba távo-zott, ott halt meg 1942-ben. A kor irodalmi életének központi alakja 1926 után kétségkívül Barbarits Lajos volt. Kiemelkedő érdeme-ket főleg szerkesztőként és Nagykanizsa monográfu-saként16 szerzett, s mindössze egyetlen verseskötete jelent meg. Az Őszi gyónást a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör adta ki 1934-ben. A Zalai Közlöny húsz, általa szerkesztett évfolyamában megőrzött életműve azonban rendkívül nagy és esetenként ki-emelkedő színvonalú. Egy része megérdemelte volna, hogy kötetbe rendezve maradjanak az utókorra. Eb-ben akadályozta a szerző rendkívül sok energiáját fel-158. kép: Barbarits Lajos újságíró, szerkesztő, történész az 1930-as években 16 Barbarits, 1929. 523 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) emésztő szerkesztői, művelődésszervező, közéleti szerepe, később meghiúsította a háború, azután egyéni sorsának alakulása. A kanizsai sajtóban mindeddig ő művelte legrangosabb szinten az irodalmi kritikát. Jó érzékkel ismerte fel a kortárs magyar irodalom értékeit. Illyés Puszták népét méltatva kiemelte: „Megrázóbb erejű könyv kevés van az utóbbi évek irodalmi termésében... Azok közül a könyvek közül való, melyeket nem lehet elfelejteni... Ez a könyv több mint irodalom. Ez a könyv tár-sadalomtörténeti kútforrás."17 A két világháború közt gyakrabban publikáló írók csak mellékesen művelték az iro-dalmat, a literatúra nem lett életük meghatározó eleme. Többségük nevére mindössze 1-2 cédulán találhatunk rá a nagyobb könyvtárak katalógusában. Kelemen Ferenc 1889-ben született Csáktornyán, a Nagykanizsai Takarékpénztár igaz-gatójaként gyakran adott írást a Zalai Közlöny szerkesztőjének, legtöbbször közgazdasági, pénzügyi témájú cikkeket. Egyetlen elbeszéléskötete 1917-ben a Légrády testvérek kiadá-sában jelent meg Első tűz és egyéb háborús elbeszélések címmel. Egy darab föld című szín-művét Nagykanizsán is előadták. A pályakezdő Bogáti Hajdú Gyula Első fecskék című elbeszéléskötete Fischelnél jelent meg 1901-ben. Később a politikával, rövid ideig lapszerkesztéssel, majd jogi sikereivel sze-rezte meg a Zala megye tiszti főügyésze rangot és a kormányfőtanácsosi címet. Ezután legfeljebb szakmai írásokra vállalkozott. Érdekesen alakult Bodroghközy Zoltán pályája. Az egyetemen történelem - filozófia szakon szerzett doktorátust. Világháborús katonáskodás után került Zalába. Rövid ideig a Zalai Közlönyt szerkesztette, ez alatt jelent meg Kanizsán a Ködfoszlányok című verskö-tete (1919). 1923-tól fővárosi lapoknál, majd a Miniszterelnökség sajtóosztályán dolgozott. 1926-ban még közzétette Márványasszony című novellás kötetét. Budapesten élve főleg ag-rártémájú munkáira fordított figyelmet. 1960-ben Kanadába vándorolt, ahol halála évében, 1971-ben két regénye is olvasói polcára került. Szabó Zsigmond Veszprémben született 1866-ban, előbb perlaki, majd kanizsai járási tisztiorvos volt. Szívesen írt a Zalai Közlönybe. Két regényét (Két dzsinn és Horthy há-zassága) a fővárosban az Athenaeumnál adta közre, egy harmadik a Budapesti Hírlap pá-lyázatán díjat nyert. Szenes Tilda regénye, A nagyszerű házasság a Prometheus kiadónál jelent meg 1928-ban. A Zalai Közlönyben örömmel ismertette és dicsérte Barbarits Lajos, megjegyezve, hogy az írónő irodalmi ambíciói eddig ismeretlenek voltak. Zsellér Andor A másik életünkből című kötete a Danténál jelent meg szintén 1928-ban. A korabeli recen-zió szerint az ő feltűnése is váratlan volt. Benedek Rezső két évtizedig a városban tevékeny újságíróként, rövid ideig szerkesztő-ként dolgozott. Felkelők című regénye Budapesten került ki a nyomdából 1938-ban. Keveset tudunk Baróty Riáról (Feltehetően Baksa Jánosné Baróti Szabó Mária volt a polgári neve, talán Erdélyből került Kanizsára.) Főleg a Zalai Közlönyben maradt fenn sok írása. 1928-ban Zalaegerszegen jelent meg Álomasszony című novelláskötete. Hüll Cecila Csáktornyán volt óvónő, e hivatással kapcsolatos néhány tapasztalatát kézi-könyvben is összefoglalta érdeklődő kolléganői számára. Feltehetően Trianon után került Kanizsára. Tárcái a Zalai Közlöny hasábjain az 1920-as évektől 1944-ig gyakran olvashatók voltak. Belőlük válogatott kötete, a Napsugarak, esőcseppek 1926-ban jelent meg. Ugyancsak a kanizsai nyomda terméke Bäder Sándor 1926-ban kiadott Vér véremből című versgyűjteménye, amelynek címlapjára a Derzsán álnevet írta. A Szentpéteri név mögé rejtőzött 1931-ben az Élet című verskötet szerzője, Bader Béla. Gyakran jelentkezett prózával és költeményekkel is Liditt Júlia. Bánat tó partján című válogatása 1933-ban ala-17 Zalai Közlöny, 1937. május 5. 524 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) kul t kötetté Kanizsán. Valószínű, hogy a szerző e városban született 1910-ben, tisztviselő volt és 1936 végén elköltözött. 1932-ben előbb a Zalai Közlönyben 49 folytatásban, majd 1932-ben kötetben is az olvasók kezébe került Balázs József A ferde torony című történelmi regénye. Róla semmi adathoz nem jutottam. Az 1930-as években főleg költeményeivel, alkalmanként tárcáival keltett fi-gyelmet Munkácsy Noémi. Budapesten megjelent verskötete (Beszélgetések Istennel) 1942-ben aratott sikert. Irodalommal foglalkozó család tagja volt: apja Munkácsi Bernát kiváló nyelvész, etnológus, akadémikus, férje Winkler Ernő kanizsai főrabbi. Winkler a holocaust áldozata lett, felesége megmenekült. Izraelbe került, ott szociális munkát végzett. Új hazá-jában sem lett hűtlen az irodalomhoz. 1966-ban Jeruzsálemben halt meg. Az 1940-es évek elején a Felvidékről négy kötet, jelentős irodalmi sikerek birtokában költözött Nagykanizsára Morvay Gyula (1905- 998). 1944-ben még két regénye látott napvi-lágot Budapesten (A nagy út és Valami készül), és 1948-ban a Fekete föld. A polgári iskolá-ban, utána a gimnáziumban tanított. A század második felében rendszeres szerzője volt a Zalai Hírlapnak, a pécsi Jelenkornak, a Szombathelyen megjelenő Életünknek, a Somogy-nak, különféle antológiáknak. Elbeszéléseinek válogatása, Az öreg kőfejtő csak 1992-ben, Pécsre költözése után jelent meg. Az említett írók művelődéstörténeti szerepe kétségkívül jelentős. Terjesztették az olva-sási kultúrát, könyvhöz szoktatták a szűkebb pátria lakóit. Az itt élő tollforgatók munkás-sága azonban mindvégig megmaradt helyi jelentőségűnek, a magyar literatúra élvonalá-ba nem tudtak bekerülni. A Magyar irodalom történetének nagy összegzésében egyetlen, a tárgyalt korban Kanizsán működő író neve sem fordul elő. Ugyancsak hiába keressük adataikat az 1963-1965 közt megjelent háromkötetes Magyar irodalmi lexikonban és az 1994-ben kiadott Új magyar irodalmi lexikonban is. Mindössze az 1927-es évszámot viselő Magyar irodalmi lexikon ismerteti Nagy Lajos és Strém István munkásságát. Némi kivételt jelent Hoffmann Mór, akinek tevékenységére a magyar zsidó irodalmat elemző Komlós Aladár többször is hivatkozott. Természetesen Szinnyei József és Gulyás Pál hatalmas adat-tárában nagyobb részük életéről és munkáikról olvashatunk.18 Nyomdák Nagykanizsán az első nyomdát csak tárgyalt korszakunkban alapították.19 Itt nemcsak az igény volt kisebb, hanem az 1790-es évektől a helytartótanács is csak nehezen engedé-lyezett új nyomtató műhelyeket. A korábban jelentkező, még csak kisebb szükségletet a veszprémi, a győri, a szombathelyi, ritkábban a soproni, a varasdi tipográfiák elégítették ki. (Löw Lipót kanizsai rabbi a 40-es évek közepén 4 kötetet adott nyomdába, egyet a Pesten, egyet Budán, hármat Varasdon.) Nem hozott sikert az első kanizsai alapítási kísérlet sem. 1836-ban Wajdits János könyv-kötő és könyvárus folyamodott engedélyért. Pár hónappal később Vusztl Alajos, egy má-sik könyvárus és könyvkötő szintén kérelmet nyújtott be hasonló üzem létesítése iránt. A város is, a vármegye is pártoló javaslatot csatolt a folyamodványokhoz. „A könyv sajtó azon 18 Szinnyei és Gulyás 7. sz. jegyzetben említett művei. 19 Nagykanizsa nyomdáinak 19. századi történetét részletesen, levéltári forrásokra is támaszkodva feldolgoz-ták: Gyimesi, 1990.; Foki, 1990. A kor szellemi arculatáról, benne a nyomdászatról is: Németh, 1997/a A 20. században működött nyomdákról összefoglaló tanulmányt nem ismerek, sokat merítettem a Kanizsa En-ciklopédia sajtó- és nyomdászati témájú, Horváth György által készített címszavaiból, valamint a korszak átnézett sajtótermékeiből, a Thúry György Múzeum könyvtári katalógusából. Több alkalommal segítette eligazodásomat Tarnóczky, 2010. hatalmas adatgyűjteménye. 525 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) módoknak egyike, melyek a műveltséget és civilizációt elősegítik, a hosszú tapasztalás bizonyítja, ré-szint olyanok, melyek ezen városi tanács által igen fontosnak elesmér tetnek.... Miután a művelődés és pallérozódás előmozdításának egyik legfőbb eszköze a könyvsajtói intézet volna, ennélfogva az emlí-tett esedezőnek szándéka kivált sikerülését nemcsak óhajhatónak, sőt ilyes sajtónak egész megyénkben lévő hiánya miatt többféle tekintetekbül szükségesnek is tartanánk." Hiába a támogatás, a Helytartótanács mindkét beadványt elutasította. Az indoklás sze-rint a kérelmezők nem rendelkeznek a szükséges szakmai ismeretekkel, de egyébként is „semmi különös körülmény sem adatna elő, mely egy könyvnyomtató intézetnek Kanizsán leendő felállítását szükségesképpen megkívánná..." Wajdits mégis üzembe állította műhelyét, s több kötetet kinyomtatott. Köztük a korszak rendkívül népszerű drámaírójának, a magyar szín-padokon is sokszor játszott Kotzebuenak darabjait: Kotzebue Ágoston jelesebb színdarabjai. Új kiadás 20 kötet. Nagykanizsa, 1939. Vizsgálat indult ellene, a nagyobb büntetést el tudta kerülni, mivel bizonyította: ő csak második kiadást tett közzé, az elsőt a kassai cenzor már engedélyezte. A nyomtatást ezután sem szüntette be, 1841-ben egy juhtartási ismereteket tartalmazó magyar nyelvű szakkönyvet, 1843-ban J. Flavius művének német fordítását és Hartman Lipót egy magyar nyelvtanulást elősegítő német nyelvű kötetét adta ki. (A szerző nagykanizsai tanító volt, 1851-ben Markbreiter Jakab immár hivatalosan működő nyomdá-ja a német nyelv tanulását elősegítő nyelvkönyvét tette közzé. Sikert arathatott, mert még három kiadása követte.) A városban az első, hivatalos engedéllyel működő tipográfia 1850-ben kezdte meg mű-ködését. Markbreiter Jakab 1850 ekkor kapott iparengedélyt. Ő Nagykanizsán született 1819-ben. Vállalkozó szellemű, többféle tevékenységgel kísérletező, alkalmanként a tör-vénnyel is összeütköző egyéniség. Wajditsnál nagyobb tervekkel látott munkához, műhe-lyét két segéddel és egy tanulóval indította. Egy évtizeden át zavartalanul dolgozott. Hivatalos nyomtatványokat, üzleti, köz-igazgatási blankettákat, színházi, cirkuszi plakátokat állított elő. Az üzleti nyomtatvá-nyok, gyászjelentések jórészt gót betűs né-met szöveggel, a hirdetések, plakátok, báli meghívók két nyelven készültek.20 Legalább 38 könyve megjelentetéséről van adatunk, fele német, fele magyar nyelvű. A német szó ekkoriban mindennapos volt Kanizsán, még 1882-ben is volt német színházi előadás. 1910-ben 706 német, 313 horvát anyanyel-vű polgárt tartottak számon. A magukat magyarnak vallók is gyakran használták mindkét nyelvet. Fejtő Ferenc emlékezése-iből tudjuk, hogy famíliájában a magyar, a német és a horvát társalgás egyaránt meg-szokott volt.21 A kiadványok nagyobb része praktikus ismeretet tartalmaz (nyelvkönyv, ismeret-terjesztő), néhány alkalmai üdvözlő beszéd vagy vers, gyakori a zsidó vallási kötet. (Kö-159. kép: Markbreiter Jakab nyomdájának kiadványa, 1853 20 Simonffy, 1966. 21 Fejtő, 1989. 526 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) zülü k ötnek Fassel Hirsch a szerzője, egy-nek a marcali rabbi, Morgenstern Mihály, Marczali Henrik későbbi jeles történész apja.) Adott ki katolikus imakönyvet csak-úgy, mint a Kanizsára látogató Ranolder János veszprémi püspököt üdvözlő verset, vagy Kőnigmajer Károly - később zalaeger-szegi plébános, szombathelyi kanonok - Szé-chenyi Istvánt méltató gyászbeszédét. Feltű-nő, hogy egy évtized alatt mindössze egyet-len szépirodalmi mű hagyta el az officinát: Tuboly Victor Költészet csírái című kötetkéje 1853-ban. 1860-ben nem nyomdai munkája miatt csődbe jutott, vagyonát árverés veszélye fe-nyegette. Lachenbacher Lajos kereskedővel együtt 3 havi szigorított börtönre ítélték, en-nek letöltését 1862 októberéig tudta halasz-tatni. A következő hónapban megérkezett Lustig József bécsi kereskedő végrehajtási kérelme Markbreiter ellenében. Politikai okokból is indult ellene vizsgálat. 1861 nya-rán kinyomtatta Bibók Lajos Nemzeti szik-rák című röpiratát, melyet a provizórium bevezetése után a hatóságok forradalminak mi-nősítettek. A házkutatás során az inkriminált műből már csak egy példányt találtak. Markbreiter 1862 után ritkábban szerepelt, de 1864-ben még az ő nevével jelent meg Péterffy József: Borászati káté című műve. További sorsáról a családi emlékezet őrzött meg némi adalékot. Dédunokája, Fejtő Ferenc szerint Grázba költözött, ott megalapította a lóva-sutat, Eszéken pedig malmot működtetett. A családi kapcsolat miatt alkalmanként Nagy-kanizsán is feltűnt.22 Műhelyét a következő évben segédje, Fischel Fülöp vásárolta meg. Ekkor már dolgozott a város másik nyomdája, Wajdits Józsefé is. Ettől az időtől számíthatjuk a nagykanizsai nyomdászat fénykorát. Két művelt, vállalko-zó szellemű, sikeres tipográfus lendítette fel az iparágat. Noha szülőhelyük, anyanyelvük, vallásuk elválaszthatta volna őket, sok bennük a közös vonás. Kortársak voltak, születé-si és halálozási évszámuk közt csak 3, illetve 2 év a különbség. Mindkettőjük nyomdája némi családi előzményekkel rendelkezett. Üzemük hasonló felszereltségű és kapacitású volt, melyet három évtizedig sikeresen irányítottak. Mindketten a lapkiadásnak is vezetető személyiségeivé váltak, egyúttal könyvkereskedést és kölcsönkönyvtárat is fenntartottak. Haláluk után fiaik folytatták apjuk munkáját, de már kisebb sikerrel, majd meg is váltak apjuk örökségének nagyobb részétől. Wajdits József Nagykanizsán született 1834-ben. Apja (János) könyvkötő, könyvkereske-dő. Fia sokoldalú képzésben részesült, négy gimnáziumi osztály elvégzése után külföldön gyarapította ismereteit. Egy 1857-ben Stuttgartban kiállított bizonyítvány szerint nemcsak a könyvkereskedésben gyakorlott szakember, hanem ismeri a német, az angol és a francia irodalmat, és az üzleti életben is kiemelkedő jártasságot szerzett. (Talán azért is ment kül-földre, mert - gyászjelentése szerint - 16 évesen felkelőként részt vett a szabadságharcban, melynek ereklyéit haláláig őrizte.) Alkalmanként szakmai cikkeket is publikált, a lapszer-22 Fejtő, 1989.119.p. 160. kép: A Markbreiter nyomda által készített plakát, 1854 körül 527 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) kesztéstől sem idegenkedett, 1886-ban a Könyvkereskedők Országos Szövetségének alel-nökévé választották. A család is színes, sokoldalú. Testvérei közt volt színész (Vajdafi Béla néven) és pécsi kanonoki rangot elért katolikus pap is, Wajdits Gyula). 1860 novemberében fordult a Helytartótanácshoz, nyomda működtetésére kért enge-délyt. Mivel ekkoriban került szóba Markbreiter üzemének elárverezése, feltehető, hogy annak megvásárlására gondolt. Ő maga is azzal érvelt, hogy az esetleges eladással a város ilyen üzem nélkül maradna, s ugyanerre hivatkozik a városi tanács támogatási kérelme is. Érezhető, hogy egyedül a fiatal szakembert tartják alkalmasnak a nyomda vezetésére. A kedvező válasz feltűnően hamar, 1861 januárjában megérkezett. Mivel Markbreiter meg tudott menekülni az árveréstől, Wajdits új nyomda felállítására vállalkozott. Új területen törekedett sikerre: lap alapítására tett kísérletet. Az önkényuralom időszakában a gazdasá-gi élet dinamikusan fejlődött, több városban próbálkoztak újság indításával. Wajdits is ezt az utat követte. Nem sokkal előtte Markbreiter is hasonlóan vélekedett, hiszen 1862 októbe-rében az ő nyomdájából került ki a Dunántúli Társadalmi Közlöny hetilap, alcíme szerint tudományos, gazdasági, ipar, művészet és szépirodalmi heti közlöny, mint a dunántúli kerületi vincellér képezde orgánuma. Szerkesztője Jágócsi Péterffy József, borász, sokoldalú gazdasági szakember, több könyv szerzője. A lap szellemi része 1962 elejétől Keszthelyen készült, címe is kibővült:.. .és Közhasznú Ismeretek Tára. Mindössze három évig élt, utolsó száma 1963. december 27-én jelent meg. Wajdits törekvése sikerrel járt, és 1862. július 1-én az olvasók kezébe került a Zala-Somo-gyi Közlöny első száma. A lapnak 1873-ig nemcsak kiadója és nyomdásza volt, hanem hat éven keresztül szerkesztője is. Még kilenc, rövidebb-hosszabb ideig megjelenő lap előállítá-sát végezte. Fia további négyét. Nyomdája sokfajta munkára vállalkozott. Hivatali nyomtatványokat, árjegyzékeket, hirdetéseket, különféle meghívókat, gyászjelentéseket állított elő nagy mennyiségben. Kezdetben többet német nyelven, később egyre inkább a magyarra lesz igény a városban. Vállalta apja örökségét is: az ő - engedély nélkül működött - nyomdája folytatásá-nak tartotta a magáét. A Zalai Közlönyben 1873-ban többször megjelent hirdetésében üzemét 40 évesnek írta, és Dunántúl legna-gyobb nyomdájának nevezte. Szinte haláláig folyamatosan bővítette, modernizálta azt. Lapjának 1870. március 12. száma az új, dupla gyorssajtón készült, s ez időben egyéb új típusú betűket is rendelt. 1876-ban arról adott hírt, hogy műhelyében nagyarányú bővítés kezdődött. 1886-ban új magyar és német betűkkel szerelte fel azt, így a legterjedelmesebb műveket is mind-két nyelven el tudja készíteni. 1884-ben na-gyobbította az üzemet, új díszbetűket, új gyorssajtót, korszerűbb könyvkötő eszkö-zöket (kézi simítót, fényesítőt, aranyozót, dombornyomót, gyorsmetszőt) szerzett be. 1887-ben két gyorssajtóval, egy kézi sajtóval, egy amerikai sajtóval és nyolc segédgéppel dolgozott. 161. kép: Wajdits József nyomdájának kiadványa: Rajta párok tánczoljunk! (1871) 528 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) 162. kép: Ifj. Wajdits József üzletének reklámja, 1893 Foki Ibolya megalapozott becslése szerint az idősebb és az ifjabb Wajdits mintegy 200 könyvet nyomtattak ki. Évenként többfajta kalendáriumot, daloskönyveket, anekdota-gyűjteményeket, alkalmai köszöntőket, szerelmi levelezőket egyaránt. 1887-ben 9 külön-féle naptárát kínálta. Sok vallásos kiadvány, köztük imakönyvek hagyták el a műhelyt. (1883-ban nyolcféle imakönyvét hirdeti.) Fischel kiadványainak megoszlása is hasonló, az egyetlen érzékelhető különbség, hogy Wajdits főleg a katolikus jellegű vallásos irodalmat állította elő, Fischel inkább a zsidó igényeket elégítette ki. Talán ezzel függ össze, hogy Wajditsnál kevesebb a német nyelvű munka. Sok ismeretterjesztő, főleg gazdasági jellegű kézirat nyomtatását vállalta. Kiadott több olyan történelmi témájú kötetet, amelyek ma is haszonnal forgathatók. (Horváth Gyula: Kanizsa város története és annak jelen viszonyai, 1862; Tárnok Alajos: A Batthyány hercegi s grófi nemzetség leszármazása 972-ik évtől 1871. évig, 1875; Halis István: Színes mozaik. Nagykanizsa történetéből, 1893; Zala vármegye millenniumi évkönyve, 1896.) Különösen sok a szépirodalmi mű. Nagyobb részük a városban és a közvetlen környé-ken élő tollforgatók írásait juttatta el az olvasókhoz, egyúttal a kezdőket is alkotásra báto-rította. Ezek mára jórészt elavultak, akkoriban azonban hasznosan segítették a lakosság olvasásra szoktatását. Az ambiciózus tipográfus alkalmanként egy-egy különleges kiadványra is vállalko-zott. 1873-ban nagyon szép formában adta ki a következő, gót betűkkel nyomtatott köny-vet: Ungarn im Spiegel deutscher Dichtung. Gros-Kanizsa und Leipzig. Werlag von Josef Wajdits. A kötésében is igényes darab olyan alkotók Magyarországgal kapcsolatos ver-seit adta kézbe, mint Chamisso, Grillparzer, Hebbel, Lenau, Saphir és mások. A szerzők közt feltűnik Josef Jellachich neve, a tőle közölt rövid vers: Mathias Corvinus und Zrinyi.23 A kötet nem arathatott nagy sikert, mert a Zalai Közlöny még 10 évvel később is hirdette. 23 A szerző a hazánk történetéből jól ismert horvát tábornok, aki szívesen írogatott is. Vele kapcsolatos zalai érdekesség, hogy apja a zalaapáti templom kriptájában van eltemetve. Itt halt meg katonaként, feltehetően 529 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) Wajdits 1891-ben betegsége miatt üzeme és üzlete vezetését átadta fiának, Józsefnek. Az alapító még négy évig élt, 1895-ben temették el Nagykanizsán. 1891-ben az ifjabb Wajdits folytatta az üzem irányítását. Pár évig néhány kiadványon sógora, Danielisz Lipót is feltűnik, de hamarosan csak az ifj. Wajdits egyedül szerepel a ko-lofonban. Egy ideig sikeresen tudta folytatni apja munkáját, a nyomdában 10 főt foglalkoz-tatott, de arra nincs adatunk, hogy a műszaki felszerelést érdemben bővíteni tudta volna. Legfeljebb azzal, hogy 1905-től új betűtípussal nyomtatta a Zalai Közlönyt. Alkalmanként (1896-ban, 1898-ban, 1913-ban) szerkesztette is azt. 1918-ig az ő nyomdájából került ki a lap. Ekkor - betegsége miatt - üzemét a Gutenberg cégnek adta el. Irányításában négy évig va-lamilyen szerepet még megőrzött, de a Zalai Közlönyben 1922. augusztus 20-án megjelent nyilatkozata szerint kilépett a nevezett cégből és csak könyv-, papír- és hangszerkereske-dését tartotta meg. A másik jelentős kanizsai nyomdász Fischel Fü-löp 1831 körül született a csehországi Lohovicon. Hamarosan Pestre került, szedő a Pester Lloyd című német nyelvű lapnál. Feltételezhető, hogy innét hív-ta Kanizsára Markbreiter Jakab, mert 1850-ben már segédként dolgozott nála. Biztosan itt volt 1862-ben is, mert az engedély nélkül kiadott röpirat miatt indított nyomozás során a házkutatáskor az eljáró szolgabíró a tulajdonos távollétében tőle szerzett felvilágosítást. (1869-ben ellene is vizsgálat indult, ugyancsak egy kiáltvány miatt. A zalaegerszegi Független Kör Szer-vező Bizottsága aláírással kiadott proklamáció miatt a példányokat lefoglalták, a nyomdászt perbe fogták. Az ítéletet nem ismerjük, de a nyomda zavartalanul tovább működhetett.) A családi hagyomány szerint egy váratlan örök-ségből meg tudta vásárolni főnöke műhelyét. Unokája, Fejtő Ferenc még látta az adásvételi szerződést, mely 163'' kép: FÍS|Cah^aL^°\k9Ó0n2yVkereSkedŐ'' szerint 1864-ben hatezer-ötszáz osztrák forintot fize-tett. „Gáláns ember volt, először megvette s kifizette a hozo-mányt, aztán vette el főnökének lányát, szerelemből" - írta az Érzelmes utazásban.24 A Helytar-tótanács 1865-engedélyezte a nyomda átírását, megadta számára az iparengedélyt. Fischel a következő években Kanizsa másik jelentős nyomdai vállalkozójává küzdötte fel magát. A gyorsan fejlődő város és környéke nyomtatvány-igénye mindkettőjüknek elegendő megrendelést biztosított. (Üzleti űrlapok, hirdetések, névjegyek, számlatömbök, esküvői, báli meghívók, halotti jelentések, stb.) A korabeli szokásoknak megfelelően az üzletek, mű-helyek saját, általában díszes, rajzos számlákon közölték a fizetendő összeget és nyugtázták annak átvételét. A hatvanas - hetvenes években nagyobb részük még német, később már magyar nyelvű. (Fischel élete végén is erős német kiejtéssel beszélt, „s bár többnyire magyar könyveket adott ki s lapjával is nagy része volt az addig többségében német és horvát város megma-gyarosításában, maga inkább német újságokat s könyveket böngészett." 25 az akkoriban itt katonáskodó Kisfaludy Károly parancsnoka volt. 24 Fejtő, 1989.119.p. (Markbreiter másik lányát a neves bécsi orvos, a Nagykanizsán született Schnitzler János vette feleségül. E házasságból született Schnitzler Arthur, a hazánkban is népszerű osztrák novellista, drámaíró.) 25 Fejtő, 1989.124.p. 530 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) Üzem e nagyjából Wajditséhez hasonló nagyságú volt, és ő is folyamatosan fejlesztette azt. 1869-ből fennmaradt forrás még csak a kő- és könyvnyomda meglétét rögzítette, 1878-ban egy hirdetése szerint a már birtokában volt nagy gyorssajtó mellé még egy amerikai gyorssajtót is beszerzett. Ezzel a kisebb nyomtatványok (borítékok, gyászjelentések névje-gyek stb.) nagyobb tömegű előállítását tudja biztosítani. A század utolsó évtizedében di-vatba jött képeslapok forgalmazását is megkezdte. Előbb főleg külföldön készíttette azokat, később saját maga is vállalkozott előállításukra. A Magyar nyomdászok 1888-as évkönyve szerint 2 amerikai sajtóval, 3 egyszerű gyorssajtóval és 1 kézi sajtóval dolgozott. 7 évvel később nagyjából hasonló a felszerelése, de már nem kettő, csak egy amerikai sajtója volt, de több segédgépe. Vállalkozása mégis jelentősen kibővült. 1882-ben Csáktornyán nyitott előbb egy könyv-kereskedést, 1883 végén pedig annak udvarában egy olyan nyomdát állított fel, amely képes volt a Muraköz című lap előállítására. A nyomda virágzott, ezért nagyobb helyre telepítet-te. 1887-ben itt egy egyszerű gyorssajtója, egy amerikai sajtója és két segédgépe dolgozott. Ekkor már könyvnyomtatást is vállalt. 1890-ben újabb bővítést hajtott végre, hamarosan könyvkötészettel tette teljessé a fiókvállalatot. 1899-től elektromos áram működtette a gé-peket. A részleget 1918-ig biztosan Fischel veje, Strausz Sándor vezette. A Fischel által kiadott könyveket - ugyancsak Foki Ibolya számítását elfogadva - 200 körülire tehetjük. Előbb német, magyar és horvát nyelvűek egyaránt előfordulnak, később fokozatosan csökkent az idegeneké. Főleg a szórakoztató munkákra volt igény: álmosköny-vekre, kalendáriumokra, sze-relmi levelezőkre, dalosköny-vekre. Nőtt az ismeretterjesztő munkák iránti kereslet is, főleg az egészségi tanácsadókat, a kertészeti témájú munká-kat vásárolták mind többen. Fischel is sok tankönyvet je-lentetett meg. Néhány máig forgatott történelmi művet is kinyomtatott. (Pl. Margitai Jó-zsef: A Csáktornyai Magyar Kir. Állami Tanítóképző In-tézet története, 1896; Balogh János: Nagykanizsa város és vidékének hadtörténelmi múltja, 1897; Kardos Sámuel: Adatok Zalaszentgrót történe-téhez, 1897.) Sok vallásos témá-jú munka is kikerült nyomdá-jából, köztük érthetően több a zsidókat érdeklő olvasmány. A szépirodalmi kiadványok közt főleg a városban és környékén élő írók művei jelentősek. Alapítója, haláláig kiadója és nyomdásza, szükség esetén szerkesztője volt a Zala című hetilapnak. A Zala megyei hír-164. kép: Fischel Fülöp Kő- és Könyvnyomdájának kiadványa, 1867 531 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) lapok és folyóiratok bibliográfiája szerint műhelyében 18 újság készült. (A legtöbb rövid életű volt, néhányuknak mindössze 2-3 száma került az olvasók kezébe.) Fischel Fülöp 1893-ban - két évvel Wajdits előtt - meghalt. „Egész életét, munkásságát ki-tartó szorgalom, szelídség s (fájdalom! a mai korban oly ritka) szerénység jellemezte." - búcsúztatta saját lapja. Örökségét fia, az akkor 22 éves Lajos folytatta. A kanizsai gimnázium hat osztálya után kétéves kereskedelmi tanfolyamot végzett. 18 éves korában apja Kaposváron egy fióküzle-tet rendezett be számára, hogy önállóságát kipróbálja. A kísérlet a fiú könnyelmű életmódja miatt nem járt sikerrel.26 Alkalmanként politikai és közgazdasági cikkeket írt. A nyomdát váltakozó sikerrel vezette, 1904-ben alkalmazottai sztrájkba is léptek. 1909-ben a Zalai Hír-lapkiadó és Nyomda Rt. vette meg az üzemet. Fischel egy darabig ennek igazgatójaként működött, aztán csak a könyv- és papírkereskedéssel törődött. Pályáját 1944-es deportálása zárta le. Alakját, majd emlékét fia, Fejtő Ferenc több írásában idézte fel. A század végén három kisebb nyomda is munkához látott Nagykanizsán. Singer Lipót 1883-ban alapított műhelyt, melyet 1896-ig tudott fenntartani. Főleg megyei és városi ira-tokat, néhány könyvet állított elő, újság kiadására nem vállalkozott. Erre talán azért sem került sor, mert ez időre már - a Zalán és a Zalai Közlönyön kívül - a legtöbb lap megszűnt. Weis Lipót és Fia 1885-ben hoztak létre nyomtató műhelyt, hivatali, üzleti űrlapokon kívül kisebb könyvekkel, hetilappal is próbálkoztak, de a náluk nyomott Zalai Hírlap csak 1889 decemberében és a következő év januárjában jelent meg, a Nagykanizsa és Vidéke pedig 1890 júniusa és novembere közt. Farkas János Keszthelyről, Krausz Ármin Veszprémből 1900-ban települt Kanizsára, itt közösen alapítottak nyomdát, amit 1912-ig tudtak fenntartani. Az új század elején fokozatosan átalakultak a város nyomdái.27 Az első nagy nemzedék munkáját fiaik ugyan megpróbálták folytatni, de sem egyéniségük, sem a megváltozott körülmények nem voltak alkalmasak a régi színvonal őrzésére. Nemcsak a város fejlődé-se torpant meg, hanem a magyar nyomdászat is átalakult. A fővárosban nagy kapacitású üzemeket hoztak létre, amelyek az akkori legmodernebb technikával dolgoztak. A vidé-ki, kisebb vállalkozások lehetősége helyi igények kielégítésére szűkült: a városi lap előál-lítása, az alkalmi kiadványok, meghívók, üzleti nyomtatványok készítése. Elegendő tőke hiányában a családi vállalkozások hamarosan különféle gazdasági társaságok irányítása alá kényszerültek. A kanizsai nyomdászat az első világháborútól kezdve személytelenebbé vált, a műhelyek néha alig követhető módon kerültek gazdasági, nem egyszer politikai ér-dekcsoportok alárendeltségébe. A Zalai Hírlapkiadó és Nyomda Részvénytársaság alapítói például a vármegye előkelőségei, földbirtokosai voltak, élükön a főispánnal.28 1900 körül még régi keretek közt működő üzemet alapított Balázsy Károly és Ofenbeck Vilmos. Kezdettől kettőjük neve jelölte a műhelyt. Cégük 1908 körül - a Zalai Hírlapkiadó és Nyomda Rt. megalakulásával nagyjából egy időben - átalakult Gutenberg nyomdává. Ez vásárolta meg, illetve ebbe olvadt be az első világháború idején az ifjabb Wajdits József üzeme úgy, hogy vezetésében egy ideig még ő is szerepet vállalhatott. Nehezen követhető, hogy az 1921-ben megjelenő Zalai és Gyarmati, 1922-ben a Zrínyi Nyomda és Lapkiadó Vállalat, majd a Zrínyi Nyomda Rt. Nagykanizsai Nyomdája, a kö-vetkező két évben a Kereskedelmi Nyomda, majd a Nagykanizsai Nyomda és Lapkiadó Vállalat milyen átalakulások eredményeként jött létre. A Zrínyi nevet magyarázza, hogy egy ideig a zalaegerszegi Zrínyi Nyomda is valamilyen érdekeltséget szerzett a vállalko-26 Fejtő, 1989.125-126.p. 27 Nagykanizsa 20. századi nyomdatörténetének részletesebb feldolgozásáról nem tudok. Sok hasznos adatot merítettem a Kanizsai Enciklopédia Horváth György által írt, ide vonatkozó címszavaiból, valamint a Zala és a Zalai Közlöny évfolyamaiból. 28 Kanizsai Enciklopédia, 1999. vonatkozó címszava. 532 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) zásban . Talán ez az oka, hogy 1927-ben a Zalaegerszegen újságíróskodó - két évtized múlva háborús bűnösként elítélt - Orosz Iván Boldogok szigete c. verskötete Kanizsán jelent meg. A szakemberek jobbára a régi kisebb műhelyek tulajdonosaiból kerültek ki. 1924-ben a Zrí-nyi Nyomdaipari RT. Nagykanizsai nyomdáját Ofenbeck Károly vezette, a másik nyom-dánál igazgatójaként Zala Károly szerepelt. Az 1926-ban kiadott városi címtár 4 nyomda adatait őrizte meg: Zrínyi Nyomda RT.: Fő u. 5., Gutenberg nyomda: Csengery u. 5., Zala Károly: Erzsébet tér 18., Gyarmati György: Erzsébet tér l.29 1927-ben a Dél-Zalai Nyomda és Lapkiadó Vállalat elvált az egerszegi cégtől és önállóvá vált. 1931-ben a Dél-Zalai Nyomda magába olvasztotta a Gutenberget is, a következő évben neve már: Közgazdasági Társaság Gutenberg Nyomda és Dél-zalai Lapkiadó Vállalat. Fel-tehetően ez szerepel 1938-tól a Közgazdasági Társaság nyomdájaként. 1938 után egyedül marad a piacon, ő nyomtatta a Zalai Közlönyt. A folytonosságot jelzi, hogy még 1944-ben is Zala Károly vezette. Könyvtárak, könyvesboltok A város könyvtári múltja meglehetősen szegényes. Főúri bibliotéka nem alakult ki, az egyházi könyvtárak sem váltak jelentőssé. A ferencesek csak a 18. század elején települ-tek vissza, az első század a működési feltételek megteremtésére volt szükséges. Szegény rend volt, kolduló, lelkipásztorkodó szerzetesek közössége. Templomuk tornyát is csak a következő század elején tudták befejezni. 1898-ig mégis 4590 kötetük gyűlt össze, nagyobb részük hitbuzgalmi, teológiai munka. Halis szerint ebből csak 317 volt magyar. 1914-es könyvjegyzékük szerint 2549, főleg német és latin nyelvű művet őriztek az almáriumok polcain. A városlakók számára hozzáférhetőbb volt a Casinó könyvgyűjteménye, amely 1881-ben már 3279 kötetből állt, 3237 német nyelvű volt. Az angol, francia műveket is német fordításban szerezték be. Az 1875-ben alakult Társaskör tagjai ekkor még csak 500 kötetből választhattak, közülük 459 volt magyar. 1898-ban kiadott katalógusuk szerint már ezer-nél több könyvet lehetett kölcsönözni. Olvashatók voltak Arany János, Bátorfi Lajos, By-ron, Darwin, Eötvös József, Horváth Mihály, Jókai Mór, Keleti Károly, Mikszáth Kálmán, Széchenyi István művei. A folyóiratok közül beszerezték az Akadémiai Közleményeket, a Budapesti Szemlét, a Századokat, a Figyelőt, a Statisztikai és Nemzetgazdasági Közlönyt, a Természettudományi Közlönyt.30 A Polgári Egylet 388 kötete 1881-ban többféle nyelvű volt. Barbarits várostörténeti monográfiája szerint a 19. század végén a ferenceseknek 4710, a Casinónak 5805, a piaristáknak 3000, a gimnáziumnak 3054, a polgári iskolának 1619 kötete volt. 1870-től működött a Kiskanizsai Polgári Olvasókör, amely nevében is, alapszabályában is megjelölte, hogy: „... célja zártkörű társas egyesülés, olvasás, közhasznú ismeretek gyűjtése". Saját székházát 1927-ben tudta felépíteni. Legkönnyebben a kölcsönkönyvtárakat lehetett elérni. Wajditsé volt gazdagabb. 1866-ban 2000,1877-ben 3000,1878-ban ugyanennyi kötetet kínált, magyar és német nyelvűeket vegyesen. 1880-ben 4000 kötetről számolt be a hirdetés. Az 1920-as években a Szerb Ernő könyvkereskedés is kölcsönzött könyveket. Az 1926-ban megjelent címtár Szerb Ernő (Csen-geri u. 4.) és Horváth József (Deák tér) kölcsönkönyvtárának meglétét regisztrálja. 1932-ben Fischel Ede, Horváth József, Neu Béla és Schless Gyula kölcsönkönyvtáráról van adatunk. 29 Címtár, 1926. 30 Kerecsényi, 1985.111.p. 533 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) Az 1907-ben és az 1911-ben megjelent városi címtárból tudjuk, hogy a Zrínyi utca 36. szám alatt ingyenkönyvtár is működött. Mindössze 675, feltehetően elavult műből állt, melyeket a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa adományozta a Kiskanizsai Ifjúsági Egye-sületnek. Ezeket 1907-ben Nagykanizsára hozták az iparos tanonciskolába. További sorsa ismeretlen. A Zala 1904-ben és 1910-ben arról panaszkodott, hogy a városnak nincs méltó könyvtá-ra. 1919-ben egyetlen intézmény keretei közt alapították meg a város múzeumát és könyv-tárát. Szervezője, lelke Halis István volt, egy ideig az ő hivatali szobája adott otthont a nö-vekvő gyűjteménynek. Ez 1923-ban átkerült a gimnázium épületébe, előbb két, majd négy teremben helyezték el. Főhivatású könyvtárosa, muzeológusa nem volt, városi tisztviselők és gimnáziumi tanárok viselték gondját. Negyedszázad alatt 8000 kötetesre gyarapodott, a háború alatt 1500 elkallódott. 1949-ben az intézmény kettéválasztása után 6000 kötet a Vá-rosi Könyvtárba került. 1950-ben a tudományos értékűeket a múzeum kapta meg, ott máig megvannak. A közkönyvtárba szántak egy építkezés során jórészt elpusztultak, elvesztek. 200-300 maradt belőlük. A polgárság könyveiről keveset tudunk, anyaguk nagyobb része biztosan eltűnt. Előbb a zsidó famíliák elhurcolásakor kallódtak el, később a kitelepítések során ritkult az érték. Az első könyvkereskedésről 1832-ből van adatunk. Ekkor nyitotta boltját Wajdits János. Ekkoriban másik könyvkereskedő is működhetett itt, mert Wajditscsal egy évben Wustl Alajos könyvkötő- és kereskedő is engedélyt kér nyomda létesítésére. Wajditsnak feltehe-tően csak 1865-ben lesz vetélytársa, amikortól Fischel Fülöp papír-és könyvkereskedést is működtet. Mindkettőjük üzlete virágzott, néha közösen is felléptek szakmájuk érdekében. (1879. július 17-én a Zalai Közlönyben közösen tiltakoztak amiatt, hogy a Polgári Egylet könyvtárának létrehozásakor nem rájuk, városbéli kereskedőkre számítanak, hanem Ráth Mórra.) E két céget az alapítók halála után fiaik folytatták. Mindkét bolt papírt, írószert is raktá-ron tartott, néha festményeket, esetenként hangszert is kínált. Fischelék boltja korszakunk végéig fennmaradt, Wajditsét a harmincas évek elején Ofenbeck Vilmos vette át. A század utolsó évtizedében biztosan volt a városban egy harmadik könyvesbolt is. Tu-lajdonosa Mair József, aki 1843 körül született Salzburgban, 1869-ben jött Kanizsára, Fischel Fülöpnél és Wajdits Józsefnél dolgozott, 1891-ben önálló üzletet nyitott. 1900-ban meghalt, de a bolt tovább működött. A század elején Mair József könyvkereskedése, pár évvel később Mair könyvkereskedés néven képeslapot is kiadott. 1921-ben is várta a vásárlókat a Mair-féle könyvkereskedés. 1918-ban Szerb Ernő alapított hasonló boltot, melyet 1924-ben bezárt, de kölcsönkönyvtára tovább működött. 1931-ben a Zala közölte Schless Ferenc könyvkeres-kedő halálhírét. Biztosan volt saját boltja, feltehetően családi vállalkozásként, mert a század elején Schless Antal, kissé később Schless testvérek, majd Schless A. utóda kiadása feliratú kanizsai képeslap is kapható volt. Az 1937. évi címtárban öt könyvkereskedő adatait talál-juk:31 Fischel Ede, Horthy Miklós u. 1., Mair Tinka, Csengery u. 1., Özv. Obenfeck Vilmosné, Deák tér 1., Schless Gyula, Horthy u., Schless László, Deák tér 10. Az irodalom iránti érdeklődésről, az irodalmi kultúra ápolásáról több ismeret maradt ránk. 1885-ben megalakult a Nagykanizsai Magyar Irodalom és Műpártoló Egyesület. Iro-dalmi szakosztályt is létrehozott, elnökségét Bátorfi Lajos vállalta. Működése nem bizo-nyult sikeresnek, ezért 1895-ben Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör néven újjászer-vezték. Az első világháború kitöréséig a város művelődési életének fontos szervezeteként működött. Jelentős sikereket ért el a szabad liceális előadásokkal, ezek keretében az irodal-mi ismeretterjesztésben is. 31 Címtár, 1937. 534 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) 1921-be n új nevet választott, Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör néven működött tovább. Rendezvényeire neves írókat is meghívott. 1821-ben Sík Sándor, 1922-ben Rákosi Jenő és Móricz Zsigmond, 1935-ben Harsányi Zsolt volt a vendégük. Születésük vagy halá-luk kerek évfordulóján ünnepélyes előadásokon emlékeztek meg Jókai Mórról, Berzsenyi Dánielről, Szendrey Júliáról, Ady Endréről Virág Benedekről, Katona Józsefről, Kisfaludy Károlyról, Kazinczy Ferencről, Arany Jánosról, Madách Imréről. Három kanizsai szerző művének kiadását is kezdeményezték. A társulat a vallási tolerancia jegyében működött, tagjai és vezetői közt volt a római katolikus plébános, a református és evangélikus lelkész és a főrabbi is. A Kört 1944 viharos esztendeje szüntette meg.32 Sajtó Nagykanizsán 1860 táján alakultak ki az újságkiadás elemi feltételei.33 Ekkoriban a ma-gyar vidéki sajtó még nagyon kezdetleges állapotban volt. 1862 előtt a Dunántúlon mind-össze Győrben és Baján vehettek kézbe az olvasók hetilapot. Zalaegerszegen csak 20 év múlva, 1882-ben jelent meg elsőként a Zalamegye. A kibontakozás is lassú volt. „A dunántúli lapok egymástól elszigetelten, szűk körben működtek. Még a legjelentősebbek, az 1857-ben induló és hosszú életű Győri Közlöny vagy a Zala-Somogyi Közlöny (1862), a Veszprém (1866), a Vértesalja (1873), a szaggatottan megjelenő pécsi lapok sem lépték túl városuk, megyéjük határait. "34 Az első kanizsai hetilap, a Dunántúli Társadalmi Közlöny és Közhasznú Ismeretek Tára 1861 októberében jelent meg. Szerkesztője és kiadója Jágócsi Péterffy József volt. A szerkesz-tőség pár hónapig Kanizsán működött, 1862-ben átköltözött Keszthelyre. A lap változatla-nul a nagykanizsai Markbreiter nyomdában készült. 1863 végén szűnt meg. Ekkor már másfél éve olvasható volt a Zala-Somogyi Közlöny is. Az új lap nemcsak nevében jelezte, hogy két megyéhez tartozik, hiszen egy ideig szerkesztősége Kaposváron, kiadóhivatala és nyomdája Nagykanizsán működött. Nem létrehozóinak szélesebb látköre miatt, hanem szükségmegoldásként. Nagykanizsán Wajdits József révén rendelkezésre állt mind a vállalkozói bátorság, mind a megfelelő nyomdai kapacitás. Hiányzott azonban az elégséges szellemi háttér. A városban alig élt író, még kevésbé újsághoz értő személy. Wajdits először a sümegi Balogh Alajost próbálta megnyerni szerkesztőnek, lapindítási kérelmében őt nevezete meg a tisztségre. Balogh 1831-ben született, rövid ideig színész volt, részt vett az 1848-49-es szabadságharcban. A felkérés idején három megjelent kötetkéje mi-att már némi irodalmi ismertséggel rendelkezett. A hatóság azonban Baloghot nem tartotta alkalmasnak e tisztségre. A tapolcai főszolgabíró véleményét továbbítva a főispán hozzá-fűzte, hogy politikai és erkölcsi előéletét nem ismeri, de azt tudja, hogy eddig a kormány iránti lojalitásának nem adta jelét. Egyébként képzettségénél fogva sem tartja képesnek e feladat ellátására. (Ebben lehetett is némi igazság, hiszen Balogh csak 7 év múlva szerzett ügyvédi oklevelet.) Wajdits ezután Fodor Pál kaposvári ügyvéddel állapodott meg, és egy évig ő szerkesztette az újságot. A Zala-Somogyi Közlöny első számának dátuma: 1862. július 1. A kor szokásának meg-felelően hosszú alcím következett: Ismeretterjesztő lap a szépirodalom, kereskedelem, ipar, gazdászat, tudomány és művészet köréből. A terjedelmes felsorolás mindvégig megmaradt, sőt kiegészült a támogatók megnevezésével. Ezek közt különféle gazdasági egyesületek, bankok, később tanító egyletek szerepelnek. 1869-ig havonta három, 1871 végéig hetenként 32 A téma bővebb feldolgozása: Kerecsényi, 1985. és Hadnagy, 1990. 33 A nagykanizsai sajtó múltjának teljes adattára: Horváth, 1978. (A Zala című lap adatainak ismertetésében Fischel Fülöp helyett tévesen Fischer szerepel.) 34 A magyar sajtó, 1985. 56.p. 535 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) egy, 1872 elejétől hetenként két számát ké-szítette el a nyomda. A beköszöntő cikk igényes programot hirdetett: „Irányt mutatni a tévelygőknek, vilá-got gyújtani a sötétben, bátorítani a lankadókat, égig emelni az erényt és sújtani a bűnt. Felada-tul tűztük ki: behatolni a nép küszöbén." Roboz István előbb főmunkatársként, 1863-1866 között felelős szerkesztőként határozta meg a lap arculatát. író, költő, újságíró volt, 1828-1916 között élt, szinte egész élete Somogy megyéhez kötötte.35 Az első években sok nehézséget okozott, hogy a szerkesztőség Kaposváron, a kiadó-hivatal és a nyomda Nagykanizsán, műkö-dött. A két város közt nehézkes volt a köz-lekedés, vasút még nem kötötte össze őket. A kanizsai események híréhez a szerkesztő-ség csak késve juthatott hozzá. Legalább ekkor gond volt, hogy Kani-zsán még kevés volt az író, költő. Ugyanis kezdettől fogva állandó rovat a tárca: az első, „-_ . , r .„..,.. , ö 165. kep: A Zala-Somogyi Közlöny 1873. oktober 10-1 néha a második oldal alsó fele is a szépiro- számának címlapja dalomé. Érthető, hogy az első évfolyamok-ban több a somogyi szerző. így gyakran találkozunk Atala verseivel. A név Kisfaludy Atala költőnőt takarja, akivel Roboz azért is jó viszonyt tarthatott fenn, mert mindketten Kötcsén születtek. Versek, fordítások alatt gyakran volt olvasható Jánosi Gusztáv neve. Kaposváron volt tanár, később Veszprémben kanonoki méltóságra emelkedett. Roboz több alkalommal saját írását is közreadta. (Pl. Zala vármegye kis tükre, verses leírás a megyéről.) Szívesen közölte régi pápai iskolatársait, köztük a Vönöczky néven közlő Papp Gábort, Csepely Sán-dort. A zalai tollforgatók közül az ekkor még Zalaegerszegen élő Tuboly Viktor szerepelt először. Gyakran ismert írók alkotásait vették át. így lett a Közlöny szerzője - sokszor tud-tán kívül - Thaly Kálmán, Majthényi Flóra, Arany János, Vahot Imre. Később a szerkesztők általában megjelölték, hogy kinek milyen készülő vagy nemrég megjelent kötetéből szár-mazik a szöveg. Miután Roboz 1863-ban Kaposváron megindította a Somogyot, megvált a Közlönytől. 1872-ig Wajdits szerkesztette a lapot. Roboz egy kötekedő írásában nehezményezte, hogy nem tartanak igényt szolgálataira, s Wajditsot könyvkötő - szerkesztőnek titulálta. 1872. január 1-től Bátorfi Lajos lett a felelős szerkesztő. 14 éves gyakorlattal került a Za-la-Somogyi Közlöny élére, majd két év múlva a Zalai Közlönynél folytatta. Művelt, nagy munkabírású szerkesztő volt. írói termése is számottevő, a város irodalmi életének vezető alakjaként is gyarapította tekintélyét. 8 lap szerkesztésében vett részt, többségük csak rövid időt ért meg. Vállalkozó szellemét mutatja, hogy már 1868-ban megindította Kandi Klári néven az első magyar hölgy élclapot, 1878-ban a Párisi Lapokat. Mindkettő korai kísérlet volt, csak rövid életűek lehettek. Maradandó értéket jelent az Adatok Zala megye történeté-hez címmel 1876-1878 közt megjelenő sorozat. 35 Laczkó, 1979. 536 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) 166. kép: Bátorfi Lajos író, újságíró, a Zalai Közlöny szerkesztője 1895 körül A Közlöny napi politikával nem foglalkozott, a vá-ros mindenkori országgyűlési képviselőjét - 1869-ig a zalai Sümegi Ferencet, majd az országszerte ismert Csengery Antalt - azonban nagy rokonszenvvel mu-tatta be, kanizsai programjukat részletesen ismertet-te. (1872-ben pl. arról tudósított, hogy Csengery Antal Gyulai Pállal és Szendrey Ignáccal együtt érkezett választókörzetébe.) Természetesen a nagy társadalmi-politikai változások lenyomata jelen volt a lapban: a kiegyezés híreit, Deák Ferenc szerepének méltatását, a koronázás eseményeit némi késéssel, de aprólékos részletességgel olvashatták az előfizetők, vásárlók. Meghonosodott a mai vezércikkhez hasonló rovat. Ebben egy-egy nagyobb érdeklődésre számot tartó jelenségről értekezett a szerző. Az első évfolyamban Fodor Pál az irodalom hatását taglalta. E műfaj még nélkülözte a helybéli szakembereket. Az első évfo-lyamban például a Hogy áll gazdászatunk című gon-dolatsor Veszprémből érkezett Papp Gábor református lelkésztől. A tudományos - ismeretterjesztő cikkek alatt már az első évfolyamban sem ritka zalai, kanizsai tollforgatók neve. Szívesen adott írásokat a lapnak Tersánczky József. Orvosi, állat-orvosi, szemészeti oklevelet szerzett, 1843-tól Nagykanizsán tisztiorvos. Nemcsak az egész-éggel kapcsolatos, hanem a szőlészettel, gyümölcstermeléssel foglalkozó könyvei, cikkei is népszerűek voltak. Mintaszőlészetet és gyümölcsöst hozott létre, megírta Légrád és Sza-badhegy monográfiáját. Nagyon gyakori a névtelenül közölt, a mindennapi életet és gaz-dálkodást megkönnyíteni szándékozó hasz-nos tanács is: a trágyázásról, a köhögés csil-lapításáról, a háztartási munkákról, a jobb gyümölcsfajtákról egyaránt találunk meg-szívlelendő tanácsokat. Többször jelentek meg a Lendván élő Dervarics Kálmán - erős kritikával olvasható - történeti dolgozatai. Az ismeretterjesztő írások egy része nyilván személyes kapcsolat révén, számunkra már kideríthetetlen indokok alapján került a lap-ba. (1863-ban Bors Károly kunszentmiklósi járásbírósági végrehajtó írása: Kunszent-miklós város eredete.) Gyakori a baranyai, muraközi, veszprémi, bécsi, londoni, párisi élményekről tudósító úti levél A város életének kisebb-nagyobb moz-zanatait igyekeztek hírül adni, főleg miu-tán a szerkesztőség is átkerült Kanizsára. A lapban bőségesen közöltek apró híreket tűzvészekről, lopásokról, verekedésekről, gyilkosságokról, nagyon gyakran öngyil-kosságokról. Érezhető, hogy a nagyobb bot-ránynak számító eseményeket mutatják be részletesebben. Ezt akkor sem hagyják ki, 167. kép: A Zalai Közlöny 1874. június 18-i számának címlapja 537 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) ha annak híre az ország más tájairól érkezett. Forrá-suk többször bizonytalan, gyakran egy más vidéken megjelenő újságból ollózták, gyakori a tudósítás alatt az „Egy jelenvolt" bizonytalan megjelölés. A híreket egyvégtében, szinte ömlesztve közölték, tipográfiai eszközökkel, nagyobb betűs kezdéssel csak 1875 körül kezdték a rovatot tagolni. A halotti jelentés még ritka, a jelentősebb elhuny-tak érdemeit azonban gyakran méltatták. (így az 1864. január 23-án elhunyt Csertán Sándorról, 1848-as országgyűlési képviselőről, kormánybiztosról a február 1-én búcsúztak.) Sok közérdekű információ-val is szolgáltak, a vonat menetrendjéről, a színházi előadásokról egyaránt. Gyakori a hirdetés. Wajdits nyomdájának, könyvkereskedésének ajánlatai a leg-több számban megtalálhatók. Sok reklám a megerősö-dő kanizsai vállalkozásokat ismertette, megszokottá váltak a külföldi, főleg a bécsi kereskedők felhívásai is. Utóbbiak rendszerint német nyelvűek. Mivel ezen időszak a mezőgazdaság modernizálásának, gépesí-tésének kora, sok a gépeket ismertető közlemény. 1864-ben szokatlan rovatot indítanak: ebben bárki közölheti saját versét, ha soronként 5 krajcárt fizet. Az irodalmi rovat nagy érdeme, hogy írásra serkentette, megjelenéshez segítette azo-kat a jobbára még fiatal írókat, akik a következő évtizedekben a város irodalmi életének meghatározó személyei lesznek. 1864-ben Hajgató Sándor, 1868-ban Hoffmann Mór verseit, 1872-ben Győrffy János pedagógiai írásait, Kőváry Béla fordításait, majd eredeti írásait adta közre. A Bucsután élő Bene István tanító Szentkirályi Aurél néven itt lépett először a nyil-vánosság elé. 1873-ben Udvardy Ignác, később az első zalaegerszegi hetilap, a Zalamegye szerkesztője, itt ismerkedett a hírlapi világgal. 1868. március 7-én jelent meg Oláhfi Gyula Sóhaj című verse. A szerkesztő megjegyzést is fűzött hozzá: „Szerzőben szép tehetség nyomai látszanak, s e téren sok szépet enged sejtetnünk." A szép tehetség a következő hónapokban a Tompa Mihály emlékezete című írásában, az MTA üléseiről szóló tudósításokban jelentke-zett, melyek alá novembertől már saját nevét írja a 16 éves fiú, Wlassics Gyula. December végén A hajdankori szalavári apátságról szóló írása történelmi jártasságát is bizonyította. 1873-táján jelentős átalakulás feltételei értek meg a város sajtójában. A Zala-Somogyi Közlöny megerősödött, jó színvonalú lappá növekedett. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy 1872. január 1-től Wajdits gyakorlott szerkesztőt hívott a lap élére, Bátorfi Lajost. Ki-alakult az erőteljesebb, már helyben lakó szerzői gárda is. A következő 2-3 évtized jelesebb kanizsai írói, szerkesztői már jobbára e városban dolgoztak: Hoffmann Mór, Hajgató Sán-dor, Boronkay Károly, Bun Samu. Tuboly Viktor előbb a közelibb Letenyére, pár év múlva Kanizsára költözött. A következő években Szalay Sándor is itt kezdett tanítani. Fischel Fü-löp nyomdája szintén olyan szintre emelkedett, hogy alkalmas volt hetilap kiadására. E fel-tételek együttesen lehetővé tették, hogy több évtizedre meghatározó lapkiadási gyakorlat alakuljon ki a városban. Ennek főbb jellemzői: 1. Létrejött két színvonalas, évtizedekig megjelenő heti - később napilap. A Zalai Köz-löny 1944-ig folyamatosan eljutott az olvasókhoz. (Valójában nem 71, hanem 83 évet ívelt át, mivel a Zala-Somogyi Közlöny nem megszűnt, hanem csak címében módosult. Nem változott jellege, szerkesztője, kiadója sem.) A hamarosan meginduló Zala 1873-1922 között 49 éven át rendszeresen vásárolható, előfizethető volt. 168. kép: ifj. Wajdits József nyomdász, könyvkereskedő, a Zalai Közlöny kiadója, 1902 538 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) 2 . A két újság mellett a tárgyalt időszakban még 40 időszaki sajtótermékről van isme-retünk. Ezek közül 32 legfeljebb két évig tudott fennmaradni (nagyobb részük mindössze pár számig), öten sem jutottak el az ötödik évfolyamig. Mindössze hárman értek meg öt-nél több esztendőt. A tizediket egyik sem. (Közülük kettő csak szűkebb kör érdeklődésére számot tartó folyóirat volt: a Zalai Tanügy 1881-1887 közt, a Magyar Izrael 1909-1918 közt.) Mindössze három közérdekű lap volt még hosszabb életű: A Nagykanizsai Friss Újság (1901-1905) hetenként hatszor, a Nagykanizsa (1906-1909) hetenként kétszer, a Zalai Hírlap (1913-1921) hetenként hatszor jelent meg. Utóbbi élén fennállásának nyolc éve alatt hét szerkesztő váltotta egymást, világháború, forradalmak, megtorlások tették nehézzé megjelenését. 1919 nyarán három hónapig Mun-kás címmel jelent meg. Nem csoda, hogy nem tudott tartós, közgondolkodást formáló ar-culatot kialakítani. Ezért korlátozzuk figyelmünket a Zalai Közlönyre és a Zalára, Nagykanizsa mindeddig két legjelentősebb újságjára. A magyar vidéki sajtó gyakorlatában szokatlanul hosszú ideig fenn tudtak maradni, így tartós hatást gyakorolhattak a város életére és kultúrájára. A Zalai Közlöny első száma 1874. január 1-én jelent meg. Alcímében így minősítette ma-gát: „Nagykanizsa város helyhatóságának, nemkülönben a Zalamegyei gazdasági egyesület, megyei és városi egyesületek hivatalos értesttője." E meghatározás 1919. augusztus 12-ig nem változott, ettől kezdve politikai napilap. Indulásakor hetenként kétszer került ki a nyomdából, 1885-1909 közt hetenként egyszer, ezután újra hetenként kétszer, 1919 januárjától megszűnéséig hetenként hat napon volt olvasható. Fennállása alatt 24 szerkesztőváltozást ért meg. Ezek egy része átmeneti megoldást takart. A kiadó Wajdits három alkalommal kényszerült vállalni a lap irányítását, Bátorfi Lajos, Szalay Sándor és Benedek Rezső egy-egy alkalommal tért vissza a laphoz. így 19 szerkesztő fordult meg a vezető székben. A lap életében, magas színvonalának tartásában azonban fontos volt, hogy néhány jelentős redaktor hosszú ideig maradt a helyén: Bátorfi összesen 17, Villányi Henrik 8, Barbarits Lajos 18 évig határozta meg a lap arculatát. Barbarits vezetése alatt a lap folytatta a Zala-Somogyi Közlöny hagyományát. 1982-ben számunkra ismeretlen okból megvált a laptól. Utóda Szalay Sándor tanító lett. Ő 1883-ban kénytelen volt lemondani e tisztségről, mert az iskolaszék véleménye alapján a Zala Megyei Közigazgatási Bizottság az engedélyt tőle megvonta. Ezután Baboss László ügyvéd vette át a lapot, majd fél év múlva a kolofon szerint lapvezér: Szalay Sándor, felelős szerkesztő Baboss László. Két hónap múlva a felelős szerkesztő Vass Álmos. Ez Szalay Sándor már ko-rábban is használt írói álneve. E néven még három és fél évig maradhat meg a szerkesztői tisztségben. 1887 elején visszatért Bátorfi Lajos, s haláláig, 1996-ig állt az újság élén. Élénk, olvasmányos újságot irányított. Több írás folytatta a megyeszékhely vitát, tá-mogatva azt az évszázados helyi vélekedést, hogy Zala vármegye székhelyéül Kanizsa al-kalmasabb lenne Egerszegnél. Bő terjedelemben kezdte közölni a városi tanács üléseinek jegyzőkönyvét, később a tanítói egyesületek testületeinek dokumentumait. Rendszeresen közzétette a virilisek névsorát. Nemcsak tudósított a magyar közélet, kultúra jelesebb sze-replőinek haláláról, hanem részletesen méltatta is őket. (Toldy Ferencet, Kemény Zsigmon-dot stb.) 1876-ban különösen Deák Ferencről adott közre sok emlékezést, köztük verseket is. Bevezette a Papírszeletkék című rovatot, amelyben rövid adomákkal, tréfákkal színesítette a sok komor hírrel terhelt oldalakat. A megyei monográfia magírásának szándékát meg-ismerve sokasodtak a történeti témájú közlemények, s ezek késztették Bátorfit az Adatok Zala megye történetéhez című sorozat elindítására. 1877-ben adta közre az első irodalmi kritikát. E gyakorlat aztán hosszú ideig nem foly-tatódott. Volt ugyan rendszeres irodalom rovat, de azt a laptulajdonos, Wajdits könyvke-reskedésben kapható könyvek méltatása töltötte ki. Felfigyelt a tudományos élet néhány 539 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) újdonságára. 1878-ban részletes, elismerő ismertetést közölt Darwin könyvéről, A fajok eredetéről. 1882-től gyakori témává lett a kivándorlás. Gazdasági okait alig elemezték a hozzászólók, inkább szép kívánságokat soroltak fel. Pl.: „A hazaszeretet szent melegét kell a szívekbe vésni, ha megszűnik a kivándorlás, a haza fényre derül." Nagyjából ugyanekkor kez-dődtek az antiszemitizmust elítélő írások. Már utóda, Szalay Sándor szerkesztősége idején jelent meg a Rossz időket élünk című vezércikk, példákat idézve a zsidóverésekről, kezdő-dő progromokról, beszámolva a németországi antiszemita kongresszusról. A tiszaeszlári pert még nem minősítette, írván, hogy meg kell várni az igazságszolgáltatás döntését. Az ítéletet később természetesen megnyugvással ismertette. Rendszeresen közöltek megemlé-kezéseket március 15-én és október 6-án. Az irodalmi rovatban gyakoribbak lettek a Zala megyei fiatal szerzők írásai: Donászi Ferenc elbeszélései, Nyári Sándor művészettörténeti, alkalmanként szépirodalmi írásai, Gönczi Ferenc első néprajz közleményei. Felfigyelt az irodalmi múlt emlékeire is. Megtud-va, hogy Vachott Sándorné fiánál Alsólendván él, több írást kért tőle. Elsősorban nem iro-dalmi érdemeit tartotta sokra, hanem benne Petőfi szerelmének, Csapó Ételkének testvérét tisztelte. Felmerült Helikon néven egy zalai írói egyesület létrehozása, ennek vezetésére is felkérték. Vachottné 1888-ban megírta az alsólendvai kápolnában őrzött, Hadik András holttestének tulajdonított múmiához kapcsolható Hadik lovag című regét. Ez megjelent a Közlönyben, majd külön kis füzetben is. Az 1890. december 13-i számban Vachottné 14 éves unokájának verse is helyet kapott. Talán a balatonfüredi szokást követve 1876 után éveken keresztül minden héten ki-nyomtatták azok névsorát, akik valamelyik kanizsai szállodába bejelentkeztek. Egyre több a lapban a gyászjelentés, majd a következő évtizedben a köszönetnyilvánítás. Alkalman-ként megnevezték a temetést lebonyolító vállalkozást, néha a koszorúk feliratait is listába szedték. Divattá vált, hogy a családon kívül az elhunyt munkahelye, intézménye, egyesüle-te is külön gyászjelentést adott ki. Az 1880-as években egy oldalon néha 3-4 keretes híradás is megemlékezett a halottról. 1925-ben előfordult, hogy a családén kívül még 8 hasonló közlemény búcsúzott egyetlen elhunyttól. Bátorfi halála után átmenetileg megint Wajdits, majd két évig Kiss Ernő piarista tanár folytatta a szerkesztést. Őt Villányi Henrik követte, aki 1898-1906 közt volt felelős szer-kesztő. Villányi 1857-ben Nagykanizsán tekintélyes zsidó család tagjaként Weismayerként született, felmenői közé tartozott Horschetzky Mór is. Bécsben és Budapesten végezte az egyetemet. Polgári iskolai, majd felsőkereskedelmi iskolai tanár, később igazgató volt. Sok-oldalú pedagógiai, publicisztikai munkásságával nagy tekintélyt szerzett. Irányítása alatt a lap frissebbé vált, köszönhetően többek közt annak, hogy 1896-ban a város bekapcsolódott városközi telefonhálózatba, így gyorsabb, pontosabb hírekkel szolgálhatott. Wajdits nyom-dájának utolsó fejlesztését megvalósítva divatosabb betűtípust szerzett be, ennek segítségé-vel a lap tetszetősebb, elegánsabb formát öltött. 1906-ban közöltek először fényképet, Zichy Aladár minisztert, a város képviselő-jelöltjét ábrázolta. A szerkesztő az igényesebb kultúra, a kortárs világirodalom irányába tágította lapja arculatát. Mások mellett Csehov, Gorkij, Sienkiewitz, Anatole Francé műveit közölte, egy részüket saját, feltehetően németből és franciából készített fordításában. A modern magyar irodalom is olvasható a Közlönyben: Czóbel Minka, Somlyó Zoltán, Mohácsi Jenő, Oláh Gábor, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Vészi József és mások versei. Törekedett arra, hogy a várossal kapcsolatban lévő, onnan származó vagy valaha ott tanult fiatalok írásait közölje. így volt olvasható Somlyó Zoltán több verse, az irodalomtör-ténésznek induló Kunfi Zsigmond néhány költeménye, tanulmánya Kemény Zsigmondról, Deák Ferencről. Láthatóan figyelmet fordított arra, hogy csak jó színvonalú írások jelenjenek meg lapjában. Később már nyugdíjasként sok értékes várostörténeti publikációt tett közzé, 540 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) emelv e velük hajdani újságja színvonalát. 1936-ban utódja „a város múltja élő lexikonának" nevezte. Munkásságának elismeréséül a kormányzótól megkapta Signum Laudis kitünte-tést. (A sárga csillagot nem kellett viselnie, annak kötelezővé tétele előtt meghalt. Akárcsak hajdani tanár- és szerkesztőtársa fia, Hevesi Sándor.) A Villányi lemondását követő két évtizedben 15 szerkesztő váltotta egymást. A világhá-ború négy éve alatt ketten is próbáltak megküzdeni a nehéz körülményekkel: Banekovich János, utána Erős Sándor. A hadi események erősen cenzúrázott hírei mellett a civil lakos-ság nélkülözéséről is rendszeresen beszámoltak. Sok a harctérről hazaküldött közlemény, főként versek. így került a tárcarovatba Gyóni Géza több írása. 1918. augusztus 3-án Adytól Az ütések alatt című verset olvashatták az előfizetők: Csatát vesztvén alig csatázva Homlokunkat nem ékesíti Hős, szent bukás vér-glóriája... 1918-1919-ben Hegedűs Gyula helybéli ügyvéd irányította az újságot.36 A Tanácsköz-társaság idején börtönben volt, a lap szünetelt. Kiszabadulása után, 1919 őszén a Közlönyt nyíltan szélsőséges, antiszemita újsággá formálta. Csökkent a helyi hírek aránya, a terjede-lem nagy részét az országgyűlési tudósítások foglalták el, köztük Hegedűs parlamenti kiro-hanásai a zsidók terjeszkedése ellen. Hegedűs hamarosan az országos politikában szerzett magának helyet. 1920 elejétől Bodroghközy Zoltán lett a felelős szerkesztő. Ekkor került a címlapra: ke-resztény politikai napilap. Itt a jelző a kor szóhasználata szerint a nem zsidót jelentette. Bodroghközy művelt, tehetséges szerkesztő volt, vezetésével a lap némileg mérsékeltebbé vált. 1922-ben ő is Budapestre távozott. Munkáját Benedek Rezső folytatta. Kassán született 1884-ben. Sok lapnál dolgozott, 1911-ig eredeti nevén, Bodenloszként jegyezte írásait. A megyeszékhelyen a Zalamegyei Újság munkatársa volt, innét invitálták Kanizsára. Felügyelete alatt a Közlöny visszatért régebbi, objektivitásra törekvő arculatához. Alcíme újra jelző nélküli politikai napilap lett. Közölte az előfizetőkkel, hogy a lapot átszervezik, főleg a helyi eseményekkel kívánnak foglalkozni. Új betűtípussal szedett címlappal is jelezni kívánták a változtatást. Az előző évek emléke azonban még kísérte a lapot. Benedek 1924. július 14-én nyilatkozatot tett köz-zé, hogy a Zalai Közlöny nem antiszemita, a szerkesztőnek senki nem adott ilyen jellegű utasítást, s a Közlöny őrködik a város békéje felett. Benedek később is érdemes szereplője maradt a város sajtójának. Nemcsak azért, mert Sztrókay Kálmán távozása után négy hó-napig újra ő a lap felelőse, hanem mert 1944-ig megmaradt a Közlönynél, sok írása névvel jelölten is olvasható volt. Rendszeresen közreműködött a város művelődési, irodalmi ren-dezvényein. 1937-ben ő szerkesztette Nagykanizsa címtárát, 1938-ben Zala aranykönyvét. Ebben a szép kiállítású kötetben a városban élő vagy oda kötődő 100 személy fényképes életrajzát adta közre. Ugyancsak 1938-ban Budapesten a Tarka regénytár 47. köteteként je-lent meg Felkelők című regénye. 1923 őszén Sztrókay Kálmán lett a felelős szerkesztő. Matematika-fizikus tanári oklevél birtokában több tudományos intézetben dolgozott, nem tudjuk, milyen okok miatt vállalt Kanizsán lapkészítést. Mindössze hét hónapot töltött e munkakörben. A következő három 36 Korrigálást igényel a Zalai életrajzi kislexikon Hegedűst ismertető szócikke. Hegedűs nem 1920 és 1923-ban, hanem 1918-1919-ben szerkesztette a Zalai Közlönyt. Ugyancsak pontatlan Németh - Paksy, 2004. bevezető tanulmányának adata, mely szerint 1920-1922 között volt szerkesztő. 541 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) évtizedben a természettudományok egyik legrangosabb magyar népszerűsítőjeként szer-zett tekintélyt. Kempelen Béla jogász pályája elején Zsadányban és Göncön szolgabíró, később újság-író. 1924-26 között ő a Közlöny felelős szerkesztője. 1927-től az OTI-ban tisztviselő. Nevét családtörténeti, címertörténeti kutatásai tartották fenn. Legtöbbet forgatott műve a Magyar nemesi családok I-XI. 1911-1932. Verset, prózát egyaránt írt, szívesen adta közre saját zenei írásait. 1925. augusztus 15-én megjelent egyik közleményének alcíme: mutatvány Általános zeneesztétika című készülő munkájából. A könyv megjelenéséről nincs adatunk. Városi címtárat szerkesztett, 1926-ban Dunántúli Kultúra címmel (csak pár számot megért) lapot indított. Irányítása alatt a Közlöny profilja némileg módosult: kevesebb ismeretterjesztő jellegű, praktikus tudnivalókat nyújtó írást közölt, több a feltehetően szűkebb közönség érdeklődé-sére számot tartó kulturális téma. Nagy Lajos, a gimnázium tanára sorozatot indított Híres kanizsai diákok címmel. 1925. augusztus 15-én megjelent az első keresztrejtvény. Decem-ber 22-én a később Indiában híressé vált festő, az akkor 16 éves Brunner Erzsébet feladvá-nyát kínálta megfejtésre a lap. Sok fiatal helyi tehetséget buzdított megjelenésre: Baróty Ria, Péczely Piroska, Böhm Margit, Hüll Cecil, Munkácsy Noémi stb. Hüll Napsugarak, esőcseppek című, tárcákat tartalmazó kötetéhez előszót is írt. 1926 nyarán egy 16 éves ka-nizsai diák, Lungl László beszámolóját közölte az iskola aggteleki kirándulásáról. Olvasói nem sejthették, hogy Lékai László, későbbi esztergomi érsek első írását olvassák. 1926-ban a kiadó Barbarits Lajost bízta meg a szerkesztéssel. Ő Veszprémben született 1899-ben. Elemi és középiskolai tanulmányait Pápán végezte, 1917-19 között katona volt, és csak 1923-ban fejezhette be Keszthelyen a mezőgazdasági akadémiát. Ettől kezdve a Zalai Közlöny munkatársa, előbb Keszthelyen majd hamarosan Nagykanizsán. írásai saját lapján kívül a Keszthelyi Újság, a Hazám, az Új Elet, a Visszhang oldalain jelentek meg. Szerkesz-tette, részben írta is Nagykanizsa monográfiáját.37 Ebben olyan forrásokat is felhasználha-tott, melyek a városháza 1945. évi leégésekor megsemmisültek. A második világháború idején a Gestapo fogságába került, 1945-1948 között a kanizsai nyomdát vezette. 1948-tól Budapesten élt, öt évig egy mezőgazdasági jellegű vállalatnál dolgozott. 1954-1967 közt a Mezőgazdasági Múzeum kutatója, 1957-67 között főigazgató helyettese. Ez időben agrár-történeti szakcikkeket publikált. Budapesten halt meg 1981-ben. A Közlöny hatókörét rendkívül módon kiterjesztette. Fiókszerkesztőséget működtetett Keszthelyen és Zalaegerszegen. 1930-tól rendszeresen közölte a fontosabb sportesemények híreit, beszámolt a mérkőzések eredményeiről. Nemcsak elismert szakemberektől kért írá-sokat (Mező Ferenctől, Villányi Henriktől), hanem fiatal tehetségekre is szívesen hívta fel a figyelmet. 1929 július 4-én Weöres Sándor versét közölve megjegyezte, hogy a szerző 15 éves poéta és családja révén Kanizsán is sokan ismerik. Weöres a karácsonyi ünnepi szám-ból sem hiányzott. Ady halálának 10. évfordulója táján több írást adott közre a költőről. 1936-ban maga is Ady költészetét méltató előadást tartott. 1928 körül sokat foglalkozott a város hanyatlásával: a települést régebben pezsgés jelle-mezte, ma még a születés is kevesebb. Az olvasók már az előző század végén találkozhattak a város lemaradását panaszoló írásokkal. Észrevették, hogy mind Kaposvár, mind Szom-bathely látványosabban növekedett. A világháború után az újonnan meghúzott határok el-választották hagyományos piacaitól, a kereskedelem és a helyi ipar is stagnált. így a pangás még nyilvánvalóbbá vált. Érdemi változást majd egy évtized múlva a sikeres kőolajkutatás ígért, érthető, hogy 1937 után a Közlönyben is annak eseményeiről szóltak a vezető hírek. 37 Megjelent Budapesten, 1929-ben. 542 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) Hossz ú szerkesztősége idején alkalmanként a mai kampányokhoz hasonló módon nép-szerűsítette a lapot és biztosította annak fennmaradását. Különböző akciókkal igyekezett vonzóbbá tenni az előfizetést: ajándék fényképekkel, kedvezményes üdüléssel, nyelvtanfo-lyammal, olcsóbb mozijeggyel, jutányos bécsi kirándulással stb. Fotópályázatot hirdetett: a téma: milyen szép Kanizsa! A képekből kiállítást rendezett. 1937 nyarán rikkancsversenyt szervezett. 1936 novemberében közzétette, hogy negyedéven át ingyen kapja a Közlönyt, aki új előfizetőt szerez. Minden évben bő karácsonyi számot állított össze, melyet híres személyek írásaival tett vonzóvá. 1931-ben az előfizetőket karácsonyi könyvvel ajándékozta meg. Rendszeresen tájékoztatott a Kanizsáról induló vonatok menetrendjéről, a következő napok figyelmet érdemlő rendezvényeiről. Budapesti szaktekintélyeket kért fel a divat- és a kozmetikai tanácsadó rovat vezetésére. Szükség is volt erre, hiszen már az első évfolyamtól kezdve gyakran kényszerültek megismételni a kérést: az olvasók szíveskedjenek megújíta-ni előfizetésüket, hogy a megjelenést biztosítani tudják. Barbarits igyekezett őrizni lapja konzervatív, mérsékelt jellegét, arra törekedve, hogy ne forduljon szembe a kormánypolitikával. Sem humánus meggyőződése miatt, sem a vá-ros nagyszámú zsidó lakosa miatt sem engedte újságjában eluralkodni az antiszemitiz-must. 1935-ben rosszallóan adta hírül, hogy Zalaegerszegen az országzászló avatásán zöld egyenruhás nyilasok jelentek meg. A zsidó elhunytak gyászjelentéseit 1944 tavaszán is kö-zölte. Később Benedek Rezső Kanizsa új arculatáról írva csak áttételesen utalt arra, hogy Kanizsa teljesen keresztény város lett. Nem lehet véletlen, hogy a szerkesztőt a Gestapo elhurcolta. A Zalai Közlöny utolsó száma 1944. szeptember 20-án jelent meg. A lap kiadója és nyomdásza 1918-ig kisebb megszakítással Wajdits József, ezután a többször átalakuló társaságok. 1939-től megszűnéséig a Közgazdasági Rt. szerkesztősége és nyomdája. A lap a Fő utca 5. számú házban - emeletén ma a Thúry György Múzeum kiállításai láthatók - készült. Erre a ház falán ma kis tábla emlékeztet. Kanizsa másik nagy hatású, hosszú életű lapja a Zala címet viselte. Fischel Fülöp indí-totta útjára, kiadója és nyomtatója haláláig ő marad, majd e tisztségben fia, Lajos követte. 1909-1921 között a Fischel cégét is beolvasztó Zalai Hírlapkiadó és Nyomda Rt., az utolsó esztendőkben a Zalai és Gyarmati Nyomda állította elő és adta ki. 1873-1922 között folyamatosan megjelent, csak a háborút követő gazdasági nehézségek, a város csökkenő gazdasági ereje, a kezdődő infláció miatt szűnt meg. Kezdetben heten-ként egyszer, 1882-től rövid ideig hetenként kétszer, 1883-1893 között megint hetenként egy alkalommal került ki a nyomdából, 1893-ban újra áttért heti kétszeri megjelenésre. 1905-ben napilappá alakult. Első számának alcíme szerint: „Megyei érdekű, közművelődési, társadalmi és gazdászati he-tilap. A Zalamegyei Gazdasági Egyesület és több más egylet hivatalos közlönye." E meghatározás többször változott, egyre gyakrabban jelölte meg a támogatókat, bankokat, később a tanító egyesületeket is. 1897-ben a hosszú felsorolás elmaradt, politikai és vegyes tartalmú lap-ként minősített magát. Öt év múlva politikai lap, majd 1905-tól mindvégig politikai napilap maradt. A lap életében 14 szerkesztő követte egymást, ebből négy alkalommal a nyomdász volt az átmeneti redaktor is. Hosszabb ideig állt a lap élén: Hoffmann Mór tanár, író 1873-1882, Varga Lajos ügyvéd 1882-1890, Csorba Palotai Ákos ügyvéd 1890-1892, Szalay Sándor tanító 1897-1908, Nagy Samu újságíró 1908-1913, Tóth Zoltán újságíró 1915-1922. A heti hatszori megjelenés időszakában a felelős szerkesztői tisztséget más munkakör mellett már nem lehetett ellátni. Nagy Samu, a Közlöny korábbi főmunkatársa ekkor került Zala élére. Tóth Zoltán Szegedről érkezett Kanizsára, később a Sopronvármegyét irányította. 1929-ben halt meg, ekkor már csak a Zalai Közlöny méltathatta tevékenységét. Alapító szerkesztője Hoffmann Mór volt. Már 4 éve a város lakója, az izraelita ele-mi iskolában tanított, hamarosan a polgári iskola tanára lett. Már a Zalai Közlönyben is 543 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) rendszeresen publikált, sikeres szervezője -mozgatója volt az ekkoriban alakuló tanítói egyesületeknek. Számos közéleti tisztsége mellett hét - általában rövid életű - lap szer-kesztésében is közreműködött. Közben fel-nőtt fejjel befejezte az egyetemet, termékeny író is volt. Érthető, hogy a Zalára kevesebb energiát tudott fordítani. Első évtizedeiben a Zala sem foglalko-zott a napi politikával. 1882-ben Varga Lajos rendszeressé tette a parlamenti tudósításo-kat, igyekezett tárgyilagos beszámolókat közzétenni. 1905-ben Szalay Sándor meg-erősítette, hogy lapja a pártoktól teljesen független. 1910-ben Nagy Samu idején több cikk már egyértelműen ünnepelte a szabad-elvű párt győzelmét. Ezután liberálisabb jellege érezhetőbbé vált. A két vezető újság mégis csak 1919-20-ban került érzékelhető távolságra egymástól, amikor a Közlöny He-gedűs György s részben még Bodroghközy Zoltán irányításával erősen jobbra, az anti-szemitizmus hirdetéséig tolódott. Csak rit- 169'' kép: A Zala 1901" J''únius 13"'' imának címlapja kán fordult elő, hogy vitába keveredjenek egymással, akkor sem politikai nézeteik miatt. Például 1910-ben Nagy Samu megvádolta a Közlönyt, hogy hírei egy részét a Zalából ollózza. Főleg az első időkben, Hoffmann korszakában gyakoribb az iskolai, tanító egyesületi hír, s több a pedagógus munkatárs is. Noha alkalmanként budapesti és bécsi levelezőjük is küldött híreket, a Zala mindvégig jobban koncentrált a megyére, ritkábban közöltek távo-labbi vidékekről tudósítást. Mivel később a gazdasági egyesületek, bankok lapja is lett, ért-hetően több hírt közölt a kanizsai ipar és kereskedelem eseményeiről. Rendszeresen beszá-molt a laktanyák építéséről, a gimnázium méltóbb elhelyezésével kapcsolatos törekvésekről, szorgalmazta a színház felépítését, felpanaszolta a posta méltatlan helyzetét. Rendszeresen hírt adott a gabonapiacról, a filoxéra pusztításáról, a védekezés lehetőségeiről, a megye gazdasági életére gyakorolt káros hatásáról. Sok volt a reklám, kezdetben Ausztriából is. 1876-ban két bécsi és két budapesti címen vettek fel megrendeléseket. 1910-ben házassági hirdetést is közöltek, bár egyik alighanem inkább tréfa, mint komoly ajánlkozás: 24 éves szőke, fess alakú árva lány 100 000 korona hozománnyal szeretne magának férjet szerezni. Természetesen itt is sok az érdekes apró hír. A korabeli magyar gyakorlatot követve szívesen közöltek szenzációs gyilkosságról, öngyilkosságról, kocsmai verekedésről szóló tudósítást. A közlemények alatt gyakori az álnév: (Szalamander, Kala Máris, Udvarffi Mór, Balatoni Jónás, Lupulus, Kala Pál, találdki, egy jelenvolt stb.). A Közlönyben 1880-ban Baboss László hozta szóba a családnevek magyarosításának célszerűségét. A Zala ekkor még kétségeit fejezte ki, aztán hamarosan élére állt a mozga-lomnak. Kanizsai Névmagyarosító Társaságot alapítottak, útmutatót készítettek az ajánlott nevekről, a szükséges hivatalos eljárásokról. A következő évtizedekben nemcsak az írogató zsidók, hanem az izraelita intézmények munkatársai is szívesen idomítják családnevüket a környezett szokásaihoz. Boronkay Károly tanító eredeti neve Braun volt, Villányi Hen-rik Weismayer-ként gyerekeskedett. Barta Lajos, a hitközség jegyzője ifjú korábban még 544 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) Politzerkén t írta alá nevét, Neumann Ede rabbi egyik fiát Naményi Ernőként ismerjük. A korábban már említett híres kanizsai főrabbi, Fassel Hirsch unokáját báró Szterényi Jó-zsefként találjuk meg az Életrajzi lexikonban. Hoffmann Mór ugyan haláláig megtartotta szülei nevét, de egyik regénye címlapján a szerző: Tóváry. Másik könyvének címlapján ön-magát Hevesi Mórként jelöli. Fia már hivatalosan is Hevesi Sándor. Nemcsak a kanizsai nevekre terjedt ki a lap figyelme. A muraközi járás lakosságának nagyobb része horvát anyanyelvű lévén, sok írás sürgette az ott élők magyarosítását. Rend-szeresen beszámolt a színházi élet híreiről. Nemcsak a Kanizsán szereplő társulatok éle-téről tudósította az olvasókat, hanem a környező városokban megtekinthető előadásokról is. Majd minden számban jelen volt a szépirodalom. A lap gyakorlata alig különbözött a Közlönyétől. A városban élő írogató emberek mindegyikben szerepeltek, előfordult, hogy egyik lap szerkesztőjének tárcáját a rivális újság közölte. Némi különbséget legfeljebb az je-lent, hogy a Zalában kissé gyakrabban olvashatók a zsidó irodalom jelesei, legtöbbször Kiss József. De Majthényi Flórától is közöltek prózát, 1904-ben itt jelent meg az akkor még piaris-ta tanár, Révay József egyik költeménye, Mikszáth Kálmán elbeszélése, Szabolcska Mihály verse is. 1910. szeptember 1-én Ady Egy régi levél, 11-én A púpos vallomása című prózáját olvashatták az előfizetők. Gyakori az irodalmi kritika, ezek nem korlátozódtak a Fischelnél kapható könyvek népszerűsítésére. Néha hosszabb irodalmi tanulmányokra is ráakadha-tunk. Mai fogalmaink szerint egy részük nehezen illik a hetilapba. Ilyen Hoffmann terje-delmes, több folytatásban közölt előadása: A regény és annak viszonya a társadalomhoz. 1895-ben Esztergályos Ágoston Szelestey Lászlót bemutató részletező, több számon átnyúló, jegyzetekkel ellátott dolgozatát tartotta közlésre érdemesnek Lőke Emil szerkesztő. Felte-hetően doktori disszertációnak készült. Alkalmanként a tudomány új eredményeiről is tu-dósítottak. 1910-ben többször írtak Paul Ehrlich német tudós sikeréről, aki a japán Hatával együtt kidolgozta a szifilisz hatásos gyógyszerét, a Salvarsant. 1914 őszétől szaporodtak a harctérről hazaküldött írások, elsősorban versek. A hábo-rú idején erősen cenzúrázott szövegeket vehetett kézbe az előfizető. 1919. március 26 és 1919. augusztus 6 között a Zala kénytelen volt nevet változtatni, s Népakarat címmel jutott el a ritkuló olvasótáborhoz. Szerkesztője és kiadója nincs feltüntetve, feltehetően politikai megbízottak felügyelete mellett a régi apparátus foglalkozott az előállítással. Legalábbis Tóth Zoltán szerkesztő 1919. augusztus 7-én azt közölte, hogy az előző hónapokban nem viselhette újságja gondját. Nem tudjuk, a kijelentést szó szerint lehet-e értelmeznünk, vagy inkább védekező szövegként olvassuk. A következő három év már a lassú kimúlást jelentette. Többször adtak hírt a vidéki lapok megszűnéséről, csökkentették a terjedelmet, fogyott a hirdetés, egyúttal kénytelenek voltak árat is emelni. 1922. szeptember 1-én Tóth Zoltán szerkesztő is elköszönt, utóda Oláh Árpád lett. Ő a következő számokban népszerű írók műveit jelentette meg: Nadányi Zoltán, Erdős René versét, Kosáryné Réz Lola elbeszélését. Az utolsó vezércikk: „A gazdasági krízis miatt 51 év után holnap utoljára jelenik meg a lap". Szeptember 30-án „Végleges búcsúzó" cikkel ért véget a Zala. Tíz év múlva Urbán Gyula megkísérelte újraindítását, de ez a Zala 1932-33-ban csak pár hónapig tudott fennmaradni. Keszthelyen, a Nádai-féle nyomdában készült. A köz-véleményben, a kulturális életben számottevő nyomot nem hagyhatott, példányai a köz-gyűjteményből is hiányoznak. Nagykanizsa egyetlen számottevő újságja 1945-ig a Zalai Közlöny maradt. 1945. április 7-én Zala címmel harmadszor is indult újság Nagykanizsán. Az egyesült baloldali front hivatalos lapjaként határozta meg magát. Öt év múlva a MDP Zalamegyei Pártbizottságának napilapja lett. A tulajdonos változásával együtt szerkesz- 545 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) tősége, kiadóhivatala Nagykanizsáról Zalaegerszegre került. 1950 óta napilap nem jelenik meg Nagykanizsán. Resume Literatur, Presse und Buchkultur in Gross-Canisa von 1850 bis 1945 Das geistige Kulturleben von Gross-Canisa verstärkte und entwickelte sich seit dem ersten Drittel des 19. Jahrhunderts ständig. Die ersten Werke wurden geboren und neue intellektuelle Institutionen wurden gegründet. Die lebhafte Stadt lockte die Intellektuellen der Gegend an: Rechtsanwälte, Lehrer, Unternehmer, Ärzte usw. Die lokale Belletristik und die anspruchsvolle Publikationen stiegen durch die Repräsentanten dieser Gesellschaftsschichten frühzeitig an. Die zwei bedeutendsten Schriftsteller dieser Epoche waren Mór Hoffmann und Lajos Bátorfi, die in fast allen Genres zuhause waren und die durch ihr wirken, und Organisationtätigkeit im kulturellen Leben und in der Fachforschung große Erfolge erreichten. Im Jahre 1862 wurde die örtliche Tageszeitung (Somogy-Zalaer Mitteilungen, später Zalaer Mitteilungen) mit der Unterstützung von lokalen Händlern und Handwerkern gegründet, und es blieb bis 1945 mit kleineren oder größeren Umstrukturierungen das wichtigste Organ des örtlichen Kulturlebens. Noch 40 andere Presseorgane sind in der erforschten Periode neben den zwei führenden Blättern registriert. 32 davon konnten nicht einmal für zwei Jahre über Wasser bleiben, 5 konnten sich nicht bis zum fünften Jahrgang aufrecht erhalten, und nur drei hatten den fünften Jahrgang Überschrift auf dem Titelblatt. Nach 1920 wurden Zeitungen wegen der ungünstigen Wirtschaftslage nur selten gegründet, und sie hatten auch keinen langandauernden Erfolg. Die Zalaer Mitteilungen blieb nach 1922 das einzige bedeutende Tagesblatt. Ihre letzte Auflage erschien am 20. September 1944. Gross-Canisa war mit seinem 30 000 Einwohnern zwischen den zwei Weltkriegen sehr weit von der hauptstädtischen Literatur entfernt, aber sie wies mehrere Schriftsteller, Poeten, Publizisten usw. auf die von Gross-Canisa in die Hauptstadt oder in ferner liegenden europäischen Regionen gerieten (Sándor Hevesi, Ferenc Fejtő usw.). Bedeutungsvolle Geschichtsforschungen wurden in der Zeit zwischen 1870 und 1930 durchgeführt, darunter Bücher und Monographien über die Geschichte der Stadt (István Halis, Lajos Barbarits), wie die im Jahr 1929 veröffentlichte Gross-Canisa Band, das sogar heute als Grundlagenwerk gilt. Die dauerhafte Entwicklung der Druckereien war sehr wichtig, so wie die in der Reformzeit gegründete Wajdits-, beziehungsweise später Fischl-Druckerei, deren Reichweite deutlich die Stadtgrenze überschritt. 546 Németh József: Irodalom, sajtó és könyvkultúra Nagykanizsán (1850-1945) Literature , Press and Book Culture in Nagykanizsa 1850-1945 The spiritual cultural life of Nagykanizsa was gradually gaining on strength and developing since the first third of the 19th century. The first literary works were born and new intellectual institutions were established. The vivid city attracted the intellectuals of the neighbourhood: advocates, teachers, entrepreneurs, doctors etc. Through the representatives of these social groups, local literature and high-standard journalism set off soon. The two most notable authors of the era were Môr Hoffmann and Lajos Bâtorfi, who were familiar with all genres and through their works and organising activity they deserved huge merits both in cultural life and in professional research. With the support of local merchants and industrial entrepreneurs the local daily paper (Somogy-Zala Bulletin, later Zala Bulletin) was established in 1862 and with smaller or greater modifications it remained the most important organ of the local intellectual life until 1945. Besides the two leading newspapers also 40 other typographic products were registered in the period under review, 32 of which endured for less than two years, 5 for less than five years and only three of them could print Volume 5 on their front page. There were only a few papers founded under the unfavourable economic circumstances following 1920, and even those ones did not have long lasting success. After 1922 the Zala Bulletin remained the only considerable journal. The last issue of this was printed on 20 September 1944. Between the two World Wars Nagykanizsa with its 30,000 inhabitants was far away from the strongly capital centric literature, nevertheless it had several writers, poets, journalists etc. who moved from Nagykanizsa to the capital or to even more distant European regions (Sândor Hevesi, Ferenc Fejtô etc.). Momentous historical research works were carried out between 1870 and 1930 which resulted in books and monographs about the history of the city (Istvân Halis, Lajos Barbarits), among them the Kanizsa volume that was published in 1929 and is still considered to be a basic book today. The long-run development of the presses was important, among them excelled the Wajdits-, and later Fischl-Press that was founded in the reformatory period with a range far exceeding the territory of the city. Kostyál László NAGYKANIZSA KÉPZŐMŰVÉSZETE A KAPITALIZMUS IDŐSZAKÁBAN (1849-1945) Az 1849 után az elvesztett szabadságharc traumája miatt eleinte csak lassan, majd az 1867-es kiegyezést követően egyre gyorsuló ütemben kibontakozó kapitalista fejlődés jel-legzetes velejárója volt a képzőművészet iránti igény mind szélesebb körű megnyilvánulása. Ez voltaképpen a korábbi időszakhoz képest egy olyan, alapvető változást vont maga után, aminek funkcionális, társadalmi és nemzeti vetülete egyaránt volt. A szabadságharc utáni évtizedekben a lassan aktivizálódó korábbi reformellenzék egyik legfontosabb feladatának tartotta a nemzeti művészet, valamint annak intézményrendszere megteremtését, amely a korábbi kiváltságosoknál sokkal szélesebb rétegekhez lehet képes eljuttatni a hazafias szemléletű vizuális kultúrát. A feudalizmus idején - bár természetesen e hosszú időszakot minden téren folyamatos változás, fejlődés jellemezte - a képzőművészetnek a mindennapi életben betöltött szere-pe lényegesen szűkebb volt, mint a későbbiekben. A festészeti és a szobrászati alkotások elsősorban a templomokhoz, valamint az egyházi és világi arisztokrácia kastélyaihoz és palotáihoz kapcsolódtak, vagy közvetlenül, mint épületdíszítő szobrok és falképek, vagy közvetve, mint a két talán legnépszerűbb műfaj: a szentképek és a portrék képviselői. A képzőművészeti műfajok differenciálódása a polgári fejlődés kibontakozásának, a mű-vészet áruvá válásának köszönhető. A folyamat mögött a művész és a megrendelő kapcso-latának lazulása, a kettejük között közvetítő műkereskedő színre lépése figyelhető meg. A műkereskedelem feltűnése Európában a 16. századi Németalföldön zajlott, azonban elter-jedése viszonylag lassú volt, és a jóval fejletlenebb hazai társadalmi viszonyok miatt nálunk csak több évszázados késéssel, a 19. század utolsó évtizedeitől vált széleskörűen jellemzővé. Ekkortól kezdett erőteljesen megváltozni a vizuális művészetnek a mindennapok életében betöltött szerepe, és indult növekedésnek a képi ábrázolások iránti igény (ennek köszönhe-tő az illusztrált könyvek és sajtótermékek gyors terjedése is). A művészet demokratizálódá-sa egyfajta funkcióváltásként is felfogható, aminek fontos társadalmi vetülete is van, és a kapitalista fejlődés egyik fontos fokmérőjének tekinthető. A szélesebb összefüggéseket tekintve fogalmazhatunk úgy, hogy a 19. század utolsó harmadában az európai kultúrában minőségi átalakulás következett be, ami mind a mű-vészet stiláris fejlődése, mind pedig működésének mechanizmusa és kereteinek alaku-lása terén elővetítette a korábbitól gyökeresen eltérő 20. századi fejlődést.1 Magyarország helyzetét e folyamatban - melynek a művészet funkcióinak változása, vagy ha úgy tetszik, differenciálódása csupán az egyik vetületét képezte - az jellemezte, hogy kultúrája mind az osztrák, mind a térségünkben szintén fontos szerepet játszó cseh művészettel össze-hasonlítva vidékies jellegű volt, melyben a népi elemek és a valósághoz való kötődés na-gyobb hangsúlyt kapott.2 A változás hazánkban talán leglátványosabban a millenniumi ünnepségekhez kapcsolódó nagy, reprezentatív művészeti megrendelésekben mutatkozott meg, amelynek révén az is nyilvánvalóvá vált, hogy a következő évtizedekben a művészet legfőbb mecénásává az állam válik, amely ennek fejében a művészetet a saját propagandája szócsöveként kívánja felhasználni.3 A polgári társadalmat jellemző művészeti élet hazai intézményrendszerének a fenti cél elérését elősegítő kialakítása (művészeti akadémia, múzeumok, kiállítási helyiségek stb.) - ha nem számítjuk a Nemzeti Múzeum 1802-es megalapítását - az 1867-es kiegyezést kö-vetően, a modern nemzetállam kiépítésének részeként vált aktuálissá. A Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde (a Magyar Képzőművészeti Egyetem elődje) 1871-1 Németh, 1981/a 25.p. 2 Németh, 1981/b 30.p. 3 Németh, 1981/c 50.p. 552 Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 552 ben jött létre, a Műcsarnok első palotája a pesti Andrássy úton 1877-ben került felavatásra, a Történelmi Képcsarnok 1884-ben lett önálló intézmény, a művészek kiállítási tevékenységét segítő Nemzeti Szalont 1894-ben hívták életre, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményi el-különítésének folyamata 1906-ra fejeződött be. Ebben az időszakban jöttek létre a felmenő rendszerű művészeti oktatás alsóbb intézményei is. A szabadságharc bukását követően a kibontakozó hazai képzőművészet érthető módon különösen erős nemzeti töltést kapott, a cél a hazai történelmi és kortárs események, a ha-zai táj, a hazai politikai elit jeleseinek ábrázolása volt. Az olyan polgárinak nevezhető mű-fajok, mint a zsáner, a csendélet, az akt vagy az állatábrázolások elterjedése az intézményi keretek létrejöttével párhuzamosan, a század utolsó harmadában figyelhető meg. Ekkortól kezdett megváltozni a művészet közvetítésének jellege is. A művészeti alkotást, főleg fest-ményt igénylő polgár egyre kevésbé fordult közvetlenül a művészhez, mint megrendelő, hanem inkább - mint vásárló - az egyre gyakoribb kiállításokon választotta ki a neki tetsző munkát. Vidéken a képkiállítás, egyrészt vásárként, másrészt a polgári művelődés fontos fórumaként, az új évszázad első évtizedében tűnt fel és vált népszerűvé. Eleinte a Nemzeti Szalon, majd a megalakuló galériák és műkereskedelmi cégek képviselői vitték el vidékre a neves fővárosi festők munkáit, olykor maguk a festők szállították és mutatták be saját műveiket. A kiállítások híre a gomba módra szaporodó helyi sajtóorgánumokban terjedt, és ezekben olvashatunk róluk eleinte bizony meglehetősen dilettáns, idővel és számuk gyara-podásával azonban egyre inkább értő szemmel készült tudósításokat és kritikákat is. A fővárosi kereskedőkkel együtt a sarlatánok is megjelentek, akik nagy hírveréssel be-harangozott kiállításokon neves festők nevével jelzett, de hamis, silány minőségű képeket, olykor sokszorosított nyomatokat próbáltak eladni, nemegyszer sikerrel. Ezért a sajtóban számos alkalommal jelentek meg felvilágosító írások, részben a jelenségről, részben tanul-ságként, konkrét esetekről. Egy-egy széles látókörű rajztanár (mint Nagykanizsán Pfeifer Elek vagy Noll József) mind az újságban, mind ismeretterjesztő előadások keretében igye-kezett a közönség ízlését csiszolni, és figyelmét felhívni az ilyen jellegű veszélyekre. 1937-ben végül kultuszminiszteri rendelet született arról, hogy a vidéki kiállításokon csak az Irodalmi és Művészeti Tanács által elbírált képek kerülhetnek bemutatásra.4 A vidéki városok festői eleinte elsősorban az iskolák rajztanárai voltak, de tudunk olyan vándorló művészekről is, akik ideig-óráig megállapodtak egy-egy településen, majd az eleinte kínálkozó konjunktúra csökkenésével vagy az adott feladatok (pl. templomfestés) elkészültével továbbálltak. A valóban letelepülő festők hosszú ideig nehezen éltek meg művészetükből, nem volt ritka, hogy mellette különböző alkalmi feladatokat - címfestés, dekoráció- és cégérkészítés, rajztanítás, sőt, néha szobafestés - is vállaltak. Kiállításaikat, sikereiket, esetleges fővárosi vagy külföldi szereplésüket a helyi sajtó büszke lokálpatrióta figyelme kísérte. A vidéki városokban a tárlatok bemutatásának csupán alkalmi, bár egyre inkább állandósuló helyszínei voltak, mindenekelőtt a szállodák és a különböző egyesüle-tek székházainak nagytermei, ahol a kulturális élet többi eseménye is zajlott, hangverse-nyek, színi bemutatók, filmvetítések, ismeretterjesztő előadások. Ezek mellett kisebb, első-sorban kereskedelmi célú kiállításokra kiválóan alkalmasnak bizonyultak az üresen álló nagyobb üzlethelyiségek is. A kapitalizmus korának évszázadát a magyar művészettörténet általában három kor-szakra osztja, a 19. század második fele és a két világháború közötti időszak mellett külön tárgyalja a századforduló mintegy három évtizednyi periódusát. Ez a stiláris fejlődés - az eklektikát és az akadémizmust követően a szecesszió és a progresszív irányzatok megjele-Zalai Közlöny, 1937. március 12. Tihanyi János Lajos: Ezentúl csak az Irodalmi és Művészeti Tanács által elbírált képek kerülhetnek vidéki kiállításra. Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 553 nése , térhódítása, majd visszaszorulása - révén indokolható. Ilyen szakaszolás Nagykani-zsa művészetének áttekintése során nem tűnik indokoltnak, hiszen az említett jellemzők-kel bíró modern művészeti élet csak a századelőn jelent meg a városban. A trianoni trauma által okozott cezúra itt nem képez egyszersmind művészeti korszakhatárt is, a stiláris vál-tozások szinte kivételes jelenségnek tűnnek, ezért az egész időszakot többé-kevésbé egysé-ges folyamatként vesszük szemügyre. A város földrajzilag távol esik a jelentősebb művészeti központoktól, polgárainak ízlése lassabban fejlődött, mint az ottaniaké, a progresszív művészetre korszakunkban egyálta-lán nem bizonyult (nem is bizonyulhatott) fogékonynak. Az általuk igényelt művészet a valós látvány képi megjelenítéséhez és a művészettől megszokott, hagyományos narratí-vához ragaszkodó kispolgáré, távol áll a nagyváros széles látókörű, minden újra fogékony műgyűjtője által preferált művészettől. Olyan szempontból provinciálisnak is nevezhetjük, hogy évtizedekre megreked a fejlődésnek a 20. század fordulóját jellemző szintjénél - stilá-ris tekintetben a naturalisztikus, jobb esetben plein air hatásokkal is élő posztnagybányai törekvéseknél ugyanakkor viszont éppen ez a megmerevedett, hosszabb időre állandó-suló, a változásoknak ellenálló ízlés segíti elő a művészet széleskörű elterjedését. A művészeti élet keretei A közösség érdekében tevékeny polgárok önkéntes alapon létrejövő, céljaikat tekintve mind differenciáltabbá váló egyesületei (mai szóval: civil szervezetek) fontos mutatói a tár-sadalmi haladásnak. E célokat tekintve a kultúra, a művelődés, a művészetek fejlődésének elősegítése hangsúlyos terület ugyan, de csak később jelentkezik igényként, mint a vallásos vagy a jótékony célú testületek létrehozása. Egyes polgári egyesületek - így Nagykanizsán a Kaszinó (1835-től) vagy a Polgári Egylet (1836-tól) - tevékenységében a művészetek aktív támogatása a jelek szerint később, az ilyen irányú igények körvonalazódását követően je-lent meg az általánosabb közművelődési célokon belül. Az 1848-49-et követő évtizedekben a városban a képzőművészeti élet jelenségei véletlenszerűen esetlegesek és szórványosak voltak. Az első olyan testület, amely a művészetek előmozdítását hangsúlyosan a zászlajára tűzte, az 1895-ben, Sümegi Kálmán által megalapított Irodalmi és Művészeti Kör volt. Az 1920-tól Zrínyi Miklós nevét (is) felvevő, működésének első évtizedében többször az elle-hetetlenülés határára jutott Kör 1906-tól szervezte a városban a szabadlíceumi előadásokat, a Szarvas szállóban, minden második vasárnap.5 Ezek különösen a húszas években váltak népszerűvé, az előadók között többször is szerepeltek helyi művésztanárok. Ebben az idő-ben (1924-ig) Pfeifer Elek, a piarista gimnázium rajztanára volt a Kör elnöke, így nem csoda, hogy az komoly szerepet vállalt kiállítások szervezésében is. A Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör profilja nem csak a képzőművészetre,6 te-vékenysége viszont csupán Nagykanizsára korlátozódott. Pfeifer ezért kollégájával, a za-laegerszegi reálgimnázium rajztanárával, Göbel Árpád festőművésszel (1886-1931) együtt 1924 nyarán elhatározta a Zala megyei Műbarátok Körének létrahozását. Ennek célját a zalai művésztehetségek felkutatásában és pártolásában, a képzőművészetek széleskörű megkedveltetésében, valamint esetenként kiállítások rendezésében tűzték ki, amelyeken tagjaik között saját készítésű alkotásaikat sorsolnák ki.7 A körről a későbbiekben nem hal-lunk, és miután Pfeifert a következő hónapban a szegedi főreáliskola tanárává nevezték ki, • iSí 5 Barbarits, 1929. 377.p. ÍJS atj 6 Bár alapszabályában a helyi művészet támogatása konkrétan is megfogalmazásra került. Ld. Zalai Közlöny 1935. december 15. 7 Zalamegyei Újság, 1924. augusztus 23. 554 Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 554 valószínűsíthetjük, hogy az elképzelés - sajnos - nem valósult meg. Pedig a gondolat és a célok előremutatóak voltak, egy megyei kitekintésű művészegyesület előtt komoly távlatok nyílhattak volna. A kanizsai művészeknek a korszakunkban nem volt tehát szakmai szervezetük, amely elősegítette volna érvényesülésüket, védte volna érdekeiket, vagy elősegítette volna a kö-zös alkotómunkát. A két világháború közötti években sem volt könnyű számukra megren-deléshez jutni, és talán a legszerencsétlenebbeket támogató, súlyos anyagi helyzetükben olykor-olykor kisegítő műbarát-kör hatékony működése esetén elkerülhető lett volna az a tragédia, ami a nagykanizsai Martonfalvi Béla festőművésszel történt 1935 telén. Az ottho-nában feleségével és gyermekeivel együtt éhező és fagyoskodó, 44 éves művész karácsony előtt házalni indult a környékbeli (palini) földbirtokosokhoz néhány festményével, hogy családjának legalább karácsonyra megszerezze az élelemre és tüzelőre valót, de útközben gyengesége miatt rosszul lett, összeesett és a nagy hidegben megfagyott.8 Segíthetett volna a műbarát-kör helyi művésztelepek létrehozatalában is, de ennek elle-nére - bár nem a kanizsai művészek részére - egy ízben működött művésztelep a városban. 1933 nyarán a Képzőművészeti Főiskola Rudnay Gyula hat-hat szegény sorsú növendéke számára szervezett művésztelepet, Nagykanizsán, illetve Egerben. A kanizsai előkészíté-sében egy, a városban élő korábbi Rudnay-tanítvány, a líceumi tanárnőként tevékenykedő Frey Gabi festőművész jeleskedett, akinek sikerült megszereznie a város és a művészeti élet irányítóinak támogatását. A kéthónapos telep megvalósításához számos felajánlás érkezett, a jó hangulatú szimpózium záró kiállítása augusztus végén különösen is sikeresnek bizo-nyult. A Kaszinó nagytermében összesen 127, Kanizsán készült kép került bemutatásra, és a jelek szerint a helyi közönség a témaválasztást különösen is értékelte.9 Néhány évvel ké-sőbb, 1937 tavaszán a máshol (Miskolc, Kecskemét, Sümeg) is jól bejáratott módon működő főiskolai művésztelepek keretében Glatz Oszkár szegény sorsú növendékei részére kezdték meg nyári telep szervezését,10 ez azonban végül nem valósult meg. A Nagykanizsához hasonló, felsőoktatási intézménnyel nem bíró polgárosult közép-városok művészeti életének számos szubjektív összetevője volt. A képzőművészet iránti általános igények kialakulását említettük, de ezek az igények többnyire nem önmaguktól fogalmazódnak meg, hanem fel kell őket kelteni. Az esztétikai kultúra terjesztésének 1945 előtt talán a legfontosabb letéteményesei a művelt és széles látókörű rajztanárok voltak, az intézményi hátteret pedig az iskolai rajz- és művészeti oktatás képezte. Találunk példákat az állami iskolákon kívüli rajztanításra is, de ezek az esetek inkább ideig-óráig működő művészi vállalkozásnak tekinthetők, nem pedig - mint olykor olvasható - intézményesült magániskoláknak (ebben a vonatkozásban iskola alatt alighanem a több résztvevővel zaj-ló tanfolyamot értették). Amennyiben a művészeti oktatás végső célját a művészképzés-ben látjuk, helyileg a leghatékonyabb és legmagasabb szintet kétségkívül az ilyen jellegű, egyénre szabott, pedagógusi vénával (is) bíró művészek által vezetett tanítás jelentette. Ele-gendő csupán arra utalni, hogy az Indiában és Japánban nagy hírnevet szerző Sass Brunner Erzsébet korábban férje, Sass Brunner Ferenc, Balogh Gyula pedig Faragó Márton tanítvá-nya volt. A művészeti magánórák adott esetben a Képzőművészeti Főiskolára való bejutás előszobájaként is szolgálhattak. Az igény felkeltésében, az esztétikai kultúra széles körű 8 Zalai Közlöny, 1935. december 24. A művész a Teleky utca 2-ben lakott feleségével és három gyermeké-vel. Zalaegerszegen született, a világháborúban a 48-as gyalogezred katonájaként harcolt, majd Bécsből érkezett a városba. Művészetéből nem tudott megélni, takarítani járó felesége kicsiny béréből tengődtek. Művészi pályáját, képeit nem ismerjük. 9 Zalai Közlöny, 1933. május 20., augusztus 19., augusztus 23. A telep résztvevői között volt Bak János, Csáki-Maronyák József (akit Barbarits Lajos a Zalai Közlönyben a legjobbnak tartott közülük), Gódor Kálmán, Lizony Ede László, a később a filmiparban nevet szerző Macskássy János, valamint Marosán Lajos. 10 Zalai Közlöny, 1937. április 11. Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 555 elterjesztésébe n és fejlesztésében ugyanakkor nyilvánvalóan az iskolai képzés játszotta az elsőrendű szerepet. A város iskoláinak zászlóshajója korszakunkban egyértelműen a piarista főgimnázium. Ennek első rajztanára a Székesfehérvárról a 19. század derekán a városba költöző Szász Károly „rajzmester" (7-1882) volt. Ő szakmáját tekintve alapvetően műasztalos és díszítő szobrász, aki nem csupán a gimnazistákat, hanem elemi iskolásokat és iparostanoncokat is tanított rajzolni.11 A város művészeti életét meghatározó szerepet az intézmény rajztaná-rai közül mindenekelőtt az 1905-től egy év híján két évtizedet Nagykanizsán töltő Pfeifer Elek játszott, aki egyszerre volt pedagógus, népművelő, festőművész és a művészeti élet szervezője, valamint a sok szempontból hozzá hasonlóan széles horizonton mozgó utódja, Noll József. A harmincas években a leánylíceum tanára volt az alkalmanként kiállításokon is szereplő Frey Gabi, a polgári fiúiskoláé pedig a karnagyként a harmincas évek végén (és különösen 1940-ben) a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör énekkarával országos elismertséget szerző, festőművészként is jeleskedő Ketting Ferenc.12 A két világháború között az iskolák diákjaik rajzait, festményeit, kézimunkáit a tanév végén kiállításon mutatták be a város közönségének, és ezek a tárlatok a helyi sajtó révén komoly nyilvánosságot élveztek. A legsikerültebb alkotások készítőit a Zalai Közlöny több alkalommal név szerint is kiemelte, ami bizonnyal jelentős motivációt jelentett a követke-ző tanév vonatkozásában. A diákok tanévzáró tárlatai fontos szerepet játszottak a művé-szet iránti igénynek a városban rendezett kiállítások számának folyamatos emelkedésében megnyilvánuló erősödésében. Az első év végi kiállításról ugyan csak az 1913-14-es tanév-ben tudósítottak, de mint a főgimnáziumi ifjak hagyományos tárlatát említették. A gimnázi-umi rajzoktatás az „absztrakt grafikai" képzés mellett ekkor magába foglalta a mintázást, a faragást (vagyis a két szobrászati alap-technikát), az iparművészeti tervezést, és „különbö-ző dilettáns technikákat", valamint a művészettörténetet. A módszert kidolgozó Pfeifer Elek törekvéseit a „legelőkelőbb angol művészetpedagógusok" néhány évvel korábban nagy arany éremmel és díszoklevéllel ismerték el.13 Az intézményi struktúrán kívül maradó, működési kereteiket tekintve kevéssé ismert ,festőiskolákról" számos alkalommal jelentek meg tudósítások. Az elsőt a gimnáziumi ta-nulmányait Kanizsán végző, majd az evangélikus templom oltárképét festő Major Jenő (1871-1945) szervezte 1898-ban, a Vasemberház emeletén berendezett műtermében.14 Rövid itteni ténykedését és távozását követően az 1901-1903 között, meglehetősen fiatalon Nagy-kanizsán berendezkedő, majd innen Brüsszelbe távozó, utóbb két és fél évtizeden át Belgi-umban működő Kárpáti (Kárpáthy) Jenő festőművész (1870-1950)15 működtetett festőiskolát a Királyi Pál utca l-ben.161903 decemberében egy másik kanizsai származású festő, Markó Lajos (1882-?) érkezéséről és oktatási szándékairól lehetett olvasni, aki a Király u. 27. szám alatt hamarosan meg is nyitotta műtermét.17 Feltehetően - szélesebb megrendelői kör híján 11 Tarnóczky, 2010. 12 Zalai Közlöny, 1933. június 20. és június 21. 13 Zalai Közlöny, 1914. június 4. 14 Tarnóczky, 2010.; Zalai Közlöny, 1903. december 12. 15 Szabó, 2002.1. 551.p. 16 Tarnóczky, 2010.; Zalai Közlöny, 1903. december 12. 17 A Zalai Közlöny 1903. december 12-én még csak a szándékról írt (méghozzá költői megfogalmazásban: „a művészi irány, mely az ifjúság nevelésében a mi városunkban is érvényre jut, lehetővé teszi, hogy a nagyvilág művészi törekvéseiből hozzánk is eljut egy sugár"), az 1904. január 16-i számban (2. o.) már mint olyan művészről szól, „ki ez idő szerint Kanizsán a művészeteknek hivatott képviselője". 556 Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 556 - az ő itteni működése is kérészéletű volt,18 akárcsak a következő évben, 1904-ben ugyan-csak festőtanfolyam indításának szándékával érkező fiatal Bogár Béla festőművészé.19 A négy egymást követő, voltaképpen sikertelen kísérlet ellenére 1908-ban újabb, ezúttal eredményesebb próbálkozás vette kezdetét, amikor novemberben az előbbieknél kétség-kívül modernebb szemléletű és nagyobb formátumú, a nagybányai művésztelepet is meg-járt Sass Brunner Ferenc (1882-1963) érkezett a városba, ahol haladéktalanul hozzálátott - utóbb több kurzuson át sikeresen működtetett - festőiskolája megszervezéséhez. Testvére a 20. gyalogezred hadnagyaként szolgált Nagykanizsán, ő segítette a kezdeti lépésekben.20 A művész mintegy két évtizedet töltött a városban, de annak közönsége a Budapestre tá-vozó, majd - felesége és leánya Indiába történő távozása (1929) után - Sümegen, ekkor már nyugállományú katonatiszt testvére házában letelepedő mestert később is kanizsainak ti-tulálta. Sass Brunner „festőiskoláját" követően e fogalmat ritkábban említi már a sajtó. Úgy tűnik, a két világháború között az iskolai művészeti oktatás fogalma egyre inkább a hiva-talos intézményekhez, elsősorban persze a főgimnáziumhoz kapcsolódott. Tudjuk, hogy Faragó Márton vagy Gárdonyi Ella vállalt ugyan tanítványokat, azonban a jelek szerint az ő esetükben a képzés nem több résztvevővel zajló kurzusok, hanem egyéni foglalko-zások keretében zajlott, bár éppen Faragó tervei között, amint egy tudósításból ismerjük,21 szerepelt egy festőiskola megnyitása is, megvalósulásáról azonban nem tudunk. Egy erre felkészült mester vezetésével és korrektúrájával folyó, szabadiskolai vagy szakköri jellegű, nem egyéni vállalkozásként, hanem közösségileg szervezett művészeti képzésről korsza-kunkban nincs tudomásunk Kanizsán. A művészeti élet fejlődésének egyik legjellemzőbb fokmérőjét a kiállítások képezik. Azok gyakorisága, helyszíne (mennyire esetleges vagy állandó), a kiállító művészek szemé-lye (helyi vagy vendég, ismert vagy ismeretlen) sok minden elárul a tárlatot rendező közeg igényeiről. Barbarits Lajos városmonográfiájában leszögezte, hogy Nagykanizsán az első képkiállítást 1906 májusában a Nemzeti Szalon rendezte.22 A tárlat előzménye volt, hogy éppen négy évvel korábban tudósítás jelent meg arról, hogy országos mozgalom indult vidéki képkiállítások szervezésére, nagy eredményként említve, hogy „rövid néhány év le-forgása alatt több mint 10 képkiállítást rendeztek magyar művészek vidéken." A vidéki emberek eddig kénytelenek voltak „vidéki vándorfestők mázolmányain gyönyörködni", amit a megfelelő képzettség híján sokan remekműveknek tartanak. A cikk írója hozzátette, hogy a vidéki kiállítás nevel, és igényeket ébreszt.23 A kiállításokat szervező Nemzeti Szalon a nagyka-nizsai bemutatót is tervbe vette, azonban a szervezet képviseletében a városba érkező és Vécsey Zsigmond polgármesterrel tárgyalni óhajtó titkára, Rózsa Miklós egy (feltehető) fél-reértés következtében nem találkozhatott a város első emberével.24 A balsiker hosszú időre visszavetette a próbálkozást, amely így csak három évvel később valósulhatott meg. Az utóbb rendkívül sikeresnek bizonyult tárlat a régi gimnázium rajztermében (vagyis telje-sen esetleges helyszínen) került megnyitásra, 1906. május 27-én. A 188 kiállított alkotás készí-tői között ott található volt Fényes Adolf, Balló Ede, Hegedűs László, Kunffy Lajos, Glatz Oszkár, Kézdi Kovács László, Markó Ernő, Pálinkás Béla, Magyar-Mannheimer Gusztáv, a szobrász Teles Ede, és még sokan mások. A helyieket a tehetséges fiatal Kalivoda Kata kép-18 Tarnóczky, 2010., illetve: Szabó, 2002. 74.p. Utóbbi szerint Markó Babócsán született 1882-ben (halálozási évéről ő sem tud). 19 Zalai Közlöny, 1904. október 29. 20 Zalai Közlöny, 1924. május 15. 21 Zalai Közlöny, 1929. szeptember 19. Faragó Márton festőművész letelepedett Nagykanizsán. 22 Barbarits, 1929. 368.p. 23 Zalai Közlöny, 1902. május 17. 24 Zalai Közlöny, 1903. április 11. és április 18. Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 557 viselte. Az eladott művekről (szám szerint 54 db) és azok vevőiről is pontosan tudósított a Zalai Közlöny, így a városnak a művészet iránt érdeklődő és azt megfizetni is képes rétege pontosan rekonstruálható módon a nagypolgárság közül került ki.25 A helyi művészek első ízben 1908 júniusában, a piarista gimnázium három termében rendezett amatőr kiállításon mutatkoztak be a városban. A Batthyány Pál főispán által megnyitott kiállítás első termében a festmények, a másodikban fényképek, míg a harma-dikban „műipari tárgyak" kaptak helyet. A festők között szerepelt Pfeifer Elek, Gyenes Sándor törvényszéki bíró, amatőr festő és a hasonló státuszú Tripammer Gyula, a Szépítő Egyesület elnöke (utóbbi kettő a kiállítás szervezője is),26 Németh Mihály polgári iskolai igazgató (1919 után a polgári fiúiskola igazgatója),27 a fiatal Farkas Böske (utóbb Sass Brun-ner Erzsébet),28 továbbá Bobai Győrffy Ilona29 is. A tárlat helyi jelentőségére utal a megnyitó személye is, aki felesége kíséretében vett részt az eseményen. A későbbiekben eleinte szórványosan, majd, főleg az első világháború után, egyre rend-szeresebben olvashatunk a sajtóban Kanizsán rendezett kiállításokról. 1910 novemberében - a tárlatról egy festőművész, Pfeifer Elek írt tudósítást - Neogrády Antal 63 képéből rendez-tek kiállítást,30 decemberben pedig az ekkor a városban munkálkodó Bardócz Dezső 70-80 képe került a közönség elé a Szarvas szálló nagytermében.311911 áprilisában mutatkozott be együtt a Sass művész-házaspár, harmadik kiállítóként szintén ekkor szerepelt először a városban Faragó Márton, ugyancsak a régi gimnázium rajztermében. A kiállítók felhívást intéztek a város „műkedvelőihez" közös fellépésre, de csak két csatlakozó volt, Petrics Ju-liska és Kohn Mariska „úrilányok" személyében, akiknek szereplése miatt az újság tudósí-tója - joggal - így dohogott: „Lehetetten észre nem vennünk, hogy a sok dilettáns miatt a publikum műpártolása sem megy túl a dilettáns ízlésen. Egy-egy merész művészi lélek megnyilatkozása a limo-nádéhoz szokott mecénásoknak nem tetszik, idegenszerűen hat rájuk.. ,"32 1913 februárjában az egymásra talált Sass-Sassné-Faragó trió újabb kiállítást rende-zett a Rozgonyi utcai iskola tornatermében (a tudósítás nemes egyszerűséggel kiállítási teremnek nevezi), amelynek kapcsán olvashatunk Sassék müncheni tanulmányútjáról és képeik dekoratívabbá válásáról.33 Az év folyamán, szeptemberben, Vastagh Gyula szerve-zésében, 180 festményből nyílt képkiállítás ugyanitt (többek között Benczúr Gyula, Lotz Károly, Edvi Illés Aladár, Pálya Celesztin, Mednyánszky László, Baditz Ottó, Perimutter Izsák, Neogrády Antal, id. és ifj. Vastagh Gyula stb.).34 Különösen érdekes, és a helyi ízlésre nagyszerűen rávilágító tudósítás jelent meg is-mét Pfeifer Elek tollából az Olgyai Viktor által 1908-ban megalakított Magyar Grafikusok Egyesületének35 első vidéki, Nagykanizsán megrendezett kiállítása kapcsán. A cikk írója ugyan messze az átlagon felüli műveltséggel bírt, mégis kimondta: „Ne áltassuk magunkat snobbizmussal (sic!), valljuk be őszintén, nekünk egyelőre képkiállítások kellenek, sok képkiállítás, me-lyek révén közvetlenebb impressziókkal lehet a közönség művészi érzékét fejleszteni".36 Véleménye pontos illusztrációja a grafika vidéki műkedvelő körökben való csekély elismertségének. 25 Zalai Közlöny, 1906. május 26., június 2. és június 9. 26 Barbarits, 1929. 369.p. 27 Békássy, 1930. 254-255.p. 28 Zalai Közlöny, 1908. június 15. Magyar Pajzs, 1908. június 11. 29 Zalai Közlöny, 1912. június 4. 30 Zalai Közlöny, 1910. november 10. 31 Zalai Közlöny, 1910. december 12. 32 Zalai Közlöny, 1911. április 3. 33 Zalai Közlöny, 1913. február 17. 34 Zalai Közlöny, 1913. szeptember 18. 35 Zsákovics, é.n. 36 Zalai Közlöny, 1913. december 8. Pfeifer Elek: A grafikusok tárlata. 558 Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 558 A világháború kitörése előtt még egy nagy jelentőségű tárlatot rendeztek a városban, ugyancsak a Rozgonyi utcai tornateremben. Nagyordói Ferenczy Károly festőművész több mint 90 táj- és zsánerképe, csendélet-kompozíciója került bemutatásra. A lelkes tudósító szerint ennél szebb képkiállítás még aligha volt Nagykanizsán.37 A háború alatt alig egy-két tárlat került megrendezésre, ezért Zerkowitz Zsigmond 1920 januárjában a címlapon hozhatta a Nemzeti Szalon újabb kanizsai kiállításának hírét, azzal a beszédes információval megtoldva, hogy - Wlassics Gyula kultuszminiszter programjá-nak megfelelően - vidéki kiállítások rendezésével új korszak nyílik a magyar képzőművé-szetben, amely korábban nem volt jelen vidéken (sic!), de a jövőben a vidékre óhajt támasz-kodni.38 A hazai művészet szélesebb körű megismertetése valóban fontos volt, ugyanakkor a kanizsai közönség műveltségét dicséri, hogy csupán egyetlen kép eladása mellett tört ki az a négy évvel későbbi botrány, ami alkalmas volt a közönség bizalmának megingatására. Sajtóbeharangozója szerint sajátjai mellett neves festők alkotásaiból készült kiállítást ren-dezni a Kaszinó emeleti termében Széchy József festőművész. Az eredménytelen kiállítást követően az éppen a festményeket becsomagoló rendezőt a rendőrség letartóztatta. Kide-rült, hogy a kiállított, eredetiként, jó pénzért árult képek gyenge hamisítványok, melyeket ráadásul Széchy - aki közben Szécsivé lett - Solymossy Márton pesti képszalonjától sik-kasztott el. Az eset kapcsán Pfeifer Elek azt javasolta az újság lapjain, hogy ha valakinek kevesebb pénze van, ne jó nevű festők másolatait vegye, hanem kisebb művészek képét, vagy képileg teljes értékű reprodukciókat.39 Hasonlóan botrányos esemény borzolta több hazai város polgárainak kedélyét 1936-ban. Amint a nagykanizsai sajtó is hírt adott róla, egy magát Abonyi Ernőnek nevező szél-hámos egy-egy városba megérkezve levelet küldött az ottani jól szituált polgároknak. Eb-ben párizsi, müncheni és nagybányai tanulmányait, udvari festői címét, korábbi tanári te-vékenységét szembeállította jelenlegi nyomorával, és arra hivatkozva, hogy ő voltaképpen az adott városból származik, támogatást kért. Nyomorát rövid időre bérelt, ócska pincela-kásának mesterségesen elborzasztó kellékeivel illusztrálta, és sokakat levett a lábáról. Volt, ahol egyetlen hét alatt 9600 pengőt kalapozott össze, majd egyszerűen áttette székhelyét egy másik városba.40 Az eset rávilágít a jól képzett művészek társadalmi tekintélyére, amit a szerencsétlenül járt Martonfalvi Bélával szemben egy ügyes csaló jól ki tudott aknázni. A két világháború között egyébként élénk kiállítási élet zajlott Nagykanizsán, amiből a helyi művészek - legtöbbször a Sass-család, Faragó Márton és Fekete László - is kivették a részüket. A tárlatok helyszínét leggyakrabban a Kaszinó, mellette a Centrál, a fémipari iskola, a Polgári Egylet székháza, az ipartestületi székház, az Első Magyar Általános Biz-tosító és a Nagykanizsai Takarék épülete, üresedésben lévő üzlethelyiségek, a Sugár út sarkán lévő Babochay-ház, ritkábban a Rozgonyi utcai iskola tornaterme képezte. A mű-csarnoki festők kereskedelmi céllal rendezett nagy tárlatai mellett a helyieken túl egy-két alkalommal a megye más településeiről érkezett művészek munkái is láthatóak voltak, így a zalaegerszegi Göbel Árpádé 1929-ben, vagy a türjei Pataky Andoré 1931-ben. 37 Zalai Közlöny, 1914. március 2. Ferenczy Károly 2011-2012-ben, a Magyar Nemzeti Galériában látható élet-mű kiállításának rendezői, Boros Judit és Plesznivy Edit, a művésznek a katalógusban is közölt életrajza alapján nem tudnak a kanizsai kiállításról, és óvatosságra int vele kapcsolatban a máshonnan nem is-mert nemesi előnév használata is. A Nagybányai Festőiskola vezető mesterének eredeti családi neve Fre-und volt, a Ferenczy vezetéknevet szintén Károly nevű édesapja vette át a család nemesi előneve nyomán. Nagyordói Ferenczy Károlyról nem sikerült információra bukkanni, a két névrokon azonosításának csábí-tó lehetősége azonban aligha felel meg a valóságnak. 38 Zalai Közlöny, 1920. január 20. 39 Zalai Közlöny, 1924. május 7., május 11., május 13. Pfeifer Elek: Vidéki műtárlatok. 40 Zalai Közlöny, 1936. december 16. Tihanyi János Lajos: Egy „udvari festő" fantasztikus trükkel fosztogatja a vidéket. Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 559 Ké t évvel később, 1933-ban akkor még ritka esemény, megyei tárlat került megrendezés-re Zalaegerszegen. Egy néhány nappal a megnyitó előtti hír szerint huszonhét meghívott fogadta el az invitálást. Nagykanizsa művészeti súlyát mutatja, hogy közülük tizenhármán képviselték a várost: Sass Brunner Ferenc, Sass Brunner Erzsébet, Sass „Baba" (bár az igaz-sághoz hozzá tartozik, hogy Sassék már régen nem éltek Kanizsán), Faragó Márton, Noll József, Ketting Ferenc, Frey Gabi, Fekete László, Holczer Rózsi, Gárdonyi Ella, N. Horváth Erzsi, Ortutay Gyula és Ország Erzsébet. A nagysikerű seregszemlén a megyeszékhelyről csupán négyen szerepeltek, esetleges díjazásról nem tudunk.41 1934-ben a keszthelyi ünne-pi hetek keretében a Balatoni Múzeum palotájában rendeztek megyei képzőművészeti kiál-lítást. Itt a díjazottak között a Sass-család mindhárom tagja szerepel, más kanizsai azonban nincs közöttük.42 A képzőművészet társadalmi megbecsültségének fontos mutatója és az iránta való igény tükre a műgyűjtés kibontakozása. A nemzeti múlt emlékei, valamint műtárgyak, képzőművészeti alkotások gyűjtésére irányuló közösségi igény a múzeumok alapítását célzó törekvésben nyilvánult meg, ami Nagykanizsán a múlt század elején jelentkezett. A városi múzeum végül 1919-ben jött létre, és 1920-tól már képzőművészeti anyaga is volt: ekkor szerezte meg Grünhut Alfréd nagykereskedő metszet- és éremgyűjteményét, azon-ban a kollekció ilyen irányú gyarapítása korszakunkban ennek ellenére nem volt jelentős. A könyvtárral együtt eleinte a városháza két szobájában, majd 1923-tól a Sugár úti gimná-ziumi épület négy helyiségében elhelyezett múzeumi anyag elsősorban régészeti, numiz-matikai és néprajzi régiségeket őrzött, festményeket nemigen tartalmazott.43 A magángyűjtemények általában kevésbé kerülnek a közönség szeme elé, ezekről csak esetlegesen értesül a szélesebb közönség. Mint láttuk, a városban elsőként, 1906-ban meg-rendezett képkiállítás vásárlóit még név szerint feltüntette az újság, a későbbiekben azon-ban ilyen jellegű információkat már nem közölnek. Éppen ezért értékes egy 1912-es sajtótu-dósítás, amely a fenti Grünhut Alfrédnak a Deák tér 2. sz. alatti házában lévő gazdag gyűj-teményét ismerteti. A számos régiség között a tudósító csataképeket és régi arcmásokat is említ,44 ami pontosan mutatja a vagyonos nagypolgársághoz tartozó gabonakereskedő művészeti igényeit. A portrék feltehetően a családi felmenőket ábrázolták, míg a csataké-pek gyűjtéséből elsősorban nem a képzőművészet, hanem a hadtörténet iránti érdeklődés tükröződik, amit a gyűjtő régi fegyverek iránti vonzalma is alátámaszt. Egy néhány évvel későbbi, 1921-es sajtóhír szerint Péczely Lászlónak a Kanizsához közeli Kiskomáromban lévő kúriáját mintegy hetven nagy értékű festmény díszítette, többek között Correggiotól, Markó Károlytól, Markó Ferenctől, Orlai Petrich Somától, Ferenczy Károlytól.45 A vesztes első világháborút követő gazdasági cezúra, majd az 1927-től kezdődő világ-válság kedvezőtlen hatással volt a műgyűjtés alakulására is. A magánvásárlások száma országszerte lecsökkent, és ez különösen nehéz helyzetet teremtett a művészet finanszíro-zásának terén (bár a mindenkori kortárs művészeti vásárlások a műgyűjtésnek csak egy szeletét képezik)46 Nagykanizsa korábbi intenzív fejlődésének logikájából éppen ezekben az években a műgyűjtés fellendülése következhetett volna, ehelyett azonban - miután a város az általános megtorpanáson túl a trianoni békediktátummal kereskedelmi piacainak nagy részét is elvesztette - igazán ki sem bontakozhatott. Ez az időszak általában sem a nagy gyűjtemények gyarapodásának, hanem sokkal inkább erodálódásának időszaka, és 41 Zalai Közlöny, 1933. június 2. 42 Zalamegyei újság, 1934. szeptember 28. 43 Kerecsényi, 1972. 9-67.p. 44 Zala, 1912. január 16. Haller Jenő tudósítása. 45 Zalai Közlöny, 1921. január 21. Műkincsek a kiskomáromi kúriában. 46 Tóth, 1985. llO.p. 560 Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 560 eközben a kortárs művészetet támogató mecenatúra - egyéb vonatkozásait tekintve is -mind közösségi, mind magán oldalon fájó módon gyengélkedett.47 Városunkban minden-nek hatása felerősödve jelentkezett, így kijelenthetjük, hogy a művészeti élet fejlődése a két világháború között e területen nem csekély ellenszélben zajlott. Nagykanizsa művészei A kapitalizmus korszakában Nagykanizsán a művészekkel kapcsolatos első adataink a tanári tevékenysége kapcsán már említett Szász Károlyról szólnak, de az ő alkotói tevé-kenységét kevéssé tudjuk konkrét művekhez kötni, annak ellenére, hogy legalább két év-tizedet töltött a városban. Fia, a még Székesfehérváron született, de iskolába Kanizsán járt Szász Gyula (1850-1904) neves szobrász lett. Már tizenöt éves korától a bécsi Akadémián, ezt követően pedig egy évig Olaszországban képezte magát. Ismert munkái a pesti Operára és a Parlamentre készített díszítő szobrok, a csáktornyai Zrínyi-emlék, a ráckevei Árpád-szobor. Még akadémiai növendékként készítette el a nagyrécsei templomba Szent Péter és Szent Pál szobrát, Tapolcára pedig Szűz Mária alakját.48 Nagykanizsán az ő munkája volt a leégett városháza csonkán maradt tornyára helyezett ország-címer, továbbá a két takarék-pénztár-épület homlokzati dísze. 1870-ben a Nagykanizsai Takarékpénztár megrendelte tőle Csengery Antal büsztjét is, ennek sorsa azonban ismeretlen.49 A hetvenes években átmenetileg egy portréfestő, Mosé (szignója szerint, az újság Mózé-ként említi, teljes nevét nem ismerjük) is ide költözött,50 Bátorfi Lajosról, a Zala-Somogyi Közlöny főszerkesztőjéről és feleségéről készült háromnegyed alakos, ülő portréit a Thúry György Múzeum őrzi. Ezek a kor-ban divatos, a hagyományos, piramidális kompozíciós képsémára építő polgári port-rék, melyeknek Mosé jó színvonalú, képzett alkotója volt. Modelljeit puritán környezet-be helyezte, társadalmi státuszukat öltözé-kükkel, Bátorfi esetében ezen túl lapjának a kezében tartott egyik példányával, és tollal jelezte. A városba a századfordulón egymás után érkező, majd viszonylag rövid idő után továbbálló művészekről - Major Jenő, Kár-páti Jenő, Markó Lajos, Bogár Béla - már tettünk említést. Az évszázad első éveiben (1901-1903) Nagykanizsán tevékenykedő Kárpátinak utóbb a szemére hányták, hogy „végig kópiálta az összes modern képeket és ezek vannak elhelyezve a mi vagyonosaink szalonja-170. kép: „Mosé": Bátorfi Lajos portréja, 1867 lhan"^ A festő tehát másolatokat festett és (vászon, olaj) értékesített, de az éppen abban az időszak-47 Tóth, 1985. lll.p. 48 Művészet, 1904.4. 261-262.p. 49 Tarnóczky, 2010. 50 Zalai Közlöny, 1903. december 12. 51 Zalai Közlöny, 1906. május 26. Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 561 ba n változó felfogást mutatja, hogy nem sokkal később már éppen emiatt támadták tevé-kenységét. Szász Gyulához és Major Jenőhöz hasonlóan Nagykanizsán nevelkedett, és ideig-óráig őrizte itteni identitását Kalivoda Kata (1877-1936). 1895-től a budapesti Mintarajziskola hall-gatója volt, majd négy évvel később (ugyanitt) a m. kir. női festőiskolában Deák Ébner Alajos növendéke. 1902-1904 között Münchenben, 1904-1905-ben Párizsban, Jean-Paul Laurensnél tanult,52 majd újra Münchenbe ment. 1906-ban a Kanizsához közeli Búslakon festett tíz ké-pet, s az ősszel a Képzőművészeti Társulat kiállításán három alkotásával szerepelt.531910-től a Műcsarnok, a Nemzeti Szalon és más fővárosi tárlatok több kiállításának díjazottja. Kalivodát megelőzően ugyancsak Nagykanizsáról indult Budapestre festészetet tanulni Kovács Etelka, aki szintén a m. kir. női festőiskola ösztöndíjas növendéke volt, amikor 1890 őszén a „bécsi művészkör műkiállításán" vett részt a császárvárosban, ahol a katalógus 205. tételeként szerepelt A stimmölő cigánygyerek c. képe.54 További működéséről nem tudunk. Rövid ideig (1910-1912 között biztosan) Nagykanizsán működött az egyébként szom-bathelyi Bardócz Dezső (1880-1944), aki 1910-ben a Szarvas, 1917-ben a volt Hungária szálló épületében rendezett kiállítást. 1912-ben II. Rákóczi Ferenc portréját festette meg a város-háza számára, majd távozását követően Münchenben Hollóssy Simonnál és Heinemann Oszkárnál, később Párizsban Rodolphe Julián magánakadémiáján tanult. A háború után a fővárosba költözött.55 1911 júniusában a státuszát tekintve amatőr festőnek, teljesítménye alapján igazi mű-vésznek mondott Bobai Győrffy Ilona rendezett jótékony célú kiállítást mintegy száz ké-péből a régi gimnázium rajztermében. A városban élő műkedvelő alkotó többek között Münchenben is tanult festeni, tehetségét mutatja, hogy alkotásai a Nemzeti Szalonban is szerepeltek. Kiállított táj- és városképei jelentős része Kanizsáról és környékéről nyerték tárgyukat.56 A nagykanizsai képzőművészeti élet kibontakozásának emblematikus alakja Sass Brun-ner Ferenc volt (a Sass felvett név). Akadémiai képzésben ugyan nem vett részt, de Vajda Zsigmondot, Hollóssy Simont és Ferenczy Károlyt egyaránt mesterének mondhatta. Kiváló oktatói vénájáról Kanizsa mellett a Dunántúl több más városának, közöttük Pécsnek és Keszthelynek fiataljai is tanúskodhattak. Háromszor állított ki a budapesti Művészházban (1910,1911,1913), a Nemzeti Szalonban 1921-ben (feleségével közösen) gyűjteményes kiállí-tást rendezett,57 de a pannon városok jelentős részében is elismerést aratott képeivel. 1912 körül nagyobb németországi tanulmányutat tett.58 A világháborút megelőző években ké-pei témája és felfogása gyakran tükrözi a kilátástalan helyzetben lévő munkásokkal érzett szolidaritását.59 Később, mikor felesége és leánya 1929-ben elhagyta az országot, Sümegre költözött, de amint a húszas években (1924,1925,1927), később is többször állított ki együtt Kanizsán a család mindhárom tagja. Kanizsai korszakának első éveiben homogén, dekoratív foltokból építette fel sokszor feszes kompozíciójú képeit. A tér mélységének és az ábrázolt motívumok tömegének érzé-52 MZA BTI MI adatai alapján. 53 Zalai Közlöny, 1906. szeptember 22. november 17. 54 Zalai Közlöny, 1890. október 11. Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói nyilvántartása szerint Kovács Etel 1885-1891 között volt az intézmény növendéke. http://www.mke.hU/about/hallgatoi_adatbazis.php/k (2012. május 23.) 1887-1891 között többször szerepelt a Műcsarnok kiállításain is. Lásd: Szabó, 2002. 642.p. 55 A MTA BTK MI Adattár adatai alapján. 1937-es kanizsai látogatása során egy interjúban idézte fel a város-ban töltött időszakot: Zalai Közlöny, 1937. július 25. 56 Zalai Közlöny, 1911. június 1., június 4. 57 Ismertető, 2009. 58 Zalai Közlöny, 1913. február 17., Zalamegyei Újság, 1924. március 13. 59 Bethlenfalvy, 1988. 562 Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 562 171. kép: Sass Brunner Ferenc: Férfiportré, 1914 (vászon, olaj) keltetése ekkor nem bírt jelentőséggel számára, törek-véseinek központjában a tiszta színek használata és a sík felületek egymás mellé rendelése állt. Két nőalak szobában c. kompozícióját (1910 k.) a francia Nabis fes-tőcsoport, különösen is Maurice Denis festészetének hajladozó vonaljátékban, a rajzos, sík-dekoratív felfo-gásban és a redukált, világos színvilágban megnyil-vánuló hatása jellemzi. Sass képének elrendezésével a három alapirányt - horizontális, vertikális, diagoná-lis - hangsúlyozza, amivel ismét hitet tesz a struktúra feszessége mellett, és eltér mintaképétől, ugyanakkor a részletformáknak a dekorativitás oltárán történő fel-áldozásával Denis-nél közelebb kerül a szecesszióhoz is. Talán valamivel későbbi Férfiportré)a a kék, a fehér és a fekete kontrasztjára épít, és ugyancsak a francia szimbolizmus törekvéseinek kisugárzásáról tanús-kodik. Több 1910 körüli tájképe (Expresszív táj házzal, Napsütésben) gaugini asszociációkat ébreszt a szemlé-lőben. Feleségéről készített félaktján az árnyékban lévő modell bőrén zöld komplementer színek, és fehéres, fekete haján pedig vörös fénypászmák játszanak, je-lezve az impresszionisztikus plein air festéssel való próbálkozást, ugyanakkor a kép kompozíciós logikája az alapirányok kiemelésével az iménti (Két nőalak szo-bában), stilárisan egyébként eltérő alkotáshoz közelít. A vesztes világháborút követően Sass művészeté-ből is jól kiolvashatóan mély lelki válságba került, a gyakran moralizáló tematikát hordozó sötét színvilág (Ádám-Éva, Vanitas csendélet, melynek koponya-motí-vuma felesége egy képén is megjelenik) hosszabb idő-re uralkodóvá vált képein.60 Olyan festménye is ismert, amely a megfeszített Krisztust a 19-es katonák egyen-ruháját viselő festő arcvonásaival mutatja, aki mellett egyik oldalon álló nőalak és kislány, a másikon egy lábaihoz boruló nőalak látható. A keresztre tűzött fel-iraton az 1914/1919 évszám olvasható.61 A húszas évek közepétől palettája ismét kivilágosodott, de a prog-resszív törekvésektől eltávolodva a posztnagybányai festészet probléma-mentesebb, egyszersmind népsze-rűbb irányába fordult. A stílusváltást jól tükrözik az ebben az időben készült portréi is (pl. Brunner Mihály arcképe, 1927.). Sass Brunner felesége, Farkas Böske a nagykanizsai rendőrkapitány rendkívüli tehet-séggel megáldott leánya volt. Tanár és tanítványa 1909-ben házasodott össze, pályájuk a következő két évtizedre szorosan összekapcsolódott. Sass Brunner Erzsébet (Sassné Far-kas Erzsébet, 1889-1950) 1914-től többnyire tájképeket állított ki a Műcsarnokban, és rend-szeresen közös tárlatokon lépett fel férjével. Fiatalon festett Ülő női akt)a dekoratív, a tér-172. kép: Sass Brunner Ferenc: Két nőalak szobában, 1910 körül (vászon, olaj) 60 Zalai Közlöny, 1927. november 8. Barbarits Lajos: A Sass képkiállítás. 61 Bethlenfalvy, 1988. Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 563 173. kép: Sass Brunner Ferenc: Önarckép 1923 (vászon, olaj) mélység érzékeltetését tudatosan mellőző alkotás. A képen egyszerre törekedett a síkszerű ábrázolás-ra és a modell bőrére foltokat rajzoló megvilágítás impresszionisztikus megragadására. A háttérben lát-ható koponya a Sass-műterem egyik, a férj festészeté-ben is megjelenő kelléke lehetett. A világháborút követően az iparművészettel kacér-kodott, kiállításain saját készítésű bőrdíszműves tár-gyakat is bemutatott: retikülöket, tárcákat, mappákat, gyufásdobozokat. Fedák Sári a Bajadér c. operett 1922-es előadásához nála rendelt bőrcikkeket.62 A húszas években szabadúszóként próbált megélni Budapesten, megismerkedett a természetgyógyászattal, emellett vallási kérdések is foglalkoztatták.63 Festményei ebben az időszakban elsősorban a hazai tájakhoz, különösen a Balatonhoz kötődtek, a Sass korábbi képeit is jellem-ző dekoratív stílus jegyében, Szimfónia zöldben 1921., Badacsonyi Kisfaludy-ház, 1928-1929., Szellemi újjászüle-tés c. kompozíciója az erős spirituális töltés mellett a Rudolf Steiner által kidolgozott antropozófia tanainak hatását tükrözi. A szimmetrikusan komponált alkotás középpontjában virágba borult fák között, buja tavaszi réten Krisztus glóriás, fehérruhás, hosszú, szőke hajú, fényt sugárzó alakja áll kissé felemelt kezekkel, mögötte nyolc hódolva leboruló, sötét ruhás követőjével. Nem a keresztény dogmatika Jézusát látjuk (tanítványainak száma is kevesebb), hanem a fizikai és a szellemi valóságot összekötő — misztikus fény-emberét. Metafizikus ér-deklődésének elmélyülése feltételezhetően szerepet játszott abban is, hogy az anyagi és szellemi körülményeivel elégedetlen, de lelkileg új távlatokra talált Sassné leányával együtt Rabindranath Tagore meghívására 1929-ben elindult Indiába, ahová a sarut és maguk szőtte ruhát viselő két nő Egyipto-mot is érintő, kalandos utazást követően, 1930-ban érkezett.64 Szülővárosához való kötődését később is megőrizte, rendszere-sen szerepelt hazaküldött képeivel a helyi kiállításokon. Pályájának fontosabb állomá-sairól, Japánba és Amerikába való útjairól, ottani sikereiről a Zalai Közlöny rendszere-sen beszámolt. Faragó Márton (1880-1947) Sassékkal 1911-ben és 1913-ban (ekkor Kaposvárott is) közös kiállításon szerepelt Nagykanizsán, 174. kép: Sass Brunner Erzsébet: Badacsonyi 1908-ban Szombathelyen, 1910-ben pedig Kisfaludy-ház, 1928-1929 (vászon, olaj) 62 Zalai Közlöny, 1924. május 7. A Sass-pár képkiállítása. 63 Takács, é.n. 64 Takács, é.n. 564 Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 564 Pécsett, ahol Sass Brunnerrel közös festőiskolája is volt. Az alsólendvai születésű Faragó a fővárosban az Iparművésze-ti Iskola növendéke volt, majd Hollóssyé Münchenben és Técsőn (nem kizárt, hogy Sasst itt ismerte meg). 1911 előtt vas-utasként dolgozott Szobon,65 ekkortájt költözött Kanizsá-ra. 1911-ben Pécsett, 1912-ben Münchenben volt kollektív tárlata, majd 1921-ben zalai tájképeiből a Nemzeti Szalon-175. kép: Sass Brunner Erzsébet: Szellemi újjászületés, ban, ahol korábban már több 1926-1927 (vászon, olaj) alkalommal is szerepelt. Négy év háborús katonai szolgálata után, 1918-ban Letenyén telepedett le,661929-ben Kanizsára költözött,67 és hamarosan egyé-ni kiállítást rendezett a Rozgonyi utcai iskola tornatermében, ahol a nem sokkal korábban a Nemzeti Szalonban szerepelt képeit is bemutatta. Kritikusa, Barbarits Lajos szerint skálája az impresszionizmustól a naturalizmusig terjed, s „szereti az erős, nagy, tömör színfoltokat", ami viszont technikai merevséghez vezet.68 Faragó valóban különböző irányzatokkal kísér-letező művész volt, a Sassék által preferált, erős színek uralta dekoratív piktúrában (Dunán-túli táj) ugyanúgy otthonosan mozgott, mint a Rippl-Rónai kukoricás képeit idéző, apró, szálkás mozdulattal felvitt színek (Tavasz, Hídon), az impresszionista fényhatások (Zsúpos he-gyi pincék vagy az akadémizmussá merevedő posztnagybányai festészet világában (A Flóri-án kápolna Horvátszentmiklóson). 1931-ben Fekete Lászlóval,69 a következő évben a Nagykani-zsáról elszármazott Ütő Endre (1903-1978) díszlettervezővel rendezett közös kiállítást.70 Előbbi ismertetője a festő sze-mére vetette, hogy a képei erős koloritja által sugallt bizakodó hangvétel nem őszinte, s ez tu-dat alatti elégedetlenséget és keserűséget takar. Ezekben az években egyik legkedvesebb témája a Balaton volt. Faragó 1934 júniusában,71 majd 1935 176. kép: Faragó Márton: Zsúpos hegyi pincék, 1936 (vászon, olaj) októberében72 is önálló tárla-60 Zalai Közlöny, 1911. április 3. 66 A MTA BTK MI Adattár adatai alapján. 67 Zalai Közlöny, 1929. szeptember 19. Faragó Márton festőművész letelepedett Nagykanizsán. 68 Zalai Közlöny, 1929. november 27. Barbarits Lajos: Faragó Márton képkiállítása. 69 Zalai Közlöny, 1931. november 17. Dávid Magyar József: Faragó és Fekete képkiállítása. 70 Zalai Közlöny, 1932. május 18. 71 Zalai Közlöny, 1934. június 3. Faragó Márton tárlata. 72 Zalai Közlöny, 1935. október 6. Faragó Márton kiállítása. Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 565 to n mutatta be a városban a jelentős részben a tóról készült alkotásait, majd még ebben az évben az Irodalmi és Művészeti Kör szervezésében karácsonyi kamara-kiállításon vett részt ismét Fekete Lászlóval,73 amit egy évvel később megismételtek.74 A művész 1947-es nekrológja szerint „művészlelkét az Evangélium szeretete sugározta be, ami művészetében is egész életén át kísérte és irányította. A szegénység festője volt, kis zalai vályogházaké, amelyeket a tavasz derűjével mosolygósakká tett.. ,"75 A múlt század első negyedében a város egyik legtöbbre hivatott festőművésze a nagy-becskereki születésű Pfeifer Elek (1882-1944). A Mintarajziskolát 1901-1905 között végezte,76 tanári pályájának első állomása Nagykanizsa volt. Itt 1908-ban részt vett ugyan a helyi művészek első, a gimnázium termeiben rendezett kiállításán, azonban itteni korszakához kevés kiállítási részvételt tudunk kötni, bár ismert, hogy a Nemzeti Szalonban többször is szerepelt.77 A Szombathelyi Püspökség számára megfestette IV. Károly portréját, a zalaeger-szegi vármegyháza dísztermébe pedig Sipeki Balázs Béla arcmását 1918-ban.78 Utóbbi kon-vencionálisan beállított, sima eleganciával és alapos mesterségbeli tudással készült repre-zentatív képmás, a megyeházi portrégaléria része.791917-ben fogadalmi képet ajándékozott a Felsővárosi templomnak, melyen az adományozó és családja hódol Mária és gyermeke előtt.80 A nagykanizsai piarista kápolna részére Kalazanci Szent József képét festette meg (ma a budapesti piarista rendházban), ami nem mutat túl a hagyományos szentképek típusán.81 1934-ben az akkor tízéves, vagyis Pfeifer Szegedre költözésének évében megalapított szegedi festőisko-la vezetője.82 1941-ben az Alföldi Művészek Egyesü-letének elnökeként említik.83 A festő tehát Szegeden váltotta valóra a helyi művészeket tömörítő egylet létrehozatalának még Nagykanizsán megszületett és Göbel Árpáddal közösen dédelgetett tervét. Pfeifer Nagykanizsán eltöltött közel két évtizedé-nek jelentőségét elsősorban nem művészi teljesítmé-nyében kell látnunk, hanem a vizuális és esztétikai kultúra széleskörű terjesztéséért folytatott erőfeszíté-seiben. Rendszeres cikkírója volt a Zalai Közlönynek, írásai ízlésnevelő célzattal készültek. Sokszor folyta-tásokban megjelenő írásai között olyan témákkal fog-lalkozott, mint a „Faji jelleg a képzőművészetben",84 ,A Megváltó ábrázolása",85 „Lakásunk művészi be-rendezése" (kilenc részben),86 „Az utca művészete",87 73 Zalai Közlöny, 1935. december 15. Az Irodalmi és Művészeti Kör karácsonyi helyi tárlata. 74 Zalai Közlöny, 1936. december 18. Megnyílt Faragó és Fekete tárlata. 75 Zala, 1947. október 18. 76 http://www.mke.hU/about/hallgatoi_adatbazis.php/p (2012. május 25.). 77 Szegedi Új Nemzedék, 1934. május 20. 78 Szegedi Új Nemzedék, 1935. február 20. Gaál Dezső: Pfeifer Elek oltárképe a szegedi Jézus Társaság temp-lomban. Az oltárkép a koronáját felajánló Szent Istvánt ábrázolja. 79 Kostyál, 2001. 257-275.p. 80 Tarnóczky, 2012. 81 http://archivum.piar.hu/rendtortenet/keptar/kalazanci-b.htm (2012. május 25.) 82 Szegedi Új Nemzedék, 1934. május 20. 83 Pest, 1941. április 11. 84 Zalai Közlöny, 1923. február 25. 85 Zalai Közlöny, 1923. április 1. 86 Zalai Közlöny, 1913. január 20., 23., 27., február 3., 6., 13., 20., 24., 27. 87 Zalai Közlöny, 1913. március 31. 177. kép: Pfeifer Elek: Sipeki Balázs Béla arcképe, 1918 (vászon, olaj) 566 Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 566 „Művészet és kenyér".88 Az Irodalmi és Művészeti Kör szabadlíceumában előadásokat tar-tott többek között a modern művészeti törekvésekről,89 vagy „A szép nő a művészetben" témáról.90 Különösen érdekes felvetést tett az „Exportot a magyar művészetnek" című írá-sában, amelyben az országnak a világháborút követő rendkívüli gazdasági nehézségeit képzőművészetünk alkotásainak exportjával javasolta áthidalni, amiben egyben kultúr-politikai feladatot is látott, különösen a keleti orientációban: „Faji kultúránkban legértékesebb az irodalmunkon kívül képzőművészetünk. Mi, akik Kelet-Európa kulturális metropolisa vagyunk, valóságos világtörténelmi missziónk, hogy a Balkán és Oroszország ázsiai kultúráját európai színvo-nalra emeljük. [...] attól sem kell tartanunk, hogy a kisantant államai védővám által fognak védekez-ni, mert hiszen nincs mit védeniük, nincs művészetük, viszont általa nemcsak érdemes művészeink jutnak jobb anyagi helyzetbe, [...] hanem a nemzeti gondolatoknak és a faji kultúránknak is nagy szolgálatokat tesznek".91 A kissé idealista elképzelés egyszerre tükrözi vissza a művészeknek a gazdasági elnyomorodásból fakadó nehéz helyzetét és a nemzeti kultúrfölény az azt in-kább elérendő célként megfogalmazó klebelsbergi nézetekkel nem mindig teljesen adekvát gondolatának térhódítását. A két világháború közötti Nagykanizsa egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze, a város szülötte, Fekete László (?-?). Valószí-nűleg az 1890-es évek első felében született, 1945 után már nemigen hallani róla. Az első világháborút hadnagyként harcolta végig 1914-től, az olasz hadifogságból csak 1920-ban tért haza, amikor 260 képéből rende-zett nagyszabású kiállítást a Polgári Egylet földszinti helyiségeiben.92 Később többször állított ki Faragó Mártonnal közösen. 1931-es tárlatuk kapcsán a kritikus megjegyezte, hogy Fekete képei előtt a szemlélőt vegyes érzelmek fogják el, mert szinte idegesíti őt az a lázas kapkodás, tanácstalan útkeresés, ami a festő vásznairól árad, ezen túl pedig a megfelelő iskolai stúdiumok hiányát is a szemére veti. Igaz, azt is hozzáteszi, hogy , Fekete tehetsége még az alap hiánya dacára is meglepő erővel bontakozik ki egyes képeiből."93 A nem túlzottan jóindulatú tárgyilagossággal megfogalmazott sorok ellenére a művész igen sok megbízást kapott, és a környéken népszerű templomi festőként is számon tar-178. kép: Fekete László: Szentháromság, az tották.94 Az orosztonyi templom főoltárát orosztonyi r.k. templom főoltárképe 88 Zalai Közlöny, 1923. február 15. 89 Zalai Közlöny, 1923. január 19. 90 Zalai Közlöny, 1922. február 21. 91 Zalai Közlöny, 1923. február 4. 92 Zalai Közlöny, 1920. január 14. 3.p. 93 Zalai Közlöny 1931. november 17. Dávid Magyar József: Faragó és Fekete képkiállítása. 94 Barbarits, 1929. 369.p. Itt Fekete Ferencről olvashatunk, mint Nagykanizsa jelentős művészéről, aki elvé-gezte az Iparművészeti Főiskolát, majd külföldön gyarapította tudását, később pedig Zalakaros, Miháld, Orosztony, Nagyszakácsi templomába készített falképeket. Bár Barbarits ismerte Feketét, aki 1934-ben (te-hát 5 évvel később) megjelent verseskötetének (Őszi gyónás) címlapját tervezte (Noll Józseffel közösen), mégis valószínűsíthető keresztnevének elírása. Annál is inkább, mert a förhénci kápolna oltárképét 1929- Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 56 7 díszít ő Szentháromság-kompozíciója (178. kép) teljesen konvencionális, az ábrázolási típust hűen követő alkotás, amelyet ugyanúgy letompított, szinte pasztelles színvilág jellemez, mint a förhénci kápolna a Hegyi beszédet ábrázoló, de szabadabb kompozíciójának köszön-hetően tájképi elemekkel is operáló oltárképét. A miháldi templomot az 1920-as években legalább két kéz festette ki, az egyik mögött Barbarits tudósítása alapján Feketét sejthet-jük.95 Neki tulajdoníthatjuk a szentély, valamint a hajó oldalfalainak, és talán az előbbi félkupola-boltozatának kifestését is. Fekete ezen túl - mai kifejezéssel élve - alkalmazott grafikai feladatokat is vállalt: meg-hívókat, plakátokat, zászlókat (így a kanizsai hadirokkantak zászlaját),96 címlapot, sőt bé-lyeget97 is tervezett, egyes rendezvények alkalmával pedig az ünnepi terem dekorációját készítette el. Olyan sokoldalú művész volt tehát, aki képességeit és esztétikai érzékét, vala-mint kreativitását kamatoztatva alighanem meg tudott élni tevékenységéből. A gimnáziumi katedrán Pfeifer Eleket a nála valamivel fiatalabb Noll József (?-?) követ-te. 1906-1910 között végezte el a Képzőművészeti Főiskolát,98 első tanári állomáshelyét nem ismerjük. 1919 őszén hét pasztell képével szerepelt a kecskeméti művészek és rajztanárok képkiállításán, ahol kedvező kritikát kapott a Kecskeméti Közlöny hasábjain.99 A tárlat sze-replői a Kecskeméti Művésztelep résztvevői voltak, így Nollt is közöttük tudhatjuk. A festő a húszas évek közepén érkezhetett Nagykanizsára. 1930 májusában nagyszabású képző-művészeti tárlatot rendeztek a Polgári Egylet nagytermében neves hazai festők (Vaszary János, Glatz Oszkár, Csók István, Fényes Adolf, Koszta József, Szőnyi István, Kunffy Lajos stb.) műveiből, melyen a várost két rajztanár, Noll József és Ketting Ferenc képviselte. A szervezők, köztük egykori tanáruk, a kiállítókat képviselő Pécsi Pilch Dezső választása mint Képzőművészeti Főiskolát végzett művészekre eshetett rájuk. A tárlaton Noll öt li-nómetszettel szerepelt.100 Utóbb Pfeifer követőjének bizonyult szabadlíceumi előadásai és újságcikkei révén is, bár ilyen jellegű tevékenysége elődjénél kevésbé volt intenzív. 1933 tavaszán vetített képes előadássorozatot tartott az ókori művészetről,101 majd egy későbbi alkalommal a népi díszítőművészetben fellelhető ősi magyar motívumok kérdéskörét vizs-gálta.102 Noll volt a tervezője a nagykanizsai piarista kápolna homlokzatának, és Ketting Ferenccel ők tervezték az Országzászló-emlékmű díszlobogóját.103 Pályája a következő kor-szakba is átnyúlik, 1954-ig tanított az akkorra már államosított gimnáziumban. Az 1920-as évek végén a nagykanizsai sajtó nagy reményeket fűzött a város három te-hetséges művésznövendékének kibontakozásához. Közülük Kozák Béla 1925-ben szintén megfordult a Kecskeméti Művésztelepen, majd 1924-1926 között, két évig volt a Képző-művészeti Főiskola növendéke.104 Úgy tűnik, a gazdasági világválság kevéssé biztosított ben Fekete László festette (http://holmi.nagykar.hu/irasok/4651/l.html#a386), ennek festésmódja pedig közel áll a csak „Fekete" szignóval ellátott orosztonyi oltárképéhez. 95 Sajnos az e kérdésben legfontosabb forrás, a templom História Domusa elkallódott. 96 Zalai Közlöny, 1935. február 2. 97 Zalai Közlöny, 1937. május 13. Az országos bélyeg-múzeum és a helyi bélyeggyűjtők kiállítása Nagyka-nizsán. A kanizsai „bélyeggyűjtő asztaltársaság" centenáriumára rendezett kiállítás alkalmából készült alkalmi, egyes darabokban és négyes blokkokban árult bélyeg rajzát Fekete készítette. 98 http://www.mke.hu/about/hallgatoi_adatbazis.php/n?order=title&sort=desc (2012. május 25.) 99 Kecskeméti Közlöny, 1919. október 11. Lásd még: Sümegi, 2009. 361., 368. és 371.p. 100 Zalai Közlöny, 1930. május 10. 101 Zalai Közlöny, 1933. március 7. 102 Zalai Közlöny, 1936. február 22. 103 http://turaindex.hu/celpont/orszagzaszlo-emlekmu (2012. május 25.) 104 http://www.mke.hU/about/hallgatoi_adatbazis.php/k. Ennek némileg ellentmondani látszik, hogy a vele 1929 nyarán hosszabb riportot készítő újságíró másodéves növendéknek mondja. Feltehetőleg egy év kiha-gyás után szándéka volt folytatni tanulmányait. Ld. Zalai Közlöny 1933. július 2-3. o. Látogatás egy fiatal kanizsai festőnél. Riport a festőművészeti főiskola (sic!) tehetséges növendékéről: Kozák Béláról, aki meg-érdemli, hogy foglalkozzunk vele, mert tehetségénél csak szerénysége nagyobb. 568 Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 568 megfelelő körülményeket művésszé éréséhez. 1935 nyarán a piarista gimnázium második emeleti rajztermét kérte „kölcsön" Noll Józseftől, hogy ott egészalakos portrét fessen a vá-rosban vendégszereplő Mezei Mária színésznőről, aminek kapcsán különösen is dicsérik portréit,105 ezen túl azonban pályája nem kapott további figyelmet, és kiállításáról sem tu-dunk e korszakban. A nagykanizsai Kaszinóban 1929 októberében két festőművész-növendék, Gárdonyi Ella és Holczer Rózsi képeiből nyílt kiállítás. A festmények mellett grafikákat is kiállítot-tak, előbbi főleg címlap- és plakát-vázlatokat, amelyek eredeti elgondolásukkal és finom-ságukkal hívták fel magukra a figyelmet. Holczer Rózsi, aki „a legteljesebb modernizmus zászlaját követi", festményei mellett színes papírból, előrajzolás nélkül kivágott színpadi díszlet-terveket, címlapokat, kirakat-díszeket, reklámplakátokat, dobozcsomagolásokat stb. mutatott be, amelyek egyéni stílusukkal és újszerűségükkel mély hatást gyakoroltak a kö-zönségre.106 Négy évvel később mindketten részt vettek a Zalaegerszegen rendezett me-gyei tárlaton. Gárdonyi itt elsősorban pasztell képeket mutatott be, míg a progresszívabb gondolkodású Holczer - kosztüm- és plakát-tervekkel szerepelt - „műfaja vidéki tárlatokon még ismeretlen" volt.107 1935 januárjában a kanizsai sajtó Gárdonyi Ella nehéz anyagi helyzetéről cikkezett, aminek folytán sem tanulmányai folytatásához, sem kiállítás rendezéséhez nincs elegendő pénze. A mű-vész a Csengery u. 36. sz. alatti lakásán délutánonként portréfestést vállalt.108 Az újság segítségének is kö-szönhetően tavasszal Gárdonyi a Sugár út sarkán lévő Blankenberg-ház földszintjén már kiállítást rendezett, szinte kizárólag helyi és balatoni témájú, gyakran po-étikus hangvételű festményeiből. Táj- és városképei, portréi, aktjai népszerűségét mutatja a tárlat anyagi sikere, ami - a sajtóhír szerint - lehetővé fogja tenni a kiállító budapesti tanulmányainak folytatását. A ki-állított anyagról az éppen Nagykanizsán tartózkodó Perlrott Csaba Vilmos is elismerően nyilatkozott,109 aminek talán szerepe volt abban, hogy egy évvel ké-sőbb, a Szinnyei Társaság XI. tavaszi szalonján a zsű-rizést követően Gárdonyi három képe is bemutatásra került.110 Gárdonyi Ellának a nagykanizsai múzeumban őr-zött, akvarell technikával készült 1939-es Fiú-mellké-pén az arc bonyolultabb, fél profilba történő beállításával, a tekintet merevségének vissza-adásával és a színezés finom, a hajon és a ruhán megcsillanó fénypászmákat is érzékeltető átmeneteivel gyakorlott portréfestőre vall. A pirospozsgás, jól fésült, kissé pufók arcot a 105 Zalai Közlöny, 1935. augusztus 1. B. R: Mezei Mária modellt áll... 106 Zalai Közlöny, 1929. október 3. Benedek Rezső: Kanizsai művésznövendékek kiállítása. A két kiállító egyi-ke sem szerepel a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói nyilvántartásában. Egy 1933-as tudósítás le-írja, hogy Gárdonyi Nagykanizsa város ösztöndíjával tanult Budapesten, Gara Ákos, Kreyzl Béla és Szőnyi István növendékeként. Amikor 29 társával együtt a növendékek első közös kiállítását rendezték, Szőnyi ötüket emelte ki. Ld. Zalai Közlöny 1933. augusztus 12, 3. o. Nagykanizsai festőművésznő sikere a meg-szállt Szabadkán. 107 Zalai Közlöny, 1933. június 14. A zalai művészek reprezentatív tárlata. 108 Zalai Közlöny, 1935. január 3. és január 5. 109 Zalai Közlöny, 1935. április 2. és április 5. Gárdonyi Ella kiállítása. 110 Zalai Közlöny, 1936. április 28. és május 30. 179. kép: Gárdonyi Ella: Fiú mellkép, 1939 (karton, akvarell) Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 569 festő nem idealizálta, kifejezése meglehetősen üres, mesterkélt, ami az elegáns felszíni ma-nírnál mélyebb igényeket nem tükröz. Holczer Rózsi 1932-ben, a Kaszinó alsó termében rendezte a jelek szerint egyetlen ön-álló tárlatát a városban. Kritikusa, Barbarits Lajos „ötletes, bátor, biztos kezű, nagyszerű ízlésű és fantáziájú, a ma ritmusában gondolkodó, amellett a poétikus hangulatokra élénken reagáló, me-leg lélekként" jellemzi.111 Elsősorban alkalmazott grafikusként mutatkozott be, az egy évvel későbbi kollektív tárlathoz hasonlóan díszlet- és jelmeztervekkel, maszkokkal, fotómontá-zsokkal, rézkarcokkal, vázlatokkal, bár ezek mellett „komoly olajfestményekkel" is. A lap nagyműveltségű főszerkesztőjének éppen ez az elejtett szófordulata világít rá arra, hogy Holczer Rózsi alkalmazott grafikusként az akkori Nagykanizsán aligha válthatta valóra művészi ambícióit. Alkotói gondolkozása, célkitűzése a jelek szerint messze meghaladta a magyar vidéki városok (legalábbis azok nagy részének) igényszintjét, így boldogulása érdekében - sok társához hasonlóan - vagy ezeket, vagy eddigi környezetét kellett feladnia. Tehetséges amatőr festőként tartották nyilván a Faragó-növendék Balogh Gyulát. Kiállí-tóként 1931-ben mutatkozott be, majd a következő év nyarát Balaton-parti munkával töltöt-te, mesterével közösen.112 A szerény, visszahúzódó természetét jól tükröző, finom, igényes természetképeit önálló keretek között 1936 nyarán tárta a közönség elé, aminek kapcsán az újság főszerkesztője elismerően nyilatkozott gyors művészi fejlődéséről.113 A polgári foglakozása szerint városházi fogalmazóként dolgozó Baloghtól a Thúry György Múzeum elsősorban a várost és a környező falvakat ábrázoló akvarelleket őriz, amelyek nem mu-tatnak túl egy ügyes kezű műkedvelő tehetségén. Korszakunk vége felé indult pályája a később az Egyesült Államokba kivándorolt Sándor Mátyásnak (1905-1971).114 A kanizsai születésű művész Márton Ferenc tanítványa volt, majd Párizsban Mondiano, Gábrielnél tanult. Közvetlenül a II. világháború után ő volt a nagykanizsai szabadszakszervezet vezetője.115 1937 áprilisában három festménnyel szerepelt a Műte-rem 4. csoportos kiállításán.116 Egy 1940-ben készített, eszteregnyei részletet (Rada Mari háza tája) ábrázoló, akvarellel és pasztellel készült grafikája felkészült, magabiztosan komponáló művésznek mutatja, aki a balról a képtér mélyébe vezetett tekintet útját jobbról hatásos megfontolással zárja le egy kisebb épülettel, míg monokróm (barna) színtónusaival érzékletesen adja vissza a nyári verőfényben izzó parasztudvart levegőjének vibrálását. Egy ideig rendőrfogalmazóként dolgozott Nagykanizsán (alighanem az első világhábo-rút követően) a jogi végzettségű Zempléni Mitrovics Viktor (1894-?) festőművész. Festőként Párizsban járt tanulmányúton, majd a szolnoki és a nagybányai művésztelepen képezte magát. Mesterének a breslaui (Wroclav) akadémia tanárát, Ottó Müllert tartotta.117 Kani-111 Zalai Közlöny, 1932. október 16. Holczer Rózsi tárlata. 112 Zalai Közlöny, 1932. augusztus 31. Fiatal kanizsai Balaton-festő. 113 Zalai Közlöny, 1936. június 9. Balogh Gyula képkiállítása. 114 Seregélyi, 1988. 532.p. 115 Képzőművészeti élet, 1965.170.p. 116 A MTA BTK MI Adattár adatai alapján. 117 Szabó, 2002. 681.p. 180. kép: Balogh Gyula: Falusi ház fával (papír, akvarell) 570 Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 570 zsán töltött évei alatt, a városban rendezte első önálló kiállítását. Egy idő után telje-sen a művészet felé fordult, elhagyta a vá-rost, és Budapesten megalapította a Király utcai Szépművészeti Szalont, ahol részint saját, részint neves kortárs festők alkotásait mutatta be.118 1938-ban kollekcióját elhozta Nagykanizsára is, amit az Iparoskör eme-leti nagytermében állított ki. A tárlat anya-ga a megnyitását követően néhány nappal két helyi művész, Faragó Márton és Fekete László alkotásaival bővült, feltehetően a megvásárolt képek pótlására.119 A rendkí-vüli sikert mutatja, hogy Mitrovics ebben az évben, karácsony előtt még egy tárlatot rendezett a városban, a Bogenrieder-palotában.120 Nagykanizsáról elszármazott testvérpárként lehetett olvasni Zábráczky-Remecz Lajos és Zábráczky-Remecz Géza fiatal festőművészekről, akik a budapesti Képzőművészeti Főis-kola állítólagos elvégzését (ennek egyikük esetében sincsen nyoma az MKE hallgatói nyil-vántartásában) követően évekig külföldön, főleg Olaszországban működtek, s hazatérésük után a Nemzeti Szalonban is szerepeltek képeikkel. Szintén 1938 decemberében a Katolikus Legényegylet termeiben rendeztek közös tárlatot, melynek kapcsán Barbarits Lajos nagy tehetségű, naturalista művészeknek aposztrofálta őket.121 A testvérpár egyik tagja, akit az újság ezúttal Bélának nevezett, a következő tavasszal önállóan is bemutatta műveit a Nagy-kanizsai Takarékpénztár Csengery utcai palotájában.122 A valós látványt a képmező sík felületére redukálva visszatükröző, olykor a színeket elhagyva a grafika világába is kitekintő festők viszonylag nagy számával szemben a kapi-talizmus időszakában szobrászatról alig beszélhetünk Nagykanizsán. Képzett, nagyobb léptékű feladatok megoldására is képes szobrász nem élt a városban, így a (nem egyházi) köztéri szobrok iránt először megjelenő igényt tükröző, a két világháború között, az ál-talános köztéri szoborállítási hullám keretében elhatározott politikai emlékművek szob-rászi kivitelezésével minden esetben fővárosi művészt bíztak meg. A négy ekkor készült monumentum közül kettő az első világháború áldozataira emlékezett, kettő pedig az ir-redentizmus gondolatkörének köszönhette létét. 1930. június l-jén avatták fel az egykori nagykanizsai 20. honvéd gyalogezred elesett hőseinek emlékművét, melynek elkészítésére a 9 pályázó közül Hybl József szobrászművész kapott megbízást. Az oldalán az ezred győztes csatáit felsoroló mészkő talapzatra helyezett szoborkompozíción egy szuronyt szegező fia-tal és egy puskáját csövénél fogva sújtásra emelő öreg népfelkelő szimmetrikusan beállított alakja látható.123 Négy évvel később a szintén nagykanizsai érdekeltségű 48. gyalogezred hőseinek emlékére rendeltek emlékművet a Zalából elszármazott Kisfaludi Stróbl Zsigmond-tól. A szintén kétalakos kompozíción (182. kép) egy kézigránátot hajító első világháborús 118 Zalai Közlöny, 1937. június 27. Beperelte a volt kanizsai rendőrfogalmazó a pesti lapokat, amelyek tömeges képhamisítással vádolták meg. 119 Zalai Közlöny, 1938. április 17. A Szépművészeti Szalon Nagykanizsán és április 22, 4. o. Helyi művészek anyagával bővült a Szépművészeti Szalon nagykanizsai kiállítása. 120 Zalai Közlöny, 1938. december 13. Barbarits Lajos: A Szépművészeti Szalon Nagykanizsán. 121 Zalai Közlöny, 1938. december 10. Világot járt kanizsai festőművész-testvérek első kiállítása Nagykanizsán., Zalai Közlöny, 1938. december 14. Barbarits L: Két kanizsai festőművész-testvér első itthoni kiállítása. 122 Zalai Közlöny, 1939. április 4. Zábráczky-Remecz Béla képkiállítása. 123 http://szoborlap.hu/666_20_honved_gyalogezred_emlekmuve_nagykanizsa_hybl_jozsef_1930. html?l&nr=l (2012. június 1.) 181. kép: Sándor Mátyás: Rada Mari háza tája, 1942 (papír, színes ceruza és kréta) Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 571 katonána k az egykoron másfél évig szintén ebben az ezredben szolgáló Petőfi Sándor mutatja a célt, így összemosva az 1848 eszmeiségét hordozó történelmi hagyományokat az I. világháborús elesettek emléké-vel.124 A lelkes helyi sajtó kihangsúlyozta: „általános a megállapítás, hogy szebb, művészibb értékű és beszé-desebb hősi szobor alig van a magyar vidéken".125 A valóság az, hogy neves készítője és plasztikailag kva-litásos kivitelezése ellenére a két szobor egyike sem lép túl a két világháború között országszerte több százas nagyságrendben készülő, kialakítását tekint-ve azonban csupán néhány típust variáló, s így kevés változatosságot mutató hősi emlékművek hivatalosan propagált toposzán.126 A Deák tér délnyugati sarkán 1933-ban került fel-állításra az Istók János bronz turulmadarával koroná-zott Országzászló-emlékmű, alig egy évvel később, az Eötvös téren pedig a Hübner Tibor műépítész tervei alapján készült Nagy-Magyarország emlékmű, melynek négy oldalán a Rápolthy Lajos által mintázott négy életnagyságú figura, Anya gyermekével, Harcos magyar, Magyar Paraszt és Hungária szobra állt.127 Az erőtől duzzadó, monumentális alakok a magyar életerő meg-testesítőiként a szentkorona hajdani országai magyar vezetésű egységének szükségszerűségét hangsúlyozó gondolatot illusztrálják. Bár művészként nem élt Nagykanizsán, de a vá-roshoz való kötődését megőrizte, ezért méltán említet-tük az innen elszármazott Szász Gyula nevét. És bár ,igazi" szobrászművész nem működött a városban, tudunk olyan kőfaragóról, aki - feltehetően előképe-ket követve - nagyobb méretű alkotások készítésére is vállalkozott. A miháldi templom két homlokzati szoborfülkéjét Szent Flórián és Szent Donát homokkő-ből készült szobra díszíti, melyeket feliratuk szerint Horváth Mihály nagykanizsai kőfaragó készített, fel-tehetően az 1920-as évek közepén zajló felújítási mun-kákhoz kapcsolódóan. A barokk szentszobrok beállí-tását követő két, festett figura önálló gondolatot nem tükröz. Bár nem került reflektorfénybe, és tudomásunk szerint nem szerepelt kiállításokon, volt Nagykani-zsának egy - feltehetően amatőr - szobrászművésznő-182. kép: Kisfaludi Stróbl Zsigmond: A 48-as gyalogezred emlékműve, 1934, Nagykanizsa, Deák tér 183. kép: Horváth Mihály: Szent Donát, 1920-as évek, Miháld, r.k. templom homlokzata 124 http://szoborlap.hu/361_48_gyalogezred_emlekmuve_petofi_szobor_nagykanizsa_kisfaludi_strobl_ zsigmond_1934.html (2012. június 1.); Wehner, 2010. 27.p. 125 Zalai Közlöny, 1934. szeptember 4. Zuhogó esőben is impozáns ünnepe volt Nagykanizsának a 48-as hősi emlékmű leleplezése. 126 A típusok ismertetéséhez lásd: Nagy, 1991.125-139.p. 127 http://www.nagykanizsa.hu/index.php?m=l&id=6 (2012. június 1.) 572 Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 572 je. Egy 1934-ben kelt újsághír szerint Fischer Félixné, a kanizsai Transdanubia igazgatójá-nak a márvány faragásában is otthonos felesége a Revíziós Liga megkeresésére egy magyar irredenta szobrot mintázott, melyet a Liga sokszorosítani kívánt. A szerizálásra elfogadott modell fényképét a Pesti Hírlap egyik márciusi képes mellékletében le is közölte. A mű erőteljes, Csonka-Magyarország kontúrjaival díszített zászlót tartó férfialakot ábrázolt.128 Nagykanizsa 1849-1945 közötti képzőművészeti életének alakulása egy, a polgári fejlő-dés útját járó, elsősorban a kereskedelemre épülő gazdasági pezsgéssel megáldott magyar középváros kultúra iránti igényeinek fokozatos elmélyülését tükrözi. A művészet iránti ke-reslet az általános, egyre kultúráltabbá váló polgári életmódból táplálkozott, de jellegében nem is mutatott azon túl. Azok a progresszívebb törekvések, amelyek 1910 körül a fiatal Sass Brunner Ferenc és felesége Sass Brunner Erzsébet, vagy két évtizeddel később Holczer Rózsi műveit jellemezték, kevésbé kaptak kedvező visszhangot, mint a mindig hálásnak bizonyuló, hagyományosan naturalisztikus táj-, városkép- és portréfestészet. Nem cso-dálható, hogy új gondolatokat hirdető szavuk átalakult vagy elhalkult. Mindezzel együtt a mostanig az indokoltnál lényegesen kevesebb figyelmet kapott vidéki magyar kultúra jellegzetes és hangsúlyos szeleteként értékelhető nagykanizsai képzőművészet sok szem-pontból pontos leképeződése a kor magyar szellemi és művészetpolitikai törekvéseinek, és a fejlődés mellett azok megtorpanásait is visszatükrözi. Resume Die bildende Kunst von Gross-Canisa in der Zeit der Kapitalismus (1849-1945) Die Gestaltung des bildkünstlerischen Lebens von Gross-Canisa zwischen 1849 und 1945 spiegelt die stufige Vertiefung des kulturellen Bedarfs einer ungarischen Mittelstadt wieder, die auf dem Weg der bürgerlichen Entwicklung steht und mit einer pulsierenden, auf Handel und Industrie basierenden Wirtschaft gekennzeichnet ist. Die Kunstnachfrage ernährte sich von der allgemeinen, immer mehr kultivierten bürgerlichen Lebensweise, und überschritt die nicht einmal in ihrem Charakter. Die in der Hauptstadt sich schnell ausbreitenden progressiveren Anstrengungen bekamen weniger günstigen Widerklang, wie die sich immer dankbar erweisende, traditionell naturalistische perspektivische Malerei. Der Autor stellt diejenigen Organisationen vor, in denen die örtliche bildende Kunst sich entwickeln konnte. Solche waren der Bürgersverein, das Kasino und der Dichtungs- und Kunstkreis. Diese Gesellschaften organisierten neben den Ausstellungen auch geschmacksbildende und populärwissenschaftliche Vorlesungen, und spielten eine wichtige Rolle in der Gründung der Künstlerkolonie die aber nur eine Saison lang lebte. Auch die sich mit Kunstbildung beschäftigenden Institutionen waren von großer Bedeutung. Die Studie legt die Veränderungen der wichtigsten Bildkunstzweige dar. Sie beschäftigt sich mit der Malerei, wo die renommiertesten Künstler, wie zum Beispiel Ferenc Sass Brunner, Erzsébet Sass Brunner und Márton Faragó generell in Rahmen von ungebundenen Schulen und Studienreisen ihre Bildung erwarben. Sie stellt auch die Entwicklung der Bildhauerei dar, wo die wichtigsten Kunstwerke zum Gedenken der Helden des ersten Weltkriegs, oder dem Gedankenkreis der Irredentismus angebunden sind. Die Entwicklung des 128 Zalai Közlöny, 1934. április 12. Fischer Félixné irredenta szobrát sokszorosítják. Kostyál László: Nagykanizsa képzőművészete a kapitalizmus időszakában (1849-1945) 573 Kunstleben s zeigt sich in der Verbreitung der Ausstellungen. Die bildende Kunst von Gross-Canisa ist unter vielen Aspekten eine Abbildung der zeitgenössischen ungarischen geistigen und kunstpolitischen Anstrengungen und spiegelt neben der Entwicklung auch deren Stillstände wider. The Fine Arts of Nagykanizsa in the Era of Capitalism (1849-1945) The evolution of the fine art life of Nagykanizsa between 1849 und 1945 reflects the gradually deepening cultural demand of a Hungarian middle-sized city on the way of civic transformation and characterized by a vivid economy primarily based on trade and industry. The general, increasingly civic lifestyle nurtured the demand for arts, and its character did not go beyond that. The more progressive efforts that spread fast in the capital were less welcomed in Nagykanizsa than the always grateful proven, traditionally naturalistic perspectivistic painting. The author introduces the organisations in which the local fine are could develop. Examples of these are the Civil Union, the Casino and the Circle of Literature and Arts. These organisations organised not only exhibitions, but also held taste shaping and propagative presentations and also played an important role in the establishment of the nursery for artists that ran for one season. Also the institutions involved in arts education were of high importance. The study introduces the changes of the most important fine arts segments. It deals with painting where the most prominent artists, like for example Ferenc Sass Brunner, Erzsébet Sass Brunner, Márton Faragó etc. were usually trained in liberal schools and study tours. It also introduces the development of sculpture where the most important pieces of art are attached to the memory of the heroes of World War I, and to the notions of irredentism. The development of artistic life is also traceable in the spread on the exhibitions. The fine art of Nagykanizsa is in many aspects a reflection of the contemporary Hungarian intellectual and artistic political efforts and reflects not only the development, but also the breaks of those. Kéringer Mária NAGYKANIZSA EGYHÁZTÖRTÉNETE 1850-1945 KÖZÖTT Bevezetés A 19. század közepén már érezhető volt, hogy változások következtek be a katolikus egyházi vezetők gondolkodásában. Az 1846-ban elhunyt XVI. Gergely pápa helyére IX. Pius nevet felvevő Giovanni Mastai Ferretti bíboros konzervativizmusa ellenére biztosítani tud-ta azt az átmenetet, amit a korszak elvárt ahhoz, hogy a római katolikus vallás ne veszít-sen híveiből más felekezetekkel szemben.1 A következő évtizedekben ő, majd az őt követő XIII. Leó, X. Pius, XI. Pius pápák különböző eredménnyel arra törekedtek, hogy a római katolikus hívek érdekeit képviselni tudják az egyre gyorsabban modernizálódó világban, és törekedtek azokat a helyén kezelni. Ebben az időszakban a magyarországi katolikus vezetők az országon belüli problémák-kal voltak elfoglalva. Azok a modernizációs törekvések, amelyek a német tartományokban célt értek - például a polgári házasság kötelezővé tételével az 1870-es években - a magyar-országi, haladóbb gondolkodású emberekre is hatással voltak. A római katolikus vallás primátussága, ami - a többi felekezetet elnyomva - jellemezte a magyarországi viszonyo-kat a 19. század közepére már nem volt tartható. Azok a katolikus és protestáns egyházak közötti viták, amelyek a reverzális körül I. Ferenc 1799-évi döntése eredményeként elmér-gesedtek, az 1836. évi országgyűlés vegyes házasságokat érintő törvénytervezete kapcsán végképp feloldhatatlanok lettek. Mivel az 1836. évi országgyűlés nem foglalta törvénybe a követeléseket, az nem került le napirendről és a vita az 1839-40. évi országgyűlésen foly-tatódott, de ekkor sem jutott nyugvópontra a felekezetek közötti vita. Az elmérgesedett kér-dés tisztázása érdekében a magyar püspöki kar Lonovics József csanádi püspököt Rómába küldte.... Hosszas tárgyalások után kieszközölte az 1841. április 30-i keltezésű „Quas vestro" brévét, amely megengedte a pap passzív közreműködését, asszisztenciáját a reverzális nélküli vegyes házasságok esetén.2 Az ún. Lambruschini féle instrukcióval - további engedményt téve - elismerte a Szentszék a nem katolikus pap előtti- a trienti forma nélküli- vegyes házasság érvényes-ségét is.3 Magyarországon az 1844. évi a „Vallás dolgáról" szóló III. tc. hatálybalépése után azokat a házasságokat, amelyeket nem vezetettek be az illető anyakönyvbe összeíratni és maradékaik jövő biztosítása végett levéltárba betétetni rendelte,4 amit az 1827. évi 23. sz. törvény-ben már eldöntöttek. A legfontosabb változást azonban az 1848. évi áprilisi törvények hozták. A 20. tc. 2.§ kimondta, hogy: E hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetekre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik meg.5Ezzel a törvénnyel, valamint az ugyanekkor alkotott 3. tc. 7.§ egyházi vezetők kinevezési jogára vonatkozó határozatával, amivel ezt a jogot a felelős magyar miniszter ellenjegyzése mellett, egyenesen O Felségét illeti,6 a katolikus val-lás megszűnt államvallás lenni.7 A 19. század második felében folytatódtak a felekezetek szabad vallásgyakorlatát bizto-sító, és az ezt akadályozók büntetést szabályozó törvények alkotása. Az 1867. évi 17. tc. az izraeliták egyenlő politikai és polgári jogait törvényesítette a keresztény lakosokéhoz ha-sonlóan. Az 1879. évi 40. tc 50.§ a törvényekkel bármilyen módon visszaélők büntetését ren-1 Adriányi, 2001. 371.p. 2 Szántó, 1988. 404.p. 3 Szántó, 1988. 404.p. 4 Magyar törvénytár, 1896.199.p. 5 Uo. 243.p 6 Uo. 219.p. 7 Szántó, 1988. 405.p. 578 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között delt e el. Az 1895. 33. tc. l.§ pedig a teljes vallásszabadságot hirdette meg. Mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást, és azt a vallás törvényeinek valamint a közerkölcsiség kívánalmainak korlátai között külsőképpen kifejezheti és gyakorolhatja.8 Az 1894. évi 31. tc. a házassági jogról, a 32. tc. a gyermekek vallásáról és az állami anya-könyvezésről szóló 33. tc. nagy lépést tettek az emberek személyes szabadságának biztosí-tására, szabad döntést önmagukról, legszemélyesebb ügyeikről. Mindezek a törvények azt eredményezték, hogy - minden katolikus ellenállástól független - a többi felekezet is je-lentősen megerősödött. Jelenlétüket tudomásul kellett venni, sőt - mint Nagykanizsánál is látjuk majd - a helyi világi politikai elit számos helyen a reformált felekezetekhez tartozott. Nagykanizsa lélekszámának és felekezeti megoszlásának alakulása (1829-1944)9 > « Összes lakos Róm. kat. Izraelita Református Evangélikus Görög keleti 1832 6000 1022 1848 11000 1450 60 1870 15125 2614 1880 18398 65 1890 20619 16651 3573 300 szórványokkal 1900 23918 400 szórványokkal 412 1910 22332 3378 1920 25227 3663 1936 27255 3427 493 518 17 1944 450+180 A katolikus vallás a 19. század közepétől még inkább törekedett létrehozni azokat az egyesületi formákat, amelyek a hívek - misén kívüli - vallási érzületét kívánták elmélyíte-ni. Ezt azonban előbb-utóbb minden felekezet megtette. Az egyházak - és ez mindegyik-re érvényes - nehezen kezelték híveik elfordulását a vallástól és mindent megtettek azért, hogy visszafordítsák őket. Az első világháború nemcsak az emberéletekben és anyagiakban okozott veszteségeket, hanem az emberek valláshoz való viszonyában is további, jelentős változásokat eredmé-nyezett. Sokan elfordultak a vallástól, de legalább is kevésbé gyakorolták. Az egyes feleke-zeteknél egyre nagyobb számú - a különböző korosztályokat és foglalkozási csoportokat megszólító - egyesületi formák sem jelentettek teljes megoldást. Minden felekezetnél időről - időre probléma volt az ezekben való - elvárt részvétel. Nagykanizsa minden felekezeténél - amikortól készítettek egyházi beszámolót - a papok visszatérő panasza volt az összejö-Magyar törvénytár, 1896. Az adatok forrásaihoz: a népszámlálási adatokhoz lásd jelen kötetben Rábavölgyi Attila feldolgozását; a felekezeti adatokhoz a korabeli népszámlálásokat, illetve az 1936 kánoni látogatás római katolikusságra vonatkozó adatokat, illetve az evangélikus éves beszámolókat. 579 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között vetelektől való távolmaradás, a bibliaórákon és egyéb, egyházi témájú előadásokon való alacsony részvétel. A nagyobb településeken - így Nagykanizsán is - a templomok befogadó képessége is alatta maradt a lélekszámhoz viszonyított igényeknek és sok helyen nem volt megoldott a megfelelő helyiség sem az egyes szervezetek összejöveteleihez. Természetesen „nemhez" kötött eltérések is voltak. Leginkább a férfiak maradtak távol a misékről és az egyesületi munkától, ezzel szemben a nők nagyobb aktivitást mutattak. A gyerekeknél és az iskolás-korú fiataloknál viszont a kötelezés nem volt ritka (például Szívgárda). A két világháború közötti Magyarországon a vidéken - főleg a nagyobb városokban -élők nagy szegénysége is oka volt a hitélettől való eltávolodásnak. A katolikus egyházveze-tők nagybirtokhoz való ragaszkodása a szegény sorsú vidéket eltántorította a vallástól. Az 1930-as évek közepén megalakult KALOT (Katolikus Agrár Legények Országos Testülete), KALÁSZ (Katolikus Agrár Leányok Általános Szövetsége) a vidéken élő nincstelen ifjúság vallási érzületét is erősíteni akarta, de gazdasági segítségét is igyekezet - gyakorlati módon - nyújtani. Ezekben az években a társadalom szinte minden rétege számára alakítottak - na-gyobb tömegeket is befogadó - szervezeteket. Ez a folyamat Nagykanizsán is nyomon követhető. 1942-ben a ferences plébános össze-írása szerint a plébánia területén a következő társaságok működtek: harmadrendiek 120, Oltáregylet 250, Credó 500, Szívgárda 120, nők kongregációja 125, leányok kongregációja 60, KIOE (Keresztény Ifjúmunkások Országos Szövetsége) 40 fővel.10 A többi plébániáról és a reformált felekezeteknél működött szervezetek létszámáról nincs adat. Tény viszont, hogy a lakosság összes lélekszámához képest (1920-ban több mint 25 000, amiből kb. 20 000 a katolikus) alacsonynak mondhatók a számok. 1943-ban a püspökségnek készült hitoktatói beszámolókra adott püspöki válaszból az tűnik ki, hogy már annak is örültek, hogy a diákság 50%-a hetenként egyszer áldozott és a püspök nem győzte hangsúlyozni, hogy vegyék rá az ifjúságot a katolikus vallás megszerette-tésére, a katolikus cselekvő élet megkedveltetésére.n Nem feladatunk és nem is kívánunk foglalkozni a Nagykanizsán élők társadalmi vi-szonyainak elemzésével, de annyit mindenképpen idéznünk kell a legújabb kutatások eredményiből, hogy már a századfordulóra öntudatos városi polgárság alakult ki, amely sokféle rétegből tevődött össze: zsidó és keresztény kereskedők, jól működő nagy és kisipari vállalkozások... jöttek létre, amelyek további lökést adtak a városi társadalom minden rétege számára, hogy a korábbi időszakhoz képest nagyobb igényei legyenek.12 Időszakunkban Nagykanizsán is minden felekezet legnagyobb problémája az anyagi alapok megteremtése volt. Ez nemcsak a két önállóvá váló református és evangélikus gyü-lekezetet érintette, hanem a katolikusokat is. A felekezetek közötti - a reverzálisok miatt kialakult ellentétek - gyökerei is a pénzügyi problémákban keresendők. Mindegyik felekezet törekedett a legszélesebb pénzforrások megteremtésére. Az egyházi adók és szolgáltatások időről-időre való emelése, a városi, egyházhatósági és minisztériumi segélyek állandó kérése, de az építkezések, felújítások, egyházi eszközök beszerzéséhez külön kért támogatások minden felekezet gyűlésén napirenden volt. A 20. század elején a kegyúri jogok megszűnésével minden egyháznak szembe kellet nézni a pénztelenséggel. Ezen jogokra ugyan még a későbbiekben is sokszor hivatkoztak, de a világi törvények változása, valamint a katolikusoknál az 1917. évi kánoni rendelkezés szerint sem lehetett a korábban jól bevált kegyúri jogokat érvényesíteni. Az új katolikus 10 FLT. 1942. július. 11 VÉL. A 5782/1943. 12 Foki, 2011. 25.p. 580 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között szabályozá s pedig kimondta, hogy új plébánia alapításánál kegyuraság nem alapítható. Je-lentős változást eredményezett az 1919 után a katolikusoknál bevezetett egyházközségek megszervezése, ez Nagykanizsán 1922-ben valósult meg, részleteiről a plébániák történe-ténél számolunk be. A magyarországi zsidótörvények következményei Nagykanizsán is megosztották a la-kosságot. Gr. Teleki Béla Zala vármegye főispánja bizalmas levélben hívta fel Czapik Gyula veszprémi püspök figyelmét arra, hogy a beszerzéseknél zsidó üzletektől ne vásároljanak. A püspök megköszönte a figyelmeztetést és válaszlevelében tájékoztatta a főispánt, hogy a szükséges lépéseket megtette ennek megszüntetésére, valamint a nagykanizsai vallási és társadalmi intézményeket hasonló irányban figyelmeztette.13 A német megszállás és a háború helyi hatásai minden egyháznál jelentős károkat okoz-tak Nagykanizsán is. Az anyagi javakban keletkezett veszteségeknél nagyobb volt az em-berek testi és lelki szenvedése, vesztesége. Nagykanizsáról is sokan elmenekültek a ható-ságok felszólítására, de a maradók élete sem volt egyszerű. A háború utáni állapotokról készült beszámolókat az egyes felekezeteknél ismertetjük. Összegzésképpen elmondható, hogy az év végére minden vallás igyekezet a híveit ösz-szeszedni. Arról nincs írásos dokumentum, hogy a zsidók elhurcolását miként élték meg, a felekezetek beszámolói erre nem tértek ki. Az 1945-öt követő évek az egyes felekezetek életét teljesen megváltoztatták. Objektív feldolgozása és megítélése a következő nemzedék-re vár. A Szent Józsefről elnevezett ferences plébánia 1848-tól továbbra is egyedül a ferencesek által pasztorált plébániatemploma volt Nagy-kanizsának, ami 1690 óta a Szent Lászlóról nevezett rendtartományhoz tartozott. Az előző kötetben megjelent tanulmányukban is számos esetben kellet arra hivatkozni, hogy doku-mentumok hiányában nem tudunk megfelelő információkat adni a hitélet és a pasztoráció működéséről. Ez a helyzet nem változott, sőt valamennyire rosszabb lett a mostani időszak-ban, mivel a 19. század második felétől már egyházlátogatási jegyzőkönyvek sem állnak a kutató rendelkezésre.14 A továbbiakban a szűkös dokumentumok alapján próbáljuk meg rekonstruálni a plé-bánia életét. Az 1848-49-ben a világi egyház és a ferencesek közötti ellentétek továbbra is megmaradtak. Liszó filia kapcsán - ami egy időben Iharoshoz tartozott, de az egyházláto-gatási jegyzőkönyvek szerint Nagykanizsa filiája volt - ismét előtérbe kerültek az ellenté-tek. Az iharosi plébános püspökhöz írt panaszából kiderült, hogy a barátok nem miséztek az 1848-as év második felétől, mivel nem kapták meg a járandóságukat.15 Előadása szerint súrlódás keletkezett a népben, mivel nem látták el őket.16 Az iharosberényi uraság báró Inkey József kifizette ezt a hátralékot, amíg a rendes úton és módon nem kapják meg a szerzetesek a munkájukért járó ellenszolgáltatást. A plébános azonban a jogosan járó pénz mielőbbi fo-lyósítását kérte a püspökségtől. A filiák jogi státusának időszakos rendezetlenségére világít rá a levél, de a püspökség válasza is, mivel a plébánosnak kellett volna dokumentummal bizonyítani, hogy a filia hozzá tartozott, ennek ellenére a kanizsai ferencesek miséztek. Mi-13 VÉL A 4298/1941. 14 A budapesti Ferences (kapucinus) levéltárban lelhető fel a korszakra vonatkozó jegyzőkönyvi anyag. Saj-nos korszakunkhoz nagyon kevés maradt meg. A Veszprémi Érseki Levéltárban ferencesekre vonatkozó dokumentumok is voltak kisebb számban a 20. századra vonatkozóan. 15 VÉL A139/1849. 16 Uo. 581 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között vei az 1755-ben önállóvá vált iharosi plébánia kapta meg Liszót filiaként, de a kanizsai ba-rátok jártak ki továbbra is, valószínűleg - szokásjog alapján - magukénak tekintették, bár a visitációs jegyzőkönyvek már nem sorolták hozzájuk. A plébánia iratok korabeli állapotára mutat rá a levélváltás, mert az iharosi plébánián sem volt fellelhető ezzel kapcsolatos irat, de a püspökség sem talált a saját dokumentumai között iratot a visszás helyzet megoldásá-ra. A plébános válasz levelében nehezményezte, hogy miért neki kellene ezzel kapcsolatban irományokat keresni, holott azoknak a püspökségen kellene lenni.17 A további közel 50 év története fehér folt Kanizsa katolikusainak életében. Halis István tanácsnok ugyan meg-jelentetett ugyan egy kis füzetet 1899-ben, de ez is csak a rendházra tartalmaz adatokat.18 A Szent József plébánia életében jelentős változásokat hozott az ezredforduló. 1900-ban a ferences rend főkormánya dekrétumban szüntette meg a Szent Lászlóról nevezett rend-tartományt és plébániáit a marianus rendtartomány kapta meg. így került vissza Nagyka-nizsa is, hiszen a török idők előtt is ehhez a tartományhoz tartozott.19 1906. május 8-án az új rendtartomány képviseletében fráter (fr.) Policarpus egyházláto-gatást tartott abból az alkalomból, hogy a Szent László rendtartomány megszűnésével felmérjék a kanizsai plébániát és kolostort.20 Röviden feljegyezte az oltárokat, állapotukat és utasításokat adott a szükséges javításokra. Az előírás szerint évente egyszer kellett egyházlátogatást végezni, május vagy június hónapban. A jegyzőkönyvek alapján megállapítható, hogy ezt általában be is tartották, bár tartalmuk meglehetősen általános. 1907-ben fr. Valerianus Bendeffy minister provinciales, volt a vizitátor, rövid megjegy-zései a barátok szerzetbeli életének minőségi javítására hívta fel a figyelmet. .. .További fel-adatokat a krisztusi élet iránti elkötelezettség teljesítésének kárára ne vállaljanak.21 A szerzetesek buzgóbb imádkozásra való felszólítása minden látogatáskor - még az I. világháború éve-iben is - visszatérő gondolat. A reggeli és esti ájtatosság fokozottabb megtartására utasít az 1916-os vizitálást végző fr. Antonius Buttynay is. Ennél is egyértelműbben fogalmaz az 1918. április jegyzőkönyv: Nagykanizsa a mi rendünk részére hatalmas missziótér és az atyák csak úgy tölthetik be fönséges és hálás hivatásukat, ha az imádság lelkét soha el nem hanyagolják.22 Szigo-rúan meghagyta továbbá, hogy a háborús viszonyok ellenére a clausura az emeleti részeken feltétlenül megtartassék.23 A pasztorációs munkában nagy változást jelentett az I. világháború utáni időszak. Az államhatárok beszűkülése, a megváltozott állami berendezkedés a két forradalom, az em-berek kilátástalan helyzete jelentősen megváltoztatta gondolkodásmódjukat. Az egyház azon törekvése, hogy az állam beleszólási jogát csak a gazdálkodás és az oktatás területeire engedje be, szervezeti átalakításokat eredményezett. 1918/19-ben új-ból előkerült az egyházi autonómia ügye az egyházközségek megszervezése formájában. A végleges és országos szabályozás csak 1929-ben lépett hatályba, a szerveződések azonban országszerte megindultak. Nagykanizsán az egyházközség megalakítása 1921-ben történt meg a Szent József plébánián. Erről P. Pálinkás Roger lelkész helyettes tájékoztatta a veszprémi püspököt. A magyar püspöki kar megbízásából az esztergomi főegyházmegyei hatóság által kiadott s a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) által jóváhagyott egyházközségi szervezet szerint... megala-kították a nagykanizsait is. 17 VÉL A1741/1849. 18 Halis, 1899. 19 Rácz, 2009.102.p. 20 FLT. Liber Visitatio Conventus, 1906. május 8. jkv. A jegyzőkönyv megnevezésében - a belső oldalon - sze-repelt az 1904-es év is, de bejegyzések nincsenek. 21 FLT. Liber Visitatio Conventus, 1907. május 22. jkv. 22 FLT. Liber Visitatio Conventus, 1916. április 28 és 1918. április 29. jkv. 23 FLT. Liber Visitatio Conventus, 1918. április 29. jkv. 582 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között Előr e kell bocsátani, hogy ez nemcsak ennek a plébániának, hanem az összes nagy-kanizsai római katolikus hitközsége volt.24 A jegyzőkönyvből kiderül, hogy egy közel két éve tartó folyamatnak a végére került ezzel pont. Hangsúlyozták a megalakulás fontosságát valamint azt, hogy a hitközség súlyos feladatokat vállal magára a kántor és a templomgondnok segélyezésével, valamint a felső templom fenntartásával.25 A gyűlés határozattal fogadta el, hogy az általuk készített Alapszabály tervezet valamint a főegyházmegye által kiadott utasítás között eltérések voltak, a konfrontációk elkerülése érdekében az utóbbit fogadták el. Ki-mondták továbbá azt is, hogy a kezdet nehézségeivel küzdő hitközség anyagi erejét felülmúlja... a felső templom karbantartása... ezért azt a városnak visszaadták.26 A 1920-as évekre Nagykanizsa római katolikus népessége megközelítette a húszezret. Ennek a lélekszámnak valójában csak a ferences templom volt az egyetlen temploma, a felső templom pedig nem váltotta ki abban a formájában a hiányt. Az ott miséző piaristák nem állandó papjai voltak a templomnak. A nagyszámú iskoláskorú gyermek hitoktatási feladatai is nehéz terheket rótt a ba-rátokra annak ellenére, hogy a piaristák is vállaltak valamennyi részt ebből a munkából. A hívek közül sokan a ferences atyák tevékenységével is elégedetlenek voltak. A ferencesek maguk is érezték, hogy nem tudnak megbirkózni a feladatokkal, elhanyagolták szerzetesi feladataikat, ami miatt amúgy is sok kritika érte őket. Az imádkozás és az életrendjüket szabályozó régi statútumokat modernizálták, és a megváltozott életkörülményekhez alakították. Elhagyták az éjszakai imádságot és dél-utánra helyezték át. A napi imák rendjében és a másfél órás elmélkedésben nem változtat-tak. Ezek ismeretében a szerzetesek nehezen egyeztették össze a plébániai, oktatási és vá-lasztott életükhöz kapcsolódó tevékenységüket. Sürgetővé vált más megoldás is, így került előtérbe egy második - világi - plébánia megszervezésének gondolata. A fenti problémák ismeretében a marianus tartományfőnők P. Bendes Valér 1922. január 16-án Rott Nándor veszprémi püspökhöz írt levelében fogalmazta meg ezeket a gondokat. A rendtartomány nevében kezdeményezte a világi plébánia megalakítását azzal, hogy bí-zott a püspök megértésében és remélte, hogy megfelelő javadalmazást biztosít az újonnan alakítandó világi plébánia javára. A tárgyalások során ez volt a leglényegesebb szempont, egy új plébánia szervezése ne előlük vonja el az amúgy is szűkös pénzügyi forrásokat. Attól tartottak, hogy a város illetve híveik támogatása csökkenni fog.27 A püspök január 26-i válaszlevelében örömét fejezte ki, hogy a ferencesek a hívek pasztorációs munkáját szívükön viselik. Hangsúlyozta azonban, hogy pontosan meg kell határozni a rendnek a saját számára szükséges javadalom minőségét és mennyiséget amellyel a plébánia fenntartását és a rendtagok megélhetését biztosítani gondolták. A szervezendő világi plébánia javadalmainak forrásáról is tájékoztatást kért.28 A válaszlevél nem oldot-ta meg a sarkalatos kérdést, két plébánia fenntartásához, milyen anyagi bázis teremthető. A püspök arról nem írt, hogy ő mivel hajlandó hozzájárulni egy plébánia és személyzete ellátásához. P. Bendes rövidesen válaszolt, és tájékoztatta a püspököt, hogy a felvetett kér-déseire - sajnálatosan - ő sem tudja a választ a forrásokat illetően. Mivel úgy látta, hogy ez a legfőbb akadály úgy döntött a rendtartomány, hogy a plébániáról teljesen lemondanak. Kérték ennek mielőbbi lebonyolítását - lehetőleg július 1-éig. Attól kezdve az ott működő nyolc hitoktató-rendi lelkészt véglegesen lekapcsolják és a rendház 4-5 rendi áldozó pappal a jövőben mint tisztán konventuális szerzet a szószéken, a gyóntatószékben és a plébániákon tartandó szent-24 VÉL. A 3041/1921. 25 Uo. 3041. 26 Uo. 27 VÉL A 375/1922. 28 Uo. 583 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között missziókban fogja papi tevékenységét önzetlenül kifejteni. Mindennek anyagi forrását a hívek alamizsnájából remélték.29 A rendtartomány tehát úgy ítélte meg, hogy mindazt az oktatói, igazgatási tevékenységet, ami a „plébánia" funkciótól elvárt, már nem tudta és nem akarta ellátni. A javaslatra néhány napon belül megérkezett a püspök elutasító válasza. Tudomásul vette, de nem fogadta el, hiszen abban a helyzetben nem állt rendelkezésre elegendő vi-lági pap illetve hitoktató még egy plébánia fenntartására sem, nem kettőre. Ezen felül a templom kérdése is felmerült .. .mert alig hiszem, hogy a Szent Ferenc rend szeretné, hogy az ő zárdatemplomában egy világi pap plébánia funkciókat tartson.30 Ez ellentétek forrása lett volna a világi egyház és a rendtartomány között. Ezért a ferences plébániának is meg kell maradni és kérte a tartományfőnököt, hogy minden lehetőséget használjon ki, amellyel a plébánia javadalmazását biztosítani tudják. Kérdésként felvettette kapnának-e a várostól vagy a her-cegtől valami anyagi segítséget a plébánia számára. A püspök ígéretet tett egy világi plébánia alapítására, aminek ellátásához minden pénz-forrási lehetőséget mozgósítani törekedett. Május elejére jelezte Nagykanizsára jövetelét, amikorra - úgy gondolta - megfelelő információk birtokában lesz a továbblépés megté-teléhez. A további egyeztetéseknek nem ismert írásos nyoma, de a június végén kelt tar-tományfőnöki levél tartalma alapján arra lehet következtetni, hogy a két egyházi vezető tárgyalásain nézeteltérések voltak. Nem kideríthető okból az egyeztetések során élőszóval elhangzottak, valamint a püspöki levél írott tartalma között jelentős eltérések mutatkoztak a rendi plébánia feladatainak, a hitoktatói feladatoknak, illetve az ott maradók ellátásával kapcsolatban. A hitoktatást végző rendtagok munkáját segítendő a tartományfőnök hitok-tató nők bevonását javasolta leányiskolákban azzal, hogy az már Budapesten bevált. Azt is felajánlotta, hogy a világi pap hitoktatók - ideiglenes lakásmegoldása segítésére - a kani-zsai rendházban biztosítanának helyet számukra úgy, hogy egy utca felőli bejáratot alakí-tanának ki. Ezt a lehetőséget a házfőnök atyával még egyeztetni akarták.31 A továbbiakban a világi plébánia szervezésének részletes történetét a felső templom tör-ténetének ismertetésekor tesszük meg. Itt jelezni kívántuk, hogy sok vitás kérdés volt, zö-mében anyagi problémák miatt. Az új világi plébánia felállítása megkönnyítette a ferences testvérek munkáját, de anyagi nehézségeik továbbra is maradtak. A rendház és a plébánia anyagi lehetőségeit dokumentumok hiányában nem tudjuk teljes körűen áttekinteni.32 A megmaradt források alapján egy-egy időszak gazdasági eseményeiről tudunk tájé-koztatni. 1909-ben a bevételek: 9702 koronát, a kiadások 6302 koronát tettek ki.33 A követke-ző adat az új házfőnök P. Pálinkás Roger elnöklete alatt 1919 novemberében tartott ülésről való. A ház átvételekor 56.097 korona volt a kasszában, amihez az októberi a bevétel: 66.511 korona, kiadásuk 35.211 korona volt.34 A bevételek és kiadások alap adatai nem voltak rész-letezve. Havonta 242 misét tartottak ennek bevételei 3385 koronát tettek ki. A várostól az év végén 30.000 koronányi támogatást reméltek, ezt 1920 februárjában meg is kapták, de csak az adott évre.35 Természetbeni segítséget - ez leginkább tűzifa volt - időszakosan a hercegi 29 VÉL A 948/1922, A 2768/1922. 30 VÉL A 2768/1922. 31 VÉL A 267/1922. 32 VÉL A 4306/1922. Az 1920-ban készült adminisztrátor váltsánál az átadási irat még tartalmaz számadások meglétére utaló adatot. Ezek jelenleg ismeretlen őrzési helyen vannak. 33 FLT. Discretiriális (később: Házitanács) Tanács Jegyzőkönyvei MS 378 1910. január 4. jkv. A tanács üléseit havonta tartotta és a rendház bevételeinek és kiadásainak rögzítésére szolgált. Az 1920-as évek közepétől Házitanács ülési jegyzőkönyvek néven szerepelt. 1913-1919 között nem vezették. 34 Uo. 32 p. 35 FLT. MS 378 1919. december 2. jkv. 1920. február 5. jkv. 584 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között uradalomtó l is kaptak. A stóla díj, a hitoktatás után járó díj és a hívektől kapott egyéb ado-mányok voltak még bevételi források, ezekhez a filiák is hozzájárultak. A szerzetesek ellátásában sokat segített a konyhakert, a jószág tartás valamint az egyhá-zi földek művelése, vagy művelésre kiadása. Ez utóbbiak összegére nincs adat. A rendház és a templom fenntartása és jó karban tartása, külső- és belső épületjavítások időről időre jelentős pénzösszegeket igényeltek, amit a város és a hívek anyagi támogatása nélkül nem tudtak volna megoldani. Nagyobb felújítási munkákhoz kölcsönt is igénybe vettek. A korona évről évre való romlása azonban komoly gondokat jelentett az amúgy is pénzszűkében levő rendháznak. 1930-ban nagyobb tatarozási munkákba fogtak. A munkálatok végeztével a zárdafőnök ismertette, hogy .. .kitakarítatta a padlást, ami emberemlékezet óta nem volt.36 Rendbe hozatták a kolostor tetőt, a csatornát, a villanyvezetéket a falba tetette, valamint kifestették az összes szobát és a folyosót. Éber Sándor festőművész a templom díszítésében lévő hiányokat pótol-ta, díjazására 5885 pengőt fizettek ki. Az 1920-as évek végén a szerzetesek magaviseletével továbbra is sok gond volt. A házfő-nök és rendtagok tiltakoztak egyes társaik késő éjjeli órákban való kimaradása ellen.371931-ben nagyon remélte a házfőnök, hogy Kiskanizsa megszűnik filia lenni, és ezáltal a fegyelmet is jobban meg lehet tartatni, de ez végül is nem valósult meg. Erre az időszakra esik a félcipő viselésével kapcsolatos probléma. Voltak rendtagok, akik ezt a viseletet igényelték volna, de a házfőnök atya ez senkinek nem engedélyezte.38 Ennél jóval súlyosabb vétsége volt annak a szerzetesnek, akit Németh János cipész 1930-ban a püspöknél panaszolt be az Urnapi prédikációja miatt. Állítása szerint a magzatelhaj-tásra kitanító Sulpic plébános szavai általános felháborodást keltettek. Arra, hogy az eset va-lóban megtörtént-e nincs adat.39 Az 1931. év Páduai Szent Antal halálának 750. évfordulója tiszteletére számos ünnepséget szerveztek. Megalapították a Szent Antal imatársulatot és az éves zarándoklat Búcsúszentlászlón szeptember 13-án, szintén a megemlékezés jegyé-ben tartották.40 Az elkövetkező években továbbra is számos fegyelmi probléma adódott. Fr. Baksa Luk-ács egyszerű fogadalmas szerzetes nem érezvén magában kellő hivatást még a kiskáptalan előtt pár nappal eltávozott a rend kötelékéből. Ugyanazon a napon két terciárius oblátus elhagyta a ren-det.41 A zárda létszáma 10 lett, 7 páter és 3 fráter. Amikor még Kiskanizsa kiválásáról szó volt, tervezték a gazdálkodás átszervezését. Egyik lépése a lótartás megszüntetése lett volna, ezáltal 1500-2000 korona megtakarítást reméltek. Jelentősebbnek ítélték a tehéntartás megszüntetését, miután kiszámolták a napi tejfogyasztást, valamint a túró és a tejföl felhasználását, úgy vélték, hogy a palini tejgazda-ságtól 60 pengőért havonta be tudnák szerezni és ez kevesebb, mint amennyibe a tehenek tartása került, sőt a rét és a kaszáló területek bérbeadásából bevételük származott volna. Végső döntést az október 21-ei ülésen hoztak, ahol a rend tagjai nem fogadták el a tervezett gazdasági változtatásokat, elvárták, hogy legyen. Nihil innovata, nisi cjuod traditum est. (Ne újítsunk, hacsak nem kényszerítenek.)42 A gazdasági világválság hatásai a rendet sem kerülték el. A zárdaépület tatarozási munkái idején jelentős tartozásokat halmoztak fel, közel 60.000 pengőt. Nagy erőfeszítések 36 FLT. MS 378 1930. október 15. jkv. 37 FLT. MS 1928. június 25. jkv. 38 Uo. 39 VÉL A 2495/1930. 40 FLT MS 378 1931.július 21. jkv. 41 Uo. 42 FLT. MS 378 1931. október 21. jkv. 585 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között árán tudták csak a havi törlesztési ütemezést tartani. Megállapították Nagykanizsán évtizedes cégek és boltok csuknak és buknak máról-holnapra, s ha ez így tart sokáig insolventiát jelent majd az egész ország és csődbe jut az egész művelt világ! Mi most a kapitalizmus bábeli tornyának szörnyű összeomlását látjuk és éljük át napról-napra/43 A Házitanács ülési jegyzőkönyvbe 1933-ban szokatlan bejegyzés került. A kizárólag gazdálkodási ügyekkel foglalkozó testület az október 24-ei ülésén jegyzőkönyvbe vette, hogy Kállay Tibor, Nagykanizsa országgyűlési képviselője a Polgáregylet nagytermében beszédet mondott. A gyűlésen minden legitimista vezető jelen volt: Ernszt Sándor, Farkas Tibor, gr. Csekonics Iván, Hódossy Gedeon és br. Kray István. Az egész gyűlés nagy tüntetés volt a legitim-izmus mellett.u 1932-ben új házfőnök P. Molnár Arkangyal vette át a vezetést február 15-vel. Házfő-nöksége első két évében sikeresen szilárdította meg a zárda pénzügyi helyzetét és 1934-re minden korábbi adósságukat kifizették. 1933 decemberében beszámolt némi átalakítási munkákról, ami a „fehér termet" érintette. Az ott lévő színpadot áthelyezték a terem első részébe, ahol valamikor kápolna volt. A korábbi cselédszobával és a harmadrendi könyvtárral meg-nagyobbították. így az egyesületek számára termet tudtak biztosítani, az átépítés 371 pen-gő költségét is azok fedezték.45 1934-től apróbb fejlesztéseket hajtottak végre mind a gazdaságban, mind az épületen belül. 21 db. gyümölcsfát telepítettek a zárda kertjébe a régi, kiszáradtak helyett. Az egész templomot kókusz szőnyeggel szőnyegezték fel, 1936-ben egy ostyavágó gépet vettek, az épületek takarításának megkönnyítésére pedig porszívót vásároltak. 1937-ben a toronyórát is meg tudták újítani, négy oldalán üvegvilágító lappal látták el. Ennek költségeit a város fedezte. 1938. július 31-én vasárnap villám csapott a gazdasági épületbe, aminek követ-keztében először a padlás égett, majd az egész épület. Mivel biztosítva volt, 12.000 pengőt kaptak az elszenvedett kárért a biztosítótól.46 1936-ban a veszprémi egyházmegye általános kánoni vizsgálatot végzett a ferences plébánián is. A vizsgálat a ferences plébániát is betagolta a világi egyház rendszerébe, a zalai főesperesség és a nagykanizsai esperesi kerület keretébe tartozott. Anyakönyveit - az összeírás szerint - 1636 óta vezették, kegyura nem ismert, és a látogatás idején P. Czirfusz Viktor volt a lelkész helyettes. Az összeírás szerint a következő felekezetek voltak jelen Nagykanizsán: A Nagykanizsán működő felekezetek és lélekszámuk 1936-ban (fő)47 01 > 01 <-! Római katolikus CA 9 Református Görögkeleti « *•> Összes Község i 01 bC 5 rt > w TS w H N i—I Nagykanizsa 27255 518 493 19 3427 31741 Palin 650 650 43 FLT. MS 378 1931. január 18. 44 FLT. MS 378 1933. október 24. jkv. 45 FLT MS 378 1933. december 27. jkv. 46 FLT. MS 378 1938. szeptember 14. jkv. 47 VÉL A8 Kánoni látogatások, 1936. 12 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között 184. kép: A kiskanizsai ferences plébániatemplom belseje 1942 körül A vizsgálat kitért az orvosok és bábák felekezeti hovatartozására: az előbbiek katoli-kus, protestáns és zsidó, az utóbbiak katolikus és zsidó vallásúak voltak. A két protestáns egyház között nem tett különbséget. A kérdéskörök kiterjedtek a gyónások és áldozások, valamint a keresztelések, házasságok és halottak számára, az istentiszteletek rendjére, a templomlátogatás gyakoriságára nemek és korosztályok szerint és az istentisztelethez kap-csolódó különböző események megtartásának dokumentálására. Hitbuzgalmi szervezetek és létszámuk 1936-ban48 A plébániához: elemi, polgári, kereskedel-mi iskola és leánylíceum, valamint felsőke-reskedelmi iskola tartozott. Az osztályokban nemek szerint vegyesen jártak a tanulók. (Ér-telemszerűen ott, ahol az iskola jellege nem különböztette meg őket.) Működött katolikus óvoda is: 80 fiú és 95 leánygyermek részvé-telével. A kérdések kiterjedtek a szervezett előadások mennyiségére is. Általában 390 is-meretterjesztő előadás volt, zömében valláser-kölcsi (140) de a szórakoztató (120) is jelentős számot tett ki. A legalacsonyabb a természet-tudományi előadás volt nyolc alkalommal. A városnak 2600 kötetes könyvtára, 320 tagú egyházi és 270 tagú világi vegyes ének-kara volt, a zenekar 90 zenészből állt. A leven-ték száma: összesen 1200 volt. Az összeírás foglalkozott továbbá a birtokviszonyokkal és a katolikus hívek foglalkozásával. Hitbuzgalmi szervezet neve Tagok száma (fő) Jézus Szíve 550 Rózsafüzér 1600 Szívgárda 800 Oltáregylet 270 Hitterjesztés 1236 III. rend 670 Mária kongregáció 180 Misszió 150 Credo 500 48 Uo. 587 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között A katolikusok foglalkozás szerinti megoszlása 1936-ban (%-ban)49 A katolikus szellemi munkások száma foglalkozásonként 1936-ban50 Foglakozás Hívők száma (%) Mezőgazda 22 Gazdasági cseléd 2 Földműves/napszámos 17 Iparos 20 Gyártulajdonos Nincs Gyári munkás 16 Kereskedő 9 Tanonc 2 Katolikus szellemi munkás 12 Szellemi munkás Számuk Lelkész 30 Orvos 20 Tanító 200 Jegyző 5 Ügyvéd 16 Gazdász 2 Erdész 2 Tisztviselő + nyugdíjas + családtag 3000 A felmérés 300 ínségest számlált össze, 50 sokgyermekest, 120 nyomorékot, 9 elmebeteget, 45 árva gyermeket és 150 munkaképtelen férfit és nőt. A katolikus hívek száma 27.255, eh-hez képest a templomok befogadó képessége 1800 + 1200. Házi krónika (História Domus) a vizitálás idején 1650-től volt vezetve. A plébánialakra és egyéb egyházi épületekre, az iskola épületre és a könyvtárra vonatkozó kérdéseket nem töltötték ki.51 A rendi és világi egyházhoz tartozó hitoktatók egymás közötti óraszám megosztása, mindig vitára okot adó kérdés volt. A 30-as években próbálták ezt finomítani, és a háttér-ben megegyezni. A szerzetes hitoktatók általában 22 órát a világiak 20 órát vállaltak. Vezető elv legyen: kerüljük a horzsolódási felületet, mert a papság széthúzása kifelé igen rossz benyomást tesz a hívekre írta a püspökség.52 1939-ben, a háború kitörése után, Nagykanizsára jelentős számú lengyelországi mene-kült érkezett, akiknek egyházi ellátását P. Gulyás Gellért fontosnak tartotta, de nem volt rá hely. Kéréssel fordult ezért a püspökhöz, hogy egy leszerelt gyárépületben misézhessenek, valamint az Oltáriszentséget ott tarthassák. A püspök a hely méltatlanságára hivatkozva nem járult hozzá.53 1940-ben megkezdődött a harmadik plébánia - Kiskanizsa - szervezése. Térképre rög-zítve rajzolták be a határokat, e szerint a Principális csatorna, mint természetes határ... lett vol-na.54 A veszprémi püspök feltételesen elfogadta, véglegesen csak a Szentszéki jóváhagyás után 1942-ben, Szent József ünnepén lépett életbe. Az egyházközségi szervezet 1941-ben megalakította a Központi Tanácsot, ahová az egyes plébániák 4-4 tagot delegálhattak. Egy egyházi és egy világi elnöke volt és - kezdetben - 8 képviselő, mert Kiskanizsa még nem delegálhatott. Három évre választották meg őket.55 Feladata az egyházi vagyon kezelése és minden gazdálkodást érintő ügy bonyolítása volt. Mivel nem minden plébánián alakultak, 49 Uo. 50 Uo. 51 Uo. 52 VÉL A 5695/1937. 53 VÉL A 6256/1939. 54 VÉL A 483/1941. 55 VÉL A1958/1941, A 2368/1940, A 4281/1941.; FLT. MS 3781942. március 30. jkv. 588 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között ezér t nem lett volna joguk az egyes plébániák költségvetésének elfogadásához, kérték a püspök mielőbbi jóváhagyását. 1942-ben fr. Boros Fortunát általános vizitálást tartott, ennek legfontosabb megállapításai: 1. A hosszú évek óta tartó rendi fegyelmi problémákat nem tudták orvosolni, megszün-tetni. Nem volt egyetértés a szerzetesek között. A közös imákat nem látogatták. Nem fogla-koztak a laikus testvérekkel, az esti elmélkedéseket pedig teljesen elhanyagolták. 2. A gazdálkodással elégedett volt, rendben találta az épületeket. A rendház megélhe-tését biztosítottnak látta, 12 hold szántóföldjük, 20 hold rétjük és 3666 négyszögöl szőlőjük volt, teljes felszereléssel. Állatokat tartottak: 2 ló, 10 tehén. 14 sertés, 4 juh és számos apró jószág segítette az alapvető ellátást. A fő jövedelmi forrás: a perselypénz, a stóla, az egy-házközségtől megállapított éves jövedelem, a párbár, ezek összesen 25.000 pengőt tettek ki. 3. A plébánián nyolc felszentelt pap volt, az éves gyónások száma: 60.000.56 1942 augusztusában P. Gulyás Gellért személyében új házfőnök lett. Első feladatai közé tartozott, hogy szabályozta a szónoklatok rendjét, az egyletek vezetőinek kinevezését és az atyák között a gyóntatás felosztását. Rögzítette a napirendet, amely szerint 5 órakor ébresz-tették a szerzeteseket, fél 6-kor reggeliztek, amit elmélkedés követett. A napi teendők ellá-tása után fél 4-kor ebédeltek, majd a teendőiket folytatták. Fél 4-kor zsolozsmát tartottak, este fél 8-kor vacsora, ezt követően háromnegyed 9-kor esti ima volt elmélkedéssel. Hónap utolsó péntekje a „csend napja" volt. 1943-tól bevezették a jegyrendszert, ehhez a rendháznak is alkalmazkodnia kellet.57 A szerzeteseket ellátását ezen kívül az általános rossz termés is sújtotta. Az 1942-től vezetett rendháztörténet az általános és helyi eseményekről részletes elem-zést ad. 1943 végétől egyre nehezebb lett az emberek élete. 1944-ben rendszeressé váltak a légitámadások a városban, ami a háború borzalmaival szembesítette a város lakóit. A frontokról egyre több sebesült érkezett, ezért a kórház mellet számos középületet is át kellet a sebesültek ellátására alakítani, többek között a Casino, a polgári fiú- és leányiskola, valamint a Vécsei úti iskolát. Ellátásuk nagy terhet jelentett annak ellenére, hogy minden felekezet női egyesülete próbált anyagi segítséget adni és lelki vigasztalást nyújtani. 1944. május 29-én bérmálást tartottak, de a 264. bérmálónál félbe kellet szakítani, mert a megszó-laltak a szirénák és a rendház kertjében kialakított óvóhelyre menekítették az embereket. Augusztustól állandósultak a légiriadók, decembertől pedig az elsötétítések is nehezítették a hívek életét. Az összejöveteleket és az esti ájtatosságokat is át kellet szervezni. A karácso-nyi éjféli misét, majd a szilveszteri hálaadási misét is délután tartották. A körülmények 1945 márciusára annyira romlottak, hogy a városi mérnök tervei alap-ján a rendház pincéjében további óvóhelyet alakítottak ki, külön a polgári lakosság és kü-lön a rendtagok számára. Több száz ember menekült ide, ellátásuk óriási erőfeszítéseket igényelt. A húsvéri ünnepek előtti nagyszerdán és nagycsütörtökön a papi zsolozsma a Jeremiás siralmai" voltak. Az orosz csapatok április elsején szállták meg a várost, az ese-mények az óvóhelyen érték a szerzeteseket és az embereket is. A házfőnök másnap elérte a város katonai parancsnokánál, hogy a miséket megtarthassák és védelmet kértek és kaptak a rendházban menedéket találók, valamint a „zabrálások" ellen.58 A harcok során a templom és a sekrestye épülete nem sérült, de az ablakokat a légnyo-más betörte, a rendházat azonban több találat érte. Különösen sérült az ebédlő és a tehénis-tálló. Júniusban, júliusban már bolgár katonák táboroztak a városban. Általában velük több probléma volt, mint az orosz katonákkal, de a szerzetesek munkáját nem akadályozták. 56 FLT. MS 378 1942. július 5. jkv. 57 FLT. Nagykanizsa História Domus. 1942-től vezették. 58 FLT. História Domus 1944-1945. 589 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között Nagy volt a drágaság és a nélkülözés, sokan maradtak fedél nélkül. Élelem hiány volt, mert sok mindent elpusztítottak az átvonuló német majd orosz csapatok. A szőlőhegyen kirabol-ták a szerzetesek pincéit is, de csak élelmet és bort vittek el. A szerzetesek igyekeztek segíteni, ingyen konyhát működtettek heteken keresztül 200-250 személynek biztosítottak ételt, de nem mindenkinek a helyzetén tudtak javítani. Több iskola is a rendházban kezdte meg a tanítást április végén. Az 1945-ös tanévet július 11-én zárták. A városba visszatért azoknak nagy része, akik a harcok elől elmenekültek és foly-tatták foglalkozásukat. A nyári hónapok folyamán szétszedték az óvóhelyet és a beépített farönköket eladták tűzifának. Július végére a hívek segítségével a szerzetesek eltakarították a romokat és igye-keztek a kiesett mezőgazdasági munkákat is pótolni. A História Domus írója elégedett volt a termények fejlődésével és remélte, hogy az élet helyreállásával a lelki sebek is lassan begyógyulnak.59 Júniusban fr. Király Kelemen egyházlátogatást tartott. Nagyra értékelte a rend tagjai-nak helytállását a háború viszontagságos idején. Megmentették százak és százak életét, leányok, asszonyok érintetlenségét, sokakat tápláltak és gyógyítottak... Külön kitért P. Gellért bátorságára az orosz katonai parancsnok előtt, ugyanis az ő közbenjárására .. .az alezredes személyesen jelent meg a rendházban és intézkedett, sőt éjszakára őrséget is adott.60 Jegyzőkönyvbe került a húsvét hétfői állomásparancsnoknál tett látogatás eseménye, mely szerint Vicsnyevszky őrnagy legelső hivatalos intézkedése az volt, hogy nyílt paran-csot adott. Történelmi adatként dokumentálhatjuk, hogy az orosz állomásparancsnokság legelső hivatalos rendelkezése egy egyházi intézmény védelmében történt.61 A vizitátor ugyanakkor megállapította, hogy a szerzetesek között a nehéz idők ellenére, hiányzott a harmónia, a szent egység, a testvéri szeretet és az egyéni önzés kerekedett felül.62 (Arra nem tért ki a vizitátor, hogy a harcok idején mennyi ferences barát hagyta el a Nagykani-zsai kolostort.) Király Kelemen szerint a templom gyéren látogatott és nagy volt a „lelki sor-vadás". A szerzetesek eldöntötték, hogy a hitélet növelésére a szentek ünnepeit igyekeznek felhasználni. Gyakoribbá tették a családok látogatását és általában az egész lelkipásztori munkát előtérbe helyezték. Erre az ájtatossági alkalmakat is fel akarták használni.63 Júliustól új házfőnök lett P. Vados Pál személyében. Az év második felében már az ő ve-zetése mellett álltak neki a lelkek újjáépítéséhez, és az épületek rendbetételéhez. Szeptember, október hónapoktól fokozatosan elkezdték működésüket az iskolai egyletek és megválto-zott névvel a Kalász Leányok és a Dolgozó Leányok egylete. Folytatta működését a Szív-gárda és az Oltáregylet is. A tél előtt igyekeztek a rendház tetőzetének felújítási munkáit is befejezni. Eleiem fejében a téglagyártól kaptak cserepet, a mester azonban 70.000 pengőt kért a munkáért. (A cserép darabja 260 pengő volt.) A gáz bevezetését is megoldották, bár a munkák lassan haladtak, de október 4-én Szent Ferenc ünnepén meggyújtották az első gázrózsát, és november elejétől véglegesen működött.64 Az év vége felé ismét előtérbe kerültek a fegyelmi problémák is. A házfőnök a „fri-zurák eltüntetését" és a fegyelem helyreállítását sürgette, de a téma még a decemberi jegyzőkönyvben is szerepelt. A plébánia leltár szerinti átvétele novemberben történt meg. A vagyonleltár szerint irattára volt a plébániának. A Nagykanizsához tartozó lazsnaki 59 FLT. História Domus 1944-1945.; VÉL A81945. május 9. 60 FLT. História Domus 1945, MS 378 1945. június 14. jkv. 61 FLT. MS 378 1945. június 14. jkv. 62 Uo. 63 FLT. Liber Visitatio Conventus, 1945. június 15-17. jkv. 64 FLT. MS 378 1945. október 21. jkv. 590 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között filián az Inkey család kápolnáját a háború során kifosztották és a nagykanizsai temetőká-polna felszerelése is megsemmisült.65 Isten kegyelméből szerencsésen befejeztük az Ó Esztendőt! Ámen. Ezekkel a sorokkal zárta le a krónika írója a rendház történetét. Igaza volt, szerzetesek életében nem esett kár, az élet pedig lassan helyreállt. A háborún túl voltak, a következő évek viharos eseményeit még nem láthatták előre. 1946. február 25-én tartották a rendház és a templom megalapításának 250. évfordulóját, ahol megemlékeztek gróf Berger Kristófról, aki az építéshez telket adományozott. Ő volt a rendház második megalapítója.66 Az ünnepi beszédben méltatták a 18. század veszprémi püspökét Padányi Bíró Mártont is, akinek nagy szerepe volt abban, hogy Nagykanizsa Magyarországhoz tartozik.67 Jézus Szíve plébánia Nagykanizsán világi plébánia létrehozása régi kívánsága volt a híveknek. A 18. század közepén került szóba először, hogy ne a ferencesek vezessék a kanizsai plébániát. Bedő György nagykanizsai kerületi esperes a fentiek indoklására előadta, hogy világi papság vezetése mellett rendezettebb plébánia lenne Kanizsán is.68 E gondolatok írója Pfeiffer Já-nos sem talált írásbeli megerősítést kutatása idején, hogyan képzelték ezt el az akkoriak a gyakorlatban. Az elképzelésekből semmi nem valósult meg, és az 1764-ben épült egykori temető kápolnát a városba költöző piaristák kapták meg használatra, de a város tartotta fent.69 A diákok számára itt tartották a miséket és az idők folyamán meghatározott vasár-napi misézésre is sor került. A kápolna Nepomuki Szent János tiszteletére volt szentelve. 1824-ben gyűjtést szerveztek, és az összeadott pénzből kibővítették a templomot és tornyot építettek, sőt egy 400kg-os harangot is kaptak a „városi tanács becses ajándéka"-ként.70 Az 1860-as években Renolder János veszprémi püspök ismét előhozta a második plébá-nia létesítésének ügyét. Elképzelése szerint a murakeresztúri apát halálával utódja az apáti kinevezés mellett kanizsai plébános is lett volna, Nagykanizsára tervezték a székhelyét, ami szerinte az egyházmegye érdekét és a lelkek üdvét tekintve is igen kívánatos.71 Ez a felve-tés sem nyert megerősítést, dokumentumok hiányában nem tudni, mennyire foglalkoztak komolyan vele. 1887-ben a felsőőri prépostsággal való összevonásban látták egy új plébániaalapítás lehetőségét, ahova már a hercegi uradalmat is, mint esetleges kegyurat bevonták volna. A közel két évig tartó egyeztetésekről mára dokumentumok nem találhatók, így a Pfeiffer és Halis által leírtakat ismételhetjük.72 A korabeli bizonytalanság mögött a kegyúri jogok tisztázatlansága húzódott meg. Noha az egykor a Szapáry család birtokában lévő Nagykanizsa a város tartozékaival és a kegyúri 65 VÉL A 2051/1945, A 3885/1945. 66 VÉL A 4951/1946. 67 A veszprémi egyházmegyét a török háborúk után újjászervező Padányi Bíró Márton püspök sokat tett azért, hogy a délvidéki plébániák ne kerüljenek Zágrábhoz. Harcolt saját korának egyházi vezetőivel is azért, hogy megértsék: magyar ajkú papok nélkül elveszik ez a terület az ország számára. 68 Pfeiffer, 1941. 5.p. 69 Zoltványi, é.n. 21p. 70 Zoltványi, é.n. 21.p; Kunics, 1992. 206.p. 71 Pfeiffer, 1941. 6.p. 72 Uo. Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között 591 joggal együtt kihalásuk után a Batthyány családra szállt 1744-ben, az új birtokosok ugyanak-kor a kegyúri jogokat soha nem gyakorolták.73 Az 1824-ben átépített templom-kápolna az 1890-es évekre felújításra, mondhatni teljes átépítésre szorult a hívek megnövekedett száma miatt. Ekkor még nem kapcsolták össze, sőt hangsúlyozták is, hogy nem új plébániát akarnak. A templom újjáépítésre Építő Bizott-ságot hoztak létre. A bizottság 1898. december 1-én kelt és a veszprémi püspöknek küldött beadványában előadta, hogy a .. .Nep.Szt. János tiszteletére szentelt u.n. felső templom elhanyagolt állapota ébresztette a buzgó hívekben a gondolatot, hogy e templomot díszesebb állapotba hozzák...74 A felhívásra, számos adomány gyűlt összes, sőt a gondolat visszhangra talált a város zsidó lako-saiban is és jelentős összeggel támogatták.75 A piaristáknak nem akartak újabb jogosítványokat adni egy plébániaalapítással, de az új templomot is az ő kezelésükben akarták hagyni... legfőképpen a tanuló ifjúság vallási szükséglete-inek használatára álljon.76 Annyit hozzátettek, hogy az újjáépítés után a vasárnapi és ünnepi misék tartására legyen lehetőség, és tudták, hogy ehhez a kéréshez nincs felhatalmazások, de ezt majd a püspökkel történő további egyeztetéssel képzelték. Itt rögzítették hivatalosan először azt, hogy a templom fenntartója a város, és az egyházjogi felügyelet tiszteletben tartásával egyik városi tanácsnok, mint „templom atya" szerepelt. Ő gondoskodott a temp-lom karbantartásáról, ezért a templom minden jövedelme a várost illette. Az újjáépített templomot is a város hatóságának átadják.77 Az Építő Bizottság kérte a püspök támogatását a VKM előtt is ahova segélyért folyamodtak tárgyi ügyben. A levél aláírói a bizottság elnökei: Mikos Géza királyi táblabíró, Hertelendy Béla ügyvéd, dr. Pachinger Alajos főgimnáziumi igazgató és Véber Vince helyettes plébános. A széljegyzetekkel ellátott levélben a püspök a piaristákkal való viszony tisztázására figyelmeztetett, továbbá felhívta a figyelmet arra, hogy a város esetleg a megnövekedett terhekkel nem vállalja a templomot. Az észrevételek válaszlevélben nem lettek megírva, ezért 1899. májusában aggodalmas levelet küldött a bizottság a püspöknek, ...hogy a ma-gyar katolicizmus kilenc százados nagy ünnepére nem teljesedett be buzgó óhajtásunk... új, díszes templomban zengjük el hálánkat az úrnak.78 Május 26-iai keltezéssel a püspök az alábbi elutasító választ küldte: A nagykanizsai római katoli-kusfelső templom újjáépítésére alakult bizottságnak folyó év május 3-án hoz-zám intézett felterjesztése kapcsán van szerencsém Nagyságotokat tisztelettel értesíteni, hogy eltekintve a bizottság előtt is ismeretes nézetemtől, melyet a szóban forgó templomépítés ügye iránt kezdettől fogva tápláltam, mely-ben csak megerősített ama körülmény, hogy a kezdetben kitűzött terv oly ál-talam előre nem is láthatott arányokat öltött, hogy annak megvalósítása még 73 Uo. 74 VÉL A ad.2914/1898. 75 Uo. 76 VÉL A 2914/1898. 77 Uo. 78 VÉL A 1899/1899. 185. kép: Úrnapi körmenet a Felsőtemplom előtt 1864-ben 592 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között több nehézségbe ütközik, melyeknek elhárítása hatáskörömön kívül esik. Újabban az a körülmény is aggodalommal tölt el, hogy Nagy-Kanizsán a plébánia kérdése is előbb-utóbb eldöntendő lészen. Minthogy ennélfogva a templomépítés ügyét is tulajdonkép a plébánia kérdés megoldásától kell függő-vé tennem, a jelen körülmények között a bizottságnak abbeli kérelmét, hogy a Vallás és Közoktatásügyi m. (magyar) kir. (királyi) kormánynál közbenjárjak, legnagyobb sajnálatomra nem teljesíthetem.79 A nagykanizsai ügy azonban ennél összetettebb volt, és Hornig püspök dr. Günther Antal ügyvédhez fordult jogi tanácsért.80 A Templomépítő Bizottság kérése ugyanis nem a legalkalmasabb időpontban érkezett. A ferences rend életében zajló szervezeti változások - a Szent László rend megszüntetése - bizonytalan helyzetet teremtett az általuk pasztorált területeken. A korszakbeli ferences rendtörténet, valamint a nagykanizsai rendház iratainak hiányá-ban nem ismerjük az okokat és az azokat követő döntéseket, amelyek az egyes ladiszlaita plébániák és rendházak szétosztásához vezettek.81 A püspök kérdésfelvetései két nagy té-makört öleltek fel, az egyik a kanizsai kegyuraság kérdése, amiről nem találtak dokumen-tumokat, és a ferencesek által a püspöknek küldött iratokban szereplő adatok a plébánia és a rendház egykori alapítási körülményeiről, anyagi alapjairól. A püspök ezeket az iratokat tovább küldte, így tényleges tartalmuk nem ismert. A levél írásának idején Hornig püspök bizonytalanságot érzett a plébánia ferencesek általi további pasztorációjára is. A másik nagy kérdéskör a világi plébánia létrehozása és annak a jog által meghatáro-zott kötelezettsége .. .Az eddig általam elnyomott, s ezért hivatalos alakban még nem jelentkezett törekvés, világi plébániát „kapni", mondom „kapni", mert a „közönség" úgy látszik azt hiszi, hogy az „Egyház" köteles neki mindenestől kész plébániát alapítani, sőt aligha csalódom abbéli sejtelmemben, hogy minden kérés saecularizatiora (világivá tétel) akut kérdéssé válik. Felmerültek a püspök részéről további olyan kérdések is, hogy van-e olyan hatályban lévő törvény, rendelet, stb. mely kimondaná, hogy valamely község katolikusainak plébániává alakulniuk kell? Nem értette a város és a Batthyány család között kialakult jogi helyzetet, ami a kegyuraságra vonatkozott. Ellentmondást érzett az 1816-os és 1832-es egyházlátoga-tások és még a legutóbb készült schematizmusban leírt adatokban, ahol a Batthyány csalá-dot „patrónusnak" mondták, de mi címen és mit jelent ez .. .egy szerzetesi eklézsiánál? Kérdés volt az is, hogy a községnek hozzá kell-e járulnia a hatóságok megállapodása-ihoz és kik a katolikusok egyetemének képviselői?82 A felvetett kérdések akkoriban más helyeken is felmerültek, és számos alkalommal helyi megoldásokat találtak. Az egyház-községi szerveződés sem adott választ sok mindenre. Az ügyvéd válasza nem ismert és mivel a korszak plébánia iratai sem állnak rendelkezésre így nem tudható, hogy milyen további lépések voltak, ha voltak. A háború alatt nem foglalkoztak ilyen ügyekkel, sőt a templomépítésre szánt pénz is más célra lett felhasználva. A plébánia alapítás ügye 1920-ban került napirendre ismét, már teljesen más körülmé-nyek között. Herceg Batthyány Strattman László levelet írt Rott Nándor püspöknek mely-ben tájékoztatta, hogy az uradalom jogügyi igazgatója a plébánia alapításáról tárgyalt a hitközség embereivel. Ott azonban elutasításra talált, mert azzal érveltek, hogy ...aferenc-rendiek eddig betöltött munkakörükben és jövedelmükben csonkítani nem akarják... Batthyány úgy érezte, hogy ... szép tervünk dugába dőlt, úgy gondolta, hogy a maga részéről megtett min-dent, ami ...a város katolikus hitéletének üdvére és megerősödésére szolgált volna.83 79 VÉL A 1631/1899. 80 Günther Antal (született 1847-ben) a Kúria elnöke, jogász, egyházi, majd számos világi újság munkatársa, 1906-tól az Igazságügyi Minisztérium államtitkára, majd igazságügyi miniszter lett. In: Révai, 1913. lOl.p. 81 Halis, 1899. 82 VÉL A 3263/1899. 83 VÉL A 3152/1920. 593 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között A püspök válasz levelében leírta, hogy neki is ezt mondták az egyházközség emberei, sőt úgy gondolták, ha alakulna második plébánia azt is a ferenceseknek kellene pasztorálni. Batthyány herceg egy második plébánia alapításához komoly adománnyal járult volna hozzá, amit a kanizsaiak igénybe szerettek volna venni azért, hogy a ferencesek nehéz helyzetén segítsenek. Ezt a főpásztor határozottan ellenezte és a hercegnek írt levelében is nyomatékkal kérte ...semmi szín alatta ezt ne adja meg a jelen plébániának, hanem méltóztassék megmaradni azon kikötés mellett, hogy ezen fejedelmi adományt csakis egy második plébánia felállí-tása céljából hajlandó folyósítani, amely második plébánia ott feltétlenül szükséges volna.84 A püspök vélekedése szerint a kanizsaiak politikai ok miatt hátráltak ki egy második - világi - plébá-nia ügye mögül. Újvári kisgazda képviselő P. Hedly Jeromosnak köszönheti a mandátumát, mert az agilis barát volt a fő kortese. Már most ez a barát azt hallotta, hogy azért kell második plébánia, hogy Kanizsának intelligens papja is legyen és ez fájt a jó barátnak, mert azt következtette belőle, hogy a barátokat nem tartják elég intelligensnek, ami az ő hiúságát nagyon is sértette. Viszont a parasztok előtt úgy tüntették fel a dolgot, hogy az urak akarnak egy külön papot, mert nem kell nekik a baráti A püspök úgy ítélte meg, ha a politikai viharok elcsitulnak, a Kanizsaiak ismét fogják kérni a világi plébániát. 1922-ben nem várt fordulat következett be a kérdéssel kapcsolatban. A Szent József plébánia történeténél részletesen kitértünk a ferencesek plébániáról való lemondásának kezdeményezéséről, majd az elutasító püspöki válasz után a helyzet valamennyire nyug-vópontra került. A püspök 1922 júliusában elérkezettnek látta az időt arra, hogy a város polgármesterét is tájékoztassa az eseményekről és a tervezett plébánia felállításáról.85 A plébánia határait oly módon kéri kettéválasztani (t.i. P. Bendes tartományfőnök) hogy a Sugár út és a Csengery út amely utcák a várost két részre, egy nagyobb és egy kisebb részre osztják. ..és a rendház között elterülő kisebbik városrész Kiskanizsával együtt... maradna a ferences plébániánál. A város na-gyobb része a felsővárosi templommal pedig egy új plébániát alkotna.86 A világi plébánia szervezésének ideje alatt a ferencesek vezették volna a tervek szerint az egész plébániát, a püspök egy biztost küldött volna ki, aki az előkészítést végzi. A hitoktatók hiánya miatt női tanárokat is akartak alkalmazni, ...miként az Budapesten is történik.87 Tájékoztatta a városi vezetést arról is, hogy a herceggel történt egyeztetés értelmében azt az ígéretet kapta, hogy a felsőőri prépostsággal kívánja a herceg a plébánia javadalmazását megoldani, de csak egy későbbi időpontban, miután új prépost lesz. (Ez a gondolat nem először merült fel.) Egy Kazinczy utcai 1000 négyszögöles telket ajánlott fel a plébánia építéséhez. Amennyiben ezt nem találnák jó megoldásnak, akkor Chinorányi Boldizsár féle ház emeletét javasolta még, ennek támogatását kérte a püspök is a polgármestertől. A herceg tartotta továbbra ígéretét, hogy az új plébániának 80 hold földet adna, évente 30 öl tűzifát és 10 hl bort. Mindezeket a legnagyobb hálával kell fogadnunk. Ehhez járult volna még a várostól a lelkész megélhetéséhez némi támogatás. A hitoktatók fizetést kapnának és a püspöki biztossal egy háztartásban élnének, ezen ideiglenes időszak alatt.88 84 Uo. 85 A Jézus Szíve plébánia História Domusa bevezetőjében Pfeiffer János egy összefoglalást írt a templom történetéről, a később megjelent kiadvány erre alapozódik. A kiadványban hivatkozott püspöki dokumen-tumokra. A tanulmány készítése során először a levéltári iratokat kutattam végig, ezért a hivatkozásoknál az eredeti irat jelzetét írom. 86 VÉL A 375/1922. 87 VÉL A 2868/1922. 88 Uo. 594 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között A püspöki biztos Gazdag Ferenc lett, és ez az átmenti időszak közel 20 év lett. Az iskolai hitoktatást Megyesy Józseffel ketten látták el, emellett végezte a biztos a plébániaszervezési feladatokat.89 A következő évek plébánia szervezésének eseményeiről a Histori Domus bevezetője áll csak rendelkezésre. 1926-ban a herceg és a püspök megegyezett a felsőőri prépostság és a második plébánia összevonásáról, de ehhez a Szentszék nem járult hozzá, az 1450. Kánonra hivatkozva, amely új kegyuraság létesítését nem engedélyezte.90 1941-ben az új püspök Czapik Gyula - minden to-vábbi vitát kizárva - püspöki hatalmával élve, a ferenc-rendiek plébániájából kihasította az új plébániát és kijelöl-te határait: Keletről jövet a határ a Budapestre vezető töltés (Bagolai sor) egészen a méntelepig, mely az új Jézus Szíve plébániához tartozik. Ismét a határ északra kanyarodik és a Kossuth Lajos tér közepén, a Szentgyörgyvári utca közepén, Zrínyi utca közepén halad a Csengery út kereszteződéséig. A tűzoltóság az új Jézus Szíve plébániához tartozik. A Zrínyi utca és a Csengery utca találkozásától a határ a Csengery út és a Sugár út közepén megy végig egészen a József főherceg útig, honnan ismét keletre fordul és a József főherceg úton végig halad a város politikai határáig.91 A plébánia templomául a felsővárosit jelölte ki a püspök. Az új plébániához kb. 9000 hívő tartozott, a püspök 20.000 pengő adományt tett a Deák tér 4. szám alatti épület megvásárlásához, amit plébánia célra át-alakítottak. Öt hitoktató számára lett megfelelő lakás, az udvaron a - későbbiekben - egyházközségi termet kívántak építeni. Ezzel a megoldással tehát kegyuraságot nem kellett létesíteni, a herceg pedig 300 kat. hold területet kihasított felsőőri prépostság területéből és a plébániának adta. Az első plébános dr. Solymár István esperes lett.92 A plébánia alapítás történetéhez hozzátartozik még, hogy az új plébánia templom ere-deti kegyurasága nem volt az alapítás idején sem megállapítható, sem az, milyen döntéssel viselte a város a terheket, milyen egyezség alapján miséztek a piaristák, sőt az sem, hogy bár a püspöki biztos idején is a miséket ők tartották, de milyen ellenszolgáltatást kaptak? Vasárnaponként hat mise volt, a piarista atyák tartották.93 Hivatalos költségvetések hiányában nem tudható, hogyan gazdálkodott a püspöki biz-tos idején az egyházközség, amelynek megszervezésére már 1922-ben is törekedtek, de hi-vatalosan csak 1941-től szerveződtek meg.94 Visszatérve még 1922-höz, Gazdag Gyula a szervezési feladatok mellett, nagy hangsúlyt helyezett a templom állapotának rendbetételére is, új festést kapott, harangot és új orgonát szereztek be. 1938-ban a Szent István évében újra alakították a Templomépítő Bizottságot a püspöki biztos és a város polgármestere Krátky István vezetésével. 28.000 pengőt gyűjtöt-tek össze viszonylag rövid idő alatt, ami merész tervekre ösztönözte a bizottságot. Elképze-186. kép: A felsőtemplom kívülről az átalakítás előtt 1941-ben 89 Pfeiffer, 1941. 90 Uo. 91 Jézus Szíve plébánia, História Domus, 25.p. 92 Uo.26.p 93 Uo. 94 VÉL A 5536/1922. 595 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között lésük egy nagy új kéttornyú templom építése lett volt az Eötvös-térre, de ez a bizonytalan anyagi kilátások miatt nem volt megvalósítható. 1940-ben Gazdag Gyula biztost elhelyezték, és az őt már plébánosként váltó Solymár István folytatta a munkát. A legelső feladat az egyházközség hivatalos megszervezése volt, mert az építkezéssel kapcsolatos gazdasági döntések meghozatalára nekik volt csak jogo-sítványuk. Az alakuló ülést 1941. március 2-án tartották. 55 tagú képviselő testületet vá-lasztottak az utcák szerint javasolt személyek közül.95 Világi díszelnökké a polgármestert választották, az elnök Filó István lett. Az Actio Catholica szervezeti felépítése szerint: szer-vezési, hitbuzgalmi, erkölcsvédelmi, kulturális, szociális, karitatív és sajtó valamint szám-vizsgáló szakosztályokat alakítottak, megválasztották elnökeiket és tagjaikat. A létrejött egyházközség fölé hamarosan egy másik szervezet a Központi Tanács felállí-tását rendelte el a püspök a magyarországi katolikus egyházközségekre vonatkozó szabály-zat 118.§-a alapján. Ebbe a Szent József plébánia is beletartozott, de Kiskanizsa a megalakí-tás idején még nem.96 A tanács feladata volt az egyházközségeket érintő ügyekben eljárni, egyházi személyekre a katolikusság megnyilatkozásait közvetíteni. Anyagi ügyekkel nekik kellett foglalkozni, valamint minden olyan üggyel, amire - szakosztályaikhoz irányítva - a püspök felkérte őket.97 Az új szervezetek felállítása után nagy erőkkel kezdtek foglakozni a templomépítés terveivel. Addigra egyértelművé vált, hogy a korábbi elképzelések nem megvalósíthatók, ezért nem egy új építését, hanem a régi kibővítését döntötték el. A terveket Kiss István mér-nökszázados a szombathelyi hadtest vezető mérnöke készítette el. A terveket a Műemléki Felügyelőség Országos Bizottsága az épület műemléki jellegére hivatkozva nem fogadta el, a város nem adhatta ki az építési engedélyt sem. Az egyházközségi képviselő testület 1941. augusztus 1-jére rendkívüli gyűlést hívott össze a kérdés tisztázására. Kijelentették, hogy a templom épülte nem műemlék és kérték a várost az engedély mielőbbi kiadására.98 Az építkezést 1941. augusztus végén tudták elkezdeni. A képeket és szobrokat a munkálatok idejére a városi múzeumba helyezték el. A munka nagy erőkkel haladt Horváth Lajos épí-tőmester vezetésével, és 1942 őszére elkészültek. A templom felszentelésére november 8-án került sor dr. Simon György veszprémi nagyprépost közreműködésével. Az építkezés összes költsége 240.000 pengőt tett ki. A város 50.000 pengős adományt tett, Czapik Gyula püspök 10.000 pengővel járult a költségekhez. A hívek ablakonként 450 pen-gőt adtak, és a padok 240 pengős darabonkénti árához is jelentős összegeket adományoztak. Az építkezés után a plébános felmentését kérte, utódja Vajay József lett. Kinevezése előtt az egyházközség világi elnöke részéről felmerült az az elképzelés, hogy a plébánosi tisztséget vonják össze a Notre Dame leánynevelő intézet igazgatói tisztségével. Dr. Molnár Antal lett megnevezve erre a feladatra. Az volt az érvelés, hogy jobban járna a plébános és a plébánia is anyagilag, az iskola vezetés feladatai pedig nem terhelték volna az igazgatót annyira, hogy a másik feladatot ne tudná ellátni.99 Az elképzelést a püspök nem támogatta, így nem volt akadálya Vajay kinevezésének. A templom építéséhez hiteleket is felvettek, így azok folyamatos törlesztése jelentős anyagi átcsoportosításokat igényelt az új plébánostól. Az 1941-es költségvetésről csak any-nyit tudni, hogy 8.700 pengő hiánnyal fogadták el.100 Az 1943-as évre 26.500 pengő bevételt 95 Uo. 96 VÉL A1958/1941. 97 Uo. 98 VÉL A 4126/1941. 99 VÉL A1769/1942. 100 VÉL A 2775/1941. 596 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között 187. kép: Vajay József felsőtemplomi plébános (1942-1954) 188. kép: Solymár István felsőtemplomi plébános (1940-1941) és 21.000 pengő kiadást állítottak be.101 Az összeállított vagyonmérleg szerint a plébánia cselekvő vagyona: 76.000 pengő, a tiszta vagyon 63.000 pengő volt.102 Vajai plébánosnak kezdetben nem volt egyszerű helyzete, sok volt a vele szembenálló. Nem volt örömmel Nagykanizsán, mint ahogy írta .. .jöttem, mert parancsolták... Kanizsa! Ki akar ide jönni. Gazdag, szegény ennek lett az áldozata...nem lehet itt megélni. Veszekedések... saját paptestvéreimnek az ellenszenvével találkoztam. Eltűrtem mindent. Elvem volt: szeretettel győzni... Felkészültek ellenem a gyűléseken. De nem lehetett belém kötni. Nehezen, de megtört a jég és a veszekedések abba maradtak.103 Ezek okaira, további részleteire nincs adat. A háborús és a belpolitikai események egyre több nehézséget jelentettek. 1944. április 26-án reggel az összes zsidót gettóba zárták a zsidó imaház udvarára, a gazdasági iskolába és a ke-reskedelmi iskolába,104 Vajai ettől kezdve részletesen számolt be az eseményekről a História Domus-ban hónapról hónapra. 1944 őszétől megindult egy menekülési hullám. Szörnyű mi van itt. Megvadították az embereket. Jönnek érdeklődni: mi mit teszünk? Válasz: maradunk. Azt azonban ő sem tudta megakadályozni, hogy paptársai maradjanak, aki eldöntötte távozá-sát, azt elengedték. Fájlalta, mert azt tartotta, hogy.. .mi papok tartsunk ki.. .Krisztus papjainak szabad félni itt a földön? Igen a bűntől, de mástól nem. Elgondolkodtatóak és megrázóak ezek a gondolatok. A borzalmak közepette egy ember aki lelkiismeretétől és hivatásától ve-zérelve valóban gyakorolja azt, amire a papi hivatása kötelezi. A lelki segítségre szoru-lók mellett maradt. Szomorúan jegyzi meg, hogy a hét ferences közül négy elment.105 1944. október 21-i keltezéssel a püspöknek is küld beszámolót. Eddig két nap volt táma-dás. Az első szombaton délelőtt, a templomtól 300 méterre esett be hét bomba. Szabó Antal 189. kép: A felsőtemplom belseje az átalakítás előtt , . , , , , ,, , „ ,, , - . . haza telitalalatot kapott. A mellette levő haz is 1941-ben r 101 VÉL A 3277/1944. 102 Uo. 103 Jézus Szíve plébánia. História Domus 1943. 104 Uo. 1944. 105 Ua 597 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között megsemmisült, kilenc halott. Délután két órakor ismét támadás. Egy katona áldozat. A bombák a fűtőháznak voltak szánva. Kedden ismét délelőtt szőnyegbombázás. Elkezdték az állomástól végig a mérnöki hivatal, majd a Só utca, Wlasits utca, temető, kórház, Bagolai sor, Teleki utca, szegényház (te-litalálatot kapott), Rózsa utca és Attila utca utána a mező. 53 bomba hullott,11 halott volt. A megbom-bázott rész a város legszegényebb negyede. Sebesülés a bombázással kapcsolatban nagyon kevés volt.106 A püspöknek küldött következő tájékoztató levél december 22-én kelt. A beszámolóból megtudjuk, hogy postát már nem kaptak, Veszprémből sem. Sok a menekülteket szállító vonat. Harmat Imre hitoktató elment nyugatra, hiába tartóztatták. Minden rendből hár-man-négyen elmentek. A front a Marcali - Kéthely - Nagybajom vonalon húzódott, min-denhol sok volt a sebesült. A Notre Dame-i apácák is elmentek. Volt Júdás is, jegyezte meg gondolatai végén.107 A továbbiakban ismét a História Domus tartalmából idézünk. Részletesen írtak Mind-szenty letartóztatásáról, arról, hogy elmentek és megpróbálták a szabadon bocsátását elér-ni, de nem sikerült.108 Az orosz csapatok a húsvéti ünnepek alatt foglalták el a várost. Vajay plébános szo-morú képet fest a fosztogatásokról. A plébániát értékeket keresve feldúlták. Díszes kötése miatt a História Domust borítóját is elvitték, azt megengedték neki, hogy a lapokat kive-gye, de a nagy sietségben csak egy részét sikerült. A plébánia óvóhelyére menekült embe-rek is elmentek, mert féltek, hogy a papokat bántják. A város elfoglalását követő másnapon Vajayt az orosz parancsnokságra hívták, és egy papírt adtak neki amit az egyházi épületek kapujára kellett kitenni. Egyházi épület, belépni csak a parancsnokság engedélyével szabad. Ez után további rablás nem volt, kár, hogy az első nap ezt nem adták írta rezignáltán a plébános. A front tovább vonult, az orosz csapatok után bolgár katonák jöttek, akikről nagyon rossz véleménye volt neki is, de a ferences barátoknak is. Ugyanakkor a plébániára beszállásolt bolgár ezredesről jó véleménye volt. Ő nem kommunista mondta magáról, és mikor Vajainak Veszprémbe kellett menni a kiszabadult Mindszentihez az ezredes vitte őt be a kocsiján.109 A plébános beszámolója itt gyakorlatilag megszakadt, az 1945. év hátralevő részéből nem írt szinte semmit. Az 500/1945 ME, ami a földreformot mondta ki, és minden 100 kat. hold feletti részt kiosztásra adott, érintette a Jézus Szíve plébániát is, hiszen az egykor az uradalomtól ka-pott földből ennyit tarthattak meg. Vajayt megbízólevéllel küldték a Földbirtokrendező Ta-nácshoz, hogy képviselje az egyházközséget.110 1945. május 9-én a püspök kiküldött egy kérdőívet az összes plébániának a háborús károk felmérésére. A plébánia történetét ennek a közlésével zárom, mert más - érdemi - dokumentum vagy információ nem volt sem a püspöki levéltárban, sem a História Domusban. Az összeírás szerint a plébánia területén hat máshonnan odamenekült pap volt. A hábo-rú során sérült a templom oldala, közvetlen a fundamentumnál egy aknát kapott. A külső vakolaton szilánkok nyoma látszik, a külső drótüveg ablakok megrepedtek. A belső színes ablakoknál alig van kár. Egy kis repedés három ablaknál. A kórházi kápolna összes keleti ablaka kitörött, légnyomás nyomta ki. Helyre sem lehet állítani. Már van drótüveg azzal lesz üvegezve. A plébánián sok ablak törött ki, mert előtte robbant egy akna. A levéltárat kiszórták a szobába, de egy aktát sem vittek el. Anyakönyvek mind megvannak. Kitépték a História Domust, összetépték a pénztárkönyvet. Mindkettő el volt dugva, de megtalálták. A városban az élet rendesen megindult. Sok a robot munka. Leégett a városháza, a régi püspöki biztosság épülete és a mellette lévő dél-zalai takarék háza. Még van egy-két tűzkár, de nem 106 VÉL A 5080/1944. 107 VÉL A 5969/1944. 108 Jézus Szíve plébánia, História Domus 1945. 109 Uo. 110 VÉL A 1052/1945. 598 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között olyan jelentékeny. A háborús eseményekkel kapcsolatban a következőkről írt: Reggel öt órakor érkeztek a templom elé az oroszok. Kihivattak, hogy nyissam ki a templomot. Kikutattak mindent. A sekrestyében, raktárban, pincében mindent felforgattak. Ami itt el volt dugva mindent megtaláltak. Elvittek három piros és három zöld ministráns ruhát, valamint négy fekete ministráns ruhát, két kelyhet. Három volt használatban, a többi a rendelkezéseknek megfelelően eltéve. Egyik sem volt ezüst (t.i. amit elvittek), még a kupája sem. Az ezüstök megmaradtak. Ezeket azért vitték el, mert igen fényesek voltak. Egy fekete köpenyt is eltéptek. Egy arany köpenynek levágták a csatját, mivel igen fényes volt. Mást nem vittek él. Miseruháink nagy része a bombázások miatt Zalamernyén volt. Istennek legyen hála, mind megvan.111 A Magyarok Nagyasszonya (Kiskanizsa) plébánia Kiskanizsa évszázadokon keresztül Nagykanizsa külső, legszegényebb településrésze, a ferences plébánia filiája volt. Az egyházlátogatásokban leírták a leglényegesebb informá-ciókat a leányegyházról, ezeket az előző tanulmányunkban ismertettük. Kiskanizsa 1941-ben önállóvá vált, de rendi plébánia maradt. Ezzel a város harmadik plébániáját hozták létre. A püspök P. Bános Gyula lelkész helyettest bízta meg a plébánosi feladatokkal.112 Segédlelkészként: Murai Frigyes és Halmos Fortunát tevékenykedett. Az önállóvá vált plébánia jövedelmeiről P. Gulyás Gellért a ferences plébánia lelkész helyet-tese tájékoztatta a püspököt. E szerint az éves bevételeknek forrása: a várostól évi 1044 pengő, amelynek eredete 1926-ra nyúlt vissza, amikor a város 100 aranykorona támogatást szavazott meg a ferences plébániának három káplán tartása címén. Ebből akkor egy jutott Kiskanizsának. A városi tanács azért engedélyezte, mert úgy ítélte meg, hogy település közel 25.000 katolikus hívőjét másként nem tudják ellátni. A kiskanizsai plébánia ellátmá-nyához tartozott még 48 m3 tűzifa is. Mivel mind a plébános, mind a lelkészek járandóságát a város fizette, ezáltal közjogilag megalapozott járandóságnak tekintendő.113 A kegyúri jogok és a plébániák fenntartása kapcsán Kiskanizsát érintve levélváltás volt a VKM és a püspök között. A püspök felsorolta azokat az összegeket, amelyeket a plébános és a két káplán tartásáért a város - járandóság címén - adott (évi 1200 pengő, illetve 696 pengő fejenként). A kiskanizsai plébániának egyéb hozzájárulást nem kellet előteremteni. 1941-ben a meglévő templom belseje felújításra szorult. A plébános a püspök segítségét kérte megfelelő referenciával rendelkező restaurátorok ajánlására. Az ajánlott személyek közül egy testvérpárt bíztak meg a kivitelezési munkákkal kapcsolatban azzal, hogy a ter-veket be kell mutatni a Központi Egyházművészeti Hivatalnak. Az elkészült terveket be is mutatták, egyedüli hiányként a mennyezetre kerülő „Szent István korona felajánlása" vázlatát hiányolták. Mivel az övék volt legolcsóbb ajánlat, 4180 pengő, ők kapták meg véglegesen a munkát.114 A felújítás 1942-re készült el, de gyenge ered-ménnyel, ezért a művészek költségén teljesen kijavíttatták.115A benedikálásra ezután került sor, de mivel időben egybeesett a bérmálások idejével a püspök nem vállalta, hanem püspöki biztost küldött.116 Több hónapos egyeztetés után - 4 taggal - Kiskanizsa is helyet kapott a Központi Tanácsban 1941 végén.117 111 VÉL A 8/1945. 112 VÉL A 1451/1941. 113 VÉL A 3533/1941. 114 VÉL A 3363/1941, 3753/1941, 3788/1941. 115 MtL kTQ&imT. m VÉL K5m/mi. 117 VÉL A 4857/1941. 599 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között A kiskanizsai templomot ért háborús károkról P. Halmos Fortunát töltötte ki a kérdő-ívet. A templom torony rongálódott meg és a keleti oldalon lévő színes ablakok törtek össze. A torony és a kórus feletti rész súlyos rongálódást szenvedett. Híveink, akik itt maradtak, mind folytatja előbbi munkáját.118 Kiskanizsán az 1921-ben két szobrot is állítottak a templom kertjébe. Horváth György és neje Dolmányos Rozália 1000 korona alapítványt tettek .. .Istennek fogadalmunkhoz híven, és a templomkertben egy Jézus Szíve szobrot állítattak, a megfelelő engedélyek megszerzése után.119 Milei Ferenc és házastársa Polai Juli szintén 1000 korona alapítvánnyal állítottak egy Szűz Mária Szíve szobrot, az engedélyeket ehhez is megadták.1201868-ban Majoros Ka-talin a Rozmaring utcával szemben, Mikó Ferenc 1869-ben a Szent Flórián téren, Davidovits Erzsébet 1875-ben a Récsei út mentén állítattak kőkereszteket. Arra nincs adat, hogy ala-pítvány tettek-e hozzá, de valószínűleg nem, mert 1906-ban Görög Imre lelkész támogatást kért fenntartásukhoz a püspöktől.121 Szerzetes- és apácarendek, katolikus egyesületek A ferencesek nagyon sokáig nem szívesen látták újabb szerzetes vagy apácarendek megjelenését a városban, mivel pénzbevételeik csökkenésétől féltek. 1765-ben a piaristák középiskolát nyitottak Nagykanizsán, amelynek hatásai felbecsül-hetetlenek voltak. Hosszú időn keresztül egy nagy terület egyetlen középiskolája. Tanárai az oda-járó diákok hitoktatását is ellátták, de a felsőtemplomba járó hívek pasztorálásában is egyre nagyobb szerepet vállaltak.122 Újabb rend megtelepedése 1907-re tehető, ekkor az Irgalmas nővérek jöttek Kanizsára, a kórházban teljesítettek ápolói szolgálatot. Kápolnájuk is ott volt, ennek átalakításához kértek a VKM-től támogatást.123 Egyéb adat sajnos nincs rájuk. 1920-ban a trianoni szerződést követően a felvidéki területeken nem tűrték meg az ok-tató rendeket. Iglóról az Orsolya rendi apácákat küldték el, akik a veszprémi püspöktők Nagykanizsán kértek letelepedési lehetőséget. A püspökség először nem foglakozott az üggyel ad acta tette.124 Az év második felében ismét jelentkeztek, ekkor felmerült, hogy a Frigyes főherceg laktanyát kapták volna meg, de a polgármester nem tudta elintézni, mert a katonaságnak is szüksége volt rá.125 Az apácák a VKM-mel is tárgyaltak, ahol azt akarták tudni, hogy milyen tanintézetet akarnak létesíteni. Elsősorban leány középiskolára lenne szük-ség, közölte a minisztérium és csak ebben az esetben adták volna meg az iskolához a létesítési engedélyt. További feltétel volt, hogy a rendnek saját költségén kellett a fenntartást megoldani.126 A hosszas tárgyalások eredményeként 1921. augusztus 20-án érkeztek meg az apácák és rövid ideig egy özvegy tanítónőnél helyezték el őket. Két hét múlva gr. Somssich Esz-ter grófnő jóvoltából, aki 330.000 koronáért megvett egy négyszobás házat számukra, saját házukba költözhettek. A feltétel az volt, hogy ezt az összeget idővel vissza kellett volna adni. A ház mellett kert és udvar is volt, ahol bővíteni lehetett volna az épületet, ha tudtak volna pénzt szerezni az építkezéshez. A tanítást szeptember 11-én kezdték meg, a fiú pol-118 VÉL A 8/1945. 119 VÉL A1821/1921. 120 VÉL A 2582/1921. 121 VÉL A 385/1906. 122 Lásd: Degré, é.n. 123 VÉL A 5483/1902. 124 VÉL A1086/1920. 125 VÉL A 2317/1920. 126 Uo. 600 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között gár i iskolában kaptak helyet, de csak a délutáni tanítási időre. Az elemi első négy osztályát indították 40, 48, 35, és 34 fős csoportokban. Az állami iskolából a leányok jóformán mind átmentek. A polgári leányiskolát első évfolyammal a volt szállásadónőjük házában indítot-ták meg 37 fő beiratkozott diákkal. A 2-4. évfolyamokra 18-20 növendék jelentkezett, őket ,,magánúton tanították. Október 1-től varró iskolát is indítottak volna, de helyiség gondok-kal küzdöttek. Nincs adat arra, hogy végül is ebben a formában miért engedélyezték nekik a tanítást, holott a városnak ténylegesen leány középiskolára lett volna szüksége, mert a megnövekedett lakosság ezt igényelte.127 Az apácák a püspöktől is kértek segítséget, de válaszlevelében csak a VKM előtti támo-gatást ígérte meg, és némi felszerelés küldéséről biztosította őket. Tájékoztatta a főnöknőt, hogy a VKM-nek az államsegélyt mindenképpen meg kell adnia az állami iskolák számára kiadott „Rendszabály" szerint és fenntartásához az egyházközségnek is hozzá kell járulni.128 1933-ban a Notre Dame de Sión nővérei vették át az iskolát, mivel az Orsolya rend nem tudta fenntartani. Az átvétel után 3-4 évig fejlődésnek indult, nőt a tanulók létszáma, de 1937-től megrekedt a fejlődés. Ebben - minden valószínűség szerint - az iskola vezetésében bekövetkezett személyi változások játszottak szerepet. Amíg a piarista atyák igazgatták addig rendben mentek a dolgok, de mióta Kabos Petra apáca vette át az igazgatói feladatokat, hanyatlásnak indult.129 A későbbiekben sem oldódott meg a helyzet, ezért a püspök közölte velük, hogy nem óhajtja a kezükbe látni az iskolát.130 Nagykanizsán az első katolikus egylet az 1887-ben 285 taggal szerveződött „Nagykani-zsai Keresztény Jótékonysági Nőegylet" volt, elnöke Fesselhoffer Józsefné.131 Céljai között a szegények és szűkölködők segélyezése, a betegek és nyomorban élők támogatása volt.132 Az I. világháború alatt kezdtek szerveződni a Mária kongregációk. A jezsuiták által 1563-ben elindított Mária kultuszhoz kapcsolódó szervezet Magyarországon későn jelent-kezett. Nagykanizsán 1916-ben először az „Urak Mária kongregációja" alakult meg. Az összejövetelt Mutschenbacher Edvin törvényszéki bíró hívta össze azzal a céllal, hogy Ka-nizsa katolikus férfi intelligenciáját tömörítse. Második összejövetelükön a megválasztott préres Lukács József kegyesrendi tanár a kongregáció kötelességét az alábbiak szerint ha-tározta meg: Kitartásra, lelkes apostolkodásra buzdítja a tagokat. A kongreganista igyekezzék magát kivonni az idegen befolyás alól, s törekedjék mindent katolikus szemmel nézni.133 Az Úrasszonyok Mária kongregációja 1917-ben alakult. Megalakulásuk idejéből nincse-nek adatok, de az 1942-ben a 25. évfordulóra készült működési jelentésből ismerhetjük a kezdeteket. Eleinte három szakosztályt szerveztek: az eucharisztikus, a sajtó és a szociális, majd 1926-tól negyedikként a misszióst. Munkájukkal ők is a katolikus szellemiséget akar-ták erősíteni, a szociális csoport a szegényeket támogatta ruha és élelmiszer segélyekkel.134 1917-ben alakult meg az „Úrileányok Mária kongregációja" hasonló szellemiségben. Szerveztek előadásokat, felolvasásokat, rendszeres ájtatosságokon vettek részt. Három szakosztályban: az eucharisztikus, a missziós és a sajtó területen munkálkodtak.135 127 VÉL A 4241/1921. 128 Uo. 129 VÉL A 6134/1940. 130 VÉL A 2905/1942. 131 Foki, 2011. 63.194.p. 132 Uo. 81. 225.p. 133 FLT. F.8. Mária kongregáció jkv. 1916-1919. 134 VÉL A1788/1942. 135 Uo. 601 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között 1925-ben megszervezték a Római Katolikus Legényegyletet, elnöke Éberhardt Béla ke-gyesrendi házfőnök lett.136 Alapszabályukat a következő évben fogadta el a VKM, de mű-ködésükről nem volt további adat.137 1931-ben a városi kórház ápolónőiből álló „Mária Társulat" alakult. A kórházi teendőket ellátó irgalmas nővérek szerveződése a ferences atyák számára terhes lett, ezért azt javasol-ták, hogy vezetésüket a nővérek ottani lelkésze végezze.138 Az 1940-es évektől számos új katolikus szervezet kezdte meg tevékenységét. 1942-ben megalakult Nagykanizsán is a kikeresztelkedett zsidók védelmére létrejött „Magyar Szent Kereszt Egyesület" kanizsai fiókja. Országos működésüket 1939-ben kezdték meg a zsidók ellen hozott törvények miatt. Céljuk az existenciájukban veszélyeztetett keresztény hívők gondo-zása, valamint a katolikus világnézet elmélyítése volt. Nagykanizsán Dávid Xavér ferences atya vállalta a vezetését.1391943-ban megalakították az „Oltáregyletet" Az eredetileg már közel száz éve az Oltáriszentség imádását és a szegény templomok kegytárgyakkal való támo-gatását célul tűző társulás Kanizsai tevékenységéről azonban nem maradt feljegyzés. 1944 márciusában hozták létre a férfiak „Crédo" egyesületét, vezetését a felsővárosi templom káplánja Kasza Imre vállalta.140 A férfiak számára létrejött egyesület célja a legalapvetőbb hitéleti kötelességek becsü-letes teljesítése volt. Közel 500 tagja volt, és kanizsai működésére már 1936 óta ismeretes adat.141 Egyike volt azon társulatoknak, amely a háború után is - kisebb létszámmal - de folytatta működését. Maradtak azok akik megelégedtek a helyzet adta lehetőségekkel,142 Kifejezetten a gyerekek közösségbe tömörítésére hívták életre a „Szívgárdát". Nagyka-nizsai megalapításának időpontjára nem találtunk adatot, de az 1942-es összesítőben 120 tagot számláltak. Működésüket 1946-ban is folytatták, azzal kiegészítéssel, hogy gyakorla-tias vallásosságra nevelést is célul tűzték. Minden hónap első péntekén gyóntak, áldoztak és egy kijelölt napon litánián vettek részt engesztelésül a hadifoglyokért és az igazságtalanul bebör-tönözöttekért. Külön imádkoztak azokért a családtagokért, akik otthon káromkodtak, és ezt tisztelettel a tudomására is hozták.143 A háború után 267 taggal működött egy ideig az Oltáregyesület, fő tevékenységük a romeltakarításban való részvétel, de a rendház mindennapi házi teendőibe is segítettek. Miután összejöveteli termüket elvették aktivitásuk is csökkent.144 A Református gyülekezet és egyesületei A 19. század második felére nemcsak a lélekszám növekedett meg Nagykanizsán, ha-nem a különböző felekezetekhez tartozó hívek száma is. Az 1816. évi egyházlátogatás még 25 „protestáns" felekezethez tartozót számlált össze, 1887-re már - külön - 65 református élt Kanizsán, a galamboki gyülekezethez tartoztak. Ekkorra azonban úgy érezték, hogy önállóan is meg tudják szervezni hitéletüket. Ennek az időszaknak a történetét két lelké-szük is: Kádár Lajos és Pomóthy Dezső - különböző stílusban - feldolgozták. 136 VÉL A 4679/1925. 137 VÉL A 444/1926. 138 FLT. MS 378.1931.augusztus 6. jkv. 139 VÉL A1427/1942. 140 Felsővárosi plébánia, História Domus, 1944. március 19. 141 flT Nagykanizsai ferences rendház története 1942. A Crédo egyesület működésére már az 1936-ban ké-szült egyházlátogatás is tartalmaz adatot. Az ellenmondás okára nem sikerült magyarázatot találni. 142 VÉL A 4951/1946. 143 Uo. 144 Uo. 602 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között A továbbiakban az általuk leírtak valamint a presbiteri jegyzőkönyvek alapján foglaljuk össze a nagykanizsai reformátusok történetét. Az egyházközség megalakulása 1887. november 13-án történt az istentisztelet végeztével, a községi polgári iskola egyik tantermében.145 Pomóthy Dezső leírásából ismerjük, hogy ennek az előzményei 1866-ra nyúltak vissza. Hivatkozott egy meg nem nevezett jegyzőkönyvre, amelyben a Nagykanizsán és környé-kén élő reformátusok számát 300-ra becsülték, mind a galamboki anyaegyházhoz tartoztak. Közel 20 évig húzódott az önállósulás folyamata, mivel a galambokiak nem akartak ehhez hozzájárulni, mert ebben az esetben elestek volna a filiák adójától és adományaitól. Az 1886. június 28-án Révkomáromban tartott közgyűlés határozata missziós egyház létrehozását engedélyezte. Ebben az eredményben nagy szerepe volt Körmendy Sándor hedrehelyi esperesnek, aki a dunántúli egyházkerület közgyűlésén szorgalmazta a nagykanizsai misszió felállítását. A kezdeményezésnek lelkes támogatója Cseresznyés Sándor a Kanizsa királyi törvényszék elnöke volt. Kettőjük kitartó munkája és akarata teljesült be a megalakulás napján. A következő hónapok a hétköznapok gondjaival teltek, megfelelő imatermet kellett a kis közösségnek keresni, és meg kellett oldani a Kanizsára érkező lelkipásztornak Matolcsy Istvánnak és családjának a lakhatási feltételeit. Egyházszervező Bizottságot alakítottak, el-nökének Karczag István uradalmi földbérlőt választották, feladatuk az alakulással kapcso-latos teendők megszervezése volt.146 Az imatermet és a lelkészi lakást kezdetben özv. Thassy Ábelné Arany János u. 5. szám alatti házának bérbevételével oldották meg. Kedvezőbb lehetőségre nem is számíthattak, mert bevételeik nem volt. A legfőbb feladat az anyagi bázis előteremtése volt. A gyülekezet tagjainak induló létszáma 65 fő volt, jövedelmük 1%-át szavazták meg egyházi adónak. Az anyagi biztonságot azonban még hosszú ideig nem tudták megteremteni. Pomóthy Dezső véleménye szerint részben azért, mert az alakulóban lévő gyülekezet tagjai gyakran cseré-lődtek. Sokan a munkalehetőség miatt - átmeneti ideig - költöztek Nagykanizsára és ami-kor máshol jobb ajánlatot kaptak, tovább mentek. Ennek bizonyítéka a presbiterek gyakori változása.147 A presbiteri jegyzőkönyveket kezdetektől vezették, évente négy alkalommal tartottak közgyűlést. A gyűléseken a mindenkori lelkész, három presbiter, a gondnok és egy jegy-zőkönyvvezető volt jelen. Az alakulást követő évek az állandó pénzügyi gondok között tel-tek, amihez a pénzügyek rendezetlen kezelése is hozzájárult. Emiatt 1890-ben a gondnokot felmentették, de az elsikkasztott pénz nem került vissza. A gyakori lelkész változások sem voltak jó hatással a gyülekezet életére. 1888 szeptemberétől Jávory Nándor érkezett Nagy-kanizsára. Az új lelkész nagy energiákkal látott hozzá a hívek jobb megszervezéséhez az anyagi gondok csökkentéséhez. Ebben az időben filiaként Kanizsához tartozott: Alsó-Lendva, Csáktornya és Perlak. Jávory fő törekvése az volt, hogy ezek mellé megszerezze pasztorálásra a lepoglavai börtön református rabjait. Többszöri próbálkozás ellenére ehhez az egyházi vezetés nem járult hozzá.148 Nagykanizsa rendszeresen kért és kapott - általában 500 korona - évi segély az egy-házmegyétől, az 1890-es években pedig további 150 korona rendkívüli adomány is megsza-145 Pomóthy, é.n. 146 Református egyházközség. Presbiteri jkv. I. köt. 1888.14.p. 147 Uo. 15-16.p. 148 DREL. II. 138. Belsősomogyi Református Egyházmegye iratai, a/közgyűlési jegyzőkönyvek. 1889. április 29. 603 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között vaztak számukra.149 Az 1893. évi augusztus 1-ei közgyűlésen Kaposvárott Keszthely lelki gondozásáért 700 korona támogatást szavaztak meg számukra.150 1891. március 7-étől Sarkady Titusz látta el a lelkészi teendőket, de alig másfél éves mun-kássága után ő is távozott. Missziós tevékenysége során nem tudta elérni az elődje által megkezdett célkitűzést, hogy saját imatermet biztosítsanak a gyülekezet számára. Hiába kérvényezték a hercegi uradalomnál, hogy templom és lelkészlak számára földterületet kaphassanak, válaszra sem méltatták őket. Levélváltásukból tudjuk, hogy perrel is fenye-getőzött a gyülekezet, kérésük mellőzése miatt, mivel kérésüket jogosnak tartották.151 Az új lelkész Seregély Dezső volt az első, aki tartósan megmaradt Nagykanizsán, kö-zel 10 évig (1892 oktobertől - 1990-ig) munkálkodott. Lelkészsége alatt jelentős változások történtek a gyülekezet életében. 1893-ra nagyon problémássá vált a Thassynétól bérelt ház ügye tulajdonosa többszöri házbéremelési követelése miatt. Februárban tárgyaltak Soms-sich Lőrincz eladó háza megvételéről. Hosszas tárgyalások után döntöttek és 7000 koroná-ért megvették. Az év során átalakították az épületet, október 15-én kerülhetett sor felava-tására. Seregély Dezső az 1893. júliusi gyűlésen hálát adott Istennek, hogy saját házukban tarthatják a presbiteri gyűlést.152 A következő évek sem voltak mentesek az anyagi gondok-tól, évről-évre nagy gondot jelentettek az egyházi adót nem fizetők. Az sem volt megoldás, amikor szégyentáblára tették őket. 1897-re a tíz éves fennállást megünnepelve Seregély lelkész méltatta az elődöket, ekkor-ra a gyülekezet létszáma a 400 főt is elérte (a szórványokkal együtt), ami jelentős fejlődés-nek mondható. 1898-ban megkapták a lepoglavai börtön pasztorálását is. Ezek a külön lelki gondozásokért járó jövedelmek segítették rendbe hozni a gyülekezet anyagi viszonyait és ki tudták fizetnie a ház vételárát. Jövedelmeikhez járult még a várostól kapott eseti 500 korona segély, de híveiktől is kaptak adományokat. A lelkész 1900 januárjában jelentette be távozási szándékát, megpróbálták Kanizsán tar-tani, a püspököt támogatását is kérték, de kérésük nem teljesült. Kérvényezték a gyülekezet teljes jogú anyaegyházi státusát is, mert akkor joguk lett volna önállóan lelkészt választani, de nem kapták meg. A következő hónapok nézeteltérések között teltek. Kovács Kálmán New Yorkból ideérkező lelkészt ideiglenes fogadták el, még egy évet sem tartózkodott itt, amikor utódjául Murányi Jánost helyezték Nagykanizsára.153 Megválasztásakor a gyülekezet békéjének megóvása érdekében a püspök hat személyt java-solt a presbitérium számára, ezek közöl első helyen, többséggel Murányit javasolták.154 Az elkövetkező két év bizonyította, hogy jó döntés volt a megválasztása. Rendezte a gyüle-kezet szétzilált pénzügyeit. A lelkész fizetését is hosszabb távra rögzítette és államsegély ügyben megkereste a minisztériumot Tevékenysége eredményekét rendszeres segélyt ért el. 1902-től - a hívek kérésére - az istentiszteletek idejét kilenc órára tették át, de rövid időn belül kiderült, hogy ez nem volt szerencsés ezért az eredeti tíz órára visszatértek. Az évente rendszeresen megtartott konfirmációk a hitoktatásban legjobb eredményt elért két diákot jutalmazták, erre még 1897-ben tett alapítványt Karczag Béla uradalmi bérlő. Templomala-pot is létrehoztak, és az imaterem padjait és berendezéseit ebből újították meg. Erről külön számadást kellet vezetni.155 A női hívők a templom díszítésére imaterítőket készítettek. 149 Uo. 1893. 42.p. 150 Uo. 151 Református egyházközség. Presbiteri jkv. I. köt. 1893. 152 Uo. 153 Uo. 154 Református egyházközség. Presbiteri jkv. II. köt. 1899-1907. 155 Református egyházközség. Presbiteri jkv. II. köt. 1902. február. 9. jkv. 604 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között 1903-ba n Zalaegerszeg pasztorálását javasolta a lelkész, de a presbitérium nem szavazta meg. 1904-ben adta át Murányi a feladatokat az új lelkésznek, Kádár Lajosnak. Elmondha-tó, hogy egy viszonylag jól működő gyülekezetet hagyott hátra. Kádár Lajos volt az első olyan lelkésze a gyülekezetnek, aki tartósan otthonául választotta Nagykanizsát, 1940-ig szolgálta a híveket. Az átadás után derült ki, hogy az anyagi ügyek csak rendezettnek lát-szottak. Kezdetekben komoly személyi ellentétek voltak, az orgonista és az egyházfi el is távozott. Konfliktus nagyrészt a lelkész és a gondnok között volt a helytelen pénzkezelés miatt, hosszú ideig gyűléseket sem tartottak. Kádár Lajos azonban nem veszítette türelmét és reményét, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Az imaterem egyre nehezebben felelt meg funkciójának ezért Kádár Lajos megtett min-dent a templomalap gyarapításáért. A gyülekezet egy templom építését is szerette volna, de ehhez továbbra sem volt meg az anyagi fedezet. 1905-ben lett volna lehetőség alkalmas telek vásárlására, de pénz hiányában nem valósult meg.156 1907-ben Nagykanizsa elnyerte az anyaegyház jelleget, ezek után a szűk imaterem még nagyobb gondot jelentett, de a lelkészlakás is kicsinek bizonyult a népes családnak. 1910-ben 4000 koronáért kibővítették a lakást és a Batthyányi utcai oldalon új imatermet építettek. A szükséges összeget a temp-lomalapból vették kölcsön.157 Kádár Lajos a templom építéséhez szükséges összeg mielőbbi megszerzéséhez országos gyűjtésbe kezdett. Ennek eredményeként 1910 végére annyi pénzt összegyűjtöttek, hogy a Hunyady és Kölcsey utcák sarkán lévő - a kincstár tulajdonát képező - 450 négyszögöl telket a rajta lévő raktárakkal és építő anyagokkal 10.780 koronáért megvették.158 Az egyház szervezeti változásai következtében 1908 januárjától az új zsinati törvény értelmében az egyháztanács tagjainak számát 12-re emelték és újonnan kellet választani őket.159 A gyülekezet anyagi helyzete a következő években sem volt megfelelő. 1904-1908 között a bevételek és kiadások egyenlege mindig negatív volt. 1910-ben a bevétel 6540 ko-rona, a kiadás 6450 korona, először mutatott csekély többletet. 1907-ben az Egyházi Törvény 3. tc. 13§-a szerint hatályba lépett az új adókulcs, amely az állami egyenes adó 10 %-át jelentette a gyülekezet számára. Az évek során keletkezett hiányok pótlására időről-időre a templomalapból vettek kölcsön. Az évek során gyűjtések eredményeként a templomalap tőkéje 53.754 korona volt 1914-re, amiből meg lehetett volna építeni az új templomot, de a közbejött I. világháború ezt megakadályozta, és a kötelező ha-dikölcsön váltás pedig elvitte az alap teljes összegét. A háborús nehézségek ellenére 1915-ben 450 koronáért vásároltak egy amerikai rendszerű Kanada harmóniumot a Bischitzky cégtől. A vételárhoz dr. Eőry Szabó Jenő törvényszéki bíró 300 koronát, dr. Hajdú Gyula presbiter 50 koronát adományozott, a különbözetet pedig közadakozásból fedezték.160 A háborút követő forradalmak idején sem volt egyszerű az élet, de Kádár Lajos megfo-galmazása szerint az egyház tagjainak hithűsége s a vezetőség bölcsessége következtében az egyház sem anyagi sem erkölcsi kárt nem szenvedett.161 Mivel 1919. március végétől minden államsegély megszűnt elhatározták, hogy egyházi adó helyett tagsági díjat szednek. Kérvényezték Kádár Lajos néptanítói kinevezését, hogy kilenc tagú családját el tudja tartani.162 Nyilatkoztak a Forradalmi Kormányzótanács felé, 156 Református egyházközség. Presbiteri }kv. 11. köt. 1904-1905. 157 Kádár, 1931. 29.p. 158 Uo. 159 Református egyházközség. Presbiteri jkv.III. köt. 1908. január 19. jkv. 160 Pomóthy, 2000. 38.p. 161 Kádár, 1931. 33.p. 162 Uo. 605 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között mi szerint.. .az egész presbitérium a Forradalmi Kormányzótanács szellemével együtt érez s az egy-ház vezetését a szociális eszméje szerint kívánja irányítani.163 1920-ban megalakult a Nőegylet, két évig közösen az evangélikusokkal Protestáns Nő-egylet néven. 1922-től - kellően megerősödve - önállóan folytatták munkájukat. Ebben az évben énekkar is alakult, de működésük időszakos volt. 1923-tól 16-ra bővült a presbitérium tagjainak száma. 1923-ban az Országos Földrendezési Bizottság 15 kataszteri hold földet adott a gyülekezetnek, amit haszonbérlet formájában kiadtak. A földből a bérlő nem vagy késedelmes fizetése miatt inkább hátrányuk származott ezért néhány év után 10 kataszteri holdat hagyott meg másik bérlőnél a gyülekezet, az öt hold rétet pedig saját kezelésbe vette. 1926 áprilisában jelentős eseményre került sor 28 év után püspöki vizitálás történt. Az eseményre a város, sőt a megye egyes vezetőit is fogadták. A püspököt a lelkész és a hívek a parókia épülete előtt fogadták. A két napos látogatás során díszebéd és vacsora, valamint ünnepi műsor is volt a vendég tiszteletére. A vizitálás másnapján a református püspök tar-totta a misét az evangélikus templomban.164 1931-ben felmérés készült a gyülekezet állapotáról. A gyülekezetnek ekkor templo-ma még nem volt csak imaháza. Ennek felszereltsége: egy 16 változatú Woodstock típusú amerikai rendszerű Kanada harmónium, az énekszám kirakótábla egy 1902-ben készült fekete fa nem iparművészeti értékű jegyezte meg az összeíró. A szószék hatszögletű, 1902-ben fenyőfából készült két lépcsőfokkal, elefántcsont színű, Torma Pál asztalos munkája. A Mózes szék szintén fenyőfából készült és ez is elefántcsont színű volt. 50 darab pad volt már 1888 óta. Az úrasztala - 1888-ból - hatszögletű, fenyőfából készült elefántcsont színű „asztal szerű" láda. A kenyérosztó tányérok: két darab rézből készült 1888-ból és egy ezüst 1926-ban készült, a budapesti Táffel József ötvös munkája és a Nőegylet ajándéka volt. Egy rézből készült asztali kehely 1888-óta és egy ezüst szintén 1926-óta volt, mindkettőt az úr-asztali szekrényben tartották. Számba vettek még egy borkancsót 1888-ból, 10 darab asztali kendőt, 4 darab kendőcskét, valamint 1888-óta meglévő keresztelő kancsót és egy alpaka kiskancsót, valamint perselyt. Keresztelő medence nem volt. Az imaház villanyvilágítással rendelkezett. A lelkészlakról annyit állapítottak meg, hogy 1868-ban épült téglaépület.165 Az évek során a templom építéséről nem mondtak le. A templomalapban 1927-ben a pengő bevezetésekor 25 millió korona volt, amiért 1551 pengőt kaptak. A templom és a lelkészlak terveit időközben Vécsey Bar-nabás városi mérnök elkészítette, ezért dí-jazást nem fogadott el. 1927-ben a templom építésére új alapot létesítettek és országos gyűjtést szerveztek. Az 1932. június 19-ei presbiteri gyűlésen „Templomépítő Bizott-ság" felállítását határozták el.166 A templom terveit az 1933. január 22-én tartott gyűlé-sen fogadták el, májusban volt az alapkő-letétel. Az építkezés gyorsan haladt és egy éven belül elkészült. 1934. május 11-én fel-szentelték az új templomot. Az eseményről 163 Református egyházközség. Presbiteri jkv. IV. köt. 1919. április 19. jkv. 164 Református egyházközség. Presbiteri jkv. V. köt. 1926. május jkv. 165 DREL. II. 138. Belsősomogyi Református Egyházmegye iratai I. Gyülekezetek templomaira és parókiáira vonatkozó iratok. 1. Nagykanizsa, 1931. 166 Református egyházközség. Presbiteri jkv. V. köt. 1932. június 19. jkv. 190. kép: A Nagykanizsai Református Gyülekezet presbitériuma Kádár Lajos lelkipásztorral 1934-ben. (Ülő sorban balról a második: Vécsey Barnabás városi mérnök, a templom tervezője.) 606 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között ne m készült jegyzőkönyvi feljegyzés, annyit említettek, hogy nem a püspök - dr. Antal Géza - végezte, hanem Medgyasszay Vince egyházkerületi főjegyző.167 Az építés teljes költ-sége 39 273 pengőt, a berendezés 8398 pengőt tett ki.168 A templom leírásáról korabeli okirat nem készült. 1958-ban azonban a dunántúli egy-házkerület felhívására kiállított kérdőív szerint az alábbiakban összegezhető. A templom épületet három oldalról utca határolja, déli oldala udvar. A paróchiával a tanácsterem köti össze. Tor-nya lapos tetejű... padlózata műkő. Belső beosztásában érvényesül bizonyos pápista hatás. Román stílus modern változata, Kelet-Nyugati irányú, főbejárata Nyugat felé esik. Külső hossza 25,75 méter, szélessége 11,31 méter, magassága 8 méter. A templom lapos mennyezetű. A mennyezet 6x7 mezőre osztott, vakolt. Betonkoszorúi fehérek, a mezőket körülzáró gerendák barnák, a vakolás egészen vilá-gos kék. A torony 19,34 méter magas és ráhelyezett 3 méter magas kisebb hasáb alakú. ...a templom észak-nyugati részén van. Belmérete 3x4 méter. Elválasztó részei és a teteje betonból készültek. Tetőze-te lapos. Harangok részére vasgerendák vannak beépítve. A gyülekezetnek használatban lévő harangja nincs.169 A lelkészlak 1937-ben újabb gyűjtések eredményeként valósult meg. Ebben az évben tartották a gyülekezet 50. évfordulóját, amit ünnepség keretében a Nőegylet szervezett. Az ünnepség programját Kádár Lajos lelkész állította össze, beszédét a gyülekezet történeti áttekintése tette ki. A gyűlést követő díszebédre meghívták a város, a felekezetek vezetőit, valamint az állomás-parancsnokot, akik üdvözölték a jubiláló egyházat.170 Az 1939 és 1940-ben történt események nehezen értelmezhetők a presbiteri jegyzőköny-vek alapján. Vécsey Barnabás gondnok és Kádár Lajos lelkész között rendszeressé váltak a veszekedéssé fa-jult ellentétek. Ezek valós oka nem megállapítható. Sze-mélyes ellentétek, ami mögött Kádár Lajos nyugdíjaz-tatása volt, majd pénzügyi problémák is előkerültek a viták során, sőt Vécsey „terrorisztikusnak"minősítette a lelkészt, amiért senkit nem engedett az indítvá-nyokhoz hozzászólni. Vita volt az egyes gyűléseken készült jegyzőkönyvek hitelességével kapcsolatban is, amit szintén a gondnok kérdőjelezett meg, de a gyűlés nem tudott dönteni - írásban felvett jegyzőkönyvek hiányában - a kérdésről. A kétéves állandó vitának az 1940. évi december 10-i gyűlés vetett véget, ahol határozatot hoztak arról, hogy helyettes lelkész végzi Kádár Lajos helyett a teendőket. Ez a helyettes lelkész a későbbi utód Pomóthy Dezső lett, aki 1943 novembe-réig látta el ebben a minőségében a gyülekezet veze-tését.171 Elődjének tevékenységét úgy jellemezte: Mire élvezhette volna munkája gyümölcsét... mozgalom indult meg ellene.172 A háború ellenére fellendült a gyülekezeti élet az új lelkész helyettes irányítása alatt. Az ifjúsági és le-167 Református egyházközség. Presbiteri jkv. V. köt. 1936. március 26. jkv. 168 Pomóthy, 2000. 47.p. 169 DREL. II. 138. Belsősomogyi Református Egyházmegye iratai I. Gyülekezetek templomaira és parókiáira vonatkozó iratok. 1. Nagykanizsa, 1958. 170 Református egyházközség. Presbiteri jkv. VI. köt. 1937. november 3. jkv. 171 Református egyházközség. Presbiteri jkv. V. köt. 1939. augusztus 16. jkv. 172 Pomóthy, 2000.16.p. 191. kép: A Vécsey Barnabás városi mérnök terve alapján 1934-re felépült református templom 607 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között ányköri munka újra indult és a Nőegyleti tevékenység is nagyobb lendületet vett. Az elemi iskolások számára vasárnapi iskolát indítottak, előadások és „szeretet vendégségek" tartá-sát szorgalmazták. Havonta egyszer kultúrelőadásokat tartottak, valamint a Belmissziós Bizottság tevékenységét újra indították. 1944-re nagy nehézségek árán kifizették adósságaikat. Terveik szerint a lelki újjáépítés munkája következett volna az ekkor már 450 lelket számláló nagykanizsai közösségben. A szórványokban ekkor már külön 180 református ellátásáról gondoskodtak. A sok vegyes házasság gondot jelentett. A presbiteri jegyzőkönyvek nem tartalmaznak bejegyzést arról, hogy büntették-e azokat, akik az egyház kárára reverzális adtak. A háború ideje alatt a reformátusokat is jelentős veszteségek érték, de a szűkszavú jegyzőkönyvekből a részletek nem állapíthatók meg. Az Evangélikus gyülekezet és egyesületei Nagykanizsán evangélikus vallásúakra már az 1820 évekből találhatók adatok a surdi és iharosberényi anyakönyvekben majd Szepetnek 1825-ben anyaegyházzá való alakulá-sakor ott tűntek fel Kanizsáról származók adatai.173 Szepetneki feljegyzések szerint 1845. június 19-én Bert Károly lelkész jelenlétében 11 nagykanizsai illetőségű férfi és egy nő elhatározta fiókegyházzá alakulásukat.174 A kis közösség ekkor 60 főt számlált és elhatározták, hogy isko-lát létesítenek. Az építéshez szükséges anyag évről évre gyarapodott és végül 1857-ben a Zrínyi utca 57. szám alatti házat meg tudták venni. Négy évig tartott a felújítás, míg végre 1861-ben megnyitották az iskolát, amit imateremként is használtak.175 A gyülekezetté szerveződés nem szokványos módját ismerhettük meg, hiszen az alaku-ló felekezetek először az egyházszervezeti formát alakították ki, és később - ha volt módjuk - létesítettek iskolát. Sajnos nem maradt feljegyzés arról, mi motiválta a kanizsai evangéli-kusokat e döntésükben. Az első tanító Péterfy Sándor 14 evangélikus, 19 római katolikus(!) és egy görögkeleti vallású nebulót oktatott.176 Három rendes osztályba folyt az oktatás, esperesi utasítás nél-kül, így a tanítás módját a tanító határozta meg. Az oktatás rendje az összevont csoportok párhuzamos foglalkoztatásához lett igazítva. Heti váltásban tanultak délelőtt és délután. Tantárgyak: német, olvasás, természetrajt, honismeret, egyháztörténet. Amíg az egyik csoporttal foglalkozott a tanító, a többieknek csendes foglalkozás volt. Az iskolai könyvek kiválasztása a tanítóra volt bízva. A bibliai ismeretekhez Luther kiskátéját, az olvasóköny-vek közül Gáspár János és Kovácsi(?) magyar olvasókönyvét használták. A többi tárgyhoz tartozó könyvről nincs ismeretünk, valamint arról sem, hogyan szerezték be a könyveket, jutott-e mindegyik tanulónak.177 Péterfyt még két tanító követte: Kapy Rezső és Velekay Teofil. Az utánuk érkező Kohut Mihály már, mint felavatott lelkész tanította a gyerekeket, de lelkészi feladatokat is ellátott. Ekkor a gyülekezet létszáma megközelítette a 100-at. A tanítás mellett minden vasárnap istentiszteletet is tartott magyar és német nyelven felváltva.178 173 Jány, 2005.175.p. 174 Uo. 175 Uo. 176.p. 176 Az iskola jegyzőkönyvei 1861-től megvannak, de csak az oktatással kapcsolatban tartalmaznak bejegyzé-seket. 177 Evangélikus gyülekezet. A kanizsai ágostai gyülekezet oskolai jegyzőkönyve. 1861. 178 Jány, 2005.176.p. 608 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között A gyülekezet első közgyűlését 1875. szeptember 19-én tartotta, amikor hivatalosan megalakult a fiókegyház, Szilvágyi Gyula segédlelkész és Koch Mihály egyházi felügyelő jelenlétében tartották.179 Szilvágyi arra kérte a megjelenteket, hogy a szepetneki gyüleke-zettel való állandó viták miatt, alakítsák újra a presbitériumot. A javaslatot elfogadták és a választás eredményeket Koch Mihály továbbra is bizalmat kapott a jegyző Koch Adolf lett. A presbitérium tagjai: Veszter Imre, Hemt Antal, Győrfy János, Blümheim Frigyes, Berecs Imre, Pranger István, Farner Kálmán és Brachner Samu lettek. Miután a megválasztott ta-gok elfogadták a megbízást, helyettes lelkész javaslatot terjesztett elő, hogy indokolt lenne Szepetnektől való külön válás, hiszen 1000 forintot fizetnek nekik adóként és ekkora ösz-szegből saját gyülekezetet is fenn tudnának tartani. Összeírásuk szerint ekkor már 300 fő volt a hívek száma. Hivatkozott a tulajdonukba lévő ház évi 500 forintot hozó bérleti díjból származó bevételre is. Úgy gondolta, hogy a gyülekezet tagjainak ugyan ennyit kellene évente befizetni egyház adóként. Javaslata szerint négy adófizető osztályba sorolták volna a tagokat: az első évi 12 Ft-ot, a második, 6 Ft-ot, a harmadik 3 Ft-ot, a negyedikbe soroltak pedig lFt 20 krajcárt adtak volna. A presbitérium elfogadta és megszavazták. Döntöttek arról, hogy a várostól is kérnek néhány százforintos támogatást. Arról is hoztak határozatot, hogy önállóvá válás eseten a jelenlegi segédlelkészt tartanák meg, mert tevékenységével elégedettek a hívek.180 A decemberi gyűlésen döntöttek arról, hogy Szilvágyinak az oktatá-si feladatokat is el kell látni, javadalmazását évi 300 forintban állapították meg, negyedéves ütemezésben. A lakásért nem kellet fizetnie, fűtésre pedig 6 öl fát szavaztak meg, amelyben benne volt az iskola fűtése évente. Stóla díj címén a keresztelésért 1 Ft, az egyházkezdésért szintén lFt., az esketésért 2Ft., a temetésért lFt. de ha szónoklattal kérték, akkor 2Ft. díja-zás járt.181 A következő években újból és újból bizonygatniuk kellet, hogy képesek önmagu-kat ellátni. A várostól kapott 200 forintos évi támogatáson felül a tulajdonukban lévő ház bérleti díját is emelték. 1878-ban további érvük volt, hogy a stóla díjat akkor Szepetneknek fizették.182 Hivatkoztak arra is, hogy a Kanizsa környéki szórvány evangélikus híveket tő-lük jobban el lehetne látni, mert nagyon távol esnek minden anyaegyháztól(Palin, Csáktor-nya, Bagola, Récse, Kiskanizsa híveire gondoltak). Az önállósodási törekvések nem találtak meghallgatásra, így még az 1880-as években is ez volt a gyűlések fő témája. 1881-ben Szilvágy helyett Hütter Lajos lett a gyülekezet vezetője, de az önállóvá válást ő sem tudta még sokáig elérni. Mivel a bevételekről és kiadásokról nem vezettek pontos nyilvántartást, ez számos problémát okozott. Ebben az időszakban már „önállónak tűnőén" működtek, gazdálkodtak, gyűléseket tartottak, hitelt kértek és kaptak. Ezeket az érveket is felhozták 1889-ben az Iharosberényben tartott rendkívüli egyházmegyei gyűlésen ahol az anyásítás kérdése volt a fő téma.183 Némi zavart okozott a gyűlésen - és vélhetően ezért nem is határoztak az anyásítás mellet - Győrffy János presbiter azon hozzászólása, hogy előbb templomot építsenek, azután váljanak önállóvá. Mivel erre a nyilatkozattételre nem volt felhatalmazása, de nem is támogatták a gondolatot, ezért ezzel a kérdéssel nem fogla-koztak annak ellenére, hogy a gyülekezet lélekszáma ekkor már 400 körül volt.184 1890 novemberére végül mégis épült templom és lelkészlak. A következő évben kialakítot-ták a templom belsőt... A templom szentelése 1891. június 28-án volt.185 179 Evangélikus gyülekezet. Közgyűlési jkv. I. köt. 1875. szeptember 19. jkv. 180 Uo. 181 Uo. 1875.december 20. jkv 182 Uo. 1878. július 24. jkv. 183 Uo. 1889. február 10. jkv. 184 1889 március 17. és július 7. jkv. 185 Jány, 2005.177.p. 609 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között A közel két évtizedig tartó önállósodási törekvések 1898 értek be. Július 11-én a Bel-ső-somogyi egyházmegye rendkívüli gyű-lésén felolvasták Szepetnek nyilatkozatát az elbocsátó levél kiadásáról és 1899. november 29-én a pápai rendkívüli egyházkerületi gyűlés 20. pontjában megszülethetett a dön-tés az anyaegyházi jelleg kimondására.186 1900. február 5-én Hütter Lajos megválasz-tott lelkész vezetésével tartották az első hi-vatalos közgyűlést. Az általa összeállított statisztika szerint Nagykanizsán 412 hívő, a szórványokban 93 evangélikus volt. Is-mertette, hogy anyakönyvet - Szepetnektől függetlenül - 1869/71 óta vezettek. Az első keresztelés 1869. június 4-én volt.187 Az ön-állóvá vált gyülekezet bevételei az 1900-as évek elején a következőképpen alakultak: 192. kép: Koch János: az evangélikus templom oldalnézeti terve, a kivitelező Morandini Román aláírásával, 1890 Az evangélikus gyülekezet bevételeinek alakulása 1900-1904 között 1900 1903 1904 1906 Bevétel 3697 3936 3416 -Kiadás 3494 3728 3061 -Tiszta vagyon 37480 1906-ban készült vagyonleltár, amely szerint a cselevő vagyon a Csengery úti fundus 8080 korona, a templom toronnyal 25.000 korona, a belső felszerelés 2340 korona, a lelkész-lak és a melléképületei 7000 koronát tettek ki. Az ingóságok alatt csak a 60 korona értékű sorsjegyet tüntettek fel. Szenvedő vagyonként az 1898-ban és az 1900-ban felvett kölcsönö-ket, összesen 5000 koronát vették számba.188 1905-ben újra megállapították a lelkész jövedelmeit. A gyülekezettől évi 978 korona fize-tés kapott, szabad lakás és kert használatot. Az államtól 843 korona kongrua jövedelme volt, amelyet az 1898. évi 14. tc. 5 §-a alapján juttattak a lelkészeknek. A koronában megállapított stóla díjszabás szerint keresztelésért 2, házasságért 4 és temetésért 2 korona járt ha szónok-lat nélkül és 4 ha beszéddel kérték.189 A presbiteri gyűlések 1921-ig csak anyagi kérdésekkel foglalkoztak, így a közösség hitéletéről nincs semmi adat. 1907-ben azzal az indokkal szün-tették meg a német nyelvű istentiszteletekkel, hogy a német ajkúak alig látogatták ezeket a miséket, akik pedig részt vettek tudtak magyarul is.190 A templom belső alakítása éveken keresztül tartott, 1911-ben vezették be a villanyvilágítást, amihez egy csillárt szereztek be. 186 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/c.köt. 1900. február 5. Első hivatalos közgyűlés. 187 MNL OL Egyházi anyakönyvek mikrofilm másolatai. A 2063. 188 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/c.köt. 189 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/c.köt. 1905. április 2. jkv. 190 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/c.köt. 1907. március 17. jkv. 610 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között A költségek miatt azonban úgy döntöttek, hogy csak sátoros ünnepekkor használják, más alkalmakkor a szintén megújított 48 gyer-tyás csillárral világítanak.191 1913-ban további fejlesztésként a torony-óra világítását szerették volna megoldani, ez 1915-re valósult meg. Harangokat úgy tudtak csináltatni, hogy az egyháztagok évi adójuknak megfelelő plusz összeget ajánlot-tak fel. 1913 november 30-án szentelték fel a harangokat, egy 485 kg-os, egy 279 kg-os és egy 129 kg-os lett, amik közül a középső súlyúnak felirata is volt: „Ahová én hívogat-193. kép: A nagykanizsai evangélikus gyülekezet lak oda mindig bátran jöhetsz. Bánatodban meg-harangszentelése 1913-ban nyugtatlak Jézusodtól vigaszt vehetsz". A gyüle-kezet nem sokáig örülhetett a harangoknak, mert a háború alatt hadi célra egymás után a két nagyot elvitték, és a súlyuk után járó pénzt sem kapták meg teljesen.192 A sikerek ellenére 1913 és 1916 között nézeteltérések voltak a gyűléseken az elszámolá-sok hiányosságai miatt. Ezek - számtalanszor - nem nélkülözték a személyes sértegetése-ket sem. Az 1913. december 21-i gyűlésen Kolozsvári Ödön beadványa korrupciós vádak-kal illette a vezetést. Beszédét nem tudta végig mondani, mert kiabálásba torkollott. Ez a tény világosan szólt a mellett, miszerint a gyülekezet nem látja indokoltnak azt, hogy itt valaki... purifikátorul fellépjen... S ha mégis hivatást érezne magá-ban ilyesmire tegye áldásos tevékenységét oly helyre a hol erre valóban szükség van, de kímélje meg ettől békésen fej-lődő gyülekezetünket.193 A kedélyek átmenetileg csilla-podtak csak, a háború kitörése pedig megakadályozta a nagyobb vizsgálatot. 1916. augusztus 23-án Nagykanizsán tartották az egyházkerületi gyűlést. A püspök méltó fogadására készültek, kérték ezért a vasútállomás főnökét, hogy az állomás környékét takarítassa ki. Erre az alkalom-ra a polgármestert is meghívták. A püspök tiszteletére rendezett díszebédre hivatalos volt: a Polgár Egylet el-nöke, a polgármester, a törvényszéki bíróság elnöke, a hitfelekezetek képviselői és a katonai parancsnokság vezetője.194 1919. november 30-i ülésen Hütter Lajos bejelentet-te nyugdíjazásának kérelmét, közel 40 évig szolgálta a gyülekezetet. Maga helyett Horváth Olivér légrádi 194. kép: Horváth Olivér evangélikus lelkészt ajánlotta. A rossz időjárási viszonyok miatt a lelkész (1920-1951) lelkészválasztásra 1920. január 20-án került sor. Más 191 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/c.köt. 1911.november 5,1912. március 24,1913. november 30. jkv. 192 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/c.köt. 1913. november 30. jkv., 1917. augusztus 22. jkv. 193 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/c.köt. 1913. december 21. jkv. 194 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/c.köt. 1916. augusztus 22. jkv. 611 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között jelölt nem volt, mert a püspök nem kívánt élni a jelölés jogával. A megválasztott lelkészt május 9-én iktatta be Németh Pál esperes.195 Horváth Olivér 1921-től bevezette az éves lelkészi jelentést és a május hónapra eső gyű-léseken beszámolót tartott az előző év legfontosabb eseményeiről és statisztikáiról. Ezek-ből megtudhatjuk, hogy évről évre kb. 80 volt a hitoktatásban résztvevők száma. Az 1910 óta működő Nőegylet tevékeny szervezője volt a különböző rendezvényeknek, de számos programot anyagiakban is támogattak, kegyszerek adományozásában is élen jártak. 1921-ben megalakult a Diák Szövetség és a Luther Szövetség, amelyek munkájáról egy-egy mon-datban szintén említés volt ezekben az éves beszámolókban. 1923-ban a templom tatarozását határozta el a gyülekezet. A munka előkészítésére és az anyagi források előteremtésére Templomépítő Bizottságot alakítottak. Tagjai: Füchl János, Offenbach Vilmos, Kutassy Kálmán, Nemecz József és Nóvák János voltak.196 Az 1923. feb-ruár 18-iai gyűlésen bemutatták a költségvetést, amely 700.000 koronát tett ki. Az összeget több forrásból kívánták biztosítani. Ekkor hoztak határozatot arról is, hogy a kivitelezési munkát Szántó Lajos kapja meg. Az átalakítás során a templom mennyezetét boltívesre ala-kították, megerősítették az oszlopokat is. Április 24-én már a templomavatás ünnepségét tarthatták.197 Az év júniusában a bagolai hívek kérték, hogy Iharosberény helyett Kanizsához tartoz-hassanak, mert az közelebb van. Szeptemberben pedig arról döntöttek, hogy a pénzügyi teendők felszaporodása miatt Pénzügyi Bizottságot alakíthassanak.198 Feladatai közé sorol-ták többek között az 1923 nyarán az OFB-től kapott 15 kataszter hold föld bérbeadásával kapcsolatos teendőket. Számos pénzügyi gondot is meg kellett oldaniuk, amelyek részben a korona nagymértékű romlásából adódtak. 1925-től Horváth Olivér betegeskedése miatt távol volt a gyülekezettől, helyettesítését Menyhárt István látta el. Egyes években ezért beszámoló sem készült. 1925-ben eltávozott a gyülekezettől Dürr Vilmos presbiter, a Pénzügyi Bizottság elnöke, aki a Pátria pótkávégyár kanizsai igazgatója volt és a gyülekezet fő mecénása.199 1926 májusában pótolták a háború alatt elvitt két harangot. A két új harang közül a 403 kg-os felirata „Erős vár a mi Istenünk", a 212 kg-é „Légy hű mindhalálig, neked adom az életnek koronáját". A két harangért 49.904.520 koronát kellett fizetni. Az összeghez közel 1.572.000 koronával Kutassy Kálmán presbiter is hozzá járult. 1927-től 30 tagú lett a választott presbiteri testület, az egyházgondnokot hat évre válasz-tották, hasonlóan a Pénzügyi Bizottság tagjait is. Ebben az évben felvetették a gyülekezeti otthon építésének gondolatát is, hogy az egyes szervezetek gyűléseiket gondtalanabbul megoldhassák. Először külön telken gondolták, de legtöbbje nagyon drága volt, így a saját telkük mellett döntöttek.200 A terveket Kalmár Zoltán építészmérnök készítette el. A vég-leges tervek alapján: egy 2x5 méteres előszoba, egy 5x6 méteres szoba és egy 15x7,5 méte-res nagyterem színpad résszel lett elfogadva. A költségek az első két teremre 4.500 pengő, a nagyteremre 9.000 pengőt tettek ki. Pénzügyi fedezet a Sarkadi Tituszné hagyatékából származó 2.800 pengő, valamint a felmondott OFB földek eladásából származó 3.000 pen-gő volt. A különbözetre három éves önkéntes adománygyűjtést határoztak el. 1930-ban a városi főmérnök Vécsey Barnabás felhívta a figyelmüket az épület elhelyezési megoldására. A kert felső végét ajánlotta, mert az akkori városrendezési elképzelések utcanyitást tervez-195 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/c.köt. 1919. november 30., 1920. január 18., 1920. május 9. jkv. 196 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/c.köt. 1923. február 11. jkv. 197 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/l/d.köt. 1923. május 27. jkv. 198 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/l/d.köt. 1923. június 6., szeptember 29. jkv. 199 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/l/d.köt. 1925. április 18. jkv. 200 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/l/d.köt. Pénzügyi Bizottság ülése, 1928. július 1. jkv. 612 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között te k arra a helyre ahol építkezni akartak. Az elképzelésből nem lett valóság, a gyülekezeti termet azonban a javasolt helyre tették át. 1931 májusára elkészült az otthon, a szükséges pénzadományok is meglettek, felavatására június 14-én került sor. Az épületre „Evangélikus Gyülekezeti otthon 1931", a nagyteremre pedig az „Erős vár a mi Istenünk" feliratok kerültek. A felavatását Seregély István szepetneki lelkész végezte. Az avatás igehirdetéssel kezdődött, majd harangozás mellett a hívek felvonultak az otthon épületéhez, ahol áldó imádság mellett a lelkész átadta rendeltetésének. Halász Olivér ismertette az otthon létrejöttének körülmé-nyeit, a polgármester és a református lelkész pedig köszöntötték a gyülekezetet.201 Az új otthon sokat segített a gyülekezeti élet jobb megszervezésében, helyet adott a belmissziós munkának, az ifjúsági és leány egyletnek, a Diák szövetségnek, az énekkarnak és a biblia óráknak.202 Az összejöveteleket heti beosztás szerint vehették igénybe, egyedül a fenntar-tás költségeihez kellett hozzájárulniuk. Táncmulatságok rendezéséhez is használhatták, legfeljebb évi három alkalommal szilveszterkor és farsang idején. Szeszes ital azonban nem szolgálhattak fel, valamint ...az egyházi vezetőség utasíttatik, hogy ilyen összejövetelek alkalmá-val is megőriztessék a jó ízlés és az Evangéliumi keresztény tisztaság és illem.203 1934-ben a Diákszövetség kérésére felmerült az otthon bővítésének igénye. Egy kisebb terem kialakításához 700-800 pengő kellett, amit az ifjúság vezetője Horsetzky Jenő be-mutatott a június 24-ei közgyűlésen. Kalmár Zoltán tégla felajánlása pedig kivitelezhetővé tette a bővítést.204 Hiába voltak meg a feltételek az 1930-as évek második felétől a lelkészi beszámoló egyre többször szólt a gyülekezeti tagok hanyatló egyházi tevékenységéről. Szá-mos alkalommal kellett a bibliaolvasási órákat szüneteltetni a gyér részvétel miatt, de a miséken való részvétel is csökkent, főleg a férfiak részéről. Lendületét veszítette az énekkar tevékenysége is, főleg miután Vánkos Jenő karnagy 15 éves működés után eltávozott Nagy-kanizsáról. 1938-ban arról határoztak, hogy a kereszteléseket a vasárnapi istentisztelet keretében a templomi gyülekezet közösségében szolgáltatják ki.205 Nem voltak túl jó pénzügyi helyzet-ben, de egy orgonát már régóta szerettek volna. Dr. Gárdonyi Zoltánt a soproni tanítóképző tanárát kérték fel tanácsadásra, aki egy két manuális orgonát javasolt. A pécsi Angster cég adta a legkedvezőbb ajánlatot, így tőlük rendelték meg 5.166 pengőért, amit három részlet-ben lehetett kifizetni. 1939. szeptember 3-án díszközgyűlésen avatták fel az orgonát. Az avató beszédet Horváth Olivér tartotta, aki elmondta az előzményeket. A gyülekezet már 1891-ben szeretett volna orgonát venni, de a szükséges anyagiak ezt megakadályozták. 1893-ban 220 forintért vettek egyet, amit 45 évig használtak.206 1940-ben az év jelentős eseménye a május 19-ei püspök látogatás, ami a harmadik volt a század során. A korábbiakhoz képest sokkal nagyobb eseménynek számított, így a gyüle-kezet városon belüli fontosságát is elismerték. A hivatalos - szűk körű - eseményeken túl a város minden fontosabb vezetője, az egyházak képviselői részt vettek a különböző rendez-vényeken, a Líszó felől érkező püspököt díszkapu és a polgármester vezetésével küldöttség fogadta.207 Az 1940. június 30-iai közgyűlésen szomorú szívvel emlékeznek meg a 84 éves korában Bakonyszombathelyen elhunyt Hütter Lajosról és közel négy évtizedes munkájá-nak eredményeit jegyzőkönyvbe foglalták. Ezen a gyűlésen jelentették be a kántor Litvay 201 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/l/d.köt. 1931. június 24. jkv. 202 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/l/d.köt. 1931. december 13. jkv. 203 Uo. 204 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/l/d.köt. 1934. június 24. jkv. 205 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/l/d.köt. 1938. szeptember 19. jkv. 206 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/l/d.köt. 1939. április 23 jkv. 207 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/l/d.köt. 1940. május 2., november 14. 613 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között Elemér gyülekezetből való távozását. Méltatták közel három évtizedes kanizsai munkássá-gát, 1908-óta szolgálta a híveket.208 Az 1930-as évek végétől minden lelkészi beszámoló kitért a gyülekezettől más feleke-zethez távozókra, illetve az evangélikusok „kárára" reverzálist adók személyére. Ezekben az években komoly ellentétek voltak a katolikus és evangélikus felekezet között ez miatt, a katolikusok részéről is. A reverzálist adó evangélikusokat eltiltották minden gyülekezeti tevékenységtől.209 Más felekezetek nem tettek említést az 1941-ben a „jugoszláv háború" miatti elsötétíté-sekről. Horváth Olivér beszámolójában kitért arra, hogy ez miatt számos programot nem tudtak megtartani. A megtartott előadásokon is alacsony volt a részvétel.210 A hitoktatásban részesülők száma nem változott az évek során: 80-85 között mozgott, az éves konfirmáltak száma is 10-12 között változott. A konfirmálást pünkösd 2. napján tartották, az első napon voltak a vizsgák. 1941-ben a templomépítés 50. évfordulóján tartott díszközgyűlésen a lelkész beszéde szomorú tényeket tárt fel. Fájdalmas tény, mind egyházke-rületünk, mind egész egyetemes egyházunk életében a visszakerült bácskai német gyülekezetek, s álta-lában a német nyelvű gyülekezeteknek politikai agitációja által felszított szeparatisztikus törekvése.211 1942-től a katolikusokkal való ellentétek még erőteljesebben nyilvánultak meg. Dr. Hai-szer János fogorvos Margit nevű leányának házasságakor, mivel katolikusnak reverzális adott, az apát is támadták. Az őt ért kritika miatt kemény hangú levelet írt a lelkésznek .. .a jóságos Isten megbocsátja egyházunk vezetőinek néhány év óta követett eljárását a római egyházzal szemben: szemet szemért! Ami nem egyeztethető össze sehogy Krisztus Urunk tanításával s amely gyártja a szerető szívekből a mártírokat választja el magyart a magyartól.212 Az 1943. évi lelkészi beszámoló ismét a nagyfokú érdektelenségről panaszkodott a különböző szervezetek mű-ködésében. Egyedül az 56 tagúra növekedett Nőegylet működött megfelelően és segített különösen a rászorulókon. A Nagykanizsán felállított internáló tábor evangélikus lakóit a lelkész látogatta. A gyülekezet pénzügyi helyzete jelentősen nem javult, de nem is romlott. 1943-ra kifi-zették az orgona árának részleteit, ami megmaradt 1150 pengő maradvány azt egy „Jubile-umi Alap"-ba tették, amit a gyülekezet 1945-ben tartandó 100 éves alakulási évfordulójára gyűjtöttek. A beszámoló a katolikusokkal való ellentétet az előző évekhez hasonlóan jel-lemzi és először a hatóságokhoz való viszonyról is szót ejtett. Nem tagadják meg a támogatást, egyébként pedig nem érdekli a sorsunk!213 1944. október 8-án a gyűlés azt a határozatot hozta, hogy a bekövetkezett ország helyzet-re tekintettel... a közgyűlés jogkörét a presbitérium veheti át, sőt szükség esetén az egyházközségi elnökség...214 A következő 1945. január 21-ei gyűlésen tájékoztatták a tagokat, hogy a gyü-lekezeti otthonba német katonaságot szállásoltak be, január 7-től pedig a tábori csendőr-ség használta. A kiürítési parancs miatt sokan eltávoztak a városból így a gyülekezetből.215 A harcok befejezése utáni első gyűlést 1945. július 22-én tartották, de ott csak az épület ká-rokról került szó. A templom nem sérült, valamennyi üveg és zsindelykárosodás történt csak. Az otthon épülete azonban aknatámadás következtében erősen megrongálódott.216 208 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.E/l/d.köt. 1940. június 30. jkv. 209 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.B/l/köt. 1942.március 8. jkv. 210 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.B/l/köt. 1942. március 22. jkv. 211 Uo. A korabeli Belügyminisztériumnak küldött titkos rendőri jelentések hasonló gondokat fogalmaztak meg. 212 Uo. 24.p. 213 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.B/l/köt. 1944. 214 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.B/l/köt. 1944. október 8. jkv. 215 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.B/l/köt. 1945. január 21. jkv. 216 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.B/l/köt. 1945. július 22. jkv. 614 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között A harcok alatti hónapokról csak az 1946-ban készült lelkészi beszámolóból tájékozódha-tunk. A március 17-én tartott gyűlésen lelkész beszámolt arról, hogy az istentiszteleteken nagyon alacsony volt a részvétel, Nagypéntektől kezdve nem tartottak istentiszteleteket. A húsvét utáni első vasárnaptól az orosz katonai parancsnokság rendelkezése alapján és annak vé-delme alatt megtarthatók voltak az összes istentisztelet217 Az egyházi szervezetek munkája szü-netelt. A 100 éves évfordulót az 1946. évi december 15-ei közgyűlésen tartották. A lelkész beszédében azt hangsúlyozat, hogy maroknyi kis gyülekezet, átlagosan soha nem haladta meg a 400-500 lelket.218 Az Izraelita hitközség és szervezetei Nagykanizsa második legnagyobb létszámú egyházi közössége az izraelita volt 1848 és 1945 között, de előtte is. A 20. század ismert eseményei nyomán a zsidóságra vonatkozó minden irat elpusztult, csak a már korábban publikált cikkekből és könyvekből tájékozódhat a kutató.219 A Nagyka-nizsa városmonográfia 2006-ban megjelent II. kötetében már ismertettük, hogy az 1845-ben Nagykanizsára került Löw Lipót néhány hónapos tevékenységével teljesen új szellemiséget teremtett a kanizsai zsidók között.220 Távozása után közel négy évig nem volt a városban rabbi, csak kb. 1850-ben követte őt Fassel B. Hirsch, aki gondolkodásban hasonlított elődjé-hez.221 Továbbra is magyar nyelven tartották a hitszónoklatot.222 Rövidesen eltörölte a zsidó év leghosszabb esti imakötelezettségét a kol nidrét.223 Ennek eltörlése azért is különösnek tekinthető, hiszen az Engesztelés Napja (Jom hakipurim) előtti estéjének imája volt, amely arra készítette fel a hívőket, hogy az azt követő nagy ünnepen tudjanak együtt imádkozni a bűnösökkel.224 A Talmud nagy ismerője és 32 év után utódja Neumann Ede követte őt, aki azt mondta róla: Egyike volt azon keveseknek, akik elég erkölcsi bátorsággal bírtak, régi előítéletek ellen harcolni és a haladás zászlóját fennen lobogtatni.225Az 1866-1895 közötti születési anyakönyvek alapján megállapítható, hogy igen magas volt a születések száma: 39-75 között váltakozott, de át-lagosan 50-60 körül mozgott. Az esketések 35-40 között váltakoztak, a halálozások száma 60 és 70 körül volt.226 Neumann Ede 1918-ban bekövetkezett halála után Abramovits Márk (1918-1920) majd Winkler Ernő (1920-1944) végezte a rabbi teendőket. A közösség imaházát 1807-ben Wajtai Ferenc uradalmi mérnök tervei alapján képzelték, de később ezt túl egyszerűnek tartva az 1817-ben készített új tervek alapján építették és 1821-re készült el.227 1844-45-ben nagyobb átalakításokat végeztek és orgonát is kapott a templom. 1926-ban terveztek egy újabb nagyobb átalakítást, de dokumentumok hiányában megvalósítására nincs adat. A hitközség működtetett iskolákat: 1857-től kétosztályú keres-217 Evangélikus gyülekezet. Presbiteri jkv.B/l/köt. 1946. március 17. jkv. 218 Uo. 219 Tanulmányunk e részét a már ismert szakirodalom alapján összegezzük. 220 Kéringer, 2006. 321.p. 221 A szerzők ezt az évet jelölik meg rabbisága kezdeteként. Anyakönyvek hiányában nem állapítható meg, más hivatalos dokumentum pedig nem lelhető fel. 222 Barbarits ennek ellentmond tanulmányában. Lásd: Barbarits, 1929. 223Háhn, 1995. 44.p. Ezen az istentiszteleten talliszban (= köpeny, ősi zsidó öltözék) jelentek meg a hívek. 224 Uo. 225 Barbarits, 1929. 259.p. 226 MNL OL A 3548 227 Barbarits Wojtainak írja, de a Batthyány család irataiban Wajtai szerepel. 615 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között kedelmi iskolát, 1886-ban pedig a polgári iskolai okta-tást is indítottak, 1891-ben felső kereskedelmi iskolát nyitottak.228 A különböző egyesületek megalakulása 1848 előtti időre tehetők, későbbi működésükről nem maradtak dokumentumok, de 1944-ig biztos megvoltak. 1927-ben alakult meg a Leányegylet, elnöke Rotschild Bé-láné volt. A Nőegylet megalakulásának dátumát nem ismerjük, de működése folyamatos volt időszakunk-ban. Elnöknői többek között gelsei Gutmann Henrik-né született Strasszer Nanette, 1875-ben bekövetke-zett halála után, Stromfeld Józsefné voltak. Ebben a tisztségben leánya Vidor Samuné követte, aki szintén hosszú évekig látta el ezt a feladatot.229 A nagykanizsai zsidóság számára a rémálom 1944. április 26-án hajnalban jött el, amikor a szombathe-lyi rendőriskola legénysége összeszedte, majd gettóba szállította őket. Három helyen állítottak fel a városban gyűjtő helyet: a hitközségi épületben, a templomban és a kereskedelmi iskolában.230 A nagykanizsai zsidók óriási többsége Auschwitzban elpusztult, vagyonukat elkobozták, az összehordott javakat, ingatlanjaikat előbb nemzeti tulajdonnak nyilvánították, később azonban az ingóságok egy része szabad rablás tárgyává vált. A Görögkeleti egyház és szervezetei A Nagykanizsán élt görögökről illetve szerbekről (ortodox vallást követők) idősza-kunkra az anyakönyvi bejegyzések kivételévek ismert adat nincs. Az anyakönyvek alapján 1876-ig adminisztrátornak neveztél az ide kijáró papok magukat, akik a lepavinai kolostor szerzetesei voltak. Az 1846-1894 közötti egyházi anyakönyvek bejegyzéseiből alacsony lé-lekszám következtethető. Nem egymást követő években egy-két születés, több éves kima-radásokkal egy-két házasság és általában két-három haláleset fordult elő. Az bizonytalan, hogy mind kanizsai illetőségű volt-e.231 1850-1945 között többet változott a világ, mint előtte évszázadokig. A politikai és társa-dalmi modernizálódás nem kerülte el az egyházakat sem, de valódi megújulást sokáig nem, vagy csak részlegesen eredményezett. Nagykanizsán az egyházak története állandó pénz-ügyi harcaikról, és kevesebbet a híveikkel való törődésről szólt. Nagymértékben emiatt volt az emberek részéről meglehetős távolságtartás minden egyház felé. Mutatta ezt az egyházi szertartásokon való gyér részvétel, de a különböző egyházi szervezetekben való részvétel is jóval alul maradt a lakosság teljes létszámához képest. A harmincas és negyvenes évek-ben számos egyházi szervezet próbálta soraiba hívni az embereket, de hívó szavuk mögött nem volt valódi tartalom. A háború után a formálódó új hatalom nem véletlenül tudta az 228 Magyar Zsidó Lexikon, 1929. 629.p. 229 Dénes, 1974. 230 Gábor, 2010.; illetve a holokausztról lásd e kötetben Paksy Zoltán tanulmányát. 231 Füzessy, 1972.; MNL OL A 5441. 195. kép: Winkler Ernő főrabbi, 1938 616 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyháztörténete 1850-1945 között egyházaka t - különböző mértékben - megfosztani híveik támogatásától. Mennyire sike-rült? A következő évtizedek - objektív, történeti - kutatásainak kell a választ megtalálni. Resume Die Kirchengeschichte von Gross-Canisa von 1850 bis 1945 Das schnell wachsende Gross-Canisa war sehr vielfaltig hinsichtlich gläubigen und kirchenorganisatorischen Aspekten in einer Periode, wo sich die Welt mehr veränderte als früher in Jahrhunderten. Neben der römisch-katholisch Dominanz waren auch die Organisationen der israelischen, evangelisch-reformierten und griechisch-orthodoxen Kirchen vertreten. In dieser Periode erworben die Konfessionen mit geringerer Mitgliedschaft Gebäude und Immobilien hauptsächlich durch Sammeln und Spenden. Die politisch-gesellschaftliche Modernisierung hatte die Kirchen auch nicht vermieden, aber lange brachte sie keine oder nur partielle Erneuerung. Die Geschichte der Kirchen in Gross-Canisa handelte von den ständigen finanziellen Kämpfen und nur im geringeren Maße von der Betreuung der Gefolgschaft. Das war in großem Maße auch für die Abstandhaltung der Menschen gegen alle Kirchen verantwortlich. Zeichen dafür waren die spärliche Teilnahme an den kirchlichen Zeremonien und die Mitgliedschaft in mehreren verschiedenen kirchlichen Organisationen, die immer deutlich niedriger als die allfällige Gesamtpopulation war. In den 1930-40er Jahren versuchten viele kirchliche Organisationen Menschen zu rekrutieren, aber da war keine wirklicher „Inhalt" hinter ihren Aufrufen. Es ist eine Tatsache, dass die gesellschafts-formierende Kraft der verschiedenen kirchlichen Orden und Vereinen zwischen den zwei Weltkriegen sich verstärkte, aber zugleich wurden auch die Funktionen der Kirche teilweise durchpolitisiert. Es ist kein Zufall, dass die nach dem Krieg geformte Macht den Kirchen die Unterstützung - in verschiedenen Maßen -ihrer Gefolgschaft entziehen konnte. Church History of Nagykanizsa 1850-1945 The fast growing Nagykanizsa was characterized by religious and church organizational variegation in a period when the world changed more than through centuries afore. Besides the roman-catholic dominance also the organizations of the Hebrew, reformed, evangelical and Greek churches were present in the city. The denominations with smaller membership obtained buildings during this period, primarily through charities and bestowments. The political and social modernisation did not evade the churches either, but it did not or only partially resulted in a real reform. The history of churches in Nagykanizsa was rather about their permanent financial struggles and less about caring about their worshippers. This was the leading reason behind the considerable distance kept by people from every church. This was reflected by the „scant" participation in the canonical ceremonies, but also by the low participation rate in different ecclesiastical organisations, which was significantly lower compared to the all-time population. Many ecclesiastical organisations tried to recruit members in the 1930-40s, but there was no real „content" behind their calls. At the same time it is a fact that between the two World Wars the social organising power of the different holy orders and bands gained on strength, but the functioning of the church was partly politicized. It is not accidental that the newly forming power after the war was able to bereave the churches - at different scale - from the support of their worshippers. Bősze Sándor EGYESÜLETEK NAGYKANIZSÁN (1850-1945) A hazai reformkori körök egy része a szabadságharc bukását követően is folytatta te-vékenységét. Az 1851-ben összeírt hét Zala megyei egyesületből három Nagykanizsán mű-ködött (Polgári Egyesület, Ifjúsági Olvasóegyesület, Kaszinó).1 Feltehetően ebben az évben alakult meg a város kereskedőit tömörítő, a dualizmus korában is működő, Nagykanizsai Kereskedők Társulata.2 Az 1860-s évtized első felének történései és a polgárosodás megin-dulása az egyesületalakítási törekvéseken keresztül is érzékelhetővé váltak. Eddigi isme-reteink szerint, az országos folyamatokhoz3 hasonlóan alakult a zalai egyesületek sorsa is. Zala megyében 1867-1918 között mindössze 552 egyesület jött létre, ebből 68 Nagykani-zsán,4 amely - megelőzve Zalaegerszeget - 1871-ben lett rendezett tanácsú város,5 s ahol a korszak valamennyi olyan jellegű egyesületet meglehetett találni, ami akkor jellemző volt egy ilyen gazdasági-közigazgatási központra. A korszakban, sőt már 1867-et megelőzően egy olyan demográfiai fejlődés következett be a településen, melynek során a népességszám megháromszorozódott az 1851 és 1910 közti szűk hat évtizedben.6 A település méreteiben és küllemében egyaránt urbanizálódó külsőt mutatott.7 Amíg az évtizedek során lassan csökkent a város mezőgazdasági népessé-ge, addig 1910-re háromszorosára nőtt az iparral és az iparban foglalkozók száma. 1900-ban a megye iparának több mint fele itt működött. Nagykanizsa tradicionális kereskedelme - mind létszámban, mind pedig típusaiban - tekintélyes arányban részesedett a forgalom-ból. A kereskedelem fejlődésének egyik természetes velejárójaként alakult ki a megfelelő pénzintézeti, banki és biztosítói hálózat.8 Vasúti csomópont volt a város, amely a megfelelő pénzügyi háttér kialakulásával 1885 és 1914 között újabb virágzásnak indult. A nagykanizsai egyesületek száma Egyesületalakulási periódus Az évek száma Az újonnan alakult egyesületek Egyesületalakulási index (egyesület/év) 1867-1874 8 13 1,63 1875-1894 20 15 0,75 1895-1914 (-1918) 24 40 2,00 (1,66) A nagykanizsai egyesületek alakulásának üteme - hasonlóan a dél-dunántúli trend-hez - csak követte a gazdaság fejlődését, vagyis fáziskésésben volt a lehetségeshez képest. Ennek pedig lehet egy olyan olvasata is, hogy a mentális-tudati polgárosodás nem követte a látványos gazdasági fejlődést. Jóllehet több egyesületalakulást regisztrálhatunk itt, mint Zalaegerszegen, de messze kevesebbet, mint például Szombathelyen vagy Kaposváron. Az okok vizsgálata természetesen további kutatást igényel. Mindettől függetlenül a helyi egye-sületetek alakulásainak periódusai a városban is szoros kapcsolatban álltak a gazdaság fejlődésével, és - persze - a polgárosodással. Gyarapodott a számuk, s ennek intenzitása is nőtt. 1 MNL ZML Megyefőnöki iratok. 862-VI-D/1851.; E. asz. 5. dob. 2 Szarka, 2010. 27.p. 3 Lásd: Deák, 2009. művét. 4 MNL ZML Zala vármegye alispánjának iratai, 13 999/1920. Jelentés a BM. 88 318/1919. sz. körrendeletére; Egyesületek, 1926.; Egyesületi címtár, 1988.1296-1299.p. 5 Halász, 1982.183.p; Lásd még: Halász, 2001.161-166.p.; Bősze, 1997.185.p.; Foki, 2011. 6 T. Mérey, 1989.126., 146., 156.p. 7 Kunics, 2001.195-206.p 8 Uo. 105-107.p.; T. Mérey, 1989.131-141.p. 622 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1,350-1945) A „boldog békeidőkben" az egyletek számának folyamatos, de nem ugrásszerű emelkedé-sét lehetett megfigyelni. Az 1867-1874 közti első periódus nyolc évében 13 egyesület szerve-ződött Nagykanizsán. A korábban indult honvédegyleti mozgalom 1867-ben, nem sokkal később pedig a de-mokrata körök oly nagy politikai aktivitást fejtettek ki, hogy a belügyminiszter csupán a jótékony céllal megalakult egyesületek alapszabályát engedélyezte, Deák-körök, illetve katolikus egyletek alakítását pedig szorgalmazta; így a kiegyezést követő évben (1868) a belügyminiszter engedélyezte a Nagykanizsai Katolikus Legényegylet alapszabályát. A szabadabb gyülekezés lehetőségeit kihasználva az ipari munkások körében már 1867-ben megfogalmazódott a politikai jellegű munkásegyesületek létrehozásának gondolata. A Magyarországi Általános Munkásegylet megalakulása után vidéken szintén meggyor-sult a hasonló egyesületek szervezése. A Dél-Dunántúlon négy alakult, közülük egy Nagy-kanizsán (202 taggal). A szakmai egyesületeket illetően a Dél-Dunántúlon az elsők között a tanítóegyletek je-lentek meg. Az 1860-as években a korszerűbb népiskolai oktatásért kibontakozó mozgalom részeként jött létre a városban a Zala Megyei Általános Tanítóegylet.9 A tőkés árutermelés kibontakozása, a munkások és az egyes paraszti rétegek politikai aktivitása mind jobban sürgette a kulturális állapotok javítását. Mindez hatással volt az olvasókörök szervezésére is. E periódusban alakult meg a Kiskanizsai Polgári Olvasókör. Az 1874-1894 közötti második periódus két évtizede alatt mindössze 15 egyesület ala-kult Nagykanizsán. De ne feledjük, e korszakba estek az 1873-as pénzügyi „nagy krach" utórezgései és az 1884-es hitelválság! E periódusban alapvetően szakmai, jótékonysági, po-litikai (pl. Nagykanizsa Városi Szabadelvű Kör), kulturális egyesületeket hoztak létre a vá-rosban. Nagykanizsán is az 1895-1914 között eltelt 20 esztendőt tekinthetjük korszakunk leg-dinamikusabb ciklusának. Ez idő alatt alakult meg a dualizmuskori egyesületek 58,8%-a, szám szerint 39. Az egyesületek dinamikus ütemű alakulása természetesen szerves kap-csolatban állt a gazdasági élet intenzív fejlődésével. A szakmai és a szakmai önképzőkörök majd 78%-a alakult országosan gazdakörként, melyek élén számos esetben nagybirtokos elnök állott. A gazdakörök a századfordulóra fel-erősödő agrárius-merkantilista küzdelmek eszközei is voltak. E folyamat részeként alakult meg 1906-ban a városi-járási gazdakör. A kormány szabadelvű egyházpolitikája körüli viták kitapinthatók voltak az egyesület-alakulásokban is. Az egyházak - különösen a római katolikus egyház - útkereső törekvését jelezte, hogy az 1896-1914 között országszerte alakult egyesületek közül sok volt felekezeti. E folyamatot erősítette a liberalizmussal (és a szocializmussal) szemben álló, a katolikus egyház - a hit alapelvei által meghatározott - szociális tanításait közvetítő keresztényszoci-alizmus eszméjének megjelenése. A fiatalok iskolán kívüli nevelését célzandó hozták létre Nagykanizsán a katolikus legényegyletet 1902-ben.10 A helyi munkásegyesületekben is szoros korrelációban álltak egymással a kulturális célok és a politika. Természetesen sok munkásegyesület, 14 alakult meg Nagykanizsán. Eb-ből a vasúti dolgozók többet is alapítottak. A város polgárosodását jelezte a szép számban megalakuló társadalmi-társasági és a közhasznú egyletek csoportján belül létrejött egye-sületek is. 9 Kotnyek, 1986. 211.p. 10 TGyM. Nagykanizsai Katolikus Legényegylet alapszabálya. 623 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1,350-1945) A z egyesületek tevékenysége a dualista monarchia évtizedeiben Az 1867 utáni magyar politikai irányzatok nem alakítottak modern értelemben vett pártokat, hanem - sokszor társadalmi rétegek, illetve gazdasági rétegérdekek szerint ta-golódott - politikai egyesületekre támaszkodtak. Miután a kormánypártok szinte teljesen kézben tartották a közigazgatást, eleinte az ellenzék élt - a tevékenysége összehangolása érdekében - az egyleti szervezkedés nyújtotta lehetőségekkel.11 Az egyesületek ebben a korszakban egyre nagyobb szerepet követeltek maguknak a he-lyi politikában is. A Nagykanizsa Városi Szabadelvű Kör alapszabálya a következő kritikát fogalmazta város vezetésével szemben: „A város közgazdasági, társadalmi és politikai érdekei már hosszabb idők óta kellő támogatást nem nyernek, sőt napról napra több csorbát szenvednek, mely leginkább a társulás hiányának és azon körülményeknek tulajdonítható, hogy az egy czélra törek-vő elemek a társadalmi téren nem találnak oly gyűlhelyet, hol e részbeni nézeteiket kicserélve kö-zös megállapodásra juthatnának a közügyek minden ágára kiható bajoknak megszüntetése végett.. ,"12 A kör alapítói érinteni akarták „a, Mindazon kérdéseket, melyek a várost közgazdasági s társa-dalmi tekintetben érdekli, eszmecserék és indítványok tétele folytán megvitatni s azoknak a város jól felfogott érdekében leendő elintézését létesíteni, úgy közhasznú reformok és intézmények életbe lép-tetését előmozdítani... b, A városi, megyei és országgyűlési képviselői választásoknál befoglalni s ez alkalommal a kör által képviselt elvet érvényre jutatni.. ,"13 Az ország nemzetiségek lakta területének magyar vezető rétege regionális magyar köz-művelődési egyesületeket alapított a magyarosítás gyorsítása érdekében az 1880-as évek elején. Elsőként alakult meg a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület. A Dunántúli Közmű-velődési Egyesület 1890-ben született meg Nagykanizsán.14 Az idegen hangzású családne-vek tömeges magyarosításának szándékával hozták létre a Nagykanizsai Névmagyarosító Társaságot (1881), amely magára vállalta egy hasonló vidéki mozgalom elindítását is.15 Tipológiailag sajátos társulatként született meg 1867-ben a Nagykanizsai Magyar Tár-salgó Kör, hisz „műfaját" tekintve inkább kulturális szerveződésekhez sorolódna. Mivel a magyarországi zsidóság történetének nagy vitákat kiváltó szakaszában jött létre, szeren-csésebb a politikai egyletek kategóriájában besorolni. Céljai közt a magyar nyelv és iro-dalom, az általános műveltség terjesztését, valamint a hazai „honi izraeliták magyarosítását" vállalta magára.16 Feltehetően ennek az egyesületnek is nagy szerepe volt abban, hogy a helyi zsidóság - tudatosan asszimilálódva - a századfordulóra teljesen elmagyarosodott.17 A tőkés gazdasági verseny, vagyis az ipari tömegtermelés és a modern infrastruktúra kiépülése által támasztott minőségi és mennyiségi követelményeknek csak a magasabb szintű szakmai ismeretekkel lehetett eleget tenni. Ezzel párhuzamosan nőtt az önművelés-re való fogékonyság. E korszakban a szakmai önképzést és érdekvédelmet céljaként megfo-galmazva sok ezer egyesület alakult az országban. Jelentős részük e korszakban gazdakörként szerveződött. Szándékaik közel azonosak voltak: a mezőgazdasági önképzést, a háziipar népszerűsítésével téli munkaalkalmat te-11 Szabó, 1992. 208-211., 213-214.p. 12 MNL OL-BM-K-150-III/4-62902. 13 Uo. 14 Uo.ll4.p. 15 MNL OL BM-K-150-III/1881-4-60164. 16 MNL OL BM-K-150-1867-III/R-4-1836; MNL ZML E. asz. 2. dob. 17 Kerecsényi, 1985.108.p. 624 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1,350-1945) remteni, a munkaeszközök minél olcsóbb beszerzését, a lehető legjobb piaci árak elérését és különböző szövetkezetek létesítését, tenyészállatok és jó minőségű vetőmag beszerzését, valamint a jogsegélyszolgálat megteremtését kívánták megvalósítani.18 Az 1890-es években a mindinkább erősödő agrárius irányzat egy, az egész országra kiterjedő egyesülethálóza-tot akart létrehozni. A Magyar Gazdaszövetséget részben ennek jegyében szervezték meg. A nagykanizsai gazdakör, melynek alapszabályát 1906-ban hagyták jóvá, nemcsak a város, hanem a járás gazdáit is igyekezett tömöríteni. A szakmai körök másik csoportját az iparosok alakították meg. A város foglalkoztatási statisztikái jól mutatták, hogy sokan dolgoztak az iparban,19 s ezek jelentős része kisiparos-ként kereste a kenyerét. Nagykanizsán természetesen több szakma képviselői is alakítottak saját egyesületet. A19. század közepén a világszerte kibontakozó kapitalizmus együtt járt az évszázados hagyományokkal rendelkező különféle szervezeti keretek felbomlásával, a tradicionális er-kölcsi elvek lazulásával, az ateizmus terjedésével, majd pedig a szociáldemokrácia előretö-résével. Ebben a helyzetben hozta létre Kölnben Adolf Kolping 1849-ben - tanoncokat és a segédeket tömörítő - az első katolikus legényegyletet. A Kolping-egyesületek a Dél-Dunán-túlon (is) lassan terjedtek. A belügyminisztériumi összesítés szerint 1872 végén e régióban csupán Nagykanizsán működött egy, 1868-ban alakult katolikus legényegylet.20 Az európai és ezen belül a magyar munkásmozgalom történetében az egyleti szervez-kedés, mint szervezeti keret és széleskörű tevékenységforma, szintén fontos szerepet töltött be. A kulturális és az egzisztenciális kérdések mellett már a kezdeti időszakban megfogal-mazták a civil jogok kiterjesztésének igényét is. Magyar, német és szlovák munkások 1868-ban megalakították a Magyarországi Álta-lános Munkásegyletet, amely a munkások politikai, szellemi, valamint anyagi érdekeinek megóvását tekintette feladatának.21 A Horváth József elnökletével, 1870 júliusában, alakult Nagykanizsai Általános Munkásegylet alapszabályát e szavakkal továbbította a megye fő-ispánja: az egylet alapító tagjai üzlettel bíró iparosok, zöme olyan segéd, akiknek, „miként észlelni, nem az a fő cél, hogy az egyesülési jog élvezetébe juthatás által, a szakértelemnek, s a mun-kások józanul felfogott érdekeinek sikeresebb előmozdítására közreműködhessenek, hanem ezáltal oly helyzetet céloznak elérni, mely könnyebben lehetségessé tenné a munkaadókra a munkabér emelése tekintetéből sikert ígérő egyetértésre juthatni.. ."22 Mivel az egylet nem csupán „ipari" célból alakult, a szakminisztérium, a megfogalmazott célok egy részét, az oktatást, a segélyezést és takarékoskodást hagyta jóvá.23 Mivel a krach utáni években az életszínvonal tapasztalt romlása a társadalmi elége-detlenséget is növelte, a hatóságok szűkítették a munkásegyesületek mozgásterét. A bel-ügyminiszter megtiltotta a fiókegyletek alakítását, mert ezek országos hálózatának kiépí-tését meg akarta akadályozni. A folyamatosságot ekkor a segélyező és az önképző egyle-tek biztosították. A minisztérium a munkásegyesületek alapszabályait, segélypénztárként hagyta jóvá. A munkásszervezetek fejlődésének természetes iránya is a munkavédelem, a munkaidő, a betegség- és a balesetbiztosítás problémáit megoldó keretek felé mutatott.24 Az Országos Általános Munkás Betegsegélyező- és Rokkantpénztár már 1871-ben megalakult, és alapfeladatán túl támogatta a munkásegyletek politikai, felvilágosító tevékenységét is. 18 MNL SML Szigetvári Zrínyi M. Múzeumegyesület iratai. Szigetvár-vidéki Gazdakör asz., ai. 2521/1911. 19 Bővebben lásd e kötetben: Kaposi Zoltán: gazdaságtörténeti tanulmányát. 20 MNL OL-BM-K-148-IV-D-1777 eln.; MNL OL-BM-K-150-1874-III-4-733., MNL OL-BM-K-150-1868-III/R-4-6591. 21 Rézler, 1937. 58.p. 22 MNL OL-BM-K-150/1871-III-151. 23 Uo. 24 Rézler, 1937.136.p. 625 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1,350-1945 ) A Nagykanizsai Általános Betegsegélyző Egylet az ezt megelőző évben, 1870-ben jött létre. A több száz taggal rendelkező szervezet később Nagykanizsai Ál-talános Beteg- és Rokkantsegélyző Egylet néven volt ismert. Emellett 1897-től működött a városban egy munkás nyugdíj-és rokkant-fiókegylet is. A segédek is alakítottak a városban segélyegyletet (Nagykanizsai Építészsegédek Betegsegélyző Egylete).25 Az önsegélyezés mellett a munkásság az egyesüle-ti tevékenység más formáival is próbálkozott: olvasó-és önképzőköröket alapítottak. Az Általános Munkás-egylet pedig már 1870-ben megkezdte szakegyletek kiépítésére irányuló tevékenységet. Ezek működését a Párizsi Kommünt követő betiltások és a jogi korlátozá-sok nehéz helyzetbe hozták. A szakegyleti mozgalom kezdeti szakaszában létrejött szerveződések ekkor még az önsegélyező egyletek típusába tartoztak. Bár a Szakszervezeti Tanács 1899-es statisztikai felmérése igs. kép: Dr. Bentzik Ferenc, szerint Magyarországon 126 szakegylet tevékenyke- a Polgári Egylet elnöke, 1880 dett, az eredménnyel nem voltak elégedettek. Mivel a munkásegyesületek nem alakíthattak fiókokat, a szakegyletek országos szövetségeinek központjai alulról felfelé építkezve jöttek létre.26 A gyorsan terjedő egyletek jelentős része persze nem volt feltétlenül szocialista. Sokuk csupán szociális gondokkal (önsegélyezés) foglalkozott. A kanizsai munkások 1879 után szintén több önképző egyesületet hoztak létre. A Nagykanizsai Iparos Segédek Önképző Egylete27 volt első, amit aztán követtek az ácsok, a szabó-, a fém-, cipész- és famunkások, vasutasok stb. A Nagykanizsai Általános Munkásképző Egylet 1897-ben alakult. A város munkásegyletei rendkívül tartalmas érdekvédelmi, szociális és kulturális tevékenységet végeztek, s részesei, szervezői voltak a városban lezajlott sztrájkoknak is.28 A település jelentős kereskedelmi központ volt.29 Kereskedői és vendéglátó-iparosai szintén megalakították a maguk egyleteit. Elsőként alakult a Nagykanizsai Kereske-delmi Alkalmazottak Egyesülete, emellett az egyik legjelentősebb egyesület volt a Nagykanizsai Kereskedő Ifjak Önképző Egylete (1873).30 A szakmai egyesületek között kiemel-kedő helyet foglaltak el a ''60-as évektől a tanítóegyletek. A szervezőmunka azon-ban lassan haladt az egész Dél-Dunántú-lon, ahol 1872-ben csak hét, közte az 1870-es, nagykanizsai alapítású Zala Megyei Tanítóegylet rendelkezett engedélyezett 25 MNL OL-BM-K-150-1879/III-4-6402., MNL OL-BM-K-150-1880/III-4-13755. 26 Vita, 1906. 23.p. 27 MNL OL-BM-K-150-1879-III-4-6402. 28 Kerecsényi, 1985.115-117. p. 29 T. Mérey, 1989.131.p. 30 Kerecsényi, 1985.114.p. 197. kép: A Polgári Egylet 1885-ben emelt székháza a Sugár úton (a bal oldalon) 626 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1850-1945) alapszabállyal.31 Kanizsa volt az óvodai mozgalom központja is Zalában. A város első óvo-dáját annak a Kisdevóvó Egyesületnek köszönheti, amelyet 1875-ben alapítottak és 1902-ig látta el az intézmény fenntartását.32 Az oly sokszor emlegetett dualizmuskori polgári fejlődés számos értelmiségi szakmá-nak teremtett egzisztenciát. A tudományos és értelmiségi egyesületek alakulása egyre gyorsabb ütemben folyt a kiegyezést követően. A helyi értelmiségiek egyes csoportjai, az ügyvédek (Első Zalai Ügyvéd Egylet 1874-ben)33 és a magántisztviselők (1907), valamint a tisztviselőnők (1918) fokozatosan hozták létre saját egyesületeiket. A járás községi- és kör-jegyzői 1880-ban szervezték meg a kanizsai egyesületüket.34 A kulturális egyesületek típusát az emberek művelődési igénye tette a legnépszerűbbé. Ezek az egyesületek voltak a legalkalmasabbak arra, hogy bennük a kulturális célok mel-lett más törekvések is helyet kapjanak. Egyáltalán nem tekinthető véletlennek, hogy a poli-tikai mozgalmak egy része is a kulturális egyletek köréből indult ki. E folyamatban indult el habermasi „okoskodó olvasóközönség" kialakulása: „a közönséggé egyesülő magánemberek nyil-vánosan is az olvasottakról okoskodnak."35 Az olvasókörök sokat tettek lakóhelyük kulturális szintjének emelése érdekében, hiszen számos településen gyakorta csupán ez az egyesület jelentette a falu kulturális központját. Az olvasókörök tevékenysége kezdetben jóformán csak a hiányzó elemi iskolai ismeretek elsajátítását jelentette, s csak később szélesedett ki a tevékenységük. Nagykanizsa mai területén mindössze egy, a Kiskanizsai Polgári Olvasókör alakult, 40 fővel 1870-ben.36 A tagjai között több száz módos gazdát, kistisztviselőt, kereskedőt és ipa-rost tudó, és élénk tevékenységet folytató szerveződés a II. világháborúig meghatározó volt a város társadalmi életében.37 A gyakran tartott bálok bevételeit könyvtáruk fejlesztésé-re fordították, de az 1870-es kiemelkedőt teljesítettek a kör színjátszói is.38 Mivel gyorsan gyarapodott a tagok száma, 1899-ben elkezdték székházukat építeni, melybe a következő évben már be is költöztek.39 A nevében felekezetileg sem-leges kör jelentős római katolikus kötődésekkel rendelkezett. 1889-ben a Nagykanizsai Kisdedóvó Egyesület elnöksége megkereste az olvasókört: mi lehet az oka, hogy az óvoda a kezdeti sikerek után hanyatlásnak indult? Az olvasókör válaszában azt is olvashatjuk, hogy az óvónő nem volt római katolikus vallású.40 A nagy egyházpolitikai 198. kép: Meghívó az Általános Munkásképző-Egyesület tréfás jelmez-estélyére, 1899 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 MNL OL-BM-K-150-1874-III-773., MNL OL-BM-K-150-1873-III-4-20506. Kotnyek, 1986. 212.p.; Barbalits, 1929. 285-286.p. MNL OL-BM-K-150-1874-III-4-32771. MNL OL-BM-K-150-1880-III-4-17868. Habermas, 1993.109.p. TGyM. 72.376.1 KPO jegyzőkönyve, 1870-1907. Alakuló jkv. 1870. márc. 13. Kerecsényi, 1985.112.p„ Bősze, 1997. 210.p.; Kanizsai Enciklopédia, 1999.174.p. Kanizsai Enciklopédia, 1999.174.p. TGyM. 72.376.1 KPO Választmányi ülés, 1891. december 6., 1899. március 12., 1900. január 10., közgyűlés 1894. december 16., 1899. február 26. Uo. Választmányi ülés, 1889. okt. 27. 627 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1,350-1945) küzdelme k idején, 1894-ben, az egyesület részt vett Budapesten a katolikusok érdekében szervezett nagy-gyűlésen.41 A rákövetkező évben pedig - heves viták után - módosult az egyesület alapszabálya és a Római Katolikus Polgári Olvasókör nevet vettek fel.42 A dualizmus idején minden társadalmi osztály, ré-teg igyekezet létrehozni saját kulturális egyesületét. Ahogy az ekkor alakult egyesületek többsége, a sza-badkőműves páholyok is átvették az országhatárokon kívüli minták jegyeit. A Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy fiókpáholyaként alakult meg 1886-ban Nagykanizsán a „Munka" Szabadkőműves Páholy, melynek értelmiségi tagjai fogékonyak voltak a tár-sadalmi problémák iránt is. A páholy programjában kiemelt helyet foglalt el az anya- és csecsemővédelem, továbbá az alkoholizmus elleni küzdelem. A szabad-kőművesek a századelőn kibontakozó szabadművelő-dési, szabadoktatási eszméket is befogadták. A páholy által fenntartott 1400 kötetes népkönyvtárat 367 állan-dó olvasó használta 1894-ben.43 A város történetében jelentős irodalompártoló tevékenységet folytatott a létrejöttétől az 1885-ben alakult Nagykanizsai Magyar Irodalom és Műpártoló Egyesület (később: Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör).44 Tagjai között foglalt helyet a városi és megyei értelmiség legjava.45 A századfordulón már rendszeressé váltak ismeretterjesztő, lyceális előadásaik,46 Emellett sokat tettek a nemzeti emlékezet ápolásáért is. Elkészíttették Deák Ferenc emlék-tábláját, s adakoztak a Jókai-emlékmű javára, mint ahogy II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalára is.47 Dunántúl szerte ismert volt férfikara és zenekara.48 Az énekkari kultúra egyébként mindig is komoly hagyományokkal bírt a városban. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy Nagykanizsán rendezték meg 1906 nyarán a Du-nántúli Dalosszövetség versenyét49 A legrégibbek egyike volt az 1836-as alapítású Kani-zsai Dalárda.50 A polgári életmód magyarországi terjedését demonstráló egyesülettípus, a társasági egyesületeké sok rokon vonást mutatott több - főképp kulturális - egyesületi formával, mert szintén sokat foglalkoztak művelődési, gazdasági és politikai kérdésekkel, két dolog-ban azonban mindenképp eltértek a többi egyesülettípusoktól. Már az elnevezésük is su-gallta, hogy e szervezetek elsősorban a társas szórakozás igényét fogalmazták meg. A tár-sadalom rétegződését követve ebben a típusban volt a legélesebb a társadalmi elkülönülés. A kaszinók számítottak az ország legrégibb és legelőkelőbb társasköreinek. Az 1827-ben alapított pestit tekintették mintának a vidéki kaszinók. A helyi zsidóság által alapított 41 Uo. Választmányi ülés, 1894. jan. 1. 42 Uo. Közgyűlés, 1895. máj. 12., júl. 14., nov. 10. 43 Németh, 1997/b 237-266.p. 44 TGyMK. 1212 45 Bősze, 1997. 212.p.; Barbarits, 377.p.; Kerecsényi, 1985.113.p. 46 TGyM 72.374.2 NIMK Jkv. 1903-1924. Választmányi ülés, 1905. jan. 19. 47 Uo. Választmányi ülés, 1903. máj. 25., jún. 30., szept. 26., okt. 12. okt. 28., 1904. máj. 11. 48 Kanizsai Enciklopédia, 1999.134.p. 49 Emléklapok, 1906. 50 Kanizsai Enciklopédia, 1999.147.p. 199. kép: A Munka Szabadkőműves Páholy székháza a Rozgonyi utcában az 1910-es években 628 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1850-1945) Nagykanizsai Kaszinó 1835-ben alakult, ez a társulat utóbb átalakult Kereskedelmi Kaszinóvá. Ez a ka-szinó nem volt azonos az 1888-ban említett Nagykanizsai Kereskedel-mi és Ipari Kaszinóval,51 amely a központja lett a helyi kereskedő- és pénzvilág társas életének. A város második legrégebbi társasági egyesületként jött létre és működött az 1836-os alapítású, Széchenyi István eszméit követő, 200. kép: A Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör dalárdája Nagykanizsai Polgári Egylet. A az 1904. évi pécsi dalosversenyen nyert első díjával szervezet 1875-ben egyesült a né-hány éve Kereskedelmi Kaszinóvá alakult egykori Nagykanizsai Kaszinóval, megtartva annak elnevezését.52 A kaszinó nem-csak kiemelkedő társasági-kulturális munkát fejtett ki, hanem nagy társadalmi toleranciát és szociális érzékenységet is tanúsított.53 Tagjainak száma már 1878-ban elérte a 140-et.54 1886-ban készült el az önálló székházuk,55 amely nyitva áll a társadalom valamennyi rétege előtt. A kaszinó nagy könyvtárral rendelkezett, napi működése mellett sok hangversenyt és táncmulatságot is rendezett.56 Vélhetően a Magyar Társalgó Kör utódjaként született meg 1873-ban57 a Nagykanizsai Társaskör, amely már nem hangsúlyozta a zsidók magyarosításának szándékát. Ezt, a város és a környék földbirtokosait összegyűjtő szerveződést is rendkívüli aktivitással, ám erős társadalmi-társasági elkülönüléssel jelle-mezték.58 Nem csekély összeget áldoztak könyvvásárlásra és a tagok is sok könyvet ajándékoztak az egyletnek,59 könyvtáruk állománya így a századfordulóra megköze-lítette az 1300 kötetet. 1900-ban - ismételten - felmerült a Polgári Egylettel való egyesülés gondolata, hangzott el e mondat: „a társada-lom egyesítése most a cél; azt hiszem, mindannyi-an érezzük, mindannyian tudjuk, hogy a n[agy] kanizsai társadalmi élet beteg, s teljesen pang [...] ezt a részvétlenséget, ezt a közönyt látjuk minden-201. kép: A Polgári Egylet vendéglőjének ütt a társadalmi életünkben.''™ kerthelyisége az 1910-es években 51 Kerecsényi, 1985. HO.p.; Bősze, 1997. 212.p. 52 Balogh, 1937. 2-3.p. 53 MNL OL-B-K-150-1880/III-4-10414.; MNL OL-BM-K-150-VII-8-13425., MNL ZML. E. asz. 5. dob.; TGyM „Ka-szinó gyűjteménye"; Kerecsényi, 1985.109-110.p.; Barbarits, 1929. 375-376.p.; Benczik, 1886.; Kanizsai Encik-lopédia, 1999. 285.p. 54 Magyarország egyletei, 1878. 340-343.p. 55 Zalai Közlöny, 1886. október 30. 56 Zalavármegyei évkönyv, 1896. 263.p.; Balogh, 1937. 2.p. 57 MNL OL-BM-K-150-1867-III- R-4-1836.; MNL ZML E. asz. 2. dob.; Bősze, 1997. 211.p. 58 Kerecsényi, 1985.111.p.; Barbarits, 1929. 88.p. 59 TGyM 72.375.1 Nagykanizsai Társaskör. Jkv. 1883-1904. 60 Uo.; illetve Közgyűlés, 1900. jan. 21. 629 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1,350-1945 A z említetteken kívül még működtek más társasági egyesületek is a városban, például a Fiatalság Társasköre (1876), a Ko-rona Asztaltársaság (1908) és a Központi Ká-véházi Asztaltársaság (1910). Az emberek közérdekű igényei ösztönöz-ték a közhasznú egyesületek keletkezését. Az elemi csapások megelőzése, az ellenük való védekezés, az emberi élet megmentése, a természet védelme, a lakóhely csinosítása, mellyel jobb közérzetet biztosítottak. Ezek alkalmasak voltak arra, hogy az eltérő tár-sadalmi helyzetben lévő polgárokat egy kö-zösségbe tömörítsék. A lakóhely széppé tételének szándéka vezette az 1892-ben alapított Nagykanizsai Szépítészeti Egyesületet (később Nagyka-nizsai Szépítő Egylet) megalapítóit. A szép és virágos város megteremtését megcélzó egyesület rendkívül sokat tett a település parkosítása érdekében.61 Az egyesület vé-leményezte a város valamennyi csinosítási tervét. Ők kezdeményezték a Sétakert kiala-kítását is 1896-ban.62 A dualizmus idején is gyakoriak voltak a nagy tűzesetek az országban. A később gombamódon szaporodó tűzoltó-egyesüle-tek közül Nagykanizsán az első között ala-kult meg 352 taggal a Tornaegyletből kinövő Önkéntes Tűzoltó Egylet (1870).63 A kezdeti nehézségek után lényegesen szervezetteb-bé, pontosabbá vált a tűzoltók tevékenysé-ge, köszönhetően a hozzáértő vezetőiknek.64 A tűzoltók a tűzoltáson kívül rendszerint az elemi csapások esetén is kivonultak, a hős-korban pedig még mentőszolgálati feladato-kat is elláttak. Hogy még vonzóbbá tegyék az egyesületet, szerveztek egy tűzoltózene-kart is, amely a világháborúig élt.65 Nagykanizsán 1906-ban alakult meg a József Főherceg Szanatórium Egyesület, amely-ben 1913-ban egy tüdőbeteg-gondozó intézetet is kialakítottak.66 A segélyező egyesületek az állam szociális és társadalombiztosítási ellátásának, illetve községi szervezett szegénygondozás hiányát igyekeztek pótolni. A dualista korszak gazda-61 Uo. 112-113 p.; Kunics. 2001.199.p. 62 Ua.; Kanizsai Enciklopédia, 1999. 285.p. 63 MNL OL-BM-K-150-1871/III-4-6201. 64 Barbarits, 1929.190-193.p.; Kanizsai Enciklopédia, 1999. 250.p; Tűzoltó Testület, 1922. 7-8.p. 65 Tűzoltó Testület, 1922. 6.p. 66 Barbarits, 1929. 319.p. ) 202. kép: A Kaszinó 1885-ben felavatott székháza 203. kép: Meghívó a Casino álarcos estélyére, 1899. február 630 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1850-1945) sági válságai, és a társadalom differenciálódása növelték az elszegényedés mértékét. A „tör-téneti szegénység" átalakult urbanizációs - tartós - nyomorrá és jórészt eltűntek középkori eredetű közösségi védőhálók.67 Ugyanakkor már a polgáreszmények részeként, részben a köztisztelet kivívásának igényével megjelent a jótékonyság gondolata. A szociális problé-mák enyhítésének szándéka kívül maradt az állami közegészségügyi intézményi rendsze-ren,68 a századfordulóra kiépítette az önsegélyező és a - zömében nők által megszervezett - jótékonysági egyesületek hálózatát. A jótékonykodásnak, a szegényeknek és elesetteknek támogatása mindig is különös jelentősséggel bírt a zsidók életében. A legnagyobb erénynek tekintett jótékonyság a zsidó etikának meghatározó alapelve.69 Az emancipált zsidóság - leküzdendő a velük szemben táplált előítéleteket - a bőkezűségével - amelyet a nem zsidókkal is gyakoroltak - bizonyít-hatta azt is, hogy értékes állampolgár, jó ember és egyben jó magyar.70 A Nagykanizsai Izraelita Nőegyletet még 1846-ban hozták létre, tevékenységét - s nem-csak a szegény zsidóleányok támogatását71 - a dualizmusban is folytatta. A nőegylet volt a nagykanizsai zsidóság asszimilációjának egyik színtere.72 A Keresztény Jótékony Nőegylet az 1880-as évek végén kezdte meg működését. A nagy létszámú egyesület tagjai rendkívül komoly karitatív munkát végeztek a szegények, az árvák és az elhagyott gyermekek köré-ben.73 A nőegyletek sorában 1910-ben, harmadikként jött létre az Evangélikus Nőegylet.74 A börtönből szabadultak polgári életbe való visszatérését, illetve a még elítéltek csa-ládtagjainak életét több egyesület is segítette. Ilyen feladatot a Nagykanizsai Rabsegélyző (Patronage) Egyesület (1906) vállalt.75 Rendkívül modern és humánus elveik gyakorlásával segítették a megtévedt embereket és családtagjaikat.76 Nyilván a történelmük során rájuk kényszerített erős összetartás miatt is a betegsegé-lyező egyesületek zömét a zsidók alapították az országban. A reformkorig, sőt esetenként a 18. századig visszanyúló alapszabályaikban a chevra kadisa hitbuzgalmi, betegsegélye-ző és temetkezési egyletek precízen megszabták a beteglátogatások, a halottak melletti virrasztások és temetések rend-jét, valamint azt, hogy mit kellett nyújtania az egyesületnek, s meny-nyit fizettek mindezért a tagok. A nagykanizsai Chevra Kadisa szin-tén már a 18. századtól működött.77 A temetkezési egyletek a tagok tisztességes eltemetésére és a hoz-zátartozók segélyezésére alakultak, s-a közösségi szolidaritás jele-ként - mintegy helyi biztosítótár-saságként működtek. A tagoknak 67 Gyáni, 1995. 5.p. 68 Uo. 17.p. 69 Konrád, 2001. 3-4. 259-265.p. 70 Uo. 257-258.p. 71 Winkler, 1943. 9-10.p. 72 Uo.ó.p. 73 MNL OL-BM-K-150-1885/VII-8-43732.; Kerecsényi, 1985. 114-115.p.; Barbarits, 1929. 376.p; Winkler, 1943.; Jótékony Nőegylet, 1892. 74 Barbarits, 1929. 376.p. 75 Bősze, 1997. 215.p.; Barbarits, 1929. 224.p. 76 TGyM K1110 77 Major, 1998. 204. kép: Meghívó az Izraelita Jótékony Nőegylet jótékony célú táncvigalmára, 1894 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1850-1945) 631 felvételükko r igazolniuk kellett életkorukat, s orvos győződött meg a belépők egészségi ál-lapotáról. A kifizetett segélyösszeg mindig az egyesületi tagok számától függött. Betegápo-ló és temetkezési egyesülete szinte valamennyi társadalmi csoportnak volt Nagykanizsán. 1870-ben alapították a legrégebbit, a Nagykanizsai Általános Betegsegélyző és Temetkezési Egyletet. Az emberbaráti egyesület sorában jelentős helyet biztosítottak maguknak a vöröske-reszt egyesületek. Az országos egylet 1881-ben alapított78 nagykanizsai fiókegylete az I. világháború alatt kórházat működtetett a sebesültek számára. E tevékenységét más helyi egyesület is segítette (pl. a szabadkőművesek és a kaszinó)79 A sportok iránti érdeklődés - angol és német hatásra - már a reformkorban megnőtt. Emellett az egyleti szintű kibontakozásához szükséges volt a kiegyezéssel meginduló gaz-dasági, társadalmi, politikai és urbanizációs fejlődés folytán kialakult több szabadidő, s a sportot finanszírozni is tudó rétegek kiszélesedése. A sportegyesületek számának üteme a kiegyezést követően felgyorsult. Egyre népszerűbbek lettek a polgárság és a munkásság körében, sőt bizonyos mértékben még e társadalmi rétegek politikai céljai megvalósításá-nak keretéül is szolgált. A sport, a sportegyesületek már a kezdetektől fogva kitüntető szerepet töltöttek be nagykanizsaiak életében. Az első egyesület, az országban az elsők között, 1865-66-ban ala-kult meg Nagykanizsai Tornaegylet néven.80 Ennek az egyletnek a tagjai alakították meg pár évvel később a tűzoltó-egyesületet is. 1870-ben már képesek voltak egy országos és nemzetközi tornásztalálkozót megszervezni Nagykanizsán.81 Az ezt követő évtizedekben szorgalmasan tartották a kapcsolatot más hazai sportegyesületekkel. A kanizsai tagok is képviseltették magukat Budapesten a millenáris ünnepségeken lezajlott sportversenyeken. A Nyugat-Magyarországon oly népszerűvé vált kerékpározás hatására a millennium évében hozták létre a kerékpározók a „Hungaria" Sportegyletet. Ezen kívül még két ke-rékpáros egyesület alakult 1895-96-ban.82 Egy évtizeddel később alapították a Nagykani-zsai Sportegyesületet.831912-ben kettő sportegyesület is alakult, az „Előre" Sportegylet és a Nagykanizsai Munkás Testedző Egyesület, a következő esztendőben pedig Nagykanizsai Atlétikai Klub.84 A két világháború között A magyarországi egyesületeket - történetük során - legdemokratikusabban az 1919. évi III. néptörvény szabályozta: minden megkötöttség nélkül lehetett alapítani egyleteket.85 A Friedrich-kormány első rendelkezéseinek egyikeként visszaállította az 1918. október 30. előtti korlátokat.86 A két világháború közti egyesületek története jelentősen különbözött a dualizmus ko-ritól, mert a Horthy-korszak Magyarországán - eltérően a korábbitól - a teljes társadalmat 78 MNL OL-BM-K-148-1885-IV.D-227 eln., MNL OL-BM-K-150-1883-VII/8-5070. 79 Barbarits, 1929. 215-216.p. 80 MNL ZML Levéltári letét iktató 1-3025. ai. 6228/1867.; Kanizsai Enciklopédia, 1999. 287.p. 81 TGyM 80.580.3-4; Mező, 1936. 4-5.p. 82 Uo. 326.p. 83 Bősze, 1997. 210.p. 84 Barbarits, 1929. 329.p. 85 Páskándy, 1931.143.p. 86 Uo. 144-148.p. 632 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1,350-1945) átható ideológiai mező alakult ki.871919-et követően jelentősen megnőttek a központi alap-szabállyal ellátott egyesületek vidéki hálózatai. A keresztény és a nemzeti gondolat terjesz-tésében fontos szerepet szántak e társaságoknak. Általánosnak mondható, hogy a ''30-as években ismét kialakult, sőt még jelentősen bővült az egyesületek sokfélesége. Az erőteljes állami kontroll dacára az évtized elején közel 12 000 egyesület működött Magyarországon. Jelentős részük bajtársi, hazafias és hitbuzgalmi volt. Ezek többsége „elsősorban a háborús vereség okozta nemzeti traumát igyekezett feldolgozni. Jelképrendszerük, szervezeti kötöttségeik és a múlt hamis idealizálásán alapuló eszméik azonban aligha szolgálták a polgári értékek és érintkezési formák fejlesztését. [...] Viszont egyértelműen pozitív fejleményként értékelhető a kulturális, művé-szeti, zenei, irodalmi és tudományos egyesületek erőteljes gyarapodása, ami nyilván összefüggött a klébelsbergi kultúrpolitika törekvéseivel."88 A háború befejezése után a forradalmak, a szétzilálódott társadalom, a békekötés okoz-ta trauma, a katasztrofális gazdasági helyzet kedvezőtlenebb helyzetbe hozta az egyesüle-teket. Egy részük megszüntette működését, mert hiányoztak az életben maradás alapvető pénzügyi és személyi feltételei. Más részük pedig nagyon lassan ébredt fel álmából. A há-borút és a Tanácsköztársaságot Nagykanizsán mintegy 15 egyesület élte túl. Ugyanakkor a két világháború között - jelen ismereteink szerint - közel 60 új egyesület is született a városban. Három politikai célokat megfogalmazó egyesület alakult a városban. Mindössze más-fél esztendőt ért meg az 1921-ben alakult Magyar Nemzeti Szövetség helyi fiókja, amely tevékenységét az irredentizmus ébrentartására koncentrálta.89 1919-ben jött létre a MOVE Nagykanizsai Főosztálya.90 Kezdeményezői voltak a szabadkőműves-páholy betiltásának.91 1931-ban szervezték meg a Pro Palesztina Szövetség Nagykanizsai Csoportját, feladatának tartotta a Szentföld iránti érdeklődés erősítését, a palesztinai zsidó kolonizáló és kulturális munka támogatását.92 A Nagykanizsai Kereskedelmi Alkalmazottak Egyesülete tevékenységét betiltották a világháború után, ám a szociáldemokrata párt segítségével 1923-ban újjáalakult.93 A helyi kereskedők másik egyesülete az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesület Nagykanizsai Kerülete volt.94 A Nagykanizsai Kereskedő Ifjak Egyesületének színjátszói emlékezetes tánc- és zeneesteket, valamint színielőadásokat tartottak az 1920-30-as években.95 Az 1921-ben alapított Kiskanizsai Katolikus Ifjúsági Egyesület 1926. évi alapszabálya a következő-képp fogalmazta meg céljait: „a kath[oliku] ifj[jak] továbbképzése, erőteljes vallási és hazafias érzületének és életnek fölgerjesztése és ápolása által." Előadásokkal, oktatással, udvarias és be-csületes életmódra neveléssel, olvasással és a kocsmáktól való visszatartással igyekeztek elérni céljaikat.96 Mellettük az 1920-30-as években továbbra is aktív hit- és társasági életet éltek a Nagykanizsai Katholikus Legényegylet tagjai.97 Mindezek mellett a két világháború közti évtizedekben a tucatnál több szakmai egyesület nyert alapszabályt a Belügyminisz-tériumtól. 87 Brunda, 1993. 81.p. 88 G. Vass, 2009.194.p. 89 Barbarits, 1929. 378.p. 90 Uo. 91 Németh, 1997/b 259-p. 92 MNL ZML Letétek gyűjteménye 2849. 93 TGyM 82.729.2; Barbarits, 1929. 380.p. 94 TGyM 82.729.1, 82.770.1 95 Kanizsai Enciklopédia, 1999.165.p. 96 TGyM A.2243-97 97 TGyM 82.784.16, 82.702.5, 82.702.2,82.702.1, 82.702.3,82.712.1 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1850-1945) 633 205. kép: A kiskanizsai Ifjúsági Egyesület színjátszói. Tóth Ede: A falu rossza című népszínművének szereplői, 1921. április A magyar művelődéstörténet egyik jelentős kísérletének tartjuk a dán és a finn pél-dát követő hazai népfőiskolák tevékenységét. Az intézményes iskolán kívüli népművelés a kiskanizsai népfőiskola megalakításával 1919-ben kezdődött el a településen. Mivel a nép-főiskola foglalkozásai - mint az országban mindenütt98 - csakhamar érdektelenségbe fúl-tak, 1925-től alapvetően a Zrínyi Irodalmi és Művészeti Kör előadásai jelentették az iskolán kívüli népművelést.99 Ez kulturális kör 1920-ban vette fel Zrínyi Miklós nevét és igen jelen-tős közművelődési tevékenységet folytatott előadásaival, valamint tanfolyamaival.100 1920-ban döntöttek dalárdájuk újjászervezéséről. Ugyanebben az évben indították újra téli „sza-bad lyceális" foglalkozásaikat, illetve elkezdték megszervezni a munkásgimnáziumi óráikat. Mindezek mellett irodalmi felolvasó esteket, hangversenyeket rendeztek, megemlékeztek jeles magyar művészek történelmi személyiségek évfordulóiról, s adakoztak „hazafias" cé-lokra is.101 Mindemellett - utaltak a helyi érdektelenségre - nagy küzdelmet folytattak „a magyar nemzeti kultúra terjesztése érdekében [, mert...] a különleges kanizsai viszonyok [...]« kultu-rális fejlődésnek legkevésbé sem kedveztek sohasem, s kedveznek a mai napig sem."102 Sabján Gyula polgármester támogatásával alakult meg 1926-ban Nagykanizsai Köz-művelődési Egyesület, hogy ennek segítségével hozzák létre - széleskörű társadalmi összefogással - a város 465 ülőhelyes színházát, ami a következő évben el is készült.103 A Kiskanizsai Polgári Olvasókör is újjáéledt a világháború után, ők számos, közérdeklődést kiváltó mezőgazdasági, erdészeti, állategészségügyi előadást tartottak, továbbá gyakran 98 H. Sas, 1984. 62.p. 99 Barbarits, 1929. 287-288.p. 100 Barbarits, 1929. 378.p. 101 xGyM NIMK jkv. 1903-1924. Lásd még a TGyM aprónyomtatvány-tárában található dokumentumokat. 102 TGyM 72.374.3 103 Kunics, 2001. 202.p. 634 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1,350-1945) rendeztek színdarabokat, sőt mindemellett jótékonyságra is tellett az erejükből. A taglét-szám növekedésére hivatkozva, napirenden tartották a ''20-as években székházuk bővítésé-nek kérdését. Végül új székházat építettek, ez 1928-ban készült el.104 Szellemében megma-radt a kör konzervatív irányultsága is. 1926-ban még mindig keresték a körön belül - vádas-kodásokkal kísérve -a kommunizmus támogatóit.105 1938-ban az elnök arról tájékoztatta a tagokat, hogy szeptember 4-én a Nemzeti Egység Pártja nagygyűlést tart Kaposváron. „Kéri, hogy a tagok mind nagyobb létszámban jelenjenek meg."106 A következő évben „örömmel járultak hozzá," hogy kiadjanak egy helyiséget a Magyar Élet Mozgalomnak.107 A Nagykanizsai „Munka" Szabadkőműves-páholyt 1919 után számos vád is érte amiatt, hogy több tagja szerepet vállalt a Tanácsköztársaság idején. Az egyesületet előbb a Tanács-köztársaság alatt tiltották be, majd évvel később az új rezsim is.108 Mind a Nagykanizsai Kaszinó, mind pedig a Nagykanizsai Polgári Egylet túlélte a há-borút és a forradalmakat, s igyekeztek ott folytatni tevékenységüket, ahol abbahagyták.109 A Kaszinóban 1936-ban centenáris díszközgyűlést tartottak, ezt egy 180 terítékes bankett követte.110 Gyakran tartottak igen színvonalas irodalmi esteket. 1928. április 21-én pl. Petőfi, Ady, Heine, Móricz, Beethoven és Schumann műveket hallgattak meg a tagok, s az est ven-dégei között köszönthették Móricz Zsigmondot is.111 Újfajta egyesülettípusként jelent meg a városban - az országos tendenciáknak megfele-lően - az ún. öregdiákokat tömörítő szervezetek, mint például a Felsőkereskedelmi Iskolát Végzett Tanulók Szövetsége (1930) vagy a Nagykanizsai Piarista Diákszövetség (1926).112 A korszellemet tükrözték az 1920-as évektől létrejövő hitbuzgalmi egyesületek, így a Nagy-kanizsai Katolikus Férfi Liga, Magyar Szent Kereszt Egyesület Nagykanizsai Csoportja és a Foederatio Emericane Nagykanizsai Csoportja stb.113 A Nagykanizsai Önkéntes Tűzoltó Egyesület 1922-ben ünnepelte meg félévszázados jubileumát. A város ebben az évben hivatásos tűzoltókkal erősítette meg az egyesületet.114 Ekkor lett az egyesület elnöke Sabján Gyula polgármester. A Nagykanizsai Szépítő Egylet egyik fő törekvését, miszerint esztétikusan mutassanak a közterületeken elhelyezett rek-lámok, 1926-ban siker koronázta.115 Ez az egyesület - 19. század vége óta - törekedett arra, hogy legyen a városnak egy sportolásra is alkalmas strandfürdője. Céljukat 1933-ban érték el.116 Ugyanerre törekedett az 1927-ben megalakult Nagykanizsai Fürdő Egyesület is.117 A világháborút követő gazdasági helyzet, az infláció, a tömeges szegénység, és a gaz-dasági válság bőven adott munkát a segélyező egyesületeknek. Az Országos Stefánia Szö-vetség nevéhez fűződött az anya- és csecsemővédelem megszervezése.118 A szövetség helyi fiókja a ''20-as években létesített anya- és csecsemővédelmi intézetet.119 104 TGyM KPO. jkv. 1928-1936. választmányi. 1928. szept. 23. 105 TGyM KPO. jkv. 1907-1927. kgy. 1926. február 14. 106 TGyM KPO. jkv. 1936-1946. választmányi. 1938. augusztus 15. 107 Uo. Választmányi, 1939. február 12. 108 Németh, 1997/b 254-255., 259-264.p. 109 Barbarits, 1929. 375-376.p; Balogh, 1937. 2.p. 110 Zalai Közlöny, 1936. december 29. l-2.p. 111 TGyM 82.776.1 112 TGyM 82.772.1, 82.754.1, Kanizsai Enciklopédia, 1999. 69-70.p. 113 TGyM 82.763.1, 82.760.1, Kanizsai Enciklopédia, 1999. 70.p. 114 Hogy ez pontosan mit jelentett, nem derült ki. 115 Barbarits, 1929.120.p. 116 Kunics, 2001. 203.p. 117 Barbarits, 1929.120.p. 118 Pik, 2001.164.p. 119 Barbarits, 1929. 319.p. Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1850-1945) 635 A háború előtt már meglévő nőegyletek tovább működtek, így a keresztény jótékony nő-egylet, az izraelita jótékony nőegylet és az evangélikus nőegylet, mellettük 1920-ban meg-alakult a reformátusok nőegylete is.120 Tevékenységük részeként évente több jótékonysági estet is rendeztek, ezek jövedelmét a szegények javára fordították.121 Az evangélikus és a református nőegylet - erejüket egyesítendő - Nagykanizsai Protestáns Nőegylet néven ösz-szeolvadt (1922).122 Gyerekek számára napközi otthont, a szegényeknek pedig népkonyhát működtetett a Szociális Missziótársulat helyi csoportja.123 A Magyar Asszonyok Nemze-ti Szövetsége Nagykanizsai Ifjúsági Szakosztálya szintén jelentős karitatív tevékenységet végzett.124 Az izraelita jótékony nőegylet tovább folytatta karitatív munkáját, s továbbra is hang-súlyozta sorsközösségét a magyarsággal, ám tevékenységét az 1930-as évek végétől egyre nehezebb körülmények közt tudta végezni.125 A zsidók közéleti és gazdasági mozgásterét korlátozó II. zsidótörvény, az 1939: IV. tc. szűkítette ugyan az izraeliták egyesületi lehetősé-geit is, a saját egyleteiket megtarthatták.126 A chevra kadisának 305, az izraelita nőegylet-nek 320, az izraelita leányegyletnek pedig 288 tagja volt 1944 tavaszán.127 1928-ban alakult meg a Nagykanizsai Izraelita Jótékony és Kulturális Leányegylet.128 Bár csak egy sportegyesület élte túl az I. világháborút, sikerült viszonylag gyorsan fel-lendíteni Kanizsa sportéletét. A Nagykanizsai Tornaegylet 1920-ban már országos versenyt rendezett a városban, sportegyesület öt atlétája pedig tagja lett a párizsi olimpiai keretnek is.129 Az NTE ''30-as évektől szervezte híressé vált hazai és nemzetközi teniszbajnoksága-it.130 A későbbiekben mintegy tucatnyi új sportegyesület is szerveződött.131 Ezek sorába tartozott a Nagykanizsai Kerékpár Egylet is, mely 1926 áprilisában alakult meg.132 Alapsza-bálya tükrözi, hogy e sportegyesület sem volt -természetesen - mentes a kor szellemétől. Céljukként nem csak a kerékpársport fellendítését fogalmazták meg az alapítók, hanem azt is, hogy „a tagokat mindenféle az ifjúságra káros szórakozástól elvonni, valamint a haza- és nemzet-ellenes befolyásoktól mentesíteni.. ."133 1939. szeptember 2. után rendeletben tiltották meg új egyesület vagy fiókegyesület alakí-tását, a régieket pedig fokozott ellenőrzés alá vonták. Ezen a gyakorlaton még ugyanebben az évben enyhítettek: olyan egyesületeket volt szabad alakítani, amelyek a hadijótékonysá-got szolgálták, vagy betegség leküzdésére alapítottak, esetleg jogszabály tette kötelezővé létrehozásukat, vagy amelyet országos közérdek tett szükségessé.134 120 Uo. 377.p. 121 TGyM 82.780.1, 82.783.1-2, 82.781.1,82.782.1, 82. 784.26, 88.806.1, 82.729.4 122 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 70.p. 123 Barbarits, 1929. 377.p. 124 TGyM 82.819.1 125 Winkler, 1943.17-21.p. 126 Páskándy, 1941.14.p. 127 Szarka, 2010. 78 p. 128 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 70.p. 129 Mező, 1936. 7.p. 130 TGyM 80.580. 3-4. 131 TGyM A.2243-97., A.2681-2003., Kanizsai Enciklopédia, 1999. 69-70.p, Barbarits, 1929. 332-334.p. 132 TGyM 82.757.1 133 TGyM A.2682-2003 134 Páskándy, 1941. 5-6.p. 636 Bősze Sándor: Egyesületek Nagykanizsán (1,350-1945) Resume Die Vereine der Stadt (1850-1945) In der Zeit des Dualismus wurden 552 Vereine in Zala gegründet, davon 68 in Gross-Canisa. Infolge der schnellen Wirtschaftsentwicklung konnten alle typischen Vereine der Periode in der Stadt aufgefunden werden, die damals für eine Stadt charakteristisch waren. Das Gross-Canisaer Kasino wurde bereits im Jahre 1835 von den örtlichen Juden gegründet. Als Zweitältester Verein wurde im Jahre 1836 der Gross-Canisaer Bürgerverein gegründet, die auf die Ideologien von István Széchenyi basiert. Der Zuwachs an Vereine (Allgemeiner Arbeiterverein, Allgemeiner Krankenverein, Lehrer verein usw.) beschleunigte sich während des Dualismus. Der Kiskanizsaer Bürgerlicher Lesekreis war ein wichtiger Bestandteil der kulturellen Organisationen. Der Unterstützungsverein für Ungarische Literatur und Kunst übte eine bedeutende literaturfördernde Aktivität aus. Neben den bereits erwähnten waren in der Stadt auch andere gesellschaftliche Vereine tätig, wie zum Beispiel der Gross-Canisaer Klub, der Klub der Jugend, die Kronen Tafelrunde und das Zentrale Kaffeehaus der Tafelfreunde. Das Ziel der Gründung des Gross-Canisaer Verschönerungsvereins war die Verschönerung der Wohngebiete. Der Freiwillige Feuerwehrverein von Gross-Canisa wurde unter den ersten der sich rasant vermehrenden Feuerwehrvereine gegründet. Auch die Krankenvereine spielten eine wichtige Rolle: der Gross-Canisaer Chevra Kadisa war seit Ende des 18. Jahrhunderts tätig. Auch die Sportvereine verbreiteten sich schnell. Die Vereine zwischen den zwei Weltkriegen unterschieden sich in vielem von denen der Zeit des Dualismus, da in Ungarn in der Horthy-Zeit die Vereine grundsätzlich aufgrund Ideologien organisiert wurden. The Associations of the City (1850-1945) In the era of dualism 552 associations were established in Zala, 68 of which in Nagykanizsa. Owing to the fast economic development, all of types of associations of the period were available that could be typical in a city. The local Jews founded the Casino Nagykanizsa already in 1835. The second oldest association of the city was the Civil Club Nagykanizsa established in 1836 that followed the thoughts of István Széchenyi. The spread of the associations (General Club of Coilers, General Health Insurance Scheme, Club of Teachers etc.) accelerated in the time of the dualism. The Association for the Support of Hungarian Literature and Art carried out a significant advocatory activity for literature in the city. Besides the already mentioned ones there were also other associations with different profiles in the city, so for example the Social Circle of Nagykanizsa, the Social Circle of the Youth, the Table of the Crown and the Table of the Central Café. The founders of the Association for the Glorification of Nagykanizsa were led by the intention to make the domicile nicer. The Association for Volunteer Fire Department of Nagykanizsa was among the first mushroom associations for volunteer fire departments starting up. Also the health insurance schemes were important, the Chevra Kadisa had been operating in Nagykanizsa since the end of thel8th century. Also sport associations spread quickly. The associations between the two World Wars significantly differed from those of the era of dualism, since the Hungarian associations of the Horthy era were primarily organized on ideological basis. Horváth György NAGYKANIZSA SPORTÉLETÉNEK FEJLŐDÉSE (1850-1945) A testi kultúra a 19. század második felében egyre inkább a társadalmi érdeklődés kö-zéppontjába került. A város történetét illetően jól mutatja ezt a helyi kiadású Zala-Somogyi Közlöny, amely 1862-es megjelenésétől kezdve közölt sporttal kapcsolatos írásokat, amit aztán a Zalai Közlöny, a Zala és más sajtóorgánumok folytattak. Tanulmányunk alapvető forrásai a korabeli újságok voltak, amelyekben végig lehet követni a város sportéletének változásait. De jó szolgálatot tett a Thúry György Múzeum irattára, a kanizsai polgárság fellelhető kutatásai, szüleik, nagyszüleik írásos és tárgy emlékei, a visszaemlékezések. Teljes sohasem lehet a források együttese, de a valós képhez talán közelebb kerülhettünk. Sokat forgattuk Mező Ferenc 1929-ben megjelent tanulmányát, amely világosan jelezte a város sportfejlődésének mérföldköveit. Az 1930-as évekről hasznos ismereteket szereztünk egy általunk korábban vezetett tévésorozat kapcsán (Sporttörténet), hiszen akkor hetven-nyolcvan esztendős volt sportolók, leszármazottaik stb. a kamerák elé álltak és a múltról beszéltek, emlékeket hoztak. Információik forráskritikával kiválóan hasznosíthatók. Nem állíthatjuk, hogy teljes a sportkörök száma, a szakosztályok bemutatása, de reméljük, hogy a főbb jellegzetességeket így is sikerült felvázolnunk. 1. A kanizsai sportélet kezdetei és fejlődése az 1. világháborúig Első adatunk a sportéletre Bokodyék tornászásáról beszél: 1863 óta sportoltak a Clair-féle tornacsarnokban.1 A tornaegylet hivatalos megalakítására azonban csak 1866-ban került sor. Az ekkor létrehozott Nagykanizsai Torna Egylet (lásd a későbbiekben: NTE) lett a város legjelentősebb sportegyesülete. Vezetője volt Rombausek Norbert távírda-hiva-tali főnök, akit szándékában támogatott Porges József vasúti mérnök is, utóbbi szenvedé-lyes tornász volt. 1866 májusában már 34 tag kezdte meg a rendszeres tornászást. Első el-nöknek Tersánszky József orvost kérték fel, aki egy hét után lemondott, az ideiglenes elnök Ebenspanger Lipót nagykereskedő lett.2 Az ideiglenes tisztikar alapszabályt dolgozott ki, s ezen okirat jóváhagyása után végleges vezetőséget választottak a közgyűlésen.3 Az alapszabály4 szerint a sportkör célja az ifjúság összegyűjtése sportpályákon, klubhe-lyiségben, a közösségi szellem ápolása és a jellemnevelés. „Az egylet czélja, az általános egész-ség fenntartása, az erő s ügyesség fejlesztése s a test edzésére szolgáló szabatosan megfogalmazott test-mozgásoknak, azaz a tornázásnak gyakorlása és előmozdítása; továbbá az egylet törekvése leend idővel egy tüzoltótestületet felállítani." Tag lehetett nemre, korra való tekintet nélkül minden feddhe-tetlen magyar állampolgár. Az egyesület szervei a közgyűlés, a választmány, a tisztikar és a számvizsgáló bizottság. 1889-ben módosították az alapszabályt. Az egylet céljainak elérése érdekében alkalmas tornahelyiségben, képesített tornatanítók vezetése alatt a tornászás gyakorlása; a tornaünnepélyek és kirándulások szervezése. Nemes célkitűzések voltak az alapszabályban, amelyhez tartották is magukat. Walbach Mór, aki egyébként igen művelt és sokoldalú kereskedő és pénzügyi szakember volt, a kormányzatnál keresztülvitte egy kéthónapos tornászati póttanfolyam indítását 1871 nyarán, amely a képzéshez elengedhe-tetlenül szükséges volt. Városunkban Walbach tanította a tornászat elméletét és történetét, Milhoffer Ede és Pollák Ármin a gyakorlati tornászatot, míg Hoffmann Mór az élet-, bonc-1 Mező, 1929. 321.p. 2 Ebenspangerről lásd a kötetben Kaposi Zoltán gazdaságtörténeti tanulmányát. 3 Mező, 1929. 321.p. 4 Ennek másolata a szerző birtokában van. 642 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) 206. kép: Walbach Mór, a Nagykanizsai Torna Egylet elnöke, 1873 és rendtant. Sikeres volt a tanfolyam, a résztvevők segítséget kaptak a gyakorlati munkához. A fejlődés nem állt meg. A Zala-Somogyi Közlöny 1870 tavaszán már azt írta, hogy „Derék és lelkes, a kor igényeinek híven megfelelő nagykanizsai tornaegylet zászlója felavatására egy nagyobbszerű ünnepélyt rendezend."5 Két hónappal később ugyanez az újság már egy városi, de országos jelentőségű tornaversenyről számolt be.6 Tegyük hoz-zá, hogy az NTE-ben nem csak torna volt: 1870 őszén már volt súlyemelő és atlétikai szakosztály, s ez évben egy lövész egység is létrejött. Látható, hogy intenzív sportélet alakult ki az NTE-ben. A kezdeti tornasport csúcspontját az 1870. évi országos tornaverseny jelentette. Tíz hazai és há-rom külföldi egylet alkotta a létszámot. Az ünnep-ség szeptember 10-én délelőtt kezdődött. A vasúton külön várták a soproni, szombathelyi és zalaeger-szegi vendégeket. Az útvonalon az ablakokból vi-rágeső köszöntötte őket. Délután 4 órakor ismerke-dés történt a Sörkertben, este pedig bált rendeztek a Zöldfa-kertben, ahol mintegy 800-an jelentek meg. Másnap a Felsőtemplom előtti téren volt a zászlóava-tás. A délutáni versenytorna a Zöldfa-kertben volt. A nyújtón 15-en versenyeztek. Itt Pollák Ármin lett az első, aki gróf Szapáry Géza, Zala megye főispán-jának adományát kapta. Tudomásunk szerint Pollák nyújtógyakorlatáról készült az első mozgófénykép. A magasugrás második díját Bettelheim Győző nagy-kanizsai tornaegyleti tag nyerte.7 A lövészek is aktivizálódtak, „...a lazsnaki kertben nagyobb versenylövöldözés után, fényes világítás mellett jú-nius 7-én nyári mulatságot rendeztek, mely oly fényes volt, hogy minden hiányzó tag sajnálhatja elmaradását. A tánc, a jókedv mellett az elegancia sem hiányzott."8 A résztve-vők a Szarvas étteremben gyülekeztek, majd hintókba ültek, Lazsnakra mentek, ahol először céllövészet volt, majd teke következett (a hölgyeknek is), utána bál zár-ta a napot. Ismerjük a győztesek nevét is: 1. Tersánsz-ky Lajos főlövészmester, 2. Veszter Imre, a helyettes, 3. Krámer Imre távirdai főtiszt. A hölgyek közül Ki-rály Laura és Aranyfi Terka asszonyok remekeltek. Az NTE tovább szélesedett. Az atlétikai szakosztály 1870. szeptember 10-én jött létre. A Katonaréten versenyeztek az NTE atlétái. 1913-ban jelentkeznek az első eredményekkel. Varga Sándor volt a legnevesebb sportoló közöttük. Volt már súlyemelés is, 1873-tól pe-dig katonavívás is meghonosodott a városban. 1875-ben korcsolyázó szakosztály alakult, 207. kép: Pollák Ármin óriásforgása az első országos tornaversenyen Nagykanizsán 1870. szeptember 11-én 5 Zala-Somogyi Közlöny, 1870. április 2. 6 Zala-Somogyi Közlöny, 1870. július 16. 7 Lásd: Mező, 1929. tanulmányának megállapításait. Zala-Somogyi Közlöny, 1870. július 9. Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) 643 amelyne k elnöke Halassy kapitány lett. A következő esz-tendőben jelmezes korcsolya-estélyt is rendeztek. A sport-körnek birkózói is voltak. A korabeli sportágak közül a torna volt a legfontosabb. Walbach Mór 16 éven keresztül vezette az egyletet, de saj-nos 1884-ben elhunyt.9 Őt követték az elnöki székben Gerő József, Simon Gábor, Unger Ullmann Elek (26 éven át).10 A torna szakosztály 1893-ban vívófelszereléseket is beszer-zett, hogy az egyesület tagjai a vívásban is gyakorolhas-sák magukat.11 A cél világos. Pongrácz Adolf halála után Gruber Gyula tornatanár vezette az órákat. 1917-ben a köz-gyűlés előtt torna háziversenyt is rendezett az NTE.12 208 kép: Az 1870 évi nagykanizsai A sport fejlődését mutatja, hogy 1911-ben megalakult országos tornaünnepély érme a Nagykanizsai Ifjúságképző Egyesület (IKSE). 1912-ben létrejött az MTE, a Munkások Testedző Egyesülete, amely 60 alapító taggal indult. A vezető Brónyai Lajos, az elnök Bognár Zsigmond, a jegyző Mező Ferenc volt. 1870-ben megalakult a Nagykanizsai Munkás Testedző Egyesület. Az atlétikát is űzni akarták. A nevük Nagykanizsa Sport Egylet (NSE) lett 1908-ban. A közgyűlésekről szóló tájékoztatók, jegyzőkönyvek fontos ismereteket adnak az utó-kornak. Egy korabeli sajtóhír szerint „Egy nyári tornahely létesítésére 100 frt. irányoztatott elő" a közgyűlés által.13 Érdekes az 1894. február 10-i közgyűlés tájékoztatója. Ekkor a vagyon 1075 forint, ebből a sportköri befektetés 186 forint volt. Évente rendszeresek voltak a köz-gyűlések, a vezetőség pedig csak kis részben cserélődött ki. A létesítménygondokra már utaltunk. Bár sokan adakoztak egy tornacsarnok felépíté-sére, de az nem valósult meg.14 Uszoda híre is napvilágot látott: délelőtt nők, délután férfiak vehették igénybe. Hirdették, hogy lesz úszómester is, s csekély díjért meg lehet tanulni úszni.15 A tornászok a Zöldfa vendéglőben, a lövészek a lazsnaki kertben gyakorolhattak, a korcsolyázók a Bárány étterem mögötti területet vehették igénybe. A futballisták 1910-től a Katonaréten játszhattak. 1912. tavaszán így írt a Zala: „A sporttelep utópia. A város vezetősége nem törődöm. Adjon a város a tornaegyletnek segítséget. A városi képviselők is tegyenek érte. Vagy nincs a város képviselői között egyetlenegy sportszerető ember sem?"161914-ben a Zala című lap sporttelep létesítését kérte a várostól, nem volt ugyanis nyilvános játéktér, csak 2-3 tenisz-pálya volt, az is magántulajdonban. Újra és újra felmerült a kanizsai strand ügye. Nem extra kell, írja a Zala. A Principális vize erre alkalmas, itt pezsgő élet folyik, de odébb a kiskanizsai kocsisok mossák lovaikat. A fürdő gondolata sem új, a lazsnaki parkot is kiszemelték. A kényelmet itt a fürdő, az ét-terem és a teniszpálya is szolgálta.17 A forrás nem szól a lőtérről és a tekepályáról, amelyet rendszeresen használt a város előkelősége. Másutt így írtak: „Olyan intézmény alakult, amely nemcsak Kanizsán, de az egész vármegyében legelső és egyetlen a maga nemében. A Nagykanizsai Ifjúságképző Egyesület újjáalakítása várakozáson felül sikerült. Ebben legnagyobb érdeme Dobrovits Milán díszelnöknek volt, aki egy sportegylet alapításába fogott. A pálya a kiskanizsai országút jobb 9 http://mno.hu/sport/rendszeres-tornazassal-kezdtek-521904 10 Mező, 1929. 326.p. 11 Zala, 1893. március 12. 12 Zala, 1917. március 7. 13 Zalai Közlöny, 1883. március 26. 14 Zala-Somogyi Közlöny, 1870. január 8. Gutmann Henrikné pl. 50 forintot adott a tornacsarnok építéséhez. 15 Zala, 1904. június 3. 16 Zala, 1912. április 24. 17 Zalai Közlöny, 1913. május. 21. 644 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) oldalán, a két csatorna között elterülő 12 hold terület lesz. Futballpálya lesz, amelyet futópálya vesz körül, ezt kerékpárpálya övezi."18 Az alapszabályt előterjesztették, megválasztották az igazga-tósági tagokat. Téma lett még a tornaterem ügye. Négy-hat teniszpályát építenek, valamint 5-6 ezer férőhelyes tribünt. Egy helyi vállalat fürdőtelep létesítését is tervezte. A Rozgonyi utcai iskola tornatermét szemelték ki a vezetők a torna gyakorlására. Ifjúsági Kör lesz a nevük, a sportegyesület pedig - mint fentebb már jeleztük - az Ifjúsági Kör Sport Egylete néven szerepelt. A kerékpársport is megjelent a városban. Állítólag Weisz Hugó kerékpározott először nálunk, rövidesen azonban megszaporodott a számuk. 1895-ben már a Nagykanizsai Ke-rékpár Klubba tömörültek. Az elnök Vécsey Zsigmond polgármester lett. A következő év-ben még két egylet alakult: a Hungária Kerékpár Egylet Szigethy Károly elnökletével és a Millennium Kerékpár Egylet Oblath Mór irányításával. A sportolók a surdi országúton gyakoroltak. Ebben az esztendőben már nemzetközi versenyt is rendeztek. A vigaszver-senyt a helyi Strem Ottó nyerte.19 A Hungária Kerékpár Klub volt a legéletrevalóbb. Deák Péter rendőrkapitány volt a vezetője, kirándulásokat szerveztek, búcsúkra jártak, nők és férfiak is nyeregbe szálltak. A Korcsolyázó Egylet az 1890-es évek után élte virágkorát: 114-en voltak, a belépti díjak-ból és a bálból fényes jövedelemre tettek szert. Nem tudtak azonban pályához jutni, ezért feloszlatás fenyegette őket, végül a Bárány vendéglő melletti területet kapták meg. Az elnö-ki széket Clement Lipót töltötte be, 1902-ben Deák Péterné lett az elnök. Ekkoriban egy új sportegylet alakul, mégpedig a Nagykanizsai Sport Club. Elnöke Villányi Henrik lett, akit később Nagy Lajos tanító váltott. 80 taggal működtek. A tornához elsősorban a polgári iskola termét vették igénybe. 1875-ben már volt korcsolyázó egyletük. 1891-ben van vívóklubjuk, sőt céllövőik is gyakorolnak. „A club célja a sport minden ágát mű-velni."20 Alapszabályuk szerint az ifjúság egészséges nevelése érdekében tevékenykedtek. A századfordulótól tovább szélesedett a sportélet. Most ábécé sorrendben mutatjuk be a fontosabbakat, amelyek az első világháború végéig léteztek, s amelyek látványos eredmé-nyeket értek el. Atlétika. Az NTE-ben 1876. április 5-én atlétikai klub alakult. Ötven aláíró volt már ekkor.21 A szervezet hivatalos megalakulása viszont csak 1913-ban történt meg. Varga Sán-dor 400 m-en és 400 gáton az ország legjobbja volt. Egy évvel később 100 m-en 11,8 mp-cel első lett Budapesten.22 Diszkoszvetésben 30,6 m az eredménye, ez a 3. helyre volt jó. Egy kereskedelmi tanuló, Vargha Antal, 1500 m-en 4 perc 44 mp-cel győzött. Egy forrás szerint 1913-ban a Nagykanizsai Atlétikai Club és az IKSE kombinált csapata Csurgóra ment ver-senyezni. Birkózás. Az NSC országos hírű versenyzője volt Bókay (Bogenrieder) Frigyes 1906-1908 között. Nagy siker volt ez. Külön szakaszt képviselt a cirkuszi (profi) birkózás. Három helybeli háziúr versenyzett egy magyar mesterbirkózóval, de még két kanizsai férfi is je-lentkezett a versenyre. Ők egy lengyel-orosz sportolóval mérkőzhettek. A győztesnek 200 korona járt.23 1907-ben birkózni tanították a rendőröket, ez a dzsiu dzsitcu módszer volt. A mester egy Vlagyimir nevezetű ember volt, az oktatásnak nagy jelentőséget tulajdonítottak. Kerékpár. A városban 1894. szeptember l-jén Tivolt János kerékpáregyletet hozott létre. Ekkor 26 jármű volt Nagykanizsán, de az egylet még nem alakult meg. 1899. augusztus 18 Zalai Közlöny, 1911. augusztus 31. 19 Mező, 1929. 326.p. 20 Zalai Közlöny, 1906. március 24. 21 Zala, 1876. április 5. 22 Zalai Közlöny, 1912. július 22. 23 Zalai Közlöny, 1904. október 22. 645 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) 30-án volt a kerékpáros virágkorzó. Az első, szépen dekorált gépen Tivolt János egyesületi igazgató jött, úgy 5000-6000 ember volt jelen. Deák Péter egyesületi elnök lakása előtt állo-mást tartottak, majd társas vacsora zárta a napot. 1896. március 19-én alakult meg a Nagy-kanizsai Kerékpár Club. „Bicikliző hölgyek" is voltak közöttük. Millenniumi versenyt is tartottak. Egy év múlva a helyi sajtó arról számolt be, hogy nyolc tag indult Zágrábba. Vonattal Csáktornyáig mentek, onnan kerékpárral Zágrábig.24 A következő évben Vécsey Zsigmond polgármester lett az elnök. Csökkentették a tagsági díjat, klubesteket szerveztek, vasárnapi kirándulásokat rendeztek, és törekedtek új tagok felvételére. 1899-ben Deák Péter rendőrkapitány lett a vezető 25 A Hungária Kerékpáregylet 1896. május 16-án alakult meg. Az elnök dr. Szigethy Károly lett. Huszonkét tag lépett be először a klubba. 1898-ban nem-csak kirándulásokat, hanem versenypályát is terveztek: Gelse, Zákány, Kiskomárom volt az útvonal. Az első nő közöttük Reichenfeld Gyuláné volt. Versenyszerűen alig működtek, 1902-ben pedig beszüntették az egyletet. Nem volt nagy élet e területen. Korcsolya. 1875-ben korcsolya szakosztály alakult Korcsolyázó Egylet néven. Szüksé-gessége mellett Tersánszky József orvos így érvelt az alapszabályban: „A korcsolyázás növeli az izomzatot, a testnek könnyű hajlékonyságát, a szervek összműködését, fokozza az anyagcserét."26 1892-ben a tagság létszáma 114 fő volt, de nem volt jó pályájuk.27 A Bárány vendéglő melletti területet vették bérbe. Sokan űzték a sportot, sok néző is volt. Három év múlva az elnök Unger Ullmann Elek lett, a társelnök pedig Deák Péterné. Rendszeresek voltak az összejö-vetelek, jégünnepélyt is tartottak.28 Az évek során a körülményeken sokat javítottak, jobb lett a világítás. 1914-ben már volt melegedő és büfé is a jégpályán.29 Egy év múlva a Királyi Pál utcában szintén volt már korcsolyapálya. Párhuzamosan létezett az NSC korcsolyázó egylete is, amely 1875-ben alakult. Azért is jó volt az a sportág, mert katonai sorozáson a következőket állapították meg: „.. .az ifjúság testileg gyengül... Okok. Rossz táplálkozás (köznép), középosztály fényűzése, élvezetek, testgyakorlatok hiánya + bor- és sörházak, kávézók, éjszakázás."30 A piarista diákoknak is volt korcsolyaversenyük, erről az évkönyvek számolnak be.31 Vetélkedés volt a nagyrécsei gátnál, ezen csak tanulók vehettek részt, s értékes díjakat kap-tak. Unger Ullmann Elek itt is elnök lett. 1901-ben azonban csak 26 tagjuk volt. A Zalai Köz-löny 1903. december 26-i száma estélyt hirdetett. A tiszta bevételt az egylet új pavilonjának építésére fordították. A következő esztendőben bejelentették, hogy a pavilon felépítésére összegyűlt a pénz. Pár évi stagnálás után egy helyi sajtóhír arról tudósít, hogy az egyleti ünnepség jól sikerült.32 Gyors- és műkorcsolyázó verseny is volt. Labdarúgás. A 19. század végén a futball is bevonult Nagykanizsa történetébe. Ehhez rendelkezésre állt a Katonarét területe, itt volt lehetőség a labdajáték űzésére. Söröshordók-ra szegezett deszkákon ültek a nézők, a szertár pedig a városi kórház melletti régi kaszár-nya egyik szobája volt.33 Először Gruber gimnáziumi tornatanár oktatta a sportágat. Töb-ben játszottak, de még egyletet nem alakítottak. Az első nyilvános mérkőzés 1910. augusz-tus 27-én volt, amikor az IKSE és a kereskedelmisták játszottak. A mérkőzés eredménye 2:2 volt, a találkozót Mező Ferenc vezette.34 A következő időszakban az IKSE rendszeresen 24 Zalai Közlöny, 1897. szeptember 12. 25 Kanizsai Enciklopédia, 1999.162.p. 26 Zala, 1888. január 1. 27 Mező, 1929. 326.p. 28 Zala, 1904. február 2. 29 Zala, 1914. január 18. 30 Zala, 1888. március 3. 31 Piarista évkönyv, 1897-98. 32 Zala, 1914. február 4. 33 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 289.p. 34 Mező, 1929. 328.p. 646 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) játszott ; bár egy NTE - IKSE meccsen nagyon alulmaradtak (4-0). Ezen a meccsen már 1500 néző volt kint.35 Az NTE labdarúgói 1912-ben az első bajnoki meccsüket győzelemmel zárták. Érdekességként említhetjük, hogy két angol is szerepelt a csapatban, akik itt éltek a város közelében.36 Hogy egy együttes a bajnokságban indulhasson, ahhoz három bemutató mérkőzést kell játszania. Forrásaink alapján azt látjuk, hogy szinte minden héten játszot-tak, sőt gyakori volt a szombati és vasárnapi mérkőzés is. Idézünk a helyi sajtó 1912. évi egyik számából: „NTE - SZDV (Székesfehérvár) 2:2. Gyenge csapat, gyenge mérkőzés... Inkább boksz volt, mint futball."37 Voltak azért problémák is. Erre utal egy 1913. évi sajtóhír, amikor is a Szombathely elleni 4-0-s verség után azt írták, hogy „NTE - Szombathely 0:4 Katonarét. Ajánljuk footbalistáinknak, hogy erősen képezzék magukat a futásban, mert erősebb, jobb csapattal szemben csak így győzhetünk."38 Lovassport. A helyi sajtó már korán hangsúlyozta a lótenyésztés fontosságát. Kiemelték az állami segélyezés jelentőségét is. Szinte kizárólagosan a Nagykanizsán állomásozó hu-szárezredhez kapcsolódott a versenyzés.39 A magyar királyi honvédlovasok 3500 méteres akadályversenyen vettek részt, de volt vadász- és gátviadal is. 1890-ben legénységi küz-delmet is rendeztek értékes díjakkal. A kanizsai lovasok 1903-ban Pécsett vettek részt kü-lönböző versenyszámokban. Tegyük hozzá, hogy a versenyzéshez rendszeres edzések kel-lettek. Különös esemény is volt a városban: „Lóverseny a városi korzón. Nagykanizsán nagyon ritkán van lóverseny. A Fő úton rögtönzött ügetőverseny volt, de ez csak kereskedés céljából történt, lókereskedők, lókupecek vágtáztak. Ennek nem a korzón a helye, és ezt a rendőröknek is tudniuk kell."40 Lövészet. Ez a sportág végigkíséri sporttörténetünket. Már 1872-ből van adat lóversenyről, ami akkor a kiskanizsai vizesben zajlott le. Külön versenyeztek a tisztek és a legénységi állomány.41 A Nagykanizsai Lövölde Egylet azonban már ezt megelőzően lét-rejött42 Ők rendszeresen a Zöldfa vendéglőnél gyülekeztek, s kocsival mentek Lazsnakba. Ott lövészet volt, majd teke is. Többször tartottak díjlövészetet. Rendszeresek voltak a ver-senyek, a mulatságok és a tánc. A háborúra való készülődés is kimutatható a gimnazisták díjlövészetében:43 a lövésztanfolyam zárásán ott volt Sabján Gyula polgármester, Horváth György gimnáziumi igazgató és katonatisztek. Azt állapították meg, hogy a torna előélete kell legyen a katonaságnak. A 7-8. osztálynak céllövési gyakorlataik voltak.44 A piarista gimnáziumi évkönyvek minden évben beszámoltak a lövészetről. Természetesen az NTE-t sem szabad kihagyni, ahol már 1869. október 24-én megalakult a lövészegylet. Három év múlva Glavina Lajos az elnök, és választottak lövészmestert is. Beszerzési tervükben két Wörndl és négy társasági karabély szerepel. Évtizedek múlva differenciálódott a lövészet. A háború előtt a következők számokban szerepeltek: gyutacslövészet, élestöltény, díjlövé-szet, versenylövészet.45 Sakk. Az első NTE-sakkversenyről 1905. július 26-án tudunk. A küzdelmen indulók nevét érdemes feljegyezni: Dezső Aladár, Dénes Ignác, Házi Horváth István, Milhoffer Kál-mán, Nékám Aurél, Pintér Sándor, Pintér Dénes, Szamek Lajos, Tóth István, Thurm Lipót. Az izraelita nőegylet élő sakkot rendezett a Polgári Egylet nagytermében. Díszes ruhákban 35 Zala, 1912. augusztus 18. 36 Zala, 1912. május 2. 37 Zala, 1912. július 2. 38 Zalai Közlöny, 1913. október 20. 39 Zalai Közlöny, 1877. szeptember 13. 40 Zalai Közlöny, 1905. április 8. 41 Zala-Somogyi Közlöny, 1872. szeptember 5. 42 Zala-Somogyi Közlöny, 1869. április 17. 43 Zalai Közlöny, 1914. június 12. 44 Zalai Közlöny, 1909. szeptember 16. 45 Zala, 1913. június 3. 647 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) jelentek meg az előkelő királyok és királynők. A 600 koronás bevételt szétosztották a rászo-rulók között. 1911-ben tartották meg (újsághír szerint) a második kanizsai sakkversenyt. Teke. A kuglizás mellett a versenytekézésről is szólnak a források. „A nagykanizsai pá-lyaudvaron lévő tekepályán versenytekézés lesz augusztus 3-án 2 órakor. Csak meghívóval bírók ve-hetnek részt." - szólt az egyik felhívás.46 Sok díjat osztottak ki (legtöbb találat, legjobb taro-lás, legtöbb fa). 1883-ban dísztekézés volt az indóháznál, Zákányból és Siófokról is jöttek versenyzők. A tiszta jövedelmet a tekepálya felújítására fordították. A Déli Vasút helybeli tisztikara is tekézett.47 1890-ben a Polgári Egylet tekeversenyéről írtak, amely iránt nagy volt az érdeklődés. A következő években dísztekézést hirdettek, ezeken hat főt díjaztak. Nagyon népszerű volt ez a sportág. Torna. 1894-ben új szakasz kezdődött az NTE életében: az új elnök Unger Ullmann Elek lett. Az egyletet meghívták a millenniumi ünnepségre, ehhez szorgalmas gyakorlás kellett.48 A gimnáziumból 54-en jelentkeztek, akik a terv szerint a király előtt is szerepeltek. Vasbotos gyakorlatokat mutattak be. Kötélhúzásban itt első lett Nagykanizsa. 1902. január 30-án meghalt Pongrácz Adolf. „A testgyakorlat művészetét átvitte az iskola falai közül az életbe, a helybeli társadalomba. A sportvilág tisztelte." - írta róla a helyi sajtó.49 A szakosztály vezetője László József gimnáziumi tornatanár lett, aki újbóli fellendülést ígért. A világháború előtt ezt olvashattuk a vezércikkben: „.. .edzed testedet, hogy megvédhesd hazádatl"50 Sajnos az NTE sportolóinak 70%-át behívták katonának, akik közül sokan nem tértek vissza. Élénk tornaélet folyt a piarista gimnáziumban. Az önképzőköri foglalkozások a torna-teremben voltak.51 Az év végi záróünnepélyen mindig volt tornavizsga. 1875-76-tól már tantárgyként szerepelt a testgyakorlás.52 1894-ben a tornaversenyen volt futás, rúdugrás, gerelyvetés, nyújtó, korlát, bakmagasugrás, baktávolugrás és gyűrű. A versenyeket a kato-nai gyakorlótéren tartották. 1899-1900-ban a tornaverseny versenybírósága az igazgatóból és az NTE négy tagjából állt.53 Évente mentek a tanulók a soproni kerületi versenyre Gru-ber Gyula tornatanár vezetésével. 1907-ben Székesfehérváron vettek részt kerületi meg-mérettetésen nagy sikerrel. Elvük volt, hogy „Edzd magad, hogy megvédhesd saját magadat!"54 A háború alatt a tornaórákat udvar és helyiség hiánya, valamint a katonai funkciók miatt be kellett szüntetni. A gimnáziumon kívül híres volt a polgári iskola tornatevékenysége is. 1894-ben már a polgári fiúiskolásoknak volt tornaverseny a katonai gyakorlótéren. A pol-gári iskola leánysportolói „igazi virágok voltak". Farkas Vilma a tornatanár.55 Évente voltak a vizsgák és a versenyek. Úszás. Nagykanizsának nagyon hiányzott egy uszoda. A századfordulón a helyi sajtó így írt a lehetőségekről: „Az uszodában és a Principális csatornában lehet fürdeni Kanizsán. Mind-kettő jó lenne - hajó lenne. Az uszoda színvonala még jobban süllyedt az utóbbi időben, piszkos a víz. A Principális vize vastartalmú, ez jó, de a vízbe nincs lejárat, nem lehet hol öltözködni."56 Forrásaink szerint hét évvel később sem változott a helyzet. Mély volt a terület, állandóan víz borította, így nem volt alkalmas fürdésre, úszásra. 46 Zalai Közlöny, 1879. augusztus 3. 47 Zala, 1905. július 6. 48 Zala, 1895. október 24. 49 Zalai Közlöny, 1902. július 5. 50 Zala, 1913. március 7. 51 Zala-Somogyi Közlöny, 1869. április 17. 52 Piarista évkönyv, 1875-76. 53 Piarista évkönyv, 1899-1900. 54 Zalai Közlöny, 1912. december 24. 55 Zalai Közlöny, 1899. június 24. 56 Zalai Közlöny, 1900. augusztus 4. 648 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) Vívás . A NTE vívószakosztályánál jöttek az országos sikerek is. 1906. március 7-én Rádi Katzenbach József, a nagykanizsai járásbíró fia nyert Cambridge-ben kardversenyt. Fodor tanítványa volt báró Guttmann Henrik egyetemi hallgató, aki később az 1908. évi londo-ni olimpián is szerepelt.57 Az NTE mellett gimnáziumban is sokat foglalkoztak vívással. 1897-98-ban három hónapig vívógyakorlatok voltak heti két órában.58 A tornaünnepélye-ken mindig volt vívás, sőt Sopronban 12 gimnazista versenyzett ilyen eseményen. A fellen-dülést László József világi okleveles tornatanító hozta, aki heti két órában tanította a vívást a felső osztályokban. A nyári szünidőre is rendezett tanfolyamot. A sportág azonban nem szerepelt a kötelező tárgyak között. Említsük még meg a hadsereg rendszeres vívóverse-nyeit. A Monarchia küzdelmére Nagykanizsáról Dlabik főhadnagy nevezését fogadták el. Ilyen helyeken ún. mestervívók álltak pástra. Vadászat. A vadásztársaságok űzték elsősorban ezt a sportot. Rendszeresek voltak a hajtóvadászatok. Különböző csoportjaik léteztek a vadászoknak, s szervezeti életet is éltek. 1882-ben tíz tag szárcsát, rucát, vidrát, nyulat, szalonkát, fácánt, foglyot lőtt.59 Ismétlődőek voltak az uradalmi vadászatok. Nagykanizsán két társaság működött, egységet akartak. 1884-ben a városban vadásztársulat alakult 35 fővel. Célként a vadállomány megőrzését tűzték ki. Volt egy Polgári és egy Nagykanizsai Erdei Vadásztársaság is. A vadászatokon főleg az előkelők vettek részt. Versenyeket is rendeztek, a sportág egyik formája a körvadá-szat volt. Az ilyen alkalmakat fényes lakomák követték. Mindebből látható, hogy a századforduló után egyre színesebb sportélet bontakozott ki Nagykanizsán. Nem voltak ugyan nagy tömegek a résztvevők között, de a társadalom tagjai közül sokan megtalálták helyüket. Ezt a fejlődést törte ketté az első világháború. Az egyes társadalmi csoportok kezdetben még világosan elkülönültek a sport területén is. Vol-tak a gazdagok sportágai (vadászat, tenisz), de egyre inkább megjelentek azok a sportágak is, amelyek merítési bázisa már alacsonyabbra ment, s így akár szegény sorból indulva is eredményeket lehetett elérni, Ilyeténképpen a sport egy fontos mobilizációs elemmé vált a korabeli társadalmi működésben. 57 Guttmann Henrik (1886-1963) nevét később Hajós Henrikre változtatta. Ő egyébként Hajós Alfréd olimpi-ai bajnok úszó, építész öccse volt. 58 Piarista évkönyv, 1897-98., 59 Zala, 1882. december 15. 649 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) 2. Nagykanizsa sportja 1919-től 1945-ig A két világháború közötti időben Nagykanizsa sportélete tovább színesedett. Egyrészt szaporodtak a sportkörök, másrészt pedig jó néhány sportágba igen jelentős eredményeket is elértek a városban élő sportolók. Először a fontosabb sportköröket mutatjuk be. Nem tér-hetünk ki minden, rövid életű sportkörre, figyelmünket a nagyobbaknak szenteljük. 2.1. A fontosabb sportkörök és sportágak Hunyadi. A piarista gimnazistáknál alakult meg. 1927-ben már színvonalas versenye-ket rendezett. Házi torna, atlétika, vívás, kosárlabda volt műsoron. 1929-ben már szerepelt asztalitenisz is a programban. KÁOSZ. A Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetségének kanizsai csoportja kebelében megalakult a sportszakosztály. Az első próbamérkőzést az NTE futballcsapatá-val akarták tartani, azonban nem voltak életképesek. Levente. 1922-ben végén már szerveződtek. „Most van megalakulóban a Nagykanizsai Le-vente Egyesület. A hivatalos összeírás szerint 1600 tagja lesz. A testnevelésre kötelezett iskolán kívüli ifjúságot tömöríti ilyen egyesületekbe. Vasárnap délután lesznek az órák, a megjelenés kötelező, aki hiányzik, megbüntetik. Aki nem jelenik meg az alakuláskor, azt rendőr vezeti elő."60 így megértjük a leventék sporthoz való viszonyulását. 1923-ban már rendeztek vármegyei leventeversenyt. Atlétika, birkózás, labdarúgás voltak a fő számok. A Nagykanizsai Levente Testedző Egye-sület jogilag 1925. szeptember 6-án alakult meg. 1926-ban a Teleki úton pályaavatót tartot-tak. 1933-ban 52 labdarúgó mérkőzést játszottak, s már négy pályával rendelkeztek. A há-ború kedvezőtlenül hatott a sportra, pedig így fogalmaztak: „.. .hiszen a sport honvédelem."61 MAORT. Az 1930-as években kezdődött kőolajkutatás teremtette meg a lehetőségét. A Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaságnak Nagykanizsa lett az üzemi központja. A sport a cég működésével együtt járt, nagy összeget fordítottak a minőségi testedzésre. MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet). A sportkör 1920. július 28-án tartotta ala-kuló közgyűlését (MOVE Sport Egylet).62 Úgy gondolták, hogy ők alkotják a nagykanizsai sportközönség tükörképét. Lövészegylet is létrejött. Elnöke Gömörey István főszolgabíró volt. A sportkör célját így fogalmazták meg: „...évek során érdemes tevékenységet fejt ki a ha-zafias mozgalmakban, majd a nemzeti sportra is kiterjesztette tevékenységét (a MOVE). Célja újabb szakosztályok és szervezeti hálózat kiépítése."63 A Sétatéren teniszpályát építettek. MTE. Munkások Testedző Egyesülete, 60 munkás alapította. A munkásotthon helyisé-gében léteztek. Elnöke: Bognár Zsigmond volt. Vörös-fehér volt az egyesület színe. NSC (Nagykanizsai Sport Club). Régi klub volt, amely 1906-ban újraalakult.64 Széles-körű célt fogalmaztak meg a sport minden ágának művelésével.65 Később a tornára fordí-tották a fő hangsúlyt, különösebb eredményeket azonban nem értek el. NSE (=Transdanubia). A Transdanubia Egyesült Gőzmalmok Rt. Sport Egyesülete 1922. október 5-én jött létre. Rövid idő alatt két életképes klub alakult a Transdanubián belül. 60 Zalai Közlöny, 1922. december 3. 61 Zalai Közlöny, 1942. szeptember 11. 62 Zalai Közlöny, 1920. július 28. 63 Zalai Közlöny, 1938. szeptember 10. 64 Zala, 1906. március 19. 65 Zalai Közlöny, 1906. március 24. 650 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) Labdarúgássa l kezdték, a másik szakosztály az atlétika volt. A sportágak szinte minden ágát művelték, de tagjai csak keresztények lehettek. 1926-ban új klubhelyiségei nyíltak a sportkörnek, ahol biliárd, pingpong, sakk, teke és dominó állt rendelkezésre, s helyi és sportlapok is olvashatók voltak.66 Szüreti mulatság, táncestély, jelmezbál bevétele növelte az egyesület kasszáját. 1926 végén új nevük NSE, 1928-ban Transdanubia F. O. lett. NTE. A Tanácsköztársaság idején is rendszeresen sportoltak,67 ekkoriban csak az NTE jelentette a sportot. 1919-ben új tisztikart választottak (elnök, alelnökök, titkár, jegyzők, pénztáros, ellenőrök, szertáros, orvos, ügyvéd, választmányi tagok). 1920-tól kezdődtek újra a tornaedzések (férfik, nők - külön). Volt már futball, atlétikai, birkózó és lövész szakosztály. Mivel a Katonarétre szüksége volt a honvédségnek, ezért lebontották a sporttelepet, így az egylet működése hosszú időre megbénult.68 1921-ben a torna, női torna és a vívás bevonult a tornaterembe. 1923-ra készült el az új NTE-pálya.69 A juniális sem volt ismeretlen az NTE előtt. Szépségverseny, szerencsesátor és nyereményes tizenegyesrúgás is szerepelt a prog-ramban. 1927-ben a Korcsolya Egylet beolvadt az NTE-be. A gazdasági válság idején több rendezvényt tartottak, mert csak így tudták az egyesületet fenntartani. Volt sportfénykép pályázat is. 1936. január 11-én a sportkör megalakulásának 70. évfordulóján megemlékezést tartott. A jelmondatuk „Istennel a hazáért, erőben, egyetértésben." volt. 1938. augusztus 9-én az NTE a Zrínyivel egyesült,70 a gyors fejlődés azonban nem következett be. Nevük ZMNTE lett.711943 szeptemberében beolvadt a Déldunántúli Olajvidék Sport Egyesületébe (DOSE) NVTE. A vasutas sportegyesület 1932 végén alakult meg.72 A szervező Angeli Lajos MÁV intéző volt. A birkózást és a bokszolást tervezték a labdarúgáson kívül, „...de kultivál-ni kívánják a sport minden ágát is."73 A közel 6000 lelket számláló vasutasságnak a sportkör Bartal Béla állomásfőnököt választotta elnöknek. 1935-ben már az új pályán játszottak a ZTE csapatával. A céllövő szakosztály 5000 pengőért lőteret épített. A labdarúgócsapathoz edzőt kerestek, de volt tenisz és korcsolya egyletük is. 1944-ben atlétika, birkózó, labdarúgó és lövész sportolóik voltak. Maróti Oszkár, a MÁV nyugdíjasa így emlékezett vissza 1956-ban a történtekre: „A vasutasok közül az akkor dolgozó raktármunkások és más fizikai dolgozók vol-tak azok, akik felvetették először a testnevelés meghonosításának gondolatát. Ők győztek meg engem is - mint kiadási pénztárost - a testnevelés fontosságáról."74 Ökölvívás. Az ökölvívás is bevonult Kanizsára, ahol a Kanizsa FC kebelében létesült boksztanfolyam. A profi labdarúgócsapatban többen is jól bokszoltak.75 Rajtuk kívül az NTE is foglalkozott az ökölvívással 1927-ben. 1929-ben a 6. honvéd gyalogezred III. zász-lóaljában Sipos István és Brenner Gusztáv jól bokszolt. 1936-ban a Levente Egyesület 14 versenyzővel indult. Volt hadtest bajnokság is, ahol sok jó eredményt értek el a versenyzők. Piarista iskola. A sportköri tagok száma évente 170 felett volt, de sohasem csökkent 130 fő alá. Nagy lépést jelentett az, hogy 1935-ben a Balatonon üdülőtelephez jutottak, ami nagyban elősegítette a minőségi sportot is. Sok úszóversenyt rendeztek. 1940-ben sakk, asz-talitenisz, vívó- és tornaverseny, valamint céllövészet volt városok között. 66 Zalai Közlöny, 1926. július 8. 67 TGyM. Tört. Dok. Tár. 89.104.1. 68 Mező, 1929. 332.p. 69 Dunántúli Sporthírek, 1923. május 22. 70 Lásd később. 71 Zalai Közlöny, 1942. november 14. 72 Zalai Közlöny, 1932. december 14. 73 Zalai Közlöny, 1934. január 26. 74 Zala, 1956. június 15. 75 Zalai Közlöny, 1926. január 20. 651 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) Repülés. 1932-ben két kanizsai fiatalember készített egy gépet a lazsnaki grófi parkban. Az iskolákban megalakultak az első Aero-körök.76 1936-ban gyűjtöttek egy vitorlázó repü-lőgépre. Ötpengős volt az alapító tagdíj. 1938. július 2-án megérkezett Nagykanizsára az első vitorlázó repülőgép. Fekete László volt az egyesület igazgatója.77 Ezután hét fiatalem-ber tanulta a repülést. Öt vizsgázott pilótájuk volt, de még oktató kiképzésére volt szükség. Az NTE is megtartotta a repülő egyletet. Célként megfogalmazták az iskolák bekapcsolását a sportágba, repülőrajokat szerveztek. Sakk. 1919. november 29-én szerveződtek meg a sakkozók. Állandó helyiséget akar-tak maguknak biztosítani. Több mint 100 tagjuk volt ez évben. A fiatalok is sakkegyletbe tömörültek, de mivel nem volt alapszabályuk, a rendőrség feloszlatta őket.78 1923-ban ala-kult meg a Kanizsai Sakk Kör, amelynek alapszabályát a miniszter jóváhagyta, így veze-tőséget választhattak. 1927. november 13-án 30 kanizsai sakkozóval mérkőzött Maróczy Géza nagymester. Rendszeres volt az évenkénti városi bajnokság. A Korona kávéházban játszottak, ám az új bérlő miatt nehéz helyzetbe kerültek. Közben rendeztek villámbajnok-ságot, s részt vettek mesterjelölt versenyeken is. 1934-ben Kelemen Ferenc szőlőjében sakk-villámtornát tartottak, a városban félórás verseny is volt. Új helyiségük a Pannónia szálló földszinti részén lett. 1935-ben Kiskanizsa első sakkbajnokságát is megrendezték. 1941-ben már létezett I. és II. osztály is a bajnokságban. A következő évben 34-en indultak, közöttük 20 középiskolás volt. Az 1930-as évek vége felé megélénkült a sakkélet Nagykanizsán. Hat-vankét sakkozó volt a Maróczy Sakk-kör tagja. Jelentős élet zajlott a Katolikus Legényegy-letben, a Polgári Egyletben és a Kiskanizsai Katolikus Ifjúsági Egyletben is.79 Teke. 1920-ban tekeversenyt rendezett a Polgári Egylet. Évente rendeztek több na-gyobb szabású versenyt. 1934-ben az Iparoskör is tekéztetett, nekik külön volt pályájuk. 1943 augusztusában Kiskanizsán szerveztek versenyt. 1940-ben egyesült a vasutasok két tekeegyesülete: a MÁV Nagykanizsai Tekéző Társaság és a MÁV Testedző Egyesület. Az indok: „Csökken a tekézés iránti érdeklődés, nehéz az anyagi helyzet."80 A Zrínyi Torna Egylet is foglalkozott tekével. 1924 júniusában a m. kir. 6. honvéd gyalogezred altiszti kara pünkösdi tekeversenyt rendezett a Zrínyi új pályáján. Tenisz. A fehérsport térhódítása az előkelők között kezdődött, s vált státuszszimbólum-má. A MOVE 1921-ben hozott létre szakosztályt. A sétatéri pályák jelentették a bázisukat. Az NTE adta a tenisz alapját a városban. Egy-egy háziversenyen az 1920-as évek közepén 25-30 férfi és 15 nő szerepelt. 1926-ban öltözőket építettek, 1928-ban új pályák készültek, de ezeket csak játékosok használhatták. A létszám változó volt a szakosztályban, de 40-nél kevesebben egy időben nem teniszeztek. Elnökük dr. Kálnay Gyula volt. „Vidám teniszélet folyik az NTE új teniszpályáján a Dencsár-árok mellett. 120 tagjuk van" - írta a Zalai Közlöny.81 A Vár úton két teniszpályát építettek, míg a sétatári pályákat bérbe adták. Minden évben sikerrel szerepeltek a kanizsai teniszezők a megyei és a Dunántúl-bajnokságon. 1935-ben megrendezték az első gyermek teniszversenyt, a líceum igazgatója azonban nem enged-te a leányokat teniszezni. 1936-ban az NTE nemzetközi versenyt szervezett, két évvel ké-sőbb a Vár úti hat gyeppályán is volt külföldi sportolókkal találkozó. A ZTE kereteiben is erősödött a teniszélet. Gondot fordítottak az ifjúság nevelésére is. Rendszeresek voltak a csapatmérkőzések, Pécs és Kaposvár volt az úti céljuk a legtöbbször. 1930. szeptember 24-én Szombathelyen az országos vidékbajnokságon négy aranyat nyertek. Siófokon országos 76 Zalai Közlöny, 1933. december 13. 77 Zalai Közlöny, 1939. január 13. 78 Zalai Közlöny, 1921. augusztus 3. 79 Zalai Közlöny, 1943. szeptember 13. 80 Zalai Közlöny, 1940. február 19. 81 Zalai Közlöny, 1928. június 13. 652 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) vidékversenye n egyetlen szám kivételével mind Zrínyi-sportoló nyert.82 A területi bajnok-ságokon is részt vettek.83 Az utolsó versenyük 1940 közepén volt Zalaegerszegen. Torna. Az NTE-nél a háború alatt szünetelt a működés. 1920-tól indult a női torna is, Niessner Viktor vezette a tornaórákat. Tornászestélyt is tartottak: dísztorna magaskorláton, buzogánygyakorlatok, gúlák, vívás volt a programban, de szavalat, ének és színpadi tréfa is színesítette a műsort. 1925 második felétől Fülöp György vezette a szakosztályt. Deák János gyermektornát oktatott, 4 éves kortól foglalkozott kicsikkel. Mező Ferenc, a budapes-ti tornászválogatottat meghívta egy kanizsai szereplésre. Az NTE jubileumi dísztornáját 1936. február 20-án tartották. Az NTE legszorgalmasabb tornászai: Friedrich Erna, Szopory Margit, Tarcsay Erzsébet, Friedrich Rezső és Klinger Lajos voltak. „Szenzációs győzelmet arat-tak Budapesten az NTE hölgy tornászai. Megnyerték Magyarország II. osztályú csapatbajnokságát, bekerültek az I. osztályba. Szopory, Szabó, Kugler, Tarcsay, Rétfalvi, Bán - 269,9 pont. A 2. helyezett csapat 230,1 pontot ért el. Dr. Vit Ferenc a vezető."84 Délnyugat hölgy csapatbajnoka is az NTE lett Pécsett 3000 néző előtt. A maximális pontszám 90%-át kapták. Óriási volt a siker.85 A másik jelentős egyesület a Zrínyi volt. 1922-től rendszeresen indultak tornaversenyen. A Katonaréten volt telepük. Itt sportolt a város fiatalsága. 1923-ban a belügyminiszter jó-váhagyta az alapszabályt, ekkor az egyesületnek 675 tagja volt. 1926-ban a Zrínyi sport-ünnepélyt a háziezred altiszti kara rendezte. Nem véletlen, hogy a működésükről a sajtó nagy dicsérettel írt.86 1934-ben a Zrínyi férfi tornászok tornász-világbajnokságra mentek, edzőjük Horváth Béla volt. A csapat a magyar bajnokságban I. osztályú lett. Női ritmikus tornatanfolyam is indult ez évben. Sok-sok sikert értek el a tornász-csapatbajnokságokon. Ismeretes a Zrínyi egyesület 1930-as évek végi betiltása. A tornasport harmadik fő szervezeti formája az egyes iskolák tornaköreit kel még ki-emelnünk. (elemista iskolák, kereskedelmi, piarista, polgári iskola stb.) Sokat dicsérték a helyi lapok az iskolai tornászokat: „Kis magyarjaink a cselekvő hazafiság eredményeit szemléltet-ték városunk közönségének."87 Turisztika. 1933-ban a polgármester felhívást tett közzé turista egyesületbe való tömö-rülésre. 1934 nyarán megalakult a Magyar Turisztikai Egyesület Nagykanizsai Osztálya. Szép terveik voltak: kirándulások, sítúrák, útjelzők készítése, menedékház és kilátótorony létesítése. Vezetőjük dr. Szűcs László lett. Sok túrát szerveztek. 1936-ban a közgyűlésen Szűcs László főtitkár ismertette a beszámolót. Ekkor 143 tagjuk volt.88 Úszás. A városban a kereskedelmisták és a gimnazisták küzdöttek egymással rendsze-resen a 30-as évek közepétől. A kiskanizsai levente úszók 1942-ben a Principális-csatorná-ban edzettek, versenyeztek. A leventék 1941-től indultak nagy számban versenyeken. 1943-ban Latin az 50 m-es hátúszásban országos bajnokságot nyert a levente egyesület tagjaként. A piaristáknak is volt szakosztályuk, iskolák közötti úszóversenyeken vettek részt. Az NTE úszásban is élen járt: az 1920-as évek végén alakult úszó szakosztály 1936-ban úszóoktatás és versenyzés volt. Sikerek és eredmények jellemezték a kanizsai úszókat. Vívás. A háború után újra fellendült ez a sportág,89 1919 végén megalakult a vívó szak-osztály. A vívókapitány Iváncsits tornatanár lett, a szakosztály vezetője pedig Asztalos Béla. 1925-ben már országos verseny volt Nagykanizsán Debrecen, Szeged, Miskolc, Pécs, Győr, 82 Zalai Közlöny, 1932. augusztus 30. 83 Zalai Közlöny, 1933. augusztus 3. 84 Zalai Közlöny, 1936. június 09. 85 Zalai Közlöny, 1936. június 18. 86 Zalai Közlöny, 1927. április 1. 87 Zalai Közlöny, 1938. június 3. 88 Zalai Közlöny, 1936. június 5. 89 Zalai Népakarat, 1919. május 14. 653 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) Szombathely és Bonyhád részvételével.90 Kiemelt sportág volt a vívás. A felsőkereskedel-mi iskolának is jól képzett csapata volt. A MOVE 1921-ben szervezett először tanfolyamot. A piaristáknál a Hunyadi Sportkörben volt vívás. A Zrínyi TE szakosztálya 1922-ben ala-kult. Négy csoportjuk volt. A vívó szakosztály vezetői Horváth László ezredes és Brunner Mihály őrnagy lettek. Az utóbbi Sopronban tiszti vívóversenyt nyert; állandó csapattag volt. A Dunántúli Sporthírek így írt: „Kanizsai vívók győzelme. Vegyesdandár tiszti vívóverseny. Kard egyéni: 1. Brunner őrnagy (Nagykanizsa). Kardcsapat: 1. Kanizsai 6. gyalogezred 3. zászlóaljá-nak csapata. így kvalifikálták magukat a hadsereg vívóversenyére."91 Többször rendezek vívótan-folyamokat is. Vízilabda. Az 1930-as évek elején honosodott meg városunkban. A vízilabdázók a Her-kules tóban és a strandfürdőn edzettek, de a létesítményekkel problémák voltak: a Herku-les téglagyár strandján kicsi volt a víz, a városi strand pedig túlzsúfolt volt. 2.2. A jelentősebb sportágak, sportversenyek, teljesítmények Áttekintésünkben most is ábécérendbe szedtük a sportágakat, így kívánjuk bemutatni törekvéseiket, eredményeiket. Asztalitenisz. A városi bajnokságnak itt, Kanizsán két osztálya is volt, de asztalitenisz alig volt, ám próbálták a sportágat népszerűsíteni, 1941-ben a Dunántúl-bajnokságon is jól szerepeltek. A cserkészek is próbálkoztak az asztalitenisszel, de jelentősebb eredményeket nem értek el. A KÁOSZ készült a II. osztályú csapatbajnokságra. Elsősorban a kezdőkkel versenyeztek - változó sikerrel. A KIOE szintén rendezett versenyt. Sajnos nem volt meg-felelő a sportegyesület. Az NTE versenyeit a Centrál szuterén helyiségeiben szervezte. Atlétika. 1923-ban már nemzetközi versenyt ter-veztek Nagykanizsán.92 Iskolák között is volt nemes vetélkedés (Nagykanizsa, Zalaegerszeg, Keszthely, Sümeg) 11 versenyszámban. A várost a piaristák kép-viselték. Jellemző, hogy 1942-ben együtt atletizált a ZMNTE és a MAORT. Volt, hogy az NTE atlétikában a legjobb dunántúli egyesületnek számított, de rosszak voltak a viszonyai.93 Kiemelkedett közülük Marvalits Kálmán, aki az 1924-es párizsi olimpián 10. lett disz-koszvetésben. Kanizsától is támogatást kért az olimpi-ai bizottság, hogy a magyar színek kellően képviselve lehessenek. Marvalits a következő években továbbra is sikerrel vett részt az országos és válogatott verse-nyeken, s az 1928. évi amszterdami olimpián szintén jól szerepelt, bár ott már nem jutott be a döntőbe 94 Varga Sándor 400 gáton országos 2. lett. Az atlétikai életet Szépudvary László szervezte újjá az NTE-ben.95 90 Zalai Közlöny, 1925. április 15. 91 TGyM. Tört. Dok. Tár. 89.104.2.; illetve Dunántúli Sporthírek, 1923. május 22. 92 TGyM. Tört. Dok. Tár. 84.104.2.; illetve Dunántúli Sporthírek, 1923. június 11. 93 TGyM. uo., illetve Dunántúli Sporthírek, 1923. július 23. 94 Marvalits Kálmán (Nagykanizsa, 1901 - Siófok, 1982). Eredményeihez: Kanizsai Enciklopédia, 1999. 209.p.; lásd még: Kis, 1997. művét. 95 Zalai Közlöny, 1930. június 4. 209. kép: Dr. Mező Ferenc tanár, sporttörténész 654 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) A z NVTE atlétái 1937-ben jelentkeztek először országos versenyen. Három év múlva Pécsett szerepeltek. 1942-ben 3.-ak voltak a pontversenyben. A sikert elérők névsora: Polai II., Kőrös III., Keszei, Gémesi, Magyaróvári, Tőke, Göntér, Varga, Szendrő, Aradi, Horváth, Németh, Szerdahelyi. A labdarúgó mérkőzések szünetében voltak atlétikai versenyek a Vasút-pá-lyán. Az országos vasutas atlétikai bajnokságon elsők lettek: Ács István, Varga László, Kő-rös Károly, Pintér József, Dér László, Szabó Imre.96 A második világháború szétzilálta a szakosztályt. 1923-ban Zrínyi Sportegylet alakult Varga Sándor vezetésével.97 A versenyek rendszeres látogatói voltak. A vármegyei atlétikai versenyt a ZTE nyerte. Egy év múlva Szombathelyen a 3. vegyesdandár atlétikai találkozóján a háziezred 21 első, 25 második és 24 harmadik helyet ért el. Ez nagyon dicséretes teljesítmény „Zala megyében, mint min-den sportágban, az atlétikában is rendkívüli, pompás nyersanyag áll rendelkezésre, sajnos azonban a megfelelő tréner keze nélkül, a legjobban induló sporttehetségek is elsikkadnak anélkül, hogy ró-luk tudomást szerezzen az ország."98 Pedig az ifjúsági bajnokságokon pompásan szerepeltek a nagykanizsaiak, így például 1930. július 3-án Budapesten is sikereket értek el.99 Birkózás. 1919. decem-ber 7-én meghívásos háziver-seny volt, az ott indultaknak a sportköre az NTE volt. Nyu-gat-Magyarország 1920. évi bajnokságát az NTE rendezte, ezen 24 dunántúli egyesület indult. Három 1. helyet szerez-tek a kanizsaiak. Faragó István 1921-ben Kecskemét, 1922-ben Budapest bajnoka lett. 1931 ele-jén megérkeztek a Rozgonyi utcai tornacsarnok felszerelé-sei, így az egylet birkózói rövid szünet után újra dolgozhattak. 1940-ben az NZTE és a Levente is adott birkózókat. A Felsőke-reskedelmi iskolában 1927-ben volt birkózás. A leventék kö-zött is több kiválóság akadt. Az első versenyeken még vereségeket szenvedtek, de az 1940-es évektől jöttek a sikerek: „Mózsi Lajos sáska levente Délnyugat-Magyarország bajnoka lett."100 Az országos ifjúsági bajnokságon is több kanizsai győzelem született. Edzőjük Halász Ká-roly volt. A NVTE-nél 1942-ben jelentkeztek az első sikerek. A VAC-nál Bokányi szerepelt nagyon sikeresen a sportkör rövid fennállása alatt. Kerékpár. A háború után 1926-ban alakult kerékpáregylet a városban. Először lassúsá-gi versenyt terveztek, majd Kiskomárom volt a cél. A következő évben Keszthelyre mentek a kezdők és a haladók. A reklám sem állt távol a kerékpártól. „Miután a magyar kerékpár gyártásának bevezetésével Csepelen sok száz munkás keresi kenyerét, mindenki hazafias kötelessé-gének tartsa, hogy csak magyar gyártmányú kerékpárt vásároljon."101 1932-ben szinte minden 96 Zalai Közlöny, 1944. augusztus 30. 97 Kanizsai Enciklopédia, 1999.19.p. 98 Zalai Közlöny, 1929. június 26. 99 Zalai Közlöny, 1930. július 3. 100 Zalai Közlöny, 1941. december 30. 101 Zalai Közlöny, 1930. július 19. 210. kép: Az NTE birkózói az 1920 -30-as években: Scherman - Halász - Simon (a felső sorban), Fenyvesi - Bokányi - Lehocki -Bolman (az alsó sorban) 655 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) hónapban rendeztek versenyeket. A Kerékpár Egylet elnöke Szépudvary László lett, 1936-ban már 180 tagjuk volt. Kanizsai indulója is volt egy 2000 km-es nemzetközi versenynek. A sportszerető közönség támogatására szorul a város szegény versenyzője, Dávidovits Fe-renc. A leventék a meccsek szünetében versenyeztek kerékpárral, volt ún. gyorslevente ke-rékpárverseny is. Az NTE-nek volt külön női klubja, de működött a férfi szakosztálya is. Korcsolya. 1919-ben új pályát akartak a korcsolyázók. A következő években már volt melegedő és villanyvilágítás is. 1922-ben 267 korcsolyázó vett részt a versenyen. A győztes és a helyezettek az NTE nagyezüstjét és bronzérmeit kapták. A műkorcsolya gyakorlatait pontosan leírták. A szeszgyár háta mögötti területet akarják jégpályának, de Ideiglenesen a tenisz szakosztály pályáit vették. A Zrínyinek is volt korcsolyapályája. Labdarúgás. A két hábo-rú közötti időszakban nagyon megszaporodtak a futballcsa-patok. 1927-ben a városban el-indult ifjúsági bajnokság. A kö-vetkező csapatokkal találkoz-tunk: Nagykanizsai Magyar utcai Ifjúsági Fotball Egyesület, 13 FC, Kiskanizsai LE, Egyet-értés, Húsos, 77 FC, II. kerü-let, Bocskai, Bástya, Ékszerész, Attila, Teleki, Kinizsi, Hala-dás, KÁOSZ, Barakk, Hunyadi, Kossuth, Voge I., Voge II., Ke-reskedelmi iskola, Reálgimná-zium, Törekvés, Transdanubia, Petőfi, 77-es Cserkész II., Re-ménység I., Reménység II., Ipariskola, ZMNTE III., KISE, Legényegylet, KIOE. A csapa-tok magas számából egyértel-műen következtethetünk az ifjúság körében a labdarúgás népszerűségére. Kiskanizsának is volt ifi csapata. A Sáska Levente adta a bázist. 1923-ban létezett már a kiskanizsai csapat. A Transdanubiát és a Kiskomá-romot is fölényesen verték. Jó szervezők is voltak, ifjúsági és utcai csapatokat mozgósítottak. A bajnokságban 14 csapat sze-repelt. A nevük szinte évente változott. 1929-től már két osztályban játszottak tudásszint szerint. 1933-tól már a középiskolások is bekapcsolódhattak a labdarúgó sportba. A testne-velési alapból kilenc szegényebb csapat kapott labdát.102 211. kép: NTE-Varazsd S.C.: 5:0. Az 1925. május 31-i mérkőzés játékosai és résztvevői. (Bal oldalon Spitzer játékvezető, a jobb oldalon Stern szakosztályvezető és Melcer J. elnökségi tag.) 212. kép: A Sáska focicsapat tagjai 1941-ben 102 Zalai Közlöny, 1933. november 26. 656 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) Sikere s csapat volt az NVTE. A Zrínyivel játszottak pályaavatót,103 a II. osztályba so-rolták be őket. 1937-ben osztályozót játszott a csapat az I. osztályba kerülésért, de ez nem sikerült, pedig volt II. osztályú és ifjúsági csapatuk is. A sok siker mellett kudarcok is érték az együttest, gólzáporos győzelmek és csúfos vereségek egyaránt előfordultak. Részt vett a csapat a Balaton és a Vasutas Bajnokságon is. A Délnyugati Alszövetség II. osztályú baj-noka lett az NVTE. Ősszel az I. osztályban játszanak. 1943-44-ben az NBIII bajnoka volt az NVTE. (A háború alatt az NB II helyett csak területi bajnokság volt.) Amíg működött a városban a Transdanubia, addig sikeres volt a labdarúgó csapata. A „Mezítláb" gyermekakció javára játszottak 1922-ben az NTE-vel, önmaguk támogatására pedig műsoros estet szerveztek felszerelésre. Pályaavatót az NTE-vel játszottak.104 Ifjúsági csapatuk is sikeresen szerepelt. A város együtteseivel mérkőztek elsősorban. AII. osztályba sorolták őket, NSE néven indultak. Az 1926-os évben bajnokok lettek. A Vasutas Atlétikai Club labdarúgóinak nem adatott hosszú pályafutás. 1919-ben ala-kult a csapat, a játékosok feleségei varrták a ruhákat. Vidéki meccsekre ki-ki alapon mentek. Az elnök Antal Jenő resti tulajdonos volt. A vezetőség többi tagja: Bölcskei Jenő, Doberek Antal és Fülöp István. 1921-ben bajnoki mérkőzésen az NTE 5:l-re verte a VAC-ot. A mecs-csen ezer néző volt kint.105 A VAC azonban csődbe jutott, 1922-ben beolvadt az NTE-be, október 18-án pedig megszűnt. Ennél sokkal eredménye-sebb volt Zrínyi TE futballcsa-pata. 1922-ben indult sikeres szerepléssorozatuk. Bemutató mérkőzésekre volt szükségük. 1923-ban, Horthy Miklós kor-mányzó jelenlétében adták át az új futballpályát.106 1924-ben folyamatosan voltak a bajnoki találkozók. Ősztől a Zrínyi a kaposvári I. alosztályban ját-szott. Más városokból jó játéko-sokat helyeztek ide. 1934-ben került Kanizsára Csöngei Pál, a Zrínyi gólkirálya.107 Ez évben a Nagykanizsai Vasutast 6:0-ra győzték le.108 1936-ban Csöngei és Kárpát bekerült az amatőr olimpiai válogatott keretbe. Ebben az esztendőben a pécsi alosztály bajnoka lett a ZTE. Feljutni azonban magasabb osztályba nem akartak, így Szolnokon 10:l-re kikaptak. A bajnokságban továbbra is kitűnő játékot nyújtottak. A források 1937-ben szabotáló játékosokról beszélnek, akiknek a helyére fiatalokat állítottak. A közönség nagy része azonban nem zárta szívébe a Zrínyit.109 Az első világháború alatt egyedül az NTE működött. 1919 májusában a Vöröscsapatot verték meg 4:l-re. 1920-ban már újra volt bajnokság volt. Az NTE-t Dunántúl egyik leg-jobb csapatának tartották. 1920. november 25-én legyőzte a Kaposvári MSE-t 2:l-re, így 103 Zalai Közlöny, 1935. július 1. 104 Dunántúli Sporthírek, 1923. május 22. 105 Zala, 1921. március 23. 106 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 289.p. 107 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 55.p. 108 Zalai Közlöny, 1935. június 1. 109 Zalai Közlöny, 1938. augusztus 7. 213. kép: A Zrínyi Sport Torna Egylet labdarúgó csapata az 1930-as években 657 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) a székesfehérvári alkerület 1. helyét szerezte meg. Techni-kás együttes volt. A helyi sajtó-ban azt írták, hogy „A kanizsai csapat erős és fürge."110 Június-ban az FTC játszott itt propa-gandamérkőzésen. Háromezer néző volt jelen, és meglepetés-re az NTE 4:0-ra győzött. Nem volt ritka az ilyen eredmény sem: NTE - GYAC 13:0.m Elő-fordult azonban ilyen is: Tata-bánya SC - NTE 7:0.1121925/26-ban kerületi bajnok lett az NTE.113 I. osztályú volt ekkor az NTE és a ZTE, a II. osztályban szerepelt a Transdanubia. 1928-ban Szemző Gyula, a Ka-nizsa FC kapusa elvállalta a csapat edzőségét. 1939-től a ZTE-t meg kellett szüntetni. így az NTE-vel egyesült, és a nevük ZMNTE lett. Csöngei az I. osztály 15 gólos éljátékosa lett. 1943 nyarán bajnok lett a ZMNTE az I. osztályban. A következő évadban így az NB III-ban sze-repelnek. 1944-ben egy alkalommal 1. volt a ZMNTE-DOSE, 2. az NVTE. Ez évben sikerrel szerepelt a két csapat. November 3-án a ZMNTE és az NVTE közös mérkőzést rendezett a károsultak és a menekültek javára. A háború azonban véget vetett a bajnokságnak. Lovassport. Az I. világháború után sokáig nem hallatott magáról ez a sportág. Első lépésként 1924. október 3-án kozák tiszti lovasverseny volt a Zrínyi sporttelepen. Két év múlva Hubertus lovaglást szervezett a kanizsai huszárezred és a Zala-Somogy Megyei Lovasegylet. Vadászlovaglás is volt ekkor, ilyet rendeztek a nagykanizsai lovasrendőr osz-tag tagjai. Volt ló- és kocsiverseny is. A vadászlovagláson úrlovasok is indultak, nemcsak katonatisztek. 1930-ban a Hubertus lovagláson indult a nagykanizsai 6. honvédezred, a III. tüzérosztály, a rendőrség tisztikara, továbbá úrhölgyek és úrlovasok, sőt lovasmérkőzések is voltak. Fodor András huszárhadnagy a Nemzeti Lovarda díjlovaglásán első díjat nyert 1931-ben. A kanizsai úrlovasok díjugratásban és díjlovaglásban vettek részt.114 1938-ban Nagykanizsa város és a Somogy-Zala Megyei Lovassport és Lótenyésztő Egyesület rende-zett lóversenyt. Lövészet. A Cserkészek országos sikert 1934-ben értek el értékes helyezésekkel. A Ka-nizsai Lövésztársaság 1929-ben első lett a megyei lövészversenyen, de nemzetközi meg-méretésen is részt vettek. A galamblövő verseny Duna-díját dr. Hajdú György nyerte, a Sashegyi-díjban pedig 5. lett. Berzsenyi Ralph az 1935-ös világbajnokságon az 5. helyen végzett, az 1936-os berlini olimpián 2. lett.115 Kiskanizsa - a leventék a vármegyei céllövő bajnokságon 11 aranyérmet szereztek, díszserleget is kaptak. 1927-ben megalakult a Polgári Lövészegylet, amelynek elnöke dr. Fülöp György lett. Lőterük az Országút végén volt. 1934 júniusában új céllövészpályát avattak, amelyen 17 csapat indult. 1938-ban volt az NTE ván-dordíjas céllövő versenye kispuska fegyvernemben. Ezen 14 egyesület sportolói indultak. 110 Zala, 1921. július 5. 111 TGyM. Tört. Dok. Tár. 89.104.2. 112 Zalai Közlöny, 1924. április 15. 113 Kanizsai Enciklopédia, 1999.192.p. 114 Zalai Közlöny, 1932. június 5. 115 Berzsenyi Ralph (1909-1978) olimpikon 12 éven keresztül élt Nagykanizsán (1914-26 között). 214. kép: A Zrínyi sportpálya 1934 körül 658 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) Motorsport . Motorkerékpár-verseny is volt a két világháború között. 1929 áprilisából van az egyetlen adatunk. Müller Tibor (Nagykanizsa) harmadik lett Budapesten az 500 cm3-esek között. Átlagsebessége 51,6 km/h, a megtett távolság 430 km volt. Ökölvívás. 1927-ben az NTE keretében a Levente Egyesület hozta létre az ökölvívást.116 Az NTE-nek az első igazi sikert Levig Gyula szerezte (papírsúlyban, 1938-ban) székesfehér-vári első helyével. A kanizsai ökölvívás egyik nagy sikere volt, amikor 1942-ben Rácz tag-ja lett a magyar ökölvívó válogatott-keretnek. A hadseregbajnokságon a Zrínyisek vettek részt. Itt Németh I. József volt kiváló. Öttusa. 1931. július 2-án olvashatunk először ka-nizsai pentatlón sikerről, amikor Székelyhídi Tibor főhadnagy 9. lett. 1936-ban a berlini olimpián Orbán Nándor az 5. helyen végzett csapatban. Ez óriási telje-sítményt jelentett. Ő a kanizsai vívósport meghatáro-zó személysége volt a következő időszakban is.117 Repülés. 1933. december 17-én alakult meg a Nagy-kanizsai Sportrepülő Egyesület. Új alapokra kellett helyezni a sportot. Ők kiváltak az NTE-ből. Hangárt a kiskanizsai legelőn építettek, s tervük volt csörlő-autó-ra is. A kanizsai fiatalok a siófoki és szentesi repülőtá-borokban tanultak. 1939-ben öt vizsgázott pilótája volt az egyesületnek. Krátky István polgármester így nyi-latkozott a repüléssel kapcsolatban: „...minden erőm-mel azon leszek, hogy ezt Nagykanizsán megteremtsük."119 A polgármester, mint a sportkör elnöke, támogatta az ügyet. Vitéz Tamásfalvy Jenő lett a vitorlázó repülők 215. kép: Orbán Nándor öttusázó, elnöke'' de tragikus halála miatt a fejlődés megállt, két-honvéd százados felé vágta a szakosztályt. A terv viszont tovább élt. Új elnöknek Kenedy Imrét választották. 1940-ben azon-ban már arról írtak, hogy miért nem kapnak repülőteret a kanizsai vitorlázók. így egy szakasz véget ért. Sakk. Az NTE-nek 1920 februárjában volt az első háziversenye. Ezeket a későbbiekben rendszeresen megtartották. A Katolikus Legényegylet már 1922-ben rendezett versenyt. A nevezési díj személyenként 20 korona volt. Nagykanizsa ez évi bajnokságának helye-zettjei: 1. Dr. Szigeti József, 2. Pintér Sándor, 3. Böhm József volt. 1923-ban Pintér Sándor 25 taggal teremtette meg a Kanizsai Sakk Kört, amely 1926-ban a Maróczy Géza Sakk Kör nevet vette fel.119 Sakkmesterek tartottak előadásokat a városban, szimultánokat játszottak. Élénk volt a sakkélet: kupaversenyt, villámbajnokságot, városi bajnokságot, továbbá város-ok közötti viadalt is szerveztek rendszeresen. Volt félórás sakkjátszma-verseny is a sakkélet további fellendítése érdekében. 1937-ben már városi csapatversenyt is rendeztek (Iparoskör, KÁOSZ, OMKE, Tisztviselők, Városháza, Katolikus Legényegylet, Kaszinó).120 Élénk volt a szakosztályi élet. A következő év kanizsai bajnokságán 28 induló volt.121 A városi sakkcsa-patbajnokság sorrendje: 1. Köztisztviselők, 2. Kaszinó, 3. OMKE, 4. Iparoskör. 116 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 249.p. 117 Orbán Nándor (1910-1981). Életrajzához lásd: Kanizsai Enciklopédia, 1999. 245.p. 118 Zalai Közlöny, 1936. január 15. 119 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 281.p. 120 Zalai Közlöny, 1937. január 6. 121 Zalai Közlöny, 1938. február 20. 659 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) Tenisz. Széleskörű és színvonalas sport volt ez a városban. Az iskolák közül a Felsőke-reskedelmi és a Reálgimnázium jeleskedett. A piaristák Hunyadi Sportköre évente rende-zett bajnokságot. A MOVE a Sétatéren hozott létre pályát, amelyeket 1921-től bérbe is adtak. Az NTE versenyzői 1923-ban Zalaegerszegen szerepeltek sikeresen. A színvonalat 1925-ben a Récsei nővérek és a Lichtenstein fivérek jelentették. 1925-ben az NTE háziversenyén 23 férfi és 15 nő indult. 1928. nyarán a helyi sajtó így írt róluk: „Vidám teniszélet folyik az NTE új teniszpályáján a Dencsár-árok mellett. 120 tagjuk van."122 1928-ban Dunántúl bajnokságán Récsei Rózsi Dunántúl-válogatott lett és indult a szófiai teniszversenyen. A ZTE tenisz szak-osztálya 1922-ben alakult. Népes szakosztály gyűlt össze minőségi versenyzőkkel. Több jó teniszezőt különböző városokból helyeztek ide. Kiváló gárda alakult ki. Baán Mária és Almási László voltak kezdetben a legjobbak.123 A vidéki versenyzőktől csapatban vereséget szenvedtek, de az NTE-t simán verték. A ZTE tagja lett az Országos Tenisz Szövetségnek (1928). 1930-ban már megnyerték a Bakony-serleget. 1932-ben Siófokon egyetlen szám kivé-telével vidékbajnoki címeket szereztek. Baán Mária sikereire 1936-ban a budapesti egyesü-letek is felfigyeltek. A következő évben Keszthelyen minden számot megnyertek a Zrínyi versenyzői: Hoffmann, Fejér Csibi, dr. Bittera, dr. Makóné. 1940-ben szépen szerepeltek az országos teniszversenyen az •••^^^^•••F"1*'''' f NZTE kiválóságai: 1. Bittera, 2. " " Vr Orosz, 3. Keserű. A szép soro- • • & U R ^ÍI^Bf K bí-zatnak a politika vetett véget. !• Torna. Nagy jelentősége HVV&jN^jk Q gj^-''Crl volt az iskolai tornának. 1934- ^D, n ben Budapesten a Sáska cso- E** " ^ \ 1 port gyakorlata bombasikert I • ''< '''' v v / • j''í \ T/ aratott. A betanító Szépudvary Mg V AHmHs^^^H László volt. Bogláron a fapuska I jfl Hfl^Mn -és botos gyakorlatoknak volt W f/ ^ ''" v ¿H^^k® rendszeresen óriási elismeré- I^VBMv ^v^¿f^^1*** C^^B sük. A helyi sajtó 1938-ban azt Kv - ^^^fc^MÍ írta, hogy „Szinte hihetetlen, mit B^É tud kihozni ezekből a pöttöm apró leventékből. "124 Ez a néptanító Szépudvary László, zseniális, fanatikus ember volt, tanító, de tiszti iskolát végzett. Az NTE tornaegyletének a háború után, 1919-ben 156 tagja volt. A következő év-ben már női torna is indult. A súlyos gazdasági viszonyok miatt 1931-ben beszüntették a működést, de azt követően újrakezdték.125 1932-ben a ma-gyar tornászválogatott jött Ka-nizsára, ekkor Hajós Alfréd is 217. kép: Az NTE tornászai, 1930-as évek 216. kép: Az NTE tornászai 1930 körül 122 Zalai Közlöny, 1928. június 13. 123 TGyM. Tört. Dok. Tár. 80.580.2/4. 124 Zalai Közlöny, 1938. május 25. 125 TGyM. Tört. Dok. Tár. 82.104.1. 660 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) 219. kép: Az 1926. június 27-én tartott tornaünnepély nézőközönsége tartott előadást. 1934-ben az NTE sportolói a budapesti tornász-világbajnokságon is indul-tak, ezüst- és bronzérmet szereztek. Jellemző volt az ifjúsági jelvényszerző verseny, ezeken nagyon sokan vettek részt. 1934. december 4-én 34 tornász érdemelte ki a jelvényt, ami ak-kor nagy dicsőséget jelentett. 1936-ban a harmadosztályú férfi és női tornászbajnokságot az NTE nyerte.126 A háború utolsó éveiben a ZMNTE-DOSE intézett felhívást a tornászokhoz edzésre. A következő esztendőben is működtek még. A Zrínyi sportkör gondolatköre összefügg a korszellemmel: „A ZTE, amely páratlan lel-kesedéssel és hazafias öntudattal szolgálja a magyar nemzeti gondolatot, valahányszor eddig a nyilvá-nosság elé lépett, értékes és szép eredményeivel oly sikert aratott, hogy fogalomként vésődött neve a kanizsaiak lelkébe."127 Színük a kék-sárga volt. Sok csapatsikert értek el. Az „egyesítés" után a DOSE-Zrínyi hölgy és férfi szakosztálya folyatta működését, de ez már 1944-ben volt. Úszás. Több sportkör is próbálkozott ezzel a sportággal. A Bányászt az 1930-as évek végétől a MAORT is támogatta. Kiskanizsán 1942-ben megindult az úszóélet a Principális-csatorna vizét használva. Latin 50 m-es hátúszásban országos bajnokságot nyert. A KISOK-ban 1938-ban 150 úszó versenyzett. Egy új uszodaépítésének a gondolata is felmerült. Az NTE-nek híres úszói is voltak: 1919-ben híres sportolók voltak Halvax, Berke és Koma; úsz-tak Fonyódon, Keszthelyen, Bogláron. Kanizsán viszont nem volt uszoda, pedig a testne-velés legegészségesebb ágát jelentette ez a sportág. Dr. Batthyány Ilona a női, dr. Hoffmann János a férfiak elnöke volt. Sajnos a versenyévad rövid volt, és a Herkules strand is túlzsú-foltnak bizonyult. A város évente 300 pengővel támogatta az úszókat. 1938-ban a neves kanizsai úszók Kelemen, Czulek és Bittera voltak. 1942-ben Holló János lett a strandfürdő igazgatója, s ez újabb lendületet adott a város úszósportjának. Egy 1943-as jelentésben azt írták, hogy tíz év alatt 4000 úszót neveltek a városban. A területi versenyeken 1944-ben pompásan szerepeltek a sportolók: 1. Nagykanizsa 62 pont, 2. Pécs 31 pont, 3. Kaposvár 30 pont. Délnyugat-Magyarország úszó-csapatbajnokságát is megnyerték.128 A ZTE úszói a Herkulest látogatták edzés céljából. 126 Uo. 127 Zalai Közlöny, 1927. április 1. 128 Zalai Közlöny, 1944. augusztus 2. 218. kép: Az NTE tornászai, 1930-as évek 661 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) Vívás. Ez a sportág végigkísérte a 20. század első felét. A Felsőkereskedelmi iskolában Niessner Viktor edzette a vívókat. Sok sikert értek el a kiváló mester vezetésével. A MAORT-nak jó felszerelést szereztek, s nagyszerű eredményeket értek el. A MOVE-ban 1921-ben a vívást és a teniszt hívták először életre. Tanfolyamokat is szerveztek, nők és férfiak részére egyaránt. A piarista iskolában 1926-ban a vívó szakosztálynak 22 tagja volt. 1939-ben már tőröztek is a kard mellett. A kerületi versenyeken kiváló eredményeket értek el. A ZTE-ben 1922-től volt vívás a sportkörben. A katonatisztek kötelessége volt ez a sportág. 1923-ban Brunner Mihály, a 6-os gyalogezred tagja a tiszti vívóversenyen 1. lett.129 A csapat is jelen-tős erőt képviselt (Brunner, Pál, Hean, Sághy). 1924-ben a hadsereg vívóversenyére szintén eljutottak. Egy forrás alapján tudjuk, hogy 1930-ban a vegyes dandártiszti vívóbajnokságot a nagykanizsai gyalogezred kardcsapata nyerte meg. A csapattagok: vitéz Pál Imre alezre-des, Németh Elemér százados, Székelyhídi Tibor főhadnagy, Vabján Béla főhadnagy.1301932. március 12-én a Magyar Vívó Szövetség öt neves tagjának közreműködésével ünnepelte a tízéves évfordulót vívásban a ZTE. Az NTE-ben is alakult vívószakosztály. Közben meg-erősödött a szakosztály, vezetője dr. Valkó Béla lett. Nagyon jelentős eredményt azonban nem értek el az NTE vívói. Vízilabda. Az NTE-nek már a 1920-as évek végén volt vízilabda szakosztálya, elsősor-ban önmaguk szórakoztatására. Később II. osztályú lett a csapat, komoly eredményt azon-ban nem tudtak felmutatni. Jól mutatja ezt, hogy 1937-ben a Kaposvár 8:0~ra nyert Kanizsa ellen. Az első győzelmet ez év augusztus 3-án szerezte Zalaegerszeggel szemben (4:3). Ek-kor már volt ifjúsági csapatuk is. A Vasútnál (NVTE) 1940-ben alakult meg a szakosztály, a jó pólósokat szedték össze. A Dombóvári VSE-t 15:2-re verték. Sajnos a háború, a bevonu-lások szétzilálták a csapatot. A ZTE már 1933-ban tartott fenn csapatot, de eredményeikről nem tudunk. Látható mindebből, hogy a dualizmus korában elkezdődött, míg a két világháború között kiszélesedett a nagykanizsai sportélet. Lényegesnek tartjuk azt, hogy az elemi és középfokú oktatásban is hamar megjelent és egyre erősödött a sportélet. A korabeli patri-archális életvilág elsődlegesen a fiúkat, a férfiakat preferálta a sport területén, bár kétség-kívül voltak jelei a női sportnak is. Az első világháború részben tönkretette a rendszeres sportot, ám a konszolidáció részeként a sportszervezetek hamar újjáéledtek. Az 1920-30-as években a katonai nevelés, az erőkultusz már erősen rányomta bélyegét a kanizsai sportra, aminek világos jelei voltak a katonai jellegű sportágak és egyesületek szaporodása. Két-ségtelen ugyanakkor, hogy néhány sportágban kimagasló eredmények is születtek, amire nemcsak Nagykanizsa, hanem az egész ország is büszke lehet. A város sportéletében szá-mos olimpikon és világbajnoki szerepelő is részt vett. Sajnálatos azonban, hogy a második világháború újabb csapást hozott a kanizsai sportéletre. Voltak, akiket védett a rendszer, míg mások mentek a frontra, sokan a halálba. 129 Hegedűs Elemér ny. alezredes (Sopron) kutatási adata alapján. 130 Uo., illetve Zalai Közlöny, 1930. június 1. 662 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) Resum e Die Entwicklung des Sportlebens von Gross-Canisa (1850-1945) Der Sport und die Gründung von Sportvereine waren ein wichtiges Selbstorganisierungsprozess der Gesellschaft und ein natürlicher Bedarf der Bevölkerung in Gross-Canisa, der sich schnell modernisierte und über eine immer reichere Bourgeoisie verfügte. Die Stadt hatte ein sehr intensives Sportleben zwischen 1850 und 1945. Die Studie, die fast 100 Jahre des Sportlebens repräsentiert ist in zwei Hauptteilen gegliedert: der erste dauert bis 1918, der zweite bis 1945. Der Aufschwung des Sportlebens von Gross-Canisa begann am Ende der 1860 Jahre. Die Studie stellt die wichtigsten Sportvereine vor, die bereits in 1918 sehr vielfältig waren und später auch mit neuen erweitert wurden. Ein Sportkreis bedeutete im Allgemeinen nicht nur eine Fachabteilung. Gross-Canisa verfügte über drei größere Vereine. Der erste war der NTE, der den Sport in Gross-Canisa initiierte, umfasste und leitete. Seine Sportergebnisse waren von landweiter Bedeutung. Seine berühmteste Fachabteilung war die Gymnastik, die fast 100 Jahre lang erfolgreich funktionierte. Sie verfügte über großartigen Persönlichkeiten und hervorragenden Leitern. Der andere ausgezeichnete Sportverein war der Zrínyi TE. Die Anwesenheit und Aktivität der Armee war entscheidend in seiner Gründung; er hielt sich vom Zentralgeld und vom Mitgliedspreis von Soldaten und Offizieren aufrecht. Der dritte berühmte Sportverein war der Vasutas Athletik Klub. Er bestrebte die Sportbetätigung der Bahnmitarbeiter, er war immer eine Mitarbeitermannschaft. Neben den drei großen Vereinen trieben auch die Leventen, die Piaristen und die Pfadfinder eine geschätzte Sportaktivität. Der Autor beschäftigt sich auch mit der Frage der Sportinfrastruktur (Felder, Gebäude, Hallen usw.) und mit den unterschiedlichen städtischen und bürgerlichen Anstrengungen. The Development of Sport Life in Nagykanizsa (1850-1945) Sporting and the establishment of sport associations were important self-organizing processes of the society and a natural need of the population in Nagykanizsa that became rapidly modernised and had an increasingly wealthy citizenship. The city had a very intensive sport life between 1850 and 1945. The study introduces nearly 100 years of sport activity and is divided into two main parts: the first one lasts until the end of 1918, while the second one ends at the beginning of 1945. The boost of sport activity in Nagykanizsa started at the end of the 1860s. The study introduces the most important sport associations that showed a quite diverse picture already before 1918 and were further extended afterwards. The sport circles did not only mean a section. There were three larger associations in Nagy-kanizsa. The first one was the NTE that launched, encompassed and led sport in Kani-zsa. Its results were of nationwide importance. Their most well-known section was the gymnast that was operated successfully for nearly 100 years. They had great individualities and excellent managers. The other outstanding sport association was the Zrínyi TE. The presence and operation of the army determined its establishment and operation, it was 663 Horváth György: Nagykanizsa sportéletének fejlődése (1850-1945) maintained from central budget, from the membership fees of the soldiers and officers. The third famous sport association was the Vasutas Athletic Club. It targeted the sport activity of the railway employees, the Vasút was always a workers'' team. Besides the three large associations the Leventes, the Piarists and the scouts carried out noticeable sport activity. The author also deals with the issue of sport infrastructure (fields, buildings, halls etc.) and with the different efforts of the city and the citizens. Gőcze Rezső PALIN ÉS KORPAVÁR TÖRTÉNETE A POLGÁROSODÁS KORSZAKÁBAN 1. A palini Inkeyek válaszúton A három uradalomból (Palin, Zalaszentbalázs, Pacsa) álló 25 000 katasztrális holdas palini gazdaságot Inkey N. János örökösei 1846-ban eladták.1 Az új tulajdonos, a független-né vált Belgium első királyának, Lipótnak (uralkodott 1831-1865) másodszülött fia: Fülöp Flandriai Gróf Szász Coburg Gothai Herczeg.2 A birtoknak a feudalizmus és a kapitalizmus, a kiváltságokra épült, illetve a polgári liberális társadalom közötti átmenet szakaszában történt eladásával felbomlott a szülők jól felépített világa. Már az adásvételt megelőzően, de különösen azt követően jelentős gazda-sági és társadalmi változások zajlottak Európa-szerte. A XVIII. század nagy eszméi, világ-nézeti áramlatának bizonyos elemei, főleg kulturális és gazdasági törekvései hazánkban is beépültek az egyre szélesedő rétegek tudatába, s a palini kastély lakóit sem hagyták érintetlenül. Már a XVIII. század második felében az előretörő felvilágosodás eszméit részben befo-gadó osztrák felvilágosult abszolutizmus hatást gyakorolt a nyugati országrészek birtokos nemességének gondolkodására. Inkey Boldizsár3 (1726-1792) nem könyvekből ismerte az új eszmék tanításait, hanem utazásai során tapasztalta a gazdasági felzárkózásra törekvő osztrák mezőgazdaságban a merkantilista és a fiziokrata politika alkalmazásának eredmé-nyeit. Palini rezidenciájának könyvei gyakorlati útmutatást tartalmaztak az üzemszerve-zést és az árutermelést segítő módszerek felhasználásához.4 Nemcsak birtokainak gyara-pításával törődött, foglalkoztatta a gazdálkodás hatékonysága, a többet termelés, a haszon produkálásának módja is. Malmokat üzemeltett, s a gabona mellett lisztet, őrleményt is értékesített. Az igás állatok mellett lófogatokkal is dolgoztatott, s állatállományát új faj-tákkal gazdagította. Felismerte, hogyha egy gazdaság nem biztosítja az őt ellátó, gyarapí-tó jobbágyság nyugalmas létfenntartását, napi szükségletét, saját gazdasági lehetőségeit korlátozza. Az életrajz- és krónikaírók, s különösen a néphagyomány, Inkey Boldizsárnak főként feudális kényúri kilengéseit részletezik,5 mellőzve haladó, előremutató tetteinek be-mutatását. Bár emberbaráti akciói elsődlegesen gazdasági érdekeiből fakadtak, de némi szociális érzékenység is megnyilvánult jobbágyai vonatkozásában. Az ő földesúri világát még átszőtték a korábbi patriarkális életforma elemei. Gondolkodására kedvező hatással volt sógora, Ürményi József Nyitra megyei birtokos, országbíró (1741-1825), aki a Ratio Educationis (1771) elkészítésével a felvilágosodás ideáit is érvényesítette oktatási rendszerünkben, s akivel rokoni kapcsolata6 idővel nemes férfiba-rátsággá mélyült. Végrendeletében7 a kiskorú Menyhért fiának gondozását is „M. Ürményi Drága kedves sógor"-ára bízta. Gyermekei (Imre, Menyhért, Ferenc, Ádám, N. János és Boldizsár) nevelésében alapve-tőnek tartotta a tanulást. Menyhért fiának az örökrész átvételéhez feltételül szabja „a tör-vények tanulásának elvégzését" és hogy „öregebb úri Atyafiak rendelése szerinti hellyen egy-két esztendőt practicál". Legidősebb fiának, Imrének „kötelessége hogy testvéreit Isteni 1 MNL ZML IV. 402. Közgyűlési jegyzőkönyvek. 2196. sz. 2 A királyi házról lásd: Révai Lexikon, 1922. 3 Inkey Boldizsárról részletesebben: Gőcze, 2006. 529-564.p. Lásd még: Nagy, 1868. 292.p. 4 A palini nábob művelődési igényéről: Kostyál, 2006. 352-354.p. 5 Bátorfi, 1876-1878.; illetve Halis, 1915-1917. 382.p. Lásd még: Egyed Ferenc, rigyáci plébános (1928-1946), feljegyzéseit. Szombathelyi Püspöki Levéltár (Kézirat). 6 Inkey Boldizsár második felesége Ürményi Kata, Ürményi Istvánnak a leánya. 7 Inkey Boldizsár végrendelete: Károlyi, 2013. 39-58.p. 668 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában félelemben jó erkölcsökben, és a szükséges tudományokban őket nevette, tanitassa". Legyen „öcs-cseinek gyámja, a jószágoknak gondviselője, a hellyes gazdálkodás kormányzója". Vissza-visszatérő utalásként előírja „az úriAtyafiak8 tanácsának igénylését, és eszerint való cselekvést. Dervarics Mihályt, a gazdaság ügyvédjét arra kéri, hogy „gyermekeit jóra tanítsa, incse, kinek is gyermekeim fizessenek esztendőnként 200 id est (azaz) Két száz forintot... őtet meg ne báncsák, hanem tiszteljék és becsüljék, és szavát fogadják, mert tudom hogy jó keresztény és emberséges úri ember." Tiltotta fiainak az „öregebb úri Atyafiak" consensusa (egyetértése) nélküli házasságát. Fiai a nagy-kanizsai piarista gimnáziumban9 tanultak. Az intézmény fenntartását nagyban segítették a palini Inkey család adományai. Két fia, az Ürményi Katától született Menyhért és a csa-lád legifjabbja, Boldizsár10 az 1746-ban Bécsben megnyílt Teréziánumban is tanult, ahol megismerhették a felvilágosodás tanait, illetve annak előfeltételét magát, a francia nyelvet. Valószínű, hogy közvetítésükkel került a palini kastély szekretáriumába a „16 db Különféle Könyv Franciául". Inkey Boldizsár a XVIII. század eszmei áramlataiból a gazdasági útmutatásokat, a mezőgazdasági árutermelés szervezési és technikai módszereit fogadta be, utódai már is-merték a felvilágosodás kulturális törekvéseit is, és szükségesnek tartották a tudományok eredményeinek értését, a nemzeti nyelv és irodalom pártolását. Középkori vallásossága ötvöződött a valóság felfedezésével és a reneszánsz emberének alkotókészségével. Palin hajdani urának legidősebb fia, az első házasságából született Imre (1753-1813), a raszinyai uradalom örököse. Anyja szalapatakai Nagy Júlia. 1781-től megyei tisztviselő (első alügyész), 1798-ban királyi tanácsos, 1784 óta tagja a Varasdról Zalaegerszegre települt „A jó tanácshoz" néven működött szabadkőműves páholynak11, amelynek tagja volt Laky István csatári plébános és Inkey Károly is.12 Fia, szintén Imre13 (1787-1848), mintaképe a megyei hivatal után áhítozó, udvarhű köznemesnek. Kortársai hírnevesként emlegették. Életútja saját jegyzeteiből (Hazámnak tette szolgálataim rövid feljegyzése)14 is jól ismert. Örökölte a raszinyai uradalmat, de Szalapatakán is lakott, s a közeli Tótság több helységében is volt birtoka. 1808-ban aljegyző Zala vármegyében, a következő évben főhadnagy, a nemesi felkelő -, s a Napóleon ellen készülődő seregben. 1810-től az udvari kancelláriánál, majd a zágrábi kerületi, illetve a királyi táblánál dolgozott. 1817-ben aranykulcsos vitéz lett, 1825-ben Zala vármegye tiszt-újító közgyűlésén15 másodalispánná választják. Jelen volt az 1825. november 3-i ország-gyűlésen, s 1000 forintot adományozott a Magyar Tudós Társaság javára.16 A Georgikont alapító Festetics György fia, László által 1826-ban kezdeményezett nemzeti könyvtár-építő mozgalom mecénásai közt volt Inkey Imre és Inkey N. János is, együtt Csány Lászlóval és Deák Ferenccel és Kisfaludy Sándorral. Az adakozók listáján is megtalálhatók az Inkeyek 70 ezüstforinttal.17 Imre 1836-ban a zalai népoktatás fejlesztése céljából alakult „A Nép ne-velésére Felügyelő Választmány" tagja lett, de az 1840. novemberi közgyűlésen Séllyey Elek elnök javaslatára tisztségükből felmentették mindazokat - köztük Inkey Imrét is18 -, akik 8 Az utalás Inkey Boldizsár két sógorára, Ürményi Józsefre és a kőszegi Kelcz Istvánra vonatkozik. 9 Molnár, 2003. 38.p. 10 Az ifjabb Inkey Boldizsárról: Kapiller, 1990. 59.p.; Nagy, 1868. Pótlék-Kötet, 293.p. 11 Németh, 1990. 84.p; illetve Hóman-Szekfű, 1943. V. kötet, 32.p. 12 Inkey Károly az iharosberényi ágból származott. Somogy alispánja volt 1800-1807-ig, királyi tanácsos, s a megye országgyűlési követe az 1805. évi országgyűlésen. Lásd: Nagy, 1868. 291.p. 13 Az ifjabb Inkey Imre életrajzi adatait közli Nagy, 1868. 293.p. 14 Károlyi, 2013.153-157.p. 15 Ehhez lásd: Molnár, 2003.190.p. 16 Somogy, 1914. 511.p. 17 Jakab-Németh, 1958. 267-270.p.; illetve Molnár, 2003.138-140.p. 18 Kotnyek, 1978. 51-52.p. 669 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában a közgyűlés által kitűzött feladatokat nem hajtották végre. A harmincas években királyi biztosként a Száva, majd a Kulpa folyók szabályozásának munkálatait irányítja. Ebbéli te-vékenykedéséért elismerésben részesíti a helytartótanács, a nádor, s 1845-ben a császár is. 1843-ban Zólyom vármegye főispánjává nevezték ki. Fia, Ferdinánd (1829-1891) császári és királyi kamarás, Körös megye főispánja, s 1875-ben bárói rangot nyert.19 Menyhért Inkey Boldizsár második házasságából, Ürményi Katától született 1771-ben Iharosberényben. Az apai örökségből a nagyrécsei uradalmat kapta, de még a birtok át-vétele előtt lemondott jussáról, s fivére, Ádám költözött Nagyrécsére. Menyhért a katonai pályát választotta; a teréziánumi tanulmányi után az Esterházy-ezred zászlósa lett. A soha nem látott fényes diadalmenetben, 1790-ben hazahozott koronát a vármegyék által Budára küldött díszbandériumok őrizték. Zala vármegye díszbandériumában szolgált Rosty János keszthelyi plébános és Inkey Menyhért Fő Hadnagy.20 Meghalt Bécsben, életének 25. évé-ben. Az apai örökségből a rigyáci, majd az ifjabb Boldizsár halála után a beliczai uradal-mat is Ferenc (1775-1836) örökölte, aki kanizsai tanulmányait Varasdon fejezte be. Császári és királyi kamarás, 1811 augusztusától 1812 májusáig országgyűlési követ. Életének na-gyobb részét külföldi utazásokkal töltötte; járt Párizsban, Rómában, Bécsben és Berlinben. Könyvtárának számos francia nyelvű kötetéből következtetve, beszélt franciául, s „széles tudományt, szép műveltséget" szerzett,21 élete alkonyán ismerkedni kívánt a hazai irodalom-mal is, Deák Ferenctől kért tájékoztatást a magyar nyelvű kiadványokról. A „haza bölcse", aki barátjához, Stettner György jogtudós íróhoz írt levelében „tenni készülő fél magyar"-nak titulálja Inkey Ferencet, sikerrel járt el, mert gyarapodott a beliczai földesúr könyvtárában a magyar nyelvű könyvek száma; 1821-ben mindössze hat volt belőlük, 1836-ban 25-re nőtt a számuk. A szerzett művek között volt pl. Kazinczy Ferenc összes műveinek hét kötete és Katona József Bánk bánja. Nem hiányoztak természetesen az ókori görög és római auktorok munkái sem.22 A francia szerzők közül kiemelkedik a felvilágosodás három óriása, Voltaire 101 -, Rousseau és Diderot 15-15 kötetével, s ott volt a nagy Francia Enciklopédia 1751 és 1765 között megjelent 17 kiadványa is. Végrendeletében intézkedett könyvtára további sor-sáról: „... a könyveknek a N. Vármegye helet assignálván (kijelölvén) az gyűlés helyiségében kinek kinek olvasásra, használására szolgáljanak. így ha mások is követik példámat, egy tetemesebb várme-gye Bibliothecája jöhet össze". Gondoskodott a könyvtár gyarapításáról is: „... 600forint adassék esztendőnként magyar és más joó könyvekre".23 Ádám a harmadik feleség, fületinczi Kelcz Eleonóra gyermekeként Kőszegen született 1778-ban, s meghalt Nagyrécsén 1845-ben.24 A palini uradalomból örökölte Újnépet, Nagy-récsét, Orosztonyt és a liszói szőlőt, de neje, Rayky Mária révén birtokos volt Felsőrajkon is. Hivatalt nem vállalt, de anyagilag is segítette a felvilágosult rendi törekvéseket; 1812-ben fivérével N. Jánossal 2000, illetve 2500 forinttal támogatták a Ludoviceum alapítását. Kö-zéletiség vonatkozásában Ádám unokái - László, Ádám és Kálmán - jeleskedtek, folytatói voltak elődeik progresszív politikai törekvéseinek. László (1829-1901) Nagyrécsén született, a három fiú testvér közül László, mint a legidő-sebb kapta örökségül a szép, dísznövények, exotikus virágok között pompázó lépcsőházas nagyrécsei kastélyt, a hozzá tartozó 4000 holdas birtokkal.25 Jogi tanulmányait Pozsonyban 19 Károlyi, 2001.153-157.p. 20 Halis-Hoffmann, 1896. 70.p. 21 Deák Ferenc vélekedése Inkey Ferencről. Lásd: Molnár, 2003.165.p. 22 Kapiller, 1985. 71-72.p. 23 Zalai Hírlap, 1992. szeptember 12. 24 Életrajzi adataihoz lásd: Károlyi, 2013.147-148.p. 25 Zalai Közlöny, 1901. március 6. 670 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában végezte, s mivel testvérei még kiskorúak voltak, maradt Nagyrécsén, ahol lankadatlan szor-galmával nagy tekintélyt szerzett ismerősei körében. 1848-ban közkatonaként csatlakozott a szabadságharcos sereghez, a 47. honvédzászlóaljnál már hadnagyként szolgált, de Buda várának ostromában főhadnagyként vett részt. A szabadságharc leverése után visszavonul-tan élt feleségével, Bittó Ágnessel, Bittó István26 leányával Nagyrécsén, ahol vendégszere-tő, nyílt házat tartott.27 Majd birtokát bérbe adva,28 az 1870-es években tevékeny részese a megyei közéletnek: a választókerületi összeíró bizottság, majd a megyei választmány tagja, később a képviselőválasztásokat vezető küldöttség elnökhelyettese.291871-ben a Megyei Is-kolai Tanács tanácsosa.301884-ben a nagykanizsai választókerület országgyűlési képviselő-jévé választották, s mint Apponyi Albert nemzeti pártjának tagja, a következő választáson is elnyerte Nagykanizsa mandátumát dr. Falk Miksa publicista, politikai író ellenében, aki a Pester Lloyd szerkesztője, Kőszeg majd Keszthely egykori követe, Erzsébet királyné ma-gyar nyelvmestere volt.31 A század végén a telet Budapesten, a nyarat Nagyrécsén töltötte. Utód nélkül halt meg a fővárosban 1901. március 2-án. „A talpig derék és becsületes magyar embert és köztiszteletben álló férfiú" hamvait Nagyrécsén temették 1901. március 5-én.32 Az ifjabb Ádám Orosztonyban született 1830-ban, de életének második felében Kősze-gen lakott. Az apai örökségből a beliczai uradalmat kapta. 1849-1850-ben „közigazgatási se-géd" a nagykanizsai járásban, majd 1861-ben országgyűlési képviselő a csáktornyai járás-ban a felirati párt képviseletében. Gyűjtötte Zala vármegye régi helyneveit,33 cikkeket írt Muraköznek Horvátországtól való visszacsatolása ügyében. A Zala-Somogyi Közlöny kö-zölte „Magyar Hongyülések kezdete, a befejezés napja, ki hivta egybe, ki által tartatott" c. kimutatá-sát, mely szerint az első hongyűlés Pusztaszeren volt 893-ban, a 181. pedig Pesten 1861-ben, 4 hó 20 napig tartott. A Vasárnapi Újságban publikálta többnyire századának nagy kort ért embereinek (szám szerint 342 személynek) életrajzi adatait. Bécsben halt meg 1889-ben.34 Rövid életű volt Inkey Kálmán35 (1843-1876), rigyáczi földbirtokos, a megye elismert köz-életi kiválósága. Kortársai sem fukarkodtak díszítő jelzőikkel: „... minden szép és nemesért buzgó", „ápolta a művészeteket, pártolta az irodalmat", „...a szegények istápja, a szomorúak vigasztalója, a szűkölködők felsegélyezője volt", elmondhatta magáról: „voltak barátaim, nem voltak ellenségeim"36.1867-ben Zala megye letenyei járásának szolgabírájává egyhangúlag választották.37 1867. május 6-tól 1868. november 23-ig alszolgabíró volt az egerszegi járás-ban. Betegségére enyhébb éghajlatú vidéket keresve beutazta Olaszországot, Egyiptomot, Algírt, s többször is járt Párizsban. A franciaországi Dinard-ban halt meg. Újsághír: „Inkey Kálmán emlékére Párizsban istentiszteletet tartottak, melyben nemcsak a párizsi magyar egylet tagjai, hanem a francia előkelő világból és a munkás osztályból is sokan voltak jelen."38 26 Bittó István (1822-1903) politikus, 1874-1875-ben, csaknem egy évig miniszterelnök volt. 27 Zalai Közlöny 1893. június 28. 28 „Palini Inkey László birtokát bérbe vette 20 évre Dobrin Benő, vagyonos nagykanizsai kereskedő, a birtok 4000 hold, kitűnő karban van." Lásd: Zalai Közlöny, 1890. november 29. 29 Balogh, 1987.175-181.p. 30 Kotnyek, 1978. 71.p. 31 Barbarits, 1929.145.p. 32 Zalai Közlöny, 1901. március 6. 33 Bátorfi, 1876-1878, IV. kötet, 166-172.p. 34 Vasárnapi Újság, 1865. 33-45.p. 35 Életrajzi adataihoz lásd: Szinnyei, 1891-1914, V. kötet, 176.p. 36 Zalai Közlöny, 1876. augusztus 27. „Pallini Inkey Kálmán emlékezete/''Tuboly Viktor: Inkey Kálmán sírjá-nál c. versét közli Károlyi, 2013.174.p. 37 Uo. 38 Zalai Közlöny, 1876. szeptember 24. 671 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában Feleségéhe z írt leveleiben39 sóvárogva tudósít a franciaországi állapotokról. Azt hiszed - írta nejének, kamjonkai Szemző Lujzának -, hogy magyar szokások és elvek mellett elő tudta volna e nemzet teremteni a 9 milliárd - és 800 millió frankot, mibe neki a hábo-rú és a commune pusztításai és sarczolásai kerültek? E nép szorgalma, takarékossága és genialitása mellett még a törvény kérlelhetetlen szigora megkönnyíti a becsületes emberek sorsát. Példával40 is alátámasztja állítását; itt (Franciaországban) nem lehet büntetlenül az árvákat és a szegényeket meglopni, mert e bűntények roppant szigorúan büntettetnek: két jegyzőt a fentiekhez hasonló bűntettért 20 évi kényszermunkára ítéltek. A franciák nem tűrik a kézzelfogható igazságtalanságokat, nem felejtik Montesquieu híres szavait, amit levelében Inkey Kálmán is idéz: „Egy igazságtalanság egyesen elkövetve, fenyegetés a többieknek." Mivel a fenti elvekre nálunk is szükség volna - fejezi be levelét -nem ártana ha több magyar legalább egyidőre ide jönne: sokat tanulhatna itt, kivált egy kis finomságot, ízlést, szerénységet, udvariasságot... hemzseg itt az idegen tanuló, izlandi, amerikai, a japán tanulók számát 500-ra teszik, igen sok a szerecsen és a chinai, a magyar hiányzik. E tényt azzal indokolja, hogy „... azt (ti. a magyart) már a boldogult Eötvös óta úgy nevelték, hogy örökké a németre legyen szorulva." Leveleiben tudósított a francia tudományos élet történéseiről és a párizsi színházak produkcióiról is. Egy másik levelében a magyar iparfejlesztést hiányolva Colbert példáját említi, aki úgy hatott az államvezetés módszereire, hogy az „mindarról gondoskodott, ami humánus, hasznos és szép". Azzal fejezi be írását, hogy sokat tudna még írni Franciaországról, „de akik a német lapokból ismerik Párizst, el sem hinnék azon igazságokat, melyeket mindenki ismer, ki több időt töltött Franciaországban. "41 A köznemességnek általánosságban nem volt tartalmas kapcsolata a képzőművészetek-kel, s ezen belül a festészettel sem. A vagyonok lassú gyarapodásából nem jutott a művésze-teknek. Érdeklődésük a megyei hivatalok, majd később a politikai mozgalmak felé fordult. Ezért is említésre méltó Inkey Boldizsár nővérének, Inkey Petronellának és egy későbbi Inkey utódnak a ténykedése. Inkey Petronella férje - Sennyei Antal zsennyei földesúr - halála után folytatta és be-fejezte a család temetkezési helyéül választott Szent Cecília-templom bővítési munkálatait. A Sennyei-udvarházban vendégeskedő Dorfmeister Istvánt bízta meg az újonnan épített templomrész kifestésével. A művész a freskókon kívül három oltárképet is készített. A már előzetesen említett Inkey László nagyrécsei birtokos, barátjával, Orlay Petőfi Petrich Somával oltárképet festetett a nagyrécsei katolikus templom részére (Szent László király vizet fakaszt a sziklából). A képen a király arcát Inkey Lászlóról mintázta a művész. Inkey Boldizsár halála után a palini uradalom örököse Inkey N(epomuki) János (1781-1842) lett,42 akit jó gazdaként ismertek megyeszerte. Közügyek iránti érdeklődésére utal, hogy 1823-ban előfizetője volt a korszak legjelentősebb folyóiratának, a Tudományos Gyűjte-ménynek. Megpróbálta feudális körülmények között korszerűsíteni gazdaságát, bevezetni a nyugati agrártermelés újításait (takarmánynövények termesztése, vetésforgók kialakítá-sa) és fejlettebb módszereket meghonosítani az állattenyésztésben és az erdőgazdálkodás-ban. A vízlecsapolási és csatornaépítési munkálatok szervezési és irányítási tevékenysé-gével Széchenyi István barátságát is elnyerte.43 Az ő esete is igazolta, hogy a társadalom 39 Inkey Kálmán levelezéséből részletek olvashatók a Zalai Közlöny, 1876. évi szeptember 28. és az október 1. számában is. 40 Zalai Közlöny, 1876. szeptember 28. 41 Pallini Inkey Kálmánné a rigyáczi 2000 holdas Inkey birtokot 8 évre haszonbérbe adta Buchberger Fülöp és Stegmüller Ferencz keszthelyi lakosoknak. Lásd: Zalai Közlöny, 1891. október 17. 42 Gőcze, 1988.1. 22-23.p.; Gőcze, 2006. 543-547.p. 43 Széchenyi, 1978. 293., 553.p. 672 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában megújítása, megreformálása nélkül a nyugati példa követése nálunk még leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Feudális gazdasága nem tudott annyit termelni, amennyit a korsze-rűsítés kívánt volna. A hátrahagyott adóság terhét gyermeki nem vállalták, s megoldásként a birtok eladását választották. Inkey Boldizsár fiai tekintélyes földvagyonnal, több falu földesuraként járási és megyei tisztségeket is viseltek. Unokái, Inkey N. János gyermekei birtok nélkül, de jelentősebb tő-kével kezdhették életpályájukat. A megyei liberális nemesség táborába tartoztak, ragasz-kodtak a nemesi értékrendhez; a mezőgazdaságot, a földet tartották elsődlegesnek, amit a járási vagy a megyei tisztség tekintélyesített.44 Inkey Kázmér, Inkey János és Inkey László a katonáskodást választotta, de pályafutásukat kettétörte az 1848-49. évi szabadságharc leverése. A nemesi életmintát követve rangon alulinak tartották a kereskedelemmel való foglalkozást, az iparűzést vagy a pénzügyleteket. Kiváltságos társadalmi helyzetet jelentett megyegyűlésekre járni, Pozsonyba, Bécsbe utazni. Ez a társadalom-felfogás élt tovább az utódaikban is, akik közül egyesek már vá-sárolt birtokukat is elveszítették, nekik már csak a hivatalnokoskodás és méltóságtudatuk maradt. A palini kastély utolsó lakója, Inkey János fia, Kázmér Palinba született 1818. február 29-én. Jogi tanulmányainak befejezése után a kapornaki járás szolgabírája, de 1845-ben lemond hivataláról, s öröklött birtokán gazdálkodik. 1848 szeptemberétől százados a za-lai önkéntes nemzetőr-zászlóaljban, októberben a honvédzászlóaljban. A váci ütközet után őrnagy, majd a 47. honvédzászlóalj parancsnoka. Buda visszavételénél (1849. május 21.) különösen kitűnt bátorságával: második volt, ki a falakra feljutott. Hősiességéért alezre-dessé léptették elő. Világos után besorozták a császári seregek ottani „strafkompániájába", s csak váltságdíj ellenében szerelték le. Az önkényuralom idején a Szepetnekhez tartozó bánfapusztai birtokán gazdálkodott. 1865. november 1-től 1867. május 6-ig főszolgabíró a kapornaki járásban.45 1869-től reaktivált honvéd őrnagy, majd 1872-től alezredes. 1876-ban ment nyugdíjba.46 1882-ben a Letenye melletti Bóbica pusztán hunyt el.47 A palini sírkápol-na kriptájában nyugszik. Fia, Tódor a cs. és kir. II. huszárezred hadapród őrmestere szintén Kanizsán hunyt el. „Temetése Nagy-Kanizsa város minden rendű és rangú közönségének impozáns részvétele mellett történt.''"18 Szintén az 1848/49. évi szabadságharc tisztje volt Inkey János (1825-1915). Palinban szü-letett, kanizsai gimnáziumi tanulmányai után földbirtokos Palinban, táblabíró és tiszte-letbeli aljegyző, 1848. június 13-án hadnagy a 7. honvédzászlóaljban. Alakulata részt vett a Jellasics elleni harcokban. Főhadnagy, majd százados a 15. honvédzászlóaljban. Harcolt a komáromi várőrség védelmében. Komárom átadása után (1849. október 2.) sógorához, Sényi Gábor földbirtokos, császári és királyi tanácsos nagyunyomi (Vas m.) kastélyába köl-tözött. Földbirtokosként halt meg ugyanott.49 Hivatali pályát választott Inkey Ödön (1821-Graz 1885). Császári és királyi kamarás, aki már 1845-ben lemondott palini osztályrészéről, testvérei - Inkey Sándor, Kázmér és Já-nos - javára. Az írásos források a fiumei kormányzóság tisztviselőjeként említik. 1843-ban ugyanezen kormányszéknél tiszteletbeli fogalmazóvá nevezte ki V. Ferdinánd. 44 Az Inkey család 1704-1861 között kilenc országgyűlési követet, egy főispánt és öt alispánt adott a hazának. Lásd: Zala-Somogyi Közlöny, 1863. március 10. 45 Zala-Somogyi Közlöny, 1865. november 1. 46 Lásd: Bona, 1987. 47 A gyászjelentést közli: Schandl, 2001. 88.p. 48 Zalai Közlöny, 1887. december 3. 49 Bona, 1988. 280.p. 673 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában Inke y Sándor (1809-1895) is Palinban született. Császári és királyi kamarás, fe-lesége Csuzy Antónia. 1834. szeptember 22-től 1837. november 25-ig alszolgabíró a kapornaki járásban, majd Vas vármegye főjegyzője. 1857-ben földbirtokos a Vas megyei Gyöngyösszentkereszten, s rövid ideig tulajdonosa volt a Szent-kereszti Sigray-kastélynak. Élete második felében Pozsonyban élt, feljegyzett emlékezéseit összegezte utolsó művében: Der Kossuth-Kultus. Von dem letzten Veteranen der altén Garde, Pressburg, 1890. (A régi gárda utolsó harcosairól.) Pozsonyban halt meg 86 éves korában.50 Inkey N. János mindkét leánya földbirtokos feleség volt. Inkey Szidónia (1820-1881) férje Csány Elek, a zalai ellenzék vezéregyéniségének, Csány Lászlónak unokaöccse, Zala vár-megye főbírája. Inkey Amália Sényi Gábor nagyunyomi földbirtokos feleségeként tíz gyer-meket szült: az öt fiú közül négy huszártiszt lett.51 Az Inkeyek Zala vármegye legnagyobb vagyonú köznemesi családja volt, házassági és társadalmi kapcsolataik révén rokonuk, illetve barátjuk volt a zalai ellenzék csaknem va-lamennyi vezetője. Bár a hatalmas Habsburg-birodalomban éltek, de magyarként gondol-kodtak, magyar hazafiként éreztek. Cselekvő résztvevői voltak a nemzet felemelkedéséért folytatott küzdelemnek. Inkey N. János legidősebb fia, Inkey Eduárd (1803-1877)52 a kanizsai piarista gimnázi-umban iskolatársa volt Deák Ferencnek, de testvéreivel ellentétesen a másik utat válasz-totta: az osztrák császári sereghez csatlakozott, s mint a 11. dzsidás ezred őrnagya, a hon-védsereg ellen harcolt a schwechati csatában 1848. október 30-án. Részt vett 1848/49 telén a felvidéki hadjáratban, s Losonc visszafoglalásakor magyar fogságba esett.53 Hadifogoly volt a világosi fegyverletételig. 1849 októberében a császári 9. huszárezred alezredese, majd a porosz és olasz hadjárat idején ezredes a 14. önkéntes huszárezredben. Tábornoki ranggal vonult nyugdíjba. Több császári és királyi érdemrend tulajdonosa, s az 1856. augusztus 10-én kelt legfelsőbb elhatározással bárói rangra emeltetett. Első felesége halála után, 1870-ben házasságot kötött Zichy József cs. k. kamarás leányával, gróf Zichy Kamillával. Kőszegen halt meg 1877. január 20-án. Vele kihalt az Inkeyek osztrák bárói ága. Halála után 33 évre, 1910-ben barátai, katonatársai Bécsben jelentették meg az 1849. évi magyar hadifogságáról írt feljegyzéseit.54 2. Palin és Korpavár a mezőgazdaság kapitalista átszervezése idején (1846-1876) Az új tulajdonos, Fülöp herceg, flandriai gróf, a belga királyi család tagja 1837-ben szü-letett, s még tíz éves sem volt az adásvétel idején. Forrásainkban csak elvétve találkoztunk az ifjú gróf említésével. Állítólag az „... oláhországi fejedelmi trónnal kínálták meg, amit azonban el nem fogadott."55 A birtokvétellel ő lett a szentbalázsi plébánia kegyura is: e minőségében nevezte ki (pontosabban praesentát adott) 1871 decemberében - Brüsszelben kelt levelében - Ambrus Ferencet zalaszentbalázsi plébánosnak.56 Mária, Hohenzollern hercegnő volt a felesége, három gyermekük közül Albert Belgium királya (1909-1934) lett. A királyi család 50 Inkey Sándor nekrológja: Vasárnapi Újság, 1985.45. sz. 753.p. 51 Nagy, 1868. 356.p. 52 Életrajzi adatait közli Szinnyei, V. kötet, 14.p. 53 Erre vonatkozóan lásd: Lásd: Pulszky, 1986. 346-349.p. 54 Lásd: Inkey Ede, 1910. 55 Vasárnapi Újság, 1866. 9. lOO.p. 56 Kiss, 1935. 37.p. 674 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában tagjai több alkalommal is ellátogattak hazánkba, de Fülöp herceg látogatásának hírével a korabeli sajtóban nem találkoztam. A flandriai gróf csak nevét adta a birtokvásárláshoz, a gazdaságot a bécsi hivatal - Bel-ga Királyi Birtokok Vezérigazgatósága - által megbízott igazgató, Glavina Lajos vezette.57 A szövevényes földesúr-jobbágy viszonyból és a jobbágyfelszabadítási törvények hiányossá-gaiból adódó ellentétek feloldása, majd a peres felek meghallgatása az ideiglenesen felállított megyei törvényszékek, esetünkben a nagykanizsai törvényszék feladata volt. Mivel a neve-zett törvényszék iratanyaga a második világháborúban megsemmisült,58 forrásanyag hiá-nyában nem ismerjük a peres felek panaszait, követeléseit, sem a törvényszék határozatait. A palini uradalomban úrbéres telki föld nem volt, de voltak földhasználók, akik egyéni szerződéssel vagy illetményként a majorsági birtokból kihasított földet műveltek. Altalános gyakorlat volt az Inkey-uradalmakban, s később a belga királyi család birtokának kerüle-teiben is, hogy az uradalom átengedett használatra bizonyos földterületet a tisztségviselők és a tartósan foglalkoztatottak részére. Egy korábbi katonai összeírás59 szerint a gazdaság központjában 47 szolga és 20 zsellér élt és dolgozott. A zsellérnek is lehetett telken kívüli földje: árendában bírt pusztatelek vagy irtásföld (pl. a földhasználók ragaszkodtak a több éven át gondozott földjükhöz, amit a perek során legtöbb esetben az uradalom szerzett meg magának.) A vitás kérdések megoldásának módját országosan az 1853. évi március 3-i úrbéri nyílt parancs tartalmazta. A pátens - megyei és országos tapasztalat szerint - a földesúri és a jobbágyföld szétválasztásának végrehajtását inkább a parasztok rovására oldotta meg, le-hetőséget nyújtva az úri földek további gyarapítására. A birtokos nemességet a pénzügyi kamara a telki földekért méltányos összeggel kárpótolta. A birtokrendezési ügyeket lezáró pátens sem számolta fel teljesen a földesúri kisebb haszonvételeket, így továbbra is fizettek járadékot és árendát a molnárok, a kocsmárosok és a volt zsellérek.60 A boltnyitás jogát csak az 1859-es iparrendelet vonta meg a földesúr-tól, a gőzmalmokat szintén csak egy későbbi törvény emelte ki a földesúri jog alól, a volt jobbágyok borértékesítését korlátozó kocsmáltatási jog pedig csak 1888-ban került állami kézbe.61 Az önálló iparűzést az 1872. évi ipartörvény tette lehetővé. Palinban 1876-ban már hét önálló iparos működött: bognár, gőzmalmos, kádár, kocsmáros, kovács, sajtkészítő és egy téglavető. Korpavár neve nem szerepel az iparosok nyilvántartásában.62 A pátens kihirdetése sem Palinban, sem Korpaváron nem jelentett fordulatot a földbir-toklásban; mindkét települést sújtotta az egészségtelen földbirtokmegoszlás. Korpaváron nem volt majorsági, földesúri birtok, Palinban pedig az egész határ a belga gróf tulajdona. A jövőt illetően lényeges különbség volt azonban a lakosság közjogi állapotában. A paliniak a földesúri függésből bérmunkásokká lettek, a korpaváriak pedig szabad polgárok, akik előtt új utak nyíltak választási lehetőséggel. Hiszen a jobbágyfelszabadítás nemcsak a ter-melési kultúrában idézett elő mélyreható változásokat, hanem az emberek magatartásában, lelkivilágában is; kezdődött az egyéni kezdeményezések korszaka. Az úrbéri nyílt parancs a fentiek ellenére jelentős intézkedés volt, egyrészt végrehajtása során megkezdhették a tagosítást és a legelők elkülönítését, másrészt pedig hazánkban is 57 Glavina Lajos életrajzához lásd: Vasárnapi Újság, 1885. augusztus 15.; illetve Zalai életrajzi, 2005. 58 Simonffy, 1960. 406.p. 59 Kerecsényi, é.n. (Kézirat). 60 MNL ZML XI. 606. Pénztárnoki kivonat, 1847. 61 Az italmérési jog alapján a kocsmákban kizárólagos joga volt a földesúrnak bort árusítani. A jobbágy csak Szent Mihály napjától karácsonyig, ahol szőlőhegy volt, Szent György napjáig mérhette ki saját borát. 62 Soproni kamara, 1876. 675 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában uta t engedett az agrárkapitalista fejlődésnek, a szabadparaszti gazdálkodás kibontakozá-sának. A grófi birtok tőkés átalakítását több tényező is könnyítette. Már a XVIII. század végén, Inkey Boldizsár gazdaságában indult az árutermelés. A piacgazdálkodás fokozását, a ver-senyképességet azonban még gátolta a robotrendszer, az ingyenmunkára alapozott gazdál-kodás. Az Inkeyek tőkehiány miatt nem léphettek a bérmunka alkalmazásának útjára, de az új tulajdonos már a vétel első évében részben átalakította, modernizálta gazdálkodását; bérmunkások dolgoztak a kertészetben, az erdőn és a szántóföldeken egyaránt. A 48-as for-radalmi hullám előtt még felhasználták ugyan a jobbágyok ingyenmunkáját, de alkalmazá-sát a termelési folyamatban a jobbágyok számára is kiszámíthatóbbá tették. A legfontosabb és legnehezebb mezőgazdasági munkát, az aratást és a fakitermelést külső munkaerővel („tótok", „csehek") végeztették, az úrbéresek feladata: „... a béresek közül négy folyvást szénát hord, négy ellenben a bivalyosokkal együtt a kőművesek számára fenthagyatik" - utasították az 1847. évi júniusi „Gazdasági rendeletek" a kerületek vezetőit.63 A palini földesúri kastélyba a szomszédos nyugati országokból behívott mezőgazdasági szakemberek (mezőgazdász, számvevő, erdőmérnök, építész) költöztek. Bécsben ismerték a jobbágyfelszabadítás utáni helyzet követelményeit: míg korábban a robot és a dézsma nyilvántartása és beszedése volt a legfontosabb feladat, az új körülmények a gazdálkodás tényleges irányítását, szakemberek alkalmazását kívánták. A birtokigazgatási kerületek élére képzett gazdászokat és számvevőséget állítottak. A központok azonosak maradtak a feudális korban kiépített uradalmakkal, s hogy a birtok minden pontja könnyen megköze-líthető és művelhető legyen, növelték a majorok számát. Könnyítette az új termelési módra való átváltást, hogy alapozhattak az Inkeyek igazgatási szervezetére, s a gazdasági épüle-tekkel jól ellátott uradalmaira. A grófi gazdaság nem szenvedett a legtöbb magyar nagybirtok betegségében, pénzhi-ányban; ugyanis tőkeerős gazdasági háttérre támaszkodhatott, de az úrbéres földek átadá-sa fejében kapott kártalanítás önmagában is nagy összeget jelentett, így hitelek nélkül is biztosított volt a tőkeellátás. A pénztári elszámolások (Pénztári Liquidatiok) azt mutatják, hogy a fentiek ellenére a vezetés gondosan ügyelt a pénzügyi egyensúlyra; még a kezdeti években is mindig pozitív volt a gazdálkodási egyenleg.64 A régi kastélyt teljesen meghagyták, de felújították és hatalmas parkkal övezték. „Való-ságos tündérkertté varázsolta a belgák fejlettebb műízlése."65 Körültekintő gondossággal jártak el a lakrészek berendezésekor. A belga királyi birtokok bécsi irodájának vezérigazgatósága az 1847. október 12-én kelt átiratában közli, hogy Palin részére beszerezte a bútorzatot, s „egyszersmind elhatároztam a szükséges, a bútorokhoz illő függönyök megrendelését, ehhez azonban a kárpitosnak meg kell hogy legyen a mérték, megkérem Önt ezért az ablakok szélességét, mélységét és a szobák magasságát a plafontól s padozatig vétetni és a mértéket L. F. Stein urnák ide megadni. A további tennivalókat ezután majd ő végzi."66 „Egy-két nyáron át itt tartózkodtak pár hétig a fejedelmi tulajdonos családjának nőtagjai: többek között boldogult József főhercegünk neje, Klotild hercegnő is. Gyönyörű fehér ponny-lovakon szoktak sétakocsikázni a néhány száz holdnyi területen fekvő parkban, amelynek akkor fürdő-tava és halas-tava is volt... Új gazdatiszti lakások, modern gazdasági épületek emelkedtek csakhamar a gyönyörűen és gazdagon befásított domboldalakon. Remek mintagazdasággá fejlesztették mindhárom uradalmat: Zalaszentbalázs, Ung, Jakabfa, Egeraracsa, Pacsa, Igrice majorjait és gazdaságvezetését megbámulták 63 MNL ZML XI. 606.1846-1852. 64 A levéltár anyagában csak az 1847. évre vonatkozó pénztári kimutatások találhatók; tartalmukat a gazdaság pénzügyi gyakorlatát illetően a további évekre vonatkozóan is jelzés értékűeknek tekintettük. 65 Zala, 1908. július 24. 66 MNL ZML XI. 606.1846-1852. 676 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában és tanulmányozták a mi földbirtokosaink, akik akkor látták csak be a gyakorlatban is, hogy az okos befektetést milyen szépen és dúsan fizeti vissza a hálás föld."67 A palini gazdaság igazgatója, Glavina Lajos tapasztalatból ismerte az eredményesebb gazdálkodás feltételeit, teljes híve a mezőgazdaság átformálásának, s csáktornyai ország-gyűlési képviselőként is a reformmozgalom elkötelezettje maradt. Az 1848-as törvények felszabadították a jobbágyságot és a földet, eltörölték az úrbéri ter-hek nagy részét, de a széles agrárrétegek életszínvonala attól függött, hogy van-e elegendő föld tulajdonukban? Korpaváron a negyvenes évek végén 120 fő lakott és 179 katasztrális hold földet művelt, ebből 105 katasztrális hold volt szántóföld, a többi rét, legelőjük és erde-jük nem volt. A hajdani úrbéres zsellérek - Korpaváron 1848-ban 6 zsellér-hely volt - nem jutottak földhöz, hiszen földosztás nem történt. Az egykori 1/4 és 2/4-es telkes jobbágyok kevés földjükből nem tudták növelni családjuk életszintjét. A kis falu kilenc gazdája kö-zül csak Hofmann Jánosnak és Kovács Jánosnak volt 5 katasztrális holdon felüli birtoka: nyolc, illetve kilenc hold szántója és négy, illetve kilenc hold rétje. Műveltek még 8-10 kapás szőlőt.68 Földszerzésre csak a korábban használhatatlan területek feltörése, vízlecsapolások révén volt lehetőség, így is növelték birtokukat: az 1864. évi tagosítás határmódosítása és a nádas berek kiszárítása folytán határuk 305 katasztrális holdra nőtt.69 A hagyományos eszközökkel és eljárásokkal művelt parcellák alacsony hozamaikkal csak a létfenntartás szegényes feltételeit tudták biztosítani. Lehangoló képet festett vidékünkről Rómer Flóris70, aki az 1848/49-es szabadságharc után elsőként vizsgálta a tudományos kutató szemével a tájat, pontosabban a falvak régi épületeit, templomait, várromjait. 1863-ban végigszekerezte völgységünket Zalaegerszeg-től Nagykanizsáig, s publikálta tapasztalatait.71 „A Pogányvár72 előtti szőlőhegy tetejéről egyike a legszebb kilátásoknak; főleg a dúsgazdag belga király nyaralójából...a sorvadozó Balaton lábaink alatt elterül és az ezer vízmosás által ránczosodó puszta parlag dombjaink, fogyatkozó jóllétünkről elszomorító bizonyságot tesznek.. .Reméltük, hogy a korpavári omladékok vagy műemlékek majd mindent pótolandanak.. .Pogányvár-Korpavár stb. stb. szőlőközi elődomb, mély árokkal, a műveltség minden nyoma nélkül. Tán ős áldóhely?.. .Korpavárott csak annyit találtunk a várból, mint Szarka-, Szalma-, Tüske- és tudja Isten mennyi ily várral végződő helyeken találhatnánk. A kocsma mögött van egy mély árokkal kerített négyszög - ez a korpavári vár, és avval punctum." A volt korpavári jobbágyok szabad polgárokként éltek a társadalmi és földrajzi helyze-tükből adódó lehetőségekkel: kihasználva Nagykanizsa országos viszonylatban is jelentős kereskedelmi forgalmú piacának közelségét, és igazodva a piaci kereslethez; állatokat, le-gelő hiányában elsődlegesen sertéseket tartottak, méhészkedtek, s a szomszédos szőlősker-tekben vásárolt parcelláikon gyümölcsöt termeltek, ezzel könnyítettek nehéz helyzetükön. A feudális terhektől szabadult kis gazdaságok bizonyos vonatkozásban kedvezőbb hely-zetbe kerültek az uradalmaknál: a robot eltörlésével jelentős munkaerejük szabadult fel, amit részművelés vállalására, saját földjeik alaposabb megmunkálására fordíthattak. A ter-mőterületet pihentetés nélkül, egynyomásos rendszerben hasznosították. Egyszóval csak a földhiány akadályozta felemelkedésüket. Minden oldalról nagybirtok, a Batthyányak homokkomáromi és a belga királyi család palini birtokai gátolták terjeszkedésüket. Súlyos-bította a volt jobbágyok helyzetét a felszabadítást követően bevezetett, azelőtt hallásból sem 67 Zala, 1908. július 24. 68 Egy kapás szőlő = 94 öl. Lásd: Kovacsics, 1957. 419.p. 69 MNL ZML XV. Járási kérdőívek 1880-ból. Korpavár. 70 Rómer Flóris (1815-1889): bencés szerzetes, régész, a magyar művészettörténet és műemlékvédelem egyik úttörője. Életrajzához lásd: Révai Lexikon, 1922. 71 Vasárnapi Újság, 1863. 390. oldal; de közölte Bátorfi, 1876-78. IV. kötet, 98.p. is. 72 Lásd: Landi, 1928. 677 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában ismer t „szokatlanul súlyos adórendszer" is. 1850 óta követeltek földadót, jövedelmi-, sőt kereseti adót is. Pénzhez azonban csak nehezen juthattak a drágaság miatt. „...10 év előtt olcsóbb volt minden, hogy most mindenért pengőben fizetjük azt, mit az időtájban váltó pénzen vehet-tünk meg. ..ma ha ugyanannyi jólétet akarunk családunknak teremteni mint tíz év előtt, háromszoros szorgalmat kell reá fordítanunk, ha kellő termést csak megközelíteni is akarjuk."73 A megszokotthoz való ragaszkodás mellett a magas árak is gátolták az új eszközök be-szerzését és ezáltal a jobb talajművelés elterjedését. A talajművelést állati erő igénybevéte-lével végezték, a faekét is csak lassan váltotta fel a vaseke. Népszerű munkaeszközük volt a tüskeborona: kökény és galagonya ágaival fonták be a fából készült keretet. Bár a gépesítés a cséplésnél gyakori, a kisgazdaságok maradtak a kézi cséplésnél. A Gazdasági Egyesület hiába kínált főnyereményként korszerű mezőgazdasági eszközöket - „gőz cséplőgép, amerikai cséplőgép két dobbal, kukoricza daráló, amerikai morzsoló, vasborona, nagy vasborona, kézi szivattyú, Gubicz-eke taligával, Gerendai-féle vetőgép"74 - a parasztság távol maradt a rendezvénytől, s az egyesület által szervezett gazdasági kiállítások ugyancsak sikertelenek voltak. Legkifizetőbb volt a búza termesztése: könnyen és jó áron volt eladható.75 De a kevés föl-dön gazdálkodó volt jobbágynak az állatai részére kukoricát, burgonyát is kellett termelnie, így a szűkös földterület korlátozta a búza vetésterületét is. A szorgos korpavári lakosság a fentiek ellenére is gyarapodott. Az 1871. évi népszám-láláskor már 150 főt jegyeztek, s míg a jobbágyfelszabadítás évében csak egy gazdának volt lova, hat főnek 2-2 ökre, egy-egy tehene, s háztartásonként szintén l-l sertést neveltek, húsz évvel később már 25 lovat tartottak, 92 darab szarvasmarhájuk közül 11 darab svájci fajta volt. Sertésállományuk 127 darab, amit az is minősít, hogy a szomszédos 392 fős Palin-ban csak 70 darabot gondozhattak.76 Palin és az uradalmakhoz tartozó majorok és puszták lakosainak döntő többsége az agrárnépesség legkiszolgáltatottabb rétegéhez, a majorsági zsellérekhez tartozott. Rájuk a jobbágyfelszabadítás nem vonatkozott, helyzetük 1848 után sem változott, sőt elvesztették korábbi csekély jogaikat is, ami azért említendő, mert a nevezett helységekben számottevő népesség élt, akik kiszolgáltatottságukban kénytelenek voltak alacsony bérért is dolgozni! A majorsági zsellér a földesúr majorsági földjéből használatra kapott bizonyos földda-rabot, amire egyesek házat is építettek, de a föld továbbra is a földesúr, a földbirtokos tulaj-dona maradt. Az agrártechnika fejlődésével az uradalomnak szüksége volt szakemberekre (molnár, kertész, kovács, bognár stb.), kiket magasabb fizetéssel, konventióval szerződtettek, rendszerint jobb lakást is kaptak, külön réteget alkottak. így a majorok társadalmában is vagyoni különbségeken alapuló rangsor alakult ki. Ezzel egyidejűleg, a gépesítés térhódítá-sával tovább nőtt a bizonytalan helyzetű, csak alkalmi munkát végző napszámosok száma, akik napról-napra éltek, harmados kukoricát kapáltak, és nyaranta summás munkásként vándoroltak uradalomról-uradalomra. Az 1867. évi kiegyezés után a csatornaépítés kínált kereseti lehetőséget a rászorulóknak. A hajdani mocsárvilág talaján évről-évre visszatérő munka volt a vízlevezetés és az árok-tisztítás. A birtok igazgatósága idénymunkásként külső munkaerőt - „kanizsai árokmet-szők", „árokmetsző Compánia" - is foglalkoztatott. Már az 1860-as években megkezdődött a főcsatorna (ma: Principális-csatorna) kiképzése, s ezzel szinte egyszerre folytatódtak a 73 Falusi Gazda, 1856.1-5. 74 Az 1863. március 15-én A Keszthelyi Dunántúli Vinczellér- és Kertész Képezde javára rendezett „Sorsjá-ték" nyereményei. Dunántúli Társadalmi Közlöny, 1863. 3. évfolyam. 75 Egy kila búza ára 4 Ft volt, a kukoricáé 2 Ft. Egy kila = 25,2 kg. Egy holdon termett 10-12 kila búza = 40-48 Ft. A búza ára már az önkényuralom alatt métermázsánként (egy métermázsa = 4 kila = 16 Ft) 28 forintig emelkedett, de az 1880-as években 20 Ft alá esett. Bogdán, 1987.115. Falusi Gazda, 1856. évfolyam, 119-120.p. 76 Döme, 1871. 678 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában vasútépítkezések.77 1861. április elsején adták át a forgalomnak a Kanizsa-Buda szakaszt, 1865-ben a Sopron-Kanizsa vonallal bővült a hálózat. Kanizsa, a térség központja vasúti gócponttá vált, ahonnan Bécs és Trieszt felé is vezettek vonalak, s ezzel párhuzamosan a belső piac is bővült. A közlekedés és a szállítás javulása, s a piacgazdálkodás szélesedése a paraszti gazdálkodásban és életvitelben is éreztette hatását. A Sopron-vonal átszelte észak-dél irányban a völgymedencét, falvait bekapcsolta Kanizsán át az országos, sőt bizonyos szempontból a nemzetközi kereskedelembe is. Már 1850-ben megszűnt a Magyarország és Ausztria közt a századokon át fennállt vámsorompó, így az agrártermények a közeli kanizsai piacon könnyen eladhatókká váltak. A vásárokat egyre több hazai és külföldi ke-reskedő látogatta; felértékelődtek a Kóstai-berek78 termékei, elsődlegesen gabonája, állatai és borai. A mezőgazdasági termelés fellendülését, a kapitalizálódás növekedését dokumentálja a vásárok egyre növekvő forgalma, látogatottsága.79 Első alkalommal 1876-ban tartottak országos vásárt Zalaszentbalázson,80 ahol 13057 ft értékű adásvétel történt. Ugyanebben az évben a pacsai vásárban81 170 darab állat cserélt gazdát. A következő, 1877. június 4-i szentbalázsi vásár82 már látogatottabb volt: 587 darab állatot adtak el 40 989 Ft értékben. A vásár szokásos napja az augusztus 15-ét követő hétfő. Ebben az évtizedben alakultak meg Zala vármegyében a körjegyzőségek. Korpavár és Palin puszta a Langvízi körjegyzőséghez tartozott Homokkomárommal, Fűzvölggyel, Német-Szent-Miklóssal, Obornakkal és Kámáncs pusztával együtt. Ez időszakban fejlődött önálló kisközséggé Korpavár, a paliniak életmenete pedig az uradalom sorsának alakulá-sával kapcsolódott össze. Korpavár egyházi teendőit a homokkomáromi plébánia látta el. Az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc előtt még német volt a prédikációk nyelve, de a századforduló éveiben a hajdani német telepesek utódai már csak magyarul beszéltek. Palin a Nagykanizsai alsóvárosi plébánia filiája volt. Kulturális és vallási különbségek nem zavarták a hétköznapok békés életét. A feudális gazdasági és társadalmi rend felbomlásával a palini gazdaságban is előre-haladt a kapitalizálódás. Az Inkeyek gazdaságának ágazati struktúrája nem változott, de szembetűnő volt a fejlődés az erdőművelésben és a kertészetben. Mezőgazdasági terület megoszlása művelési ágak szerint a 19. század közepén83 Helység Szántó Rét Legelő Erdő Szőlő Nem termő Összesen kataszteri holdakban Korpavár 105 74 ----179 Palin 703 332 149 1274 175 27 2660 Összesen 809 406 149 1274 175 27 2839 A jelentős erdővagyonnal bíró Palinban erdőmérnököt - a csak németül beszélő Götze Róbertet -, számos erdészt és erdészhelyettest is alkalmaztak. Az erdőt nemcsak használ-77 Zalai Hírlap, 1986. március 29. 78 „Kóstai-bereknek azon szép tájt nevezik, melyen jelenleg a vasút Nagy-Kanizsáról Palin, Gelse, Kilimán és Rajk felé Szent-Ivánra halad... nagysága körülbelül 4 mérföld hosszú s egy mértföld széles, mintegy 25 faluval s több szép majorral." Bátorfi, 1878. V. kötet, 208-214.p. 79 Részletesebben lásd: Barbarits, 1929. 295.p. 80 Zalai Közlöny, 1876. augusztus hó. 81 Zalai Közlöny, 1876. szeptember hó. 82 Zalai Közlöny, 1876. június hó. 83 Fényes, 1851. alapján. 679 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában ták , hanem magok gyűjtésével, csemete- és husáng nevelésével, erdőtelepítéssel és fakiter-meléssel is foglalkoztak.84 Szentbalázsi erdészüket Németországba, Koburgba is elküldték erdei magvak beszerzése végett, de vásároltak vad csemetefákat is a szombathelyi kerté-szetben. Szerveztek fűrészárut készítő kisebb üzemeket, s árusítottak épület- és tűzifát. A lakosság számára viszont az erdő megszűnt, mint állattenyésztő és hizlaló, különféle ha-szonvételeket (gyümölcsszedés, méhészkedés), nyersanyagot szolgáltató hely, elsődlegesen faanyagtermelésre és vadászatra alkalmas terület lett. A kiegyezés előtti statisztikai kiadványokban még nem szerepelt művelési ágként a „kert", de a század végén Palinban már 29 holdas kertet jeleztek a kimutatások, s a kerület falvaiban is kertészkedtek. Az uradalmak gyümölcsöseiben a fajták gyarapítására töreked-tek, a század második felében már itt is meghonosodtak a balkáni gyümölcsfajták: kajszi- és őszibarack, különféle alma- és körtefajták. Nagy különbség volt természetesen az uradalmi és az un. népi gyümölcsösök között,85 ami később az uradalmi kertészetek hatására lényege-sen csökkent. Palinban oltással is szaporították a gyümölcsfákat, egy alkalommal alanyként ezer darab vad csemetefát vásároltak 500 darab spárga gyökérrel.86 A kertészet látta el facse-metékkel a szomszédos falvak gazdáit is; 1875-ben például 6500 csemetét kínáltak.87 A mezőgazdaság területi növekedését - földvásárlás, rétfeltörés, vízszabályozás - minő-ségi változás is követte. Eltűnt az évszázadokon át uralkodó háromnyomásos gazdálkodás, tért hódított a nyugati országokban már honos vetésforgó a palini gazdaságban is; meg-szűnt az ugarterület, ami lehetővé tette a szántóművelés jelentős kiterjesztését. Palin is be-kapcsolódott az 1850-es években kibontakozott agrárkonjunktúra áramába. Abbahagyták a gyenge, felszereletlen ekék használatát, de hiányzott a következetes trágyázás, és váratott még magára a cséplés gépesítése. Erre következtethetünk a szalmás gabona-készletet ösz-szegző táblázat számadataiból:88 az 1851-52. év telén még 61132 darab búzakéve várt csép-lésre, legtöbb - 27 000 darab - a szentbalázsi szérűskertben; árpából is csépeletlen volt 5460 kéve a tőkeházi majorban, de rozsból és zabból is jutott bőven a többi szérűskertnek is.89 A gazdaság terményeinek hozamát csak a szentbalázsi kerület magtárainak 1852. évi januári szemes gabona-készlete alapján tudjuk megítélni. A szemes gabona állomány a szentbalázsi kerületben (1852. január 15.)90 Szemes gabona Búza Rozs Árpa Zab Szemes kukorica Összesen pozsonyi mérő Szentbalázsi magtárban -386 10 208 -596 Baczkói magtárban 89 275 5 --370 Tőkeházán 154 247 --5 406 Az újnépi magtárban 47 141 -4 -192 Hamuszín magtárában 75 165 81 --321 Magtárakban összesen 365 1215 88 212 -1887 84 MNL ZML XI. 606.1846-1852. 85 Bátorfi, 1878. V. kötet. 243.p. 86 MNL ZML XI. 606.1846-1852. „Pénztárnoki Kivonat", 1847. 87 Zalai Közlöny, 1875. évfolyam október 2. sz. 88 MNL ZML XI. 606. A palini Inkey Uradalom iratai 1846-1852. 89 Uo. 90 Uo. 680 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában Ugyanebből a kerületből ismerjük a gabonafélék várható („Reménylet - Sperativus") terméshozamait.91 Legtöbbet (10807/8 pozsonyi mérőt) vártak zabból, búzából pedig 9927/8 pozsonyi mérőt, de termeltek még rozsot és árpát is, s évről-évre növelték a kapásnövények és a takarmányfélék vetésterületét. Az 1852. évre 809 pozsonyi mérő (376 métermázsa) sze-mes kukoricát reméltek. Csökkent a köles, a hajdina és a rácborsó vetésterülete, viszont az előző évinél több maglóhert, burgonyát (175 pm.) és bükkönyt (90 pm.) vetettek. Fokozato-sanjavították a szalmás gabona szállításának és tárolásának feltételeit. A gazdaság keleti és nyugati oldalán egyaránt út - a nyugati oldalon postaút - vezetett, az összekötő (kelet-nyu-gati) utak járhatóságára az uradalom gondosan ügyelt. A terményt a falvak határában léte-sített majorokba - Kacorlak közelében Tőkeháza, Pölöskefő mellett Fehér-Baczkó, Rókalik, Magyarszerdahely térségében pedig Hamuszin és Újnép - hordatták, ahol téglából épített, illetve épülő magtárak várták a kicsépelt gabonát. A jobbágyfelszabadítás előtt a termést részint helyben adták el, vagy a kanizsai és a sop-roni piacon értékesítették, később az uradalmi központokban a nagykereskedők vásárolták fel.92 Ez utóbbiból eredő áruforgalmat nem a helyi pénztár, hanem a bécsi iroda jegyezte. A gabonafélék termesztése mellett a gazdálkodás fő ágazata maradt az állattartás és az állattenyésztés. Az uradalmak többsége felszámolta a gulyákat; s mivel nőtt a kereslet az igás állatok iránt, az 50-es években magasba szökött az igavonó marhák ára. A palini gaz-daságban eladásra is neveltek igás munkára fogható tinókat „rémitő nagy áruk miatt". A helyi piacokon nemcsak értékesítettek, hanem vásároltak is állatokat.93 Bár a tehéntar-tás is egyik ágazata volt a gazdaságnak, nem kapcsolódtak be a tejellátásba, s nem próbál-koztak a nagyobb szakértelmet kívánó sajt- és vajkészítéssel sem, a sertéstenyésztést pedig felszámolták. Az állatállomány lényegében nem változott, számottevően csak a juhászat gyarapodott. Mivel a gyapjút jó áron el lehetett adni, a juh általában kedvelt állata volt az uradalmaknak. A palini gazdaságban Kürtöspuszta továbbra is a juhtenyésztés központja maradt. Palini uradalmi marhák és barmok állománya 1851.4. negyedében94 Helység neve Lovak Ökrök Bivalyok Juhok Összesen darab istállóban 48 ---48 Palini ménesben 76 ---76 kerületben -84 6 2707 2797 Szerdahelyi istállóban 2 ---2 Szentbalázsi istállóban 13 ---13 kerületben -48 4 2582 2634 Kilimányi istállóban 4 ---4 kerületben -30 4 1021 1055 Pacsai istállóban 3 ---3 kerületben -40 10 1684 1734 Összesen 146 202 24 7994 8366 91 Uo. 92 Uo. 93 Uo. 94 Uo. 681 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában Gulyákba n is legeltettek szarvasmarhát, a szentbalázsi kerületben 273 darabot, ebből tehén volt 80 darab. Az Inkeyek által meghonosított svájci jószágot szintén gulyában tartot-ták. Folytatódott az ökörhízlalás: a szerdahelyi pálinkásház mellett 30 gulyabélit hizlaltak, hasznosítva így a szeszfőzde melléktermékeit is. Bivalyokat őriztek a pacsai legelőn, télen-nyáron szabad ég alatt. Az 1860-as évek végén az állatállomány minőségi fejlesztésére törekedtek. Felére csök-kentették a juhok számát; csak a nemes merinói fajta maradt a tenyészetükben. Nőtt a svájci fajta szarvasmarhák száma, ezzel szemben korlátozták a főként igavonásra használt szürke magyar szarvasmarhák állományát.95 Egyre több lovat istállóban - a paliniban 88 darabot - tartottak. A lótenyésztés hagyomány volt Palinban. A tenyésztési kedvet fokozta, hogy az állam - katonai érdekek miatt - anyagilag is támogatta. A gazdasági munkára az ökröket használ-ták, az istállózottakat a közlekedésben és a könnyebb gazdasági munkákban hasznosítot-ták. A ménesben - hadsereg igénye szerint - melegvérű lovakat neveltek. Egy gazdaság felszereltségének, a 19. század második felében a legjobb mutatója a gé-pek megjelenése. Beszerzésükre vagy alkalmazásukra vonatkozó adatokkal a gazdaság pénzügyi vagy leltározási nyilvántartásaiban nem találkoztam. A vetőgépek csak a 80-as évek végén jelentek meg az uradalmakban. Lassú volt az előrelépés a mezőgazdaság leg-fontosabb területén, az aratásnál is. A grófi gazdaság rendszeresen alkalmazott idénymun-kásokat, „kaszásokat" is, valószínű, hogy a sarlót már korán felváltotta a kasza. A learatott gabonát kézi erővel csépelték vagy lovakkal nyomatták, de használtak lóerővel hajtott gé-peket, járgányokat is. A palini gazdaság nem volt élenjáró a gépek alkalmazásában,96 kifi-zetődőbbnek tűnt az olcsóbb munkaerő. A bőséges nyersanyagtermelés sem ösztönözte a gazdaságot nagyobb ipari üzemek létesítésére, sem a meglévők bővítésére, korszerűsítésére. A hazai kapitalizmus jellegze-tes korai változatai közül is csak szeszfőzdékről, téglaégetőkről, fűrésztelepekről és mal-mokról tudunk. A gőzgép csak később hódított teret térségünkben, de a gőzt hajtóerőként a gazdaság több ágazatában is alkalmazták. Fényes Elek a megye ipari létesítményeinek felsorolásakor kiemelkedőnek tartotta a palini gőzszeszgyárat. Gazdaságosan működött a bocskai és a szerdahelyi szeszfőzde is, s fűrészárut is készítő üzem volt az Újudvarhoz tartozó Morgány pusztán. A Kürtös-patakra telepített vízimalmok Bocska és Szerdahely határában még őröltek, de Palinban már egy három kőre járó gőzmalom is dolgozott.97 A lazsnakpusztai téglavető eladásra is termelt.98 A belga királyi birtok pénzgazdálkodásában a bevétel egyoldalú növelésére törekedtek: beruházások, fejlesztések előirányzata nem szerepel a fellelhető nyilvántartásokban, kiadá-sok csak az alapvető szükségletek fedezését szolgálták. A palini anyauradalmat már az ötvenes években bérbe adták, s ezzel megkezdődött a bérleti rendszer térhódítása. 1876-ban megszűnt Glavina Lajos jószágigazgató munkaköre, s felváltotta őt Zathureczky Zsigmond - az elhunyt uradalmi főügyész, Zathureczky Fer-dinánd fia - mint a bérletekre felügyelő jószágigazgató. Glavina Lajos nemesapáti birtokát vezette, de nem hagyott fel közéleti tevékenységével sem, ami pár év múlva főispáni szék-95 Népszámlálás, 1870. alapján 96 Széchenyi István szomszédos pölöskei uradalmában már 1855-ben használták a Howard-féle cséplőgépet, a különböző rétgyalukat és az amerikai gyűjtőgereblyéket. Galgóczy, 1855. 238.p. 97 Zalai Közlöny, 1876. június 1. 98 MNL ZML XI. 606. A palini Inkey Uradalom iratai 1846-1852. 682 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában be juttatta." Sáringer Károly magyarszerdahelyi tanító még Palinból való távozása előtt a szerkesztőséghez küldött levelében köszöntötte a „vidék jótevőjét".100 A belga királyi család a kiegyezés előtt a Habsburg-monarchia rendezetlen politikai viszonyai miatt, a várható haszon fejében sem vállalta a gazdaság modernizálását, a befek-tetésekkel járó kockázatot; 1867 után pedig érdeklődésük a jóval kedvezőbb haszonnal ke-csegtető afrikai terjeszkedés felé fordult,101 ami valószínűleg közrejátszott Palin gazdasági szerepének átalakításában. 3. A bérleti rendszer térhódítása (1876-1890) A kastély igényes berendezése, a sietős parkosítás és fásítás, szakképzett mezőgazdá-szok alkalmazása,102 valamint a bérmunka gyors bevezetése folytán csalódást keltett, hogy elmaradt a gazdaságban a korszerű munkaeszközök beszerzése és az egyre nagyobb teret hódító gépesítés. Az 1860-as évek elején már világossá vált, hogy a bécsi iroda nem terve-zi a palini gazdaság felzárkóztatását a már megszerzett magyarországi Koburg-birtokok szintjéhez; csak a számottevő befektetést nem igénylő fenntartási költségek fedezésére és a bevételek növelésére törekedett, majd fokozatosan bérleményekké alakították a gazdasá-gokat. A földek, épületek és az állatállomány többségét a gazdaság volt tisztjei bérelték. A palini uradalomban a belga királyi birtokok vezérigazgatójának fia, Clement Lipót103 lett a bérlő, s családjával együtt Bécsből Palinba költözött. A szentbalázsi uradalom java-inak bérbevevője Musset Ferenc.104 A Felsőrajk környéki földeken bérlőként gazdálkodott a palini kerület volt vezetőjének, Gruner Ernőnek a fia, Gruner Lajos.105 A flandriai gróf Pacsa mellett fekvő földjeit Kollár János106 bérelte. Az uradalmi központoktól távolabb fekvő kisebb földekre - adásvételi szerződéssel -néhány lakos is tulajdonjogot szerzett 1865-ben: a zalaszentbalázsi határban Magyar Mi-hály és neje Vörös Terézia, Német Bertalan, Marton József, Szent Balázs község, Balogh Károly, Fogel Károly és Zumpf Mátyás, a szerdahelyi határban Kolonits István és Soós An-tal molnár, a pacsai földekből Reinits Ignáczné sz. Bettelheim Kunigunda és Böhm Mózes izraelita, Böhm Salamon özvegye, született Májer Anna, Hirschler Mózes.107 Az uradalom az 1870-es években a bérleti rendszer kiépülésekor újabb földdarabokat értékesített. 1874-ben ingatlant szerzett - adásvételi szerződéssel - a zalaszentbalázsi határban Héder József, 99 Zalai Közlöny, 1880. december hó. Glavina a vármegye főispánja volt 1880-85 között. 100 Zalai Közlöny, 1875. szeptember 15. 101 II. Lipót Belgium királya (1865-1909), a Palinban birtokos Fülöp flandriai gróf fivére 1876-ban nemzetközi tőkés társaságot szervezett a Kongó folyó vidékének gyarmatosítására, majd 1885-ben a társaság birtoká-ból megalapította az úgynevezett Független Kongó Államot, amely az ő fennhatósága alá került. 102 Lásd: Gőcze, 2006. tanulmányát. 103 „Clement Lipót a 80-as években, mint a flandriai gróf teljhatalmú igazgatója, már évek óta árulgatta a pacsai birtokot, a gróf összes birtokaival együtt, melyek Magyarországon igen nagy terjedelműek. A neve-zett 1902-ben hunyt el Igricén." Lásd: Kollár, 1894. III. kötet, 642.p. 104 Musset Ferenc a 19. századi francia költő, Alfréd de Musset leszármazottja. Mint a palini gazdaság zalaszentbalázsi kerületének gazdatisztje, Újnép-pusztán lakott. Lásd: Reischl, 1990.1. kötet, 114.p.; illetve Keszthelyi Akadémia, 1911. 105 Gruner Lajos Magyaróváron szerzett gazdatiszti oklevelet. Gazdasági író, több lap munkatársa. Lásd: Za-lai Közlöny, 1891. május 9.; illetve Békássy, 1930. 270.p. 106 Kollár János 1876-ban pacsai bérlőként kezdte a gazdálkodást, majd négy év múlva Gyűrűsön 345 kat. hol-das birtokot vásárolt. Lásd: Mészáros, 1998. és Mészáros, 2001 munkákat. 107 MNL ZML XXIV. 220. sz. A palini uradalom - Birtokállási lap. 683 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában Bohá r József és neje Rudics Anna javára tulajdonjoggal 17 hold 910 négysögöl ingatlan a szentbalázsi határban átiratott, Bocskán Blumenschein József. Pacsán 1875-ben házhoz és beltelekhez jutott Czoma János pacsai lakos.108 Az uradalmak bérbeadásával egyidejűleg áruba bocsátották az állatállomány egy ré-szét is. A palini uradalmi igazgatóság már 1863-ban megvételre kínált a „kellően finomított tőkenyájból, melyből a mustra már kiszedetett" 2398 darab juhot, továbbá 80 darab vonyós ökröt és 100 darab két és fél - öt éves ökör tinót.109 Pár évvel később - szintén a palini uradalom - 40 darab féléves és két és fél éves Rambouillet tenyészkosok eladását hirdette.110 1875-ben több ezer facsemetét is értékesíttek a palini kertből,111 a következő évben pedig haszonbér-be adták a palini három kőre járó gőzmalmot.112 A fentieken kívül még kisebb bérlemények is szerveződtek, hiszen a flandriai grófnak a Kóstai-berekben számos birtoka volt. Fülöp herceg, flandriai gróf magyarországi birtokai 1889-ben113 A bérletrendszer kiépülésével fokozatosan csökkent Palin gaz-dasági és társadalmi szerepe; a három gazdasági kerület korábbi centruma uradalmi majorrá zsu-gorodott. Kihasználatlanul állt a kastély, gondozatlan a sétány, elhanyagolt a park, kigazosod-tak az utak... „míg bérbe nem volt adva a grófi család a nyár jó részét itt töltötte. Mióta azonban az uradalom bérbe adatott, a csinosításra nem lett oly nagy gond fordítva az uradalmi vezetés részéről."m A lakóhelyük holnapjáért aggódok „a szak-képzett tisztikarnak, elsődlegesen Zathureczky Zsigmondnak ajánlva" felsorolják és méltatják Palin ter-mészeti adottságait és előnyeit, s szorgalmazzák mindezek fejlesz-tését, tökéletesítését.115 „Paliinnak azon része, hol az ős-régi kastély és a gyönyörű sétány fekszik, a kis patak völgyet képez. Eb-ben a völgyben több kisebb, nagyobb forrás buzog. A közepe táján szeli kö-rülbelül a Nagy-Kanizsa és Szombat-hely közötti vasúti vonal. Itt a levegő enyhe, tiszta és egészséges s a legme-108 Uo. 109 Dunántúli Társadalmi Közlöny, 1863. 3. évf., 164. Hirdetések. Birka- és Szarvasmarha eladás. 110 Rambouillet juh: Gyapjú- és hústermelő, merinó típusú juh. Zalai Közlöny, 1890. május 3. 111 Zalai Közlöny, 1875. október 2. 112 Zalai Közlöny, 1876. június 1. sz. 113 Gazdacímtár, 1893. 828.p. 114 Zalai Közlöny, 1884. április 27. 115 Zalai Közlöny, 1884. november 13. Község neve Grófi birtok összesen Az összesből szántóföld szőlő erdő kat. holdban Palin 2450 897 6 1068 Bakónak 216 --136 Bocska 678 28 -631 Pölöskefő-Dusnok 352 242 --Újudvar 1747 286 -1027 Szentbalázs 890 483 6 -Igricze 915 365 -110 Palkonya 278 157 35 32 Zalaszentmihály 1260 707 2 41 Gelse-Kilimán 509 218 -87 Gelsesziget 304 64 -181 Kaczorlak 598 205 --Magyarszerdahely 1621 395 -577 Dióskál-Jakabfapuszta 864 486 -294 Eger-Aracsa 188 143 3 -Pacsa 1263 825 -44 Összesen 14133 5501 52 4278 684 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában legebb nyárban sem fojtó. Ennek oka pedig abban rejlik, hogy ez a hely azon levegő vonalba esik, mely a Murától Szombathely felé húzódik, s mely igy láncolatos völgyben húzódván, csendes mozgásával mindig üdén marad. Tehát vannak forrásai, elhagyott bár, de könnyen rendezhető gyönyörű fekvésű sétánya, egy derék, jelenleg legnagyobb részt használatlanul álló kastélya, kitűnő ivóvize, tehenészete, pezsgőgyára, a vasúti vonal völgyét metszi át. Ezek oly előnyök, miket ki nem aknázni halálos vétek volna. Egy kis mérnöki szakmunka kellene csak, mely kiderítené hol s mi módon lehetne ott a bőségesen szolgálatra álló viznek medencét csinálni... és Pallin fürdőhellyé, idővel áldásává lehetne a vidéknek. Ki tudja: minő természeti áldásokat rejteget magában az a talaj, melynek titkai csak kutatás után tá-rulhatnának elénk?... Másrészről egész Kanizsa vidékének ez volna az egyetlen helye, hol üdülni és fürödni lehetne. Ez is oly körülmény, mely szép jövedelmet biztositana a fürdő-helynek. Szóval szép berendezéssel - ami pedig nagyon csekélybe kerülne - a mostani helynek egy kis átalakításával, fürdőmedence és épület állításával Pallin - ugy mint áll - gyönyörű fürdőhely-lyé lehetne. Mikor azután a látogatók száma évenként szaporodnék, lépéseket lehetne tenni a Déli vasúttársaságnál egy fiókállomás engedélyezése iránt." A korabeli sajtó csak a tisztikar vidám és zajos összejöveteleire ügyelt, a major lakóit foglalkoztató, emésztő súlyos gondok elkerülték figyelmét.116 Egy település fejlődését a lakosság számának alakulása is jól szemléltetheti. A lakosság számának és a mezőgazdasági terület nagysága (1865-1910)117 Település neve 1865 1870 1890 1900 1910 Palin Lakosság 288 508 392 286 271 Terület (hold) 2660 2820 2820 2827 2827 Korpavár Lakosság 118 150 138 312+ 348 Terület (hold) 179 305 305 305 305 Korpavár-Palin Lakosság ---598 619 Terület (hold) ---3132 3132 Palinban és Korpaváron is 1876-ig fokozatosan gyarapodott a népesség, de a bérleti rendszer bevezetése után csökkenés kezdődött; 1890-ben Palinban 22,8%-kal (116 fővel), Korpaváron pedig 8%-kal kevesebben éltek, mint 1870-ben. A hajdani birtokközpontban a földek bérbeadása okozta változás miatt apadt a létszám,118 Korpaváron pedig a kevés föld késztette a szabad polgárokat egészen más irányú mozgásra: a szomszédos falvak-ban földet, darabka szántót vásároltak, munkát, részművelést vállaltak a közeli szőlőkben, gyümölcsfákat ültettek a dombság lankáira. A szerencsésebb állattenyésztők szerény jöve-delemre is szert tehettek. A nagybirtoknak kiszolgáltatott paliniak sorsa a bérlők gazdál-kodási módszereitől függött, Korpaváron pedig - ahol a községi szűkös földeket a kétezer holdas grófi, illetve az 1915 katasztrális hold hercegi birtok acélgyűrűként vette körül - a nehéz paraszti élet napjai gyarapodtak tovább. A kevés földön gazdálkodó korpaváriak életkörülményeik javításához elengedhetetlen lett volna a termelés belterjességének fokozása, de az agrárnépesség tájékoztatására, mű-116 Zalai Közlöny, 1884. október 2. és Zalai Közlöny, 1884. november 13. 117 Fényes, 1866; Népszámlálás, 1910. adatai alapján. (1894-től Lazsnak és Förhénchegy Korpavárhoz tartozott.) 118 Zalai Közlöny 1884. 52. szám. 685 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában velődésér e nem gondolt senki, magára hagyták az egykori jobbágyot, s így nem ismerhette meg a haladottabb nyugat-európai földművelési, termelési módszereket, esetleg csak a jól gazdálkodó uradalmaktól tanulhattak. Iskolai oktatás még egyik településen sem volt, a felnőttek oktatása - vándortanítókkal - pedig egy-két téli tanfolyam szervezése után megszűnt. Korpaváron az 1870-71. tanévben 11 felnőtt vett rész a felnőttképzésben, Palinról e vonatkozásban csak annyit tudunk, hogy tanítójuk 1871-ben nyári tanfolyamon gyarapította ismereteit.119 A hetvenes években még a lakosság 32,9%-a nem tudott sem írni, sem olvasni, Korpaváron 42% volt az írástudatlanok aránya, s még magasabb volt a Palinhoz tartozó Lazsnakpusztán és Förénchegyen, ahol a népesség több mint fele volt analfabéta! Rendszeres iskolai oktatás érdekében csak a népok-tatási törvény megjelenését követő tizedik évben, 1878-ban történt kezdeményezés: a palini gazdasági felügyelőség pályázatot hirdetett a palini uradalomban lévő tanítói állásra.120 Valószínű a pályáztatás eredményeként került Palinba 1881-ben Magasi József, kinek mun-káját nagy érdeklődés és elismerés kísérte.121 Halálakor, 1908-ban „nagy részvét nyilatkozott meg a társadalom minden rétege részéről".122 Korpaváron még nem volt iskolaépület; három község, Fűzvölgy, Langvíz és Korpavár közösen tartott fenn iskolát Fűzvölgyön, ahol egy tanteremben hat osztályra felosztva ok-tatta a tanító a tanköteleseket.123 Később vádolták a parasztságot, hogy nem kellett neki a műveltség, pedig a mélyebbre látók már akkor felismerték, hogy „A népnek szépen fejlődik előre-törekvési hajlama"12i de tár-sadalmi helyzete, történelmi múltja nem adott módot művelődésre. Az oktatás, a képzés hiánya a szívesen vállalt háziipar fejlődését is nehezítette. Hogy falun ne csak „durva vászon és zsákszövők" működjenek, hanem a „finomabb vászon- és asztalneműt szövő" takácsok is, takácsiskolára lett volna szükség, amit azonban a pénzhiány gátolt. Felsőbb beavatkozást, segítséget vártak a szederfák ültetéséhez is - hiába! A kiegyezést követően sajátos munkamegosztás alakult ki a kereskedelem és a ven-déglátás terén. A nyugat-európai zsidóság beáramlásának második hullámát csábította Nagykanizsa gyorsan növekvő kereskedelmi forgalma.125 A zsidóság - élve a kapitaliz-mus adta kedvező gazdasági lehetőségekkel - szinte kizárólagos tulajdonosa lett a falusi kocsmáknak, kiskereskedéseknek, mészárszékeknek, és kezdeményezője a pénzintézetek alapításának.126 Még az olyan kis településeken is, mint Lazsnak, Kacorlak, Pölöskefő pl., vállalkoztak boltok létesítésére. 1870-ben már nyolc zsidó személy lakott Palinban, s 10 fő Korpaváron.127 Egyes kocsmárosok szállást is biztosítottak a vidéki felvásárlóknak és ke-reskedőknek. A bérleménnyé alakult három uradalom közül Palin hátrányos helyzetbe jutott; míg a zalaszentbalázsi és a pacsai uradalmak élére a helyi viszonyokat, természeti adottságokat jól ismerő, képzett gazda került, Palinban a mezőgazdasági munkával csak most ismerkedő bécsi hivatalnok lett a bérlő. Musset Ferenc gazdatisztként korábban is a szentbalázsi kerü-letben dolgozott, Kollár János pedig gyűrűsi földbirtokosként már szintén megismerkedett a zalai adottságokkal, s bérlője lett a pacsai uradalomnak, hol felségével együtt felkészülten 119 Kotnyek, 1978.140,186.p. 120 Zalai Közlöny, 1878. január 17. 121 Zalai Közlöny, 1884. július 52. 122 Zala, 1908. július 24. sz. 123 MNL ZML XV. 1880. évi járási kérdőív. Korpavár. 124 Falusi Gazda, 1856. évf. 120. sz. 125 Barbarits, 1929. 295.p. 126 Zala megyében a legtöbb zsidó vallású lakott a kanizsai járásban: 3418 fő, ebből 2875 Nagykanizsán, 545 fő a kanizsai járásban. Lásd: Foki, 1986. 233. Palinban 3, Zalaszentbalázson 49, Pacsán 110 fő élt. 127 Lásd: Népszámlálás, 1870. adatait. 686 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában és lelkesedéssel tevékenykedtek.128 Mindkét bérlő - a birtok eladásakor - tulajdonosa lett bérleményének, Palinban viszont új, ismeretlen tulajdonosoké lett az uradalom. A gabonakonjunktúra éveiben főként a nagykanizsai kereskedők és a tőkével rendel-kező tisztviselők vállalták a bérlet és a földvásárlás kockázatát. Az új birtokosok többsége azonban inkább csak a nyereséget hajszolta. A palini uradalom bérlői között azonban túl-súlyban voltak a mezőgazdasági munkát hivatásszerűen végző, képzett szakemberek, akik elkötelezték magukat a belterjesebb gazdálkodás mellett. 4. A birtok feldarabolásának gazdasági és társadalmi következményei (1890-1914) A belga királyi család 1889-ben eladta a három kerületből álló palini gazdaságát.129 A vevő, Kollerits Pál budapesti kereskedő már az adásvételt követő évben kiárusította azt.130 A palini kerület négy középbirtokra tagolódott; az Inkeyek ősi fészkét, a kies Palint idősb Somogyi Gyula, a szabási 481 katasztrális hold birtokán jó hírű gazdálkodó, Honerla Her-mann hannoveri tőkés és a szombathelyi Pick Vilmos, illetve Pick Albert vásárolták meg. A szentbalázsi kerület Magyarszerdahely határában fekvő földjei az Elek (Ebenspanger) testvérek (Lipót, Ernő, Géza),131 a szentbalázsi határ déli fele pedig a volt gazdatiszt, majd a már korábban említett bérlő Musset Ferenc tulajdona lett. A pacsai ingatlanokat is korábbi bérlője, Kollár János vette meg. A 2820 katasztrális holdas palini határból 920 holdnyi birtokon idősb Somogyi Gyula gazdálkodott, akit a szomszédos megye egyik legkiválóbb, szakképzett gazdájaként ismer-tek Kanizsa környékén. Szerencsés váltásnak vélték vállalkozását; a palini mintagazdaság132 megvalósítóját látták benne. Termeltetési technikájáról, gazdálkodásának eredményességé-ről nincsen forrás, de a statisztikai adatok is korszerű módszerek alkalmazására utalnak. Somogyi Gyula palini gazdaságának felszerelése és állatállománya (1895)133 Az új tulajdonos folytatta a Palinban már hagyományos és a helyi igényekhez is igazodó erdőgazdálkodást.134 A jó irány-ban induló gazdaság vezetését az első világháború után fia, if-jabb Somogyi Gyula vette át, aki 1885-ben született Szabáson, kö-zépiskolát Sopronban, mezőgaz-dasági akadémiai tanulmányait Mosonmagyaróváron végezte.135 128 Lásd: Kollár, III. kötet, 645.p. 129 MNL ZML XXIV. 220. Palini uradalom. 130 Zalaszentbalázsi plébánia irattára. História domus. 131 Az újnépi Elek-családról lásd: Zalai Közlöny, 1904. év október 15.; Barbarits, 1929. 275, 294, 297, 313p.; Kerecsényi, 1985.; Kanizsai Enciklopédia, 1999. 68, 72.p. 132 Zalai Közlöny, 1891. április 25. 133 Gazdacímtár, 1895. alapján. 134 Lásd: Zalai Közlöny, 1892. május 7. és 1892. november 26. 135 Békássy, 1930. 271.p. A mezőgazdasági eszköz Az állatállomány neve db neve db lokomobil+ 1 szarvasmarha 129 járgány++ 1 ló 21 cséplő szekrény 1 sertés 71 eke 60 juh -borona 10 baromfi -henger 7 méhcsalád -igás szekér 13 - 687 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában Idősb . Somogyi Gyula - a paliniak várakozásának meg-felelően - igyekezett fellendí-teni a major gazdasági életét, s a földművelésügyi miniszté-riummal kötött, 25 évre szóló szerződés értelmében a szé-kesfehérvári méntelep egyik ^^b^^^^^^j^^kttMMuy^ osztálya települt Palinba.136 Itt - , J — helyezték el Zala- és Somogy C/t " • * -vármegye állami ménjeit, majd később a palini telep vette át m Vas vármegye ménlovait is. A méntelep-osztaly pa- 220. kép: A palini állami méntelep az 1910-es években rancsnokának - Pacsetits Ottó főhadnagy, helyettese Horváth hadnagy - irányításával csak sorkatonák dolgoztak a telepen; 1900-ban 92,1910-ben 91 fő. Már a szerződéskötés évében megkezdődött az építkezés Sallér Lajos kanizsai építész137 irányításával. „...A telep 5 csinos épületből áll, melyek közül a legkiválóbb a 146 ember befogadá-sára készült laktanya; termei világosak, szimmetrikusak és szárazak, az állatorvos és a gyógykovács, nem különben az altisztek lakásai - mindegyik külön épületben - mint a gyakorló iskolai helység, s a raktárak célszerűen és ízléssel vannak elkészítve, a kényelemmel berendezett istálló 160 darab ló befo-gadására szolgál. A főbb helyiségekbe vízvezeték juttatja a kristály tiszta egészséges vizet."138 Az épületek környékét is rendezték. „A méntelep parkja napról-napra nagyobb vonzerőt gya-korol az egész vidék közönségére. Maga a park egy regényes emelkedésű domboldalon terül el, felső részén különösen gondozott sugárutak keresztezik egymást, tekervényesen kígyózó utak teszik vál-tozatossá. Az utak minden irányban platánok és sudár-jegenye fákkal ültettek be. Az egész terület minden talpalatnyi földje ügyesen és kitűnően van felhasználva; itt egy gyönyörű rózsafa csoport köti le figyelmünket, majd a rendkívül szép tuják és más déli növények művészi elrendezése vívja ki elismerésünket. Most készült el egy szép kis svájczi pavilon, s a lég kábító virág illatától terhes és mindenünnen örömzaj hallatszik, a kis méh és bogár döngicsélésétől a fülemüle elragadó öröménekéig. Kiránduló helyekben oly szegény vidékünkre valóban nagy áldás e szép kis tündér sziget."139 A telep sajátos rendezvénye , .. "TC Mf "."Wg volt az évenként egy alkalom-mal tartott ménselejtezés; a I nyári állomáshelyükről haza- '' tért ménlovak árverése. „Ez _ . alkalommal a szokottnál is kelle- Ji- I !f" ^HWH * . 1.» mesebb látványt nyújtott a palini telep: amerre a szem ellát ünnepé-lyes csin tárul elénk. A gyönyörű park utjain keresve sem találni lehullott levelet, a ragyogó tiszta- ^^ ságú istállókat angol szalmával dí- 2n kép. A Magyar Kjrá|yi Á||amj Mént''e|eJ parancsnoki ,akása szítették föl... a katonaság ünnepi ^905 körül 136 Zalai Közlöny, 1891. július 4. 137 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 281.p. 138 Zalai Közlöny, 1891. október 17. 139 Zalai Közlöny, 1893. május 27. 688 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában díszben várja a ménselejtezés kezdetét. A telep bejáratánál nemzeti zászlókkal diszitett diszkapu várta a vendégsereget. Az intelligencia egész gárdája jelent meg. A minisztériumi és megyei előkelőségei mellett megjelentek természetesen a helyi gazdatársadalom képviselői (a vidék földbirtokosai) is."140 „A hivatalos eljárás befejezése után társas ebéd volt a teljes virágpompályában diszlő Ottó-liget pompás vadgesztenyése alatt. "m A parancsnok gondosko-dott a telep személyzetének szórakoztatásáról is; a társas élet élénkítésére igen szép te-kepályát emeltetett, s minden évben megrendezte a telep al-tiszti laktanyájában a szokásos táncvigalmat.142 A kapitány eb-béli törekvéseit eredményesen támogatta a palini vendéglő, amelynek „éttermében pontos kiszolgálás, kitűnő ételek és hamisítatlan, tiszta borai kiáll-ják a versenyt az ország bárme-222. kep: A somogyvari Somogyi Gyula által 1891-ben építtetett '' ,, . i»143 palini állami méntelep központi épülete vlk vendeglo]evel • A méntelep-osztály hatásos működése következményekép-pen a paliniak idősb Somogyi Gyulától várták a szinte évről-évre változó, bizonytalan hely-zetű gazdaság felvirágoztatását. Honerla Hermann csak rövid ideig volt tulajdonosa a palini határban vásárolt 791 ka-tasztrális hold földjének. Bár gazdasága a modernebb mezőgazdasági munkához megfelelő feltételekkel bírt: korszerű gazdasági épületekkel dicsekedhetett, egy település határában voltak földjei, kedvező volt a szántóföld, a rét és az erdő aránya, 1905-ben már új tulajdono-sok - Leitner József és Steiner Zsigmond nagykanizsai kereskedők és Keltz Jánosné buda-pesti lakos - kezére jutott a birtok. A Pick testvérek már birtokosai voltak Vas megye négy falujában körülbelül 2000 ka-tasztrális holdas földvagyonnak. Szombathelyen laktak, Palinban az eddigiektől eltérő, is-meretlen hasznosítási formát alkalmaztak: részes művelésbe - felesbe, harmadosba - adták vásárolt földjüket. A kisbérlők körében gyakori volt a ledolgoztatási módszer alkalmazása is, mikor a bérlet ellenében még különböző szolgáltatásokat - igás vagy kézi napszám, a szokásosnál alacsonyabb bérért dolgoztatás követeltek. A 637 hold birtokuk 68%-a erdő-ség volt, a hat holdas szőlőskertjükben amerikai szőlővessző-telepet létesítettek. Zala megyében 1890-től már jelentősen emelkedett a filoxéra (szőlővessző-tetű) kárté-tele. A századelőn vidékünket is elérte a fertőzés, Korpavár határában a szőlőket 1903-ban helyezte zár alá a földművelésügyi minisztérium,144 a homokkomáromi hegy szőlőit pedig már évek óta pusztította a betegség. A kormány amerikai szőlővessző-telepeket létesített, s megkezdődött az amerikai veszők ültetésének támogatása és propagálása. Pick Vilmos a palini telepről nemesített gyökeres riparia portalis szőlővesszőket árult, ezrenkénti csoma-140 Zalai Közlöny, 1904. augusztus 2. 141 Zalai Közlöny 1893. augusztus 12. 142 Zalai Közlöny 1892. május 28. 143 Zalai Közlöny, 1904. augusztus 2. 144 Zalai Közlöny, 1903. szeptember 27. 689 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában golásban. 145 Mivel Palin és Korpavár környékén számos törpebirtokosnak megélhetési for-rása volt a szőlő-, illetve a bortermelés, kereseti forrásukat veszítették, ezáltal vidékünkön is nőtt a munkanélküliség. A gazdaság legnagyobb zalaszentbalázsi kerülete több kisebb gazdaságra szakadt. A zalaszentbalázsi kerület földjeinek új tulajdonosai és területük (holdban) 1892-ben146 Az Elek testvérek már a következő évben tovább nö-velték földvagyonukat, meg-vették a palini kerülethez tartozó Kámáncsot147 is, s ezzel birtokuk 2400 kataszt-rális hold.148 Nem csak gyara-pították vagyonukat, egy-két év múlva mintagazdasággá emelték, Újnépet149 a birtok központjává fejlesztették; iparvágányt építettek a pusz-ta és a magyarszerdahelyi vasúti megállóhely között. A Zala megyei gazdaságok sorában kimagasló helyet vívott ki szarvasmarha- és lótenyészetük. Kezdeménye-zésnek számított a megyében Elek Gézáné és Elek Ernő faj-baromfi-tenyészete. Magyarszerdahelyen szeszfőzdét működtettek.150 Gazdasági és közéle-ti tevékenységük során segítették a társas élet kibontakozását.151 Musset Ferenc, a volt gazdatiszt, majd bérlő tulajdona lett a zalaszentbalázsi152 határ déli fele. Vásárolt birtokát rövidesen 774 katasztrális holdra növelte, s a megye egyik ki-emelkedő szarvasmarha-tenyésztő uradalmává fejlesztette. A faluban korábban tiszti la-kásként használt épületet családja otthonává (a népnyelv szerint kastéllyá) bővítette, örök-zöld lombozatú fenyőkkel övezte. Gazdasági létesítményeit (istálló, magtár, műhelyek) a falut észak-déli irányban átszelő főút közelében építtette, ami környezetszennyezés miatt sokáig szinte megoldhatatlan gondot jelentett a faluvezetésnek. Vagyonát - halála után - fia, Musset János örökölte. Ugyancsak zalaszentbalázsi kerületből vásároltak termőföldet a Vizlendvay testvérek. E zalai köznemesi család egyik tagja, Dr. Vizlendvay József, a kiváló jogász és gazda 1903-ban meghalt, vagyonát Vizlendvay Sándor örökölte, aki ekképpen a völgység több falujá-ban is földbirtokos lett. A terjedelmes, 1952 katasztrális holdas gazdaságának központja a Pölöskefőhöz tartozó major. Vizlendvay Sándor volt „Nagykanizsa utolsó földesúr képvise-145 A kétévesek ára - ezrenként - 200 korona, az egyéveseké 160 korona. Zalai Közlöny, 1903. október. 146 Zalaszentbalázsi plébánia irattára. História domus. 147 Kámántsról lásd: T. Mérey, 1999. 71-224.p. 148 Zalai Közlöny, 1891. január 17. 149 Újnép: Magyarszerdahelyhez tartozó puszta, Nagykanizsától északra 14 km, Lakossága 1910-ben 189 fő volt. 150 Gazdacímtár, 1911. 856.p. 151 Zalai Közlöny 1891. július 27. 152 Zalaszentbalázsról lásd: Gőcze, 2000. Ebenspanger Lipót és neje (Nagykanizsa) 1113 Riedl Ödön és Lázár Samu (Keszthely) 888 Vizlendvay József és Sándor (Pölöskefő-Dusnok) 650 Musset Ferenc (Újnép) 593 Schmiedt Emil (Langviz) 90 Langviz község 117 Németszentmiklós község 121 Blumenschein József (Nagykanizsa) 60 Klein Illés (Nagykanizsa) 59 Óbornak község 54 Homok-Komárom község 30 Blumenschein Jakab (Nagykanizsa) 19 Összesen 3794 690 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában lője".153 Halálával (1920) a birtok három részre szakadt: Dusnokot Cser tán Elek örökölte, Pálffy Dénes Börzöncét és Fehér-Baczkót; Gelsét, Kilimánt és Buslakot Dr. Plihál Viktorné, a nagykanizsai közjegyző felesége. A pacsai uradalom új tulajdonosa, Kollár János is élethivatásának tekintette a gazdál-kodást. „Tizenöt éven át férjem mint passionatus (szenvedélyes) gazda, eréllyel vezette gazdaságát, én pedig szintén kedvvel végeztem gazdasszonyi teendőimet." Kétévenkénti külföldi utazásaik során tapasztaltak felhasználásával felújították és berendezték 14 szobás pacsai kastélyu-kat.154 1896-ban a pacsai birtokukat átadták nevelt fiúknak, Szentmihályi Dezsőnek,155 aki Lipót majorban 8 szobás házat építtetett, s vezette az ezer holdas pacsai birtokot. Az uradalmak váltás utáni helyzete kedvezően alakult Zalaszentbalázson és Pacsán. Mindkét helyen a mezőgazdasági munkát értő és kedvelő, tanult gazdászok családi va-gyonként gondozták birtokukat, Palinban a tulajdonosok többsége csak adásvételi objek-tumként kezelte azt. Az előbbi uradalmakban a tulajdonosok tartósan gazdái maradtak földjüknek, Palinban viszont egymást váltották a vevők. A fentiek természetesen hatottak a gazdaságok további fejlődésére is. A vagyonos kereskedők földet szereztek a kerületi központokhoz tartozó falvak hatá-rában. A zalaszentbalázsi kerülethez tartozó Bocska földjeit keszthelyi kereskedők - Riedl Ödön és Lázár Samu - vették meg, majd rövidesen Deutsch Sándor nagykanizsai lakos lett Bocskán földbirtokos. Halála után (1903) fiai, Deutsch Lajos és Deutsch Zsigmond örökölték a 800 katasztrális hold birtokot. Az 1910. évi népszámláláskor már Mezey Lajos budapesti és gróf Festetics Jenő csáktornyai lakosok a bocskai földek (jórészt erdők) tulajdonosai.156 Lazsnakpuszta környékén jelentős birtoka volt Back Samunak. A család építette a gyönyörű kastélyt. A hozzátartozó 700 katasztrális hold birtokot árverésen vette meg Pick Albert szombathelyi bérlő és palini földbirtokos.157 Később Franz Lajos nagykanizsai ma-lomtulajdonosé lett a kastély és a park 86 000 koronáért. Franz Lajos és Fiai stájerországi cég vásárolta meg a Nagykanizsa és Kiskanizsa közötti üzemen kívüli malmot, moderni-zálta, villanytelepet is létesített, mely a város világítását is szol-gálta.158 1912-ben gróf Billot Nándor vette meg a lazsnaki kastélyt, nevéhez fűződik a különleges fákkal szegélyezett díszpark kialakítása. „Az ott lévő halastavat lecsapoltatta, és a téglagyár nyomait is eltüntette. A parkban olyan díszfák és dísz-cserjék vannak, amelyeket messze vidéken nem találhatunk. Ma-gyarországon egészen egyedül álló, 450 méter négysoros fenyő álléja van. "159 223. kép: Gróf Billot Nándor lazsnaki kastélya, 1913 153 Vizlendvay Sándorról lásd: Barbarits, 1929.154, 313.p. 154 Kollár, 1894. III. kötet, 644, 658-659.p. 155 Szentmihályiról lásd: Békássy, 1930. 387.p. 156 Gazdacímtár, 1911. 855.p. 157 Zalai Közlöny, 1903. november 14. 158 Barbarits, 1929. 310.p. 159 Nagykanizsa, 1992. május 15. 691 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában Alsórajko n vásárolt tekintélyes birtokot Koller István nagykanizsai köz- és váltóügyvéd 1890-ben. A reformkori haladó köznemesek lelkesedésével vett részt a megye gazdasági és politikai életében. 1905-ben az alkotmányvédő bizottság tagjaként közreműködött a me-gye alkotmányos küzdelmeiben.160 Fia, Dr. Koller István nyugdíjazása után (1920) vezette a családi birtokot. Végül is a flandriai gróf 14133 katasztrális hold, még meglévő birtoka 1892-ben mara-déktalanul új tulajdonosok kezébe került; a környék tőkeerős kereskedői, rangos megyei tisztséget viselő köznemesek, néhány volt gazdatiszt és egy-két 100 katasztrális holdon fe-lüli földbirtokos vásárolták meg a jelentős föld- és állatállományt a gazdasági felszerelések-kel együtt. A kisebb táblák, parcellák vevői között is többségben voltak a kanizsai lakosok, kereskedők, s csak elvétve található az új tulajdonosok között hajdani úrbéres vagy falusi kisember. Nagyobb földterület felosztására, parcellázására csak a zalaszentbalázsi urada-lomhoz tartozó Pata(i)-Kürtösön (Kürtöspusztán) került sor.161 A 741 katasztrális holdas puszta határának nagyrésze, 70,8%-a erdőség. Az Inkeyek gazdaságában a juhtenyésztés központja volt, de grófi tulajdonba kerülve a juhtenyészetet felszámolták. 1870-ben a puszta lakóinak 78 darab birkája volt, de tartottak 42 darab sertést és 17 darab magyar fajú szarvas-marhát is.162 A település hat házában - 4 cselédház, kettő egyéni tulajdon - 35 fő élt, a lakók „folytonos változásnak vannak alávetve."163 1890-ben a puszta területét parcellákra osztva értékesítették: 531 katasztrális holdat (nagyrészt erdőség), a határ 71,6%-át a zalaszentbalázsi közbirtokosok vásároltak meg. A 144 katasztrális hold szántóföldből 102 holdat Blumenschein József kanizsai kereskedő vett meg, az egész területből 108 katasztrális hold (14,5%) jutott a helybéli lakók, illetve egy-két zalaszentbalázsi gazda részére. A századfordulón 20-25 család élt a pusztán, a népesség száma meghaladta a 100 főt; tulajdonképpen a fenti szerény parcellázás is segítette a kis település fejlődését. A századfordulót közvetlenül megelőző évtizedben Palin gazdasági és társadalmi fel-adatköre tovább csökkent, Korpavár lakossága élt a kínálkozó kedvező lehetőségekkel, s gazdasági javak vonatkozásában gyarapodott. A kilencvenes évek elején elköltözött Palinból Zathureczky Zsigmond jószágigazgató, ,,a puszta életének közkedvelt és tisztelt vezető egyénisége";164 terjedelmes birtokot bérelt a Sümeg melletti Ukkon. Vele szinte egyidejűleg távozott a községi bíró, Brodik Lambert is, a palini uradalom népszerű ispánja, törvényhatósági bizottsági tag.165 Götze Róbert lazsnakpusztai erdőmérnök a Veszprém megyei Csajágon vásárolt birtokot. Mikor Palint 1894-ben Korpa-várhoz csatolták,166 azzal indokolták a változtatást, hogy Palinban annyi ember sem volt, hogy meg lehetett volna alakítani a képviselőtestületet.167 Fordulópont volt a település életében az 1906. évi parcellázás, mikor „az egyik középbir-tokból kis- és törpebirtokokat alakítottak. Ez indította el a település fellendülését."168 Míg 1890-ben a határ 88,2%-a a grófé, illetve az új tulajdonosoké, s 11,8%-a volt a lakosságé, az arány a par-cellázás után kedvezően változott: 894 katasztrális holdra nőtt a kispolgárok földtulajdona. 160 Kollerről lásd: Békássy, 1930. lll.p.; Zalavármegye ismertetője, 1935.1. 56.p. 161 MNL ZML U-578. Térkép. 162 Népszámlálás, 1870. alapján. 163 Községi adatgyűjtő kérdőívek 1880-ból. Lásd: MNL ZML XV. Gyűjtemények. 164 Zalai Közlöny 1891. augusztus 17. 165 Zalai Közlöny 1891. szeptember 26. 166 ^ települések (Palin, Korpavár, Förhénchegy, Lazsnakpuszta) közös neve 1909-ig Korpavár-Palin, ezután pedig Korpavár. Néha bizonytalan, hogy Korpavár néven egy vagy két településről szólnak-e. Van, amikor Palint és Korpavárt együtt vették számba, máskor pedig külön-külön. Lásd: Simonffy, 1987. 7-16.p. 167 Zalavármegye ismertetője, 1935.1. 239.p. 168 Újabb parcellázás (1921) után Korpavár jegyzőséget kapott 1923-ban. (Uo. 240.p.) 692 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában Előnyösebb volt a birtokmegoszlás a szőlőhegyen, ahol a középbirtokosok 12 katasztrális hold szőlőjével szemben, 144 hold volt a polgárság tulajdonában. A parcellázás után is a kö-zépbirtokosok voltak túlsúlyban, ők birtokolták a 2820 katasztrális holdas palini határból 1926 holdat, 68%-ot.169 Az általános gazdasági fellendülés Korpaváron is éreztette hatását. A lakosság többsége kisebbfajta vállalkozásba kezdett, elsősorban az állattenyésztés, a gyümölcs- és szőlőter-melés területén. Korpavár is azon községek közé tartozott, ahol a gyümölcstermesztés a lakosság gyarapodásának és jólétének egyik forrása volt. A Nagy-csatorna (Principális-csatorna) megnyitása a gazdákat további víztelenítési munkálatokra, a hasznosítható területek növelésére késztette. Az erdőirtások pedig meg-szüntették a fákkal benőtt bozótosokat, s a 19. század végére 1562 katasztrális holdra nö-vesztették a szántók, kisebb mértékben a rétek és a legelők nagyságát, s összesen 724 hold-dal csökkent az erdők és a használatlan földek területe. Mezőgazdasági terület művelési ágak szerint170 Település szántó kert kV U legelő erdő szőlő nem termő összesen kat. hold Palin 1865-ben 696 -352 186 1286 175 125 2820 Korpavár-Palin 1914-ben 1562 91 444 207 550 144 132 3130 Az állati termékek kedvező áralakulása fokozta a hagyományos állattartási kedvet, szinte minden háznál tartottak szarvasmarhát, baromfit, és az állattartás több ágazatában is előzték a középbirtokosokat. Akiket a saját földjük nem tudott eltartani, lovukkal el-szegődhettek gabonanyomtatásra az uradalmakhoz. Bár az állatok számát településenként nem ismerjük, a gyarapodás jórészt a korpaváriak szorgalmának az eredménye. Az állatállomány Korpavár-Palinban a gazdaságok nagysága szerint 1895-ben171 A gazdaság nagysága szarvas-marha ló sertés juh baromfi db % db % db % db % db % 100 holdnál nagyobb 281 52 38 43 97 37 366 100 --1-100 hold között 260 48 50 57 160 63 --1224 100 Összesen 541 100 88 100 257 100 366 100 1224 100 A század végére a gyümölcs- és zöldségtermesztés is tovább fejlődött. A szőlőtermelés a 20. század első évtizedében már korszerűsítés vonatkozásában is kedvező képet mutatott. A filoxérának ellenálló amerikai alanyokra oltott fajták telepítésével még az első világhábo-169 Gazdacímtár, 1911. 855-857.p. 170 Művelési ágak, 1865.; Zala területe, 1914. alapján. 171 Mezőgazdasági statisztika, 1895. alapján. 693 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában r ú előtt elérte a járvány előtti szintet. Korpavár és vidéke gazdag volt gyümölcsfákban; az 1895. évi mezőgazdasági statisztikai adatok szerint 10956 db gyümölcsfájából legtöbb volt az alma- és körtefa, de gondoztak dió-, cseresznye- őszi- és kajszibarack-fákat is. A fenti időszakban javultak a népesség lakásviszonyai; a lakott házak száma 1890-ben még nem érte el a félszázat sem, tíz évvel később már 53 házban laktak, a századforduló 10. évében pedig 24%-kal nőtt a lakóházak száma. A 66 házból 52 téglából vagy kőből épült, és 80% cseréppel, illetve zsindellyel fedett. Nem növekedett az írni és olvasni tudók száma, s egyik településen sem volt még rendszeres az oktatás, nem volt iskolaépületük sem, holott a tanköteles gyermekek száma 1910-ben 97, a hatévesnél fiatalabbaké pedig 102 volt.172 Noha térségünk legtöbb falujában a század végén az elvándorlások miatt fogyott a la-kosság száma, Korpaváron folytatódott az 1867 óta folyamatos gyarapodás. A népességnö-vekedés annak tudható be, hogy a születési ráta a századforduló után is a korábbi magas szinten maradt, a halálozási arányszám pedig csökkent; 1910-ben 27 gyermek született, s 14 fő halt meg, de a korábbi években is 10 fő körül fölött állandósult a természetes szaporulat. A halálozási arányok javulásához hozzájárult, hogy a járványok (kolera, himlő) elkerülték a vidéke. A halál okát 8 esetben már orvos állapította meg, s 14 haláleset közül 9 fő orvosi kezelésben részesült.173 Összességében Palint a népességfogyás, Korpavárt pedig a gyara-podás jellemezte a 20. század küszöbén. A mezőgazdaság tőkés fejlődésével egyidejűleg nőtt a majorokban és a pusztákon élők száma is: Korpavár külterületén 1910-ben 209 fő élt, a lakosság 33,7%-a.174 Újnéppusztán 189, Dusnokon 146, Pogányváron 143 fő élt, de 50-100 lakosa volt Hamuszin-, Morgány- és Kürtöspusztának, s valamivel kevesebb Fehárbaczkó-, Zsigárd- és Vajda pusztának. A csak néhány házból álló, 6-10 fős telepek nevét - Buslak, Tőkeháza, Lazsnakpuszta, Gólyavölgy, Sándormajor, Rókalik, Ungor major, Csárdi malom - már csak a népi emlékezet őrzi. Az említett településeken az oktatás és az egészségügy alapvető intézményei is hiányoztak, pedig Korpavár külterületén 35, Újnéppusztán 30 tanköteles korú gyermek élt, iskola vi-szont csak Fűzvölgyön,175 illetve Magyarszerdahelyen volt. Közös sorsa a külterületen élők-nek, hogy a szegénység az iskolázatlansággal keveredett, s esélyük sem volt arra, hogy kitörjenek a nincstelenség hálójából. A kiegyezést követően az iparban és kereskedelemben foglalkoztatottak száma csak lassan nőtt: 1900-ban Korpavár-Palinnak nyolc iparosa volt, többségük - öt fő - segédet is alkalmazott, két iparos l-l, egyik iparos már három segédet foglalkoztatott. Legtöbben a vendéglátásban dolgoztak: 1891 után a kastély lakatlan, környéke gondozatlan, a társas összejövetelek színhelye a palini és a lazsnaki kocsma; törzsvendégei a méntelep katonái. Családtagjaival együtt a népesség 16%-a élt az iparból. A 20. század első évtizedének végén már 12 iparosa volt a településnek,176 a korábbiakhoz képest volt hentese és mészárosa, de nem volt még kiskereskedője, boltosa. Házi iparral 33 fő foglalkozott. A térség ipara a földnélkülieket képtelen volt befogadni, hiszen a nagykanizsai járás területén csak egy 20 főnél több munkaerőt foglalkoztató üzem volt: az eszteregnyei tégla-gyár.177 A vidék legkorszerűbb üzemét 1901-ben Vassicsek Lipót vaj- és sajtgyáros alapította Zalaszentbalázson.178 172 Népszámlálás, 1910. 173 Uo. 174 Dél-Dunántúlon 1910-ben külterületen lakott a népesség 13%-a. (Uo. 122.p.) 175 Fűzvölgy Nagykanizsától kissé északnyugatra, 10 km-re fekvő egyutcás település. 176 Népszámlálás, 1910. 177 Gazdacímtár, 1911. 855.p 178 Békássy, 1930. 277.p. 694 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában A palini gazdaság szerkezetében és a tulajdonviszonyokban bekövetkezett váltás a 20. század elejére társadalmi téren is változást idézett elő; jelentős mértékben módosult a la-kosság összetétele, rétegeződése. A grófi birtok kiárusítása nemcsak a szomszéd megyéből csábított ide vállalkozókat, hanem a fővárosból is. Megjelent a kereskedelmi nagytőke, s megkezdte terjeszkedését. A meggazdagodott zsidó eredetű nagypolgárság képviselője volt térségünkben a kanizsai Elek (Ebenspanger) család. A középosztály felső rétegéhez sorolták a 100-1000 kat. holdas középbirtokosokat, akik már a polgári korban emelkedtek hivatali polcra. Ezé a csoporté volt a megyei vezető szerep; közülük kerültek ki a bizottsági tagok, képviselők és tisztviselők. A köznemesség egy részének életvitelében együtt élt a múlt a jelennel; a nemesi hagyományok, a feudális értékrend, szokások, a származás és a rang büszkesége összefonódott a polgári kor vívmányaival.179 1892-ben véget ért az idegen arisztokrácia uralma; felváltotta - a népnyelv szerint - a hintónjáró világ. Egymás után épültek falvakban és egyes majorokban a parkkal övezett kisebb-nagyobb kastélyok és ezekhez tapadva a majorok. Kialakult térségünkben is a 20. századi falukép: falumag a templommal és a községi intézményekkel, a házsorokhoz csat-lakoztak a földbirtokos gazdasági épületei a cselédlakásokkal. Átalakult a falu társadalma: a tehetősebbje és a falusi értelmiség a földesurak vonzáskörébe igyekezett, elszakadva a ke-vés földön gazdálkodók és az agrárproletárok táborától, formálódni kezdett az úr-paraszt társadalom. A középosztályhoz tartoztak azok a szakképzett értelmiségiek180 - esetünkben Gruner Lajos, Koller István, Kollár János, Musset Ferenc és idősb és ifjabb Somogyi Ferenc -, akik éltek a polgári kor adta lehetőségekkel, s tanultak, eredményesen gazdálkodtak, élén jártak a mezőgazdasági munka korszerűsítésében. A 20. század elején a megyeszerte elismert, ki-magasló gazdaságok sorában szerepelt - a már előzőleg említetteken kívül - szőlészetével Szentmihályi Dezső (Pacsa) és a mezőgazdaság több ágazatában is kiváló ifjabb Thassy Imre felsőrajki uradalma. A közép- és nagybirtokok üzemeltetésével járó munkát a földnélküliek évről-évre nö-vekvő tábora és a cselédség végezte. Korpavár-Palin népessége a mezőgazdaságból élt, s jövedelemszerzésben és életmódban mutatkozó rétegekre osztott. Korpaváron többségben voltak a kevés földön gazdálkodók, 50 holdon felüli birtokosuk, úgynevezett birtokos pa-rasztság nem volt, a 17 főnyi kisbirtokos közül is csak néhányan gazdálkodtak 10 holdnál nagyobb termőföldön, 10 holdon aluli földje (törpebirtokos) 22 gazdának volt. A sorsuk kö-zös volt: kora tavasztól késő őszig kicsik és nagyok látástól vakulásig dolgoztak. Néhányan szorgos munkájuk révén gyarapodtak, de öröklődés folytán földjük osztódott: szaporodtak a nadrágszíjparcellák, s a töredék parcellákkal bírók többsége nem lett birtokossá, hanem a földnélküliekkel együtt mezőgazdasági bérmunkás. Akik korábban a csatorna- és vasút-építési munkálatoknál találtak megélhetést, a közép- és nagybirtokosok bérmunkásai let-tek, így ez utóbbiak száma gyorsabban növekedett, mint a lakosságé. Palinban két középbirtokos (500 kat. holdon felüli) és ugyancsak kettő 100 kat. holdas gazdaság szerveződött, ahol az előbbiekben 51 szerződéses cseléd dolgozott.181 A puszta lakóinak döntő többsége mezőgazdasági bérmunkás volt.182 A fenti két településnek 1900-ban 598 lakosából cseléd és mezőgazdasági munkás - csa-ládtagjaikkal együtt - 312 fő, a népesség 52,2%-a,183 Kopaváron ennél lényegesen kevesebb, Palinban jóval több. A 20. század első évtizedében a gazdaság szerkezetében és művelési 179 Hóman-Szekfű, 1943. V. kötet. 180 Lásd: Keszthelyi Akadémia, 1911. 181 Gazdacímtár, 1895. 182 Magyarországon az agrárlakosság 39%-a volt bérmunkás. Lásd: Berend-Ránki, 1987. 391.p. 183 Népszámlálás, 1900.1. kötet. 695 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában módjába n bekövetkezett változások kedvező hatására 1910-ben nőtt a lakosság száma, a középbirtokosok viszont - a mezőgazdasági technika fejlődése következtében - kevesebb cselédet (208 főt családtagjaikkal együtt) foglalkoztattak: az összlakosság 33,6%-át, de töb-ben dolgozhattak a kertészetben. Reálisabb képet kapunk, ha csak Palin 271 fős lakosára vonatkoztatjuk a cselédség számát, itt a lakosság 76%-a mezőgazdasági cseléd. A számadatok fényesen igazolják, hogy mindkét településen a földkérdés megoldatlan-sága rendkívül megnehezítette a népesség életminőségének javulását, s lehetetlenné tette a mezőgazdaságból élők polgárosodását.184 Míg egyesek jelentős többletjövedelemre tettek szert, az agrárnépesség alsó rétegeit, elsősorban a majorsági zselléreket, a napszámosokat a tartós szegénység, a kilátástalan elnyomorodás sújtotta. Mikor már bedugult a földnélküli népesség keresetforrása, s meg-szűntek a vízszabályozási-, vasút- és útépítési munkálatok, sok szegényparasztot a nyo-morúságos életviszonyok el-, illetve kivándorlásra185 kényszeríttettek. A belső emigráció elsősorban a fővárosba és a csepeli gyárakba irányult.186 A volt zalaszentbalázsi kerületből 1910-ben már „a budapesti és csepeli gyárakba való elköltözés fogyasztotta a lakosságot".187 A jobblét reményében sokan hajóra szálltak, s átkeltek az óceánon. Magyarszerdahelyen (hozzátartozott Újnép és Hamuszinpuszta) „...a népesség csökkenését az amerikai kivándorlás okozta".188 A súlyos társadalmi feszültségek 1905-ben Dél-Zalában is az aratórész és a napszámbér felemelését követelő ösztönös megmozdulásokba torkolltak.189 Cselédsztrájkot szerveztek Elek Lipót Újnép és Hamuszín majorjaiban, aratósztrájkot Vizlendvay Sándor dusnoki és kacorlaki uradalmában. Ezzel egyidőben sztrájkoltak Inkey László nagyrécsei és Inkey Kálmánné rigyáci birtokain is.190 Pár évvel később Musset Ferenc zalaszentbalázsi arató-munkásai - a nagykanizsai szocialisták támogatásával - a keresztekbe rakott gabona 11. részét követelték. Az idegen idénymunkások alkalmazása tovább fokozta az elégedetlenséget. A kormány-zat megijedt az egyre szélesebb körű zavargásoktól, s különféle, de a földkérdés lényegét - földosztás - nem érintő reformok, elgondolások születtek. A felső vezetés a szövetkezeti eszme felkarolásával vélte elérni az agrárlakosság helyzetének javulását. Kiépült a Hangya szövetkezetek hálózata, s megalakultak az első tejszövetkezetek. A hitelszövetkezetek szer-vezésével már a kisgazdák is kaphattak kölcsönt és átvették betétjeiket is. Térségünkben Alsórajkon és Pacsán létesült hitelszövetkezet.191 Az 1898. évi II. törvénycikk előírta, hogy a napszámosokat délben egy óra pihenő illeti meg. Egy későbbi rendelkezés a cselédség helyzetén kívánt javítani: követelte a cselédek megfelelő élelmezését és elszállásolását, sza-bályozta betegellátásukat. Támogatást ígért a cselédlakások építéséhez. A fenti intézkedések némileg csillapították az elégedetlenséget, s az első világháború ki-töréséig nagyobb zavargások nem történtek. A hadba indulók akkor még nem is sejthették, hogy a hosszúra nyúlt háborúval egy korszak véget ért, és egy új kezdődik! 184 Lásd: Simonffy, 2004. 185 Romsics, 1999/b 81.p. 186 Az elköltözöttekre lásd: Zalai életrajzi, 1994.164,192.p.; illetve: Munkásmozgalom, 1980 187 Népszámlálás, 1910. 188 A fenti időszakban Magyarszerdahelyen 74 fővel csökkent a lakosság. Ügynökök járták a falvakat, s röplapokkal is csábítottak. (Idősb Istiván Pál zalaszentbalázsi lakos közlése.) 189 A drágaságra: Zalai Közlöny, 1904. március 5. 190 T. Mérey, 1956.179-196.p. 191 Lásd: Gazdacímtár, 1911. 696 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában 5. Palin-Korpavár a két világháború között (1919-1939) Az elhúzódó háborút (1914-1918) éhségsztrájkok kisérték, majd tömegmegmozdulások, a százharminchárom napos proletárdiktatúra eseményei s a trianoni döntés követték. Min-den tekintetben válságba került az ország, ezt jelezte a gazdasági élet bénultsága, a nagy-fokú munkanélküliség és a pénzromlás folyamatának felgyorsulása. Hatása a társadalom minden rétegére kiterjedt, s természetesen a földművelődésből élő puszták és a legkisebb falvak népének életére is. Az alapvető gondot az egyre általánosabbá váló, s évekig tartó népnyomor okozta.192 A hosszúvölgyi körjegyző az alispánhoz írt jelentésében azt pana-szolja, hogy hivatala túlterhelt, a körjegyzőség falvainak - Hosszúvölgy, Korpavár, Homok-komárom, Fűzvölgy, Óbornak, Németszentmiklós nagy területe (8392 katasztrális hold), az utak elhanyagoltsága és a hetenként és községenként egy-egy napi adószedés miatt alig jut idő a hivatali és a nyomorenyhítő akciók intézésére. „A községek pedig nem tudnak tartani kisegítő munkaerőt a teljes anyagi csőd veszedelme nélkül."193 A korpaváriak naponta tapasztal-hatták lakhelyük igazgatási besorolásának hátrányát, s képviselőtestületi gyűlésükön tár-gyaltak egy új körjegyzőség szervezéséről. Sok huzavona után 1923. március l-jén megala-kult a Korpavári Körjegyzőség, Korpavár, Újudvar, Palin, Kámáncs, Lazsnak, Förhénchegy és Vajdai major helységekből. Körjegyző vitéz Horváth Sándor „.. .aki az egyesült községeknek ügyeit szakavatott kézzel intézi és nagyban elősegíti a községek fejlődését."19''1 A jegyzőség körpe-csétjének szövege: Körjegyzőség Korpavár. Székhelye Palin.195 Már az első ülésükön ha-tározatba foglalták „egy elemi iskola és tanítói lak, körjegyzői iroda és körjegyzői lak építését", s kérelmüket a kultuszminisztériumba is eljutatták. A háborús évek alatt, illetve után tovább darabolódott az Inkeyek, majd a belga királyi család egykori birtoka. Honerla Hermann 791 kat. holdas uradalmát részben parcelláztatta, részben eladta dr. Kelcz Sándor császári és királyi kamarásnak, kitől 1916-ban megvásá-rolta az újnépi földbirtokos, Elek Ernő és Géza. A testvérek 2172 kat. holdas birtokából 102 hold 1403 négyszögöl földadó alá nem eső terület, összesen 133 kat. hold 1108 négyszögöl Palin határában feküdt. Somogyi Gyula 920 holdas birtokának egy részét a Somogyi csa-ládba nősült Rubint Károly és Hertelendyné Somogyi Piroska Rózsa kutaskozmai lakos kapták.196 A földszerzési lehetőség vonzotta a szomszédos települések vállalkozóit is: Wolf József 64 kat. holdat szerzett, majd kocsmát nyitott Palinban. Kisebb földterületet vásárolt a Jakbfi-, Ihász-, Gerencsér-, Radó-, Csontos- és a Büki család.197 Az „urak" változtak Palinban, a gazdatisztek éppúgy, mint a tulajdonosok és a bérlők, de a pusztai őslakók utódai, a majorsági zsellérek, a cselédség és a napszámosok maradtak, s vágyódva pillantgattak a falvak felé, hogy végre, hosszú nincstelenség után vajon melyik-ben horgonyozhatnak le? Egyetlen reménységük a közelinek vélt földosztás. Palinban - gyakori halogatás után - csak az 1920-as évek közepén került sor a nagy-birtok bizonyos részeinek igénybe vételére. Hertelendy Andorné Somogyi Piroska Rózsa palini 332 holdas ingatlanából 28 kat. hold és 1281 négyszögöl került felosztásra198 - termé-szetesen megváltás útján. Elek Ernő és Géza földbirtokosok palini birtokából199 30 kat. hold 192 Ehhez lásd: Zalavármegye ismertetője, 1935,1.105-107.p. 193 MNL ZML V. Községek. Hosszúvölgyi (korábban Langvizi) Körjegyzőség iratai 1893-1950. 194 Zalavármegye ismertetője, 1935,1. 240.p. 195 MNL ZML V. Községek. A Korpavári Körjegyzőség iratai 1888-1950. 196 Uo. Az OFB 2181/1925 sz. ítélete. 197 Uo.; MNL ZML Helytörténeti Lexikon (Kézirat). 198 Hertelendyné Somogyi Piroska Rózsa férjének 571 holdas birtoka volt Kutason (Somogy megye). 199 MNL ZML V. Községek Korpavári Körjegyzőség iratai 1888-1950. 697 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában 120 0 négyszögöl, ebből juttattak 30 kat. holdat a Vitézi Széknek, 1200 négyszögölt pedig Láng József budapesti lakos, m. kir. államrendőrnek.200 A Pick-féle birtokból - 638 kat. hold - az Országos Földbirtokrendező Bíróság 37793/1924. számú végzésével megindult póteljárás során a nagykanizsai ügyészségi fogház céljára elvehető területet szintén igénybevételre javasolta a Törvényszék. Két évvel később Pick György mentesítést kért a 40 kat. holdon felüli földjei részére, kérését elutasították.201 A bíróság a földdarabok helyét is megjelölte: „Az egyes parcellák észak-déli irányban úttól-útig hasttassanak ki, mégpedig a házhelyeknél átlag 8 öl szélességben, s amennyiben az így nyert parcella nagyobb lenne a juttatott 400 négyszögöl házhelynél, a többlet meghagyható az illetőnek bel-sőség gyanánt, viszont ennyivel kevesebbet kap az illető szántóföldből... A házhelyek a nagykanizsai út mentén délnyugat-északkelet irányban hasttassanak ki!"202 Elek Ernő és Géza fellebbezett birtokrészük igénybevétele ellen, érvelésük szerint a 30 kat. hold 1200 négyszögöl lefoglalása a birtok maradandó részén az okszerű gazdálkodás folytatását, tekintettel a két szeszgyárra, veszélyeztetné, továbbá, mert a szóban forgó te-rületet a háború alatt nem nyerészkedési szándékból, hanem a birtok kiegészítése céljából vásárolták. Hertelendy Andorné a kisajátított földjének alacsony osztályba sorolását kifogásolta, mert szántóföldjét (1 kat. hold megváltási ára 1320 pengő) legelőnek (megváltási ára 276 pengő) minősítették, és rétterületéért is magasabb (428 pengő helyett 512 pengő) besorolást kért. Az OFB a szóban forgó fellebbezéseket elutasította.203 Korpavár-Palin gazdaságainak száma és nagysága (1924-1930)204 Sorszám Gazdaságok területi csoportjai (holdban) A gazdaságok A gazdaságok száma területe (hold) száma területe (hold) 1924-1925-ben 1930-ban 1. 0-1 34 25 535 267 2. 1-5 124 241 204 392 3. 5-10 17 121 30 217 4. 10-20 15 197 12 165 5. 20-50 5 145 9 249 6. 50-100 3 229 6 466 7. 100-200 2 322 2 213 8. 200-500 3 989 2 651 9. 500-1000 1 608 1 504 10. 1000-----Összesen 204 2876 801 3124 A földreform térségünk falvaiban sem járt radikális változással. A birtokszerkezetben an-nak ellenére sem történt fordulat, hogy a század elején többször is parcelláztak. A számos igénylő közül a szerencsésebbek is átlagosan csak 1,84 kat. hold földet kaptak, összesen 181 200 Uo. 201 Uo. 202 Uo. 203 pjck György földjeinek további sorsát nem ismerjük, de ismert, hogy volt neki 624 holdja Toronyban, Vas m. Szombathelyi járásában. Lásd: Gazdacímtár, 1925. 204 MNL ZML Helytörténeti Lexikon (Kézirat). 698 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában kat. holdat - pénzügyi alátámasztás nélkül! Termőföldhöz 58, házhelyhez pedig 40 személy jutott. A földhöz jutottak körében nemsokára elkezdődött az építkezés. A házak száma a háború előtti állapothoz képest megduplázódott: 53-ról 108-ra nőtt. A házak többsége (66,6%) már téglából vagy kőből készült, s 93 épület tetőzete cserép vagy pala. „A puszta csakha-mar eltűnt és ma már községi jellegű."205 A paliniak egyre több szállal kötődtek a városhoz, Nagykanizsa már nemcsak felvevő piacuk, hanem munkahelyet is kínált számukra.206 Palin 100-500 hold közötti birtokosai 1935-ben207 Földbirtokos neve és lakása A birtok nagysága Szántó Kert Szőlő -w vQJ ea Legelő Erdő + kat. ho id Elek Géza Muraszerdahely 114 82 11 -13 2 -6 Korpavári legeltetési társulat 127 1 --42 84 --Nagykanizsa város 505 23 -7 --475 -özv. Nóvák Jánosné és társai 202 131 1 -52 17 -1 Rubint Károlyné Korpavár 323 203 7 -43 34 32 4 Somogyi Gyula Korpavár 328 200 4 -33 45 36 10 Összesen 1599 640 23 7 183 182 543 21 Korpaváron nem volt közép- vagy nagybirtok, de voltak kielégítetlen földigénylők, szá-mukat forráshiány miatt nem ismerjük. A parasztság parcellái egyre zsugorodtak. Az 1935-ben végrehajtott földbirtok-statisztikai felvétel szerint Korpavár-Palinban a határ 52,7%-a maradt a közép-, illetve a nagybirtokosok kezén, a megyei átlag 33% volt! Az egy kat. hol-don aluli gazdaságok 267 holdat, vagyis az összterület 8,5%-át birtokolták. Az 1-10 holdas kisgazdáké volt Zala megyében a mezőgazdasági terület 78,3%-a, Korpaváron 19% volt az arány. A 10-100 holdas gazdaságoké - köztük a 60-70 holdat vásárolt kereskedőké - lett a földek 28%-a.208 Növekedett az agrárnépességen belül a törpebirtokosok és - különösen Pa-linban - a nincstelenek száma. Helyzetüket még kilátástalanabbá tette, hogy a két háború között nem voltak nagy közmunkák, vasút- és útépítések, vízszabályozás, másrészt az USA elzárkózott újabb emigráns tömegek befogadása elől.209 Az említett földtörvény tehát nem oldotta meg a társadalom legnagyobb problémáját, de jelentős kezdeményezésnek bizonyult, hiszen az új nemzedéket folytatásra késztette. A gazdaságok helyreállítása az 1920-as évek második felében gazdasági fellendülést, az életkörülmények és az egészségügyi ellátás általános javulását eredményezte, de a vi-lággazdasági válság (1929-1933) az értékesítés akadályozását, nagyarányú árcsökkenést is hozott magával.210 Az 1930-as évek közepétől ismét felemelkedés kezdődött; a fejlődés nem-csak elérte, hanem meg is haladta a válság előttit. Korpavár mezőgazdasági területe érdemlegesen nem változott, csak minimális csök-kenés (67 hold) jelentkezett. Módosult viszont a szántóföld (a határ 48%-a) belső szerkezete 205 Zalavármegye ismertetője, 1935.1. 240. A népesség gyarapodása, a házépítési-, illetve a telekszerzési kedv a század második felében is folytatódott, s 1960-ban 212 házban 1024 fő lakott. MNL ZML Helytörténeti Lexikon. 206 A lakosság döntő többsége (70,4%) földművelő volt. Az 1930-as évek végén 55 fő dolgozott az iparban, 22-en az építőiparban, míg 11 fő bányász volt. Lásd: Népszámlálás, 1941. II. kötet. 207 Gazdacímtár, 1935 alapján. 208 Uo. 209 Romsics, 1999/b 197.p. 210 Uo. 165.p. 699 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában a gabonatermelés - különösen az olcsóbb amerikai és a kanadai búza beáramlása óta -mérséklődött, viszont nőtt a takarmány- és a kapásnövények, a burgonya és a kukorica vetésterülete. Mivel a paraszti dűlők egyre kisebb részekre darabolódtak, a kevés földön gazdálkodó parasztságot, az állattartás mellett az intenzívebb ágazatok növelésére késztet-te. Palinban kifejlődött a kertkultúra, általában a lakosság számára fontos bevételt jelentett a gyümölcstermesztés. A háború előtti mennyiségi felfutást követő külterjes művelési mód - elhanyagolt nö-vényvédelem, a talajutánpótlás hiánya - nem változott; a nagyobb gondozást nem igénylő, de nagy hozamú fajtákat kedvelték. A szilva népszerűsége egyre nőtt, egyrészt a termékét felvásárolta az Elek-uradalom - mint már említettük, birtokán három szeszfőzde is műkö-dött -, másrészt különösebb gondozást nem kívánt, talajigényessége minimális és általában magról helyben is szaporítható. A szilva mellett hamar elterjedt az őszibarack, a szőlőben köztesként ültették, de telepítették a kipusztult szőlők helyére is. A kisgazdák is szívesen termesztették az újfajta gyümölcsöket, az uradalmi kertészet például szolgált és segített a korszerűbb kertészeti kultúra megismertetésében és alkalmazásában. A szőlő szinte őshonos volt a Korpavárhoz tartozó Förhénc-hegyen, ahol a szőlősgazdák már 1761-ben barokk stílusú kápolnát építettek, majd 1929-ben a szeptember 20-i közgyűlé-sükön érdekeik védelmében hegyközséggé alakult. A háború után itt is terjedt a bőven ter-mő és a különböző gombás betegségeknek ellenálló direkt termő fajta, a noha, s kismérték-ben ugyan, de megjelent a csemegeszőlő is. Szőlőtermelésükre is jellemző, hogy még nem ismerték szélesebb körben a korszerű termesztési és védekezési módszereket. Mindkét tele-pülésen szerveztek telente ismeretközlő előadásokat, de a személyi feltételek nemléte miatt hiányzott a már több gazdaságban alkalmazott új mezőgazdasági technikák ismertetése.211 Bár a szántóföld és a rét aránya (3:1) nem volt kedvező, s szűkös volt a legelőtér, 267 kat. hold, a gazdálkodás fő ágazata Korpavár-Palinban mind a paraszti, mind az uradalmi gaz-daságokban az állattenyésztés, főként a szarvasmarha tartása maradt. Az állat jelentette a legfontosabb piacra vihető terméket. Az állattartás alakulása Korpavár-Palinban (1911-1936)212 Az állatlétszám a szarvasmarha kivételével meghaladta az első világ-háború előtti szintet, s minőségi ösz-szetételében is sokat javult a két világ-háború közötti időszakban. A fejlődés egyik mutatója a pirostarka szarvas-marha (szimentáli fajta) térhódítása, igavonásra is alkalmas és több tejet és húst szolgáltatott. Bálint Károlyné palini gazdaságában a cselédek névsorában szerepel a vajmester és a tejes-kocsis is, valószínű, hogy már a kanizsai piacon is megjelent a tej. Jelentősen gyarapodott a sertésállomány, s ezen belül a mangalicák mellett a hússertések száma: 44%, míg 1911-ben az egész állományból mindössze 2 db volt hússertés. A lovak számának növekedése részben a paraszti gazdaságok elmaradottságára; rész-ben az uradalmi bérmunka, fuvarozás vállalására utal. Igavonásra még 34 db tehenet és 81 ökröt is használtak. A két palini uradalom már rendelkezett korszerű mezőgazdasági eszközökkel: cséplőgép, elevátor, kaszáló- és vetőgép, tengeri-morzsoló, szecskavágó és ré-pazúzó is szerepelt az 1936. évi összeírásokban. A közép- és nagybirtokon megjelent a trak-211 A községek vezetőinek erre irányuló hajlandóságára utal, hogy az iskolai gyakorló kert céljára kijelöltek 1000 négyszögöles területet, de hasznosításra a személyi feltételek hiánya miatt elmaradt. Uo. 212 Állatszámlálás, 1911. 178-181.p.; illetve MNL ZML V. Községek. Korpavári Körjegyzőség iratai. Állatösszeírási lap 1936. évre. Év Szarvasmarha Ló Sertés Juh 1911 443 98 368 -1936 356 108 617 12 700 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában tor is, a palini uradalmakban még hiányzott, de Elek Géza birtokán a kámáncsi cselédek nyilvántartásában már szerepel a traktoros és a gépész is.213 A juhtenyésztés a gyapjú árának esése miatt a nagyobb gazdaságokban megszűnt, csak a kisgazdák folytatták még a juhtartást. A gazdasági fejlődéssel egyidejűleg, azzal kölcsönhatásban a népesség is jelentősen nö-vekedett Korpavár-Palinban a két világháború között. A szaporulat 1921 és 1930 között 11,4.214 A harmincas években átlagosan a születések száma 21, a halálozás 9 fő, 1938-ban pedig 22-9 volt az arány. Az 1935. évi megyei jelentés is arról számolhatott be, hogy a korpavári jegyzőség területén az egészségügyi ellátottság kiemelkedően jó. Palin azon köz-ségek közé tartozott, ahol vállalták - a főszolgabíró 1936. évi leiratára válaszolva - uszoda létesítését, számítva természetesen a nagykanizsai járás által „kilátásba helyezett 200-250 pengő támogatásra".215 Ebben az időben a bábaasszony végezte az egészségvédelmi teendő-ket, Palinban már 1927 óta széleskörű gyakorlattal, oklevéllel rendelkező szülésznő műkö-dött.216 A lakosság száma a háború előtti 619-ről (Palin 271, Korpavár 348 fő) 1939-re 812 főre nőtt, a gyarapodás 193 fő. Segítették a növekedést a jegyzőséghez tartozó majorok, puszták lakói is: Lazsnakpusztán 1910-ben 24 fő élt, 1930-ban 46 fő. Ugyanekkor Kámáncspusztán 9, illetve 34 fő lakott. Kedvező volt a társadalom koronkénti szerkezete is: 148 fő (18,2%) a 6 éven aluliak száma a 60 éven felülieké negyven (4,9%).217 A létminimum alatt élők számának kimutatásában Korpavár 21 cigány személlyel sze-repel, zárójelben megjegyezve, hogy 10 fő gyermek. A körjegyzőség irattárában első ízben történt említés a cigányságról. Később, az 1941/42. tanévben a 18 első osztályos közül már 11 fő volt cigány származású!218 A korpavári jegyzőség két nagyobb településen (Palin és Korpavár) folyamatosan működött az egytanerős népiskola: Palinban egy voltistállóból le-választott helyiségben, Korpaváron pedig váltakozva egy-egy családi ház éppen szabad szobájában. Mindkét település vezetősége fontosnak tartotta a tanulás feltételeinek javítá-sát; a jegyzőség 1935. évi költségvetésében pl. szerepel a „ tanító lakásban 6 lámpahely kialakí-tása és a tanteremben 1 db húzó lámpa felszerelése". A képviselőtestület iskolaépítésről hozott határozatot Korpaváron 1936-ban. Felterjesztésükre a megyei közgyűlés 1938. május 1-én hozott egyhangú döntést, hogy „államsegélyből 2 szoba-konyhás lakásból és 60 tanköteles részére szükséges tanteremből álló főépület és a szükséges mellékhelyiségek épüljenek."219 A tervezett épület 1939-ben készült el, s az 1939/40. Tanévben, pontosabban 1940. február 12-én elkezdődhe-tett a tanítás. Beiratkozott 67 tanuló, a beíratási díj 1 pengő, fizetése alól 17 tanuló kapott felmentést. A tanulók többsége korpaváron lakott, 29 tanuló Kámáncspu.sztáról, 10 pedig Zsigárdpusztáról járt be Korpavárra. Könyvtára nem volt az iskolának, Gross Tibor zsigárdi földbirtokos és Elek Ernő adományából vásároltak a „szegény tanulók" részére tanköny-veket. Arra a kérdésre, hogy kielégítő-e a tanulók táplálkozása, ruházata és tan- és írósze-rekkel való ellátottsága, Szekeres Piroska tanítónő a tanulók 40%-ának taneszközökkel való ellátottságát gyengének, 30%-ának a ruházatát és táplálkozását rossznak minősítette.220 Annak, aki a 6. osztály elvégzése után nem folytatta felsőbb iskolában tanulmányait, a három évfolyamú továbbképző iskolát kellett látogatni! Korpaváron a tanulók többsége nem jutott el a 6. osztályig, általában évenként minden harmadik tanuló iratkozott be a to-213 Kámántson az 1930-as években mészkőbánya és mészégető is működött. MNL ZML V. Községek. A Kor-pavári Körjegyzőség iratai 1888-1950. Cselédek névsora, 1936. január 1. 214 Népszámlálás, 1930.1. kötet. 215 Lásd: 213. számú lábjegyzet hivatkozása. 216 Zalavármegye ismertetője, 1935. III. 80.p. 217 Népszámlálás, 1941. 218 MNL ZML V. Községek. A Korpavári Körjegyzőség iratai 1888-1950. 219 Uo. 220 Uo. 701 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában vábbképzőbe . Az iskolák ígért támogatása csak a nagyobb és szerencsésebb falvakig hatolt, de a pusztákat, majorokat, illetve azok gyermekeit még nem érte el. A felnőttek téli tanfolyamai is csak az írás és az olvasás elsajátítását segítették, a kez-dő gazdák számára különösen fontos agrárgazdasági ismeretek terjesztése késett. A kor-pavári továbbképző iskola sem lett gazdasági, hanem csak általános jellegű. Jelentős volt az analfabetizmus folyamatos csökkenése: a hat évnél idősebb lakosság körében 12,9%-ra, a Nagykanizsához közeli Lazsnakpusztán 19,5%-ra, de a külterületen élőknek még 31%-a nem tudott sem írni, sem olvasni! A népesebb településeken az iskolázottság területén bi-zonyos fokú mobilitás - a tehetősebbek között - kimutatható, két fő középiskolát végzett, négy fiatal pedig 1940-ben középfokú iskola 2. illetve a 3. osztályába járt.221 A harmincas évek elején, a gazdasági válság hatására a szegényparasztság és a kispol-gárság körében Zala megyében is megerősödtek a szekták és a szélsőséges politikai moz-galmak (kaszáskeresztesek, nyilasok) de térségünkben a nyilasoknak sem volt befolyása.222 A lakosság homogén katolikus, többségük hitbuzgó; 25-30% vasár- és ünnepnapokon temp-lomba járt, alkalmilag általában Korpaváron 15-20, Palinban pedig 40-45 fő bérmálkozott. Palinban a hívők száma 650 fő, Korpaváron 148 volt. Mindkét filiában 1933 óta működött az Actió Catholica szervezete és a három évenként választott 14-14 tagú képviselőtestület.223 Az 1935. évi országgyűlési választások során, egyhangúlag gróf Bethlen Istvánt válasz-tották képviselőjüknek. A fentiekkel egyidejűleg szokatlan fejlemények nyugtalanították az eseménytelen vidéki életet. Toborzók csábítgatták a szerveződő hadseregbe a fiatalokat. Többségük lanyha érdeklődéssel fogadta a lelkes katonákat, a lakosság pedig érthetetlenül nézte a nemrégiben alakult leventeegyesület tagjainak test- és menetgyakorlatait, fegy-verhasználatról tartott foglalkozásait, s csak akkor kezdtek az események világossá válni, mikor egyre gyakrabban érkeztek a SAS behívók a falvakba, s el kellett hagyni a családot, a kemény munkával összekuporgatott földet, nem is sejtve, hogy történelmünk legpusztí-tóbb háborújának előjátéka kezdődött. Resume Die Geschichte von Palin und Korpavár in der Zeit der Verbürgerlichung Das Schicksal von Palin und Korpavár veränderte sich in der Zeit der Kapitalismus im Vergleich zu den vorangehenden Perioden deutlich. Die Erbfolger von János Inkey verkauften die von Gross-Canisa nördlich liegende Herrschaft - die grundsätzlich aus Dörfern mit kleiner Bevölkerung bestanden - an die belgische königliche Familie. Der neue Besitzer verwaltete das Besitztum am Anfang durch seine örtliche und besiedelte Mannschaft, danach verpachtete er die Herrschaft, und gegen 1889 begann die Verwertung des Großgrundbesitzes in kleineren Teilen. Dieser Prozess fiel mit dem Raumverlust der heimischen Latifundien zusammen, aber war ganz im Gegenteil mit dem Funktionieren der nachbarlichen Gross-Canisaer Domäne. Durch die Zerkleinerung zerfiel die Paliner Domäne in mehreren kleineren Mittellandsitzen. An einem Teil der mittleren Grundbesitze wurde 221 Népszámlálás, 1941 adatai alapján. 222 Lásd: Vonyó, 1994. munkáját. 223 VÉL. Hitéleti jelentések 1930-1948. 702 Gó''cze Rezső: Palin és Korpavár története a polgárosodás korszakában anspruchsvoller Landwirtschaft ausgebaut, aber da waren auch einige Einheiten, an denen eine rückständige Arbeitsqualität herrschte. Zugleich versuchten die Dorfleute gleichzeitig von ihren kleinen Grundbesitzen im Schatten der Großlandbesitz ihr Auskommen zu finden. Die da lebenden beschäftigten sich überwiegend mit Landwirtschaft; wegen der wenigen Acker hauptsächlich mit Tierhaltung, sowie mit Weinanbau und Weinbau. Die Bevölkerung pflanzte sich doch langsam fort, und gleichzeitig wurden immer mehr kommunalen Institutionen organisiert (Schule, Vereine, ärztliche Versorgung usw.). Im Jahr 1923 wurde die Korpavärer Kreisnotariat (mit Paliner Sitz) gegründet. Der Streik der Erntearbeiter und Dienstboten spiegelt die vorhandenen sozialen Spannungen wieder. Die Probleme der Armut wurden im Jahr 1920 dadurch vermindert, dass bei der Bodenverteilung 181 Joche Boden verteilt wurden. Zwischen den zwei Weltkriegen verbessere sich die Infrastruktur der Dörfer, die elektrische Beleuchtung erschien und die Gebäude wurden bereits aus Ziegel oder Stein gebaut. The History of Palin and Korpavár in the Era of Embourgeoisement The destiny of Palin and Korpavár considerably changed in the era of the capitalism compared to the previous eras. The inheritors of János Inkey sold the manor north of Nagykanizsa, consisting of typically low populated villages, to the Belgian royal family. The new owner initially managed the estate through its local and own fellows, and then they let out the manor, and around 1889 the selling out of the latifundium through smaller territories finally began. This process coincided with the losing ground of the domestic latifundia, but it was exactly the opposite to the operation of the neighbouring manor in Nagykanizsa. As a consequence of the fragmentation, the manor of Palin broke up into many smaller middle-domains. Qualitative farming was established on a fraction of the middle-domains, but there remained units where low efficiency work was carried out. At the same time, the population of the villages tried to earn their living from their small farms in the shadow of the latifundium. These people dominantly worked in agriculture, owing to the little arable lands primarily in stock-farming, and also in grape- and wine production. Nevertheless, the population slowly grew, and simultaneously more and more public institutions were organized (school, associations, medical care etc.). In 1923 the Korpavár Notarial District (with Palin seat) was established. The existing social tensions were reflected by the strike of the harvestmen and handmaids in 1905. The problems of the poverty were somewhat mitigated by the re-allotment of land in 1920 when 181 acres were distributed. Between the two World Wars the infrastructure of the villages improved, electric lightning appeared and the buildings were already built of brick or stone. Czupi Gyula - Kardos Ferenc MIKLÓSFA TÖRTÉNETE 1850-1945 KÖZÖTT Nagykanizsa Miklósfa városrészének 1849-1945 közötti történéseit idézzük föl moza-ikszerűen e rövid tanulmányban. Áttekintésünkben a korabeli falu életének sok területé-re kitérünk, de főként a Nagykanizsához fűződő kapcsolatokat emeljük ki. Nagykanizsa iparosodása, a Déli Vasút Társaság megjelenése a miklósfaiak számára is jóval több lehe-tőséget kínált a korábbiaknál a gazdálkodás, a kereskedés és a hivatalos ügyek intézése terén. Mindez törvényszerűen vezetett a Somogytól való elszakadás, Zalához, leginkább a Nagykanizsai járáshoz tartozás gondolatához. Tanulmányunkban e változást hangsúlyo-san mutatjuk be. 1. Miklósfa a magyar közigazgatásban Pesty Frigyes 1864-ből, Szörcsöky Ádám jegyzőtől származó leírása szerint: „Horvát-Szentmiklós falu Somogy megye Marcali járás Csurgói kerületben .... határa foglal magában 5167 cataster holdakat, lakosai magyarok és horvátok."1 Miklósfa közigazgatási besorolása nem válto-zott az 1848-at követő száz esztendőben. Ennek ellenére mozgalmas korszakot tudhat maga mögött részben a polgári közigazgatás kialakítása és folyamatos változásai miatt, részben pedig azért, mert ebben a száz évben több alkalommal is eljárás folyt a Miklósfa és a kora-beli körjegyzőségéhez tartozó települések Zalához, a Nagykanizsai járáshoz csatolása kér-désében. E mozgalmas időszak Miklósfa hivatalos neveinek változásaival is jól érzékeltethető.2 1851-1872 között „Szent-Miklós", 1872-1895 között „Horvát-Szentmiklós", 1895-től „Somogy-Szent-Miklós,"3 1908-tól pedig „Somogyszentmiklós"4 a település neve. Miklósfa 1948. au-gusztus l-jétől Zala megyéhez tartozott, ekkor a falu képviselő-testülete szerette volna a ,Zalaszentmiklós" nevet használni5, de erre már nem került sor, a Belügyminiszter 1950-ben Miklósfára változtatta a település nevét, a közgyűlés utólagos „jóváhagyásával".6 Miklósfához több külterületi lakott hely is tartozott korszakunkban. 1848-1945 között mindvégig szerepel a helynévtárakban Móriczhely. A Szentgyörgyvári-hegy 1873-tól sze-repel a lakott helyek között. Szaplányos 1892-ben szerepel először, mint külterületi lakott hely, később előfordul, hogy az itteni erdészház, a csőszház és a malom külön szerepel az összeírásokban. 1873-1880 közt említik Nyitra7 pusztát, egy helyütt Nyitra malom alak-ban is, 1882-1888 között a Pádi malom, 1836-ban Szent Pál puszta (Hamuház) jelenik meg külterületként, de az utóbbi a somogyszentmiklósi uradalom pogányszentpéteri birtokain feküdt. A Czurek puszta 1880-1910 között volt lakott. 1 Pesty,2001. 303.p. 2 Átnézett helységnévtárak (év, oldalszám) 1873. 50. p„ 1877. 36. p„ 1888. 221. p„ 1892. 974. p„ 1895, 216. p„ 1900. 91. p., 1902. 389. p„ 1907. 58. p„ 1913. 367. p. 3 1895. május 2-tól változott meg neve Horvát-Szent-Miklósról Somogy-Szent-Miklósra a 45.221/V.-a/1895. Bm. sz. rendelet ételmében. Lásd Récsei 2009. 227.p. Egy másik forrás szerint a körjegyzőség neve 1895 és 2008 között Szentmiklósi körjegyzőség volt. Lásd Récsei - Leidecker, 2006. 40-41.p. 4 A leírásokban teljes következetlenséggel kötőjelesen, tetszőlegesen Szent, Szt. rövidítéssel, tagonként kis-és nagy kezdőbetűkkel is szerepelt a település neve, akár egy iraton belül is fellelhetők ezek az eltérések. 5 MNL ZML V. 1773.1948. október 4-i rendkívüli ülés, 10/948. képviselő-testületi határozat. 6 MNL ZML V. 1773.1950. október 7. ülés ahol „tudomásul veszik". 7 Zala megye földrajzi nevei, 1964. 253.p. 708 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között 224. kép: Horvátszentmiklós és a Szentgyörgyvári-hegy 1.1. Miklósfa: Somogy vagy Zala? A dualizmus időszaka jelentős, mélyreható változásokat hozott a települések köz- és önigazgatásában. Kialakult egy új, polgári közigazgatási rendszer, támaszkodva az 1848-as, a polgári közigazgatás kereteit megadó törvényekre, a községi és városi közigazgatási hagyományokra.8 A polgári közigazgatás kialakításának része volt a vármegyei közigazga-tás áttekintése, átszervezése is. Az 1873-76-os „közigazgatási területrendezés"9 alapelve a vár-megyék területének és adózó népessége számának arányosítása, ami az átlagosnál kisebb területű, adózó népességű vármegyék érdekével is egybeesett, hiszen a törvényhatósági törvény10 alapján a vármegyék saját költségvetéssel és saját adókivetési jogosítványokkal is rendelkeztek. E területrendezés folyamatában születtek olyan kérelmek a megyehatárszéli települések részéről, melyek a közelebbi, vagy nagyobb járási székhelyhez csatolást indít-ványozták, köztük a nyugat-somogyi falvakéi is. 1874. szeptember 10-én Horvátszentmiklós több környező településsel (Liszó, Bagolasánc,11 Surd, Belezna, Zákány) együtt - utalva arra, hogy először már 1872-ben (a községi törvény kapcsán) kérték azt - kezdeményezte Somogy vármegyénél a Nagyka-nizsai járáshoz, ezzel gazdasági és közlekedési kapcsolatok okán a Zalához tartozást. E kérelem hosszabb szövegrészlete nemcsak az átcsatolást indokolja, hanem a Somogyhoz való kötődés történetiségét is felvillantja, illetve megfogalmazza, hogy Zala megye kor-mánypárti javaslat szerinti területi és ezzel együtt járó vármegyei jövedelemcsökkenését 8 Lásd az egész fejezet tekintetében is Csizmadia 1976.101-160. p. 9 Csizmadia, 1976.145.p. 10 1000 év törvényei. 1870. 22. tc. 11 Bagolasánc kisközség neve is sokféle írásmóddal szerepel a hivatalos iratokban: Bagolya, Bagolasáncz, Bago-la-Sáncz. Határához tartozott időszakunkban Kis- és Nagyfakos is, ma mindegyik településrész Nagykani-zsa része. Tanulmányunkban, ha nem a forrás szó szerinti közlésében fordul elő, a Bagolasánc névformát használjuk. 709 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között ( a Balatonfüredi járás áttételét Veszprém vármegyéhez) ellensúlyozhatná a somogyi falvak áthelyezése, s ez elviselhető veszteséget jelentene Somogy számára. „Kik alázattal alulírt községek ősi időktől fogva Somogyvármegyéhez vannak bekebelezve, melynek székhelye Kaposvár tőlünk 10-12 mérföld távolságra fekszik. Utókori kegyelettel beismerjük, hogy amidőn őseink a megyéket felosztván községeink határait Somogy megyéhez csatolták, ezen felosztás az akkori viszonyok és körülmények tekintetbe vételével nem csak teljesen helyes, hanem a legész-szerűbb is volt. E beosztás az 1848-ik és előtti, sőt az arra következő abszolút uralom korszakában se volt legkisebb hátrányunkra, mivel azon időben a volt jobbágyság minden törvénykezési és árva ügye a bírói hatósággal felruházva volt uradalomnak hatósága alá tartozván helyben, vagy legalább az uradalom közel eső székhelyén intéztetett el. Az 50-es években pedig a tág illetékességgel felruházott és k(irályi) szolgabíróságnál felmerült minden ügyünk elintézését könnyen elérhettük és legfeljebb fontosabb büntető ügyekben kellett egyes polgártársainknak tanúként a távol eső megyei székhelyen, Kaposváron megjelenni. Azonban a körülmények gyökeresen megváltoztak. Jelesül a kereskedés és ipar élénkülése, a forgalom naponkinti növekedése, a közlekedés gyorsasága oly új viszonyokat terem-tettek, melyekről őseink nem is álmodtak. Ezeken kívül számos ügyeink fordulnak most elő, melyek elintézésére egyedül a megyei székhelyén létező központi hatóságok az illetékesek, sőt ami a legfőbb: 1862-ik évben Somogy megyében életbe lépett a telekkönyvi intézmény, melynek örömmel elismerve jótékonyságát csak úgy - és akkor élvezhetnénk valódilag, ha a telekkönyvi hatóság rendkívüli távol-sága miatt annak minden jogügylet megkötése előtt kívánatos betekintése ... fáradságunkba nem ke-rülne. Mint említenénk megyénk székhelye Kaposvár tőlünk 10-12 mérföld távolságra fekszik és így, ha bármely ügyben odavándorolni kénytelinittetünk, ezen út még a nyári holnapokban is három napi időnket veszi igénybe, míg a 4 téli holnapban, az őszi esőzések, hózivatarok és tavaszi fagy felfakadása által előidézett utaink szomorú állapota az odamenést csaknem lehetetlenné teszi. Ha ennek ellenében tekintetbe vesszük, hogy Nagy Kanizsa város Zala megye főhelye 1/2-1 1/2 órányi távolságra fekszik csak, lehetetlen fel nem ébredni azon óhajnak, hogy bárha oda tartozván mindennemű ügyünk elintézését ott szorgalhatnánk ... alázatos esedezésünket a következő érvekkel támogatjuk: 1., Bennünket mindennemű üzleti összeköttetésünk Nagy Kanizsához köt, ide szállítjuk minden termékeinket, annak vásárain szerezzük be a szükségleteinket és értékesítjük viszont szorgalmunk gyümölcsét, sőt még a legkisebb élelmiszereket is annak hetivásáraira hordjuk, ide küldjük fiainkat oskolába. Míg ezen járásunk székhelye Csurgó, ezen megyénk székhelye Kaposvárral a legcsekélyebb magán üzleti összeköttetésben nem állunk, miből önként következik, hogy az utóbbi helyekre csak ak-korjutunk el, ha megjelenésünk hivatalosan igényeltetik, míg az elsőt gyakran, sőt majdnem minden héten látogatván piaczi és egyéb teendőink mellett a hatóságok előtti ügyeinket is könnyen elvégez-hetnénk. 2., Somogy megye a Dunán túliak között most is a legnagyobb, és ha a kormányi előterjesztés szerint Zala megyének Veszprém megyét erre sarkaló, törvénykezési tekintetben már is a veszprémi törvényszék alá tartozó vidéke véglegesen ide kebeleztetik be kiterjedésre nézve Zalát tetemesen felül fogja múlni, márpedig ha az önkormányzat költségei minden törvényhatóság által az állam közvetítése nélkül leendnek fedezendők, a méltányosság úgy kívánja, hogy ezek lehetőleg egyenlő adóképesség és kiterjedése acrontiroztassanak. 3., Ha igazságos esedezésünk meghallgatását elérni sikerülne is Zala megye balatonfüredi vidéke a kormányzati előterjesztés szerint Veszprémhez csatoltatnék, a dunántúli megyék között Somogy még mindig a legnagyobb kiterjedésű megyék elseje maradván az önkormányzat költségeinek beszerzésére elég bő adóalappal birandana. 4., Élénk fontosságú ránk nézve provintialis szempontból a kérelmezett beosztás, mivel az 1868-ik évi 54-ik törvény szerint árváink felett a gyámhatóságot kizárólag a te(kintetes) megyei árvaszék, in-gatlan birtokaink felett pedig a birtok bíróságot a kir(ályi) törvényszék gyakorolja. Forduljon tehát elő bármely haláleset és legyenek ott kiskorúak érdekelve, vagy a legkisebb birtokváltozás (akár adásvevés, 710 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között akár csere, akár örökösödés útján) kénytelenítve vagyunk jelenleg a feletti távol eső s rossz utakban csak is Kanizsán át megközelíthető Kaposvárra vándorolni, melynek kellemetlenségeit, költséges voltát már nem egy polgártársunk megtanulta megismerni s különösen, akkor, ha téli időben egy bizonyos napra beidéztetvén a legrosszabb út és idő daczára oda utazgatni kénytelen. Míg kérelmünk meghall-gatása esetén Nagy Kanizsa közelsége miatt helyzetünk tetemesen könnyebbülne. Miután pedig a mi szerény felfogásunk szerint a törvényhozásnak egyik fő feladata, hogy az ál-lami érdekek első sorbani megóvása mellett a provintiák méltányos igényeit is tekintetbe venni, az adózó polgároknak olcsó és könnyű igazságszolgáltatást eszközölni s őket azon hatóságok alá utasítani, mely a terület geographiai fekvése, összeköttetéseik, és egyéb viszonyaiknál fogva a lakosságra nézve legelőnyösebb, miután továbbá ezen kérelmezett beosztás által állami érdekek semmi tekintetben sem érintettek, miután végre a méltányosság kívánalmának is megfelelnék hisszük, hogy amennyiben a ki-sebb Zala megye eddigi területének egy részét Veszprémnek átengedni, az adóképesség egyenlőségének helyre állítás a dunántúli megyék között legnagyobb szomszédjától nyerjem némi kárpótlást. Ennél fogva megújítjuk azon alázatos esedezésünket, hogy az alulírott községeket Zala megye nagy kanizsai járásához beosztani, s a magas királyi (minisztérium) törvényjavaslatát ily szellemben módosítani méltóztassék. Hódoló tisztelettel és fiúi bizalommal vagyunk a mélyen tisztelt Képviselőháznak legalázatosabb szolgái. Horvát-St Miklós község nevében, Liszó község nevében, Surd község nevében, Belezna község nevében, Bagolya község részéről, Zákány község részéről.12 A kérés indokoltságát mind a hat településen megvizsgálták, s a alszolgabíró azt állapí-totta meg, hogy Miklósfa és Surd községek esetében erőteljes a szándék a szoros és fejlett nagykanizsai gazdasági kapcsolatok miatt, a többi település e két hangadó falu hatására döntött így, kérésüket vissza is vonnák. Somogy vármegye elsősorban a történeti hagyo-mánnyal, a megye adózó népessége és területe megtartásával és a Csurgói járás működő-képességének fenntartásával indokolta a kérés elutasítását, s egyúttal jelezte, hogy áthelye-zés esetén Baranya, vagy Veszprém megyei településekre tartana igényt. Az alszolgabíró megállapítása mögött - ez érezhető ki az iratokból - a hatalomtól való tartózkodás, kisebb községekben a hatalom túlzott tisztelete és az a gazdasági érdekkülönbözőség húzódott meg, mely a kisebb, zártabb gazdaságú települések és a gazdaságilag fejlettebb s már akkor Nagykanizsával élénk gazdasági kapcsolatokkal rendelkező két uradalmi központ (Mik-lósfa és Surd) között feszült. Ebben az eljárásban, és a későbbiekben is tetten érhető, hogy a miklósfaiak nem So-mogytól akartak elszakadni, minden megnyilatkozásukban a somogyi identitás jelenik meg, Zalaegerszeghez semmiféle kötődést nem találunk, csak Nagykanizsához, a Nagyka-nizsai járáshoz vonzódnak, ami viszont lehetetlen volt megyeváltás nélkül. Miklósfa Zalához csatolása 1892-ben került az országgyűlés elé, a törvényhatóságok ren-dezésének 1891-ben megkezdődött vármegyei és törvényhatósági átszervezése kapcsán. A többiek - úgy tűnik - ekkorra lemondtak korábbi szándékukról. 1892. április 2-án terjesztet-te elő, ekkor már csak két község, Bagola-Sáncz és Horvát-Szent-Miklós kérvényét Széli Ákos jegyző.13 Az ehhez kapcsolódó felszólalásban Horváth Béla, a kérvényi bizottság előadója így összegezte a kérés indokát: „... azon indokból, hogy részben a közigazgatási, részben az állami hatóságok oly messze esnek tőlük, hogy a legnagyobb fáradságukba kerül székhelyüket fölkeresni." Az előadó szerint Somogy azzal utasítja el a kérést, hogy azt minden megyeszéli település kérhetné, és ez a „pótadókat illetően visszás helyzet"-eket szülne. Azt javasolja, a kérést a 12 MNL SMLIV. 414. Csurgói járás főszolgabírói iratai 4547/1874. 13 Az 1892. évi február hó 18-ára meghirdetett OKN 76-78.p. 27. Országos ülés, 1892. április 2. 711 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között belügyminisztériu m vizsgálja meg. Hévizy János Nagykanizsa országgyűlési képviselője14 bővebb, a kérést támogató hozzászólásában már Nagykanizsa is megjelenik: „Kanizsa ezen községek tőszomszédságában fekszik. Oda járnak eladni termékeiket, amelyekből azután Somogy vár-megyének és az államnak költségeit akarják befizetni az állam kincstárában. Oda járnak beszerezni életszükségleteiket, odajárnak culturális igényeiket kielégíteni." Érvelésében mindvégig a telepü-lések és a vármegyék közös érdekéről beszél, Somogy megye kifogásait pedig azzal védi ki: „mert nem esik minden megye szélére Kanizsa városa, mely úgy a cultura, mint a gazdaság és forgalom tekintetében, kitűnő központ." Erveléséhez hozzáilleszti, hogy Somogy vármegye el-lenkérvényében szó van Nagykanizsa megye alapításáról. Ezt a félelmet próbálja eloszlatni azzal, hogy ez az ötlet nem valós: „Tessék meggyőződve lenni arról, hogy Nagy-Kanizsának esze ágában sincs, hogy megyei központtá legyen ..." mert miután az országgyűléshez benyújtott folyamodványa szerint önálló törvényhatósággá szeretne válni, megyei központi jogállást nem is kérhet. Remete Géza képviselő is támogatta az átcsatolást és megjegyezte, hogy a kormánynak módjában áll kártalanítani Somogy megyét, a Zala megyei államsegélyből levonható és Somogynak átadható a kieső pótadók összege.15 A következő napirendben, ugyanekkor, támogatták Nagykanizsa kérelmét, hogy a vá-ros törvényhatósági jogú várossá alakulhasson. Bár ez a nagykanizsai ambíció 1856 óta létezett16 és így a félelem Zalaegerszeg, illetőleg Somogy megye részéről nem volt teljesen alaptalan, Hévizy kijelentése pillanatában azonban valóban nem volt komolyan vehető, a somogyi falvak beadványaiban is Zalaegerszeg jelenik meg megyeközpontként. A rende-zet tanácsú város, mint járási székhely kielégítette volna a Nagykanizsa környéki somogyi települések legszükségesebb első fokú járási hatóságot (törvényszék, árvaszék, tisztiorvos, stb.) érintő eljárási igényeit, a kereskedéssel kapcsolatos jogügyletekhez, valamint a birtok-és telekkönyvi ügyekhez fűződő elvárásaikat. Nagykanizsa, mely 1872-től rendezett tanácsú város, többszöri nekirugaszkodás után17 sem lett se megyeszékhely, se törvényhatósági jogú város; s a két falu, Horvát-Szent-Miklós és Bagolasánc sem került 1948-ig Zalába. Nagykanizsa megyei központtá válása kezdemé-nyezéseinek és a városhoz közeli települések jogosnak és az ország számára gazdaságilag is előnyösnek tűnő kérésének összekapcsolódása nem volt előnyös Miklósfa és Bagola szá-mára. Kérésükben a vármegyei szuverenitás és integritás sérülését látták a somogyi és a zalai megyevezetők. 1945-ben újra megkérdezte a belügyminiszter a Zalához csatolás ügyében a települé-seket. A somogyszentmiklósi képviselő-testület 1945. szeptember 26-i rendkívüli ülésén a 16/1945. sz. határozatában kijelentette: „Zalavármegyéhez csatolást ellenezzük s kérjük, hogy a község továbbra is Somogy vármegyéhez tartozzon .... azért is, mert eddig somogyiak voltunk s ez-után is azok kívánunk maradni."''18 Ugyanez a kérdés előkerült az 1946. augusztus 20-i közgyű-lésen is, de ekkor már Somogy megye törvényhatósági kisgyűlésének 2775/3-1946. számú 14 Hévizy János (1854-1901) az akkor Nagykanizsán tanító piarista (kegyesrendi) gimnáziumi tanár 1892-ben lett Nagykanizsa országgyűlési képviselője 1896-ig. Kanizsai Enciklopédia, 1999.122.p. 15 Remete Géza jogász, 1879-től ügyvéd Nagykanizsán. 1872-től 1879-ig Letenye országgyűlési képviselője, majd 1892-ben sikerült újra mandátumhoz jutnia. Zalavármegyei évkönyv, 1896. 248-249.p. 16 Barbarits, 1929. 81.p. 1867-ben, majd 1874-ben újabb indítványok születtek a közigazgatás és igazságszol-gáltatás első dualizmuskori átszervezése kapcsán. Ez utóbbi idejéből valók a Nagykanizsa környéki, de a Csurgói járáshoz tartozó somogyi falvak átcsatolást kérő kezdeményezések. 1891-ben Hertelendy Béla, Nagykanizsa országgyűlési képviselője nyújtotta be indítványát, ezzel kapcsolatban folyt le az 1892-es vita. 17 A képviselőház 1910. december 15-én elfogadta a város kérvényét, mely alapján megindult a törvényjavas-lat elkészítése, de csak az I. világháborút követően, 1922-ben folytatódott érdemben az ügy, mely 1924-ben újabb beadványhoz vezetett. Lásd: Barbarits, 1929. 97.p.; illetve Foki, 2011. 26.p. A közigazgatás 1929. évi átszervezésével le is került a napirendről. 18 MNL ZML V. 1773c 1945. szeptember 26-i ülés. 712 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között véghatározatát tárgyalták, ami az átcsatolásról tudósította a testületet. A miklósfai képvise-lő-testület fellebbezett a határozat ellen. Indoklásában kifejtették, hogy „A Belügyminiszter Ur községünknek Zalavármegyéhez csatolását kimondotta mielőtt a községeket megkérdezte volna, hogy kívánják-e az átcsatolást, vagy nem. ... Amint a kisgyűlés is megállapítja: Somogyszentmiklós ellenzi az átcsatolást, holott éppen ez a község van legközelebb Nagykanizsához. Ez így is van, mégis ellenezzük, mert nem látunk az átcsatolással annyi hasznot a községünkre, hogy ezért érdemes legyen Somogytól elszakadni! Ami talán legfontosabb a piac közelsége. Az átcsatolás semmit sem változtat a helyzeten, mert ha Somogyban maradunk is, éppen úgy Nagykanizsa a piacunk, mintha Zalához leszünk csatolva. Ami a vármegye székhelyét illeti, azzal sem lenne előnyösebb a helyzetünk, mert Zalaegerszeg és Kaposvár körülbelül egy távolságra van hozzánk és semmivel sem könnyebb Zalaegerszeget megköze-líteni, mint Kaposvárt. Egyedül a járási székhely az, amely valójában közel fekszik, s tényleg jelentene előnyt, de hátrányt is. A pereskedések nagymértékben azonnal megszaporodnának, minden csip-csup üggyel a bíróságokat terhelnék. Jelenleg minden perlekedni akaró meggondolja a dolgot, mielőtt belefog, de ha itt lenne ügye elintézve Nagykanizsán, minden apró-cseprő üggyel azonnal futnának ügyvéd-hez, bírósághoz, ami anyagiakban csak hátrányt jelentene a község népének. Mindezeknél fogva ismé-telten kérjük továbbra is csak Somogyvármegyénél szíveskedjék a Belügyminiszter Úr meghagyni."19 Ez a kérés azonban ugyanúgy nem hallgattatott meg, mint az előzőek, az átcsatolást ké-rők. A Miháldi és a Somogyszentmiklósi körjegyzőséget 1948. augusztus l-jével átcsatolták Zalához, a Nagykanizsai járáshoz.20 1.2. Miklósfa köztisztviselői, képviselő testülete és részvétele a megyei közigazgatásban Miklósfa és a hozzá hasonló falvak igazgatása szempontjából a legfontosabb jogszabá-lyok a községi önigazgatásra vonatkozó rendelkezések, azon belül is elsősorban a községi törvény volt.21 A törvény megkülönböztet városokat, nagy- és kisközségeket, melyek a törvény által a községekre ruházott teendőket korlátolt anyagi viszonyaik miatt saját erejükből teljesíteni nem képesek és e végből más községekkel kell szövetkezniök"22 és körjegyzőségeket kell alakítaniuk. 1872-ben jött létre a Horvátszentmiklósi körjegyzőség, melyhez Bagolasánc, Liszó, Surd és Belezna is tartozott. 1892-ben létrejött a Surdi körjegyzőség, kötelékében Beleznával. 1895-ben a kör-jegyzőség neve Szentmiklósi körjegyzőségre, mely az 1908-as átalakuláskor is megtartotta nevét.23 A körjegyzőség előnyt jelentett a falu számára a körjegyzőségi hivatal (a körjegyző, 1904-tól segédjegyző,24 1923-tól adóügyi jegyző,25 díjnokok) és a hatáskörébe tartozó köz-alkalmazotti réteg (körorvos, körállatorvos, szülésznő, postamester) jelenléte, kapcsolati tőkéje miatt. A tisztviselők, közalkalmazottak költségei megoszlottak a körjegyzőség te-lepülései között, azonban Bagolasánc és Liszó nem mindig tudta teljesíteni a rá eső részt, s ilyenkor ezt Miklósfának kellett kipótolnia. A jegyzők névsorát csak 1908-tól ismerjük 19 Uo. 20 Récsei, 2009. 226.p. Az ideiglenes Nemzeti Kormány a 4330/1945. M.N. sz. rendelete 6.§.21. 21 lOOOév törvényei. 1871. évi 18. tc. a községek rendezéséről. 22 Uo.l.§.c. 23 Bagolasánc ma Nagykanizsa Bagola, Sánc, Kis- és Nagyfakos városrészei. 24 MNL ZML V. 1773b Szabályrendelet a somogyszentmiklósi körjegyzőségben szervezett segédjegyzői állásról. 1912. A rendelet a 1904. évi XI. tc.-re hivatkozik. 25 Belsősomogy, 1923. január 14. 713 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között pontosan . 1872 előttről Szörcsöky Ádám (1864-1868) jegyző,261908 előttről Matolcsy József27 és Széli Ákos28 körjegyző neve ismert. Körjegyzők a 20. század első felében: Blaskó Antal29 (1908-1930), Zóka Sándor30 (1930-37), Szabó Lajos (1937-45).31 Somogy megye önigazgatásának legfőbb szerve a közigazgatás átalakítását32 követően a törvényhatósági bizottság volt, mely fele részben választott, fele részben „a törvényha-tóság területén legtöbb egyenes államadót fizető virilistákból33 állt. A korszakra jellemző, hogy rendelkezni kellett arról is: csak az választható, aki írni-olvasni tud.34 1922-ben a Csurgói járás legtöbb adót fizető virilistáinak sorát35 báró Inkey József iharosberényi földbirtokos vezette, második e sorban gróf Keglevich Béla több mint 3 mil-lió pengő adóval, a listán csak ő szerepel szentmiklósiként. A virilista bizottsági tagok so-rában somogyszentmiklósiként 1910-ben36 és 1911-ben37 Spitzer Mór,38 Dobrin Richárd,39 1913-an40 Koller Ferenc említődik. A törvényhatósági bizottságnak Miklósfáról a választók létszámából adódóan két tagja lehetett. 1911-ben41 Kovács János (szük)42 és Németh János, 1913-ban43 Kovács János (szük) és Pribék János falubíró töltött be ilyen tisztséget. A községi törvény44 alapján a falut 1872-től képviselő-testület vezette, mely tagságá-nak felét választás útján bízták meg, másik fele a legtöbb állami adót fizetők közül ke-rült ki. A miklósfai virilisták a helyi köztisztviselők: a körjegyző és a körorvos, valamint a szentmiklósi uradalom mindenkori tulajdonosa és főbb haszonbérlői voltak. Az 1925-ös községfelméréskor45 a falu elöljárósága a bíróból, másodbíróból, 6 esküdtből, 1 közgyámból, 1 körjegyzőből, 1 orvosból, 1 irodai alkalmazottból állt. Szegődményes al-kalmazottként 2 kisbírót, 1 bábát, 4 éjjeliőrt alkalmaztak. A bíró, másodbíró, 6 testületi tag mellet 8 virilista alkotta a képviselő-testületet. A községházán ekkor a körjegyzői iroda és lakás működött. A körjegyző 398 nöl kertet is kapott. Ezen kívül volt a községnek még egy háza 1 lakással, 5 lakrésszel és 2 irodahelyiséggel. Mindegyik épület Miklósfa tulajdona volt. A somogyi név- és címjegyzékekből,46 a zalai, a somogyi sajtóból és a szórványosan fennmaradt képviselő-testületi jegyzőkönyvekből47 nem rekonstruálható a testület min-26 Pesti 2001. 32.p. illetve MNL ZML XI. 609.1. doboz. A sz.miklósi Uradalom irományainak részes kivonata. 27 Somogyvármegye almanachja, 1906. 44.p. 28 Ő terjesztette be 1892-ben a Zalához csatolásról szóló kérelmet. OKN 76-78.p. 1892. április 2. 29 Somogymegye Trianon után, 1931.330.p. 1883-ban született Csurgón. 1930-ban nevezték ki a Csurgói járás főjegyzőjévé. 30 Somogy vármegye, 1932. 78.p. Szennán született 1901-ben. 1925-től adóügyi jegyző. 31 Alsódunántúli címtár, 1937. 62.p. 32 1000 év törvényei. 1870. évi XLII. tc II. fejezet a törvényhatósági bizottságról. 33 2929 előtt nyers formában, azaz mindenki képviselethez jutott közvetlenül a virilisták közül, ezt követően „tisztított" formában alkalmazták, azaz a virilisták közül is kellett választani. 1929. évi 30. tc. testületen-ként 40%-ra csökkentette a virilista tagok arányát. Lásd Csizmadia, 1976.120.p. 34 1000 év törvényei. 1870. évi 22. tc 20.§.a. 35 Belsősomogy, 1922. december 10. 36 Somogyvármegye almanachja, 1910. 44.p. 37 Somogyvármegye almanachja, 1911. 47,p. 38 Spitzer Mór a Spitzer és Stern cég egyik tulajdonosa volt, hengermalmot és játékgyárat működtettek. 39 Dobrin Richárd kereskedő, Somogyszentmiklóson haszonbérlő volt. 40 Somogyvármegye almanachja, 1913. 68.p. 41 Somogyvármegye almanachja, 1911. 52-53.p. 42 A szentmiklósi uradalomból 27 holdat bérlő gazdálkodó. 43 Somogyvármegye almanachja, 1913. 73.p. 44 1000 év törvényei. 1871. évi 18. tc. a községek rendezéséről. 45 MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap. Somogyszentmiklós, 1925. 46 Alsódunántúli címtár, 1937. 62.p., Somogy vármegye címtára, 1932.p. 78-79.p., Somogyvármegye alma-nachja, 1906. 44.p. 1910. 44.p„ 1911. 52-53.p„ 1913. 73.p. 47 MNL ZML V. 1773b. 714 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között denkori összetétele, de néhány bíró neve fennmaradt. A falu bírái:48 Poszavecz János (1895-1905), Szollár István (1906-1910), Pribék János (1910-14), Mátés János (1925-26), Mátés Ferenc (1927), Kucsebár József (1928), Bunics István (1929-30), Spollár István (1930) Vörös György (1933), Dómján István (1937-1945). A hivatalos iratokban, így a közgyűlések jegyzőkönyveiben is, megjelennek a miklósfai ragadványnevek, tehát ezek nemcsak a szokásjogban, hanem a hivatalos eljárásokban, min-denki által elismerten is használatban voltak. A képviselő-testület feladatai közül a költségvetés megalkotása, végrehajtása, a járás, vagy a megye felől érkező rendelkezések végrehajtása, és a községi értékek védelme: a közbirtokos erdők legelők, az utak, árkok megóvása, javítása volt a legfontosabb. 1870-ben készült el az új, Nagykanizsáról Gyékényes felé vezető országút. Nyomvonala a korábbitól valamelyest keletre került.49A régi út a falu nyugati peremén haladt. Az új utat az „Alsó utcán (később Rákóczi utcán) vezették át."50 A Rákóczi utca ma a Miklósfa utca.51 A település szeres (szeges) szerkezetű volt, a családok a dombhátakon telepedtek meg, s az utcák gir-begurba hálózata a völgyekben, horhosokban húzódott. „Az utcák rendezetlensége csak látszó-lagos, mert valójában mind egy-egy központibb, tágabb térbe torkollik. Ezeknek az egymást átszövő, görbe utcáknak nagy előnye, hogy a falu minden jelentősebb része könnyen elérhető, de csak annak, aki ismeri ezeket az utcákat. Régebben azzal az előnnyel járt, hogy veszély esetén (tűz, adószedés, pandú-rok) könnyen lehetett segíteni a bajba jutotton, és ha éppen kellett, könnyen el is lehetett tűnni."52 E településszerkezet Miklósfa belső részein máig megmaradt. A tűzrend védelmére 1895-ben önkéntes tűzoltó egyesület alakult, de tűzvédelemmel kapcsolatos feladataik nagy része megmaradt a község kezében. Miklósfa zsuppos, fatal-pakra épített, sarazott falú házai53 könnyen lángra lobbanhattak, ezért a település elöljárói szorgalmazták a téglaépítkezést és a cserépfedést. Úgy tűnik nem eredménytelenül: 1910-ben 294 ház ált a faluban, melyből 112 ház téglafalú, 109 vályog, sár falú épület volt, 53 csak fából készült, 20 ház pedig vegyes technikával: tégla és vályog együttes felhasználásával.54 Az erdők, mezők védelmére csőszöket, mezőőröket, éjjeliőröket alkalmaztak. Számuk a mindenkori költségvetéstől függött, többnyire 3-4 fő volt.551925-ben Szabó József, Kolarics István, Szollár József, Bébecz István kapott éjjeliőri megbízást.56 Az éjjeliőri megbízatás nem lehetett jövedelmező állás (másodállás), erre utal, hogy 1927-ben „éjjeli örökül az eddigi fizetés mellett nem jelentkezett senki", ezért a fizetést a képviselő-testület évi 96 pengőről 136 pengőre emelte.57 48 Címjegyzékek, szerződések, jelentések alapján. 49 Tarnóczky, 2012. 381.p. Miklósfa. 50 Kotnyek, 1997.165.p. 51 1982. január l-jétől a Magyar Népköztársaság ET. 12/1981. sz. határozata alapján Nagykanizsa közigazga-tási területe Bajcsa, Miklósfa és Bagola-Fakos csatolt városrészekkel bővült. 52 Imrei, 2011. 23.p. 53 Erről bővebben lásd: Kotnyek, 1997.168.p. 54 Lásd: Népszámlálás, 1910. 55 MNL ZML V. 1773b. 56 MNL ZML V. 1773b. Jegyzőkönyv az 1925. január 4-i eskütételről. 57 MNL ZML V. 1773b. 1/1927. határozat. Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között 715 2 . Miklósfa demográfiája és vallási összetétele Miklósfa a korszak egészében a Csurgói járás viszonylag nagy lélekszámú, területű és római katolikus népességű községei közé tartozott. Területét tekintve 1869-1949 között mindvégig a 8., a lakosság számát tekintve pedig 5-7. legnagyobb volt a járás 29 települése közül. Az 1869-től megindult rendszeres népszámlálások az első világháborúig viszonylag egyenletes népességgyarapodást mutatnak: 1857-1910 között összesen 494 fővel, vagyis az 1910-es lakosság negyedével nőtt a falu lélekszáma. A népszámlálások szerint a falu túlnyo-mó többsége magyar anyanyelvűnek vallotta magát, ami az mutatja, hogy a 18. században bevándorolt horvát ajkú lakosság elmagyarosodott. 1910-ben58 az 1963 lakos közül 2 német, 6 horvát és 1 fő „egyéb" etnikumú lakos, a többi magyar volt. A falu népessége döntően ró-mai katolikus vallású az egész időszakban. 1910-ben 1943 katolikus mellett 10 fő református, 6 fő evangélikus és 7 fő izraelita vallású lakost regisztráltak. Bár a lakosság 1910-ig egyre növekedett, folyamatos volt az elvándorlás is.59 Horvátor-szágba és Szlavóniába 1880-1890 között 22 földműves vándorolt ki dolgozni, velük ment 20 feleség és 65 gyermek, azaz 107-en hagyták el Miklósfát összesen 20 800 Ft vagyonnal.60 1900-1910 között Miklósfáról 7 fő kapott kivándorlásra jogosító útlevelet.61 Bár későbbi ilyen pontos adataink nincsenek kivándoroltakról, az el- és kivándorlás mindvégig érzékelhető jelenség. 1910-1930 között enyhén csökkent a falu lélekszáma az első világháború eseményei és a kivándorlás következtében, 1930-tól viszont újra gyarapodott a népesség, majd pedig a második világháború miatt jelentős arányú lakosságvesztést szenvedett el. Miklósfa népessége a népszámlálások alapján 1857-194962 A 20. század első felében a falu egyre csökkenő lakosság-számot tudhat magáénak, még a két háború közti békeidők-ben is. A születések száma a század első másfél évtizedé-ben átlagosan évente 68 fő, az 1916-1927 között 42 fő, 1928-1949 között pedig 34 fő. Miklósfa állandó lakossá-ga mellett viszonylag jelentős számú, az uradalommal szer-ződéses viszonyban álló béres, szolgáló, cseléd jelenlétével is számolnunk kell. A cselédkönyvek alapján az 1870-es évektől 50-100 fő közöttire becsüljük az uradalomba érkezett cselédeket, a két világháború között pedig számuk átlagosan 200 fő körül mozgott. Érkeztek idénymunkákra és egy teljes gaz-58 Népszámlálás, 1910. 2. 28-29.p. 59 Népmozgalom, 1828-1900. 112-123.p. A szentmiklósi anyagyülekezethez tartozó katolikus bagolasánci, somogyszentmiklósi és liszói híveket egy anyakönyvbe vezették. 60 Szili, 1995. 51.p. 61 Uo. 167.p. 62 MTSH1996. 204-205.p. 716 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között dasági évre is, jellemzően valamilyen szakmunkára (például Tihanyból halászok a halas-tavakhoz). Nem egy vidékről nagy tömegben, de a környékről, Zalából, Somogyból, Vasból többnyire családonként, kisebb csapatokban jöttek. A cselédkönyvekből kitűnik, hogy a cselédkönyvesek nagy része egyedülálló, vagy fiatal házaspár volt, de előfordult néhány családjával érkező cseléd, s az ő családtagjaik nem szerepelnek e kimutatásban.63 A cse-lédkönyvesek mellett érkezhettek cselédkönyv nélküli, olcsóbban dolgozó idénymunkások is.64 A cselédkönyves idénymunkásokból - az eddigi, szúrópróbaszerű vizsgálatok alap-ján -, ha kevesen is, de voltak, akik tartósan a falu lakóivá váltak: többnyire miklósfai csa-ládokba nősültek be. 3. Miklósfa és a honvédelem Az 1848-49. évi szabadságharcban a falu hadiesemények színtere volt, az első világhábo-rú jelentős áldozatokat követelt. A háború alatt megjelent a falu életében a hadirokkantak-kal, hadiárvákkal- és özvegyekkel kapcsolatos szociális tevékenység, a korszak végére eső második világháború pedig a háború előtti községi élet teljes átalakulását hozta magával. Az 1848. áprilisi törvények 22. cikkelye azokat a férfiakat kötelezte a hon védelmére, akik legalább fél jobbágytelekkel, vagy ennek megfelelő nagyságú földdel rendelkeztek.65 A somogyi 1848. májusi nemzetőr-összeírás66 során a Marcali járás zákányi főkapitányság, beleznai kapitánysága (Belezna, Szentmiklós, Bagola, Sáncz és Liszó) alá tartozó Szentmiklósról 74 birtokos családból 116 gyalogos katonának alkalmas 20-50 év közötti földműves férfit írtak össze. A beleznai kapitányság területéről összesen 155 főt kellett kiállítani. Az 1848. szeptember 11-én Kaposvárott készült honvédállítási lajstromra67 ekkor 25 fő 19-22 év kö-zötti miklósfai újoncot vett fel Horvát Sándor és Szentmihályi Sándor összeíró, akik közül kilencen lettek nemzetőrök: Kotnyek János, Kotnyek József, Kovács Mihály, Krizsován Mihály, Molnár János, Sajni Boldizsár, Szörcsök Mihály, Verhovecz Ádám, Vörös Ádám. Egy 1849. decem-ber 8-i lista68 arról tudósít, hogy a Marcali járásból, a járás „középső vidékéről" 183 honvéd vett részt a harcokban, kik pontos illetőségét nem tudjuk. Miklósfát közvetlenül is érintették a harcok. Nugent és csapata Miklósfán, a korabeli Szentmiklóson keresztül, a Légrád felé vezető úton menekült 1848. október 3-án a Nagy-kanizsát felmentő sereg és a felkelő kanizsaiak elől. A horvátokat Szentmiklósnál érte utol Batthyány Károly őrnagy zászlóalja, de sikertelen volt megállításuk. „A horvátok benyo-multak Szentmiklósra, feldúlták, felgyújtották a községet.69 Az első világháborúban 283 miklósfai vonult be katonának, akik közül 43-an haltak hősi halált, 21-en eltűntek.70 Az 1910-es népszámláláskor71 a 20-59 évesek 962-an voltak, a férfi/nő arány pedig 50-50%, így a besorozottak a falu keresőképes férfi népességének mintegy 60%-át tette ki, az áldozatok száma pedig e férfipopuláció közel 10%-a volt. 63 MNL SMLIV. 414. Csurgói j. Mutató 1884.1884-ben a szentmiklósi jegyzőnek kiküldött cselédkönyvek. 64 Pl. Belsősomogy, 1924. október 26. 65 Hermann, 2006. 462.p. 66 MNL SML IV. 103. A. Nemzetőr összeírás 1848. május. A beleznai kapitányság összeírását Vécsey Miklós kiküldött készítette. 67 MNL SML IV. 103. B. Honvédállítási lajstromok 1848 Martzali járás Börötzffyfő bíró kerületében összeírt ujjoncok sommás kimutatása. 68 MNL SML IV. 103.C. A szabadságharcban részt vett honvédek nyilvántartása. 69 Hermann, 2006. 484.p. 70 Somogy vármegye címtára, 1932. 78.p. 71 Népszámlálás, 1910. 28-29.p. 717 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között A hadirokkantak a háborút követően, a nagyatádi-féle földosztás során földet, illetve segélyt kaptak. 1926-ban Szollár Lajos 2 hold, Gorsics János 3 hold, Köteles Mihály 6 hold, Szörcsök Károly 1 hold, Dómján János 2 hold, Szabó József (gyenta) 2 hold, Dravecz Bol-dizsár 1 hold, Poszavecz József 100 négyszögöl, Dómján Mihály 50 négyszögöl lucernave-téshez jutott hozzá. Összesen 17,4 hold volt a kiosztott terület (még a csendőrség is kapott 250 négyszögöl lucernást).72 A hadirokkantak, hadiárvák és hadiözvegyek helyi „fiók"-ja a Hadirokkantak Országos Szövetségének csoportjaként, központi kezdeményezésre, 1934 áprilisában alakult meg Szollár Lajos elnök, Köteles Mihály alelnök és Őry László73 tit-kár vezetésével alakult meg 31 pengő tagsági jövedelemmel.74 A tagdíj 1-4 pengő között mozgott rokkantsági fokonként. A csoport összjövedelme 1935-ben 13 pengő, 1936-ban 40 pengő volt. A csoport 1934-ben 19,1935-ben 6,1936-ban 17 ügyben járt el tagjai érdekében. Közgyűléseit félévente tartotta. 1936-ban a csoport felülvizsgálata során Őry László titkár és Köteles Mihály alelnök jelzik, hogy a formaruha drága, „a fiókunkhoz tartozó tagok (közül) egy sincs, aki megvehetni tudná, a mi részünkre a formaruha rendkívül drága. Mert mi mindnyájan földmívesek és kisiparosok vagyunk, örülünk, hogy a napi kenyerünket meg tudjuk valahogy keresni."75 Ugyanekkor megfo-galmazták a hadirokkantak felülvizsgálatával kapcsolatos gondokat is: „... a fölülvizsgála-tokon a belső bajainkat egyáltalán nem veszik figyelembe. Van a tagok között beteges ember, aki csak harcztérről kapta a baját, volt is fölülvizsgálatra, de csak a sebesülést vették figyelembe."76 1936-ban 46 hadigondozottat és 38 hadigondozott családtagot tartottak nyilván Miklósfán. A 84 érin-tett közül csak 37-en voltak a csoport tagjai. Ekkor, 1936-ban 20 pengős támogatást kapott a csoport a községtől segélyek kifizetésére, de a csoport segélyt nem osztott ki, és formaru-hával sem rendelkezett senki sem a tagok közül. A mai Hősök terén álló Hősi emlékoszlopot és az országzászlót, 1937. május 17-én, pün-kösdhétfőn avatták fel, 68 áldozat neve került fel a márványtáblákra. A szertartást Barasits Sándor szentmiklósi és P. Czirfusz Viktorin nagykanizsai plébánosok végezték. Az em-lékművet Mankovits István (1896-1968) nagykanizsai építő és műkővállalkozó készítette.77 Ma a második világháborús áldozatok névsora is olvasható az emlékművön. A második világháborúban 21 katonai és 2 polgári áldozat volt miklósfai illetőségű, közülük 8 fő hősi halált halt, 6 fő hadifogságba került, s 9 fő tűnt el.78 4. A szentmiklósi uradalom és a kisparaszti tulajdon A szentmiklósi uradalom Nagykanizsa mai városrészei: Miklósfa, Bagola, Sánc, Kisfakos, Nagyfakos városrészek, valamint a közeli Liszó és Pogányszentpéter községek határában terült el. A több mint száz évig Festetics birtokként ismert uradalmat gróf Festetics György 1853-ban eladta gróf Zichy Károlynak. Az uradalmat ekkor leltározták, összesen 96.000 Ft-ra becsülték. 1857-ben gr. Zichy Károly örököseként özv. Batthyány Lajosné Zichy Antónia birtokába jutott, az ő tulajdonossága idején, 1876-ban egyebek közt a levéltárról is jegyzéket 72 MNL ZML V. 1773b. Kimutatás azon szentmiklósi földhöz jutottakról, kik luczerna-vetést kaptak. Budapest, 1926. április 2. 73 A falu bognármestere volt, nevét hol y-nal, hol i-vel írták. 74 MNL OL P1475. Fasc. 235. Somogyszentmiklós. 75 MNL OL P1475. Fasc. 235. Somogyszentmiklós. No.4. irat. Az Egyesület felülvizsgálati adatlapja. 76 Uo. 77 Belsősomogy, 1937. május 23. 78 Szabó - Szili, 1993. 452., 535.p. 718 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között készített Tárnok Alajos jószágigazgató. Ennek a „régi levéltárnak" csak egy kis töredéke ma-radt fenn.79 Az uradalmat az 1888. szeptember 29-én elhunyt özv. Batthyány Lajosné Zichy Antó-niától leánya, gróf Batthyány Ilona örökölte, kinek első férje gróf Keglevich Béla (1833-1896) volt. Tőle elvált, második férje Beniczky Gábor pedig 1894-ben öngyilkos lett.80 Özv. Beniczky Gáborné gróf Batthyány Ilona haláláig, 1929-ig a Budapest melletti Cinkotán élt. A birtok további sorsáról őt idézzük egy korabeli peres iratból: „Első férjem gróf Keglevich Béla volt, a ki vagyon hátrahagyása nélkül halálozott el. Házassá-gunkból csak egy gyermek származott: ifi. gróf Keglevich Béla. Fiamnak ifi. gróf Keglevich Bélának Popovich Paulávali házasságából két gyermek származott, úgy mint a, Bárczay Ferencné szül. Keglevich Ilona grófnő b, Keglevich Pál, a jelenlegi felperes - aki felserdülése óta pazarló és könnyelmű életet élt. Hogy fiamnak és unokáimnak társadalmi állásukhoz illő megélhetését biztosítsam, azon kifejezett czéllal és rendeltetéssel, hogy őket vagyonomból kielégítsem, helyesebben, hogy a vagyonból fiam, uno-káimat, Bárczay Ferenczné szül. Keglevich Ilona grófnő szükség esetén pedig testvérét gróf Keglevich Pált eltartsák, - az 1919 évi augusztus hó 16-án kelt ajándékozási szerződéssel a somogyszentmiklósi 1104 számú betétben felvett, több mint 3000 cat. hold kiterjedésű ingatlanaimat fiamnak ifi. gróf Keglevich Bélának - ez 1919 évi augusztus 30-án kelt ajándékozási szerződéssel pedig a dákai 1. sz. betétben felvett 930 cat. holdas ingatlanomat unokámnak Bárczay Ferenczné, azidőben özv. Batthyá-ny Tamásné szül. Keglevich Ilona grófnőnek ajándékoztam, mely utóbbi ajándékozás 1924-ben akként módosult, hogy a dákai ajándékozott ingatlanokat a Dákán81, 1924 évi június hó 12-én kelt szerződés-sel az ekkor még nevemen volt, a somogyszentmiklósi 130. számú és a bagolasánczi 821. betétekben felvett több, mint 2000 cat. hold kiterjedésű ingatlanaimmal elcseréltem. Ifi. gróf Keglevich Béla fiamnak és Bárczay Ferenczné szül. Keglevich Ilona grófnő unokámnak tehát több mint 5000 cat. hold ki-terjedésű ingatlant ajándékoztam, - amely ingatlanok édesanyámtól özv. gróf Batthyány Lajosné szül. Zichy Antónia grófnőtől örökölt összes ági vagyonomat képezték. "82 Gr. Keglevich Ilona első fér-je gr. Batthyány Tamás volt, aki az I. világháborúban elesett.83 E házasságból egy gyermeke, gr. Batthyány Ilona született, ő az 1940-es évek elején férjhez ment gr. Széchényi Lajoshoz. Az első világháborút követő-en Keglevich Ilona újra férjhez ment a korábban megözve-gyült Bárczay Ferenchez.84 79 MNL ZML IX. 609. Degré Alajos: A Batthyány-Bárczay féle somogyszentmiklósi uradalom levéltárának története 1959. Kézirat. Ebben megemlíti a szerző, hogy a Bárczay Ferenc levéltára előtti korszakból csak nagyon kevés irat maradt fenn. 80 Ferencz, 2013. 81 Ott élt 1856-tól özv. Batthyány Lajosné Zichy Antónia. 82 MNL ZML V. 1773b. 6. irat. 83 Neve olvasható a miklósfai első világháborús emlékművön. 84 1875-ben született Kassán. Az első világháborút követően vette el gróf Keglevich Ilonát. 1906-ban a gönczi kerület országgyűlési képviselője volt, 1935-ben Csurgón ismét képviselővé választották. 225. kép: Somogyszentmiklós: gróf Keglevich Irén kastélya 1930 körül 719 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között Bá r e szerződés alapján 1924-ben jutott gróf Keglevich Ilona a somogyszentmiklósi birtokokhoz, a cukorgyári szerződésből tudjuk, hogy a szentmiklósi uradalom egy részét (a móriczhelyi majort is) 1921-től Bárczay Ferenc kezelte, az 1923-ban itt megkezdett mező-gazdasági vasútépítéshez gróf Keglevich Pál és Batthyány Ilona is hozzájárultak.85 Keglevich Ilona 1941-ben meghalt, végrendeletében leányát, Széchényi Lajosné Batthyány Ilonát köte-les részre szorította, többi vagyonát pedig férjére, Bárczay Ferencre hagyta. Bárczay Ferenc állandó lakhelyét Somogyszentmiklóson tartotta. Gazdasági levelezése arról tanúskodik, hogy a szentmiklósi birtokot nem csupán önmagában fejlesztette, hanem összhangban más birtokaival, s mindebben segítségére volt országos politikai kapcsolatrendszere. Miklósfán a gazdálkodás alapvetően kétféle üzemszervezetben működött: uradalmi (nagyüzemi) gazdaságként (tulajdoni gazdálkodásban vagy bérgazdaságban) és kisparasz-ti családi gazdaságokban és kishaszonbérletekben. Az uradalom miklósfai részeinek össz-területe 1895-ben 3485 hold volt,86 mely a település területének 64%-át tette ki. Az akkori tulajdonos, özv. Beniczky Gáborné gróf Batthyány Ilona birtokának csak negyedén gazdál-kodott: az 5 foglalkoztatott az erdőkezelést végezte (864 hold). A nagybirtok területének nagyobb részét haszonbérlők használták, közülük ketten 1779 hold szántót, 15 hold kertet, 263 hold rétet és 497 hold legelőt birtokoltak, ahol összesen 98 főt foglalkoztattak.87 A somogyszentmiklósi uradalom ekkor tehát külön kezelt, irányított bérgazdaságokból állt, egységes uradalmi gazdálkodásról nem beszélhetünk. Az uradalom egyes gazdasági vezetőiről kevés adatunk van. Ami eddig tudható: Tárnok Alajos88 jószágigazgató (1853-82), Limbek Rudolf tiszttartó (1865),89 Babos Kálmán gazdatiszt90 (1919), Egry Ferenc intéző (1925), Pataky Ernő főintéző (1932-1940), Benkó György majorgazda (1918-1940). Az uradalom miklósfai birtokainak 100 holdnál nagyobb haszonbérlői Bérlő Bérelt földterület Az adat forrása, éve kh-ban Az összterület mekkora része Az urada-lom terüle-tének Birck Oszkár 998 18,0% 29,0% 189591 Dersényi Sámuel 1623 30,0% 47,0% 1895 Vázsonyi Emil92 275 5,0% 8,0% 1929-193093 Magyar Tógazdaság R.T. 295 5,5% 8,5% 1929-1930 85 MNL ZML XI. 609. 5. doboz 2. csomó Cukorgyári iratok 1923-1936. 86 Gazdacímtár, 1895.100-103.p. Csurgói járás 28-30. sor. 87 Kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtár, 1924.1295.p.; Dunántúli cím- és lakjegyzék, 1929-1930. 785.p. 88 Tárnok Alajos (1796-1882), gróf Zichy Károly vrászlói uradalmának jószágkormányzójaként 1842-től igaz-gatta a szentmiklósi uradalmat is, 1840-es években költözött be Nagykanizsára, előbb a Fő u. 14-be, majd a Batthyány utca 17. alatti házába. Tarnóczky 1072. Nagykanizsa, Batthyány utca 17., 236. Fő út 14. 89 MNL ZML XI. 609.1. doboz. A sz.miklósi Uradalom irományainak részes kivonata 23. p. 90 1884-ben született Hagyároson, középiskoláit Szombathelyen végezte. Lásd: Somogy megye adattára, 170.p. 91 Gazdacímtár, 1895.100-103.p. 92 Miután 1925-ben lejárt haszonbérletét Keglevich grófnő nem újította meg, az „Elhelyezkedési kísérletei meddők maradtak. Lakását is csak a gróf előzékenységéből bírta." Kilátástalan gazdasági és élethelyzete miatt 1925. december 11-én öngyilkos lett. Belsősomogy, 1926. január. 17. 93 Dunántúli cím- és lakjegyzék, 1929-1930. 785.p. 720 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között A kisparaszti gazdaságok a jobbágyfelszabadítást követően a volt úrbéres földek polgári földtulajdonná válásával jöttek létre. Az eljárásban az úrbéres telkek földjeinek áttekintését, az úrbérrendezést az elkülönözés (a jobbágyok és földesuruk által közösen használt terü-letek - erdők, legelők leginkább - felosztása), a tagosítás és az arányosítás, végül a paraszti tulajdonosok közti szétosztás követte.94 A Festeticsek és a miklósfai úrbéresek közt az 1842-ben megkezdődött, 1863-ban meg-kötött egyezséggel zárult úrbéri perben „39 4/8 úrbéri telek és 25 házas zsellér után telkenként 8 magyar hold legelőt, 4,5 magyar hold erdőilletőséget kaptak a jobbágyok, és kivághatták a legelőn lévő fákat."95 Az egy teleknyi többlet irtásföldből keletkezhetett. A volt úrbéri birtokok egy része (szántók, belső telkek, rétek) a paraszti kisgazdaságok része lett. Ez Miklósfán becsülten összesen 1100 hold terület volt. A volt úrbéres terület másik része a paraszttá vált tulajdonosok közös használatú bir-toka maradt (legelők, erdők). Ezek a területek a paraszti gazdaság szerves részét képezték, forgalmazásuk korlátozott volt.96 Az 1925-ben 468 hold volt „Somogyszentmiklós úrbéresei" birtoka (312 hold legelő, 146 hold erdő, 3 hold rét, 3 hold szántó, 1 hold kert, 3 hold nem mezőgazdasági terület).97 Az állandóságot mutatja az 1931-es címtárban szereplő 467 hold méret.98 Miklósfa összterülete 1873-ban99 5887 hold, 1880-tól 1945-ig100 5432 hold volt. Az ura-dalom és a kisbirtokosok területe is folyamatosan változott, kevés az egykorú, egy évből, évtizedből való adat. Az uradalom miklósfai birtoka 1895-ben 3485 holdat101 tett ki, ami az 1920-as földreform és vagyondézsma miatt csökkent. így 1925-ben 3096 hold a tulajdonos saját kezelésű és a 100 hold a haszonbérlőnek kiadott birtok.102 A kis- és törpebirtokok át-lagos kiterjedése 5 hold volt.103 Ugyanakkor tény, hogy a szentmiklósi gazdáknak, polgá-roknak is volt földtulajdona másutt (Liszóban, Bagolán vagy a nagykanizsai határban).104 A kapcsolatok az úrbérrendezést követően is maradtak a nagybirtok és a kisbirtok között (ledolgozásos földek, egyéb szerződések, részes művelés stb. révén), ám a nagyüzem és a kisüzem szétvált egymástól.105 Miklósfán e kapcsolatrendszernek évtizedeken át erős szála volt az uradalmi földek kishaszonbérbe adása. Gróf Keglevich Béla 1921-ben 136 miklósfai gazdának összesen 164 hold106 földet adott bérbe 3 évre, átlagosan 1-2 holdnyit egy gazdának. 1 holdért az első évben 400 korona, a következő években 25 kg búzának szept. 1-i tőzsdei ára volt a földbér.107 A gróf halálát követően e földbérletek még 1927-ig meghosszabbodtak. A szerződésben utal a bérbeadó a földreformra is, amennyiben végrehajtják, és érinti az itt bérelt földeket, úgy az érintett földdarabot bérlőnek elővásárlási joga van.108 Ekkor két bérlőtársulat alakult, a bérlőtár-sulatokon belül egymásért egyetemleges felelősséget vállaltak a tagok. A bérlőtársuláson 94 Simonffy, 2002. 25.p. 95 T. Mérey, 1989.128.p. Az úrbéri perekről, ugyanez Simonffy, 2002.139.p„ Für 1994., Kaposi 2001. 96 Simonffy, 2002. 98.p. 97 Gazdacímtár, 1925. 269.p. 98 Kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtár, 1931. 487.p. 99 Helynévtár, 1873.1258.p. 100 Helynévtár, 1882-1913., Népszámlálás 1930., 1949. 101 Gazdacímtár, 1897.100-103.p. Csurgói járás 28-30. sor. 102 Gazdacímtár, 1925. 269.p. 103 MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap. Somogyszentmiklós, 1925. 104 Kaposi, 2008/a 14.p. 105 Kaposi, 2001.105.p. 106 A szerződésekben 1 magyar hold = 1200 négyszögöl. 107 mnl ZML XI609. gr Keglevich Béla kishaszonbérleti szerződései a somogyszentmiklósi és szentgyörgyvári birtokok-ból 1921. 108 Uo. Haszonbérleti szerződés. A szerződés 1921. október l-jétől 1922. szeptember 30-ig szól. 721 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között belü l szabadon átadható, illetve átvehető volt a földbérlet, így előfordulhatott egyes gazdák megerősödése a társulaton belül. 1922-ben újabb területek kerültek bérbe kisparaszti-középparaszti gazdaságokhoz a szentmiklósi uradalomból. A haszonbérlők között két bérlőtársulat szerepel: az egyiket Meleg János vezette, 112 taggal 133 hold területtel. A másik társulatot, mely 135 tagot szám-lált, Bogáti János képviselte, ők 126 hold területet béreltek. Bérlőként tehát 1-1,5 hold jutott fejenként.109 1924-ben Mátés János és 41 társa 26 hold, Mátés István közép és 42 társa 27,7 hold, Dómján József öreg és 52 bérlőtársa 54 hold földet bérelt.110 1921-22-ben tehát 383 gaz-da bérelt 421,5 holdnyi szántóterületet, többet, mint amennyi a volt úrbéresek tulajdoná-ban lévő szántó volt. A bérlések nagyságrendje, hosszú bérlési ideje (példáinkban, ha éves megújítással is, átlagosan 6 év), illetve a bérlőtársulatok viszonylag állandó összetétele azt jelzi, hogy a kisparaszti gazdaságok sem voltak képesek tetemesebb földet vásárolni az uradalomtól, s az uradalomnak sem volt érdeke eladni földjeit. A kisparaszti gazdaságok egymástól is vásárolhattak, bérelhettek földeket, de erről sajnos nincsenek adataink. 1895-ben 421 gazdaságot írtak össze.111 A gazdaságok területének 51%-a volt ekkor gaz-daságok saját tulajdonában, 48%-át haszonbérlők művelték, 1 %-át pedig haszonélvezetként birtokolta használója.112 Minden bizonnyal volt olyan parasztgazdaság, mely egyszerre rendelkezett saját birtokkal és bérelt gazdasággal. A gazdaságok nagy száma leginkább a birtokok aprózódását jelzi. A 20. század első évtizedében is jellemző e vidéken a birtokok aprózódása és a kisparasztság elszegényedése.113 Miklósfán a kisbirtokosok vagy kisbir-tokot bérlő gazdák száma 1900-1910 között 216-ról 32-re csökkent, ezzel párhuzamosan a kisbirtokos napszámosoké pedig 21-ről 204 főre nőtt.114 A parasztgazdaságok a Nagyatádi-féle földreform során is jutottak földhöz.115 A reform végrehajtása az 1920-as évek első felére esett, s nem csak földosztást, hanem gazdasági oktatást is jelentett. A földreform során Miklósfán 453 hold mezőgazdasági területet és 18 hold házhelyet osztottak ki,116 nagyjából annyit, amennyit a bérlőtársulatok béreltek. Mik-lósfán 1926. január 10-én Kovács Pál gazdasági tanár oktatta a földhöz jutottakat.117 5. Miklósfa népének gazdálkodása Miklósfa népe döntően mezőgazdaságból élt, bár voltak iparosai, kereskedői és az épü-lő, majd 1861-től működő vasút is számos munkalehetőséget biztosított. Az iparosodás azonban csak lassan hozott foglalkoztatási váltást. 1900-ban a lakosság 82%-a, 1583 fő élt mezőgazdaságból, 1910-ben pedig 1525 fő, a lakosság 78%-a. 1910-ig, egy évtized alatt va-lamelyest nőtt az iparból élők (6%-ról 10%-ra) és a vasút hatására a közlekedésben dolgozók aránya (3-ról 6%-ra), de a mezőgazdaság meghatározó maradt. Az agrártermelés üzemi keretei azonban jelentősen változtak a 20. század első évtizedében. 1900-ban 156 kereső dolgozott mezőgazdasági bérmunkásként mások birtokán, közülük 103-an cselédek, 52-en ipari munkások voltak. Tíz év múlva is hasonló arányokat tapasztalunk, de a munkások 109 Uo. 110 Uo. 111 Mezőgazdasági statisztika, 1895.1. 70.p. 112 Uo. 113 T. Mérey, 1989.129-130.p. 114 Uo. 115 1000 év törvényei. 1920. évi 36. tc. 116 Somogy vármegye címtára, 1932. 78.p. 117 Belsősomogy, 1926. január 10. 722 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között száma majd kétszeresére nőtt.118 E növekedés mögött részben a nagygazdaságok gépesítése áll, a század folyamán egyre nő a cséplőgép-tulajdonosok száma. Az uradalom bérgazdaságaiban a nyári, őszi idénymunkák jóval nagyobb munkaerő-igényét részben a jelentős számú (100-200 fős) távolabbról érkező cselédkönyves vagy alkal-mi idénymunkásokból fedezte. Egy 1905-ös aratási szerződés szerint egy 20 kaszásból, 20 marokszedőből és 20 kévekötőből álló aratóbanda kataszteri holdakként 10 koronát kapott, vagy minden tizedik keresztet. A cséplésért augusztus 20-ig 1,6 korona, augusztus 20 után 1,2 korona bért járt. A szerződés szerint egész gazdasági évben marad szerződéses a banda és részt vesz más termények begyűjtésében is: a kukoricaszedésért 30 hold tengeriföldet kapnak 1000 négyszögölével, a burgonyát és más terményeket felesben művelik, a babból holdanként 2 litert kaptak, a takarmánynövényeket pedig 50 holdanként 4 koronáért gyűj-tötték fel.119 A szerződés minden munkafázisra, terményre pontosan megadta a járandó-ságot, tehát kiszámítható jövedelmet jelentett az aratóbandának, főleg, hogy kérhették a fizetséget terményben is. 5.1. Határhasználat és növénytermesztés A 19. század második felétől már több statisztikai adat is rendelkezésre áll a művelési ágak megoszlásáról, a miklósfai határ hasznosításáról. Az ezredfordulót a szántóterület dominanciája jellemzi, s ez korszakunk végéig így maradt. A Csurgói járásban a 6. legna-gyobb szántóterületű falu Miklósfa, ha pedig az összterülethez képesti arányokat nézzük, 7. a rangsorban a 29 település közül. A szántóföldeken Miklósfán is a gabonatermesztés volt a meghatározó: búza és rozs termett a határban leginkább. 1936-38 között átlagosan 471 hektár volt a búza, 360 hektár a kukorica, 251 hektár a rozs, 69 hektár a zab, 29 hektár az árpa vetésterülete.120 A település életében a szarvasmarha-tenyésztés szükséglete miatt fontos volt a takarmánytermesztés is. Elsősorban a marharépa, a kukorica, a lucerna termesztése tűnik jelentősnek. 1937-ben összesen 236 hektár volt a takarmánynövények vetésterülete,121 de mellettük méretes volt a bab és tök vetésterülete is, évente átlagosan mintegy 300 hektár.122 Miklósfa területének művelési ágankénti megoszlása az agrárstatisztákban123 A szántóföld megműve-léséhez igás állatokat hasz-náltak, leginkább ökröket. 1895-ben az összeírás szerint 68 kétlovas lófogat, illetve 168 kétökrös és 3 négyökrös ökör-fogat biztosította az igaerőt a szántáshoz, boronáláshoz, te-herhordáshoz. 1921 után az uradalom móriczhelyi gaz-daságában az új, intenzívebb 118 T. Mérey, 1989.155.p. 119 Kanyar, 1989. 404.p. 120 Növénytermesztés, 1936-1962. 569.p. 121 Uo. 122 Uo. 123 MSA Földterület 1870-1970. 345.p. Összeírások éve szántó kert, gyümölcsös szőlő vOJ )H legelő erdő művelésből kivett összes terület katasztrális hold 1895 2723 78 210 696 805 659 255 5426 1913 2718 75 201 726 842 622 248 5432 1935 2365 86 180 822 821 621 533 5428 723 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között gazdálkodásr a átállító Bárczay Ferenc jóvoltából megjelent a cukorrépa-termesztése. Te-gyük hozzá, hogy a miklósfaiak az elsősorban takarmányozásra szánt, a miklósfai nép (elsősorban a szegényebbek) eledeleként is ismert „karikás répát124 már a 19. században is termelték. E hagyományra elsősorban az a forrás utal, mely a miklósfai cukorrépa-termesz-tés módszereit vizsgálta a cukorgyár megbízásából. A répa kapálása, kiszedése és helyes fejezése is fejlesztésre szorult a vizsgálat szerint. A sárvári székhelyű Vasmegyei Cukorgyár RT-vel 1924-től 1933-ig megkötött cukor-répa-termelési szerződés125 szerint a Móriczhelyi uradalomban legalább 100, legfeljebb 120 katasztrális holdon kell termelni, ehhez 1600 kg magot szállított 1924-ben a cukorgyár. A cukorrépát az uradalom költségén a kanizsai vasútállomáson kell mérlegelni és úgy fel-adni. A mérlegelést a Franck pótkávégyár végezte a vasúti hídmérlegen szerződés szerint vagononként 17 000-20 000 koronáért.126 A szerződésben az uradalom 10 ezer q cukorrépa szállítását vállalta évente azzal, hogy a 10 éves szerződési idő alatt átlagosan kell meglen-nie az évi vállalásnak. A cukorrépa árát évente külön kell megállapítani. A répaföldek meg-munkálásához előlegként 2,5 q búza árában állapodtak meg. Ha elmarad vagy megsérül a vetés, 10 q 76 kg-os dunántúli búza értékének megfelelő kötbért kell fizetni. A pénzbeli járandóság mellett minden elszámolt tisztasúlyú métermázsa cukorrépa után 50%, szokás szerint préselt friss répaszeletet kell visszakapnia az uradalomnak, ezt takarmányozásra használta az uradalom, elsősorban a szarvasmarha állomány etetésére használták fel. Ezen túl még járt száz mázsa répa után 10 kg kristálycukor saját fogyasztásra. Ennek egy részét az uradalom a kanizsai cukrászoknak adta el. A szerződés minőségi szabályokat is tar-talmaz, melyekért az uradalom felel. A szállítást legkésőbb szeptember 20-án meg kellett kezdeni. A cukorrépa-termesztés a szerződés lejártával megszűnt.127 A kertek a falu részei voltak, de a szőlőhegyekben is találunk gyümölcsösöket. Miklósfa nem tartozott a járás nagy gyümölcstermesztő településeihez. A hasonló nagyságrendű Iharosberényben több mint kétszer, a feleakkora Bagolasáncban másfélszer annyi volt a gyü-mölcsfa, mint Miklósfán. Az 1895-ös mezőgazdasági összeírás szerint128 leginkább szilvafa (6553 db), őszibarackfa (4906 db), és almafa (4248 db) termett. Sokkal kisebb mennyiségben körtefa, diófa, cseresznyefa, meggyfa, kajszibarackfa, eper(szeder)fa, gesztenyefa, mandu-lafa is előfordult a kertekben. Az 1895-ben a 210 holdas szentmiklósi uradalom határába tartozó (szentgyörgy vári és a móriczhelyi) szőlőterületek birtoklási arányairól nincs pontos képünk. A 19. század elején a Szentgyörgyvári hegyben a kanizsai birtokosok aránya 50%-os.129 A Móriczhelyi-hegyen a kanizsaiak mellett liszói és surdi tulajdonosok kezén is volt szőlőbirtok. A szentmiklósi uradalom határban található, Miklósfa területén lévő Szentgyörgy vári-hegyi és Bagolasánc területén lévő bagolai- és látó-hegyi szőlők esetében 41,9 hl/hektár termésátlag alakult ki. Miklósfán az 1870-es években a siller volt a jellemző borféle. A 4571hl-nyi borból 3888 hl siller, 457hl vörös és 226hl fehér bor volt.130 1890-ben a filoxéravész „legérzékenyebben súj-totta a vész a lengyeltóti, marczali és csurgói járásokat,"131 az eljárás alá vont községek száma ekkor 49,1900-ban 99 volt, köztük Somogyszentmiklós és Bagolasáncz is szerepelt. Az 1925-ös 124 A miklósfai répatermesztés és a hagyományos savanyúrépa-főzés hagyományát ma is ápolja a városrész lakossága. Sokféle fajtája és elnevezése ismert a faluban. Lásd Imrei, 2011. 29-68.p. 125 MNL ZML XI. 609 5. doboz 2. csomó. Cukorgyári iratok 1923-1936.1923. augusztus. 126 MNL ZML XI. 609 5. doboz 2. csomó. Cukorgyári iratok 1923-1936. 127 Növénytermesztés, 1936-1962. 569.p. 128 Mezőgazdasági statisztika, 1895.1.166-167.p. 129 Kaposi, 2009/a 98.p. 130 Szőlőtermelés, 1986. 92.p. és 158-159.p. A Nagykanizsa környéki szőlőbirtokokról lásd még Kaposi 2006/b., illetve Kaposi, 2009/a 97-100.p. 131 Hirsch, 1903. 24.p. 724 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között községfelméréskor a Szentgyörgy vári hegyközség 545 hold, a Móriczhelyi hegyközség 167 hold kiterjedésű volt.132 A mintegy 600 hold erdő nagyobb részét a nyugaton fekvő Szaplányos erdei tették ki, másik része északkeletre, Bagola felé húzódott. Az erdők döntően az uradalom kezében voltak. A 19. század közepén még folyt irtásgazdálkodás. Gróf Keglevich Béla 1864-ben a móriczhelyi gazdasághoz tartozó Hosszi sűrű legeitbői, mely korábban erdő volt, ekkor pedig ligetes legelő, szántóterületet szeretett volna kialakítani. Ezért megbízta Hirsch Móriczot, hogy az itt lévő 102 holdat irtsa ki.133 A 19. század végén mintaszerűen kezelt erdőknek tartották őket megyeszerte, köszönhetően az uradalom főerdészének, Krug Józsefnek. Az elsők egyike volt a környéken, aki okszerű vadgazdálkodást folytatott a gondjaira bízott területen.1341925-ben működött a községi faiskola 400 négyszögöl területtel.135 5.2. Állattartás, állattenyésztés Miklósfa állattartására sokoldalú volt. A paraszti gazdaságok önellátásra tartottak ap-róbaromfit, igavonó állatokat (elsősorban ökröket, kisebb mértékben lovakat). Az urada-lom és a nagyobb birtokkal rendelkező gazdák már tartottak eladásra szánt állatokat is. Húsállatként elsősorban szarvasmarhát, kisebb mértékben sertést, baromfit, haszonvétért tejelő marhákat, gyapjút adó birkákat, mézelő méheket, tojást adó baromfit tartottak. Mik-lósfán 1895-ben több mint 3600,1935-ben pedig majd 5000 baromfi volt. 1935-ben több mint 4300 tyúkot, 458 libát és 153 kacsát neveltek.136 A sertésállomány 1895-ben 651, 1911-ben 878, 1935-ben 1002 egyedet számlált. A járási adatokat szemlélve a sertésállomány mond-ható csak jelentősebbnek. Az elsősorban gyapjáért, de húsáért is juhot az uradalom tartott. 1895-ben 1352 egyede volt, de a 20. század során ennél már kisebb számokkal találkozunk: 1911-ben csak 190, 1935-ben 493, 1942-ben pedig 720 egyede volt.137 A nagy különbségek elsősorban a jövedelmezőség miatta alakulhattak ki. 1935-től merinó fajtákat tartott az ura-dalmi juhászat. A falu gazdaságának egyik alapja a szarvasmarha-tenyésztés és a marhakereskedés. A település és az uradalom állatállománya a közeli nagy szarvasmarha-tenyésztő közpon-tokhoz (Csurgó, Berzence) volt mérhető. 1895-vben 1322 szarvasmarhát, 187 lovat számoltak. 1911-re 1367 egyedre szaporodott a szarvasmarha-állomány, majd csökkenés áll be, 1935-ben csak 827 állatot regisztráltak, 1942-ben újra nőtt az egyedszám (998 egyed). Ebben az időszakban a tehénállomány 461 egyed körüli volt, viszont az igásökör állomány 1935-re majdnem teljesen eltűnt.138 Ezzel párhuzamosan a lóállomány 32%-kal nőtt 1911-re, s továb-bi35 %-kal 1935-re, ekkor már 334 lovat számláltak.139 Ekkorra, más falvakhoz hasonlóan az igaerőt többnyire a kisebb vonóerejű, de nagyobb távolságot megtenni képes, gyorsabb lófogatok és az egyre gyarapodó gőzgépek biztosították. A hús és a tej nagy részét Nagykanizsán adták el. Egy összesítésből tudjuk, hogy a kanizsai kórházba, tüzérlaktanyába is rendszeresen szállítottak tejet. Naponta beosztották a fejést: 1931 januárjában naponta 130-150 liter között fejtek, amiből egységesen 15 liter 132 MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap. Somogyszentmiklós, 1925. 133 MNL ZML XI. 609.1. doboz. A sz.miklósi Uradalom irományainak részes kivonata 22. bejegyzés. 134 Krug József főerdész (1820-1891) Tarnóczky 2012.Lásd még a szomszédos nagykanizsai erdőterületek 19-20. századi sorsáról: Kaposi, 2012/b. 135 MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap. Somogyszentmiklós, 1925. 136 MSA Állattenyésztés 1870-1970. 5. Bivaly- szamár-, öszvér-, kecske- és baromfiállomány, méhcsaládok szá-ma 356.p. 137 MSA Állattenyésztés 1870-1970. 4. Juhállomány 356.p. 138 MSA Állattenyésztés 1870-1970.1. Szarvasmarha-állomány 356.p. 139 MSA Állattenyésztés 1870-1970. 3. Lóállomány 356.p. 725 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között vol t az illetménytej (az uradalmi tiszteknek), 25 liter vagy másnaponként 40 liter a kastély szükséglete, szintén másnaponként kaptak a tüzérek és naponta a kórház, igény szerint átlagosan 27 litert.140 Az 1895-ben141 összeírt 1329 szarvasmarha közül 611 db tinó, vagy ökör, 698 tehén. A szarvasmarha-állomány takarmányozására a cukorrépa-termelési szerződésben sza-bott répaszeleteket is használtak. 1925-ben a 203 db magyar tarka fajtájú (33 db ökör, 50 db tehén, 44 borjú, 10 sőre, 20 tinó, és a Szaplányosban tartott 46 db) marha szükséglete össze-sen 29 137 kg répaszelet volt. A kifejlett állatok december l-jétől május 1-jéig, a növendékek január l-jétől május 1-jéig kapták ezt az ínyencséget. 1 kg répaszelet járt 8 kg répa után.142 De nem csak a saját szarvasmarha állomány nevelésével foglalkozott a miklósfai nép. A közeli murai gázlón, a kakonyai réven horvát területről érkező marhacsordákkal is volt dolguk. A Csurgói járás irataiban az 1870-es évektől az 1880-as évek közepéig jelentős iratforgalmat indukált a miklósfai jegyző marhalevél kérelmeivel kapcsolatos levelezés,143 ugyanis ezekben az években a megyénél is szembetűnt, hogy sokkal több marhalevelet igényel hónapról hónapra a körjegyző, mint amennyi a körjegyzőség területén szükséges volna. Többször indítottak vizsgálatot is, a körjegyzőt többször is figyelmeztették, komo-lyabb szankciók viszont vélhetően nem alkalmaztak, ugyanis erre utaló források nincsenek, a marhalevélkérések pedig a vizsgálatok után is hasonló nagyságrendűek.144 A szarvasmarha-tenyésztés igényelte a vágóhíd létesítését, fenntartását is. Annak elle-nére, hogy Nagykanizsa közel volt, s vasúttal is rendelkezett, Miklósfán érdemes volt köz-vágóhidat létesíteni és fenntartani. Az 1912. március 16-i a közgyűlésen Schönbein Rudolf képesített húsvizsgáló javaslatára a felnőtt és növendék szarvasmarhák húsvizsgálati díját állatokként 80 fillérről 1 koronára emelték. Ekkor sertés vágásáért 60 fillért, juhért, bárá-nyért, kecskéért, malacért 30 fillért szavaztak meg.145 Az első világháborút követően egy-ségesítették146 a vágóhidak fenntartásáról és kötelező húsvizsgálatokról szóló szabályokat, melyeket évről évre aktualizált a község. Egy 1940. évi módosításból147 megtudjuk, hogy „Somogyszentmiklós község közvágóhidat tart fenn, amely szarvasmarhák (bivalyok), juhok, kecskék vágására van berendezve, miért is a község területén ... szarvasmarhát (borjúk), bivalyt a helyi ma-gánfogyasztásra is csak a közvágóhídon szabad levágni. A község közvágóhídja sertésvágásra nincs berendezve, miért a vágató felek a sertés vágására alkalmas magánvágóhidat vagy magánvágóhelyet tartoznak létesíteni és fenntartani a közfogyasztásra levágandó sertések részére. A rendes vágási idő április hó 1-től szeptember hó 30-ig 6 órától 8 óráig és 14 órától 16 óráig tart. A szabályozás a vá-gási díjakat is tartalmazza: a felnőtt és növendék szarvasmarháért darabonként 3 pengő, borjúért 1 pengő 20 fillér, juhért és kecskéért 92 fillér, bárányért 36 fillér és gödölyéért 28 fillér fizetendő"148 Áttekintésünk végén még megjegyezzük, hogy minimális mértékű méhészetet is lá-tunk az adatokból. Ez is az uradalmi gazdálkodás keretei között folyt, 1895-ben 68, 1935-ben 57 méhcsaláddal.149 140 MNL ZML XI. 609. Fasc. 4. Nem egyforma volt az ár. Az uradalmi tiszteknek 12 fillér/literért, a kórháznak 23 fillér/literért 813,5 litert szállítottak (187 p 12 fillér), a tüzérlaktanyába 516 litert 113 pengőért (52 fillér kedvezménnyel). A különbség oka lehet az útiköltség. 141 Mezőgazdasági statisztika, 1895.1.166-167.p. 142 MNL ZML XI. 609. 5. doboz 2. cs. Cukorgyári iratok 1923-1936. Téli takarmányozás 1925. évre. 143 Például: MNL SMLIV. 414. Csurgói j. mutató 1874.1352. bejegyzés. 144 Pl. uo. 230. bejegyzés. 145 MNL ZML V. 1773.b. 22/912. sz. határozat 1912. március 16. 146 1928. XIX. tc. az állategészségügyről, és a végrehajtására kiadott 100.000/1932. sz. F. M. rendelet. 147 MNL ZML V. 1773.b. 14/1940. sz. határozat (1940. október 26.) mellékletében szerepelnek korábbi módosí-tott húsvizsgálati határozatok: 22/1912., 24/1914., 995/1914. 148 MNL ZML V. 1773.b. 14/1940. sz. határozat 1940. október 26. 149 Uo. 726 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között 5. Miklósfa iparosai és kereskedői Miklósfán folyamatosan nőtt az iparban dolgozók száma. 1900-ban 121-en éltek iparból, 55-en a közlekedésben (döntően a vasútnál) keresték kenyerüket. 1910-ben az iparból élők száma 193-ra, a közlekedésben dolgozóké 116 főre nőtt.150 Az iparból élők nagy hányada Nagykanizsára járt dolgozni. Az 1905-ben épített Pátria pótkávégyárban „60-80 munkás dolgozott ..., akik Nagy- és Kiskanizsáról, illetve Szentmiklósról jártak be naponta".151 Miklósfa helyben dolgozó iparosai a nagyobb falvakra jellemző építőipari, szolgáltatóipari tevékeny-ségeket láttak el. A címtárakban szereplő miklósfai iparosok, kereskedők Mesterség Név Az adatforrás éve 1923152 1929-30153 1930154 1932155 1937156 Bunics István 0 0 X 0 0 Salamon János X 0 0 0 0 Salamon József 0 X 0 0 0 ács Szollár Ferenc X X 0 0 0 Szollár János X 0 0 0 0 Szollár József X X X 0 0 Tóth József 0 0 X 0 0 Zajer József 0 0 X 0 0 Bunics István 0 0 0 0 X asztalos Szabó György 0 0 X X X Szollár József 0 0 X 0 0 Zajer József157 0 0 0 X X bognár Őry László 0 0 X X 0 Vlahorics Ferenc 0 0 X 0 0 borbély Hikádi István 0 0 0 0 X Antal Béla X X x158 X X Antal Sándor X X x159 X 0 Berta György 0 0 0 0 X Hikady Sándor X X 0 0 0 Jancsi József160 X X X X X cipészek, csizmadiák Köteles Mihály X X 0 0 0 Lukács Mihály 0 X 0 0 0 Reizner Ferenc 0 0 0 0 X Schönbein Rudolf161 X X X X 0 Szertics István162 0 0 X 0 0 Tarcsay Sándor 0 0 0 0 0 Zájer István 0 0 X X X 150 T. Mérey, 1989.153.p. 151 T. Mérey, 1989.140.p. 727 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között Bárcza y Ferencné sz. Keglevich Ilona grófnő 0 0 X 0 0 Mátés Boldizsár X X 0 0 0 cséplőgép-tulajdonos, bércséplő163 Mátés György X X 0 0 0 Nagy János 0 0 X X 0 Smolcz József164 0 0 X X 0 Szollár József 0 0 0 X 0 vitéz Tóth József 0 0 X X 0 hentes és Penzár Gyula 0 0 X X 0 mészáros Zakócs Mihály 0 0 X X 0 Bogdán Ferenc 0 X 0 0 0 Bogdán Péter 0 0 X X 0 kovács Horváth János X 0 0 0 0 Sándor Mihály X X X X X Szabó József 0 0 X X X Lakics Ferenc 0 0 X X 0 kőműves Kotnyek György 0 0 X X X Vucsák József 0 0 X 0 X molnár Posta József 0 0 0 0 X fűszer- és vegyeskeres-kedő, szatócs özv. Buzgó Sándorné X X X X X Grosics János 0 0 0 0 X Köteles Mihály165 0 0 X 0 0 Molnár Ferenc 0 0 X 0 X Katona János 0 0 0 0 X özv. Kotnyek Jánosné166 X 0 0 0 0 Miháczi Rozália 0 X 0 0 0 vendéglős, korcsmáros Molnár Ferenc 0 0 0 X X Penzár Gyula 0 0 X 0 0 Somogyi Béla 0 0 0 0 X Spitzer Benedek 0 X 0 0 0 Szakács Mihály167 X 0 0 0 0 Zakócs Mihály 0 0 X 0 X 152 Kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtár, 1924.1295-96. 153 Dunántúli cím- és lakjegyzék, 1929-1930. 785.p. 154 Kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtár, 1931. 487.p. 155 Somogy megye címtára, 1932. 78-79.p. 156 Alsódunántúli címtár, 1937. 62-63.p. 157 Bútorasztalos volt, saját gyalugéppel, segédekkel dolgozott. Kiss, 1986.17.p. 158 Csizmadia foglalkozású. 159 Csizmadia foglalkozású. 160 1924-ben Janai József, valószínűleg elírással, 1932-ben csizmadiaként. 161 Csizmadia is, aki Ikerváron született/''Különösen szerették az általa sevró bőrből készült ünnepi lábbeli-ket..." Kiss, 1986.17.p. 162 Csizmadia foglakozású. 163 Kiss Józsefnél még szerepel Mátés József. Kiss, 1986.18.p. 164 Géplakatos is. 165 Kiss Józsefnél hentes és mészáros Lásd: Kiss, 1986.18.p. 166 Tévesen özv. Kotunyek névalakkal szerepel, korcsmárosként. 167 Korcsmáros. 728 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között Somogyszentmiklóson ipari létesítménynek minősíthető üzem kevés volt. A Pósta-malmot 1866-ban Hosszú Mihály ismét kibérelte 3 évre.168, majd 1872-ben a tulajdonos gróf-Batthyány Lajosné eladta a malmot 13,5 hold földjével Szabó Gáspárnak és nejének 15 ezer forinttért.169 Az 1924-es címtárban két malmot említenek: gróf Keglevich Béla gőzmalmát és Schweig J. vízimalmát.170 Ezen túl még két malmot ismernek a korabeli Miklósfán. Ezen kívül 1 takácsműhelyről van még hírünk,171 bár az iparosok nevei között takácsot nem leltünk fel a címtárakban. A szövés-fonás, kosárfonás és ehhez hasonló háziipari tevékeny-ségekkel minden bizonnyal sok parasztháztartás foglalkozott. Miklósfán nemcsak a ke-reskedők, hanem a parasztok is foglalkoztak árusítással, el-sősorban a nagykanizsai és csurgói piacokon. Termékeik-kel jártak be a városba „Reg-gel korán már ott vannak a pia-con a sáskák... bagolai, pallini és szentmiklósi és sánczi menyecskék egészítik ki a gyülekezetet.172 A gazdaság működtetésé-hez sok esetben volt szükség hitelre, melyet a nagybirtoko-sok a nagyvárosok bankjaiban, Nagykanizsán, Budapesten szereztek be. Nagykanizsán 1845-ben alakult meg a Kani-zsai Takarékpénztár Egyesület, amelynek első főigazgatója az a Tárnok Alajos lett,173 aki a Zichy uradalom kormányzója-ként 1853-tól a szentmiklósi uradalmat is kormányozta. A kis- és középbirtokosok számára azonban nagy szükség volt a hitelszövetkezet meg-alakítására. Az 1894 után megalakult somogyszentmiklósi hitelszövetkezet 98 taggal, 358 üzlet-résszel jött létre, az üzletrészek értéke 17 900 korona volt.174 Működésének elve, egyúttal előnye, hogy a hitelező nem áll szemben az adóssal Vármegyénk kisbirtokossága nagyon hamar belátta azt, hogy az ő viszonyai közt személyi hitel egyedül csak a szövetkezetek útján érhető el.175 6. Miklósfa és a vasút Miklósfa piaca Nagykanizsa volt és a Nagykanizsán elérhető nagykereskedőkön ke-resztül kapcsolódott a nagyobb kereskedelmi régiókhoz. A vasút megjelenése még inten-zívebbé tette ezeket a kapcsolatokat. A vasút építésében és működtetésben miklósfaiak is részt vettek. 168 MNL ZML XI. 609.1. doboz. A sz.miklósi Uradalom irományainak részes kivonata 28. bejegyzés. 169 Uo. 37. bejegyzés. 170 Kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtár, 1924.1296.p. 171 T. Mérey, 1989.135.p. 172 Kaposi, 2008/a 32.p., a Zalai Közlöny, 1901. október 5-i cikkét idézi. 173 Kaposi 2009.414-415.p. 174 Hirsch, 1903. 98.p. 175 Uo. 226. kép: Somogyszentmiklós - Molnár Ferenc üzlete az 1930-as évek végén 729 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között 1858-ba n szerződés köttetett a Zichy uradalomhoz tartozó fakosi erdő fáiból talpfák készítéséről. A szerződést Tárnok Alajos és Gutman S. Henrik kötötte. A vasútépítéssel kapcsolatos, ismeretlen tartalmú másik szerződést Kázda Ferencz vasúti építési vállalkozó kötötte Tárnok Alajossal 1859-ben.176 Néhány család nevében, a hivatalos használatban is forgó ragadványnévként őrződött meg a vasúti alkalmazás, például az 1921. évre szóló kishaszonbéreseket soroló listán177 a „vasúti" ragadványnév Dómján József, Kotnyek István, Kotnyek János, Sárecz György, Szollár József esetében. A legnagyobb vasúti vállalkozás Bárczay Ferenchez köthető. Ő és felesége 1923. júliu s 25-én kötött megállapodást178 az 1894-ben alakult Vasmegyei Cukorgyár RT-vel, hogy a cukorrépa-szállításhoz mezei vasúti pályát létesítsen nagykanizsai csatlakozással, s ehhez hozzájárult akkor anyósa, özv. Beniczky Gáborné Batthyány Ilona és sógora gr. Keglevich Béla is. így a cukorrépát közvetlenül lehetett eljuttatni Sárvárra. A kereskedelemügyi magyar királyi miniszter 1925. február 17-én kelt 95.155/1924. sz. rendeletével engedélyezte Bárczay Ferenc és felesége számára a „nagykanizsai Pátria pótká-végyár iparvágánya mellől kiinduló, a somogyszentmiklósi birtokára vezető keskenytávú, lóüzemű gazdasági vasút létesítését. Az építés 1925 tavaszán kezdődött meg. „Műtanrendi bejárás"-on, 1925. szeptember 26-án csak a Somogy-Zalai határárkot átívelő híd nyílását ki-fogásolták, illetve megállapították, hogy a „barakk tábori vágány keresztezése ideiglenes jellegű". Apróbb javításokat kért Miklósfa község a négy útátjárónál, illetve Nagykanizsa kérte a városi vízvezeték felett haladó szakasz földszíni szerelvényeinek megemelését. E fejlesz-tést harmadrészben a cukorgyár finanszírozta, illetve az egészet kifizette és az uradalom a maga részét 8%-os kamattal az évi bevételből törlesztette. A fejlesztés részeként vásárolt az uradalom 7 db 2 m3-es fék nélküli répaszállító kocsit, és 7 db fékkel rendelkezőt a Magyar-Belga Fémipargyár RT-től összesen 20 millió 406 ezer koronáért.179 7. Miklósfa egyházi élete, művelődése és egyesületi élete Miklósfa római katolikus népességű település volt egész korszakunkban. A katolikus egyház nem csak a vallási életet irányította, hanem katolikus népiskolát is tartott fönn patrónusa, a szentmiklósi uradalom mindenkori tulajdonosa támogatásával. Az 1765-ben épült négykaréjos, centrális alaprajzú Nagyboldogasszony templom oltárát gróf Batthyány Lajosné grófnő készíttette 1881-ben. Az épület 1911-es külső és belső restaurálása a szom-bathelyi Homorai Béla szobrász vezetésével történt. Ekkor új főoltár, szószék, keresztkút készült a belső festésen túl.180 A karzaton 1941-ben épült meg a 10 regiszteres 1 manuálos orgona. 1913-ban a plébániai teendőket a nagykanizsai „szt.-ferencz rendiek" végezték.181 1924-től 1937-ig a Mernyéről érkező Bognár János volt a plébános.182 176 MNL ZML XI. 609. A sz.miklósi Uradalom irományainak részes kivonata. 177 MNL ZML XI. 609. gr. Keglevich Béla kishaszonbérleti szerződései a somogyszentmiklósi és szentgyörgyvári birto-kokból 1921. 178 MNL ZML XI. 609. 5. doboz, 2. cs. Cukorgyári iratok 1923-1936. 179 Uo. 180 Tarnóczky, 2012.170.p. 181 Somogy vármegye almanachja, 1913.107.p. 182 Alsódunántúli címtár, 1937. 62-63.p. 730 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között 7.1. Népoktatás 1857-ben, férjére emlékezve „Alajos alapítványt tesz" özvegy gróf Batthyány Lajosné Zichy Antónia, amelyben gondolt az iskolára is: „özvegy Batthyány Lajos grófné asszony a sz.miklós sz.egyháznak 100, azaz százezüst forint erejéig leköt oly feltétellel, miként a száztóli 5-ös kamatból évenkint junius lső napján kedves emlékezetű nagy attya Batthyány János gróf lelki nyugalmáért egy énekes szent mise szolgáltassék, melyért a lelkésznek 3 Ft, az iskola mesternek, 1 Ft fizettessék ki, a felül maradandó pénzt pedig a nevezett szentegyháznak javára használtassék".183 A 1858. évi katolikus iskolabevalláskor Szentmiklós (és Móriczhely) római katolikus isko-lája eszközeiben hiányos, szűk, mely az akkori földesúr, gr. Zichy család birtokán fekszik, s ahol az egyetlen tanító, Horváth Antal magyarul tanítja a 174 iskolaköteles tanulót. Délelőtt a nagyobbakkal, délután a kisebbekkel foglalkozik. A vallásoktatást Knauf Fülöp feren-ces szerzetes végzi. Az összeírás tartalmazza a tanító járandóságát is: 1 hold szántó, 660 négyszögöl kert, 3 hold legelő, mely összesen 9,6 Ft értékű, továbbá 10 po-zsonyi mérő184 búza és 20 mérő rozs, 15 szekér fa. Az egyéb pénzbeli járandóságokkal (például iskolapénz, vasárnapi iskola) Horváth Antal 237Ft összjövedelem-re számíthatott.185 1860-ban, látva az épület állagát, a grófné úgy határozott, hogy a rozzant iskolaházat elcseréli egy jobb épületre, Knortzer Károly186 kanizsai vendéglős szentmiklósi korcsmaépületére, s a két épülethez tarto-zó szolgálmányi földeket is kicserélték.187 1863-ban a grófnő és volt úrbéresei a faizás188 további szabályai-ra vonatkozó egyezséget kötöttek, mely egyezség 7.d. pontja alatt „...a népnevelés tekintetéből a helybeli iskola-mester állása javításához 6 hold szántóföldet és 2 hold rétet adatott."1891900-ban gróf Keglevich Ilona új iskolát épí-tett, valószínűleg az előző évi tűzvészben megsemmi-sült helyett.190 A római katolikus iskolában 1878-tól teljesített szolgálatot Dömölky László, aki 46 éven keresztül volt a falu tanítója, 1924. október 21-én hunyt el.191 1900-1903 között Steinhardt István192 kántortanító tanított, ő ezt követően Bagolára került át tanítónak. 1910-ben és 1911-ben Simon Lajos és Bohn András ta-nított mellette.193 1913-ban Bohn András helyett már 183 MNL ZML XI. 609,1. doboz. A sz.miklósi Uradalom irományainak részes kivonata. 5. tétel. 184 Pozsonyi mérő = 62,49 liter. 185 Kanyar, 1989. 368.p. 186 A bejegyzés szerint kiskanizsai. Vendéglőiről lásd Tarnóczky, 2012. 235.p. 187 MNL ZML XI. 609.1. doboz. A sz.miklósi Uradalom irományainak részes kivonata 18.,19 tétel. 188 A földesúr erdeiből az épület- és tűzifa vágásának szabályrendszere. 189 Uo. 28. tétel. 190 xGYM A 212-96. Miklósfa városrész története, hagyományai, Közművelődési és városszépítő Egyesület Ifjúsági Klubja. 3. p., a tűzvészről 3.p. 191 Belsősomogy, 1924. október 26. 192 Somogy vármegye címtára, 1932. 48.p. 193 Somogyvármegye almanachja, 1910,144.p.; 1911.153.p. 227. kép: Somogyszentmiklós - Római katolikus templom az 1930-as évek végén 731 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között Buvár y Lajos194 volt a tanító. 1924-ben Dömölkyt Simon Lajos követte az igaz-gatótanítói székben, mellette a nagyka-nizsai születésű Buváry Lajos és Szily Károly tanítók dolgoztak.195 1922-ben Vurcsák Ilona a somogyszentmiklósi ró-mai katolikus iskolához beosztott állami tanítónőt a beleznai iskolába helyezték át.196 Az 1929-es iskolafelmérésben 3 tan-erős, 4 tantermes iskolaként jelentik a miklósfai iskolát.197 Bár az iskola a római katolikus egyházhoz tartozott, de az is-kolafenntartásban a község is részt vett. Rendszeresen megállapította az iskola-takarítási segélyt, mely pl. 1945-ben évi 4 q búza értéke volt.1981910-ben a 6 évesnél idősebb lakosság 61%-a tudott írni és olvasni,199 1941-ben már 82%-a.200 7.2. Egyesületek Miklósfán A dualizmus korszaka Miklósfán is az egyesületek alapításának korszaka. A költségve-téssel kapcsolatos forrásokból tudjuk, hogy a falvak megye által jóváhagyott költségvetésé-ben szerepelnek a megyei és járási oktatási és szociális alapok, intézmények, civil szerve-zetek támogatásának tételei. A megyei, járási civil szervezetek támogatását a járás vezetése elvárta a falvaktól, melynek a helyi képviselő-testületek forráshiány miatt nem mindig tudtak, vagy akartak eleget tenni. Az 1882-ben alakult Csurgói Járási Népnevelési Egyle-tének volt miklósfai csoportja is,201 melyről azonban eddig nem került elő adat. A Levente Egyesület főoktatója és a Polgári Lövészegylet főlövésze Szily Károly, az első világháborút is megjárt valamikori hadnagy, a település tanítója volt.202 Miklósfa legnagyobb korabeli civil szervezete, az Önkéntes Tűzoltó Testület 1895-ben alakult meg 32 taggal. Elnöke Zóka Sándor körjegyző, parancsnoka Schönbein Rudolf volt. Zóka Sándor ezen túl a Polgári Lövész Egylet és a testnevelési bizottság elnöke tisztét is be-töltötte.203 A tűzoltóegyletnek nem csupán tűzrendészeti feladatai voltak, hanem ár- és bel-vízkárok elhárításával és járványügyi eljárásokban való részvétellel is kellett foglalkozniuk. A tűzvédelmet azonban az 1888-ban bevezetett köteles tűzoltóság intézménye is biztosítot-ta volna, amelynek a vármegye által javallt szabályzatát elfogadta a somogyszentmiklósi testület azzal, hogy akkor lép életbe, ha az önkéntes tűzoltóegylet feloszlik.204 Nagyobb tűzvészről 1899-ből van hírünk.205 194 Buváry Lajos az 1932-es címtár szerint 1910-től működött Miklósfán. 195 Somogy vármegye címtára, 1932. 78.p. 196 Belsősomogy, 1922. szeptember 4. 197 Magyar népoktatás, 1928. 339.p. 198 MNL ZML V. 1773b 8/1945. határozat. 199 Népszámlálás, 1910. 29. évnél idősebb lakossággal számolva. 200 Népszámlálás, 1941. 393.p. 201 Bősze, 1997. 217.p. 202 Somogy vármegye címtára, 1932. 78.p. 203 Uo. 204 MNL ZML V. 1773b. 1907. március 16. 205 TGYM A 212-96. 3.p. 228. kép: Somogyszentmiklós - a katolikus iskola az 1930-as évek végén 732 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között Resume Die Geschichte von Miklósfa von 1850 bis 1945 Miklósfa (Horvátszentmiklós, Szentmiklós, Somogyszentmiklós), das mit der Stadt von Gross-Canisa unmittelbar angrenzendem Dorf, gehörte zwischen 1850 und 1945 zu den größeren Siedlungen von Bezirk Csurgó im Komitat Somogy. Miklósfa ist seit dem Jahr 1982 Teil der Stadt Gross-Canisa. Seine überwiegend katholisch, madjarisiert kroatische Bevölkerung wuchs bis 1910 an, und verringerte sich nach 1930 etwas. Die Erwerbsquelle von Miklósfa war überwiegend die Landwirtschaft, hauptsächlich die Getreideernte und der Rinderzucht, das Dorf besaß große Felder. Miklósfa verfügte über große Weinberge (Móriczhely, Szentgyörgyvári-Berg). Zweidrittel der Fläche des Dorfes gehörte zur Domäne die zuerst in der Besitz der Festetics Familie, danach von den Zichy, Keglevics und Bárczay Familien war, an dem restlichen Drittel betätigten sich inzwischen mehr als 400 kleinlandwirtschaftlichen Farmen. Der Prozess der Besitzzerkleinerung war charakteristisch. Das Waldgebiet der Domäne war vom Besitzer verwaltet, aber die Felder und Wiesen wurden meistens vermietet. Die Bevölkerung und die Domäne führten einen bedeutenden Rindhandel mit den naheliegenden Gebieten. Neben der ortsansässigen Handwerkern arbeiteten viele in den Betrieben von Gross-Canisa, so zum Beispiel in der Franck Ersatzkaffee Fabrik und an der Südlichen Eisenbahn. Die Primärproduzenten und Handwerker von Miklósfa verkauften ihre Produkte überwiegend in Gross-Canisa. Von 1872 übte die von gewählten Mitgliedern und Virilisten bestehende Abgeordnetenversammlung zusammen mit der Kreisnotariat eine immer mehr geregelte Selbstverwaltung, die sich hauptsächlich an die Bewährung der Werte des Dorfes und an das Verfolgen der Veränderungen der bezirklich-komitatlichen Verwaltung fokussierte. Auch das Institutionennetzwerk der Siedlung erweiterte sich weiter: im Jahr 1925 wurde eine kreisärztliche Arbeitsstelle gegründet, eine römisch-katholische Volksschule mit drei Lehrern errichtet, der in 1927 bereits mit vier Klassenzimmern operierten. Postamt, Landjägerwache wurden gegründet. Das Vereinsleben wurde immer reicher, die größte Organisation war der in 1985 gegründete Freiwillige Feuerwehrverein. The History of Miklósfa between 1850 and 1945 Miklósfa (Horvátszentmiklós, Szentmiklós, Somogyszentmiklós), a village directly neighbour to Nagykanizsa was one of the larger settlements of Csurgó district in Somogy county between 1850 and 1945. Since 1982 Miklósfa was part of Nagykanizsa city. Its primarily catholic Croatian population that became Magyarized increased until 1910 and slightly decreased after 1930. Miklósfa is an area with large arable lands that primarily earns its living from agriculture, mainly from crop farming and cattle breeding. The settlement had large vineyards (Móriczhely, Szentgyörgyvári-hill). Two-thirds of the village''s territory belonged to the manor owned first by the Festetics, then the Zichy, Keglevich and Bárczay families, while more than 400 smallholder farms operated on the remaining one-third. The fragmentation of the lordship was typical. The forestry of the manor was managed by the owner, but its arable lands, acres were usually leased out. Its population and the manor kept 733 Czupi Gyula - Kardos Ferenc: Miklósfa története 1850-1945 között u p intense cattle trading relationship with the adjacent territories. Besides its local craftsmen many people worked at the plants of Nagykanizsa, so for example at the caffeine substitute producing Franck factory and at the Southern Railways. The farmers and craftsmen of Miklósfa sold their products primarily in Nagykanizsa. The body of representatives that consisted of elected members and of the greatest taxpayers of the community, jointly with the circle notary carried out an increasingly regulated municipal operation since 1872 that primarily focussed on the conservation of the values of the village and on the follow up of the changes in the public administration of the districts and counties. Also the institutional network of the settlement was broadened: in 1925 a District Officer of Health status was created, the roman-catholic public school employed three teachers, and in 1927 it had already four classrooms. Post office and gendarme were established. The social life enriched, the largest organisation of that was the Volunteer Fire Department established in 1895. Kardos Ferenc BAGOLA, SÁNC, KIS- ÉS NAGYFAKOS TÖRTÉNETE (1848-1945) Bagola, Sánc Kis- és Nagyfakos ma Nagykanizsa keleti városrészei 1848 és 1945 között egy somogyi kisközség határai, jogi és társadalmi viszonyai között éltek, korszakunk leg-nagyobb részében Bagolasánc1 néven.2 A falu története ezer szállal kötődik a Szentmiklósi uradalomhoz,3 illetve a Horvátszentmiklósi, majd később Somogyszentmiklósi körjegyzőséghez,4 Az uradalomról és a körjegyzőségről a Miklósfa története 1848-1945" című fejezetben szó-lunk, Bagolasánc történetéről tehát csak a két fejezet együttes olvasásával tájékozódhat megfelelően az olvasó. Bagolasáncz a 19. század közepétől a dualizmus új közigazgatási berendezéséig5 csak Bagolaként szerepel, külterületként említve benne Sáncot. Fényes Elek 1851. évi leírásában: ,, Bagola magyar falu, Somogy vgyében, Kanisához 1 óra; 247 kath., 64 ágost. lak. Kath. fiókegyház-zal, igen jó fehér bor termesztéssel. F. u. gr. Festetics László."6 Pesty Frigyes 1864-ben azt írta, hogy „Bagoly a falu Somogy megye Marczali járás Csurgói kerületben ... Bagoly a község határa tészen 2855 catast. holdat. ... lakosai magyarok ... földes asszonya Gr: Batthyány Lajosné született Gróf Zichy Antónia Grófnő." Bagoly a község határa általán véve hegyes, földjei középszerű termésűek. E határban fekszik Sáncz nevű 12 házból álló község Nagy Kanizsáról Somogyba vezető út mentében, Nagy Kanizsa tő szomszédságában szántóföldjét vasút vonal vágja keresztül."7Az 1871. évi községi törvényt követő rendezés során kapta meg a Bagola, Sánc és Fakos alkotta községhalmaz a Bagolasánc nevet. (Az 1873. évi helynévtárban8 még Bagola, az 1877. éviben9 már Bagola-Sáncz alakban szerepel.) Fényes Elek említett szótárában Sáncról ezt írta: „Sáncz, népes puszta, Somogy v(ár)megyé-ben Nagy-Kanizsával határos: 150 magyar kath. lak. F. u. herczeg Batthyáni Filep, kinek majorjához tartozik 177 6/8 h. szántóföld, 152 6/8 h. kaszálló és 370 h. magánylag használt legelő."10 Ez a leírás azonban nem a Bagolasánc részét képező Sánc faluról (melyet neveznek Alsósáncnak is) szól, hanem csak az ún. sánci majorról, amelyet herceg Batthyány Fülöp a Festeticsektől szerzett meg még 1848 előtt, s amely a kanizsai uradalom része lett. 1898-ben a helységnévtárban Nagykanizsa pusztájaként szerepel; 1913-ban pedig már Sánczi major néven találjuk 112 lakossal.11 Tegyük hozzá, hogy Bagolasánc lakott külterületeit, pusztáit általában közlik az eltérő időben megjelent helynévtárak. Sáncz (1818-1900), majd Alsósánc alakban (1926-1937), Bánom12 1944-1973, Csákányháza (1873), Fakos (1800-1888), mely 1888-tól máig Nagyfakos és Kisfakos, Látóhegyibükk (1900), mely 1926-tól máig Látóhegy. 1 1000 év törvényei. Ezt az írásképet használják a levéltári fond jegyzékek. A Bagolasáncz, Bagola-Sáncz alakok is gyakoriak. 2 Tanulmányunkban, amely a Nagykanizsa városmonográfia II. kötetében megjelent Bagola, Sánc és Fakos története című fejezet folytatása, következetesen ezt a településnevet használjuk. 3 Miklósfa (korabeli nevén Szentmiklós, később Horvátszentmiklós vagy Somogyszentmiklós) központtal a 18. században a Festetics család hozott létre uradalmat, melynek földjei voltak a bagolasánci határban is. Az uradalomról bővebben lásd e kötet Miklósfa története 1848-1945 című fejezetét. 4 A körjegyzőség 1872-ben alakult, 1895-ben vált Somogyszentmiklósi körjegyzőséggé. Lásd: Récsei, 2009.15.p. 5 1871. évi 18. tc. a községek rendezéséről; 1886. évi 22. tc. Lásd még Csizmadia, 1976. 6 Fényes, 1851. III. kötet, 68.p. 7 Pesty, 2001. 32-33.p. 8 Átnézett helységnévtárak. 1873. 50.p„ 1877. 36.p„ 1888. 221.p„ 1892. 974.p., 1895. 216.p., 1900. 91.p„ 1902. 389.p„ 1907. 58.p., 1913. 367.p. 9 Uo. 1877. 36.p. 10 Lásd: Fényes, 1851. 11 Helységnévtár 1913. 47.p. A sánci major történetével nem foglalkozik tanulmányunk, hiszen az a gazda-ságtörténeti fejezet tárgya. Lásd e kötetben Kaposi Zoltán gazdaságtörténeti tanulmányát. 12 Az itt lakó roma népességről lásd: Bánomcigánytelep 1944., 1952. Bánomot az 1920-as években vették meg Sandtól, eredetileg Bükkös-dűlő volt a neve. Kercsmarics 1980. 28.p. A kéziratos mű elsősorban 18-19. sz. eleji adatokat hoz. 738 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) 1872-től13 a Horvátszentmiklósi körjegyzőség falvaival együtt több ízben is felvetődött Bagolasánc Zalához, a Nagykanizsai járáshoz való átcsatolása közlekedési és gazdasági in-dokokra hivatkozva. Erről a hosszú történeti folyamatról jelen monográfia Miklósfa története 1848-1945 című fejezetében bővebben szólunk. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy az első eljáráskor Simon Gyula Somogy vármegye alszolgabírója ellátogatott Bagolasáncra is: „... miként Bagolasánc, St. Miklós, Liszó, Surd, Belezna és Zákány községekben személyesen megjelen-tem, e községek közönségét könyvileg meghallgattam, mi azt eredményezte, hogy Surd és Szt. Miklós községek kivételével a többi községek mind Somogy megyéhez kebelezettek kívánnak lenni, és legkisebb óhajuk sincs Zala megyéhez csatoltatni...."14 A kikérdezéskor valószínűleg hatott az alszolga-bírói tekintély, s vélhetően a bagolasánciaknak nem volt olyan erős gazdasági érdekük az átcsatolás, mint a miklósfaiaknak. Végül a körjegyzőséget - Bagolasánccal együtt - nem csatolták át Zalához, csak sokkal később, már nem az ő kezdeményezésükre, 1948. augusz-tus l-jével.15 1. Bagolasánc népessége 1848-1945 között a falut zömmel római katolikus és evangélikus magyarok és római katolikus horvátok lakták.16 Az evangélikusság nem volt jelentős lélekszámú, 1910-ben 50, 1940-ben 44-en vallották magukat evangélikusnak, a lakosság 3-5%-a.17 A katolikusok a miklósfai plébániához, az evangélikusok az iharosberényi anyagyüle-kezethez tartoztak. 1880-ban 34 horvát és 12 német lakost írtak össze, együtt 6%-át a lakos-ságnak. 1890-re megfeleződött a horvát összeírtak száma, a németség pedig eltűnt a statisz-tikákból. 1941-ben 35, 1949-ben 41 horvát lakost számoltak (3-4%). Ha a neveket olvassuk, ennél több horvát lakosra kellene számítanunk; vélelmezhetően - akárcsak Miklósfán - itt is az erőteljes elmagyarosodást tapasztaljuk. Az 1925-ös községfelméréskor18 a lakosság majdnem fele külterületen élt. Az 1014 ma-gyar lakos közül Bagola belterületén 101 házban 554-en laktak. Kisfakos pusztán 30 házban (39 lakrészben) 156-an, Sáncban 39 házban (66 lakrészben) 135-en, Látó-hegyen 4 házban 40-en, Nagyfakoson 3 házban 112-en, Kisbagolai-hegyen, 4 házban 27-en éltek. A legna-gyobb laksűrűség Nagyfakos pusztán tapasztalható, 3 nagy uradalmi épületet laktak itt cselédek és béresek. 13 MNL SML IV. 414. Csurgói járás főszolgabírói iratai 4538/1874. Bagolasáncz és Belezna községek Zala me-gyéhez csatolásuk érdemébeni iratok, 1874.december 3. 14 MNL SML IV. 414. Csurgói járás főszolgabírói iratai 4547/1874. Szentmiklós Zala megyéhez csatolása ér-demébeni iratok. A levél hivatalos másolata, a felterjesztésről szóló kísérőlevelekkel, Ballag aláírással. Ben-ne a többi település, így Bagolasánc kérelme is. 15 Récsei, 2009. 226.p. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a 4330/1945. M.N. sz. rendelete 6.§.21. 16 Minden összeírásban találunk néhány zsidó lakost, jobbára kereskedőket, de lakták a statisztikákban egyéb kategóriába sorolt cigány családok is. 17 Jáni, 2005.120.p„ 178.p. 18 MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap. Bagolasánc, 1925. 739 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) A folyamatosan növekedő létszámú falut is érintette a kor-ban megszokott el- és kivándor-lás. A századforduló környé-kén Bagolasáncról is távoztak olyan szegényparasztok, akik földet vagy munkát reméltek. Szlavóniába 1880-1890 között Bagoláról 6 család vándorolt ki, összesen 29 fő 3500 Ft va-gyonnal.20 1900-1910 között Bagolasáncból 3 fő kapott ki-vándorlásra jogosító útlevelet.21 A község azonban gyarapodott is a bérgazdaságokba elszegődött, letelepedni szándé-kozó mezőgazdasági bérmunkásokkal, illetve a faluba beházasodókkal. Elsősorban Kis- és Nagyfakos lakossága nőtt ily módon. 1886 után végleges letelepedésre úgy volt lehetősége valamely bevándorlónak, ha négy évig Bagolasáncon élt, és ez idő alatt fizette a közterhe-ket.22 A letelepedni szándékozók részére a falu maga állapította meg helyi adókat. 1891-ben a Bagolasáncon letelepedni vágyó munkásoknak és napszámosoknak 3 Ft, földmíveseknek, iparosoknak, kisebb kereskedőknek, földbirtokosoknak, bérlőknek, és az értelmiségnek 10 Ft díjat kellett fizetniük.23 Nagy- és Kisfakoson nem fizettek adót azok, akik a képvise-lő-testület egyedi vizsgálata szerint különös előnyt jelentettek a falu számára, így például az egyházi, állami, megyei és községi tisztségviselők, a tanítók és tanítónők. Ilyen enged-ményről Bagola és Sánc esetében nem tudunk. A beköltözés előtt legalább 8 nappal be kel-lett jelentkezni az elöljáróságnál. 2. Bagolasánciak a hadi eseményekben Az 1848-48-es forradalom és szabadságharc során a falu nem volt hadszíntér, bár min-den bizonnyal érzékelhette a Jellasics csapatok nagykanizsai és miklósfai jelenlétét, az az-zal járó felfordulást.24 Egy somogyi nemzetőr-összeírásból25 viszont tudjuk, hogy a Marcali járás Beleznai főkapitányságához tartozó Bagolasáncon 1848 májusában 21 nemzetőrnek sorozandót írtak össze. Egy másik összesítés szerint 1848. szeptember 11-én 8 nemzetőrt állítottak ki a faluból.26 Az első világháborúban 195 bagolasánci lakos vonult be, kik közül 23-an haltak hősi halált és 3-an tűntek el.27 Az I. világháborúban háborús célra elvitt, korábbi harang helyett az evangélikus gondnok portája elé vasszerkezetű haranglábra szerelt új harangot állított 19 A népszámlálások alapján, fő. 20 Szili, 1995. 51.p. 21 Uo. 167.p. 22 Magyar törvénytár, 1886. 22. tc. 10.§. 23 MNL ZML V. 1773b 1891. február 21-i rendkívüli ülés jegyzőkönyvének másolata. 24 Lásd Hermann 2006., illetve e kötetben a Miklósfa története 1848-1945. c. fejezetet. 25 MNL SML IV. 103. A. Nemzetőr összeírás 1848. május. 26 Uo. Marczali Járás Bözötzffí (Péter) sz. Bíró kerületének összveirt ujjontzozás kimutatása. Kaposvárott, 1948. Sept. 11-én. 27 Somogy vármegye címtára, 1932. 48.p. Bagolasánc népességének változása 1857-1949 között19 740 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) a község.28 A harang avatására 1926. május 2-án került sor Mesterházy Sándor nemespátrói evangélikus esperes és Horváth Olivér nagykanizsai evangélikus lelkész részvételével.29 Ugyanezen a napon a katolikus iskola helyiségében a levente ifjúság műkedvelő előadást szervezett az első világháborús hősi halottak emlékoszlopa javára. Az iskola (a mai római katolikus templom) előtt felállított, kanizsai kőfaragó által készített emlékművet 1926. októ-ber 16-án avatták fel ünnepélyes keretek közt.30 Az I. világháborús áldozatok emlékoszlopára később felkerült a 2. világháború 22 áldo-zatának neve is. Az emlékoszlopon olvasható névsoron kívül egy somogyi összegzésben további áldozatok neve is ismertté vált: Bankó János hősi halált halt, Pintér Ferenc, Szollár István és Ungár Ferenc eltűnt. Ambrus János, Bogáti József, Gelencsér István, Szalai János pedig hadifogolyként halt meg valamelyik fogolytáborban.31 3. A község elöljárói és működése Az 1871-es, majd az 1886-os községi törvény32 alapján olyan képviselő-testület jött létre, mely fele választott tagokból állt, felét pedig a legtöbb állami adót fizető lakosok (virilisták) tették ki.33 Bagolasáncban 1925-ben 5-5 virilista és választott tag, illetve 2-2 virilista és vá-lasztott póttag alkotta a képviselő-testületet.34 A szórványosan fennmaradt jegyzőkönyvekből a falu bírái közül Erner József (1857),35 Kotnyek József (1891), Kercsmarics János36 (1906-1911), Hancz József (1914-1917), Gether József (1921-1930), Kercsmarics József (1930-32), Kardos József (1943-44) neve ismert. 1872 előtt esküdtek voltak: Kránitz Antal, Dámján Mátyás, Horváth János, Schiffer Mihály. A falu ismert virilistái: a szentmiklósi uradalom mindenkori tulajdonosai,37 Breuer Izi-dor38 (1907-1926), Dobrin Richárd (1907-1911), Hancz János39 (1906-1914), Löwenstein Emil40 (1906-1910), Nóvák János41 (1923-1926). A képviselőtestületi üléseken jelen lévő választott képviselők a forrásokban 42 Bognár Ferenc (1924), Bognár János (1891), Bognár József (1891), Gáspár János (1926), Gelencsér György öreg (1907, 1910), Gerencsér János öreg (1907-1910), Gether János (1926), Gether István (1907), Gether József (1891), Gether Pál (1891), Henrik György (1926) Henrik István (1936), Heinrich József43 (1907,1909,1917), Kalamász János (1891,1907,1914,1917,1926), öreg Kercsmarics János (1891,1907,1917), Kercsmarics János közép (1891), Kalamász János (1926), 28 Tarnóczky, 2012. 53.p. Nagykanizsa, Bagoly utca 49. és 90. 29 Belsősomogy, 1926. VI. évf. 18.sz. 3. 30 Belsősomogy, 1936. október 18. 31 Szabó - Szili, 1993.186.p. 32 1000 év törvényei. 1871. évi 18. tc„ majd 1886. évi 22. tc. 33 Lásd Csizmadia 1976. 34 MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap. Bagolasánc, 1925. 35 Zárójelben azok az évek, melyekből van erre vonatkozó adat a közgyűlési jegyzőkönyvekből, vagy cím- és névtárakból. 36 1907-ben Kercsmaritz névalakban. 37 Lásd jelen kötetben a Miklósfa története (1848-1945) című fejezetet. 38 Nagykanizsai vállalkozó. Nevét bagolasánci Brájer-lap helynév őrzi. Zala megye földrajzi nevei, 1964. 251.p. 39 1907-ben Hainz névalakban. Bércséplő és középbirtokos volt. 1911-1912-ben a Csurgói járás Járási mezőgaz-dasági bizottságának tagja. Lásd Somogyvármegye almanachja, 1912. 52.p.; 1913. 82.p. 40 Löwenstein Emil pogányszentpéteri birtokos és bérlő. A nagykanizsai Bankegyesületnek, illetve a Közrak-tárak Rt-nek volt elnöke. Lásd Tarnóczky, 2012. 23.p. 41 Iharosberény i földbirtokos, aki Pogányszentpéteren is bérelt földet. Nóvák személyére lásd a monográfiában Kaposi Zoltán gazdaságtörténeti tanulmányát. 42 Többnyire közgyűlési jegyzőkönyvekben. Zárójelben az előfordulás éve. 43 Heinrik és Hendrik névalakban is szerepel. 741 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) Kránic z József (1914,1917), Kánitz József44 közgyám (1931), Kucsebár József (1891), ifj. Lacz-kó József (1907-1911), Pécsek Ferenc (1910-1911), Pécsek József (1911), Reizner János (1914, 1917), Sárecz János (1907,1911), Steinhardt István tanító (1911), Szabó János (1907,1911,1926), vitéz Tóth József helyettes bíró (1931), Vojkovics Ferenc (1907,1911) Vojkovics György (1926). A képviselő-testület elsősorban a falu intézményeinek működtetése, vagyon- és tűzvé-delme, utak, árkok folyamatos karbantartása feladatait látta el. A szabályzatok többségét a megyei közigazgatás mintaszabályzatai alapján készítette el a képviselőtestület és a kör-jegyző. Iratminták segítették a bírót és képviselőket az ülések szabályszerű lebonyolítá-sában is, ami segítette a jogszerűség betartását is, hiszen e mintákban minden vonatkozó érvényes országos vagy megyei rendelkezés szerepelt. Kiemelten fontos feladat volt a helyi adók beszedése, és a községi alkalmazottak bérének kigazdálkodása. A körjegyzőség hi-vatalnokainak (körjegyző, segédjegyző, adójegyző, díjnokok), a körorvos, körállatorvos ja-vadalmainak lakosságarányos részét kellett fizetnie. Helyben tanítókat, bábát, mezőőröket és útjavítókat (útkaparók) alkalmaztak. A mezőőröket, csőszöket leginkább mellékállásban foglalkoztatták, többnyire csordásokat, pásztorokat megfogadva. Sáncnak minden esetben a költségek lakosságarányos részét kellett fizetnie, de erre sok esetben nem volt képes. A község életének apróbb történéseiről a szórványosan fennmarad közgyűlési jegyző-könyvekből mozaikszerű képet kapunk. Munkánkban azokat az eseményeket említjük, melyekről a források viszonylag teljes képet adnak, illetve amelyek a falu önigazgatásának, tudatos fejlesztésének beszédes forrásai. 1909. március 20-án Hancz János, a falu egyik nagygazdálkodója, virilista képviselője kérelmet írt útnak való ingatlanok megvásárlása tárgyában a falu déli részén.45 Indoklásá-ban településfejlesztési és gazdasági okokra hivatkozik: 1. Az utcában keskenysége miatt nem lehet megfordulni, pedig szükség volna rá, hiszen az ott lévő 5 ház mellé még 3 épülne 1909-ben. 2. „Szükséges az egész községnek, mert takaruláskor, ha szembejön a kocsi egymással, nem férnek el." 3. „A község déli részén az uradalomnak 90 hold erdejéből áfát ezen az utcán takarítják el." 4. További házépítések is várhatók „kilebb", nagyobb forgalom várható. 5. „Szükséges szépészeti szempontból is" a belső kertek egy vonalba húzhatók, s mert 6. a megveendő nyugati terület magasabban fekszik, így az út magasítható és vízszintbe hozható is lesz. A megvásárlandó terület összesen 710 négyszögöl volt. A képviselőtestület 1909. szeptem-ber 17-i ülésén úgy határozott, hogy megveszi a területet a bagolasánci hitelszövetkezettől.46 Bagolasáncnak 1925-ben 5 km községi útja (és dűlőútja) volt, de keresztül futott rajta a Pécs-Varasdi állami iíf47 is, mindez sok munkát adott az útkaparónaki8 és a súlyosabb útrongá-lódások (például nagy esőzések) után kivezényelt falusiaknak. A falu vagyonvédelme és közbiztonsága szempontjából a legfontosabb alkalmazottak a mező- és éjjeliőrök voltak. 1907-ben49 a vármegye által kiküldött minta alapján készült szabályzat szerint Bagolán az éjjeliőr 160 korona, a sánci 80 korona bért kapott. Az éjjeli-őröknek a „közrend és közbiztonság feletti őrködés képezi szolgálatukat", a járőrözést október 1. és március 31. között esti 9 órától reggeli 5 óráig, április 1. és szeptember 30. között este 10-től hajnali 3 óráig kellett teljesíteniük „szakadatlan éberséggel." Jogállásukat tekintve „minősített 44 A forrásban ebben a formában, de lehetséges, hogy Kránicz József (1914,1917) képviselővel azonos. 45 MNL ZML V. 1773b. 1909. szeptember 17-i jegyzőkönyv. 46 MNL ZML V. 1773b. Sajnos az árat nem tartalmazza az irat. 47 Ez kb. a mai Kaposvár felé vezető út. MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap. Bagolasánc, 1925. 48 Az útkaparó szolgálati lakásában később a Betlehem vegyeskereskedés működött, ma is őrzi nevét. Lásd Zala megye földrajzi nevei 16. helynév. 49 MNL ZML V. 1773b. 1907. február 8-ai közgyűlés. 742 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) hatósági közegek"50 voltak, azaz olyan hivatalos személyek, akiknek a hívására a falusiak-nak haladéktalanul segíteni kellett. Jelzősípokkal szerelték fel őket, részben ezért, hogy ők tudjanak jelezni, részben pedig hogy a tűzoltóparancsnok jelzésére vissza tudjanak jelezni. Ez az előírás tehát az mező- és éjjeliőri szolgálatot összekapcsolta a köteles tűzoltósággal, majd amikor megalakult az Önkéntes Tűzoltó Egylet, annak állományával. A bagolasánci képviselő-testület a küldött szabályozást úgy módosította, hogy a bagolai éjjeliőr javadal-mát kétfelé véve 2 éjjeliőrt alkalmaz fejenként 80 korona fizetéssel (miután a bagolai határ jóval nagyobb a sáncinál), a sánci éjjeliőr javadalmazását pedig az arányosság megtartása érdekében 50 koronára csökkenti. 1907. július 19-én a körjegyző közölte a testülettel, hogy a vármegye nem fogadta el a helyi szabályrendeletet, „mert a sánci éjjeliőr javadalma csak 50 koronában állapttatott meg, amiért is indítványozza, hogy ezen éjjeliőr fizetését a képviselőtestület 80 koronában állapítsa meg. Az előadó indítványával szemben Hancz János képviselőtestületi tag javasolja, hogy a képviselőtestület tartsa fenn f évi febr. 8-án 2 sz. alatt hozott határozatát, mert Sánc községrész csak 14 házból áll s az itteni lakosok állami adójukat is meghaladó belrendőrségi adóval meg nem terhelhetnők. Az előadó által javasolt 80 korona a felfogadott éjjeliőr megélhetésére egymagában, amíg nem elegendő kénytelen az napszám vagy egyéb szolgálat vállalásával kenyerét keresni. így történik ez Sáncon is, nevezetesen a sánci úrbéresek csordása fogadtatik fel rendszerint éjjeliőrnek, vagyis a község megalkuszik a helyzet nehézségével, s hogy törvény rendelkezésének ele-get tehessen, segítségére siet más úton Sánc község közönsége is a csekély fizetésű éjjeliőrnek s oly szolgálatot ad annak, amely őt éjjeliőri teendőinek teljesítésében nem gátolja de fizetését más úton mégis emeli."511910-ben52 a képviselő-testület azt jelentette, hogy az 1907-ben, a járás által kiküldött minta alapján elkészített és a vármegye normáit követő szabályrendelet l.§-ának előírásai Bagolán sem teljesíthetők, mert az alkalmazott éjjeli őr nem képes minden éjjel őrizni, mivel nappal más munkája van. Bagolasánc 1925-ben53 egy kisbírót, egy bábát és három éjjeliőrt (egyet Bagolán, egyet Sáncban és egyet Fakoson) alkalmazott szegődményesként.54 Kevés tűzvészről tudunk. Az egyik, 1874. szeptember 26-án olyan jelentős károkat oko-zott, hogy a vármegye segítségét kérte a falu, illetve a körjegyző.55 Ezt követően a körjegy-zőség intézkedett a szükséges tűzoltó felszerelések beszerzése ügyében a központi költség-vetés terhére.56 A tűzesetekkor mindenkinek rendelkezésre kellett bocsájtania vonómarháit (ökröket, lovakat, teheneket), azonban „ki a fecskendőt, a lajtot, vagy a tűzoltókat a helyszínre szállítja", jogosult volt a szállítás díjára, az 1914-es díjszabás szerint.57 Szállítási díjtételek tűz esetén Bagolasáncon (1914) Fecskendő szállításért Lajt vagy tűzoltó szállításért Ha a tűzeset nappal éjjel nappal éjjel korona a község belterületén van 0 0 0 0 a község külterületén van 4 6 3 5 Somogyszentmiklóson van 5 8 4 6 50 A 1878. V. tc. 166.§. 3. alapján. 51 MNL ZML V. 1773b. 1907. július 19-i közgyűlés. 52 MNL ZML V. 1773b. 1910. június 1-i közgyűlés. 53 MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap : Bagolasánc, 1925. 54 Éves megállapodott bérért, mely pénzt és terményt is jelenthetett. 55 MNL SMLIV. 414. 3878. 56 MNL SML IV. 414. Mutató 4272 H. 6837 sz. kelt 6/11 874. 57 MNL ZML V. 1773b. 24/1914. határozat. 1914. szeptember 11-i ülés jegyzőkönyve. 743 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) A tűzeset helyszínén legelőször megjelenő lótulajdonos további 2 korona jutalmat ka-pott.58 A falunak 1925-ben még nem volt önkéntes tűzoltósága, ezért községi, köteles tűzoltó-ságot kellett fenntartaniuk,59 melyben minden 20 és 40 év közötti férfinak kötelezően részt kellett vennie. Az Önkéntes Tűzoltó Egyesület az 1920-as évek végén alakult, parancsnoka 1932-ben Kercsmarics János volt.60 Az első világháború alatt a falunak gondot okozott a szülésznő (bába) alkalmazása. 1917-ben a körjegyző felvetette, hogy „a szülésznő az eddigi 120 korona fizetés mellett nem alkal-mazható jelentkező hiányában, tekintettel a jelenlegi drágasági viszonyokra"61. A képviselő-testület 80 korona „drágasági pótlék"-ot szavazott meg. 1937-ben a bába Jankovics József né és Gold-mann Vilmosné volt.62 4. Bagolasánc gazdasága Bagolasánc lakossága döntően mezőgazdasági termelésből élt, bár voltak iparosai, kereskedői helyben, és dolgoztak bagolasánci bérmunkások Nagykanizsán, Miklósfán. A gazdálkodás nagyüzemi keretek közt (saját tulajdonú és bérgazdaságokban) és a job-bágyfelszabadítást követően kialakult kisparaszti gazdaságok keretei közt folyt. A kétféle üzemszervezet azonban a földbérletek és a bérmunkák révén szorosan kapcsolódott egy-máshoz. 4.1. Nagybirtok és kisbirtok Bagolasánc gazdálkodását, majd minden mozzanatában meghatározta a falu határának jelentős részét birtokló Szentmiklósi uradalom. A falu területe az 1870-es években 3243 hold, 1880-as évektől 3332 hold, melyből az uradalom területe egész korszakunkban több mint 2000 hold.63 A másik jelentős tulajdonos Gutmann Henrik64 volt, aki 324 holdon (benne 250 holdszántón) gazdálkodott Kisfakoson.65 Gutmann utódai azonban 1905-ben eladták ezt a birtokot 150 ezer koronáért.66 Az uradalmi birtokokat azonban szívesen adta bérbe min-denkori tulajdonosa.67 A két nagybirtokos összesen a falu területének több mint kéthar-madát birtokolta. A középbirtokos bérlők és kishaszonbérlők saját meglévő gazdaságuk-kal együtt kezelték a bérelt területet. A falu területének egyharmada, kevéssel több, mint 1000 hold megoszlása sem változott jelentősen korszakunkban: a közép- és kisbirtokosok (15-100 hold közötti területtel) e terület 30%-át bírták, a törpebirtokok terület aránya ugyan-csak 30% körüli volt, s 40%-ot tett ki a közbirtokos erdő, legelő területe. 58 Uo. 59 A m. kir. belügyminiszter 53,888/11. szám alatt az összes vármegyei és városi törvényhatóságokhoz inté-zett körrendelete, a tűzrendészeti kormányrendelet kibocsátása tárgyában In: Magyarországi rendeletek tára 1888.122. rendelet 1727.p. Forrás: MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap. Bagolasánc, 1925. 60 Somogy vármegye címtára, 1932. 48.p. 61 MNL ZML V. 1773b 6/917. határozat 1917. március 16. 62 Alsódunántúli címtár, 1937.15-16.p. 63 MNL ZML V. 1773b. Perszöveg melyben özvegy Beniczky Gáborné felsorolja unokájának Bárczay Ferenc-né gr. Keglevich Ilonának átadott birtokait. Lásd e kötetben Miklósfa története 1848-1945) című fejezetet. 64 Nagykereskedő és nagyiparos. Nevét bagolasánci helynévként a Gutmon vízmosásos és a Gutmon-oldal vise-li. Lásd: Zala megye földrajzi nevei 251. Bagolasánc 39. és 45. helynév. 65 Ma e terület Kaposvári út melletti részét Gutmann oldalnak hívják. 66 Kaposi, 2008/a 12.p. 67 Az uradalom tulajdonosairól lásd: uo. 744 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) Néhány évből pontos adataink is vannak a bérlőkről, s bérleményeikről. 1895-ben 318 gazdaságot írtak össze,68 köztük egy nagybérlőt: Birck Oszkár nagykanizsai kereskedő és földbirtokos 1094 hold területet (benne 785 hold szántót és 195 hold legelőt) bérelt. 1923-ban az iharosberényi Nóvák János a legnagyobb földbirtokos bérlőként 752 hold bérleménnyel. Ekkor Dobrin Sándor 105, Nóvák Ádám 75, Gether János 28, özv. Vojkovics Ferencné 30, Gether József, Győrik Mihály, Kalamász János, Tóth János, Tóth József 19-19, Henrik József 17, Markó Vendel 16, Kercsmarics János és Pécsek Ferenc 15 holdon gazdálko-dott.69 A nagy és középbirtokosok 1133 holdnyi mezőgazdasági területet, a falu határának 34%-át használták. A szentmiklósi uradalom ekkor Bagolasánc területének 43%-át foglalta el. Két ével később, 1925-ben70 a szentmiklósi uradalom tulajdonosa, gróf Keglevich Ilona és férje, Bárczay Ferenc 1440 hold földdel rendelkezett. Két nagybérlője volt ekkor az ura-dalomnak: Breuer Izidor, akinek 101 holdas saját tulajdona mellett 185 holdat (benne 175 hold szántót és 10 hold rétet) bérelt, illetve Nóvák János, akinek 495 hold bérleménye volt.71 A nagybirtokosok és nagybérlők a falu határának 61%-án gazdálkodtak. Kishaszonbérlők művelésében ekkor 436 holdat számoltak (397 hold szántót, 39 hold rétet), vagyis a község területének 13%-át. A bérelt területek túlnyomó része szántóföld volt, ugyanakkor az erdők javarészt az uradalom kezelésében maradtak (1925-ben 337 hold). Földbirtok-forgalom mindig volt a nagy határú településen. Ezt mutatja, hogy bár 1930-ban Nóvák János bérlete nem változott, de Bárczay Ferenc és neje már csak 1062 holdat művelt, azaz újabb 378 hold vált földbérletté az uradalom területéből.72 Novákon kívül ek-kor 20 holdnál nagyobb területet sógora, Pécsek József (150 hold) és testvére, Nóvák Ádám (75 hold) bérelt. Nóvák János gyerekei apjuk halála után örökölték is a bérleményeket.73 Raj-tuk kívül a bíró, Gether János (24 hold) és Zsovár János (21 hold) volt még jelentősebb bérlő. A bérgazdaságok számára nem volt mindig elegendő a helyi munkaerő, ezért jelentős számú, távolról érkező bérmunkaerőt foglalkoztatnak a lehető legolcsóbban. A cseléd-könyvvel rendelkező cselédeknek be kellet jelentkezniük a körjegyzőnél. Innen tudjuk, hogy 1874-ben 29 cseléd érkezett: Bocska, Eszteregnye, Zsitva, Nagyrécse, Csehipuszta, Becz, Szepetnek, Söjtör, Ikervár (3 fő), Keszthely (2 fő), Felső Sáncz, Palin (2 fő), Nagybajom, Kisrada, Szentjakab (2 fő), Baltavár, Kámáncshely, Szentjakab (2 fő), Tapsony, Szécsény, Szőcsény, Petifalu, Kilimán helységekből. A cselédség, a mezőgazdasági bérmunkások helyzete nem volt egy-forma a bérgazdaságokban, kiszolgáltatottságuk mindig függött a gazdaságok vezetői-től és jövedelmi viszonyaitól. 1906. július 22-én kelt az az alispáni jelentés, mely szerint ,a közelmúlt napokban a zákányi, sánczi és balatoncsehi bérgazdaságok cselédsége között elégedetlen-ségjelentkezett, de a hatóság gyors beavatkozása folytán a mozgalmat hamar elfojtották."74 A kisparaszti gazdaságok elsősorban a korábbi jobbágytelkekből, illetve az irtásföldek-ből jöttek létre Bagolasáncon is. Az 1847-es legelőelkülönözési perben 11 úrbéri és 20 házas zsellér után telkenként 12 magyar holdnyi legelőt kapott a falu,75 ez 100-150 magyar holdas 68 Az összeíráskor a legkisebb birtokost is számolták, legyen az földet bérlő zsellér, negyedtelkes kisparaszt. 69 Kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtár, 1924. 548.p. 70 Gazdacímtár, 1925.100-103.p. 71 A bérlemény 383 hold szántó, 48 hold rét, 26 hold legelő és 2 hold kert volt. 72 Kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtár, 1931. 461.p. 73 1929-től folyt az örökséggel kapcsolatos eljárás. Pécsek József és neje, Nóvák Julianna ugyanis 1933-tól lett volna kötelezett a haszonbért fizetni Bárczay Ferencnének, de ők 1937-ig nem fizették meg, amiért perre került sor. MNL ZML XI. 609. 8. doboz. Ingatlan és parcellázási ügyek Nóvák János örökösei, Pécsek József és neje (és egyéb vevők) ingatlanbevételei és ebből eredő jogviták 1929-1941. 74 Kanyar, 1957. 31.p. 75 T. Mérey, 1989.128.p. 745 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) összterület. 76 Egy 1848-as nemzetőr-összeírás77 szerint 20 féltelkes család, és 3 magánkis-birtokkal rendelkező élt a faluban az úrbérrendezés idejében. Bagolán 1857-ben kötötte meg gróf Batthyány Lajos özvegye, Zichy Antónia és a falu jobbágysága az úrbéri pert lezáró egyezséget, amely alapján a falu volt jobbágyai és zsellérei 13 4/8-ad úrbéri telek után tel-kenként 2 hold erdőt kaptak, és a szerződés szerint a korábban elkülönözött legelőkön is kivághatta a fákat.78 Összesen mintegy 30 hold erdőt kapott a község 79 Sánc népesített pusztaként szerepelt az úrbérrendezés perirataiban, „1857-ben 9 úrbéri zsellér telkenként 8, vagyis — minthogy 8 házas zsellér számított egy telkes jobbágynak — összesen 9 hold legelőt kaptak. Az addigi közös legelő 14 hold volt, s az úrbéri faizás fejében nem járt nekik semmi, noha a zsellérek egyöntetűen azt állították, hogy 1847-ig meg volt a faizási gyakorlatuk, de attól az évtől kezdve a Festetics uradalom tisztjei eltiltották őket attól."80 Az úrbéri perek lezárását követően tehát Bagolasánc mintegy 200 magyar hold úrbé-res eredetű községi területtel bírt. Bagolasáncon is megfigyelhető a kapitalizmus korában, hogy a nagybirtok területe fokozatosan fogyott, míg a kisbirtokok száma és mérete sza-porodott.81 1920-ban, a Nagyatádi-féle földreform során 370 hold szántót és rétet, és 8 hold házhelyet osztottak ki.82 Érdekes ugyanakkor, hogy 1932-ben a 3332 holdas település terü-letéből mindössze 2 hold volt közös községi tulajdonban.83 4.2. Határhasználat és mezőgazdasági termelés Bagolasánc határának nagyobb fele szántó, mely területe és aránya, ha kis mértékben is, de nőtt az egy emberöltő alatt (4%-kal). Nőtt a rétek, illetve a művelésből kivett területek (pl. építési területek, utak) területe is. Csökkent valamelyest az erdők, szőlők, legelők nagysága. A határ 57%-a volt szántó, 15%-a erdő és 14%-a rét. Bagolasánc területének művelési ágankénti megoszlása az összeírásokban84 Összeírások éve szántó kert, gyümölcsös szőlő !h legelő erdő művelésből kivett összes terület kataszteri hold 1895 1830 29 181 433 205 567 86 3331 1913 2028 24 161 460 151 402 106 3332 1932 2007 25 160 478 150 401 111 3332 1935 1966 34 157 467 189 401 105 3319 76 Mivel nem tudjuk a zselléri, illetve a jobbágyi telkek méretét, csak becsülni tudjuk az utánuk járó legelő nagyságát. 77 MNL SMLIV. 103. A. Nemzetőr-összeírás 1848. május. 78 T. Mérey, 1989.128.p. 79 Kercsmarics, 1980. 22.p. Bagola helység faászati haszonvétele szabályozása értelmében kötött egyezség végrehajtása 1857. november 12. Átmásolt irat. Ebben 30 hold erdő szerepel, a telkenként számolt 27 h helyett. 80 T. Mérey, 1989.128.p. 81 Lásd: Kaposi, 2013/a tanulmányát. 82 Somogy vármegye címtára, 1932. 48.p. 83 Uo. 84 MSA Földterület 1870-1970. 345. p„ és Somogy vármegye címtára 1932.48.p. 746 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) A szántóterület hasznosításáról az 1930-as évek közepétől van pontos adatunk. 1936 és 1938 között a búza vetésterülete volt a legnagyobb, 45%, míg a kukoricáé 29%, a rozsé 24%. A takarmánynövények közül 10-14 hektáron termeltek takarmányrépát. 1936-ban még a lucernát és a vörösherét is egyforma nagyságú területen termesztették (27-28 hektár), de 1938-ra visszaszorult a lucernatermesztés, ugyanakkor háromszorosára nőtt a vöröshere termesztése. Jelentős területen, 217 hektáron folyt bab- és töktermesztés, közös vetésterüle-ten, sok esetben még kukoricával társítva.85 1938-ban a 6 hektárnál kisebb területű gazdaságokban 167 hektár ha területen, a köze-pes méretű gazdaságokban 115 ha, a nagyobb gazdaságban 132 hektáron termeltek búzát. Ugyanekkor a kukorica vetésterülete a 6 hektárnál kisebb területű gazdaságokban 161 hek-tár, a közepes gazdaságokban 99 hektár, a nagyobb gazdaságokban összesen 69 ha.86 Ará-nyaiban a kisparaszti gazdaságokban a kukorica nagyobb arányú termesztése együtt járt nagyobb arányú bab és tök termesztésével is. Jelentős volt a bagolai szőlőhegyeken folyó szőlőművelés. 1925-ben Bagolasánc három hegyközséget számlált: a Kisbagolai hegyközség 114 hold, a Nagybagolai hegyközség 195 hold, a Látó-hegyi87 hegyközség 274 holdas volt.88 A jogilag szőlőnek minősülő területek azonban másfajta földeket is jelentettek: a szőlőkben kisebb legelők, rétek és gyümölcsösök is előfordultak. Ez magyarázza, hogy a fenti táblázatban jóval kisebb valóságos szőlőterület fordul elő. Mindenestre tény, hogy az együttesen 583 holdnyi jegyközségi terület igen ma-gas arányt jelent, hiszen e szerint a falvak határának több mint 17%-át szőlőnek minősülő föld foglalta el. Az alacsony lakosságszám is magyarázza, hogy a nagy kiterjedésű szőlők többségében kanizsai polgárok tulajdonában voltak az egész korszakban. Elsősorban fehér bort és schillert termeltek e hegyekben. A bagolai és kanizsai tulajdonosokból álló hegy-község 1936. július 5-én harangot emelt a Kisbagolai-hegyben. A harangszentelés tábori miséjét Gazdag Ferenc püspöki tanácsos végezte.89 Bagola a Csurgói járás gyümölcstermesztő települése, köszönhetően gyümölcstermesz-tésre alkalmas klímájának és a szőlőhegyek gyümölcsöskertjeinek. Másfélszer annyi gyü-mölcsfát számlál, mint a szomszédos, nagyobb területű Miklósfa. A gyümölcsfák típusa a vidékre jellemző: szilvafa (6553 db), őszibarackfa (4905) és almafa (4248) a legtöbb. De találunk körte-, cseresznye-, megy-, kajszibarack-, dió-, mandula-, gesztenye- és eperfákat is. Bagolasánc erdős területekkel körülölelt település volt. A bagolasánci erdők nagyobb ré-sze a Szentmiklósi uradalomé volt, de az úrbérrendezést követően volt a falunak közbirtokos erdeje is. Az uradalmi erdőkből 1941-ben felajánlott gróf Keglevich Ilona 302 holdnyit, de azt a község nem akarta megvenni.90 A fakosi erdő, a erdei és gyümölcstermő fákkal teli szőlőhegyek jó vadászó helyeknek számítottak, s a vadászatot a szőlő- és gyümölcskert-tulajdonosok igényelték a termés védelmében. A Szentmiklósi uradalom a Bagolai-hegy területén 1873-ban bérbe adta a vadászat jogát.91 1925-ben 400 négyszögöles faiskolája van a falunak.92 85 MSA Növénytermesztés 1870-1970. 569.p. 86 MSA Növénytermesztés 1870-1970. 631.p. Bagolán 60 és 600 ha közötti gazdaság ekkor nem volt. 87 Látó-hegy korábban a kanizsai uradalom területén feküdt, ám a 19. század közepén Batthyány földesúr el-cserélte a szentmiklósi urasággal, Festetics Lászlóval, így az kikerült az uradalom szervezeti rendszeréből. Kaposi, 2009/a 97.p. 88 MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap. Bagolasánc, 1925. 89 Belsősomogy, 1936. július 5. 90 Valószínűleg ekkor pénze se lett volna rá, látva a község költségvetését. MNL ZML XI. 609. Nyilatkozat, melyben Bárczay Ferencné engedélyezi a felajánlott, de el nem fogadott területek árverésre bocsájtását. 1941. január 17. 91 MNL SMLIV. 414. 4057. bejegyzés. 92 MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap. Bagolasánc, 1925. 747 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) Bagolasánco n a nagyállattartás elsősorban a nagygazdaságokra volt jellemző. 1895-ben Birck Oszkár bérgazdaságában 94 szarvasmarha, 74 sertés és 490 juh nevelődött, elsősor-ban a fakosi pusztán. Gutmann Henrik gazdaságában csak a szarvasmarha-állomány volt ekkor jelentős, 79 db, bérgazdasága harmada volt Birckének és főleg növénytermesztés-sel foglalkozott. Ló mindkét gazdaságban csak kevés volt, a közlekedéshez és teherhor-dáshoz szükséges mértékű, 18-18 db.93 1895-ben összesen 519 szarvasmarhát számoltak Bagolasáncon, tehát az állomány kétharmada a közép- és kisparaszti gazdaságok kezén volt. A bagolasánci szarvasmarha állomány közel fele ekkor pirostarka, negyede magyar er-délyi volt, s még tartottak riska (mokány), bronzderes és „egyéb színes" fajtákat is. Igavonóként, beleértve az uradalmat is, 32 kettős lófogatot (a lófogatok fele tehát a kisparaszti gazdaságok igavonója volt), 44 kettős ökörfogatot és 4 kettős tehénfogatot számláltak. Ha az egyes iga-vonókat is hozzászámoljuk, Bagolasáncon 1895-ben 120 igásökröt regisztráltak. Teherhor-dásra elsősorban lassabb, de nagyobb igaerővel rendelkező ökörfogatokat használták a 19. század végén. Egy emberöltővel később azt látjuk, hogy a lóállomány megkétszereződött (1925-ben 166 lovat írtak össze), míg a szarvasmarha állomány nagyságrendje megmaradt (569 db).94 Az 1935-ös mezőgazdasági statisztika felvételekor viszont már csak 12 igásökör-ről adtak számot,95 vagyis egyre inkább a lóvontatás és a gépi vontatás volt jellemző a gaz-daságokra. 1895 és 1935 között nőtt a falu lóállománya (113 db-ról 180 db-ra), az állomány közel fele volt kanca és fele herélt.96 A szarvasmarha-állomány összetétele 1895 és 1942 között nem változott jelentősen: 520 és 625 db között mozgott, s az állomány 1895 után döntően pirostarka és szimentáli fajta volt, a magyar fajta (magyar erdélyi) 1911-ben már csak 48. A tehénállomány 1895 után ugrásszerűen, 64%-kal megnőtt, 1911-től már az állomány felét tette ki. A 19. század végén tehát az igavo-nó és a tejelő szarvasmarhatartás egyensúlyáról beszélhetünk Bagolasáncon, a 20. század első harmadára a tejelő állattartás vált hangsúlyossá.97 A hízómarhatartás egyáltalán nem volt jellemző a falu gazdaságaiban. A gazdaságok húsállata a baromfi és a sertés volt. 1895-ben 294 sertést számoltak, a sertésállomány 75%-a volt a paraszti gazdaságoké. A 20 század elején jelentősen megnőtt a sertések száma. 1911-ben 517 db, 1935-ben 801 db, 1942-ben (valószínű a háború hatására is) némileg csökkent a sertések száma: 607 db. A 19-20. század fordulóján elsősorban zsír-sertést tartottak a bagolasánciak, 1935-ben már a sertésállomány 22%-a hússertés volt, de azt követően újra a zsírsertéstartás vált uralkodóvá.98 A baromfiállomány 1895-ben 1478, 1935-ben 2618 egyedet számlált, ez utóbbi állomány 94%-a tyúk volt, de találunk - szám szerint - 71 libát, 67 kacsát és 20 pulykát is.99 A nagybirtokokon jelentős szerepe volt a juhászatnak. 1895-ben Birck bérgazdaságának állománya 470 darab volt, ám a későbbiekben csökkent, 1935-ben már csak 285 darabot tar-tottak.100 A paraszti gazdaságokban nem tartottak juhot, kecskét. Bár a gyümölcsösök, szőlők, erdők megfelelő környezetet biztosítottak, csak kevés mé-het írtak össze: 1895-ben, 14 családot. 1935-ben ennek több mint hatszorosát, 90 méhcsalá-dot számláltak.101 93 Mezőgazdasági statisztika, 1895.1.100-103.p. 94 MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap. Bagolasánc, 1925. 95 MSA Állattenyésztés 1870-19701. 344.p. 96 MSA Állattenyésztés 1870-1970 3. 344.p. 97 MSA Állattenyésztés 1870-19701. 344.p. 98 MSA Állattenyésztés 1870-1970. 2. 344.p. 99 MSA Állattenyésztés 1870-1970. 5. 344.p. 100 MSA Állattenyésztés 1870-1970. 4. 344.p. 101 MSA Állattenyésztés 1870-1970. 5. 344.p. 748 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) 4.3. Iparosok és kereskedők Bagolasáncon is működtek iparosok, kereskedők, bár a kis lélekszámú lakosság nem tudott eltartani nagyszámú iparos réteget s elérhetők voltak Nagykanizsa iparosai is. A bagolasánci iparosok megélhetésében minden bizonnyal fontos szerepe volt a szentmiklósi uradalomnak és a nagy bérgazdaságok megrendeléseinek, s néhány, a faluban nem elérhe-tő ipart a nagygazdaságok bérmunkásként szerződtetett iparosai végezhettek. A címtárakban szereplő bagolasánci iparosok, kereskedők Mesterség Név Az adatforrás éve 1923102 1929-30103 1930104 1932105 2937106 1948107 ács Hennik Ferenc 0 0 0 X 0 0 bognár Horváth József 0 0 0 X 0 0 Nyerki János 0 X 0 0 0 0 Nyers György 0 0 0 0 0 X cipész, csizmadia Krivalics István108 0 0 X X 0 0 Szabó Ferenc 0 0 0 0 0 X Vilcsek József X X X 0 0 0 Vojkovics György 0 0 0 X 0 0 Bódogh Ferenc 0 0 X X 0 0 Gether János X 0 X 0 0 0 cséplőgép-tulajdonos bércséplő Gether József109 X X X X 0 0 Heinrich István 0 0 0 X 0 0 Heinrich József 0 0 0 X 0 0 Hencz János X 0 X 0 0 0 Kránicz József 0 0 X 0 0 0 Pécsek József 0 0 X 0 0 0 hentes és mészáros Németh Miklós 0 0 0 0 X X kádár Percserics József110 X X 0 X 0 0 kémény-seprő Felker Lajos 0 0 0 X 0 0 Bútor J. 0 X 0 0 0 0 kovács Domaföldi József X X X X 0 X Faics József 0 0 0 0 0 X Szíjártó Mihály 0 0 X X 0 0 102 Kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtár, 1924. 103 Dunántúli cím- és lakjegyzék, 1929-1930. 785.p. 104 Kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtár, 1931. 105 Somogy megye címtára, 1932. 78-79.p. 106 Alsódunántúli címtár, 1937. 62-63.p. 107 Iparhatóságilag bejegyzett önálló iparosok névjegyzéke szakmák és községek szerint. In: Képek, 1948. 82.p. 108 1932-ben Skrivalics névalakkal szerepel. 109 Az 1920-as években a falu bírája is. 110 1932-ben Perserics névalakkal szerepel. 749 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) Csány i László 0 0 0 X 0 0 kőműves Horváth László 0 0 X 0 0 0 Kardos László 0 0 0 0 X X vegyeske-reskedő Éliás Áron 0 0 X X 0 0 Nyerki János X X 0 0 0 0 özv. Nyerki Jánosné 0 0 X X 0 0 Fodor Gyula X X 0 0 0 0 Horváth József 0 0 0 X 0 0 vendéglős, korcs-Horváth László 0 0 X 0 0 0 Koplár Mihály 0 0 X 0 X 0 máros Koplár Mihályné111 0 0 X X 0 X Szabó György 0 0 0 0 X 0 Szokolics Péter X X 0 0 0 0 A címtárak adatain kívül néhány hír szolgál még az iparosok, kereskedők névsorának bővítésére: 1925-ben, nem nevesítve, 2 kovács, l-l cipész, bognár, kádár szolgálta iparával a falut, de volt egy szatócs (kereskedő), s volt már egy hitelszövetkezet is.1121939 januárjában Betlehem Antal bagolasánci vegyeskereskedését Klauz György vegyeskereskedő vette át.113 1940-ben egy hírből kiderül, hogy a bagolasánci Legeltetési Társulat kocsmát tart fenn, s azt 3 évre kívánta bérbe adni.114 Vélhetően korábban is bérbe adták a kocsmát. 1943-ban Tóth György cséplőgépét árulja.115 Bagolasánciak dolgoztak a MÁV Nagykanizsai Állomásfő-nöksége kötelékén belül is. Balogh János és Istiván György váltókezelő neve fennmaradt az 1937-es nagykanizsai címtárban.116 Bár nem iparosok a szó klasszikus értelmében, de ide soroljuk a bércséplőket, akik saját földbirtokokkal rendelkeztek, de bércséplést végeztek szolgáltatásként is a Szentmiklósi uradalomnak, a bérgazdaságoknak, és a tehetősebb kisparaszti gazdaságoknak (vagy ezek társulásainak). A cséplőgép-tulajdonosok vagy maguk értettek a gőzcséplőgépekhez, vagy gépészt alkalmaztak. A képviselő-testületi ülések jegyzőkönyvéből kiderül, hogy a bér-cséplő vállalkozók a falu vezető rétegéhez tartoztak. Gether József például hosszabb ideig töltötte be a bírói tisztet, többen pedig képviselő-testületi tagok voltak. A vállalkozásokat, gazdálkodókat hitelszövetkezet segítette a 20. század elejétől, a bagolasánci hitelszövetkezetről 1910-től van hírünk, mely ekkor a Somogyvármegyei Hi-telszövetkezetek Szövetségének tagja.117 111 1948-ban Káplár néven szerepel. 112 MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap. Bagolasánc, 1925. 113 Zalai Közlöny, 1939. január 8. 114 Zalai Közlöny, 1940. október 9. 115 Zalai Közlöny, 1943. szeptember 3. 116 Nagykanizsa lakcímjegyzéke, 1937. 59.p. 117 Somogyvármegye almanachja, 1911.134.p. 750 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) 5. Iskolák és egyesületek A bagolasánci (akkor Bagolya, mihez hozzátartozik Alsósánc és Fakos) iskoláról korsza-kunkban első forrásként az 1858-as iskolabevallás tudósít.118 Ekkor egy „rozzant" községi iskolában Burián Ferenc tanító oktatott, a hitoktató pedig Knautz Fülöp ferencrendi káplán volt, akárcsak Miklósfán. A tanító járandósága 470 négyszögölnyi kert, 1 hold föld, 14 mérő rozs, 20 mérő csöves kukorica, 8 öl fa és 40 Ft-nyi pénz (vasárnapi iskola, iskolapénz) volt.119 A bagolai 1 tantermes, 1 tanítós római katolikus elemi iskolában 1903-tól a Steinhardt István tanított kántortanítóként.120 A kisfakosi szintén 1 tantermes, 1 tanítós állami népiskola számára a telket 1911-ben vette meg a község vezetése a kisfakosi Hajnal Györgytől és nejétől Vojkovics Annától 1400 koronáért.121 Az iskolában az első tanévben, 1912-ben Irinyi Győző,1221915-ben Hantos Sán-dor oktatta a diákokat. 1918-tól Tóth István123 tanított itt, aki egyben a Levente Egyesület főoktatója tisztét is betöltötte 1932-ben.124 A faluban működött katolikus legényegylet, mely az 1930-as években színdarabokat is adott elő. Resume Die Geschichte von Bagola, Sánc, Kis- und Nagyfakos zwischen 1848 und 1945 Die ehemaligen Gemeinden Bagola, Sánc, Kis- und Nagyfakos sind heute die Stadtteile von Gross-Canisa. Zwischen 1850 und 1945 bildeten sie die Kleinsiedlung Bagolasánc in dem Bezirk Csurgó im Komitat Somogy. Die Bevölkerung der Gross-Canisa angrenzenden Siedlung wuchs in der Zeit des Kapitalismus ständig: von den 440 Personen im Jahr 1857 stieg sie bis etwa 1200 Personen im Jahr 1941 an. Die Bewohner von Bagolasánc waren katholische und evangelische Ungarn und katholische Kroaten, aber die kroatische Bevölkerung war madjarisiert. Die Siedlung wurde seit 1872 von der aus gewählten Mitgliedern und Virilisten bestehenden Abgeordnetenversammlung geleitet, mit einem Richter an der Spitze. In der Abgeordnetenversammlung spielten hauptsächlich Groß- und Kleinwirte, sowie bedeutende Handwerker eine wichtige Rolle. Die Abgeordnetenversammlung ergriff meistens Maßnahmen im Bereich vom Vermögensschutz: sie beschäftigten Nachtwächter und Feldschützer, entwickelten das System des Brandschutzes, aber die Entwicklung kann auch durch renovierten Wege und Gebäude zur Geltung. Sie leiteten auch zwei Schulen, die in Kisfakos liegende wurde von der Gemeinde in 1911 gekauft, die in Bagola liegende wurde renoviert. Zweidrittel der Fläche der Siedlung von insgesamt 3332 Joch gehörte zur Szentmiklóser Domäne. Die Domäne verwaltete nur zweidrittel ihrer Länder selbst, ein 118 Kanyar, 1989. 323-326.p. 119 Kanyar, 1989. 332.p. 120 Somogy vármegye címtára, 1932.48.p. 1900 és 1903 között Somogyszentmiklóson (a mai Miklósfán) tanított. 121 MNL ZML V. 1773b. 1/911. határozat 1911. január 6. 122 Somogyvármegye almanachja, 1913.151,p. 123 Somogy vármegye címtára, 1932. 48.p. 124 MNL ZML V. 1773b. Közigazgatási tájékoztató lap. Bagolasánc, 1925. 751 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc, Kis- és Nagyfakos története (1848-1945) Dritte l wurde an Großgrundbesitzer und Kleinpächter vermietet. Die Pächter stammten aus der Gegend, so z.B. Henrik Gutmann Handwerker und Händler, Oszkár Birck Händler und János Nóvák Großverpächter. Neben ihnen benutzten aber mehrere Dutzend kleinere Pächter die Länder der Domäne. In der Wirtschaft von Bagolasánc war der Pflanzenbau dominant, aber es war auch als bedeutendes Anbaugebiet von Trauben und Obst bekannt. Die großen Weingüter waren meistens in den Händen von Gross-Canisaer Bürgern. Die Großtierhaltung war vor allem in der Fakoser Pußta typisch, hauptsächlich Vieh-, Schwein-und Kleintierhaltung. In geringem Maße lebten auch Kleinhandwerker in Bagolasánc. Die Kultur des Dorfes war überwiegend von der katholischen Kirchengemeinde - dessen Gesellenverein einen Bauerntheater aufrechthielt - und von der evangelischen Kirche geformt. The History of Bagola, Sánc, Kis- and Nagyfakos (1848-1945) The quondam settlements of Bagola, Sánc, Kisfakos and Nagyfakos are parts of the present-day Nagykanizsa. Between 1850 and 1945 they formed a small village called Bagolasánc in the Csurgó district of Somogy county. The population of the settlement neighbouring Nagykanizsa steadily increased in the era of capitalism: from 440 people in 1857 to 1,200 inhabitants by 1941. Bagolasánc was populated by catholic and evangelistic Hungarians and by catholic Croatians, but the Croatian population assimilated to the Hungarians. After 1872 the settlement was governed by the body of representatives that consisted of elected members and the greatest taxpayers of the community, and headed by the judge. Mainly large- and middle-farmers, and leading industrialists played an important role in the body of representatives. The body of representatives primarily took measures in protection of property: they employed sergeants of the watch and rangers, developed the system of fire protection, but the development can be traced also in the renovation of roads and buildings. They maintained two school buildings, the one in Kisfakos was bought by the village in 1911, and the one in Bagola was renovated. Two thirds of the 3,332 acres territory of the settlement belonged to the Szentmiklós manor. The lordship managed two thirds of its lands on its own, while one third was leased out to squatters and small leaseholders. The tenants stemmed from the neighbourhood, so e.g. Henrik Gurmann industrialist and handler, Oszkár Birck trader and János Nóvák squatter. Besides them also many dozens of small tenant-farmers used the lands of the manor. Plant production was dominant in the economy of Bagolasánc, but it was also known as an important grape-and fruit producer region. The vineries of considerable size were owned by bourgeois of Nagykanizsa. Livestock keeping was primarily typical in the sheer of Fakos, dominantly cattle, pig and small livestock keeping was in fashion. There were also some craftsmen living in Bagolasánc. The culture of the village was primarily shaped by the catholic parish and the evangelistic church, the bachelor band of the former also ran an acting group. Kardos Ferenc BAJCSA TÖRTÉNETE 1849 ÉS 1945 KÖZÖTT Bajcsa földje és népe1 Nagykanizsa Bajcsa városrésze, ugyanezen a néven korszakunkban, 1849-1945 között Zala megye Kapornaki, később Nagykanizsai járásának Szepetneki körjegyzőségéhez tar-tozó kisközsége volt. Fényes Elek 1851-ben kiadott munkájában röviden így írt a település-ről: „Bajcsa, horvát falu, Zala vármegyében, 310 kath. lak. Homokos határ. F. u. többen. Ut. p. Kani-sa."2 Területe az 1870-es években3 946 hold, 1882-ben4 pedig 984 hold5 volt. Bajosára 1761-ben jórészt horvátok költöztek, s a lakosság horvát identitását 1849-1945 között meg is tartotta. A korszakunkban folyamatosan gyarapodó lakosságon belül a horvát ajkúak aránya az 1880-as népszámláláskor 72%, az 1890-es és 1920-as népszámlálások közt mindig 90% fölött volt, de az 1930-as népszámláláskor, vélhetően a magyar nyelvű oktatás és a politikai elvá-rások hatására, már csak 63%. A növekvő népesség egyre több házban élt: 1871-1910 között másfélszeresére nőtt a házak szá-ma.7 A lakosság kétnyelvű volt, használta a magyart is a horvát mellett. Az 1910-es népszámlá-láskor az 503 lakosból 38 magyar, egy német lakos mellett 464-en vallották magukat horvátnak, de csak 89-en nyilatkoztak úgy, hogy nem tudnak magyarul. Ek-kor a nem magyar ajkúak aránya a Nagykanizsai járásban a második legnagyobb volt (86%), a rangsorban csak a szomszédos horvát település, Fityeháza előzte meg (92%-kal).8 A kétnyelvűség a falu földrajzi neveiben is megmutatkozott. A Zala megye földrajzi neveinek összeírása idején a határ legtöbb el-nevezésének ismert volt a horvát megfelelője, pl. Öreg-erdő (Hércéska9 suma, Sztara suma; Part alja) Prod bregom. Bajcsa főutcája ma a Törökvári nevet viseli. Nagykanizsához csato-lása, vagyis 1981 előtt ez az utca Kossuth Lajos utca volt, azelőtt pedig Nagy utca, horvátul ,Velka ulica". A mai Vöröshegyi út 1981 előtt Petőfi Sándor utca volt, korábban pedig Kis utca, ,Mala vulica (így)."10 A bajcsai római katolikus fília a szepetneki plébániához tartozott. 1 Tanulmányunk a monográfia II. kötete, Bajcsa 1690-1848. című fejezet folytatása. 2 Lásd: Fényes, 1851. 3 Helységnévtár, 1873.51.p., 1877.38.p. Tanulmányukban szereplő területi adatok katasztrális holdban szere-pelnek, ha ettől eltérünk, azt a szövegben jelezzük. 4 Helységnévtár, 1882. 36., 1888. 222.p„ 1898. 40., 1900. 92.p„ 1902. 290. p„ 1907. 60., 1913. 368., Népszámlálás, 1920., 1930. 35.p, 1941. 5 A helységnévtárak és népszámlálások szerint, néhol 985 kh. 6 A népszámlálások alapján, fő. 7 T. Mérey, 1989.148.p. 8 Népszámlálás 1910. A rangsorban Murakeresztúr követte 61%-kal, és Szepetnek 39%-kal, de ez utóbbiban a jelentős horvát lakosság mellett a német kisebbség aránya is nagy volt. 9 Magyarul „hercegi", azaz a Batthyány hercegeké. 10 Zala megye földrajzi nevei, 605.p., 1982. január l-jétől a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 12/1981. sz. határozata alapján Nagykanizsa város közigazgatási területe Bajcsa, Miklósfa és Bagola-Fakos csatolt vá-rosrészekkel bővült. Nagykanizsa város tanácsi híradója, 1982. 51.p. Bajcsa népessége (1857-1949)« 756 Kardos Ferenc: Bajcsa története 1849 és 1945 között 75 9 Bajcs a az országos hadieseményekben Bajcsaiak az 1848-49. évi szabadságharcban is harcoltak. Melega Ferenc és Melega György az 56. zászlóaljban, Gyurgyek József önkéntesként a 119. zászlóaljban harcolt, utób-bi 1850-ben bele is halt sérüléseibe.11 Ott voltak a bajcsaiak az első világháborúban is. Az elesett 16 bajcsai emlékére az országzászlót és hősi emlékművet, a „Hősi ligetet", 1935 szept-emberében állították, avatására szeptember 29-én került sor. A bajcsai tűzoltóság, leventék, a szomszéd települések küldöttségei, a kiskanizsaiak részvétele mellett vitéz Ráttkay Rezső nyugalmazott tábornok avatta fel az emlékművet. Az ünnepségen a kiskanizsai levente-zenekar játszott és a kanizsai Schless Gyula szavalta a szintén kanizsai Barbarits Lajos versét. A Batthyány uradalmat Barthos Gyula erdőmester képviselte. A Hősi emlékmű-vet és az országzászlót Mlinarics János bíró vette át.12 A 400 pengőbe kerülő emlékmű-vet és országzászlót Kovács József kőfaragómester készítette.13 A Hősi liget gondozására minden költségvetésben számoltak kiadással; 1943-ban a „Hősi ligetet be kell keríteni, mert az ültetményekben az állatok nagy kárt tesznek. Bekerítése tovább nem halasztható." bejegyzéssel.14 A második világháború vége felé, 1944-ben Nagykanizsán és környékén, a zalai olaj-vidék megtartásáért és megszerzéséért folytak harcok, s e terület megvédésére építették ki - a Margit-vonal részeként - a Dorottya állást is Alsópáhok - Kerecseny - Hahót - Za-laszentbalázs - Magyarszentmiklós - Nagykanizsa (Principális) - Bajcsa - Murakeresztúr települések mentén.15 A harcok után az első világháborús hősi emlékműre rákerült a máso-dik világháborúban elesett vagy eltűnt 15 áldozat neve is.16 Bajcsa díszpolgárt választ Nagykanizsán Nagykanizsa és Bajcsa kapcsolatának egy érdekes pillanata Bajcsa első díszpolgárának kitüntető ünnepsége volt. 1940. március 31-én Ilovszky János országgyűlési képviselőt vá-lasztotta a falu - minden bizonnyal a Magyar Élet Pártja kezdeményezésére - díszpolgárá-vá.17 Bajcsa ekkor az országos és megyei politika színterévé vált, annak kifejezésévé, hogy Ilovszky és pártja elkötelezett híve volt a vidéki szegénység megsegítésének s egyúttal a tel-jes magyarosításnak. A díszpolgárrá avatás alapja az volt, hogy a jórészt horvát lakosságú Bajcsán „100%-os névmagyarosítás történt",18 Ilovszky János „Bajcsát, mint a hazafias népnevelés mintaképét állította a magyar vidéki közélet elé. A bajcsaiak Kanizsán tartott díszközgyűlése a város és falu összefogásának jelképe".19 A Nagykanizsán, a város dísztermében tartott díszközgyű-lésen Nagykanizsa teljes városvezetése részt vett Krátky István polgármester és Lontay Alán főszolgabíró vezérletével. A Fekete László készítette oklevelet Mányai Ferenc bajcsai bíró adta át. Ünnepi beszédében Somfay György tanító Bajcsa és Nagykanizsa történelmi szerepéről beszélt. Szólt az iskola mellett emelt országzászlóról. A Zalai Közlöny bő beszá-11 Kerecsényi, 1983.120.p. 12 Zalai Közlöny, 1935. szeptember 15., október 1. 13 Nagykanizsa aranykönyve, 1938.118.p. 14 MNL ZML V. 1787b. Szepetneki Körjegyzőség iratai. 1943. évi költségvetés. 15 Kanizsai Enciklopédia, 1999. 89.p. 16 Nagykanizsa Megyei Jogú Város újjáépítette az emlékművet, melyet 2013. szeptember 13-án avattak fel. 17 Zalai Közlöny, 1940. április 2. 18 Uo. Ez azonban - a nevekből ítélve - újságírói túlzásnak volt minősíthető. 19 Zalai Közlöny, 1940. április 2. Kardos Ferenc: Bajcsa története 1849 és 1945 között 75 9 mólójába n így fogalmaz: „A falu és a város egymásra talált Bajcsa község polgári oklevelében."20 A rendezvényen Kacorlak, Murakeresztúr, Nagybakónak, Pölöskefő, Szepetnek és Zalaszent-balázs is képviseltette magát. Bajcsa számára a hírverésen túli lehetőséget hozott az ese-mény, Ilovszky, díszpolgári kötelességként vállalta egy „jól tanuló bajosai fiú elhelyezését az ipari vagy kereskedelmi pályán."21 Bajcsa önigazgatása 1838-1871 között a falut - a korábbi szokásokat követve - egy bíró és az esküdtek vezet-ték. A 1871-es községi törvény22 után kialakult polgári közigazgatásban választott és viri-lista23 tagokból álló képviselő-testület irányította a falut. A bajcsaiak 5-5 képviselő-testületi tagot választhattak (3-3 rendes és 2-2 póttagot). Sajnos kevés jegyzőkönyv marad fenn, így nem tudtuk összeállítani a mindenkori faluvezetés teljes névsorát. Ismert bírók: Habjánecz István (1903-1908),24 Szuspek György (1929), Grabant János (1930), Mlinarics János (1935), Bányai Ferenc (1938-1943). Ismert képviselő-testületi tagok: Horváth Ferenc (1903), Horváth János (1903), Kuzma György (1903), Málék János (1903.), Megla Ferenc (1903), vitéz Galam-bos István (1939), Pintér János (1939), Pókecz János (1940), Újlaki Kálmán (1939). Bajcsa Habjánecz bíró vezetésével 1903-ban hg. Batthyány-Strattmann Ödönhöz folya-modott, hogy a herceg a lehető legolcsóbban adjon 1 hold földet egy új temető számára. ., Ugyanis községi temetetőnk teljesen megtelt, úgy hogy oda temetkezni már nem lehet, azt nagyobbí-tani, minthogy utak által körülzárt területet képez nem tudjuk... Tekintetbe véve községi lakosságunk nagy szegénységét, községi határunk csekély kiterjedését és azon körülményt, hogy a tagosítás alkal-mával határunk nagyon szerényen lett megállapítva, újólag kérjük Főméltóságodat ha kérelmünket meghallgatni és a kért területet nekünk temető céljára átengedni kegyeskednék." A bajcsaiak kérték dr. Szüllő Géza korabeli országgyűlési képviselő közbenjárását is. Végül is sikerrel jártak: 1903. május 17-én 133 koronáért megkapták a mai temető területét.25 Bajcsa önigazgatására vonatkozóan elsősorban az 1940-es évekből fennmaradt költ-ségvetési dokumentumok26 adnak információkat s az ezekben található néhány korábbi időszakra is visszatekintő közgyűlési jegyzőkönyv. A falu éves költségvetését a képviselő-testület alakította ki, s a szepetneki körjegyző terjesztette be Zala vármegye alispánjához ellenőrzés és jóváhagyás végett. 1940-ben Bajcsa a 9695 pengős háztartási alapja (költség-vetését) volt, ez biztosította ebben az időben a falu működését. A községet ekkor három elöljáró vezette: Bányai Ferenc bíró 80 pengő, Pintér Ferenc helyettes bíró és Pókecz János elöljáró 13-13 pengő tiszteletdíjért. Bajcsa a Szepetneki körjegyzőséghez tartozott. 1940-ben dr. Horváth Lajos körjegyző, Uzsoki György segédjegyző, dr. Kazal József körorvos, dr. Sinkó Ferenc körállatorvos látta el szepetneki hivatalából Bajcsát, amelynek lakosságará-nyosan kellett részt vállalnia a körjegyzőségi hivatalnokok finanszírozásában. A jegyző és segédjegyző fizetése 10%-át, az orvos 6%-át, az állatorvos 3%-át kapta Bajcsától. A tanítók teljes egészében a falu alkalmazásában álltak. Vitéz Tátrai Kálmán 746 P, Somfai György 552 pengő járandósággal bírt.27 20 Zalai Közlöny, 1940. április 2. 21 Uo. 22 1000 év törvényei 1871. évi 18. tc. a községek rendezéséről, majd az ezt váltó 1886. évi 22. tc. 23 A település legtöbb adót fizető polgárai. 24 A forrásadatok szerinti évkör. 25 MNL OL P1322. Fasc. 179. No. 15-33. A bajosai temető ügye. 26 MNL ZML V. 1787b. Szepetneki Körjegyzőség iratai. 27 MNL ZML 1787b. Szepetneki Körjegyzőség iratai. 1940. évi költségvetés. 758 Kardos Ferenc: Bajcsa története 1849 és 1945 között 75 9 A községi alkalmazottak köre is az 1940-es évekből ismert. A kisbíró (Hazafi József) 80 pengő, a postás (Kuzma Ferenc) 70 pengő, a szülésznő (Vukics Józsefné) 270 pengő, a mező-őrök összesen 220 pengő fizetést kaptak egy évre. A költségvetésnek 1940-ben a körjegyzőség (és körorvosok) 1205 pengője a 12%-át, a ta-nítók 1279 pengője 13%-át, az elöljárók 106 pengője 1%-át, a községi alkalmazottak összesen 640 pengője pedig 7%-át tette ki. Tehát a költségvetés harmadát költötte a falu bérköltségre. A bajcsai költségvetésből tudjuk, hogy a községi épületek fenntartása tetemes költséggel járt, melyet kölcsönből igyekeztek fedezni. A községházára 1939-ben 3000 pengőt vettek fel, annak kamatai 1940-ben váltak esedékessé, a tőkét 1941-től kellett törleszteni. 1939-ben csendőrpihenő létesítését irányozták elő 50 pengőért (a csendőrség Szepetneken műkö-dött).28 Mivel a falunak nem volt jégverme, szerették volna 1941-ben felépíteni, de „a súlyos háztartási helyzetre", azaz a költségvetés hiányára tekintettel az alispán törölte. Bajcsa birtokviszonyai Bajcsa a járás kis határú települései közé tatozott korszakunkban körülbelül 985 hold területével. A falu alapvetően a Principális-csatorna jobb oldalán, Nagykanizsától délre feküdt. A homokos vidék nagyon ki volt téve a patak áradásának, az alacsonyabb réteket többször el is öntötte a csatorna. A bajcsai határ nagy részét a hg. Batthyányak nagykani-zsai uradalma ölelte körül. A nagykanizsai uradalom hitbizományi birtok volt, így 1920-ig, a Nagyatádi-féle földreformig, illetve az 1921. évi vagyondézsmáig nem is lehetett hozzá nyúlni.29 Ennek megfelelően a bajcsai határ nagyobbik része, mintegy 500 hold a Batthyány család kezén maradt. Az uradalmi terület - a gazdaságföldrajzi adottságoknak megfelelő-en - kétharmad részben erdő, egyharmad részben rét volt.30 Bajcsán 1930-ban Batthyány-Strattmann László birtoka még mindig 504 holdat tett ki, míg a volt úrbéres birtokosságnak 161 hold közös használatú földje volt.31 Bajcsán - akárcsak Kanizsán - az uradalmi határból vásárolt a Déli Vasút az 1850-es évek végén földet a Buda - Pragerhof vonal létesítéséhez.32 A két világháború között voltak más jelentősebb birtokos is a bajcsai határban: 1923-ban a vízimalom tulajdonosa, Soós Károlyné 100 holddal, illetve Malek József 18 holddal szerepeltek egy kimutatásban. Az 1920-as évek végén már csak Soós Károlynét találjuk a gazdasági címjegyzékben a nagyobb birtokosok sorában.33 Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás idején Bajcsán 8 teleknyi területen 30 negyedtelkes jobbágyot és 13 zsellért számoltak. A negyed telkekhez 5 hold harmadosztályú szántó és két kaszás harmadosztályú rét tartozott. Az ilyen negyedteleknyi területtel váltak a bajcsai jobbágyok a jobbágyfelszabadítás eredményeképpen kisbirtokos paraszttá.34 „A paraszti bir-tokok 1935. év felmérésekor a gazdaságok 89%-a volt 5 holdnál kisebb. Azon belül 46 gazdaság még az 1 holdat sem érte el."35 A kisparasztok és földnélküliek egy része az 1920. évi Nagyatádi-féle földreform során jutottak földhöz. A szepetneki Batthyány birtokokból 156 hold területet kaptak a bajcsaiak, és még 100 holdat béreltek (60 holdat a miklósfai, 40 holdat a szepetneki határból) is.36 A leg-28 MNL ZML 1787b. Szepetneki Körjegyzőség iratai. 25/939.sz. határozat. 1939. június 7. 29 Kaposi, 2013/a 134-135.p. 30 Kaposi, 2013/a 140.p. 31 Kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtár, 1931. 616.p. 32 Lásd e kötetben Kaposi Zoltán gazdaságról szóló tanulmányát. 33 Dunántúli cím- és lakjegyzék, 1929-1930. 23.p. 34 Kerecsényi, 1983.119.p. 35 Uo. 121.p. 36 Uo. 120-121.p. Kardos Ferenc: Bajcsa története 1849 és 1945 között 75 9 szegényebb lakosok bérmunkát vállaltak a szomszédos szentmiklósi uradalomban,37 ahol részes aratóként, vagy kapásként a cikória- és a cukorrépaföldeken dolgoztak. Emellett so-kan orvhalásztak vagy38 orvvadásztak a berekben. Nem véletlen, hogy a község költség-vetésének minden évi komoly tétele volt a szegények eltartási és temetési költsége.39 A fen-tiekből az is következik, hogy a gyenge földeken a jövedelemtermelés erős korlátok között mozgott, ezért a lakosság rákényszerült pótlólagos jövedelmek megszerzésére. Bajcsa gazdasági sajátosságai A 19-20. század fordulóján Bajcsa lakosságának 97%-a, 1910-ben pedig 94%-a mezőgaz-daságból élt. A lakosság 8%-a kereskedett terményeivel vagy ipari, háziipari termékeivel.40 Bajcsa Nagykanizsa vidékének szegényebb falvai közé tartozott, amit a termőterület gyen-ge minősége (csak homokos, harmadosztályú szántóföldjei voltak) és a birtokok kicsinysé-ge okozott. A települések teljes területéhez képest a Nagykanizsai járás 39 települése közül csak Homokkomáromnak volt kisebb a szántóterületi aránya. 1895-ben Bajcsa területének 50%-a rét és legelő, 24%-a erdő, 22%-a volt szántó.41 Bajcsa területének művelési ágankénti megoszlása az agrárstatisztikákban42 Táblázatunkból is látható, hogy a 19. század második felében erőteljes törekvések indultak meg a szántóterü-let növelésére, hiszen a vi-szonylagosan magas gabona árak miatt mindenképpen érdemes volt ezzel foglakoz-ni.43 Tapasztalhatóak voltak azonban más tendenciák is. Közel húsz év alatt, 1913-ra a legelőterület több mint 34%-a erdőterületté vált, az erdőte-rület 100 holddal nőtt a legelők rovására. Az állattartásra vonatkozó adatokból kitűnik: vélhetően a legelőterület csökkenése nem az állattartás jelentőségének csökkenését jelenti, hanem az istállózó állattartás növekedését, illetve a Batthyány uradalom bajcsai területen is végzett erdősítésének következménye. A legelőterület egy része amúgy is erdősült, lige-tes, gyóta volt. Ezt követően a művelési ágak aránya nem változott jelentősen a bajcsai határban. A falu rossz gazdasági lehetőségeit az is mutatja, hogy a kis haszonnal kecsegtető lehetősé-geket a földesurak átengedték a falu számára (ilyen volt például a korcsmatartás is). Az idők során változott a termelési szerkezet is. Az 1930-as évek második felében a búza termesztési területe csökkent, s helyébe a kukorica lépett. Búza 1936-ban még 51,1938-ban 37 Miklósfán Bárczay Ferenc és felesége, gróf Keglevich Ilona birtokán. Lásd e kötetben: Kardos - Czupi: Miklósfa története 1849-1945 között című fejezetet. 38 Kerecsényi, 1983.121.p. 39 1940-ben 20-20 pengő. 40 T. Mérey, 1989.153.p. 41 MSA Földterület 1870-1970. 333.p. 42 Uo„ és T. Mérey, 1989.149.p. 43 Kaposi, 2012/a 180.p. Összeírá-sok éve szántó kert, gyü-mölcsös szőlő vO> u legelő erdő művelésből kivett összes terület kataszteri hold 1865 117 1 0 214 61 306 247 946 1895 215 1 0 249 239 239 42 985 1913 209 1 0 253 140 338 44 985 1935 209 1 0 250 140 338 43 981 760 Kardos Ferenc: Bajcsa története 1849 és 1945 között 75 9 má r csak 18 hektáron termett. Nőtt a kukorica területe: az 1936-ban 17 hektáros terület két évvel később már 35 hektárra nőtt. A rozs és a burgonya vetésterülete viszonylag állandó volt, míg a bab vetésterülete emelkedett.44 Az 1920-as években többen foglalkoztak cikóriá-val, amit főleg a nagykanizsai Heinrich Franck és Fiai pótkávégyár vásárolt meg.45 Bajcsán kevés volt a tehetős ember, már a 10 holdas gazda is gazdagnak számított.46 Ezt mutatják a vetésterületi arányok is. A búza vetésterületének birtoknagyságonkénti adatai szerint 1936-ban mind az 51 hektáron 6 hektárnál kisebb birtokkal rendelkezők termesztet-tek. A kukorica vetésterülete ugyanezt mutatja, a vetésterület egésze 6 hektárnál kisebb bir-tokkal rendelkezők művelésében volt.47 Az összeírások nem jelölnek szőlőterületet, de 1900 körül megpróbáltak a bajcsaiak szőlőt telepíteni a Törökvári területen és a Homok-dülőben, főleg nohát ültettek, de „mivel még az sem termett igen", 1945 után kivágták ezeket a szőlőket.48 A rossz minőségű földek miatt hangsúlyossá vált az állattartás a bajcsaiak gazdál-kodásában. 1842-ben 30 jármos ökröt, 16 hámos lovat, 14 fejőstehenet és 22 sertést számoltak a jobbágyok kezén.49 1870-ben a népszámlálás alkalmával 152 db magyar fajú húsmarhát, és 20 db tejelő svájci fajt írtak össze 78 sertés, 52 ló, 7 méhkas mellett.50 1874-ben marha-vész miatt zárlat alá került a falu.51 A sertésállomány folyamatosan nőtt korszakunkban: 1895-ben 90,1911-ben 117,1935-ben 183 sertést számoltak, a háború elején, 1942-ben pedig 168-at.52 Többnyire zsírsertéseket tartottak a bajcsaiak.53 A lóállomány kétszeresére nőtt: 1895-ben még 40, 1935-ben már 96 egyeddel rendelkeztek.54 A lóállomány növekedése va-lószínűleg annak köszönhető, hogy az ökörfogatokat egyre inkább felváltották a lófogatok. 1895-ben még 11 igás ökröt számláltak, azt követően egyet sem. A szarvasmarha-állomány viszonylag hasonló nagyságrendű volt egész korszakunkban, 200-230 egyed, piros-tarka és szimentáli fajták.55 A bajcsaiak húsállata a sertés mellett a baromfi volt. 1895-ben 809 db-ot számoltak, 1935-ben már 2864-et.56 Méhcsaládokat is összeírtak a mezőgazdasági adatfel-vételekkor, 1895-ben 46 családot, 1935-ben már csak 10-et.57 Az 1940-es költségvetéshez pótköltségvetés is készült, melyből kitűnik, hogy a község számára a legeltetés, a megfelelő állatállomány fenntartása fontos volt. A szükséges kiadá-soknak csak felére volt fedezet. 44 Növénytermesztés, 1936-1962. 569.p. 45 Kerecsényi, 1983.120.p.; lásd még: Kaposi 2013/b. 46 Növénytermesztés, 1936-1962. 631 p. 47 Uo. 631-632.p. 48 Uo. 49 Uo. 119.p. 50 Döme, 1871.12-14.p. 51 MNL SML IV. 414. Csurgói járás főszolgabírójának iratai. Mutató 1874. 3732. bejegyzés 12/9/874. határozat. 52 Más településeknél is csökkenés tapasztalhat általánosan az állatállományban a háború idején. 53 MSA Állattenyésztés 1870-1970. 2. Sertésállomány 344.p 54 MSA Állattenyésztés 1870-1970. 3. Lóállomány 344.p. 55 MSA Állattenyésztés 1870-1970.1. Szarvasmarha-állomány 344.p. 56 MSA Állattenyésztés 1870-1970. 5. Bivaly-, szamár-, öszvér-, kecske- és baromfiállomány, méhcsaládok szá-ma. 344.p. 57 Uo. Kardos Ferenc: Bajcsa története 1849 és 1945 között 75 9 A z 1940-es bajcsai pótköltségvetés-) Kiadás 1939 1940 penj ?ő pásztorok fizetése 176 176 állami egyenes adó 176 220 útiköltségre 170 220 épületek tűzbiztonsága 20 20 apaállatok tartása 15 20 apaállatok beszerzése 80 80 állatgyógyszer 400 400 apaállatok biztosítása 20 20 kutak fenntartása 10 10 legelő javítása 70 70 O.T.B. föld törlesztése 100 100 Principális ártéri javítása 50 50 alkalmazottak gyógykezelése 100 80 O.F.B. 8 8 Számadás 0 50 pásztorház javítása 0 150 Összes kiadás 1395 1474 Fedezet 1939 1940 pengő vadászati jog bérlete 0 202 takarmány eladásából 0 0 haszonbérletekből 50 50 fedeztetési díjakból 50 50 kiselejtezett apaállatokból 150 200 pásztorok fizetése59 176 176 legelői fákért 100 100 Összes fedezet 526 778 Bajcsa iparosai és kereskedői Bajcsa kis faluként kevés kézművest tudott eltartani. Az 1876. évi iparkamarai felvétel szerint önálló kézműves nem dolgozott a faluban, „az ipart és kereskedelmet egyetlen kocsmáros jelentette."60 A bajcsai iparosokról elsősorban a 20. századi címtárakból értesülünk. Háziiparként kosarakat fontak, ágseprűt kötöttek leginkább, ezekkel házaltak is Ka-nizsán.61 A bajcsaiak iparosként dolgoztak Nagykanizsán (többen a vasúton), illetve 1935 után a lispei olajmezőre vezető út építésén, vagy távírdai munkán Veszprémben. Nagyka-nizsa iparosodása felgyorsította a horvát ajkú bajcsai nép elmagyarosodását és viseletének elhagyását.62 58 MNL ZML 1787b. Szepetneki Körjegyzőség iratai. 1940. évi költségvetés. 59 A magángazdák, birtokosok által fogadott pászotorok a falunak illetéket fizettek. 60 Említi: Kerecsényi, 1983.120.p. 61 Kerecsényi, 1983.121.p. 62 Uo. 762 Kardos Ferenc: Bajcsa története 1849 és 1945 között 75 9 A címtárakban szereplő bajcsai iparosok, kereskedők Mesterség Név Az adatforrás éve 192363 1929-3064 193065 193766 egyéb ács Habjanecz József X X X X bércséplő Pintér István X X 0 0 cipész Horváth J. X X X X Pintér István X X X X kovács Pintér István X X 0 0 kőműves Báy László X X 0 0 Horváth László 0 X 0 0 x67 molnár Soós Károlyné 0 X 0 0 marhakereskedő Vukics János X 0 0 0 vegyeskereskedő, szatócs Sznopek György 0 0 X X Újlaki Jenő X 0 0 0 Újlaki Kálmán X X X X A falu vendéglőt, azaz korcsmát működtetett, mely már 1848 előtt is működött. A korcs-ma működtetése jó hasznot hozott, azonban sok gonddal járt. Az 1939-ben a képviselő-testület egyhangúlag elhatározta,68 hogy „...a községi kocsmánál lévő épületben pincét épít 250 p-ért. Indoklásként megfogalmazzák, hogy a pince építése feltétlenül szükséges és hasznos, mert ezáltal a kocsmajövedelmet nagymértékben fokozni lehet. Jelenleg csak kis mennyiségű bort le-het egyszerre beszerezni ami által drága bort kell vásárolni és sok fuvart fizetni, ellenben ha pince van, úgy nagyobb mennyiségben, olcsóbban és egyszerre lehet a bort megvásárolni és ez feltétlen többletjövedelmet hoz."69 1939-ben felújították a korcsma épületét, ablakokat és ajtót cseréltek 150 P-ért. 1940-ben pinceépítés és 20 hl-es hordó vásárlását tervezték be 730 P-ért. Az 1939-es költségek összesen 1059 P-t tettek ki, azaz 141 pengő hasznot hozott a korcsma, 1940-ben 230 pengő hasznot reméltek.70 Az 1940-es költségvetésben a „Korcsma alap" bevétele boreladásból származott: 1939-ben 1200 pengőnyi bevételt hozott a bor 1940-ben e bevétel dupláját célozták.71 A bort vennie kellett a községnek, nem lévén saját szőlőjük. A korcsmában halat is mértek. Az 1940-es költségvetésben 4 ezer liter bor vételét tervezték 1400 pengőért. A csaposnak 260 pengőt kívántak fizetni (1939-ben 180 pengőt fizettek). Az adók, illetékek (forgalmi adó, halmérési illeték, borvásárlás napidíja) 120 pengőt tettek ki. A korcsmaberendezés pótlását folyama-tosan kellett finanszírozni, de összege nem volt jelentős, évi 20-30 pengő. A kiskereskede-63 Kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtár, 1924.1295-96.p. 64 Dunántúli cím- és lakjegyzék, 1929-1930. 23 p. 65 Kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtár 1931. 487.p. 66 Alsódunántúli címtár, 1937. 62-63.p. 67 MNL ZML 1787a. A szepetneki körjegyzőség képviselő testületi jegyzőkönyvei 1938-1950. Fasc. 5. Építési engedély 1943. Építtető Hazafi József, Bajcsa hsz. 29. „hagyományos háromosztatú ház" - Építő: Horváth Lász-ló „ÉpítőIparos vállalkozó". 68 MNL ZML 1787b. Szepetneki Körjegyzőség iratai. 1940. évi költségvetés 2/1939. határozat. 69 Uo. 70 Uo. 71 MNL ZML 1787b A szepetneki körjegyzőség iratai. 1940. évi költségvetés. Kardos Ferenc: Bajcsa története 1849 és 1945 között 75 9 le m jellemző formája volt a „kofálkodás": az asszonyok „összeszedték a környéken72 a tojást, libát hizlaltak, ebből pénzeltek a kanizsai piacon".73 Bajcsa művelődése Bajcsán 1854-ben 315 gyermek járt a község elemi iskolájába.74 Ismert tanítói Lendvay Ferenc (1881), Vass Gáspár (1885), Farday József (1888), Virág Péter (1890), Hockholtzer Fe-renc (1894), Holler Andor (1911),75 Tátrai Kálmán (1927-1948), Somfay György kántortanító (1934-1940).76 1869-ben új iskola építését tervezték, melyben „gyerekeik a köznépből jelenkor igényelte műveltséget, de különösen a magyar nyelvben kiképzést nyerhessenek", s melyhez Nagy-kanizsán 77 forint 40 krajcárt gyűjtöttek össze. A gyűjtésről szóló tudósításban megállapít-ják, hogy „noha Bajcsa községe horvát ajkú is, de jó magyar érzelmű."77 Bajcsa kedvelt kirándulóhelye volt a kanizsaiaknak az 1930-as években. Jó kapcsolat alakult ki a kanizsai Katolikus Legényegylet és a bajcsai iskola között. Például 1934. május 13-án a legényegylet Lukács József egyházi alelnök vezetésével és más községbeli katolikus fiatalok Bajcsára látogattak és ott tábori misét tartottak, ahol az iskola énekkara is fellépett. Cserébe 21-én, pünkösdhétfőn az iskolai énekkar látogatott el Nagykanizsára.78 1936-ban két tantermes új községi elemi iskolát építettek. Az iskola fenntartásának te-hát összes költsége, a tanító állami fizetésén kívül, a községet terhelte, így az iskolaépítést követő években apró lépésekben, de folyamatosan próbálták felszerelni az épületet. A tan-terem berendezésére 1940-ben (elsősorban kályha vételére) ezer pengőt kívántak felvenni, de csak 300 pengőt hagyott jóvá a megye. Az 1948-as iskolafelméréskor79 rögzítették az iskola háború utáni állapotát, helyzetét. Ekkor két szobából és egy konyhából állt az akkor használhatatlan épület, ablakainak üvege kitörve. 18 pad (72 férőhely) állt a tanulók rendel-kezésére (melyből kettő hiányzott akkor). Egy-egy osztályteremben tábla, szekrény, tanári asztal és szék, fogas, kályha, fásláda és víztartó volt a berendezés, melyek több mint fele hiányzott az összeíráskor. Ekkor az iskolai könyvtárban 17 ingyenes tankönyvet, 64 tanári kézikönyvet, 41 szakkönyvet talált az összeíró. Bajcsa tanítói egyben a helyi kulturális élet meghatározó szereplői is voltak. Tátrai Kál-mán 1927. január 5-től tanított Bajcsán, itt volt szolgálati lakása. Az 1948-as jelentést is ő ké-szítette. Nagykanizsán három évig leventefőoktató volt, tagja a Polgári Lövészegyletnek és a Nemzeti Munkavédelmi Egyesületnek. Az 1948-ban kétgyermekes, 55 éves tanító ismert ,műkedvelő előadó" hírében is állt.80 Dévényi Gézáné Szűcs Etel tanító 1943. december l-jén kezdett Bajcsán tanítani. Bajcsa, kis lélekszámú település lévén, kevés egyesületet hozhatott létre. 1906. április 23-án 36 fővel megalakult a Magyarországi Földmunkások Országos Szö-72 A berekben fészkelő madarak alól leginkább. 73 Kerecsényi, 1983.120.p. 74 Dobó, 2000.34.p. 1854-es sematizmusra hivatkozik. Kerecsényi, 1983.120.p. 1880-ra teszi az iskola létesítését. 75 1918-ig. Kotnyek 1978. 216.p„ illetve Zalamegyei almanach, 1912.122.p. 76 1934. május 13-án „Schweitzer György, Bajcsa közszeretetben álló vezető tanítója"-kévá fogadta a nagykanizsai Katolikus Legényegylet Bajcsára kiránduló küldöttségét. Zalai Közlöny, 1934. május 15. Később magyaro-sított Somfayra. 77 Zalai Közlöny, 1869. február 13. 78 Zalai Közlöny, 1934. május 15. és Zalai Közlöny, május 18. 79 MNL ZML Iskolafelmérés. 1948. április 14. 80 Zala vármegye feltámadása Trianon után 363.p. Topokon (Szepes m.) született 1893-ban. Bártfán és Kassán tanult, a tanítóképzőt Iglón végezte el. 1914-ben szerzett tanítói oklevelet, közszolgálata 1914. szeptember 9-én kezdődött. Az I. világháború során a cseh hadseregből Miskolcra menekül, majd 1922-ben újra meg-szerzi a magyar állampolgárságot. 1923-ben nyugdíjaztatja magát, majd 1927-ben újra aktív tanító. 764 Kardos Ferenc: Bajcsa története 1849 és 1945 között 75 9 vetségéne k Bajcsai Csoportja, mely még az évtizedben feloszlott.81 Önkéntes Tűzoltóegylet is alakult a faluban, melynek kiadásaihoz a község is hozzájárult. 1940-ben kéményseprés-re 143 pengő, tűzoltószerekre 150 pengő, tűzoltók balesetbiztosítására 10 pengő, az Orszá-gos Tűzoltó Szövetség tagdíjának 10 pengő (lakosonként 10 fillér), a légoltalomra 200 pengő, és az egyetlen községi szaklapra, a „ Zalai tűzrendészeti lap"-ra 4 pengőt szavaztatott meg. A tűzoltóparancsnoknak a sok lekötöttséggel járó munka jutalmazásáért tiszteletdíjat kellett megállapítani: 30 pengőben. Közművelődését elsősorban a tanítók irányították, az 1930-as években népkönyvtára is volt.82 Resume Die Geschichte von Bajcsa von 1849 bis 1945 Bajcsa war eine kleine Siedlung mit wenigen Einwohnern und für landwirtschaftliche Produktion ungünstigen geographischen Gegebenheiten in Bezirk Gross-Canisa im Komitat Zala. Der Prinzipalkanal floss neben dem Dorf und bedeutete so eine ständige Gefahrenquelle für die einheimische Bevölkerung. Das Dorf gehörte seit 1872 zum Kreisnotariat von Szepetnek, und hatte am Ende der erforschten Periode 600 Einwohner, fast alle von denen waren katholische Kroaten. Die Mehrheit bewahrte ihre Muttersprache und Identität. Nach Trianon wurde das Dorf gerade wegen ihres kroatischen Wesens eine Zielscheibe der Madjarisierung und ein gutes Beispiel für das Zusammenleben der ungarischen und der kroatischen Identität, diese wurde gefördert auch durch ihre Zweisprachigkeit, da die Mehrheit auch ungarisch sprach. Die Katholiken von Bajcsa gehörten zum Pfarrei von Szepetnek. Die Wirtschaft von Bajcsa war, neben der schlechten landwirtschaftlichen Nutzfläche von, den Gross-Canisaer Batthyány Domäne bestimmt, die das Dorf umschloss und mehr als die Hälfte der Grenzen des Dorfes beherrschte. Die Einwohner von Bajcsa waren arm, meistens Kleingrundbesitzer und Zwergbauern. Am Ende des 19. Jahrhunderts war 22% ihrer Böden Acker, 24% Wälder und 50% Wiesen und Weiden. Dementsprechend waren Viehhaltung und Feldlandwirtschaft die wichtigsten Wirtschaftszweige. Das Dorf hatte nur wenige Handwerker und Händler, aber es betrieb eine gewinnbringende Gemeindekneipe. Da die Anbaufläche nicht den Lebensunterhalt der Dorfbewohner sichern konnte, versuchte ein Teil der Bevölkerung eine Arbeit in den industriellen Betrieben von Gross-Canisa zu finden. Der Lebensunterhalt wurde auch durch Produktion und Anlieferung für einige industrielle Unternehmen verbessert. Das Dorf von Bajcsa hielte auch eine Elementarschule aufrecht. In der Mitte des 19. Jahrhunderts machte die Gemeinde große Anstrengungen um eine neue Schule zu bauen. Im Dorf war auch ein freiwilliger Feuerwehrverein tätig. Bajcsa war auch ein beliebter Ausflugsort der Gross-Canisaer Bevölkerung, und pflegte gute Beziehungen mit dem Kiskanizsaer katholischen Gesellenverein. 81 Bősze, 1997.190.p. 82 Kiss, 1937. 457.p. Kardos Ferenc: Bajcsa története 1849 és 1945 között 75 9 Th e History of Bajcsa between 1849 and 1945 Bajcsa was a small, under-populated settlement with unfavourable geographical conditions for agriculture in the Nagykanizsa district of Zala county. The Principal-canal flowed along the village and was a permanent source of danger for the local population. The village belonged to the Szepetnek circle notary since 1872 and at the end of period it had 600 inhabitants, almost all of whom were catholic Croatian. The majority kept its mother tongue and identity. Right because of its Croatian character, the village became a target of Magyarization after Trianon and a good example of the co-existence of the Hungarian and Croatian identity that was supported also by the bilingual character of the inhabitants, since most of them spoke Hungarian as well. The catholic inhabitants of Bajcsa belonged to the Szepetnek vicarage. Besides the low-quality soil it was the surrounding Batthyány manor owing more than half of the lands around the village that determined the economy of Bajcsa. The inhabitants of Bajcsa were poor, mainly small- and very small holders. At the end of the 19th century 22% of their lands was plough-land, 24% forest, 50% field and grass. Accordingly, the most important segments of farming were livestock keeping and crop farming. There were only a few craftsmen and traders in the village, but a profitable ale-house was run in the parish. The territory of arable land was insufficient to maintain the population of the village, thus part of the population sought after a job in the industrial plants of Nagykanizsa. The living was also improved by the possibility of producing and supplying to some industrial companies. Bajcsa village also maintained an elementary school. At the middle of the 19th century the village made a huge effort to build a new school. Also a volunteer fire department operated in the village. Bajcsa village was a popular place of excursions for people living in Kanizsa and it also kept good relationship with the catholic bachelor band of Kiskanizsa. FELHASZNÁLT IRODALOM, FORRÁSOK Hivatkozott szakirodalom 1000 ÉV TÖRVÉNYEI = 1000 év törvényei, http:// www.l000ev.hu/index.php?a=3¶m=7315 ADRIÁNYI, 2001 = Adriányi Gábor: Az egyháztörté-net kézikönyve. Budapest, 2001. ANEK, 1975 = Anek Teréz: Förhénc és Cserfő-hegy népi építészete. Kézirat, 1975. Thúry György Mú-zeum Adattára 969/75. ALSÓDUNÁNTÚLI CÍMTÁR, 1937 = Alsódunántúli cím-tár 1937. (Összeáll. Zsadányi Oszkár.) Pécs, 1937. A MAGYAR SAJTÓ, 1985 = A magyar sajtó története. II. 1867-1892 (Szerk.: Kosáry Domonkos és Németh G. Béla). Budapest, 1985. ARCHITEKTENLEXIKON WIEN - Architektenlexikon Wien 1770-1945. Architekturzentrum Wien. www.azw.at/architektenlexikon ÁRAMSZOLGÁLTATÁS, 1994 = 100 éves az áramszol-gáltatás Dél-Dunántúlon 1894-1994 (Szerk.: Szabó Antal). Pécs, 1994. ARATÓ, én. = Arató Jenő: Életem 1891-1965. (Kézirat, megjelentetésre előkészítve). Lelőhely: JPM Új- és Legújabb kori Történeti Osztályának Gyűjtemé-nye. Ad. 366-75. A SZEGÉNYEK ORVOSA, 1987 = A szegények orvosa: Batthyány-Strattmann László. Eisenstadt, 1987. BABICS, 1937 = Babics András: Pécs város szabad kirá-lyi rangra emelésének története. Pécs, 1937. BÁCSKAI, 1975 = Bácskai Vera: A város és társadalma a 18. században (1720-1828). In: Kaposvár (Szerk.: Kanyar József). Kaposvár, 1975.139-180.p. BÁCSKAI, 1988 = Bácskai Vera: Városok és városi tár-sadalom Magyarországon a 19. század elején. Bu-dapest, 1988. BÁCSKAI, 1993 = Bácskai Vera: Piackörzetek és pi-acközpontok a Dél-Dunántúlon a XIX. század első felében. In: Gazdaságtörténeti tanulmányok (Szerk.: Kapiller Imre). Zalai Gyűjtemény 34. Zala-egerszeg, 1993. 213-250.p. BÁCSKAI, 2002 = Bácskai Vera: Városok Magyarorszá-gon az iparosodás előtt. Budapest, 2002. BAGYINSZKI, 1998 = Bagyinszki Zoltán: Kastélyok a történelmi Magyarországról. Budapest, 1998. BAIROCH, 1990 = Bairoch, Paul: A hagyományos tár-sadalmak urbanizációja (17-18. század). Világtör-ténet, 1990. (12. évf.) ősz/tél, 47-59.p. BALOGH, 1937 = Balogh Dezső: A Nagykanizsai Ka-szinó száz esztendeje. Balogh Dezső titkár század-éves jelentése. Zalai Közlöny, 1937. január 3. BALOGH, 1987 = Balogh Elemér: Országgyűlési vá-lasztások Zala vármegyében 1848-1872. In: Közle-mények Zala megye közgyűjteményeinek kutatá-saiból 1987 (Szerk.: Bilkei Irén). Zalai Gyűjtemény 26. Zalaegerszeg, 1987.163-185.p. BANEKOVICS, 1896 = Banekovics János: A kiskanizsai lakodalom. Ethnographia 7. (1896) 189-195.p. BARBARITS, 1929 = Barbarits Lajos: Nagykanizsa (Szerkesztette és részben írta: Barbarits Lajos). Magyar Városok Monográfiája IV. Budapest, 1929. BARNABÁS, 1930 = Barnabás István: Zala vármegye népoktatásügye és művelődése Trianontól nap-jainkig. In: Zala vármegye feltámadása Trianon után (Szerk.: Békássy Jenő). Budapest, 1930. 91-94.p. BARTHOS, 1929 = Barthos Gyula: Kortörténelmi irat egy fa értékbecsléséről. Erdészeti Lapok, 1929. (65. évf.) 11. szám, 432-433.p. BARTHOS, 1949 = Barthos Gyula: Vázlatok az „állami kezelésbe" vett erdők köréből. Erdészeti Lapok, 1949. (85. évf.) 4. szám, 83-87.p. BÁTORFI, 1878 = Bátorfi Lajos: Párisig és vissza. Úti-rajz Bátorfi Lajostól. Nagykanizsa, 1878. BÁTORFI, 1916 = Bátorfi Lajos: Adatok Zala megye tör-ténetéhez. Nagykanizsa, 1916. (Az 1876-78 között kiadott munkának a szerző halála után megjelent változata.) BECK, 2005 = Beck Tibor: A filoxéravész Magyaror-szágon. Mezőgazdaság-történeti tanulmányok 10. Budapest, 2005. BÉKÁSSY, 1930 = Békássy Jenő: Zala vármegye feltá-madása Trianon után. (írta és sajtó alá rendezte: Békássy Jenő) Budapest, 1930. BELUSZKY, 1999 = Beluszky Pál: Magyarország tele-pülésföldrajza. Budapest-Pécs, 1999. BENCZE, 1986 = Bencze Géza: Zala megye leírása a re-formkorban. Zalai Gyűjtemény 23. Zalaegerszeg, 1986. BENCZIK, 1886 = Benczik Ferenc: A Nagykanizsai Pol-gári Egylet története. Nagykanizsa, 1886. BENEDEK, 1936 = Benedek Rezső: A Nagykanizsai Ipartársulat ötven éve 1886-1936. Nagykanizsa, 1936. BENEDEK, 1938 = Benedek Rezső: Zala aranykönyve. A mi értékeink. Nagykanizsa, 1938. BERECZKY, é.n.= Egy újra felfedezett építőművész. Szeghalmy Bálint élete és életműve (Összeállítot-ta: Bereczky Kálmán). Hévízi Könyvtár 9. BEREND - SZUHAY, 1975 = Berend T. Iván - Szuhay Mik-lós: A tőkés gazdaság történeteMagyarországon 1848-1944. Budapest, 1975. BEREND - RÁNKI, 1987 = Berend T. Iván - Ránki György: Európa gazdasága a 19. században 1780-1914. Budapest, 1987. BERKES, 1996 = Berkes József: Az olajipar építkezései Nagykanizsán a XX. század derekán. Helytörté-neti pályázat. Gépirat, mellékelve eredeti tervraj-zok, fotók. TGyM A. 2157-96. BERKES, 1998 = Berkes József: A nagykanizsai olajipa-ri lakótelep építéstörténete. Nagykanizsai Honis-mereti Füzetek 18. Nagykanizsa, 1998. 768 Források és irodalom BETHLEN TITKOS IRATAI, 1972 = Bethlen István titkos iratai (Szerk.: Szinai Miklós - Szűcs László). Buda-pest, 1972. BETHLENFALVY, 1988 = Bethlenfalvy Géza: India va-rázsa. Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet kiállítása, Thúry György Múzeum, Nagykanizsa 1988. Bevezető tanulmány. BLANKENBERG, 1929 = Blankenberg Imre: Nagyka-nizsa kereskedelmének múltja. In: Nagykanizsa (Szerk.: Barbarits Lajos). Budapest, 1929.289-298.p. BOGDÁN, 1987 = Bogdán István: Régi magyar mérté-kek. Budapest, 1987. BONA, 1987 = Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-1849. Budapest, 1987. BONA, 1988 = Bona Gábor: Kossuth Lajos kapitányai. Budapest, 1988. BOROSS, 1956 = Boross Marietta: A nagybudapesti és pestkörnyéki paradicsomkultúra gazdasági és néprajzi vizsgálata. Néprajzi Értesítő, 1956. 129-lól.p. BOROSS, 1959 = Boross Marietta: Adatok a csányi felesdinnyések életmódjának és kultúrájának ala-kulásához. Ethnographia 70. (1959) 579-621.p. BOROSS, 1963 = Boross Marietta: A kecskeméti ho-moki zöldségtermelés. Ethnographia 76. (1963) 202-229.p. BOROSS, 1965/a = Boross Marietta: Kertészet, értéke-sítés, kofák, kereskedelem. 1965. (Kézirat, Népraj-zi Múzeum Etnológiai Adattára 7534.) BOROSS, 1965/b = Boross Marietta: Zöldségtermesz-tés a Fertő-tó déli partján. Soproni Szemle 1965 (19. évf.) 4. szám, 308-322.p. BOROSS, 1973 = Boross Marietta: Bolgár és bolgár rendszerű kertészetek Magyarországon 1870-1945. Ethnographia 84. (1973) 1-2. 29-52.p. BŐSZE 1997 = Bősze Sándor: „Az egyesületi élet a polgári szabadság..." Somogy megye egyesületei a dualizmus korában. Somogyi Almanach 53. Ka-posvár, 1997. BŐSZE, 1997 = Bősze Sándor: Zala megye dualizmus kori egyesületi katasztere. In: Zalai történeti ta-nulmányok (Szerk.: Káli Csaba). Zalaegerszeg, 1997. BRONYEVSZKIJ, é.n. = Bronyevszkij, Vlagyimir: Uta-zás Magyarországon (1810). Budapest, é.n. BRUNDA, 1993 = Brunda Gusztáv: Egyesületek Nóg-rád megyében. Salgótarján, 1993. BUDA, 1998 = Buda Ernő: Bősze Kálmán élete és mun-kássága. Nagykanizsai Honismereti Füzetek 18. Nagykanizsa, 1998. BuvÁRY én. = Buváry Andrásné: Életünk. Dr. Buvári András elmondása alapján CÍMTÁR, 1907 = Nagykanizsa r.t. város lak- és czim jegyzéke Nagykanizsa város szabályrendeletei-nek gyűjteményével és Nagykanizsa város térké-pével (Szerk.: Füredi János). Nagykanizsa, 1907. CÍMTÁR, 1911 = Nagykanizsa r. t. város czím- és név-tára, szabályrendeleteinek gyűjteménye és egyéb tudnivalók (Összeállította: Füredi János). Nagy-kanizsa, 1911. CÍMTÁR, 1926 = Nagykanizsa rendezett tanácsú város címtára (Összeállította: Kempelen Béla). Nagyka-nizsa, 1926. CÍMTÁR, 1937 = Nagykanizsa megyei város címtára (Összeállította és kiadta: Benedek Rezső). Nagy-kanizsa, 1937. CLARK, 1967 = Colin, Clark: Population Growth and Land Use. London, 1967. COMPASS, 1925 = Nagy Magyar Compass 1922-24. XLIX. évfolyam. 1. rész: Pénz és hitelintézetek. 2. rész. Pénzügyi és kereskedelmi évkönyv. Buda-pest, 1925. CORFIELD, 1995 = Corfield, Penelope J.: Szociabilitás és kisvárosok a 18. századi Angliában. In: A mo-dern város történeti dilemmái (Szerk.: Gyáni Gá-bor). Debrecen, 1995. l-14.p. CzÉRE, 1989 = Czére Béla: Közlekedés és hírközlés. Magyar Tudomány. Új folyam, 34. (1989) 10-11. 863-877.p. CZUPI - KARDOS, 2006 = Czupi Gyula - Kardos Fe-renc: Miklósfa története (1690-1848). In: Nagyka-nizsa. Városi Monográfia 2. kötet (Szerk.: Lendvai Anna - Rózsa Miklós). Nagykanizsa, 2006. 565-585.p. CSÁSZÁR, 1986 = Császár László: Építőmesterség a magyar múltban. Budapest, 1986. CSÁSZÁR, 1995 = Épülettípusok a kiegyezés utáni Magyarországon (Szerk.: Császár László). Buda-pest, 1995. CSEKE, 1994 = Cseke Ferenc: Nagykanizsa és kör-nyékének természeti viszonyai. In: Nagykanizsa. Városi monográfia I (Szerk.: Béli József - Rózsa Miklós - Rózsáné Lendvai Anna). Nagykanizsa, 1994.11-41.p. CSEKE, 1995 = Cseke Ferenc: A Principális csatorna vízgyűjtőjének vízföldrajzi viszonyai. Nagykani-zsai Honismereti Füzetek 11. Nagykanizsa, 1995. CSIZMADIA, 1976 = Csizmadia Andor: A magyar köz-igazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanács-rendszer létrejöttéig. Budapest, 1976. CSIZMADIA, 1981/a = Csizmadia Andor: A dualizmus időszakának állama (1867-1918). In: Csizmadia Andor - Kovács Kálmán - Asztalos László: Ma-gyar állam- és jogtörténet (Szerk.: Csizmadia An-dor). Budapest, 1981. 331-386.p. CSIZMADIA, 1981/b = Az ellenforradalom állama. In: Csizmadia Andor: A dualizmus időszakának állama (1867-1918). In: Csizmadia Andor - Ko-vács Kálmán - Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet (Szerk.: Csizmadia Andor). Budapest, 1981. 561-612.p. DÁNYI, 1992 = Dányi Dezső: Demográfiai átmenet 1880-1960 (Princetoni indexek). In: Történeti De-mográfiai Füzetek 9. (1992) Budapest. DE VRIES, 1980 = De Vries, Jan: European Urbanization. London, Meuthen, 1984. DEÁK, 2009 = Deák Ágnes: Az egyesületek és a Schmerling-provizórium kormányzata. In: Acta Universitatis Szegediensis: Acta Histórica. Tom. 129. (Szerk.: Marjanucz László). Szeged, 2009. 3-26.p. 769 Források és irodalom DEGRÉ , 1960 = Degré Alajos: A közigazgatás megin-dulása Zala megyében a felszabadulás után. Le-véltári Közlemények 31. (1960) 3-21.p. DEGRÉ, 1972 = Degré Alajos: Nagykanizsa önkor-mányzata a 18. században. In: A nagykanizsai Thúry György Múzeum jubileumi emlékkönyve (Szerk.: H. Kerecsényi Edit). Nagykanizsa, 1972. 103-120.p. DEGRÉ, 1977 = Degré Alajos: Zala megye betelepítése a XVIII. század elején. In: A Dunántúl település-története 1767-1848. II. kötet (Szerk.: T. Mérey Klá-ra). Pécs, 1977. DEGRÉ, 1978 = Degré Alajos: Középiskolai oktatás Zala megyében az 1848-as forradalomtól a ki-egyezésig. In: A Dunántúl településtörténete III. 1848-1867 (Szerk.: Farkas Gábor). Székesfehérvár, 1978. 204-209.p. DEGRÉ, 1995 = Degré Alajos: A nagykanizsai piarista gimnázium története 1765-től 1919-ig. In: Emlék-könyv a Nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázi-um és Egészségügyi Szakközépiskola fennállásá-nak 230. évfordulójára 1765-1995 (Szerk.: Balogh László - Sóós Sándor). Nagykanizsa, 1995. 9-20.p. DEGRÉ, én. = Degré Alajos: A nagykanizsai piarista gimnázium hatása Nagykanizsa várossá fejlő-désére. Kézirat. Piarista rendház és gimnázium könyvtára. DÉL-ZALAI TAKARÉK JELENTÉSE, 1895 = A Dél-Zalai Takarékpénztár Részvénytársaság Nagy-Kani-zsán 1895. évi 25-ik rendes közgyűléséhez elnöki jelentés, a társaság 25 éves történetének vázlata és üzletforgalmának rövid kimutatásával 1870-1894. Nagykanizsa, 1895. DÉNES, 1974 = Dénes Gyula: Nagykanizsa zsidóteme-tői 1974. Kézirat. TGyM. A/ 1190-81. DKG, 1986 = 40 éves a Dunántúli Kőolajipari Gép-gyár (Összeállította: Gazda Zoltán és Kötél Lász-ló). Nagykanizsa, 1986. DOBÓ, 1993 = Dobó László: A Nagykanizsai Kereske-delmi Iskola története. Nagykanizsa, 1993. DOBÓ, 2000 = Dobó László: Sormás község története 1347-1945. Sormás, 2000. DOKUMENTUMOK, 1995 = Dokumentumok Zala me-gye történetéből 1944-1947 (Szerk.: Káli Csaba -Mikó Zsuzsa). Zalai Gyűjtemény 37. Zalaegerszeg, 1995. DÖME, 1871 = Döme Géza: Zalamegye 1870. évi nép-számlálásának eredménye. Zalaegerszeg, 1871. DUNÁNTÚLI CÍM- ÉS LAKJEGYZÉK, 1929-1930 = Dunán-túli cím- és lakjegyzék 1929-1930. Győr, 1930. ÉHEN, 1897 = Éhen Gyula: Modern város. Szombat-hely, 1897. ÉHEN, 1906 = Éhen Gyula: Városaink közélete. Buda-pest, 1906. EGYESÜLETEK, 1926 = Egyesületek nyilvántartása 1926-ig (1840/1925). Zalaegerszeg, 1926. EGYESÜLETI CÍMTÁR, 1988 = A magyarországi egye-sületek címtára a reformkortól 1945-ig. 1. Vidéki egyletek és körök 3. (Szerk.: Pór Edit). Budapest, 1988. ELEMI ISKOLAI ÉRTESÍTŐ, é.n. = A nagykanizsai M. Kir. állami elemi népiskolák három igazgatósági kör-zetének értesítője. Nagykanizsa. EMLÉKKÖNYV, 1986 = Emlékkönyv. 100 éves Nagyka-nizsa város szakmunkásképző iskolája 1886-1986 (Szerk.: Jászberényi László). Nagykanizsa, 1986. EMLÉKKÖNYV, 1995 = Emlékkönyv a Nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola fennállásának 230. évforduló-jára 1765-1995 (Szerk.: Balogh László - Sóós Sán-dor). Nagykanizsa, 1995. EMLÉKLAPOK, 1906 = Emléklapok a Dunántúli Da-losszövetség nagykanizsai versenyéről. 1906. au-gusztus 18-20. (Szerk.: Nagy Samu). Nagykanizsa, 1906. ERŐS, 1935 = Erős Rezső: Nagykanizsa virágkultúrája és erdőgazdasága. In: Városkultúra, 1935. március 15. 87-88.p. ESTÓK, 1996 = Estók János: A mezőgazdasági gép-gyártás története Magyarországon a kezdetektől 1944-ig. Budapest, 1996. FEJTŐ, 1990 = Fejtő Ferenc: Budapesttől Párizsig. Em-lékeim. Budapest, 1990. FEJTŐ, 1989 = Fejtő Ferenc: Érzelmes utazás. Buda-pest, 1989. FÉNYES, 1851 = Fényes Elek: Magyarország geog-raphiai szótára, melyben minden város, falu és puszta betűrendben körülményesen leíratik. Pest, 1851. FÉNYES, 1866 = Fényes Elek: Magyarország ismerte-tése statisztikai, földirati s történeti szempontból. Pest, 1866.1. kötet. Dunántúl. FERENCZ 2013 = Ferencz József: Batthyány Ilona gróf-nő. Unitárius portál. http://www.batthyany2007. com/batthyany_ilona_grofno.php. Letöltés: 2013. augusztus 12. FEYÉR, 1970 = Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdasá-gunk történetének alapjai. Budapest, 1970. FISCHER, 1985 = Fischer, Wolfram: Wirtschaft und Gesellschaft Europas 1850-1914. In: Handbuch der Europäischen Wirstchafts- und Sozialgeschichte 5 (Szerk.: Wolfram Fischer). Stuttgart, 1985. 10-208.p. FOKI, 1990 = Foki Ibolya: Adatok a zalai nyomdászat történetéhez 1860-1900. Zalai Gyűjtemény 31. Za-laegerszeg, 1990. 281-302.p. FOKI, 1986 = Foki Ibolya: Az 1883-as zsidóellenes za-vargások Zala megyében. In: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból 1986 (Szerk.: Halász Imre). Zalai Gyűjtemény 25. Zala-egerszeg, 1986. 217-241.p. FOKI, 1995 = Foki Ibolya: Nagykanizsa honvédzász-lóaljat kér. Hadtörténelmi tanulmányok. Zalai Gyűjtemény 36/1. Zalaegerszeg, 1995. 237-249.p. FOKI, 2006 = Foki Ibolya: Zalaegerszeg rendezett ta-nácsú várossá válása 1885-ben. In: Végvárból me-gyeszékhellyé (Szerk.: Molnár András). Zalaeger-szeg, 2006.146-168.p. FOKI, 2008 = Foki Ibolya: Nagykanizsa közigazgatása az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leve-rése után. In: A polgárosodó Nagykanizsa a 19. 770 Források és irodalom század második felében (Szerk.: Kaposi Zoltán). Nagykanizsa, 2008. 34-47.p. FOKI, 2011 = Foki Ibolya: Riválisok polgárosodása. Források Zalaegerszeg és Nagykanizsa történe-téhez 1867-1918. Zalai Gyűjtemény 70. Zalaeger-szeg, 2011. FÓNYAD, 1991 = Fónyad Pál: A nagykanizsai evangé-likus gyülekezet története. Nagykanizsai Honis-mereti Füzetek 3. Nagykanizsa, 1991. FRAZON, 1992 = Frazon Zsófia: Kiskanizsa népvise-letének változásai a XIX-XX. században. Kézirat. Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára 25157. 1992. FRONTNAPLÓK, 1992 = Frontnaplók a Don-kanyarból (Szerk.: Molnár András). Zalaegerszeg, 1992. FÜR, 1994. = Für Lajos: Jobbágyföld - parasztföld. In: Für Lajos: Jobbágyföld - parasztföld. Jobbágyfel-szabadítás 1848-1896. Budapest, 1994. FÜVES ÖDÖN, 1972 = Füves Ödön: Görögök Zala me-gyében. In: A nagykanizsai Thúry György Mú-zeum Jubileumi Évkönyve 1919-1969 (Szerk.: H. Kerecsényi Edit). Nagykanizsa, 1972. 291-302.p. GAÁL, 1991 = Gaál Endre: Szeged társadalmának szerkezete. A polgárság fejlődése, rétegződése, életkörülményeinek fő vonásai. In: Szeged törté-nete 3/1. (1849-1900) (Szerk.: Gaál Endre). Szeged, 1991. GÁL, 2002 = Gál Zoltán: A pécsi bankok aranykora. In: Iparosok és bányászok a Mecsekalján. Gazda-ságtörténeti tanulmányok (Szerk.: Szirtes Gábor és Vargha Dezső). Pécs, 2002. 7-60.p. GÁBOR, 1980 = Gábor Sándorné: Hamburger Jenő. In: Élni emberül. A munkásmozgalom Zala megyei harcosai. Életrajzgyűjtemény. Zalaegerszeg, 1980. 160-166.p. GÁBOR, 2010 = Gábor Anna: A nagykanizsai zsinagó-ga. Budapest, 2010. GALGÓCZY, 1855 = Galgóczy Károly: Magyarország a szerb vajdaság és a temesi bánság mezőgazdasági statisztikája. Pest, 1855. G. VASS, 2009 = G. Vass István: Társadalmi és egyéb nem gazdasági szervezetek a XX. századtól napja-inkig. In: Levéltári kézikönyv (Szerk.: Körmendy Lajos). Budapest, 2009. GERGELY, 1993 = Gergely Jenő: A keresztényszocia-lizmus Magyarországon 1924-1944. Gödöllő, 1993. GERLE - KOVÁCS - MAKOVECZ, 1990 = Gerle János -Kovács Attila - Makovecz Imre: A századforduló magyar építészete. Budapest, 1990. GIMNÁZIUMI ÉRTESÍTŐ, é.n. = A kegyes tanítórendiek vezetése alatt álló Nagykanizsai Róm. Kat. Fő-gimnázium Értesítője, később A Nagykanizsai Kegyesrendi Róm. Kat. Reálgimnázium értesítője. Nagykanizsa, é.n. GÖNCZ, 2000 = Göncz László: Sajátos események a Mura mentén 1919-ben. In: A Mura mente és a tri-anoni békeszerződés. Lendvai füzetek 17. Lendva, 2000. 33-34.p. GŐCZE, 1988 = Gőcze Rezső: A palini Inkeyek a késői feudalizmusban. Honismeret 16. (1988) 1.17-24.p. GŐCZE, 2000 = Gőcze Rezső: Zalaszentbalázs és vidé-ke (Falutörténet a kezdetektől 1956-ig). Zalaszent-balázs, 2000. GŐCZE, 2006 = Gőcze Rezső: Palin és Korpavár törté-nete 1690-1849. In: Nagykanizsa. Városi Monográ-fia 2. kötet (Szerk.: Lendvai Anna - Rózsa Miklós). Nagykanizsa 2006. 529-564.p. GÖNCZI, 1914 = Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolato-san Hetés vidékének és népének összevontabb is-mertetése. Kaposvár, 1914. GULYÁS, 1939 = Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Új sorozat. Budapest, 1939-1944.1-6. kö-tet, illetve Budapest, 1990-2002. 7-9. kötet. GULYÁS, 2011 = Gulyás József: A szlavóniai magyar-ság „nemzeti védelme" a XX. század elején. In: Horvátországi Magyarság, 2011. 31-44.p. GUNST, 1970 = Gunst Péter: A mezőgazdasági terme-lés története Magyarországon. Budapest, 1970. GUNST, 1996 = Gunst Péter: Magyarország gazdaság-története (1914-1989). Budapest. 1996. GYÁNI, 1995 = Gyáni Gábor: A szociálpolitika múltja Magyarországon. Budapest, 1995. GYÁNI, 1998 = Gyáni Gábor: Magyarország társada-lomtörténete a Horthy-korban. In: Gyáni Gábor - Kövér György: Magyarország társadalomtör-ténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, 1998.169-342.p. GYÉL, 2003 = Győri Életrajzi Lexikon (Szerk.: Grábics Frigyes, Horváth Sándor Domonkos, Kucska Fe-renc). Győr, 2003. GYIMESI, 1990 = Gyimesi Endre: A Zala megyei nyomdászat kezdetei. 2. rész. In: Művelődéstörté-neti tanulmányok 1990 (Szerk.: Turbuly Éva). Za-lai Gyűjtemény 31. Zalaegerszeg, 1990. 229-261.p. GYURGYÁK, 2001 = Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Budapest, 2001. HABERMAS, 1993 = Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest, 1993. HADNAGY, 1990 = Hadnagy Róbert: A nagykanizsai Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör törté-nete. In: Művelődéstörténeti tanulmányok 1990 (Szerk.: Turbuly Éva). Zalai Gyűjtemény 31. Zala-egerszeg, 1990. 329-350.p. HÁHN, 1995 = Háhn István: Zsidó ünnepek és nép-szokások. Budapest, 1995. HALÁSZ, 1981 = Halász Imre: A megye katolikus nép-iskoláinak és tanítóinak helyzete a Bach-korszak első éveiben. In: Közlemények Zala megye köz-gyűjteményeinek kutatásaiból 1980-81 (Szerk.: Degré Alajos). Zalai Gyűjtemény 16. Zalaegerszeg, 1981.105-122.p. HALÁSZ, 1982 = Halász Imre: A polgári-kori járási közigazgatás kialakulása Zala megyében. In: A Dunántúl településtörténete IV. kötet (1867-1900) (Szerk.: Kanyar József). Veszprém, 1982. HALÁSZ, 1983 = Halász Imre: Zala megye izraelita is-kolái a Bach-korszak első éveiben. 1849-1853. In: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból 1982-1983 (Szerk.: Degré Alajos). Za-lai Gyűjtemény 18. Zalaegerszeg, 1983. 227-242.p. HALÁSZ, 1987 = Halász Imre: Zala megye gimnázi-umai a Bach-korszak első éveiben (1849-1854). In: 771 Források és irodalom Közleménye k Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból 1987 (Szerk.: Bilkei Irén). Zalai Gyűj-temény 26. Zalaegerszeg, 1987.129-144.p. HALÁSZ, 1994 = Halász Imre: Adatok a zalai zsidó kisiskolák 19. század közepi történetéhez. In: Tör-téneti tanulmányok Dél-Pannóniából II (Szerk.: Fülöp Tamás). Pécs, 1994. 81-89.p. HALÁSZ, 1995/a = Halász Imre: Adatok a nagykani-zsai pénzintézetek történetéhez a tőkés gazdaság kialakulásának első időszakában. In: Rendi tár-sadalom - polgári társadalom. Supplementum (Szerk.: A. Varga László). Salgótarján-Debrecen, 1995.175-184.p. HALÁSZ, 1995/b = Halász Imre: Adatok Zala várme-gye pénzintézeteinek topográfiájához a 19. század második felében. In: Vállalkozó polgárok a Du-nántúlon a dualizmus korában (Szerk.: V. Fodor Zsuzsa). Veszprém, 1995.115-126.p. HALÁSZ, 1997 = Halász Imre: Nagykanizsa centrális helyzete a 19. század második felében. In: Zalai Múzeum 7. Zalaegerszeg, 1997.149-154.p. HALÁSZ, 2001 = Halász Imre: A közigazgatás átszer-vezése és a négycentrumú megye kialakulása. In: Zala megye ezer éve (Főszerk.: Vándor László). Zalaegerszeg, 2001.161-166.p. HALÁSZ, 2001/b = Közlekedés, pénzügy és gyáripar. A kapitalizmus fejlődése Zalában a kiegyezés-től az 1. világháborúig. In: Zala megye ezer éve (Főszerk.: Vándor László). Zalaegerszeg, 2001. 167-173.p. HALIS ÉVKÖNYV, 2005 = Halis évkönyv (Szerk: Czupi Gyula). Nagykanizsa, 2005. HALIS, 1899 = Halis István: A ferencrend kanizsai zárdája. Tanulmány Kanizsa történetéből. Nagy-kanizsa, 1899. HALIS, 1915-17 = Halis István: Zalai krónika. Nagy-kanizsa 1915-1917. HANÁK, 1978 = Hanák Péter: Magyarország társa-dalma a századforduló idején. In: Magyarország története 1890-1918 (Főszerk.: Hanák Péter). Buda-pest, 1978.1. kötet, 403-516.p. HANGYA, 1923 = „Hangya" termelő-értékesítő és fo-gyasztási szövetkezet, a magyar gazdaszövetség szövetkezeti központja első 25 éve (1898-1923). Budapest, 1923. HARCZ, 1996 = Harcz Lajos: A nagykanizsai volt Honvédkórház története (Múlt és jelen). In: Nagy-kanizsa első okleveles említésének 750. évfordu-lója alkalmából rendezett helytörténeti-történet-tudományi konferencia előadásai. Nagykanizsa, 1995. október 20-21. Nagykanizsa, 1996. HAUSMANN, 2007 = Hausmann, Róbert F.: Wirtschaftseliten im 18. und 19. Jahrhundert in der Steirmark. In: Internationales Kulturhistorisches Symposion Mogersdorf 2005 in Bad-Radkersburg. Graz, 2007.140-160.p. HEGEDŰS, 1997 = Hegedűs András: A nagykanizsai cs. és kir. 48. gyalogezred története, különös te-kintettel annak I. világháborús tevékenységére. Zalai Múzeum 7. (1997). 161-167.p. HERMANN, 2006 = Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848-49-ben. In: Nagykanizsa. Városi Monográfia 2. kötet (Szerk.: Lendvai Anna - Ró-zsa Miklós). Nagykanizsa, 2006. 455-526.p. HIRSCH, 1903 = Hirsch Alfréd: Somogy vármegye gazdasági monographiája. Budapest, 1903. HÓMAN - SZEKFŰ, 1943 = Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar Történet. V. kötet. Budapest, 1943. HORÁNSZKY, 1999 = Horánszky Nándor: 150 éves az Organisationsentwurf. Új Pedagógiai Szemle, 1999. szeptember. HORTHY M. V. KÖZKÓRHÁZ, 1935 = Horthy Miklós Városi Közkórház, Nagykanizsa. In: Magyar Kór-ház, 1935 (4. évf.) 9. szám, 293-298.p. HORVÁTH, 1861 = Horváth Gyula: Kanizsa város tör-ténete s annak jelen viszonyai. Kanizsa, 1861. HORVÁTH, 1978 = Horváth Ferenc: A Zala megyei hír-lapok és folyóiratok bibliográfiája 1861-1973. Zala-egerszeg, 1978. HORVÁTH, 1982 = Horváth Zoltán: A soproni sertés-kereskedelem a 19. század második felében. In: A Dunántúl településtörténete IV. (1867-1900) (Szerk.: Kanyar József). Veszprém, 1982. 79-83.p. HORVÁTH, 1995 = Horváth Ferenc: A magyarországi vasúti pályák építése (1827-1875). In: Magyar vas-úttörténet. 1. kötet (Főszerk.: Kovács László). Bu-dapest, 1995.109-206.p. HORVÁTH, 1997 = Horváth György: A Móricz Zsig-mond Művelődési Ház történetéből. Zalai Múze-um 7. (1997) 195-201.p. HORVÁTH, 2001 = Horváth Ferenc: A nagykanizsai vasút pályagazdálkodási szolgálata (1860-2000). Nagykanizsa, 2001. HORVÁTH, 2003 = Horváth Jánosné: A kiskanizsai is-kolák az évszámok és események tükrében. In: Ju-bileumi Emlékalbum a Templom téri iskola fenn-állásának 160., a Rácz utcai iskola alapításának 120. évfordulójára. 1842-1882-2002. Nagykanizsa, 2003. 9-14.p. H. SAS, 1984 = H. Sas Judit: Népfőiskolák, gazdakö-rök, olvasókörök. In: Fél évszázad két évtizede 1930-1950. Budapest, 1984. HUBAI, 2001 = Hubai László: Magyarország XX. szá-zadi választási atlasza 1920-2000. Budapest, 2001. 1. kötet. IMREI, 2011 = Imrei Ferenc: Répakönyv. Nagykani-zsa, 2011. INKEY, 1910 = Inkey Ede: In ungarischer Kriegsgefangenschaft 1848-49. Erinnerungen. Magyar hadifogságban 1848-49-ben. Emlékezé-sek. Wien, 1910. ISMERTETŐ, 2009 = Ismertető Sass Brunner Ferencről. A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása a Művész-ház centenáriumára, 2009. (Kurátor: Zwickl And-rás). JAKAB - NÉMETH, 1958 = Jakab Géza - Németh László: Országos nemzeti könyvtárépítő mozgalom a re-formkor elején Zalában. In: Magyar Könyvszemle 74. (1958) 267-349.p. JÁNY, 2005 = Jány János: A somogy-zalai evangélikus egyházmegye és gyülekezeteinek története. Bu-dapest, 2005. JÁSZBERÉNYI, 1986 = Jászberényi László: A szakmun-kásképző iskola története 1886-1986. In: Emlék- 772 Források és irodalom könyv. 100 éves Nagykanizsa város szakmun-kásképző iskolája 1886-1986 (Szerk.: Jászberényi László). Nagykanizsa, 1986. 7-76.p. JESZENŐI, 2011 = Jeszenői Csaba: A nagykanizsai Rozgonyi Úti Altalános Iskola története. Nagyka-nizsa, 2011. JÓTÉKONY NŐEGYLET, 1892 = A Nagykanizsai Jóté-kony Nőegylet évkönyve 1891-ről. Nagykanizsa, 1892. JUHÁSZ, 1975 = Juhász Imréné: A Kiskanizsai Polgári Olvasókör története 1870-1949. TGyM A. 951-75. JUBILEUMI EMLÉKALBUM, 2003 = Jubileumi Emlékal-bum a Templom téri iskola fennállásának 160., a Rácz utcai iskola alapításának 120. évfordulójára. 1842 - 1882 - 2002. Nagykanizsa, 2003. JUBILEUMI ÉVKÖNYV, 1997 = Jubileumi évkönyv a nagykanizsai Zrínyi Miklós Általános Isko-la fennállásának 125. évfordulójára 1872-1997 (Szerk.: Berke Józsefné - Bertalan Péterné). Nagy-kanizsa, 1997. KÁDÁR, 1931 = Kádár Lajos: A nagykanizsai reformá-tus egyház története. Nagykanizsa, 1931. KALCSOK, 1896 = Kalcsok Leó: A főgimnázium törté-nete. In: Értesítő a kegyes tanítórendiek vezetése alatt álló nagykanizsai Kath. Főgymásiumról az 1895-96. tanévben. Nagykanizsa, 1896. KÁLI, 1997 = Káli Csaba: Nagykanizsa 1945-ben (áp-rilis 1 - november 4). In: Zalai Múzeum 7. (1997) Zalaegerszeg, 1997.183-189.p. KÁLI, 2000 = Káli Csaba: A bakónaki „ellenforrada-lom". Zalai Hírlap, 2000. május 13. KAMARAI JELENTÉSEK, é.n. = A Soproni Kereskedel-mi és Iparkamara éves jelentései a területén fo-lyó gazdasági tevékenységről az 1860-as évektől kezdve az 1880-as évekig. Sopron. KANIZSAI ENCIKLOPÉDIA, 1999 = Kanizsai Enciklopé-dia (Szerk.: Rikli Ferenc). Nagykanizsa, 1999. KANYAR, 1957 = Kanyar József: Somogyi parasztság somogyi nagybirtok 1901-1910. Somogyi Alma-nach 2. Kaposvár, 1957. KANYAR, 1989 = Kanyar József: Népoktatás a Dél-Du-nántúlon a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában 1770-1868. Budapest, 1989. KAPILLER, 1983 = Kapiller Imre: A Nagykanizsai Pi-arista Gimnázium diákjai az iskola alapításától 1848-ig. In: Közlemények Zala megye közgyűjte-ményeinek kutatásaiból 1982-83 (Szerk.: Degré Alajos). Zalai Gyűjtemény 18. Zalaegerszeg, 1983. 145-156.p. KAPILLER, 1985 = Kapiller Imre: Adatok Zala megye felvilágosodás- és reformkori könyvtárainak tör-ténetéhez. In: Közlemények Zala megye közgyűj-teményeinek kutatásaiból 1984-85 (Szerk.: Degré Alajos - Halász Imre). Zalai Gyűjtemény 21. Zala-egerszeg, 1985. 67-77.p. KAPILLER, 1990 = Kapiller Imre: Zalai diákok Kősze-gen a XVIII. század utolsó évtizedeiben. In: Műve-lődéstörténeti tanulmányok 1990 (Szerk.: Turbuly Éva). Zalai Gyűjtemény 31. Zalaegerszeg, 1990. 49-60.p. KAPOSI, 1989 = Kaposi Zoltán: Az árvapénztári iratok forrástörténeti jelentősége. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 2 (Szerk.: Erdmann Gyula). Gyula, 1989. 347-356.p. KAPOSI, 1992 = Kaposi Zoltán: A falusi hitelélet sajá-tosságai. AETAS, 1992. 4. 34-47.p KAPOSI, 1997 = Kaposi Zoltán: Térszerkezeti válto-zások Somogy és Zala vármegye határán a 18-20. században. In: Zalai Múzeum 7. (1997) 63-72.p. KAPOSI, 2001 = Kaposi Zoltán: A magyarországi nagybirtokrendszer változásai 1700-1945. In: So-mogy megye múltjából 2001. Levéltári Évkönyv 30 (Szerk.: Récsei Balázs). Kaposvár, 2001. 95-121.p. KAPOSI, 2002 = Magyarország gazdaságtörténete 1700-2000. Budapest-Pécs, 2002. KAPOSI, 2003/a=Kaposi Zoltán: A tradicionalizmustól a modern gazdaságig. Kanizsai kereskedők és vállalkozásaik a feudalizmus utolsó korszakában 1690-1848. Korall, 11-12. szám, 2003. május KAPOSI, 2003/b = Kaposi Zoltán: Földbirtokosok és kultúraközvetítés a Dél-Dunántúlon a 18-19. szá-zadban. In: Társadalom és kultúra Magyarorszá-gon a 19-20. században. Tanulmányok (Szerk.: Vonyó József). Pécs, 2003. 45-75.p. KAPOSI, 2006/a = Kaposi Zoltán: Pécs gazdasági fejlő-dése 1867-2000. Pécs, 2006. KAPOSI, 2006/b = Kaposi Zoltán: A nagykanizsai tár-sadalom szőlőbirtoklása a feudalizmus utolsó idő-szakában. In: Agrártörténet - agrárpolitika. Gaz-daság- és társadalomtörténeti kötetek 4 (Szerk.: Buza J. - Estók J. - Szávai F. - Varga Zs.). Budapest, 2006. 49-66.p KAPOSI, 2006/c = Kaposi Zoltán: Kanizsa kereske-delmének története (1690-1849). In: Nagykanizsa. Városi monográfia. 2. kötet (Szerk.: Lendvai Anna - Rózsa Miklós). Nagykanizsa, 2006. 241-291.p. KAPOSI, 2006/d = Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgaz-dasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690-1848) In: Nagykanizsa. Városi monográfia. 2. kötet (Szerk.: Lendvai Anna - Rózsa Miklós). Nagyka-nizsa, 2006.151-196.p. KAPOSI, 2006/e = Kaposi Zoltán: Kanizsa történe-ti helyrajza (1690-1849). In: Nagykanizsa. Városi monográfia 2. kötet (Szerk.: Lendvai Anna - Rózsa Miklós). Nagykanizsa, 2006. 57-113.p. KAPOSI, 2007/a = Kaposi, Zoltán: Die Entwicklung der Wirtschaft und Gesellschaft in Ungarn 1700-2000. Passau, 2007. Schenk Verlag KAPOSI, 2007/b = Kaposi Zoltán: Nagykanizsa mező-gazdaságának változásai (1850-1914). Agrártörté-neti Szemle 49. (2007) 1-4. p. 89-110.p. KAPOSI, 2008/a = Kaposi Zoltán: Város és agrárrend-szer a polgárosodás korában 1850-1914. Műhely-tanulmányok, 2008/4. PTE KTK Közgazdasági- és Regionális Tudományok Intézete. Pécs, 2008. ok-tóber. KAPOSI, 2008/b = Kaposi Zoltán: Nagykanizsa agrár-rendszerének változásai a szabadságharc végétől az első világháborúig terjedő időszakban. In: A polgárosodó Nagykanizsa a 19. század második felében (Szerk.: Kaposi Zoltán). Nagykanizsa, 2008. 60-78.p. KAPOSI, 2008/C = Kaposi Zoltán: Nagykanizsa gaz-dasági változásai a trianoni béke következtében. 773 Források és irodalom In . „20. századi magyar gazdaság és társadalom" (Szerk.: Honvári János). Győr, 2008.10-23.p. KAPOSI, 2009/a = Kaposi Zoltán: Kanizsa gazdasági struktúrájának változásai 1743-1848. Nagykani-zsa, 2009. KAPOSI, 2009/b = Kaposi Zoltán: Jövedelemszerzési stratégia a Batthyányak kanizsai uradalmában az 1830-40-es években. In: A felhalmozás míve. Történeti tanulmányok Kövér György tiszteleté-re (Szerk.: Halmos Károly, Klement Judit, Pogány Ágnes, Tomka Béla). Budapest, 2009. 340-352.p. KAPOSI, 2009/c = Kaposi Zoltán: A gyáripar kezde-tei a reformkori Kanizsán. Kanizsai Antológia 10. (2009) 130-147.p. KAPOSI, 2012/a = Kaposi Zoltán: Az agrárkonjunktú-ra hatása a nagykanizsai uradalom erdőgazdál-kodására (1850-1914). Közép-Európai Közlemé-nyek 17. (2012) 2.178-187.p. KAPOSI 2012/b = Kaposi Zoltán: Hová tűntek a Kani-zsa környéki hatalmas erdők? Kanizsai Antológia 12. (2012) 216-232.p. KAPOSI, 2012/C = Kaposi Zoltán: Iparosodás agrártér-ségben. A gyáripar kialakulása Nagykanizsán a 19-20. század fordulóján. In: Jelenkori társadalmi-és gazdasági folyamatok 7. (2012) 1-2. 91-98.p. KAPOSI, 2013/a = Kaposi Zoltán: A herceg Batthyány-Strattmann hitbizományi uradalmak területi és gazdasági változásai (1746-1945). In: Uradalmak térben és időben (Szerk.: Borsy Judit Borbála). Pécs, 2013.109-146.p. KAPOSI, 2013/b = Kaposi Zoltán: A Patria pótkávé-gyár küzdelme a fennmaradásért a multinacio-nális nagyvállalat ellen. Kanizsai Antológia 14. (2013) 176-201.p. KAPOSI, 2013/C = Kaposi Zoltán: Nagyipari vállalko-zások Nagykanizsán, a dualizmus korában. In: Határon innen, határon túl. Tanulmányok Tilcsik György 60. születésnapjára (Szerk.: Bariska Ist-ván, Mayer László). Szombathely, 2013. 215-223.p. KAPOSI, 2014 = Kaposi Zoltán: A városgazdálkodás modelljei. Nagykanizsa város gazdasági műkö-dése (1850-1914). Közép-Európai Közlemények 24. (2014) 1.103-113.p. KARCZAG, 1918 = Karczag Rezső: Nagykanizsa a háború után. Városfejlesztési tervvázlat (1917). Nagykanizsa, 1918. KARDOS, 2006/a = Kardos Ferenc: Bagola, Sánc és Fakos története 1690-1848. Nagykanizsa. Városi Monográfia 2. kötet (Szerk.: Lendvai Anna - Ró-zsa Miklós). Nagykanizsa, 2006. 587-600.p. KARDOS, 2006/b = Kardos Ferenc: Bajcsa története 1690-1848. Nagykanizsa. Városi Monográfia 2. kö-tet (Szerk.: Lendvai Anna - Rózsa Miklós). Nagy-kanizsa, 2006. 601-612.p. KÁROLYI, 2013 = Károlyi Attila: Inkey Brevárium. Nagykanizsa, 2013. KÁROLYI, 2005 = Károlyi Attila: Nagykanizsa város elöljárói. Nagykanizsa, 2005. KATHY, 1979 = Kathy Imre: Medgyaszay István. Bu-dapest, 1979. KATUS, 1979/a = Katus László: A népesedés és a tár-sadalmi szerkezet változásai. In: Magyarország története 1848-1890. (Főszerk.: Kovács Endre). Bu-dapest, 1979. 2. kötet, 1119-1164.p. KATUS, 1979/b = Katus László: A tőkés gazdaság fejlődése a kiegyezés után. In: Magyarország tör-ténete 1848-1890. (Főszerk.: Kovács Endre). Buda-pest, 1979. 2. kötet, 913-1038.p. KATUS, 1980 = Katus László: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. Törté-nelmi Szemle, 1980. (23. évf.) 2. 270-288.p. KATUS, 1989 = Katus László: A gépipar fejlődése. Magyar Tudomány. Új folyam 34. (1989) 10-11. 832-845.p. KEL, 2010 = Keszthelyi Életrajzi Lexikon (Főszerk.: Pappné Beke Judit). Keszthely, 2010. KELEMEN, 1927 = Kelemen Ferenc: Takarékpénztá-raink a közgazdaság és a kultúra szolgálatában. Nagykanizsa, 1927. KELEMEN, 1985 = Kelemen Elemér: Somogy megye népoktatása közoktatásunk polgári átalakulásá-nak időszakában 1868-1918. Budapest, 1985. KELETI, 1875 = Keleti Károly: Magyarország szőlésze-ti statisztikája 1860-1873. Budapest, 1875. KÉPEK, 1948 = Képek Csurgó és környéke múltjából, népe sorsáról és a 48-as ifjúsági emlékbizottság munkatervéről. Csurgói kis-kalauz (Szerk.: Kuthy Ferenc). Csurgó, 1948. KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLET, 1965 = Képzőművészeti élet a felszabadulás után. A Művészettörténeti Doku-mentációs Központ forráskiadványai II. Budapest 1965. KERECSÉNYI, 1972 = Kerecsényi Edit: A Thúry György Múzeum története 1969-ig. In: A nagykanizsai Thúry György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969 (Szerk.: H. Kerecsényi Edit). Nagykani-zsa 1972. 9-67.p. KERECSÉNYI, 1978 = Kerecsényi Edit: Kérdőív népraj-zi csoportok kutatásához. Kézirat. Thúry György Múzeum Irattára, 1978. KERECSÉNYI, 1979 = Kerecsényi Éva: A nagykanizsai Gutmann-család felemelkedése a nagyburzsoázi-ába. In: Közlemények Zala megye közgyűjtemé-nyeinek kutatásaiból (Szerk.: Degré Alajos). Zalai Gyűjtemény 12. Zalaegerszeg, 1979.147-166.p. KERECSÉNYI, 1983 = Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája. Zalaeger-szeg, 1983. Zalai Gyűjtemény 20. KERECSÉNYI, 1985 = Kerecsényi Edit: Nagykanizsa társadalma és egyleti élete 1900 táján. In: Közle-mények Zala megye közgyűjteményeinek kutatá-saiból 1984-1985. Zalaegerszeg, 1985. KERECSÉNYI, 1997 = Kerecsényi Edit: Klasszicista és klasszicizáló végoromfalas házak Kiskanizsán. Zalai Múzeum 7. (1997) 101-121.p. KERECSÉNYI, é.n. = Kerecsényi Edit: Palin rövid tör-ténete 1900-ig. Kézirat. Nagykanizsai Thúry György Múzeum. KERESKEDELMI, IPARI ÉS MEZŐGAZDASÁGI CÍMTÁR, (különböző évek) = Magyarország kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági címtára. Budapest, 1924., 1931. KERCSMARICS, 1980 = Kercsmarics Ferenc: Bagola tör-ténete. Kézirat. Budapest, 1980. 774 Források és irodalom KÉRINGER, 2006 = Kéringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690-1848. In: Nagykanizsa. Városi mo-nográfia 2. kötet (Szerk.: Rózsa Miklós - Lendvai Anna). Nagykanizsa, 2006. KESZTHELYI AKADÉMIA, 1911 = Keszthelyi M. Kir. Gazdasági Akadémia Értesítője az 1910-1911. tan-évről. Budapest, 1911. KIRÁLY, 1935 = Király Sándor: Nagykanizsa város fej-lődése. Városkultúra 8. (1935) 4-5.szám. KIRÁLYI KÖNYVEK, 1940 = A királyi könyvek (Szerk.: Gerő József). Budapest, 1940. KIS, 1997 = Kis János: Kanizsai olimpikonok 1896-1996. Nagykanizsa, 1997. Kis, 2009-10 = Kis János: Az olimpiák krónikája. Nagykanizsa, 2009-2010. KISKANIZSAI SZÓTÁR, 1981 = Kiskanizsai szótár (Szerk.: Markó Imre Lehel). Budapest, 1981. KISS, 1935 = Kiss Elemér: Alsódunántúli Mezőgaz-dasági Kamara területéhez tartozó Baranya-, So-mogy-, Tolna-, Zalavármegyék és Pécs th. város mezőgazdasági cím- és névjegyzéke I—II. Kapos-vár, 1935. KISS, 1935 = Kiss István: Zalaszentbalázs. A Veszpré-mi Egyházmegye Múltjából. Veszprém, 1935. KlSS, 1986 = Kiss József: Kilenc városkörnyéki köz-ség iparosai a két háború között. (Kézirat) Thúry György Múzeum Adattár A/1687-87. Kocsis, 2009 = Kocsis Katalin: Nagykanizsa 100 ze-nei emlékhelye. Nagykanizsa, 2009. KOLLÁR, 1984 = Kollár Jánosné Szentmihályi Kle-mentina: Napló-Jegyzetek. Zalaegerszeg, 1894. III. kötet. KOMLOS, 1990 = Komlos, John: Az Osztrák-Magyar Monarchia mint közös piac. Budapest, 1990. KOMLÓS, 1993 = Komlós Aladár: Magyar - zsidó szel-lemtörténet a reformkortól a holocaustig. Buda-pest, 1993. KONRÁD, 2001 = Konrád Miklós: Zsidó jótékonyság és asszimiláció a századfordulón. Történelmi Szemle, 2001. (45. évf.) 3-4. 259-265.p. KOPPÁNY - PÉCZELI - SÁGI, 1962 = Koppány Tibor -Péczely Piroska - Sági Károly: Keszthely. Magyar Műemlékek. Képzőművészeti Alap Kiadóvállala-ta. Budapest, 1962. KOSTYÁL, 2001 = Kostyál László: „Árpád hős magzat-jai..." A zalai Megyeháza egykori portrégalériájá-ról. Zalai Múzeum 10. (2001) 257-275.p. KOSTYÁL, 2006 = Kostyál László: Nagykanizsa mű-velődéstörténete (1690-1849). In: Nagykanizsa. Városi monográfia 2. kötet (Szerk.: Lendvai Anna - Rózsa Miklós). Nagykanizsa, 2006. 341-364.p. KOTNYEK, 1978 = Kotnyek István: Alsófokú oktatás Zala megyében 1918-ig. Zalai Gyűjtemény 9. Za-laegerszeg, 1978. KOTNYEK, 1986 = Kotnyek István: Zalai tanítóegyle-tek és az óvodai mozgalom a XIX. század második felében. In: Közlemények Zala megye közgyűj-teményeinek kutatásaiból 1986 (Szerk.: Halász Imre). Zalaegerszeg, 1986. KOTNYEK, 1987 = Kotnyek István: Településszer-kezet és alsófokú iskolahálózat Zala megyében 1770-1980. In: A dél-dunántúli aprófalvak és szór-ványok település- és társadalomtörténete (Szerk.: Degré Alajos - Foki Ibolya). Zalai Gyűjtemény 27. Zalaegerszeg, 1987. 215-228.p. KOTNYEK, 1995 = Kotnyek István: Hogyan lett isko-laváros Nagykanizsa? In: Nagykanizsa első ok-leveles említésének 750. évfordulója alkalmából rendezett helytörténeti - történettudományi kon-ferencia előadásai, 1995. október 20-21. (Szerk.: Rózsa Miklós). Nagykanizsa, 1996. 83-91.p. KOTNYEK, 1997 = Kotnyek István: A nagykanizsai Zrínyi Miklós Általános Iskola története. In: Ju-bileumi évkönyv a nagykanizsai Zrínyi Miklós Általános Iskola fennállásának 125. évfordulójára 1872-1997 (Szerk.: Berke Józsefné - Bertalan Péter-né). Nagykanizsa, 1997. 9-34.p. KOTNYEK, 1997 = Kotnyek Istvánné: Miklósfa köz-ség hagyományai. Kanizsai almanach 1996-ról (Szerk.: Czupi Gyula). Nagykanizsa, 1997. KOTNYEK, 2006 = Kotnyek István: Nagykanizsai is-kolák (1690-1849). In: Nagykanizsa. Városi Mono-gráfia 2. kötet (Szerk.: Lendvai Anna - Rózsa Mik-lós). Nagykanizsa 2006. 371-394.p. KOVACSICS, 1957 = Kovacsics József: A történeti sta-tisztika forrásai. Budapest, 1957. KOVÁTS, 1989 = Kováts Zoltán: A születéskorlátozás kezdetei, terjedése Zalában a XIX. században. In: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból 1989 (Szerk.: Bilkei Irén). Zalai Gyűj-temény 28. Zalaegerszeg, 1989. KÖVÉR, 1998 = Kövér György: Egy krach anatómiája. Budapest, 1986. KÖVÉR, 1998 = Kövér György: Magyarország társada-lomtörténete a reformkortól az első világháború-ig. In: Gyáni Gábor - Kövér György: Magyaror-szág társadalomtörténete a reformkortól a máso-dik világháborúig. Budapest, 1998.13-168.p. KUBINSZKY, 1983 = Kubinszky Mihály: Régi magyar vasútállomások. Budapest, 1983. KUBINSZKY, 2001 = Kubinszky Mihály: Volt egyszer egy Déli Vasút. Magyar Szemle, 2001. (10. évf.) 7-8. szám. 185-190.p. KUNFI, 1912 = Kunfi Zsigmond: Harkányi Ede emlé-kezete. Huszadik Század, 1912.1. 297-317.p. KUNICS, 1992 = Kunics Zsuzsa: A nagykanizsai Deák tér története a város fejlődésének tükrében. In: Zalai Múzeum 4. (1992) 205-222.p. KUNICS, 2001 = Kunics Zsuzsa: Középítkezések, vá-rosfejlődés Nagykanizsán 1850-1945 között. In: Zala megye ezer éve (Főszerk.: Vándor László). Zalaegerszeg, 2001.195-206.p. KUNICS, 2002 = Kunics Zsuzsa: A Wlassics család és Nagykanizsa. In: Wlassics Gyula és kora 1852-1937. Zalaegerszegi Füzetek 8. (Szerk.: Kapiller Imre). Zalaegerszeg, 2002. 36-59.p. KUNICS, 2003 = Kunics Zsuzsa: Köz- és magánépítke-zések, városfejlődés Nagykanizsán a dualizmus időszakában. Zalai Múzeum 12. (2003) 223-254.p. KUNICS - TARNÓCZKY, 2007 = Kunics Zsuzsanna - Tarnóczky Attila: Várostörténeti mozaikok. Nagykanizsa, 2007. KUNICS, 2008 = Kunics Zsuzsa: Nagykanizsa város-képének kialakulása a 19. század második felé- 775 Források és irodalom ben . In: A polgárosodó Nagykanizsa a 19. század második felében (Szerk.: Kaposi Zoltán). Nagyka-nizsa, 2008. 78-96.p. KUNICS, 2009 = Kunics Zsuzsa: Gabona piacz - Főtér - Erzsébet királyné tér - A nagykanizsai Erzsé-bet tér kiépülése, története a dualizmus idősza-kában. In: Zalai Múzeum 18. (2009) Zalaegerszeg. 267-294.p. LACZKÓ, 1979 = Laczkó András: Pályaképvázlat Roboz Istvánról. In: Somogy megye múltjából. Le-véltári évkönyv 10. (Szerk.: Kanyar József). Kapos-vár, 1979. 223-264.p. LANDES, 1986 = Landes, Dávid: Az elszabadult Prometheusz. Technológiai változások és ipari fejlődés Nyugat-Európában 1750-től napjainkig. Budapest, 1986. LANDI, 1928 = Landi Ferenc: Pogányvári rege. In: Za-lai Évkönyv 1928. évre. (4. évf.) Zalaegerszeg, 1928. LÁSZLÓ, 1973 = László Anna: Hevesi Sándor. Buda-pest, 1973. LÁZÁR, 1971 = Lázár Tibor: A Tanácsköztársaság kultúrpolitikája Zala megyében. In: Tanulmá-nyok a Magyar Tanácsköztársaság Zala megyei történetéből. Zalaegerszeg, 1971. LENDVAI, 2006 = Lendvai Anna: Kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig. In: Nagykanizsa. Városi monográfia 2. kötet (Szerk.: Lendvai Anna - Rózsa Miklós). Nagykanizsa, 2006.197-240.p. L. NAGY, 1980 = L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális el-lenzéke. Budapest, 1980. LOVAS, 1965 = Lovas Gyula: A Sopron-Kanizsa kö-zötti vasút. Soproni Szemle 1965. (19. évf.) 4. szám. 300-307.p. LOVAS, 1986 = Lovas Gyula: 125 éves a Buda-Kanizsa vasútvonal. Budapest, 1986. LOVRENCSICS - HORVÁTH, 1979 = Lovrencsics Lajos -Horváth Csaba: A Magyar Nemzeti Bank Nagy-kanizsai Fiókja alapításának 100. évfordulójára. Budapest, 1979. MAGYAR NÉPOKTATÁS, 1928 = Magyar népoktatás. Bu-dapest, 1928. MAGYAR NÉPRAJZ, 1991 = Magyar Néprajz. III. Kéz-művesség (Szerk.: Domonkos Ottó). Budapest, 1991. MAGYAR TÖRVÉNYTÁR, 1896 = Magyar törvénytár 1836-1868. Budapest, 1896. MAGYAR ZSIDÓ LEXIKON, 1929 = Magyar Zsidó Lexi-kon. Budapest, 1929. MAGYARORSZÁG EGYLETEI, 1878 = Magyarország egy-letei és társulatai 1878-ban. Budapest, 1880. MAGYARORSZÁG A XX. SZÁZADBAN = Magyarország a XX. században, http://mek.oszk.hu/02100/02185/ html/1362.html#1365 MAGYARORSZÁGI PÁRTPROGRAMOK, 2003 = Magyaror-szági pártprogramok 1919-1944 (Szerk.: Gergely Jenő - Glatz Ferenc - Pölöskei Ferenc). Budapest, 2003. MAGYARORSZÁGI TELEPÜLÉSEK, 1996 = Magyarorszá-gi települések védett természeti értékei (Szerk.: Tardy János). Budapest, 1996. MAJOR, 1998 = Major Ilona: A nagykanizsai Chevra Kadisa könyv. Nagykanizsa, 1998. MAKÁR, 1961 = Makár János: Kanizsai Pálfi János éle-te és munkássága. New Brunswick, 1961. MAKOVICZKY, 1934 = Makoviczky Gyula: Nagykani-zsa város településföldrajza. Nagykanizsa, 1934. MARKÓ, 1955 = Markó Imre Lehel: Kiskanizsai ragad-ványnevek. Magyar Nyelvőr 79. (1955) 113-124.p. MARKÓ, 1956-58 = Markó Imre Lehel: Kiegészítő megjegyzések a kiskanizsai lakodalomhoz 1956-58. Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára 10054. MARKÓ, 1981 = Markó Imre Lehel: Kiskanizsai szó-tár. Budapest, 1981. MARTONFFY IGNÁCZ: Mi volna hasznos a kisbirtoko-sokra? Falusi Gazda, 1856.119-120.p. MEGYERI, 1997 = Megyeri Anna: AZ ONCSA (Orszá-gos Nép és Családvédelmi Alap) segítő munkája Nagykanizsán 1941-1945 között. In: Zalai Múze-um 7. (1997) 177-182.p. MEGYERI, 2001/a = Megyeri Anna: Középítkezések, városfejlődés Keszthelyen 1850-1945 között. In: Zala megye ezer éve (Főszerk.: Vándor László). Zalaegerszeg, 2001.187-194.p. MEGYERI, 2001/b = Megyeri Anna: Középítkezések, városfejlődés Zalában 1850-1945 között. In: Zala megye ezer éve (Főszerk.: Vándor László). Zala-egerszeg, 2001.174-177.p. MEGYERI, 2001/c = Megyeri Anna: Középítkezések, városfejlődés Zalaegerszegen 1850-1945 között. In: Zala megye ezer éve (Főszerk.: Vándor László). Zalaegerszeg, 2001.178-186.p. MEGYERI, 2002 = Megyeri Anna: A Göcseji Múzeum-az egykori takarékpénztár székházának építés-története. In: Zalai Múzeum 10. (2001) 219-237.p. MEGYERI, 2010 = Megyeri Anna: "A földre építek, az égben bízom". A Morandini építészcsalád a Mo-narchiában. Zalaegerszeg, 2010. MELEGA, 2010 = Melega Miklós: Egy konfliktusterhes közéleti pályafutás. Epizódok Éhen Gyula életé-ből, 1879-1914. In: Előadások Vas megye történe-téből V. (Szerk.: Mayer László - Tilcsik György). Szombathely, 2010. MELEGA, 2012 = Melega Miklós: A modern város szü-letése. Szombathely infrastrukturális fejlődése a dualizmus korában. Szombathely, 2012.189-206.p. MELHÁRD, 1896 = Melhárd Gyula: Somogy vármegyei gazdaságtörténeti adatok. Kaposvár, 1896. MÉL, é.n. = Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990. Ja-vított, átdolgozott kiadás. (Főszerkesztő: Kenyeres Ágnes), mek.oszk.hu MERÉNYI, 1969 = Merényi Ferenc: A magyar építészet 1867-1967. Budapest, 1969. MÉSZÁROS, 1998 = Mészáros Ferenc: Pacsa története. Zalaegerszeg, 1998. MÉSZÁROS, 2001 = Mészáros Ferenc: Történetek régi pacsaiakról. Pacsa, 2001. MEZŐ, 1929 = Mező Ferenc: Nagykanizsa sportja. In: Nagykanizsa (Szerk.: Barbarits Lajos). Budapest, 1929. 321-334.p. MEZŐ, 1936 = Mező Ferenc: Hetven éves a Nagykani-zsai Tornaegylet. Budapest, 1936. 776 Források és irodalom MEZŐGAZDASÁGI LEXIKON, 1982 = Mezőgazdasági Le-xikon. Budapest, 1982. MIKSZÁTH, 1886 = Mikszáth Kálmán: Cikkek, karco-latok. XXII. kötet, 1886. január - június. Budapest, 1978. 277-279.p. MISSZIÓS LEÁNYEGYLET, 1942 = Országos Missziós Leányegyleti Munkafüzet. 1942. január - február MNB TÖRTÉNETE 1994 = A Magyar Nemzeti Bank története (Szerk.: Bácskai Tamás). Budapest, 1993. 1. kötet. MOLNÁR, 1997 = Molnár András: A Védegylet Nagy-kanizsán. In: Zalai Múzeum 7. (1997) 123-127.p. MOLNÁR, 2003 = Molnár András: A fiatal Deák Fe-renc. Budapest, 2003. MOLNÁR, 2005 = Molnár Ágnes: Alkalmazkodó pol-gárosodás: a paraszti társadalom átalakulásá-nak egy lehetséges útja a 20. század folyamán. A kiskanizsai „sáskák" példája. Korall 19.20. (2005. május) 190-217.p. MOLNÁR, é.n. = Molnár Ágnes: Alkalmazkodó pol-gárosodás. Család és gazdaság Kiskanizsán a XX. században. PhD értekezés kézirat, ELTE Európai Etnológia (Néprajztudomány) Doktori Program. MÓNAI, 2001 = Mónai Zsuzsanna: 140 éves a Déli Vasút. Nagykanizsa, 2001. MTA BTK MI = A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészet-történeti Intézet Adattára MUNKÁSMOZGALOM, 1980 = A munkásmozgalom Zala megyei harcosai (Szerk.: Jakabfi Rudolf, Tóth Antal, Tóth Lászlóné). Zalaegerszeg, 1980. MŰVÉSZETI LEXIKON, 1935 = Művészeti Lexikon I—II (Szerk.: Éber László). Budapest, 1935. NAGY, é.n. = Nagy József: Hitbizományok Magyaror-szágon a 20. században. In: www.tortenelem.ektf. hu NAGY, 1868 = Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Pótlék-Kötet. Pest, 1868. NAGY, 1981 = Nagy Antal Géza: Kanizsa Csokonai korában. Nagykanizsa Városi Tanács Híradója, 1980-1981. NAGY, 1991 = Nagy Ildikó: Első világháborús emlék-művek. In: Monumentumok az első háborúból (Szerk.: Kovács Ákos). Budapest, 1991.125-139.p. NAGY, 2007 = Nagy Zoltán: A Batthyányak nemzet-sége Vas vármegyében. Testis Temporis - Az idő tanúja 19. Körmend, 2007. NAGYKANIZSA, 1984 = Cseke Ferenc - Horváth László - Kerecsényi Edit - Tóth Kálmánné: Nagykanizsa. Budapest, 1984. NAGYKANIZSA LAKCÍMJEGYZÉKE, 1920 = Nagykanizsa r. t. város lak- és címjegyzéke (Szerk.: és kiadja Fü-redi János). Nagykanizsa, 1920. NAGYKANIZSA LAKCÍMJEGYZÉKE, 1937 = Nagykanizsa megyei város címtára (Összeállította Benedek Re-zső). Nagykanizsa, 1937. NAGY-MAGYARORSZÁG EMLÉKMŰ, 2006 = A Nagy-Ma-gyarország emlékmű Nagykanizsán (Szerk.: Raj-nai Miklós, Rózsás János, Szemenyei-Nagy Tibor). Nagykanizsa, 2006. NÉMETH, é.n. = Németh József: Zala megye irodalmi topográfiája. Kézirat. Göcseji Múzeum Adattára 1797/94. sz. NÉMETH, 1979 = Németh József: Adatok Zala megye kulturális emlékeiről II. A reformáció kora. In: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból 1971 (Szerk.: Degré Alajos). Zalai Gyűjtemény 12. Zalaegerszeg, 1971. 89-102.p. NÉMETH, 1981/a = Németh Lajos: A századforduló kulturális képe és művészete Európában. In: Ma-gyar Művészet 1890-1919 (Szerk.: Németh Lajos). Budapest 1981. NÉMETH, 1981/b = Németh Lajos: Közép-Európa mű-vészete a századfordulón. In: Magyar Művészet 1890-1919 (Szerk.: Németh Lajos). Budapest, 1981. NÉMETH, 1981/C = Németh Lajos: A művészet társa-dalmi funkciójának alakulása. In: Magyar Művé-szet 1890-1919 (Szerk.: Németh Lajos). Budapest, 1981. NÉMETH, 1984 = Németh Adél: Szombathely. Panorá-ma, 1984. NÉMETH, 1990 = Németh József: Művelődés és iroda-lom Zala megyében a XVIII-XIX. század fordu-lóján. In: Művelődéstörténeti tanulmányok 1990 (Szerk.: Turbuly Éva). Zalai Gyűjtemény 31. Zala-egerszeg, 1990. 61-95.p. NÉMETH, 1997/a = Németh József: Zalai városok szel-lemi kisugárzó hatása a 19. század végén. Zalai Múzeum 7. (1997) 155-160.p. NÉMETH, 1997/b = Németh László: A Nagykanizsai Munka Szabadkőműves-páholy története 1890-1920. In: Zalai történeti tanulmányok (Szerk.: Káli Csaba). Zalaegerszeg, 1997. NÉMETH, 2003 = Németh József: Hoffmann Mór. Za-lai Múzeum 12. (2003) 255-266.p. NÉMETH, 2007 = Németh József: Babocsay József sza-badkőműves apológiája. Zalai Múzeum 16. (2007) 227-238.p. NÉMETH, 2008 = Németh László: Ügyvédek Nagyka-nizsán (1850-1875). In: A polgárosodó Nagykani-zsa a 19. század második felében (Szerk.: Kaposi Zoltán). Nagykanizsa, 2008. 97-lll.p. NÉMETH - PAKSY, 2004 = Németh László - Paksy Zol-tán: Együttélés és kirekesztés. Zsidók Zala megye társadalmában 1919-1945. Zalai Gyűjtemény 58. Zalaegerszeg, 2004. N. SZABÓ, 1929 = N. Szabó László: Kiskanizsa az etnográfia tükrében. In: Nagykanizsa (Szerk.: Barbarits Lajos). Budapest, 1929. 335-359.p. OKN, 1892 = Országgyűlés Képviselőházának Nap-lója. II. kötet. Budapest, 1892. OROSZ, 1979 = Orosz István: Magyarország mező-gazdasága a dualizmus első évtizedeiben. In: Magyarország története 1848-1890 (Szerk.: Kovács Endre). Budapest, 1979. ÖRSI, 1990 = Örsi Julianna: Karcag társadalomszer-vezete a 18-20. században. Budapest, 1990. PACHINGER, 1896 = Pachinger Alajos: Értesítő a Ke-gyes Tanítórendiek vezetése alatt álló Nagykani-zsai Katholikus Főgymnasiumról az 1895-96. tan-évben. Nagykanizsa, 1896. 777 Források és irodalom PAKSY , 2006 = Politikai küzdelmek Zala megyében a két világháború között. 1.1918-1931 (Szerk.: Paksy Zoltán). Zalai Gyűjtemény 62. Zalaegerszeg, 2006. PAKSY, 2013 = Paksy Zoltán: A zsidóság bűnbakká válása és az antiszemita hisztéria kezdete Ma-gyarországon az első világháború végén. In. Bűn-bak minden időben.(Szerk.: Gyarmati György, Lengvári István, Pók Attila, Vonyó József). Pécs-Budapest, 2013. 285-297.p. PÁL, 1968 = Pál József: Nagykanizsa és környéke a forradalmak viharában (1918-19). Nagykanizsa, 1968. PÁL, 1971 = Pál József: Nagykanizsa a Tanácsköztár-saság korában. In: Tanulmányok a Magyar Ta-nácsköztársaság Zala megyei történetéből. Zala-egerszeg, 1971. PALÁDI-KOVÁCS, 1971 = Paládi-Kovács Attila: Einige Bemerkungen über die Traggeráte der ungarischen Bauernschaft. In: Műveltség és Ha-gyomány. Debrecen, 1971. PALÁDI-KOVÁCS, 1982 = Paládi-Kovács Attila: Piac és vándorárusítás a Losonc vidéki magyar kertész-falvak életében. In: Tanulmányok Dankó Imre tiszteletére (Szerk.: Balassa I - Ujváry Z.). Debre-cen, 1982. 377-385.p. PÁLL, 1957 = Páll Miklós ifj.: A Nagykanizsa-környé-ki homokterületek fásításának kérdései. Erdészeti Lapok 1957. (92. évf.) 7. szám. 278-280. PAPP, é.n. = Papp Oszkár emlékezései. In: www. nagykar.hu Letöltés ideje: 2010. 03.27. pdf. PÁSKÁNDY, 1931/1941 = Egyesületi (egyesülési) és gyülekezési jogszabályok kézikönyve (Összeáll. Páskándy János). Budapest, 1931.; 2. kötet 1941. PÉCS LEXIKON, 2010 = Pécs Lexikon 1-2. kötet (Szerk.: Romváry Ferenc). Pécs, 2010. PÉCZELY, 1958 = Péczely Piroska: A keszthelyi Feste-tics kastély és belső berendezése. Budapest, 1958. PESTY, 2001 = Pesty Frigyes: Somogy megye helynév-tára (Szerk.: Gőzsy Zoltán - Polgár Tamás). Kapos-vár, 2001. PlK, 2001 = Pik Katalin: A szociális munka története Magyarországon (1817-1990). Budapest, 2001. PFEIFFER, 1941 = Pfeiffer János: A nagykanizsai világi plébánia szervezésének története. Veszprém, 1941. POLAY, 1995 = Polay József: Az Országos Takarék-pénztár és Kereskedelmi Bank Rt. Nagykanizsai Fiókjának 150 éves története. Nagykanizsa, 1995. POMÓTHY, 2000 = Pomóthy Dezső: A nagykanizsai református gyülekezet története az 1985-ig terje-dő időben. Nagykanizsa, 2000. POMÓTHY, é.n. = Pomóthy Dezső: A nagykanizsai re-formátus egyház története. Kézirata nagykanizsai Református egyházközségnél. POTZNER, 2004 = Az építészet mesterei. Medgyaszay István. (Válogatta és összeállította: Potzner Fe-renc.) Holnap Kiadó, 2004. POUNDS, 1997 = Pounds, Norman: Európa történeti földrajza. Budapest, 1997. PULSZKY, 1986 = Pulszky Terézia: Egy magyar hölgy emlékiratai. Budapest, 1986. RÁBAVÖLGYI, 1997 = Rábavölgyi Attila: A nagyka-nizsai református templom építésének története (1887-1934). Nagykanizsai Honismereti Füzetek 15. Nagykanizsa, 1997. RÁBAVÖLGYI, 2006 = Rábavölgyi Attila: Kis- és Nagy-kanizsa demográfiai változásai (1690-1849). In: Nagykanizsa. Városi monográfia. 2. kötet (Szerk.: Lendvai Anna - Rózsa Miklós). Nagykanizsa, 2006.113-151.p. RÁBAVÖLGYI, 2008 = Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa népességének alakulása a XIX. század második felében. In: A polgárosodó Nagykanizsa a XIX. század második felében (Szerk.: Kaposi Zoltán). Nagykanizsa, 2008.112-130.p. RÁCZ, 2009 = Rácz Pius: A ferencesek történetéből. Töredékek a Marianna Provincia múltjából. Buda-pest, 2009. RADOS, 1939 = Rados Jenő: Magyar Kastélyok. In: Ma-gyarország művészeti emlékei. IV. kötet (Szerk.: Gerevich Tibor). Budapest, 1939. RÁKOSSY, 2006 = Rákossy Anna: Batthyány Gusztáv, a hitbizomány birtokosa 1870-1883 között. In: A Batthyányak évszázadai (Szerk.: Nagy Zoltán). Körmend-Szombathely, 2006.181-186.p. RAYMAN, 2008 = Rayman János: Pécs szükségpénzei (1919-21). Pécs, 2008. RAYMAN, 2010 = Rayman János: Elfeledett pécsi ipa-rosok. Ipartörténeti dolgozatok. Pécs, 2010. 120-139.p. RÉCSEI, 2009 = Récsei Balázs: Somogy megye telepü-léseinek, jegyzőségeinek és körjegyzőségeinek közigazgatási adattára 1872-1950 (Kézirat az MNL Somogy Megyei Levéltárában). Kaposvár, 2009. RÉCSEI - LEIDECKER, 2006 = Récsei Balázs - Leidecker Jenő: Somogy megyei községi és körjegyzőségek megalakulásának története. In: Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv 37 (Szerk.: Bősze Sándor). Kaposvár, 2006. 23-79.p. REISCHL, 1990 = Reischl Marcel: Egy unoka vissza-néz. 1-2. kötet. Keszthely, 1990. RENDELETEK TÁRA, é.n. = Magyarországi törvények és rendeletek tára. Budapest, 1870-1948. RÉVAI LEXIKON, 1922 = Révai Nagy Lexikona I-XX. kötet Budapest, 1911-1927.; XXI. kötet (pótkötet): Budapest, 1935. RÉZLER, 1937 = Rézler Gyula: A magyar nagyipari munkásság kialakulása 1867-1914. Budapest, 1937. ROMSICS, 1999/a = Romsics Ignác: Bethlen István. Po-litikai életrajz. Budapest, 1999. ROMSICS, 1999/b = Romsics Ignác: Magyarország tör-ténete a XX. században. Budapest, 1999. RÓZSA, 1996 = Rózsa Miklós: Kanizsa város török aló-li felszabadulása utáni tanácsülési jegyzőkönyvei első kötetének ismertetése és várostörténeti for-rásértéke. In: Nagykanizsa első okleveles emlí-tésének 750. évfordulója alkalmából rendezett helytörténeti - történettudományi konferencia előadásai, 1995. október 20-21. (Szerk.: Rózsa Mik-lós). Nagykanizsa, 1996. RÓZSÁS - HÁNCS, 1992 = Rózsás János - Háncs La-jos: A serfőzdétől a sörgyárig. A kanizsai sörgyár centenáriumi évkönyve 1892-1992. Nagykanizsa, 1992. 778 Források és irodalom RÚZSÁS, 1963 = Rúzsás Lajos: Városi fejlődés a Du-nántúlon a XVIII-XIX. században. In: Értekezések 1961-1962 (Szerk.: Babics András). Budapest, 1963. 279-317.p. SÁGI, 1996 = Sági Károly: Hencz Antal emlékezete. Hévíz 4.1996.1.41-42.p. SAMU NAGY, 2004 = Samu Nagy Dániel: Csengery Antal társaságai. Budapesti Negyed 46. (12. évf.) 2004. 4. szám. SASFI, 1997 = Sasfi Csaba: A nagykanizsai és a keszt-helyi gimnázium vonzáskörzete és a diákok lakó-helyi koncentrációja 1808-1848 között. In: Iskola és társadalom (Szerk.: Sasfi Csaba). Zalai Gyűjte-mény 41. Zalaegerszeg, 1997.131-172.p. SCHACK, 1930 = Schack Béla: A kereskedelmi okta-tásügy fejlődése és mai állapota Magyarországon. Budapest, 1930. SCHANDL 2001 = Schandl Piroska: Történelem, embe-ri sorsok, sírhantok. Szentpéterúr, 2001. SCHMIDT, 1903 = Schmidt Károly: A magyar korona országainak gyári faipara az 1898. évben. Erdé-szeti Lapok 42. (1903) 11. füzet. SCOTT, 1999=Scott, M. Eddie: Historisches Verzeichnis der Grundbesitzer des Burgenlandes. 1893-1930. Burgenland Történelmi Gazdacímtára 1893-1930. Burgenländische Forschungen. Herausgegeben von Burgenländische Landesarchiv. Band 79. Ei-senstadt, 1999. SEREGÉLYI, 1988 = Seregélyi György: Magyar festők és grafikusok adattára. Szeged 1988. SIMON, 1964 = Simon László: A belterjes mezőgazda-ság területi kérdései Magyarországon. Budapest, 1964. SIMON, 1878 = Simon Pál: A „Kóstai" berek és vidéke. In: Bátorfi Lajos: Adatok Zala megye történetéhez. Nagykanizsa, 1878. V. kötet, 208-214.p. SIMONFFY, 1960 = Simonffy Emil: Úrbéri birtokren-dezések Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után. In: Agrártörténeti tanulmányok (Szerk.: Sza-bó István). Budapest, 1960. SIMONFFY, 1966 = Simonffy Emil: Vándorszínészek Nagykanizsán 1854-ben. Életünk, 1966. 2. 88-93.p. SIMONFFY, 1972 = Simonffy Emil: Kanizsa utolsó pere a földesurasággal. In: A nagykanizsai Thúry György Múzeum Jubileumi Emlékkönyve (Szerk.: H. Kerecsényi Edit). Nagykanizsa, 1972.121-142.p. SIMONFFY, 1975 = Simonffy Emil: Kaposvár a várossá alakulás útján. In: Kaposvár. Várostörténeti tanul-mányok (Szerk.: Kanyar József). Kaposvár, 1975. 243-297.p. SIMONFFY, 1987 = Simonffy Emil: Dél-Dunántúl tele-pülésszerkezetének történeti változásai és a ku-tatás problémái. In: A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete. Zalai Gyűjtemény 27. (Szerk.: Degré Alajos - Foki Ibolya). Zalaegerszeg, 1987. 7-21.p. SIMONFFY, 2002 = Simonffy Emil: A polgári földtu-lajdon kialakulása és a birtokmegoszlás Délnyu-gat-Dunántúlon. Zalaegerszeg, 2002. Zalai Gyűj-temény 55. SÍPOS, 1959 = Sipos Zsuzsanna: Dunavecse. Adalékok egy alföldi község kertkultúrájának kialakulásá-hoz. Agrártörténeti Szemle 2. (1959) 190-216.p. SLPOS, 1999 = Sipos Péter: Őrségváltás szavazócé-dulákkal. In: Parlamenti választások Magyaror-szágon 1920-1998 (Szerk.: Földes György - Hubai László). Budapest, 1999.146-175.p SLPOS, 2002 = Sipos Péter: A zsidóság viszonya a Hor-thy-rendszerhez. (1919-1938). In: Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára (Szerk.: Karsai László és Molnár Judit). Budapest, 2002. 627-642.p. SLSA - WLEBENSON, 1998 = Magyarország építé-szetének története (Szerk.: Sisa József és Dora Wiebenson). Vince Kiadó, 1998. SOMOGY, 1914 = Magyarország vármegyéi és városai. Somogy (Szerk.: Csánki Dezső). Budapest, 1914. SOMOGY MEGYE ADATTÁRA, 1937 = Somogy megye adattára (Szerkesztette és összeállította Zsadányi Oszkár). Pécs, 1937. SOMOGY VÁRMEGYE CÍMTÁRA, 1932 = Somogy várme-gye és Kaposvár megyei város általános ismer-tetője és címtára az 1932. évre (Főszerk.: F. Szabó Géza). Budapest, 1932. SOMOGY VÁRMEGYE TISZTIKARA, 1865 = T. Ns. Somogy Vármegye Tisztikarának névsora és helységeinek közigazgatási felosztása az 1865-ik évben (Szerk.: Strinkovich Leo). Kaposvár, 1865. SOMOGYMEGYE TRIANON UTÁN, 1931 = Somogymegye Trianon után (Szerk.: Dömjén Miklós). Budapest, 1931. SOMOGYVÁRMEGYE ALMANACHJA (különböző évek) = Somogyvármegye almanachja 1906., 1910., 1911., 1913. Kaposvár. SOPRONI KAMARA, 1876 = A Soproni Kereskedelmi és Iparkamarának a Nagym. M. K. Földművelési, Ipar és Kereskedelmi Minisztériumhoz intézett 1876.-ik évi statistical jelentése. II. Rész. I. A ke-reskedők és iparosok száma községenként és az önálló törvényhatóságok szerint. Sopron, 1878. SÖPTEI, 2003 = Söptei Imre: Koncentrációk a nyugat-dunántúli „sörfronton". Adalékok Magyarország sörgyártásának történetéhez 1892-1934 között. In: Egy emberöltő Kőszeg szabad királyi város levél-tárában. Tanulmányok Bariska István 60. szüle-tésnapjára (Szerk.: Mayer László - Tilcsik György). Szombathely, 2003. 485-508.p. SRÁGLI, 1991 = Adatok a Zala vármegyei ipari tevé-kenység és bányászkodás 19. századi kezdeteihez. Zalai Múzeum 3. (1991) 211-218.p. SRÁGLI, 2008 = Srágli Lajos: Hetven éve alapították a MAORT-ot. Honismeret 36. (2008) 22-26.p. SÜMEGI, 2009 = Sümegi György: A Kecskeméti Mű-vésztelep dokumentumai (1909-1919). Budapest 2009. SZABAD, 1979 = Szabad György. Az önkényura-lom kora. In: Magyarország története 1848-1890 (Főszerk.: Kovács Endre). Budapest, 1979. 2. kötet, 435-768.p. SZABÓ, 1929 = Szabó Zsigmond: Nagykanizsa köz-egészségügye. In: Nagykanizsa (Szerk.: Barbarits Lajos). Budapest, 1929. 315-320.p. 779 Források és irodalom SZABÓ , 1982 = Szabó László: A parasztüzem szerve-zetének néprajzi vizsgálatához. In: Tanulmányok Dankó Imre tiszteletére (Szerk.: Balassa I.- Ujváry Z). Debrecen, 1982. 271-289.p. SZABÓ, 1992 = Szabó Dániel: A magyar társadalom politikai szerveződése a dualizmus korában. Tör-ténelmi Szemle, 1992. (34. évf.) 3-4.199-230.p. SZABÓ - SZILI, 1993 = Somogy megye II. világhábo-rús áldozatainak községsoros névjegyzéke és főbb adatai. In: Somogy megye a II. világháború-ban (Szerk.: Szabó Péter - Szili Ferenc). Kaposvár, 1993.179-517.p. SZABÓ, 2001 = Szabó Péter: Zalaiak a második vi-lágháborúban. In: Zala megye ezer éve (Főszerk.: Vándor László). Zalaegerszeg, 2001. 277-286.p. SZABÓ, 2002 = Szabó Ákos András: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona. Nyíregyháza 2002. 1. kötet. SZABÓ, 2003 = Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918). Budapest, 2003. SZABÓ T„ 1961 = Szabó T. Attila: A kolozsvári fejenhordás történetéhez. Ethnographia 71. (1961) 618-620.p. SZAKÁCS, 1989 = Szakács Kálmán: A magyarországi fasiszta mozgalmak programjai az 1930-as évek-ben. Múltunk, 1989. 3-4. 83-110.p. SZALAY, é.n. = Szalay Ildikó: Kiskanizsai lakodalmi szokások. Kézirat. Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára, 15977. SZÁNTÓ, 1988 = Szántó Konrád: A katolikus egyház története. II. kötet. Budapest, 1988. SZARKA, 2010 = Szarka Lajos: Zala megye zsidó emlé-kei. Budapest, 2010. SZÉCHENYI, 1978 = Széchenyi István: Napló (Szerk.: Oltványi Ambrus). Budapest, 1978. SZÉKELY, 1907 = Székely Nándor: A villamos világítás kérdése Nagykanizsán. Nagykanizsa, 1907. SZENTKIRÁLYI, 1980 = Szentkirályi Zoltán: Az építé-szet világtörténete. II. kötet. Budapest, 1980. SZENTMIHÁLYI, 1979 = Szentmihályi Imre: Népkölté-szetünk gyűjtője vagy hamisítója volt-e Kőváry Béla? In: Közlemények Zala megye közgyűjtemé-nyeinek kutatásaiból 1979 (Szerk.: Degré Alajos). Zalai Gyűjtemény 12. Zalaegerszeg, 1979. 131-145.p. SZILI, 1995 = Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Du-nántúlról Horváth-Szlavónországba és Ameriká-ba 1860-1914. Kaposvár, 1995. SziNNYEl, 1891-1914 = Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1891-1914.1-14. kötet. SZILÁGYI, 1996 = Szilágyi Mihály: Szekszárd ipara. In: Szekszárd város történeti monográfiája II. (Szerk.: Dobos Gyula). Szekszárd, 1989. 33-64.p. SZOMBATFALVY, 1928 = Szombatfalvy György: A nép-oktatás szervezete. In: Magyar népoktatás (Szerk.: és kiadta a M. Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Mi-nisztérium). Budapest, 1928. 7-14.p. Szűcs, 1970 = Szűcs László: Nagykanizsa város utcá-inak, tereinek, köztéri szobrainak és emléktáblái-nak jegyzéke, 1753-1969. Nagykanizsa, 1970. TAKÁCS, 1931 = Takács József: Mit akarunk? A Ma-gyarországi Szociáldemokrata Párt agrárprog-ramjának magyarázata. Budapest, 1931. TAKÁCS, é.n. = Takács Mária: Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet. Terebess Online Ázsia Le-xikon, http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/ brunner.html (2012. május 23.) TASNÁDI, é.n. = Tasnádi Tamás: Megy a gőzös Kani-zsára. .. http://www.futtyvadasz.hu TARNÓCZKY, 2008 = Tarnóczky Attila: Hol, mi? Kani-zsai házak és lakói, www.nagykar.hu TARNÓCZKY, 2010 = Tarnóczky Attila: Hol. Mi? Kani-zsai házak és lakói, www.nagykar.hu TARNÓCZKY, 2012 = Tarnóczky Attila. Hol, mi? Kani-zsai házak és lakói, www.nagykar.hu TARNÓCZKY, 2013 = Tarnóczky Attila: Hol, mi? Kani-zsai házak lakói, www.nagykar.hu TERSÁNCZKY, 1887 = Tersánczky József: Szabadhegy monographiája 1850-1886. Nagykanizsán, azaz a nagykanizsai „Szabadhegy" történetének, fejlő-désének, gazdászatának, szőlészetének, borásza-tának, gyümölcsészetének és konyhakertészeté-nek közhasznú leírása térképpel. Nagykanizsa, 1887. THIEME - BECKER, 1936 = Thieme, U. - Becker, F.: Allgemeines Lexikon der bildenden Künstler von der Antiké bis zur Gegenwart (1907-1950). Leipzig, 1936. T. MÉREY, 1956 = T. Mérey Klára: A mezőgazdasági munkásság mozgalma a Dunántúlon 1905-1907-ben. Budapest, 1956. T. MÉREY, 1985 = T. Mérey Klára: Dél-Dunántúl ipa-rának története a kapitalizmus idején. Budapest, 1985. T. MÉREY, 1989 = T. Mérey Klára: Nagykanizsa, So-mogy kapuja a dualizmus korában. In: Somogy megye múltjából 1989. Levéltári Évkönyv 20 (Szerk.: Kanyar József). Kaposvár, 1989.163-209.p. T. MÉREY, 1997 = T. Mérey Klára: Nagykanizsa a kapi-talizmus korában, különös tekintettel Trianonra. Pannon Tükör, 1997.11-12. 53-57.p. T. MÉREY, 1999 = T. Mérey Klára: Zala megye útjai és a mellettük fekvő települések a XVIII. és a XIX. század fordulóján. In: Zala megye a XVIII-XIX. században két korabeli leírás alapján (Szerk.: Káli Csaba). Zalai Gyűjtemény 46. Zalaegerszeg, 1999. 71-225.p. TOMKA, 1996 = Tomka Béla: A magyarországi pénz-intézetek rövid története. Budapest, 1996. TÓTH, 1971 = Tóth Sándor: A Tanácsköztársaság ér-vényesülése Zala megyében. In: Tanulmányok a Magyar Tanácsköztársaság Zala megyei történe-téből. Zalaegerszeg, 1971. TÓTH, 1975 = Tóth Tibor: Félúton a megyeszékhely és a megyeközpont között (Adatok a dualizmus-kori Kaposvár gazdaságtörténetéhez). In: Kapos-vár. Várostörténeti tanulmányok (Szerk.: Kanyar József). Kaposvár, 1975. 297-327.p. TÓTH, 1979 = Tóth Tibor: Hitelezők és adósok. A köl-csönforgalom kérdéséhez Somogyban 1756-1812. Történeti Statisztikai Füzetek 2. Budapest, 1979. 780 Források és irodalom TÓTH, 1985 = Tóth Antal: A művészet támogatásának formái. In: Magyar művészet 1919-1945 (Szerk.: Kontha Sándor). Budapest, 1985. TÓTH, 1986 = Tóth Kálmánné: Képek a Déli Vasút nagykanizsai történetéből. Nagykanizsa, 1986. TRIPAMMER, 1895 = Tripammer Gyula: Adatok a Nagy-Kanizsai Takarékpénztár Részvénytársa-ság ötvenéves fennállásának történetéből. Nagy-kanizsa, 1895. TULOK, 1995 = Tulok József: A Nagyrác utcai Általá-nos iskola története. Nagykanizsa, 1995. TŰZOLTÓ TESTÜLET, 1922 = A Nagykanizsai Önkén-tes Tűzoltó Testület 50 éves története 1871-1921. Nagykanizsa, 1922. UNGVÁRY, 2005 = Ungváry Krisztián: A magyar hon-védség a második világháborúban. Budapest, 2005. VÁNDOR, 1994 = Vándor László: Nagykanizsa törté-nete a honfoglalástól a város török alóli felszaba-dulásáig. In: Nagykanizsa Városi monográfia 1. kötet (Szerk.: Béli József - Rózsa Miklós - Rózsáné Lendvai Anna). Nagykanizsa, 1994. 217-424.p. VARGHA, 1896 = Vargha Gyula: A magyar hitelügy és hitelintézetek története. Budapest, 1896. VÉCSEY, 1935 = Vécsey Barnabás: Nagykanizsa épít-ményei. In: Városkultúra 8. (1935) 4-5. VERZEICHNIS DER WAHLBERECHTIGTEN, 1857 = Verzeichnis der für die Handels und Gewerbe-kammer in Oedenburg. Odenburg, 1857. VILLÁNYI, 1891 = Villányi Henrik: A nagykanizsai iz-raelita hitközség tanintézeteinek története azok-nak alapításától napjainkig. Nagykanizsa, 1891. VILLÁNYI, 1929 = Villányi Henrik: A nagykanizsai izraelita hitközség. In: Nagykanizsa (Szerk.: Barbarits Lajos). Budapest, 1929. 251-263.p. VITA, 1906 = Vita Emil: Egyesületi jog. Budapest, 1906. VÍZSZABÁLYOZÁS, 1973 = A magyar vízszabályozás története (Szerk.: Ihrig Dénes). Budapest, 1973. VOLT EGYSZER EGY KATONAVÁROS, 2003 = Volt egyszer egy katonaváros (Szerk.: Büki Pálné - Lovrencsics Lajos). Nagykanizsa, 2003. VONYÓ, 1994 = Vonyó József: Meskó pártja Zalában. Adatok a nyilasok Zala megyei szerepéről és tár-sadalmi bázisáról 1933-1935. In: Zalai történeti ta-nulmányok 1994 (Szerk.: Bilkei Irén). Zalai Gyűjte-mény 35. Zalaegerszeg, 1994. 277-303.p VONYÓ, 1997 = Vonyó József: Bethlen István választási beszédei Nagykanizsán. In: Zalai történeti tanul-mányok (Szerk.: Káli Csaba). Zalai Gyűjtemény 42. Zalaegerszeg, 1997. 267-282.p. VÖRÖS, 1979 = Vörös Károly: A művelődés. In: Ma-gyarország története 1848-1890 (Főszerk.: Kovács Endre). Budapest, 1979. 2. kötet. 1395-1476.p. VÖRÖS, 1982 = Vörös Károly: Pécs a 20. század elejé-nek magyarországi városhálózatában. In: Tanul-mányok Pécs város történetéből (Szerk.: Sándor László). Pécs, 1982. 73-84.p. VÖRÖS, 1989 = Vörös Károly: Az oktatásügy reform-ja. Magyar Tudomány. Új folyam 34. (1989) 10-11. 889-902.p. VUKICSNÉ Soós, 2000 = Vukicsné Soós Rita: A zalai tanügy fejlődése a klebelsbergi érában. In: Ezer-színű világ. Dolgozatok a neveléstörténet köréből. In: Mozaikok a nevelés történetéből V. Pécs, 2000. http://vmek.oszk.hu/01800/01887/html/ezerszll. htm WALIGURSZKY, 1935 = Waligurszky Béla: Nagykani-zsa útburkolásai. In: Városkultúra 8. (1935) 84-86.p. WEHNER, 2010 = Wehner Tibor: „E szobrokon sokat és nagy szeretettel dolgoztam." Kisfaludi Stróbl Zsigmond hősi emlékművei. Zalai Múzeum 19. (2010) 93-115.p. WEISER, 1929 = Weiser János: Nagykanizsa gyáripa-ra. In: Nagykanizsa (Szerk.: Barbarits Lajos). Bu-dapest, 1929. 309-315.p. WLNKLER, 1943 = Winkler Ernőné: Százéves nőegyle-tünk. Történelmi visszapillantás a Nagykanizsai Izraelita Jótékony Nőegylet múltjára. Nagykani-zsa, 1943. WINKLER, 1988 = Winkler Gábor: Sopron építészete a XIX. században. Budapest, 1988. ZALAI ÉLETRAJZI, 2005 = Zalai életrajzi kislexikon. Za-laegerszeg, 2005. ZALAI KRÓNIKA, 1915-17 = Zalai Krónika (Szerk.: Halis István). Nagykanizsa, 1915-17. ZALAI OLVASÓKÖNYV, 1996 = Zala megyei történelmi olvasókönyve (Szerk.: Molnár András). Zalaeger-szeg, 1996. ZALA MEGYE FÖLDRAJZI NEVEI, 1964 = Zala megye földrajzi nevei (Szerk.: Ördög Ferenc). Zalaeger-szeg, 1964. ZALA MEGYE KÉZIKÖNYVE, 1998 = Zala megye kézi-könyve I-II. (Szerk.: Hóbor József). Budapest, 1998. ZALAVÁRMEGYE ISMERTETŐJE, 1935 = Zalavármegye ismertetője 1935 (Szerk.: Bodry László, Madarász Gyula, Zsadányi Oszkár). Sopron, 1935. ZALAMEGYEI ALMANACH, 1912 = Zalamegyei Alma-nach 1912. évre (Szerk.: Czobor Mátyás). Nagyka-nizsa, 1912. ZALAVÁRMEGYEI ÉVKÖNYV, 1896 = Zalavármegyei év-könyv a Milleniumra (Szerk.: Halis István, Hoff-mann Mór). Nagykanizsa, 1896. ZLNNER, 1989 = Zinner Tibor: Az ébredők fénykora 1919-1923. Budapest, 1989. ZOLTVÁNYI, é.n. = Zoltványi László: A nagykanizsai ferences zárda és templom története. Kézirat. Thúry György Múzeum ZSÁKOVICS, é.n. = Zsákovics Ferenc: A grafikai szak-tanfolyam 1906-1914. A művészi grafika oktatásá-nak kezdetei a Képzőművészeti Főiskolán, http:// www.mke.hu/mintarajztanoda (2012. május 22.) 781 Források és irodalom Hivatkozot t statisztikai kiadványok ÁLLATSZÁMLÁLÁS, 1911 = A magyar szent korona or-szágainak állatlétszáma. Budapest, 1913. KSH GAZDACÍMTÁR, 1893 = Magyarország földbirtokosai (Szerk.: Baross Károly). Budapest, 1893. GAZDACÍMTÁR, 1895 = A magyar korona országai-nak mezőgazdasági statisztikája. Második kötet. Gazdaczímtár. Budapest, 1897. KSH GAZDACÍMTÁR, 1911 = Magyarországi Gazdacímtár (Szerk.: Rubinek Gyula). Budapest, 1911. KSH GAZDACÍMTÁR, 1925 = Magyarország földbirtokosai és földbérlői (Gazdacímtár). Budapest, 1925. KSH GAZDACÍMTÁR, 1935 = Magyarország földbirtokosai és földbérlői. Budapest, 1937. KSH HELYSÉGNÉVTÁR (különböző évek) = A Magyar Koro-na Országainak Helységnévtára. Budapest, KSH MSÉ = Magyar Statisztikai Évkönyv (különböző évek). Budapest. KSH MAGYARORSZÁG FÖLDBIRTOKVISZONYAI, 1935/a = Ma-gyarország földbirtokviszonyai az 1935. évben. I. Törvényhatóságok és községek (városok) szerint. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 99. kötet, Budapest, 1936. KSH MAGYARORSZÁG FÖLDBIRTOKVISZONYAI 1935/b = Ma-gyarország földbirtokviszonyai az 1935-ös évben II. (Birtoknagyság-csoportok szerint.) Magyar Sta-tisztikai Közlemények. Új sorozat. 102. kötet. Bu-dapest, 1937. KSH. MAGYARORSZÁG MEZŐGAZDASÁGI ÖSSZEÍRÁSA, 1935 = Magyarország állatállománya, gazdasági gépfel-szerelése és gyümölcsfaállománya az 1935. évben. Törvényhatóságok és községek (városok) szerint. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 101. kötet, Budapest, 1936. KSH MAGYARORSZÁG MEZŐGAZDASÁGA, 1935 = Magyar-ország mezőgazdaságának főbb üzemi adatai az 1935. évben törvényhatóságok és községek (város-ok) szerint. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 105. kötet, Budapest, 1938. KSH MEZŐGAZDASÁGI STATISZTIKA, 1895. 1. = A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. Első kötet. Budapest, 1897. KSH. MSA FÖLDTERÜLET 1870-1970 = Mezőgazdasági sta-tisztikai adatgyűjtemény 1870-1970. Földterület III. kötet. Községsoros adatok. Budapest, 1971. KSH MSA ÁLLATTENYÉSZTÉS 1870-1970 = Mezőgazdasá-gi statisztikai adatgyűjtemény 1870-1970. Állat-tenyésztés. Községsoros adatok. Budapest, 1971. KSH MTSH 1996 = Magyarország történeti statisztikai helységnévtára 7. Zala megye (Szerk.: Jeney And-rásné és Tóth Árpád). Budapest, 1996. KSH MŰVELÉSI ÁGAK, 1865 = Magyarország művelési ágak szerinti terjedelme és földjövedelme. Buda, 1865. NÉPMOZGALOM, 1828-1900 = A népmozgalom főbb adatai községenként 1828-1900. II. kötet. Buda-pest, 1973.; IV. kötet. Budapest, 1975. KSH NÉPSZÁMLÁLÁS, 1850-1857 = Az 1850. és 1857. évi népszámlálás (Szerk.: Danyi Dezső). Budapest, 1993. KSH NÉPSZÁMLÁLÁS, 1870 = A magyar korona országai-ban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. Pest, 1871. KSH. NÉPSZÁMLÁLÁS, 1880 = A Magyar Korona Országa-iban az 1881. év elején végrehajtott népszámlá-lás főbb eredményei megyék és községek szerint részletezve. II. kötet. Budapest, 1882. KSH NÉPSZÁMLÁLÁS, 1900 = A magyar korona országai-nak 1900. évi népszámlálása. 1. kötet. A népesség általános leírása községenként. Budapest, 1902. KSH NÉPSZÁMLÁLÁS, 1910 = A magyar szent korona or-szágainak 1910. évi népszámlálása: 1. rész. A né-pesség főbb adatai községek és népesebb pusz-ták, telepek szerint. Budapest: 1912.; 2. rész. A népesség foglalkozása és a nagyipari vállalatok községenkint. Budapest, 1913. Magyar Statisztikai Közlemények, Új sorozat 48. kötet; 6. rész: A ma-gyar szent korona országainak 1910. évi népszám-lálása. Végeredmények összefoglalása. Budapest, 1920. KSH NÉPSZÁMLÁLÁS, 1920 = A népesség főbb demográfiai adatai. 1. rész. Budapest, 1923.; 2. kötet. A népes-ség foglalkozása és a nagyipari és kereskedelmi vállalatok községenkint. Budapest, 1925. KSH. NÉPSZÁMLÁLÁS, 1930 = Az 1930. évi népszámlálás. 1. kötet: Demográfia adatok községek szerint. Buda-pest, 1931. 2. kötet: Foglalkozási adatok. Budapest, 1934.; 3. kötet: A népesség fejlődése és a vállalati statisztika. Budapest, 1935.; 4-5 kötet: Népesség, demográfia és földbirtok. Budapest, 1936.; 6. kötet: Végeredmények. Budapest, 1937. KSH NÉPSZÁMLÁLÁS, 1941 = Az 1941. évi népszámlálás. 1. Foglalkozási adatok községenként. Budapest, 1975.; 2. Demográfiai adatok községek szerint. Bu-dapest, 1976. KSH NÖVÉNYTERMESZTÉS, 1936-72 = Növénytermesztés. Községsoros adatok 1936-62. Történeti Statiszti-kai Kötetek. Budapest, 1976. KSH SZŐLŐTERMELÉS, 1986 = Szőlőtermelés. Községsoros adatok 1873-1965. Történeti Statisztikai Kötetek. Budapest, 1986. KSH. THIRRING, 1912 = Thirring Gusztáv: A magyar váro-sok statisztikai évkönyve. 1. évfolyam 1-2. kötet. Budapest. 1912. VÁROSI HÁZTARTÁS, 1910 = Magyarország városai-nak háztartása az 1910. évben. Magyar Statiszti-kai Közlemények. Új sorozat, 58. kötet. Budapest, 1916. KSH VÁROSOK HÁZTARTÁSA, 1935 = A magyar városok háztartási viszonyai az 1934. évre. Budapest, 1935. KSH ZALA TERÜLETE, 1914 = Zala vármegye adóközössé-geinek területe és kataszteri tiszta jövedelme. Bu-dapest, 1914. ZSIDÓ NÉPESSÉG SZÁMA, 1993 = A zsidó népesség szá-ma településenként (1840-1941). Budapest, 1993. KSH. 782 Források és irodalom Felhasznált és hivatkozott sajtóanyag (újságok, napilapok, hetilapok) Belsősomogy Dunántúli Sporthírek Dunántúli Társadalmi Közlöny Erdészeti Lapok Falusi Gazda Gazdasági Tudósítások Hazánk és Külföld Hévíz Huszadik Század Kecskeméti Közlöny Magyar Pajzs Művészet Munkás Nagykanizsa Nagykanizsa Városi Tanács Híradója Nieder-österreichische Gewerb-Verein Pécsi Iparlapok Pest Pesti Hírlap Somogy Szegedi Új Nemzedék Szombathelyi Újság Új idők Vasárnapi Újság Wanderer Zala Zalai Hírlap Zala-Somogyi Közlöny Zalai Közlöny Zalamegyei újság Zala-Népakarat Levéltári és múzeumi források alkalmazott rövidítései Az alábbi felsorolásban csak a fontosabb levéltári és múzeumi forráscsoportokra utalunk. Természetesen nem kívánjuk felsorolni a 16 tanulmány minden egyes levéltári irategységét, hiszen azokról a tanulmányok hivat-kozásai megfelelően informálnak. Ebbe a listába főleg azokat az irategységeket vettük be, amelyeket a legtöb-bet használtak a szerzők. Értelemszerűen kiemelkedik ezek közül a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltárában található Nagykanizsa város levéltárának, az Országos Levéltárban a Batthyány hercegi család levéltárának anyaga, valamint a nagykanizsai Thúry György Múzeum igen gazdag dokumentációs tára. Min-denki figyelmébe kell ugyanakkor azt ajánlanunk, hogy a levéltári és múzeumi jelzetek a kutatási időszak alatt némileg változtak, ezért a 2014. évi jelzetek nem minden esetben felelnek meg a korábban használtaknak. A kutatások fontosabb intézményei BLA AB LFA = Burgenlandisches Landesarchiv, Eisenstadt BFL = Budapest Főváros Levéltára DREL = Dunántúli Református Egyházkerület Levéltára FLT = Magyar Ferences Levéltár MNL OL = Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára A gyakrabban használt iratcsoportok jelzetei MNL OL P 1313-1342: Magyar Nemzeti Levéltár Or-szágos Levéltára. Hg. Batthyány család levéltára. MNL ZMLIV. 252 = Zala Vármegye Bizottmányának iratai. Közgyűlési jegyzőkönyvek MNL ZML IV. 264 = Kapornaki járás. Főszolgabírói vidék. Közigazgatási iratok MNL ZML IV. 401.b. = Zala Vármegye Főispánjának bizalmas iratai MNL ZML IV. 402 = Zala Vármegye Törvényhatósá-gi Bizottmánya. Közgyűlési jegyzőkönyvek MNL ZML IV. 409 = Zala Vármegye Közigazgatási Bizottságának iratai MNL ZML V. 1506 = Nagykanizsa Város Tanácsának iratai (1850-1871) MNL ZML V. 1507 = Nagykanizsai Város Törvény-széke iratai (1872-1950) MNL ZML = Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára MNL SML = Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltára MNL VaML = Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltára TGyM = Thúry György Múzeum, Nagykanizsa VÉL = Veszprémi Érseki Levéltár MNL ZML V. 1511 = Nagykanizsai Város Képviselő-testületének iratai (1872-1950) MNL ZML V. 1512 = Nagykanizsa Város Tanácsának iratai (1872-1928) MNL ZML V. 1521 = Kiskanizsa község iratai (1871-1880) MNL ZML V. 1739 = Korpavári Körjegyzőség iratai MNL ZML VII. 168 = Nagykanizsai Körjegyzői ok-iratok MNL ZML IX. 204 = Nagykanizsai Ipartestület iratai MNL ZML X. 107 = Zala Vármegyei Gazdasági Egye-sület iratai MNL ZML. E. asz. = Zala Megyei Levéltár, Egyesüle-ti alapszabályok gyűjteménye MNL ZML BUL = Batthyány Uradalmi Levéltár MNL ZML NVL = Nagykanizsa Város Levéltára (ko-rábbi besorolás szerint) 783 Források és irodalom Gyakrabba n használt dokumentum-megnevezések rövidítései ÉB. jkv. = Építészeti Bizottsági ülés jegyzőkönyve Ép. Szab. rend. 1880 = A városi építkezések szabály-rendelete. TGYM Tört. dok. tár 72. 403.3. KT. jkv. = Képviselőtestületi ülés jegyzőkönyve KT. ir. = Városi Képviselőtestület iratai Nk. F. bsz. tjkv. = MNL ZML Nagykanizsai Földhi-vatal .. .betétszámú telekjegyzőkönyve Mill. jkv. 1896 = Jegyzőkönyv - felvétetett Nagy-Ka-nizsán 1896. május hó 17-én a városi képviselő-testületnek Magyarország ezredéves fennállásá-nak emlékére tartott díszközgyűlésében. Nagy-Kanizsa, Fischel F. Könyvnyomdája, 1896., TGYM Tört. dok. tár 82.1104.1. TGyM. 72.376.1 KPO (Kiskanizsai Polgári Olvasókör) TGyM 72.374.2 NIMK (Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör) Utcanévadási rendelet, 1873 = Nagy-Kanizsa város utczáinak régi és új elnevezése című rendelet. 1873. október 21. Közli: Zala-Somogyi Közlöny, 1873. október 26.1. Utcanévadási rendelet, 1900 = MNL ZML Nagyka-nizsa Város Képviselő-testületének iratai. 21186/ 1900. Szabályrendelet a város közigazgatási ke-rületeinek, utczái és tereinek elnevezéséről és a házak újbóli számozásáról. 1900. november 10-i képviselőtestületi ülés. Városrendezési terv 1926 = Nagykanizsa r. t. város átnézeti városrendezési terv. Budapest, 1926. júni-us 27. TGYM Tört. dok. tár, Gy.sz. 3/2005. VT. Ikt. ir. = Városi Tanács iratai. Iktatott iratok VT. Közig.ir. = Városi Tanács iratai. Közigazgatási iratok VT. Tárgy sz. ir. = Városi Tanács iratai. Tárgy szerinti iratok A hivatkozott térképek lelőhelyei Nagy- és Kiskanizsa térképe, 1784 = Nagy- és Kiskanizsa térképe. 1784. évben készült katonai felmérés. Hadtörténeti Intézet és Múzeum Had-történelmi Térképtára, Colonne V. Sectio 21-22. Várostérkép, 1822 = Situations und niveau Plan der Gross-Kanisaer Post und Commerciellen Strassen mit Constructions Infilen, 1822. TGYM Tört. dok. tár 75.485.1. Nagy- és Kiskanizsa térképe, 1857-58 = Nagy- és Kiskanizsa térképe, 1857-58. Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Térképtára, Colonne XXIII, XXIV. Sectio 60. Telekkönyvi térkép, 1860 k. = Nagykanizsa város bel-sőségének telekkönyvi térképe. É.n. (1860 körül). Zala Megyei Földhivatal Kataszteri térkép, 1864 = Nagykanizsa- Kiskanizsa kataszteri térképe, 1864. TGYM Tört. dok. tár 83.79.3. Nagykanizsa térképe, 1879 = Nagykanizsa térképe, 1879. évben készült katonai felmérés. Hadtörténe-ti Intézet és Múzeum Térképtára. Szelvény 5458/1. Uradalmi gazdasági üzemtérkép, 1886 = Herceg Batthyány-Strattmann kanizsai hitbizományi uradalmának gazdasági üzemtérképe, 1886. Készítette: Hauszner Ferenc uradalmi mérnök. TGYM Tört. dok. tár Gy.sz.2001/3. Várostérkép, 1901 = Nagy-Kanizsa város I-V. kerüle-tének térképe 1901. január., Szerkesztette: Király Sándor városi mérnök, TGYM Tört. dok. tár 98.8. Várostérkép, 1910 = Nagy- Kanizsa város I-V. kerüle-tének népsűrűségi térképe az 1910. évi népszám-lálás szerint KÉPJEGYZÉK Rövidítések: HIM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest TGYM Thúry György Múzeum, Nagykanizsa TGYM ADR Thúry György Múzeum, Adattári Fotó TGYM Szgy. Thúry György Múzeum, Szombath-gyűjtemény TGYM Gy.sz. Thúry György Múzeum, Gyarapodási szám ZML Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára Pb. Postabélyegző Kn. Kiadó nélkül (Kiadó nincs feltüntetve) GM Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg 1.kép. Nagy- és Kiskanizsa térképe, 1857-58. HIM. Hadtörténelmi Térképtára, Colonne XXIII, XXIV, Sectio 60. 2. kép. Déli Vasúti emlékoszlop. Hohl Zoltán felvétele, 2008. (TGYM ADF. 17411-2012.) 3. kép. Nagykanizsa látképe Kiskanizsa felől. Képeslap, Alt és Böhm, Nagykanizsa kiadása, Pb.1907. (TGYM 2006.21.2.) 4. kép. A városi köztemető részlete. Hohl Zoltán felvéte-le, 2014. (TGYM) 5. kép. Csengery Antal. Litográfia, a kép alatt: jelezve balra: Kiadja: Vereby Soma, jelezve jobbra: Nyomt. Légrády Testvérek, Pesten. (TGYM 91.47.) 6. kép. Hertelendy Béla. Varga Testvérek felvétele, Nagykanizsa & Zágráb, 1880. A dél-zalai takarék-pénztár igazgatósága fotóalbuma. (TGYM 87.36.) 7. kép. A Nagykanizsai Függetlenségi és 48-as párt VI-VII. kerületének végrehajtó-bizottsága 1910-ben. Mathea Károly felvétele, Nagykanizsa. (TGYM 82.1015.1.) 8. kép. Gróf Zichy Aladár. Képeslap, Erdélyi, Szív u. 9. kiadása. (TGYM 2010.13.1.) 9. kép. Az 1919. március 22-i népgyűlés résztvevői. Steier István felvétele, üvegnegatív (TGYM ADF. 1632.) 10. kép. Kiskanizsai Levente Egyesület zászlószentelési ünnepségének résztvevői. Az Együtt Kiskanizsáért Egyesület gyűjtése. 11. kép. Választási szórólap, 1930. Délzalai Nyomda és Lapkiadó Vállalat, Nagykanizsa. (TGYM 82.684.4.) 12. kép. Választási szórólap, 1930-as évek eleje. Délzalai Nyomda és Lapkiadó Vállalat, Nagykanizsa. (TGYM 82.684.5.) 13. kép. Országzászló emlékmű, 1933. Képeslap, Weinstock-Budapest kiadása, Forrás-nyomda. (TGYM 87.13.-3.) 14. kép. Nagy-Magyarország emlékmű. Vastag Béla fel-vétele, 1940. üvegnegatív. (TGYM Gy.sz. 242.) 15. kép. Gróf Bethlen István. Képeslap, Pallas, Budapest kiadása. (TGYM 92.16.4.) 16. kép. A Zsidó Hitközség épülete az 1930-as években. Képeslap, Knöpfmacher J. kiadása, Budapest. (TGYM Szgy.) 17. kép. Az I. Bolgár Hadsereg katonáinak vonulása a Fő úton 1945 áprilisában. Az „I. Bolgár hadsereg Ma-gyarország felszabadításában" című, fotónagyítá-sokból összeállított album. (TGYM 82.1165.1.) 18. kép. Herceg Batthyány-Strattmann kanizsai hitbizo-mányi uradalmának gazdasági üzemtérképe, 1886. Készítette: Hauszner Ferenc uradalmi mérnök. TGYM Tört. dok. tár Gy.sz.2001/3. 19. kép. Iparjegy, 1862. (ZML) 20. kép. Felvonulás a Fő úton az Ipartestület zászlószen-telési ünnepségén, 1901. Mathea Károly felvétele, Nagykanizsa. (TGYM 90.32.7.) 21. kép. A Blau M. Fiai cognac- és kupak- gyár, 1898 körül. Képeslap részlete, Weiss L. és Fia kiadása, Nagy-kanizsa, Pb.1898. (TGYM Szgy.) 22. kép. Blau Pál, 1880. Varga Testvérek felvétele, Nagykanizsa & Zágráb, 1880. A dél-zalai takarék-pénztár igazgatósága fotóalbuma. (TGYM 87.36.) 23. kép. Weiser József gépgyáros, 1880. Varga Testvérek felvétele, Nagykanizsa & Zágráb, A dél-zalai ta-karékpénztár igazgatósága fotóalbuma. (TGYM 87.36.) 24. kép. A Weiser gépgyár Sugár úti épülete, 1898. Ma-gyarország és a Külföld, 1898. 9-10-11. szám. 25. kép. A Weiser gépgyár, vas- és fémöntöde reklámja 1906-ból. Emléklapok a Dunántúli Dalosszövet-ség nagykanizsai versenyéről 1906. aug. 18-20. Szerk.: Nagy Samu, Nagykanizsa, 1906. 26. kép. A Weiser gyárban készült szőlődaráló, 1890-es évek. Hohl Zoltán felvétele, 2010. (TGYM) 27. kép. A Weiser gépgyár alkalmazottai és munkásai a gyár udvarán 1909. augusztus 14-én. Ismeretlen fényképező. (TGYM 90.2.) 28. kép. Árjegyzék Weiser ]. C. vas- nagykereskedéséből. (TGYM 2001.8.) 29. kép. A Zala Drill sorvetőgép reklámja 1895-ből. Alkal-mi újság: Szeretet - emléklap a Nagykanizsai Ke-resztény Jótékony Nőegylet 1895. június 9-én ren-dezett tavaszi mulatságára. Kiadja: a Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör. (TGYM 82.1110.2.) 30. kép. A „Patria" pótkávégyár reklámja, 1907. Nagyka-nizsa r.t. város lak- és czimjegyzéke. Szerk.: Füre-di János. Nagykanizsa, 1907. 31. kép. Franck Henrik Fiai magyarországi gyárainak ábrá-zolása. (TGYM 2009.4.) 32. kép. Bettlheim Győző, 1880. Varga Testvérek fel-vétele, Nagykanizsa & Zágráb, 1880. A dél-zalai Képjegyzék 785 takarékpénztá r igazgatósága fotóalbuma. (TGYM 87.36.) 33. kép. Gelsei Gutmann Vilmos, 1896. Zalavármegyei évkönyv a Millenniumra, Szerk.: Halis István -Hoffmann Mór, Nagykanizsa, 1896. 34. kép. A Nagykanizsai Malátagyár és Serfőzde a 20. század elején. Ismeretlen fényképező. (TGYM 78.522.10.) 35. kép. A sörgyár ábrázolása a gyár levélpapírján, 1910 körül. (TGYM 82.1060.3.) 36. kép. A Király-Sörfőzde Rt. magyar, német és horvát nyelvű sörös címkéi. Kovács Lajos tulajdona, Hohl Zoltán felvétele, 2006. 37. kép. Franz Lajos és Fiai gőzmalma és villany telepe 1900 körül. Képeslap, Kn„ Pb.1903. (TGYM Szgy.) 38. kép. Ifj. Franz Lajos és Rezső, 1898. Magyarország és a Külföld, 1898. 9-10-11. szám. 39. kép. A Haba-féle téglagyár az 1890-es években. Való-színűleg Belus Lajos gyógyszerész felvétele, Belus Lajos fotóalbuma. (TGYM Gy.sz. 39/2003.) 40. kép. Vasesztergályos műhely részlete a Weiser gépgyár-ban, 1919. Ismeretlen fényképező. (GM 92.34.9.) 41. kép. A Fekete nővérek varrodájának személyzete az 1920-as években. Ismeretlen fényképező. (TGYM 89.128.29.) 42. kép. Papp Oszkár cipészmester „cégszemélyzete", 1925. Ismeretlen fényképező, 1925. július 22. (TGYM 78.524.4.) 43. kép. A Nagykanizsai Ipartestület vezetősége, 1934. Fitos Gyula felvétele, Nagykanizsa. (TGYM 78.524.2.) 44. kép. Ebenspanger Lipót, 1880. Varga Testvérek fel-vétele, Nagykanizsa & Zágráb, 1880. A dél-zalai takarékpénztár igazgatósága fotóalbuma. (TGYM 87.36.) 45. kép. Gelsei Gutmann Simon Henrik, 1873. Litográ-fia: jelezve balra lent: Schönberger A/73., jelezve középen lent: Kiadta: Sarkady István, a „Hajnal" Szerkesztője. (Hajnal. Arczképekkel és életrajzok-kal díszített album. Szerk.: és kiadó-tulajdonos: Sarkady István. Budapest, 1873-74. Reprodukció: TGYM ADF. 9350.) 46. kép. A fapiacra érkező árusok szekerei a Deák téren 1905 körül. Képeslap, Schwarz és Tauber kiadása, Nagykanizsa. (TGYM 2006.20.3.) 47. kép. A Rosenfeld-ház és a Városháza földszinti üzlet-sora a Fő úton az 1910-es években. Képeslap, Kn., Pb.1915. (TGYM 2006.21.1.) 48. kép. Piaci árusok a Fő úton 1896-ban. Valószínűleg Belus Lajos gyógyszerész felvétele, Belus Lajos fo-tóalbuma. (TGYM Gy.sz. 39/2003.) 49. kép. Piaci árusok a Fő úton és a Deák téren. 1896. Valószínűleg Belus Lajos gyógyszerész felvétele, Belus Lajos fotóalbuma. (TGYM Gy.sz. 39/2003.) 49. kép. Grünhut Fülöp, 1880. Varga Testvérek felvétele, Nagykanizsa & Zágráb, 1880. A dél-zalai takarék-pénztár igazgatósága fotóalbuma. (TGYM 87.36.) 50. kép. A Vasemberház földszinti üzletei 1890 körül. Fodor József felvétele, Nagykanizsa. (TGYM 81.601.1.) 51. kép. A Főúti üzletek a Zalamegyei Gazdasági Takarék-pénztár székházával 1910 körül. Képeslap, Ifj. Wajdits József kiadása, Nagykanizsa. (TGYM 2008.11.1.) 52. kép. Hetivásár az Erzsébet téren 1900 körül. Képes-lap, Alt és Böhm kiadása, Nagykanizsa, Pb.1900. (TGYM 2006.19.1.) 53. kép. Az Erzsébet tér a piaci árusokkal a 20. század ele-jén. Képeslap, Schwarz és Tauber kiadása, Nagy-kanizsa. (TGYM 2006.20.2.) 54. kép. A vasútállomás fedett csarnoka 1905 körül. Ké-peslap, leporello része, 1903-1913 között készült felvételek, Fesselhofer József kiadása, Nagykani-zsa. (TGYM 87.19.-1.) 55. kép. A Nagykanizsai Takarékpénztár székháza a Fő-úton 1905 körül. Képeslap, Weisz Lipót kiadása, Pb.1906. (TGYM Szgy.) 56. kép. Lőwy József, 1880. Varga Testvérek felvétele, Nagykanizsa & Zágráb, 1880. A dél-zalai takarék-pénztár igazgatósága fotóalbuma. (TGYM 87.36.) 57. kép. Lőwinger Ignácz, 1880. N. Stockmann felvétele, Hietzing, 1880. A dél-zalai takarékpénztár igaz-gatósága fotóalbuma. (TGYM 87.36.) 58. kép. A Nagykanizsai Takarékpénztár 1939-ben kiállí-tott betétkönyve. (TGYM 72.37.14.) 59. kép. A régi városháza az 1860-as években. Ismeretlen fényképező. (TGYM 78.522.9.) 60. kép. Halvax József 1860-as évek végén. Lingg Gyula felvétele, Nagykanizsa. (TGYM T.2006.4.1.) 61. kép. Belus József 1870-es évek végén. Mathea Károly felvétele egy korábban készült fotóról, Nagykani-zsa. (TGYM Gy.sz. 39/2003.) 62. kép. Babochay György az 1890-es évek végén. Isme-retlen fényképező, (dr. Medvey Tibold tulajdona, a reprodukció Dr. Károlyi Attila gyűjtése.) 63. kép. Eperjesy Sándor, 1880. Varga Testvérek fel-vétele, Nagykanizsa & Zágráb, 1880. A dél-zalai takarékpénztár igazgatósága fotóalbuma. (TGYM 87.36.) 64. kép. Az 1873-ban épült városháza a Fő úton. Ismeret-len fényképező, 1898 és 1903 között készült felvé-tel. (TGYM 78.522.5.) 65. kép. Vécsey Zsigmond 1910 körül. Ismeretlen fény-képező, a Magyar Királyi Államvasutak által 1912. december 31-én kiállított igazolványban szereplő fotó. (TGYM 2014.4.1.) 66. kép. Nagykanizsa város küldöttsége a parlament fő-bejáratánál, 1908. Ismeretlen fényképező. (TGYM 78.531.1.) 67. kép. Sabján Gyula 1920 körül. Mathea Károly felvé-tele, Nagykanizsa (TGYM T.2006.3.1.) 68. kép. Krátky István az 1930-as években. Ismeretlen fényképező. (TGYM T.2006.5.1.) 69. kép. A Városháza közgyűlési terme. Vastag Béla fel-vétele, 1939. üvegnegatív. (TGYM Gy.sz. 242.) 70. kép. A közös hadsereg katonái a Sugár úti laktanya ud-varán 1900 körül. Ismeretlen fényképező. (TGYM 78.522.8.) 71. kép. A Fő út 1867 körül. F. Völker, Klagenfurt felvé-tele. (TGYM H. 78.3.1.) 72. kép. A Fő út az 1870-es évek elején. Ismeretlen fény-képező. (TGYM 82.1284.1.) 786 Képjegyzék 73. kép. A „Tizenháromváros", a Kossuth tér és környéke 1864. Nagykanizsa-Kiskanizsa kataszteri térképe (TGYM 83.79.3.) 74. kép. A Fő út északi oldala, 1864. Nagykanizsa-Kiskanizsa kataszteri térképe (TGYM 83.79.3.) 75. kép. Kiskanizsa térképe, 1857-58. HIM. Hadtörténel-mi Térképtára, Colonne XXIII, XXIV, Sectio 60. 76. kép. Zsúpfedeles ház Kiskanizsán, 1940. Ketting Klá-ra felvétele. (Ketting Klára: Nagykanizsa. Város-földrajzi tanulmány, 1941. Szegedi Tanárképző Főiskola Földrajzi Tanszék, Szeged. 522.) 77. kép. Davidovics Ferencz Sormási utcai (Bajcsy-Zsi-linszky u.) lakóházának terve, 1887. (ZML) 78. kép. A vasútállomás épülete, 1907. Képeslap, Mair Könyvkereskedés kiadása, Nagykanizsa, Pb. 1907. (TGYM 87.19.-2.) 79. kép. A Deák tér déli oldalán álló kereskedőházsor 1903 körül. Képeslap, Fischel Fülöp kiadása, Nagykani-zsa, Pb.1903. (TGYM 2008.14.14.) 80. kép. A Főtér (Erzsébet tér) keleti oldala 1900 körül. Képeslap, Erdős Lajos kiadása, Nagykanizsa. (TGYM Szgy.) 81. kép. A Nagykanizsai Takarékpénztár székháza az 1870-ben megnyitott új utcával 1905 körül. Képeslap részlete, Ifj. Wajdits József kiadása, Nagykanizsa, Pb.1907. (TGYM 87.17.-5.) 82. kép. A Deák téri Suszteralle a vásárra érkező szekerek-kel 1900 körül. Ismeretlen fényképező, 1898 és 1903 között készült felvétel. (TGYM 78.522.4.) 83. kép. A Deák téren felállított díszkút (a Török kút), 1879. (ZML) 84. kép. Az 1873-ban épült Városháza. Képeslap, Ifj. Wajdits József kiadása, Nagykanizsa, 1914 körül (TGYM 87.11.-9.) 85. kép. Az 1874-ben elkészült kiskanizsai templom. Ké-peslap, Wajdits József kiadása, Nagykanizsa, 1915. (TGYM Szgy.) 86. kép. Az 1885-re felépült új városi közkórház. Képes-lap, Hirschler tőzsde kiadása, Nagykanizsa, Fő tér, Pb. 1914. (TGYM Szgy.) 87. kép. A 20. honvéd gyalogezred 1886-ban elkészült lak-tanyája a Sugár úton. Képeslap, Schwarz és Tauber kiadása, Nagykanizsa, Pb.1908. (TGYM Szgy.) 88. kép. Az 1890-ben átadott 48. gyalogezred laktanyája a Sugár úton. Képeslap, Schwarz és Tauber kiadása, Nagykanizsa, Pb. 1915. (TGYM 2008.17.3.) 89. kép. Az 1902-ben átadott József főherceg laktanya. Ké-peslap, Ifj. Wajdits József kiadása, Nagykanizsa, 1905 körül. (TGYM 2008.14.17.) 90. kép. A Nagykanizsai Takarékpénztár Rt. székházához tartozó, korábbi Wlassics-ház bővítése és a saroképüle-ten egy kupola elhelyezésének tervrajza, 1898. (ZML) 91. kép. Morandini Bálint, Román és Tamás. Fiedler Gyula, Zágráb felvétele, 1891. (GM 1995.16.12.) 92. kép. A Dél-Zalai Takarékpénztár 1881-ben épült palo-tája, a Bazárépület 1905 körül. Képeslap, Weisz Li-pót kiadása, Pb. 1907. (TGYM Szgy.) 93. kép. Hirschl Ede és Bachrach Gyula, 1880. Varga Testvérek felvételei, Nagykanizsa & Zágráb, 1880. A dél-zalai takarékpénztár igazgatósága fotóal-buma. (TGYM 87.36.) 94. kép. A Kereskedelmi és Iparbank székházának homlok-zati terve, 1886. (ZML) 95. kép. Az Osztrák-Magyar Bank székháza a Deák téren (szomszédságában az 1898-ban épült Kőnig-ház). Ké-peslap, Schwarz és Tauber kiadása, Nagykanizsa, Pb. 1912. (TGYM Szgy.) 96. kép. A Polgári Egylet 1885-ben épített székháza és az Egylet kert. Schwarz és Tauber kiadása, Nagykani-zsa, 1910 körül. (TGYM Szgy.) 97. kép. Sallér Lajos 1896 körül. Singer Sándor, Nagyka-nizsa felvétele. (Fodor Lóránt tulajdona.) 98. kép. Ludwig Schöne módosított tervrajza a Kaszinó székházához, 1886. (ZML) 99. kép. Az izraelita temetőben 1888-ban elkészült ravata-lozó tervrajza. (ZML) 100. kép. Plosszer Ignácz, 1898. Magyarország és a Kül-föld, 1898. 9-10-11. szám. 101. kép. A Dohányraktár tornyos palotája az Erzsébet té-ren 1910 körül. Képeslap, Ifj. Wajdits József kiadá-sa, Nagykanizsa, Pb. 1914. (TGYM 87.8.-2.) 102. kép. A Fő út részlete. Képeslap, Schless Antal ki-adása, Nagykanizsa. Pb.1907. (TGYM 2008.6.1.) 103. kép. A Deák tér északi oldala 1910 körül. Képeslap, Hirschler tőzsde, Nagykanizsa, Pb. 1912. (TGYM Szgy-) 104. kép. Az Eötvös tér északi oldala. Képeslap, Kn., Pb. 1913. (TGYM Szgy.) 105. kép. Az 1880-ban épült Rapoch-ház és a vele szem-ben 1890-ben emelt Bachrach-ház. Képeslap, le-porelló része, 1903-1913 között készült felvétel, Fesselhofer József kiadása. (TGYM 87.15.2.) 106. kép. Kohn Ödön Iskola utcai (Zrínyi u.) lakóházának homlokzati terve, 1896. (ZML) 107. kép. Dr. Schreyer Lajos Csengery út 6. szám alatti lakóházának tervrajza, 1887. (TGYM Gy.sz. 27/2006.) 108. kép. Morandini Román építőmester Csengery utcai telkének helyszínrajza, házának átalakítási és bővítési terve, 1893. (ZML) 109. kép. A Sugár út sarkán 1897-ben felépült Blumenschein-palota. Képeslap, leporelló része, 1903-1913 között készült felvétel, Fesselhofer Jó-zsef kiadása, Nagykanizsa. (TGYM 87.8.-29.) 110. kép. Rotschild Samu Magyar utcai lakóházának hom-lokzati terve és alaprajza. (ZML) 111. kép. Schertz Géza lakóházának homlokzati terve, 1899. (ZML) 112. kép. Az 1894-ben üzembe helyezett ívlámpa az Er-zsébet téren. Képeslap, ifj. Wajdits József kiadása, Nagykanizsa, Pb.1898. (TGYM 87.40.-2.) 113. kép. ívlámpa rajza, 1891. (ZML) 114. kép. A Millennium emlékére létesített Sétakert részle-te 1905 körül. Képeslap, leporelló része, 1903-1913 között készült felvétel, Fesselhofer József kiadása, Nagykanizsa. (TGYM 87.12.-1.) 115. kép. A gimnázium épületére kiírt 1903. évi tervpá-lyázaton I. díjat nyert főhomlokzati terv. Magyar Épí-tőművészet. Magyar Pályázatok 1904-5. II. évfo-lyam 2. szám. 116. kép. Az 1913-ban felépült Centrál Szálló. Képeslap, Vasúti-tőzsde kiadása, 1915 körül. (TGYM Szgy.) Képjegyzék 787 117. kép. Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság pa-lotája a Fő út és Csengery út sarkán 1915 körül. Képes-lap, Kn. Pb.1916. (TGYM Szgy.) 118. kép. Az 1912-ben épült Fischel-ház a Csengery úton. Képeslap, Schwarz és Tauber kiadása, Nagykani-zsa, Pb.1925. (TGYM 90.6.) 119. kép. Az 1915-16-ban felépült barakk-kórház. Képes-lap, Toch Miksa kiadása, Nagykanizsa, Pb. 1922. (Gulyásné Raksányi Olga tulajdona.) 120. kép. Az 1923-ban felépült postapalota. Képeslap, Barasits, Budapest kiadása. (TGYM 82.1200.4.) 121. kép. Az 1925-től kezdődő kórházbővítési munkálatok során elkészült új felvételi és gazdasági épület. Isme-retlen fényképező, 1934 körül. (TGYM T.2014.1.6.) 122. kép. Az 1932-ben felszentelt kórházi kápolna. Isme-retlen fényképező, 1934 körül. (TGYM T.2014.1.2.) 123. kép. Az Erzsébet teret kettészelő, 1924-ben épült hús-pavilon. Képeslap, Weinstock-Budapest kiadása, Forrás-nyomda, 1930-as évek vége. (TGYM 87.16.-5.) 124. kép. Az 1927-ben felépült Városi Színház. Vastag Béla felvétele, 1938 körül, üvegnegatív. (TGYM Gy.sz. 242.) 125. kép. Katonaréti villa 1940 körül. Ketting Klára fel-vétele. (Ketting Klára: Nagykanizsa. Városföldraj-zi tanulmány, 1941. Szegedi Tanárképző Főiskola Földrajzi Tanszék, Szeged. 522.) 126.kép. Az 1933-ban átadott strandfürdő. Képeslap, Szabó Antal fotóüzlete, Nagykanizsa kiadása, 1934., Pb.1936. (TGYM Szgy.) 127. kép. Az elkészült MAORT-telep 1943-ban. Berkes József felvétele (TGYM A.2157-96.) 128. kép. A Szent Flórián tér az 1910-es években. Képes-lap, Mersdorf János és Mátyás kiadása, Pb.1914. (Dr. Szombath Tibor tulajdona.) 129. kép. A Homokkomáromi utca az iskolával 1915 körül. Képeslap, Ifj. Wajdits József kiadása, Nagykani-zsa, 1915., Pb.1925. (Dr. Szombath Tibor tulajdona.) 130. kép. Az Erzsébet téri piac 1905 körül. Képeslap, leporello része, 1903-1913 között készült felvétel, Fesselhofer József kiadása, Nagykanizsa. (TGYM 87.8.-23.) 131. kép. Veteményező kiskanizsiak, 1940. Ketting Klára felvétele. (Ketting Klára: Nagykanizsa. Városföld-rajzi tanulmány, 1941. Szegedi Tanárképző Főisko-la Földrajzi Tanszék, Szeged. 522.) 132. kép. Kapáló kiskanizsaiak, 1940. Ketting Klára fel-vétele. (Ketting Klára: Nagykanizsa. Városföldraj-zi tanulmány, 1941. Szegedi Tanárképző Főiskola Földrajzi Tanszék, Szeged. 522.) 133. kép. A piacról hazafelé tartó „sáska" asszonyok, 1940. Ketting Klára felvétele. (Ketting Klára: Nagykani-zsa. Városföldrajzi tanulmány, 1941. Szegedi Ta-nárképző Főiskola Földrajzi Tanszék, Szeged. 522.) 134. kép. Zsúpos ház Kiskanizsán az 1930-as évek végén. Ismeretlen fényképező. (Az Együtt Kiskanizsáért Egyesület gyűjtése.) 135. kép. Kisrác utcai ház pajtája, 1940. Ketting Klára felvétele. (Ketting Klára: Nagykanizsa. Városföld-rajzi tanulmány, 1941. Szegedi Tanárképző Főisko-la Földrajzi Tanszék, Szeged. 522.) 136. kép. Kisrác utcai ház udvara, 1940. Ketting Klára felvétele. (Ketting Klára: Nagykanizsa. Városföld-rajzi tanulmány, 1941. Szegedi Tanárképző Főisko-la Földrajzi Tanszék, Szeged. 522.) 137. kép. Előházas („fórházas") kiskanizsai ház, 1940. Ketting Klára felvétele. (Ketting Klára: Nagyka-nizsa. Városföldrajzi tanulmány, 1941. Szegedi Ta-nárképző Főiskola Földrajzi Tanszék, Szeged. 522.) 138. kép. Kiskanizsai viselet az 1910-es években. (TGYM N.85.13.1.) 139. kép. A Kiskanizsai Szociális Missziós Leányegylet tagjai az 1930-as évek második felében. Az Együtt Kiskanizsáért Egyesület gyűjtése. 140. kép. Kiskanizsai család 1878-ban. (TGYM ADF. 13372.) 141. kép. A főgimnázium és a kegyesrendi társház északi oldala, 1879. Fametszet. (A kegyes tanítórendiek vezetése alatt álló nagy-kanizsai Kath. Főgymnásium értesítője az 1879-80-iki tanévről.) 142. kép. A „községi elemi és polgári iskola" épülete 1902 körül. Képeslap, Schless Antal kiadása, Nagykani-zsa, Pb. 1902. (TGYM 2008.14.5.) 143. kép. A főgimnázium déli oldala, 1895. Ismeretlen fényképező. (TGYM T.2014.2.1.) 144. kép. A Nagyrác utcai elemi iskola 1940 körül. Ketting Klára felvétele. (Ketting Klára: Nagykanizsa. Vá-rosföldrajzi tanulmány, 1941. Szegedi Tanárképző Főiskola Földrajzi Tanszék, Szeged. 522.) 145. kép. A Vécsey utcai elemi iskola 1940 körül. Ketting Klára felvétele. (Ketting Klára: Nagykanizsa. Vá-rosföldrajzi tanulmány, 1941. Szegedi Tanárképző Főiskola Földrajzi Tanszék, Szeged. 522.) 146. kép. Az 1936-ban felépült Petőfi utcai elemi iskola. Vastag Béla felvétele, 1938 körül, üvegnegatív. (TGYM Gy.sz. 242.) 147. kép. Küronya István, 1938. Benedek Rezső: Zala aranykönyve. 1938. Nagykanizsa. 148. kép. Polónyi György, 1938. Benedek Rezső: Zala aranykönyve. 1938. Nagykanizsa. 149. kép. Waligurszky Antal, 1938. Benedek Rezső: Zala aranykönyve. 1938. Nagykanizsa. 150. kép. A gimnázium Sugár úti épülete az 1930-as évek-ben. Képeslap, Kn. (TGYM 87.14.-1.) 151. kép. A kereskedelmi iskola Csengery úti épülete 1940 körül. Ketting Klára felvétele. (Ketting Klá-ra: Nagykanizsa. Városföldrajzi tanulmány, 1941. Szegedi Tanárképző Főiskola Földrajzi Tanszék, Szeged. 522.) 152. kép. Villányi Henrik. A Nagykanizsai Felsőkeres-kedelmi Iskola IV. évfolyamának növendékei az 1926-27. tanévben. (Tablókép, Dr. Mező Ferenc -Thúry György Gimnázium és Szakképző Iskola - Thúry tagintézmény. Halász Sándor felvétele.) 153. kép. Bábochay József: Apológia című, 1796. augusz-tus 15-én kelt kéziratos művének címlapja. (TGYM 72.419.1.) 154. kép. Hoffmann Mór és Wesel Vilhelmina 1900 körül. Herz Henrik felvétele, Budapest. (TGYM H.79.3.15.) 155. kép. Hevesi Sándor 1935 körül. Forrai, felvétele, Budapest. (Reprodukció TGYM) 788 Képjegyzék 156. kép. Szalay Sándor, 1896. Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra, Szerk. Halis István - Hoffmann Mór, Nagykanizsa, 1896. 157. kép. Halis István 1895 körül. Uher Ödön felvétele, Nagykanizsa. (TGYM H.74.6.1.) 158. kép. Barbarits Lajos az 1930-as években. Halász Sán-dor felvétele, Nagykanizsa. (TGYM 2002.14.17.) 159. kép. Markbreiter Jakab nyomdájának kiadványa, 1853. Tuboly Viktor: A költészet csírái, Nagy-Ka-nizsa, 1853. (TGYM K.1099.) 160. kép. A Markbreiter nyomda által készített plakát. Olympischer Circus, Kunst- Vorstellung, 1854 kö-rül (ZML) 161. kép. Wajdits József nyomdájának kiadványa: Rajta pá-rok tánczoljunkl 1871. (TGYM. K.9320.) 162.kép. Ifj.Wajdits József üzletének reklámja, 1893. Zalamegye nagy képes naptára az 1893-ik évre, Ifj. Wajdits József kiadása, Nagy-Kanizsa. 163. kép. Fischel Lajos, 1902. Vértes Antal felvétele, Nagykanizsa. A Nagykanizsai Irodalmi és Művé-szeti Kör énekkarának tablója, 1902. március 30. (TGYM H.68.13.3.) 164. kép. Fischel Fülöp Kő- és Könyvnyomdájának kiad-ványa, 1867. Szentkirályi Aurél: Egy honvéd tiszt naplójából, Nagy-Kanizsa, 1867. (TGYM K.1079.) 165. kép. A Zala-Somogyi Közlöny 1873. október 10-i szá-mának címlapja. (TGYM E725.) 166. kép. Bátorfi Lajos 1895 körül. Uher Ödön felvétele. (TGYM T. 2006. 6.1.) 167. kép. A Zalai Közlöny 1874.június 18-i számának cím-lapja. (TGYM F.526.) 168. kép. ifj. Wajdits József, 1902. Vértes Antal felvétele, Nagykanizsa (A Nagykanizsai Irodalmi és Művé-szeti Kör énekkarának tablója, 1902. március 30. TGYM H.68.13.3.) 169. kép. A Zala 1901. június 13-i számának címlapja. (TGYM F.586.) 170. kép. „Mosé": Bátorfi Lajos portréja, 1867 (vászon, olaj). 105x85 cm. (TGYM ltsz. K.55.16.) 171. kép. Sass Brunner Ferenc: Férfiportré, 1914 (vászon, olaj). 92x62 cm. (TGYM ltsz. K.77.1.) 172.kép. Sass Brunner Ferenc: Két nőalak szobában, 1910 körül (vászon, olaj). 34x45 cm. (TGYM ltsz. K.2001.34.1.) 173. kép. Sass Brunner Ferenc: Önarckép 1923 (vászon, olaj). 59x48 cm. (TGYM ltsz. K.97.9.) 174. kép. Sass Brunner Erzsébet: Badacsonyi Kisfaludy-ház, 1928-1929 (vászon, olaj). 60x50 cm. (TGYM ltsz. K.87.20.) 175. kép. Sass Brunner Erzsébet: Szellemi újjászületés, 1926-1927 (vászon, olaj). 70,5x100 cm. (TGYM ltsz. K.97.4.) 176. kép. Faragó Márton: Zsúpos hegyi pincék, 1936 (vá-szon, olaj). 60x80 cm. (TGYM ltsz. K.82.2.) 177. kép. Pfeifer Elek: Sipeki Bálás Béla arcképe, 1918 (vá-szon, olaj). 70x56,5 cm. (GM ltsz. K.54.23.) 178. kép. Fekete László: Szentháromság, az orosztonyi r.k. templom főoltárképe. Kostyál László felvétele, 2012. 179. kép. Gárdonyi Ella: Fiú mellkép, 1939 (karton, akva-rell). 55,5x44,5 cm. (TGYM ltsz. K.2001.44.) 180. kép. Balogh Gyula: Falusi ház fával (papír, akvarell). 33x25 cm. (TGYM ltsz. K.55.17.) 181. kép. Sándor Mátyás: Rada Mari háza tája, 1942 (pa-pír, színes ceruza és kréta). 310x450 mm. (TGYM ltsz. K.2001.16.) 182. kép. Kisfaludi Stróbl Zsigmond: A 48-as gyalogezred emlékműve, 1934, Nagykanizsa, Deák tér. Hohl Zol-tán felvétele 2008. 183. kép. Horváth Mihály: Szent Donát, 1920-as évek, Miháld, r.k. templom homlokzata. Kostyál László fel-vétele, 2012. 184. kép. A kiskanizsai ferences plébániatemplom belseje 1942 körül. Képeslap, Szent Ferenc rend kiadása, Kiskanizsa - Karinger, Budapest, Pb. 1942. (Dr. Szombath Tibor tulajdona.) 185. kép. Úrnapi körmenet a Felsőtemplom előtt 1864-ben. Ismeretlen fényképező. (TGYM 78.526.1.) 186. kép. A felsőtemplom kívülről az átalakítás előtt 1941-ben. Tüttő Jenő felvétele. (Reprodukció Neumaier Antal, TGYM A.3134-2008.) 187. kép. Vajay József 1942-1954. (Veszprémi Érseki Levéltár) 188. kép. Solymár István 1940-1941. (Veszprémi Érseki Levéltár) 189. kép. A felsőtemplom belseje az átalakítás előtt 1941-ben. Tüttő Jenő felvétele. (Reprodukció Neumaier Antal, TGYM A3134-2008.) 190. kép. A Nagykanizsai Református Gyülekezet presbité-riuma 1934-ben. (Nagykanizsai Református Gyü-lekezet.) 191. kép. Az 1934-re felépült református templom. Képes-lap, Weinstock-Budapest kiadása, Forrás-nyomda. (TGYM 91.41.4.) 192. kép. Az evangélikus templom oldalnézeti terve, 1890. (ZML) 193. kép. „A nagykanizsai evangélikus gyülekezet harang-szentelése 1913-ban. Nagykanizsai Evangélikus Gyülekezet. 194. kép. Horváth Olivér 1920-1951. Nagykanizsai Evangélikus Gyülekezet. 195. kép. Winkler Ernő, 1938. Benedek Rezső: Zala aranykönyve. 1938. Nagykanizsa. 196. kép. Bentzik Ferenc, 1880. Varga Testvérek felvétele, Nagykanizsa & Zágráb, 1880. A dél-zalai takarék-pénztár igazgatósága fotóalbuma. (TGYM 87. 36.) 197. kép. A Polgári Egylet 1885-ben emelt székháza a Su-gár úton. Képeslap, Varga József, Nagykanizsa, Su-gár út 2. kiadása. (TGYM 2008.15.3.) 198. kép. Meghívó az Általános Munkásképző- Egyesület tréfás jelmez-estélyére, 1899. (TGYM 82.728.6.) 199. kép. A Munka Szabadkőműves Páholy székháza a Rozgonyi utcában az 1910-es években. Képeslap, Kn., (TGYM Szgy.) 200. kép. A Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör da-lárdája az 1904. évi pécsi dalosversenyen nyert első dí-jával. Képeslap, Kn., (TGYM 87.18.-1.) 201. kép. A Polgári Egylet vendéglőjének kerthelyisége az 1910-es években. (TGYM T. 2014.3.1.) 202. kép. A Kaszinó 1885-ben felavatott székháza. Képes-lap. (TGYM 2002.9.1.) 203. kép. Meghívó a Casinó álarcos estélyére, 1899. febru-ár. (TGYM 99.2.1.) 204. kép. Meghívó az Izraelita Jótékony Nőegylet jótékony célú táncvigalmára, 1894. (TGYM 82.1004.1.) Képjegyzék 789 205. kép. A kiskanizsai Ifjúsági Egyesület színjátszói. 1921. (TGYM 83.38.2.) 206. kép. Walbach Mór, 1873. Litográfia: jelezve balra lent: Nyomt.: Horn és Zobel, Servitatér 2. sz., jelez-ve jobbra lent: rajz: Gerhard A., a kép alatt: Kiadta: Sarkady István, a „Hajnal" szerkesztője. (TGYM 2012.2.1.) 207. kép. Pollák Ármin óriásforgása az első országos torna-versenyen Nagykanizsán 1870. szeptember 11-én. Dr. Mező Ferenc: Nagykanizsa sportélete. Budapest, 1929. című dolgozatának borítóján maradt fenn másolatban. 208. kép. Az 1870. évi nagykanizsai országos tornaünne-pély érme. (Magántulajdon, Reprodukció TGYM) 209. kép. Mező Ferenc, 1938. Benedek Rezső: Zala aranykönyve. 1938. Nagykanizsa. 210. kép. Az NTE birkózói az 1920-30-as években. Neuman Rezső felvétele, Nagykanizsa (TGYM 89.104.1.-23.) 211. kép. NTE-Varazsd S.C. 1925. május 31-i mérkőzés já-tékosai és résztvevői. Ismeretlen fényképező.(TGYM 89.104.1.-23.) 212. kép. A Sáska focicsapat tagjai 1941-ben. (Az Együtt Kiskanizsáért Egyesület gyűjtése.) 213. kép. A Zrínyi Sport Torna Egylet labdarúgó csapata az 1930-as években. Ismeretlen fényképező. (TGYM 89.104.1.-17. 214. kép. A Zrínyi sportpálya 1934 körül. Képeslap, Knöpfmacher J. Budapest kiadása, Pb. 1934. (TGYM Szgy.) 215. kép. Orbán Nándor. Benedek Ferenc: Gyújtogat-tam?! Az öttusasport tüzét csiholtam. A magyar öttusasport 65 éves. 1927-1992. (Reprodukció TGYM) 216. kép. Az NTE tornászai 1930 körül. Ismeretlen fény-képező. (TGYM 89.104.1.-5.) 217. kép. Az NTE tornászai, 1930-as évek. Ismeretlen fényképező. (TGYM 89.104.-3.) 218. kép. Az NTE tornászai, 1930-as évek. Ismeretlen fényképező. (TGYM 89.104.-4.) 219. kép. Az 1926. június 27-én tartott tornaünnepély né-zőközönsége. Neumann Rezső felvétele, Nagykani-zsa. (TGYM 89.128.31.) 220. kép. A palini állami méntelep az 1910-es években. Ké-peslap, Ifj. Wajdits József kiadása, Pb.1919. (TGYM 82.1151.8.) 221. kép. A Magyar Királyi Állami Méntelep parancsnoki lakása 1905 körül. Képeslap, Pb. 1909. (TGYM Szgy.) 222. kép. A palini állami méntelep központi épülete. Ké-peslap, Schless Antal utóda kiadása. (TGYM Szgy.) 223. kép. Gróf Billot Nándor lazsnaki kastélya, 1913. Ké-peslap, P. Ledermann, Wien kiadása, 1913-14. Pb. 1918. (TGYM 2008.14.2.) 224. kép. Horvátszentmiklós és a Szentgyörgyvári-hegy. 1857-58. HIM. Hadtörténelmi Térképtára, Colonne XXIII, XXIV, Sectio 60. 225. kép. Gróf Keglevich Irén somogyszentmiklósi kastélya 1930 körül. Képeslap, Szilágyi Arthur műterme, Kőszeg, Pb. 1930. (TGYM Szgy.) 226. kép. Molnár Ferenc somogyszentmiklósi üzlete az 1930-as évek végén. Képeslap részlete, Molnár Ferenc kereskedő kiadása - Barasits, Budapest (TGYM Szgy.) 227. kép. A somogyszentmiklósi Római katolikus templom az 1930-as évek végén. Képeslap részlete, Molnár Ferenc kereskedő kiadása - Barasits, Budapest (TGYM Szgy.) 228. kép. A somogyszentmiklósi katolikus iskola az 1930-as évek végén. Képeslap részlete, Molnár Ferenc kereskedő kiadása - Barasits, Budapest (TGYM Szgy.) NÉVMUTATÓ A Abafi Lajos 520 Abonyi Ernő 558 Abramovics 92 Abramovits Márk 614 Ács István 654 Ady 540,541,544,634 Ady Endre 534 Albanich Flórián 103,110,142, 254, 255,259 Albert 387, 673 Almási László 659 AltmannMór 521 Altstädter 309 Ambrus Ferenc 673 Ambrus János 740 Anatole France 539 Andrássy 479 Anek 112 Anek György 67, 73, 246, 450 Anek György, ifj. 441 Anek József 441 Angeli Lajos 650 Ansorge Antal 74 Antal Béla 726 Antal Géza 606 Antal Jenő 218,656 Antal Sándor 726 Antonius Buttynay 581 Apponyi Albert 49,670 Aradi 654 Aradi Antal 86 Aranyfi Terka 642 Arany János 40, 516,532, 534,535 Armuth Náthán 218 Asztalos Béla 652 Aufricht Lipót 113,144 Axenti 112,188,190,198 Baán Mária 659 Babochay 112,237,342 Babóchay György 46, 47, 72, 73,119, 261, 262, 313, 332,335, 360,377 Babochay János 47 Babóchay János 259 Babochay József 112 Babocsay József 513 Babos Kálmán 719 Baboss László 323,520, 521,538, 543 Bachrach 316, 322,326, 330,331,335, 337,344,349, 356 Bachrach Gyula 156,158, 328, 345, 367, 368, 380 Back Samu 690 Bacsics Árpád 387 BaderBéla 523 Bäder Sándor 523 BaditzOttó 557 Bagonyai Mihályné 441 Bai 112 Bajor László 374 Bakorványi Zsonya János 322 Bakoss Géza 71 Baksa Lukács 584 Baksányi 398 Balázs József 524 Balázsy Károly 531 Balázs Zsigmond 71 Bálint Károlyné 699 Bálint Zoltán 381,382 Balló Ede 556 Balogh Alajos 534 Balogh Gyula 554,569 Balogh István 84 Balogh János 530,749 Balogh József 441 Balogh Józsefné 441 Balogh Károly 682 Banekovich János 540 Bankó János 740 Bányai Ferenc 757 Bárány 54,56,85,95,183 Bárány István 85, 95 Bárány József 54, 56 Barasits Sándor 717 Barbarits 417,421,532,542, 567 Barbarits Lajos 228, 255, 404, 478, 522, 523, 538, 541, 556,564,569,570, 756 Bárczay Ferenc 718, 719, 723, 729, 744 Bárczay Ferencné sz. Keglevich Ilona 718, 727 Bardócz Dezső 557,561 Bárdossy László 89 BarótyRia 523,541 Barta 502 Barta Károly 175 Barta Lajos 543 Bartal Béla 73,223,650 Bartha Gyula 485 Barthos 125 Barthos Gyula 73,128, 756 Bartos 42,143 Bartos János 42 Báthori 315 Bátorfi 539 Bátorfi Lajos 518,520, 521, 532,533,535,537,538, 560 Batthyány 13,40,41, 59, 85,101,102,104,105,106, 107,110,118,126,128,129,130,131,132,133,135,140, 205, 218,253,254, 258, 262, 274,315,353,372,385, 474,475,477,498,511, 514,557, 591,592,593, 614, 676, 718, 719, 730, 756, 758, 765 Batthyány Fülöp 103,107,144, 300,476, 737 Batthyány Gusztáv 108,110,124 Batthyány herceg 40,110,126,130,135,140,254, 258, 352, 593 Batthyány Ilona 85, 660, 718, 719 Batthyány Károly 110, 716 Névmutató 791 Batthyán y Lajos 107,110, 475, 730, 745 Batthyány Lajosné 728, 729, 737 Batthyány Lajosné Zichy Antónia 717, 718, 730 Batthyány László 126,128 Batthyány Ludovika 131 Batthyány Ödön 124,126, 205 Batthyány Pál 54,557 Batthyány-Strattmann 41, 59,107,108,126,128,133, 218, 274, 384 Batthyány-Strattmann László 218, 758 Batthyány-Strattmann Ödön 757 Bauer Gyula 494 Bauer József 183 Bauer Márton 183 Bayer Lajos 398 Bayer Vince 386 Báy László 762 Bazsó József 71, 72, 73, 74, 75, 76,173 Bébecz István 714 Bedő György 590 Beethoven 634 Begidsán Emil 85,87 Belus 239,312,411 Belus József 40,41,47,218, 261,313, 314, 329 Bencze Miksa 216 Benczúr Gyula 557 Benedek Rezső 408, 523, 538, 540, 542 Bene István 537 Beniczky Gábor 718 Beniczky Gáborné Batthyány Ilona 729 Benkó György 719 Bentzik 46,197,239 Bentzik Ferenc 46,197 Benzián 188,339 Berdin Márton 46,332 Berdó Károly 373 Berecs Imre 608 Berény 144 Berény Árpád 213 Berény József 143 BerényiBéla 342 Berényi Elekné 371 Béres János 452,493 Berger Ignácz 205 Berger Kristóf 590 Bergh Károly 318 Berke 660 Berke György 72 Berkes József 410,411 Berki György 74 Berta György 726 Bert Károly 607 Berzenczey Domokos 405 Berzsenyi Dániel 534 Berzsenyi Ralph 657 Bessenyei 517 Beszédes Ottó 398 Bethlen István 63, 64, 66, 68, 72, 73, 79,82,83,406, 408 Bettelheim Győző 162,642 Bettelheim Samu 312 Bettlheim 113,144,156,179,190,198, 200, 207, 208, 209, 230,239,367 Bettlheim Aladár 160, 208 Bettlheim B. 190 Bettlheim Baruch 144 Bettlheim Győző 160,198, 200, 209 Bettlheim József 144 Bettlheim Samu 179, 207 Bettlheim Sámuel 113,144 Bibók Lajos 526 Bierbauer 385 Bilisics József 46 Billot Nándor 690 Bindura 443 Birck 747 Birck Oszkár 111, 719, 744, 747 Bittera 659,660 Bittó Ágnes 670 Bittó István 670 Blankenberg Imre 71, 214, 217, 218, 360 Blaskó Antal 713 Blau 143,153,176,188,190, 212, 238 Blau Béla 42,45,46, 50,54, 58, 69, 73, 84,87,125, 152,166, 223,237, 330, 351, 718, 720, 724, 728, 729 Blau Heinrich 112 Blau Lajos 162 Blau Mór 152, 200, 265,319 Blau Mózes 140,152 Blau Pál 152,162, 368, 387, 441 Blumenschein 201, 362, 370 Blumenschein Jakab 689 Blumenschein József 683, 689, 691 Blümheim Frigyes 608 Blum Oszkár 208 Bobai Győrffy Ilona 557,561 Bobest 64 Bódogh Ferenc 63,748 Bodroghközy Zoltán 523, 540, 543 Bogár Béla 556,560 Bogáti Hajdú Gyula 523 Bogáti János 721 Bogáti József 740 Bogdán Ferenc 727 Bogdán Péter 727 Bogenrieder 205, 206, 209, 272 Bogenrieder Frigyes 73 Bogenrieder József 205, 206, 386, 387 Bognár Ferenc 740 Bognár János 729, 740 Bognár József 740 Bognár Zsigmond 643, 649 Bogyay 254 Bogyay Lajos 254 Bogyay Ödön 46 Bohár József 683 Böhm Emil 156 Böhm József 658 Böhm Margit 541 Böhm Mózes 682 Bohn András 730 Bója Gergely 328,519 Bokányi 654 Bokányi Dezső 51 792 Névmutató Bókay (Bogenrieder) Frigyes 644 Bokody 641 Bölcskei Jenő 656 Bolf Ferenc 441 Bolff György 71 Bolf György 302 Bolf Kunics György 441 Bolf Kunics József 441 Bömhéc (Plander) 443 Bornemissza Péter 511 Bornstein 387 Boronkay Károly 519, 521, 537, 543 Boros Fortunát 588 Bors Károly 536 Borza Sándor 70 Bosnyák 50 Bosnyák Géza 50 Bősze Kálmán 410 Boszrucker Lajos 382 Brachner Samu 608 Brauner Lajos 493 Brayer Gyula 103 Brenner Gusztáv 650 Breuer Izidor 276, 367, 740, 744 Briglevics Károly 53, 54 Brodik Lambert 691 Brod Tivadar 71 Bródy Ernő 80 Brónyai 54,56,643 Brónyai Lajos 54, 56, 643 Bronyevszkij, V. B. 293 Brunner Erzsébet 541 Brunner Mihály 653,661 Buchinger Manó 51, 82 Büchner 489 Budai 181 Budimatz Mihály 58 Büki 696 Büki Julianna 27 Büky 93,94 Büky Jenő 91,92 Bulyovszky Gyula 516 Bunczom Ferencz 441 Bunics István 714, 726 BunSamu 481,537 Burián Ferenc 750 Bútor J. 748 Buváry Lajos 730, 731 Buzgó Sándorné 727 Byron 516,532 c Carl Schlimp 220 Chinorány 112,132,228 Chinorány Boldizsár 112 Clement Lipót 307, 644, 682 Colossi Luci 216 Coreth Mária 126,400 Correggio 559 Csány Elek 673 Csányi László 749 Csány László 234, 383, 668, 673 Csapó Etelke 539 Csehov 539 Csehy József 513 Csekonics Iván 585 Csengery 40 Csengery Antal 39,41,42,46,315, 319, 328,484, 536, 560 Csengery Etelka 46 Csepely Sándor 535 Cserei József 522 Cseresznyés Sándor 46, 602 Csertán Elek 690 Cserfán Sándor 537 Csillag Jenő 174,175,176,183 Csilléry András 63 Csima Jánosné 371 Csizmazia Kálmán 498 Csók István 567 Csokonai 474 Csokonai Vitéz Mihály 512 Csomay Miklós 95 Csöngei 657 Csöngei Pál 656 Csontos 696 Csorba Palotai Ákos 520, 542 Csucsik 443 Csuzy Antónia 673 Czapik Gyula 580,594,595 Czár János 205 Czech 196 Cziffra György 181 Czóbel Minka 539 Czoma János 683 Czulek 660 D Dámján Mátyás 740 Dancs 391 Dancs Kálmán 46 Dandy Ferenc 54 Danneberg 188,190, 201,237 Darás Zsigmond 259,323 Darvas József 52 Darwin 532,539 Dávidovits Antal 441 Davidovits Erzsébet 599 Dávidovits Ferenc 655 Davidovits György 254,441 Dávidovics József, ifj. 441 Dávid Xavér 601 Deák Ébner Alajos 561 Deák Ferenc 39,40,45, 234, 315,518, 521,536,538, 539, 668, 669, 673 Deák János 652 Deák Péter 50,644,645 Deák Péterné 205, 206, 644, 645 DeákSulpic 76, 77,81 Denis, Maurice 562 Dencs Kálmán 145 Dénes Ignác 646 Dér László 654 Dersényi Sámuel 719 Névmutató 793 Dervaric s Ákos 50 Dervarics Kálmán 519,536 Dervarics Mihály 668 Desgyek 143,313 Deutsch Ábrahám 319 Deutsch Lajos 690 Deutsch Sándor 286,690 Deutsch Zsigmond 690 Dévényi Gézáné Szűcs Etel 763 Dezső Aladár 646 Dlabik 648 Doberek Antal 656 Dobrin Irén 307 Dobrin Lujza 306 Dobrin Richárd 713, 740 Dobrin Sándor 744 Dobrovits Mihály 257 Dobrovits Milán 73,643 Dolmányos 443 Dolmányos Antal 71, 73 Dolmányos Antal, ifj. 441 Dolmányos György 476 Dolmányos Rozália 599 Domaföldi József 748 Dómján István 714 Dómján János 717 Dómján József 721, 729 Dómján Lajos 67, 70 Dómján Mihály 717 Dömölky László 730 Donászi Ferenc 539 Dorfmeister István 671 Dravecz Boldizsár 717 Dreher Antal 309 Drozdy 54, 61, 65, 66, 85,86, 248 Drozdy Győző 54, 61, 65,66, 85,86 Dukász 181,391 Dukász Sándor 313, 336, 371 Dürr Vilmos 158,611 Dutka Ákos 539 E Ebenspanger 193, 239, 307, 308,694 Ebenspanger Ernő 686 Ebenspanger Géza 686 Ebenspanger Lipót 42,111,190,237, 240,330,376, 641, 686, 689 Ebenspanger Manó 190 Éberhardt Béla 76,601 Éber Sándor 584 Edelsbacher, Victoria 268 Edvi Illés Aladár 557 EggerB. 378 Egry Ferenc 719 Ehrlich 389 Ehrlich, Paul 544 Eicher Árpád 183 Eisinger Henrik 307 Eisinger Samu 229 Elek Ernő 69, 72, 80,167,175,176,191, 689, 696, 697, 700 Elek Géza 696, 697, 698, 700 Elek Gézáné 689 Elek Lipót 695 Éliás Áron 749 Ernőd Tamás 539 Englander 190 Eőry Szabó Jenő 604 Eötvös József 315, 477, 479, 532 Eötvös Károly 42 Eperjesi István 512 Eperjesy Sándor 43,162,312, 315,329, 330,337, 355, 374, 376, 378 Erdélyi Mihály 337 Erdősi Bálint 481 Erdősiné Nóvák Lujza 481 Erdős René 544 Erner József 740 Ernszt Sándor 63,80,585 Erős Rezső 405 Erős Sándor 540 Erzsébet királyné 45, 383, 670 Esterházy Móric 80 Esztergályos Ágoston 544 Etzel von, Carl 220,304 F Fábián Zsigmond 218 Fabik 342 Fabik Károly 55 Faics György 257 Faics József 748 Faics Lajos 46, 245 Faits vagy Faics Ferenc, ifj. 441 Faits György 452 Falk 670 Falk Miksa 45 Faludy Ferenc 233 Faragó 564 Faragó István 654 Faragó Márton 554, 556, 557, 558, 559, 563, 566, 570 Farday József 763 Farkas Böske 557 Farkas Bulsa János 303 Farkas Ferenc 373 Farkas János 531 Farkas Tibor 80,585 Farkas Vilma 647 Farner Kálmán 608 Fasching Károly 159 Fassel B. Hirsch 614 Fassel Hirsch 513,526, 544 Fatér Mihály 391 Fazekas 403 Fehér Szidónia 216 Fejér Csibi 659 Fejérváry Géza 49 Fejtő 515 Fejtő Ferenc 517, 522, 525, 526, 529 Fekete 567 Fekete László 558,559, 564,565, 566, 570, 651, 756 Felker Lajos 748 Fellner Henrik 175 Fellner Jakab 164 794 Névmutató Fényes Adolf 556,567 Fényes Elek 737 Fenyves Ferenc 499 Ferdinánd 669 Ferdinánd (V.) 672 Ferenc (I.) 577 Ferencfalvy József 84 Ferenc József 39,192 Ferenczy Gyula 63 Ferenczy Károly 559, 561 Ferretti, Giovanni 577 Fesselhoffer 162,188, 201 Fesselhoffer József 162,188,190, 319, 342 Fesselhoffer Józsefné 600 Festetics 101,111, 261, 514, 745 Festetics György 668, 717 Festetics Jenő 690 Festetics László 668, 737 Festetics Sándor 83,84 Filó Ferenc 493 Filó István 595 Fischel 279, 528, 530, 544 Fischel Ede 532,533 Fischel Fülöp 319, 371, 520, 526, 529, 531, 533, 537, 542 Fischel Fülöpné Kohn Róza 387 Fischel Lajos 488, 531, 542 Fischel Sándor Victor 387 Fischer 143,367 Fischer Félixné 572 Fischer Mór 57 Flavius, J. 525 Fleischner Miksa 151,167 Flumbolt vagy Flumbort Jánosné 441 Fodor 648 Fodor András 657 Fodor Gyula 749 Fodor Pál 534,536 Fogel Károly 682 Foki Ibolya 528 FörkErnő 382 Franck Henrik 158 Franck Manó 73 Frank Jenő 157,177,178 Franz 51,169,171,172,175,176, 239, 273, 282, 379 Franz József 165 Franz Károly 242 Franz Lajos 165,166,229, 242,378, 690 Franz Rudolf 165,166 Frey Gabi 554,555,559 Fridrich Lóránt 403 FriedÖdön 175,197 Friedrich 59 Friedrich Erna 652 Friedrich István 58, 60 Friedrich Rezső 652 Frommer (Jámbor) Lajos 381 Füchl János 611 Fuchs 385 Fülöp Flandriai Gróf 667 Fülöp György 402,409, 450, 652, 657 Fülöp herceg 103,104,107,124,133,190, 476, 673, 674, 683 Fülöp István 656 Fülöp Lajos 93 Füredi Béla 309 Füredi János 56 Furmen Imre 150 Füst Milán 516 G Gábor Áron 403 Galambos István 757 Ganz 378 Gárdonyi Ella 556,559, 568 Gárdonyi Zoltán 612 Gartner Antal 58,73 Gáspár Ferenc 204,313 Gáspár János 607, 740 Gazdag Ferenc 76,409, 594, 746 Gazdag Gyula 594,595 Geisl Viktor 342 Geiszl Mór 307,311, 316,318,324, 328, 329,330,331 336, 345, 347, 349, 350, 356, 364, 367, 372 Gelencsér György 740 Gelencsér István 740 Gémesi 654 Gerencsér 696 Gerencsér János 740 Gergely (XVI.) 577 Gerócs György 401 Gerócs Mária 27 Gerő József 643 GerőKárolyné 218 Gether István 740 Gether János 740, 744, 748 Gether József 740, 744, 748, 749 Gether Pál 740 Glasgall 176 Glasgall Vilmos 174 Glatz Oszkár 554, 556, 567 Glavina Lajos 41,42, 334, 646, 674, 676, 681 Gligor József Piacidus 474 Göbel Árpád 553,558,565 Goda Lipót 218,242 Gödörházi 143 Gödörházi György 142,204 Goethe 516 Gogl Lajos 371 Goldmann Vilmosné 743 Goll Elemér 391 Gömbös 84,132,233,247 Gömbös Gyula 59, 71, 72, 79, 82 Gömörey István 649 Gönczi Ferenc 519,539 Göntér 654 Gorkij 539 Görög Imre 599 Gorsics János 717 Gosztolya János 287 Götze Róbert 678 Gozdán 444 Gozdán Antal 27 Gozdán (Knausz) 443 Névmutató 795 Graban t János 757 Granatáv Carolina 103 Grosics János 727 Gross Tibor 700 Grosz 136 Grósz 385 Gruber 645 Gruber Gyula 643,647 Gruner Ernő 682 Gruner Lajos 682,694 Grünhut 46,196,201, 237, 238, 239 Grünhut Alfréd 162, 306,307, 358, 559 Grünhut Fülöp 162,190,306 Grünhut Henrik 46,306 Grünhut Szelina 306 Gulbrand Gregersen 221 Gullbrand Gregersen 304 Gulyás Gellért 94 Gulyás Pál 524 Günther Antal 592 Gusztáv herceg 108,110 Gutenberg 529 Gutman Simon 322 Gutmann 112,164,179,188,190,196, 201,212, 364, 368, 384,486, 643 Gutmann Henrik 40, 41,111,191,192, 223, 225, 321, 322,484, 729, 743, 747 Gutmann Henrikné született Strasszer Nanette 615 Gutmann Sándor 112 Gutmann Vilmos 46,151,162,191, 200, 238 Guttmann Henrik 648 Gyarmati György 532 Gyenes 386 Gyenes Lajos 364,385,391 Gyenes Sándor 557 Gyergyák József 73 Gyömörey György 74, 82, 403 Gyömörey István 79,175 Gyóni Géza 540 Győrffy János 46, 519, 537, 608 Győrfy János 608 Győrik Mihály, 744 Gyulai Pál 40,536 Gyurgyek József 756 Gyürky Antal 517 H Haas Vilmos 309 Haba 152 Habjánecz 757 Habjánecz István 757 Habjanecz József 762 Hadik András 539 Haiszer János 613 Haiszer Margit 613 Hajdú György 657 Hajdú Gyula 50, 54, 59, 61, 63, 73,218, 604 Hajdú József 441 Hajdú Mihály 313 Hajgató Sándor 450, 521, 537 Hajnal György 750 Hajós Alfréd 659 Hajós Guttmann Alfréd 382 Halassy 643 Halász 93,370,612,621 Halász Károly 654 Halis 532,590 Halis István 488,521,528, 533,581 Haller Antal 144 Halmos Fortunát 598 Halphen 239 Halphen Jenő 94,212,218 Halvax 411,660 Halvax Gyula 73 Halvax József 143,260 Hamburger Jenő 52, 55 Hamburger Sándor 55 Hámory József 84 Hancz János 740, 741, 742 Hancz József 740 Handler Gyula 50 Hantos Sándor 750 Hári István 441 Harkányi Ede 156,488 Harmat Imre 597 Harsányi Zsolt 534 Hartman Lipót 525 Hata 544 Hauser 190, 230, 257,319, 367 Háuzer Károlyné 441 Havas Hugó 56,242 Havas Mihály 154 Hazafi József 758 Házi Horváth István 646 Hean 661 Héder József 682 Hedly Jeromos 60, 61 Hegedűs Béla 408 Hegedűs József 40, 41 Hegedűs Sándor 42 Hegedűs György 52, 59, 60, 62, 411, 543 Hegedűs Gyula 540 Hegedűs László 441, 556 Hegedűs László, ifj. 441 Hegyi Árpád 76 Hegyi Lajos 91,92,93,94 Heine 634 Heinemann Oszkár 561 HeinrichAdam 318 Heinrich Franck 760 Heinrich Gusztáv 522 Heinrich István 748 Heinrich József 740, 748 Heitzmann György 337 Heltai József 242 Hemmert Károly 93 Hemt Antal 608 Hencsey György 325 Hencz 330,748 Hencz Antal 145, 309, 311, 318, 320, 321, 322, 324, 325, 329, 335,336, 337, 343,345, 347, 348,356, 360, 364,366, 368, 369,380 Hennik Ferenc 748 Henrik György 740 796 Névmutató Henrik István 740 Henrik József 744 Herczeg Sándor 150 Hernstein 391 Hertelendy Andorné 697 Hertelendy Béla 42,45,46,50, 237,330, 591 Hertelendyné Somogyi Piroska Rózsa 696 Hevesi Mór 517 Hevesi Sándor 515,522, 540, 544 Hévizy 46,47, 710, 711 Hévizy János 46, 710 Hikádi István 726 Hikady Sándor 726 Hilár 73 Hild Ferenc 169,307,316 Hild Károly 318 Hirschel Ede 46,162,328, 345, 368 Hirschl 156,158, 204, 316, 322, 326,328, 330,331, 336,337, 345,349, 350,356, 367,368, 489 Hirschler 195,196, 323, 682 Hirschler Artna 195 Hirschler Sándor 68,198, 245 Hirschl (Harkányi) 156 Hirschl (Harkányi) Ede 158, 328, 345, 367 Hirsch Móricz 724 Hitler 402 Hlatki 143 Hlatkó János 242,309 Hoch Oszkár 218 Hockholtzer Ferenc 763 Hock János 64 Hódossy Gedeon 585 Hofer Viktor 213 Hoffmann 515, 516, 543, 659 Hoffmann Anny 213 Hoffmann Bernát 177 Hoffmann Carolina 387 Hoffmann Henrik 54 Hoffmann János 660 Hoffmann Mór 42, 514,518, 519,521, 524, 537,542, 544,641 Hofmann János 676 Holczer Rózsi 559, 568, 569, 572 Hollán Ernő 335 Holler Andor 763 Holli Györgyné 338 Holló János 660 Hollós József 379 Hollóssy 564 Hollóssy Simon 561 HomoraiBéla 729 Honerla Hermann 686, 688, 696 Hönigsberg Leó 337 Horányi Elek 512 Hordóssy Lajos 129 Hornig püspök 592 Horschetzky Mór 513,539 Horsetzky Jenő 612 HorsetzkyMór 306 Horthy 58, 90, 92, 286,393 Horthy Miklós 70, 216,289, 409, 656 Horthy Miklósné (szül. gróf Károlyi Mária) 286 Horváth 654,687 Horváth Antal 730 Horváth Béla 652,710 Horváth Ferenc 142,143, 757 Horváth György 150,599,646 Horváth Gyula 431,433, 528 Horváth Gyuláné Somssich Janka 338 Horváth István 63,441 Horváth J. 762 Horváth János 239, 727, 740, 757 Horváth József 95,532, 624, 748, 749 Horváth József, ifj. 441 Horváth Lajos 595, 757 Horváth László 653, 749, 762 Horváth Mihály 532,571 Horváth Olivér 63, 73, 610, 611, 612, 613, 740 Horváth Sándor 696 Horvát Sándor 716 Hosszú Mihály 728 Hoyos 166,175,176 Hoyos Miksa 166,175 Hubay Kálmán 85,87 Hübner Tibor 405, 406,407,408, 571 Hudi József 244,246 Hugonnay Kálmán 46 Hüll Cecil 541 Hüll Cecila 523 Hültl Dezső 391,405 Humbolt László 73 Hunfalvy János 40 Hunyadi 315 Hunyady Henriette 49 Huszti György 299,512 Hütter Lajos 242, 608, 609, 610, 612 Hybl József 404 H-yMór 517 I Ibi György 475 Ihász 696 Ilovszky 87,88,91, 757 Ilovszky János 86, 756 Inkey 41, 42, 45, 46, 286, 518, 590, 671, 672, 673 Inkey Ádám 295,669,670 Inkey Amália 673 Inkey Boldizsár 144, 667, 668, 669, 671, 672, 675 Inkey Eduárd 673 Inkey Ferenc 667, 669 Inkey Imre 667,668 Inkey János 672 Inkey József 580,713 Inkey Kálmán 669, 670, 671 Inkey Kálmánná 695 Inkey Károly 668 Inkey Kázmér 672 Inkey László 41,42, 45,46, 669, 671, 672, 695 Inkey Menyhért 667, 668, 669 Inkey N. János 667, 669, 671, 672, 673 Inkey Ödön 672 Inkey Petronella 671 Inkey Sándor 672, 673 Inkey Szidónia 673 Névmutató 797 Inke y Tódor 672 Irányi Dániel 42,43 Irinyi Győző 750 Irmler József 387 István (I., Szent) 519 Istiván György 749 Istóczy Győző 44 Istók János 405,571 Iváncsits 652 J Jack Frigyes 143 Jacob Munk 316 Jágócsi Péterffy József 527,534 Jakbfi 696 Jámbor Lajos 382 Jancsi József 726 Janda Károly 150 Jankovics Józsefné 743 Janky Károly 46 Jánosi Gusztáv 535 Jaross Andor 87 Jávory Nándor 602 Jean-Paul Laurens 561 Jellasics 672 Jellinek Miklós 246 Jendrassik Alfréd 392, 399,405 Jiraszek 337 Jókai 45,348,534 Jókai Mór 42,532 Joó István 399,405 József (I., Szent) 581 József főherceg 675 Juhász István 27 Jutási István 56 K Kaan 112 Kaán Károly 127 Kabos Petra 600 Kacziány Aladár 403 Kádár Lajos 63, 601, 604, 606 Kaifer 337 Kaiser 171,175,177,182, 308,311, 358 Kaiser Ernő 175 Kalamász János 740, 744 Kálcsics 443 Kalivoda Kata 556,561 Kállay 72,74,494 Kállay Tibor 66, 67, 68, 69, 70, 71, 73, 75, 76, 77, 80, 82, 84,392,585 Kálmán Leó 247 Kalmár Zoltán 218,402,403,404,408, 410,411, 611, 612 Kálnay Gyula 651 Kálovics József 86 Kandi Klári 535 Kánitz József 741 Kanizsai Pálfi János 512 Kápli Antal 145 Kapy Rezső 607 Karczag Béla 108, 240, 603 Karczag István 108,602 Kardos Dezső 56 Kardos József 206,740 Kardos László 749 Kardos Sámuel 530 Kardos Sándor 156 Karlovits 61, 62 Karlovits József 50, 52, 53, 59, 64, 66 Kármán 403,517 Kármán Aladár 386 Károlyi Ferenc 286 Kárpát 656 Kárpáti Jenő 560 Kárpáti (Kárpáthy) Jenő 555 Kasza Imre 601 Katona János 727 Katona József 534 Kaufmann Károly 213 Kaufmann Lajos 76, 77 Kazal József 757 KázdaFerencz 729 Kazinczy 315 Kazinczy Ferenc 513,534 Kázmér gróf 110 K. Császár Ferenc 387,406 Kéész Józsefné 205,386 Keglevich Béla 166, 713, 718, 720, 724, 728, 729 Keglevich Ilona 718, 719, 730, 744 Keglevich Pál 718, 719 Kelcz Eleonóra 669 Kelcz Sándor 696 Kelemen 660 Kelemen Ferenc 72, 73, 523, 651 Keleti Károly 532 Keller Mátyás 150 Keltz Jánosné 688 Kemény Zsigmond 40, 538, 539 Kempelen Béla 541 Kenedy Imre 658 Kercsmarics János 740, 743, 744 Kercsmarics József 740 Kerecsényi Edit 421 Kertész Béla 398, 403, 407 Keserű 659 Keszei 654 Ketting Ferenc 555, 559, 567 Kézdi Kovács László 556 K. Havas Géza 522 Kilik Ferenc 319 Kinizsi 315 Királdi Ákos 407 Király Kálmán 399 Király Kelemen 589 Király Laura 642 Király Sándor 341, 382, 385, 399 KirschnerMór 217,218 Kisfaludi Stróbl Zsigmond 405, 570 Kisfaludy 315 Kisfaludy Atala 535 Kisfaludy Károly 534 Kisfaludy Sándor 519, 668 Kiss Ernő 213,517,539 798 Névmutató Kiss István 409,595 Kiss József 516,544 Klausz (Mihalecz) 443 Klauz György 749 Klebelsberg Kunó 66, 402, 492 Klein Endre 229 Klein Illés 211,689 Klinger Lajos 652 Klotild hercegnő 675 Kluger 209 Knauf Fülöp 730 Knausz Bódi 46 Knausz Boldizsár 313,371 Knáusz József 441 Knausz László 218 Knausz Péter 313 Knautz Fülöp 750 Knortzer Frigyes 42, 205, 308, 309, 313, 370 Knortzer György 46, 59, 73, 241 Knortzer Károly 730 Koch Adolf 608 Koch Mihály 103,608 Kohn Emil 370 Kohn Hedvig 370 Kohn L. Lajos 211 Kohn Mariska 557 KohnÖdön 365 Kohut Mihály 607 Kolarics István 714 Kolbenschlag 52 Kölcsey 315 Köles (Kovács) 443 Kollár János 42, 682, 685, 686, 690, 694 Koller Ferenc 713 Koller István 42, 50, 691, 694 Kollerits Pál 686 Kolonits István 682 Kolozsvári Ödön 610 Koma 660 Komlós Aladár 515, 517, 524 Konescny 163 Kőnig József 73, 76,362 Kőnigmajer Károly 526 Koplár Mihály 749 Koplár Mihályné 749 Körmendy Sándor 602 Kőrös 654 Kőrös Károly 654 Kőrössy Albert Kálmán 388 Kosák Ferenc 387,388 Kosáryné Réz Lola 544 Kosptein Lipót 216 Kossuth 40,219,236 Kossuth Lajos 383 Koszta József 567 Kosztolitz Géza 212 Köteles Mihály 717, 726, 727 Kotnyek György 727 Kotnyek István 502, 514, 729 Kotnyek János 716, 729 Kotnyek Jánosné 727 Kotnyek József 716, 740 Kotsis István 410 Kotzebue Ágoston 525 Kovách Gyula 72 Kovács Béla 46 Kovács Etelka 561 Kovács Ferenc 289 Kovácsi 607 Kovacsics 385 Kovácsics József 339 Kovács Illés 493 Kovács János 676, 713 Kovács Kálmán 603 Kovács Mihály 716 Kovács Pál 721 Kovács Sebestyén Miklós 87 KőváryBéla 521,537 Kőváry-Kaffehr Béla 520 Kováts János 42 Kováts Zoltán 18 Kozák Béla 567 Kozáryné Samuelly Olga 388 Krámer Imre 642 Kránicz József 27, 741, 748 Kránitz Antal 740 Krátky 87,136, 402, 403,407, 410 Krátky István 52, 60, 61, 62, 70, 72, 76, 77, 91, 95,175, 278, 288, 390,405,406,408,594, 658, 756 Krátky József 77 Krausz 337,358,531 Kray István 71,80,585 Kreiner Zsigmond 370 Kreisler József 218,364 Krencsey Géza 394,405 Kriszt János 259 Krivalics István 748 Krizsován Mihály 716 Krug József 724 Kucsebár József 714, 741 Kulicz Alajos 411 Kun Béla 58 Kunffy Lajos 556,567 Kunfi Zsigmond 51,488,539 Küronya István 497 Kutassy Kálmán 611 Kuzma Ferenc 758 Kuzma György 757 Kuzsner 443 Kuzsner György 289 Kvaternik 52 L Lachenbacher Lajos 526 Lackenbacher 140,209, 279,306 Laczkó József 741 Lakics Ferenc 727 Laky István 668 Landler Jenő 488 Láng Henrik 113,144 Láng József 697 Lanovics Borbála 27 László Anna 516 László Ignác 209 Névmutató 33 Lászl ó (I., Szent) 580, 581 László József 648 László Vilmos 175 Latki Ferenc 142 Lausch József 313 Lázár Ilona 156 Lázár Samu 689,690 Lázár Zsigmond 268 LeberIgnácz 143 Ledofszky 319 Ledofszky Ármin 162 Ledofsky Ernő 157,239 Leitner József 688 Lékai László 541 Lendvay Ferenc 763 Lengyel Lajos 46,145 Lengyel Lőrinc 386 Lenkei Ernőné 218 Leó (XIII.) 577 Lessner Henrik 190,307 Leszner Bernárd 104,256 Leszner Paulina 339 Leviczky Antal 304 Levig Gyula 658 Lichtenstein 659 Liditt Júlia 523 Limbek Rudolf 719 Linczer Béla 125 Liplin József 441 Lipót 667 Lisznyai Kálmán 516 Litvay Elemér 612 Lőke Emil 544 Lonovics József 577 Lontay Alán 91,756 Lőrincz József 57 Lotz Károly 557 Lováck 188 Lováck Károly 112,144 Lőwenstein 156, 212, 230, 245, 258 Löwenstein Emil 740 Lőwenstein Emil 230 Lőwenstein Hermine 156 Lőwinger 228, 239, 243, 256,338, 339,370 Löwinger Ignácz 313 Lőwinger Imre 104 Löwinger Izrael 329 Lőwinger Izrael 190 Löw Lipót 475, 517, 524, 614 Löwy 309 Lőwy 188,201,243,309,319 Lőwy József 243 Ludwig Schöne 155, 346,348,350, 359,361, 366 Lukács József 522, 600, 763 Lukács Mihály 726 Lungl László 541 Lustig József 526 Lusztig 209 Luther 607 M Madách 516 Madách Imre 534 Magyar Gábor 67 Magyar-Mannheimer Gusztáv 556 Magyar Mihály 682 Magyar Miklós 75 Magyaróvári 654 Magyar Terézia 27 Mair József 533 MairTinka 533 MájerAnna 682 Major Ferenc 48 Major Jenő 555,560,561 Majoros 93,599 Majthényi Flóra 535, 544 Majthényi Károly 452 Makó Gábor 85,87 Makó-Kléger Sándor 399,405 Makóné 659 Makoviczky 425,429,506 Makoviczky Gyula 301, 303, 362 Malek György 289 Málék János 757 Malek József 758 Malek László 73 Mankovits István 717 Mányai Ferenc 756 Marczali Henrik 526 Margitai József 530 Mária, Hohenzollern 673 Mária Terézia 187 Markbreiter 526,527 Markbreiter Jakab 525, 529 Markó Antal 223,371 Markó Ernő 556 Markó Ferenc 559 Markó Imre Lehel 420 Markó Károly 559 Markó Lajos 555,560 Markó plébános 460, 463 Markó Vendel 744 Markos Gyula 48 MarkovicsL. 337 Maróti Oszkár 650 Martincsevics Imre 391 Martinkovics Károly 41 Mártinkovics Károly 41 Martonfalvi Béla 554,558 Márton Ferenc 91, 569 Marton János 53, 64, 66 Marton József 682 Marvalits Kálmán 653 Maschanzker 363 Maschanzker Mór 162 Masztyák Jánosné 338 Mátés Boldizsár 727 Mátés Ferenc 714 Mátés György 727 Mátés István 721 Mátés János 714, 721 Matolcsy István 602 800 Matolcs y József 713 Matos 143 Mayer Gottlieb 140 Mayer Károly 161,218 Mayer Klotild 161 Medgyasszay Vince 606 Medgyaszay 397 Medgyaszay István 398, 403, 405 Mednyánszky László 557 Megla Ferenc 757 Megyesy József 594 Meizler Károly 85 Melczer Jakab 391 Melega Ferenc 756 Melega György 756 Meleg János 721 Menyhárt István 611 Merbl Arnold 386,387,389 Meskó 83 Meskó György 338 Mesterházy Sándor 740 Metzger István 185 Mezei Mária 568 Mezei Mór 208 Mezey Lajos 690 Mező Ferenc 488, 541, 641, 643, 645, 652 Michel Ignác 254 Miháczi Rozália 727 Miklós János 73 Mikó Ferenc 599 Mikolasch Sándor 143 MikosGéza 591 Mikszáth Kálmán 532,544 Milei Ferenc 599 Milhoffer Ede 641 Milhoffer Gyula 205 Milhoffer Kálmán 646 Milivoj, Joszifovics 159, 232, 390 Milkó Vilmos 337 Miilei Ferencz, ifj. 441 Miltenberger Sándor 145, 363 Miltényi 46,145,146,158, 239,363 Miltényi Sándor 46,145,146 Mindszenty 597 Misley Sándor 403 Mitrovics 570 Mlinarics János 756, 757 Mohácsi Jenő 539 Molnár Antal 595 Molnár Ferenc 727 Molnár János 716 Mondiano, Gábriel 569 Morandini 337, 350, 351, 365, 387 Morandini Román 336,343, 344,349, 356,368,376, 380,385 Morandini Tamás 380 Morgenstern Mihály 526 Morgenthaller Lajos 241 Móricz Zsigmond 534, 634 Morvay Gyula 524 Mosé 560 Mózsi Lajos 654 Névmutató Müller Ede 385 Müller, Ottó 569 Müller Tibor 658 Munkácsi Bernát 524 Munkácsy Noémi 524,541 Münszter 337 Murai Frigyes 598 Muraközi Lajos 373 Murányi János 603 Muravetz Klára 155 Musquitter 190 Musset Ferenc 682, 685, 686, 689, 694, 695 Musset János 689 Mussolini 402 Mutschenbacher Edvin 600 Muzikár 181 Muzikár Vince 391 N Nadányi Zoltán 544 Nádasdy Tamás 511 Nádosy István 108 Nádosy Kálmán 108 Nagyatádi Szabó István 54, 59, 61, 65 Nagy Elek 103 Nagy Ferenc 204 Nagy Győző 521 Nagy János 727 Nagy Júlia 668 Nagy Lajos 521, 524, 541, 644 Nagy Samu 542,543 Nagyordói Ferenczy Károly 558 Naményi Ernő 544 Napóleon 668 Nedelnik 163 Nékám Aurél 646 Nemecz József 611 Német Bertalan 682 Németh 654 Németh Elemér 661 Németh I. József 658 Németh János 584,713 Németh Mihály 63,557 Németh Miklós 748 Németh Pál 611 Nemsics 143,313 Neogrády Antal 557 Nepomuki Szent János 590 Neu 149,158 NeuBéla 532 Neu Dezső 157 Neufeld 204,212 Neumann Ede 522,544,614 Neumann Sándor 144 Neuschloss Kornél 404 Neuser József 257 Neusidler Pál 46 Neusiedler Antal 378 Neusiedler (Arató) Jenő 206, 488 NeyBéla 309 N. Horváth Erzsi 559 Niessner Viktor 652,661 Névmutató 801 Nikola y Ferdinánd 159 Noll József 392,552, 555,559,567,568 Nöttig Ede 313 Novai Imre 56, 63 Nóvák 136 Nóvák Ádám 744 Nóvák János 73,130, 611, 740, 744 Nóvák Jánosné 698 Novakovics József 103 N.Szabó 421 N. Szabó Gyula 432,460 Nucsecz Anna (Holli Györgyné) 338 Nyári Sándor 539 Nyerki János 748, 749 Nyerki Jánosné 749 Nyers György 748 o Obenfeck Vilmosné 533 Oblath Mór 644 Ofenbeck Károly 175,532 Ofenbeck Mihály 223 Ofenbeck Vilmos 531,533 Offenbach Vilmos 611 Offenbeck Károly 57 Oláh Árpád 544 Oláhfi Gyula 537 Oláh Gábor 539 Olgyai Viktor 557 Ollop Ignác 113 Ollop Sámuel 144 Orbán 91,92 Orbán József 56 Orbán Nándor 658 Orlai Petrich Soma 559 Orlay Petőfi Petrich Soma 671 Örley György 218,403 Orosz 659 Orosz Iván 532 Oroszné 213 Oroszváry Gyula 48 Ország Erzsébet 559 Országh 443 Ortutay Gyula 559 őry László 717, 726 Österreicher Samu 380 Ötvös Gyula 86 P Pachinger Alajos 591 Pacsetits Ottó 687 Padányi Bíró Márton 590 Páduai Szent Antal 584 Paizs Ferenc 91 Pakots József 80 Pákozdy Ferenc 103 Pálcsics Ferenc 183,184 Pálcsics Pál 183 Pálffy Dénes 690 Pálffy Fidél 83,85 Pálffy Zsigmond 58 Pálfy 127 Pálfy Alajos 125,128 Pál Imre 661 Pálinkás Béla 556 Pallavicini György 80 Pálóczi Horváth Ádám 518 Palotai Ákos 521 Palotai (Purgstaller) József 514 PálSándorné 342 Pálya Celesztin 557 PamerNóra 398 Pap Péter 450 Papp Gábor 535,536 Papp József 74 Papp Oszkár 173 Papp Simon 185,410,411 Páros Endre 257 Pásztor Zoltán 411 Pataky Andor 558 Pataky Ernő 719 Pathai István 512 P. Bános Gyula 598 P. Bendes 593 P. Bendes Valér 582 P. Czirfusz Viktorin 585, 717 Pécsek Ferenc 741, 744 Pécsek József 741, 744, 748 Pécsi Pilch Dezső 567 Péczely Lajos 63 Péczely László 62,559 Péczely Piroska 541 Pehm József 80 Pelka 318 Penzár Gyula 727 Percserics József 748 Perényi József 517,522 Perko 52 Perimutter Izsák 557 Perlrott Csaba Vilmos 568 Pesty Frigyes 707, 737 Péterffy József 526 Péterfy Sándor 607 Petőfi 315,516,539,634 Petőfi Sándor 571 Petrics Juliska 557 Petrik Dezső 63,73 Pfaff József 46 Pfeifer Elek 552, 553,555, 557, 558,565, 567 Pfeiffer János 590 P.Gellért 589 P. Gulyás Gellért 587, 588,598 P. Halmos Fortunát 599 P. Hedly Jeromos 593 Pick 277 Pick Albert 686,690 Pick György 697 Pick Vilmos 686,688 Pilch Antal 309 Pili 443 Pilsudski marsall 402 Piltitz Gyula 223 Pintér Dénes 646 Pintér Ferenc 740, 757 802 Névmutató Pintér István 762 Pintér János 757 Pintér József 654 Pintér Sándor 646,658 Pirily Árpád 286 Pius(XI.) 577 Pius (X.) 577 Plánder 112 Plander György 59 Plander János 441 Plander János, ifj. 441 Plihál Ferenc 41,43,46,323 Plihál Viktorné 690 Plosszer 322,323 Plosszer Ignácz 117, 321, 322, 323,324,325, 328, 329, 331,332, 336,341, 344,353, 376,380 P. Molnár Arkangyal 80,585 Pókecz János 757 Polai 599,654 Polai János 56,58 Polák 204 Polánetz vagy Polánecz József 441 Polecz András 289 Polesinszky Emil 493 Polgár László 218 Policarpus fráter 581 Politzer Géza 167 Pollak 387 Pollák Ármin 641,642 Pollák János 476 Pollák József 218,361 Polónyi György 499 Pomóthy Dezső 601, 602, 606 Pongor Henrik 175,176 Pongrácz 130, 274, 643, 647 Pongrácz Sándor 175 Póra Ferenc 410 Poredus Antal 148,481,493 Poredusné Szakonyi Irma 481 Porges József 641 Porteleky László 50 Pósch Géza 230 Posta József 727 Poszavecz 112, 714, 717 Poter 443 P. Pálinkás Roger 581 Prack István 56,58,95 Pranger István 608 Preisach József 144 Pribék István 320 Pribék János 713, 714 Prinz Gyula 488 Prohászka Ottokár 63 Przibiszlawszky Ferenc 81 P.Sulpic 76,77 Pukman József 441 Pukman Józsefné 441 Pulvermann Zénó 73 P. Vados Pál 589 Q Quittner 391 R Rácz 658 Rada István 338 Rádi Katzenbach József 648 Radnaijenő 210 Radnóti Miklós 516 Radó 696 Rajniss Ferenc 85 Rákóczi 315 Rákosi Jenő 534 Ranolder János 526 Rapoch 239,242,367 Rapoch Gyula 46,162, 238, 365,378,379 Rápolthy Lajos 571 Rassay 70 Rassay Károly 65, 66, 67, 68, 69, 80 RáthMór 533 Ráttkay Rezső 756 Rauch Ferenc 56 Rauscher Miksa 340 Rayky Mária 669 Récsei 659 Récsei Imre 177 Récsei Rózsi 659 Rédiger Ödön 63 Reichenfeld 201,645 Reichenfeld Gyula 198 Rein 207 Reinits Ignáczné sz. Bettelheim Kunigunda 682 Reinitz Lajos 380 Reizner Ferenc 726 Reizner János 741 Remete 42,43,241,711 Remete Géza 42,43, 241, 711 Renolder János 590 Révay József 521,544 RichterMór 319 Riedl Ödön 689,690 Rinhofer László 338 Rippl-Rónai 564 Roboz István 535 Rodolphe Julián 561 Rombausek Norbert 641 Rómer Flóris 676 Rosenberg 193,197, 201, 235, 242, 307, 370, 386, 397 Rosenberg Ferenc 190 Rosenberg János 144, 366 Rosenberg Oszkár 177 Rosenberg Richárd 242 Rosenberg Sándor 197 Rosenfeld 337 Rosenfeld Adolf 162,190,195,196, 201, 210, 238, 311,358 Rosenfeld József 196,210 Rosenfeld Sándor 188,195 Rosenthal Antal 257 Rosenthal Helena 257 Rosty János 669 Rothermere lord 402 Rothschild Albert 319 Rotschild 201, 217, 220,370 Rotschild Béla 69, 73,407 Névmutató 803 Rotschil d Béláné 615 Rotschild Jakab 68 Rotschild Samu 165, 212,372, 379 Rott Nándor 582,592 Rózsa József 441 Rózsa Miklós 556 Rubint Károly 696 Rubint Károlyné 698 Rudics Anna 683 Rudnay Gyula 554 s Sabján Gyula 51, 58,64, 70, 75, 76, 271, 278, 396, 401, 403,408, 633, 634, 646 Sághy 661 Sághy Dezső 231 Sajni Boldizsár 716 Salamon János 726 Salamon József 726 Sallér 337 Sallér Lajos 316,322, 324,332,336,337, 338, 340, 342, 346, 347,348,351, 356,359, 362, 365, 368,370,371, 372,373,374, 375, 380, 687 Salló János 85 Samu Lajos 73,184 Sándor Mátyás 569 Sándor Mihály 727 Sandveber József 254 Sándy Gyula 382 Sárecz György 729 Sárecz János 741 Sarkadi Tituszné 611 Sarkady Titusz 603 Sárkány István 512 Sárkány Miklós 399,405 Sarlós 320 Sass „Baba" 559 Sass Brunner 562, 564 Sass Brunner Erzsébet 554, 559, 562, 572 Sass Brunner Ferenc 554, 556, 559, 561,572 Sass-család 558 Sattler 183,371 Sauermann József 488 Say Ferenc 335 Schármár János 318 Schercz Lipótné 336 Schertz Géza 376 Schertz Lipót 313 Scherz 204 Scherz Albert 190 Scherz Géza 161 Schiffer Mihály 740 Schilhan János 223 Schlégel József 400 Schlesinger Mór 205 Schless Antal 533 Schless Ferenc 533 Schless Gyula 532,533, 756 Schless István 405 Schless László 533 Schmiedt Emil 689 Schmitterer Ernő 402 Schmitterer Jenő 494 Schönbein Rudolf 726, 731 Schreyer Lajos 329,366 Schüller Gyula 405 Schumann 634 Schumberger 186 Schütz Aladár 156 Schwarz 158,201 Schwarz Gyula 198,232 Schwarz Ottó 177 Schweig J. 728 Schlesinger Gyula 364, 374 Scossa Gézáné 286 Sebestyén Lajos 363 Séllyey Elek 668 Sennyei Antal 671 Sényi Gábor 105, 300, 672, 673 Seregély Dezső 603 Seregély István 612 Sienkiewitz 539 Siffer Vilmos 319 Siklós Árpád 382 Sík Sándor 534 Simonfay 95,289 Simonfay Lajos (szül. Strommer Lajos) 94, 287, 288 Simon Gábor 42,46,643 Simon György 595 Simon Gyula 738 Simon Lajos 730, 731 Sina György 104 Singer Lipót 531 Singer Sándor 197 Sinkó Ferenc 757 Sipos István 650 Skublics Sándor 42 Smodits vagy Szmodics András 441 Smolcz József 727 Sneff 58 Sneff József 50, 52, 53, 54, 55, 56 Solymár István 594, 595 Solymossy Márton 558 Somfai György 757 Somfay György 756, 763 Somlyó Zoltán 539 Sommer József 319 Sommer Miksa 190 Sommer Mór 319 Sommer Sándor 190,351 Somogyi Béla 727 Somogyi Ferenc 694 Somogyi Gyula 236, 686, 687, 688, 696, 698 Somssich 176, 338, 599, 603 Somssich Géza 175 Somssich Gyula 175 Somssich Lőrinc 46 Soós Antal 682 Soós Károlyné 758, 762 Spánier Ferdinánd 140, 257, 300 Spitzer Benedek 727 Spitzer Mór 161,713 Spitzer Samu 176 Spollár István 714 804 Névmutató Stánitz Róbert 223 Stein, L. F. 675 Steiner József 206 SteinerLeó 167 Steiner, Rudolf 563 Steiner Zsigmond 688 Steinhardt István 730, 741, 750 Stern 113,144,154, 204, 310, 655 Stern Arnold 176 Stern Gyula 152 Stern Ignácz 223 Stern J. Mór 144,151, 339, 340, 368 Stern Mór 151 Stern Sándor 151,152,240 Sternberger Samu 218 Steszlin Ferencz 441 Stettner György 669 Strasser 192 Strasser Anna 191 Strasser József 177 Strasser Károly 177 Strasser Lázár 191 Strausz 156,530 Strém István 522,524 Strém Károly 179, 201, 212, 276 Strém Mórné 218 StremOttó 644 Strém Vilmos 211 Stromfeld Józsefné 615 Strommer Lajos 288 Stuller 64 Sulpic 584 Sümeghy 39 Sümeghy Ferenc 39 Sümegi Ferenc 536 Sümegi Kálmán 553 Sümegi Vilmos 67 Surgoth Miksa 77 Svastics Károly 43 Szabadi Béla 90 Szabó Ferenc 748 Szabó Gáspár 728 Szabó György 726, 749 Szabó Gyula 83,84 Szabó Imre 654 Szabó István 59, 61, 63, 65, 86, 289, 481,493 Szabó János 741 Szabó József 714, 717, 727 Szabó Lajos 64, 713 Szabó Pál 42 Szabó Sándor 279 Szabó Zoltán 93 Szabó Zsigmond 73, 523 Szabolcska Mihály 544 Szakács Mihály 727 Szakasits Árpád 82 Szalágyi Géza 409 Szalai János 740 Szalamander 517 Szálasi 84,85,87,95 Szálasi Ferenc 84 Szalay Lajos 50 Szalayné Juk Etelka 481 Szalay Sándor 481, 520, 537, 538, 539,542, 543 Szamek Lajos 646 Szamuely Tibor 55 Szana Tamás 516 Szántó János 371 Szántó Lajos 391,611 Szapáry család 590 Szapáry Géza 642 Szász Gyula 319,560,561, 571 Szász Károly 555, 560 Széchenyi 315 Széchenyi István 367,526,532, 671 Széchényi Géza 167,175 Széchényi Lajos 718 Széchényi László 166 Széchy József 558 Szedlmayer Ferenc 441 Szeghalmy Bálint 391,394, 398,401,404 Szegő 364 Szegő József 183 Szegő László 183 Szeiler 143 Szeiler Péter 143 Szeitl János 374,375 Székelyhídi Tibor 658, 661 Székely Nándor 384 Szekeres József 50, 59, 61, 63, 330 Szekeres Józsefné 50 Szekeres Piroska 700 Szelestey László 516,544 Széli Ákos 710, 713 Széli Lajos 329 Szemző Gyula 657 Szemző Lujza 671 Szendrey Ignác 40, 536 Szendrey Júlia 534 Szendrő 654 Szenes Tilda 523 Szentmihályi Dezső 690, 694 Szentmihályi Sándor 716 Szép Károly 255,257,294 Szépudvary László 653, 655, 659 Szerb Ernő 532,533 Szerdahelyi 654 Szerdahelyi József 441 Szerecz László 83, 95 Szeremlyéni Mihály 511 Szertics István 726 Szigethy Károly 644, 645 Szigeti József 658 Szíjártó Mihály 748 Szilajka 443 Szilvágyi Gyula 608 Szily Károly 731 Szinek 443 Szinnyei 516 Szinnyei József 524 Szívós István 254 Szmodits János 302 Sznopek György 762 Szokolics Péter 749 Névmutató 805 Szollá r Ferenc 726 Szollár István 714, 740 Szollár János 726 Szollár József 714, 726, 727, 729 Szollár Lajos 717 Szommer Ignácz 240 Szomolányi 443 Szomolányi Gyula 212, 213 Szőnyi István 567 Szopory Margit 652 Szörcsök Károly 717 Szörcsök Mihály 716 Szörcsöky Ádám 707, 713 Szterényi József 81, 544 Sztrókay Kálmán 540 Szűcs 48,49 Szűcs László 652 Szűcs Miklós 47 Szukits Henrik 218 Szuknay Lajos 385 SzüllőGéza 757 Szuspek György 757 T Taffel József 605 Tagore, Rabindranath 563 Takáts István 452 Takáts Sándor 512 Tallián Ede 484 Tálosi Lajos 56, 57 Tamás János 59, 60, 63, 73,131,271 Tamásfalvy Jenő 658 Tandor Ferenc 41 Tandor Ottó 319, 347,351, 380 Tanos 87,88 Tanos Dezső 86 Tantsits József 150 Tanzenberger 391 Tarányi Ferenc 80 Tarcsay Erzsébet 652 Tarcsay Sándor 726 Tárnok Alajos 528, 718, 719, 728, 729 Tátrai Kálmán 757, 763 Tauber 158,201 Teles Ede 556 Teleki 315 Teleki Béla 87,95,580 Teleki Pál 89 Teller Ede 156 Tersánczky József 296, 305,311,312,314,315,316, 536 Tersánszky József 641, 645 Tersánszky Lajos 642 Teutsch 279 Teutsch Gusztáv 73,218 Thaly Kálmán 516,535 Thassy Ábelné 602 Thassy Imre 694 Thassyné 603 Tholway Zsigmond 73 Thun, Leo 476 Thurm Lipót 646 Thury 512 Tillinger József 289 Tinódi 511 Tislér 443 Tisza Kálmán 41 Tivolt János 644, 645 Tőke 654 Tőke Jenő 92 Tököli (Major) 443 Toldy Ferenc 538 Topolits József 145 Torma Pál 605 Tóth Antal 241 Tóth Béla 84,87,411 Tóth György 749 Tóth István 339, 482, 646, 750 Tóth János 744 Tóth József 726, 727, 741, 744 Tóth Lajos 40,112, 300,322 Tóth Mihály 307, 324, 330, 336, 338, 349, 359, 363, 376 Tóth Zoltán 542,544 Tóváry Jenő 516,517 Trájer János 401 Tripammer Gyula 50,197, 237,344, 380,411, 557 Tripammer Károly 223,228 Tripammer Rezső 46 Tuboly László 518 Tuboly Victor 526 Tuboly Viktor 43,48,376, 383,518, 521,535, 537 Turi György 511 Turkovits György 254 u Udvardy Ignác 537 Udvarfy Mór 517 Ujházy 93 Újlaki Jenő 762 Újlaki Kálmán 757, 762 Újlaky József 42,43 Újvári Géza 208 Ujváry 59, 60,61, 62, 63, 66, 77 Ujváry Géza 59, 60, 61, 62, 63, 66, 77 Ullmann Gyula 386 Ungár 156 Ungár Ferenc 740 Unger 43,48 Unger Alajos 42, 44, 47 Unger János 42 Unger Ullmann Elek 87, 230, 643, 645, 647 Urbán Gyula 544 Urbányi István 63 Urmánczy Nándor 406 Ürményi József 667 Ürményi Kata 668,669 Urszényi Mihály 182 Uzsoki György 757 V VabjánBéla 661 Vachott Sándorné 539 Vágner Károly 339 806 Névmutató Vágó Béla 54 Vahot Imre 516,535 Vaic 190 Vajay 597 Vajay József 595 Vajda 386 Vajda Andor 364 Vajda Bálint 46 Vajda Zsigmond 561 VajdafiBéla 527 Vajna Gábor 95 Valerianus Bendeffy 581 Valkó Ágoston 286,287 Valkó Árpád 286 Valkó Béla 661 Valkó Lajos 286 Vancsura Gyula 86 Vánkos Jenő 612 Vannay János 500 Várallyay Sándor 407 Varga 654 Varga Gábor 54 Varga Lajos 46,337, 542, 543 Varga László 654 Varga P. Teodorich 71 Varga Sándor 642, 644, 653, 654 Vargha Antal 644 Vass Gáspár 763 Vassicsek Lipót 693 Vastagh Gyula 557 Vaszary János 567 Vaszary Kolos 516 Vázsonyi Emil 719 Vázsonyi János 75 Vázsonyi Vilmos 75 Veber vagy Weber György 441 Véber Vince 591 Vécsey 268,270, 271,406,409 Vécsey Barnabás 94, 391, 392, 393, 404, 605, 606, 611 Vécsey Zsigmond 47, 267,269, 379,385,410, 556, 644, 645 Vékásy Károly 87 Velekay Teofil 607 Vellermann 323 Venczel Rezső 481 Verbovetz János 257 Verhovay Gyula 43 Verhovecz Ádám 716 Vermes Géza 175,176 Verner Ferenc 46 Vészi József 539 Veszter Imre 608,642 Vicsnyevszky 589 Vida Lajos 205 Vidor Samu 162,242 Vidor Samuné 50, 615 Vígh István 54 Vilcsek József 748 Villányi 540 Villányi Henrik 396,503, 538,539, 541, 543, 644 Virág Benedek 512,534 Virág Péter 763 Virth Károly 254 Vit Ferenc 652 Vizlendvay 50,51,309 Vizlendvay József 689 Vizlendvay Sándor 50, 689, 690, 695 Vlagyimir 644 Vlahorics Ferenc 726 Vojkovics Anna 750 Vojkovics Ferenc 741 Vojkovics Ferencné 744 Vojkovics György 741, 748 Vörös Ádám 716 Vörös György 714 Vörös Terézia 682 Vucsák József 727 Vucskics János 165, 377 Vugrinecz Károly 56 Vukics János 762 Vukics Józsefné 758 Vurcsák Ilona 731 Vusztl Alajos 524 W Wajdits 525, 528, 530, 532, 535, 537, 538, 539 Wajdits Alajos 142 Wajdits Gyula 527 Wajdits János 524,533 Wajdits József 229, 238, 345, 526,529, 531,533,534, 542 Wajtai Ferenc 614 Walbach 190,641,643 Walbach Mór 41 Waligurszky Antal 499 Warga 403,408 Warga László 394, 395, 405 Weiser 57, 73,153,154,155,156,157,159,171,182, 190,213, 247, 354, 360 Weiser Ella 156 Weiser János 73,153,155,179, 218 Weiser József 153,155,156, 240,348, 358,369,371 Weis Lipót 531 Weiss 188,190,201,208,311,319, 347,362, 364,387 Weissmayer Mór 194 Weisz Ernő 218 Weisz Hugó 644 Weisz Tivadar 240 Wekerle Sándor 72 Wellisch 144,190,193, 235, 386 Weöres Sándor 541 Werthein József 175 Wesel Wilhelmina 515 Wilhelm Flattich 304 Windisch Dénes 412 Winkler Ernő 524,614 Wlassics 47,112,179,254,365 Wlassics Antal 46,343 Wlassics Eduard 257 Wlassics Gyula 46,485, 519,537, 558 Wlassits Antal 255,259 Wm. Knaus 316 Wolf 143,407 Wolf József 696 Névmutató 807 Wol f Károly 63 Wolheim Ernő 42 Wollák Jenő 73 Wortmann Juliska 181 Wustl Alajos 533 z Zábráczky-Remecz Géza 570 Zábráczky-Remecz Lajos 570 Zájer István 726 Zajer József 726 Zakócs Mihály 727 Zala Károly 532 Zalaváry József 63 Zathureczky Ferdinánd 681 Zathureczky Zsigmond 681, 683, 691 Zelenák Antal 373 Zempléni Mitrovics Viktor 569 Zerkowitz 186,195,197,201, 209, 212, 218 Zerkowitz Albert 190 Zerkowitz Lajos 385 Zerkowitz Leopold 194 Zerkowitz Ludwig 211 Zerkowitz Vilmos 190 Zerkowitz Zsigmond 190,193,194, 558 Zichy 236,300,476, 718, 728, 729, 730 Zichy Aladár 47,49,50, 81, 351,539 Zichy Antónia 745 Zichy János 81 Zichy Jenő 40 Zichy József 673 Zichy Kamilla 673 Zichy Károly 717 Zichy Mór 81 Zichy Nándor 48,49 Zichy Ödön 175 Zóka Sándor 713, 731 Zrínyi 315 Zrínyi Ilona 499 Zrínyi József 313 Zrínyi Miklós 499,513 Zsellér Andor 523 Zsohár Gyula 82 Zsombor Ferencné (gróf Hugonnay Berta) 258, 295 Zsovár János 744 Zumpf Mátyás 682 A KÖTET SZERZŐI BŐSZE SÁNDOR: levéltár-igazgató; Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltára. CZUPI GYULA: könyvtáros, igazgató; Halis István Városi Könyvtár, Nagykanizsa. GÖCZE REZSŐ: dr., ny. tanár, történész. HORVÁTH GYÖRGY: ny. tanár. KAPOSI ZOLTÁN: az MTA doktora, egyetemi tanár; Pécsi Tudományegyetem, Közgaz-daság-tudományi Kar, Közgazdasági- és Regionális Tudományok Intézete. KARDOS FERENC: könyvtáros, igazgató-helyettes; Halis István Városi Könyvtár, Nagy-kanizsa. KÉRINGER MÁRIA: dr., történész-levéltáros. KOSTYÁL LÁSZLÓ: PhD, igazgatóhelyettes; Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg.. KUNICS ZSUZSANNA: történész-muzeológus; Thúry György Múzeum, Nagykanizsa. MOLNÁR ÁGNES: PhD, egyetemi adjunktus; Miskolci Egyetem BTK, Kulturális és Vizu-ális Antropológia Intézet. NÉMETH JÓZSEF: ny. tanár, muzeológus. PAKSY ZOLTÁN: PhD, történész, főlevéltáros; Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára. RÁBAVÖLGYI ATTILA: tanár, tagintézmény-vezető; Dr. Mező Ferenc - Thúry György Gimná-zium és Szakképző Iskola Thúry tagintézménye. |
